David Gemmel

A farkas birodalma

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

David A. Gemmel

In the Realm of the Wolf

Copyright © 2003 by David A. Gemmel

All Rights Reserved

Fordította: Sziklai István

Borítógrafika: Louis Royo

Kiadja: Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert

ISBN: 963-9474-38-X

Terjeszti: Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.

Telefon: [phone]

Telefon/Fax: [phone]

www.deltavision.hu

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm szerkesztőmnek, Oliver Johnsonnak, valamint Justine Willetnek, a korrektoroknak, Jean Maundnak és Stella Grahamnak, az olvashatóságot tesztelő Tom Taylornak és Edith Grahamnak, továbbá Mary Sandersonnak, Alan Fishernek, Stan Nichollsnak és Peter Austinnak.

Ajánlás

Ezt a regényt nagy szeretettel ajánlom Jennifer Taylornak és gyermekeinek, Simonnak és Emilynek, amiért osztoztak az amerikai kaland örömében és Ross Lempriere-nek, aki ismét bemerészkedett a Sötét erdőkbe, keresve a rejtőzködő Árnyjáró nyomát.

Prológus

Az Angyal nevezetű férfi csendben üldögélt a kocsma sarkában, hatalmas, bütykös kezeit forralt borral teli kupája köré fonva, sebhelyes arcát fekete csuklyája mögé rejtve. A négy kitárt ablak ellenére a hatvan láb hosszú szobában állott volt a levegő, és Angyal érezte az olajlámpások füstjével elkeveredő emberi izzadtság, a fövő ételek és a kesernyés sör szagát.

A férfi felemelte kupáját, peremét az ajkához érintette és kortyolt egyet belőle, megforgatva szájában a bort. A Tüskés Bagoly ivója és ebédlője ma éjjel zsúfolásig megtelt, de senki sem lépett oda az italát dajkáló Angyalhoz. A csuklyás férfi nem kedvelte a társaságot, és a sebhelyes gladiátor a legteljesebb egyedüllétnek azt a fokát élvezte, amit az ember csak elérhet egy zsúfolt kocsmában.

Nem sokkal éjfél előtt heves vita robbant ki egy csapatnyi munkás közt. Angyal kovaszínű tekintete a csoportra irányult, és végigfürkészte az arcukat. Öten voltak és a kiömlött ital miatt lármáztak. Angyal látta, ahogy a vér az arcukba tolul, és ebből tudta, hogy megemelt hangjuk ellenére, egyiküknek sincs kedve verekedni. Amikor a csata ideje közeledik, minden vér kifut az ember arcából, amitől az sápadt lesz és kísérteties. A férfi tekintete a csoport szélén álló fiatalemberre rebbent. Ő már veszedelmesebbnek tűnt – arca elfehéredett, szája vékony vonallá préselődött, és jobb keze tunikájának redői közé csúszott.

Angyal rápillantott a kocsmárosra, Balkára. A nagydarab egykori birkózó a söntéspult mögött állt és a vitatkozókat figyelte. Angyal ellazult – Balka is látta a veszélyt, és készen állt.

A zűrzavar kezdett elcsitulni, de ekkor a sápadt fiatalember odaszólt egyik társának, mire váratlanul öklök lendültek ütésre. A lámpások fényében kés villant, és valaki felkiáltott fájdalmában.

Balka kurta fahusánggal a kezében átugrotta a söntéspultot és rávetette magát a halálsápadt késelőre – a husáng először a csuklójára sújtott le, amitől a penge a földre hullt, majd halántékon csapta a férfit, aki úgy dőlt a fűrészporos padlóra, akár egy zsák.

– Mára ennyi, cimborák! – bömbölte Balka. – Az estének vége.

– Csak még egy italt, Balka – kérlelte egy törzsvendég.

– Majd holnap – förmedt rá a kocsmáros. – Gyerünk, cimborák. Takarítsátok el a szemetet.

A vendégek felhajtották maradék sörüket és borukat, majd néhányan megragadták az eszméletlen késelőt és kivonszolták az utcára. A férfi áldozata a vállába kapta a kést – a sebe mély volt, a karja elzsibbadt. Balka adott neki egy jó nagy adag pálinkát, majd elküldte, hogy keressen magának kirurgust.

Végül a kocsmáros bezárta az ajtót és a helyére csattintotta a keresztrudat. A csapos és a felszolgáló lányok nekiláttak összeszedni a kupákat, korsókat és tányérokat, majd a helyükre rakták a rövid csetepatéban felborult székeket és asztalokat. Balka becsúsztatta a husángot bőrkötényének széles zsebébe, és odaballagott, ahol Angyal üldögélt.

– Újabb csendes este – morogta, és széket húzott magának, szemközt a gladiátorral. – Janic! – kiáltotta el magát. – Hozz nekem egy korsóval.

A borászfiú a legfinomabb lentriai vörösből egy palacknyit agyagkorsóba öntött, előszedett egy tiszta serleget és az egészet letette az asztalra, Balka elé. A kocsmáros felpillantott a fiúra és kacsintott.

– Rendes kölyök vagy, Janic – mondta, mire a fiú elmosolyodott, vetett egy ideges pillantást Angyalra, majd elhátrált. Balka sóhajtott és hátradőlt.

– Miért nem egyszerűen a palackból öntesz magadnak? – kérdezte Angyal, akinek szürke szeme rezzenetlenül meredt a kocsmárosra.

Balka kuncogott.

– Jobban ízlik agyagkorsóból.

– Lószart! – Angyal átnyúlt az asztalon, felemelte a korsót és elferdült orra elé emelte. – Lentriai vörös... legalább tizenöt éves.

– Húsz – vigyorgott Balka.

– Nem szeretnéd, ha az emberek rájönnének, hogy elég gazdag vagy ahhoz, hogy ilyeneket igyál – következtette ki Angyal. – Bemocskolná a rólad, a nép egyszerű gyermekéről kialakult képet.

– Gazdag? Én csak egy szegény kocsmáros vagyok.

– Én pedig ventriai fátyoltáncos.

Balka bólintott, és töltött a serlegbe.

– Rád, barátom – mondta, majd felhajtotta az egészet, amitől bor csorgott végig hegyes szürke szakállán. Angyal elmosolyodott és beletúrt gyérülő vörös hajába. – Az istenek árasszanak el szerencsével – szólalt meg Balka, és újabb adagot öntött magának, amit épp olyan gyorsan tüntetett el, mint az előzőt.

– Hasznát tudnám venni.

– Nincsenek vadászatok?

– Csak néhány, de mostanában senki sem akar pénzt költeni.

– Nehéz idők járnak – helyeselt Balka. – A vagriai háború teljesen kimerítette a kincstárat és most, hogy Karnak felbőszítette a gothirokat és a ventriaiakat, új csatákra számíthatunk. Hogy a ragya verné ki azt az embert!

– Igaza volt, amikor kidobta a követeiket – felelte Angyal, összehúzva a szemét. – Nem vagyunk a vazallusaik. Drenaiak vagyunk, és nem kellene térdet hajtanunk alávalóbb népek előtt.

– Alávalóbb népek? – Balka felhúzta a szemöldökét. – Lehet, hogy meglep, Angyal, de én úgy értesültem, hogy a nem drenaiaknak is két karja, két lába és egy feje van. Tudom, hogy furcsa.

– Tudod, hogy értem – csattant fel Angyal.

– Tudom, csak éppen nem értek egyet veled. Igyál inkább egy kis jóféle bort.

Angyal megrázta a fejét.

– Egyetlen italra van csupán szükségem.

– Amit sosem fogyasztasz el. Miért jöttél ide? Gyűlölöd az embereket – nem beszélgetsz velük, és nem szereted a tömeget.

– Szeretek hallgatózni.

– Ugyan mit hallhatsz egy kocsmában, a részegeket és a hangoskodókat leszámítva?

Angyal vállat vont.

– Sorsokat. Pletykákat. Nem tudom.

Balka előrehajolt, hatalmas alkarját ráfektetve az asztallapra,

– Hiányzik, nem igaz? A harc, a dicsőség, az ujjongás.

– Egy cseppet sem – felelte a másik.

– Ugyan már, Balkával beszélsz. Láttalak aznap, amikor legyőzted Barsellist. Csúnya sebet ejtett rajtad, de te győztél. Láttam az arcodat, amikor kardodat Karnak felé emelted. Ujjongás ült ki rá.

– Az akkor volt. Nem hiányzik és nem vágyom rá. – Angyal felsóhajtott. – De én is élénken emlékszem arra a napra. Barsellis jó harcos volt: magas, büszke, gyors. De a végén a testét kivonszolták az arénából. Emlékszel erre is? Arccal lefelé húzták ki, és a feje hosszú, véres árkot szántott a homokba. Lehettem volna én is.

Balka ünnepélyesen bólintott.

– De nem te voltál. Veretlenül vonultál vissza és sosem tértél vissza, ami szokatlan, hiszen mindannyian visszatérnek. Láttad a múlt héten Caplynt? Micsoda szégyen: régen halálos ellenfél volt. Most úgy nézett ki, akár egy vénember.

– Egy halott vénember – morogta Angyal. – Egy halott vén bolond.

– Még mindig elintéznéd mindet, Angyal, és egy vagyont keresnél.

Angyal káromkodott és az arca elsötétült.

– Lefogadom, hogy ugyanezt mondtad Caplynnak is. – Sóhajtott egyet. – Jobb volt, amikor még puszta kézzel harcoltunk, fegyver nélkül. A tömeg most csak vért és halált akar látni. Beszéljünk inkább másról.

– Miről? Politikáról? Vallásról?

– Bármiről. Csak érdekes legyen.

– Karnak fiát ma reggel elítélték: egy évre száműzték Lentriába. Egy férfit meggyilkoltak, a felesége a halálba menekült és a gyilkost egy évre tengerparti palotájába száműzik. Ez a neked való igazságszolgáltatás.

– Legalább Karnak bíróság elé vitte a fiút – mondta Angyal. – Az ítélet lehetett volna rosszabb is. És a meggyilkolt ember apja is enyhítésért könyörgött. Úgy hallottam, megindító beszéd volt a fennkölt szellemről, a balesetről és a megbocsátásról.

– El tudom képzelni – vetette oda Balka szárazon.

– Hogy érted ezt?

– Ó, ugyan már, Angyal! Hat ember – mindannyian nemesek és mindannyian részegek – elkapnak egy férjezett fiatal nőt és megpróbálják megerőszakolni. Amikor a férje megpróbálja megmenteni, levágják. A nő elrohan és leveti magát egy szikláról. Fennkölt szellem? Ami pedig a meggyilkolt férfi apját illeti, úgy hallottam, hogy Karnakot annyira megindította a beszéde, hogy kétezer raqot küldött személyes ajándékként neki, továbbá nagymennyiségű gabonát télire.

– Nos, te is láthatod, hogy mennyire jó ember.

– Időnként nem akarok hinni a fülemnek. Te nem találod furcsának, hogy az apa hirtelen könyörgőre fogta? Az istenekre ember, kényszerítették őt. Azok, akik Karnakot bírálják, általában balesetet szoktak szenvedni.

– Nem hiszek ezeknek a történeteknek. Karnak hős – ő és Egel mentették meg az országot.

– Igaz és nézd csak meg, mi történt Egellel.

– Azt hiszem, elegem van a politikából – csattant fel Angyal –, és a vallásról sem akarok beszélgetni. Mi történt még?

Balka egy pillanatig némán ült, majd elvigyorodott.

– Ó, igen, arról regélnek, hogy a Céhnek hatalmas összeget ajánlottak fel, ha levadássza Árnyjárót.

– Mi okból? – kérdezte Angyal, aki láthatóan meghökkent.

Balka vállat vont.

– Nem tudom. De Symiustól hallottam, akinek a testvére a Céh egyik írnoka. Ötezer raq magának a Céhnek és további tízezer annak, aki megöli őt.

– Ki rendelte meg a vadászatot?

– Senki sem tudja, de nagy jutalmat ígérnek az Árnyjáróról szóló minden hírért.

Angyal felnevetett és megcsóválta a fejét.

– Nem lesz könnyű. Senki sem látta Árnyjárót... hogy is... tíz éve? Mostanra akár már meg is halhatott.

– Szemmel láthatóan valaki nem ezt gondolja.

– Ez őrültség. Megannyi kidobott pénz és élet.

– A Céh a legjobbakat hívja össze – mondta Balka. – Meg fogják találni.

Angyal felelete épp csak hallható volt.

– És majd azt kívánják, bárcsak ne tették volna.

1

Miriel már több mint egy órája futott. Ezalatt kilenc mérföldet tett meg a felső legelőn álló kunyhótól a patak menti ösvényen, átszelte a völgyet és a fenyőerdőt, felkapaszkodott a Fejsze-gerincen, majd visszakanyarodott a régi szarvascsapásra.

Kezdett fáradni, a szíve egyre hevesebben vert, a tüdeje heves küzdelmet folytatott, hogy oxigénnel tudja ellátni törődött izmait. De rohant tovább, eltökélve, hogy még azelőtt eléri a kunyhót, mielőtt a nap a zenitre hág.

A lejtő csúszott az előző éjszakai esőtől, és kétszer is megbotlott, mire a csípőjén függő bőr késtok beledöfött csupasz combjába. Kezdett méregbe gurulni. A hosszú vadászkés és a bal csuklójára erősített hajítótőr nélkül jobb időt tudott volna futni, de apa szava maga volt a törvény és Miriel addig nem hagyhatta el a kunyhót, amíg fegyvereit fel nem öltötte.

– Rajtunk kívül senki sincs itt – vitatkozott, immár nem első ízben.

– Várd a legjobbat, készülj a legrosszabbra – ez volt az összes válasz, amit kapott.

Így hát futott, miközben a combjának újra és újra nekicsapódott a nehéz tok, alkarján a bőrt pedig felhorzsolta a hajítótőr nyele.

Az ösvény elkanyarodott, ő pedig átugrott egy kidőlt fatörzset, könnyedén szökkenve át rajta, majd balra átvágott az utolsó rézsű felé. Hosszú lábai fokozták az iramot, csupasz talpa belesüppedt a puha földbe. Karcsú vádlija sajgott, tüdeje égett. De belül ujjongott, mert a nap még legalább húsz percre járt a déltől, ő pedig már csak háromra a kunyhótól.

A balján árnyék mozdult és fogak villantak felé. Miriel azonnal előrevetette magát, és a jobb oldalán ért földet, majd máris talpra szökkent. A nőstényoroszlán, amit megzavart, hogy áldozata kitért első támadása elől, lekuporodott, füleit a koponyájához lapította, és homokbarna szemével a magas, fiatal nőt méregette.

Mirielnek csak úgy száguldottak a gondolatai. Lépések és ellenlépések. Urald a helyzetet!

Vadászkése már a kezében is volt, ő pedig torka szakadtából elordította magát. A nőstényoroszlánt megdöbbentette a hang és hátrálni kezdett. Miriel torka kiszáradt, a szíve vadul kalapált, de keze rezzenetlenül tartotta a pengét. Újra kiáltott, és az állat felé ugrott. A hirtelen mozdulat megriasztotta a fenevadat, és ismét hátrábbcsusszant. Miriel megnyalta az ajkát. Mostanra az oroszlánnak már el kellett volna rohannia. Feltámadt benne a félelem, de visszanyelte.

A félelem olyan, mint a hasadban égő tűz. Urald, és felmelegít és életben tart. Engedd szabadjára, és megéget és elpusztít.

A lány mogyoróbarna tekintete belemélyedt az oroszlán homokbarna szemébe, és most már látta az állat megtépázott külsejét és a haragos vörös heget a jobb mellső lábán. Mivel nem volt elég gyors, nem tudta elkapni a fürge őzeket és éhezett. Nem fog visszavonulni ebből a harcból – mert nem teheti.

Miriel agyán átfutott mindaz, amit apa mondott neki az oroszlánokról: Hagyd a fejét – a csont túl vastag, hogy a nyíl átüsse. A mellső lábai közé küldd a vesszőt, egyenesen a tüdejébe. De semmit sem mondott arról, hogy mi a teendő, ha egyetlen késsel felszerelkezve néz szembe egy ilyen bestiával.

A nap elősiklott egy őszi felhő mögül, és a fény megcsillant a kés pengéjén. Miriel azonnal úgy fordította a pengét, hogy a fény egyenesen az oroszlán szemébe villanjon. Az állat hatalmas feje megrándult és pislogásra késztette az erős napsugár. Miriel ismét felordított.

De ahelyett, hogy menekült volna, a nőstényoroszlán váratlanul rohamra lendült, és a rávetette magát a lányra.

Miriel egy pillanatra megdermedt, majd a kése felfelé suhant. Ekkor fekete számszeríjvessző fúródott az állat nyakába, a füle mögé, majd egy második hasított az oldalába. Az oroszlán teste nekicsapódott Mirielnek és hátralökte, de a vadászkés belefúródott a ragadozó hasába.

Miriel dermedten feküdt a földön, rajta az oroszlán, amelynek bűzös lehelete az arcába csapott. De a karmok nem téptek a testébe, az agyarak nem mélyedtek belé. A nőstényoroszlán még hörgött egyet, majd kimúlt. Miriel behunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, és kikászálódott a hatalmas test alól. Lábai nem tartották meg, így leült az ösvényre – a keze remegett.

A bokrok közül egy magas férfi bukkant elő, kezében apró, fekete fém ismétlő számszeríjjal, és leguggolt mellé.

– Jól csináltad – mondta mély hangján.

A lány felnézett a sötét szemekbe, és kipréselt magából egy mosolyt.

– Megölt volna.

– Talán – felelte a férfi. – De a pengéd a szívébe fúródott.

A kimerültség meleg takaróként burkolta be a lányt, aki a hátára dőlt, lassan, mélyeket lélegezve. Egykoron jóval korábban megérezte volna a nőstényoroszlán jelentette veszélyt, de mára ezt az adottságát elvesztette, akárcsak anyját és testvérét: Danyal öt évvel korábban baleset áldozata lett, Krylla pedig tavaly nyáron megházasodott és elköltözött. Kisöpörte elméjéből ezeket gondolatokat, és felállt.

– Tudod – suttogta –, tényleg fáradt voltam, amikor az utolsó rézsűhöz értem. Alig kaptam levegőt, és úgy éreztem minden tagom ólomban van. De amikor az oroszlán rám vetette magát, minden fáradtságom elenyészett. – Felnézett az apjára.

Aki mosolyogott és bólintott.

– Sokszor átéltem ezt. Az erő mindig a harcos szívében rejlik, és az ilyen szív ritkán engedi, hogy legyőzzenek.

A lány a kimúlt állatra pillantott.

– Sose lőj a fejébe. Ezt te mondtad nekem – rótta meg a férfit, és megveregette a lény nyakából kiálló vesszőt.

Apja vállat vont és elvigyorodott.

– Hibáztam.

– Ez nem igazán megnyugtató. Azt hittem, hogy tökéletes vagy.

– Öregszem. Megsebesültél?

– Szerintem nem... – Gyorsan szemügyre vette karját és lábát, mivel az oroszlán karmai vagy agyarai ejtette sebek gyakran elfertőződtek. – Nem. Szerencsém volt.

– Igen, az volt – helyeselt a férfi. – De azért volt szerencséd, mert mindent jól csináltál. Büszke vagyok rád.

– Miért jöttél?

– Mert szükséged volt rám – felelte az apja. Könnyedén talpra állt, majd kinyújtotta kezét, és felrántotta a lányt. – Most pedig nyúzd meg a fenevadat és vágd négy részre. Az oroszlán húsa páratlan ínyencség.

– Nem hiszem, hogy enni akarok belőle – mondta Miriel. – Inkább jobb szeretném elfelejteni az egészet,

– Sose tedd – intette az apja. – Győzelmet arattál és ez erősebbé tesz. Később találkozunk. – A magas férfi kiszedegette a nyílvesszőket, letisztogatta róluk a vért, majd visszatette őket a derekán hordott bőrtegezbe.

– A vízeséshez mész? – kérdezte halkan a lány.

– Csak egy rövid időre – felelte a másik, távolba révedően, miközben hátat fordított neki. – Szerinted túl sok időt töltök ott?

– Nem – mondta neki a lány szomorúan. – Nem az időről van szó, amit üldögélve töltesz ott és nem is az erőfeszítésről, amit a sírjának ápolására fordítasz. Hanem rólad. Ő elment... immár öt éve. Ismét el kellene kezdened élni. Neked... többre van szükséged ennél.

A férfi bólintott, de a lány tudta, hogy mondandója nem hatott rá. Az apja elmosolyodott, és a vállára tette a kezét.

– Egy nap majd megismered a szerelmet, és akkor egyenlő felekként beszélhetünk. És ezt nem az atyáskodás mondatja velem. Okos vagy és értelmes, bátor és eszes. De vannak dolgok, amiket épp olyan nehéz elmagyarázni, mint leírni a színeket egy vaknak. Remélem te is megismered majd, hogy a szerelemnek óriási ereje van és még a halál sem tudja elpusztítani. És én még mindig szeretem őt. – Ezzel előrehajolt és homlokon csókolta a lányt. – Nyúzd meg az állatot. Alkonyatkor találkozunk.

A lány figyelte, ahogy a férfi távozik – az ezüst fekete haját lófarokba kötő, számszeríját oldalára csatoló magas alak kecsesen és óvatosan mozgott.

Majd eltűnt a szeme elől, ahogy beleveszett az árnyakba.

* * * * *

A vízesés keskeny volt, nem szélesebb hat lábnál és csillogó zuhatagként ömlött a fehér sziklákra, majd onnan a harminc láb széles és negyvenöt láb hosszú, levélformájú tavacskába. A tó legdélibb pontján egy másik zuhatag zúdult alá, és az innen kiinduló patak a két mérfölddel délebbre fekvő folyóba ömlött. A tó felszínén aranyszínű levelek lebegtek, és minden egyes szélfuvallatra újabbak hulltak alá pörögve a fákról.

A tó körül számos virág nyílt – többségüket az a férfi ültette, aki most egy sír mellett térdelt. A férfi felpillantott az égre – a nap egyre vesztett erejéből, és az ősz fagyos szelei söpörtek végig a hegyen. Árnyjáró sóhajtott. Eljött a haldoklás ideje. Rápillantott a vízen úszó aranyszínű levelekre, és eszébe ötlött, amikor Danyallal és a gyerekekkel üldögéltek ugyanitt, egy őszi napon, tíz emberöltővel ezelőtt.

Krylla picinyke lábát a vízbe lógatta, Miriel pedig a levelek között úszkált.

– Olyanok, akár az eltávozottak lelkei – mondta akkor Danyal Kryllának. – Az élet tengerén sodródnak nyughelyük felé.

A férfi ismét sóhajtott és tekintete visszarebbent a virágokkal elborított buckára, amely alatt ott pihent mindaz, amiért élt.

– Miriel ma megküzdött egy oroszlánnal – mondta hangosan. – Kiállt vele és nem esett pánikba. Nagyon büszke lettél volna rá. – Ébenfekete nyelű számszeríját maga mellé tette, majd szórakozottan letépte a sírkő mellett növő muskátlik fejét, leszedve a kifakult, elszáradt szirmokat. Már alaposan benne jártak az őszben és valószínűtlennek tartotta, hogy újra virágozzanak. Hamarosan kihúzkodja őket, lerázza gyökereikről a földet, és felakasztja őket a kunyhóban, hogy tavasszal ismét elültesse a virágokat.

– De még mindig túl lassú – folytatta. – Nem ösztönösen cselekszik, hanem a tanultakat idézi fel. Nem úgy, mint Krylla. – Kuncogott. – Emlékszel hogy gyűltek köré a falusi fiúk? Tudta, hogy bánjon velük, miként tartsa a fejét vagy mosolyogjon kihívóan. Ezt tőled tanulta.

Kinyújtotta kezét, és megérintette a hideg márvány kőlapot, mutatóujját végigfuttatva a bevésett vonalakon.

Danyal, Dakeyras felesége,

A kavics a holdfényben

A sírra szilfák és bükkök árnya vetült, és mellette rózsák nőttek, amelyek hatalmas sárga szirmai édes illattal töltötték meg a levegőt. Kasyrában vásárolta mind a hét bokrot. Három elhalt a visszaúton, de a megmaradtak szépen virágzottak a zsíros és agyagos talajban.

– Hamarosan a városba kell vinnem – szólalt meg ismét a férfi. – Tizennyolc éves és tanulnia kell. Keresni fogok neki egy férjet. – Felsóhajtott. – Ez azt jelenti, hogy egy darabig távol leszek. Nem örülök neki.

A csend elmélyült, még a szél is elhallgatott. A férfi sötét szeme a távolba révedt, emlékei komor képeket idéztek. Majd Árnyjáró könnyedén talpra állt, felkapta a mellette heverő agyagtálat, odament a tóhoz, megtöltötte a tálat, és nekilátott megöntözni a rózsákat. Az előző napi eső inkább csak zápor volt, de a rózsák a sok vizet szerették.

* * * * *

Kreeg a bokrok között lapult felajzott számszeríjjal. Milyen könnyű, gondolta magában és nem tudta elfojtani mosolyát.

Találd meg Árnyjárót és öld meg. El kellett ismernie, hogy a vadászat kilátásai megrémítették. Hiszen végső soron Árnyjáró, a Gyilkos nem volt lebecsülendő ellenfél. Amikor a családját martalócok megölték, addig járt a nyomukban, amíg minden, egyes gyilkossal nem végzett. Árnyjáró legenda volt a Céhben – tehetséges kardforgató, ragyogó késelő és páratlan számszeríjász hírében állt. Ezenfelül azt is rebesgették róla, hogy misztikus képességekkel bír, és mindig megérzi, ha veszély fenyegeti.

Kreeg célba vette a magas férfi hátát. Misztikus képességek? Bah. Egy szívdobbanás alatt vége lenne.

A férfi felkapott egy agyagtálat a sír mellől és elindult a tóhoz. Kreeg számszeríja követte a mozgását, de ekkor kiszemelt áldozata leguggolt, vízzel töltve meg a tálat. Kreeg egy hajszálnyit lejjebb engedte a nyílpuskát és lassan kifújta a levegőt. Árnyjáró most az oldalát mutatta felé, és ha biztosra akart menni, a fejét kellett célba vennie. Mit csinál a vízzel? Kreeg figyelte, ahogy a magas férfi letérdel a rózsák mellé, és s tál tartalmát a virágok gyökeréhez önti. Vissza fog menni a sírhoz, gondolta Kreeg, és amikor odaér, elkapom.

Az életben annyi minden múlott a szerencsén. Amikor a megrendelés eljutott a Céhhez, Kreegnek egy petákja sem volt, és Kasyrában élt, abból, amit egy ribanc keresett neki. A ventriai kereskedő megölésért kapott arany már réges-régen eltűnt a város déli fertályának játékbarlangjaiban. Kreeg most már áldotta a balszerencsét, ami Kasyrában marasztotta. Tudta, hogy minden élet kört alkot. Kasyrában hallott először a hegyekben élő remetéről, a magas özvegyemberről és annak szégyenlős lányáról. Felidézte magában a Céhtől érkezett üzenetet:

Kutasd fel a Dakeyras nevezetű férfit. A feleségét Danyalnak, a lányát Mirielnek hívják. A magas férfinak ezüst fekete haja és sötét szeme van – közel jár már az ötvenhez. Apró, ében- és bronzszínű ismétlő számszeríjat hord magánál. Öld meg, és hozd el bizonyítékként a fegyvert Drenanba. Légy óvatos. A férfi nem más, mint Árnyjáró. Tízezer arany üti a markod.

Kasyrában Kreegnek esélye sem volt arra, hogy ilyen mesés összeget keressen. De ekkor – áldassanak az istenek –, mesélt a vadászatról a ribancnak.

– Az északi hegyekben él egy férfi, akinek a lányát Mirielnek hívják – mondta a nő. – A férfival nem találkoztam, de a lányával évekkel ezelőtt együtt jártam a Papi Iskolába, ahol betűvetésre tanítottak.

– Emlékszel, hogy hívták az anyját?

– Azt hiszem valami Daneelnek... vagy Donaliának...

– Danyalnak? – suttogta a férfi, és felült, amitől a takaró lecsúszott inas és sebhelyes testéről.

– Ez volt az – mondta a nő.

Kreeg szája kiszáradt, szíve hevesen dobogott. Tízezer arany! Na de Árnyjáró a célpont! Milyen esélye lehetne egy ilyen ellenféllel szemben?

Majdnem egy teljes hétig járta Kasyrát, a hegyi ember után érdeklődve.

Kövér Sheras, a molnár évente kétszer látta, és emlékezett az apró számszeríjra.

– Nagyon hallgatag – mesélte Sheras –, de nem szívesen látnám a rossz oldalon, ha érted, hogy mire gondolok. Kemény ember, fagyos szemekkel. Régebben szinte barátságos volt, de amióta a felesége meghalt... öt... hat évvel ezelőtt... A lova felbukott és rázuhant. Két ikerlányuk volt, mindkettő csinoska. Az egyik férjhez ment egy fiúhoz délen és elköltözött. A másik még a férfival van. Szégyenlős kis fruska, és az én ízlésemnek túlságosan vékonyka.

Goldin, a kocsmáros, a gothir földekről érkezett beesett arcú menekült szintén emlékezett rá.

– Amikor a felesége meghalt, járt ide egy darabig, és italba fojtotta bánatát. Nem beszélt valami sokat. Egy este egyszer csak összeesett, én pedig kivitettem az ajtó mellé. A lányai érte jöttek és hazatámogatták. Akkor olyan tizenkét évesek lehettek, és a városi elöljárók arról kezdtek beszélni, hogy elveszik őket tőle. Végül beíratta őket a Papi Iskolába, ahol közel három évet töltöttek.

Kreeget felvidította Goldin története. Ha a nagy Árnyjáró féktelen italozásba merült, akkor nem volt mitől tartania. De reményei szertefoszlottak, amikor a kocsmáros folytatta.

– Sosem volt népszerű. Túl sokra tartja magát – mondta Goldin. – De a múlt évben végzett egy kóbor medvével, és ez tetszett az embereknek. A medve felfalt egy fiatal gazdát és a feleségét. Dakeyras azonban levadászta. Döbbenetes volt! Taric látta az egészet, és elmondta, hogy egy apró számszeríj volt nála. A medve rárohant, ő meg csak állt ott, majd a legeslegutolsó pillanatban, amikor a medve felágaskodott előtte, két vesszőt küldött az állat kitátott pofájába, egyenesen az agyába. Taric azt mesélte, hogy még sosem látott ilyet. Az a férfi olyan hideg, mint a jég.

Kreeg megtalálta a karcsú és szőke Taricot, aki a grófi istállóban dolgozott lovászként.

– Három napon át követtük a fenevad nyomát – mondta, nekidőlve a szénabálának és nagyot húzott a bőrrel bevont pálinkásflaskából, amelyet Kreeg nyújtott oda. – Sosem láttam, hogy izzadt volna, pedig már nem fiatal ember és amikor a medve felágaskodott, egyszerűen csak felemelte a nyílpuskát és lőtt. Hihetetlen volt! Az az ember nem ismeri a félelmet.

– Miért mentél vele?

Taric elmosolyodott.

– Megpróbáltam udvarolni Mirielnek, de sehova sem jutottam, így végül feladtam. Tudod, ő olyan szégyenlős fajta és hát az apja elég furcsa; nem vagyok biztos benne, hogy szeretném, ha ő lenne az apósom. Ideje javarészét a felesége sírjánál tölti.

Kreeg ismét fellelkesült. Ebben reménykedett. Egy embert levadászni az erdőben, a legjobb esetben is elég rizikós ügy. Az áldozat szokásainak ismerete valamelyest csökkentette a feladat veszélyességét, de olyan helyet találni, amelyet az áldozat rendszeresen felkeresett... hát az maga volt az istenek adománya. És ráadásul, ha az egy sír... Árnyjáró gondolatai ott másfelé járnak majd, felidézik a szomorúságot és talán a kedves pillanatokat is.

Beigazolódott a várakozása. Taric útmutatását követve Kreeg ma reggel, nem sokkal hajnal után rábukkant a vízesésre, és talált egy rejtekhelyet, amely a sírra nézett. Mostanra már csak a gyilkos lövés maradt hátra. Kreeg pillantása a még mindig a sír melletti fűben heverő ébenfekete számszeríjra villant.

Tízezer arany! Megnyalta vékony ajkát, és gondosan beletörölte izzadó tenyerét zöld tunikájába.

A magas férfi visszasétált a tóhoz, újra megmerítette a tálat, majd a legtávolabbi rózsabokorhoz ment és újra leguggolt. Kreeg tekintete a sírkőre siklott. Negyven láb. Ebből a távolságból a szakállas vessző átüti Árnyjáró hátát, átfúrja a tüdejét és kirobban a mellkasából. Még ha el is véti a szívét, perceken belül saját vérében fuldokolva hal meg.

Kreeg alig várta, hogy megtörténjen a gyilkosság, és szeme ismét a magas férfit kereste.

De nem látta sehol.

Kreeg pislogott. A tisztás üres volt.

– Elszalasztottad a lehetőséged – szólalt meg egy fagyos hang.

Kreeg megperdült, megpróbálva célra tartani számszeríját: Egy villanásra látta áldozatát, ahogy ott áll és magasra emelt kezében megcsillan valami. Azután a férfi karja meglendült. Olyan volt, mintha ragyogó sugár robbant volna Kreeg koponyájába. Nem érzett fájdalmat, nem érzett semmit. Számszeríja kicsúszott a kezéből és a világ forogni kezdett vele.

Utoljára még a szerencséjére gondolt. A szerencséjére, amely egyáltalán nem fordult meg.

* * * * *

Árnyjáró letérdelt a test mellé, és felemelte a férfinál levő díszes számszeríjat. A fegyver ébenszínű agyát mesterien faragták ki és aranyverettel borították. A nyílpuska maga acélból készült, méghozzá valószínűleg ventriai acélból, mivel felülete sima volt, akár a selyem, és egyetlen folt sem csúfította. Félrerakta a fegyvert és folytatta a holttest szemrevételezését. A férfi teste inas volt és szikár, arca zord, szegletes állal és vékony szájjal. Árnyjáró biztosra vette, hogy korában sosem látta. Előredőlt, kihúzta a férfi szemgödréből a pengét, és megtisztogatta a még nedves fűben. Végezetül szárazra törölte a halott férfi tunikájában, majd a bal alkarjára szíjazott fekete bőrtokba csúsztatta.

A férfi öltözetének gyors átkutatása során nem talált semmit, csupán négy rézpénzt és a torkára erősített szíjról függő elrejtett kést. Árnyjáró a levélzöld tunikánál fogva megragadta a hullát és a jobb vállára lódította. A rókák és a farkasok összemarakodnának a maradványokon, ő pedig nem akarta, hogy Danyal sírjának nyugalmát ilyesmi zavarja meg.

Lassan odaballagott a második vízeséshez, áthajította a testet a zuhatag peremén, és figyelte, ahogy az belezuhan az odalent robogó patakba. A hulla első lendületét ugyan két szikla megakasztotta, de azután a víz kitaszigálta onnan és Kreeg élettelen teste arccal lefelé megkezdte utazását a távoli folyó felé. Árnyjáró felszedte saját és az orgyilkos számszeríját, majd elindult a kunyhója felé.

A kőkéményből lustán tekergőzött az ég felé a füst és a férfi megállt az erdőszélen, örömtelenül pillantva végig a házon, amelyet magának és Danyalnak épített. Egy égbetörő szirt lábánál állt a hatvan láb hosszú fakunyhó – három nagy spalettás ablakkal és egyetlen ajtóval –, amely fölé védelmezőén hajolt a hatalmas sziklafal. A ház elől minden fát, bokrot és sziklatömböt eltávolítottak, így senki sem jöhetett észrevétlenül száz lábnál közelebb a házhoz.

A kunyhó valóságos erőd volt, de egyfajta szépséget is tükrözött. Danyal a sarokillesztéseket vörös és kék pettyes kövekkel fedte be, és az ablakok alá virágokat ültetett – rózsákat, amelyek felkúsztak a falakon és megkapaszkodtak a fában, rózsaszínben és aranyban fürösztve a kemény felületű kérget.

Árnyjáró szeme végigpásztázta a nyílt terepet, átkutatva az erdő szélét újabb, ott rejtőző orgyilkosok után, de senkit sem látott. Gondosan, továbbra is fedezékben maradva, megkerülte a kunyhót, nyomokat keresve, de nem talált mást, csak saját mokaszinjának és Miriel meztelen lábának lenyomatát. Elégedetten a látottakkal, átszelte a tisztást és belépett a házba. Miriel forró zabkásából és kései szamócából álló vacsorát készített. A lány elmosolyodott, ahogy a férfi belépett, de mosolya elhalványult, amikor meglátta az ismeretlen számszeríjat.

– Hol találtad? – kérdezte.

– Egy férfi bujkált a sír közelében.

– Rabló volt?

– Nem hinném. Ez az íj akár száz aranypénzt is megér. Gyönyörű alkotás. Szerintem a fickó orgyilkos volt.

– Miért vadászna rád?

Árnyjáró vállat vont.

– Volt idő, amikor vérdíj volt a fejemre tűzve. Talán még most is van. Az is lehet, hogy megöltem a testvérét vagy az apját. Ki tudhatja? Egy dolog viszont biztos: nem tudja elmondani nekem.

A lány leült az asztalhoz és az apját figyelte.

– Mérges vagy? – kérdezte végül.

– Igen. Nem lett volna szabad ilyen közel jutnia. Mostanra halottnak kellene lennem.

– Mi történt?

– A bokrok között rejtőzött vagy negyvenlépésnyire a sírtól, készen, hogy leadja a halálos lövést. Amikor vízért mentem, hogy megöntözzem a rózsákat, láttam, hogy egy madár akar leszállni a feje fölötti fa ágára, de az utolsó pillanatban elkanyarodott.

– Lehetett volna akár egy róka is vagy valami váratlan mozgás – jegyezte meg Miriel. – A madarak ijedősek.

– Igen, lehetett volna az is – értett egyet a férfi. – De nem az volt. Ha eléggé bízott volna magában, hogy megpróbálkozzon egy fejlövéssel, mostanra már holtan hevernék Danyal mellett.

– Akkor hát ma mindketten szerencsések voltunk – mondta a lány.

Árnyjáró bólintott, de nem felek, mert gondolatai még mindig a történtek körül keringtek. Tíz éven át élt úgy, hogy a múltja nem járt vissza kísérteni őt. Ezekben a hegyekben csak úgy ismerték, mint az özvegy Dakeyrast. Ennyi idő elteltével ki küldene rá orgyilkost?

Még hányan fognak jönni?

A nap a nyugati csúcsok fölött trónolt, lángoló rézvörös korongként utolsó dacos sugarait lődözve a hegyoldalra. Miriel hunyorgott az erős fényben.

– Túl erősen süt – nyafogta.

De a férfi keze felfelé lendült és a fa húsvágódeszka az ég felé röppent. Miriel simán a vállához szorította a nyílpuskát, és ujja meghúzta a bronz ravaszt. A lövedék kivágódott a fegyverből és több mint egy lábbal elhibázta az ívben szálló falapot.

– Mondtam, hogy túl erősen süt – ismételte a lány.

– Gondolj arra, hogy hibázol, és már meg is történt – felelte a férfi komoran, és felszedte a deszkát.

– Akkor hadd dobjam fel én neked.

– Nem nekem van szükségem gyakorlásra – hanem neked!

– Nem találnád el, igaz? Ismerd be!

A férfi belenézett a lány csillogó szemébe, és a haján, meg bronzszínű vállán vörösen megcsillanó napfényt nézte.

– Férjhez kéne menned – mondta váratlanul. – Túl szép vagy ahhoz, hogy a hegyekben ragadj egy öregember oldalán.

– Ne próbálj meg témát váltani – korholta a lány, és kitépte kezéből a fadarabot, majd tíz lépéssel távolabb sétált. A férfi kuncogott, és megcsóválta a fejét, beismerve vereségét. Óvatosan hátrahúzta az alsó íjkar acélhúrját. A rugós kampó kattant egyet, Árnyjáró pedig rövid fekete vesszőt illesztett a horonyba, finoman nekinyomva azt a húrnak. Az eljárást megismételte a felső íjkarnál is, a görbülő bronzravaszokkal beállítva a feszítőerőt. A fegyverért sok-sok évvel ezelőtt valóságos vagyont fizetett opálokban, de a nyílpuska igazi mestermű volt és Árnyjáró sosem bánta meg az ügyletet.

Felnézett, és már éppen meg akarta kérni Mirielt, hogy dobja fel a deszkát, amikor a lány váratlanul a magasba hajította a falapot. A napfény égette a szemét, de megvárta, amíg a pörgő fadarab eléri repülésének tetőpontját. Kinyújtotta karját és meghúzta az első bronzravaszt. A nyílvessző átsüvített a levegőn, belecsapódott a deszkába, és félig széthasította. Ahogy lefelé zuhant, Árnyjáró útjára engedte a második vesszőt is. A falap szilánkokra robbant szét.

– Szörnyeteg! – kiáltotta Miriel.

A férfi mélyen meghajolt.

– Kiváltságosnak kellene érezned magad – mondta Árnyjáró, elfojtva mosolyát. – Általában nem tartok bemutatót fizetség nélkül.

– Dobd fel újra – parancsolt rá a lány, és ismét felajzotta a nyílpuskát.

– A fa eltörött – mutatott rá a férfi.

– Dobd fel a legnagyobb darabot.

Árnyjáró összeszedte nyilait, és felkapta a legnagyobb fadarabot. Mindössze négy hüvelyk széles és kevesebb, mint egy láb hosszú volt.

– Készen állsz?

– Dobd!

A férfi egyetlen csuklómozdulattal magasra repítette a lapot. A számszeríj felemelkedett, a nyíl kiröppent és belecsapódott a fába. Árnyjáró megtapsolta a lövést, mire Miriel elegánsan meghajolt.

– A nők általában pukedlizni szoktak – jegyezte meg a férfi.

– És általában női ruhákat hordanak és hímeznek – vágott vissza a lány.

– Igaz – adta fel Árnyjáró. – Hogy tetszik az orgyilkos számszeríja?

– Jó az egyensúlya és nagyon könnyű.

– Ventriai ébenfából készült és az agya üreges. Készen állsz egy kis kardforgatásra?

A lány felnevetett.

– És a büszkeséged készen áll egy újabb vereségre?

– Nem – ismerte be a férfi. – Szerintem korán nyugovóra fogunk térni. – A lány csalódottnak tűnt, amikor Árnyjáró összeszedte a fegyvereket és elindult vissza a kunyhóba. – Jobb vívómesterre lenne szükséged, mint amilyen én vagyok. A fegyverek közül a karddal bánsz a legjobban, és tényleg tehetséges vagy. Majd gondolkodom rajta.

– Azt hittem, hogy te vagy a legjobb – csipkelődött Miriel.

– Az apák mindig annak tűnnek – mondta a férfi szárazon. – De nem így van. Késsel vagy íjjal felülmúlhatatlan vagyok. Karddal? Csupán kiváló.

– És annyira szerény. Van valami, amiben nem tűntél ki?

– Igen – felelte Árnyjáró, és mosolya elenyészett.

A férfi meggyorsította lépteit, gondolatai elvesztek a fájdalmas emlékek között. Első családját – feleségét, lányait, fiát – martalócok mészárolták le. A kép szinte beleégett az elméjébe: fiára a virágoskertben bukkant rá, aprócska arcát virágszirmok takarták be.

Majd ismét megismerte a szerelmet, de öt évvel ezelőtt csak tehetetlenül figyelte, ahogy Danyal lova megbotlik egy észrevehetetlen gyökérben. A hátas a földre zuhant, hemperedett egyet, maga alá szorította Danyalt, és szétzúzta felesége mellkasát. A nő testét fájdalom szaggatta és percek alatt meghalt.

„Van valami, amiben nem tűntél ki?”

Csak egyvalami van, felelte magában. Nem tudom életben tartani azokat, akiket szeretek.

2

Ralis előszeretettel mondogatta, hogy ő már akkor is üstfoltozó volt, amikor a csillagok még újonnan ragyogtak az égen, és ez nem is állt olyan messze az igazságtól. Még emlékezett arra, amikor Orien, az öreg király csupasz állú hercegként vonult fel a tavaszi parádén az ország első útján, amelyet Drenai útnak neveztek.

Mára a Királyok sugárútja nevet viselte, és kiszélesítették, a végén pedig ott emelkedett a vagriaiak felett aratott győzelem emlékére állított diadalív.

Oly sok minden megváltozott. Ralisnak kellemes emlékei voltak Orienről, Drenai első Harcos Királyáról, a Bronzpáncél viselőjéről, száz csata és tucatnyi háború győzteséről.

Időnként, amikor eldugott kocsmákban üldögélt, kipihenve az utazás fáradalmait, a vén üstfoltozó elmesélte, hogyan találkozott Oriennel nem sokkal a dros corteswaini csata után. A király vadkanra vadászott a Skultik-erdőben, az akkor még fiatal és sötét szakállú Ralis pedig, hátán csomagjával, Delnoch erődvárosa felé haladt.

Egy patak partján találkoztak. Orien egy sziklatömbön ücsörgött, és csupasz lábát a jeges vízbe lógatta – drága csizmái távolabb, a füvön hevertek. Ralis levette hátizsákját, és a vízhez ment, majd letérdelt, hogy igyon.

– Nehéz csomagnak tűnik – szólalt meg az aranyhajú király.

– Egen, az – felelte Ralis.

– Üstfoltozó vagy, igaz?

– Egen.

– Tudod, hogy én ki vagyok?

– Te vagy a király – mondta Ralis.

Orien kuncogott.

– És ez nem nyűgöz le? Jó neked. Felteszem, kenőcs nincs a zsákodban, mert most jól jönne. Kisebb alma méretű vízhólyagok nőttek a talpamra.

Ralis megrázta a fejét, és bocsánatkérően széttárta a kezét. Ekkor egy csapat nemesifjú érkezett és körülvették a királyt. Mindannyian hahotáztak és kiabáltak, saját ügyességükkel hencegve.

Ralis észrevétlenül távozott.

Ahogy az évek múltak, úgy gyűjtötte a híreket a király hőstetteiről, mintha csak egy régi barátjáról lenne szó. Még akkor is, ha gyanította, hogy a király egy-két pillanat múlva már el is felejtette találkozásukat. Mára minden megváltozott, gondolta magában, miközben csomagját a kunyhó felé vonszolta. Az országnak nincs királya, és ez nem helyes. A Forrás nem tekint kegyesen a fejedelem nélküli földre.

Ralis zihált, mire megmászta az utolsó emelkedőt, ahonnan lepillantott a virágokkal befuttatott házra. A szél elült és csodás nyugalom telepedett az erdőre. Vett egy nagy levegőt.

– Mindketten előjöhettek – szólalt meg. – Látni nem látlak benneteket, de tudom, hogy a közelben vagytok.

Először a fiatal nő bukkant elő. Olajozott fekete bőrnadrágot és szürke gyapjútunikát viselt – kibújt a bokrok közül, és rávigyorgott az öregre.

– Egyre élesebbek az érzékeid, Ralis – jegyezte meg.

Az csak bólintott és jobbra fordult. A férfi is előbukkant – Mirielhez hasonlóan ő is fekete bőrnadrágot és tunikát viselt, de felvett még egy vállvédős, fekete láncinget is, meg egy vállövet, amelyről három hajítókés függött. Ralis nagyot nyelt. Volt valami ebben a hegyi emberben, ami mindig is zavarta az ősöreg üstfoltozót – már akkor is, amikor először találkoztak tíz évvel ezelőtt ugyanitt. Gyakran törte a fejét, hogy mi lehet az, de nem tudott rájönni. Nem az zavarta, hogy Dakeyras harcos volt – Ralis számosat ismert –, és nem is farkasszerű mozgása. Nem: volt benne valami megfoghatatlan, ami Ralist ráébresztette saját halandóságára. Ha Dakeyras közelében álltál, olyan volt, mintha a halál mellett ácsorognál. Az üstfoltozó megborzongott.

– Jó újra látni, öreg – mondta Dakeyras. – Az asztalon hús és hideg forrásvíz vár. Meg van némi aszalt gyümölcs is, már amennyiben a fogaid megbirkóznak vele.

– A fogaimnak nincs semmi baja, fiú – csattant fel Ralis. – Lehet, hogy nincs már annyi, mint régen, de ami megmaradt, az mind működik.

Dakeyras a lányhoz fordult.

– Ültesd le. Nemsokára én is jövök.

Ralis figyelte, ahogy zajtalanul eltűnik a fák között.

– Bajt szimatol, igaz? – kérdezte.

– Miből gondolod? – kérdezett vissza a lány.

– Mindig is óvatos volt, de most láncinget visel. Csodaszép darab, de nehéz. Nem hinném, hogy itt a hegyekben akar tetszelegni vele.

– Bajban vagyunk – ismerte el Miriel.

Az öreg követte a lányt a kunyhóhoz, csomagját az ajtóban hagyta, és elnyújtózott a lószőrrel vastagon bélelt borszékben.

– Kezdek öreg lenni ehhez az élethez – morogta.

A lány felnevetett.

– Mióta mondogatod ezt?

– Nagyjából hatvan éve – felelte Ralis. Hátradőlt, fejét ráhajtotta a fotel támlájára, és becsukta a szemét. Arra gondolt, hogy talán már a százat is elérte. Egy nap majd nekilát kiszámolni, csak találnia kell valami viszonyítási alapot.

– Vizet vagy erjesztett almalevet? – kérdezte tőle a lány.

Az üstfoltozó kinyitotta a derekán hordott erszényt, elővett belőle egy csomagocskát, és átadta Mirielnek.

– Ebből csinálj főzetet – kérte. – Csak önts rá forró vizet, és egy darabig hagyd állni.

– Mi ez? – kíváncsiskodott Miriel és az orrához emelve a csomagocskát, megszagolta.

– Néhány gyógyfű, kapor meg hasonlók. Megőrzi a fiatalságom – mondta az öreg és szélesen vigyorgott.

A lány elment, az öreg pedig csendesen üldögélt, és beitta a ház belsejének látványát. A kunyhót jól építették meg – a nagyszoba hosszú volt és széles, a kandalló és a kémény tömör mészkőből készült. A déli falat fával erősítették meg és medvebőrt feszítettek ki rá. Ralis elmosolyodott. Ügyesen csinálták, de ő már akkor ezeket a hegyeket járta, amikor Dakeyras még meg sem született, és tudott a barlangról, ahol egyszer-kétszer ő is menedékre talált. Okos ötlet volt kunyhót építeni a barlang szájához és elfedni a bejáratot. Mindig jó, ha az embernek van menekülési útvonala.

– Mennyi ideig hagyjam főni? – érkezett Miriel hangja a hátsó szobából.

– Néhány percig – felelte. – Amikor a csíkokra vágott levelek kezdenek lesüllyedni, már le lehet venni.

Tekintete a falra erősített fegyverállványra tévedt: két hosszúíj, többféle kard, szablya, egy sathuli tulwar és féltucatnyi, különféle hosszúságú és pengéjű kést látott. Ralis felült. Az asztalon egy új számszeríj hevert. Csodás darab volt, így az üstfoltozó kikászálódott a fotelből, és felkapta a fegyvert, szemügyre véve az aranyborítást.

– Jó kis nyílpuska – mondta Miriel, aki ekkor tért vissza a szobába.

– Jobb, mint a tulajdonosa – felelte az öreg.

– Ismerted?

– Kreegnek hívták. Patkány és kígyó keveréke volt, bár a Céhben a jobbak közé tartozott. Gazdag ember lehetett volna, ha nem olyan rossz szerencsejátékos.

– Megpróbálta megölni apát, bár nem tudjuk, hogy miért.

Ralis hallgatott. Miriel visszatért a konyhába, behozta a főzetet, amit az öreg lassan kortyolgatni kezdett. Puha csend ereszkedett rájuk, amíg ettek – a vén üstfoltozó háromadagnyi oroszlánhúst tüntetett el. A bőséges szaftba frissen sült kenyérdarabot mártogatva, Ralis ránézett Mirielre és felsóhajtott.

– Ilyen jót nem esznek még a drenani palotában sem – szólalt meg.

– Hízelegsz, Ralis – feddte meg a lány –, de ez kedvemre való.

A férfi odaballagott a csomagjához, kinyitotta és mélyen belekotort, majd előhúzott egy bedugaszolt fémflaskát és három apró ezüstkupát. Visszatért az asztalhoz, és borostyánszínű folyadékot öntött a kupákba.

– Mennyei az íze – mondta, kiélvezve a pillanatot.

Miriel is az ajkához emelte a kupát és belekortyolt.

– Mintha tüzet nyelnék – mondta, és kipirult az arca.

– Igen. De jó, nem igaz?

– Mesélj Kreegről.

– Nincs sok mondandóm. Délről jött és eredetileg egy gazda fia volt. Harcolt a vagriai háborúban, majd csatlakozott Jonathoz a felkelés során. Amikor Karnak szétzúzta a lázadó sereget, Kreeg egy vagy két évre Ventriába ment, és azt hiszem, zsoldos lett belőle. Három évvel ezelőtt lépett be a Céhbe – tudod, nem volt a legjobb, de azért a jók közé tartozott.

– Ezek szerint valaki fizetett neki, hogy ölje meg az apámat?

– Igen.

– Miért?

Az öreg megvonta a vállát.

– Várjunk ezzel addig, amíg visszajön.

– Ez nagyon titokzatosan hangzik.

– Nem szeretem ismételni magam. Az én koromban az idő már nagy kincs. Mennyire emlékszel a gyerekkorodból?

– Hogy érted ezt?

– Dakeyrasra értem. Hol találkoztál vele? – Az öreg látta, hogy kérdése meglepte a lányt és figyelte, ahogy annak nyílt és barátságos arckifejezése óvatossá és éberré válik.

– Ő az apám – mondta Miriel halkan.

– Nem – felelte Ralis. – A családodat a vagriai háború során portyázok ölték meg. És Dakeyras, meg egy Dardalion nevezetű férfi találd rád, a nővéredre... és a fivéredre. Azt hiszem, mindnyájatokra egy fiatalasszony vigyázott.

– Honnan tudod ezt?

– Kreeg az oka – felelte az öreg, és újra megtöltötte a kupáját.

– Nem értem.

Dakeyras hangja az ajtóból érkezett.

– Úgy érti, tudja, ki bérelte fel Kreeget. – A magas férfi kioldotta fekete bőrköpenyének csomóját, és ráterítette a szék támlájára. Felvette a harmadik ezüst kupát és felhajtotta tartalmát.

– Tizenötezer aranyért – mondta Ralis. – Ötezer a Céhnek és tíz annak, aki elviszi a fellegvárba a számszeríjadat. Az a hír járja, hogy több mint ötvenen róják az országot, hírek után kutatva. Köztük van Ventriai Morak, valamint Belas, Courail és Senta is.

– Morakról és Courailról már hallottam.

– Belas nadír késelő. Senta kardforgató, akit párbajokra szoktak felbérelni. Nagyon jó – régi nemesi család sarja.

– Úgy vélem, hogy nagy jutalom vár arra, aki hírt tud adni a hollétemről – mondta Dakeyras halkan.

– Nem kétlem – felelte Ralis –, de bátor ember az, aki el meri árulni Árnyjárót, a Gyilkost.

– Bátor ember vagy? – A szavakat kedvesen ejtették ki, de a feszültség átütött rajtuk, amitől az öregembernek görcsbe rándult a gyomra.

– Több gyomor, mint ész – ismerte el Ralis, és a férfi sötét szemébe nézett.

Árnyjáró elmosolyodott.

– Legyen úgy, ahogy lennie kell – mondta és a pillanat elszállt.

– Mihez kezdünk? – kérdezte Miriel.

– Felkészülünk a hosszú télre – felelte Árnyjáró.

Ralis éber alvó volt és meghallotta a zsanérok reccsenését, amikor a bejárati ajtó kinyílt. Az öreg ásított egyet és kibújt a takaró alól. Bár közel volt már a hajnal, az ablak spalettájának résein át még mindig beszűrődött a holdvilág. Ralis felállt és kinyújtózott. A levegő hűvös volt és üde, a közelgő telet hirdette. Ralis megborzongott és felöltötte meleg gyapjúnadrágját és tunikáját.

Kinyitotta a hálószoba ajtaját, belépett a nagyszobába és észrevette, hogy valaki felszította az előző éjjel leégett tüzet, és fahasábokat pakolt az éhes lángokra. Árnyjáró udvarias vendéglátó volt, mivel általában ősszel nem gyújtott be ilyen korán. Ralis a bespalettázott ablakhoz ment, kioldotta a reteszt és kilökte a fatáblát. Odakint a hold kezdett halványulni a szürkés égen, a csillagok bágyadtan pislákoltak, és a hajnal rózsapírja már megjelent a keleti hegycsúcsok felett.

Mozgás vonta magára a figyelmét, és az üstfoltozó hunyorogva próbált többet kivenni. Negyed mérfölddel odébb a hegyoldalban egy férfit látott futni. Ralis ásított és visszatért a tűzhöz, beleereszkedve a puha borszékbe. A tűz vidáman égett, az üstfoltozó pedig két újabb kiszáradt fahasábot dobott rá a kandalló melletti halomból.

A rejtély végre megoldódott, gondolta magában. A meglepő az volt, hogy mégis nyomott hangulat árasztotta el. Évek óta ismerte Dakeyrast és családját: a férfi gyönyörű feleségét és az ikerlányokat. Mindig úgy érezte, hogy több van a hegyi emberben, mint ami látszik. Ez a rejtély lefoglalta gondolatait, és talán még segített is, hogy aktív maradjon az ő korában, amikor pedig ifjúkori cimboráinak zöme halott volt – de az is lehet, hogy már senki sem élt közülük.

Egy szökevény vagy egy nemes, aki hátat fordított a gazdagságnak és a kiváltságoknak, esetleg a gothiri zsarnokság előli menekült... ezek a lehetőségek merültek fel benne, amikor Dakeyras múltján töprengett. Továbbá még számos más is, de mostanra a találgatások ideje lejárt. Dakeyras volt hát a legendás Árnyjáró, aki megölte Orien király fiát, Nialladot. De ő volt az a hős is, aki rábukkant az elrejtett Bronzpáncélra, visszavitte azt a drenaiaknak, és megszabadította őket a támadó vagriaiak gyilkos pusztításától.

Az öregember felsóhajtott. Milyen újabb rejtélyt talál majd, hogy munkára fogja elméjét és elfeledtesse az idő múlását, meg az elkerülhetetlenül közelítő halált?

Hallotta, hogy Miriel felkel a másik szobában. A magas és karcsú lány meztelenül sétált be, és frissen üdvözölte Ralist.

– Jó reggelt. Jól aludtál?

– Elég jól, te lány, de neked bele kellene bújnod valamibe. – Nyersen beszélt és szavai a szándékoltnál élesebbre sikeredtek. A lány meztelensége nemhogy nem izgatta fel, hanem épp az ellenkezőjét érte el. Miriel fiatalságától és szépségétől úgy érezte, hogy saját éveinek súlya hegyként tornyosul fölé. A lány visszament a szobájába, az öreg pedig hátradőlt a fotelben. Mikor halt meg benne a vágy? Megpróbált visszaemlékezni: először Melegában vette ezt észre, tizenöt évvel ezelőtt. Fizetett egy ribancnak, egy bögyös fehérszemélynek, de képtelen volt teljesíteni, annak hozzáértő ténykedése ellenére sem.

A nő végül vállat vont.

– A halott madarak nem tudnak szárnyra kelni – mondta neki kegyetlenül.

Miriel visszajött, immár szürke nadrágba és tejfehér gyapjúingbe öltözve.

– Ez már inkább a kedvére való, üstfoltozó uram?

A férfi kipréselt magából egy mosolyt.

– Kedvesem, az összes porcikád a kedvemre való. De a meztelenséged arra emlékeztetett, ami egykor még megvolt. Érted ezt?

– Igen – felelte a lány, de a férfi tudta, hogy Miriel csak a kedvében akar járni. Ugyan mit értettek a fiatalok? A lány egy magas támlájú széket húzott a tűzhelyhez, megfordította és leült, szemben a támlával és könyökévei rátámaszkodott. – Említettél férfiakat, akik az apámra vadásznak. Tudsz róluk mesélni?

– Mindannyian veszélyesek, és lesznek köztük olyanok, akiket nem ismerek. Viszont ismerem Ventriai Morakot, aki nagyon-nagyon halálos ellenség. Szerintem őrült.

– Milyen fegyvereket kedvel? – kérdezte a lány.

– A szablyát és a kést, de remekül ért az íjhoz is. Roppant gyors – olyan, mit a lecsapó kígyó. Mindenkit megöl: legyen az férfi, nő, gyerek vagy karon ülő csecsemő. Tehetsége van a halálhoz.

– Hogy néz ki?

– Középmagas és karcsú. Szívesen hord zöldet, és van egy zöldköves vastag aranygyűrűje, amely jól megy fagyos és szúrós szeméhez.

– Vigyázni fogok vele.

– Ha meglátod, öld meg – förmedt rá Ralis. – De nem fogod meglátni.

– Szerinted nem jön ide?

– Nem ezt mondtam. Mindkettőtöknek az a legüdvösebb, ha elmentek. Még Árnyjáró sem tud legyőzni mindenkit, aki ellene tör.

– Ne becsüld alá, üstfoltozó – figyelmeztette a lány.

– Nem teszem – felelte az. – De én már öreg vagyok és tudom, hogy az idő miként csinál belőlünk vén trotlit. Egykor fiatal voltam, erős és gyors. De lassan, ahogy a víz elmorzsolja a követ, az idő ellopja erőnket és fürgeségünket. Árnyjáró már nem fiatal, és akik rá vadásznak, csúcsformában vannak.

A lány bólintott és félrenézett.

– Akkor hát azt tanácsolod, hogy fussunk?

– Igen. Máshova, más név alatt.

– Mesélj a többiekről – kérte Miriel.

Az öreg megtette, és beszámolt mindenről, amit csak Belasról, Courailról, Sentáról és még sokakról hallott. A lány hallgatta, jobbára némán, de időnként félbeszakította, hogy a tárgyhoz tartozó kérdéseket tegyen fel. Végül elégedetten az öregből kiszedett tudással, felállt.

– Készítek reggelit – közölte. – Azt hiszem, kiérdemelted.

– Mi hasznát vetted a történeteimnek? – kérdezte Ralis.

– Fontos, hogy ismerd az ellenségeid – felelte a lány. – Csak a tudás hozhatja meg a győzelmet.

Ralis csak hallgatott.

Árnyjáró némán ült a hevenyészett lesen, jó magasan a tölgy ágai között, és nyugat felé meredt, a Kasyra távolba vesző tornyaihoz vezető dombos síkságra. A balján, mintegy négy mérföldre tőle, ki tudta venni a Kukorica utat, amely kibomlott szalagként tekergőzött a Sentrai-síkságon át délre, Drenan felé. Néhány szekér haladt az úton – a kukorica javarészét már begyűjtötték és eltárolták vagy hajóra rakták Mashrapur, esetleg Ventria felé. Több lovast is látott, akik mind Kasyra és a környező falvak irányába ügettek.

Hűvös szellő rezegtette meg a leveleket körülötte, ő pedig hátradőlt, gondolatai emlékezetének könyvtárában bolyongtak, keresve-kutatva. A sathuli háborúkban fiatal katonaként szerzett tapasztalatai azt súgták neki, hogy a mozdulatlan ellenségre a vereség vár. Skeln erdei és hegyei számos barlangot és rejtekhelyet kínáltak, de az állhatatos ellenség végül csak rábukkanna – hiszen az embernek vadásznia kell, hogy egyen, és ha vadászik, akkor nyomokat is hagy. Az egykori katona csak egyetlen utat ismert, amivel kivívhatja a győzelmet – a támadás útját!

De hogyan? És főként – ki ellen?

A vérdíjat a Céh tűzte ki a fejére. Még ha meg is találja azt, aki megrendelte a meggyilkolását és megöli, a hajsza akkor is folyik tovább.

A szél feltámadt, és Árnyjáró szorosabbra húzta magán szőrmeszegélyes köpenyét. Kemény futás volt, öregedő izmai sajogtak a komoly megerőltetés miatt, tüdeje égett, szíve pedig üstdobként vert. Kinyújtotta jobb lábát, megmasszírozta vádlijának még mindig sajgó izmait, és végiggondolta mindazt, amit a Céhről tudott.

Tizenöt évvel ezelőtt a Céh felkereste Árnyjárót, és felajánlották, hogy szerződéseket közvetítenek neki. Visszautasította az ajánlatukat, mivel szívesebben dolgozott egyedül. Akkoriban a Céh még egy rejtélyes, misztikus szervezet volt, amely titokban működött és egyszerű szabályai voltak. Először is, minden gyilkosságot pengével, nyíllal vagy hurkos kötéllel kellett végrehajtani. Méreggel vagy tűzzel gyilkolni tilos volt: a Céh nem akarta, hogy ártatlanok is meghaljanak. Másodszor, minden vérdíjat közvetlenül a Céhnek kellett fizetni, és egy aláírt iratot kellett eljuttatni a pátriárkának, amiben megokolták, hogy miért van szükség a gyilkosságra. Szívügyek vagy vallási viták nem tartoztak az elfogadható indokok közé.

Elméletileg egy felszarvazott férj nem bérelhetett fel egy orgyilkost, hogy ölje meg a feleségét, szeretőjét vagy mindkettőt. A gyakorlatban persze az efféle nüánszokat nem vették figyelembe. Amíg a szerződő fél üzleti vagy politikai okokra hivatkozott, nem kérdezősködtek. Karnak uralma alatt a Céh működése törvényesebb kereteket kapott – ha erkölcsileg nem is vált elfogadottá. Árnyjáró elmosolyodott. Azzal, hogy engedélyezte a Céh nyilvános működését, a pénzügyi nehézségekkel küzdő Karnak újabb megadóztatható jövedelemforrást nyitott. Háborús időkben az effajta bevétel létfontosságú volt, hogy ki lehessen fizetni a katonákat, a páncélkovácsokat, a kereskedőket, a hajóácsokat, a kőműveseket... a lajstrom a végtelenbe nyúlt.

Árnyjáró felállt és kinyújtózott – a háta is sajgott. Vajon mennyien törnek ellene? A Céhnek akadnak egyéb szerződései is. Nem engedheti meg magának, hogy minden harcosa az országot járja, az Árnyjáróról szóló hírek után kutatva. Heten lesznek? Tízen? Először nem a legjobbak jönnek. Ők csak hátradőlnek és figyelnek, míg a gyengébb képességűek – mint Kreeg –, megkezdik a vadászatot.

De ha már itt is vannak, elrejtőzve, lesben állva?

Mirielre gondolt, és a gyomra görcsbe rándult. A lány erős volt és ruganyos, értett minden fegyverhez. De még fiatal volt, és sosem küzdött szemtől szembe harcosokkal.

Árnyjáró levette a köpenyét, összetekerte és felerősítette a vállára, késtartó övéhez rögzítve. A fagyos szél belemart meztelen mellkasába, de ügyet sem vetett rá, és lemászott a fáról. Tekintete a bokrokat fürkészte, de nem látott semmit. Fürgén leugrott a legalsó ágról, könnyedén érve földet a mohaborította talajon.

Az első lépést hadd tegye meg az ellenség. Ez bosszantotta, de elfogadta és kiszorította gondolatai közül. Csak annyit tehetett, hogy felkészül. Harcoltál már emberekkel és állatokkal, démonokkal és Eggyé forrtakkal, mondogatta magában. Azóta is még mindig élsz, míg ellenségedből nem maradt más, csak por.

Akkor még fiatalabb voltam, felelte erre egy halk hang a fejében.

Megpördült a sarkán, kirántotta a hajítópengét az alkarjára szíjazott tokból, és villámgyors mozdulattal elhajította – a kés egy közeli szilfa vékony törzsébe fúródott.

Öregen vagy fiatalon, de még mindig Árnyjáró én vagyok.

Miriel figyelte az északnyugat, a Dros Delnoch távoli erődje felé lassan bandukoló öreget. Zsákja magasan a válla fölé tornyosult, fehér haja és szakálla lebegett a szélben. Az emelkedő tetején megállt, megfordult és intett, majd eltűnt a lány szeme elől. Miriel visszasétált a fák között, hallgatva a madárdalt és élvezve a leveleken megtörő napfényt, amitől az ösvény foltosnak tűnt. A hegyek gyönyörűek voltak ősszel – az aranybarna levelek, a nyár utolsó kibomló virágai, a zöldben és bíborvörösben játszó hegyoldalak... mintha minden csak az ő kedvében akart volna járni.

Amikor elérte a dombtetőt, megállt és végigpásztázta a Sentrai-síkság felé húzódó fákat és ösvényeket. Egy alakot vett észre, egy magas férfit, aki zöld köpenyt viselt. A korábbi telek hidege érintette meg bőrét, amitől összerezzent, és keze az oldalán függő rövidkard markolatára fonódott. A zöld köpeny arról árulkodott, hogy ez Morak, az orgyilkos. Nos, ez a gyilkos nem éri meg, hogy kezet emeljen az apjára.

Miriel előlépett a fák közül és megvárta, míg a férfi lassan felkapaszkodik az úton. A lány a közeledő alak arcát tanulmányozta: széles, lapos járomcsontok, sebhelyes és szemöldök nélküli homlok, belapított, törött orr és durva vonású száj. Szegletes és erős áll, izmoktól dagadó nyak.

A férfi megállt a lány előtt.

– Szűk az ösvény – szólalt meg viszonylag udvariasan. – Lennél olyan kedves és félreállnál?

– Az olyanoknak, mint te, nem – sziszegte Miriel, akit meglepett, hogy hangja higgadt maradt, elfedve félelmét.

– Az idegenek sértegetése valami helyi szokás, kislány? Vagy talán arra számítasz, hogy a női mivoltod megvéd?

– Nincs szükségem senki és semmi védelmére – mondta Miriel, hátralépett és előhúzta kardját.

– Szép penge – felelte a férfi. – Most pedig szépen tedd el, különben elveszem tőled és elfenekellek a pimaszságodért.

A lány szeme összeszűkült, és félelmét harag váltotta fel. Elmosolyodott.

– Húzd elő a kardod, és majd meglátjuk, hogy kinek fog fájni.

– Nem harcolok kislányokkal. Egy férfit keresek.

– Tudom, kit keresel és azt is, hogy miért. De hogy eljuss hozzá, először rajtam kell túljutnod. Ez nem lesz könnyű, ha a beleid a bokádra csavarodnak. – Váratlanul előreugrott és a kardheggyel a férfi hasa felé döfött. Az félreperdült, karja felfelé és keresztbe villant és a kézfeje nekicsattant a lány arcának. Miriel megtántorodott és elesett, majd máris talpra szökkent, a pofontól lángoló arccal.

A férfi jobbra lépett, kioldotta köpenyének csomóját, és a ruhadarabot ráterítette egy kidőlt fára.

– Ki tanított arra, hogy így szúrj? – kérdezte. – Talán egy földműves? Vagy egy pásztor? Nem kapát tartasz a kezedben. A döfést mindig álcázni kell, és egy riposzt vagy visszavágás után használjuk. – Előhúzta kardját és elindult a lány felé. Miriel nem várta be a támadását, hanem mozgásba lendült és ismét döfött, ezúttal a férfi arca felé. Az ismeretlen hárította a csapást, majd sarkon pördült és vállával belerobbant a lány mellébe, amitől Miriel elrepült.

De máris felugrott és rohamra lendült, a férfi nyaka felé csapva a karddal. Az idegen kardja felfelé suhant, védte a támadást, de ezúttal a lány felugrott és közben megperdült, csizmás lábával állon rúgva a férfit. Arra számított, hogy a másik elterül, de az csupán megingott, majd kihúzta magát, és kiköpte a vért a szájából.

– Jó – mondta halkan. – Nagyon jó. Gyors és tökéletes egyensúly. Talán mégis van benned valami.

– Sosem tudod meg – felelte a lány, és káprázatos fürgeséggel támadott: szúrásai és vágásai a férfi arcára és testére irányultak. Az mindent hárított és egyetlen riposztvágást sem tett. Végül Miriel megzavarodva és csüggedten felhagyott a támadásokkal. Nem tudta áttörni a férfi védelmét, de ennél sokkal rémítőbb volt, hogy az még csak meg sem próbált áthatolni az övén.

– Miért nem harcolsz velem? – kérdezte.

– Miért tenném?

– Mert meg akarlak ölni.

– Van rá okod, hogy ilyen ellenséges legyél velem? – érdeklődött az ismeretlen, és a hasíték, amit a szájának csúfoltak, mosolyra húzódott.

– Ismerlek, Morak. Tudom, miért vagy itt. És ennyi éppen elég.

– Az volna... – kezdte, de a lány már újra támadott, és ezúttal nem volt elég gyors, mert Miriel pengéje elsuhant az arca előtt és megvágta a fülcimpáját. A férfi ökle felfelé és kifelé csapott, mellbe találva a lányt. A félig kába Miriel elvesztette a fogást kardján és térdre rogyott. Az ismeretlen pengéje megérintette a nyakát. – Elég ebből a badarságból – mondta, majd otthagyta a lányt és felkapta a köpenyét.

Miriel felszedte kardját és ismét az útjába állt.

– Nem engedlek át – közölte komor hangon.

– Nem tudsz megállítani – felelte a másik –, de megérte a játék. Hol van Árnyjáró? – A lány ismét előrelépett. – Várj – mondta neki a férfi, és tokjába csúsztatta kardját. – Én nem Morak vagyok. Érted, amit mondok? Nem a Céhtől jöttem.

– Nem hiszek neked – felelte a lány, és pengéjét a másik védtelen torkának szegezte.

– Akkor gondolkozz: ha meg akartalak volna ölni, megtettem volna. Tudod, hogy ez igaz.

– Ki vagy?

– A nevem Angyal, és valamikor régen a családod barátja voltam.

– Azért vagy itt, hogy segíts nekünk?

– Nem vívom meg más emberek csatáit, kislány. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem. De már látom, hogy felesleges volt.

A lány lassan leengedte a kardját.

– Miért vadásznak rá? Nem ártott senkinek.

A férfi vállat vont.

– Évek óta nem, efelől biztosíthatlak, de ettől még számos ellensége van. Ez egyike az orgyilkos-lét hátulütőinek. Ő tanított kardforgatásra?

– Igen.

– Szégyellhetné magát. A kardforgatáshoz tökéletes harmóniában lévő fej és szív kell – mondta Angyal zordan. – Ezt nem mondta el?

– De igen – fortyant fel Miriel.

– Aha, csakhogy ti nők azt halljátok meg, amit akartok. Nos, legalább főzni tudsz?

Miriel visszafojtotta ingerültségét, és felvette legnegédesebb mosolyát.

– Tudok. Tudok még hímezni, varrni, kötni és még mit is? Á, igen... – Öklével állon vágta a férfit, aki a kidőlt fánál ácsorgott és elvesztette az egyensúlyát, a második ütéstől pedig átrepült a tönkön és a másik oldalán egy sártócsában landolt. – Majdnem elfelejtettem – közölte Miriel. – Megtanított arra is, hogy miként használjam az öklöm.

Angyal térdre kecmergett, majd nagyon lassan talpra állt.

– Az első feleségem volt ilyen, mint te – mondta, és megdörgölte az állát. – Rettenetes nő volt: kívül puha, akár a lúdtollas párna, de belül cserzett bőr és acél keveréke. De hadd mondjak valamit, kislány: jobban ütsz, mint ahogy szurkálsz. Köthetünk most már fegyverszünetet?

Miriel kuncogott.

– Köthetünk.

Angyal feldagadt állát dörzsölgette, miközben a magas nő mögött haladt. A rúgása olyan volt, akár egy mérges lóé és az ütés sem sokkal maradt el tőle. Kesernyésen elmosolyodott és tekintete követte a lány kecses, de mégis gazdaságos mozgását. Jól harcolt, ismerte el magában, de kicsit túl sokat gondolkodott és túl keveset használta az ösztöneit. Még az ütéseit sem rejtette el jól, de Angyal hagyta, hogy célba érjenek, mivel érezte, hogy a lánynak szüksége van arra, hogy levezesse feszültségét, amiért olyan könnyen legyőzték.

Büszke nő. És vonzó is, ismerte be, némileg meglepve ezzel saját magát. Angyal mindig is a nagymellű nőket szerette, a telt formákat, amelyek kellemesen melengették az ágyban: Miriel picit vékony volt az ő ízlésének, és a lábai – bár hosszúak és csodálatosan arányosak voltak – kicsit túl izmosak. De mégis – ahogy a mondás tartja –, az a nő volt, aki még a hegyeket is mozgásra bírja.

A férfi hirtelen kuncogni kezdett, mire a lány visszafordult.

– Mi az, ami ennyire mulatságos? – kérdezte fagyos arccal.

– Semmi különös, Miriel. Csak felidéztem magamban az utolsó alkalmat, amikor ezekben a hegyekben jártam. A testvéred és te olyan nyolc vagy kilenc évesek lehettetek. Arra gondoltam, hogy az élet szédítő sebességgel iramlik el.

– Nem emlékszem rád – mondta a lány.

– Akkor még másképp néztem ki. A belapított orr még sasorr volt, és még a szemöldököm sem vesztettem el. Ez még jóval azelőtt volt, hogy a többi ökölharcos kesztyűje felhasogatta és szétszabdalta volna az arcomat. A szám is teltebb volt és hosszú vörös haj verdeste a vállamat.

A lány közelebb hajolt hozzá és jobban szemügyre vette.

– Akkor még nem Angyalnak hívtak – közölte végül.

– Nem. Caridris volt a nevem.

– Most már emlékszem. Hoztál nekem egy ruhát – egy sárgát –, Kryllának meg egy zöldet. De akkoriban te...

– Jóképű voltam? Így igaz. Most meg csúf vagyok.

– Nem úgy értettem.

– Nem számít, kislány. Minden szépség elmúlik, és én durva foglalkozást választottam.

– Nem értem, hogy élhet bárki is így. Fájdalmat okozva, sérüléseket szerezve, a halált kockáztatva – és miért? Hogy pocakos kereskedők tömegei vérontást láthassanak.

– Régebben azt gondoltam, hogy többről van szó – mondta a férfi halkan –, de most már nem vitatkozom veled. Durva volt és barbár, én jobbára mégis szerettem csinálni.

Elérték a kunyhót. Miután ettek, Angyal leült a haldokló tűz mellé és lehúzta csizmáját. A kandallóra pillantott.

– Kicsit korai még tüzet rakni, nem?

– Vendégünk volt. Egy öregember – mondta Miriel, és leült szemközt a férfival – Ő jobban megérzi a hideget.

– A vén Ralis volt? – érdeklődött Angyal.

– Igen. Ismered?

– Évek óta űzi a mesterségét Drenan és Delnoch között – talán évtizedek óta. Régebben olyan késeket csinált, amilyeneket azóta sem láttam sehol. Apádnak is van néhány.

– Sajnálom, hogy megütöttelek – mondta a lány váratlanul. – Nem tudom, miért tettem.

– Először én ütöttelek meg – felelte a férfi, megrántva a vállát. – Te pedig dühbe gurultál.

– Általában nem vagyok ennyire... ingerlékeny. Azt hiszem, egy kicsit félek.

– Ez jó dolog. Mindig óvatos vagyok a félelmet nem ismerő férfiakkal – vagy nőkkel – szemben. Hajlamosak megöletni magukat. De fogadj meg egy jó tanácsot, ifjú Miriel. Amikor eljönnek a vadászok, ne pengével állj ki velük. Lődd le őket messziről.

– Azt hittem, hogy jól bánok a karddal. Apám mindig azt mondja, hogy jobb vagyok nála.

– Amikor gyakoroltok, talán igen, de igazi harcban aligha. Kigondolod, hogy mit csinálj, és ez megfoszt a fürgeségedtől. A kardforgatáshoz finom érzékek kellenek, továbbá a kéz és a fej közti közvetlen kapocs. Megmutatom. – Lehajolt jobbra, és kivett egy hosszú gallyat a tűzifák közül, majd felállt. – Állj velem szemben – utasította a lányt. Amikor megtörtént, mutatóujjai közé fogta a gallyat, és így szólt: – Nyújtsd a kezed az ég felé és amikor elengedem az ágat, kapd el. Meg tudod csinálni?

– Hát persze, hisz... – míg válaszolt, a férfi szétnyitotta az ujjait. A gally lefelé hullott, Miriel keze lefelé csapott, de csak a levegőt markolta, az ág pedig a lábánál ért földet. – Még nem álltam készen – dacoskodott.

– Akkor próbáld meg újra.

Két újabb sikertelen kísérlet következett.

– Mit bizonyít ez? – csattant fel a lány.

– A reagálási időt, Miriel. A kéznek azonnal mozdulnia kellene, ahogy a szem meglátja, hogy a gally lefelé hullik, de nálad ez nem így van. Látod a gallyat. Üzenetet küldesz a kezednek. Azután megmozdulsz. Eddigre az ág már eltávolodott tőled.

– Másként hogy kaphatnád el? – kérdezte a férfit. – Szólnod kell a kezednek, hogy kapja el.

Angyal megrázta a fejét.

– Majd meglátod.

– Mutasd meg – követelte a lány.

– Mit mutasson meg? – kérdezte Árnyjáró az ajtóból.

– Meg akarja tanulni, hogyan kaphatja el a gallyat – felelte Angyal, és lassan megfordult.

– Sok idő telt el, Caridris. Hogy vagy? – kérdezte a hegyi ember, és apró számszeríja Angyal szívére mutatott.

– Nem ölni jöttem, barátom. Nem dolgozom a Céhnek. Azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek.

Árnyjáró bólintott.

– Hallottam, hogy visszavonultál az arénából. Most mivel foglalkozol?

– Vadászfegyvereket árulok. A piactéren saját helyem volt, de lefoglalták az adósságaim miatt.

– Tízezer aranyból visszavásárolhatnád – mondta Árnyjáró fagyosan.

– Így igaz – akár ötszörösen is. De ahogy azt már mondtam, nem dolgozom a Céhnek. És ne is gondolj arra, hogy hazugnak nevezz!

Árnyjáró kiszedte a lövedékeket a fegyverből, majd kiengedte a húrokat. A számszeríjat az asztalra ejtette, majd visszafordult a sebhelyes harcoshoz.

– Nem vagy hazug – mondta. – De miért figyelmeztetnél? Sosem álltunk közel egymáshoz.

Angyal vállat vont.

– Danyal miatt. Nem akarom, hogy megözvegyüljön. Hol van?

Árnyjáró nem felelt, de Angyal látta, hogy minden szín kifut az arcából, és egy pillanatra gyötrelem telepszik rá, ami azonnal el is tűnt.

– Maradhatsz éjszakára – mondta Dakeyras. – És köszönöm, hogy figyelmezettél. – Felkapta nyílpuskáját és elhagyta a kunyhót.

– Anyám meghalt – suttogta Miriel. – Öt évvel ezelőtt. – Angyal felsóhajtott, és hátradőlt. – Jól ismerted?

– Elég jól, hogy egy kicsit szerelmes legyek belé. Hogy halt meg?

– Lovagolni ment. A ló felbukott és átgördült rajta.

– Azok után, amiken keresztülment... csatákon és háborúkon át... – A férfi megrázta a fejét. – Semmi értelme nincs az ilyen dolgoknak, egyáltalán semmi. Hacsak az isteneknek nincs valami különösen komor humorérzéke. Öt éve, azt mondod. Az istenekre! Bálványozhatta, ha ilyen sokáig egyedül maradt.

– Így igaz. Még mindig bálványozza – túl sok időt tölt a sírjánál, és úgy beszél hozzá, mintha még mindig hallhatná.

– Most már értem – mondta Angyal halkan.

– Mit értesz?

– Hát nem nyilvánvaló, Miriel? A gyilkosok gyülekeznek: orgyilkosok, vadászok, éjben osonók. Nem ölheti meg mindet és ezt ő is tudja. Akkor miért marad mégis?

– Mondd meg te.

– Olyan, akár a farkasok által űzött vén szarvasbika. Felhág a dombtetőre, és tudván, hogy vége van, megfordul és vár, szembefordulva ellenségeivel, hogy megvívja utolsó csatáját.

– Ő nem olyan, mint ez a szarvasbika. Nem is öreg! Egyáltalán nem az! És még nincs is vége.

– Ő nem így látja. Danyalért élt, és talán azt hiszi, hogy a halálban ismét egyesülhetnek... nem tudom. Amit viszont tudok – és ezt ő is tudja –, ha itt marad, akkor meghal.

– Tévedsz – felelte Miriel, de szava üresen csengett.

3

Ralis a kínok tengerében fürdött és tudta, hogy haldoklik. A karját hátrakötötték, mellén a bőrt megperzselték és összevagdosták, lábait eltörték. Minden méltóságától megfosztottan, lelkéből gyötrelmes sikolyokat csaltak ki a kések és a forró vasak. Semmi sem maradt benne az emberből, leszámítva egyetlen parányi, pislákoló büszkeségmorzsát.

Semmit sem mondott nekik. Hideg vizet öntöttek rá, ami enyhítette égési sebeit, és Ralis kinyitotta megmaradt szemét. Morak térdelt előtte, és nyugodt mosoly derengett jóképű arcán.

– Meg tudlak szabadítani ettől a kíntól, öreg – mondta, de Ralis hallgatott. – Ki ő neked? A fiad? Az unokaöcséd? Miért szenvedsz érte? Ezeket a hegyeket járod már... mióta is?... Ötven-hatvan éve? Ő itt van, és te tudod, hogy hol. Végül úgyis megtaláljuk.

– Mindnyájatokat... meg... fog... ölni – suttogta Ralis.

Morak röhögött, és a többiek is követték példáját. Ralis pillanatokkal azelőtt érezte meg az égő hús bűzét, hogy a fájdalom felperzselte volna a koponyáját. Torka már kiszáradt és vérzett a sok sikoltozástól, így csak egy kurta, elcsukló nyögés szakadt fel belőle.

Ekkor hirtelen, csodálatos módon a fájdalom eloszlott, és Ralis hallotta, hogy egy hang szólítja.

Felállt kötelékeiből és a hang felé repült.

– Nem mondtam el nekik, apa! – kiáltotta diadalittasan. – Nem mondtam el nekik!

– Vén bolond – szólalt meg Morak, és a kötelékeiben előrebukó holttestre meredt. – Gyerünk!

– Szívós vén bolond – mondta Belas, ahogy elhagyták a ligetet.

– Elvesztegettünk miatta egy fél napot, és miért? – förmedt rá Morak a zömök nadírra. – Ha elmondja, amit tudni akarunk, akkor tíz vagy talán húsz aranypénzzel gazdagabban távozhatott volna. Most pedig nem több mint holt hús a rókáknak és dögevő madaraknak. Igen, szívós volt. De egyben ostoba is.

Belas szénfekete szeme Morakéba mélyedt.

– Becsülettel halt meg – morogta a nadír –, és a Hősök csarnokában nagyszerű fogadtatásban lesz része.

Morakból kitört a nevetés.

– A Hősök csarnokában, mi? Kezdhetnek kifogyni az emberekből, ha vénséges vén üstfoltozókat is beengednek. Miféle történeteket mesél majd a nagy asztal körül? Hogyan adott el egy kést kétszer olyan drágán, vagy hogyan ragasztott meg egy törött bográcsot? Látom már, hogy mindannyiukra vidám esték várnak.

– A legtöbb ember azon gúnyolódik, amit sosem érhet el – felelte Belas, és előrelovagolt, kezét kardjának markolatán tartva.

A szavak véget vetettek Morak jó hangulatának, és a kis nadír iránt érzett gyűlölete ismét előtört. A ventriai az őt követő kilenc férfi felé pördült a nyeregben.

– Kreeg azért jött ezekbe a hegyekbe, mert hírt kapott arról, hogy Árnyjáró is itt van. Szétválunk, és négy részre osztjuk a területet. Három nap múlva az északi csúcs lábánál találkozunk, ahol a patakok elágaznak. Baris, te menj el Kasyrába. Kérdezősködj Kreegről, hogy kikkel volt, hol ivott. Derítsd ki, honnan szerezte a híreit.

– Miért én? – kérdezte a homokszín hajú, magas fiatalember. És mi van akkor, ha addig megtaláljátok, amíg én távol vagyok? Megkapom a részem?

– Mindenki megkapja a részét – igyekezett megnyugtatni Morak. – Ha rábukkanunk és megöljük, még mielőtt visszaérnél, gondoskodom róla, hogy az aranyad Drenanban várjon. Lehetek ennél tisztességesebb?

Úgy tűnt, a férfit ez nem győzte meg, de bólintott és útnak indult. Morak szemügyre vette nyolc itt maradt emberét. Mindannyian erdőjárók és képzett harcosok voltak, akikkel már korábban is dolgozott együtt – szívósak és erkölcs nélküliek. Utálta mindet, de véleményét gondosan megtartotta magának. Senkinek sem tesz jót, ha arra ébred, hogy egy fűrészfogas élű kést húzgálnak végig a torkán. Viszont egyedül Belas volt az, akit gyűlölt. A vadember nem ismerte a félelmet, és lenyűgözően bánt a késsel és az íjjal. Az ilyesfajta vadászatokon tíz emberrel ért fel. Egy nap azonban – gondolta Morak komor örömmel – pengét döfök abba a lapos hasába és kiontom a beleit.

Az embereit párokba rendezte, és utasításokat osztogatott.

– Ha bármilyen házra bukkantok, kérdezősködjetek egy magas férfiról és annak fiatal lányáról. Lehet, hogy nem használja Dakeyras nevet, ezért nézzetek utána minden olyan özvegyembernek, akire ráillik a leírás. És ha megtaláltátok, ne csináljatok semmit. Várjatok addig, amíg ismét együtt nem leszünk. Megértettétek?

A férfiak komolyan bólintottak, majd távoztak.

Tízezer arany raq várja azt, aki megöli Árnyjárót, de a pénz keveset számított Moraknak. Tízszer ennyit rejtett el mashrapuri és ventriai kereskedőknél. Csak a hajsza és a gyilkosság számított – az, hogy ő legyen az ember, aki megöli a legendát.

Amikor a várható szórakozásra gondolt, jókedve az egekbe szárnyalt – elképzelte, hogy miként fogja Árnyjáró utolsó óráját leírhatatlan kínokkal emlékezetessé tenni. Na és persze ott volt még a lány is. Árnyjáró szeme láttára fogja megerőszakolni és megölni. De az is lehet, hogy megkínozza. Vagy odaadja az embereinek, hogy szórakozzanak vele és mocskolják be. Higgadj le, mondta ekkor magának. Hadd dagadjon a várakozás izgalma. Először még meg kell találnod.

Levélzöld köpenyét hátravetette, és vágtába ugratta lovát, hogy beérje Belast. A nadír egy védett horpadásban ütött tábort, és most a takaróján térdelt, imára kulcsolt kézzel – előtte sárgás és porózus vén ujjcsontok hevertek. Morak letelepedett a tűz másik oldalára. Micsoda undorító szokás, hogy az apád csontjait egy zsákban cipeled magaddal, gondolta magában. Barbárok! Ki érthetné meg őket? Belas végzett az imával, és a csontokat visszapakolta az övén viselt erszénybe.

– Mondott apád valami érdekeset? – kérdezte Morak, és zöld szeme elárulta, hogy jól szórakozik.

Belas megrázta a fejét.

– Nem apámmal beszéltem – felelte. – Ő már eltávozott. A Hold-hegységgel váltottam szót.

– Á, igen, a hegységgel. Tudja, hogy Árnyjáró merre tanyázik?

– Csak azt tudja, hogy hol nyugszanak a nadír harcosok.

– Jó neki – közölte Morak.

– Vannak dolgok, amiken nem kellene élcelődnöd – figyelmeztette Belas. – A hegyek rejtik az összes, valaha élt és még meg sem született nadír lelkét, és ha elég bátor vagyok, rajtuk keresztül megtalálom annak az embernek az otthonát, aki megölte az apámat. Apám csontjait ennek az embernek a sírjába temetem, ráhelyezve a mellére. Ő pedig szolgálni fogja atyámat, míg világ a világ.

– Érdekes gondolat – mondta Morak, és igyekezett semleges hangot megütni.

– Ti, kol-ishák azt hiszitek, hogy mindent tudtok. Azt hiszitek, hogy a világot a ti kedvetekért teremtették, de nem értitek a földet. Ti – akárcsak te –, csak ültök itt, beszívjátok a levegőt és érzitek a hideg földet a talpatok alatt, de nem vesztek észre semmit. És miért nem? Mert kővárosokban éltek, és falakat emeltek, hogy elcsitítsátok a föld szellemét. Nem láttok semmit. Nem hallotok semmit. Nem éreztek semmit.

Látom a nyakadon pörsenő pattanást, te tudatlan vadember, gondolta Morak. És érzem a hónaljad szagát. Hangosan azonban csak ennyit mondott:

– És mi van a föld szellemével?

– Ő egy nőnemű szellem – felelte Belas. – Olyan, mint egy anya. Istápolja azokat, akik felelnek neki, erőt és büszkeséget adva nekik. Mint az öregnek, akit megöltél.

– És beszél veled?

– Nem, mivel én ennek a földnek az ellensége vagyok. De tudatja velem, hogy itt van és figyel. És engem nem gyűlöl. De téged igen.

– Már miért tenné? – kérdezte Morak, aki hirtelen kényelmetlenül érezte magát. – A nők mindig kedveltek.

– Olvas a lelkedben, Morak. És tudja, hogy az tele van sötét fénnyel.

– Babonaság! – csattant fel Morak. – Nincs itt semmiféle nő. Nincs más erő a világban, csak az, amelyik tízezer élesre fent kard fölött rendelkezik. Nézd meg Karnakot. Ő rendelte meg Egel, a nagy hős meggyilkolását, és most ő uralja ezt a földet. Tisztelik, sőt szeretik. Ő az erő a drenai világban. Szereti őt a te hölgyed?

Belas vállat vont.

– Karnak minden hibája ellenére nagy ember és a földért harcol, így az valószínűleg szereti őt. És nincs senki, aki biztosan tudná, hogy Karnak rendelte meg Egel megöletését.

Én tudom, gondolta Morak, és felidézte a pillanatot, amikor a nagy ember ágya fölé magasodott és tőrét Egel jobb szemébe döfte.

Ó, igen, én tudom.

* * * * *

Már éjfélre járt, amikor Árnyjáró visszatért. Angyal a tűz mellett ücsörgött, Miriel pedig a hátsó szobában aludt. Árnyjáró a keresztrudat a helyére illesztette, majd leoldotta övéről a tegezt, és az asztalra fektette ébenfekete számszeríja mellé. Angyal rápillantott. A szobában az egyetlen fényforrást a pislákoló tűz szolgáltatta, és a parazsak izzásában Árnyjáró hátborzongató alaknak tűnt, akit táncoló démoni árnyak vesznek körül.

Árnyjáró némán kibújt három hajítótőrt rejtő bőr vállszíjából, majd lecsatolta az alkarjaira szíjazott tokokat és ezeket is az asztalra fektette. Két újabb kés került elő térdig érő csizmája rejtekéből. Végül odasétált a tűzhöz és leült, szemben az egykori gladiátorral.

Angyal hátradőlt, halvány szeme a harcost fürkészte, érzékelve a benne rejlő feszültséget.

– Látom, harcoltál Miriellel – szólalt meg Árnyjáró.

– Nem sokáig tartott.

– Nem. Hányszor terítetted le?

– Kétszer.

Árnyjáró bólintott.

– Nem volt könnyű olvasni a nyomokból. A lábnyomaid mélyebbek, mint az övé, de elfedték egymást.

– Honnan tudtad, hogy leterítettem?

– A talaj puha volt és megtaláltam a helyet, ahol a könyöke a földet érte. Könnyűszerrel elbántál vele.

– Harminchét ellenfelet győztem le az arénában. Azt gondoltad, hogy egy kislány elbánik velem?

Árnyjáró egy pillanatig hallgatott, majd megszólalt:

– Mennyire jó?

Angyal a vállát vonogatta.

– Túlélne egy összecsapást egy képzetlen kardforgatóval, de a Morak vagy Senta-félékkel? Másodpercek alatt halott lenne.

– Pedig jobb nálam – felelte Árnyjáró. – És én tovább kitartanék ellenük.

– Jobb nálad, amikor gyakoroltok – közölte Angyal. – Mindketten tudjuk, hogy mi a különbség a gyakorlás és a valódi harc között. Miriel túlságosan feszült. Danyal egyszer mesélt a próbáról, ami elé állítottad. Emlékszel még rá?

– Hogy is felejthetném el?

– Nos, ha próbát tennél Miriellel, elbukna. És ezt te is tudod, igaz?

– Talán – ismerte el Árnyjáró. – Hogyan segíthetek rajta?

– Nem tudsz.

– De te tudnál.

– Igen. De miért tenném?

Árnyjáró újabb fahasábot dobott a parázsra, és hallgatott, amíg az első sárgás lángok nyaldosni nem kezdték az ág kérgét. Sötét tekintete ekkor Angyalra villant.

– Gazdag vagyok, Caridris. Tízezer aranyat fizetek.

– Látom, hogy nem palotában élsz – közölte Angyal.

– Úgy döntöttem, hogy itt élek. Befektetéseimet kereskedők kezelik. Adok neked egy adóslevelet, amit Drenanban beválthatsz. Ott majd kifizetnek.

– Még akkor is, ha meghaltál?

– Még akkor is.

– Nem szándékozom harcolni érted – mondta Angyal. – Világos? A lányod oktatója leszek, de ez minden.

– Nincs szükségem arra, hogy bárki harcoljon értem – csattant fel Árnyjáró. – Sem most, sem máskor.

Angyal bólintott.

– Elfogadom az ajánlatod. Maradok és tanítom őt, de csak addig, amíg úgy vélem, hogy tanul tőlem. Amikor eljön a nap – és el fog jönni –, amikor már nem taníthatok neki többet, vagy nem tud többet megtanulni, elmegyek. Elfogadod?

– El. – Árnyjáró felállt és a hátsó falhoz ment. Angyal látta, hogy tenyerét nekinyomja egy lapos kőnek, majd benyúl a rejtett szekrénykébe. Megfordult és egy súlyos erszényt hajított keresztül a szobán. Angyal elkapta és hallotta a fémcsörrenést.

– Előleg – közölte Árnyjáró.

– Mennyi?

– Ötven arany raq.

– A feladatot ennyiért is vállaltam volna. Miért fizetsz ilyen sokat?

– Mondd meg te.

– Ugyanannyit ajánlasz, mint amennyi a fejedre kitűzött vérdíj, így akarod elejét venni, hogy elcsábuljak.

– Ez igaz, Caridris. De ez nem a teljes igazság.

– És mi a teljes igazság?

– Danyal kedvelt téged – felelte Árnyjáró, és felállt. – Nem szívesen ölnélek meg. Most pedig jó éjszakát.

Árnyjárónak nem jött álom a szemére, de csak feküdt némán, lehunyt szemmel pihentetve testét. Holnap ismét futni fog, növelve erejét és állóképességét, készülve a napra, amikor az orgyilkosok megérkeznek.

Örült, hogy Angyal úgy döntött, marad. Hasznára fog válni Mirielnek és amikor a gyilkosok végül rábukkannak, megkéri a gladiátort, hogy vigye el a lányt Drenanba. Ott majd örökli minden vagyonát, választ magának egy férjet, és élvezi a veszélyek nélküli életet.

Lassan megnyugodott és álomba merült.

Danyal ott volt mellette. A tóparton lovagoltak és a nap fényesen sütött a tiszta kék égen.

– Verseny a rétig! – kiáltotta a nő, és megsarkantyúzta szürke kancáját.

– Ne! – ordította, és a pánik kezdte hatalmába keríteni. De Danyal már messze járt, ő pedig csak nézte, ahogy a ló megbotlik és felbukik, látta, ahogy átgördül Danyalon és a nyeregkápa nekicsattan felesége mellének. – Ne! – sikoltotta, és verejtékben úszó testtel felébredt.

Minden néma volt. Árnyjáró megborzongott, kezei remegtek. Felkelt az ágyból, és töltött magának egy kupa vizet. Danyal és ő átszelte a háború szaggatta országot, ahol mindenütt ellenségek lestek rájuk. Vérvadak vadásztak rájuk, és nadír harcosok jártak a nyomukban. De túlélték. Danyal mégis meghalt – békeidőben, egy csendes tó partján.

Elfojtotta az emlékeket, és inkább a fennálló veszélyekre összpontosított és arra, hogy miként küzdje le őket. A félelem belemart, mivel ismerte Morakot. Élvezte a kínzást és tobzódott mások fájdalmában – bolond volt, netán eszelős, de sosem vallott kudarcot. Belas neve nem mondott neki semmit, de nadír volt, ami azt jelenti, hogy félelmet nem ismerő harcos lehet. A nadírok harcos fajtája nem adott túl sok időt a puhányoknak. Az állandóan háborúzó törzsek tagjai szánandó vadsággal küzdöttek egymással, és csak a legerősebbek érték meg a felnőttkort.

Senta, Courail, Morak, Belas... és még mennyien? És ki fizethetett nekik? Az utolsó kérdést félrelökte, hiszen mit sem számított. Amint megölted a vadászokat, megtudod, mondta magában.

Amint megölted a vadászokat...

Lélekben rettenetes fáradtságot érzett. Elővette a tűzszerszámot, leemelte a feje fölötti kampóról lógó bronzlámpást, és szikrát csiholt, meggyújtva a kanócot. Aranyszínű fény lobbant. Árnyjáró visszaakasztotta a lámpást, leült az ágyra és lepillantott a kezére.

A halál kezei. A Gyilkos kezei.

Fiatal katonaként Drenaiért harcolt a sathuli fosztogatókkal, a Sentrai-síkság földműveseit és telepeseit védve. De nem védte őket elég jól, mert gyilkosok egy kisebb csapata eljutott a hegyekbe, dúlva és pusztítva. A visszaúton megálltak a tanyájánál, megerőszakolták és meggyilkolták a feleségét és végeztek a gyerekeivel.

Azon a napon Dakeyras megváltozott. A fiatal katona lemondott posztjáról, és üldözőbe vette a gyilkosokat. Megtalálta a táborukat és kettőt megölt közülük, a többiek pedig elmenekültek. A nyomukba eredt és egytől egyig levadászta mindet. Mindegyiket megkínozta, kicsikarva belőlük a megmaradtak nevét és lehetséges úti céljukat. Évekbe telt, mire a végére járt és a végtelen út során a Dakeyras nevezetű fiatal tiszt meghalt – felváltotta az Árnyjáróként elhíresült lelketlen gyilkológép.

Addigra a halál és a szenvedés már semmit sem jelentett a hallgatag vadásznak és egy éjjel, amikor a pénze elfogyott, Mashrapurban felkereste egy kereskedő, aki üzleti vetélytársán akart bosszút állni. Árnyjáró negyven ezüstért hajtotta végre első fizetett gyilkosságát. Meg sem próbálta igazolni cselekedetét, még önmaga előtt sem. A hajsza jelentett mindent, és a gyilkosok megtalálásához pénzre volt szüksége. Hidegen és lelketlenül folytatta útját a mindenki által félt, elkerült és magányos férfi, aki egyre csak azt mondogatta magának, hogy amint az üldözés véget ér, ismét Dakeyras lesz újra.

De amikor az utolsó martalóc sikoltozva bevégezte életét, karóba húzva egy tábortűz közepén, Árnyjáró már tudta, hogy Dakeyras mindörökre elenyészett. Folytatta véres mesterségét, a pokolba vezető nyílegyenes úton haladt, egészen addig a napig, míg meg nem ölte Drenai hercegét.

A tett súlya és annak rettenetes következményei még mindig kísértették. Az országra rászakadt a háború, és ezrek haltak meg, lettek özveggyé vagy jutottak árvaságra.

A lámpa aranyfénye táncát járta a hátsó falon, Árnyjáró pedig felsóhajtott. Megpróbálta helyrehozni azt, amit elkövetett, de érdemel-e bárki is bocsánatot ilyen bűnök elkövetése után? Erősen kételkedett benne. De még ha a Forrás fel is oldozná, az sem jelent semmit, mert magának nem tudott megbocsátani. Talán ezért halt meg Danyal, gondolta magában, immár nem először. Talán arra ítéltetett, hogy mindig magán viselje a fájdalom terhét.

Öntött magának egy újabb kupa vizet, felhajtotta, majd visszabújt az ágyába. Dardalion, a kedves pap térítette le őt a kárhozatba tartó útról, és Danyal találta meg benne Dakeyras apró szikráját, amelyet addig szított, míg az ismét fel nem támadt halottaiból.

De mostanra már ő is eltávozott, csak Miriel maradt. Vajon végig kell néznie, ahogy ő is meghal?

Miriel elbukna a próbán. Ezt mondta Angyal, és igaza volt. Dakeyras felidézte magában a napot, amikor Danyalt tette próbára. Mélyen bent jártak már a nadírok földjén, amikor orgyilkosok rontottak rájuk, ő pedig megölte őket. Danyal megkérdezte, hogy miként képes ilyen higgadtan gyilkolni.

A férfi ellépett mellőle és lehajolt, felkapva egy kavicsot.

– Kapd el – mondta, és a követ a lány felé pöckölte, akinek a keze kicsapott és ügyesen elkapta a kavicsot. – Könnyű volt, nem igaz?

– Az volt – ismerte el Danyal.

– Na most, ha Krylla és Miriel is itt lenne és két férfi kést nyomna a torkuknak és azt mondanák neked, hogyha nem kapod el a kavicsot, megölik a gyerekeket, akkor is könnyű lenne? A félelem a legegyszerűbb cselekvéseket is összetetté és bonyolulttá változtatja. Én azért vagyok az, aki, mert a kavics kavics marad.

– Tanítasz?

– Nincs időm. – Ezen vitatkozni kezdtek, és végül azt mondta: – Mitől félsz a legjobban ebben a pillanatban?

– Attól, hogy elveszítelek.

Ellépett a lánytól és felemelt egy másik kavicsot. A felhők részben eltakarták a holdat, és Danyalnak erőltetnie kellett a szemét, hogy lássa Árnyjáró kezét.

– Most ezt odadobom neked. Ha elkapod, maradsz – ha elvéted, visszafordulsz Skartába.

– Nem! Ez nem tisztességes! Alig van fény.

– Az élet sem tisztességes, Danyal. Ha nem fogadod el, egyedül lovagolok tovább.

– Akkor elfogadom.

A férfi egyetlen szó nélkül felé pöckölte a kavicsot – rossz dobás volt, a kő gyorsan repült és kissé balra a lánytól. Danyal keze megvillant és a kavics megpattant a tenyerén, de másodszorra sikerült elkapnia. A lány felnevetett.

– Miért vagy ennyire elégedett? – kérdezte tőle.

– Győztem!

– Nem. Mondd el, hogy mit csináltál.

– Legyőztem a félelmemet.

– Nem.

– Akkor mi történt? Nem értelek.

– Pedig meg kell, hogy érts, ha tanulni akarsz.

A lány hirtelen elmosolyodott.

– Megfejtettem a talányt, Árnyjáró.

– Akkor mondd meg, hogy mit tettél.

– Elkaptam egy kavicsot a holdfényben.

Árnyjáró felsóhajtott. A szobában hideg volt, de az emlékek felmelegítették. Odakint farkasüvöltés szállt a hold felé – magányos, kísérteties és ősi ösztönből fakadó hang volt. Árnyjáró elaludt.

– Úgy mozogsz, akár egy felfúvódott tehén – tajtékzott Angyal, miközben Miriel térdre küzdötte magát, és sajgó tüdeje igyekezett levegőhöz jutni, immár felbőszítve talpra szökkent és kardjával Angyal hasa felé döfött. A férfi gyorsan oldalra lépett, hárította a szúrást, majd bal tenyerével fültövön vágta Mirielt, aki arccal előre a földre bukott.

– Nem, nem, nem! – dörögte Angyal. – A dühöt kordában kell tartani. Most pedig pihenj. – Otthagyta a lányt és a kúthoz sétált, felkapta a rézborításos vödröt és vizet fröcskölt az arcára.

Miriel kimerülten állt talpra, hangulata a mélypontra süllyedt. Hónapokon át azt hitte, hogy jól ért a kardhoz, jobban, mint az emberek zöme, mert apja azt mondta neki. Most azonban szembekerült a gyűlöletes valósággal. Tényleg olyan volt, akár egy felfúvódott tehén! Lassan arrafelé támolygott, ahol Angyal ült a kútkáván. A férfi derékig levetkőzött és Miriel sebhelyek tömegét látta melle és hasa barázdált izmain, vastag alkarján és izmos vállain.

– Rengeteg sebet kaptál – mondta.

– Ez is csak azt mutatja, hogy mennyi remek kardforgató van – felelte a férfi mogorván.

– Miért vagy mérges?

Angyal egy pillanatig nem szólt semmit. Majd nagy levegőt vett és beszélni kezdett.

– A városban számos írnok, hivatalnok és ügyintéző él, akik nélkül Drenan nem működne. Értékes emberek, de hozd ki őket ide a hegyekbe és éhen halnak, pedig rengeteg vadat és ehető gyökeret találhatnának. Érted? Az emberek hozzáértésének foka a környezetüktől függ vagy attól, hogy milyen veszélyekkel néznek szembe. A legtöbb emberrel szemben roppant tehetséges kardforgatónak bizonyulnál. Gyors vagy és bátor. De akik apádra vadásznak, azok harcosok. Belas két... legfeljebb három... szívdobbanás alatt végezne veled. Moraknak sem tartana tovább. Senta és Courail az arénában tettek szert képességeikre.

– Lehetek ilyen jó, mint ők?

A férfi megrázta a fejét.

– Nem hiszem. Bármennyire utálom is beismerni, de szerintem a gonosz ott van a hozzájuk hasonlókban... a hozzám hasonlókban. Született gyilkosok vagyunk, és bár lehet, hogy nem beszélünk az érzéseinkről, mindannyian ismerjük a keserű igazságot. Élvezzük a harcot, és szerintem te nem fogod. És azt hiszem, nem is kellene, hogy élvezd.

– Szerinted az apám élvezi az öldöklést?

– Rejtélyes ember – ismerte el Angyal. – Emlékszem, hogy beszélgettünk erről Danyallal. Azt mondta, hogy apádban valójában két ember van: egy kedves és egy démoni. A léleknek vannak kapui, amelyeket sosem lenne szabad kitárni, de ő megtalálta a kulcsot.

– Hozzám és a testvéremhez mindig kedves volt.

– Nem kétlem. Mi történt Kryllával?

– Férjhez ment és elköltözött.

– Amikor gyerekek voltatok, rendelkeztetek... egy képességgel, egy adottsággal. Tudtatok beszélni egymással, anélkül, hogy szóra nyitottátok volna a szátokat. Távol lévő dolgokat láttatok. Megvan még ez képességed?

– Nincs – felelte, a lány és félrenézett.

– Mikor szűnt meg?

– Nem akarok beszélni róla. Készen állsz, hogy taníts?

– Hát persze – felelte a férfi. – Ezért fizetnek. Most pedig maradj nyugton. – Ezzel felállt, Miriel elé lépett és kezei végigtapogatták a lány vállát és karját, ujjaival megnyomkodta az izmait, kirajzolta bicepszének és tricepszének körvonalait, megütögette deltaizmait és vállízületeit.

Miriel érzete, hogy elpirul.

– Mit csinálsz? – kérdezte és kényszerítette magát, hogy Angyal szemébe nézzen.

– Nem elég erősek a karjaid – mondta a férfi –, főként itt hátul – és megnyomorgatta a tricepszét. – A lábadban és a tüdődben összpontosul minden erőd. És az egyensúlyod is rossz. Nyújts a kezed. – Alig mondta ki, máris megmarkolta Miriel csuklóját, felemelte karját és rámeredt az ujjaira. – Hosszúak – dünnyögte, szinte önmagának. – Túl hosszúak. Ami azt jelenti, hogy nem tudod jól megfogni a kardmarkolatot. Majd éjjel még vágunk hozzá bőrt. Most pedig utánam!

Angyal odaballagott az erdő széléhez és egyik fatörzstől a másikig ment, az ágakat vizslatva. Végül elégedetten megállt egy terebélyes szilfa messze kinyúló ága alatt, amelyet kinyújtott kézzel sem ért el.

– Azt akarom, hogy ugorj fel, ragadd meg az ágat, majd lassan húzd fel magad, míg az arcod meg nem érinti kérget. Majd – ne feledd, továbbra is lassan –, engedd le magad, míg a karod szinte teljesen egyenes nem lesz. Világos?

– Persze, hogy világos! – csattant fel a lány. – Aligha ez volt a legbonyolultabb utasítás, amit valaha is hallottam.

– Akkor csináld!

– Hányszor?

– Ahányszor csak tudod. Látni akarom az erőd határait.

Miriel felugrott, ujjai ráfonódtak az ágra és egy pillanatig csak függeszkedett, megfelelő fogást keresve. Majd lassan felhúzta magát.

– Milyen? – kérdezte a férfi.

– Könnyű – felelte a lány, és leengedte a karját.

– Újra!

Háromnál érezte, hogy bicepsze megfeszül. Ötnél égni kezdett, hétnél a karja megremegett és elengedte az ágat, mire lepottyant a földre,

– Szánalmas – közölte Angyal. – De ez csak a kezdet. Holnap reggel hetet csinálsz, esetleg nyolcat, ha bírod. Majd mehetsz futni. Amikor visszajöttél, ismét csinálsz hetet. Elvárom, hogy három nap múlva tizenkettőig juss.

– Te hányat tudnál csinálni?

– Legalább százat – felelte a férfi. – Most pedig utánam!

– Hagyd már abba ezt az „utánamozást”! Olyan, mintha kutya lennék.

De amíg beszélt, Angyal már el is indult, Miriel pedig követte őt, át a tisztáson.

– Várj itt – utasította a férfi, és a faház oldalához sétált, ahol a télire való tűzifát tartották. Kiválasztott két nagyobb fahasábot, majd odavitte, ahol Miriel álldogált és egymástól húsz lábnyira letette őket a földre. – Azt akarom, hogy az egyiktől fuss el a másikig.

– Azt akarod, hogy húsz lábat fussak? Miért?

A férfi keze megvillant és nagyot csattant a lány arcán.

– Hagyj fel az ostoba kérdéseiddel és tedd azt, amit mondtam.

– Te kurafi! – dühöngött Miriel. – Ha még egyszer hozzám érsz, megöllek!f

Angyal felnevetett és megrázta a fejét.

– Még nem. De ha azt csinálod, amit mondok, talán elég ügyes leszel, hogy meg tedd. Most pedig menj oda az egyik fadarabhoz.

A még mindig fortyogó lány odasétált az egyik hasábhoz, miközben Angyal folytatta.

– Fuss el a másikhoz, guggolj le, érintsd meg a jobb kezeddel. Majd azonnal fordulj meg, fuss vissza az elsőhöz és érintsd meg a bal kezeddel. Nem voltam túl gyors?

Miriel visszanyelte a dühödt visszavágást és futni kezdett. Alig néhány lépést tett meg, máris elérte a fadarabot és meg kellett torpannia. Esetlennek érezte magát, ahogy leguggolt és megérintette a fahasábot, majd megfordult és visszafutott az első tönkhöz.

– Látom, felfogtad a lényeget – közölte Angyal. – Most ismételd meg hússzor. És egy kicsit gyorsabban.

A férfi három órán át végeztette vele a megerőltető gyakorlatokat: futnia kellett, ugrania, vívnia – a végtelenségig ismételve a szúrásokat és vágásokat. Egyetlenegyszer sem panaszkodott, de nem is szólt a férfihoz. Zordan küzdötte át magát az összes gyakorlaton, amíg délben pihenőt nem tartottak. Miriel fáradtan, remegő lábakkal baktatott vissza a kunyhóba. Hozzászokott a futáshoz, megszokta az oxigénhiánytól lüktető vádlikat és az égő tüdőt. Valójában még élvezte is az élményt, a szabadság, a sebesség, az erő érzetét. De most szokatlan helyeken érzett fáradtságot és olyan testrészei sajogtak, amelyek eddig még soha.

Mirielnek az erő volt a mindene és magabiztossá tették saját képességei. Most azonban Angyal megkérdőjelezte ezt a magabiztosságot – először az erdőben, amikor játszi könnyedséggel győzte le őt, majd pedig a minden gyengeségét feltáró szadista gyakorlatokkal. Miriel ébren volt, amikor Árnyjáró megtette ajánlatát az egykori gladiátornak és hallotta annak válaszát is. Miriel azt gondolta, hogy tudja, Angyal mit próbál meg elérni: arra akarja kényszeríteni őt, hogy felhagyjon az edzéssel, addig folytatva megalázását, amíg a lány ki nem adja az útját. Majd Angyal apja elé járul és kéri a járandóságát. És mivel Dakeyras büszke és becsületes ember, ki fogja fizetni neki.

Nem lesz ez ilyen könnyű, Angyal, fogadta meg némán. Nem... meg fogsz dolgozni a pénzedért, te ronda kurafi!

Angyal roppant elégedett volt az aznapi edzéssel. Miriel várakozáson felül teljesített, bár nem kétséges, hogy a pofon szülte harag hajtotta előre. Angyal azonban szemernyit sem törődött a mozgatórugóval. Elég volt azt tudnia, hogy a lány harcosként viselkedett. Legalább megfelelő anyaggal dolgozhatott – már persze, ha lesz rá elég ideje.

Árnyjáró nem sokkal napkelte után távozott.

– Négy, legfeljebb öt napon belül újra itt leszek. Használd ki jól a rendelkezésre álló időt.

– Megbízhatsz bennem – felelte Angyal.

Árnyjáró halványan elmosolyodott.

– Próbáld meg visszatartani attól, hogy bárkit is megtámadjon. Akkor nem eshet baja. A Céh szabályai rendelkeznek az ártatlanokról.

Morak nem törődik a szabályokkal, gondolta magában Angyal, de nem szólt semmit, amikor a magas harcos elügetett észak felé.

Egy órával alkonyat előtt Angyal közölte, hogy mára befejezték, de meglepődött, amikor Miriel azt mondta, hogy még fut egy keveset. Vajon csak fel akar vágni? – töprengett magában.

– Vigyél magaddal kardot – szólt oda neki.

– Vannak nálam kések – felelte a lány.

– Nem így értettem. Azt akarom, hogy vigyél magaddal egy kardot, és végig fogd a kezedben.

– Azért akarok futni, hogy ellazítsam az izmaimat, hogy kinyújtóztassam őket. A kard akadályozni fog.

– Tudom, De akkor is csináld.

A lány nem vitatkozott, hanem engedelmeskedett. Angyal visszatért a faházba és lehúzta a csizmáját. Ő is fáradt volt, de legyen átkozott, ha ezt kimutatja a lány előtt. Az arénán kívül töltött két év, úgy látszik kiszívta az állóképességét. Öntött magának egy kupa vizet, majd belerogyott a kialudt tűz előtt álló székbe.

Ha kapna egy hónapot vagy inkább kettőt, tudna valamit kezdeni a lánnyal: növelhetné gyorsaságát, javíthatna a reagálási idején. Az oldalsprintek segítenék az egyensúlyérzékét, és a vállával meg a karjával megkezdett munka erősítenék a tüdejét és vágásainak erejét. De az igazi gond a lány szívével volt. Amikor dühbe gurult, gyors volt, de egyben féktelen is – könnyű prédája bármely hozzáértő kardforgatónak. Amikor higgadt maradt, mozdulatai meglassúdtak, könnyű volt azokat kiszámítani és hárítani, így minden harcnak ugyanaz lenne a végeredménye.

Talán már egy órája is távol lehetett, amikor Angyal meghallotta a tisztás keményre döngölt agyagos földjén könnyű lépteit. Amikor belépett, rápillantott – a lány tunikáját átitatta az izzadtság, arca piros volt, hosszú haja csapzottan lógott. Még mindig a kezében tartotta a kardot.

– Végig nálad volt? – kérdezte a férfi halkan.

– Igen. Hiszen ezt mondtad.

– Nem dobtad le útközben és vetted fel, amikor visszafele jöttél?

– Nem! – felelte a lány sértődötten.

A férfi hitt neki és magában szitkozódott.

– Te mindig azt csinálod, amit mondanak neked? – förmedt rá.

– Igen – válaszolta Miriel egyszerűen.

– Miért?

A lány a kardot az asztalra dobta, majd csípőre tett kézzel odaállt Angyal elé.

– Most azért bírálsz, mert engedelmeskedtem neked? Mit akarsz tőlem?

A férfi sóhajtott.

– Csupán a legtöbbet, ami telik tőled – és ma ezt megkaptam. Most pedig pihenj, addig én készítek vacsorát.

– Butaság – felelte Miriel negédesen. – Öregember vagy, fáradtnak tűnsz. Maradj csak itt, majd én hozok neked ennivalót.

– Azt hittem fegyverszünetet kötöttünk – válaszolta a férfi, és követte a lányt konyhába, ahol az nekiállt felszeletelni egy nagydarab sonkát.

– Az tegnap volt. Még azelőtt, hogy becsaptad volna apámat.

A férfi arca elsötétült.

– Sosem csaptam be senkit.

A lány szembeperdült vele.

– Nem? Akkor minek hívnád azt, hogy tízezer aranyat kapsz néhány napi munkáért?

– Nem én kértem az összeget – ő ajánlotta. És ha már hallgatóztál – amiben a nők nagyon jártasak, ahogy azt megtapasztaltam –, akkor azt is hallhattad, hogy én ötvenért is megtettem volna.

– Akarsz sajtot a sonkához? – kérdezte a lány.

– Igen, és kenyeret is. Hallottad, mit mondtam?

– Hallottam, de nem hiszek neked. Megpróbálsz rávenni, hogy adjam fel. Ismerd el!

– Ez igaz. Elismerem.

– Akkor nincs is miről beszélnünk. Itt az ennivalód. Amikor végeztél, mosogasd el a tányérod. És azután tedd meg azt a szívességet, hogy az estét a szobádban töltöd. Mára elegem volt a társaságodból.

– Az edzés nem ért véget, csak mert a nap lement – közölte Angyal halkan. – Nappal a testedet edzettük, ma este pedig az elmédet csiszoljuk. És akkor megyek a szobámba, amikor nekem tetszik. Mit fogsz enni?

– Ugyanazt, amit te.

– Van itthon méz?

– Nincs.

– Szárított gyümölcs?

– Az van. De miért?

– Egyél abból. Réges-régen megtanultam, hogy az édesség és a sütemény jobban kitölti a fáradt gyomrot. Jobban alszol, és kipihentebben ébredsz. És igyál sok vizet.

– Még valami?

– Ha van bármi más, szólok neked. Most pedig költsük el a vacsoránk és lássunk munkához.

Az estebéd elfogyasztása után Angyal kikotorta az előző esti tűzből megmaradt hamut a kandallóból, fát tornyozott fel benne, majd szikrát csiholt. Miriel a konyhában evett, majd keresztülsétált a szobán és kilépett a házból. Angyal haragudott magára, és arra gondolt, hogy nem való tanárnak. A lánynak mellesleg igaza volt: tényleg azt akarta, hogy feladja. De nem azért, amiért Miriel gondolta. Sóhajtott és guggolva figyelte a tűzifát nyaldosó lángocskákat, megérezve a tűzből áradó első langymeleg hőhullámokat.

Megpróbálta kiképezni a Ranuld fiút, megmutatva neki az új pályához szükséges mozdulatokat és védekezéseket, de Ranuldot már az első küzdelemben kizsigerelték. Azután következett a magas, atlétikus, félelmet nem ismerő és gyors Sorrin. Hét viadalig bírta, és már a tömeg is kezdte megkedvelni. Senta végzett vele – sarkon pördüléssel és torokra mért visszaszúrással. Remek mozdulat volt, ragyogóan kivitelezve. Sorrin halott volt, még mielőtt felfoghatta volna.

Azon a napon vonult vissza Angyal. Egy buta vagriaival küzdött, akinek a nevére már nem emlékezett. A férfi kemény ellenfél volt, de egy friss seb lelassította. De még így is majdnem elkapta Angyalt – nem sokon múlt, hogy nem hasította ketté. A viadal után Angyal az aréna ispotályában üldögélt, ahol a felcser varrta össze sebeit – a szemben levő asztalon pedig ott hevert Sorrin véres teteme. Mellette ült Senta, akinek éppen mézbe és borba áztatott kötést raktak a vállára kapott sebre.

– Majdnem leterített – mondta Senta. – Jól tanítottad.

– Nem elég jól – felelte Angyal.

– Már alig várom, hogy találkozhassak a mesterével.

Angyal belenézett a fiatal viador mohó tekintetébe, és látta a csinos arcra rátelepedő gúnyos kifejezést, a szinte vicsorgásnak ható mosolyt.

– Erre nem kerül sor, fiú – mondta és a szavak savként égették a száját. – Túl öreg és lassú vagyok már. Ezek a te napjaid. Szórakoztasd az arénát.

– Elmész? – suttogta Senta döbbenten.

– Igen. Ez volt az utolsó harcom.

A fiatal férfi bólintott, majd káromkodni kezdett, amikor a kirurgus meghúzta a kötést a vállán.

– Te tökfej! – fortyant fel..

– Sajnálom, uram! – felelte a másik, és a félelemtől eltorzult arccal hátrált el.

Senta tekintete visszarebbent Angyalra.

– Azt hiszem, bölcsen döntöttél, öreg, de ami azt illeti, csalódott vagyok. A tömeg kedvence voltál. Ha legyőzlek, megcsinálhattam volna a szerencsémet.

Angyal fát rakott a tűzre és felállt. Senta még egy éven át harcolt az arénában, majd csatlakozott a Céhhez, és sokkal többet keresett orgyilkosként, mint gladiátorként.

Az ajtó kinyílt mögötte és érezte, hogy hideg léghuzat tör be rajta. Megfordult és látta, hogy Miriel a saját szobája felé megy. Meztelen volt és kezében vitte a ruháit – teste még vizesen csillant a patakban tett fürdőzéstől. A férfi szemügyre vette keskeny hátát és csípőjét, izmos lábát és izmos, kerekded farát. Testében fellobbant a vágy, de visszafordult a tűz felé.

Néhány perc elteltével Miriel csatlakozott hozzá – ezúttal szürke gyapjú köntöst viselt.

– Miféle munkát emlegettél? – kérdezte, és elhelyezkedett a férfival szemközti székben.

– Tudod miért pofoztalak meg?

– Mert uralkodni akartál felettem.

– Nem. Dühösnek akartalak látni. Tudnom kellett, hogy miként cselekszel, ha fortyog a véred. – Oda sem figyelve tologatta a fahasábokat a tűzben egy piszkavassal. – Hallgass ide, kislány. Nem vagyok tanár. Csak két embert tanítottam, két fiatalembert, akiket kedveltem. Mindketten meghaltak. Remek harcos vagyok... voltam..., de az, hogy rendelkezem az ehhez szükséges adottságokkal, még nem jelenti azt, hogy át is tudom adni. Érted? – A lány némán hallgatott és nagy szeme kifejezéstelenül meredt a férfira. – Azt hiszem, hogy egy kicsit szerelmes voltam Danyalba, de tisztelem az apádat. Azért jöttem ide, hogy figyelmeztessem, ideje elhagynia az arénát és elutaznia Ventriába vagy Gothirba. És ami azt illeti, igen, hasznát tudom venni az aranynak. De nem emiatt jöttem és nem emiatt határoztam úgy, hogy maradok. Ha úgy döntesz, hogy nem hiszel nekem, akkor reggel elmegyek és nem tartok igényt a járandóságomra.

A lány még mindig nem szólt egy szót sem.

– Nem tudom, mi mást mondhatnék még neked. – Ezzel vállat vont és hátradőlt a székben.

– Azt mondtad, hogy dolgozni fogunk – szólalt meg a lány halkan. – Az elmémet csiszoljuk. Mit értettél ezalatt?

A férfi széttárta a kezét és belebámult a tűzbe.

– Mesélt apád valaha is a próbáról, amit Danyal elé állított?

– Nem. De hallottam, amikor azt mondtad neki, hogy elbuknék rajta.

– Igen, elbuknál. – Ekkor Angyal mesélt neki a kavicsról a holdfényben és beszélt a harcosok szívéről, a hajlandóságról, hogy mindent kockára tegyenek és a magabiztosságról, amivel elhitetik magukkal, hogy kiszámított kockázattal van dolguk.

– Hogyan juthatok el eddig? – kérdezte Miriel.

– Nem tudom – ismerte be a férfi.

– A két ember, akit képeztél... ők elérték?

– Ranuld úgy vélte, hogy igen, de már az első küzdelemben ledermedt, izmai megmerevedtek, mozdulatai tétovák lettek. Szerintem Sorrin eljutott eddig, de ő olyasvalakivel akadt össze, aki jobb volt nála. A dolog lényege az a képesség, amivel el tudod zárni képzeletednek azon részét, amelyet a félelem táplál. Tudod azt a részét, amely rettenetes sebeket és üszkösödést, fröcskölő vért és a halál sötétjét vetíti ki. De ugyanakkor az elmédnek továbbra is működnie kell, látnia kell ellenfeled gyengeségeit, módszereket kell kitalálnia, hogy átjuss a védelmén. Láttad a sebeimet. Sokszor megsebeztek, de mindig győztem. És nálam jobbak, gyorsabbak és erősebbek felett is diadalmaskodtam. Azért kerekedtem fölébük, mert túl csökönyös voltam, hogy feladjam. És magabiztosságuk ekkor megingott és elméjük ablakai lassan feltárultak. Képzeletük előszivárgott és megjelentek a kétely és a félelem csírái. És ettől kezdve nem számított, hogy ki a jobb, a gyorsabb vagy az erősebb. A szemükben egyre nagyobb lettem, míg ők összementek.

– Meg fogom tanulni – fogadkozott a lány.

– Kétlem, hogy meg lehetne tanulni. Apádból azért lett Árnyjáró, mert a családját fosztogatók lemészárolták, de nem hiszem, hogy ez a szörnyűség teremtette Árnyjárót. Mindig is ott volt benne, Dakeyrasban, mélyen a felszín alatt. A kérdés valójában az, hogy mi rejtőzik Mirielben a felszín alatt?

– Majd meglátjuk – felelte a lány.

– Akkor hát azt akarod, hogy maradjak?

– Igen, azt akarom, hogy maradj. De ehhez őszintén válaszolnod kell a kérdésemre.

– Kérdezz.

– Mi az, amitől te félsz?

– Miből gondolod, hogy bármitől is félek? – kerülte meg a kérdést Angyal.

– Tudom, hogy nem akarsz maradni, és érzem benned a tépelődést: szívesen segítenél nekem, de ugyanakkor el is akarsz menni. Szóval mi az?

– Egyenes kérdés és beismerem, hogy igazad van. Van valami, amitől félek, de még nem állok készen, hogy beszéljek róla. Mint ahogy te sem vagy képes még beszélni adottságod elvesztéséről.

A lány bólintott.

– Van az orgyilkosok között egy vagy több olyan ember, akivel nem akarsz találkozni. Közel járok?

– Javítanunk kell a fogásodon – válaszolta férfi. – Vágj néhány vékony bőrcsíkot és egyik se legyen szélesebb, mint az ujjad. Van itthon ragasztó?

– Igen. Apa csinálta halcsontból és irhából.

– Annyit tekerj a markolatra, amíg azt nem érzed, hogy kényelmes a fogása. Olyan legyen, hogy amikor megfogod, a középső ujjad hozzáérjen a mutatóujjad alatti részhez. Ha elégedett vagy az eredménnyel, ragaszd fel a csíkokat.

– Nem feleltél – mondta a lány.

– Nem – válaszolt a férfi. – Még ma éjjel vágd és ragaszd fel a csíkokat. A ragasztónak időre lesz szüksége, hogy megszáradjon. Reggel találkozunk. – Ezzel felállt és öles léptekkel átszelte a szobát.

– Angyal!

A férfi keze már a kilincset markolta.

– Igen?

– Aludj jól.

4

Dardalion visszapördült az ablaktól, és szembefordult az íróasztala előtt álló két pappal.

– A vitának csupán elméleti jelentősége van. Valódi fontossággal nem bír.

– Már hogy ne lenne, apátatya? – kérdezte Magnic. – Hiszen ez hitünk középpontja.

– Ebben egyet kell értenem testvéremmel – mondta a villás szakállú Vishna, akinek sötét szeme rezzenetlenül meredt Dardalionra.

Az apát intett nekik, hogy üljenek le, és hátradőlt tágas bőrfoteljában. Magnic annyira fiatalnak tűnik Vishnához képest – gondolta –, lágy vonású és ránctalan, sápadt arca és kócos szőke haja miatt úgy néz ki, mint aki még a huszadik életévét sem töltötte be. Ellenben a magas és komor Vishna, gondosan fésült és olajozott szakállával elég öregnek tűnik ahhoz, hogy Magnic apja legyen. Pedig mindketten épp csak elmúltak huszonnégy évesek.

– A vitának csak azért van jelentősége, mert arra késztet minket, hogy a Forrásról elmélkedjünk – szólalt meg végül Dardalion. – A panteista nézet, mely szerint Isten ott lakozik mindenben, minden egyes kőben és fában, érdekes gondolat. Úgy hisszük, hogy a világegyetemet a Forrás egyetlen vakító energiavillanással hozta létre egy pillanat alatt. A semmiből valami lett. Mi más lehetne hát ez a valami, ha nem a Forrás teste? Így érvelnek a panteisták. A te nézetedet, Magnic, amely szerint a Forrás különáll ettől a világtól, és itt csak a Káoszszellem uralkodik, szintén sokan vallják. A Forrás, miután rettenetes háborút vívott fellázadt angyalai ellen, lehajította őket a földre, hogy itt uralkodjanak, éppen úgy, ahogy ő a mennyet uralja. Ez az érvelés poklot csinál világunkból. Én pedig egyetértek azzal, hogy komoly bizonyítékok szólnak amellett, hogy ebben lehet valami.

– De ezekkel a vitákkal csak az elképzelhetetlent próbáljuk meg elképzelni és ebben rejlik a viták veszélye. Minden Dolgok Forrása meghaladja értelmünket. Cselekedetei időtlenek, és annyival túlhaladják felfogásunkat, hogy számunkra ezek a cselekedetek lényegtelenek. Mégis gyötörni próbáljuk elménket, hogy megértsük őket. Ez vitákhoz és megosztottsághoz, diszharmóniához és disszonanciához vezet. Ezek pedig a Káoszszellem fegyverei. – Dardalion felállt és megkerülve a tölgyfa asztalt, odaállt a két pap mellé, kezét a vállukra téve. – Az a fontos, hogy tudjuk, létezik, és hogy megbízzunk az ítéleteiben. Tudjátok, mindkettőtöknek igaza lehet, és mindketten tévedhettek. Minden okok okát vizsgáljuk, az egyetlen nagy igazságot a hazugságok univerzumában. Hogyan tudnánk eldönteni, mi az? Milyen nézőpontból kell néznünk? Hogyan látja a hangya az elefántot? Amit a hangya lát, az csak az elefánt lábának egy darabja. Ez lenne hát az elefánt? A hangya számára ez. Legyetek hát türelmesek. Amikor a dicsőség napja elérkezik, minden kiderül. Együtt találjuk meg a Forrást, úgy, ahogy terveztük.

– Az a nap nincs már messze – mondta Vishna halkan.

– Nincs messze – értett egyet Dardalion is. – Hogy halad a kiképzés?

– Erősek vagyunk – felelte Vishna –, de még mindig gondok vannak Ekodasszal.

Dardalion bólintott.

– Ma este, a meditáció után küldjétek hozzám.

– Nem fogja tudni meggyőzni, apátatya – kockáztatta meg bátortalanul Magnic. – Ekodas inkább elhagy minket, de nem harcol. Nem tud felülkerekedni a gyávaságán.

– Ekodas nem gyáva – felelte Dardalion, leleplezve bosszúságát. – Tudom, hiszen egykor magam is hasonló úton jártam, hasonló álmokban hittem. A gonoszt időnként szeretettel is vissza lehet verni. Valójában ez a legjobb módszer. Időnként azonban a gonoszt acéllal és erős karral kell fogadni, de mégse nevezd Ekodast gyávának, csak mert kitart magasröptű ideái mellett. Amennyire őt sérti, épp annyira kisebbít téged is.

A szőke pap haragos vörösre pirult.

– Sajnálom, apátatya.

– Látogatót várok – váltott témát Dardalion. – Vishna, fogadd őt a főkapunál, és kísérd egyenesen a dolgozószobámba. Magnic, menj le a pincébe és hozz egy palack bort, meg kenyeret és sajtot. – Mindkét pap felállt. – Még valami – fűzte hozzá Dardalion, suttogóra fogott hangon. – Ne fogjatok vele kezet, és ne is érintsétek, továbbá ne próbáljatok meg olvasni a gondolataiban.

– Gonosz ember? – kérdezte Vishna.

– Nem, de az emlékei megégetnének. Most pedig menjetek és várjatok rá.

Dardalion visszatért az ablakhoz. A nap magasan járt, bőségesen ontva fényét a Delnoch messzi csúcsaira és innen a magasból az apát még az erőd első falának halványszürke vonalát is ki tudta venni. Szeme végigfürkészte a hegy hatalmas csúcsait, nyugatról keletre, a tenger felé haladva. Az alacsonyan függő felhők eltakarták a további kilátást, de Dardalion maga elé képzelte Dros Purdol erődjét, és ismét maga előtt látta a rettenetes ostromot és hallotta a haldoklók sikolyait. Felsóhajtott. Vagria hatalma meghunyászkodni kényszerült Purdol falai alatt, és a világtörténelem mást irányt vett a háború azon szörnyűséges hónapjai alatt. Jó emberek haltak meg, amikor vaslándzsák téptek testükbe...

A Harmincak első csoportját mészárolták le ott, ahol megvívtak a Testvériség démoni hatalmával. Egyedül Dardalion maradt életben. Megborzongott, ahogy ismét átélte a hátába fúródó lándzsa okozta kínt és a magányt, ahogy barátai lelke szárnyra kelt a Forrás örökkévaló békességébe. A Harmincak egyedül az asztrálsíkon harcoltak és elutasították, hogy fegyvert fogjanak a hús és vér világában. Mekkorát tévedtek!

Az ajtó kinyílt mögötte, mire megdermedt és szája hirtelen kiszáradt. Gyorsan lezárta képességei kapuját, kirekesztve a látogatójából kiáramló dagadó erőszakot, majd lassan megfordult. Vendége magas volt, széles vállú, de mégis karcsú; sötét szemű és zord külsejű. Feketébe öltözött és még vállvértes láncingét is sötétre színezték. Dardalion tekintetét szinte vonzotta rengeteg fegyvere: a férfi kardövére szíjazott három kés, az alkarjára erősített tokokba csúsztatott dobópengék és az oldaláról függő rövid szablya, meg a számszeríjvesszőkkel teli tegez. Tudta, hogy két másik kést a férfi térdig érő csizmája rejt. De tekintetét leginkább az a halálos fegyver vonzotta, amit a jövevény a jobb kezében tartott: a kicsiny, ébenfekete nyílpuska.

– Jó napot, Dakeyras – szólalt meg Dardalion, és hangjában nem csendült öröm,

– Neked is, Dardalion. Jól nézel ki.

– Ez minden, Vishna – mondta az apát, mire a fehér köntöst viselő, magas pap meghajolt és távozott. – Ülj le – javasolta Dardalion látogatójának, de a férfi állva maradt. Sötét szeme a szobát pásztázta, az ősi könyvektől roskadozó polcokat, a kéziratokkal és tekercsekkel zsúfolásig tömött, becsukhatatlan fiókokat, a poros szőnyegeket és a magas, boltíves ablak előtt függő foszladozó bársonyfüggönyt. – Ez a dolgozószobám – közötte Dardalion.

Az ajtó kinyílt és Magnic lépett be, kezében tálcával, amelyen egy palack bor, két fekete cipó és egy jókora darab kékmárvány sajt foglalt helyet. A szőke pap lerakta a tálcát az asztalra, majd meghajolt és ő is távozott.

– Idegesek miattam – szólalt meg Árnyjáró. – Mit mondtál nekik?

– Azt, hogy ne érjenek hozzád.

Árnyjáró kuncogni kezdett.

– Nem változtál, igaz? Még mindig ugyanaz a fellengzős, önhitt pap vagy. – Megvonta a vállát. – Végül is ez a te dolgod. Nem azért jöttem ide, hogy bíráljalak. Hírekért jöttem.

– Semmit sem adhatok.

– Még nem is tudod, hogy mit fogok kérni. Vagy igen?

– Tudni akarod, hogy ki bérelte fel az orgyilkosokat és miért.

– Ez csak egy része annak, amit tudni akarok.

– Mi van még? – kérdezte Dardalion, és megtöltött két serleget, majd az egyiket átnyújtotta vendégének.

Árnyjáró bal kézzel elvette, udvariasan belekortyolt, majd visszatette a serleget az asztalra és ott is hagyta. A lenti udvarról kardcsattogás hallatszott. Árnyjáró az ablakhoz sétált és kinézett.

– A papjaidat harcolni tanítod? Meglepsz, Dardalion. Azt hittem, hogy ellenzed az efféle erőszakot.

– A gonoszság erőszakát igen. Mit akarsz még tudni?

– Nem hallottam Krylláról, amióta elköltözött. Használhatnád... az adottságodat és megmondhatnád, hogy jól van-e.

– Nem.

– Ennyi? Egy egyszerű nem, mindenféle magyarázat nélkül?

– Nem tartozom neked magyarázattal. Nem tartozom neked semmivel.

– Ez igaz – mondta Árnyjáró fagyosan. – Nem egyszer, de sokszor mentettem meg az életed, de mégsem tartozol nekem semmivel. Ám legyen, pap. Kiváló példáját adod vallásod gyakorlatának.

Dardalion elvörösödött.

– Minden, amit tettél, saját céljaidat szolgálta. Minden erőmet felhasználtam, hogy megvédjelek. Figyeltem, ahogy a tanítványaim meghalnak, miközben téged óvtalak. És igen, életedben egyszer jót cselekedtél. Jót, de magadért! Nincs szükséged rám, Árnyjáró, és soha nem is volt. Az életed mindent kigúnyol, amiben csak hiszek. Érted ezt? A lelked olyan, akár egy sötét fényű lobogó fáklya és nagyon össze kell szednem magam, hogy egy szobában legyek veled, elzárva adottságomat, mert különben a fényed megrontana.

– Amit mondasz, olyan akár a disznószellentés és szavaid éppoly illatosak, mint az – horkant fel Árnyjáró. – Megrontani téged? Azt hiszed, nem látom, hogy mit művelsz itt? Páncélt kovácsoltatsz Kasyrában és rúnaszámokkal ellátott sisakokat. Késeket, íjakat, kardokat. Harcos-papok: nem ellentmondás ez, Dardalion? Az én erőszakosságom legalább őszinte. Azért küzdök, hogy életben maradjak Többé nem ölök pénzért. Van egy lányom, akit megpróbálok megvédeni. Te milyen mentséget találsz arra, hogy papokat tanítasz ölni?

– Ezt te nem értheted! – sziszegte az apát, aki érezte, hogy egyre jobban ver a szíve és haragja elnyeléssel fenyegeti.

– Ismét igazad van, Dardalion. Tényleg nem értem. De hát én nem vagyok vallásos ember. Egyszer szolgáltam a Forrást, ami azután félredobott. De ezzel nem érte be, és megölte a feleségemet. Most pedig azt látom, hogy... az apátja, igaz-e?... katonásdit játszik. Nem, tényleg nem értem. De a barátságot értem. Meghalnék azokért, akiket szeretek, és ha olyan adottságom lenne, mint neked, nem tagadnám meg tőlük. Az istenekre, ember, még attól sem tagadnám meg, akit nem kedvelek. – A feketébe öltözött harcos nem szólt többet és elhagyta a szobát.

Dardalion belerogyott a székébe és igyekezett lecsillapodni. Majd imádkozott, utána meditált, majd ismét imádkozott. Végül kinyitotta a szemét.

– Bárcsak elmondhattam volna, barátom – suttogta. – De túl fájdalmas lett volna neked.

Dardalion ismét behunyta a szemét és szabadjára engedte szellemét. Úgy haladt át húsán és csontján, mintha teste vízzé változott volna, és felszín felé törekvő, levegőre vágyakozó úszóként emelkedett felfelé. A templom fölött magasan lepillantott a szürke várra és a nagy dombra, amelyen állt, majd tekintete végigsiklott a domb lába körül elterülő városon, a szűk utcákon, a széles piactéren és a mögötte lévő, vérrel mocskolt medvevermen. Szellemszeme azonban azt a férfit kereste, aki a barátja volt. Árnyjáró könnyed léptekkel haladt a tekergőző úton a fák felé, és Dardalion érezte szomorúságát és dühét.

Még az ég adta szabadság sem tudta feledtetni az apáton végigsöprő bánatot.

– Megmondhattad volna neki – suttogta Vishna hangja az elméjében.

– Az egyensúly pengeélen táncol.

– Olyan fontos ember?

– Ő maga nem – felelte Dardalion –, de tettei nemzetek jövőjét változtatják majd meg. Ennyit tudok és nem szabad megpróbálnom iránytani. És nem is fogom megpróbálni.

– Mit fog tenni, ha rájön az igazságra?

Dardalion vállat vont.

– Amit mindig is tett, Vishna. Keres valakit, akit megölhet. Ez az ő módszere, vasba vert törvénye. Tudod, nem gonosz, de nem ismeri a megalkuvást. A királyok azt hiszik, hogy az ő akaratuk irányítja a történelmet. De tévednek. Minden jelentős eseményben megtalálhatóak az olyan emberek, mint Árnyjáró. Lehet, hogy a történelem nem említi őket, de akkor is ott vannak. – Elmosolyodott. – Kérdezd meg gyerekeket, hogy ki nyerte meg a vagriai háborút és mind azt fogják mondani, hogy Karnak volt az. De Árnyjáró szerezte vissza a Bronzpáncélt, és Árnyjáró ölte meg az ellenség generálisát, Kaemet.

– Hatalma van – értett egyet Vishna is. – Éreztem.

– Ő a leghalálosabb ember, akivel valaha is találkoztam. Attól tartok, hogy akik rá vadásznak, hamarosan szintén rájönnek erre.

Árnyjáró alig tudta visszafojtani haragját, miközben az erdőbe vezető kanyargós ösvényen haladt lefelé a dombról. Megállt és leült az út szélére. A harag elvakít, mondta magában. A harag eltompítja az érzékeket! Lassan, mélyet lélegzett.

Mit vártál tőle?

Többet, mint amit kaptam.

Bőszítette a dolog, mivel kedvelte a papot és csodálta is; gyengéd lelkét, valamint megbocsátásának és megértésének feneketlen kútját. Mi változtatott meg ennyire, Dardalion, tette fel magában a kérdést. De tudta a választ, és ez szívére olyan súllyal telepedett, amire csak a bűntudat képes.

Tíz évvel ezelőtt bukkant rá Dardalionra, akit éppen rablók kínoztak. Meggyőződése ellenére megmentette és ezzel belekeveredett a vagriai háborúba, segített Danyalnak és a gyerekeknek, megtalálta a Bronzpáncélt, harcolt vérvadakkal meg démoni harcosokkal. A pap megváltoztatta az életét. Dardalion tiszta lélek volt, a Forrás követője, aki még akkor sem fogott fegyvert, amikor önmaga megóvásáról volt szó és nem volt hajlandó húst enni. Még azokat sem gyűlölte, akik megkínozták, sem a gonosz ellenséget, aki végigsöpört az országon, ezrek vérét ontva és halált hozva, amerre csak járt.

Árnyjáró volt az, aki megváltoztatta őt. Amikor a pap transzba esett és szellemét az Ürességben üldözték, Árnyjáró megvágta saját karját és Dardalion fölé tartotta. A vér rácsöpögött a pap arcára, bemocskolta bőrét és ajkát és belefolyt a szájába. Az eszméletlen Dardalion hevesen reagált, teste szinte ívbe görbült, mintha epilepsziás rohamot kapott volna.

De megölte a rá vadászó démoni szellemet.

Hogy megmentse Dardalion életét, Árnyjáró beszennyezte a lelkét.

– Te is bemocskoltál – suttogta az orgyilkos. – Megérintettél a tisztaságoddal, hiszen fényként ragyogsz a sötétségben. – Törődötten talpra kászálódott. Innen rálátott a lenti városra, a vérrel mocskolt medveveremtől alig kőhajításra lévő apró templomra, a fából épült házakra és istállókra. Nem akart odamenni. Az ő otthona délen volt; délen, ahol Danyal várt rá, némán a virágok és a szikrázó vízesések között.

Amint beért a menedéket adó fák közé, kissé megnyugodott, ahogy megérezte maga körül az erdő lassú, örökké tartó szívverését. Ezek a fák ugyan mit törődnek az emberi reményekkel? Szellemük örökké létezik: levélként születik, majd lehull a földre, egybeolvad a talajjal, táplálja a fákat és azután ismét levél lesz belőle. Eónokon át tartó születés és újjászületés nyugodt, végtelen ciklusa az övék. Itt nincs se gyilkosság, se bűntudat. Érezte fegyvereinek súlyát, és azt kívánta, bárcsak eldobhatná őket és meztelenül sétálhatna az erdőben, talpa alatt a puha földet érezve, hátán meg a nap melengető sugarait.

Valahonnan balról fájdalomkiáltás harsant, amit szitkozódás követett. Késsel a kezében, gyors léptekkel tört át a bozótoson és megpillantott négy embert, akik ötven lépéssel távolabb egy nem túl mély barlang szájánál álltak, egy enyhe lejtő alján. Hárman fahusángokat szorongattak, míg a negyediknél egy rövidkard volt – Árnyjáró még innen is látta, hogy már kezd rozsdásodni.

– Ez az átkozott korcs majdnem letépte a karomat – panaszkodott egy nagydarab kopasz fickó, akinek vér csöpögött az alkarján lévő sekély sebből.

– Íj kell ide vagy lándzsa – mondta egy másik.

– Hagyjátok a fenébe. Ez egy démon – mondta a harmadik, aki folyamatosan hátrált. – Különben is, már döglődik.

Egymás után sorjáztak ki a barlangból, de az utolsó megállt, és egy nagy követ hajított be a barlang sötétjébe. Erre mélyhangú morgás felelt, és egy hatalmas kutya jelent meg a bejáratnál, vértől csöpögő agyarakkal. A férfiak pánikba estek és felrohantak a lejtőn. A legelöl haladó, a sérült karú, kopasz kövér fickó észrevette Árnyjárót és megtorpant.

– Ne menjen oda le, barátom – figyelmeztette. – Az a kutya egy gyilkos.

– Veszett? – érdeklődött Árnyjáró.

– Egy fenét. Ez az egyik veremkutya. Ma reggel medveviadal volt, méghozzá átkozottul jóféle. Jezel egyik kutyája kapott egy taslit. Pont a legádázabb bestia, amelyben farkasvér is van. Azt hittük, hogy a medve megölte, de amikor kivonszoltuk a tetemeket, kiderült, hogy nem döglött meg. A korcs felpattant és átharapta Jezel torkát. Rettenetes látvány volt... rettenetes. Azután a kutya elrohant – egyedül csak az istenek tudják, hogy sikerülhetett neki, megtépázottan, sebekkel borítva.

– Nem sok olyan kutya van, amelyik így a gazdájára támad – mondta Árnyjáró.

– A veremkutyáknál gyakori – szólt közbe egy magas, csont sovány fickó. – Tudja, a kiképzés miatt van így. A verések, az éheztetés és a többi miatt. Jezel pedig... átkozottul jó kiképző... volt. A legjobb.

– Köszönet a figyelmeztetésért.

– Nem tesz semmit – felelte a vékony férfi. – Szállást keres éjszakára? Enyém a fogadó és remek szobáink vannak.

– Köszönöm, de nem. Ugyanis nincs pénzem.

A férfi érdeklődése azonnal elhalt: kurtán elmosolyodott, majd otthagyta Árnyjárót, nyomában a többiekkel – mindannyian a város felé tartottak. Árnyjáró tekintete a kutyára siklott, amely ernyedten rogyott le a fűbe és a jobb oldalára hengeredett. Az állat zihálva kapkodta a levegőt és véres horpasza erőlködve emelkedett-süllyedt.

Árnyjáró lassan leballagott a lejtőn és a sérült állattól tíz lépésre megállt. Innen jól láthatta, hogy a kutya számos sebet kapott, és azt is, hogy szürke testét karmoktól, agyaraktól és ostortól származó régebbi sebhelyek is szép számmal borítják. A kopó ráemelte baljóslatú tekintetét, de mostanra már minden ereje elhagyta, és amikor Árnyjáró odalépett mellé, csak egy elhaló morgást tudott kipréselni magából.

– Abbahagyhatod – közölte az orgyilkos, és gyengéden végigsimította a kutya hatalmas szürke fejét. A vágásokból és a karmolás nyomokból látta, hogy az állat legalább háromszor ment neki a medvének. Vér csepegett a testét felhasító négy párhuzamos barázdából – a bőre felszakadt és kilátszottak a csontok, meg az izmok. A karomnyomokból ítélve jó nagy medve okozhatta őket. Árnyjáró tokjába csúsztatta kését és megvizsgálta a sebeket. Izomszakadást látott, de törött csontra nem bukkant.

A kutya újabb mélyhangú morgást hallatott, amikor a férfi helyére simított egy felszakított bőrdarabot és az állat küszködve oldalra fordította fejét, kivicsorítva agyarait.

– Maradj nyugton – parancsolt rá Árnyjáró. – Megnézzük, mit tehetünk. – Az övén viselt bőrerszényből előszedett egy hosszú tűt, meg egy gombolyag vékony spárgát és a legnagyobb sebeket összevarrta, hogy elállítsa a vérzést. Amikor végzett, odalépett az állat fejéhez és megvakargatta a kutya füle tövét. – Meg kell próbálnod talpra állni – mondta mély és megnyugtató hangon. – Látnom kell a másik oldalad is. Gyerünk... talpra, fiú! – A kopó küszködve próbált felállni, de máris visszarogyott a földre, nyelve kilógott eltátott szájából.

Árnyjáró felállt és egy kidőlt fához ment, letépett egy hosszú kéregcsíkot és sekély tálacskát formált belőle. A közeli csermelyből vízzel töltötte meg, és visszasétált a sebesült kutyához, az állat szájához tartva a tálat. Az eb orrlyukai kitágultak, és támolyogva próbált ismét talpra kecmeregni. Árnyjáró a hatalmas vállak alá nyúlt és segített neki felállni. Az állat feje előrenyaklott és nyelvével lassan lefetyelni kezdte a vizet.

– Jól van – szólalt meg egy idő után Árnyjáró. – Jól van. Egyelőre ennyi elég. – A kutya bal oldalán négy másik cakkos vágást talált, de ezekbe sár és por tapadt, ami legalább megállította a vérzést.

Miután a kimerült kutya végzett az ivással, ismét visszaroskadt a földre és hatalmas fejét ráhajtotta nagy mellső mancsaira. Árnyjáró leült a rezzenéstelen tekintettel rámeredő állat mellé és szemügyre vette a horpaszát és a fejét borító rengeteg régi és új sebhelyet. Az eb jobb fülét évekkel ezelőtt letépte valami és hosszú, vaskos heg futott végig a hátán a marjától jobb lábának első ízületéig.

– Az istenekre, igazi harcos vagy, fiú – mondta elismerően. – És már nem vagy kölyök. Hány éves lehetsz? Nyolc vagy inkább tíz? Azok a beszariak viszont tévedtek. Nem fogsz elpusztulni, igaz-e? Nem adod meg nekik ezt az elégtételt, ugye?

A férfi belenyúlt az ingébe és vászonkendőbe bugyolált füstölt húsdarabot húzott elő.

– Ez még két napra elég lenne nekem – mondta –, de egy darabig kibírom hús nélkül. Te viszont nem biztos. – Kigöngyölte a vásznat, előhúzta kését és levágott egy szelet húst, majd lerakta a kutya elé. Az csak megszaglászta, majd tekintetét visszafordította az emberre. – Egyél, te bolond – szólt Árnyjáró, és a húst az állat hosszú szemfogaihoz nyomta. A kopó megnyalta, majd fáradt mozdulatokkal rágni kezdte. Hosszú órák teltek el, mire Árnyjáró megetette a kutyával az egész húsdarabot. Majd a nappal utolsó fényében még egyszer megnézte az állat sebeit. A legtöbb összezárult, de jobb oldali horpaszának hátsó részén még mindig vékony vérpatak csörgedezett a legmélyebb sebből.

– Ennél többet nem tehetek érted, fiú – közölte Árnyjáró, és felállt. – Sok szerencsét. Ha én lennék a helyedben, nem maradnék itt sokáig. Lehet, hogy azok a marhák úgy döntenek, hogy visszajönnek csak a mulatság kedvéért, és ezúttal íjászt is hoznak magukkal. – Azután anélkül, hogy hátranézett volna, magára hagyta a kutyát és nekiindult az erdőnek.

A hold már magasan járt az égen, mire táborverésre alkalmas helyet talált – egy félreeső barlangot, ahol tüzet gyújthatott, anélkül, hogy kintről észrevették volna, és még sokáig ébren üldögélt, köpenyébe csavarva magát. Amit csak lehetett, megtett a kutyáért, de nem sok esély volt rá, hogy az állat életben marad. Élelemre lesz szüksége, de sebesülten nem tud túl nagy távolságot megtenni. Ha erősebb lett volna, ráveszi, hogy kövesse őt, vissza a házához. Miriel biztos örülne neki. Eszébe jutott az elárvult rókakölyök, amelyet a lány úgy babusgatott, mintha a saját gyermeke lett volna. Hogy is nevezte el? Megvan: Kéknek hívta. Kék majdnem egy éven át élt a ház közelében. Azután egy nap elbaktatott és sosem jött vissza. Miriel akkor tizenkét éves. Nem sokkal azelőtt történt, hogy...

A felbukó, áthemperedő ló képe és az a rettenetes sikoltás...

Árnyjáró becsukta a szemét és kiszorította fejéből az emléket, arra a képre összpontosítva, amikor a kicsi Miriel olvasztott vajjal bekent kenyérrel eteti a rókakölyköt.

Már nem sok volt hátra hajnalig, amikor meghallotta, hogy valami mozog a barlang szájánál. Talpra gördült és előhúzta a kardját. A szürke farkaskutya sántikált be és telepedett le a lábához. Árnyjáró kuncogott és kardját visszacsúsztatta a tokjába. Leguggolt és kinyújtotta kezét, hogy megvakargassa az állat füle tövét. A kutya mély, fenyegető morgást hallatott és kivicsorította agyarait.

– Az égre mondom, kedvellek, kutya – mondta Árnyjáró. – Magamra emlékeztetsz.

Miriel a csúf harcost figyelte, ahogy annak hatalmas tenyere megragadta az ágat – a férfi felsőteste izzadtságban úszott.

– Látod – mondta Angyal, és könnyedén felhúzta magát –, a mozdulatsornak egybefüggőnek és gördülékenynek kell lennie. Érintsd az arcod a fához és utána engedd le magad. De ne feledd: ne siess. Ne erőlködj. Nyugodjanak meg a gondolataid. – Hangja egyenletes volt és a legcsekélyebb erőfeszítés sem érződött a mozdulataiban.

A férfi még erősebb testalkatú volt, mint az apja. Vállán és karján hatalmas izomkötegek dudorodtak, és a lány észrevette, hogy az izzadtság csermelyként gördül le a vállán és az oldalán, végig a férfi testének dombjain és völgyein. Bronzszínű bőrén megcsillant a nap, és a hegek elefántcsont-fehéren virítottak mellén és karján. A lány pillantása Angyal arcára vándorolt: a bevert orra, a heges és torz szájra, a cakkozott, tépett fülekre. Az ellentét hátborzongató volt. Angyalnak gyönyörű teste volt...

De az arca...

A férfi a földre huppant és elvigyorodott.

– Volt idő, amikor százat is meg tudtam csinálni. De ötven sem olyan rossz. Mire gondolsz?

A lányt készületlenül érte a kérdés és elpirult.

– Olyan egyszerűnek tűnik, amikor te csinálod – mondta, és lesütötte a szemét.

A három napja tartó edzés során egyszer sikerült tizenötig elvergődnie. A férfi vállat vont.

– Fejlődsz, Miriel. Csak gyakorlásra van szükséged. – Angyal arrébblépett, felkapott egy törülközőt és a vállára terítette.

– Mi történt a feleségeddel? – kérdezte váratlanul a lány.

– Melyikkel?

– Hány volt?

– Három.

– Nem túlzás ez egy kicsit? – fortyant fel Miriel.

A férfi kuncogott.

– Most már nekem is olybá tűnik.

– Milyen volt az első?

Angyal sóhajtott.

– Igazi vadmacska. Az égre, ő aztán tudott harcolni. Félig démon volt – és még ez volt a kedvesebbik fele. Egyedül az istenek tudják csak, hogy a másik felét honnan kapta. Esküdözött, hogy az apja drenai volt, de én egy pillanatig sem hittem neki. Azért voltak jó percei is. Nagyon ritkán.

– Meghalt?

Angyal bólintott.

– Pestis. Persze képzelheted, harcolt ellene. A fekélyek eltűntek, és az összes elszíneződés is. Még a haja is kezdett ismét kinőni, de ekkor megfázott és már nem maradt ereje, hogy megvívja ezt a csatát. Éjszaka halt meg. Békésen elszenderült.

– Akkor már gladiátor voltál?

– Nem. Egy kereskedőnél dolgoztam könyvelőként.

– Ezt nem hiszem el! Hogy találkoztatok?

– Egy kocsmában táncolt. Az egyik éjjel valaki megfogta a lábát, mire ő szájba rúgta. A fickó kést rántott, én meg leállítottam.

– Csak úgy? Te, a könyvelő?

– Ne kövesd el azt hibát, hogy az emberek bátorságát vagy ügyességét a rájuk kényszerített munka alapján ítéled meg – mondta a férfi. – Ismertem egyszer egy orvost, aki negyven lépésről képes volt nyíllal átlőni egy aranygyűrűn, és egy drenani utcaseprőt, aki egymaga feltartott húsz sathuli harcost, hármat megölt közülük, majd sebesült tisztjét visszacipelte a táborukba. Az embereket tetteik alapján ítéled meg, ne a foglalkozásuk alapján. Most pedig lássunk munkához.

– És milyen volt a többi feleséged?

– Nem akaródzik még dolgozni, mi? Jól van, ám legyen. Nézzük csak, mit is mondhatnék Kalláról? Ő is táncos volt, és Drenan déli negyedében dolgozott. Ventriai lány volt – aranyos, de volt egy nagy gyengéje: imádta a férfiakat, és nem tudott nemet mondani. A házasságunk nyolc hónapig tartott, amíg le nem lépett egy mashrapuri kereskedővel. És végül ott volt Voria. Idősebb volt nálam, de nem sokkal. Akkor már fiatal harcosként dolgoztam, ő pedig gyakran megfordult a hatodik arénában. Megtetszettem neki, és elárasztott ajándékokkal. Be kell ismernem, hogy a pénzéért mentem hozzá, de a magam módján szerettem.

– Ő is meghalt?

– Nem. Rajtakapott két szobalánnyal és kidobott, majd pokollá tette az életem. Három éven át próbálkozott azzal, hogy megölessen az arénában. Egyszer álomport szóratott a boromba. Alig álltam a lábamon, amikor kimentem harcolni. Ezután felbérelt két orgyilkost és egy időre el kellett hagynom Drenant. Harcoltam Vagriában, Gothirban, sőt még Mashrapurban is.

– Még mindig gyűlöl?

A férfi megrázta a fejét.

– Összeházasodott egy fiatal nemessel, majd váratlanul meghalt, és minden pénzét a férfira hagyta. Kiesett a házuk ablakából – azt mondták, hogy baleset volt, de én beszéltem egy szolgával, aki hallotta, hogy előtte rettenetesen összeveszett a férjével.

– Szerinted a férje ölte meg?

– Biztosra veszem.

– És a férfi most a nő vagyonával bőségben él?

– Nem. Furcsamód, két éjszakával később ugyanabból az ablakból ő is kizuhant és kitörte a nyakát.

– És neked nem volt hozzá semmi közöd?

– Nekem? Hogy gondolhatsz ilyesmire? Most pedig munkára, ha kérhetnélek. Szerintem kezdjünk a karddal.

Miriel előhúzta a kardját, de ekkor mozgást vett észre a kunyhótól északra elterülő bozótosban. Először azt hitte, hogy az apja tér vissza, mivel a férfi, akit elsőként meglátott, tiszta feketét viselt. Csakhogy sötét szakáll keretezte arcát és hosszú íj volt nála. Nyomában egy alacsonyabb, köpcös alak jött, cserzett bőrzekében.

– Hallgass ide – suttogta Angyal. – Ne szólj semmit, még akkor se, ha szólnak hozzád.

A férfi megfordult és bevárta, míg a jövevények közelebb érnek.

– Jó napot – szólalt meg a sötét szakállú.

– Neked is, barátom. Vadásztok?

– Egen. Reméljük, találunk szarvast.

– Innen délre jó sok van belőlük. És vaddisznó is, már ha szeretitek a húsát.

– Csinos kis ház. A tiéd?

– Igen – hazudta Angyal.

A férfi bólintott.

– Akkor hát te vagy Dakeyras?

– Így igaz. Ő itt a lányom, Miriel. Honnan ismertek minket?

– Találkoztunk másokkal is a hegyekben. Ők mondták, hogy erre van a házad.

– Akkor hát látogatóba jöttetek?

– Nem igazán. Azt hittem, hogy egy régi barátom nyomára bukkantam. Őt is Dakeyrasnak hívták, de magasabb volt nálad és a haja is sötétebb.

– A Dakeyras nem valami ritka név – felelte Angyal. – Ha sikerül szarvast lőnötök, vennék a húsából. A vadak módfelett megritkulnak, ahogy közelít a tél.

– Nem fogom elfelejteni – ígérte az íjász.

A két fickó dél felé indult. Angyal addig figyelte őket, míg el nem tűntek a szeme elől.

– Orgyilkosok? – kérdezte Miriel.

– Nyomkövetők, hajtók. Senta vagy Morak bérelhette fel őket.

– Kockázatot vállaltál, amikor azt mondtad, hogy Dakeyras vagy.

– Nem igazán – mondta Angyal. – Valószínűleg megkapták Árnyjáró leírását, és az biztosan nem illik rám.

– De mi lett volna, ha nincs nekik? Mi lett volna, ha egyszerűen csak rád rontanak?

– Megöltem volna őket. Most pedig munkára.

Kesa kán rosszkedvűen bámulta a zöld lángokat rezzenéstelen, szénfekete szemével. Harákolt egyet és beleköpött a tűzbe – arca szenvtelen maradt, de szíve vadul vert.

– Mit látsz, sámán? – kérdezte Ansi-csen. A ráncos sámán csendre intette, mire a mokány törzsfő elhallgatott. Háromszáz kardnak parancsolt, de mégis jobban félt a töpörödött alaktól, mint bármi mástól, a halált is ideértve.

Kesa kán már mindent látott, amit látnia kellett, de vágott szeme még mindig a táncoló lángokra meredt. Csontsovány kezével belenyúlt az előtte álló négy agyagedény egyikébe, sárga port szedett ki belőle és rászórta a lángokra. A tűz narancsvörösen lobbant fel, árnyak szöktek a barlang falára, ahol démonokként ugrabugráltak. Ansi-csen megköszörülte a torkát és nagyot szipákolt – sötét nadír szeme idegesen cikázott jobbra-balra.

Kesa halványan elmosolyodott.

– Sárkányt láttam az álomban – szólalt meg sziszegő suttogással.

Erre minden szín kifutott Ansi arcából.

– Akkor hát vége, mindannyian meghalunk?

– Talán – értett egyet Kesa, és élvezettel töltötte el a harcosból áradó félelem.

– Mit tehetünk?

– Amit a nadírok mindig is tettek. Harcolni fogunk.

– A gothiroknak ezerszámra vannak remek páncélt viselő, soha ki nem csorbuló acélkardokat forgató harcosaik. Vannak íjászaik, dárdásaik. Hogyan harcolhatnánk velük?

Kesa megrázta a fejét.

– Nem én vagyok a Farkasok hadura, hanem te.

– De te tudsz olvasni ellenségeink szívében! Küldhetsz démonokat, hogy tépjék ki a belüket. Vagy talán Zsu-csao hatalmasabb, mint Kesa kán? – Egy pillanatig hallgatott, majd Ansi-csen előredőlt és fejet hajtott. – Bocsáss meg, Kesa. A harag szólt belőlem.

A sámán merengve bólintott.

– Tudom. De félelmed nem alaptalan. Zsu-csao valóban hatalmasabb, és rengeteg lelket szólíthat elő. A császárnak ezernyi rabszolgája van, és sok-sok szívet áldozhat a Sötét Isten oltárán. És mi van nekünk? – Az apró emberke oldalt fordult, és rámutatott három döglött csirkére, majd szárazon felnevetett. – Ezekkel kevés démonnak parancsolhatok, Ansi-csen.

– Lerohanhatnánk a Zöld Majmokat, és szerezhetnénk néhány gyereket – javasolta Ansi.

– Nem! Nem áldozok nadír ifjakat.

– De ők az ellenségeink.

– Ma még az ellenségeink, de egy napon a nadírok egyesülnek, úgy, ahogy megíratott. Zsu-csao ezt az üzenetet vitte a császárnak. Ezért szerepel sárkány az álomban.

– Akkor hát nem tudsz segíteni rajtunk?

– Ne légy ostoba, Ansi-csen. Már most is segítek! A gothirok hamarosan ellenünk vonulnak, és nekünk fel kell készülni erre a napra. A téli táborunkat a Hold-hegység közelében kell felvernünk, és készen kell állnunk, hogy odameneküljünk, ha itt az idő.

– A hegyekbe? – suttogta Ansi. – De a démonok...

– Vagy így teszel vagy meghalsz. És a feleségeid, a gyerekeid és a gyerekeid gyerekei is.

– Miért nem menekülünk délre? Több száz leguára kerülhetnénk Gulgothirtól. Beolvadhatnánk más törzsekbe. Hogy találnának akkor ránk?

– Zsu-csao megtalálna – felelte Kesa. – Légy erős, hadúr. Közülünk jön majd a vezér, akire minden nadír vágyik. Fel tudod ezt fogni? Ő lesz az Egyesítő! Ő vet majd véget a gothirok uralmának és ő adja a kezünkbe a világot.

– Megérem, hogy meglássam?

Kesa megrázta a fejét.

– Mint ahogy én sem fogom.

– Úgy lesz, ahogy mondtad – adta be a derekát Ansi. – Felkerekedünk.

– És küldess Belasért

– Nem tudom, merre jár.

– Az új drenai erődítménytől délre, a hegyekben, amelyet ők Skelnnek hívnak. Siát küld érte.

– Belas nem rajong értem, sámán és ezt te is tudod.

– Sok dolgot tudok, Ansi. Tudom, hogy az elkövetkező napokban higgadt ítélőképességedre és nyugodt döntéseidre kell támaszkodnunk. Nem véletlenül ismernek és tisztelnek meg a Ravasz Róka névvel. De azt is tudom, hogy szükségünk lesz Belas, az Éjszaka Fehér Tigrisének erejére. És ő magával hoz majd valaki mást is: az Árnyéksárkányt.

Ekodas megtorpant az apát dolgozószobája előtt, és összeszedte gondolatait. Szerette a templomi életet, annak minden nyugalmát és bajtársiasságát, a tanulással és az elmélkedéssel töltött órákat, de még a fizikai gyakorlatokat is: a futást, az íjászkodást, a kardforgatást. Mindenben a Harmincak részének érzete magát.

Kivéve egyvalamit.

Bekopogott az ajtón, majd lenyomta a kilincset. A szobát három üvegfalú lámpás fénye vonta aranyba és az ifjú pap rögtön észrevette az íróasztalánál ülő Dardaliont, aki egy kecskebőr térkép fölé görnyedt. Az apát felpillantott. A lágy fényben fiatalabbnak tűnt, hajának ezüst szálai aranyként csillogtak.

– Üdvözöllek, fiam. Kerülj beljebb és foglalj helyet. – Ekodas meghajolt, majd letelepedett a székbe. – Megosszuk egymással gondolatainkat, vagy inkább beszélni kívánsz? – kérdezte Dardalion.

– Beszélnék, uram.

– Rendben. Vishna és Magnic arról számoltak be, hogy még mindig gondok gyötörnek.

– Nincs semmiféle gondom, atyám. Tudom, amit tudok.

– Szerinted ez nem arrogancia?

– Nem az. Csak abban hiszek, amit maga is hitt, mielőtt megkezdődtek volna kalandjai a gyilkos Árnyjáróval. Akkor talán rossz úton járt?

– Nem hinném – felelte Dardalion. – De azok után, ami akkor történt, többé nem hiszem, hogy csak egyetlen út vezet a Forráshoz. Egel vallotta hitünket és hitt a látomásokban. Naponta háromszor imádkozott útmutatásért. De emellett katona is volt, és ő mentette meg Drenait az ellenségtől; no meg Karnak. Egel már meghalt: szerinted a Forrás megtagadta, hogy befogadja lelkét a paradicsomba?

– Nem ismerem a választ a kérdésedre – felelte a fiatalember –, de a maga és a többiek tanításából tudom, hogy a Forrás legnagyobb adománya a szeretet. Szeretet minden élet iránt, minden teremtmény iránt. Most pedig azt mondja nekem, hogy emeljem fel kardom és oltsak ki életeket. Ez nem lehet helyes.

Dardalion előredőlt, könyökével rátámaszkodott az asztalra és kezét összefonta, mintha csak imádkozna.

– Elfogadod, hogy az oroszlánt a Forrás teremtette?

– Hát persze.

– És az őzet?

– Igen, azt is és azt is tudom, hogy az oroszlán megöli az őzet. Nem értem, de elfogadom.

– Úgy érzem szükségem van egy kis repülésre – mondta Dardalion. – Tarts velem.

Az apát behunyta a szemét. Ekodas kényelmesen elvackolódott székében, kezét annak párnázott karfájára tette, majd nagy levegőt vett. Szellemének szabadjára engedése láthatóan semmiféle erőfeszítésbe nem került Dardalionnak, de Ekodas különösen nehéz feladatnak találta – mintha csak lelkét ezernyi kampó szögezte volna testéhez. Az elmúlt tíz évben elsajátított leckéket követve ismételgette a mantrát, megtisztítva elméjét.

A galamb a templomban, a nyíló ajtó, az arany kör a kék mezőn, az aranyketrecben széttáruló szárnyak, a templom padlójára hulló láncok.

Érezte, hogy szorítása kezd engedni a testén, mintha csak az anyaméh meleg vizében lebegne. Ott biztonságban volt, ott nyugalmat talált. Ismét érzések áramlottak testébe, újra érezte a gerincének nyomódó kemény fát, szandálos lábát a hideg kövön. Nem, nem, rótta meg önmagát. Megint kezded elveszíteni a fogást! Még jobban összpontosított, de képtelen volt elrugaszkodni.

Dardalion suttogó hangja csendült fel elméjében.

– Fogd meg a kezem, Ekodas.

Aranyszínű, melengető fény ragyogott fel, és Ekodas beleolvadt. Abban a pillanatban kiszabadult, szelleme elszakadt testének templomából, majd átrepült a másik – a kőből épült – templomon, magasan fel az éjszakai égre, Drenai fölé.

– Miért megy ez nekem ilyen nehezen? – kérdezte az apáttól.

Az ismét ránctalan arcú, fiatal Dardalion keze megérintette tanítványa vállát.

– A kételyek félelmek, fiam. És a hús álmai. Apró, jelentéktelen bűnök, amelyek mégis aggasztanak.

– Hová megyünk, atyám?

– Kövess és figyelj. – Keletre repültek, át a szikrázó, csillagokkal pettyezett ventriai-tenger felett. Odalent vihar tombolt, és messze alattuk egy apró háromevezős csatázott az elemekkel. Hatalmas hullámok söpörtek végig a hajó lapos fedélzetén, és Ekodas látta, hogy egy tengerészt a víz lesodor a fedélzetről. Nézte, ahogy a test eltűnik a habok között és látta, hogy lelkének csillogó szikrája felfelé röppen, majd eltűnik.

A föld sötéten terült el alattuk. Ventria hegyei és síkságai kelet felé terültek el, míg a partvidéken a városok és a kikötők megannyi ékszerként csillantak a sötét bársonyköpenyen. Dardalion lefelé röppent, lefelé... A két pap mintegy száz lábbal a tenger felett állt meg és Ekodas innen látta, hogy hajók tucatjai horgonyoznak odalent, és a városban hallotta a páncélkovácsok kalapácsainak döndülését.

– Ventria harci flottája – szólat meg Dardalion. – Egy héten belül kihajóznak. Megtámadják Purdolt, Erekbant és Lentrumot, seregeket tesznek partra, hogy lerohanják Drenait. Háború és pusztulás jár a nyomukban.

Az apát továbbrepült, átszelte a magas hegyeket, és egy márványból épült város felé suhant – a rácsozatos elrendezésű várost széles sugárutak és rengeteg utca szabdalta fel. A legmagasabb dombon egy palota terpeszkedett, magas falain arannyal cizellált ezüst és fehér vértet viselő strázsák sokasága őrködött. Dardalion berepült a palotába – át a falakon és a selyem- és bársonygobelineken, amíg el nem ért egy hálószobát, ahol egy sötét szakállú férfi aludt. A férfi fölött ott lebegett szelleme – formátlanul és homályosan, mit sem sejtve és semmit sem tudva.

– Most megelőzhetjük a háborút – felelte Dardalion és a kezében megjelent egy ezüstkard. – Megölhetem ennek a férfinak a lelkét. És akkor több ezer drenai földműves, katona, nő és gyermek menekül meg.

– Ne! – kiáltotta Ekodas, majd gyorsan a ventriai király formátlan szelleme és az apát közé vetette magát.

– Szerinted megtenném? – kérdezte Dardalion szomorúan.

– Én... sajnálom, atyám. Láttam a kardot és... – A hangja elhalt.

– Nem vagyok gyilkos, Ekodas. És nem tudom, hogy mi a Forrás végső akarata. Senki sem tudja. Soha senki nem is fogja tudni, bár vannak és lesznek sokan, akik majd ezt mondják. Fogd meg a kezem, fiam. – A palota falai elhalványultak, és a két szellem ezúttal szédítő sebességgel szelte át ismét a tengert, északkelet felé tartva. Színek villantak el Ekodas szeme előtt. Ha nem szorította volna kezét Dardalion erős marka, elveszett volna a kavargó színkavalkádban. Mozgásuk meglassúdott, Ekodasnak pedig pislognia kellett, hogy ismét kiismerje magát.

Alattuk egy másik város terült el, telve márványpalotákkal. Nyugatra egy hatalmas amfiteátrum és közepén a kocsiversenyek részére fenntartott stadion jelezte, hogy Gulgothirban, a Gothir Birodalom fővárosában vannak.

– Miért jöttünk ide, atyám? – kérdezte Ekodas.

– Két ember miatt – válaszolta Dardalion. – Átkeltünk az idő kapuján, hogy itt lehessünk. Amit látni fogsz, az öt nappal ezelőtt történt.

Dardalion még mindig fogta a fiatal pap kezét, és úgy lebegett a palota magas falai fölé, majd be a trónterem mögötti szűk szobácskába. Ott ült a gothir császár egy selyemhuzatú kereveten. Az uralkodó fiatalember volt, nem több húsz évesnél, nagy, kidülledő szemekkel és tokáját rejtő gyér szakállal. Előtte, egy alacsony zsámolyon egy másik férfi ült, aki ezüsttel hímzett hosszú, sötéten csillogó selyemköntöst visel. A haja is sötét volt és viasszal simította le – oldalszakállát szokatlanul hosszúra eresztette és az fonatokban lógott a vállára. Magas, bozontos szemöldöke alatt vágott szemek csillogtak – szája nem volt több egy keskeny vonalnál.

– Azt állítod, hogy a birodalom veszélyben forog, Zsu-csao – mondta a császár, mély, öblös és erős hangon, ami éles ellentétben állt puhány küllemével.

– Így van, fenség. Hacsak nem tesz lépéseket, leszármazottjait megdöntik, városait elsöprik. Láttam az előjeleket. A nadírok csak arra várnak, hogy az Egyesítő napja felvirradjon. És ő a Farkasfejűek közül jön majd.

– És én hogyan változtathatok ezen?

– Ha a farkasok bárányokat ölnek, végezni kell a farkasokkal.

– A nadírok egy teljes törzséről beszélsz.

– Így igaz, fenség. Nyolcszáznegyvennégy vademberről. Ők nem abban az értelemben alkotnak népet, amit ön és én ezalatt értünk. Életük jelentéktelen, de eljövendő gyermekeik megláthatják a gothir civilizáció bukását.

A császár bólintott.

– Időbe fog telni elegendő embert összeszedni erre a feladatra. Ahogy te is tudod, a ventriaiak Drenai megtámadására készülnek és nekem is megvannak a saját terveim.

– Tudom, fenség. Vissza akarod követelni a Sentrai-síkságot Gothirnak – ez nemcsak jogos és igazságos követelés, de emellett tízezernél több emberre nincs is hozzá szükség. Tízszer ennyi ember áll az parancsnokságod alatt.

– És szükségem is van rájuk, varázsló. Mindig vannak olyanok, akik az uralkodó megdöntésére készülnek. A te kis feladatodra ötezer embert tudok nélkülözni. Egy hónap sem telik el és lezajlik a mészárlás.

– Rosszul ítél meg, fenség – szólt közbe Zsu-csao, aki mélyen meghajolt és széttárta kezét, mintha csak valami egyszerű kérelmező lenne. – Kizárólag csak Gothir eljövendő nagyságára gondolok.

– Ó, én hiszek a próféciában, varázsló. Vannak más varázslóim és sámánjaim is, akik hasonló történeteket meséltek, bár egyikőjük sem nevezte meg a törzset. De más okaid is vannak, amiért a Farkasokat el akarod pusztítani, mert különben visszavezetted volna ennek az Egyesítőnek a vérvonalát egyetlen emberig. A feladat így sokkal egyszerűbb lenne: csak egy kés kell hozzá a sötétben. Soha ne próbáld meg a bolondját járatni velem, Zsu-csao. Jó okod van rá, hogy mindegyiket holtan akarod látni,

– Minden bölcsesség a tiéd és mindent tudsz, fenség – suttogta a varázsló és térdre rogyott, homlokával megérintve a padlót.

– Nem, nem tudok mindent. És az, hogy ezt tudom, erőt ad nekem. De megkapod azok halálát, akikét kérted. Jól szolgálsz, és sosem próbáltál becsapni. És ahogy te is mondtad, ezek csak nadírok. A feladat edzeni fogja a katonákat, tapasztalattal szolgál majd Drenan megtámadása előtt. Felteszem, a Testvériség lovagjai is részt vesznek majd a dologban.

– Természetesen, fenség. Szükség lesz rájuk, hogy megvívjanak Kesa kán gonosz hatalmával.

A jelenet elhalványult, és Ekodas ismét érezte testének meleg börtönét. Kinyitotta szemét és látta, hogy Dardalion őt nézi,

– Feltételezem, most is tanultam valamit, apátatya. Csak gonosz embereket láttam, büszkéket és könyörteleneket. A világ teli van ilyenekkel.

– Igen, így igaz – bólintott Dardalion. – És ha az életünket azzal töltenénk, hogy ide-oda utaznánk és megölnénk az ilyeneket, utunk végére érve még többen lennének, mint amikor elindultunk.

– De ez az, amit én is mondok, apát uram – mondta meglepve Ekodas.

– Pontosan. Ez az, amin el kell töprengened. Sokra tartom az érveidet és elfogadom a premisszát, amiből kiindulnak, de mégis hiszek a Harmincak ügyében is. Még mindig úgy vélem, hogy harcos templomnak kell lennünk. Azt szeretném Ekodas, hogy ma este te vezesd a vitát. Úgy fogom elmondani az érveidet, mintha én te lennék. Te pedig elmondod az enyémeket.

– Na de... ennek semmi értelme, atyám. Még csak nem is kezdem kapizsgálni az érveit.

– A legjobb tudásod szerint járj el. A vitán nyílt szavazást fogok indítványozni, amelynek kimenetelétől függ a Harmincak jövője. Minden megteszek, hogy testvéreinket az érveid oldalára állítsam. Neked is mindent meg kell tenned az ellenkezőjéért. Ha én győzök, a kardok és a páncélok visszamennek a raktárba és imádkozó rendként működünk tovább. Ha te nyersz, várjuk a Forrás útmutatását, és szembenézünk végzetünkkel.

– Miért nem védhetem én a saját véleményem?

– Úgy véled, hogy nem fogok igazságosan eljárni?

– Nem, persze, hogy nem...

– Akkor ezt megbeszéltük.

5

Morak a beérkező jelentéseket hallgatta és egyre bosszúsabb lett. Árnyjárónak nyoma sem volt és a Dakeyras nevezetű férfiról kiderült, hogy egy kopaszodó vörös hajú fickó, olyan arccal, mintha alulról nézte volna egy marhacsorda őrjöngő rohanását.

Gyűlölöm az erdőket, gondolta magában Morak, aki hátát egy szilfának támasztva ücsörgött, zöld köpenyét szorosan maga köré csavarva. Gyűlölöm a moha illatát, a hideg szelet, a sarat és a latyakot. Belasra pillantott, aki a többiektől külön ült a földön, és a kését élezte hosszú, erőteljes mozdulatokkal. A fenőkő adta csikorgó hangok csak tetézték Morak rossz hangulatát.

– Nos, valaki megölte Kreeget – szólalt meg végül. – Valaki kést vagy nyilat küldött a szemébe. – Senki sem felelt. Az előző napon bukkantak rá a testre, amely fennakadt az Edris-folyó melletti sásosban.

– Lehettek rablók is – mondta a messzi délről, Graven erdejéből származó magas, vékony íjász, akit Wardalnak hívtak.

– Rablók? – vicsorgott rá Morak. – A pokolba is! A tetveimnek több eszük van, mint neked! Ha rablók lettek volna, akkor nem gondolod, hogy egy olyan harcoson, mint Kreeg volt, több sebnek kellene lennie? Nem gondolod, hogy nyoma kellene legyen a harcnak? Valaki nagyon ügyesen átdöfte vagy átlőtte a szemét. Egy ritka adottságokkal bíró embert megöltek, ami azt sugallja, hogy olyasvalaki ölte meg, aki még nála is jobb adottságokkal bír. Felfogtad az okfejtésemet?

– Szerinted Árnyjáró volt az – motyogta Wardal.

– Ez aztán az óriási ugrás a képzelőerőd terén. Hadd gratuláljak. A kérdés az, hogy hol a pokolban lehet?

– Miért lenne könnyű megtalálni? – kérdezte váratlanul Belas. – Hiszen tudja, hogy itt vagyunk.

– És miféle ragyogó szikra juttatott el erre a következtetésre?

– Megölte Kreeget. Tehát tudja.

Morak testén fagyos szellő simított végig, amitől megborzongott.

– Wardal, te és Tharic adjátok az első őrséget.

– Mire figyeljünk? – érdeklődött Tharic.

Morak behunyta a szemét és nagy levegőt vett.

– Nos – mondta végül –, figyelhetitek, hogy nem jönnek-e erre hatalmas elefántok és nem tapossák-e le a készleteinket. De a ti helyetekben, különösen óvatos lennék egy feketébe öltözött magas férfival, aki átkozottul ügyesen küldözget át éles tárgyakat mások szemgolyóján. – Ebben a pillanatban egy magas fickó lépett ki a bokrok közül, mire Morak szíve kihagyott egy ütemet, de azután az orgyilkos felismerte Barist. – Az a szokványos eljárás, hogy elkiáltjuk magunkat: „Üdv nektek!” – jegyezte meg. – Jó sokáig elvoltál.

A szőke erdész letelepedett a tűz mellé.

– Kasyra nem valami kis porfészek, de sikerült megtalálnom a ribancot, akivel Kreeg élt. Ő beszélt Kreegnek a Dakeyras nevezetű férfiról, aki errefelé él. Azt is elmondta, hogy merre.

– Nem őt keressük – felelte Morak. – Wardal és Tharic már jártak nála. Még mit tudtál meg?

– Kevés érdekeset – felelte Baris és előhúzta egy cipó maradványait az oldalán viselt erszényből. – Viszont Angyal mióta a Céh tagja?

– Angyal? Nem hallottam arról, hogy az lenne – mondta Morak. – Miért?

– Nagyjából egy hete Kasyrában járt. Az egyik kocsmáros felismerte őt. Találkoztam Sentával is, aki szintén ott járt. Mellesleg azt üzente, hogy mondjam meg neked, hogyha megtalálja a tested, légy nyugodt, csodás temetésben lesz részed.

De Morak már nem is figyelt rá. Felnevetett, és megrázta a fejét.

– Wardal, jártál te az arénában?

– Ja. Láttam Sentát harcolni. Legyőzött egy vagriait, akit úgy hívtak... az volt a neve, hogy...

– Felejtsd el! Angyalt láttad küzdeni?

– Ó, igen. Kemény fickó. Egyszer fogadtam is rá, és nyertem.

– Emlékszel egyáltalán az arcára?

– Vörös hajú, nem igaz? – kérdezte Wardal.

– Pontosan, zsibbadtagyú. Vörös hajú. És olyan az arca, hogy a saját anyja sem ismerne rá. Erősen csodálkoznék, ha a legcsekélyebb gondolat is utat találna az agyadat körülvevő csontmasszán. Ha mégis megtörténik, tudasd velünk.

Wardal nagyot szívott az orrán.

– A fickó ott az erdei házban!

– Igen, a fickó, aki azt mondta, hogy Dakeyrasnak hívják – közölte Morak. – A ház jó volt, csak az ember nem. Holnap visszamész, és viszed Barist és Tharicot is. Nem, ez nem lesz elég. Vidd Jonast és Seerist is. Öljétek meg Angyalt, és hozzátok ide a lányt.

– De ő egy gladiátor – okvetetlenkedett a zömök, kopaszodó, villás szakállú Jonas.

– Nem azt mondtam, hogy küzdjetek meg vele – suttogta Morak. – Azt mondtam, hogy öljétek meg.

– Szó sem volt semmiféle gladiátorról – dacoskodott Jonas. – Csak nyomkövetésről beszéltél. Arról, hogy találjuk meg Dakeyrast. Én is láttam Angyalt harcolni. Ő az a megállíthatatlan fajta. Megütöd, megvágod, megszúrod... de még mindig jön.

– Igen, igen, igen! Biztosra veszem, hogy örülne, ha tudná, hogy legnagyobb csodálói közé tartozol. De mostanra már öregebb lett, és visszavonult. Csak menjetek oda és beszélgessetek vele, majd öljétek meg. Ha ez túl bonyolultnak tűnik, akkor induljatok Kasyra felé, és mondjatok búcsút a tízezer aranyból rátok eső résznek.

– Miért nem ölöd meg te? – kérdezte Jonas. – Te vagy itt a kardforgató.

– Csak nem azt akarod sugallni ezzel, hogy megijedtem tőle? – vágott vissza baljóslatú mély hangon Morak.

– Nem... egyáltalán nem – felelte Jonas, és elvörösödött. – Mindannyian tudjuk, hogy... mennyire felkészült vagy. Csak elgondolkodtam, ennyi az egész.

– Láttad, hogyan vadásznak a nemesek, Jonas?

– Hát persze.

– És azt is láttad, hogy amikor vadkanra mennek, kopókat visznek magukkal?

A férfi mogorván bólintott.

– Remek – mondta Morak. – Akkor vésd a következőgondolatot abba a diónyi agyadba: én vagyok a vadászó nemes, ti pedig az én kopóim. Nekem nem fizetnek azért, hogy megöljem Angyalt. Nektek viszont én fizetek.

– Azt hiszem, hogy távolról végül is lelőhetjük – nyögte ki Jonas. – Wardal nagyon jól bánik az íjjal.

– Remek – mormogta Morak. – Úgy csináljátok, ahogy akarjátok, de intézzétek el. Viszont a lányt hozzátok elém, épen és érintetlenül. Megértettétek? Ő jelenti a kulcsot Árnyjáróhoz.

– Ez a Céh szabályai ellen való – szólalt meg Belas. – Ártatlanokat nem lehet felhasz...

– Ismerem a Céh szabályait! – csattant fel Morak. – És amikor leckéket akarok venni a helyénvaló viselkedésről, biztos, hogy hozzád fordulok majd, hiszen a nadírok közismertek arról, hogy mereven ragaszkodnak a civilizált viselkedés szabályaihoz.

– Tudom, mit akarsz a lánytól – felelte Belas. – És ennek semmi köze ahhoz, hogy a lány a kulcs Árnyjáróhoz.

– Egy férfinak szüksége van bizonyos élvezetekre, Belas. Ezektől válik az élet értékessé.

A nadír bólintott.

– Ismertem férfiakat, akik hasonló... élvezetekben... lelték örömüket. És amikor a nadírok között ilyenekre bukkantunk, levágtuk a kezüket és lábukat, majd karóba húztuk őket egy termeszváron. De hát – ahogy te is mondtad –, mi nem értjük a ti civilizált népeteket.

Óriási volt az arca és fehér, akár a halak hasa. Üres szemgödrök, agyart formázó szemhéjak, amelyek kattogó hangot adtak, amikor összezárultak. Ajaknélküli száj, és apró fogakkal teliszórt hatalmas nyelv...

Miriel megragadta Krylla kezét, és a gyerekek menekülni próbáltak, de a démon gyorsabb volt és erősebb. Miriel karján pikkelyes ujjak zárultak össze, égetve bőrét.

Hozd őket ide! – szólalt meg egy lágy fényű hang, és Miriel látta, hogy nem messze egy sápadt arcú férfi áll, pikkelyes bőre gyönyörű albínó kígyóra emlékeztetett. De a férfiban nem volt semmi szépség. Krylla sírva fakadt.

Az őket fogva tartó szörnyűséges lény a gyerekek fölé hajolt, és a barlangszerű száj Miriel arcához ért, aki fájdalmat, iszonyatos fájdalmat élt át. És ekkor felsikoltott.

És csak sikoltott, csak sikoltott...

– Ébredj fel, kislány – mondta a démon, és keze ismét a vállát fogta. Miriel ujjai karomként csaptak a lény arca felé, de az megragadta a csuklóját. – Elég ebből. Én vagyok az, Angyal!

A lány szeme felpattant, és meglátta a ház tetőgerendáit, a spaletták pengevékony résein átszűrődő holdfényt, és érezte meztelen teste alatt a nyers gyapjútakarót. Megborzongott, és visszahanyatlott az ágyra. A férfi végigsimított a homlokán, hátrafésülve az izzadtságtól kócos hajat.

– Csak álmodtál, kislány. Csak álmodtál – suttogta. Miriel némán hallgatott, próbálva összeszedni gondolatait. A szája kiszáradt, így felült és az ágy mellé tett serlegért nyúlt.

– Rémálmaim vannak. Mindig ugyanaz – szólalt meg két korty víz között. – Kryllát és engem valami sötét, valami gonosz helyen üldöznek. Fátlan völgyekben, nap és hold nélküli, szürke és lélektelen ég alatt. – Megremegett. – A démonok elkaptak minket, és akkor az a rettenetes ember...

– Már vége van – csitította a férfi. – Most már felébredtél.

– Sosincs vége. Ma már csak egy álom, de nem mindig volt az. – Újra megborzongott, mire a férfi magához húzta, karját köré fonva, tenyerével megveregetve a lány hátát. Miriel Angyal vállára hajtotta fejét és ez megnyugtatta. Az Üresség hidegének emléke még mindig ott lappangott gondolataiban, de a férfi bőrének melege visszaszorította azt.

– Meséld el – kérte Angyal.

– Azután történt, hogy anya meghalt: Krylla és én megrémültünk. Apa furcsán viselkedett, kiabált és sírt. Akkor még semmit sem tudtunk a részegekről. És rémítő volt látni, amikor apa dülöngélt és újra meg újra elesett. Krylla és én gyakran ültünk a szobánkban és fogtuk egymás kezét. Szellemünk gyakran szárnyalt fenn az égen, mert ott szabadok voltunk. Ott biztonságra leltünk – vagy legalábbis ezt gondoltuk. De egy éjszaka, amikor a csillagok alatt játszottunk, rájöttünk, hogy nem vagyunk egyedül. Az égen más szellemek is szárnyaltak, akik megpróbáltak elkapni minket, mi pedig menekültünk. Olyan gyorsan repültünk és szívünket olyan nagy rémület öntötte el, hogy fogalmunk sem volt, hol lehetünk. Az ég szürke lett, a föld kopár, és azután megérkeztek a démonok, akiket emberek idéztek meg.

– De ti elszöktetek előlük.

– Igen. Nem. Ugyanis megjelent még valaki, ezüst páncélba öltözve. Ismertük őt. Megvívott a démonokkal, megölte őket, majd hazahozott minket. Ő a barátunk volt, de most nem jelent meg álmomban.

– Feküdj vissza – mondta Angyal. – Jót tesz egy kis szunyókálás.

– Nem. Nem akarok újra álmodni.

Angyal félrehúzta a gyapjútakarót, és becsusszant a lány mellé, aki a férfi vállára hajtotta fejét.

– Nem lesznek démonok, Miriel. Itt leszek, hogy visszahozzalak, ha megjelennének. – A férfi magukra húzta a takarót, és némán feküdt. A lány érezte Angyal lassú, ritmikus szívverését, és ő is behunyta szemét.

Valamivel több, mint egy órát szunyókált és felfrissülve ébredt. Angyal néma csendben aludt mellette: A hajnal előtti derengés fénye enyhítette a férfi csúfságát, és a lány megpróbálta felidézni, hogy milyen lehetett évekkel korábban, amikor azokat a ruhákat hozta nekik, de ez szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. A lány karja a férfi mellén átvetve nyugodott, és amikor lassan visszahúzta, érezte Angyal bőrének puhaságát és hasának kemény barázdait. A férfi nem ébredt fel, és Miriel ekkor ébredt rá, hogy ő maga teljesen meztelen. A keze lefelé csusszant és ujjbegyével végigsimította a férfi köldöke alatti sűrű, göndör szőrzetet, mire Angyal összerezzent. A lány teste megdermedt, és azt vette észre, hogy szíve gyorsabban ver. A félelem gyökeret vert benne, de ez édes félelem volt. Akadtak falusi fiúk, akik után vágyakozott, és arról ábrándozott, hogy titokban találkozik velük. De ilyet még sosem érzett – félelme még sosem párosult ennyi szenvedéllyel. Még sosem látta ilyen tisztán vágyait és azt, hogy mire van szüksége. A férfi ismét egyenletesebben vette a levegőt, mire a lány ujjai ismét lefelé csusszantak, cirógatták és körberajzolták Angyal férfiasságát, míg azt nem érezte, hogy az lüktetni kezd és megduzzad.

A kételyt felváltotta a hirtelen fellobbanó pánik. Mi van, ha kinyitja a szemét? Lehet, hogy haragudni fog a merészsége miatt és ringyónak tartja majd. És az is vagyok, gondolta magában a lány és undor töltötte el önmaga iránt. Elengedte a férfit és kigördült az ágyból. Az előző este fürdött, de most valahogy a testén végigömlő jéghideg víz gondolata nemcsak kellemesnek, de szükségesnek is tűnt. Óvatosan mozgott, nehogy felébressze a férfit, kinyitotta a hálószoba ajtaját és a bejárathoz ment.

Felemelte a rudat, kinyitotta a bejárati ajtót, majd kilépett a kunyhó előtti tisztást bevilágító napfénybe. A bokrokat és fákat még mindig ezüsttel vonta be a reggeli harmat, és az őszi nap fénye bágyadtan csillant vállán. Hogy tehettem ilyet, kérdezte magától, miközben a patakhoz sétált. Miriel gyakran álmodott férfiakról, de soha egyik sem volt csúf. És nem is voltak ilyen öregek. És azt is tudta, hogy nem szerelmes a vén gladiátorba. Rájött, hogy úgy viselkedett, mint egy ringyó. Csak üzekedni akartál, akár egy állat, rótta meg magát.

Amikor elérte a patakot, leült a fűbe és lábát belelógatta a vízbe. A hegy felső szakaszáról induló csermely felszínén fagyott liliomként jégdarabok úsztak. A víz hideg volt.

Miriel mozgást hallott a háta mögül, de annyira elmerült gondolataiban, hogy nem volt elég gyors és mire talpra szökkent, egy férfi vállon ragadta és visszalökte a fűbe. A lány éles szögben hátrafelé rántotta könyökét, hasba találva támadóját, aki felnyögött a fájdalomtól és rázuhant. Égett fa füstjének, bezsírozott bőrnek és pállott izzadtságnak a szaga tömte el Miriel orrát, és egy szakállas fej csattant az arcának. Hátracsavarta testét és kézfejével orron vágta a férfit, akinek erre hátracsuklott a feje. A lány talpra kecmergett és futni próbált, de a szakállas megragadta bokáját, és egy újabb alak ugrott elő rejtekhelyéről. Miriel ökle állon találta az újabb támadót, de azt a lendület továbbvitte, és a földre taszította a lányt, karjait a teste alá gyűrve.

– Igazi vadmacska – morogta az újonnan jött, egy magas, szőke, erdésznek látszó alak. – Jól vagy, Jonas?

Az első támadó talpra kászálódott – az orrából csöpögött a vér, és belehullt a szakállába.

– Tartsd szorosan, Baris. Nálam van a fegyver, ami majd kezes báránnyá változtatja. – A kopaszodó harcos nekilátott kioldani nadrágja korcát és előrelépett, Miriel fölé magasodva.

– Hallottad, mit mondott Morak: sértetlenül – tiltakozott Baris.

– Még nem hallottam arról, hogy ez bármelyik nőnek is sérülést okozott volna – felelte Jonas.

Miriel, akinek karját és vállát leszorítva tartotta Baris, ívbe görbítette hátát és jobb lábával a harcos lábai közé rúgott. Jonas felnyögött és térdre rogyott. Baris arcul csapta a lányt, megragadta a hajánál fogva és talpra rántotta.

– Hát csak nem adod fel, mi? – vicsorogta, és ismét pofon vágta, ezúttal a kézfejével. Miriel ráhanyatlott.

– Így már jobb – mondta a férfi, de ekkor a lány hirtelen felfelé rántotta a fejét és állon találta Barist, aki hátratántorodott, de kést rántott és karját dobásra lendítette. A még mindig kábult Miriel jobbra vetette magát, majd odébb hemperedett. Azután felpattant és futásnak eredt.

Újabb férfi ugrott elé, mire elkanyarodott, és már majdnem elérte a tisztást, amikor egy parittyakő csapódott a halántékának. Térdre zuhant és megpróbált bekúszni a bokrok közé, de a háta mögül hallatszó rohanó léptek zaja elárulta, hogy vége. A feje lüktetett és szédült. Ekkor hallotta meg Angyal hangját.

– Itt az ideje, hogy meghaljatok, fiúk.

Miriel saját ágyában ébredt, vizes borogatással a homlokán. A feje fájdalmasan lüktetett – megpróbált felülni, de elgyötörtnek és kábának érezte magát.

– Maradj nyugton – mondta Angyal. – Csúnya sebet kaptál. Olyan dudor nőtt a fejedre, akár egy lúdtojás.

– Megölted őket? – suttogta a lány elhaló hangon.

– Nem. Még sosem láttam embereket ilyen gyorsan rohanni: valóságos porfelhőt vertek. Az az érzésem, hogy ismertek, ami nagyon hízelgő.

Miriel lehunyta a szemét.

– Ne mondd el apámnak, hogy fegyvertelenül mentem ki a házból.

– Nem mondom el, de ostobaság volt. Mire gondoltál, csak nem az álomra?

– Nem, nem az álomra... egyszerűen csak ostoba voltam, ahogy mondtad.

– Csak az a férfi nem követett el soha hibát, aki soha nem csinált semmit – mondta Angyal.

– Én nem vagyok férfi!

– Azt észrevettem. De biztosra veszem, hogy ez a nőkre is érvényes. Két fickó is vérzett, így azt hiszem okoztál nekik némi fájdalmat, mielőtt legyűrtek. Ügyes voltál, Miriel.

– Ez az első alkalom, hogy megdicsérsz. Legyél óvatos, még a végén a fejembe száll.

A férfi megveregette a lány kezét.

– Tudom, hogy egy aljas kurvapecér vagyok. De te remek lány vagy, kemény, erős, elszánt. Nem akarom, hogy ezt a szellemet megtörjék, de azt sem, hogy a testedet törjék össze. Csak egy módot ismerek a tanításra és még abban sem vagyok biztos, hogy azt jól csinálom-e.

A lány mosolyogni próbált, de a fájdalom erősödött, és érezte, hogy lassan álomba merül.

– Köszönöm – préselte ki magából. – Köszönöm, hogy itt vagy.

Dardalion dolgozószobájának hosszúkás ablakából figyelte a tekergőző ösvényen felfelé kaptató dárdásokat. Huszonöt, karmazsinszegélyes ezüst vértbe öltözött férfi lovagolt ott szénfekete hátasokon, amelyeknek horpaszát láncszemes páncéllal óvták. A lovasok élén haladó férfit Dardalion jól ismerte. Embereinek szikár, tökéletesen harcias külleméhez viszonyítva Karnaknak komikusnak kellett volna tűnnie. Túlsúlyos volt és egymástól elütő színű ruhákba öltözött: vörös köpenyt, narancsszínű inget, zöld kockás nadrágot kék kamáslival és ezüsttel szegett fekete lovaglócsizmát viselt. De mégsem nevetett senki különc ruházatán, mivel ő volt Dros Purdol hőse, Drenai megmentője. Félszemű Karnak.

A férfinak legendás testi ereje volt, de még ez is elhalványult kolosszális személyiségéhez képest. Egyetlen beszéddel képes volt földművesek szedett-vedett csapatából kardforgató hősöket faragni, akik akár egy teljes sereggel is szembeszálltak volna. Dardalion mosolya elhalványult. Na igen, és azután meghalnának érte, mint ahogy eddig már ezrek tették.

Vishna lépett a dolgozószobába, és szellemhangja susogva érkezett Dardalion elméjébe.

– Érkezésük miatt csúszni fog a vita?

– Nem.

– Bölcs dolog volt Ekodasra bízni, hogy érveljen a helyes ügy mellett?

– Ez lenne a helyes ügy? – kérdezett vissza Dardalion immár szavakkal, és megfordult, hogy szembenézzen a sötét szakállú gothir nemessel.

– Mindig erre tanított.

– Majd meglátjuk, fiam. Most menj és kísérd Karnak nagyurat elém. És gondoskodj róla, hogy az emberei kapjanak enni, és a lovaikat is ellássák. Hosszú út áll mögöttük.

– Igen, atyám.

Dardalion visszafordult az ablakhoz, de nem látta sem a messzi hegyeket, sem az északon gyülekező viharfelhőket. Újra azt a házat látta, ott a hegyoldalban, a két megrémült gyereket és a két férfit, akik azért jöttek, hogy megöljék őket. És érezte a kezükben tartott halálos fegyverek súlyát. Felsóhajtott. A helyes ügy? Egyedül csak a Forrás tudja, hogy mi az.

A szobáján kívül, a csigalépcsőn dübörgő nevetés harsant, és Dardalion már azelőtt megérezte Karnak hihetetlen fizikai jelenlétét, még mielőtt a férfi átlépte volna a küszöböt.

– Az istenekre, de jó újra látni, öreg cimbora! – dörögte Karnak, és bemasírozott a szobába, hatalmas tenyerével Dardalion vállára csapva. A férfi őszintén és szélesen mosolygott, amit az apát viszonzott.

– Akárcsak magát, nagyuram. Látom, hogy az öltözéke éppoly színes, mint mindig.

– Tetszik? A köpeny mashrapuri, az ing pedig egy kis drenani szövőműhely munkája.

– Jól áll magán.

– Az égre, Dardalion, rettenetesen rosszul hazudsz. Úgy számítom, hogy lelked a pokol tüzében fog égni. Most pedig ülj le és beszélgessünk fontosabb dolgokról. – A drenai vezér megkerülte az íróasztalt, hogy letelepedjen Dardalion foteljébe, így a karcsú apátnak a vele szemközti szék maradt. Karnak megoldotta kardövét, letette a földre, majd hatalmas testét belepréselte az ülőalkalmatosságba.

– Átkozottul kényelmetlen egy bútordarab – mondta. – Na, hol is tartottunk? Ah, igen. Mit tudsz mondani a ventriaiakról?

– Egy héten belül vitorlát bontanak, és partra szállnak Purdolnál, Erekbannál meg az Earis torkolatában – felelte Dardalion.

– Hány hajójuk van?

– Több mint négyszáz.

– Ha, ilyen sok? Gondolom felesleges megkérdeznem, hogy elgondolkodtál-e azon, hogy viharral sújts le a fattyakra és elsüllyeszd őket, igaz?

– Még ha meg is tudnám tenni – bár nem tudom –, akkor is visszautasítanék egy ilyen kérést.

– Hát persze – vigyorgott szélesen Karnak. – Szeretet, béke, erkölcs, a Forrás és így tovább. De vannak olyanok, akik meg tudnák tenni, igaz?

– Úgy mondják – bólintott Dardalion –, hogy a nadírok és a csiatcék között akadnak ilyenek. Viszont a ventriaiaknak is vannak varázslóik, és nem kétlem, hogy áldozni fognak az isteneknek és varázslatokat mondanak, hogy gondoskodjanak a jó időről.

– Te csak ne foglalkozz az ő gondjaikkal – fortyant fel Karnak. – Tudsz találni nekem egy démonidézőt?

Most Dardalionon volt a nevetés sora.

– Nagyuram, maga valóságos csoda. És akkor járok el a legszelídebben, ha ezt a kérést tréfának tekintem.

– Természetesen nem az – mondta Karnak. – Viszont világosan fejezted ki magad. Na és mi hír a gothirokról?

– Megegyeztek a sathuli törzsekkel, akik bántatlanul átengednek egy sereget, hogy az megszállhassa a Sentrai-síkságot, amint a ventriaiak partra szálltak. Körülbelül tízezer embert.

– Tudtam! – harsogta Karnak, aki egyre bosszúsabb lett. – Mely légiók jönnek?

– Az Első, a Második és az Ötödik. Továbbá vagriai menekültekből álló két zsoldos légió.

– Csodálatos. A Második és az Ötödik nem aggaszt: kémeink jelentették, hogy főként frissen besorozottakból állnak, kevés kiképzéssel a hátuk mögött. Viszont az Első a császár legkiválóbb légiója, a vagriaiak meg fájdalomtól félőrült tigrisként harcolnak. Ellenben még van egy hetem, és ez alatt sok minden történhet. Na, majd meglátjuk. Most pedig mesélj a sathulik vezéréről.

Karnak több, mint egy órán át kérdezgette Dardaliont, és végül elégedetten felállt, hogy távozzon. Dardalion viszont felemelte a kezét.

– Van még valami megbeszélnivalónk, nagyuram.

– Van?

– Igen. Árnyjáró.

Karnak arca elsötétült.

– Ehhez egyáltalán semmi közöd, pap. Nem tetszik, hogy kémkedsz utánam.

– Ő a barátom, Karnak. És maga rendelte el a megöletését.

– Ezek államügyek, Dardalion. A fenébe is, ember, megölte a királyt. Évek óta vérdíj van kitűzve a fejére.

– De nem ezért bérelte fel a Céhet, nagyuram. Tudom, hogy mi az oka, és ostobaságnak tartom. Sokkal nagyobb ostobaságnak, mint ahogy azt maga gondolja.

– Igazán? Magyarázd ezt meg.

– Két évvel ezelőtt, amikor a hadikincstár kiürült és a lázadás küszöbön állt, egy mashrapuri kereskedő, egy bizonyos Gamalian százezer aranyat adományozott magának. Ez mentette meg. így volt?

– És ha igen?

– A pénz Árnyjárótól érkezett. Akárcsak az a nyolcvanezer raq, amelyet Perlisis kereskedő küldött ebben az évben. Árnyjáró évek óta támogatja. Ha ő nem lenne, magának már régen befellegezett volna.

Karnak szitkozódott, és visszarogyott a székbe, hatalmas kezével megdörgölve arcát.

– Nincs választásom, Dardalion. Hát nem látod? Azt hiszed, hogy halva akarom látni? Gondolod, hogy az elégedettséggel töltene el?

– Biztos vagyok benne, hogy nem. Viszont azzal, hogy vadászokat küldött rá, rettenetes erőt szabadított el. Árnyjáró csendesen éldegélt a hegyen, gyászolva feleségét. Nem volt ő már Árnyjáró, a Gyilkos. Többé nem az a férfi volt, akitől félni kellett, most viszont napról napra egyre inkább ismét Árnyjáróvá válik. És hamarosan fontolóra veszi, hogy megkeresi azt, aki kitűzte fejére a díjat.

– Inkább kockáztatnám ezt, mint a másik lehetőséget – felelte Karnak fáradtan. – De hallottam szavaid, pap és elgondolkodom rajta.

– Hívja vissza őket, Karnak – kérlelte a hadvezért Dardalion. – Árnyjáróhoz nincs fogható erő. Szinte már az elemekkel vetekszik, olyan, akár egy vihar. Lehet, hogy csak egyetlen emberről van szó, de ezt az embert nem lehet megállítani.

– A halál bárkit meg tud állítani – vitatkozott Karnak.

– Emlékezz erre, nagyuram – tanácsolta Dardalion.

* * * * *

A kutya találta meg a vén üstfoltozó maradványait. Árnyjáró éberen haladt keresztül az erdőn, amikor a kutya felemelte a fejét, és nagy fekete orrcimpái kitágultak. Majd az állat balra kiváltott, Árnyjáró pedig követte, és amikor beérte, látta, hogy egy vénember rothadó lábáról tépdesi le a húst.

Nem a kutya volt az első állat, amelyik rábukkant a testre, így a tetemet már csúnyán szétmarcangolták.

Árnyjáró meg sem próbálta elhívni a kutyát. Volt idő, amikor a látvány megdöbbentette volna, de mostanra már túl sok halált látott: emlékeit zsúfolásig megtöltötték a hullák. Emlékezett rá, hogy egyszer apjával vágott át az erdőn a házukhoz közeli völgyben, és az úton egy halott héjára bukkantak. A gyermeket szomorúsággal töltötte el az élettelen madár látványa. „Ez nem a madár”, mondta akkor neki az apja. „Ez csak a köpeny, amit magán viselt.” Felmutatott az égre, és így szólt: „A héja ott van, Dakeyras és a nap felé száll.”

A vén Ralis eltávozott. Nem maradt belőle más, csak ennivaló a dögevőknek, de Árnyjáróban mégis jeges harag lobbant. Az üstfoltozó ártalmatlan volt, és mindig fegyvertelenül utazott. Nem volt rá szükség, hogy ilyen értelmetlen kínzásnak vessék alá, és ez Morakra vallott. Élvezte, ha fájdalmat okozhatott.

Könnyű volt követni a nyomokat, így Árnyjáró hagyta, hogy a kutya egyen, ő maga pedig üldözőbe vette a gyilkosokat. Menet közben vette szemügyre a nyomokat. Tizenegyen alkották a csoportot, de az emberek hamarosan szétváltak. Letérdelt és megvizsgálta a csapást. Itt valamiféle megbeszélésre került sor, ahol valaki – talán Morak? – utasításokat adott, és párokra osztotta az embereket. Azok továbbindultak, de egyvalaki kelet felé – feltehetőleg Kasyrába – tartott. A többiek párosával szétváltak, nyilván, hogy átfésüljék az erdőt, ami azt jelentette, hogy nem tudtak a kunyhóról. Az öreg nem mondott nekik semmit.

Árnyjáró felismerte Morak hegyes orrú és mélyre süppedő sarkú csizmáját, ezért úgy döntött, hogy a ventriait követi. Morak aligha fog az erdőben bolyongani, hanem keres egy helyet, ahol bevárhatja a többieket. Árnyjáró ismét nekiindult, óvatosan mozgott, és gyakran megállt, hogy szemügyre vegye a fákat meg a dombok vonalát, ügyelve arra, hogy mindig takarásban maradjon.

Már alkonyodott, amikor megállt és megtöltötte a nyílpuskáját. Előtte keskeny csapás kanyargott felfelé egy szelíd lejtőn. A széljárás megfordult, és délnyugatról égő fa füstje csapta meg az orrát. Lekuporodott egy hatalmas, göcsörtös tölgy mellé, ahol bevárta, míg a nap lenyugszik. Komor gondolatok keringtek a fejében: ezek az emberek azért jöttek az erdőbe, hogy megöljék. Ezt értette, hiszen ez volt a foglalkozásuk. Viszont az öreg meg-kínzása és meggyilkolása jeges tüzet gyújtott Árnyjáró szívében.

Ezért a tettért megfizetnek.

Méghozzá drágán fognak fizetni.

Gyöngybagoly szárnyalt át az éji égen, rágcsáló után kutatva, és egy szürke róka baktatott át az úton, pont a türelmesen várakozó Árnyjáró előtt. A férfi nem moccant, és a róka észre sem vette. A nap lassan lenyugodott és az éjszaka megváltoztatta az erdő képét. A szél suttogása sziszegő, kísérteties sustorgásnak adta át helyét, a békés fák kopárrá és ijesztővé lettek, a negyedig telt hold pedig a sathulik tulwarját idézte – a gyilkosok holdja volt ez.

Árnyjáró felállt, levetette köpenyét, összehajtogatta és ráterítette egy sziklára. Majd elindult felfelé a lejtőn, kezében a számszeríjával. Egy magas fenyő alatt magányos őrszem üldögélt. A fa körül széles körben száraz gallyakat szórt szét, hogy ne tudják meglepni, maga pedig egy kidőlt fatörzsre telepedett, kezében kardjával. Világos haja szinte ezüstösnek tetszett a holdfényben.

Árnyjáró letette a földre számszeríját, és az ülő alak mögé osont, csizmás lábával gondosan félresöpörve a gallyakat. Bal kezével belemarkolt a férfi hajába, jobbja pedig előre és keresztbe vágódott: a fekete penge átmetszette az őr légcsövét és hangszálait. Áldozata lába rángani kezdett, de torkából vér csordult és pillanatokon belül megszűnt minden mozgás. Árnyjáró a földre csúsztatta a testet és visszasétált oda, ahol a számszeríját hagyta. Mintegy harminc lépésre északra égett a tábortűz, és ki tudta venni a körülötte ülők alakját. Közelebb lopódzott hozzájuk és megszámolta őket. Heten voltak, tehát még hárman hiányoztak. Csendben megkerülte a tábort és rábukkant két másik orgyilkosra, akik őrséget álltak. Mindketten meghaltak, még mielőtt ráébredtek volna, hogy veszély fenyegeti őket.

Árnyjáró még közelebb osont a tűzhöz és eltöprengett a hiányzó férfi jelentette rejtélyen. Vajon őt küldték Kasyrába? Vagy volt még egy őr, akit nem vett észre? Szemügyre vette a tűz mellett ülőket. A túloldalon látta a zöld köpenybe burkolózott Morakot. Ki hiányzott? Megvan: Belas! Belas, a nadír késelő.

Árnyjáró kétrét görnyedve suhant be a fák sötét árnyékába, és csak azért állt meg, hogy sárral kenje be az arcát. Fekete ruhája teljesen beleolvadt a sötétségbe. De hol a pokolban lehet a nadír? Behunyta szemét és hagyta, hogy az erdő halk neszei elárasszák. De nem talált semmit.

Ekkor elmosolyodott. Miért aggódna amiatt, ami felett nincs hatalma? Aggódjon csak Belas miatta! Kisurrant rejtekhelyéről és a tábor felé osont. Egy kis zűrzavar jót fog tenni.

A táborhelytől északra alacsony bozótos húzódott. Árnyjáró négykézlábra ereszkedve araszolt közelebb, majd felállt, kezében számszeríjával. Az első vessző átütötte az egyik férfi halántékát, a másik pedig belefúródott egy szakállas harcos szívébe, éppen akkor, amikor talpra ugrott.

Árnyjáró lebukott, majd dél felé rohant, átszelt egy lejtőt és ismét északra kanyarodott, így most a tábor átellenes pontjára érkezett. Ahogy arra számított, az elhagyatott volt, kivéve a két hullát. Újratöltötte számszeríját, majd lekuporodott az árnyékba és várt. Nem sokkal később mozgást hallott jobbról. Elvigyorodott és hasra vetette magát.

– Van valami nyoma? – suttogta Árnyjáró.

– Nincs – érkezett a válasz mellőle.

Árnyjáró két nyilat küldött a hang irányába. A becsapódó vesszők dübbenését nyögés és a földre zuhanó test zaja követte.

Ostoba, gondolta Árnyjáró, és ismét lekuporodott.

A hold vastag felhőtakaró mögé bújt, ami teljes sötétségbe burkolta az erdőt. Árnyjáró guggolva lapult, várakozva és hallgatózva. Kicsiny tegezéből újabb két nyilat vett elő, majd megvárta, amíg az éjszakai szellő megzörgeti feje felett a leveleket, és ekkor hátrahúzta az íjhúrokat, majd megtöltötte a fegyvert. Az erdő neszei elnyomták a helyükre csusszanó vesszők ütötte tompa zajt. A sebesült férfi felkiáltott fájdalmában és segítségért könyörgött, de senki sem jött.

Árnyjáró beljebb kúszott az erdőbe. Vajon elrohantak vagy rá vadásznak? A nadír nem fog elmenekülni. Morak? Ugyan ki tudhatja, milyen gondolatok töltik ki egy olyan ember elméjét, aki a kínzásban leli örömét?

Tőle balra egy széthasadt törzsű, vénséges vén bükk állt. Árnyjáró felpillantott az égre, ahol a hold még mindig nem bukkant elő, de a felhők már kezdtek szétválni. Rálépett a fa törzsére, bal kézzel felnyúlt és gyorsan felhúzta magát a legalsó ágra, majd még húsz lábbal feljebb mászott.

A hold ekkor fényesen felragyogott, és Árnyjáró összehúzta magát. Alatta az erdő hátborzongató fényben fürdött. Szemügyre vette a bokrokat és észrevett egy embert, aki a tövises rekettyés mögé bújt. Nem messze tőle kuporgott egy másik. Ennél rövid vagriai vadászíj volt, és szakállas vesszőt illesztett a húrra. Árnyjáró letette számszeríját és átmászott a törzs másik felére, de nem látott senkit.

Visszatért eredeti helyére, és egy darabig figyelte a két rejtőzködőt. Egyik sem moccant, csak időnként vetettek rettegő pillantást maguk köré. Meg sem próbáltak jelezni egymásnak és Árnyjáró eltöprengett, hogy vajon tudnak-e egymásról, bármilyen közel legyenek is.

Belenyúlt az erszényébe, előhúzott egy nagy, háromszögű érmét és bedobta a bozótosba, közel az első orgyilkoshoz. A férfi elkáromkodta magát és felpattant. A második azonnal körbeperdült és kilőtte a nyilat, amely belefúródott az első fickó vállába.

– Te agyalágyult! – ordított fel a sebesült.

– Sajnálom! – rebegte az íjász, és a földre ejtette íját, majd elindult bajtársa felé. – Komoly a seb?

Árnyjáró nesztelenül ért földet a fa másik oldalán.

– Majdnem megöltél, a fenébe is! – nyöszörgött az első.

– Tévedsz – közölte Árnyjáró. – Megölt.

Lövedék csapódott a férfi koponyájába, nem sokkal az orrnyerge fölé. Az íjász elugrott jobbra, fedezéket keresve, de Árnyjáró második nyila belefúródott a nyakába. Árnyjáró arca előtt nyílvessző suhant el, és beleállt az ősöreg bükk törzsébe, mire ő lebukott és futásnak eredt, fedezéket keresve. Átvetette magát egy kidőlt fán és feliszkolt egy rövid, meredek rézsűn, majd bevetette magát a sűrű bokrok közé.

Hárman maradtak.

Köztük a nadír!

* * * * *

Morak karddal a kezében egy hatalmas sziklatömb mögött lapult, fülelve, hogy hall-e valami mozgást. Egyedül volt, és halálfélelem járta át minden tagját.

Hányan haltak már meg eddig?

Az nem is ember, hanem egy démon! Morak kardjának markolata nedves volt a verítéktől, ezért beletörölte a köpenyébe. Ruhái bűzlöttek, keze is sáros volt. Nemesek nem halhatnak meg ilyen helyen, ahol csak bűz, férgek és rothadó levelek vannak. Harcolt már korábban is, pengét feszítve penge ellen, és tudta magáról, hogy egyáltalán nem gyáva, de a sötét erdő, a sziszegő szél, a levelek idegborzoló zizegése és a tudat, hogy Árnyjáró úgy közeledik feléje, mint a halál árnyéka, szinte harcképtelenné tették.

A háta mögül mozgás kelt, amitől a szíve majd kiugrott a helyéből. Megpördült és már emelte volna kardját, de Belas erős marka megragadta a csuklóját.

– Kövess – súgta a nadír, és visszacsusszant a bokrok közé. Morak szíves örömest engedelmeskedett. Belas haladt elöl, dél felé osontak, míg el nem érték a lejtőt, ahol Árnyjáró a sziklára terítette köpenyét.

– Erre fog jönni – suttogta elfojtott hangon Belas.

Morak észrevette, hogy a nadír kezében vagriai szaruíjat szorongat és széles vállán átvetve tegezt visel, benne a rövid vadászíjhoz való vesszőkkel.

– Mi van a többiekkel? – kérdezte.

– Meghaltak. Mindannyian, Jonast kivéve. Rálőtt Árnyjáróra, de elhibázta. Ezután eldobta az íjat és elfutott.

– Gyáva mocsok!

Belas elvigyorodott.

– Nagyobb rész jut nekünk, nem igaz?

– Azt hittem, téged nem érdekel a pénz. Azt hittem, hogy ez csak valamiféle bátorságpróba. Tudod, az apád csontjai és minden efféle miatt.

– Most nincs időnk beszélgetni, Morak. Ülj le ide és pihenj. Én a közelben leszek.

– Üljek le? Észre fog venni.

– Hát persze. Mivel a számszeríja apró, közel kell jönnie. Akkor pedig megölöm.

Morak csúnyán káromkodott.

– Mi van, ha idekúszik, és még azelőtt lő, hogy észrevennéd?

– Akkor meghalsz – felelte Belas.

– Sajátos humorérzéked van. Miért nem ülsz ide te? Majd én kezelem az íjat.

– Nekem mindegy – mondta Belas közönyösen és sötét szemében vidámság csillant. Átadta Moraknak a fegyvert, karba fonta a kezét és leült, arccal dél felé. Morak elrejtőzött a bokrok között, és vesszőt fektetett a húrra.

A holdfény kísérteties árnyakat vetett az apró tisztásra, ahol Belas várakozott, mire Morak megborzongott. Mi van, ha Árnyjáró más irányból jön? Mi van, ha már most is itt van, és némán lopakodik a háta mögött? Morak ide-oda forgatta a fejét, de semmit sem látott. De hát mit is láthatna ebben az átkozott feketeségben!

A nadír terve egyszerű volt, amelyet egy egyszerű elme szült. Csakhogy nekik nem valami együgyű alakkal volt dolguk. Ha itt marad, meghalhat, hiszen semmi sem garantálta a terv sikerét. Viszont ha itt hagyja a nadírt, Belas azt gondolja majd, hogy elárulta. Ha pedig életben marad, akkor a nyomába fog eredni. Morak eljátszadozott a gondolattal, hogy felvállalja a veszélyt, és csendben eloson, de azután elvetette a tervet. Belas szinte misztikus képességekkel bíró erdőjáró volt. Meghallaná, és azonnal üldözőbe venné. Vagy ott van a nyíl – egyenesen a nadír hátába. De nem. Belas erős és mi van, ha nem sikerül az első lövéssel végezni vele? Morak tudta, hogy jobb kardforgató, mint a nadír, viszont a másik elképesztő ereje elég lehet ahhoz, hogy közel kerüljön hozzá és használhassa azt a csúf tőrt... Ez a gondolat határozottan nem tetszett neki.

Gondolkozz, ember!

Morak a földre tette az íjat és körbe tapogatózott a puha talajon, míg ujjai össze nem zárultak egy ököl nagyságú kövön. Ez lesz a megoldás. Felállt, majd kisétált a tisztásra. Belas körbenézett.

– Mi a baj?

– Van egy másik tervem – mondta Morak.

– Igazán?

– Az ott ő? – szisszentette Morak és északra mutatott.

Belas arrafelé rántotta a fejét.

– Hol?

A kő nagyot csattant a nadír tarkóján és Belas előrezuhant. Morak újra lesújtott, majd újra, a nadír pedig a földre rogyott. A ventriai eldobta a követ és előhúzta tőrét: a legjobb mindig biztosra menni. Ekkor mozgást hallott a bokorból, mire hátrálni kezdett, majd megfordult és futásnak eredt. Teljes sebességgel száguldott el az ösvényen.

Így nem láthatta a bozótosból előbukkanó csúf kutyát.

Belas a feketeségből felfelé lebegett a fájdalmas ébredésig. Arca puha földnek nyomódott, szíve vadul kalapált. Megpróbált felállni, mire hányinger kerülgette. Kitapogatta a tarkóját, ahol a vér már kezdett megalvadni. Keze az övére csúszott: kése még mindig ott volt a tokjában. Küszködve próbálta felidézni, hogy mi is történt. Talán Árnyjáró ütött rajta?

Aligha. Akkor már halott lennék, gondolta.

A szája kiszáradt, és valami hideg nyomódott az arcának. Oldalt fordította a fejét, és egyenesen belebámult egy hatalmas, sebhelyes kutya vészjósló szemébe. Belas tökéletesen mozdulatlanul feküdt ott – egyedül csak a keze araszolt lassan, nagyon lassan a kése felé.

– Nem lenne valami bölcs dolog – mondta ekkor egy jeges hang. A nadír először azt hitte, hogy a kutya szólt hozzá. Egy ördögi eb jött el a lelkéért?

– Gyere ide, kutya! – kiáltotta a hang, mire a kopó elkocogott. Belasnak sikerült térdre küzdenie magát, és ekkor meglátta a sziklatömbön üldögélő feketeruhás alakot. A férfi övéről számszeríj függött alá, kése tokjában pihent.

– Hogy sikerült meglepned? – kérdezte Belas.

– Nem én voltam. A barátod – talán Morak? – támadott rád.

Belas megpróbált felállni, de a lábai elgyengültek, és ismét lerogyott a földre. Lassan a hátára gördült, majd belekapaszkodva egy kidőlt fa kiálló ágába, ülő helyzetbe tornászta magát.

– Miért élek még? – tette fel a kézenfekvő kérdést.

– Felkeltetted a kíváncsiságom – felelte a férfi.

Igaz hát, hogy a déliek rejtélyes dolgokat művelnek, gondolta magában Belas, és nekitámasztotta a fejét a kérges törzsű fának.

– Meghagytad a fegyvereim. Miért?

– Nem láttam okát, hogy elvegyem őket.

– Azt hiszed, hogy olyan szánalmas ellenfél vagyok, akitől nem kell félni?

A férfi kuncogni kezdett.

– Sosem találkoztam még olyan nadírral, akit szánalmas ellenfélnek nevezhettem volna. Viszont láttam a fejsebed és ez még napokra – ha ugyan nem tovább – le fog gyengíteni.

Belas hallgatott. Maga alá húzta a lábát, és dülöngélve talpra állt, majd leült a fatörzsre. Szédült, de szívesebben állt volna fel. Alig három lépésre volt Árnyjárótól, és azon morfondírozott, hogyha előrántaná a kését, sikerülne-e meglepnie a férfit. Valószínűtlennek tűnt, de ez volt az egyetlen esélye az életben maradásra.

– Még csak ne is gondolj rá – mondta Árnyjáró halkan.

– Gondolatolvasó vagy?

– Nincs szükségem különleges képességre ahhoz, hogy megértsem a nadírok gondolkodásmódját, főleg, ha harcról van szó. De ezzel ne foglalkozz – ezt bízd csak rám. Te nota vagy?

Belas meglepődött. Kevés olyan déli volt, aki jártasnak bizonyult a nadír törzsek életét uraló összetett szerveződésekben és azok összetételében. A nota törzs nélkülit, kitaszítottat jelentett.

– Nem. A Farkasokhoz tartozom.

– Hosszú utat tettél meg a Hold-hegységtől.

– Jártál a sátrak népénél?

– Sokszor. Barátként is, ellenségként is.

– A nadírok milyen néven ismernek? – kíváncsiskodott Belas.

A férfi halványan elmosolyodott.

– Lélekorzónak hívtak. Egy vén nota vezér pedig Marhakoponyának nevezett el.

Belas bólintott.

– Jégszeművel, az óriással utaztál. Dalok szólnak rólad. Sötét tettekről sötét dalok.

– És mind igaz – ismerte el a férfi.

– És most mi lesz?

– Még nem döntöttem. Magammal viszlek az otthonomba, ahol pihenhetsz.

– Arra nem gondolsz, hogy esetleg megpróbállak megölni, amint visszanyerem az erőmet?

– A Céh nem vesz fel nadírokat, így téged Morak bérelt fel. A koponyádon található dudorból arra következtetek, hogy úgymond Morak többé nem kíván foglalkoztatni. Mit nyernél hát abból, ha megölnél?

– Semmit – bólintott Belas. Csak a megtiszteltetést, ami kijár annak, aki megöli Lélekorzót. A hegyek biztos, hogy kegyesen tekintenek le arra, aki bosszút állt kincsük elrablóján. Azután pedig bizonyos, hogy megadják neki az elégtételt, amire vágyott.

Árnyjáró előrelépett.

– Tudsz járni?

– Igen.

– Akkor kövess. – A magas férfi elindult és széles háta csábító célpontnak tűnt.

Még nem, gondolta Belas. Majd azután, ha visszanyertem az erőmet.

6

Az asztal negyven láb hosszú és három láb széles volt, egykor finom lenvászon borította, valamint remekmívű tányérok és serlegek sorakoztak rajta. A legpazarabb étkek kerültek a tányérokba, és a nemesek aranykéssel szelték a húst. Mostanra nyoma sem maradt a finom lenvászonnak – a tányérok ónból voltak, a kupák agyagból. A tányérokra sajt és kenyér, a serlegekbe hideg forrásvíz került. A asztalt huszonnyolc fehér köntösű pap ülte körbe. Minden pap mögött páncélruha – fényes ezüstsisak és ragyogó mellvért –, valamint hüvelybe dugott kard csillogott a lámpások fényében.

Ekodas az asztalfőn ült, mellette Dardalion.

– Hadd adjam elő én az érveimet – könyörgött a fiatal pap.

– Nem, fiam. Ígérem, hogy igazságosan fogom előtárni azokat.

– Nem kételkedem benne, uram. Én viszont nem tudom igazságosan elővezetni a magáét.

– Tedd meg, ami tőled telik, Ekodas. Senki emberfia nem kérhet ennél többet. – Dardalion ajkához emelte ujját, majd lehunyta szemét. Erre minden fej előrebukott és kezdetét vette az eggyé válás. Ekodas úgy érezte, mintha lebegne: nem volt se látvány, se hang, nem voltak érzékelhető dolgok, csak puha melegség. Érezte Vishnát, Magnicot, Palistát, Serest... mindenkit, ahogy ott lebegtek körülötte.

– Egyek vagyunk – lüktette Dardalion.

– Egyek vagyunk – visszhangozták a Harmincak.

Kezdetét vette az imádságos dal, a Forráshoz szóló nagy himnusz – az elméjük dalolt, olyan nyelven, amelyet még Dardalion sem értett. A szavak kifürkészhetetlen jelentést hordoztak, de a hangok keltette érzések édes mágiát hoztak létre, világossággal töltve el a lelkeket.

Ekodas visszakerült gyerekkorába, és ismét látta a magas, hórihorgas, ibolyakék szemű és sötét hajú fiút, aki az apjával dolgozott a mezőn, elvetve a magokat és begyűjtve a termést. Azok csodás napok voltak, bár akkor ezt még nem tudta. A falu többi fiatalja kiközösítette, és nem volt egyetlen barátja sem – nem volt senki, akivel megoszthatta volna apró örömeit és felfedezéseit. De most, ahogy szárnyra kélt a himnusszal, meglátta a szeretetet, amit szülei adtak neki, még ha féltek is adottságától. Ismét érezte anyja meleg ölelését és apja kérges kezét, ahogy az összeborzolja a haját.

És a himnusz hatalma oly nagy volt, hogy még az otthonára rontó vagriai katonákra is gyűlölet nélkül nézett, és látta a fejszét, amely a padlóra ontja apja agyát és a döfésre lendülő tőrt, amely elvágja anyja életének fonalát. A csűrben volt, amikor a vagriaiak megérkeztek, és szülei már a támadás első percében meghaltak. Ekodas leugrott a magas szalmakazalról és a katonák felé rohant. Az egyik megpördült, kardja kicsapott – a penge a vállán és a nyakán találta a fiút, majd félrecsúszva megvágta a homlokát.

Amikor Ekodas felébredt, ő volt az egyetlen élő drenai több mérföldes körzetben. A vagriaiak még a haszonállatokat is lemészárolták. Minden épület lángokban állt és hatalmas füsttakaró borult a vidékre. A támadást követő napon elgyalogolt a két mérföldre fekvő faluig, ahol testek hevertek mindenfelé. Bár a füst elült, a varjak nagy csapatokban köröztek az égen. A fiú összegyűjtötte a megmaradt élelmiszert – egy félig megégett oldal sonkát, egy kis zsáknyi szárított kölest –, és talált egy ásót is, amelyet hazavitt, majd mély sírt ásott vele a szüleinek.

Egy éven át egyedül élt – vadbúzát, ehető gyökereket és mezei virágokat gyűjtött, amiből levest készített. Az egy év alatt nem találkozott senki emberfiával. Nappal dolgozott, éjszaka pedig arról álmodott, hogy az égen szárnyal, és magasan repül a hegyek felett a csillagok tiszta fényében. Milyen csodásak voltak ezek az álmok!

Az egyik éjjel, miközben ide-oda repdesett és körözött, egy sötét forma anyagiasuk előtte. Egy férfi arca volt, viasszal a fejéhez lapított fekete hajjal, magasan ülő, vágott szemekkel és hosszú, befont oldalszakállal, amely az álla alá ért.

– Honnan jöttél, fiú? – kérdezte a férfi.

Ekodas megrémült és hátrálni kezdett, de ekkor az arc felfúvódott, és megjelent az ember teste is. Hosszú karok nyúltak Ekodas felé, pikkelyes és karmos kezek, mire a fiú menekülőre fogta. Újabb sötét formák jelentek meg – hasonlóak a falu felett köröző varjakhoz –, és utána kiáltottak. Messze lent észrevette a csűr épen maradt fájából épített aprócska menedékét. Lefelé, egyre csak lefelé repült, összeolvadt testével, majd vadul kalapáló szívvel azonnal felriadt. Biztosra vette, hogy az álom és az ébredés között eltelt szívdobbanásnyi időben diadalittas nevetést hallott.

Két nappal később egy utazó érkezett, egy kedves arcú, karcsú férfi. Lassan járt, és amikor leült, összerándult a fájdalomtól, amelyet a hátán húzódó varrat okozott.

– Jó reggelt, Ekodas – köszönt. – A nevem Dardalion, és el kell hagynod ezt a helyet.

– Miért tenném? Ez az otthonom.

– Azt hiszem, tudod, hogy miért. Zsu-csao látta repülni a lelkedet, és embereket fog küldeni, hogy hozzá vigyenek.

– Miért kellene megbíznom magában?

A férfi elmosolyodott és kinyújtotta a kezét.

– Rendelkezel az adottsággal, a Forrás adományával. Érints meg és mondd meg, érzed-e bennem a gonoszság szikráját.

Ekodas megragadta a kezét, és Dardalion emlékei egy pillanat alatt elárasztották: a hosszú purdoli ostrom, a Testvériséggel vívott csaták, az Árnyjáróval tett utazás képei, a vérontást és a halált idéző rettenetes emlékek.

– Veled tartok, uram.

– Nem leszel egyedül, fiam. Eddig kilenc hozzád hasonlót találtam. És még többen lesztek.

– Mennyien?

– Harmincan.

Az imádságos himnusz véget ért Ekodas érezte a szétválás hidegét, érezte saját húsát meg izmait és a nyitott ablakon át befújó, csupasz lábszárán végigsimító fagyos szelet. Megborzongott és kinyitotta a szemét.

Dardalion felállt. Ekodas rápillantott az apát vékony, aszkétikus arcára.

– Testvéreim – fogott bele Dardalion –, mögöttetek sorakozik a Harmincak fegyverzete. Mellettük a Forrás papjainak botja. Ma éjjel döntenünk kell arról, hogy merre vezet a sorsunk. Felöltjük a páncélt, és a gonosszal vívott, halálig tartó csatában leljük meg a Forrást, vagy pedig szétválnak útjaink, keresvén a békét és a harmóniát? Ma éjjel én az utóbbi mellett emelek szót, míg Ekodas az előbbi mellett érvel. Amikor a tanácskozás véget ér, mindenki feláll és meghozza döntését. Vagy a botot vagy a kardot választja. A Forrás vezérelje tanácskozásunkat.

Hosszú pillanatok teltek el némaságba burkolózva, majd Dardalion beszélni kezdett a szeretet összetartó erejéről és változásokról, amit az előidézni képes az emberek szívében. Szólt a gyűlölet, a kapzsiság és a bujaság gonoszágáról, nagy hévvel mutatva rá, hogy mekkora ostobaság azt hinni, hogy kardok és dárdák elsöpörhetik a gonoszt. Szólt a dühről és a démonokról, amelyek minden ember lelkében ott lapulnak, a démonokról, amelyek tüzes korbácsukkal arra serkentik a jó embereket, hogy nőket erőszakoljanak meg és gyilkoljanak. Ekodas növekvő csodálattal hallgatta az apátot, aki jóval több érvet sorakoztatott fel, mint ő.

– Igen, a szeretet – folytatta Dardalion – be tudja gyógyítani a gyűlölet ütötte sebeket. A szeretet el tudja söpörni a bujaságot és a kapzsiságot. A szeretet révén a gonosz ember eljuthat a bűnbánathoz és meglelheti a megváltást. A Forrás senkit nem hagy magára.

– Minket, akik most itt vagyunk, mind megáldott a Forrás. Adottságaink vannak: tudunk olvasni mások gondolataiban, tudunk repülni. Vannak, akik érintésükkel képesek gyógyítani. Áldottak vagyunk – képesek arra, hogy terjesszük a szeretet üzenetét, szerte a birodalomban.

– Sok-sok évvel ezelőtt rettenetes helyzetbe kerültem. A Sötét Testvériség újjáalakult, és tehetséges gyerekeket kutatott fel, sötét útjára csábítva azokat. Akik szembeszegültek, azokat feláldozták a sötétség erőinek. Ezért úgy döntöttem, hogy én is felkutatom azokat, aki bírnak a képességgel, kiképezem őket, és ismét létrehozom a Harmincakat, hogy szembeszálljon a gonosszal. Utam során rábukkantam két testvérre, két tragikus sorsú gyermekre. Egy özvegyemberrel éltek egy fedél alatt; egy erős, félelmet nem ismerő, halálos emberrel. A gyerekek eltévedtek az Üresség lélektelen szürkeségében – démoni erők és a Testvériség két tagja vadászott rajuk. Győzelmet arattam felettük, és megmentettem a gyerekek lelkét, majd visszavittem őket otthonukba. Amikor felébredtem, a kunyhójuk felé vettem az irányt. A Testvériség gyilkosai tudták, hol keressék őket, én pedig figyelmeztetni akartam az apjukat.

– De amikor megérkeztem, a férfi eszméletlen volt az erős bortól, amit azért ivott, hogy feledtesse a felesége halála okozta gyötrelmeket. A gyerekek maguk voltak, és ekkor megéreztem, hogy pillanatokon belül két férfi fog érkezni. Éreztem a bennük rejlő erőszakos hajlamot és a vörös ködként előttük járó halált. Sehová sem bújhattunk, sehová sem futhattunk.

– Akkor olyasmit tettem, amit mindig is bánni fogok. Elvettem az apró ismétlő számszeríjat az eszméletlen férfitól, majd kiléptem a házból, hogy ott várjam be a gyilkosokat. A vagriai háborúban öltem már embert karddal, de akkor megesküdtem, hogy soha többé nem veszem el senki életét. Miközben vártam őket, imádkoztam, hogy a nyílpuska elég legyen az elriasztásukhoz.

– De ők csak jöttek tovább, és kinevettek, hiszen tudták ki vagyok: a Forrás papja, aki a szeretetről prédikál. Kigúnyoltak és kardot rántottak. A kezemben tartott fegyverrel számtalan embert öltek már meg, és az ébenfekete tusban erő, rettenetes erő rejtezett. A férfiak még közelebb jöttek, mire a karom felemelkedett és kiröppent az első vessző. Az egyik férfi meghalt, a másik pedig megfordult és futásnak eredt. Gondolkodás nélkül tarkón lőttem és úgy éreztem, hogy a levegőbe tudnék ugrani az örömtől, hiszen megmentettem a gyerekeket. Ekkor rám szakadt, hogy mit is tettem, és térdre rogytam, elhajítva a számszeríjat.

– Dros Purdolban a Harmincak démonokkal és gonosz szellemekkel csatáztak. De közülük senki nem emelte kardját emberre, kivéve engem. Ellenállás nélkül haltak meg, amikor az ellenség áttört a falakon. Én azonban egyetlen pillanat alatt elárultam mindent, amiért küzdöttünk.

– Nem csak életeket oltottam ki, de megfosztottam két embert attól, hogy esélyük legyen a megváltásra.

Visszamentem a gyerekekhez, és a karomba vettem őket. A szellemem eggyé olvadt velük és lezártam az adottságukra nyíló kaput, megfosztva őket a Forrás adta adománytól, azért, hogy a Testvériség ne találhasson újra rájuk. Azután lefektettem a gyerekeket az ágyukba, és álomba ringattam őket. Majd elvonszoltam a testeket a tisztásról, és sekély sírt ástam nekik.

– Annak a napnak az emléke azóta kísért és életemből egy óra sem múlik úgy el, hogy ne gondolnék rá. Nem akarom, hogy közületek bárkit is ilyen bűntudat gyötörjön. Az effajta kínok elkerülésének legbiztosabb módja, ha mindannyian a botot választjátok. – Dardalion ezzel leült, és Ekodas látta, hogy az apát keze remeg.

A fiatal pap nagy levegőt vett és felállt.

– Testvéreim, apáturunk egyetlen olyan szót sem mondott, amivel nem értenék egyet. Viszont ez önmagában még nem teszi érvelését igazzá. Arról beszélt, hogy a szeretet szeretetet, a gyűlölet pedig gyűlöletet kelt. Ezzel mindnyájan egyetértünk, és ha csak erről akarnánk tanácskozni, nem lenne szükség arra, hogy beszéljek. Csakhogy a kérdés sokkalta bonyolultabb. Arra kértek, hogy amellett érveljek, amivel alapvetően nem értek egyet, Ekodasnak igaza van, de az érvelése rossz? Vagy az érvelése jó, de Ekodas döntése hibás? Ugyan honnan tudhatnám ezt, és ugyan honnan tudhatná bármelyikünk? Vizsgáljunk hát meg egy tágabb kérdést.

– Itt biztonságban vagyunk, hiszen mások kardjai oltalmaznak minket. A katonák Delnochban, a dárdások a Skeln-hágón, a gyalogosok Erekbanban mind készen állnak a harcra és arra is, hogy ha kell meghaljanak családjuk, otthonaik és – igen –, a mi védelmünkben. Vajon gonoszak-e, vajon a Forrás megtagadja-e tőlük az örökkévalóság adományát? Remélem, nem. A világot a Forrás teremtette – minden állatot, rovart, növényt és fát. Viszont azért, hogy valami élhessen, általában másvalami meghal. Ez a dolgok rendje. Amikor a rózsa nyílik, elveszi a fényt a gyengébb növényektől, megfojtva azokat. Ahhoz, hogy az oroszlán élhessen, az őznek pusztulnia kell. Az egész világ harcban áll.

– Mi itt biztonságban vagyunk. És miért? Mert vállaljuk annak kötelezettségét, no meg bűnét is, hogy mások társaságában legyünk. – Szünetet tartott, és végigpillantott hallgatóságán: az egykori gothir nemesen, a büszke Vishnán; a heves Magnicon, akinek szeme elárulta meghökkenését, amit Ekodas pálfordulása láttán érzett; a karcsú és szellemes Palistán, aki szórakozott mosollyal figyelte a fejleményeket.

Ekodas elmosolyodott.

– Oh, testvéreim, ha egyszerűen csak azon vitatkoznánk, hogy harcos-papokká legyünk-e, sokkal könnyebb lenne erkölcsi ellenvetéseket felsorakoztatni. Csakhogy a helyzet nem ez. Azért gyűltünk itt össze, mert a Sötét Testvériség mindenütt ott van a világban, készen arra, hogy káoszt és csüggedést zúdítson Drenaira és más országokra. És apátatyánk emlékeiből tudjuk, hogy mire képesek. Tudjuk, hogy közönséges harcosok nem állhatnak meg rontó hatalmukkal szemben.

Ismét szünetet tartott, és kortyolt egy kis vizet agyagkupájából.

– Az apátúr arról beszélt, hogy megölte azokat, akik a gyerekekért jöttek. De volt vajon más lehetősége? Hagynia kellett volna, hogy két ártatlan csöppséget feláldozzanak? Mi célt szolgált volna ez? Ami a férfiakat és a megváltásukat illeti, ugyan ki mondhatja meg, lelkük hová távozott és ott milyen megváltásban reménykedhetnek?

– Nem, az apátnak csak egyetlen dolog miatt kell sajnálattal emlékeznie arra a rettenetes napra: az öröm miatt, amit a gyilkosságok felett érzett. Ez vitánk kulcspontja. Harcos-papokként gyűlölet nélkül kell harcolnunk, ha rákényszerülünk a harcra. A világosságot kell védelmeznünk.

– Ennek a Forrás teremtette világnak kényes az egyensúlya, és amikor a gonoszság serpenyője lejjebb billen, mint a jóságé, vajon mi a teendőnk? A Forrás adományokkal ruházott fel minket, olyan adományokkal, amelyekkel szembeszállhatunk a Testvériséggel. Tagadjuk meg ezeket az adományokat? Sokan vannak olyanok, akik a botot választanák. Sok olyan pap van, aki képes arra, hogy a szeretetet hirdetve járja a világot és ezt meg is teszi.

– De hol vannak a világosság harcosai, akik szembeszállhatnak a Testvériséggel? Hol vannak a Forrás lovagjai, akik el tudják téríteni a gonosz varázslatokat? – Széttárta a kezét. – Hol, ha nem itt? Egyikünk sem mondhatja teljes bizonyossággal, hogy a helyes utat követjük. A rózsát szirmai szépsége és illata alapján ítéljük meg. A Testvériség uralomra tör és vérbe akarja fullasztani a világot. Mi azt akarjuk, hogy az emberek békében és harmóniában éljenek, kedvük szerint szerethessenek, kedvük szerint nevelhessék fel fiaikat és lányaikat, békében ülhessenek le esténként és figyelhessék a csodálatos naplementét, abban a biztos tudatban, hogy a gonosz távol jár tőlük.

– Tudjuk, hol rejtezik a gonosz, és tiszta szívvel ellene kell állnunk. Ha a szeretet el tudja téríteni céljától, ám legyen! De ha az mégis eljön, pusztítva és fájdalmat okozva, akkor karddal és pajzzsal fogadjuk. Mert ez a célunk. Mert mi vagyunk a Harmincak! – Leült és becsukta a szemét: háborgó érzelmek törtek rá, gondolatai hirtelen összezavarodtak.

– Imádkozzunk – mondta Dardalion –, és azután mindenki válassza ki, hogy melyik útra lép.

Perceken át csend honolt, majd Ekodas látta, hogy Vishna feláll és kihúzza az ezüst kardot a tokjából, majd ráfekteti az asztalra. Őt követte Magnic, és az acélhüvelyben megcsikorduló acélpenge zaja fűrészként hasított a csendbe. A papok egymás után vonták ki a kardokat és végül már csak Ekodas és Dardalion maradt. Dardalion várt, Ekodas pedig halványan elmosolyodott. Felállt és tekintete összekapcsolódott az apát rezzenetlen pillantásával.

– Becsaptál, atyám? – dohogta Ekodas.

– Nem, fiam. Sikerült meggyőznöd magad?

– Nem, Dardalion. Még mindig úgy vélem, hogy a saját fegyverével harcolni a gonosz ellen badarság és csak még több gyűlölethez, még több halálhoz vezet.

– Akkor miért érveltél mellette olyan meggyőzően?

– Mert erre kért, és mert mindent magának köszönhetek.

– Akkor hát vedd a botot, fiam.

– Már túl késő, Atyám. – Ekodas kinyúlt, és ujjait az ezüst hosszúkard markolata köré fonta. A penge szisszenve tört elő és a levegőbe emelkedett, ahol számtalan lámpás fénye tört meg rajta.

– Egyek vagyunk! – harsogta Vishna.

Harminc kard lendült a magasba – pengéjük fáklyaként szikrázott.

Karnak az ujjongó katonák sorfala mentén lépdelt, mosolyogva és integetve. Háromszor állt meg, hogy néhány szót váltson egy-egy emberrel, akinek emlékezett a nevére. Emberei ezt a közvetlenséget szerették benne és ezt ő is nagyon jól tudta.

Mögötte a vezérkar két tagja haladt. Asten gan eredetileg alacsony rangú tiszt volt, akit Karnak a polgárháború alatt léptetett elő, és mára a drenai seregek egyik leghatalmasabb generálisa lett. Mellette jött Galen dun, névleg Karnak tanácsadója, de valójában annak a kémhálózatnak a főnöke, amely biztosította, hogy a gyeplő a félszemű hadvezér kezében maradjon.

Karnak elérte a sor végét, és előregörnyedve bebújt a sátorba, nyomában Astennel és Galennel. A bejáratnál álló két őr előrelökte és keresztezte dárdáját, jelezvén, hogy a lordprotektort most tilos zavarni, a katonák pedig visszabandukoltak tábortüzeikhez.

Karnak mosolya elenyészett, ahogy belépett a sátorba.

– Hol az ördögben van? – csattant fel.

A csontsovány Galen a vállát vonogatta.

– A palotában volt, és a jelentések szerint azt mondta az őröknek, hogy meglátogatja a barátait. Ekkor látták utoljára. Később, amikor átkutatták a szobáját, kiderült, hogy magával vitt több váltás ruhát és aranyat lopott Varachek ládájából – mintegy kétszáz raqot. Azóta nyomát sem lelik.

– Az Árnyjárótól való félelem tölti ki életét – mondta Asten. – Összerezzen minden neszre az éjszakában, minden becsapódó spaletta zajára.

– Árnyjáró halott ember! – bömbölte Karnak. – Miért nem bízza ezt rám? Shemak golyóira, ő is csak egy ember. Egyetlenegy!

– Aki még mindig él – mutatott rá Asten.

– Ne is mondd! – dühöngött Karnak. – Tudom, hogy nem értettél egyet a Céh bevonásával, de az összes szentek nevére, hogy kerülhettünk ekkora szószba? Véletlenül meghal egy lány és ez közel húszezer fene ette aranyamba kerül, pont most, amikor minden pénzre szükségem van, majd azt kell látnom, hogy a fiam rémült nyusziként iszkol minél messzebb!

– Miközben beszélgetünk, már dárdások keresik mindenfelé – szólalt meg ismét a feketébe öltözött Galen. – Meg fogják találni.

– Hiszem, ha látom, öreg cimbora – zsörtölődött Karnak.

– A Céh csalódást okozott – mutatott rá a lényegre halkan Asten.

Karnak elvigyorodott.

– Ha a háborúnak vége, bezáratom és visszaveszem a pénzt. Ez a hatalom egyik előnye. – Mosolya elhalványult. – Három feleség, tucatnyi önként ajánlkozó nő, és mi az eredmény? Bodalen. Asten, mit tettem, amiért ilyen fiat érdemeltem, mint ő?

Asten gan elég bölcs volt ahhoz, hogy ne válaszoljon, de Galen gyorsan közbeszólt.

– Számos jó tulajdonsága van. Nagy dolgokra hivatott, de még fiatal és makacs. Biztosra veszem, hogy nem akarta a lány halálát. Csak szórakoztak – fiatal fiúk kergettek egy eleven lányt.

– Addig, amíg az el nem esett és ki nem törte a nyakát – morogta Asten, és pirospozsgás arcán nem látszott a legcsekélyebb érzelem sem.

– Baleset volt! – vágott vissza Galen, és gyilkos pillantást vetett a generálisra.

– De az nem volt baleset, amikor megölték a férjét.

– Az az ember karddal rontott rájuk. Ők csak magukat védték. Vagy talán mást várnál drenai nemesektől?

– Nem ismerem a nemesek szokásait, Galen, hiszen az apám földműves volt. Viszont gyanítom, hogy igazad van. Amikor részeg fiatal nemesek elindulnak, hogy megerőszakoljanak valakit, aligha meglepő, hogy a végén gyilkosságba fordul a dolog.

– Elég legyen – szólalt meg Karnak. – Ami történt, megtörtént. Levágatnám a jobb karomat, ha ezzel vissza tudnám hozni a lányt, de hát meghalt. És egykori védelmezője nagyon is él. Egyikőtök sem ismeri Árnyjárót, én viszont igen. Nem örülnétek, ha rátok vadászna... rátok vagy a fiaitokra.

– Ahogy mondta, ő csak egyetlen ember, uram – mondta Galen visszafogottabb hangon, de még mindig fortyogva. – És Bodalen nincs a birodalomban.

Karnak leült egy vászonhuzatú székbe.

– Tudjátok, kedveltem Árnyjárót – suttogta. – Kiállt értem. – Kuncogni kezdett. – Elment a nadírok földjére, megküzdött vademberekkel, démoni bestiákkal, még a vagriai Testvériséggel is. Lenyűgöző tett volt! – Felpillantott Galenre. – De meg kell halnia. Nem engedhetem, hogy megölje a fiam.

– Számíthat rám, uram – felelte Galen, és mélyen meghajolt.

Karnak ültében Asten felé pördült.

– Mi van a boszorkánnyal, Hewlával?

– Nem használja a hatalmát Árnyjáró ellen – érkezett a generális válasza.

– Miért nem?

– Nem mondta meg, uram. Azt viszont említette, hogy fontolóra veszi, támasszon-e vihart a ventriai flotta ellen. Mondtam neki, hogy ne tegye.

– Ne?! – dühöngött Karnak, és felpattant a székből. – Ne?! Remélem átkozottul jó okod volt rá, hogy ezt mondd, Asten.

– Száz gyereket akart feláldozni. Mondott valamit a démoni segítség megfizetésének áráról is.

Karnak csúnyán káromkodott.

– Ha veszítünk, száznál jóval több gyerekre vár szenvedés. Valószínű, hogy tízezrekre.

– Akarja, hogy visszamenjek hozzá?

– Persze, hogy nem akarom, hogy visszamenj! A fenébe is, miért mindig az ellenség hatalma a nagyobb? Le merném fogadni, hogy a ventriai királyt egy percig sem izgatná néhány nyamvadt poronty.

– Használhatnánk elfogott sathuli gyerekeket – javasolta Galen. – Elég lenne egy gyors portya a hegyekbe. Hiszen úgyis szövetkeztek ellenünk a gothirokkal.

Karnak megrázta a fejét.

– Egy ilyen tett beszennyezné a hírnevemet, és ellenem fordítaná a népet. Semmilyen módon nem tarthatnánk titokban. Nem, barátaim. Azt hiszem, hogy bátor szívekre és éles kardokra kell bíznunk magunk. Na és persze ne feledkezzünk meg a szerencséről sem! És találjuk meg Bodalent.

– Feltehetőleg azt hiszi, hogy nagyobb biztonságban van, ha elbújik – mondta Asten.

– Találjátok meg és győzzétek meg az ellenkezőjéről.

* * * * *

Árnyjáró fát dobott a tűzre, majd nekidőlt a sziklatömbnek, és az alvó nadírt figyelte. Belas többször megpróbált felállni, de mindannyiszor elesett, és az út szélére okádott. A fejére mért ütések legyengítették a harcost, így azután Árnyjáró keresett maguknak egy sekély mélyedést, hogy pihenjenek.

– Lehet, hogy betört a koponyád – mondta a tűz mellett vacogó férfinak.

– Nem.

– Nem kőből van, Belas,

– Holnapra ismét erős leszek – ígérte a nadír, akinek arca a nap haldokló fényében szürkének tetszett, és vágott szeme alatt sötét csíkok húzódtak.

Árnyjáró megérintette a férfi torkát. Belas pulzusa erős, de szabálytalan volt.

– Aludj – mondta, és betakarta a köpenyével. A lángok mohón nyaldosták a száraz fát, az orgyilkos pedig kinyújtott kézzel élvezte a tűz melegét. A kutya az oldalán feküdt és hatalmas fejét mellső mancsain nyugtatta. Árnyjáró szórakozottan megvakargatta az állat megtépázott fülét, mire az mély, gyomorból jövő morgást hallatott.

– Csendet – mosolygott Árnyjáró. – Tudom, hogy élvezed, úgyhogy fejezd be a nyafogást.

Az alvó nadírra pillantott. Meg kellett volna öljelek, gondolta csak úgy mellékesen, de mégsem bánta, hogy megkímélte a férfi életét. Belasban volt valami, ami megpendített egy húrt a bensőjében. Ekkor árnyék villanását látta a szeme sarkából, mire balra kapta a fejét. A tűznél egy csuklyás vénasszony ült – az arca vénségesen vén és rút volt, a fogai rothadtak, nagy krumpliorrát kék erek hálózták be, szeme csipás és sárgás.

– Nagyon halkan mozogsz, Hewla – suttogta Árnyjáró.

– Nem, ez nem igaz. Úgy mozgok, akár egy vén banya, akinek az ízületei száraz ágakként recsegnek.

– Nem hallottalak.

– Mert nem vagyok itt, gyermekem – mondta a nő, és kinyújtotta kezét, bele a lángokba, amelyek vidáman táncoltak és fickándoztak a hirtelen áttetszővé váló húson és csonton. – A saját házamban, a saját tüzem mellett üldögélek.

– Mit kívánsz tőlem?

Hewla szeme huncutul mosolygott, szája pedig a mosoly torz paródiájára rándult.

– Nem nyűgöz le a mágiám? Ez nagyon lehangoló. Benned még csak a morzsája sincs meg annak az összpontosításnak, ami ennek a képnek a felidézéséhez kell. És talán tágra nyílik a szemed a csodálkozástól? Talán csak ülsz bambán, eltátott szájjal? Ó, nem. Csak azt kérdezed, hogy mit akarok. Miből gondolod, hogy bár-mit is akarok tőled, gyermek? Talán csak társaságra vágyom.

– Valószínűtlen – mondta a férfi, és féloldalasan elmosolyodott. – De akárhogy legyen is, szívesen látlak. Jól vagy?

– Ha 411 éves vagy, ennek a kérdésnek nincs jelentősége. Utoljára akkor voltam jól, amikor az öreg király nagyapja még gyerek volt. Egyszerűen csak makacs vagyok, hogy meghaljak. – Rápillantott az alvó nadírra. – Arról álmodik, hogy megöl.

Árnyjáró vállat vont.

– Az álmai csak rá tartoznak.

– Furcsa ember vagy te, de a kutya mégis kedvel.

A férfi kuncogott.

– Jobb barát, mint a legtöbb kétlábú.

– Na igen. – A vénasszony elhallgatott, de tekintetét továbbra is a feketébe öltözött harcoson tartotta. – Én mindig is kedveltelek, gyermek – szólalt meg aztán halkan. – Sosem féltél tőlem. Sajnálattal értesültem asszonyod haláláról.

A férfi félrenézett.

– Az élet megy tovább.

– Való igaz. Morak újra el fog jönni. Nem gyáva ember, de szeret biztosra menni. És Senta máris úton van a kunyhód felé. Most mihez kezdesz?

– Te mit gondolsz? – kérdezett vissza Árnyjáró.

– Addig harcolsz, amíg meg nem ölnek. Nem a legagyafúrtabb terv, nem igaz?

– Sosem voltam agyafúrt tervek kiagyalója.

– Badarság. Egyszerűen arról van szó, hogy egy kicsit mindig is szerelmes voltál a halálba. Az talán segítene, ha tudnád, miért vadásznak rád.

– Számít az?

– Nem fogod megtudni, hacsak én el nem mondom neked! – csattant fel a nő.

– Akkor mondd el.

– Karnaknak van egy fia, Bodalen, aki a Testvériség szövetségese. Ő és barátai egy napon kilovagoltak egy Drenantól délre fekvő faluhoz, ahol megláttak egy fiatal nőt, aki éppen gyógyfüveket gyűjtött. A férfiak már felhajtottak a garatra, és a lány felgerjesztette vágyukat. Üldözőbe vették a lányt, aki megfordult, harcba szállt velük, eltörte egyikük állkapcsát, majd ismét menekülni kezdett. Bodalen nem adta fel és a nyomába eredt. A lány futás közben hátrapillantott, elvesztette az egyensúlyát és elesett. Lezuhant egy szikláról és kitörte a nyakát. A férje ekkor érkezett meg fegyvertelenül. Bodalenék megölték, majd a lány mellé dobták a testét. Hallod, amit mondok?

– Hallom, de nem tudom, hogy mi közöm van ehhez az egészhez – felelte Árnyjáró.

– Ezután ellovagoltak és Bodalent bíróság elé állították. Egy évre száműzték és Karnak valóságos vagyont fizetett vérváltságként a halott férfi apjának.

Árnyjáró szája kiszáradt.

– Mi volt a falu neve?

– Viperahíd.

– Azt mondod, hogy megölték az én Kryllámat?! – sziszegte.

– Igen. Karnak rájött, hogy te védelmezted a lányt, és attól félt, hogy megkeresed Bodalent. Ezért vadászik rád a Céh.

Árnyjáró szédülni kezdett, és távolba révedő tekintete a sötétbe meredt. Emlékek száguldottak át rajta, felidézve a múltat: látta Kryllát és Mirielt, amint a kunyhó melletti patakban fröcskölik egymásra a vizet, kacagva és visítozva a nyári napsütésben; látta Krylla könnyeit, amikor kedvenc kislibája meghalt; látta a boldogságot, amit Nualin jelentett; látta a vidám esküvőt és az azt követő táncmulatságot. Látta Krylla mosolygós arcát – amely Miriel szakasztott mása volt, csak neki gyakrabban mosolyra állt a szája, és ezzel a mosollyal minden szívet meg tudott hódítani. Árnyjáró hatalmas erőfeszítéssel fojtotta el az emlékek árját, és hideg szemekkel pillantott a boszorkány képmására.

– Miért jöttél ide, Hewla? – kérdezte fagyosan.

– Már mondtam. Mert kedvellek. Mindig is kedveltelek.

– Ez vagy igaz vagy nem. Még egyszer megkérdem: miért jöttél ide?

– Hmm. Igazán csodállak, gyermekem. Téged nem lehet bolonddá tenni, nem igaz? – Rosszindulatú tekintetén megcsillant a tűz fénye. – Igen, valóban többről van itt szó, mint Bodalenról.

– Nem kétlem.

– Hallottál már Zsu-csaóról?

Árnyjáró megrázta a fejét.

– Nadír?

– Nem. Csiatce és a sötét művészetek gyakorlója. Ennél nem több, bár ő kétségtelenül varázslónak nevezné magát. Még fiatal, nincs még hatvan se, de már elég ereje van ahhoz, hogy démonokat idézzen tetszése szerint. Újjáalakította a Testvériséget, és a gothir császárt szolgálja – persze csak névleg.

– És Bodalen?

– Karnak fia nagyra becsüli őt. A Testvériség áll a közelgő háború mögött: Ventia, Gothir, és Drenan számos nemesi házába befészkelték magukat. Uralomra törnek, és talán sikerrel is járnak – ki tudhatja?

– Te pedig azt akarod, hogy öljem meg Zsu-csaót.

– Roppant okos vagy. Igen, holtan akarom látni.

– Már nem vagyok orgyilkos, Hewla. Ha ez az ember fenyegetést jelentene rád, elbánnék vele. De nem fogom levadászni.

– Viszont Bodalent igen – suttogta a nő.

– Ó, igen. Megtalálom és akkor megismeri az én igazságszolgáltatásomat.

– Remek. Zsu-csaónál találod őt. És ha a kis varázsló véletlenül az egyik nyilad útjába lépne, hát legyen.

– Gulgothirban van?

– Pontosan. Szerintem ott nagyobb biztonságban érzi magát. Nos, most magadra hagylak. Az én koromban már nehéz fenntartani egy ilyen varázslatot, – A férfi nem mondott semmit, mire Hewla megcsóválta a fejét. – Még csak egy „köszönömre” se futja a vén Hewlának?

– Mit kellene megköszönnöm? – felelte Árnyjáró. – Csak fájdalmat okoztál nekem.

– Ez nem igaz, gyermekem. Megmentettem az életed. Nézz magadba. Többé már nem akarsz csak várakozni és meghalni szeretett Danyalod oldalán. Nem. A farkas visszatért, és Árnyjáró újra él.

A férfi torkában dühös szavak gyülekeztek, de Hewla már eltűnt.

7

Miriel feje lüktetett, de az előző éjszakai éles fájdalom tompa sajgássá szelídült, amikor felkelt és felöltözött, majd kiment a házból a tisztásra, ahol Angyal fát hasogatott. A férfi félmeztelenül, gyakorlott könnyedséggel forgatta a hosszú nyelű baltát és aprította a hasábokat.

Abbahagyta a munkát, amikor észrevette a lányt, a baltát beleállította egy fatönkbe, majd felvette az ingét és elindult felé.

– Hogy érzed magad ma reggel? – köszöntötte.

– Rendben vagyok – felelte Miriel.

A férfi megcsóválta a fejét.

– Szerintem délelőtt még pihened kellene. Nem vagy valami jó színben.

Hideg volt és Miriel megborzongott.

– Vissza fognak jönni – váltott témát.

Angyal vállat vont.

– Ezzel nem tudunk mit kezdeni, Miriel.

– Tehát várni fogunk.

– Pontosan.

– Nem úgy tűnik, mintha aggódnál.

– Pedig így van. Csak az a helyzet, hogy már régen megtanultam, nincs értelme aggódni olyan dolgok miatt, amiket nem tudsz irányítani. Mondjuk, elmenekülhetnénk, de hova mennénk? Nem tudjuk, hol vannak, és egyenesen a karjukba futhatnánk. Itt legalább miénk a hazai terep adta előny. És valószínűleg apád is idejön. Így hát várunk.

– Követhetnénk a nyomaikat – javasolta a lány.

A férfi a fejét rázta.

– Morak nem volt velük, sem Belas. Nem szívesen követném egyiküket sem. Az őrszemeik dombtetőkről és fákról figyelik a környéket és meglátnák, ha jövünk. Nem. Várjuk csak be szépen Árnyjárót.

– Nem tetszik a gondolat, hogy csak üldögéljek – mondta Miriel.

– Tudom – felelte Angyal, és odalépett hozzá, a vállára téve kezét. – Mindig ez a legnehezebb. Ugyanilyen nehéz volt várni, amíg beszólítanak az arénába. Hallottam a küzdőtérről kiszűrődő kardcsattogást, éreztem a homok és a fűrészpor szagát. Olyankor mindig rám tört az émelygés.

Miriel szeme összeszűkült.

– Jön valami.

A férfi körbepördült, de nem látott semmit.

– Hol van? – A lány délre mutatott, ahol galambraj röppent fel egy magas fenyőről. – Lehet, hogy az apád.

– Lehet – bólintott Miriel, majd sarkon fordult és visszatért a házba. Angyal maradt, ahol volt, egyik kezével rátámaszkodott a veranda korlátjára, míg a másikat rövidkardjának bőrbevonatú markolatára tette. Hamarosan Miriel is csatlakozott hozzá: oldalára kardot kötött, vállán hajítókésekkel teli kardszíjat vetett át.

Egy magas férfi, jelent meg a tisztás szélén, észrevette őket, majd elindult lefelé a lejtőn, a nap megcsillant aranyhaján. A vadállatok kecsességével és arroganciájával mozgott, mint egy nagyúr, aki a saját birtokán jár, gondolta magában Miriel és dühe felparázslott. Az ismeretlen drága szarvasbőr zekét viselt, vállát rojtok díszítették. Két kurta szablyát hordott ezüsttel szegett fekete bőrhüvelyben. Sötétbarna nadrágját combig érő cserszínű lovassági csizmába tűrte – a csizmaszárat lehajtogatta, így előtűnt krémszínű selyemharisnyája.

Amikor közelebb ért, meghajolt Miriel előtt, karját udvaroncok módjára széttárva.

– Jó reggelt, Miriel.

– Ismerlek?

– Még nem és ezt én csak bánhatom. – Elmosolyodott, és Miriel azon kapta magát, hogy elpirul. – Á, Angyal – a jövevény úgy tett, mintha csak most vette volna észre a gladiátort. – A hercegnő és a troll... Úgy érzem magam, mintha egy mesébe csöppentem volna.

– Tényleg? – szólalt meg Angyal. – Az, hogy látlak, bennem valahogy azt az érzést kelti, mintha valami sokkal kellemetlenebbe csöppentem volna.

A férfi őszinte jókedvvel kuncogott.

– Hiányollak, vénember. Amióta otthagytad az arénát, semmi sem olyan, mint volt. Hogy működik a... boltod?

– Odalett, de hát ezt te is tudod.

– Igen, most hogy mondod, tényleg említette valaki. Igazán lehangoló. Hmm... hát senki sem kínál meg reggelivel? Hosszú idáig az út Kasyrától.

– Ki ez a... ez a piperkőc? – kérdezte Miriel.

– Ó, igen, mutass be minket, Angyal. Légy jó fiú.

– Ez itt Senta, egyike a bérgyilkosoknak, akiket apád meggyilkolására küldtek.

– Tapintatos fogalmazás – jegyezte meg Senta. – Viszont rá kell, hogy mutassak, miszerint én nem vagyok sem íjász, sem afféle lesből támadó orgyilkos. Kardforgató vagyok, hölgyem, méghozzá valószínűleg a legjobb az országban.

Miriel ujjai összezárultak kardja markolatán, de Angyal megragadta a karját.

– Lehet, hogy beképzelt és öntelt, de igazat mond – mondta, és tekintete nem eresztette Senta pillantását. – Valóban remek kardforgató. Úgyhogy nyugodjunk meg és készíts valami ennivalót, Miriel.

– Neki? Soha!

– Bízz bennem – szólt a férfi szelíden –, és tedd, amit mondok.

Miriel belenézett Angyal kovaszürke szemébe.

– Ezt akarod ?

– Igen. – A gladiátor csak ennyit mondott.

A lány keze remegett, miközben a hideg húst szeletelte. Összezavarodott és elbizonytalanodott. Angyal bámulatos erővel bírt és tudta róla, hogy nem gyáva. De akkor miért udvarol a férfinak? Csak nem rémítette meg Senta?

Mire visszatért a konyhából, a két férfi már az asztal mellett ült. Senta felállt, amikor belépett.

– Kegyed látomásnak tűnik előttem – mondta, amire a lány velős és durva választ adott. Senta szeme tágra nyílt. – Egy hölgyhöz nem illik ez a nyelvezet.

A dühös és megszégyenült Miriel letette a tálcát, és visszanyelte a haragos visszavágást.

– Láttad Morakot valamerre? – kérdezte Angyal, majd megtörte a kenyeret, és átnyújtott egy darabot Sentának.

– Még nem, de küldtem neki üzenetet. Tudtad, hogy vele van Belas is?

– Nem lep meg. Ami viszont igen, az az, hogy te és Morak nem együtt utaztok. Egyívásúak vagytok – ugyanaz a könnyed mosoly, ugyanaz az agyafúrt észjárás.

– És itt hasonlóságunk véget is ér – felelte Senta. – A szíve rothadt, Angyal, a vágyai pedig undorítóak. Sért, hogy kettőnket egy kalap alá veszel. – Mirielre nézett. – Fogadja hódolatom: nagyon finom a kenyér.

Miriel ügyet sem vetett rá, de ezt a férfi láthatóan észre sem vette.

– Csodás ez a környék – folytatta. – Közel van a tengerhez, és még nem lepte el az emberek bűze. Egy nap nekem is kell majd valami ilyesmit keresnem a hegyekben. – Körbepillantott. – A ház is jól van megépítve. Sok munkával és szeretettel készült. – Tekintete a falra erősített fegyverekre rebbent. – Az ott Kreeg számszeríja, nem igaz? Nocsak, nocsak. A szajhája hiányolta Kasyrában, és valami azt súgja nekem, hogy Kreeg már nem megy vissza hozzá.

– Olyan volt, mint te – szólalt meg Miriel. – Azt hitte, hogy könnyű lesz, de amikor szembekerült Árnyjáróval, csak egy dolog volt könnyű: a halála.

Senta nagyot nevetett.

– Mindenki meghal, szépségem. Mindenki. És ha jól bánik a karddal, akkor lehet, hogy én halok meg.

Most Angyalon volt a kuncogás sora.

– Furcsa egy ember vagy te, Senta. Az égre, miből gondolod, hogy Árnyjáró kiáll veled kardpárbajt vívni? Még csak meg sem fogod látni. És az egyetlen dolog, amit érezni fogsz, az a szívedbe fúródó nyílvessző lesz. És az sem fog túl sokáig tartani.

– Nos, ez nem lenne valami sportszerű, nem igaz? – kérdezett vissza Senta, és mosolya elhalványult.

– Nem hiszem, hogy ő ezt sportnak fogná fel – felelte Angyal.

– Ez nagy csalódás, de talán rosszul ítéled meg. Abból, amit róla hallottam, nem úgy tűnt, hogy gyáva lenne. – Vállat vont.

– De hát ezeket a történeteket az emberek gyakran hajlamosak eltúlozni, nemdebár?

– Furcsa módon értelmezed a gyávaságot – szólt közbe Miriel. – Ha egy kígyó csúszik az ember házába, senki sem fekszik le a földre, hogy a fogával küzdjön meg vele. Az ember egyszerűen csak rátapos a fejére, majd kihajítja a dögöt az ablakon az éjszakába. Senki sem bánik úgy egy csúszómászóval, mintha az ember lenne!

Senta lassan és teátrálisan párszor összecsapta a kezét, de kék szemében harag villant.

– Fejezd be a reggelid – mondta Angyal szelíden.

– És feltételezem, hogy utána távoznom kell – felelte Senta, és leszelt egy darab húst, a késére tűzte és a szája felé emelte.

– Nem, Senta. Utána meghalsz.

A kés megállt a levegőben, a férfi pedig megcsóválta a fejét.

– A halálodért nem fizetnek, vénember.

– Így igaz – mondta Angyal. – Mert nem lenne rá alkalmad, hogy felvedd a fizetséget. Odakint várok rád.

Az egykori gladiátor felállt és kiment a szobából. Senta Mirielre nézett.

– Finom ez a reggeli. Maradhatok ebédre is?

– Ne öld meg őt!

– Hogyan? – Senta láthatóan őszintén meglepődött. – Nincs más választásom, szépségem. Kihívott. – Rámeredt a lányra. – Te és ő... csak nem? Nem, hát persze, hogy nem. – Felállt. – Sajnálom, de tényleg. Kedvelem az öregfiút.

– Nem olyan öreg.

– Kétszer olyan idős, mint én, Miriel, és ez a kor a kardforgatót a hegyeknél is vénebbé teszi.

– Ha megölöd, akkor engem is meg kell ölnöd. Nem menekülhetsz meg a velem vívott párbaj elől.

Senta sóhajtott és meghajolt. A szemében a gúnynak nyoma sem látszott. Az orgyilkos megpördült a sarkán és kilépett a napfényes tisztásra. Angyal harminc lábbal odébb várakozott, karddal a kezében.

– Az aréna szabályai szerint? – kiáltott oda neki Senta.

– Ahogy neked jólesik.

– Jól meggondoltad, Angyal? Nincs szükség arra, hogy harcoljunk. És jól tudod, hogy veszíteni fogsz.

– Ne csak a szád jártasd fiú, mutass is valamit!

Senta előhúzta egyik szablyáját és megindult.

Árnyjáró kilépett a fák közül és észrevette az egymás körül köröző két kardforgatót.

– Hé, Angyal! – kiáltotta, mire a két férfi megállt és feléje pillantott, ahogy elindult lefelé a lejtőn, nyomában a mokány nadírral. Ralis leírása alapján Árnyjáró gyanította, hogy Angyal ellenfele Senta lehet.

– Hagyd meg őt nekem! – szólt Angyal, ahogy a páros közelebb ért.

– Senki se harcoljon értem – felelte Árnyjáró és tekintete végigpásztázta Sentát, felfigyelve higgadtságára és leereszkedő mosolyára. Nyomát sem találta félelemnek, csak az arrogancia határát súroló jeges önbizalomnak. Árnyjáró egyre közelebb ért, de még mindig nem rántott fegyvert és észrevette, hogy Senta a tokjában pihenő kardjára pillant. – Rám vadászol? – kérdezte tőle és csak jött tovább. Már csak néhány lépés választotta el őket egymástól.

– Megbízást kaptam a Céhtől – felelte Senta és hátrált egy lépést. Árnyjáró még mindig jött, az orgyilkos pedig feszengeni kezdett, mivel áldozata csak közvetlenül előtte állt meg.

– Az aréna szabályai szerint? – kérdezte Senta.

Árnyjáró elmosolyodott és a feje előrelendült, orrnyergen találva a szőke kardforgatót. Senta hátratántorodott, Árnyjáró pedig lépett egyet előre és könyökkel állon vágta. Az orgyilkos a földre zuhant és kardja kihullott az ujjai közül. Árnyjáró megragadta Senta aranyhaját és térdre rántotta.

– Nem párbajozom – mondta, és kardszíjából előhúzta egyik borotvaéles kését.

– Ne öld meg! – kiáltotta Angyal.

– Ahogy akarod – felelte Árnyjáró, és elengedte a félig eszméletlen kardforgatót, mire Senta visszahuppant a földre. Árnyjáró a helyére csúsztatta kését és besétált a házba.

– Örülök, hogy újra itt vagy, apa – köszöntötte Miriel, és apja ölelő karjai közé bújt. A férfi karja körbefonta, végigsimította hátát és arcát a lány hajába fúrta.

– El kell mennünk – suttogta remegő hangon. – Északnak tartunk majd.

– Mi történt? – kérdezte Miriel.

A férfi megrázta a fejét.

– Majd később beszélünk. Készíts két csomagot: ételt három napra és téli ruhákat. Tudod, hogy mire lesz szükségünk. – A lány bólintott és apja mögé nézett. Árnyjáró is odapillantott és látta, hogy a nadír harcos az ajtóban áll. – A hegyekben találkoztunk – közölte. – Ő Belas.

– Na de ő...

– Igen, így volt, csakhogy Morak elárulta. Hátrahagyta meghalni. – Árnyjáró intett a férfinak, hogy lépjen közelebb. – Ő a lányom, Miriel.

Belas arcán nem tükröződött semmiféle érzelem, de tekintete a lány fegyvereire tévedt. A nadír egy szót sem szólt, csak bement a konyhába, ahol nekilátott kenyeret és sajtot enni.

– Megbízol benne? – suttogta Miriel.

Árnyjáró szélesen elmosolyodott.

– Természetesen nem, de még hasznunkra lehet ott, ahova megyünk.

– Gothirban?

– Igen.

– Miért változtattad meg az elhatározásodat?

– Van ott valaki, akit meg kell találnom. Most pedig eredj csomagolni.

A lány félig-meddig hátat fordított neki, de azután visszanézett.

– Miért kímélted meg Senta életét?

A férfi vállat vont.

– Mert Angyal erre kért.

– Ez aligha elegendő ok.

– Épp oly jó, mint bármely másik.

Miriel otthagyta, Árnyjáró pedig odalépett a kialudt tűzhöz és letelepedett a széles bőrfotelba. Hamarosan Angyal lépett be az ajtón, Sentát támogatva. A férfi törött orrából vér csorgott és mindkét szeme csúnyán bedagadt. Angyal leültette az asztal melletti lócára, mire a kardforgató teste előredőlt és vére lecsöpögött az asztallapra. Angyal talált egy rongydarabot és odadobta a férfinak, aki az arcához szorította.

Angyal odament Árnyjáróhoz és suttogva megkérdezte:

– Belas miért van még az élők sorában?

– Szeszélyből – felelte Árnyjáró.

– Az efféle szeszély végezhet veled. Népe nem a kedvességéről híres; ezek a vademberek a démonok sarjai. Szerintem nagy hibát követtél el.

– Követtem el hibákat már korábban is. Majd az idő eldönti, hogy ez is az volt-e. – Odalépett Sentához. – Feküdj le a lócára – parancsolt rá. – Úgy gyorsabban eláll a vérzés.

– Köszönet a gondoskodásért – motyogta a kardforgató kásás hangon.

Árnyjáró leült mellé.

– Fogadd meg a tanácsom: ne kerülj ismét az utamba.

Senta ledobta a vérmocskos rongyot és nagyot szívott az orrán.

– Értékes leckét adtál nekem – préselt ki egy erőltetett mosolyt. – Nem felejtem el.

Árnyjáró felállt és kilépett a házból, Angyallal a nyomában.

– Nem is kérdezted, miért nem akartam, hogy megöld.

– Nem érdekel – válaszolta Árnyjáró, és letérdelve megveregette az árnyékban elnyúló kutya fejét. Az állat mély hangon morgott és hátrasunyta a fejét. Árnyjáró megdörgölte a pofáját. – És nem is fontos, Angyal.

– Nekem az. Az adósod vagyok.

– Hogy halad Miriel?

– Már most jobb, mint volt. És nem tartok igényt a tízezer aranyra.

Árnyjáró megvonta a vállát.

– Vedd csak el. Nekem nem fog hiányozni.

– Nem ez a lényeg, a fenébe is!

– Miért vagy mérges?

– Merre indultok? – kérdezett vissza Angyal,

– Északnak.

– Veletek tarthatok?

– Miért? – érdeklődött Árnyjáró, aki őszintén meglepődött.

– Nincs hova mennem. És folytathatnám Miriel képzését.

Árnyjáró bólintott és hosszú másodpercekig hallgatott. – Történt valami, amíg távol voltam... már úgy értem, kettőtök között?

Angyal elvörösödött.

– Semmi! Az istenekre, ember, a csizmám kétszer olyan öreg, mint ő!

– Rosszabbat is kaphatna, Angyal, és emellett férjet kell találnom neki.

– Ez aligha tart sokáig. Miriel csinos lány, és gondolom jó érzés lesz biztonságban tudni, a testvéréhez hasonlóan.

– A testvére halott – mondta Árnyjáró, és küzdenie kellett, hogy higgadt maradjon, de hangja így sem volt több suttogásnál. Újra Krylla arcát látta maga előtt, és érezte, hogy jéghideg, őrjöngő düh keríti hatalmába. – Ezért vadásznak rám – folytatta. – Karnak fia ölte meg a lányt, és a lordprotektor azért bérelte fel az orgyilkosokat, mert félt, hogy levadászom a fiút.

– Kegyes Istenek! Nem tudtam, hogy Krylla volt az – szólalt meg Angyal. – Volt egy per, de az áldozatot még csak meg sem nevezték. Bodalent száműzték egy évre.

– Ez aztán a kemény büntetés!

– Csak nem mész utána?

Árnyjáró nagy levegőt vett, hogy lecsillapodjon.

– Északra tartok – felelte. – Gothirba megyek.

– Ez bölcs döntésnek tűnik – helyeselt Angyal. – Nem szállhatsz szembe az egész drenai sereggel. Viszont meglepsz: azt gondoltam, hogy számodra a bosszúállás mindennél fontosabb.

– Talán a kor engem is meglágyít.

Angyal elvigyorodott.

– Nem tűntél puhánynak, amikor leterítetted Sentát. És hol a pokolban találtad ezt a kutyát? Ez a legrondább dög, amit valaha is láttam. Nézd csak azokat a forradásokat!

– Medvékkel harcolt – mondta Árnyjáró. – Ő is visszavonult, akárcsak te.

A feldagadt orrú Senta, akinek orrlyukait megalvadt vér borította, éppen akkor lépett ki a házból, amikor Angyal letérdelt, hogy megsimogassa a kutyát.

– Tudod, Angyal – szólalt meg a kardforgató – megdöbbentő ez a hasonlóság. Ha a saját anyád hirtelen idecsöppenne, még ő sem tudná megmondani, hogy melyiktőket hívja meg vacsorára.

– Az orrod már alakul és ráadásul újra vérzik – felelte Angyal, és hátat fordítva a másiknak, a kutya felé nyújtotta a kezét. Az kivicsorította a fogait és mély hangon rámordult.

Senta szipákolt és vért köpött a porba, majd otthagyta a két férfit, és felvette a porból elejtett szablyáját. Fegyverrel a kézben sétált vissza Árnyjáróhoz.

– A kegyelem ritka jószág – mondta. – Szerinted bölcs dolog élve elengedni?

– Ha kiderül, hogy hiba volt, megöllek – közölte Árnyjáró.

– Különös ember vagy. Honnan tudtad, hogy nem ontom ki a beleid, amint elég közel érsz?

Árnyjáró megvonta a vállát.

– Nem tudtam.

A kardforgató bólintott.

– Azt hiszem, veled tartok – jelentette ki. – Hallottam, amikor azt mondtad Angyalnak, hogy északnak mész. Mindig is vissza akartam térni Gothirba, ahol csodás időket töltöttem.

– A társaságod nem kívánatos – felelte Árnyjáró.

– Megértem, ha így véled. Viszont mondtál még valamit Angyalnak, ami felkeltette az érdeklődésem.

– Hallgatlak.

– Férjet keresel Mirielnek.

– És te tudod, hogy hol találok egyet?

– Nagyon tréfás. Gazdag ember vagyok, és minden erőfeszítésed ellenére sem vagyok csúf jelenség. Az apám pedig folyamatosan azzal nyúz, hogy mikor ajándékozom már meg egy unokával. Ezért hát megkérem Miriel kezét.

– Shemak golyóira, te aztán pofátlan egy alak vagy! – dühöngött Angyal.

– Kedvelem a pofátlan fickókat – jegyezte meg Árnyjáró. – Majd gondolkodom rajta.

– Nem mondhatod komolyan! – kiáltotta Angyal. – Ez az ember alig néhány perce még meg akart ölni a vérdíjért. Ez egy orgyilkos.

– Akik persze a társadalmi ranglétrán lejjebb állnak, mint az arénaharcosok – mutatott rá Senta.

– Őrület! – motyogta Angyal, és visszaballagott a faházba.

Senta tokjába csúsztatta a kardját.

– Miért megyünk északra? – kérdezte.

– Van valaki, akit meg kell találnom Gulgothirban.

* * * * *

Miriel egy tál forralt vizet és egy tiszta rongyot vitt oda, ahol Senta ült. Nem hallotta, hogy miről beszélgetett az apjával, de azt látta, hogy ismét nála van a szablyája.

A szőke harcos rápillantott bedagadt szemeivel és elmosolyodott.

– Irgalmas gondoskodásban részesítesz egy bukott hőst?

– Nem vagy hős – felelte a lány, a rongyot belemerítette a vízbe és gyengéden ledörgölte a vért a férfi arcáról. Senta megragadta a csuklóját.

– Az apád rátaposott a fejemre, de a hullámat nem hajította ki az erdőbe.

– Ezért legyél hálás – mondta Miriel, és kiszabadította a kezét.

– Érdekes ember és jól ítélt meg. Tudta, hogy nem ölöm meg, amíg nem ránt fegyvert.

– Most mihez kezdesz? – kérdezte a lány.

A férfi elvigyorodott, majd összerezzent, ahogy fájdalom nyilallt törött orrába.

– Rendbe lépek és életemet jóravaló dolgoknak szentelem.

– Komolyan kérdeztem.

– Komoly nő vagy, szépségem. Túlságosan is komoly. Szoktál nevetni? Táncolni? Randevúzgatni fiatalemberekkel?

– Az, hogy mit csinálok, nem tartozik rád! És ne hívj engem „szépségemnek”. Nem szeretem.

– De igen, csak éppen feszélyez.

– Még mindig apám fejére pályázol?

– Nem.

– Azt várod, hogy ezt el is higgyem?

– Te döntöd el, hogy hiszel nekem vagy sem, szépségem. Hány éves vagy?

– Jövő nyáron leszek tizennyolc.

– Még szűz vagy?

– Ezt sosem fogod megtudni! – csattant fel Miriel, majd felkapta a tálat és visszasietett a konyhába, ahol Belas még mindig evett. Már majdnem egy egész sonkát befalt és a sajt felét is eltüntette. – Ebben a hónapban most eszel először? – förmedt rá a lány.

A nadír kifejezéstelen sötét szeme Mirielre szegeződött.

– Hozz vizet – parancsolta.

– Hozz magadnak, te bélpoklos! – A férfi arca elsötétült, és Belas felállt, mire Miriel tőrt rántott. – Elég egy rossz mozdulat, te kutyazabáló nadír és a befalt reggelidet a földre ontom. – A nadír elvigyorodott és a vizeskancsóból teletöltötte az egyik agyagkupát. – Mi olyan vicces? – kérdezte Miriel.

– Te, kol-isha – felelte Belas, aki szintén előhúzta kését és lefaragta az utolsó darabka sonkát is a csontról. Megcsóválta a fejét és kuncogni kezdett.

– Mi van velem? – mérgelődött Miriel.

– Hol vannak a csemetéid? – kérdezett vissza Belas. – Hol a férjed? Miért viselsz harci öltözetet? Kések és kardok... micsoda bolondság.

– Azt hiszed, hogy a nők nem tudják forgatni a fegyvert?

– Hát persze, hogy tudják. Látnod kellene az én Siámat – késsel, karddal, kézi bárddal. Csakhogy ez nem természetes. A háború a férfiak dolga, akárcsak a háborúval együtt járó becsület és dicsőség is.

– Meg a halál – mutatott rá Miriel.

– És persze a halál is. A nőket azért kell védelmezni, hogy sok csecsemő szülessen, akik majd pótolják a halott harcosokat.

– Akkor már jobb lenne véget vetni a háborúknak.

– Bah! Mindig értelmetlen dolog nőkkel beszélgetni. Egyszerűen nem értik a dolgokat.

Miriel nagy levegőt vett, de azután lemondott a további vitáról. Otthagyta a nadírt, hogy folytassa végeérhetetlen reggelijét, ő pedig bement a szobájába, és nekiállt csomagolni.

8

Hewla feltápászkodott nádfonatú székéből, és összerezzent a csúzos csípőjébe hasító fájdalomtól. A tűz kezdett kihunyni, így lehajolt, hogy egy fahasábot vessen az izzó zsarátnokra. Volt idő, amikor úgy gyújtott tüzet, hogy nem használt fát – de ez még akkor volt, amikor nem kellett az erdőbe vánszorognia, hogy ott gallyakat és ágakat gyűjtsön.

– Légy átkozott, Zsu-csao – susogta, de saját szavai csak még jobban felmérgesítették, mert egykor az ilyen átkokhoz démoni szárnyak csapkodása és vansiik rikácsolása járult, amint útra keltek kiszemelt áldozatuk felé.

Hogyan lehettem ennyire ostoba? – kérdezte magától.

A magány volt az oka.

Igaz, csakhogy most is magányos vagyok, és a grimoárok is eltűntek.

Megborzongott és újabb vastag ágat lökött a tűzbe, amely mohón kapott bele. Kevés vigaszt jelentett, hogy a Varázstűz Könyve gyakorlatilag hasznavehetetlennek bizonyul majd Zsu-csaónak. A bennük rejlő bűvigék hosszabbították meg Hewla életét – akinek teste már rég porrá kellett volna, hogy váljon –, összetartva gyulladt ízületeit. De ott volt Moray Sen hat felbecsülhetetlen értékű könyve. Emlékezett rá, amikor először mutatta meg őket neki, kinyitva a kandallóba rejtett titkos rekeszt. Akkor még úgy hitte, hogy a fiatal csiatce szereti. Vén bolond volt.

Elvitte a grimoárokat, amiért Hewla intrikák, ölt és még a lelkét is eladta.

Most pedig az Üresség hívogatta.

Zord elégtétellel gondolt arra, hogy Árnyjáró megöli a férfit.

A szoba kellemesen átmelegedett, és Hewla valamivel otthonosabban érezte magát, de ekkor fagyos léghuzat söpört végig a hátán. A vénasszony megfordult. A távolabbi fal szikrázott és nagyon, de nagyon jeges szél fújt rajta át, szerteszórva a tekercseket és papírlapokat. Az asztalon álló agyagkupa megingott és feldőlt, majd végiggurult a falapon és leesett a földre, ahol széttört. Hewla sála elrepült, egyenesen bele a tűzbe, a vénasszony pedig nekifeszült a démoni szél erejének.

Egy sötét árnyék jelent meg a fal helyén – alakját jeges lángok rajzolták ki.

Hewla felemelte kezét, mire ujjaiból ragyogó fény tört elő, körülölelve a démont. A szél elült, de a nő érezte, hogy a lény elementáris ereje visszalöki a fényt. Egy karmos mancs bukkant elő a fényből, mire lángok lobbantak körülötte. A mancs visszahúzódott.

A boszorkánytól balra egy vibráló alak jelent meg és Zsu-csao képét öltötte magára.

– Látogatóba hoztam egy régi barátot, Hewla – szólalt meg a férfi.

– Rohadj el a pokolban – szisszentette a nő.

Zsu-csao felröhögött.

– Látom, hatalmadból még maradtak morzsák. Mondd csak el banya, szerinted mennyi ideig fogod tudni visszatartani őt?

– Mit akarsz?

– Nem tudom uralni az öt varázslatból az elsőt. Valami hiányzik a grimoárokból – ha elmondod, mi az, élni fogsz.

A karmos kéz ismét áttört a fényen, mire újra lángok perzselték, de már korántsem olyan erővel, mint korábban. Félelem gyúlt Hewla szívében, és ha hitt volna Zsu-csaónak, elmondja a titkot. De nem hitt.

– Az hiányzik, amire sosem fogsz rábukkanni: a bátorság! – kiáltotta. – Egyre öregebb leszel és hatalmad hanyatlani fog. És amikor meghalsz, lelkedet sikoltozva ragadják az Ürességbe.

– Te ostoba vén boszorka – susogta a férfi. – Az összes könyv a Hold-hegységről beszél, így hát a válaszok is ott vannak. És én megtalálom őket.

Karmok szaggatták a fényt, az pedig tépett függönyként hasadt szét. A sötét árnyalak belépett a szobába, Hewla pedig tőle telhető fürgeséggel húzta elő apró, görbe tőrét a csípőjén viselt tokból.

– Várni foglak az Ürességben – ígérte.

Bal melle alá tette a pengét, majd döfött.

Senta némán üldögélt a kút káváján, és az egymással beszélgető Árnyjárót és Mirielt nézte. A férfi keze a lány vállán nyugodott, aki lehajtotta a fejét. Sentának nem kellett hallgatóznia, hogy sejtse, miről beszélgetnek. Hallotta, amikor Árnyjáró elmondta Angyalnak, hogyan halt meg Miriel testvére.

Senta félrenézett. Törött orra fájdalomhullámokat lövellt a szeme mögé, és rosszul érezte magát. Az arénában töltött négy év alatt egyszer sem élt át ilyen kínt. Csak néhány kisebb vágást kapott és egyszer kifordult a bokája. Csakhogy ott a küzdelmet szabályok szorították keretek közé. Az Árnyjáróhoz hasonló embereknél nem voltak szabályok: csak a túlélésre játszhattál.

Minden fájdalma ellenére Senta megkönnyebbült. Kétsége sem volt afelől, hogy párbajban végzett volna az öregebb férfival, bár ha megteszi, szembe kellett volna néznie Angyallal is és az öreg gladiátor megölése szomorúsággal töltötte volna el. Ennél is lényegesebb volt azonban, hogy akkor minden esélye elszáll Mirielnél.

Miriel...

Amikor először meglátta, döbbenet öntötte el, bár magyarázatot nem tudott adni rá. Gilaray nemesasszonynak sokkal szebb volt az arca. Nexiar összehasonlíthatatlanul formásabb volt. Suri aranyhaja és villogó szeme sokkal, de sokkal kihívóbbnak bizonyult. Ám mégis volt valami ebben a hegyi lányban, ami feltüzelte érzékeit. De mi?

És mi van a házassággal? Alig hitt saját fülének, amikor megtette ajánlatát. A lány miként illeszkedne be a városi életbe? Újra Mirielre nézett, és elképzelte ezüst szaténruhában, gyöngyös pártával a sötét hajában. Ezen kuncognia kellett.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Angyal, aki ekkor érkezett.

– Elképzeltem Mirielt a lordprotektor bálján – uszályos ruhában és az alkarjára csatolt késekkel.

– Ő túl jó a te fajtádnak, Senta. Elmondhatatlanul jó.

– Ez csak nézőpont kérdése. Vagy szívesebben látnád egy eke mögött görnyedve, idő előtt megöregedve, akasztott emberként himbálózó löttyedt mellekkel?

– Nem – ismerte el Angyal –, de olyan férfi oldalán szeretném tudni, aki szereti őt. Ő nem olyan, mint Nexiar, vagy a többiek. Olyan, akár egy csikó – gyors, fürge és betöretlen.

Senta bólintott.

– Azt hiszem, igazad van. – Felpillantott a gladiátorra. – Roppant figyelmes vagy barátom, és ez meglep.

– Időnként magam is meglepődöm magamon. Mint amikor azt kértem Árnyjárótól, hogy ne öljön meg téged. De máris megbántam.

– Nem. Te aztán nem – mondta Senta halvány mosollyal az ajkán.

Angyal elmorzsolt egy kurta szitkot, és letelepedett a kardforgató mellé.

– Miért beszéltél házasságról?

– Szerinted az okosabb lett volna, ha arra célozgatok, hogy szívesen megdöngetném a bokrok között?

– Becsületesebb lett volna.

– Nem hinném – felelte Senta halkan. Észrevette, hogy Angyal rámered, mire elpirult.

– Nocsak, nocsak – mondta Angyal. – Nem gondoltam, hogy megélem, amint a nagy Senta belehabarodik valakibe. Mit fognak szólni Drenanban?

Senta elvigyorodott.

– Nem szólnak semmit... Az egész várost a könnyek tengere lepi el.

– Azt hittem, feleségül veszed Nexiart. Vagy Surit?

– Gyönyörű lányok – bólogatott Senta.

– Nexiar megölne. Átkozottul sokat jelentett nekem.

– Hallottam, hogy ti ketten egykor együtt voltatok. Az igaz, hogy a csúfságod annyira taszította, hogy amikor együtt voltatok az ágyban, ragaszkodott ahhoz, hogy viseld a sisakod?

Angyal felnevetett.

– Majdnem. Csináltatott nekem egy bársonymaszkot.

– Tudod, kedvellek, Angyal. Mindig is kedveltelek. Miért kérted meg Árnyjárót, hogy kímélje meg az életem?

– Miért nem ölted meg, amikor elindult feléd? – kérdezett vissza Angyal.

Senta megvonta a vállát.

– Az ükapám született idióta volt, és apám szentül meg van győződve róla, hogy én rá ütöttem. Azt hiszem, igaza van.

– A kérdésre felelj, a fene egyen meg!

– Nem volt a kezében fegyver és én még sosem öltem fegyvertelen embert. Nem illik hozzám. Ez kielégítő válasz?

– Az – biccentett Angyal. Ekkor felszegte a fejét és orrlyukai kitágultak. Egy szót sem szólt, csak visszament a házba, majd pillanatokkal később ismét előbukkant, derekára kötött karddal. Az ügető lovak patái csapta zaj csak ekkor jutott el Senta fülébe, mire meglazította szablyáit tokjukban, de maradt, ahol volt. Belas is előkerült, a faházból lépett ki, jobb kezében kést, baljában fenőkövet tartva. Árnyjáró odaszólt valamit Mirielnek, mire a lány eltűnt a kunyhóban. A feketeruhás harcos leakasztotta ismétlő számszeríját az övéről, gyorsan felajzotta és két vesszőt illesztett a hornyokba.

Ekkor bukkant fel az első lovas. Csillogó fekete fémből készült arcrostélyos sisakot, fekete mellvértet és vérvörös köpenyt viselt. Mögötte nyolc, hasonlóan öltözött harcos közeledett – mindannyian fekete herélten lovagoltak, és egyik ló sem volt kisebb tizenhat marknál. Senta felállt és odaballagott, ahol Árnyjáró és a többiek álltak.

A lovasok a ház előtt zabolázták meg hátasaikat, félkört képezve a várakozó férfiak előtt. Egyikőjük sem szólalt meg, és Senta bőre bizseregni kezdett, ahogy végigpillantott a fekete lovagokon. Csak a szemük látszott a fekete sisakokba vágott téglalap alakú nyílásokon át. Mindegyik egyforma volt: hideg, várakozó, magabiztos.

Végül egyikük szólásra nyitotta száját, bár Senta nem tudta megmondani, hogy melyikük, mivel a hangot a sisak teljesen letompította.

– Melyiktek Farkasfejű Dakeyras?

– Én vagyok – felelte Árnyjáró, az előtte álló lovaghoz intézve szavait.

– A mester halálra ítélt. Fellebbezésnek helye nincs.

A lovag fekete kesztyűs keze kardja markolatára fonódott és lassan elővonta a pengét. Árnyjáró kezdte felfelé emelni a számszeríját, de a keze megdermedt és a fegyver még mindig a földre mutatott. Senta meglepetten pillantott rá és látta, hogy a férfi állkapcsa megfeszül, arca elvörösödik az erőfeszítéstől.

Senta előhúzta egyik szablyáját és nekikészült, hogy a lovasokra vesse magát, de alig került elő a fegyver, látta, hogy az egyik lovag ránéz és érezte, hogy a férfi fagyos tekintete jeges vízként perzseli testét. Senta tagjai megdermedtek, ahogy valami rettentő nyomás nehezedett rá. Ujjai elernyedtek a szablya markolatán.

A fekete lovagok leszálltak hátasaikról, és Senta hallotta a hüvelyekből elővont kardok surrogását. Valami elpattogott a lába előtt – Belas fenőköve volt az.

Küzdött, hogy megmozduljon, de a karja mintha kőből lett volna.

És ekkor meglátta a torka felé közeledő fekete kardot.

A faházban Miriel leemelte Kreeg számszeríját a falról, felcsapta a csévélőkart, és lassan tekerni kezdte, hátrahúzva az ideget a bronzrovátkába. Kiválasztott egy vesszőt, a helyére illesztette és az ajtó felé perdült.

Egy magas lovag jelent meg a bejáratnál, és a lány egy pillanatra megdermedt. Majd felemelte a nyílpuskát.

– Nem – susogta egy sziszegő hang az elméjében. Rettenetes gyengeség öntötte el minden tagját, és úgy érezte, mintha egy meleg, sötét vizű patak csordogálna át elméjének alagútjaiban, lecsupaszítva lelkét, elorozva emlékeit. Szinte üdvözölte az érzést, a félelmek és az aggódás elmúlását, a halál üressége utáni vágyódást. Ekkor gondolatai mélyén ragyogó fény lobbánt, feltartóztatva a puha csüggedés fekete áradatát. És ekkor meglátta a fénnyel körülrajzolt ezüst harcost, aki gyermekkorában megmentette őt.

– Harcolj ellenük! – parancsolt rá a férfi. – Harcolj ellenük, Miriel! Megnyitottam az adottságodhoz vezető kaput. Keresd meg! És élj!

A lány pislogott, és megpróbálta célra tartani a számszeríjat, de az nehéz volt, rettenetesen nehéz... A fekete lovag belépett a szobába.

– Add ide a fegyvert – mondta a sisak letompította hangon –, és olyan örömben lesz részed, melyről még csak nem is álmodtál. – Közelebb jött és Miriel meglátta a tisztás porában térdelő Árnyjárót, akinek feje fölé egy fekete kard emelkedett.

– Nem! – sikoltotta a lány. A számszeríj jobbra billent, ő pedig megrántotta a bronz ravaszt. A nyíl átsüvített a levegőn, belevágódott a fekete sisakba és eltűnt a szemnyílás mögött. A fekete lovag előrezuhant.

Odakint a varázslat igézete alól kiszabadult Árnyjáró balra vetette magát, ahogy a kard lesújtott rá. A vállán ért földet, átgördült rajta és kilőtte az első lövedéket. A nyíl a jobb hónalja alatt találta a harcost és átjárta a tüdejét.

Árnyjáróra sötét árnyék vetült, mire tovább hengergőzött, de nem volt elég gyors. Az arca felé fekete kard villant, de ekkor a kopó átugrotta az elesett lovagot és hatalmas agyarai összezárultak a támadó csuklóján. Belas egyetlen rohanó lépést tett, majd a levegőbe vetette magát és talppal előre belerobbant a lovagba, ledöntve a lábáról. A nadír talpra érkezett és máris a támadóra rontott, kését a fekete sisak állszíja alá döfve, egészen fel az agyig.

A kutya dühös morgása megriasztotta a lovakat. Azok felágaskodtak és az egyik herélt kivételével, kilőttek.

A varázslat alól felszabadult Senta felemelte szablyáját, éppen csak hárítva a torka felé döfő pengét. Hárította a következő vágást is, és egy csuklómozdulattal alattomos riposztot indított, ami nekicsattant a vasalt láncszemekből készült nyakvédőnek. Senta vállal rontott a harcosra, felöklelve azt. Ekkor egy újabb lovag rontott rá, de a párbajhős félrecsapta a gyilkos szúrásra lendülő pengét, és szablyáját a férfi sisakja alá döfte – a kard hegye belefúródott az áll alatti puha húsba és átütötte a szájpadlást. A fekete alak elzuhant. Senta elvesztette a fogást szablyáján, így előhúzta másik pengéjét.

Angyal, hátát a faház oldalának vetve, két lovaggal harcolt – az egykori gladiátor kétségbeesetten hárított és parírozott. Árnyjáró átlőtte az egyik támadó combját, mire a férfi felnyögött és félig elfordult. Angyal kardja azonnal lecsapott a lovag sisakjára, átmetszve az állszíját. A sisak lehullt, Árnyjáró kardja pedig széthasította a férfi koponyáját. Angyal ellépett másik támadója rohama elől, megragadta a karját és fejjel előre nekilökte a ház falának. Majd rávetette magát a hátára, megragadta a sisakját és élesen balra és hátra rántotta. A lovag nyaka gyomorkavaró reccsenéssel tört el.

– Vigyázz! – kiáltotta Senta.

Árnyjáró térdre rogyott és egy fekete kardpenge süvített el a feje fölött. Árnyjáró hátrafelé dobta magát, nekicsapódott támadójának és felöklelte azt. Senta rávetette magát – azonban ellenfele talpra szökkent és támadott. Az orgyilkos oldalra perdült és könyökével belevágott a lovag sisakjába, mire a férfi megtántorodott. Senta hátradőlt és kirúgott – csizmás talpa nekicsattant ellenfele térdének, az ízület pedig engedett. A lovag fájdalmában sikoltozva zuhant el. Belas máris rávetette magát, feltépte a nyakvédőt, és kését mélyen beledöfte a torkába.

Miriel közben újra megtöltötte a számszeríjat, és most kilépett a házból. Az utolsó lovag ahhoz a lóhoz rohant, amelyik nem futott el és a nyereg felé kapott, megmarkolva a nyeregkápát. A ló felágaskodott és vágtába ugrott, magával vonszolva a harcost. A kutya üldözőbe vette a hátast, Miriel pedig a vállához emelte a számszeríjat és célzott. A vessző éles pendüléssel indult útjára és átsuhant a tisztáson, belecsapódva a lovag sisakjába. A férfi még másodpercekig csimpaszkodott a nyereggombba, de amikor a ló elérte a rézsűt, ujjai elernyedtek és a harcos a földre zuhant. A kutya már rá is vetette magát – agyarai a halott torkát keresték, de nem tudták átharapni a láncszemeket. Árnyjáró magához hívta a kopót, mire az átügetett a tisztáson és megállt a férfi mellett, horpaszát nekinyomva a lábának.

A felkavart por lassan leülepedett a tisztáson.

Az egyik lovag felnyögött, de Belas már rajta is volt – letépte a sisakját és átvágta a torkát. Egy másik – aki elsőként támadt Sentára –, talpra ugrott és a fák felé rohant. A kutya űzőbe vette, de Árnyjáró rákiáltott, mire az állat megtorpant és visszafordítva fejét, gazdájára nézett.

Miriel lassan felcsörlőzte a számszeríjat és a felajzott fegyverrel kezében visszaballagott a házba, vesszőért.

– Elmenekül! – rikoltotta Senta.

– Nem hiszem – felelte Árnyjáró higgadtan.

Miriel ismét előbukkant és apja felé nyújtotta a nyílpuskát, aki megrázta a fejét. A lovag elérte a rézsűt és kezdett felkapaszkodni az emelkedőn.

– Vedd figyelembe, hogy dombnak felfelé kell lőnöd – érkezett Árnyjáró tanácsa.

Miriel bólintott. Felemelte a számszeríjat és szinte célzás nélkül lőtte ki a nyilat, amely a lovag hátába csapódott. A fickó teste ívbe görbült, majd lebucskázott a lejtőn. Belas véres késével a kezében odarohant, letépte a sisakját és felkészült a végső döfésre.

– Halott! – kiáltott vissza.

– Szép munka – közölte Árnyjáró.

– Ezeket meg honnan a pokolból szalajtották? – kérdezte Angyal.

– A Testvériség tagjai voltak – felelte Árnyjáró. – Vadásztak már rám korábban is ilyen, varázserővel bíró lovagok.

Belas visszakocogott a többiekhez, és Mirielre nézett.

– Átkozottul jó íjász – mondta. – Egy kol-ishához képest – tette még hozzá. – Hozom a lovakat. – Tokjába csúsztatta kését, és elügetett dél felé.

Miriel ledobta a számszeríjat és megdörgölte a szemét. Mindenhonnan dühödt rovarok zümmögését hallotta, de látni nem látott semmit. Megpróbált a hangokra koncentrálni és szétválasztani azokat.

... ezt megtenni... boszorkány... erők... Testvériség... Kaj... fájdalom... menekülés... Durmast... – Ekkor jött rá, hogy a körülötte álló férfiak töredékes gondolatait hallja. Belas azt gondolta róla, hogy megszállta valami, míg Árnyjáró újraélte a Testvériséggel vívott utolsó csatáját, ahol az óriástermetű Durmast meghalt azért, hogy ő megmeneküljön. Senta őt nézte és egyre erősebben lobogott benne a vágy.

Érezte, ahogy Angyal mögé lép és érzelemhullám öntötte el – meleg és védelmező, erős és kitartó hullám. A férfi a vállára tette a kezét.

– Ne aggódj. Sértetlen vagyok – nyugtatta meg Miriel Angyalt. Megérezte a férfi zavarát és felé fordult. – Emlékszel még az adottságomra?

– Igen.

– Ismét birtoklom!

– Nagyon hatalmas ellenségeid vannak – mondta Senta, miközben Árnyjáró a kilőtt vesszőket húzgálta ki a két halott lovagból.

– De még mindig élek – mutatott rá Árnyjáró, majd otthagyta a férfit, és visszatért a kunyhóba, ahol belerogyott a széles bőrfotelbe. A feje lüktetett, így megdörgölte a szemét, de ez nem segített. Miriel lépett hozzá.

– Hadd segítsek – mondta halkan, és megérintette a férfi nyakát, mire annak testéből minden fájdalom kiszállt. A férfi felsóhajtott, és sötét szeme lánya tekintetébe mélyedt.

– Megmentettél minket, amikor szétzúztad a varázslatukat.

– Megtört az összpontosításuk, amikor megöltem a vezérüket – közölte a lány, és letérdelt Árnyjáró elé, kezét rátéve a térdére. – Miért hazudtál nekem? – kérdezte.

– Miféle hazugságról beszélsz? – kérdezett vissza a férfi és lesütötte a szemét.

– Azt mondtad, hogy északra megyünk, hogy elkerüljük az orgyilkosokat.

– És így is teszünk.

– Nem. Te Bodalent keresed – Hewla árulta el, merre találod.

– Még mit tudsz? – érdeklődött a férfi törődött hangon.

– Túl sokat – felelte a lány.

Árnyjáró felsóhajtott.

– Megtaláltad az adottságod. Azt hittem, hogy mindörökre elveszett.

– Az az ember adta vissza, aki elorozta tőlem. Emlékszel, hogy amikor anya meghalt, rászoktál az erős borokra? És arra, amikor egy reggel arra ébredtél, hogy a tisztáson vérfoltok vannak és egy sekély sír, benne két hullával? Azt hitted, hogy részegen te ölted meg őket, de nem emlékeztél rá. Kryllát és engem is megkérdeztél, mire mi azt mondtuk, hogy nem tudjuk, mi történt. És tényleg nem is tudtuk. A barátod, Dardalion tette. Azok az emberek azért jöttek, hogy elfogjanak és talán meg is öljenek minket, az adottságunk miatt. Dardalion állította meg őket – a számszeríjaddal lőtte le őket.

– Megesküdött, hogy soha többé nem fog ölni – suttogta Árnyjáró.

– Nem volt más választása. Te részeg voltál és eszméletlen, a fegyvered pedig annyi halált és erőszakot hordozott magában, hogy a hatalmába kerítette. – A férfi feje lekókadt és Árnyjáró azt kívánta, bárcsak ne hallana többet, de nem akarta félbeszakítani Mirielt. – Elzárta az adottságunkat, és elvette a lelkünk elfogásával próbálkozó démonokról és emberekről szóló emlékeket. Azért tette, hogy megvédjen minket.

– Most már azonban mindenre emlékszel?

– Igen.

– Mindent megtettem, amit csak tudtam... Ne olvass a gondolataimban... az életemben.

– Már késő.

A férfi bólintott és felállt.

– Akkor legalább ne tekints rám túl nagy megvetéssel.

– Ó, apa! – A lány közelebb lépett hozzá, és átölelte. – Hogyan vethetnélek meg? Hiszen szeretlek. Mindig is szerettelek.

Megkönnyebbülés öntötte el a férfit és lehunyta a szemét, miközben ő is viszonozta az ölelést.

– Azt akartam, hogy boldog légy – akárcsak Krylla. Jó életet akartam teremteni nektek.

– Jó életem van és boldog vagyok – felelte a lány, és elhúzódott Árnyjárótól, majd elmosolyodott és megsimogatta a férfi arcát. – A csomagok készen állnak, nekünk pedig indulnunk kellene. – Becsukta a szemét. – Belas megtalálta a lovakat, és hamarosan itt lesz.

Árnyjáró megfogta Miriel vállát és ismét magához húzta.

– Délnek tarthatnál Angyallal – mondta. – Van pénzem Drenanban.

A lány megrázta a fejét.

– Szükséged van rám.

– Nem akarom, hogy... megsérülj.

– Egyszer mindenki meghal, apa. Ez viszont már több, mint a Karnak és közted dúló magánháború. Azon töprengek, vajon az volt-e egyáltalán.

– Ha nem, akkor micsoda?

– Még nem tudom, de nem Karnak küldte a Testvériséget. Amikor megöltem az utolsó embert, egy képet láttam az elméjében. Egy viaszkos fekete hajú magas férfira gondolt. Vágott szemek, hosszú, sötétbíbor köntös. Ő küldte őket, és ő volt az, aki megpróbált ártani Kryllának és nekem. Ő idézte meg a démonokat.

– Honnan jöttek a fekete lovagok?

– Dros Delnochból, oda pedig Gulgothirból.

– Akkor hát a válaszokat ott találjuk – mondta Árnyjáró.

– Így van – felelte Miriel szomorúan.

Angyal a nadírt nézte, ahogy az keresztülvezeti az öt lovat a tisztáson. Undorító kis vadember, gondolta magában. Belasban minden taszította: vágott, lélektelen szeme, kegyetlen szája és a férfi barbár gyilkolási módszerei. Angyal bőre bizsergett a látványtól. Északra nézett, a messzi hegyek felé. Azokon túl a nadírok úgy szaporodtak, mint a tetvek, és élték rövid, erőszakos életüket – egyik véres háborút követte a másik. Soha nem létezett nadír költő, vagy művész vagy festő és nem is lesz sosem! Micsoda ocsmány egy népség, gondolta magában.

– Jól bánik a késsel – szólalt meg Senta.

– Nadír korcs – morogta a gladiátor.

– Igaz, hogy az első feleséged részben nadír volt?

– Nem! – csattant fel Angyal. – Ő... csiatce volt, akik másfélék. A nadírok nem emberek... ördögök, valahányan csak vannak.

– Viszont ravasz harcosok.

– Beszéljünk másról! – dörögte Angyal.

Senta kuncogott.

– Honnan tudtad, hogy jönnek? Csak fogtad magad, bementél a házba és kihoztad a kardod.

Angyal összevonta szemöldökét, majd elmosolyodott, ahogy jobb kedvre derült.

– Megéreztem a lótrágya szagát; a szél éppen dél felől fújt. Azt hittem, hogy újabb orgyilkosok: bárcsak azok lettek volna. Shemak golyóira, komolyan megrémültem, amikor a varázslatuk hatni kezdett, és még mindig nem tértem teljesen magamhoz. Csak ott állni, mozgásra képtelenül, miközben egy kardforgató jön felém... – Megborzongott. – Olyan volt, akár valami szörnyű rémálom.

– Hát nem olyasmi, amit újra átélnék – helyeselt Senta. – Árnyjáró azt mondta, hogy a Testvériség tagjai voltak. Azt hittem, hogy azokat a vagriai háborúban eltörölték a föld színéről.

Angyal kovaszínű szeme végigpásztázta a tetemeket.

– Nos, nyilvánvalóan nem így történt.

– Mit tudsz róluk?

– Kevés érdemlegeset. A legendák egy varázslóról szólnak, aki a rendet alapította, de nem emlékszem a nevére, sem arra, hogy hol jött létre a Testvériség. Azt hiszem Ventriában... vagy talán még keletebbre? Egy időben vérlovagoknak hívták őket az áldozati szertartásaik miatt. Vagy talán karmazsinlovagoknak?

– Rá se ránts, Angyal. Azt hiszem a „kevés érdemleges” a megfelelő jelző.

– Sosem tanulmányoztam a történelmet.

Belas lépett hozzájuk.

– Ők a vérlovagok – mondta. – Első templomukat Csiatcéban építették háromszáz évvel ezelőtt, Zsi-zsen varázsló vezetésével, aki a rendet alapította. Roppant hatalomra tettek szert, és megpróbálták megdönteni a császárt. Számos csata után Zsi-zsent elfogták, és aranybevonatú karóba húzták. A rend viszont nem halt ki. Kaem, a vagriai hadvezér a Testvériség papjait Purdol ostrománál vetette be. Most ismét újjáalakultak Gothirban, egy Zsu-csao nevezetű varázslónak köszönhetően.

– Jól értesült vagy – közölte Senta.

– Az egyikük ölte meg az apámat.

– Nos, akkor nem mindegyikük gonosz – szólalt meg Angyal.

Belas egy pillanatig némán állt ott, kifejezéstelen arcvonásokkal, Angyal arcát fürkészve sötét szemével. Majd lassan bólintott és otthagyta őket.

– Ezt nem kellett volna – rótta meg a gladiátort Senta.

– Nem kedvelem.

– Ez nem mentség az udvariatlan viselkedésre, Angyal. Sértegesd az élőket, ne a holtakat.

– Azt mondom, amit gondolok – mormogta Angyal, de tudta, hogy Sentának igaza van és a sértéstől megkeseredett a szája íze.

– Miért gyűlöld ennyire őket?

– Egyszer szemtanúja voltam egy mészárlásnak a Delnoch-hágótól hatvan mérföldre északra. Apám és én Namibból indultunk és a dombok közt jártunk, amikor megláttuk, hogy a nadírok rajtaütnek egy szekérkaravánon. Sosem fogom elfelejteni a látványt. A kínzás a késő éjszakába nyúlt. Sikerült elosonnunk, de a sikolyok követtek minket. És még mindig hallom őket.

– Egy darabig Gulgothirban éltem – mondta Senta. – Rokonaim laknak ott, és gyakran jártunk vadászni. Az egyik verőfényes nyári napon a vadásztársaság észrevett három nadír fiút, akik egy patak partján sétáltak. A vadászmester kiáltott valamit, mire a lovasok vágtába ugrattak és két fiút ott nyársaltak fel, ahol álltak. A harmadik rohanni kezdett. A vadászok üldözőbe vették és legalább húsz sebet ejtettek rajta, ügyelve, nehogy végezzenek vele, csakhogy még tovább tudjon futni. Végül a fiú kimerülten a földre rogyott és gyanítom, hogy akkor már haldoklott. A gothir nemesekből álló vadászcsapat tagjai ekkor leugráltak lovaikról és darabokra szabdalták. Majd levágták a fiúk füleit, trófea gyanánt.

– Mi a történet tanúsága? – érdeklődött Angyal.

– A barbárság barbárságot szül – közölte Senta.

– Ez volt a mai prédikáció, nem igaz?

– Az égre, ma igazán ocsmány kedvedben vagy, Angyal. Azt hiszem, jobb, ha magadra hagylak, hogy egyedül élvezd ki.

Angyal hallgatott, Senta pedig besétált a házba. Hamarosan északra indulnak, a nadírok földje felé. Angyal szája kiszáradt, és félelem lobbant a gyomrában.

9

Ekodas szerette az erdőt: a néma testvériségben élő fenséges fákat, a földet beborító növényeket és virágokat és az örökkévaló élet szülte derűt. Amikor a világ még fiatal volt és a talaj meleget sugárzott, az első fák akkor kezdtek nőni, élni és lélegezni. Leszármazottaik még mindig itt voltak, végtelen türelemmel figyelve az emberek kurta, gyorsan elillanó életét.

A fiatal pap, akinek fehér köntösét sár csúfította el, megkerült egy hatalmas tölgyet, kinyújtotta a kezét és megérintette a fa durva kérgét, majd lehunyta a szemét. A fának nem volt szíve, aminek dobogását hallhatta volna, de az élet mégis ott lüktetett a törzsben, a hajszálereken keresztülcsordogáló nedvekben, a kifelé nyújtózó új hajtásokban.

Ekodas békére talált odabent.

Majd ment tovább, nyitott elmével hallgatva az erdő neszeit: a kései madárdalt, az aljnövényzetben az apró állatok motozását. A közelben érzékelte egy róka szívének dobogását, és orrát megcsapta egy vén borz pézsmabundájának szaga. Megállt és elmosolyodott: a róka és a borz közös kotorékon osztozott.

Valahol egy bagoly huhogott, Ekodas pedig felpillantott. Szürkülni kezdett, ahogy a nap lebukott a nyugati tengerben.

Megfordult és elindult vissza, a templomhoz vezető hosszú úton. A vita ötlött eszébe, és felsóhajtott, mert már megbánta a gyengeségét, ami alapelveinek elárulására késztette. Mélyen legbelül tudta, hogy Dardalion maga is bizonytalan, milyen útra léptek is valójában. Az apát szinte meg akart szabadulni attól a sorstól, amit ő maga tervezett oly hosszú időn át. De csak szinte.

Viszont, ha azon a napon a szeretet győz, akkor minden, amiért Dardalion addig küzdött, semmivé foszlik. Nem marad neki semmi, csak a tragikusan elvesztegetett élet és tehetség. Ezt nem tudtam megtenni veled, Dardalion, gondolta magában Ekodas. Nem tudtam kigúnyolni az életedet.

A fiatal pap nagy levegőt vett, és ismét keresni kezdte az erdő adta nyugalmat. Ehelyett azonban éles fájdalom hasított az elméjébe. Harag. Félelem. Vágy. Gerjedelem. Összpontosított és végigpásztázta a fákat. Két férfit érzékelt... és... igen, egy nőt.

Letért az ösvényről és átküzdötte magát a bokrokon, átszelve a dombot, amíg el nem ért egy szarvascsapást, amely egy mély vízmosásba vezetett. Onnan egy férfi hangját hallotta.

– Legyen eszed, asszony. Nem fogunk bántani, sőt, még fizetünk is.

Újabb hang harsant – durva volt és mély.

– Elég a fecsegésből! Kapjuk el a ribit!

Ekodas túljutott az utolsó kanyaron is, és meglátta a két férfit – öltözékükből ítélve erdészek lehettek –, amint kivont késsel állnak szemben egy fiatal nadír nővel. Nála is kés volt és várakozó testtartásban állt, hátát a sziklafalnak vetve.

– Jó estét, barátaim – szólalt meg Ekodas. A magas és vékony férfi (házilag szőtt zöld gyapjútunikában, barna bőrnadrágban és csizmában) körbepördült. A fiatal suhanc homokszín haját lófarokba fogta.

– Ez nem papoknak való hely – szólalt meg.

Ekodas csak ment tovább, és közvetlenül a férfi előtt torpant meg.

– Az erdő csodálatos hely a meditációra, fivérem. – Érezte a másik ember zavarát, akiben csak egészen kevés gonoszság bújt meg, de a vágy elöntötte testét, és ez ködbe vonta értelmét. A nőt akarta és elméje csak úgy hemzsegett a buja gondolatoktól és képektől.

A másik férfi előretolakodott. Alacsonyabb és zömökebb volt társánál, apró, kerek szemekkel.

– Menj vissza oda, ahonnan jöttél! – hörögte. – Engem a hozzád hasonlók nem tántoríthatnak el!

– Amit tenni akartok, az gonoszság – mondta Ekodas szelíden –, és én nem engedhetem. Ha továbbmentek ebben a vízmosásban, eléritek az Estribe vezető utat. Az egy kis falu, ahol értesüléseim szerint lakik egy asszony, aki kifejezetten kedveli a pénzes férfiakat.

– Tudom, hol van Estri – szisszentette a köpcös. – És ha tanácsra lesz szükségem, hogy kivel malackodjak, akkor sem tőled kérek tanácsod. Viszont tudod, hogy ez mi? – és ezzel előrántotta kését, meglengetve Ekodas arca előtt.

– Tudom, fivérem. De mi okból mutatod meg nekem?

– Tökkelütött vagy?

Az első férfi megfogta társa karját.

– Hagyjuk, Caan. Nem ér ennyit az egész.

– Nekem igen. Akarom a nőt.

– Nem ölhetsz meg egy papot!

– Ezt nézd, malackodó!

A kés felfelé suhant, Ekodas elhajolt oldalra, megragadta a férfi csuklóját, majd hátra- és felfelé rántotta karját. A lába előrelendült, a késelő térdhajlata mögé, és felbuktatta az erdészt, aki megtántorodott. Ekodas elengedte a kezét, mire a férfi a földre rogyott.

– Nem kívánok fájdalmat okozni – mondta Ekodas. Az erdész talpra kászálódott és rohamra lendült, de Ekodas félresöpörte a késes karját és könyökkel állon vágta a fickót. Az úgy zuhant el, mintha letaglózták volna. Ekodas visszafordult a társához. – Vidd a barátodat Estribe – tanácsolta. – És ha megérkeztek, ints is neki búcsút. Csak a rosszat hozza ki belőled. – Ezzel otthagyta a férfit és a nadír nőhöz lépett. – Köszöntelek, nővérem. Ha hajlandó vagy követni, elvezetlek oda, ahol megszállhatsz éjszakára. A templomunkban ugyan kemények az ágyak, de az álmod nyugalmas lesz, és félelem nélkül alhatsz.

– Bárhol vagyok is, mindenütt félelem nélkül alszom – felelte a nő. – De azért veled tartok.

A szeme sötét volt és gyönyörű, bár sápadt bőre még a nyár aranyszínét idézte. Ajkai teltek voltak, szája széles, és Ekodas azon kapta magát, hogy az erdész elméjében látott képeket idézi fel. Erre elvörösödött és elindult felfelé a hosszú kaptatón.

– Jól harcoltál – zárkózott fel mellé a nő, miután visszadugta kését kecskebőr tokjába és vállára kapta kevéske csomagját.

– Messziről jöttél, nővérem?

– Nem vagyok a nővéred – jelentette ki a nadír.

– Minden nő a nővérünk és minden férfi a fivérünk. Én a Forrás papja vagyok.

– Épp az imént törted el az egyik testvéred állkapcsát.

– Már bánom.

– Én nem. Különben megöltem volna.

– Engem Ekodasnak hívnak – mondta a pap, és kezet nyújtott. A nő ügyet sem vetett rá, csak ment tovább.

– Sia vagyok. – Elérték a templomhoz vezető, ide-oda tekergőző ösvényt és a nő végigmérte a magas kőfalakat. – Ez egy erőd.

– Valamikor az volt, most azonban imádságos hely.

– Még mindig erőd.

A kapuk nyitva álltak, és Ekodas bevezette Siát a templomba, ahol Vishna és többiek éppen vizet mertek a kútból. A nő megtorpant és megbámulta őket.

– Nincsenek itt nők, akik elvégeznék ezt a munkát? – kérdezte Ekodastól.

– Nincsenek. Ahogy azt már mondtam, mi papok vagyunk.

– És a papoknak nincsenek asszonyaik?

– Pontosan.

– Csak nővéreik?

– Így igaz.

– Akkor kicsinyke törzsetek nem lesz hosszú életű – mondta Sia, és mély torokhangon felkacagott.

* * * * *

A sikolyok elhaltak, és elfojtott, reszelős halálhörgés tört elő a rabszolgából. A karjai elernyedtek és zsákként lógott a láncain – már csak a lábai rángatóztak. Zsu-csao végighúzta kését a bordái felett, elnyeste a szívébe vezető ereket, majd kitépte az életet adó szervet. A kör közepébe ment vele, óvatosan átlépve a kőpadlót beborító krétavonalakat, a cikk-cakkban elhelyezett gyertyákat, a kelyhet és a kristályt összekötő aranydrótokat. A szívet a kehelybe helyezte, majd hátralépett Shemak ikerkörébe.

A bronz olvasópulpituson a Negyedik Grimoár már nyitva állt, ő pedig lapozott egyet és hangosan olvasni kezdett egy olyan nyelven, amelyet az emberiség már százezer évvel ezelőtt elfeledett.

A levegő szikrázni kezdett körülötte, és tűz rohant végig az aranydrótokon, lángkörbe vonva a kelyhet. A szív fortyogni kezdett, sötét füstöt okádva, amely felfelé szállt és egy alakot formázott. Hatalmas, kerek vállak jelentek meg és egy hatalmas fej, barlangszerű szájjal. Sárgás, hasított szemek pattantak fel. A vállakból izmoktól dagadó hosszú karok ugrottak elő.

Zsu-csao remegni kezdett, és érezte, hogy bátorsága elenyészik. A füstlény hátravetette a fejét, és sziszegő hang töltötte be a szobát.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lény.

– Valakinek a halálát – felelte Zsu-csao.

– Kesa kánét?

– Pontosan.

A füstlényből olyasféle hang tört elő, mint amilyet vulkánok közelében hall időnként az ember – valamiféle lassú sziszegés, amit Zsu-csao nevetésnek gondolt.

– Ő viszont a te halálodat akarja – mondta a démon.

– Tud ő fizetni vérrel és kínnal? – kérdezett vissza Zsu-csao, miközben ráébredt, hogy veríték csorog végig az arcán és a keze remeg.

– Jól szolgálja a mesteremet.

– Akárcsak én.

– Így igaz. De nem teljesítem a kérésedet.

– Miért?

– Nézd meg az életvonalad, Zsu-csao.

A füst szétoszlott, mintha csak friss szél söpörte volna ki. A kehely üres volt, és a szív nyomtalanul eltűnt. Zsu-csao arra fordult, ahol pillanatokkal korábban még az ifjú rabszolga teste csüngött alá láncairól. Ő is eltűnt.

A varázsló kibotorkált a körből, ügyet sem vetve arra, hogy a krétavonalakat szétmázolja és elkeni szandálba bújtatott lába. Felkapta a Harmadik Grimoárt és egy bőrrel bevont tetejű asztalhoz ment vele, majd lapozgatni kezdte. Csak egy aprócska varázslatra volt szüksége, amihez nem kellett vér. Kimondta a szavakat, majd jelet rajzolt a levegőbe. Ujjai nyomán csillogó vonalak jelentek meg, pókhálót formázva. Amikor végzett, különböző csomópontokra mutatott rá, mire apró gömbök keltek életre a jelzett helyeken – voltak kékek, zöldek, meg egy arany és két fekete. Zsu-csao nagy levegőt vett, és még erősebben összpontosított. A háló megrezdült és mozogni kezdett, a gömbök pedig pörgésbe fogtak a középső aranygolyó körül. A varázsló felkapott egy lúdtollat és belemártotta egy aprócska kalamárisba. Előkotort egy nagy darab papiruszt és írni kezdett, időnként felpillantva a levegőben örvénylő mintára.

Egy óra elteltével szimbólumok töltötték meg a papírt. Zsu-csao fáradtan megdörgölte a szemét és nyújtózott egyet. Az örvénylő háló elenyészett, a varázsló pedig felkapta a lapot, visszasétált a kehelyhez, kimondott hat hatalomszót, és a papiruszt belepottyantottá az aranypohárba.

A lap lángra kapott, és égő gömböt formázva fellobbant – a kehelyből egy nagy golyóbis emelkedett ki és lebegni kezdett Zsu-csao arca előtt. A gömb megnyúlt és összelapult, a lángok lelohadtak, a varázsló pedig egy feketeruhás férfit látott, aki a palota magas fala mellett haladt, kezében egy aprócska számszeríjjal.

A kép vibrálni kezdett, és megváltozott. Most egy ősrégi erődítmény látszott, égbenyúló, kifacsart falakkal és megroggyant bástyákkal. Az erőd körül egy sereg gyűlt össze, ostromlétrákkal és kötelekkel. A legmagasabb toronyban Kesa kán állt, oldalán egy nővel, aki szintén feketébe öltözött.

A látomás csillogni kezdett és Zsu-csao immár egy sárkányt látott magasan az égen, amint az erőd fölött köröz. A lény ekkor elfordult és Gulgothir fölé repült, elhaladt a békés otthonok felett és nyílegyenesen Zsu-csao palotáját vette célba. A sárkány árnyéka fekete démonként suhant végig a földön, beborítva a palota falait, majd az udvarát. Ott az éjszakánál is feketébb árnyék megdermedt a köveken, majd felemelkedett és egy férfivá állt össze.

Ugyanaz az alak volt, kezében az aprócska számszeríjjal.

Az immár fakóbb kép ismét örvényleni kezdett, és Zsu-csao azon kapta magát, hogy egy faházra mered, valahol egy hegyoldalban. A férfi megint ott volt, akárcsak a Testvériség kilenc lovagjának teste. A varázsló megdöbbent. Hogyan kerekedett Árnyjáró a lovagjai fölé, hiszen nem is tudott varázsolni? Ettől félelem nyilallt Zsu-csao szívébe. Az álomban látott sárkány a palotájába repült, halált és pusztulást hozva.

De nem az enyémet, gondolta a varázsló, leküzdve a feltörő pánikot. Nem, nem az enyémet.

Fáradtsága teljesen elenyészett, ahogy nekiindult a fenti szobákhoz vezető csigalépcsőnek. Bodalent ott találta egy karosszékben elnyúlva, csizmás lábát felpakolva egy ezüstlapú asztalra.

– Mi az, amit nem mondtál el Árnyjáróról? – dörögte a varázsló.

Bodalen talpra szökkent. Magas férfi volt, széles vállakkal és erős állkapoccsal, kék szemekkel, nagy és duzzadt ajkakkal. Karnak fiatalabb kiadásának tűnt, és hangja ugyanolyan zengő volt, mint az apjáé.

– Mindent elmondtam, nagyuram. Ő csak egy orgyilkos – ennyi és nem több.

– Az orgyilkosod megölte kilenc lovagomat. Felfogtad? Kilenc nagyhatalmú embert.

Bodalen megnyalta az ajkát.

– Nem tudom megmagyarázni, nagyuram. Az apám gyakran beszélt róla, de egy szót sem szólt mágiáról.

Zsu-csao hallgatásba süppedt. Mi másért jönne Árnyjáró a palotájába, ha nem azért, hogy megölje Bodalent? Ha viszont Karnak fia többé nincs itt... Rámosolygott az ifjú drenaira.

– Nem fogja megzavarni terveinket – jelentette ki. – Viszont van valami, amit megtehetnél értem, fiam.

– Örömmel, nagyuram.

– Azt akarom, hogy lovagolj a Hold-hegységbe. Adok egy térképet, amit követned kell, és ami elvezet egy roppant ősi erődítményhez, egy különös helyre. Számos alagút húzódik alatta, és úgy mondják, hogy termei tömve vannak arannyal és ékszerekkel. Vigyél magaddal tíz embert, elegendő készletet és menjetek az erődbe. Keressetek búvóhelyet a föld alatti üregekben. Néhány héttel később Kesa kán is megérkezik, ekkor gyertek elő és végezzetek vele.

– Számos nadír harcos lesz vele – tiltakozott a fiatal drenai.

Zsu-csao halványan elmosolyodott.

– Az élet teli van veszéllyel, Bodalen, de a bátor ember le tudja küzdeni mindet. Örömet okozna, ha beleegyeznél, hogy elvégzed ezt az aprócska feladatot.

– Tudja, hogy az életemet adnám az ügyért, nagyuram. Csak éppen...

– Igen, igen – csattant fel Zsu-csao. – Értem már. Külsőre apádra ütöttél, csak éppen a bátorságát nem örökölted. Akkor hát tudd meg Bodalen, hogy az oldalán nagy hasznomra voltál, de mint menekült, értéktelen vagy. Ne kövesd el azt a hibát, hogy csalódást okozol nekem.

Bodalen elsápadt.

– Természetesen nem áll szándékomban... nagyuram. Én... én boldog lennék... azt mondja, egy térkép?

– Kapsz egy térképet és tíz megbízható embert. Nagyon megbízhatóakat. És ha ezt a feladatot sikeresen teljesíted, minden képzeletet felülmúló jutalomban lesz részed. Királlyá teszlek egész Drenai felett.

Bodalen bólintott és elmosolyodott.

– Jól foglak szolgálni, nagyuram. De téved, amikor azt hiszi, hogy nincs bennem bátorság. Ezt be is bizonyítom.

– Hát persze, fiam. Bocsáss meg, amiért engedtem, hogy a dühöm elragadjon. Most pedig menj és készülj az útra.

* * * * *

Ekodas keresztülvezette Siát az ebédlőn, majd felkapaszkodtak az első, utána pedig a második emeletre, ahol Dardalion dolgozószobája volt. A fiatal pap bezörgetett az ajtón.

– Szabad! – kiáltotta az apát, Ekodas pedig kitárta az ajtót, és betessékelte a fiatal nadír nőt a szobába.

Dardalion felállt és meghajolt.

– Üdvözöllek, kedvesem. Sajnálom, hogy Drenaiba tett látogatásod ilyen kellemetlenül kezdődött.

– Mondtam én, hogy kellemetlen volt? – kérdezett vissza Sia, aki beljebb lépett, és szemügyre vette a dolgozószobát. Gúnyos tekintettel mérte végig a megpakolt polcokat és a tekercsekkel, pergamenekkel és könyvekkel teli nyitott fiókokat.

– Tudsz olvasni? – kérdezte Dardalion.

A nő megrázta a fejét.

– Mi értelme lenne?

– Ahhoz, hogy megértsük saját vágyainkat és kívánságainkat, először őseink vágyait és kívánságait kell megértenünk.

– Szerintem ez nem igaz – felelte a nadír. – Őseink vágyai nyilvánvalóak: ezért vagyunk most itt. És ezek a vágyak változatlanok: ezért vannak gyerekeink.

– Úgy véled, hogy a történelem nem taníthat nekünk semmit? – érdeklődött Dardalion.

– A történelem igen – ismerte el a nő-, de ez itt nem a történelem; ezek csak firkálmányok. Te vagy itt a vezér? – témát váltva.

– Én vagyok az apát. A papok, akiket láttál, a tanítványaim.

– Jól harcol – mosolyodott el a nő és Ekodasra mutatott. – Nem való imádságos emberek közé.

– Ahogy ezt mondtad, az sértésnek hatott – horkant fel Ekodas, és elpirult.

– Ha úgy érzed, hogy megsértettek, akkor nyilván erről van szó – közölte Sia.

Dardalion kuncogott, és megkerülte az asztalát.

– Szívesen látunk körünkben, Sia, Nosta Vren lánya. Holnap útbaigazítunk, hogy merre találod a testvéredet, Belast.

A nő sötét szeme felszikrázott és szája nevetésre nyílt.

– A képességeid nem lepnek meg, Ezüsthajú. Tudtam, hogy misztikus vagy.

– Honnan? – kíváncsiskodott Ekodas

Dardalion meghökkent paptársa mellé lépett és kezét a karjára tette.

– Ugyan honnan tudhattam volna a... mit is mondtam, kellemetlen?... támadásról? Éles az elméd, Sia és bátor nő vagy.

A nadír vállat vont.

– Nincs szükségem arra, hogy megmondd, mi vagyok, de azért jólesik, ha bókolnak. Most pedig aludni szeretnék. A harcos imádságos ember egy ágyról beszélt.

– Ekodas, vezesd vendégünket a nyugati szárnyba. Már intézkedtem, hogy rakjanak tüzet a délre néző hálókamrában. – Visszafordult Sia felé, és ismét meghajolt. – Az álmaid legyenek kellemesek, fiatal hölgy.

– Vagy azok lesznek vagy nem – felelte a nő, és tekintetében még mindig enyhe gúny bujkált. – Az embered ágyba bújhat velem?

– Attól tartok, nem – válaszolta Dardalion. – Mi itt cölibátusban élünk.

A nő hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Ti férfiak, miért űztök ilyen játékokat? A jó szeretkezés hiányától betegség támad az ember hasában. És csúf fejfájást is okoz.

– Viszont ezzel szemben felszabadítja a szellemet, hogy az olyan magasságokban szárnyaljon, amit a földi örömökben ritkán találunk meg – mondta Dardalion, és alig tudta elfojtani mosolyát.

– Ezt biztosan tudod vagy csak az írásokban olvastad? – vágott vissza a nő.

– Csak az írásokból tudom – vallotta be az apát. – De a hit életünk lényeges részét tölti ki. Aludj jól.

A lángoló arcú Ekodas végigvezette a nadír nőt a nyugati folyosón, és kényelmetlenségét csak még inkább fokozta az apát felharsanó nevetése.

A szoba kicsi volt, de a tűz vígan lobogott a kandallóban, és a keskeny ágyra friss takarókat terítettek.

– Remélem kényelmesnek találod majd a szobát – mondta a pap mereven. – Holnap én hozom majd a reggelid: kenyeret, sajtot és nyári almából préselt levet.

– Szoktál álmodni, imádságos ember?

– Igen. Méghozzá gyakran.

– Akkor álmodj velem.

10

Az erdőben ütöttek tábort, és egy védett horpadásban tüzet raktak, amit kövekkel vettek körbe. Senta, Angyal és Belas aludt. A harmadik őrség Árnyjáróra jutott, aki a dombtetőn üldögélt, hátát egy fának vetve: fekete ruhája beleolvadt az éjszakai árnyakba. Mellette hevert a kutya, amelyet Hegnek nevezett el.

Miriel maga köré csavarta köpenyét, és a tűznek háttal feküdt a földön: a vállait melegnek érezte, míg a lábait hidegnek. Az ősz gyorsan múlt, és már érezni lehetett, hogy hamarosan lehull az első hó. A lány nem tudott aludni. A háztól idáig tartó úton szinte senki sem szólt egy szót se, de Miriel összekapcsolódott a lovasok tudatával. Belas az otthonára és a bosszújára gondolt, majd amikor Árnyjáróra terelődtek a gondolatai, egy fénylő kés jelent meg elméjében. Angyal össze volt zavarodva: nem akart északnak menni, de ugyanakkor nem is akarta elhagyni őket. Miriellel kapcsolatos gondolatai szintén éles ellentétben álltak egymással. Kedvelte a lányt, mintha csak az apja lett volna, de ugyanakkor Miriel felszította benne a vágyat is. Ezzel szemben Senta egyáltalán nem volt összezavarodva. Gondolatait erotikus képek töltötték meg, amelyek felizgatták, de egyben meg is rémisztették a hegyekben felnőtt fiatal lányt.

Árnyjárót békén hagyta, mert félt az apjában újra előtörő sötétségtől.

Miriel felült, gallyakat dobott a tűzre, majd úgy helyezkedett, hogy combját és lábszárát is érje az aprócska lángok adta meleg. Egy hang suttogását hallotta a fejében, de az olyan halk volt, hogy először azt hitte, képzelődik. Ám újra hallotta, bár egy szót sem értett belőle. Adottságát összpontosítva, minden erejével a suttogásra figyelt, de még mindig nem hallott semmit. Bosszankodva újra lefeküdt, lehunyta szemét, és szelleme elhagyta a testét. A suttogást immár tisztábban hallotta, de még mindig úgy tűnt, mintha felmérhetetlen messzeségből jönne.

– Ki vagy? – kiáltotta.

– Bízz bennem!

– Nem.

– Számos élet múlik a bizalmadon: nőké, gyerekeké, öregeké.

– Mutasd magad! – követelte Miriel.

– Nem tudom. Túl nagy a távolság – már így is a végsőkig feszítem hatalmamat.

– Mit akarsz tőlem?

– Térj vissza hús-vér testedbe és ébreszd fel Belast. Mondd meg neki, hogy tartsa a bal kezét a tűz fölé és vágja meg a tenyerét. Vére hulljon a lángokba – mondd meg neki, hogy Kesa kán parancsolja ezt.

– És utána mi lesz?

– Utána eljövök hozzád és beszélgetünk.

– Kinek az élete függ ettől? – kérdezte a lány, és rögvest megérezte a másik izgatottságát.

– Nem mondhatok többet. Cselekedj gyorsan, különben megtörik a kapcsolat. A kimerülés szélén állok.

Miriel visszatért a testébe és felállt, majd odament Belashoz. Amikor a nadír harcos közelébe ért, az késsel a kezében talpra szökkent, szeme kutatva vizsgálódott jobbra-balra. Miriel átadta a Kesa kántól kapott üzenetet, és felkészült arra, hogy a másik kérdezgetni kezdi, vagy hangot ad kételyeinek. A nadír azonban azonnal a tűzhöz lépett, és végighúzta késének élét a tenyerén. A sebből vér kezdett csorogni és szétfröcskölődött a lángokban.

Kesa kán hangja olyan erővel zendült fel Miriel elméjében, hogy a lány hátratántorodott.

– Most már eljöhetsz hozzám – mondta a férfi.

– Megbízhatok ebben a Kesa kánban? – kérdezte a lány Belast.

– Mondta, hogy megbízhatsz? – kérdezte a nadír.

– Igen.

– Akkor engedelmeskedj neki – javasolta a harcos.

Miriel nem a másik szavaira figyelt, hanem a mögöttük rejlő képekre. Belas félt Kesa kántól, de minden kétséget kizáróan csodálta, és az életét is rábízta volna.

Miriel visszafeküdt és szabadon engedte szellemét. Abban a pillanatban színek és fények kusza útvesztőjében találta magát. Érzékei összekuszálódtak, és elvesztette uralmát szelleme szár-nyálasa felett. Vadul pörgött keresztül ezernyi fénylő szivárványon, egyenesen bele a halálnál is sötétebb feketeségbe. De még mielőtt félelme pánikba csaphatott volna át, a sötétség felemelkedett és egy tóparti faluban találta magát. Durván összetákolt házakat látott, amelyeket megerősítettek a téli szelek és a hó ellen. A vízparton gyerekek játszódtak, és felismerte bennük Kryllát és önmagát. Mellettük egy felfordított csónakon magas és karcsú férfi ült, tágra nyílt szemmel és erősen göndörödő hajjal.

Miriel szíve nagyot dobbant, mivel tizenkét év óta most először tudta felidézni valódi apja arcát. Amit látott, az a vagriaiak támadása előtti télen történt, még azelőtt, hogy a szüleit és a barátait lemészárolták. Ekkor még minden békés volt, telve csendes örömmel.

– Megnyugtat ez az illúzió? – kérdezte a mellette ülő ráncos vénember.

– Igen – felelte. – Nagyon is. – Tekintete az öregre vándorolt. Nem lehetet magasabb négy és fél lábnál, madárcsontú bordái szinte kinyomták feszülő bőrét. A feje túl nagy volt a testéhez képest, és ritkás haja lomposan verdeste a vállát. Két metszőfoga hiányzott, és ennek eredményeként szavai sziszegve törtek elő. Rongyos nadrágot és fekete bőrszalaggal megkötött, térdig érő mokaszint viselt.

– Kesa kán vagyok.

– A neved semmit sem mond nekem.

– Majd fog – ígérte az öreg. – Van egy közös ellenségünk: Zsu-csao. – Szinte köpte a nevet.

– Nem ismerem ezt az embert.

– Ő küldte a sötét lovagokat, hogy öljék meg apádat, mint ahogy ő indítja útjára a gothir sereget is, hogy elsöpörje népem. Nagyon is ismered őt, Miriel. Csak figyelj. – Az eddigi kép felvillant, és a falu eltűnt. Most egy virágoskertre néző magas falon ücsörögtek. Odalent egy férfi ült, sötét köntösben, viaszolt hajjal, állig érő befont oldalszakállal. Miriel teste megfeszült. Ő volt a pikkelyes vadász, aki megpróbálta Kryllát és őt elfogni öt évvel ezelőtt, amikor az ezüst lovag a segítségükre sietett. Most nem voltak pikkelyei. Nem volt több, mint egy kertben üldögélő ember.

– Ne engedd, hogy megtévesszen – figyelmeztette Kesa kán. – Amit látsz, az maga a gonosz.

– Miért vágyik arra, hogy megölje az... apámat? – Az utolsó szónál habozott, mivel igazi apjának emléke még elevenen élt benne.

– Bodalen a szolgálatában áll. Azt hitte, hogy egyszerű lesz levadászni Árnyjárót és megöletni. Ha ez megtörténik, visszaküldi Bodalent Drenaiba, várva a pillanatot, amikor a fiú elárulhatja apját. – A vénember száraz és idegesítő hangon vihogni kezdett. – De nem ismeri úgy Árnyjárót, ahogy én. Ha! Egyszer én is megpróbáltam levadászni. Hat óriási egybeolvadt fenevadat küldtem az elpusztítására, meg húsz ritka ügyes vadászt, de egyikük sem élte túl a vele való találkozást. Tehetsége van a halálosztáshoz.

– Az apám ellensége vagy?

– Most nem – nyugtatta meg az öreg. – Most a barátságát keresem.

– Miért?

– Mivel népem veszélyben forog. El sem tudod képzelni, hogy mit jelent a gothirok járma alatt élni. Törvényeik szerint nekünk nincsenek jogaink. Úgy vadásznak ránk, mint a kártevő férgekre. Senki sem emel szót, hogy tiltakozzon. Ez is épp elég rossz, de Zsu-csao meggyőzte a császárt, hogy a törzsemet – a sátorlakó népek közül a legrégibbet – el kell söpörni a föld színéről. Ki kell irtani! A katonák pedig hamarosan megindulnak ellenünk.

– Hogyan tudna apám segíteni rajtatok? Ő csak egyetlen ember.

– Ő az Árnyéksárkány, népem reménysége. És vele van az Éjszaka Fehér Tigrise, meg a vén Megölhetetlen. És ott van még Senta is. És talán még ennél is fontosabb, hogy ott vagy te.

– Ez még akkor is csak öt ember. Nem teszünk ki egy sereget.

– Ezt majd meglátjuk. Kérd meg Árnyjárót, hogy jöjjön a Hold-hegységbe. Kérd meg, hogy segítsen rajtunk.

– Miért tenné? Meg akartad öletni.

– Mondd el neki, hogy ellenségünk tízszeres létszámfölényben van. Mondd el neki, hogy sorsunk megpecsételtetett. Mondd el neki, hogy több mint kétszáz gyermeket fognak lemészárolni.

– Nem érted. Ők nem Árnyjáró gyerekei. Arra kéred, hogy kockáztassa az életét olyan emberekért, akiket nem is ismer. Miért kellene egyáltalán fontolóra vennie a kérésedet?

– Erre nem tudok felelni, Miriel. Egyszerűen csak meséld el neki, amit neked mondtam.

A színek ismét pörgésbe fogtak, és a lány émelyegni kezdett, amikor teste egyesült szellemével. Amikor kinyitotta a szemét, Árnyjáró ült mellette és a nap már magasan járt az égen.

Árnyjárót elöntötte a megkönnyebbülés, amikor Miriel felébredt. Megcirógatta a lány haját.

– Mi történt? – kérdezte a férfi.

Miriel megragadta apja karját, és ülő helyzetbe rántotta magát. A feje tompán sajgott, a szája kiszáradt.

– Egy kis vizet – harákolta. Angyal kihúzta a dugót bőrrel bevont kulacsából, és átnyújtotta neki a flaskát, amelyből Miriel mohón hörpölt. – Beszélnünk kell – mondta Árnyjárónak. – Csak te és én.

Angyal, Senta és Belas elvonultak, Miriel pedig beszámolt a Kesa kánnal történő találkozásról.

– Hiszel neki?

– Igen. Nem mondott el mindent, amit tudott, de amit igen, az igaz. Vagy legalábbis igaznak hiszi. Népe a megsemmisülés küszöbén áll.

– Miért hívott engem Árnyéksárkánynak?

– Nem tudom. Odamész?

A férfi elmosolyodott.

– Szerinted ezt kellene tennem?

A lány félrenézett.

– Amikor kicsik voltunk, Krylla és én szerettük azokat a történeteket, amelyeket anya... Danyal... mesélt. Tudod, a hősökről, akik átszelik a tűztengert, hogy megmentsék a hercegnőket. – Elmosolyodott. – Mi is hercegnőnek éreztük magunkat, hiszen megmentettél minket. Te voltál az, aki segített megmenteni a drenaiakat. Ezért szerettünk.

– Nem a drenaiakért tettem – felelte a férfi. – Hanem magamért.

– Most már tudom – mondta a lány. – És nem akarlak eltéríteni utadról. Tudom, hogy meghalnál értem, mint ahogy mindent kockára tettél Danyalért és Krylláért. De most már azt is tudom, hogy miért tartasz északnak. Bosszút akarsz állni.

– Az vagyok, aki vagyok, Miriel.

– Mindig is jobb ember voltál annál, mint ahogy gondoltad – szólt Miriel, és megsimogatta a másik szikár arcát. – És bárhogy is döntesz, nem foglak hibáztatni érte.

A férfi bólintott.

– Hova akarsz menni?

– Veled akarok tartani – közölte egyszerűen Miriel.

– Mondd el újra, hogy mit mondott. – A lány megismételte Kesa kán szavait. – Ravasz vénember – foglalta össze gondolatait Árnyjáró.

– Egyetértek, de miért gondolod ezt?

– A gyerekek miatt. Azt akarta, hogy tudjak a gyerekekről. Túlságosan is jól ismer. Az égre, hogy gyűlölöm a varázslókat! – Árnyjáró mélyen és hosszan beszívta a levegőt, és ismét maga előtt látta halott fia arca körül a nyíló virágokat. Mennyi idős lenne most? Talán valamivel öregebb, mint Senta.

Ekkor Bodalenre gondolt és Karnakra.

Senta, Belas és Angyal a kipányvázott lovaknál vártak. Odakiáltott nekik, hogy jöjjenek vissza, és megkérte Mirielt, hogy harmadízben is mondja el a történetet.

– Valószínűleg azt hiszik, hogy megőrültünk – szólalt meg Angyal, amikor Miriel befejezte a történetet.

– Nem – mondta Senta higgadtan. – Ennél jobban ismernek minket.

– Mit jelentsen ez?

– Ugyan már, Angyal. Nem te vagy az, aki a lehetetlen esélyeket szereti? – kérdezte Senta vigyorogva.

– Nem, nem én vagyok. Az efféle badarságokat meghagyom az olyasféle fiataloknak, mint amilyen te vagy. Dakeyras, világosítsd meg az elméjét, kérlek.

– Oda mentek, ahova nektek tetszik – közölte Árnyjáró. – Semmi sem tart itt titeket.

– De te ugye nem mész el a Hold-hegységbe?

– De igen – felelte Árnyjáró.

– És hogyan akadályozod meg a gyilkolást? Kilovagolsz egy hatalmas paripán, és szembeszállsz a gothir sereggel? Közlöd velük, hogy te vagy Árnyjáró, a Gyilkos, és nem engeded, hogy lemészároljanak néhány nadírt?

– Ahogy mondtam, szabadon mehettek oda, ahova csak akartok – ismételte Árnyjáró.

– Mi lesz Miriellel? – kérdezte Angyal.

– Tud ő beszélni a saját nevében – mondta a lány. – És ő a Hold-hegységbe lovagol.

– Csak azt mondd meg, miért – kérlelte Angyal. – Miért csinálod ezt?

Árnyjáró egy pillanatig hallgatott, majd megvonta a vállát.

– Mert nem szeretem a mészárosokat.

* * * * *

Vishna nyugodt hangon szólt, de Dardalion érezte a benne rejlő feszültséget.

– Nem tudom, hogy miként bizonyosodhatnánk meg afelől, hogy a nőt a Forrás küldte. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy kockára tesszük életünket a gonosz elleni harcban. Ezzel a döntéssel kapcsolatban nincsenek is fenntartásaim. Ha Purdol falain szembeszállunk a ventriaiakkal, az segítene Karnaknak Drenai védelmében, mint ahogy az is, ha felajánlanánk szolgálatainkat Delnoch generálisának. Na de az, hogy kilovagoljunk a sztyeppére, és életünket kockáztatjuk egy apró nadír törzsért...? – Megrázta a fejét. – Mi célt szolgálna mindez, atyám?

Dardalion nem felelt, hanem a többiek felé fordult – a szőke Magnic, a karcsú Palista és a csendes, tartózkodó Ekodas felé.

– Te hogy látod, fivérem? – kérdezte Magnictól.

– Egyetértek Vishnával. Mit adnak a nadírok a világnak? Semmit. Nincs kultúrájuk és filozófiájuk csak a háborúra korlátozódik. Értelmetlen lenne meghalni értük. – A fiatal pap megvonta a vállát. – Viszont követni fogom a parancsaidat, apátatya.

Dardalion odabólintott Palistának.

– És te, fiam?

– Nehéz kérdés – felelte a pap elképesztően mély hangon, ami szokatlan volt egy ilyen vékony férfinál. – Számomra úgy tűnik, hogy a válasz attól függ, miként tekintünk a nő érkezésére. Ha a Forrás irányította hozzánk, akkor egyértelmű mit kell tennünk. Ha nem... – és széttárta a kezét.

Ekodas szólalt meg.

– Egyetértek Palistával. A nő érkezése a kulcsprobléma. És bár tisztelem mind Vishnát, mind Magnicot, úgy vélem, hogy érvelésük téves. Ki ruházott fel minket a joggal, hogy megítéljük a nadírokat? Ha cselekedeteink csak egyetlen életet tudnak megmenteni, egyedül a Forrás tudja, hogy melyik élet értékes. Lehet, hogy a megmentettből nadír próféta válik, de az is lehet, hogy a fia vagy az unokája lesz az. Vajon a Forrás irányította hozzánk a nőt? Semmit nem kért tőlünk és biztos, hogy ez itt a kulcs.

– Értem – mondta Dardalion. – Azt hiszed, hogy álmában meg kellett volna világosulnia és ezután fordulnia hozzánk segítségért?

– Számos efféle dolog történt már – válaszolta Ekodas.

– Ha most erről van szó, akkor hol kezdődik a hit? – kérdezte az apát.

– Nem értelek, atyám.

– Kedves Ekodasom, a hitről beszélgetünk. Mi szükségünk hitre, ha van bizonyosságunk?

– Ez bizonyosan hibás érvelés – vetette közbe Palista. – Hiszen ez alapján bárkit, aki idejön és azt mondja, hogy a Forrás küldte, hitetlenkedve kellene fogadnunk.

Dardalion felnevetett.

– Kiváló, kedves Palistám! Ez viszont az egyik végletből a másikba vezet. Amit mondani akarok, az nem más, mint hogy mindig jelen kell lennie a hit egy darabjának. Nem a bizonyosságnak, hanem a hitnek. Ha a nő idejött volna és közli, hogy a Forrás vezérelte hozzánk, olvashattunk volna a gondolataiban, és megtudtuk volna, mi az igazság. És akkor nem lett volna jelen a hit, hanem a biztos tudás birtokában cselekedtünk volna. Hova kellene akkor mennie a Harmincaknak? És mi lenne kérdésünkre a válasz? Ekodas megmentett egy nadír nőt. Aki miért jött? Hogy megtalálja testvérét, és magával vigye haza, ahol rettenetes ellenséggel kell szembenézniük. Ki ez az ellenség? Nem más, mint Zsu-csao, akinek a gonoszsága vezetett oda, hogy a Harmincak ismét egybegyűljenek. Ezek a tények számotokra nem mondanak semmit? Nem érzitek, ahogy a végzet fonatai egybeszövődnek?

– Nem könnyű ez nekem – sóhajtott Vishna. – Én vagyok az egyetlen gothir a Harmincak között. A családom és a barátaim magas tisztségeket töltenek be a császári udvarban. Valószínű, hogy régi ismerőseim indulnak a nadírok ellen. Nem túl megnyugtató az a tudat, hogy esetleg kardot kell húznom ellenük.

– Megértelek – mondta Dardalion. – Viszont továbbra is hiszem, hogy a Forrás küldte hozzánk Siát, és a Hold-hegység szólít minket. Mi egyebet mondhatnék még?

– Szerintem mindannyiunknak imádságra és útmutatásra van szükségünk – jegyezte meg Ekodas, mire a többiek helyeslően bólintottak.

– A hit fontos – tette hozzá Vishna. – Viszont más jelnek is kell lennie.

– Valószínűtlen, hogy lángoló betűkkel írják majd az égre – mondta Dardalion szelíden.

– De még ha így is lenne – vetette közbe Ekodas –, és a sorsunk az, hogy a nadírok földjén haljunk meg, akkor a Forrás úgyis odavezet.

Dardalion végigpillantott az előtte álló ifjakon, és felállt.

– Akkor hát, fivéreim, várakozni fogunk. Várakozni és imádkozni.

Ekodas rosszul aludt: Sia szavai átokként kísértették. A nőről álmodott, és gyakran felriadt, az elfojtott vágytól feszülten. Megpróbált imádkozni, és amikor nem járt sikerrel, a leghosszabb, legbonyolultabb meditációs mantrákat ismételgette. Egy ideig sikerült is összpontosítania, de azután ismét maga elé képzelte aranyárnyalatú elefántcsont-fehér bőrét, sötét, mandulavágású szemét...

Egy órával hajnal előtt halkan felkelt, ügyelve arra, hogy ne riassza fel öt testvérét, akikkel megosztotta az apró hálótermet. Az ágya alatti ládából tiszta fehér köntöst vett elő, gyorsan felöltözött és a konyha felé vette útját.

A kövér Merlon már ott volt, és éppen a nagy kerek sajtokat letakaró durva vásznakat szedegette le. A távolabbi sarokban Glendrin a sütést felügyelte, és a friss kenyér illata lengte be a termet.

– Korán felébredtél – szólalt meg Merlon, amikor Ekodas belépett.

– Nem tudtam aludni – ismerte be az ifjú pap.

– Én nagyra értékelnék még egyetlen órácskát is, fivérem – mondta Merlon sokatmondóan.

– Hát persze – felelte Ekodas. – Átveszem a helyedet.

– Tíz áldást mondok érted, Ekodas. – Merlon arca felderült és magához ölelte a nálánál kisebb férfit, megdöngetve a hátát. Merlon hatalmas termettel büszkélkedhetett, bár még csak huszonhat éves, de már kopaszodott, viszont ereje legendás volt. Paptársai finoman ingerkedtek vele, felemlegetve roppant étvágyát, ennek ellenére testén valójában kevés hájat lehetett találni, leszámítva hasát, amitől Ekodas úgy érezte, hogy a másik mindjárt összenyomja.

– Elég, Merlon! – kapkodott levegő után.

– A reggelinél találkozunk. – Merlon ásított egyet, és elcammogott a hálótermek felé.

Glendrin hátrapillantott.

– Fogj egy tálcát és egy rudat, Ekodas – kiáltott oda neki, és kipöckölte a kemenceajtót lezáró reteszt. A kétágú rudat a távolabbi falba vert kampókra akasztották. Ekodas leemelte és belecsúsztatta az egyik bordázott fémtálcába, majd a készséget átnyújtotta Glendrinnek. A pap konyharuhába tekert kézzel szélesre tárta a kemenceajtót, majd belökte a rudat, a tálcát pedig a három, aranyhéjú cipó alá csúsztatta. Ezután a cipókkal együtt kihúzta a rudat, és fehér gyapjúkesztyűbe bújva, levette a tálcáról kenyereket, a hosszú konyhaasztalra pakolva őket. így már összesen tizenkét cipó feküdt az asztalon, és olyan illatot árasztottak, hogy Ekodas úgy érezte, már egy hete nem evett semmit.

– Merlon köpülte a vajat – szólalt meg Glendrin, és leült az asztal mellé –, de lefogadom, hogy közben megette a felét.

– Lisztes a szakállad – figyelmeztette Ekodas. – Ettől öregebbnek tűnsz még magánál az időnél is.

Glendrin elvigyorodott, és végigsimította vörös, háromágú arcdíszét.

– Szerinted a nőt küldték? – kérdezte.

Ekodas megvonta a vállát.

– Ha így van, akkor is megpróbált elcsábítani – felelte.

Glendrin felkacagott.

– Akkor hát szükséged lesz Merlon tíz áldására – közölte, és meglengette ujját Ekodas felé. – A testiségre gondolni vétek!

– Te hogyan birkózol meg ezzel? – tette fel a kérdést Ekodas.

Glendrin mosolya elhalványult.

– Sehogy – ismerte be. – De most lássunk munkához.

Közösen előkészítették a sajtokat, friss vizet húztak a kútból, és bevitték az ennivalót az ebédlőbe, majd kirakták a tányérokat és evőeszközöket, a korsókat és a kupákat.

Ezután Ekodas egy tálcára kenyeret és sajtot pakolt Siának, és közben érezte, hogy egyre izgatottabb lesz, amiért újra láthatja a nőt.

– Nem találom az almalevet – szólt oda Glendrinnek.

– Tegnap elfogyott.

– Pedig megígértem neki.

Glendrin megcsóválta a fejét.

– Nos, úgy képzelem, hogy mostantól fogva egy életre meggyűlöl majd – közölte kenetteljesen a vörös hajú pap.

– Bolond! – replikázott Ekodas, és vizeskancsót, meg agyagkupát rakott a tálcára.

– Ne legyél nála túl sokáig – tanácsolta Glendrin, de Ekodas nem válaszolt.

Maga mögött hagyta a meleg konyhát, és a hideg kőlépcsőkön felkapaszkodott Sia szobájáig. Bal karján egyensúlyozva a tálcát kinyitotta az ajtót. A nadír nő a padlón aludt, a kialudt tűz előtt, fejét a karjára fektetve, felhúzott lábakkal – testét a gyér holdfény takaróként burkolta be.

– Jó reggelt – üdvözölte Ekodas. A nő felmordult, nyújtózott egyet, és felült. Vállára hulló befonatlan sötét haja még érzékibbé tette arcát. – Meghoztam a reggelit.

– Álmodtál velem? – kérdezte az alvástól kásás hangon.

– Nincs almalé – felelte a férfi. – A víz azonban hideg és üdítő.

– Akkor hát igen a válasz, imádságos ember. Jók voltak ezek az álmok?

– Nem kellene így beszélned egy pappal – rótta meg Ekodas.

A lány kinevette, mire a fiú elvörösödött.

– Ti, kol'ishák furcsa emberek vagytok. – Könnyed mozdulattal talpra állt, az ágyhoz lépett és keresztbevetve lábait, leült. Fogta a cipót, letört belőle egy darabot, és megkóstolta. – Nem elég sós – jelentette ki. Ekodas töltött neki egy kupa vizet, és átnyújtotta. A nő kinyújtotta a kezét és ujjai végigsimították a férfi arcát. – Puha kezek és puha bőr – suttogta. – Olyan, mint egy gyereké. – Átvette a kupát és felhajtotta a tartalmát.

– Miért jöttél ide? – kérdezte a pap.

– Te hoztál ide – emlékeztette a nő, és beledugta ujját a vajas tálba, majd megnyalta.

– Küldtek?

– Igen. A sámánunk, Kesa kán azért küldött, hogy vigyem haza a testvéremet. De ezt úgyis tudod.

– Igen, csak azon töprengtem...

– Min töprengtél?

– Á, nem számít... Élvezd a reggelidet. Az apát látni kíván, még mielőtt elmész – meg tudja mondani, hol találod meg Belast.

– Akkor még van idő, imádságos ember – duruzsolta a nő, és megfogta a férfi kezét, aki elrántotta azt.

– Kérlek, ne beszélj így – könyörgött neki. – Nagyon... kényelmetlen ez nekem.

– Kívánsz – jelentette ki Sia, és az állításhoz mosoly társult.

Ekodas egy pillanatra behunyta a szemét, és küszködve próbálta összeszedni a gondolatait.

– Igen, de azt hiszem ez önmagában még nem vétek.

– Vétek?

– Rosszcselekedet... mint a bűn.

– Mint ellopni a fivéred póniját? – kíváncsiskodott a lány.

– Igen. Pontosan. Ez is vétek lenne. Lényegében minden lopás, hazugság vagy rosszindulatú tett vétek.

A lány lassan bólintott.

– Akkor hát szeretkezni vétek? De hol van itt a lopás? Vagy a hazugság? Vagy a rosszindulat?

– Nem csak ezek a tettek tartoznak ide – felelte a férfi szinte hebegve. – Hanem a törvény- vagy az esküszegés is. Itt mindannyian fogadalmat tettünk a Forrásra. Az a dolog... fogadalmunk megszegését jelentené.

– Az istened kért meg erre a fogadalomra?

– Nem, de...

– Akkor ki?

A férfi széttárta a kezét.

– Ez a hagyomány része. Érted? A szabályokat sok évszázaddal ezelőtt szent emberek hozták.

– Aha – benne van az írásokban,

– Pontosan.

– Nekünk nincsenek írásaink – derült fel a lány. – Így hát élünk és nevetünk, szeretkezünk és harcolunk. Nincs hasfájásunk, nem lüktet a fejünk, nincsenek rossz álmaink. A mi istenünk a földből szól hozzánk, nem az írásokból.

– Ez ugyanaz az isten – győzködte Ekodas.

A nő megrázta a fejét.

– Nem, imádságos ember. Nem hiszem. A mi istenünk erős.

– Megmenti népedet a gothiroktól? – fortyant fel Ekodas, még mielőtt visszafoghatta volna magát. – Sajnálom. Meggondolatlanul szóltam. Kérlek, bocsáss meg.

– Nincs mit megbocsátanom, mivel nem értesz, Ekodas. A mi istenünk maga a föld, és a föld tesz minket erőssé. Harcolni fogunk, és vagy diadalmaskodunk vagy meghalunk. A földnek nem számít, hogy győzünk vagy veszítünk, mert élve vagy halva, de mindig egyek vagyunk vele. A nadírok maga a föld.

– Győzhettek? – kérdezte a férfi szelíden.

– Sajnálnád, ha meghalnék? – kérdezett vissza a nő.

– Igen – felelte Ekodas habozás nélkül.

Sia talpra szökkent, szorosan a férfi elé állt, és átkarolta Ekodas nyakát. Ajkai hozzáértek a pap arcához.

– Bolond Ekodas – suttogta, és elengedte.

– Miért vagyok bolond?

– Kísérj az apáthoz. Most rögtön indulni akarok.

Árnyjáró megrántotta a fekete herélt kantárát és leszállt a nyeregből, néhány lépést sétált a domb gerince felé, majd hasra feküdt és végigpásztázta a hatalmas Sentrai-síkság túlfelén nyugatról keletre húzódó hegyvonulatot. Heg felbaktatott a dombra, és elnyúlt mellette.

Három út vezetett északra, de melyiket válasszák? Északkeletre a Delnoch-hágó feküdt, hatfalú erődjével. Ez volt a Gulgothirba és a Hold-hegységbe vezető közvetlen útvonal, de vajon az erőd parancsnoka kapott-e utasítást, hogy kutasson utána?

Árnyjáró sóhajtott és pillantása északra vándorolt, a drenaiak ősi ellenségei, a sathuli törzsek lakta magas, elhagyatott hágók felé. Egyetlen szekér sem haladhatott át földjükön, sem karavánok, sem utazók. A vérszomjas sathuli harcosok mind a gothir, mind a drenai civilizációtól elszigetelten éltek.

Végül ott volt még Dros Purdol, a kikötőerőd, messze keleten. Azon túl viszont a nagy Namib-sivatag terült el. Árnyjáró már kétszer átkelt rajta, és nem akarta újra látni.

Nem. Meg kellene kockáztatniuk Delnochot.

Már éppen vissza akart kúszni, amikor keletről valami fényes csillogás ütötte meg a szemét. Maradt, ahol volt, és tekintete a távoli erdőszélre meredt. Rövid idő elteltével a fák közül lovasok léptettek elő, függőlegesen tartott dárdákkal a kezükben, és a napfény megcsillant vassisakjukon és fegyvereiken. Vagy harminc dárdás haladt ott lassan, kímélve hátasaikat.

Árnyjáró lekúszott a nyeregről, majd felállt és visszatért a többiekhez. Heg szorosan az oldalán ügetett.

– Itt várunk egy órát – mondta –, majd Delnoch felé indulunk.

– Láttál valamit? – kérdezte Angyal.

– Dárdásokat. Az erődbe tartanak.

– Szerinted minket keresnek? – szólt közbe Senta.

Árnyjáró vállat vont.

– Ki tudja? Karnak alig várja, hogy holtan lásson. Mostanra ötven mérföldön belül minden katonai egység tudhatja, hogy nézek ki.

Miriel felállt és felbattyogott a dombtetőre, majd lekuporodott egy rekettyebokor mögé, ahonnan szemügyre vette a dárdásokat. Perceken át mozdulatlan maradt, majd visszatért a többiekhez.

– A tisztjük Egan dun – mondta Árnyjárónak. – Fáradt, éhes, és arra a nőre gondol, akit a Kettes Fal egyik kocsmájában ismert meg. És igen, tudja, hogy nézel ki. Húsz másik emberét tőlünk délnyugatra helyezte el. Az a parancsuk, hogy tartóztassanak le.

– Most mi lesz? – tette fel a kérdést Angyal.

Árnyjáró arca zord kifejezést öltött.

– Átkelünk a hegyen – mondta végül.

– A sathulik remek harcosok és nem szeretik az idegeneket – mutatott rá Senta.

– Már átjutottam ott. Ahhoz, hogy megöljenek, el kell kapniuk engem.

– Úgy érted, hogy egyedül mész? – kérdezte Miriel halkan.

– Ez a legjobb – felelte. – Te és a többiek Delnochba mentek. A hegyeken túl majd megtalállak titeket.

– Nem. Együtt kell maradnunk. Az adottságom biztonságot nyújt.

– Ebben van igazság – ismerte el Angyal.

– Talán – értett egyet Árnyjáró –, de ellene szól, hogy öt lovas nagyobb port ver fel, mint egy. Öt ló több zajt csap, mint egy, a magas hegyi hágók pedig minden neszt felerősítenek. Egy aláhulló követ néha fél mérföldről is meg lehet hallani. Nem. Egyedül megyek. – Miriel szóra nyitotta a száját, de apja az ajkára tette az ujját. – Nincs több vita, Miriel – mosolygott rá. – Életem több mint felét egyedül éltem le, miközben vadásztak rám. Egyedül vagyok a legerősebb. Tartsatok Delnochnak, és miután elhagytátok az erődöt, induljatok észak felé. Ott megtalállak titeket.

– Veled leszek – suttogta a lány, és hozzáhajolt, arcon csókolva Árnyjárót.

– Mindig – felelte az.

Árnyjáró a lovához lépett, fellendült a nyeregbe és sarkával megérintette a herélt oldalát. A feketeruhás lovas elérte a dombtetőt, oldalán a kutyával. A dárdások mostanra apró pöttyökké zsugorodtak a távolban, és Árnyjáró egy pillanatra sem gondolt velük, miközben a Delnoch égre törő bércei felé kanyarodott.

Egyedül.

Mintha szelleme palackból szabadult volna ki. Bármennyire szerette is Mirielt, hatalmas megkönnyebbülés és szabadságérzet öntötte el, hogy nem nehezedett rá a többiek társasága. Lepillantott a kopóra és felkacagott.

– Azért nem vagyok teljesen egyedül, igaz, Heg? – A kutya félrehajtotta fejét és a földet szaglászva, nyúlnyomokat keresve, elrohant. Árnyjáró mélyen beszívta az üde és hideg levegőt, amely a hósipkás csúcsok felől áramlott. A sathulik feltehetőleg már a téli raktáraikat ácsolják, és gondolataik távol járnak a fosztogatástól és háborúskodástól. Ügyességgel és egy kis szerencsével úgy juthat át a magas hágókon és visszhangos kanyonokon, hogy nem is tudnak róla.

– Kis szerencsével? Az előtte álló útra gondolt: a keskeny, jégmarásos ösvényekre, a becsapós lejtőkre, a befagyott patakokra és a farkasok, medvék és pumák birodalmára.

Félelem kúszott testébe, mire felnevetett. A félelemtől lüktetni kezdett a szíve, a vér rohanva tódult ereiben és izmaiban, amitől karja és törzse erőre kapott. Akár jó volt, akár rossz, tudta, hogy erre született: arra, hogy magányosan lovagoljon be a veszély torkába, ellenségeivel körülvéve. Mi más a félelem, ha nem az élet bora, aminek zamatától megborzongott.

Az elmúlt öt évben halott voltam, ismerte fel hirtelen. Járkáló hulla voltam, bár nem tudtam. Danyalra gondolt, és ráeszmélt, hogy képes felidézni életük örömteli pillanatait, anélkül, hogy érezné a felesége elmúlása miatti éles, marcangoló keserűséget. A szürke és fenyegető hegyek pedig valósággal csalogatták.

A férfi válaszolt a hívásukra.

Miriel némán üldögélt a taverna kertjében, és Dros Delnoch alatta elterülő irdatlan falait bámulta. Az erődbe vezető út eseménytelenül zajlott, leszámítva Angyal és Belas civakodását. Miriel kezdetben nehezen értette a gladiátorban fortyogó gyűlöletet, ezért adottságához folyamodott. Ahogy felidézte az emléket, megborzongott és új útra terelte a gondolatait. Apja hamarosan megkezdi útját a sathulik földjén át. A függetlenségét vadul védelmező nép háromszáz évvel ezelőtt kelt át a tengeren Ventria sivatagából, és a Delnoch-hegységben telepedett le. Miriel keveset tudott történelmükről, azt leszámítva, hogy hittek az ősi próféták jövendöléseinek és eredeti hazájukban üldözték őket hitük miatt. A sathuli befelé forduló nép volt, a csatában kemény és vérszomjas, állandó háborúságban állt Drenaival.

A lány felsóhajtott. Tudta, hogy Árnyjáró harc nélkül nem kelhet át a földjükön, így azért imádkozott, hogy épségben jusson át.

Mögötte az ősi vár és a taverna három épülete magasodott a keskeny Delnoch-hágóban. Bármennyire is erős és impozáns volt a vár, eltörpült a völgyet egészében kitöltő új erődítményhez képest. Miriel tekintete végigfutott a hatalmas építményen – a megerősített pártázatos gránitfalakon, a masszív kaputornyokon és a bástyákon.

– Egel Bolondságának hívják – mondta Angyal, és mellé lépett, kezében vizezett borral teli kupájával. Nyomában Senta és Belas lépett ki a tavernából, és letelepedtek Miriel mellé a fűbe. – Minden fala több mint hatvan láb magas és barakkjaiban harminc ezren férnek el. Van olyan, amit még sosem használt. És soha nem is fognak.

– Még sosem láttam ehhez foghatót – suttogta a lány. – Innen az első falon álló őrök csak rovaroknak tűnnek.

– Bámulatos módja a pénz pazarlásának – szólalt meg Senta.

– Húszezer munkás, ezer kőműves, ötven építész, több száz ács. És mindez egy álom miatt.

– Miféle álom? – kíváncsiskodott Miriel.

Senta kuncogott és Belas felé fordult.

– Na igen. Egel azt állította, hogy látomása volt Belasról és néhány fivéréről – tengernyi nadír harcosról, akik Drenai ellen törnek majd. Ennek eredménye ez a szörnyedvény.

– Azért építették, hogy távol tartsák a nadírokat? – kérdezte a lány hitetlenkedve.

– Pontosan azért, Miriel – felelte Senta. – Hat fal és a vár. A világ legnagyobb erdője, hogy megállítsa a legkisebb ellenséget. Egyetlen olyan nadír törzs sincs, amely ezernél több harcost számlálna.

– Viszont több mint ezer törzs létezik – mutatott rá Belas. – Az Egyesítő kovácsolja majd őket eggyé. Egy nép lesz és egy király.

– Minden szegény nép ilyesmiről álmodik – közölte Senta. – A nadírok sosem fognak egyesülni. Annyira gyűlölik egymást, mint amennyire minket, ha ugyan nem jobban. Mindig háborúznak, és nem ejtenek foglyokat.

– Ez nem igaz – sziszegte Angyal. – Igenis ejtenek foglyokat, és azután halálra kínozzák őket. Férfiakat, nőket, gyerekeket. Ők a legvisszataszítóbb nép a föld kerekén.

– Egyetlen igazi nadír sem kínozna gyerekeket – hördült fel a haragvó tekintetű Belas. – Gyorsan végeznének velük.

– Láttam, amit láttam! – csattant fel Angyal. – És ne is gondolj arra, hogy hazugnak nevezz!

Belas kezét a késére tette, Angyal pedig ujjait kardja markolata köré fonta, mire Miriel közéjük lépett.

– Nem harcolunk egymással – mondta, és kezét Angyal karjára tette. – Minden népben van gonoszság, de csak az ostobák hibáztatnak egy egész népet.

– Te nem láttad azt, amit én! – mondta a férfi.

– De igen, láttam – mondta szelíden. – A felfordított szekereket, a fosztogatást és az öldöklést. És láttalak téged is, ahogy apád magához ölel, a köpenyével takarva előled a történteket. Gonosz nap volt az, Angyal, de el kell felejtened. Az emléke megmérgezi a lelked.

– Ne nézz többé a fejembe! – bömbölt fel a férfi váratlanul, majd ellépett a lánytól, és öles léptekkel visszaindult a tavernába.

– Démonokat hordoz a lelkében – szólalt meg Belas.

– Mint mindannyian – tette hozzá Senta.

Miriel felsóhajtott.

– Csak kilenc éves volt, amikor szemtanúja lett a támadásnak, és a sikolyok azóta kísértik. Viszont többé már nem az igazságot látja – talán soha nem is látta. Apja köpenye eltakarta előle a barbár mészárlás nagy részét, és nem emlékszik arra, hogy olyanok is részt vettek a támadásban, akik nem nadírok voltak. Sötét köpenyt viseltek, és feketére edzett acélfegyvereket hordtak maguknál.

– Vérlovagok – mondta Belas.

Miriel bólintott.

– Én is azt hiszem.

A nadír felállt.

– Sétálok egyet, és megnézem ezt az erődöt. Látni akarom a falakat, amelyek építését a népem ösztönözte.

Elballagott, és Senta Miriel mellé lépett.

– Végre egyedül – kezdte.

– Szaténlepedős ágyba képzelsz, és ez nem tetszik nekem.

A férfi elvigyorodott.

– Nem valami udvarias dolog mások gondolataiban olvasni.

– Az nem is izgat, hogy tudom, mire gondolsz?

– Egyáltalán nem, hiszen nincs okom szégyenkezni. Gyönyörű nő vagy, és egyetlen férfi sem lenne képes sokáig úgy üldögélni melletted, hogy ne gondolna szaténlepedőkre, puha fűre vagy illatos szénakazalra.

– Az élet többről szól, mint az üzekedésről! – kiáltotta a lány, és tudta, hogy elpirult.

– Ugyan honnan tudhatnád, szépségem? Az efféle dolgokban nincs tapasztalatod.

– Sosem megyek hozzád.

– Gyorsan kikosaraztál, szépségem. Hogyan hozhattál ilyen döntést, amikor még nem is ismersz?

– Elég jól ismerlek.

– Badarság. Fogd meg a kezem egy pillanatra. – A férfi gyengéden megfogta a lány csuklóját, majd ujjai összefonódtak Mirielével. – Ügyet se vess a gondolataimra, inkább érezd az érintésem. Hát nem gyengéd? Hát nem kellemes?

A lány elrántotta a kezét.

– Nem, nem az!

– Aha, rajtakaptalak! Mert füllentesz, szépségem. Ugyan nem rendelkezem az adottságaiddal, de tudom, hogy mit éreztél. És az távolról sem volt kellemetlen.

– Az arroganciád éppoly kolosszális, mint ezek a falak – dühöngött a lány.

– Igen, így van – helyeselt Senta. – És jó okom van rá, mivel roppant tehetséges fickó vagyok.

– Beképzelt vagy, és nem látsz tovább a saját vágyaidnál. Mondd csak Senta, mi az, amit kínálsz nekem? És kímélj meg a hálószobáról szóló hencegésedtől.

– Olyan gyönyörűen ejted a nevem.

– A kérdésemre felelj, a fene beléd! És ne feledd, hogy tudom, mikor hazudsz.

A férfi rámosolygott.

– Te az enyém vagy – mondta lágy hangon –, és én a tiéd. Mit kínálok neked? Mindent, amim csak van, szépségem – suttogta, és szeme nem eresztette a lány tekintetét. – És mindent, amim csak lesz.

Miriel egy pillanatig némán hallgatott.

– Tudom, hogy addig hiszel saját szavaidnak, amíg kimondod őket. Viszont nem hiszem, hogy elég erős lennél ahhoz, hogy ezek szerint is élj.

– Lehet, hogy így van – ismerte el a férfi.

– És azt tervezted, hogy megölöd apámat és Angyalt. Azt hiszed, meg tudom ezt bocsátani neked?

– Remélem – felelte Senta és ebben a pillanatban Miriel a férfi gondolatai között egy felvillanó képet látott, amit az megpróbált elrejteni. A kép megdöbbentette.

– Nem is akartad megölni Angyalt! Kész lettél volna meghalni.

A férfi mosolya lehervadt, ő pedig vállat vont.

– Arra kértél, hogy kíméljem meg, szépségem. Azt hittem, hogy esetleg szereted.

– Akkor még csak nem is ismertél, és még most sem ismersz. Hogy lettél volna képes csak így odadobni az életed?

– Ne döbbenj meg ennyire. Tudod, kedvelem az öreget, és elképzelhető, hogy megpróbáltam volna lefegyverezni, vagy megsebesíteni.

– Megölt volna.

– Sajnáltad volna?

– Akkor nem.

– De most már sajnálnád?

– Nem tudom... igen. Ám nem azért, mert szeretlek. Számos nőd volt már, és mindegyiknek azt mondtad, hogy szereted. Meg is haltál volna értük?

– Talán, hiszen mindig is romantikus alkat voltam. Veled azonban más a helyzet. Tudom.

– Nem hiszem, hogy a szerelem ilyen gyorsan hatalmába keríthet valakit – mondta a lány.

– A szerelem furcsa egy fenevad. Időnként előugrik rejtekéből, és váratlanul, lándzsaként csap le. Máskor lassan, óvatosan cserkészi be áldozatát.

– Mint egy orgyilkos?

– Pontosan – felelte a férfi ragyogó mosollyal.

11

Jahunda nyílvesszőt illesztett a húrra, úgy várta, hogy a lovas kibukkanjon a fák közül. Az ujjai fagyosak voltak, de vére forrón száguldott ereiben a hajszától feltüzelve. A drenai gondosan választotta meg útját, elkerülve a széles, gyakran használt ösvényeket, és végig a keskeny szarvas csapáson maradt. De Jahunda még így is észrevette, mivel a Sathulik Ura azt parancsolta neki, hogy figyelje a Chasica-csúcstól délre elterülő vidéket – és senki sem léphetett a sathulik földjére a Sentrai-síkságról, ha a Chasicáról kémlelték a tájat. Nagy megtiszteltetésnek számított, ha valaki ezt a feladatot kapta – főleg akkor, ha az illető még csak tizennégy éves volt, és nevéhez még nem fűződött vértett. A Sathulik Ura azonban tudja, hogy nagy vadász és harcos leszek, gondolta magában Jahunda, ezért választott engem erre a feladatra.

Jahunda elküldte a füstjelet, majd leóvakodott a csúcsról, az első rejtekhelyet véve célba. A drenai azonban jobbra vágott, felfelé kanyarodva a csúcs irányába, Jahunda átvetette vállán az íját, és felrohant a szarvascsapára néző második rejtekhelyre. A drenainak ott kell felbukkannia. Gondosan megválasztotta a nyílvesszőt, és remélte, hogy még azelőtt sikerül végeznie az idegennel, mielőtt a többiek megjönnek. Ekkor jogot formálhat a lóra, amely csodás példánynak tűnt. Lehunyta szemét és a fülét hegyezte, hogy hallja-e a havon tompán kaffogó patacsattogást. Fehér burnusza alatt teste verítékben úszott, és a félelemtől kiszáradt a szája. Ez a drenai nem kereskedő volt. Ez a drenai óvatos volt, és tudta, hova lovagol; ismerte a rá leskelő veszélyeket is. Egyáltalán az, hogy meg merte kockáztatni az utazást, már önmagában sokat elárult bátorságáról és magabiztosságáról. Jahunda idegesen gondolt arra, hogy az első lövésnek halálosnak kell lennie.

A hóval borított fák közül nem szüremlett elő hang, így megkockáztatott egy pillantást és kikukucskált a szikla fölött.

Semmi.

A férfinak azonban a közelben kell lennie, hiszen nem volt más út erre. Jahunda balra araszolt és kihajolt. Még mindig semmi. Talán a lovas visszakanyarodott; talán jobb lett volna, ha az első rejtekhelyen várja be. Bizonytalanság kezdte marcangolni, de azután arra gondolt, hogy talán a drenai csak az egyik fánál könnyít magán. Adj neki időt! A szíve vadul vert, és megpróbálta lecsillapítani magát, de hát az a ló olyan pompás példány volt! Eladhatja és vehet Shorának egy selyemsálat meg egy olyan kékköves karperecet, amelyet Zaris olyan nevetségesen drágán ad. Ó, Shora hogy fogja szeretni, ha apja házához ilyen értékes ajándékokkal érkezik! Ő pedig elismert harcos lesz és vadász; az ország védelmezője. Aligha fog számítani, hogy még csak a szakálla sem pelyhedzik.

Meghallotta a patadobogást és nagyot nyelt. Várj! Légy türelmes. Megfeszítette a húrt, és felsandított a napra. Árnyékot fog vetni, méghozzá a lovastól jobbra, így Jahunda a sziklatömb mögött tökéletesen időzítheti a támadását. Megnyalta az ajkát, és a ló árnyékát figyelte. Ahogy az a szikla mellé ért, Jahunda felemelt íjjal lépett elő.

A nyereg üres volt. A lovasnak semmi nyoma.

Jahunda pislogott. Valami kemény csapódott a tarkójának, mire térdre esett és íja kihullott az ujjai közül. Meghalok! – gondolta magában, és még utoljára felidézte magában a gyönyörű Shora képét.

Arra eszmélt, hogy kérges kezek rázzák, és lassan kezdett magához térni.

– Mi történt, fiú? – kérdezte Jitsan, a Sathulik Urának első felderítője.

Megpróbálta elmagyarázni, de ekkor egy másik vadász lépett melléjük, és megveregette Jitsan vállát.

– A drenai előreküldte a lovát, majd a fiú mögé került, és leütötte. A Senac-hágó felé ment tovább.

– Tudsz járni? – kérdezte Jitsan Jahundát.

– Azt hiszem.

– Akkor menj haza, gyermek.

– Megszégyenültem – felelte Jahunda lehajtott fejjel.

– Élsz – mutatott rá a lényegre Jitsan, majd felállt, és öles léptekkel nekiindult, nyomában a hat másik vadásszal.

Nem lesz hát a fiatal sathuli vadásznak lova. Sem karkötője Shorának. Sem sála. Jahunda nagyot sóhajtott, és felszedte a földről az íját.

Árnyjáró leszállt a nyeregből, és kantáránál fogva vezette fel a heréltet az emelkedőn. Heg mellette ügetett és nem igazán örült a hideg hónak.

– Lesz ennél még rosszabb is – mondta neki a férfi.

Látta a jelzőfüstöt és zord mosollyal szemlélte a fiatal sathuli harcos bohóckodását. A fiú nem lehetett több tizennégy évesnél – éretlen és tapasztalatlan révén túl gyorsan futott a rejtekhelyre, könnyen észrevehető lábnyomokat hagyva maga után, ami elárulta, hogy a szikla mögé bújt. Volt idő, amikor Árnyjáró megölte volna.

– Kezdesz elpuhulni – rótta meg magát fennhangon, de nem bánta meg tettét.

A lejtő tetejénél megállt, leárnyékolta szemét a vakító hó miatt, és a Senac-hágóhoz vezető utat kereste. Tizenkét éve járt erre utoljára, de akkor nyár volt, a hegyek zöld virágzó ruhájukat viselték. A szél most áthatolt bőrzekéjén, ezért kioldozta a nyereg mögé erősített szőrmés köpenyét, kigöngyölte és felöltötte, bronz melltűvel és bőrhurokkal erősítve testére.

Szemügyre vette a maga mögött hagyott csapást, majd ismét nekiindult, kötőféken vezetve hátasát. Az ösvény keskeny volt és hóval fedett kőtörmelékes lejtőn tekergőzött jobbra-balra, majd egy hosszú, ide-oda kanyargó párkányba torkollt, amely sehol sem volt szélesebb négy lábnál. Jobbra emelkedett a hegy, balra pedig a négyszáz láb mély szakadék húzódott. Nyáron is éppen elég veszélyes volt az út a párkányon át, de most, hogy jég borította a becsapós ösvényt...

Nem vagy normális, mormolta magában Árnyjáró. Elindult, de a herélt visszatáncolt. A szél fütyülve süvített a hegyoldalak között, és a ló nem kívánt részese lenne egy ilyen utazásnak.

– Gyerünk, fiú! – nógatta Árnyjáró, és megrángatta a kantárt, de a hátas nem moccant. A ló mögött Heg mély, fenyegető morgást hallatott, mire a herélt megugrott, és kis híján letaszította Árnyjárót a peremről. A férfi előre-hátra himbálózott a párkány szélén, de a kantárt nem engedte el, és ez mentette meg visszarántva a biztonságba. A perem közel negyed mérföldön át tekergőzött a hegyoldalban, mígnem közvetlenül egy kanyar után meredek, morzsalékos lejtőbe torkollt, amely a völgybe vezetett le.

Árnyjáró felsóhajtott, és már majdnem elindult lefelé, amikor Heg ismét felmordult. A ló megugrott és kitépte a kantárt a férfi kezéből. A hátas elzuhant a morzsalékos talajon és görögve csúszott lefelé, Árnyjáró feje mellett pedig egy nyílvessző süvített el. A férfi megpördült, és közben előhúzott két kést, Heg pedig máris rávetette magát a kanyarból előbukkanó sathuli harcosra. A kopó hatalmas állkapcsa az íjász arca felé kapott, mire az eldobta íját, és hátrafelé vetette magát – nekicsapódott a mögötte érkezőnek és letaszította a párkányról. A sikolya még el sem halt, amikor Heg újra az első harcosra vetette magát, és agyarai összezárultak a férfi alkarján.

Árnyjáró közelebb lépett a sziklafalhoz, amikor a harmadik sathuli is megjelent. A harcos felemelte tulwarját, és célba vette a kutyát – Árnyjáró karja kicsapott, és a fekete pengéjű kés a férfi bordái közé csapódott. Az alak nyögött egyet, elejtette a tulwart, és térdre rogyott, majd arccal előre a hóba zuhant.

– Heg, ide! – kiáltotta Árnyjáró. A kutya csak tépte és szaggatta az első harcost, de amikor Árnyjáró ismét rákiáltott, elengedte áldozatát, és elhátrált. Árnyjáró leoldotta apró számszeríját az övéről, megtöltötte és várt. A sérült karú férfi a meredély peremén hevert, és zihálva kapkodta a levegőt. A másik már halott volt.

– Ki a vezér? – kiáltott oda a kanyar mögött rejtőzőknek tört sathulisággal.

– Jitsan – érkezett a válasz. – És jobban beszélem a nyelvedet, mint te a miénket.

– Akartok fogadni?

– Mire?

– Mondjuk arra, hogy a barátotok meddig él, ha nem jöttök érte, és kötözitek be a sebét.

– Beszélj világosan, drenai.

– Átutazóban vagyok, és nem jelentek veszélyt a sathulikra. Nem vagyok katona sem. Adjátok a szavatok, hogy felhagytok a vadászattal, és máris távozom, így megmenthetitek a barátotokat. Ha nem, várok, harcolunk, és ő meghal.

– Ha vársz, meghalsz – ordított vissza Jitsan.

– De ő is – felelte Árnyjáró.

A sérült férfi felnyögött, és megpróbált átgördülni a párkanyon, hogy a lenti sziklákon lelje halálát. Bátor mozdulat volt, és Árnyjáró azon kapta magát, hogy csodálja a harcost. Jitsan odakiáltott a sathulinak, mire az abbahagyta a mozgolódást.

– Rendben van, drenai, a szavamat adom. – Jitsan előjött, tokjába csúsztatott karddal.

Árnyjáró kipöccintette a vesszőket számszeríjából és kioldotta a húrokat.

– Gyerünk, kutya – mondta és ráugrott a morzsalékos lejtőre, és guggolva csúszott lefelé. Heg azonnal követte gazdáját, görögve és bukdácsolva hagyva maga mögött Árnyjárót.

A férfi azonban rosszul mérte fel a lejtő meredekségét és elengedte számszeríját, amikor nekicsapódott egy láthatatlan sziklakiszögellésnek, ami katapultként lökte a levegőbe. Árnyjáró pörögve, szakozva kelt légi útra, majd megfeszítette izmait, és labdává gömbölyödött, amikor ismét földet ért, miközben azért imádkozott magában, nehogy egy fának vagy sziklatömbnek csapódjon.

A szédítő száguldása végre lassúbbodott, és útja egy nagy hóbuckában ért véget. A teste sajgott és lüktetett, két kése pedig kiesett tokjából. Furcsamód a kardja továbbra is hüvelyében pihent. Árnyjáró szédelegve felük, és hányinger tört rá. Miután az érzés elmúlt, térdre küzdötte magát. Két kését elvesztette, tegze kiürült, nadrágja elrongyolódott, jobb combja pedig lehorzsolódott és vérzett.

Tőle jobbra hevert a lova, kitört nyakkal. Árnyjáró hosszan és mélyen beszívta a levegőt, ujjaival pedig megnyomkodta sajgó bordáit. Egyik sem tűnt töröttnek. Heg odabaktatott hozzá és megnyalta az arcát. A kutya horpaszán a varratok felnyíltak, és vékony vérpatak csordogált sebeiből.

– Hát megcsináltuk, fiú – szólalt meg Árnyjáró. Lassan és roppant óvatosan felállt. A közelben több nyílvessző hevert és ott volt az egyik kése is, nem messze döglött hátasától. Összeszedte fegyvereit, és a hóban keresgélt egy ideig másik kése után, de nem találta meg. Heg visszarohant a lejtőre, és szájában a nyílpuskával tért vissza.

Árnyjárónak tizenkét nyila és egy kése maradt. A lábán keletkezett horzsolás nem volt mély, nem kellett összevarrni, de azért bekötözte a nyeregtáskából előszedett kötszerrel, majd leült egy kiugró sziklára, és szárított húst falatozott a kutyával.

A magasban füstjel szállt az ég felé, mire Árnyjáró megvakargatta Heg fejét.

– Jobb, ha nem bízol a sathulikban – mondta. A kutya oldalt fordította a fejét, és megnyalta a férfi kezét.

Árnyjáró felállt, és szemügyre vette a völgyet. A hó mély volt, de a Senac-hágó felé vezető út nyitva állt.

Levette az elemózsiás zsákot a döglött lóról, és elindultak észak felé.

A hatszáz fekete köpenyes harcos lassan besorjázott a hatalmas csarnokba, húsz sort képezve az emelvény előtt, amelyen Zsu-csao és hat kapitánya állt. A vörös lámpások karmazsinszínű fényt árasztottak magukból, és a magas mennyezet boltíves pillérei között árnyékok cikáztak

Minden némaságba burkolódzott. Zsu-csao kitárta karjait – lebernyeges ruhája démonszárnyként hullt alá válláról.

– Eljött a nap, fegyvertársaim! – bömbölte. – Holnap a ventriaiak megtámadják Purdolt és a Skeln-hágót. Ezt követően gothir csapatok indulnak meg a Sentrai-síkság felé. Ötezer harcos pedig elsöpri a nadír Farkasokat, elhozva nekünk Kar-Barzac kincsét.

– Egy hónapon belül mind a három nagy népet a Testvériség fogja uralni. És végre miénk lesz az a hatalom, ami megilleti erőnket és hitünket.

– A vér napjai elérkeztek! Azok a napok, amikor az egyetlen törvény az lesz, amit mi teszünk, méghozzá úgy, ahogy kedvünk tartja! – Eget rengető bömbölés szakadt fel a sorok közül, de a varázsló egy gyors kézmozdulattal véget vetett neki. – A hatalomról van szó, fegyvertársaim. Az ősi fajok nem értették meg, hogy milyen hatalmat birtokolnak. Az óceánok elnyelték városaikat és kultúrájukat mára szinte az ismeretlenség köde burkolja be.

– Ám létezik hatalmuknak olyan központja, amelyet minden grimoár megemlít. A Hold-hegységben áll Kar-Barzac fellegvára. Az ősök misztikus ereje ott még mindig létezik, és ezzel nemcsak uralmunk fenntartásának eszközét leljük meg, hanem a halhatatlanság titkát is. Nyerjétek meg ezt a háborút és örökké fogunk élni, álmaink valóra válnak, vágyunk csillapíttatik, kívánságaink beteljesülnek. – Ezúttal hagyta, hogy az ujjongás teret nyerjen és karbafont kézzel itta magába hódolatukat. A zsivaj fokozatosan elült, Zsu-csao pedig ismét beszélni kezdett.

– Azoknak, akiket arra választottak ki, hogy a Farkasok ellen induljanak, a következőket mondom: öljétek meg mindet, öljétek meg a ringyóikat és a kölykeiket. Senkit se hagyjatok életben. Égessétek el testüket és őröljétek porrá a csontjukat. Álmaikat borítsa el a történelem pora!

Amint a feléledő ujjongás ismét elcsitult, Zsu-csao lelépdelt az emelvényről és egy kis oldalajtón át elhagyta a csarnokot. Nyomában kapitányaival, a palota nyugati szárnyában elhelyezett lakosztálya felé vette útját. Odabent elnyúlt egy karosszékben és intett tisztjeinek, hogy üljenek köré.

– Minden terv elkészült? – kérdezte rangidős tisztjét, az Innicas nevezetű, negyvenes éveinek közepén járó, széles vállú albínót, akit villás fehér szakálla és a homlokán húzódó cakkos seb tett még jellegzetesebbé. A férfi hosszú haját befonva viselte, rezzenetlen rózsaszínű szeme pedig hideg fénnyel égett.

– Igen, nagyúr. Galen gondoskodik róla, hogy Karnakot kiadják nekünk. Meggyőzte, hogy találkozzon a sathulik törzsfőjével – ők majd fogságba ejtik és élve hurcolják Gulgothirba. Viszont nem értem, nagyúr, miért van rá szükségünk? Miért nem nyessük csak el a torkát és teszünk pontot a dolog végére?

Zsu-csao elmosolyodott.

– A Karnakhoz hasonló emberek nagyon ritkák. Hatalmuk van, mélyről fakadó elementáris erejük. Értékes ajándék lesz Shemaknak, akárcsak a császár – így két nagyúr kerül az áldozati kés alá. Mikor részesült urunk ilyen megtiszteltetésben? Én pedig örömmel nézem majd végig, ahogy az életükért könyörögnek.

– És mi lesz a Forrás papjaival? – érdeklődött egy másik tiszt; a karcsú férfi gyérülő őszes haja a vállát verdeste.

– Dardalionnal és nevetséges kompániájával? – Zsu-csao szárazon felkacagott. – Ma éjjel végük, Casta. Hatvan embert vess be, és pusztítsátok el a lelküket, amíg alszanak.

– Aggódom, nagyúr – szólalt meg ismét Innicas –, emiatt az Árnyjáró miatt. Sok évvel ezelőtt nem Dardalion szövetségese volt?

– Ő egy gyilkos. Nem több és nem kevesebb. Nincs köze a misztikus módszerekhez.

– Kilenc harcosunkat ölte meg – mutatott rá Casta.

– Van egy mostohalánya, Miriel. Ő rendelkezik az adottsággal, és az apjával tart még két arénaharcos is: Senta és Angyal. Na és ott van még a renegát Belas. A támadás szerencsétlenül lett időzítve, de a második támadást már nem élik túl – ezt megígérhetem.

– Nem akarok tiszteletlen lenni, nagyúr, de úgy tűnik, hogy ez az Árnyjáró bámulatos adottságokkal rendelkezik a túlélés terén – szólt Innicas. – Tudjuk, hogy merre jár most?

– Ebben a pillanatban a sathulik földjén menekül. Egyedül van – leszámítva egy borzas ebet –, megsebesült és alig van enni- és innivalója. Az üldözők már közel járnak hozzá. Most majd meglátjuk, hogy az a bizonyos adottsága meddig terjed.

– És a lány? – kérdezte az ősz hajú Casta.

– Dros Delnochban van, de csatlakozni fog Kesa kánhoz és ott lesz Kar-Barzacban.

– Élve akarja? – tette fel a kérdést Melchidak.

– Nekem mindegy – felelte Zsu-csao – de ha élve esne fogságba, add az embereidnek, hadd szórakozzak ki magukat. Ha végeztek, áldozd fel a mesternek.

– Nagyúr, az ősök hatalmáról és a halhatatlanságról szóltál – mondta Casta. – Mi vár ránk Kar-Barzacban?

Zsu-csao elmosolyodott.

– Egyszerre csak egy dolgot, Casta. Amikor a nadír Farkasok meghaltak, majd megmutatom a kristálykamrát.

Ekodas a priccsén feküdt, és az éjszaka hangjait hallgatta: a nyitott ablakon túlról beszűrődött a denevérek szárnycsapkodása, meg a téli szél sziszegő sóhajtozása. Hideg volt és az egyetlen takaró nem őrizte eléggé testének melegét.

A szomszédos ágyon Duris hortyogott. Ekodas éberen feküdt, ügyet sem vetve a hidegre – minden gondolata a nadír nő, Sia körül forgott. Azon töprengett, hogy vajon hol járhat most és vajon megtalálta-e a fivérét. Felsóhajtott és kinyitotta a szemét, A holdfény hosszú pászmákat vetett a durván összerótt mennyezet gerendáin át a szobába, és valahol a fában hallatszott egy téli szú percegése.

Ekodas újra becsukta szemét és a repülés szabadságába menekült. Mint általában, ez most is nehézkesen ment, de végre kiröppent testéből és felszárnyalt a szú mellé, ahonnan lepillantott alvó bajtársaira. Kiszárnyalt a templomból – a hold ragyogóan sütött a felhőtlen égen és kísérteties fényében fürösztötte a vidéket.

– Nyughatatlan vagy, Fivérem? – kérdezte a mellette felbukkanó Magnic.

– Igen – felelte.

– Akárcsak én. Itt viszont minden csendes és szabadok vagyunk a test börtönétől. – Ennek igazságát Ekodas is elismerte. A világ más volt, ha szellemszemmel nézték: nyugodt és gyönyörű, éteri és már-már szinte értelemmel bíró. – Jól beszéltél, Ekodas, és ezzel megleptél.

– Magam is meglepődtem – ismerte be. – Viszont még saját érveim sem győztek meg teljesen, ahogy ezt nyilván te is észrevetted.

– Szerintem egyikünk sem teljesen biztos a dolgában – mondta Magnic szelíden –, de egyensúlynak kell lennie. E nélkül nem lelhetjük meg a harmóniát. Félek a Testvériségtől, ugyanakkor gyűlölöm és megvetem mindazt, amiért küzdenek. Tudod, hogy miért?

– Mondd el.

– Mivel én magam is ilyen örömökre vágyom. Mélyen legbelül érzem a gonosz vonzását, Ekodas. Erősebbek vagyunk az átlagos embereknél. Adottságunk révén hírnévre, gazdagságra és a halandók ismerte összes élvezetre szert tehetünk. Csendes pillanataimban tudom, hogy vágyódom ezekre a dolgokra.

– Nem a te hibád, hogy ilyen vágyaid vannak – szólt Ekodas. – Ezek ösztönösek, az emberi lét részei. Csak akkor számítanak bűnnek, ha ezek alapján cselekszünk.

– Tudom, hogy így van, de ezért nem vehettem fel a botot. Soha nem lehetnék a szeretet papja – soha. Valamikor a jövőben engednék a vágyaimnak, és ezért tartozom a Harmincak közé. Nincs jövőm a Forrás nélkül. Te viszont más vagy, barátom. Erős vagy, mint amilyen Dardalion volt egykor.

– Gyávának tartottál – jegyezte meg Ekodas.

Magnic elmosolyodott.

– Igen, de csak saját bátorságom hiányát láttam, és ezt átvetítettem rád is. – Felsóhajtott. – Most, hogy utunk kijelöltetett, már mindent másként látok. Most pedig folytatnom kell az őrködést. – Magnic elenyészett, Ekodas pedig egyedül lebegett tovább az éjszakai égen. Alatta a templom szürkén és komoran terült el, tornyai felemelt ökölként meredtek a magasba.

„Még mindig erőd”, mondta róla Sia és valóban az is volt. Épp olyan, mint mi vagyunk, ismerte fel Ekodas: belül imádság, kívül erő. A gondolat megnyugtató volt, mivel egy erőd soha nem lehet támadó fegyver – nem számít, hogy mennyi lándzsát, kardot és nyilat rejt odabent.

Feljebb repült és északnak tartott, át a hegyek fölött képződő vékony párafelhőkön. Alatta Dros Delnoch irdatlan erődje uralta a hágót.

Lefelé lebegett. Az utolsó falon egy magas, sötét hajú nőt látott, aki egy aranyhajú, csinos férfi társaságában üldögélt. A férfi meg akarta fogni a nő kezét, de az elhúzódott előle, és fejét Ekodas felé fordította.

– Ki vagy? – kérdezte tőle a nő, mennydörgésszerű szellemhangon. Ekodas meghökkent és koncentrálása hirtelen megtört. Gyorsan felfelé röppent, el az erődtől. Micsoda ereje van, gondolta még mindig zúgó fejjel.

Ekkor rettenetes sikoly ütötte meg a fülét. Rövid és gyötrelmes volt, majd megszakadt. Ekodas száguldani kezdett a templom felé.

Egy férfi jelent meg mellette, kezében tűzkarddal. A pap félrehajolt és a penge elsüvített mellette. Tudatos gondoskolás nélkül cselekedett – a sokévnyi gyakorlás és Dardalion végtelenül türelmes oktatása egy pillanat alatt összegződött és megmentette az életét. „Szellemformában” – mondta neki egykor Dardalion –, „meztelenek és fegyvertelenek vagyunk. Meg fogom tanítani, miként kovácsolj páncélt a hitedből, kardot a bátorságodból és pajzsot a meggyőződésedből. Ekkor már szembeszállhatsz a sötétség démonaival és azokkal az emberekkel, akik azzá akarnak válni”.

Ekodas ragyogó ezüst mellvértet öltött, és bal alkarján tündöklő pajzs jelent meg. A következő csapást már saját, ezüstfényű kardjával hárította.

Ellenfelét fekete páncél és zárt sisak védte. Ekodas kivédett egy szúrást, majd lecsapott a másik nyakára. A fénylő kard úgy szelte át a sötét vértet, ahogy a napfény tör át a viharfelhőn. Nem volt vér, sem fájdalmas sikoly – ellenfele egyszerűen csak hangtalanul eltűnt. Ekodas viszont tudta, hogy bárhol heverjen is a férfi teste, szíve már nem ver többé és csak egy néma, jellegtelen hulla emlékeztetett majd a csillagok alatt vívott csatára.

Ekodas a templomhoz repült.

– Dardalion! – lüktette, minden erejét beleadva. – „Dardalion!”

Három ellenfél jelent meg körülötte. Az elsőnek keresztben felhasította a hasát, úgy ölte meg – az ezüst kard rémítő könnyedséggel hasította át a fekete páncélt. A másodikkal a fejére mért riposztvágás végzett. A harmadik viszont fölé tornyosult, felemelt karddal a kezében.

Hirtelen megjelent Vishna, és pengéje átdöfte a férfi hátát. A templom felett újabb harcosok bukkantak elő és a Harmincak egybegyűltek – ezüst feszült a feketének, fénylő kardok a tűzpengéknek.

Ekodas küzdött tovább, kardja csillámló fehér ívet húzott maga után, ahogy lesújtott. Mellette Vishna harcolt elfojtott dühvel. Körülöttük pedig hátborzongató némaságban ott dühöngött a csata.

És hirtelen vége lett.

Ekodas minden eddigi tapasztalatát felülmúló fáradtságot érzett, amikor visszabújt testébe és felült. Durisért nyúlt, de az halott volt. Mint ahogy a távolabbi ágyon Branic is.

Ekodas kibotorkált a szobából, le a nagycsarnokba. A Harmincak tagjai egymás után jelentek meg – huszonhárom pap élte túl a támadást, és Ekodas egyik arcról a másikra pillantott, a hozzá legközelebb állókat keresve. Glendrin élt, akárcsak Vishna, de Magnic eltávozott. Mintha csak pillanatokkal korábban beszélgetett volna a szőke pappal az életről és a vágyakról. A másikból mostanra csak egy eltemetésre váró test maradt és ezen a világon már soha többé nem fognak beszélgetni.

A szomorúság ólomsúllyal nehezedett Ekodasra, és leroskadt a lócára, könyökével támasztva meg magát az asztalon. Vishna lépett mellé és kezét a vállára tette.

– A figyelmeztetésed megmentett minket, Ekodas.

– A figyelmeztetésem?

– Te ébresztetted fel Dardaliont, aki egybehívott minket.

Mielőtt Ekodas felelhetett volna, az apát szólalt meg a csarnok másik felében.

– Testvéreim, itt az ideje, hogy imádkozzunk eltávozott barátaink lelkéért. – Egymás után nevezte meg az elhunytakat és sokan könnyekre fakadtak, ahogy róluk beszélt. – Most már a Forrással vannak és áldott a sorsuk, de mi maradunk. Napokkal ezelőtt újabb jelet kértünk és szerintem megkaptuk. A Testvériség a nadírok ellen készül vonulni. Úgy hiszem, hogy a Hold-hegységben kellene fogadnunk őket, ám ez csak az én véleményem. Mi a Harmincak véleménye?

Ekodas felállt.

– Hold-hegység – szólt.

Vishna ugyanezt mondta, akárcsak Glendrin, Palista, a kövér Merlon és mind a többi, túlélő pap.

– Akkor hát holnap indulunk – jelentette ki Dardalion. – Most pedig készítsük fel barátaink testét a temetésre.

12

Angyal feje lüktetett, és dühe szemernyit sem csökkent, miközben Miriel kifizette a váltságot a strázsamesternek.

– Nem kedveljük a bajkeverőket – közölte a férfi a lánnyal. – Csak a hírneve mentette meg a jól megérdemelt vesszőzéstől.

– Még ma elhagyjuk Delnochot – mosolygott negédesen Miriel, miközben a férfi megszámolta, hogy megvan-e a húsz ezüst.

– Azt értem ezalatt, hogy ki a fenének hiszi magát? – tért vissza az előző témához a katona.

– Miért nem kérdezed meg tőlem, te arrogáns fattyú? – őrjöngött Angyal és megragadta a cellaajtó rácsait.

– Látod? – kérdezte a férfi, és megcsóválta a fejét.

– Általában nem ilyen heves – felelte Miriel, és figyelmeztető pillantást vetett a gladiátorra.

– Szerintem, meg kellene vesszőzni – szúrta közbe Senta széles vigyorral. – Micsoda felfordulás. A taverna úgy néz ki, mintha szökőár söpört volna át rajta. Igazán szégyenletes az ilyen viselkedés.

Angyal meredten nézte, a strázsamester pedig lassan felállt, és leemelt egy hatalmas kulcscsomót az ajtó melletti kampóról.

– Azonnal el kell hagynia Delnochot. Nem állhat meg sehol. A lovaitok odakint vannak?

– Igen – mondta Miriel.

– Jó. – A férfi kinyitotta a cellaajtót, mire a komor Angyal kilépett rajta. Az egyik szemén monokli díszelgett, és csak félig tudta kinyitni, alsó ajka pedig felrepedt.

– Mondhatjuk, hogy alakul az arcod – vetette oda Senta.

Angyal elnyomakodott mellette, és kisétált a napfénybe. Odakint Belas várta, kifürkészhetetlen sötét szemekkel.

– Egy szót se szólj! – förmedt rá Angyal. Letépte lovának kötőfékét a pányvázó rúdról és nyeregbe szállt. Miriel és Senta is kilépett a napfénybe, nyomukban a strázsamesterrel.

– Rögtön kifelé, nincs megállás – ismételte a katona.

Miriel nyeregbe pattant, és a csapatot az ötödik fal alatt húzódó kapualagúthoz vezette. Az őrök átvizsgálták a Miriel által beszerzett menetleveleket, és intettek, hogy mehetnek. A kis csapat elhagyta az alagutat, majd jött a következő és az azt követő, míg végül elérték magát a hágót.

Senta lovát Angyal hátasa mellé terelte.

– Hogy érzed magad? – kérdezte.

– Miért nem mész te a... – Összecsukta a száját, amint Miriel megrántotta lova kantárát és besorolt melléjük.

– Mi történt, Angyal?

– Miért nem olvasod ki az elmémből és mondod el magad? – horkant fel a gladiátor.

– Nem – felelte a lány. – Sentának és neked igazatok volt: ez valóban neveletlenség. Ígérem, többé nem teszem. Most pedig mondd el, hogy kezdődött a verekedés.

– Egyszerű bunyó volt – felelte a kérdezett és megrántotta a vállát. – Nincs mit mondanom.

Miriel Belas felé fordult.

– Ott voltál?

A nadír bólintott.

– Egy férfi azt kérdezte a vén Megölhetetlentől, hogy milyen érzés, ha az embernek olyan az arca, mintha egy marha gyalogolt volna rajta keresztül.

– Igen, és aztán?

– Erre azt mondta: „Ilyen!”, és betörte a fickó orrát. – Belas be is mutatta, utánozva a balegyenest.

Senta nevetését a hágók verték vissza.

– Ez nem mulatságos – fortyant fel Miriel. – Egy embernek eltört az orra és az állkapcsa, két másiknak meg a karja. Valakinek pedig még a combcsontja is megrepedt.

– Ez az volt, aki kirepült az ablakon – tette hozzá Belas. – Ami nem volt teljesen nyitva.

– Miért voltál ennyire mérges? – kérdezte Miriel Angyalt. – A faházban mindvégig képes voltál... uralkodni magadon.

A férfi tartása ellazult és szinte összeroskadt a nyeregben.

– Az akkor volt – mondta, majd megsarkantyúzta hátasát és előrelovagolt.

Senta Mirielre pillantott.

– Az adottságod nélkül egy csomó mindent nem értesz, igaz? – tapintott a lényegre és ügetésbe váltott, ismét felzárkózva Angyal mellé.

– Most meg mi van? – nyűgösködött a gladiátor.

– Hat embert terítettéi le puszta ököllel. Lenyűgöző teljesítmény, Angyal.

– Ebből milyen vicc sül ki?

– Semmilyen. Sajnálom, hogy kihagytam a verekedést.

– Nem volt valami nagy szám. Egy csomó városlakó, sehol semmi izom.

– Örülök, hogy úgy döntöttél, velünk maradsz. Hiányzott volna a társaságod.

– Nekem nem hiányzott volna a tiéd, fiú.

– Ó, de igen, nagyon is. Mondd csak, mióta vagy szerelmes bele?

– Miféle ostoba kérdés ez? – dühöngött Angyal. – Nem vagyok szerelmes. Shemak golyóira, nézz rám, Senta! Majdnem olyan öreg vagyok, mint az apja és az arcomtól még a tej is megsavanyodik. Nem; neki sokkal jobb lesz egy fiatalabb férfi. Még akár te is, bár feketedjen meg a nyelvem, ha ezt kimondanám.

Senta válaszolni akart, de ekkor egy lovas bukkant elő a baloldali sziklák mögül. Szénfekete hajú fiatal nadír nő volt, kecskebőr tunikába és cserszínű nadrágba öltözve. Belas mindannyiukat lehagyta és leugrott a nyeregből. A nő is leszállt és megölelték egymást. Miriel, Senta és Angyal némán ültek lovaikon, miközben a két nadír saját nyelvén társalgott. Belas rövid beszélgetés után a hármashoz vezette a lányt.

– Ő Sia, a testvérem. Azért küldték, hogy megkeressen – közölte.

– Örvendek a találkozásnak – szólalt meg Senta.

– Ugyan miért? Hiszen nem is ismersz.

– Ez a hagyományos köszönőformula – magyarázta.

– Aha. És mi a hagyományos válasz rá?

– Ez a körülményektől függ – felelte Senta. – Ő itt Miriel. – Sia a magas hegyvidéki nőre pillantott és észrevette a fekete vállszíjon viselt késeket és az oldalára kötött szablyát.

– Milyen furcsa nép – jelentette ki. – Férfiak, akik nőként viselkednek és nők, akik férfiak módjára fegyverzik fel magukat. Tényleg érthetetlenek.

– Ő pedig Angyal.

– A vén Megölhetetlen. Örvendek a találkozásnak. – Angyal megrázta a fejét és morgott valamit, majd megrántotta lova kantárját és továbbindult a hágóban. – Nem megfelelő módon köszöntem? – kérdezte Sia Sentát.

– Ma rossz napja van – érkezett a felelet.

* * * * *

Bodalen megpróbálta remegését a Hold-hegység magas hágóiról alásüvítő szélnek betudni, de ismerte a valódi okot. Hét napra Gulgothirtól, mélyen bent a nadírok földjén, félelme szinte eszét vette. A tizenegy lovas eddig három apró sátorfalvat hagyott maga mögött és nem került összetűzésbe senkivel, Bodalen elméjét mégis kínzások és csonkítások képei töltötték meg. Számos történetet hallott már a nadírokról, és úgy vélte, hogy nincs már messze a pillanat, amikor a vademberek lenyisszantják a férfiasságát.

Mit keresek én itt? – kérdezte magától. Ellenséges vidéken lovagolok, Gracussal és a hozzá hasonló söpredékkel. A te hibád ez az egész, apám. Mindig csak hajtottál, mindenre rábeszéltél, mindenbe belekényszerítettél! Én nem vagyok olyan, mint te. Sosem voltam és soha nem is akarok olyan lenni! Te tettél azzá, ami vagyok.

Emlékezett a napra, amikor Galen első ízben kereste fel őt, és hozott neki finomított Lorassium levelet és emlékezett a kesernyés és bódító íz kiváltotta mámorra is, meg az erein végigszáguldó fenséges borzongásra. Miden félelme eloszlott, minden álma valóra vált. Addig sosem érzett öröm öntötte el érzékeit. Ó, igen. Az ezt követő orgiák emlékei még most is felkorbácsolták vágyát, amint lova lassan lefelé poroszkált a hegyi ösvényen. A vágy és az önként – no meg a nem önként – ajánlkozóknak okozott fájdalom kellemes izgalma, a karcsú korbácsok és a könyörgő sikolyok mind ott keringtek emlékeiben.

Azután Galen bemutatta Zsu-csao nagyúrnak. És ezzel kezdetét vette az ígéretek kora. Ha majd Karnak – az a puffadt, önimádó zsarnok – meghal, Bodalen lesz az, aki uralkodni fog Drenai felett. És akkor megtöltheti a palotát ágyasaival és rabszolgákkal. Kötöttségektől mentes, örömökkel teli élet vár majd rá. Most azonban az ígéretek ára hirtelen nagyon-nagyra nőtt.

Megborzongott és megfordult a nyeregben, hogy a közvetlenül mögötte lovagló Gracusra pillantson, akit egysoros vonalban követtek a többiek.

– Már majdnem ott vagyunk, Bodalen nagyúr – mondta a mosolytalan Gracus.

Karnak fia bólintott, de nem mondott semmit. Tudta, hogy hiányzik belőle apja testi erő szülte bátorsága, de értelmi képességeit tekintve semmivel sem maradt el mögötte. Zsu-csao szemében immár értéktelen figurának számított, akit orgyilkosként használhatott fel.

Mikor bicsaklott ki ez az egész? Megnyalta az ajkát. Könnyű volt válaszolni a kérdésre: akkor, amikor meghalt az az átkozott lány.

Árnyjáró lánya.

Micsoda mocskos trükk volt ez a sorstól!

Lova elérte a gerincet és Bodalen lepillantott a csillogó patakokkal teli zöld völgyre, amely körülbelül két mérföld széles és mintegy négy mérföld hosszú volt. A közepén terpeszkedett a négybástyás és csapórácsos ősrégi erődítmény. A tornyok megdőltek és kicsavarodtak, a falak girbegurbák voltak – mintha maga a föld púposodott volna fel az építmény alatt, amely ennek ellenére még mindig állt.

Gracus felzárkózott Bodalen mellé.

– Kar-Barzac – mondta.

– Úgy néz ki, mintha egy részeg tervezte volna – közölte a drenai.

Gracus érdektelenségét kifejezendő, vállat vont.

– Ott menedékre lelhetünk.

A tizenegy lovas lassan lesorjázott a völgybe. Bodalen képtelen volt tekintetét levenni a citadelláról. Az ablakok és a lőrések nem egyenesek voltak, hanem görbék; mindegyik más magasságban helyezkedett el, és akadtak hosszúkásak, meg tömzsik.

– Eredetileg nem ilyenre tervezték, igaz? – kérdezte Bodalen Gracust. Az egyik torony lehetelten szögben dőlt meg, mégsem látszottak repedések a hatalmas kőtömbökön. Ahogy közelebb értek, Bodalennek eszébe öltött egy emlék: gyerekkorában egyszer látogatást tett a páncélkovácsok műhelyében, ahol Karnak megmutatta neki az egyik nagy kohót. A tűzbe bedobtak egy vassisakot, és a fiú nézte, ahogy a fejfedő szétolvad. Kar-Barzac épp úgy nézett ki, mint az a sisak.

Átlovagoltak a völgyön és Gracus egy közeli fára mutatott, amelynek törzse széthasadt és önmaga köré csavarodott, hátborzongató csomót képezve. Az ötágú levelek élesek és hosszúak voltak és vérvörös színben tündököltek. Bodalen még sosem látott ilyen fát.

Ahogy közelebb értek a citadellához egy nagyszarvú kos félig felfalt tetemére bukkantak. Gracus arrafelé terelte lovát és Bodalen követte példáját. A birkának már nem volt szeme, de a feje megmaradt és jól látszott félig eltátott szája.

– Missael vérére! – suttogta Bodalen, ugyanis a kosnak rövid, hegyes fogai voltak.

– Ez a völgy meg van babonázva! – kiáltott fel az egyik ember.

– Hallgass! – dörögte Gracus és leszállt lováról, majd letérdelt a hulla mellé. – Úgy néz ki, mintha patkányok rágták volna meg – közölte. – A harapásnyomok kicsik. – Felállt és ismét nyeregbe szállt

Bodalen egyre nyugtalanabb lett. A völgyben minden természetellenesnek tűnt. Verejték csorgott végig a hátán, és amikor Gracusra pillantott, látta, hogy a másik homloka is gyöngyözik.

– Csak a félelem teszi, vagy tényleg melegebb van itt? – kérdezte a harcost.

– Melegebb van – felelte Gracus. – Ez elég megszokott a hegyvidéki völgyekben.

– De nem ez a meleg.

– Gyerünk a várhoz.

Az egyik ló nyerített és felágaskodott, levetve lovasát a nyeregből. Abban a pillanatban patkányszerű lények hordája rontott elő a magas fűből, rávetették magukat a férfira, akit hamarosan szürke csíkos bundák takarója terített be. Tucatnyi sebéből vér fröcskölt elő, mire Gracus káromkodott egyet és vágtába ugratta lovát. Bodalen követte a példáját.

Senki sem nézett vissza.

A vár romos kapuja immár előttük tornyosult és a tíz megmaradt lovas belovagolt az udvarba. Ez is egyenetlen volt, de a márványlapokon nyoma sem látszott sem repedésnek, sem törésnek. Bodalen lepattant a nyeregből és a mellvédre vezető lépcsőhöz rohant, majd azon fel a girbegörbe várfalra. A völgy még mindig némaságba burkolózott – egyedül csak ott hullámzott szürke bundák sokasága, ahol valamikor egy ember volt.

– Nem maradhatunk itt! – kiáltotta Bodalen Gracusnak, amikor az csatlakozott hozzá.

– A mester így rendelkezett. Ez egyben véget is vet a vitának.

– Mik voltak azok a lények?

– Nem tudom. Talán valamiféle kistermetű macskák.

– A macskák nem vadásznak így – kétkedett Bodalen.

– Macskák! Patkányok! Mi a különbség? A mester azt mondta, hogy rejtőzzünk itt el és öljük meg Kesa kánt És mi ezt is fogjuk tenni.

– De mi van akkor, ha a vár alatt is ilyen lények élnek? Akkor mi lesz, Gracus?

– Akkor meghalunk – felelte a harcos zord mosollyal. – Így hát reméljük, hogy odalent nincsenek.

Árnyjáró a hasán feküdt, és köpenye félig-meddig betakarta őt és Heget – a ruhadarabot kifordította, így annak juhbőr bélése beleolvadt a hóba. A férfi kinyújtott jobb karjával a kutya széles fejét vakargatta.

– Maradj csendben, fiú – suttogta. – Az életünk függ tőle.

Alig hatvan lépéssel odébb, az ösvényen hét sathuli harcos vizsgálgatta a hóban hagyott nyomokat. Az Árnyjáró lábán keletkezett horzsolás gyorsan gyógyult, de a bal felső karján esett seb aggasztotta. Két nappal ezelőtt majdnem sikerült meglepniük őket egy szűk szorosban. Négy sathuli halt meg a támadás során, egy ötödik pedig halálosan megsebesült – életadó vére fröcskölve tört elő az ágyéka verőerét felszakító sebből. Heg kettővel végzett, de ha a szél az utolsó pillanatban nem fordul meg, és nem riasztja a kutyát, Árnyjáró mostanra már halott lenne. A karja azonban így is sajgott és a sebből folyamatosan szivárgott a vére. Túl hátul volt ahhoz, hogy összevarrja és túl közel a lapockájához, hogy bekötözze. Heg torka mélyéről morgó hang tört elő, de a férfi megveregette az állat fejét és csitító szavakat sugdosott a fülébe.

A hét sathuli megpróbálta kiokoskodni az emelkedőn felfelé vezető nyomok rejtélyét. Árnyjáró tudta, hogy mire gondolhatnak. Míg az emberi lábnyomok észak felé tartottak, a kutyáé felvezettek a dombra, majd ismét lejöttek. A sathulik összezavarodtak. Az emelkedő tetején az ösvény összeszűkült és a fákkal övezett nagy sziklatömb ideális rejtekhelyet kínált. Egyik harcos sem akart felmenni a domboldalon, mivel tartottak attól, hogy a számszeríjász ott bújt meg. Árnyjáró nem hallotta, hogy miről vitatkoznak, de látta, hogy ketten kelet felé mutogatnak. A rejtőzködő férfi kockáztatott, amikor úgy döntött, hogy bevárja a sathulikat és cselhez folyamodott. Először óvatosan felkapaszkodott az emelkedőn, majd hátrafelé haladva, saját nyomaiba lépve visszaaraszolt. Azután felkapta Heget, és a nyüszítő kutyát a csapástól balra emelkedő hóbuckába hajította. Ott egy hosszú ág nyúlt be az emelkedő felé, amit a magasba ugorva elkapott, majd függeszkedve végigmászott rajta, egészen a törzsig, ahol lehuppant a hóba. Majd a nagy kutyával az oldalán lekuporodott, hogy bevárja a sathulikat.

Fázott és a ruhája átázott. A köpeny kifordításával szinte tökéletesen láthatatlanná vált a hóban, viszont így le kellett mondania a hőtartó birkabőr jelentette előnyökről és most már vacogott.

A sathulik végre befejezték a megbeszélést. Három ember elindult az emelkedőn felfelé, míg ketten az ösvénytől jobbra, ketten pedig balra indultak.

Árnyjáró összerezzent, amikor célra emelte számszeríját és karsebéből ismét vér kezdett szivárogni. Csendben hátrafelé kúszott, egy hóborította bokorcsoport mögé, majd átszelte a lejtőt és felkapaszkodott odáig, ahol néhány kidőlt fa hevenyészett falat alkotott a domboldalban. Heg mögötte baktatott, erős állkapcsából komikusan kilógó nyelvvel.

Hamarosan felbukkant a két sathuli. Mindketten felajzott rövid vadászíjat szorongattak a kezükben. Árnyjáró Heg marjára tette a kezét és finoman lenyomta a kutyát.

– Most maradj csendben! – kérte.

A fehér köntöst viselő harcosok a fák képezte fal mellé osontak, Árnyjáró pedig kinyújtott karral magasodott fel. Kiröppent az első vessző és átütötte az élen haladó harcos halántékát, aki hang nélkül rogyott össze. A második megperdült, ledobta íját és előrántotta tulwarját.

– Küzdjünk meg férfiként, penge a penge ellen! – dörögte.

– Nem – felelte Árnyjáró. A második vessző átfúrta a sathuli köntösét és felnyársalta a szívét. A férfi szája elnyílt, tulwarja kihullott kezéből. Tett két tétova lépést Árnyjáró felé, majd arccal a hóba zuhant.

Árnyjáró összeszedegette a nyilait, majd letépte az első fickóról fehér köntösét, a másodikról meg a burnuszát. Pillantok alatt sathuli harcos lett belőle. Heg odabaktatott mellé, megállt előre, fejét lesunyta oldalra és szimatolni kezdett.

– Még mindig én vagyok – mondta a férfi, majd letérdelt és kinyújtotta a kezét. Heg óvatosan előrelépett és megszaglászta az ujjait. Az eredménnyel elégedetten leült a tomporára, Árnyjáró pedig megpaskolta a fejét.

– Ideje mennünk – közölte. Újratöltötte a nyílpuskát és óvatosan nekiindult az emelkedőnek.

Mostanra a többi vadász már nyilván elérte azt a helyet, ahol a nyomok véget értek és újra össze fognak gyűlni, hogy átgondolják stratégiájukat. Ekkor kiderül, hogy közülük ketten hiányoznak és rájönnek majd, hogy Árnyjáró mögéjük került. Két választásuk lesz: vagy bevárják, vagy folytatják a hajszát.

Árnyjáró küzdött már a sathulikkal, mint csapattiszt, és mint magányos utazó is. Türelmes fajta voltak, de egyben könyörtelenek és bátrak is, azt viszont nem hitte, hogy bevárnák. Bízni fognak számbeli fölényükben és elindulnak, hogy megtalálják két hiányzó társukat, majd követni fogják a nyomait. Mivel álcázni nem tudta azokat, úgy kell intéznie, hogy üldözői azokból semmi hasznot ne tudjanak húzni.

Elérte az emelkedő tetejét és csendben behúzódott egy hóval borított fenyőligetbe, itt alig egy-két hangot lehetett hallani: csak a hegyi szél halk neszezését és a hó súlya alatt időnként felnyögő ágak zaját: Árnyjáró hosszan beszívta a levegőt, majd lassan kifújta, azután felállt és elindult vissza keletnek, széles kört írva le, míg el nem érte az emelkedő tetejét, a fölött a hely fölött, ahol korábban bevárta a két sathulit. A hullák még mindig ott hevertek, de immár a hátukra fordították őket, karjukat keresztezték a mellkasukon, és tulwarjukat a kezükbe nyomták.

– Várj meg itt, Heg – mondta a kutyának és a lejtő széléhez indult. Az eb ott ügetett a nyomában. Árnyjáró még kétszer próbálta meg engedelmességre bírni, de végül feladta. – Idomításra van szükséged, te csúf anyaszomorító!

A férfi óvatosan leereszkedett a fák alkotta sánchoz, amíg el nem érte az alig egy órával korábban hagyott nyomait, amelyeket mostanra elfedtek a vadászokéi. Árnyjáró elmosolyodott. A nyomok így egy hatalmas kört képeztek, amelynek nem volt se kezdete, se vége. Árnyjáró magához szólította a kutyát, majd letérdelt és egy nyögéssel a vállára emelte Heget.

– Csak a baj van veled, fiú! – mondta és feltornászta magát a falra, óvatosan végigaraszolt rajta, majd lekecmergett a legnagyobb kidőlt fa tövébe, ahol a hóval fedett gyökerek hiábavalóan nyújtóztak az ég felé. Itt, ahol nyomait már sűrű bozót rejtette, ismét felkapaszkodott az emelkedő gerincére és leült, üldözőire várva.

Már majdnem alkonyodott, amikor meglátta az első nyomkeresőt. Árnyjáró behúzódott egy sziklatömb mögé és addig maradt ott, amíg meg nem hallotta, hogy a sathulik lecsusszannak a lejtőn. Odalent, a testek mellett állva, vitatkozni kezdtek. Nem tudta nyomon követni a beszélgetést, de azt tisztán hallotta, hogy valaki kimondja a kör sathuli megfelelőjét. A férfiak mérgesek és fáradtak voltak, és egyikük letelepedett a fák alkotta sáncra, a hóba dobva íját.

Árnyjáró szenvtelenül figyelte őket. Ismét két választási lehetőségük volt: vagy követik tovább a kört dél felé vagy felmennek a lejtőn. Ha délre indulnak, próbát tehet a gothir földek felé vezető nyílt völgyekkel.

Ha északra tartanak, meg kell ölnie őket.

A sathulik majdnem egy órán át beszélgettek, és közben egyre jobban besötétedett. A harcos, aki ledobta az íját, egy helyütt eltakarította a havat és tüzet rakott. A többiek a tűz köré kuporodtak, és amikor a lángok már magasan lobogtak, marokszám szórták rá a fenyőtűket, amitől sűrű, olajos füst szállt az ég felé. Árnyjáró káromkodott egyet és visszakúszott a gerinc széléről.

– Segítséget hívnak – mondta beszélni képtelen útitársának. – De vajon merről: északról vagy délről? Vagy mindkét irányból? – Heg oldalra billentette fejét és megnyalta Árnyjáró kezét. – Menekülnünk kell, fiú, kockára téve mindent.

Felállt és némán dél felé indult, oldalán a kutyával.

– Ennek semmi értelme – mondta Asten, és hangja remegett, bár megpróbált higgadt maradni.

Karnak kuncogott, és vállon veregette a haragos generálist.

– Túl sokat aggódsz, öreg cimbora. Nézd, a gothirok készen állnak, hogy támadjanak, amint a ventriaiak partot érnek. Nem fogják megkockáztatni, hogy Delnoch ellen vonuljanak: ezért is kötöttek üzletet a sathulik urával. Ami azt illeti, én is tudok üzletelni. Ha megállítjuk a gothirokat, minden erőnket bevethetjük a ventriaiak ellen, és egyetlen csatában tönkrezúzhatjuk őket.

– Ez mind nagyon szép és jó, Karnak, de miért kell ehhez magának a sathulik földjére mennie? Ez őrültség!

– Galen megnyugtatott, hogy biztonságban leszünk.

– Bah! – horkant fel Asten. – Annak a két lábon járó kígyónak még azt sem hinném el, ha azt mondaná, hogy nyáron a nap sütni szokott. Hát nem látja?

– Mit nem látok? – kérdezett vissza Karnak. – Talán azt, hogy nem vagytok éppen kebelbarátok? Ez mit sem számít. Te kiválóan vezeted az embereidet, míg ő felbecsülhetetlen adottságokkal bír a fondorlatok és az alakoskodás terén. Nincs szükségem arra, hogy a tisztjeim kedveljék egymást, Asten, de a te utálatod már annyira szélsőséges, hogy kihat a józan ítélőképességedre is.

A generális elvörösödött, de azután vett egy nagy levegőt, mielőtt válaszolt volna.

– Ahogy mondta, jó vezető vagyok – csak semmi álszerénység –, de nem vagyok és nem is leszek karizmatikus vezér. Képtelen vagyok a harci kedvet olyan magasságokba korbácsolni, mint maga. Maga létfontosságú nekünk és most éppen arra készül, hogy a sathulik földjére induljon, alig húsz emberrel! Azokhoz, akik gyűlölnek minket – de főként magát, Karnak. A vagriai háború előtt két légióval hatolt be a területükre és szétzúzta a seregüket. KaSi fogaira, ember, maga megölte jelenlegi uruk apját!

– Ez már ősrégi história! – csattant fel Karnak. – A sathuli harcias fajta, és ismeri a csaták sajátosságát.

– Túl nagy a kockázat – mondta Asten csüggedten, mert tudta, hogy veszített.

Karnak elvigyorodott.

– Kockázat? Az istenekre, ember, én ezért élek! Hogy belenézzek a fenevad szemébe, hogy arcomon érezzem a leheletét. Ugyan mik vagyunk, ha nem nézünk szembe a veszélyekkel? Csak törékeny hús és csont, amely él, megöregszik és meghal. Húsz emberrel ellovagolok a hegyekbe, saját barlangjában rángatom meg a sathulik urának szakállát és meggyőzöm. A gothirok nem fogják elérni a Sentrai-síkságot és Drenai megmenekül. Ez sem éri meg a kockázatot?

– Na igen – dühöngött Asten. – Ez olyan kockázat, amit szíves örömest vállalnék. A drenaiak megengedhetik maguknak, hogy elveszítsék a vén Astent, egy földműves fiát. Számos tehetséges tiszt van, aki átvehetné az ő helyét. De ki fogja átvenni a magáét, amikor a sathulik elárulják, és a fejét kiszögezik a palota egyik oszlopára?

Karnak egy pillanatig hallgatott.

– Ha... meghalok – mondta halkan –, te vívod ki a győzelmet nekünk. Igazi túlélő vagy öreg cimbora, és ezt az emberek is tudják.

– Akkor tudd meg, Karnak, hogyha Galen bármi okból nélküled tér vissza, átvágom a torkát.

Karnak kuncogott.

– Tedd azt – mondta, és mosolya elhalványult. – Tedd azt!

13

Puffadt hasú fekete és szürke keselyűk bóklásztak a síkságon. Akadtak olyanok is, amelyek még mindig a romba dőlt sátrak körül heverő tetemek között ténferegtek. A varjak is idegyűltek, és jobbra-balra cikáztak a keselyűk között, hegyes csőrükkel csipkedve a moccanatlan húst. Az égő sátrakból lustán gomolygott felfelé a füst, szürke palástot borítva a mészárlás színhelye fölé.

Angyal arrafelé irányította lovát, mire a lovasokhoz legközelebbi keselyűk odébb totyogtak, de a többiek ügyet sem vetettek az emberekre.

Belas és Sia felzárkóztak Angyal mellé.

– A Zöld Majom törzséhez tartoztak – közölte Belas. – Nem Farkasok voltak. – Lepattant a nyeregből és elindult a tetemek között.

Angyal nem szállt le a lováról. Tőle balra aprócska kört formáztak a testek – kint a férfiaké, bent a nőké és gyerekeké. Nyilvánvalóan az utolsónak maradt harcosok családjukat védelmezve haltak meg. Az egyik asszony saját testével óvta csecsemőjét, de a hátából előmeredő törött lándzsa átdöfte a csöppséget is.

– Több, mint száz halott lehet itt – szólalt meg Senta, mire Angyal bólintott. Tőle jobbra öt újszülött hevert szétzúzott fejjel egy szekér oldala mellett. A kerék peremét vér szennyezte be, egyértelművé téve, hogy miként végeztek az apróságokkal.

Belas odament, ahol Angyal ült moccanatlanul lován.

– Több, mint ezer katona járt itt – közölte. – Továbbmegyünk a hegyek felé?

– Barbár mészárlás – suttogta Angyal.

– Az – értett egyet a nadír. – Akkor hát nem mindegyikük gonosz, mi?

Angyalba belenyilallt a szégyenérzet, ahogy visszahallotta saját szavait, de nem szólt semmit és megrántotta a kantárt vágtába ugratva lovát, fel a dombtetőre, ahol Miriel várt rájuk.

A lány arca hamuszürke volt, és elfehéredő bütykökkel markolta a nyeregkápát.

– Érzem a fájdalmukat – suttogta. – Érzem, Angyal. Nem tudom elzárni őket!

– Akkor ne is próbáld – mondta a férfi.

Miriel reszketegen felsóhajtott és hatalmas könnycseppek buggyantak ki a szeméből lefolyva arcán. Angyal leszállt lováról és leemelte őt a nyeregből, majd magához szorította, míg a lány testét fékezhetetlen zokogás rázta.

– Ott van mindenütt a földben – sírta Miriel. – Az összes emlékben. Mindent vér áztat, és a föld tudja.

A férfi megsimogatta a hátát, és végigsimított a haján.

– A föld látott már vért korábban is. És nekik már nem árthat többé senki.

– Miféle emberek tehették ezt? – dühöngött a lány és szomorúságát harag váltotta fel.

Angyal nem tudott mit mondani. Azt megértette, hogy a csatákban embereket ölnek meg, de felemelni egy csecsemőt a lábánál fogva és... Megborzongott. Ez meghaladta az épelméjűség határait.

Belas, Sia és Senta fellovagoltak a dombra. Miriel letörölte könnyeit és felpillantott a nadír férfira.

– A katonák köztünk és a hegyek között vannak – mondta. – Ez itt a te hazád. Mit tanácsolsz?

– Vannak ösvények, amelyeket nem ismernek – válaszolta Belas. – Elvezetlek oda, ha még mindig jönni akarsz.

– Már miért ne mennék? – kérdezte a nő.

– Ahova megyünk, ott nem lesz helye a könnyeknek, asszony. Csak a kardoknak és az igaz szíveknek.

Miriel rámosolyogott – fagyos mosollyal –, és nyeregbe szállt.

– Te vezetsz, Belas. És mi követünk.

– Miért teszitek? – érdeklődött Sia. – Nem tartozunk a népetekhez, és a vén Megölhetetlen gyűlöli a nadírokat. Mondjátok hát meg, hogy miért?

– Mert Kesa kán erre kért – felelte Miriel.

– Ezt megértem – mondta a lány egy pillanatnyi hallgatás után. – De mi van veletek? – Tekintetét Sentára és Angyalra fordította.

A fiatal orgyilkos előhúzta a kardját.

– Ezt a pengét – magyarázta – egy fegyverkovácsmester készítette, kizárólag nekem. Szeretetből adta. Egyik nap odajött hozzám és nekem ajándékozta. Még senki sem bizonyult nálam jobbnak, ha ezt a fegyvert forgattam, és erre módfelett büszke vagyok. De tudod, nem kérdeztem meg a kovácsot, hogy milyen acélból készítette, sem azt, hogy mennyire gondosan munkálta meg azt. Egyszerűen csak elfogadtam az ajándékát és megköszöntem neki. Érted?

– Nem – felelte a lány. – Mi köze mindennek a kérdésemhez?

– Mintha a halat akarnád számolni tanítani – mondta Senta és megcsóválta a fejét.

Angyal térdével mozgásra bírta lovát és odahajolt Siához.

– Így talán megérti, hölgyem. Ő és én a legkiválóbb kardforgatók vagyunk, akiket valaha is látott, és hogy miért vagyunk itt, ahhoz magának átkozottul semmi köze!

Sia komoly arccal bólintott.

– Ez igaz – ismerte el és hangjában nyoma sem volt neheztelésnek.

Senta jóízűen felnevetett.

– Diplomatának kellett volna menned, Angyal. – Erre a gladiátor csak morgott valamit.

Belas kelet felé, a távoli hegyek felé vette az irányt. Miriel mögötte lovagolt Siával, így Angyal és Senta alkották a hátvédet. A hegycsúcsok fölött sötét fellegek tornyosultak és a villámok cakkos lándzsaként villogtak, összekötve az eget a földdel, amit nemsokára követett a mennydörgés is.

– Dühösek a hegyek – mondta Belas Mirielnek.

– Akárcsak én – felelte a lány.

Az üvöltő keleti szél végigvágott a kopár, jellegtelen tájon és esőt hozott magával, így az utazók hamarosan bőrig ázva kuporogtak a nyeregben.

Órákon át lovagoltak, amíg el nem érték a Hold-hegység tömör sziklafalát. Az eső elállt, Belas pedig előrelovagolt és dél felé kanyarodott, szemügyre véve a tiltott csúcsokat és az északra elterülő nyílt sztyeppét. Eddig nem láttak katonákat, de most, hogy a felhők eloszlottak, a távolban számos tábortűz füstjét lehetett látni, amint felemelkedve a földről, egybeolvadtak a szürke éggel.

– Ez a titkos ösvény – szólalt meg Belas és a hegyoldalra mutatott.

– Itt nem vezet át út – jelentette ki Angyal, miután szemügyre vette a fekete bazaltfalat. Ám Belas fellovagolt egy törmelékes emelkedőn és eltűnt a szemük elől. Angyal csak pislogott. – Shemak golyóira! – suttogta.

Miriel is felfelé ösztökélte lovát az emelkedőn, a többiek pedig követték. Kintről lényegében láthatatlanul, helyenként négylábnyi széles repedés tátongott a sziklafalon, amely egy ragyogó alagútba vezetett. Miriel belovagolt, nyomában Angyallal. A fal és a lovasok combja között alig egy ujjnyi rés maradt mindkét oldalon és időnként fel kellett rakniuk a lábukat a nyeregbe, hogy átférjenek. A falak fölébük magasodtak, és Angyal érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Fölöttük hatalmas sziklatömbök húzódtak, amelyek egykor lezuhantak és beékelődtek, ingatag mennyezetet képezve.

Senta szólalt meg.

– Ha egy pillangó rászállna erre a szikla halomra, az egész mindenség a fejünkre omlana. – Hangja visszhangot vert a hasadékban és mély hangú nyögés támadt odafentről, majd fekete por kezdett szitálni a sziklák között.

– Nincs beszéd – suttogta Sia.

Lovagoltak tovább, míg el nem értek egy tál alakú kráterre néző, széles párkányhoz. Alant több mint száz sátrat vertek fel és Belas máris megsarkantyúzta lovát, levágtatva a lejtőn.

– Azt hiszem hazaértünk – mondta Senta.

A magaslati pontról Angyal ki tudta venni a hegyeken túl elterülő hatalmas, barna és kopár sztyeppét, az imitt-amott felbukkanó talajfelgyűrődéseket, a hullámzó dombokat és a púpos gerinceket. Ameddig a szem ellátott húzódott ez az aszályos, kemény föld, és bár a nap már a felhők mögé rejtőzött, Angyal olyan könyörtelen szépséget látott, ami megérintette harcos szívét. A kardpenge szépségét látta, az erős és hajlíthatatlan szépséget. Nem voltak mezők vagy rétek, sem ezüstös patakok. Még a dombok is éles vonalúnak és barátságtalannak tűntek. És a föld suttogott neki. Légy erős vagy halj meg.

A hegyek tépett fekete koronaként magasodtak körülötte és a nadírok sátrai törékenynek, szinte anyagtalannak tűntek a szikla örökkévaló erejével szemben.

Angyal megborzongott. Sentának igaza volt.

Tényleg hazaértek.

Altharin dühös volt. Azóta egyfolytában, hogy a császár kiadta neki a parancsot. Mi abban a dicsőség, ha csúszómászókat taposunk el? Hol adódik itt lehetőség az előmenetelre? A fősereg napokon belül átkel a sathulik földjén, hogy megtámadja Drenait, rázúdul a Sentrai-síkságra és kard a kard ellen, dárda a dárda ellen feszül majd.

De mindez nem érinti Altharint, ó, nem. A férfi felpillantott a fölé magasodó fekete csúcsokra és szorosabbra vonta magas, szikár alakján szőrmegalléros köpenyét.

Micsoda egy hely!

Éles peremű, fogazott bazaltsziklák. A lovak számára járhatatlan terep: a láva által vájt medrek foszlányokká tépték a patáikat. És a gyalogosokra hosszadalmas, tüdőt perzselő mászás várt, mielőtt harcba bocsátkozhattak az ellenséggel. Altharin balra pillantott, ahol az ispotály sátrai álltak. Öt nyomorúságos nap alatt nyolcvanhét halott.

Megfordult és visszaballagott saját sátrához, ahol egy vasserpenyőben parázs izzott. Leoldotta köpenyét és ráfektette a vászonhátú székre. Becca, az inasa, mélyen meghajolt.

– Forralt bort, uram?

– Nem. Hivatom Powist. – A férfi kislisszolt a sátorból.

Altharin már gyanította, hogy a feladat nem lesz olyan könnyű, mint ahogy azt a császár hitte. Kerítsen be és irtson ki néhány száz nomádot, majd egyesüljön a fősereggel a déli táborban. Altharin a fejét csóválta. Az első támadás jól alakult: a Zöld Majmok csak ültek és nézték, ahogy a gothir dárdások belovagolnak, és csak amikor kezdetét vette a gyilkolás, akkor ébredtek rá, hogy a halál vár rájuk. Ám amikor a felderítők elérték a Farkasok táborát, azt elhagyatva találták és a nyomok ide, ehhez az átkozott hegyhez vezettek.

Altharin felsóhajtott. Holnap megérkezik a Testvériség és minden mozdulatát figyelni fogják, lépéseit megkérdőjelezik, stratégiáját kinevetik. Egyszerűen nem győzhetek, gondolta magában.

A sátorlap felcsapódott, és Powis bújt be.

– Hivatott, uram?

Altharin bólintott.

– Összegezted a jelentéseket?

– Még nem egészen, uram – felelte a fiatal katona. – Bernas a felcsereknél van: csúnya sebet kapott a vállára és az arcára. Gallis pedig még mindig a hegyormon tartózkodik és megpróbál erővel utat nyitni észak felől.

– A többiektől mit tudtál meg?

– Nos, uram, tudomásunk szerint csak három út vezet befelé és mindegyiket íjászok, meg kardforgatók őrzik. Az első nagyon szűk, mindössze két ember fér el egymás mellett. így könnyű célpontot nyújtanak, nemcsak az íjászoknak, de a fentről legörgetett szikláknak is. A második alig háromszáz lépéssel északabbra található. Ez viszonylag széles, de a nadírok sziklákat és köveket hordtak oda, hevenyészett, ám módfelett hatékony falat képezve. Ma reggel tizennégy emberünk esett el ott. Az utolsó útvonalnál Gallis próbálkozik. Háromszáz embere van és még nem tudom, hogy milyen előrehaladást ért el.

– Veszteségek? – horkant fel Altharin.

– Ma huszonegy halott, és valamivel több, mint negyven sebesült.

– Az ellenségnél?

– Nehéz megmondani, uram. – A fiatal férfi megvonta a vállát. – Az emberek hajlamosak eltúlozni az efféle dolgokat. Szerintük száz nadírt öltek meg, de én úgy sejtem, hogy ennek a fele, talán a negyede lehet a valós adat.

Becca lépett be a sátorba és meghajolt.

– Gallis nagyúr visszatért, uram.

– Mondd meg, hogy hívatom – parancsolta Altharin.

Pillanatokkal később egy magas, széles vállú férfi lépett be. A sötét szemű és sötét szakállú katona körülbelül negyvenéves lehetett. Arcát izzadtság lepte be és fekete vulkanikus por telepedett rá. Szürke köpenye több helyen felhasadt és nyálkás foltok borították, domború mellvértjén pedig több horpadás látszott.

– Jelentést kérek, kuzin – mondta Altharin.

Gallis megköszörülte a torkát, levette fehértollú sisakját és a kinyitható asztalhoz lépett, amelyen egy boroskancsó és több réz- illetve ezüstserleg állt.

– Ha megengeded? – harákolta.

– Természetesen.

A tiszt megtöltötte az egyik serleget, és tartalmát egy hajtásra kiitta.

– Ez az átkozott por ott van mindenütt – szólalt meg, majd nagy levegőt vett. – Negyvennégy embert vesztettünk. A szoros alul keskeny és felfelé kürtőszerűen szélesedik. Nagyjából kétszáz lépést sikerült megtennünk a táboruk felé. – Megdörgölte a szemét, fekete hamut kenve szét a homlokán. – Erős ellenállásba ütközünk, de azt hittem, átjuthatunk. – Megrázta a fejét. – De a legkeskenyebb pontnál lecsaptak ránk a renegátok.

– Renegátok? – ismételte Altharin.

– Bezony, kuzin. Drenai vagy gothir árulók. Két hihetetlenül képzett kardforgató: Mögöttük, tőlük jobbra és valamivel feljebb meg egy fiatal nő, íjjal. Feketébe öltözött és minden lövése talált. Csak azon a helyen, ahol ő és a kardforgatók voltak, tizenöt embert vesztettem. A magasból pedig a nadírok zúdítottak ránk kő- és sziklazáport. Parancsot adtam az embereknek, hogy húzódjanak vissza és készüljenek fel a második rohamra. Jarvik azonban elvesztette a béketűrését és kihívta a kardforgatókat. Hiába próbáltam megállítani. – Gallis megvonta a vállát.

– Megölték?

– Igen, kuzin. Azt kívánom, bárcsak lelőtték volna. De nem így történt: az egyik kardforgató – a legrondább fickó, akit valaha is láttam –, előlépett és elfogadta a kihívást.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy Jarvikot párbajban győzte le?

– Pontosan ez az, amit mondok, kuzin. Jarvin megsebezte, de a fickó megállíthatatlan volt.

– Ezt nem hiszem el! – kiáltotta Powis, és előrelépett. – Jarvin tavaly tavasszal megnyerte az ezüst szablya tornát!

– Márpedig hidd el, fiú – csattant fel Gallis. Altharinhoz fordult és ismét megrázta a fejét. – Ezután senki sem volt olyan hangulatban, hogy folytassa a támadást. Száz embert hagytam hátra, hogy tartsák az állást, és a többit visszahoztam.

Altharin káromkodott egyet, majd a másik összehajtható asztalhoz lépett, amelyre a térképeket teregették ki.

– Ez nagyrészt felderítetlen terület – kezdte –, de azt igenis tudjuk, hogy a hegységben csak néhány helyen lehet élelmet találni és ez különösen igaz télen. Szokványos esetben kiéheztetnénk őket, de a császár nem azt a parancsot adta. Milyen javaslataik vannak, uraim?

Gallis megvonta a vállát.

– Elegen vagyunk ahhoz, hogy végül legyűrjük őket, csak folyamatos támadás alatt kell tartani mindhárom hágót. A végén úgyis sikerül áttörnünk.

– Hány embert fogunk így veszíteni? – kérdezte Altharin.

– Több százat – ismerte be Gallis.

– És mit fognak szólni ehhez Gulgothirban? A császár ezt az egészet rövid büntetőhadjáratnak szánta. Továbbá mindannyian tudjuk, hogy kik érkeznek holnap.

– Vessük be a Testvériséget, ha megjöttek – javasolta Gallis. – Lássuk, hogy a varázslataikkal meddig jutnak előre.

– Sajnálatos módon nem rendelkezem befolyással a Testvériség felett. Amit viszont nagyon jól tudok, az az, hogy hírnevünk és a jövőnk forog itt kockán.

– Egyetértek, kuzin. Elrendelem, hogy a támadások éjjel is folytatódjanak.

– Hagyd abba a nyafogást – mondta Senta és a görbe tű ismét Angyal vállának húsába mélyedt, összehúzva a sebszéleket.

– Te élvezed ezt, te fattyú! – horkant fel a gladiátor.

– Micsoda kegyetlenség! – kuncogott Senta. – Ellenben tiszta agyrém, hogy hagytad, hogy egy földműves fia bohócot csináljon belőled egy riposztvágással!

– Az a fickó jó volt, a fene beléd!

– Egy felfúvódott tehén kecsességével mozgott. Szégyellned kellene magad, vénember. – Senta a tizedik öltést is megcsinálta, majd elharapta a cérnát. – Tessék. Jobb, mint újkorában.

Angyal lepillantott az összeöltött sebre.

– Varrónőnek kellett volna menned – morogta.

– Ez csak egy a számos adottságom közül – felelte Senta, és kiment a barlangból, hogy lepillantson a hegyoldalra. A mélyedés szájából hallotta a sebesültek távoli sikolyait, a harc visszhangot verő zaját. A csillagok fényesen ragyogtak a tiszta égen, és fagyos szél süvöltött a csúcsok és bércek között. – Nem tudjuk tartani ezt a helyet – mondta Angyalnak, amikor az mellélépett.

– Eddig elég jól boldogultunk.

Senta bólintott.

– Túl sokan vannak, Angyal. És a nadírok csak a központi hágóban felhúzott falban bízhatnak. Ha viszont a katonák ott áttörnek... – Széttárta a kezét.

Két nadír nő vágott át a nyílt terepen, sajttal teli tálat cipelve. Lesütött szemmel megálltak a drenai harcosok előtt és a tálakat lerakták eléjük a földre, majd épp olyan csendesen távoztak, mint ahogy érkeztek.

– Igazán barátságosak az itteniek, nemde? – közölte Senta.

Angyal vállat vont. Az óriás krátert több mint száz sátor vette körül, és a magasban lévő barlangból a két harcos jól láthatta a holdfényben játszadozó nadír gyerekeket, amint ide-oda rohangásztak, és a fekete vulkanikus por csak úgy szállingózott lépteik nyomán. Balra asszonyok sora tartott a mélyebben fekvő barlangok felé, kezükben favödrökkel, hogy vizet merjenek a mélyen a hegy alatt található artézi kutakból.

– Holnap hol leszünk? – kérdezte Angyal, és leült hátát a hegyoldalnak vetve.

– Gondolom a falnál – mondta Senta. – A másik két hágót könnyű védeni, így a falnál fognak jönni. – Tőlük jobbra egy árnyék moccant, mire a fiatalabb férfi felkuncogott. – Visszajött, Angyal.

A gladiátor káromkodott egyet és körbenézett. Egy nagyjából kilenc év körüli fiúcska guggolt nem messze tőle és őt figyelte.

– Tűnj el! – bődült rá Angyal, de a gyerek a füle botját se mozgatta. – Gyűlölöm, hogy nem csinál mást, csak bámul – horkant fel a gladiátor. A fiú szinte csontsovány volt, és foszladozó ruhát hordott. Egy vén kecskebőr tunikát viselt, amelyről a szőr már réges-régen lekopott, meg sötét színű, térdén elrongyolódott, elnyűtt nadrágot. A fiúnak vágott sötét szeme volt, és rezzenetlenül meredt a két férfira. Angyal igyekezett tudomást sem venni róla. Felemelte a sajttal teli tálat, ujját belenyomta a puha masszába és megkóstolta.

– A lótrágyának jobb íze lehet, mint ennek – jelentette ki.

– Sajátos íze van, annyi szent – értett egyet vele Senta.

– Átkozott legyek, ha ezt megeszem. – A fiúhoz fordult. – Kérsz belőle? – Az nem mozdult, mire Angyal felkínálta a tálat. A gyerek megnyalta a szája szélét, de maradt, ahol volt. Angyal megcsóválta fejét. – Mit akarhat? – kérdezte, és a tálat lerakta a földre.

– Fogalmam sincs, de szemmel láthatóan megbabonáztad. Ma egész nap követett és minden mozdulatodat utánozta. Elég mókás volt, ami azt illeti. Korábban sosem vettem észre, hogy úgy mozogsz, mint egy tengerész. Tudod, azzal az imbolygó járással.

– Van még olyan szokásom, amit bírálni akarsz?

– Túlságosan sok, hogy akár csak felsoroljam.

Angyal felállt és kinyújtózott. A gyerek azonnal követte példáját.

– Hagyd ezt abba! – mordult rá a férfi és csípőre tett kézzel előredőlt. Az apró kis alak felvette ugyanezt a testhelyzetet, mire Sentából kirobbant a kacagás. – Megyek aludni – közölte Angyal, majd hátat fordított a fiúnak, és visszament a barlangba.

Senta még maradt és a csatazajt hallgatta. A fiú közelebb araszolt és felkapta a tálat, majd visszahátrált az árnyékba és enni kezdett. Senta elszunyókált, de még így is meghallotta, hogy valami mozog a hegyoldalban. Azonnal felriadt, Belast látta közeledni.

– Visszavonultak – mondta a nadír, és lehuppant a kardforgató mellé. – Azt hiszem hajnalig nyugtunk lesz. – Senta odanézett, ahol korábban a kisfiú kuporgott, de mostanra már csak az üres tál maradt. – Sokat megöltünk – jegyezte meg Belas komor elégtétellel.

– De nem eleget. Még több mint háromezren lehetnek.

– Sokkal többen – bólogatott a nadír. – És újabbak jönnek, úgyhogy beletelik némi időbe, mire mindet megöljük.

– Íme, az örök bizakodó.

– Szerinted nem győzhetünk? Akkor nem ismerd a nadírokat – mi harcra születtünk.

– Nincsenek kétségeim néped képességei felől, Belas. Ám ez a hely végső soron védhetetlen. Hány harcost tudtatok egybegyűjteni?

– Ma reggel 373-an voltak – felelte a férfi hosszas hallgatás után.

– És este?

– Talán tizenöt embert veszthettünk.

– Sebesültek?

– Mintegy harminc lehet, de akadnak olyanok, akik még képesek harcolni.

– Az elmúlt négy napban összesen mennyit vesztettetek?

Belas komoran bólintott.

– Értem, mit akarsz mondani. Talán még nyolc... esetleg tíz napig tarthatunk ki. De előtte még sokat meg fogunk ölni közülük.

– Aligha ez a lényeg, barátom. Létre kell hoznunk egy második védelmi vonalat. Talán valahol beljebb.

– Ott nincs semmi, ami alkalmas lenne erre.

– Amikor idelovagoltunk, nyugatra láttam egy völgyet. Az hova vezet?

– Oda nem mehetünk. Gonoszság és halál lakozik ott. Inkább itt halok meg, tisztán és becsülettel, mintsem hogy odamenjek.

– Csodás gondolat, Belas, efelől biztos vagyok. Én viszont még sehol sem szeretnék meghalni.

– Nem kell maradnod – mutatott rá a nadír.

– Így igaz – helyeselt Senta –, de ahogy azt apám oly sokszor mondta, a hülyeség túlteng a családunkban.

Magasan a hegység fölött, Kesa kán szelleméhez kapcsolódva, Miriel a csillagok alatt lebegett. Odalent, a holdvilágos síkságon emelkedtek a gothirok sátrai – öt sor állt ott, minden sorban húsz sátorral, téglalapot formázva, egymástól egyenlő távolságban. Délre cövekek tucatjait verték a földbe – itt pányvázták ki a lovakat –, és keleten ásták ki a pontosan harminc láb hosszú latrinagödröt. Száz tábortűz lobogott fényesen, és a tábor körül őrök cirkáltak.

– Módszeres nép – lüktette Kesa kán hangja. – Civilizáltnak nevezik magukat, csak mert nagy várakat emelnek és sátraikat mértani alakzatban verik fel, de innen jól láthatod a valóságot. A hangyák hasonlóan építkeznek. Vajon ők is civilizáltak?

Miriel hallgatott. Ebből az irdatlan magasságból ki tudta venni a nadírok picinyke és a gothir támadók hatalmas táborát. Csüggesztő látvány volt, amelybe belehasított Kesa kán nevetése.

– Sose engedd át magad a csüggedésnek, Miriel. Az mindig az ellenség fegyvere. Nézz rájuk! Még innen is láthatód hiúságukat.

– Hogy lennénk képesek legyőzni őket?

– Hogy ne lennénk? – kérdezett vissza a másik. – Mi millióan vagyunk, ők meg csak maroknyian. Amikor eljön az Egyesítő, fűszálakként hajolnak meg előtte.

– Úgy értettem, hogy most.

– Ah, az ifjúság türelmetlensége! Majd meglátjuk, amit meg kell látnunk.

A csillagok pörögni kezdtek és Miriel azon kapta magát, hogy egy hegyoldal egyik barlangjában gyújtott aprócska tábortűzre pillant le. A lángok előtt Árnyjáró kuporgott, mellette nyúlt el kutyája, Heg. A férfi fáradtnak tűnt és a lány érezte gondolatait. Vadásztak rá, de sikerült kitérnie az üldözői elől és többet megölt közülük. Mostanra már maga mögött hagyta a sathulik földjét és éppen azon gondolkozott, hogy lovat lop az alig három mérfölddel északabbra fekvő gothir városkából.

– Erős ember – szólalt meg ismét Kesa kán. – Ő az Árnyéksárkány.

– Elfáradt – mondta Miriel, és azt kívánta, bárcsak kinyúlhatna és megölelhetné a tábortűznél magányosan üldögélő embert.

A kép váltott, és most egy kővárost látott a hegyek között, meg egy mélyen fekvő tömlöcöt, ahol egy nagydarab férfit láncoltak a vizenyős, nyirkos falhoz.

– Te fondorlatos korcs! – köpte a szót éppen a fogoly.

A drenai dárdások vörös köpenyét viselő, magas és vékony harcos előrelépett, megragadta a rab haját és hátrarántotta a fejét.

– Élvezd csak a sértéseidet, kurafi! A napod leáldozott és már csak a káromkodások maradtak meg neked. De ezzel sem jutsz semmire: holnap láncra verve útra kelsz Gulgothir felé.

– Elkaplak, te fattyú! – hörögte a fogoly. – Ezek sem tartanak vissza! – A sovány harcos csak röhögött, majd ökölbe szorította a kezét, és háromszor arcba vágta a magatehetetlen embert, felrepesztve az ajkát. Vér csorgott a férfi arcából, de egyetlen savószínű szeme a vörös köpenyes harcosra meredt. – Felteszem, azt fogod mondani Astennek, hogy elárultak, de neked sikerült megszöknöd?

– Így van. És amikor eljön az idő, megölöm a parasztot. Azután pedig a Testvériség fogja uralni Drenait Na, most hogy érzed magad?

– Érdekes találkozás lesz. Szeretnék ott lenni, hogy lássam, amikor elmondod Astennek, hogy miként fogtak el engem.

– Ó, jól fogom elregélni. Szólok majd elképesztő bátorságodról, és hogy hányat öltél meg. Könnyet csalok majd a szemébe, ne aggódj.

– Rohadj meg a pokolban! – ordította a rab.

Miriel érezte, hogy Kesa kán a közelben van, és a vén sámán szavait hallotta, amikor odasúgta neki:

– Tudod, hogy ki ez a férfi?

– Nem.

– Félszemű Karnakot látod magad előtt, Drenai lordprotektorát. Most nem tűnik valami fenségesnek, megláncolva a sathulik tömlöcében. Képes vagy fogni az érzelmeit?

Miriel összpontosított, és Karnak dühe meleg hullámként zúdult végig rajta.

– Igen, érzem őket. Azt képzeli maga elé, hogy kínzóját megöli egy vörös hajú katona.

– Így igaz. Ám van itt még valami, amin érdemes eltöprengeni, te lány. Karnakban nyoma sincs a csüggedésnek, igaz? Csak a dühnek és a lángoló bosszúvágynak. Önhittsége elképesztő, de ez adja az erejét. Nem aggódik sem a láncok, sem a körülötte levő ellenség miatt. Máris tervezget, máris reménykedik. Az ilyen embert sosem lehet leírni.

– De ő csak egy fegyvertelen és magatehetetlen fogoly. Ugyan mit tehetne? – kérdezte Miriel.

– Térjünk vissza a hegyre. Kezdek fáradni, és holnap megjön az igazi ellenség. Készen kell állnunk gonoszságuk visszaverésére. – Egy pillanat alatt minden fény kialudt, Miriel pedig kinyitotta szemét és felült immár hús-vér testében. A barlangban a tűz már csak pislákolt, így Kesa kán fát dobott a halódó lángokra, majd kinyújtóztatta tagjait, hogy csak úgy recsegtek-ropogtak a csontjai. – Aya! A kor nem áldás – mondta hangosan.

– Milyen gonoszság az, amiről beszéltél? – kérdezte Miriel.

– Egy pillanat, egy pillanat! Már öreg vagyok, gyermekem, és a szellemből testbe való átmenet némi időt vesz igénybe. Hadd szedjem össze a gondolataimat. Addig is beszélj hozzám!

A lány a ráncos vénemberre pillantott.

– Mit akarsz, miről beszéljek?

– Bármiről! – csattant fel a másik. – Az életről, a szerelemről, az álmokról. Mondd el, hogy melyik két férfival akarsz ágyba bújni!

Miriel elvörösödött.

– Az ilyen gondolatok nem illenek az oktalan csevegés sorába – fortyant fel.

A vénember kuncogott, és szúrós tekintettel méregette a lányt.

– Ostoba lány! Saját elmédet nem teheted lóvá. A fiatal fickó szellemes és jóképű, de tudod, hogy szerelme csak múló szeszély. Az öregebb olyan, akár a tölgy, erős és állhatatos, de úgy érzed, hogy a vele való szerelmeskedésből hiányozni fog az izgalom.

– Ha már úgyis ismered a gondolataimat, miért kérdezősködsz?

– Mert szórakoztat. Kíváncsi vagy a tanácsomra?

– Nem.

– Jó. Kedvelem azokat a nőket, akik önmaguk is képesek gondolkodni. – Szívott egyet az orrán, és a tűz mellett sorakozó agyagedény egyikéért nyúlt, ujjait belemélyesztette tartalmába, és halványszürke port kanalazott a szájába. Lehunyta pilláit és felsóhajtott. – Igen... igen... – Nagy levegőt vett és kinyitotta a szemét, Miriel pedig érdeklődve előredőlt. A férfi szembogara szinte teljesen eltűnt, írisze pedig sötétbarnáról halványkékre színeződött. – Kesa kán vagyok – suttogta könnyedebb, barátságosabb hangon. – És egyben én vagyok Lao-sin, a hegy szelleme is. És én vagyok Vu-dejang, az Utazó. Én vagyok Az, Aki Mindent Lát.

– Ez valamiféle bódító por? – kérdezte Miriel halkan.

– Hát persze. Kitárja a világok ablakát. Most pedig figyelmezz rám, drenai lány. Bátor vagy, ez nem is lehet kétséges. Ám holnap a holtak ismét járni fognak. Elég erős a szíved, hogy szembenézz velük?

Miriel megnyalta az ajkát.

– Itt leszek, hogy segítsek neked – felelte.

– Kitűnő. Csak semmi hamis hencegés. Most megmutatom, hogy miként fegyverezd fel magad. Ám ne feledd: a legerősebb fegyvered a szívedben rejlő bátorság. Reméljük, hogy az Árnyéksárkány jól tanított, mert ha nem, egyik remek harcossal sem fogsz ágyba bújni. Helyette lelked az örökkévalóságig fog vándorolni a szürke utakon.

– Jól tanított – közölte Miriel.

– Majd meglátjuk.

A kutya előreszaladt, miközben Árnyjáró nyugodt léptekkel vágott át a sziklákkal teliszórt síkságon. Imitt-amott néhány fa nőtt, a talaj pedig enyhe ívben lejtett a folyóparton álló, fehér kőből épült falu felé. A településtől északra elkerítettek egy legelőt a lovaknak, délen pedig juhok harapdálták az őszi fű maradékát. Az aprócska falu köré nem emeltek falat, a gothirok és sathulik között régóta fennálló megegyezés bizonyságaként. Errefelé egyik fél sem portyázott. Árnyjárót meghökkentette az a furcsaság, hogy a gothirok ennyire jól kijönnek a sathulikkal – ellenben a nadírokat semmibe vették. Pedig mindkét nép nomád törzsekből állt, amelyek valamikor északról és keletről szivárogtak dél felé. Mindkét harcias nép olyan isteneket követett, amelyekben a gothirok nem hittek, de mégis homlokegyenest ellentétes kép alakult ki róluk. A gothirok meséiben a sathulik büszke, intelligens és becsületes népek voltak. Ezzel ellentétben a nadírokat hitvány, fondorlatos és ravaszkodó fajtának tekintették. Árnyjáró sokat járt a törzsek között, és nem talált olyan bizonyítékot, ami alátámasztotta volna a gothirok szemléletét.

Leszámítva talán a sztyeppét járó nadírok számát. A sathulik nem jelentettek fenyegetést, míg a sok milliónyi nadír a jövőre nézve félelmetes ellenséggé válhatott.

Árnyjáró egy vállrándítással elintézte az egész problémát, és keresni kezdte a kutyát, de semerre sem látta. A vidéken szép számmal akadtak elszórt sziklatömbök és az eb valószínűleg éppen egy nyúlüreget próbál kiásni. Árnyjáró elmosolyodott és ment tovább. Hideg volt és a gyengécske napsütés képtelen volt ellensúlyozni a csontig hatoló szelet. A férfi még szorosabbra húzta válla körül a szőrmebéléses köpenyt.

A sathulik nem felejtik majd el az üldözést, mint ahogy a soha vissza nem térő vadászokra emlékező búcsúdalokat sem. Árnyjárónak eszébe jutott a fiú, aki elsőnek próbált lest vetni neki és örült, hogy nem ölte meg. Ami a többieket illeti... nos, hát ők próbát tettek a szerencséjükkel és egyáltalán nem sajnálkozott haláluk miatt.

Látta, hogy a lenti faluban emberek mozognak – egy juhász, kampós bottal a vállán felfelé lépkedett a dombon, kutyájával az oldalán, a nagykútnál asszonyok hideg vizet mertek vödreikbe, a ló legelő kerítése mellett gyerekek játszottak. Minden békét és nyugalmat sugárzott.

Árnyjáró pedig csak ment tovább – az út két hatalmas, a hegyoldal folytatásaként a földből kiugró sziklatömb között kanyargott tova. A távolban felnyerített egy ló, mire a férfi megállt. A hang keletről érkezett – Árnyjáró megfordult és visszapillantott a lejtőn megkapaszkodó gyér ligetre. Odafent bokrok nőttek, de lovat nem látott sehol. Hátralökte köpenyét, felemelte számszeríját, felajzotta és két vesszőt illesztett a fegyverbe. Nincs mitől félned, nyugtatta magát. Valószínűtlen, hogy a sathulik ennyire északra merészkednének. De még mindig várt – valami nem stimmelt.

És hol lehet Heg?

Még óvatosabban indult el újra így közelítette meg a sziklatömböket. Ekkor egy alak lépett elő, zöld köpenye lobogott a szélben, kezében pedig megfeszített íjat tartott. Árnyjáró azonnal jobbra vetődött, ahogy a nyíl elhagyta az ideget – így a vessző elsuhant az arca mellett. A vállán ért földet és a kemény zökkenés hatására elsült a számszeríja – a nyílvesszők a lejtő puha földjébe csapódtak. Árnyjáró talpra gördült, és előrántotta szablyáját.

A zöldköpenyes férfi félrehajította az íjat, és előhúzta a kardját.

– Ennek így kell lennie. Kard a kard ellen – mondta mosolyogva.

Árnyjáró kioldotta köpenye csomóját, amitől a ruhadarab a földre hullt.

– Te nyilván Morak vagy – közölte higgadtan.

– Roppant megtisztelő, hogy felismersz – felelte a kardforgató, és a várakozó Árnyjáró felé indult. – Úgy értesültem, hogy nem a szablyát forgatod a legjobban: ezért adok neked egy kurta leckét, mielőtt megöllek.

Árnyjáró támadásra lendült, de Morak hárított és visszavágott. Az acélcsengés hangját visszaverte a hegyoldal és a két szablya ragyogott a napsütésben. Morak tökéletes egyensúllyal vert vissza minden támadást, majd pengéje megvillant és sekély sebet ejtett Árnyjáró arcán. A férfi hátratántorodott, de máris erőteljes vágást irányzott a másik hasa felé. A zöldbe öltözött kardforgató ügyesen ellépett a csapás elől.

– Úgy vélem, hogy az átlagnál jobb vagy – szólt oda Árnyjárónak. – Jó az egyensúlyod, de egy kicsit mereven mozogsz derékból. Ez pedig kihat a döféseidre.

Árnyjáró keze előrelendült és egy fekete pengéjű hajítókés röppent Morak torka irányába. Az orgyilkos szablyája felfelé lendült és félrecsapta a pengét, amely nekicsattant az egyik szilatömbnek.

– Nagyon jó – mondta Morak –, de most a mesterrel van dolgod, Árnyjáró.

– Hol a kutyám?

– A kutyád? Ó, milyen megindító! A haláltól csak egy lépés választ el, és te mégis egy bolhafészek miatt aggódsz? Természetesen halott: én öltem meg.

Árnyjáró hallgatott.

Visszahátrált az egyenletesebb terepre, és figyelte, ahogy ellenfele követi. Morak most már mosolyogott, de ebből a mosolyból semmi sem tükröződött csillogó zöld szemében.

– Figyelemre méltóan lassan öllek meg – jelentette ki. – Néhány vágás itt és ott. Ahogy a véred elfolyik, úgy fogy majd az erőd is. Szerinted könyörögni fogsz az életedért?

– Kétlem – felelte Árnyjáró.

– Tudod, mindenki könyörög. Még a legerősebbek is. Az egész csak attól függ, hogy hova döf a kés. – Morak ugrott, Árnyjáró szablyája pedig hárította a döfést, a pengék pedig újra és újra összecsaptak. Árnyjáró újabb aprócska vágást kapott az alkarjára. Morak röhögött. – Nem estél pánikba... még nem. Mi történt a lányoddal? Az égre mondom, örömömet fogom lelni benne. Hosszú lábak, erős test. Sikongatni fog a gyönyörtől, utána pedig felhasítom a nyakától a hasáig!

Árnyjáró hátraaraszolt és hallgatott.

– Jó! Jó! Nem tudlak feldühíteni, márpedig ez ritkaság! Örömmel fogom megtalálni a gyenge pontjaidat, Árnyjáró. Vajon akkor jön el ez, amikor majd levágom az ujjaidat? Vagy akkor, amikor férfiasságodat a tűz perzseli le?

Ismét szúrt, és a penge felhasította Árnyjáró bőrtunikáját, valamivel a bal csípője fölött. Árnyjáró előrevetette magát és vállával szájba verte az orgyilkost. Morak elzuhant, de sikerült talpra gördülnie, még mielőtt Árnyjáró lesújthatott volna rá a kardjával. A pengék ismét összecsaptak. Árnyjáró döfése Morak fejét célozta, de az orgyilkos elhajolt oldalra, hárította a szúrást, és riposztja éppen csak elsuhant a másik nyaka mellett. Árnyjáró a sziklatömbök felé hátrált, Morak pedig támadott, lefelé kényszerítve ellenfelét az ösvényen. A hideg ellenére mindketten erősen verítékeztek.

– Igazi nagyvad vagy – mondta Morak. – Nem vártam, hogy ennyire kitartó leszel.

Árnyjáró szúrt, Morak hárított, majd döfések és vágások szemkápráztató sorozatával válaszolt, amit ellenfele csak hatalmas erőfeszítéssel tudott kivédeni. Az orgyilkos szablyája kétszer még így is átdöfte Árnyjáró tunikájának felső részét, de a penge lepattant a vállvértes láncingről. Az idősebb férfi azonban kezdett fáradni, és ezt Morak is tudta. Hátralépett.

– Szeretnél egy kis időt, hogy levegőhöz juss? – kérdezte, gúnyos vigyorral az arcán.

– Hogy találtál rám? – érdeklődött Árnyjáró, aki kimondottan örült a pihenőnek.

– Vannak barátaim a sathulik között. A mi... balszerencsés... találkozásunkat követően ide jöttem, hogy újabb harcosokat keressek. Éppen a sathulik uránál voltam, amikor elérkezett a hajsza híre. A sathulik ura alig várja, hogy holtan lásson, mivel úgy érzi, hogy a földjén keresztül tett utazásod sérti önérzetét. Küldött volna több embert is, de abban a pillanatban más gondok foglalkoztatták. Ezért engem bérelt fel. Mellesleg, szeretnéd tudni, hogy ki bízta meg a Céhet a levadászásoddal?

– Már tudom – mondta Árnyjáró.

– Ó, micsoda csalódás. De mivel természetemnél fogva lágyszívű ember vagyok, legalább szolgálok néhány jó hírrel, mielőtt megöllek. Miközben mi itt csevegünk, Drenai lordprotektora láncra verve vergődik a sathulik tömlöcének mélyén, készen arra, hogy Gothir császára elé hurcolják.

– Ez lehetetlen!

– Egyáltalán nem az. Meggyőzték, hogy találkozzon a sathulik urával, és kérje meg arra, hogy ne engedje át a gothir csapatokat a törzsek földjén. Karnak hűséges katonái és egy módfelett hűtlen tisztje alkotta kis csapat élén útra is kelt. Embereit lemészárolták, őt pedig élve ejtették foglyul. Magam is láttam és az egész módfelett komikus volt. Ami azt illeti, különös ember – egy vagyont ajánlott, ha segítek neki megszökni.

– Nyilvánvalóan nem ismert elég jól – szúrt oda Árnyjáró.

– Épp ellenkezőleg. Már korábban is dolgoztam neki – méghozzá jó párszor. Ő fizette Egel meggyilkolását.

– Ezt nem hiszem el!

– De igen, nagyon is elhiszed: látom a szemeden. Nos hát, kifújtad magad? Jó! Akkor lássunk némi vért! – Morak megindult, pengéje csak úgy villogott. Árnyjáró hárította a döfést, de a két kiugró sziklatömbön túlra kellett hátrálnia. Morak ismét röhögött. – A lecke véget ért – közölte. – Most jön a mulatság.

Sötét árnyék tűnt fel mögötte és Árnyjáró megpillantotta Heget, amint mellső lábain fájdalmas lassúsággal vonszolja magát előre, míg hátsó végtagjai ernyedten és haszontalanul csüngtek. A bordái közül egy nyílvessző állt ki, hatalmas állkapcsai közül pedig vér csordogált. Árnyjáró balra araszolt, mire Morak jobbra lépett. Nem vette észre a haldokló kutyát. Ellenfele előreugrott és vadul az orgyilkos arca felé suhintott, mire az hátralépett és ekkor Heg hatalmas állkapcsa összezárult a jobb bokáján, az agyarak pedig belemélyedtek a bőrbe, a húsba, az inakba. Morak felsikoltott fájdalmában, Árnyjáró pedig lépett egyet előre és szablyáját belenyomta a férfi hasába, majd felrántotta, egészen a tüdejéig.

– Ezt az öregért, akit megkínoztál! – sziszegte, majd megcsavarta a pengét, miközben kirántotta, kibelezve az orgyilkost. – Ezt pedig a kutyámért!

Morak térdre esett.

– Ne! – nyögte, majd az oldalára zuhant.

Árnyjáró eldobta a kardot és letérdelt a kutya mellé, megvakargatva a fejét. Már semmit sem tehetett érte – a nyíl az állat gerincét ütötte át. A férfi azonban csak ült ott, ölében tartva Heg hatalmas fejét, halkan beszélt hozzá, nyugtató szavakat mondott, míg kutyája reszelős légzése le nem lassult és abba nem maradt.

Akkor felállt, felszedte a földről nyílpuskáját, és a kis ligethez sétált, ahol Morak elrejtette a lovát.

14

A hevenyészett falat sietve építették, de a hegység szürke vulkanikus földjét is belekeverték a habarcsba. Márpedig az ledöngölve és vízzel keverve a gránit keménységével vetekedett. A dél felől támadó ellenség így egy tíz láb magas fallal nézett szembe. A védők oldaláról feljáró vezetett a falra, így a nadírok áthajolhattak fölötte, és egyik vesszőt a másik után küldhették a támadók soraiba, hogy azután lebukjanak az ellenséges íjászok nyilai elől.

Eddig a fal kitartott. A gothirok több helyen sziklatömböket görgettek az aljába, így próbálva megmászni azt, később pedig az első sorok már összeeszkábált létrákat is hoztak. Mások vaskampókkal ellátott kötelekkel kísérleteztek, ám a védők a törzsek szokásos vadságával küzdöttek, darabokra szabdalva és levágva mindenkit, aki feljutott a fal tetejére.

A gothiroknak egyszer már majdnem sikerült harci ékbe tömörülniük, amikor hat katonájuk utat vágott magának, ám Angyal, Senta és Belas megrohanta őket, és a gothir harcosok pillanatokon belül halottak voltak. A gothir sereg újra és újra rohamozott, egyik hullám jött a másik után, puszta számbeli fölényükkel próbálva meg lehengerelni a nadírokat. De nem jártak sikerrel.

Legalábbis eddig.

Ám most valami megváltozott, és minden védő érezte, hogy rettentő félelem kezd motoszkálni benne. Elsőnek Angyal vette észre, hogy gyomra mélyén valami hidegség kél, mire a keze remegni kezdett. A mellette álltó nadír harcos elejtette kardját, és mély, átható nyögés hagyta el torkát. Angyal Sentára pillantott, aki nekidőlt a falnak és a szűk szorost bámulta. A gothir csapatok visszahúzódtak, de ahelyett, hogy átcsoportosultak volna, teljesen eltűntek a szemük elől. Először az összerótt falat védő ötven nadír harcos örömében hujjogni és kiabálni kezdett, ám azután feszült csend telepedett rájuk.

Angyal megborzongott. A hegység fekete falként tornyosult körülötte és úgy érezte, mintha egy irdatlan szörnyeteg kitátott pofájában ácsorogna. A reszketés rosszabbodott – amikor megpróbálta elrakni kardját, az újra és újra félrecsúszott a tokon. Erre káromkodott egyet, és letette a pengét a fal mellé.

Három nadír harcos megfordult és elrohant, felfelé a hágóban, hátrahagyva fegyvereiket. Belas rájuk ordított, mire a menekülők megtorpantak, és engedelmesen visszafordultak. Ám a félelem egyre csak nőtt.

Angyal odaküszködte magát Senta mellé. Úgy érezte, hogy minden erő kifutott a lábából, ezért nekidőlt a falnak, hogy megtámassza magát.

– Mi az ördög történik? – kérdezte társától, de a viaszfehér arcú és tágra nyílt szemű férfi nem felelt. A hágó torkolatában valami megmozdult, és amikor Angyal arra fordította a fejét, látta, hogy feketeköpenyes, feketepáncélos férfiak sora indul meg a fal felé.

– A vérlovagok! – suttogta elcsukló hangon Sentának.

A mellette álló nadír felkiáltott és hátrálni kezdett – hólyagja felmondta a szolgálatot, és vizelete eláztatta a nadrágját. Angyal látta, hogy Belas tokjába csúsztatja kardját, és az egyik harcos kezéből kitépi annak íját. A zömök nadír vesszőt illesztett a húrra, felmászott a fal tetejére és megfeszítette a fegyvert. Angyal hallotta, ahogy felnyög, majd rikkant egyet. Azután Belas lassan fordulni kezdett.

Angyal rávetette magát Sentára és épp akkor rántotta hátra, amikor a nyíl útjára indult. Elsüvített mellettük, lepattant egy szikláról és belefúródott az egyik kétrét görnyedt harcos vállába

A vérlovagok néma csendben közeledtek.

Úgy tűnt, a nadírok nem tehetnek semmit, hogy megállítsák őket. Angyal talpra kecmergett és felkapta kardját, de annyira remegett, hogy tudta, semmire sem megy vele. A védők kezdtek elszivárogni a falakról – még Belas is.

Ekkor egy rongyokba öltözött, apró emberke jelent meg, oldalán Miriellel. A férfi ősöreg volt és ráncos, ám Angyal úgy érezte, mintha határtalan öröm hasítaná szét félelmét, felpezsdítve vérét. A nadírok felhagytak a meneküléssel. Az aprócska sámán a falhoz futott és fürgén felkapaszkodott rá. A vérlovagok alig húsz lépésre jártak.

Kesa kán felemelte mindkét kezét, mire két tenyere között kék tűz kezdett cikázni. Angyal érzete, hogy minden félelem kiszáll belőle és düh váltja fel. A sámán kifelé csapott kezeivel, csontos ujjai a menetelő feketeköpenyes harcosokra mutattak. Kék tűz fúródott lándzsaként soraik közé, mellvértet és sisakot szakítva fel. A vonal közepén haladó férfi megbotlott és a kék tűz vörösbe csapott át, ahogy haja lángra lobbant. Köpenyek és nadrágok kezdtek égni, az előrenyomulok sora pedig felbomlott, ahogy a harcosok a ruhájukat nyaldosó lángnyelveket kezdték csapdosni.

A nadír védők visszatértek a falra, felkapták lándzsájukat és íjukat, és egyik lövedéket küldték a másik után a földön hempergőkre.

A vérlovagok sora megtört és azok futásnak eredtek.

Az aprócska nadír leugrott a falról és egy szót sem szólva távozott.

Miriel lépett oda Angyalhoz.

– Le kellene ülnöd. Hófehér az arcod.

– Még sosem éreztem ilyen félelmet – vallotta be.

– De mégsem futottál el – mutatott rá a lány.

A férfi elengedte füle mellett a bókot és a távolodó nadír után bámult.

– Feltételezem, hogy ő volt Kesa kán. Hát nem vesztegette az időt fölös beszélgetésre, nem igaz?

Miriel elmosolyodott.

– Szívós az öreg, de ez kimerítette. A varázslata jobban legyengítette, mint ahogy azt sejtenéd.

Senta jött oda hozzájuk.

– Nem tudjuk tartani ezt a helyet – mondta. – Ma reggel kétszer is majdnem sikerült áttörniük. Csak a Forrás tudja, hogy sikerült visszavernünk őket.

Valaki a védők közül felkiáltott. Senta megperdült és látta, hogy gothir harcosok százai indulnak rohamra a hágóban. Kardot rántott és a falra rohant.

– Igaza van – közölte Angyal. – Beszélj az öreggel! Másik helyet kell találnunk. – Majd megfordult és csatlakozott a védőkhöz.

Bodalen követte a fáklyát szorongató Gracust a vár zsigereinek mélyére, át a végeérhetetlen folyosókon és a fémlépcsőkön. Minden természetellenes és kifacsart volt, ráadásul ehhez valami mély hangú zümmögés is társult, amitől Bodalen feje lüktetni kezdett.

A magas drenai mögött a Testvériség hét másik harcosa, hét zord és hallgatag ember lépdelt. A nyolcadik felvitte a lovakat a hegyre, így Bodalen minden reménye elszállt, hogy esetleg elmenekülhet erről a megigézett helyről.

Lefele, egyre csak lefele haladtak, öt szintet hagyva maguk mögött és a zümmögés egyre erősebb lett. A vár falai itt már nem kőből épültek, hanem sima, fénylő fémből, amely helyenként megrepedezett és kidudorodott. A rések mögött réz, vas, arany és ezüstdrótok tekeredtek egymás köré.

Bodalen gyűlölte a várat és félt esetleges titkaitól. Ám minden gyávasága ellenére is egyre jobban lenyűgözték a látottak. Az egyik szinten kétszárnyú vasajtóra bukkantak, amelyet Gracusnak és két másik emberének erővel kellett felfeszítenie. Az ajtón túl kis terembe jutottak, ahol nem volt semmiféle bútorzat, de az egyik falat egy faragott táblára emlékezető aprócska díszítőelem ékítette: tizenkét követ foglaltak rézgyűrűbe és mindegyik kövön díszelgett valamiféle szimbólum, amelyet Bodalen nem tudott megfejteni.

A díszítőelemet leszámítva kevés érdekességet hordozott a terem, így a harcosok továbbindultak, keresve a lépcsőt.

Végül egy hatalmas csarnokba értek, amelyet ragyogó, mosolygós napfény világított meg. Ablakok nem voltak sehol, és Bodalen tudta, hogy több száz lábbal vannak a föld alatt. Gracus a fémpadlóra hajította a már csak sercegő fáklyát és körbepillantott. Asztalokat és székeket látott – mind fémből készült –, valamint hatalmas vasszekrényeket, amelyeket szikrázó, ragyogó ékkövek díszítettek – a fény valóságos táncot lejtett rajtuk.

Körös-körül átlátszatlan üveglapok fedték a terem falát, és fehér fénnyel izzottak. Gracus rácsapott az egyikre, mire az széttört, és darabkái szanaszét szóródtak a csarnok padlózatán. Az üveglap mögött hosszú, csillogó henger tűnt elő – egy másik harcos odalépett és beledöfte a kardját. Valami villant, mire a lovag elemelkedett a talajtól, és húszlábnyit repült a csarnok átellenes sarkába. A teremben a fények fele elhalványult, majd kihunyt.

Gracus a pórul járt alakhoz sietett és letérdelt mellé.

– Halott – közölte, majd felállt és a többiek felé fordult. – Ne érjetek semmihez. Itt várjuk be a mestert. Ezek a varázslatok hatalmasabbak annál, semhogy megérthetnénk őket.

Bodalen, akit a hangos zümmögéstől a hányinger kerülgetett, átszelte a termet és odament az egyik nyitott ajtóhoz. Mögötte egy nagyjából három láb átmérőjű, hatalmas kristályt látott két aranytál között lebegni. A ragyogó színben fürdő kristály forgott és piciny villámokat lövellt magából. Bodalen belépett a terembe. A falakat aranyból készítették, leszámítva a hátsó, részben lebontott részt, ahol faragott gránittömbök nyúltak jóval túl eredeti helyükön.

De nem a kristály és nem is az aranyfalak miatt állt el a lélegzete.

– Gracus! – bődült el, mire a Testvériség lovagja szinte azonnal megjelent és rámeredt a távolabbi falnál a padlón elnyúlva heverő irdatlan csontvázra.

– A pokol nevére, mi ez? – suttogta Bodalen.

Gracus megrázta a fejét.

– A pokol az, ahonnan ez jött – felelte és letérdelt a két koponya mellé, miközben ujjai végigsimítottak a hatalmas vállakhoz vezető két csigolyasoron. A fenevad, akármi volt is, három karral dicsekedhetett: a harmadik az elképesztően nagy bordasor alatt türemkedett elő. Az egyik lovag megpróbálta felemelni a combcsontot, de az elrothadt inak a helyükön tartották azt.

– Még csak meg sem tudom ragadni ezt a csontot – mondta a férfi. – A lény legalább tizenkét láb magas lehetett, ha nem több.

Bodalen az ajtónyílásra pillantott, amely nem lehetett három lábnál szélesebb és hatnál magasabb.

– Hogy jutott ez be? – kérdezte, mire Gracus az ajtóhoz lépett. A fémkereten horzsolások nyomai látszódtak, helyenként a mögötte lévő kő is látszott.

– Azt nem tudom, hogy jutott be – mondta a lovag halkan –, de csontig hasogatat az ujját, hogy kijusson. Kell lennie egy másik bejáratnak is. Egy rejtett bejáratnak.

Egy ideig a falakat tapogatták, álcázott ajtó után kutatva, de nem találtak semmit. Bodalen érezte, hogy kimerültség telepszik rá és a fejfájása is rosszabbodott. Elindult az ajtó felé, de a lábai felmondták a szolgálatot, és a földre rogyott. Fáradtság kerítette hatalmába és látta, hogy Gracus térdre esik a pörgő kristály előtt.

– Ki kell... jutnunk – nyögte Bodalen, és megpróbálta előrevonszolni magát a csillogó aranypadlón. Ám szeme lecsukódott, ő pedig mély és álomtalan alvásba zuhant.

Lassan tért csak magához. Egy patakparti házikót látott, mögötte kukoricással, és a távolban párásán kéklő hegyekkel. Egy férfi lépkedett egy pár ökör mögött. Éppen szántott.

Az apja.

Nem, nem az apja. Az apja Karnak, aki egyetlen darab földet sem szántott fel életében.

Az apja.

Az értetlenség ködként takarta be, ott örvénylett körülötte megfoghatatlanul. Felnézett a napra, de nem volt nap, csak egy pörgő kristály az égen, amely úgy zümmögött, akár ezernyi méh.

Az ekénél álló férfi felé fordult.

– Ne töltsd lustálkodással az időd, Gracus! – mondta neki.

Gracus? Nem én vagyok Gracus. Álmodom. Ez az! Álmodom. Ébredj fel!

Érezte, hogy kilép az álomból, ismét érezte húsát és izmait. Próbálta mozdítani a karját, de az mintha csapdába esett volna, mintha lekötözték volna. Kinyitotta a szemét. Gracus ott hevert mellette. Nyilván a karomon fekszik, gondolta Bodalen. Megpróbált odébb gördülni, de Gracus is vele mozdult, lekókadt fejjel és eltátott szájjal. Bodalen megkísérelt felállni. A jobbján különös súlyt érzett, így arrafelé fordította a fejét. Ott egy másik ember hevert.

Akinek nem volt feje.

A fején fekszem, gondolta Bodalen, miközben a pánik kezdte hatalmába keríteni. Felpattant, ám a jobbján lévő test is ment vele. Bodalen felsikoltott. A fejnélküli test a részét alkotta, a válluknál fogva nőttek össze.

Magasságos egek! Nyugodj meg, csitította magát. Ez még mindig az álom. Csak egy álom.

A bal karja eltűnt, beleolvadt és elmerült Gracus vállában. Megpróbálta kitépni magát, de a Testvériség lovagjának ernyedt teste csak még közelebb került hozzá. Lábaik összeértek és egymásba fonódtak.

A kristály meg csak pörgött tovább.

A szoba másik felében Bodalen látta, ahogy a többi lovag teste is egybeolvad, és ide-oda tekergőznek, mintha csak valamiféle néma, természetfeletti orgián vennének részt. Köztük pedig halotti csendben ott hevert az aranypadlón a hatalmas csontváz.

Bodalen ismét felsikoltott.

Elájult.

Semmire sem emlékezett, amikor felébredt, inkább megfeszítette hatalmas izmait, és a hasára gördült, majd három lába segítségével talpra állt, alaposan beverve fejét a mennyezetbe. Düh öntötte el a szörnyeteget és egyik feje felbömbölt mérgében. A másik néma maradt, és szürke szemén megcsillant a kristály fénye.

A két másik bestia még aludt.

A kristály pörgött tovább és kék fények cikáztak az aranytálak között.

A szörnyeteg megindult felé, és kinyújtotta három irdatlan kezét. Egyik erős ujja megérintette az ide-oda pattogó kék fényt, mire fájdalom söpört végig az egész karján, égetve testét. Mindkét fej elbődült, a lény egyik karja pedig lecsapott a kristályra, elmozdította és nekirepítette a másik falnak. A kék lángok kihunytak.

A fények pedig elhalványultak és kialudtak.

A szinte teljes sötétség megnyugtatta és elcsitította. A fenevad lehuppant a padlóra – éhes volt. A kinti csarnokból megégett hús bűze csapta meg az orrát. Odalépett az ajtóhoz és látta, hogy egy apró, halott lény hever odakint. A tetemet részben valamiféle irha és fém burkolta be. A húsa még friss volt és ez felkorbácsolta a fenevad étvágyát. Megpróbált előrelépni, de hatalmas termete miatt nem fért ki az ajtón. Talpra állt és szaggatni kezdte a fémkeret fölött előbukkanó kőtömböket. A másik két szörnyeteg is csatlakozott hozzá, megsokszorozva erejét.

A szikla pedig lassan repedezni és töredezni kezdett.

Kesa kán kinyitotta szemét és elmosolyodott. Miriel figyelte az arcát és látta, hogy diadal lobban a szemében.

– Most már indulhatunk – szólalt meg az öreg. – Az út nyitva áll.

– Azt mondtad, hogy nincs hova mennünk!

– Nem is volt. Ám most már van. Ez egy erőd – egy nagyon ősi erőd, amely a Kar-Barzac nevet viseli. Holnap útra kelünk.

– Sok minden van, amiről nem beszélsz – jelentette ki Miriel.

– Sok minden van, amiről nem kell tudnod. Pihenj, Miriel, mert szükséged lesz az erődre. Menj és üldögélj a barátaiddal. Hagyj magamra. Majd hívlak, ha eljön az idő. – Mirielnek maradtak még kérdései, de a kis ember újra behunyta a szemét és karba font kézzel üldögélt tovább a tűz előtt.

Így hát a lány felállt és kilépett az éjszakába. Senta már aludt, mire elérte az aprócska barlangot, de Angyal odakint ücsörgött a csillagok alatt és a hágóból felszűrődő csatazajt hallgatta. Nem messze tőle egy kisfiú kuporgott, mire Miriel elmosolyodott. A két alak egymástól húszlábnyira ugyanazt a pózt vette fel – mindketten törökülésben helyezkedtek el. A gladiátor fenőkővel élesítette kardját, míg a fiúcska egy fadarabon utánozta mozdulatait.

– Látom, szert tettél egy barátra – szólalt meg Miriel, mire Angyal morgott valami érthetetlent. A lány leült mellé. – Ki fia-borja?

– Honnan tudhatnám? Soha nem szól egy szót sem. Csak utánoz.

Miriel kiterjesztette adottságát, majd visszahúzódott.

– Teljesen süket – közölte. – És árva.

Angyal felsóhajtott.

– Nem hiányzott, hogy ezt tudjam – közölte, és tokjába dugta a kardot, mire a rongyos gyerek az övébe csúsztatta a botot.

Miriel megcirógatta a gladiátor arcát.

– Jó ember vagy, Angyal. Ami azt jelenti, hogy a gyűlölet nem tud igazán lángra kapni benned.

A férfi elkapta a lány csuklóját, és nem is engedte el.

– Nem kellene hozzám érned – mondta szelíden. – A hozzád illő férfi odabent van. Fiatal, jóképű és undorító, de nincsenek rajta sebhelyek.

– Magam fogom megválasztani a férfit, amikor majd eljön az ideje – felelte a lány. – Nem vagyok valami drenai nemes kisasszony, akinek a házassága szövetséget teremt a hadakozó felek között. Mint ahogy nem kell aggódnom a hozományom miatt sem. Ahhoz a férfihoz megyek hozzá, akit kedvelek, ahhoz, akit tisztelek.

– A szerelmet nem említetted – mutatott rá Angyal.

– Hallottam már róla sokakat beszélni, de én nem tudom, hogy mit jelent ez a szó. Szeretem az apámat, szeretlek téged. Szerettem a testvéremet és az anyámat. Egyetlen szó, ám eltérő érzelmek állnak mögötte. A vágynak van hozzá köze?

– Részben – ismerte el a férfi. – És nincs ebben semmi rossz, bár sokan másként vélekednének erről, ha most hallanának minket. Ám ennél többről van szó. Egyszer volt az életemben egy elképesztő, feketehajú nő. Az ágyban több szenvedélyt gerjesztett bennem, mint bármelyik feleségem. Mégsem maradtam vele. Mert tudod, nem szerettem. Istenítettem őt, de nem voltam szerelmes belé.

– Már megint itt van ez a szó – csipkelődött vele Miriel.

A férfi kuncogott.

– Tudom. Ez a szó azonban viszonylag egyszerűen leírja azt, aki a barátod, a hálótársad, a testvéred és időnként – no igen –, még az anyád is. Valaki, aki vágyat, imádatot és tiszteletet ébreszt benned. Valaki, aki, ha ellened fordul az egész világ, akkor is melletted áll. Miriel, te ilyes valakit keresel. – Angyal elengedte a lány kezét, és elkapta róla a pillantását.

Miriel közelebb hajolt hozzá.

– Mi van veled, Angyal? Nem szeretnél barát, szerető, testvér és apa lenni?

A férfi sebhelyes arca a lány felé fordult.

– De igen, szeretnék. – Tétovázott és Miriel érezte bizonytalanságát. A férfi végül elmosolyodott és újra megfogta a lány kezét, majd megcsókolta. – A csizmám is öregebb nálad, Miriel. És lehet, hogy azt hiszed, hogy ez most nem számít, de nem így van. Olyan férfira van szükséged, aki együtt cseperedik veled, nem pedig, aki együtt öregszik veled. – Angyal vett egy nagy levegőt. – Bár nem könnyű bevallanom.

– Nem vagy öreg – rótta meg Miriel.

– Nem tetszik Senta? – kérdezte a férfi.

A lány félrenézett.

– Őt... izgatónak... és borzongatónak találom.

– Ez így van jól – mondta Angyal. – Az életnek ilyennek kell lennie. Én a vén és kényelmes karosszékeket kedvelem. Egy hozzád hasonló lánynak ennél több kell. Adj neki esélyt. Sok jóság van benne.

– Miért kedveled ennyire?

A férfi elvigyorodott.

– Ismertem az anyját – mondta. – Régen történt, még mielőtt Senta megszületett volna.

– Úgy érted, hogy...?

– Fogalmam sincs, de nem elképzelhetetlen. Az biztos, hogy nem hasonlít az apjára. De ez maradjon kettőnk között! Megértetted?

– És mégis megküzdöttél volna vele a faháznál?

A férfi komor arccal bólintott.

– Nem győzhettem volna. Nagyon jó. Ő a legjobb, akit valaha is láttam. – A lány váratlanul felnevetett. – Mi olyan vicces? – kérdezte Angyal.

– Nem akart megölni. Olvastam a gondolataiban – azt tervezte, hogy lefegyverez vagy megsebesít.

– Ez csúnya hiba lett volna.

A lány belenézett a szemébe és lehervadt a mosolya.

– De megölhetted volna a saját fiad!

– Tudom. Hát nem valami felemelő, igaz? Ám én harcos vagyok, Miriel és amikor kardot rántok, az érzelmeknek nincs helye. Csak a túlélés vagy a halál marad. – A nadír fiúra pillantott, aki egy sziklának dőlve aludt, fejét pálcika vékony karján nyugtatva, felhúzott lábakkal. Angyal némán felállt, odasétált a gyerekhez, és betakarta a köpenyével, majd visszament Mirielhez. – Mit tervez a vénember?

– Nem tudom, de holnap elindulunk a hegyek közt fekvő ősi erődbe.

– Ez jó hír. Itt már nem tudnánk túl sokáig kitartani. Neked is jót tenne egy kis alvás.

– Nem tehetem. Hamarosan szüksége lesz rám.

– Mikor?

– Amikor majd a holtak járnak.

Kesa kán a tűz mellett ült és vén teste megborzongott, ahogy az éjszakai szél felkavarta a lángokat. Már túl volt a fáradtságon – halálos törődöttség uralkodott el rajta. Minden annyira bonyolult volt, a végzet oly sok fonala futott egybe. Ez az egész miért nem akkor történt, amikor még fiatal volt, és duzzadt az erőtől, gondolta magában csak úgy mellékesen. Miért most történik, amikor már öreg, fáradt, és teste a sírba készül? Igaz hát: az istenek a jóindulatú becslések szerint is szeszélyesek.

Tervek, ötletek, stratégiák villantak át az agyán és mindegyik a másik sikerétől függött. Az ezer leguányi utazás az első lépéssel kezdődik, mondta önmagának. Csak az előtted lévő lépésre koncentrálj.

A démonok jönni fognak és velük a holtak lelkei is. Mi a legjobb módja, hogy harcba szálljanak velük? A drenai nő erősebb volt annál, mint ahogy maga hitte, de egyedül nem jelent biztosítékot a sikerre. Kesa kán lehunyta szemét, és Mirielt szólította. Már majdnem eljött az idő.

Az agyagkorsóért és a szürke porért nyúlt, de azután visszahúzta a kezét. Már így is túl sokat vett magához. Viszont az istenek szeretik a vakmerő fickókat! Ujját belenyomta a porba és egy keveset a szájába kanalazott. A szíve összevissza kezdett verni és érezte, hogy erő ömlik a végtagjaiba. A tűz sárgán kezdett izzani, majd aranyra, aztán lilára váltott, és a falon az árnyak pörögve és forogva táncra keltek.

A drenai nő belépett a barlangba. Az istenekre, de ronda, gondolta a sámán. Túl magas és inas. Már ifjúkorában sem találta volna vonzónak. A sebhelyes arcú drenai harcos a nő mögött lépkedett. Kesa kán tekintete rámeredt a férfira.

– Itt nincs helye azoknak, akik nem rendelkeznek a hatalommal – szólalt meg.

– Mondtam neki – felelte a nő és letelepedett a sámánnal szemközt –, de mindenáron jönni akart.

– Azt mondta, hogy démonok és élőholtak jönnek. Meg lehet őket ölni karddal? – kérdezte Angyal.

– Nem – felelte a sámán.

– Puszta kézzel?

– Nem.

– Akkor hogyan fog Miriel megküzdeni velük?

– A bátorságát és az adottságát használja.

– Akkor mellette fogok állni. Eddig még senki sem merte kétségbe vonni a bátorságom.

– Rád azért van itt szükség, hogy tartsd a falat és megállítsd az emberi ellenséget. A legnagyobb botorság lenne engedni, hogy belépj az Ürességbe. Egyben pazarlás is lenne.

– Nem te irányítod az életem – bődült el Angyal. – Én miatta vagyok itt. Ha ő meghal, én elmegyek. Egyáltalán nem érdekelnek a tetves barbárjaid. Megértetted? Ha ő veszélybe kerül, én ott leszek mellette.

Kesa kán szeme elfelhősödött és pillantása éberré vált, ahogy ránézett a fölé tornyosuló drenaira. Mennyire gyűlölöm őket, gondolta magában. Szenvtelen arroganciájukat és mérhetetlen gőgjüket. Feljebb emelte tekintetét és belenézett Angyal kovaszínű szemébe és hagyta, hogy gyűlöletét a másik is érezze. Angyal elmosolyodott és lassan bólintott, Kesa kán pedig felállt.

– Ahogy akarod, Megölhetetlen. A nővel fogsz utazni.

– Jó – mondta a gladiátor, és letelepedett Miriel mellé.

– Nem – szólalt meg a lány. – Ez nem okos dolog. Ha harcolnom kell, nem tudok Angyalra is figyelni.

– Nincs szükségem arra, hogy bárki is figyeljen rám! – tiltakozott a férfi.

– Hallgass! – csattant fel Miriel. – Fogalmad sincs az utazásról, sem a veszélyekről, vagy akár arról, hogy miként védd meg magad. Olyan lesz, mintha egy csecsemőt tartanék a karjaimban. És nem lesz időm arra, hogy szoptassalak!

A férfi elvörösödött és talpra ugrott. Kesa kán előrelépett.

– Nem, nem! – kiáltotta. – Szerintem rosszul ítéled meg a helyzetet, Miriel, mint ahogy először én is így tettem. Az Üresség halálos hely, de egy bátor embert nem lehet csak úgy félvállról venni. Mindkettőtöket elküldelek, és olyan fegyvereket adok a Megölhetetlennek, amelyeket ismer.

– Te hol leszel?

– Itt fogok várni, de össze leszek kapcsolódva veled.

– De a démonok biztos, hogy idejönnek.

– Nem. Nem fognak vadászni rám, mivel az apádat keresik. Zsu-csao tudja, hogy rettenetes veszélyt jelent rá nézve. Ezért próbálta megöletni ebben a világban, de kudarcot vallott. Most a lelkét akarja kelepcébe ejteni az Ürességben. Ezért kell őt megvédeni.

– De ő sem rendelkezik az adottsággal – mondta Miriel feltámadó félelemmel.

– Tévedsz – suttogta Kesa kán. – Az övé a legerősebb adottság. A túlélés adottsága.

15

Kaszaj és emberei már jó három órája vadásztak, amikor észrevették az óriási vérderesen ülő délit. Kaszaj megrántotta hegyi pónija kantárját. Az ő lova is remek paripa volt, tizennégy markos, de a délié legalább tizenhat volt, ha nem több. Kaszaj unokafivére, Csulaj, mellé léptetett.

– Megöljük? – kérdezte.

– Várjatok – parancsolta Kaszaj, és a közeledő lovast tanulmányozta. A férfi feketébe öltözött és a válláról sötét, szőrmés köpeny hullt alá, míg az arcát megalvadt vér borította. A lovas észrevette őket, és a várakozó csapat felé irányította lovát. Kaszaj a félelem legcsekélyebb jelét sem látta rajta.

– Remek ló – szólalt meg a nadír, amikor a lovas megrántotta a kantárt.

– Jobb, mint az ember, akit megöltem érte – felelte a férfi, és sötét szeme végigpásztázta a társaságot. Láthatólag mulattatta valami, ami viszont felingerelte Kaszajt.

– Ezért a lóért megéri ölni? – kérdezte sokatmondóan, és keze kardja markolatára csúszott.

– Így igaz – helyeselt a lovas. – Azonban a kérdés, amit fel kell tenned magadnak, ez: megéri meghalni érte?

– Mi öten vagyunk, te meg csak egyedül.

– Tévedsz. Egy az egyhez az arány. Mert amikor harcra kerül a sor, egyetlen szívdobbanás alatt végzek veled. – A nyugodt magabiztossággal kimondott szavak téli szélként söpörték el Kaszaj önbizalmát.

– Ennyire félvállról veszed a fivéreimet? – kérdezte, próbálva megkapaszkodni abban a tényben, hogy túlerőben voltak a délvidékivel szemben.

A lovas felnevetett és tekintete végigsöpört a többieken.

– Egyetlen nadírt sem veszek félvállról: ehhez túl sokkal harcoltam a múltban. Úgy tűnik, hogy két választásotok van: vagy harcolunk, vagy ellovagolunk a táborotokba és harapunk valamit.

– Öljük meg – szólalt meg Csulaj, átváltva nadírra.

– Az lesz az utolsó mozdulatod, trágyaagyú – közölte a lovas tökéletes nadírsággal.

Csulaj félig elővonta kardját, de Kaszaj leintette.

– Honnan ismered a nyelvünket? – kíváncsiskodott.

– Eszünk vagy harcolunk? – kérdezett vissza a férfi.

– Eszünk. Felajánlom a sátrak vendégbarátságát. Nos, tehát, honnan ismered a nyelvünket?

– Sok-sok éven át utazgattam a nadírok földjén, hol barátként, hol ellenségként. A nevem Árnyjáró, bár a sátrak népe más neveken ismer.

– Hallottam már rólad, Marhakoponya: hatalmas harcos vagy. Kövess és megkapod az ételt, amire vágysz. – Kaszaj megfordította póniját, és elvágtatott észak felé. Csulaj gyilkos pillantást vetet a drenaira, majd követte.

Két órával később egy meggyújtott parázstartó körül üldögéltek, egy magas kecskebőr sátor belsejében. Árnyjáró törökülésben foglalt helyet az egyik szőnyegen, szemben Kaszajjal. Mindketten köpült sajtot ettek egy közös tálból, és erős pálinkát kortyolgattak egy agyagkupából.

– Mi hozott a sztyeppére, Marhakoponya?

– Kesa kánt keresem, a Farkasok törzséből.

Kaszaj bólintott.

– Már régen túlélte saját halálát.

Árnyjáró kuncogott.

– Nem azért vagyok itt, hogy megöljem, hanem, hogy segítsek neki a túlélésben.

– Ez nem lehet igaz!

– Biztosíthatlak, hogy igaz. A lányom és a barátaim már vele vannak. Legalábbis remélem.

Kaszaj elcsodálkozott.

– Miért? Mit jelentenek neked a Farkasok? Még mindig felemlegetjük Kesa kán mágiáját és a vérvadakat, akiket azért küldött rád, hogy megöljenek. Miért segítenél éppen neki?

– Az ellenségem ellensége a barátom – felelte Árnyjáró. – Van valaki, aki a császárt szolgálja. Ő az az ellenség, akit holtan akarok látni.

– Zsu-csao! Az istenek taszítanák kárhozatba a lelkét, míg a csillagok ki nem hunynak! Hát igen, ő jó kis ellenség. De elkéstél: már nem segíthetsz a Farkasokon. A gothirok már ostrom alá vették a hegyi várukat. Senki sem juthat oda be.

– Majd én találok utat.

Kaszaj bólintott, és felhajtotta a megmaradt pálinkát, majd újabb adagot töltött magának a mellette álló korsóból. Átnyújtotta a kupát Árnyjárónak, aki módjával ivott belőle.

– Az én népem a Hosszú Lándzsa törzse, mi a Farkasok ellenségei vagyunk. Egy életen át harcoltunk velük és már azelőtt is. Viszont nem szeretném azt látni, hogy a gothirok elpusztítják őket. Én akarok az az ember lenni, aki pengét döf Ansi-csenbe. Én akarom levágni Belas fejét. Én akarom kitépni Kesa kán szívét. Ezek az örömök nem illetik meg a kerek szemű, kőházakban lakozó disznókat.

– Hány embered van?

– Harcos? Vagy hatszáz.

– Talán el kellene töprengened azon, hogy ne segíts-e a Farkasoknak.

– Bah! A nyelvem száradjon le, és őseim forduljanak el tőlem, ha beteszem a lábam a Nyugovás Völgyébe. Nem, nekik nem segítek, de neked igen. Adok élelmet, és ha kívánod, még egy vezetőt is. A hegyre más utak is vezetnek.

– Köszönöm, Kaszaj.

– Szót sem érdemel. Ha megtalálod Kesa kánt, mondd el neki, hogy miért segítettem neked.

– Elmondom. Mondd csak, te is szoktál álmodozni arról a napról, amikor majd eljön az Egyesítő?

– Hát persze. Melyik nadír nem teszi?

– Milyennek látod őt?

– Az biztos, hogy a Hosszú Lándzsa törzséből való lesz.

– És miként fogja egyesíteni a nadírokat?

Kaszaj elmosolyodott.

– Nos, először is elsöpri a Farkasokat és az összes többi fondorkodó törzset.

– Tegyük fel, hogy az Egyesítő nem a Hosszú Lándzsa törzsből való lesz. Tegyük fel, hogy a Farkasok közül jön.

– Ez lehetetlen.

– Különleges embernek kell lennie – mondta Árnyjáró.

– Igyunk erre – felelte Kaszaj, és átnyújtotta a kupát.

A köpenyébe burkolózó, fejét a nyergére hajtó Árnyjáró elhevert a szőnyegen és az odakint süvöltő éjszakai szelet hallgatta. A parázstartó túlfelén Kaszaj aludt, mellette két felesége és a gyerekei. Árnyjáró fáradt volt, de csak nem tudott elaludni. A hátára gördült és a sátortetőbe vágott lyukon átgomolygó füstöt nézte, ahogy azt felkapja a szél. Az éjszakai égen még három csillagot ki is tudott venni. Becsukta a szemét.

Visszaemlékezett arra a napra, amikor azért küzdött, hogy megvédje a Bronzpáncélt. A nadírok az életét akarták, de ő megölte őket. Végül az utolsó farkasrém rontott rá, de az agyába fúródó két nyílvessző véget vetett a rémálomnak. Sebesülten és magára maradva kivonszolta magát a barlangból, csak azért, hogy szembenézhessen a Testvériség lovagjaival. Őket nem tudta legyőzni, de Durmast, az óriás, a fondorlatos Durmast eljött, hogy megmentse őt és életét adta azért, akit el akart árulni.

Árnyjáró felsóhajtott. Oly sokan haltak meg: Durmast, Gellan, Danyal, Krylla... És mindig csak a háború – hódítások, csaták, vereségek, csüggedés. Mikor lesz már vége? – kérdezte magától. Majd a sírban? Vagy ott is folytatódik ez az egész?

Kaszaj horkolni kezdett, és Árnyjáró hallotta, hogy felhorkan, amikor egyik felesége oldalba böki. Újra kinyitotta a szemét és kibámult a sátorból. A parázstartóban a tűz már csak pislákolt, lágy rőtes izzással töltve ki a sátor belsejét. Kaszajnak volt családja. Gondoskodott ajándékról az eljövendőnek. Szerették.

Árnyjáró az oldalára fordult, el a nadír vezértől. Ismét aludni próbált, de ezúttal a fához kötözött, felhasogatott bőrű és vérző Dardaliont látta, amint férfiak állják körül, röhögve rajta és kigúnyolva.

Ezen a napon változott meg Árnyjáró világa. Megmentette a papot és utána egy végeérhetetlen harcban találta magát, amelyet a világosság vívott a sötétséggel, a harmónia a káosszal. És akkor találkozott Danyallal is. Felnyögött és odébb gördült, fáradt testtel, sajgó izmokkal.

Ideje békén hagyni a múltat, mondta magában. Gondolj a holnapra. Csakis a holnapra. Megleli a Hold-hegységbe vezető utat és ott áll majd Miriel és Angyal oldalán, és azt teszi, amihez a legjobban ért. Harcolni fog.

Ölni.

Az álom meglepte őt, és a sötétségbe taszította lelkét.

Nyirkos falak, sötét és fojtogatóan szűk folyosó. Árnyjáró megpróbált visszaemlékezni, hogy miként került ide, de olyan nehéz volt összpontosítani. Keresett valamit? Vagy valakit?

Nem voltak ajtók, sem ablakok, csak ez a végtelen alagút. Hideg víz nyaldosta csizmáját, ahogy előreindult.

Eltévedtem, gondolta magában.

Nem volt fény, mégis látott.

Lépcsők. Lépcsőket kell keresnie. A félelem végigsimított rajta, de könyörtelenül elnyomta. Maradj higgadt! Gondolkozz! Ment tovább, és a távolabbi falon valami fehéret vett észre. A csörgedező vízben odagázolt az alkóvhoz, és egy csontvázat látott, amelyet rozsdás láncokkal a falhoz kötöztek. Az ínszalagok még nem rohadtak el, és a lény teste ép volt, leszámítva a bal lábát, amely térdből hiányzott. Valami mocorgott a bordái között és Árnyjáró látta, hogy két patkány fészkelte be oda magát.

– Üdvözöllek – mondta ekkor egy hang. Árnyjáró döbbenten lépett hátra. A fej többé már nem koponya volt, hanem aranyhajjal keretezett: jóvágású arcot formázott és rámosolygott a férfira. Árnyjáró szíve vadul vert és a számszeríjárért nyúlt. Csak ekkor vette észre, hogy fegyvertelen. – Üdvözöllek az otthonomban – mondta a jóképű fej.

– Álmodom!

– Talán – felelte a fej. Az egyik patkány átküzdötte magát a bordák között, és leugrott a kőpárkányról.

– Hol vagyunk? – kérdezte Árnyjáró.

A fej nevetni kezdett, a hangot az alagút falai verték vissza.

– No, lássuk csak... Szerinted ez a paradicsom?

– Nem.

– Akkor valahol másutt kell, hogy legyünk. De nincs okunk panaszra, nem igaz? Örülök, hogy oly sok idő elteltével ismét látogatóm van. A patkányok persze társaságot jelentenek, de a velük való beszélgetés módfelett behatárolt.

– Hogy jutok ki innen?

A fej elmosolyodott, és Árnyjáró látta, hogy a savószínű szemek tágra nyílnak és a diadal fénye csillan meg bennük. Árnyjáró megpördült. Egy kard vágott a torka felé. Elhajolt és öklével egy rémálomba illő arcba sújtott. Támadója belezuhant a vízbe, de gyorsan talpra szökkent. Embernek tűnt, de a bőre pikkelyes volt és hatalmas szemei a feje két oldalán helyezkedtek el, mint a halaknak. Orra nem volt, csupán két nyílás az arcán, szája pedig fordított V betűt formázott – ajaktalan, agyarakkal teli pofa volt.

A lény előrevetette magát. Árnyjáró hátranyúlt, ujjai a csontváz egyik bordája köré fonódtak és kitörték. A kard lesújtott, a harcos ellépett előle, és a törött bordát a lény mellébe döfte. Az elejtette a kardot, rémületes üvöltést hallatott, majd eltűnt.

Árnyjáró felragadta a kardot és visszapördült a csontváz felé. A csinos arc eltűnt – a rothadó koponya előrebillent, rá a csigolyasorra, majd belehullt a zavaros vízbe.

Árnyjáró karddal a kezében, óvatosan továbbindult.

Az alagút kiszélesedett, majd előbukkant egy boltív, meg egy lépcsősor. Az első fokon egy vénember üldögélt, akinek kopott köntösét penész és moha borította. A kezében áttetsző kristálygömböt tartott, amelynek közepén fehér fény ragyogott.

Árnyjáró odalépett hozzá.

– Ez a lelked – közölte a vénember és feltartotta a kristályt. – Ha leejtem és eltörik vagy összezúzzák, sosem jutsz ki innen, hanem az örökkévalóságig bolyongsz az alagutakban. Térj vissza arra, amerről jöttél.

– Ezeken a lépcsőkön akarok felmenni, öreg. Állj félre.

– Még egy lépés és a lelked oda! – figyelmeztette a vénember és még magasabbra emelte a kristályt. Árnyjáró előreugrott, kardja szétzúzta a kristályt, amiből csillogó szilánkok záporoztak a vízbe. Az öreg hátraesett. – Honnan tudtad? – nyögte.

– A lelkem az enyém – felelte Árnyjáró. Az öreg elenyészett.

A lépcsők hívogatóan kellették magukat.

Árnyjáró lassan és óvatosan megindult feléjük. A lépcsősor falai halványzöld fényben tündököltek, míg a lépcsők úgy csillogtak, mintha olajjal öntötték volna le őket. A harcos vett egy nagy levegőt, majd rálépett az első fokra, majd a másodikra. A falakból karok törtek elő, és karmos ujjak kaptak felé. Kardja megvillant és átmetszett egy pikkelyes csukót. Fekete bőrtunikáját ujjak ragadták meg, de kitépve magát, és felfelé küzdött lépcsőn – pengéje utat vágott a tekergőző, nyúlkáló végtagok között.

A lépcsősor tetején lapos pihenő várta. Két ajtót látott – az egyik aranyból készült és félig nyitva állt, míg a másikat egy hatalmas háromfejű kígyó őrizte, az ajtófélfa köré tekeredve. A részben kitárt ajtó mögül meleg és barátságos napsugár szűrődött, hívogatva a férfit. Árnyjáró ügyet sem vetett rá, tekintete a kígyóra meredt. Mindhárom barlangszerű szájban két-két, egy láb hosszú fog meredezett, amelyekről méreg csöpögött alá – ahol a padlóra hullott, ott a kő bugyogni és sisteregni kezdett.

A félig nyitott ajtóban fénylő köntösű alak jelent meg.

– Erre gyere. Siess! – mondta a barátságos arcú, fehér hajú, kedves szemű férfi. – Gyere a fénybe! – Árnyjáró felé lépett, mintha engedne a hívásnak, de amikor elég közel ért, megragadta a férfi köntösét, megrántotta, és a kígyónak lökte. Két fej azonnal előrecsapott – az első a férfi vállába, a másik a lábába mélyesztette méregfogát. Áldozatuk sikolya megremegtette a levegőt.

Árnyjáró átugrotta a vergődő férfit, mire a harmadik fej is lecsapott. Árnyjáró kardja pedig pontosan a szemébe fúródott. A sebből fekete vér csorrant, a fej pedig visszahőkölt. Árnyjáró nekivetette a vállát az ajtónak, és érezte, hogy az enged rohamának, ő pedig egy tágas csarnok padlójára zuhant. Talpra szökkent, és egy férfit látott, aki rá várt, karddal a kezében.

Morak volt az.

– Most egyetlen döglődő kutya sem fog megmenteni! – közölte a halott orgyilkos.

– Nincs szükségem a hozzád hasonlóak segítségére – vágott vissza Árnyjáró. – Már akkor is semmi voltál. Most még a semminél is kevesebb vagy.

Morak arca eltorzult és a férfi rohamra lendült. Árnyjáró oldalra lépett, hárította a csapást, és riposztja szinte teljesen átvágta Morak nyakát. Az orgyilkos hátratántorodott, majd összeszedte magát. Feje groteszk szögben nyaklott oldalra.

– Hogy ölsz meg egy halottat? – gúnyolódott és újra támadott. Árnyjáró ismét hárított és ismét lecsapott a felhasított nyakra. A fej a padlóra gördült, de a test támadott tovább. Árnyjáró kivédett két döfést és pengéje belevágott a már eddig is nyitva tátongó mellkasba. Még csak lelassítania sem sikerült fejnélküli ellenfelét. A levegőben nevetés harsant. – Kezded megízlelni a félelmet? – Morak hangja visszhangot vert a teremben, és a levegőt ocsmányságokat harsogó kiáltások töltötték meg.

Árnyjáró lebukott egy nagy erejű suhintás elől és a fejhez rohant, majd a hajánál fogva felragadta. Megpörgette, és az ajtó felé hajította. Az pattant egyet-kettőt, majd kibucskázott a résen. A kígyó lecsapott, hatalmas állkapcsa csattant, mire a kiáltások azonnal elhaltak.

A fejnélküli test összerogyott.

Árnyjáró körbepördült, várva a következő támadást.

– Honnan tudtad, hogy melyik ajtót válaszd? – szólalt meg egy hang. Árnyjáró a hang forrását kereste, de nem látott senkit.

– Nem volt nehéz – felelte, készen tartva a pengéjét.

– Igen, belátom. A napfény és a fehér köntös túlságosan kézenfekvőnek tűnt. Nem fogom ismét elkövetni ezt a hibát. Viszont azt kell mondanom, hogy Morak csalódást okozott. Életében sokkal nagyobb kihívást jelentett.

– Akkor több oka volt harcolni – mondta Árnyjáró. – Ki vagy te, mutasd magad!

– Hát persze. Mennyire udvariatlan vagyok. – A csarnok másik végében csillogni kezdett a levegő, és egy bíbor köntöst viselő, magas férfi jelent meg. A haját viasszal simította a fejére, kivéve kétoldalt, ahol befont oldalszakálla karcsú vállát verdeste. – Zsu-csao vagyok.

– Már hallottam rólad.

– Hát persze, hogy hallottál. És most, lássuk csak, mit idézzek meg, hogy jól mulassunk. Talán valamit a múltadból? – Zsu-csao kinyújtotta a karját és a csarnok közepére mutatott. Fekete füst kezdett gomolyogni és egy nyolc láb magas szörnyeteggé állt össze. Farkasfeje volt, teste pedig egy hatalmas termetű emberre emlékeztetett. – Micsoda szégyen, hogy nincs nálad aprócska íjad – közölte Zsu-csao.

Árnyjáró hátrált, ahogy a bestia megindult felé, vérvörös szemét zsákmányára szegezve. Ekkor a levegőt ezüstnyíl szelte át és átütötte a lény nyakát. Máris érkezett a következő és átfúrta a hatalmas mellkast. A lény térdre rogyott, majd arccal előre a kőlapokra zuhant.

Árnyjáró megpördült. Az ajtóban Miriel állt, íjjal a kezében, oldalán Angyallal. A gladiátor felé rohant.

– Vissza! – kiáltott rá Árnyjáró, és felemelte a kardját.

– Mi a pokol ütött beléd?! – kérdezte Angyal.

– Ezen a helyen semmi sem az, aminek látszik – válaszolta Árnyjáró –, és egyetlen démon sem tesz bolonddá, csak mert úgy néz ki, mint egy barátom.

Miriel is elindult.

– A cselekedetek alapján ítélj, apa – mondta.

Árnyjáró kezében megjelent saját számszeríja, az övén pedig egy nyilakkal tömött tegez.

– Hogy jöttetek ide? – kérdezte, még mindig éberen figyelve.

– Kesa kán küldött minket. Most pedig tűnjünk el innen.

Árnyjáró megtöltötte számszeríját, és arra pördült, ahol Zsu-csao állt.

De a varázsló már eltűnt.

A csarnok mindkét oldalán számos ajtó sorakozott. Miriel a legközelebbi felé futott, de Árnyjáró visszahívta.

– Mi ez a hely? – kérdezte.

– Ez csak az Ürességben létezik. A kastélyt Zsu-csao építette, hogy csapdába ejtsen téged. Ki kell jutnunk, hogy elhagyhassuk a birodalmát. – Ismét elindult az ajtó felé, de a férfi megragadta a karját és szemében harag tükröződött.

– Állj meg és gondolkozz! – csattant fel. – Ez az ő alkotása, így tehát egyik ajtó sem vezet a szabadságba. Mögöttük csak újabb veszélyek leskelnek.

– Mit javasolsz? – kérdezte Angyal. – Egyszerűen csak várakozzunk?

– Pontosan. A hatalma nem végtelen. Csak várunk és harcolunk. Bármi is jöjjön, megöljük.

– Ne – tiltakozott Miriel. – Fogalmatok sincs, hogy mik élnek az Ürességben. Démonok, szörnyek, szellemek. Elképesztően gonosz lények: Kesa kán jó előre figyelmeztetett rájuk.

– Ha Zsu-csaónak elég hatalma lenne ilyen lények megidézéséhez, már halott lennék – mondta Árnyjáró higgadtan. – Viszont bármiféle meglepetést szánt is nekünk, az ott lapul az ajtók mögött. Itt vagy ott. így hát csak egy esélyünk maradt, és itt legalább elég terünk van. Mesélj az Ürességről – parancsolt rá Mirielre.

– Ez a szellemek hona – mondta a lány –, amelyek ide-oda kóborolnak. Ez a hatalmas pusztaság aközött, ami van, és ami volt.

– Itt semmi sem valóságos?

– Valóságos és mégsem valóságos. A válaszom igen.

– Ez a számszeríj nem ébenfából és acélból van?

– Nem. Ez egy szellemtárgy – a te szellemedből való. Az akaratod kiterjesztése.

– Szükség van akkor arra, hogy megtöltsem?

– Ezt... nem tudom.

Árnyjáró kinyújtotta a számszeríjat és meghúzta mindkét ravaszt. A vesszők átsüvítettek a csarnokon és belefúródtak egy fekete ajtóba. Lepillantott a fegyverére – az idegek elernyedtek. Újra felemelte a fegyvert és abban a pillanatban két újabb vessző szelte át a levegőt.

– Jó – mondta. – Most pedig jöjjenek csak. Ja, és a késeimet is akarom. – A mellén keresztbevetve megjelent a vállszíja, benne három, tokba dugott késsel. Vállvédős láncinge is megjelent, csak ezúttal nem fekete volt, hanem színezüst. – És te, Angyal? – kérdezte széles vigyorral. – Te mire vágysz?

A gladiátor elmosolyodott.

– Két aranykardra és egy ékkőberakásos páncélra.

– Akkor hát legyen!

Angyal fején aranysisak jelent meg, a homlokától a tarkójáig húzódó tollforgóval, majd ezt követte a rubinokkal és gyémántokkal ékített mellvért és lábszárvért. Az oldalán két, hüvelybe dugott kard tűnt elő a semmiből, csillámokat szórva.

A csarnokba vezető összes ajtó kicsapódott és rengeteg árnyékba burkolózó alak tört a várakozó harcosok felé.

– És legyen fény! – kurjantotta Árnyjáró. A mennyezet eltűnt és napfény öntötte el a csarnokot, átdöfve a fekete hordát, amely úgy oszlott szét, mint a pára a hajnali szélben.

Ekkor fekete felleg képződött felettük, szétoszlatva a világosságot és egy fagyos hang sziszegett feléjük mindenfelől.

– Gyorsan tanulsz, Árnyjáró, de a képességed nem elég ahhoz, hogy szembeszegülj velem.

Alig haltak el a visszhangok, amikor megjelent kilenc fekete lovag, hosszúkás, háromszög alakú pajzzsal a karjukon és fekete karddal a kezükben. Árnyjáró feléjük pördült és két vesszőt lőtt ki az elsőre. Azok becsapódtak a pajzsába. Miriel is lőtt, de ez sem ért célt. A lovagok megindultak feléjük.

– Mit tegyünk? – suttogta Angyal, és előhúzta mindkét kardját.

Árnyjáró az előrenyomuló harcosok fölé emelte számszeríját és lőtt. A vessző átsüvített fölöttük, majd megfordult és a legközelebbi hátába fúródott.

– Itt minden lehetséges – mondta Árnyjáró. – Engedjétek szabadjára a képzeletetek!

A lovagok rohamra lendültek, maguk elé tartva pajzsukat. Árnyjáró karján is megjelent egy pajzs, számszeríja pedig fénylő karddá alakult. Előreugrott, pajzsával nagyot taszított az első lovagon, kibillentette az egyensúlyából, majd belépett a résbe és kardja balra vágott, felhasítva az egyik rohamozó harcos oldalát.

Angyal két gyors lépést tett előre, majd a földre vetette magát és nekibukfencezett a támadóknak. Hárman botlottak el benne, pajzsuk a kőlapokon csattant. A gladiátor már talpon is volt, megölt közülük kettőt – az elsőt kibelezte, a másikat pedig egy visszakezes vágással intézte el. Miriel a harmadiknak nyilat küldött a szemébe.

Két lovag vetette magát a lányra, akinek íja helyén azonnal csillogó szablya jelent meg. Lebukott egy vad suhintás elől, majd magasra ugrott és arcba rúgta az egyik támadót, mire az elszállt. A másik férfi kardjával Miriel felé vágott – a lány elhajolt és szablyája alattomos vágása feltépte a lovag láncingét a torkán. A harcos elesett, Miriel pedig védtelen hátába döfte a kardját.

A három megmaradt lovag hátrálni kezdett. Angyal megrohanta őket.

– Ne! – bömbölte Árnyjáró. – Hadd menjenek!

A gladiátor visszavonult oda, ahol a többiek álltak.

– Semmiféle mágia nem jut az eszembe – zsörtölődött.

– Nincs is rá szükség – mondta Árnyjáró, és a kastély kifakuló falaira mutatott. – Vége.

Egy szívdobbanással később már egy széles szürke úton álltak, a kastély csupán múló emlék maradt.

– Kockára tetted értem az életed, Miriel – mondta Árnyjáró, és átölelte lányát. – Eljöttél értem a pokolba. Amíg élek, nem fogom ezt elfelejteni. – Elengedte a lányt és Angyal felé fordult. – És neked sem, barátom. Hogyan köszönhetném meg?

– Kezdetnek engedhetnéd, hogy Miriel elvigyen innen minket – felelte Angyal, és ideges pillantásokat vetett a palaszürke égre, meg a komor dombokra.

Árnyjáró felnevetett

– Legyen hát. Hogyan távozunk, Miriel?

A lány odalépett mellé, és kezét rátette a férfi szemére.

– Gondolj a testedre, és hogy hol van most. Azután lazulj el, mintha csak aludni készülnél. Hamarosan találkozunk a hegyekben.

A férfi gyengéden elvette szeme elől a lány kezét, de nem engedte el.

– Nem megyek a hegyekbe – mondta szelíden.

– Hogy érted ezt?

– Ott csak egy újabb kardot jelentenék. Oda kell mennem, ahol az adottságomnak a legjobb hasznát veszem.

– De ugye nem Gulgothirba? – esedezett Miriel.

– De igen. Zsu-csao az oka mindennek. Ha meghal, talán véget ér ez az egész.

– Apa, ő egy varázsló, és ráadásul őrei vannak. Ami ennél is rosszabb, tudja, hogy jönni fogsz: éppen ezért állította fel ezt a csapdát. Várni fog rád: hogy járhatnál így sikerrel?

– Ő Árnyjáró, a Gyilkos – szólt közbe Angyal. – Hogy vallhatna kudarcot?

– Micsoda bolond! – kacarászott Kesa kán, és talpra ugrott, majd körbetáncolta a barlangot, feledve minden fáradtságát. Miriel döbbenten meredt rá, míg Angyal csak a fejét csóválta. – Gondoljátok csak el – folytatta a sámán –, hogy közvetlen módon próbálta megölni Árnyjárót! Ez már szinte maga a gyönyör! Mintha úgy akarnál megfojtani egy oroszlánt, hogy bedugod a fejed a szájába! Micsoda gyönyör!

– Miről beszélsz? – kérdezte Miriel.

Kesa kán sóhajtott és visszaült a tűz mellé.

– Te a lánya vagy, és mégsem látod? Ő olyan, akár a tűz. Ha magára hagyod, lassan leég, parázzsá hamvad. Ám ha megtámadod, az olyan, mintha ágakat, meg fahasábokat hajigálnál bele. Érted? Na, akkor figyelj! – Kesa kán meglengette kezét a lángok felett, amelyek tüzes tükörré laposodtak. A tükör mögött Árnyjárót látták, amint lassan gázol előre az Ürességben teremtett alagútban, bokáig a vízben. – Itt még fél, mivel nincsenek ellenségei, csak a sötétség. Eltévedt. Nincsenek emlékei. Nincs fegyvere. – Nézték, ahogy az apró alak eléri a csontvázat, és látták, amint megjelenik az aranyhajú fej. – Most figyelj!

A pikkelyes lény felmagasodott Árnyjáró mögött, aki kitörte a bordacsontot és beledöfte a lény mellébe.

– Most már – folytatta a sámán – van kardja. Immár van célja. Ellenségek veszi körül, ő pedig egyetlen célra összpontosítja képességeit. Nézd, hogy mozog: akár egy farkas.

Némán ültek, miközben az aprócska alak elpusztította a gömböt és felküzdötte magát a kezek lépcsőjén.

– Ez a kedvencem – kacarászott a sámán, amikor Árnyjáró a fehér köntösű a papot odalökte a kígyó torkába. – Tudta. Érted ezt? A sötétben, ellenségektől körülvéve, tudta, hogy nem számíthat segítségre. Az őrzött ajtót választotta. Ó, ez az egész annyira tökéletes. Kell, hogy legyen benne nadír vér! És hogy napfényt idézzen az Ürességbe! Csodálatos. Tökéletes! Zsu-csao most már nyilván remeg. Az összes istenekre, én is remegnék.

– Azt nem tudom, hogy remeg-e – szólalt meg Miriel –, azt viszont nagyon is tudom, hogy apám Gulgothir felé tart. És ott nem lesz semmiféle napfény, amit megidézhetne. Zsu-csao fegyveres őrökkel véteti magát körül és várni fog rá.

– Legyen meg az istenek akarata – mondta Kesa kán, és ismét meglengette a kezét, mire a tűz újra fellángolt. – Holnap útnak kell indítanunk a gyerekeket és az asszonyokat Kar-Barzac felé. Üzenetet küldtem Ansi-csennek, aki hátrahagy egy kisebb hátvédet, hogy tartsák a hágókat. Ötven ember marad itt sötétedésig, hogy védje a falat. Ennek elégnek kell lennie.

– És mi van az apámmal? – tért vissza az előző témához Miriel.

– A sorsa az istenek kezében van – felelte Kesa kán. – Élni fog vagy meghal. Semmit sem tehetünk érte.

– Zsu-csao mágiát fog használni, hogy megtalálja – jelentette ki a lány. – Tudsz pajzsot emelni fölé?

– Nem. Nincs hozzá elég hatalmam. Kar-Barzac völgyében halálos fenevadak kószálnak, és minden erőmre szükség van, hogy a hegyekbe szorítsam őket, megtisztítva az utat népem előtt, akik így beléphetnek az erődbe.

– Akkor hát milyen esélyei maradtak apámnak?

– Ez majd elválik. Ne becsüld alá.

– Valamit csak tehetünk!

– Igen, igen. Harcolunk tovább. Arra kényszerítjük Zsu-csaót, hogy energiáit Kar-Barzacra összpontosítsa, hiszen ott van, amit akar. Álmai az ódon várhoz kötődnek.

– Miért?

– Mert a várat az ősök építették. Hatalmas varázslatokat mondtak ott el, élő démonokat hozva létre, akiket Eggyé forrtaknak neveztek, hogy harcoljanak értük. Fenevadak olvadtak egybe emberekkel: ez a mágia olyan hatalmas volt, olyan elképesztően erős, hogy végül elpusztította őket. Ám a mágia Kar-Barzacban tovább élt és kisugározta erejét. Majd te is meglátod. Magát a völgyet is kicsavarta: eltorzult fák, húsevő juhok és kecskék jelentek meg. Még olyan nyulat is láttam, amelynek agyarai voltak. Semmi sem élhet meg a völgyben anélkül, hogy a rontás utol ne érné, ki ne csavarná alakját. Ma már a vár is egy förmedvény: a gránittömbök úgy öltöttek új alakot, mintha csak nedves agyagból lettek volna.

– Akkor, hogy a pokolba jutunk oda? – kérdezte Angyal.

Kesa kán elmosolyodott és felcsillant a szeme.

– Valaki volt olyan kedves, hogy véget vessen a mágiának – mondta, és lekapta róluk a tekintetét, belebámulva a tűzbe.

– Mi az, amit nem mondasz el nekünk? – tette fel a kérdést Miriel.

– Rengeteg mindent – ismerte el a sámán. – Ám sok minden van, amit nem kell tudnotok. Ellenségeink előttünk érték el Kar-Barzacot, és elmozdították a mágia forrását... és emiatt meghaltak. A vár immár biztonságos. Csak meg kell védenünk és az Egyesítő vérvonala folytatódni fog.

– Mennyi ideig tudjuk tartani az erődöt? – érdeklődött Angyal.

– Majd kiderül – válaszolta Kesa kán –, most viszont ki kell űznöm a fenevadakat a völgyből. Távozzatok.

16

Zsu-csao képe Altharin előtt lebegett – a generális a sátrában ült, mellette tanácsadója, Powis, balján pedig a Testvériség albínó kapitánya, Innicas.

– Kudarcot vallottál császárod előtt – mondta Zsu-csao. – Egyszerű feladattal bízott meg, ám te mégis tehetetlen ember módjára cselekedtél. Mindössze néhány nadírt kellett megölnöd, te mégis elbuktál a próbán.

– Az a néhány nadír – felelte Altharin fagyosan – három szűk szorosban sáncolta el magát. Több mint kétszáz embert vesztettem, amikor megpróbáltam áttörni és a te híres-nevezetes Testvériséged sem boldogult jobban. Egyetlen vénember megakasztotta a támadásukat.

– Hogy merészeled bírálni a Testvériséget? – hörögte Zsu-csao. – Te nem is tehetetlen vagy, hanem egyenesen áruló!

– Én a császárt szolgálom, nem pedig téged, te felfuvalkodott... – Ekkor felnyögött és Powis karjaiba rogyott. Bordái közül hosszúnyelű kés meredt elő.

A döbbentettől tágra nyílt szemű Powis a karjába vette a halódó generálist és leengedte a földre. Majd felpillantott a fehérhajú Innicasra.

– Megölted! – suttogta elhűlten.

Altharin szólni próbált, de ekkor vér buggyant elő ajkai közül és a feje hátranyaklott. Innicas lehajolt, kihúzta kését a testből és megtörölgette a halott generális selyemtunikájában. Powis remegő kezekkel állt talpra.

– Nehogy valami elhamarkodott dolgot csinálj, fiú! – mondta Zsu-csao képmása. – Halálát maga a császár rendelte el. Menj és hozd ide Gallist. Közöld vele, hogy a császár előléptette.

Powis hátralépett, majd a földön heverő holttestre nézett.

– Menj már! – parancsok rá Innicas.

Powis tett néhány tétova lépést, majd kirohant a sátorból.

– Harminc mérfölddel északabbra van még egy hágó, nagyúr – jelentette Innicas.

– Vidd magaddal száz legjobb emberünket. A nadírok megpróbálják elérni Kar-Barzacot – a völgyben csapj le rájuk. A vonalaik szét lesznek húzva – egyesek már az erődben lesznek, míg mások a hátvédben harcolnak. A nők és a gyerekek a nyílt területen oszlopban haladnak majd. Pusztítsd el őket! Azután majd meglátjuk, hogy fognak harcolni a nadírok, ha már nem lesz semmi, amiért harcolhatnának.

– Úgy lesz, ahogy parancsolod, nagyúr – felelte Innicas, és meghajolt.

– Sikerült elérned Gracust és a többieket?

– Nem, nagyúr, de Zamon a hegyekben várakozik a lovaikkal. Azt mondta, hogy épségben megérkeztek és most azt tervezik, hogy lemennek a föld alá. Talán Kar-Barzac mágiája gátolja a kapcsolatfelvételt.

– Ott vannak, és csak ez számít – mondta Zsu-csao. – Minden úgy alakul, ahogy elterveztük. A ventriaiak partra szálltak délen. A drenaiak Karnak nélkül rendezetlenül hátrálnak, saját csapataink pedig csak arra várnak, hogy végigsöpörhessenek a Sentrai-síkságon. Ám az eljövendő uralásához szükséges dolgok zöme Kar-Barzacban van. Ne vallj kudarcot, Innicas!

– Számíthat rám, nagyuram.

– Remélem is.

A gothirok – magukkal cipelve sebesültjeiket – visszavonultak, amint a nap a hegyek mögé hanyatlott. Senta a földre rogyott, mellette Belas ugyanezt tette.

– Utálom bevallani, de kezdek fáradni – mondta a kardforgató.

– Akárcsak én – ismerte el a nadír, aki fejét nekidöntötte a fekete sziklafalnak. – A mai támadások már hevesebbek voltak. – Megdörgölte lüktető szemét. – Két óra múlva megkezdjük a visszavonulást.

– Milyen mesze van ez az erőd?

– Hajnalra a völgyben leszünk – mondta Belas rosszkedvűen.

– Nem tűnsz valami lelkesnek, barátom.

– Hatalmas gonoszság lakozik ott. – A nadír kinyitotta az oldalán hordott erszényt, és kivette a csontokat, két tenyere közé szorítva azokat. – Úgy érzem, hogy Belas ott fog meghalni.

– Mik ezek? – kérdezte Senta, csakhogy témát váltson.

– Ez apám jobb keze. Sok idő telt el azóta, hogy megölték, és semmivel sem jutottam közelebb ahhoz, hogy megbosszuljam.

– Mi történt?

– Pónikat akart eladni, ezért útnak indult Namib felé, az ottani piacra. Hosszú az út odáig, így vele ment a testvérem és Ansi-csen. Csak Ansi élte túl a támadást. A ménes mögött haladt, és amikor a martalócok lecsaptak, elmenekült.

– Ezért vagytok haragban? Mert gyáva volt?

– Ő nem gyáva! – csattant fel Belas. – A támadók túl sokan voltak, és ostobaság lett volna, ha harcba száll velük. Nem ez az oka. Ansi és én ugyanazt a nőt szerettük, aki őt választotta. Ansi remek főnök, bár száradjon le a nyelvem, ha ezt elismerem. Én megpróbáltam a martalócok nyomára bukkanni. Apám testét meg is találtam, ezeket a csontokat eltettem, a többit eltemettem. Ám a nyomok túl régiek voltak. Ansi látta, ahogy apámat leterítik és látta azt is, aki a halálos csapást rámérte. Leírta, hogy nézett ki; azóta az a remény éltet, hogy megtalálom a vérvörös szemű, fehér hajú harcost.

– Még van időd – mondta Senta.

– Talán. – Belas talpra kecmergett és elindult a fal mentén, szóba elegyedve a védőkkel, térdre ereszkedve a sebesültek és a haldoklók mellett.

Senta nyújtózott egyet, majd leheveredett a földre, kezét a feje alá tette, és a sötétedő égen feltünedező csillagokat nézte. A levegő friss volt és üde, háta alatt szinte puhának érezte a göcsörtös köveket. Lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, Miriel ült mellette, mire elmosolyodott.

– Elaludtam – mondta. – És rólad álmodtam.

– Nincs kétségem, hogy valami pikánsat.

A férfi felült és nyújtózkodni kezdett.

– Nem. A mezőn ültünk, a patakparton, fölöttünk egy fűzfa ágai bólogattak. Egymás kezét fogtuk... valahogy így. – Megfogta a lány kezét és az ajkához emelte.

– Soha nem adod fel, igaz? – mondta a lány és elhúzta a kezét.

– Soha! Miért nem csókolsz meg, szépségem? Csak egyszer. Csakhogy lásd, tetszik-e.

– Nem.

– Most vérig sértettél.

– Szerintem túléled.

– Megrémít a dolog, nem igaz? Megrémít, hogy adj valamit. Megrémít, hogy élj. Hallottalak múlt éjjel, amikor Angyallal beszélgettél, és amikor felkínálkoztál neki. Ez hiba volt, szépségem és Angyalnak igaza volt, amikor nemet mondott. Botorság volt részéről, de egyben igaza is volt. Mitől félsz?

– Nem akarok erről beszélni – közölte Miriel, és fel akart állni.

A férfi finoman megérintette a karját.

– Mondd el nekem – kérte szelíden.

– Miért?

– Mert érdekel.

A lány visszaült és egy darabig csak hallgatott. A férfi nem erőltette, hogy beszéljen, csak ült ott némán. Végül Miriel megszólalt.

– Ha szeretsz valakit, minden ajtót kitársz a szívedben. És beengeded őt mindenhova. Amikor meghal, nem tudsz védekezni. Láttam apám fájdalmát, amikor... amikor Anya életét vesztette. Nem akarom azt a kínt átélni. Soha.

– Nem kerülheted el, Miriel. Senki sem kerülheti el. Olyanok vagyunk, akár az évszakok – tavasszal növekszünk, nyáron beérünk, ősszel elhervadunk, télen pedig meghalunk. Ám ostobaság azt mondani, hogy „Tavasz van ugyan, de nem hajtok virágokat, mivel azok úgyis elhervadnak”. Mi az élet szerelem nélkül? Örökkévaló tél; hó és fagy. Nem neked való ez, szépségem. Higgy nekem.

Senta keze végigsimított a lány haján, a férfi pedig közelebb hajolt a lányhoz, ajka simogatóan hozzáért az arcához. Miriel lassan felé fordította a fejét és ajkuk összeért.

Egy nyílvessző röppent át a fal felett, és rohanó lábak dübörgése vert visszhangot a szorosban.

– A gothirok tökéletesen tudnak időzíteni – mordult fel a férfi, majd talpra szökkent és kardot rántott.

Angyal nyugtalanul állt a völgy peremén, végigmérve a holdfényben fürdő szavannát és a lankás dombokat. A távolban látta Kar-Barzac bástyáit és falait, a közelében pedig az elhasznált vas színét idéző széles tavat. Nadír nők és gyerekek botorkáltak a völgyben hosszú sorokban – sokan javaikkal telepakolt kordét húztak maguk után. Angyal tekintete a völgyet körbezáró hegyekre rebbent, végigpásztázva a kicsavart csúcsokat. A terep teljesen nyílt volt, és amikor a három szorost védő harcosokra gondolt, magában azért fohászkodott, hogy az utóvéd tartson ki. Mert ha a gothirok bármelyik hágón át tudnak törni...

Kizárta gondolataiból a vérontás képeit.

A nadír harcosok zöme előrelovagolt az erődhöz, míg a maradék nagy része a szorosokat tartotta. Csak harminc lovas tartott a nőkkel és a gyerekekkel, Kar-Barzac felé terelve őket. Angyal nyeregbe pattant és lova leügetett a dombról. Hangulatán javított valamelyest, amikor meglátta a néma nadír kisfiút, aki az egyik agyonpakolt kordé mellett lépkedett, Angyal köpenyével göthös vállán, jobb kezében pedig kard formájúra faragott bottal. A köpeny a földet söpörte. Angyal odalovagolt mellé, lenyúlt, a levegőbe emelte és maga mögé ültette a nyeregbe. A kisfiú vigyorogni kezdett és meglengette fakardját.

Angyal vágtába ugratta lovát és a sor eleje felé tartott, ahol Belas lovagolt a nadírok harci főnökével, Ansi-csennél. A két harcos elmélyülten beszélgetett, de Ansi felpillantott, amikor a gladiátor közelebb ért. A nadír köpcös fickó volt, teste már hízásnak indult és sötét szemében csak ellenségesség csillant, amikor a drenai megzabolázta mellettük lovát.

– Túl lassan mozgunk – mondta Angyal. – Hamarosan pirkad.

Belas bólintott.

– Egyetértek, de sok az öreg, akik nem tudnak gyorsabban haladni.

– Tudnának, ha hátrahagynánk a kordékat.

Ansi-csen nagyot szívott az orrán, harákolt egyet, majd kiköpött.

– A vagyonuk az életük – szólt. – Ezt nem értheted, drenai, mert országotok dúskál a javakban. Minden egyes kordé sokkal több annál, mint amit rajta látsz. Egy bronzlámpás neked csak egy fényforrás a sötétben, de talán egyikük ükapja készítette azt egy évszázaddal azelőtt, és azóta számukra nagy becsben tartott kincs. Minden egyes tárgy sokkal nagyobb értékkel bír, mintsem hogy felfoghatnád. Ha hátrahagynák, az olyan lenne, mintha kést döfnének bármelyik család lelkébe.

– Engem nem a lélekbe döfött kés aggaszt – közölte Angyal –, hanem az, amelyiket a hátadba szúrnak. De ez a ti háborútok. – Megfordította lovát és ellovagolt a menetoszlop mellett.

Több mint háromszáz ember tapodta a völgy talaját, és gyanította, hogy még két órába telik, mire az utolsó is eléri az erődöt. A falnál küzdő Sentára és Mirielre gondolt, meg Árnyjáróra, aki egyedül lovagolt Gulgothir felé.

A csillagok kifakultak, az ég kezdett kivilágosodni.

Angyal nyugtalansága pedig nőttön-nőtt.

A fehérhajú Innicas kilépett a sziklatömb rejtekéből, ahol lovagjaival együtt várakozott.

– Most – mondta nekik. – Eljött a pillanat. – Megragadta fekete csődöre kantárját, és fellendült a nyeregbe, majd előhúzta az oldalán viselt tokból fekete kardját. Száz másik harcos szállt nyeregbe és várta a parancsait. Innicas lehunyta a szemét, a vérösszeolvadásra összpontosított. Érezte lelkük lüktetését, megízlelte dühüket és vágyukat, keserűségüket és kívánságaikat. – Egyetlen nadírt se hagyjatok életben – suttogta. – Mindet öljétek meg, ajándékul Minden Vágyak Urának. Érezzék a kínt. Érezzék a félelmet és a gyötrelmet. Érezzék a csüggedést! – Lovagjainak lelke fekete molylepkeként csapongott fejében, felkavarva önnön gyűlöletének sötét fényét. – Mi kell nekünk? – kérdezte.

– Vér és halál – a válasz kígyósziszegésként érkezett elméjébe.

– Vér és halál – helyeselt. – Most pedig hadd duzzadjon a varázslat. A félelem áradatként öntse el ellenségeinket, dühöngő örvényként fojtsa meg bátorságukat.

A varázslat láthatatlan ködpáraként emelkedett fel, átsodródva a szikla és az agyagos föld fölött, lefelé a völgybe, miközben egyre duzzadt és nőtt.

A száz vérlovag befejezte az eggyé válást, és előrontottak rejtekhelyükről, harci alakzatba rendeződve, előrántva kardjukat.

Angyal a félelem fagyos érintését érezte, és gondolatai visszaröppentek ahhoz a naphoz, amikor az erdei faháznál először találkozott a Testvériséggel. Megrántotta a kantárt, dél felé fordítva lovát és meglátta az égre kirajzolódó ellenfeleik alakját – fekete köpenyük repkedett a szélben, kardjukat a magasba emelték. Belas ugyanabban a pillanatban vette őket észre és odaordított Ansi-csennek.

A félelemvarázs beterítette őket, mire a nők és a gyerekek sikoltozni kezdtek és szanaszét szaladtak a völgyben. Voltak, akik a földre vetették magukat, kezükkel takarva el fejüket. Mások csak dermedten álltak – megbénította őket a rettegés.

Sia az oszlop közepén haladt, amikor a varázslat elérte. Remegő kézzel emelte le íját a válláról és ügyetlenül vesszőt illesztett a húrra.

Angyal érezte, hogy a néma kisfiú ölelése szorosabbá válik. Hátrafordult a nyeregben, felemelte a gyermeket és leeresztette a földre, az egyik kézzel vonszolt kordé mellé. A fiú tágra nyílt, félelemmel teli szemekkel nézett fel rá. Angyal előhúzta kardját és kipréselt magából egy mosolyt. A gyermek elővonta övéből a botot és meglengette a levegőben.

– Remek kölyök vagy! – kiáltotta Angyal.

Harminc nadír könnyűlovas vágtázott Belashoz és Ansi-csenhez. A gladiátor is csatlakozott hozzájuk.

– Félelemvarázsuk szétoszlik, amint kezdetét veszi a gyilkolás! – üvöltötte Angyal. – Higgyetek nekem!

– Olyan sokan vannak – motyogta remegő hangon Ansi-csen.

– Nemsokára kevesebben lesznek – vicsorogta Angyal. – Kövessetek! – Megsarkantyúzta hátasát, és vágtában indult meg a fekete vonal felé.

A Testvériség sorai meglódultak, és a patadobogás keltette visszhang olyan volt, mintha a végzet dobjait püfölnék a völgyben. Düh söpört végig Angyalon. Mögötte asszonyok és gyerekek menekültek, és ha a Testvériség áttör – ami roppant valószínű –, nem akarta megélni, hogy lássa a mészárlást. Még csak hátra sem nézett, hogy vajon jönnek-e utána a nadírok. Már nem törődött vele – a harc láza teljesen hatalmába kerítette.

A fekete vonal közelebb ért, és Angyal a közepe felé irányította lovát. Belas zárkózott fel mellé, a nadírok csatakiáltását rikoltva.

Három lovas tartott Angyal felé – a gladiátor lebukott egyikük vad suhintása elől és kardjával egy másik fekete sisakjára sújtott le. A férfi kirepült a nyeregből. Belas lova felbukott, de a nadír leugrott róla és talpra szökkent. A vállát súrolta egy kardcsapás – a nadír a levegőbe vetette magát, lerántotta a lovast a nyeregből és pengéjét mélyen a férfi hasába döfte.

A nadír lovasok aprócska ékét gyorsan bekerítették és a Testvériség két szárnyát alkotó mintegy negyven harcos tovább robogott a nők és a gyerekek felé.

Sia nézte, ahogy jönnek – félelem kavargott benne, de megfeszítette az íjat. Első nyila az elöl száguldó ló nyakába fúródott. Az állat felbukott és felhemperedett – lovasa lerepült róla –, de két másik ló is elbotlott benne. A lovagok oldalra kormányozták hátasaikat, hogy kikerüljék a földre kerülteket. A második nyíl az egyik lovag nyakába csapódott, aki megingott a nyeregben, majd a földre zuhant.

Sia újabb vesszőt illesztett a húrra, de ekkor maga mögül patadobogást hallott. Olyan közel voltak! Megpördült és vagy húsz, ezüstpáncélos lovast látott meg – mögöttük fehér köpenyük csak úgy verdesett a szélben. Átrobogtak a menekülők között és rárontottak a Testvériségre. Sia egyszerűen nem hitt a szemének. Mintha csak ezüstszínű szellemek bukkantak volna fel a semmiből és nyomukban a félelemvarázs úgy olvadt szét, ahogy a jég teszi a napsütésben.

A mező túlsó felén Angyal kiverekedte magát a tömegből, és látta, ahogy a fehér lovagok belerobbannak a Testvériség soraiba. Magában ujjongva fordította meg hátasát és vetette magát ismét a közelharcba. Körülötte kardok csattantak, de ügyet sem vetett a veszélyre. A lova felbukott, ő pedig alaposan megütötte magát és a halántékát megkarcolta egy pata. Angyal elengedte kardja markolatát, és oldalra hengergőzött. Egy penge sújtott le rá, de kikerülte, majd teljes súlyával nekiugrott támadója lovának. Az egyensúlyát vesztett állat elzuhant, a földre hajítva lovasát. Angyal átkecmergett a földön küszködő lovon, amelynek tulajdonosa éppen akkor állt fel, amikor Angyal csizmás lába sisakon találta. A fejfedő álpántja elszakadt, és a sisak lerepült. A lovag sikertelenül próbálta ledöfni támadóját, ellenben Angyal ökle telibe kapta az arcát, amitől a férfi körbepördült. A gladiátor marka acélpántként szorult ellenfele torkára, aki ledobta kardját és a fojtogató ujjak felé kapott, de már elkésett: minden erő kifutott a tagjaiból.

Angyal a földre lökte a hullát és felkapta a kardját.

Ansi-csen pengéje az egyik támadó nyaka felé suhant, de annak sikerült részben hárítania a csapást, így az csak a sisakját érte, és leütötte róla a rostélyt. Ahogy az meglazult és törött szárnyként himbálódzott, Ansi felismerte az eddig rejtett albínó arcot.

– Belas! – kiáltotta. – Ez ő!

Innicas kardja megvillant és penge belefúródott Ansi hasába. Belas, hallva a kiáltást, megpördült és még látta, mint Innicas beviszi a halálos találatot. A nadír mintha eszét vesztette volna: rettentő, gyűlölködő sikoly tört fel torkából. Mellette felágaskodott egy ló, Belas a lovasra vetette magát, és letépte a nyeregből. Meg sem állva, hogy megölje a férfit, a nadír megragadta a nyeregkápát, és felszökkent az állat hátára. Innicas is észrevette őt, érezte dühét, és gyorsan szemügyre vette, hogy áll a csata.

A Testvériség sorai felbomlottak.

A pánik kezdte hatalmába keríteni, így vadul megsarkantyúzta lovát, vágtába ugratva azt és száguldani kezdett dél és a titkos szoros felé, Belas a nyomába eredt, mélyen ráhajolt a csődör nyakára, hogy minél kisebbre csökkentse a légellenállást. A teljes vértbe öltözött Innicas volt kettejük közül a nehezebb és csődöre fáradni kezdett, ahogy felfelé száguldott a domboldalon. Innicas hátrapillantott: a nadír egyre közelebb ért.

A lovag végkimerülés szélén álló paripája felkecmergett az agyagos emelkedőn és térdre rogyott. Innicas leugrott róla, Belas pedig rárontott. A nadír lova nekirohant a lovagnak, ledöntve azt a lábáról. Belas megrántotta a kantárt, és könnyedén lepattant a nyeregből.

– Megölted az apám – mondta. – Most az örökkévalósáig fogod szolgálni őt.

Innicas, karddal a kezében rápillantott a mokány nadírra, akin nem volt páncél és csak egy kurta szablyát szorongatott. Ettől az albínó bátorsága menten visszatért.

– Nem állhatsz meg előttem, te csúszómászó! – vicsorogta. – Darabokra váglak.

Belas támadott, de Innicas kardja hárította a csapást és gyilkos riposztja nyomán a fekete penge belefúródott Belas oldalába, felszakítva bordáit. A nadír utolsó erejével elengedte a kardját és előhúzta görbe tőrét. Innicas megcsavarta a pengét és megpróbálta kitépni azt. Belas kinyúlt, bal keze az albínó sisakja felé kapott és ujjai megakadtak a törött rostélyban. Innicas érezte, hogy halálos ölelésbe rántják, mire felordított.

– Ne! – Belas kése a bal szemébe döfött és egészen az agyáig hatolt. Mindketten a földre zuhantak.

Innicas megrándult, majd elcsendesedett. Belas remegő kezekkel nyitotta ki az övén hordott véráztatta erszényt, az ujjcsontokat a halott lovag mellére szórva.

– Apám – suttogta és ajkai közül vér buggyant elő. – Apám...

A pánikba esett Innicas rosszul mérte fel a csata állását. Habár a fehér lovagok érkezése meglepte a Testvériséget, a számbeli fölény még mindig az ő oldalukon volt. Már csak hét nadír lovas maradt és bár húsz fehérköpenyes jövevény csatlakozott hozzájuk, ellenfelük még mindig kétszeres túlerőt tudhatott magáénak.

A több sebből vérző Angyal megérezte, hogy a csatát a Testvériség kárára lehet fordítani. A vezérük elmenekült, és a fehér lovagok érkezése ledöbbentette őket. De azt is tudta, hogy még az ellenfél is nyerhet.

De addig nem, amíg élek, gondolta.

Kard vágott a feje felé és lapjával nekicsattant az arcának. Az ütéstől elterült és támolyogva próbált talpra állni, miközben körötte paták tiporták a földet. Előre vetette magát, megragadott egy kengyelben nyugvó csizmás lábat és annál fogva letaszította a lovast a nyeregből. Megragadta a nyeregkápát és megpróbált felkapaszkodni a lóra, de az állat felágaskodott és ő ismét a földre zuhant.

Angyal káromkodott egyet és megragadta elejtett kardját. Egy penge csapott le rá, de Angyal hárított, és ahogy a lovas elviharzott mellette, keze kinyúlt és megragadta a férfi köpenyét, kitépve a nyeregből. A lovag hatalmasat zuhant, Angyal kardjának hegye pedig a rostély és a sisak közti résbe csusszant – a gladiátor teljes súlyával ránehezedett a fegyverre, mélyen a férfi koponyájába döfve azt. A penge elpattant, mire Angyal ismét káromkodott egyet.

A közelben egy elejtett kard hevert. Az ide-oda forgolódó lovak között cikázva, Angyal érte nyúlt, de ekkor az egyik felágaskodó ló patája fejen találta, ő pedig arccal előre a fűbe zuhant.

Arra ébredt, hogy csend van, és rettentően lüktet a koponyája.

– Úgy tűnik, hogy mindig nekem kell összevarrnom a sebeidet – mondta Senta.

Angyal pislogott, és megpróbálta figyelmét a fölötte levő mennyezetre összpontosítani. Az őrült szögben csavarodott, míg az ablakot abszurd szögben vágták a falba.

– Valami baj van a szememmel – motyogta.

– Nem. Ez Kar-Barzac, ahol semmi sem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Kesa kán azt mondja, hogy a századok során a varázslat torzította el így.

Angyal küszködve próbált felülni, de szédülni kezdett, így visszahanyatlott.

– Mi történt? – nyögte.

– Időben érkeztem, hogy megmentselek.

– Felteszem, egymagad voltál.

– Majdnem. Éjfélig maradtunk, majd amikor a gothirokat ötödször vertük vissza, a lovakhoz rohantunk. Már csak harmincan voltunk, de ez is elég volt, hogy a Testvériséget menekülésre késztessük.

– Erre nem emlékszem – szólt Angyal. – Az igazat megvallva, az emlékeim eléggé ködösek. Mintha fehér páncélba öltözött szellemek jöttek volna megmentésünkre.

– Papok – közölte Senta. – A Forrás papjai.

– Páncélban?

– Valami különös rend – felelte Senta. – Harmincaknak nevezik magukat, habár már csak tizenegyen vannak. Egy Dardalion nevezetű apát vezeti őket.

– Ott volt Purdolnál, és segített Karnaknak. Segíts fel!

– Még feküdnöd kellene. Sok vért vesztettél.

– Megható az aggódásod, „Mami”. Most pedig segíts fel, a fene beléd!

– Ahogy akarod, vén bolond. – Senta keze Angyal hóna alá siklott, és ülő helyzetbe rángatta a másikat.

Angyalt a hányinger kerülgette, de visszanyelte és vett egy nagy levegőt.

– Azt hittem, már végünk. Hol van Miriel?

– Biztonságban Dardalionnal és Kesa kánnal.

– És a gothirok?

– Körülvettek minket és erősítést is kaptak, Angyal. Hét- talán nyolcezer emberük táborozik a völgyben.

– Remek. Valami jó hír?

– Most egy sem jut eszembe, viszont volt egy látogatód. Aranyos kis fickó, és most éppen a folyosón ücsörög. Majd egy idő múlva beküldőm. Ott találtunk rá, ahol a tested hevert és sírt. Nagyon megindító jelenet volt. Bizony mondom, még az én szemembe is könnyet csalt. – Angyal káromkodott, Senta meg kuncogott. – Tudtam, hogy nem haltál meg, Angyal. Túl makacs vagy ahhoz, hogy meghalj.

– Hány embert vesztettünk?

Senta mosolya elhalványult.

– Belas halott, akárcsak Ansi-csen. Vagy háromszáz harcos maradt, de a zömük képzetlen ifjonc. Nem hiszem, hogy túl sokáig tarthatjuk ezt a helyet.

– Még nem támadtak?

– Nem. Most éppen buzgón irtják a fákat, ostromlétrákat és hasonlókat csinálva belőlük.

Angyal hátradőlt, és behunyta a szemét.

– Csak adjanak nekem egy vagy két napot és rendbe jövök. Gyorsan gyógyulok, Senta.

– Ebben az esetben nem kezdjük el a háborút nélküled.

Senta Mirielt a várfalon találta, amint éppen a kifacsart falnak dőlt, és az ellenség tábortüzeit nézte. A nadír harcosok a közelben álldogáltak és a fegyvereik élét fenték. A kardforgató ellépdelt mellettük és megállt a magas hegyvidéki lány mellett.

– Angyal remekül van – szólalt meg. – Néhány kisebb vágás és egy nagy púp azon a vastag koponyáján. Néha úgy képzelem, hogyha a világ tűzbe és vízbe fulladna, ő akkor is csak megperzselt hajjal és nedves csizmával ballagna elő a romok közül.

A lány elmosolyodott.

– Csodálatos, hogy ilyen elpusztíthatatlannak tűnik.

– Gyere és nézd meg, mit találtam – mondta Senta, és odaballagott a lépcsősorhoz, amelyik egy szűk folyosón át egy hatalmas lakosztályba vezetett. Az eltorzult ablakok eltátott, sikolyra nyíló szájra emlékeztettek, míg a falak meghajlottak. A nagy hálószoba üres volt és közepén egy csodálatosan arányos, téglalap alakú aranybaldachinos ágy állt. Selyempárnák és libatollal tömött ágytakaró tette teljessé a képet.

– Hogy maradhatott épen ez az ágy, amikor az egész kőerőd eltorzult? – kérdezte a lány.

A kardforgató megvonta a vállát.

– Vannak más aranytárgyak is, amelyekre látszólag nem hatott a varázslat. A földszinten találtam két ízlésesen kidolgozott aranyserleget.

A lány az ágy felé lépett, majd elkanyarodott a három ablak egyikéhez, ahonnan ráláthatott a völgyre.

– Újabb lovas oszlop érkezik – közölte.

– Nem érdekel a lovasság – felelte a férfi.

A lány felé pördült, hátat fordítva az ablaknak – arca karmazsinpiros színt öltött.

– Tényleg azt hiszed, hogy hajlandó leszek ágyba bújni veled?

– Szerintem komolyan fontolóra kellene venned – felelte a férfi széles mosollyal.

– Nem szeretlek, Senta.

– Ezt még nem tudod – mondta a másik tényszerűen. – Itt megtudhatod.

– Szerinted a szerelem az ágyékból fakad?

A férfi hahotázni kezdett.

– Nálam így volt, egészen mostanáig. – Megcsóválta a fejét, és elhalványult a mosolya. – Rémült vagy szépségem, túl rémült ahhoz, hogy élj. Most pedig itt vagyunk, csapdába esve egy ódon erődben, és jövőnk csak napokban mérhető. Most nem alkalmas az idő arra, hogy az élettől rémüldözzünk. Legalább egy csókkal tartozol nekem. Azzal, amit a gothirok loptak el tőlem.

– Egyetlen csók az, amire számíthatsz – jelentette ki Miriel, és a férfihoz lépett.

Senta kitárta karját és a lány belépett közéjük. A harcos keze beletúrt a nő hosszú, sötét hajába, kisimítva az arcából, majd végigcirógatta nemes vonalú arcát, míg végül az ujjai Miriel tarkójára siklottak. Senta érezte, hogy szíve vadul ver, ahogy megcsókolta a lány homlokát és orcáját. A nő oldalra billentette fejét, ajkai a másik bőréhez értek. Ajkuk találkozott és Senta érezte, hogy Miriel teste hozzásimul. A lány ajka meleg volt és édes, a harcost pedig elöntötte a vágy, de nem tett kísérletet arra, hogy az ágyra döntse a nőt. Ehelyett keze végigsimította a másik hátát, megtorpant a karcsú deréknál és kirajzolta a csípő ívét. Belecsókolt a lány nyakába és vállába, eltelve Miriel bőrének illatával.

A nő fekete bőrtunikát viselt, amelyet elöl vékony szíjakkal fűztek össze. A férfi jobb keze lassan a lány mellére siklott és ujjai bogozgatni kezdték az első csomót.

– Ne – mondta Miriel, és eltávolodott tőle. Senta elfojtotta csalódottságát és vett egy nagy levegőt. A lány rámosolyogott. – Majd én. – Kioldotta a derekára kötött késtartó övet, majd áthúzta fején a tunikát és ott állt meztelenül a férfi előtt. Senta szeme itta a látványt: a hosszú, bronzbarna combok, a lapos has, a feszes és telt mellek látványát.

– Látomás vagy, szépségem. Ehhez kétség sem férhet.

Senta a lány felé lépett, de az megállította.

– És mi a helyzet veled? – kérdezte. – Esélyt sem kapok, hogy megcsodálhassalak?

– Minden esély a tied – felelte, és levetette ingét, majd kioldotta az övét. Majdnem elesett, ahogy ügyetlenkedve próbált megszabadulni nadrágjától, és a lány nevetése ragadósnak bizonyuk.

– Azt hinné rólad az ember, hogy korábban még sosem vetted le a nadrágod – mondta Miriel.

A férfi karon ragadta, és gyengéden az ágyra döntötte a lányt. Ahogy ráhuppantak, porfelhő terítette be őket, ami köhögésre ingerelte.

– Milyen romantikus – kacagott Miriel, és Senta is csatlakozott hozzá, majd hosszú pillanatokig némán feküdtek, és egymás szemébe néztek. A férfi jobb keze végigsimította a lány vállát és felkarját, majd még lejjebb siklott, míg az alkarja hozzá nem ért Miriel mellbimbójához. A nő behunyta szemét és közelebb csúszott Sentához. A férfi keze lejjebb kalandozott, rá a lapos hasra, majd a combokra. A lány összezárt lábakkal feküdt, de a férfi keze gyengéden szétnyitotta őket. Majd Senta újra megcsókolta Mirielt, aki a nyaka köré fonta a karját és szenvedélyes ölelésbe vonta a férfit.

– Gyengéden, szépségem – suttogta a harcos. – Nem kell sietnünk. A sietségből sosem fakad szépség, és azt akarom, hogy ez az első alkalom különleges legyen.

A lány felnyögött, ahogy a férfi keze finoman ránehezedett vénuszdombjára és lassú mozdulatokkal simogatni kezdte. Miriel légzése felgyorsult, teste vonaglani kezdett, majd újra és újra felsikoltott. Azután a férfi Miriel fölé hajolt, a lány hosszú lábait saját csípője fölé emelte és még jobban hozzásimult. Újra megcsókolta Mirielt, majd belehatolt, szabadjára engedve leláncolt szenvedélyét.

Megpróbált lassan mozogni, de vágya erősebbnek bizonyult, mint a végső pillanat elnyújtására törekvő akarata, és amikor Miriel ismét felsikoltott, ritmikus, szinte állati nyögéseket hallatva, megadta magát. A teste megvonaglott és még szorosabb ölelésbe rántotta a lányt. Majd felnyögött és lerogyott. Sóhajtott egy nagyot és teste ellazult, ahogy ott hevert a nőn, hallgatva saját és a másik szívverését, ahogy az mellének felforrósodott bőrén saját dallamát játszotta.

– Ó – suttogta Miriel. – Ez hát a szerelem?

– Az összes istenre remélem, hogy igen, szépségem – felelte a férfi, és a hátára gördült. – Az életben még soha semmi nem okozott ekkora örömöt, mint ez.

Miriel fél könyökre emelkedett, és a másik arcát fürkészte.

– Ez... csodálatos volt. Csináljuk újra!

– Egy kis türelmet kérek, Miriel – felelte Senta.

– Mennyit?

A férfi kuncogott és magához ölelte a lányt.

– Ígérem, nem túl sokat.

17

Dardalion kinyitott a szemét, amint szelleme visszatért a testébe, és ismét érezte anyagi valójának és a rajta viselt ezüst páncélnak a súlyát. Hideg volt a szobában, bár a kandallóban égett a tűz.

– Ma nem fognak támadni és talán holnap sem – mondta Kesa kánnak. – Gallis generális óvatos ember. Csapatokat küldött az erdőbe, hogy fákat vágjanak ki, és ostromlétrákat készítsenek. Egyetlen nagy támadással akar elsöpörni minket.

A kis nadír sámán bólintott.

– Egy, talán két támadást vissza tudunk verni. De utána... – És széttárta a kezét.

Dardalion felállt az arannyal bevont székből és a tűzhöz lépett, kezét a lángok fölé nyújtva élvezte a kellemes meleget.

– Amit nem értek – és amit a gothir generális sem ért –, az az, hogy a császár miért adott ilyen parancsot. Az Egyesítő eljövetelét nem lehet meggátolni. Megíratott, hogy a nadírok felemelkednek. Semmit sem tehet, hogy megváltoztassa a jövőt. Semmit.

– Nem a császár, hanem Zsu-csao az, aki az elpusztításunkra tör – kacagott fel szárazon Kesa kán. – Két ok sarkallja erre: a Farkasok iránt érzett gyűlölete és az abszolút hatalom iránti vágya.

– Miért gyűlöl ennyire benneteket?

Kesa kán szeme felcsillant, szája kegyetlen mosolyra húzódott.

– Sok-sok évvel ezelőtt eljött hozzám, hogy megértse a mágia természetét. Ő csiatce és a sötét művészet, meg a vérlovagok eredetét kutatta. Én pedig elutasítottam. Okos volt, de hiányzott belőle a bátorság.

– És ezért gyűlöl titeket?

– Nem, nem csak ezért. Visszalopódzott a barlangomba, és én rajtakaptam, amint megpróbál ellopni... – itt a sámán szeme elfelhősödött –, valami értékeset. Az őreim nyakon csípték és meg akarták ölni, de én úgy döntöttem, hogy kegyes leszek. Csupán levágtam belőle egy darabot, de olyan sebet ejtve rajta, hogy míg él, emlékezni fog rám. Megmaradt az élete, sosem fog tudni új életet nemzeni. Érted?

– Túlságosan is jól – felelte Dardalion fagyosan.

– Ne ítélkezz fölöttem, pap – csattant fel Kesa kán.

– Nem az én dolgom, hogy ítéletet mondjak. Te vetetted el a gyűlölet magvait, és most rajtad a sor, hogy learasd a termést.

– Bah, ez nem ilyen egyszerű – mondta a sámán. – Mindig is gonosz teremtmény volt. Meg kellett volna ölnöm, ám a gyűlöletét el bírom viselni. Ez az erőd, és amit a falai közt rejt, áll a második helyen vágyai sorában. A világ tízezer éve nem látott ilyen erős mágiát, mint amit ezek a falak őriznek. Zsu-csao ezt akarja... ez kell neki. Valamikor a régmúltban az ősök csodákat tettek. Tudták, miként olvasszák egybe a húst. Ha valaki elvesztette a lábát, újat tudtak neki növeszteni. Az elrákosodott szerveket helyettesíteni tudták másikkal, anélkül, hogy kést használtak volna. A testeket regenerálni tudták, és képesek voltak megfiatalítani azokat. Ebben rejlett a halhatatlanság titka. Tiszta aranyburokba zárt óriáskristályba börtönözték ezt az erőt, amely energiát sugárzott és csak az arany, illetve kisebb mértékben az ólom tudta fogva tartani. Láttad a völgyet?

– Igen – felelte Dardalion. – A megrontott természetet.

– Ötven évvel ezelőtt egy csapat rabló érkezett ide. Rábukkantak a kristályt rejtő teremre és leszaggatták az aranyat a falakról, sőt, még magáról a kristályról is. – Ezen elnevette magát. – Nem volt valami okos dolog.

– Mi történt velük? Miért nem lopták el a kristályt?

– Az általuk elszabadított erő végzett velük. Az ősök tudták, hogyan irányítsák, miként összpontosítsák erejét. Az ő hozzáértésük nélkül csupán rontó, erőszakos, kiszámíthatatlan varázslat lett belőle.

– Nem érzem, hogy bárhonnan is ilyen erő sugározna – mondta Dardalion.

– Nem is. Zsu-csao ideküldte az embereit, ők pedig elmozdították a kristályt. Az most kétszáz lábbal hever alattunk az aranypadlón.

– Ezek az emberek is meghaltak?

– Azt hiszem, hogy nyugodtan nevezhetjük egyfajta halálnak azt, ami velük történt.

Dardalion fázni kezdett, ahogy a sámán rosszindulatú szemébe pillantott.

– Mit nem mondasz el nekem, Kesa kán? Milyen titkos terveid vannak még, amelyekről nem lebbentetted fel a fátylat?

– Ne légy türelmetlen, pap. Minden kiderül majd. Minden az egyensúly peremén táncol. Itt nem győzhetünk sem erővel, sem fortéllyal, ezért a megfoghatatlanra kell támaszkodnunk. Mint például a barátodra, Árnyjáróra. Ő most már Zsu-csaóra vadászik, de vajon bejut-e a palotájába, átküzdi-e magát az őrök százain és legyűri-e Zsu-csao varázserejét? Ki tudja? Ki tudunk-e tartani itt? És ha nem, akkor találunk-e kiutat? Vagy talán használnunk kellene a kristály erejét?

– Tudod, hogy mi a válasz az utolsó kérdésre, sámán: nem. Máskülönben már évekkel ezelőtt eljöttél volna ide. Senki sem tudja, hogy mi pusztította el az ősöket: csak azt tudjuk, hogy most óriási kopár pusztaságok terülnek el ott, ahol egykor hatalmas városaik álltak. Minden, amit róluk tudunk, rontásról, kapzsiságról, elképesztő gonoszságról és rettenetes fegyverekről szól. Még a benned rejlő alattomosság is visszahőköl gonosztetteiktől. Nem így van?

Kesa kán bólintott.

– Jártam az idő ösvényein, pap. Tudom, hogy mi pusztította el őket. És igen, nem kívánok visszatérni ocsmány módszereikhez. Erőszakot tettek a földön és királyokként éltek, miközben összerondították a folyókat, a tavakat, az erdőket, de még a levegőt is, amit belélegeztek. Mindent tudtak, de nem értettek semmit. És ezért pusztultak el.

– Ám örökségük itt tovább él – jelentette ki Dardalion halkan. – És egyéb titkos helyeken, amelyekre még nem bukkantak rá.

Dardalion letérdelt a tűz elé, és fahasábokat vetett a lángok közé.

– Bárhogy is, el kell pusztítanunk a kristályt. Nem kerülhet Zsu-csao kezébe.

Kesa kán megint csak bólintott.

– Amikor eljön az idő, megkeressük a módját.

– Miért nem most?

– Bízz bennem, Dardalion. Jóval öregebb vagyok nálad, és olyan utakon jártam, amelyek hamuvá égetnék a lelked. Még nincs itt az idő.

– Mit kívánsz tőlem?

– Keress egy nyugalmas helyet, és szellemeddel eredj Árnyjáró után. Rejtsd el őt – ahogy egyszer már megtetted –, és védd meg Zsu-csao varázserejétől. Add meg neki az esélyt, hogy megölhesse a szörnyeteget.

Vishna a legmagasabb torony mellvédjén üldögélt Ekodasszal. A villás szakállú gothir nemes felsóhajtott.

– Lehet, hogy a testvéreim odalent vannak – szólalt meg.

– Imádkozzunk, hogy ne így legyen – felelte Ekodas.

– Szerintem tévedtünk – mondta Vishna halkan –, és neked volt igazad. Így nem a Forrást szolgáljuk. A tegnapi rohamban két embert öltem meg. Tudom, hogy gonoszok voltak, mert éreztem, ahogy az kisugárzik belőlük, ám mégis kevesebb lettem a megölésükkel. Többé nem hiszem, hogy a Forrás azt akarja tőlünk, hogy gyilkoljunk.

Ekodas barátja vállára tette kezét.

– Nem tudom, hogy a Forrás mit kíván, Vishna. Csak azt tudom, hogy tegnap nőket és gyerekeket védtünk meg. Ezt nem sajnálom, azt viszont keserűen megbántam, hogy ehhez ölnünk kellett.

– Miért vagyunk itt? – kiáltotta Vishna. – Csakhogy biztosítsuk annak a gyermeknek a megszületését, aki végül elpusztítja mindazt, amit a családom nemzedékeken át épített? Ez őrület!

Ekodas megvonta a vállát.

– Reméljük, hogy ennél magasztosabb cél miatt vagyunk itt. Viszont szerintem ez elég lesz ahhoz, hogy megzavarjuk a Testvériség terveit.

Vishna megcsóválta a fejét.

– Csak tizenegyen maradtunk. Szerinted elegen vagyunk ahhoz, hogy nagy győzelmet arassunk?

– Talán. Miért nem keresed meg Dardaliont? Imádkozzatok együtt; az segíteni fog.

– Nem. Ezúttal nem, fivérem – mondta Vishna szomorúan. – Amióta csak az eszemet tudom, őt követem, és megismertem a bajtársiasság nagyszerű érzését. Mostanáig soha nem voltak kételyeim, ám ez most olyan gond, amit egyedül kell megoldanom.

– Ami azt illeti, barátom, szerintem jobb a bizonytalanság. Úgy tűnik, hogy ebben a világban a gondok zömét olyan emberek okozták, akik túlságosan is magabiztosak voltak, akik mindig tudták, hogy mi a helyes. A Testvériség a kínok és a szenvedés útját választotta. Persze nem a sajátjukat. Azért lovagoltak ebbe a völgybe, hogy nőket és gyerekeket mészároljanak le. Ezt ne felejtsd el!

Vishna bólintott.

– Valószínűleg igazad van, Ekodas. De mi történik akkor, ha egyik testvérem ezen a falon mászik fel, karddal a kezében? Mit fogok csinálni? Ő csak a császár parancsának engedelmeskedik, úgy, ahogy az jó katonához illik. Meg fogom ölni? Letaszítom a halálba?

– Nem tudom – vallotta be Ekodas. – Ám elég valóságos veszély létezik, azok nélkül is, amelyeket mi találunk ki.

– Egyedül akarok lenni, barátom. Könyörögve kérlek, ne tekintsd ezt sértésnek.

– Nem sértődtem meg, Vishna. Elmélkedésed teremtsen békét lelkedben.

Ekodas megfordult, és lehajtott fejjel lépett át az omladozó szemöldökgerenda alatt, majd lesétált a hullámzó lépcsőkön. Egy keskeny folyosóban bukkant elő, amely a hosszú csarnokba vezetett, ahol a kövér Merlon éppen a nadír nőknek segédkezett az ételkészítésben. Ekodas észrevette Siát, aki tésztát dagasztott. A lány felpillantott és rámosolygott.

– Hogy vagy, hölgyem? – kérdezte a férfi.

– Jól vagyok, imádságos ember. Érkezésetek a lehető legkellemesebb meglepetéssel szolgált.

– Nem hittem volna, hogy időben ideérünk. Kezdetben nyugatra tartottunk, Vagria felé, majd délnek, hogy elkerüljük az ostromlókat. Hosszú volt az út.

– Most pedig itt vagy. Velem.

– Sajnálattal hallottam, hogy meghalt a fivéred – mondta Ekodas gyorsan, amikor a lány felállt az asztaltól.

– Miért? Ismerted?

– Nem, de neked ez nyilván fájdalmat okozott. Ez az, amit sajnálok.

A lány megkerülte az asztalt és közelebb lépett a paphoz.

– Van fájdalom, de az egyedül az enyém. Ám egyben büszke is vagyok, mert a lovag, akit megölt, az a férfi volt, aki végzett apánkkal. Ez olyan áldás, amiért köszönetet mondok az isteneknek. Belas pedig mostanra a Hősök csarnokában van már, körülvéve számos gyönyörű leánnyal, kupája pedig csurig tele finom borral. ízletes étkeket főznek neki, és száz póni áll a rendelkezésére, ha lovagolni vágyik. Én csak azt fájlalom, hogy nem láthatom őt soha többé. Ám boldogság tölt el, ha rágondolok,

Ekodasnak erre semmi épkézláb válasza nem akadt, így hát meghajolt és hátrálni kezdett.

– Most már inkább tűnsz férfinak – közölte Sia elismerően. – És úgy harcolsz, akár egy harcos. Láttam, hogy hármat megöltél, és egy negyediket megcsonkítottál.

Ekodas összerezzent és gyorsan elhagyta a csarnokot, de a lány követte őt a várudvarra néző alsó mellvédre. Odafent az égen fényesen ragyogtak a csillagok, a férfi pedig hosszú kortyokban szívta be a friss levegőt.

– Megsértettelek? – kérdezte Sia.

– Nem. Csak... tudod... én nem szeretek gyilkolni. Nem tölt el örömmel, ha azt hallom, hogy megcsonkítottam valakit.

– Emiatt ne aggódj. Elvágtam a torkát.

– Ez aligha felemelő élmény.

– Ők az ellenségeink – mondta a lány, de úgy, mintha egy félnótáshoz beszélne. – Mi mást csinálhatnál velük?

– Nincsenek válaszaim, Sia. Csak olyan kérdéseim, amelyekre senki sem tudja a választ.

– Én meg tudnám válaszolni őket – biztosította őt a nadír nő ragyogó arccal.

A férfi nekidöntötte hátát a mellvéd falának és a lány holdsütötte arcába nézett.

– Olyan magabiztos vagy. Honnan fakad ez?

– Tudom, amit tudok, Ekodas. Tedd fel valamelyik kérdésed.

– Azt tudom, hogy gyűlölöm a gyilkolást. Akkor hát a tegnapi csatában miért éreztem minden kardcsapásnál ujjongó örömöt?

– Azt hittem, hogy nehezek lesznek a kérdéseid – csipkelődött a lány. – Lélek és hús, Ekodas. A lélek halhatatlan, szereti a fényt és a gondolatokban, meg a tettekben a szépséget imádja. Egy örökkévalóságig élvezheti mindezt, és merenghet ilyesmiken. Ám a hús sötét, mivel a hús tudja, hogy nem él sokáig. A lélek idejéhez képest a hús élete csupán egy villanás. így hát csak kevés ideje van arra, hogy megismerje az élvezeteket, hogy megízlelje az élet, a bujaság, a kapzsiság, a gazdagság örömeit. Mindent meg akar tapasztalni, és nem törődik semmivel, csak a létezéssel. Amit érzel, nem más, mint a hús kirobbanó öröme. Ennyi és nem több. És biztos, hogy semmi olyasmi, amiért meg kellene utálnod magad. – A lány kuncogott, buja, torokból jövő kuncogással, ami tűzként perzselte a férfi vérét.

– Mi olyan vicces?

– Sajnálkoznod kellene, hogy egy részed húsból van, Ekodas. Hiszen mit adsz neki rövid léte során? Finom étkeket? Erős borokat? Táncokat? Szerelmeskedést a tűz fényénél? – A lány ismét nevetett. – Nem csoda hát, hogy ennyire örömét leli a harcban, igaz?

– Igazán provokatív egy nőszemély vagy.

– Köszönöm. Felszítottam a szenvedélyed?

– Igen.

– De te harcolsz ellene?

– Így kell lennie. Ezt az életmódot választottam.

– Hiszel abban, hogy a lélek halhatatlan?

– Hát persze.

– Akkor ne legyél önző, Ekodas. A hús nem érdemli meg, hogy akár csak egy napig is, de élvezze a napsütést? Nézd az ajkaim. Hát nem teltek és hívogatóak? És a testem nem erős ott, ahol annak kell lennie és nem puha ott, ahol arra van szükség?

A férfi torka kiszáradt, és csak ekkor ébredt rá, hogy a lány nagyon közel van már hozzá. Ekodas felállt és kinyújtott karjával megfogta Sia vállát.

– Miért kínzol engem, hölgyem? Tudod, hogy nem adhatom meg azt, amire vágysz.

– Megadnád, ha tudnád?

– Igen – ismerte be a férfi.

– Nekünk is megvannak a saját papjaink – mondta a lány. – Kesa kán az egyik. Ő sem szerelmeskedik, de ez az ő döntése, és ettől még nem tartja rossz dolognak. Elhiszed, hogy az istenek teremtettek minket?

– Igen, a Forrás.

– És talán nem olyan férfiakat és nőket teremtettek – vagy teremtett, ha csak egy volt –, akik sóvárognak egymás után?

– Tudom, hogy ez az egész hova vezet, de hadd mondjam el azt is, hogy számos úton lehet szolgálni a Forrást. Vannak, aki megházasodnak, és gyermeket nemzenek. Mások más utat választanak. Amit a húsról mondtál, abban sok igazság van, de ha a hús vágyait alárendeljük, azáltal a lélek erősebbé válik. Szellemformában tudok repülni az égen. Tudok olvasni a gondolatokban. Meg tudom gyógyítani a betegeket, el tudom távolítani a rákos burjánzást. Érted? Azért tudom ezeket a dolgokat megtenni, mert a Forrás megáldott, és mert tartózkodom az evilági örömöktől.

– Voltál valaha nővel? – kérdezte a lány.

– Nem.

– Miként vélekedik ez a Forrás a gyilkolásról?

Ekodas keserűen elmosolyodott.

– Papjai azért könyörögnek, hogy minden élőlényt szerethessenek, és ne ártsanak senkinek.

– Ti pedig úgy döntöttetek, hogy megszegitek az egyik parancsolatát?

– Azt hiszem, igen.

– A szeretkezés nagyobb bűn, mint a gyilkolás?

– Természetesen nem.

– És megvannak még a képességeid?

– Igen, megvannak.

– Gondolkozz el ezen, Ekodas – mosolygott rá édesen Sia. Majd sarkon fordult és visszatért a csarnokba.

Belas és Ansi-csen halála vákuumot teremtett a nadírok harci vezetésében, és fatalista, komor hangulat uralkodott el. A nadírok a nyílt sztyeppén, lóháton vívott harchoz szoktak, és a torz erődítmény nyújtotta múlékony biztonság ellenére, hamar belebetegedtek az őrködésbe Kar-Barzac kifacsart mellvédjein.

Nyugtalanul figyelték az ezüst lovagokat és csak ritkán szóltak Sentához és Mirielhez. Angyallal azonban más volt a helyzet. A gladiátor velük szemben tanúsított ellenségessége olyasvalami volt, amit értettek és nem nyugtalankodtak miatta. Nem voltak sem atyáskodó, sem leereszkedő megjegyzések. A kölcsönös utálat és tisztelet kettős kötése a megmaradt harcosok és az egykori gladiátor között egyfajta különös kapcsolatot hozott létre.

Angyal védekező csapatokba osztotta a nadírokat a központi mellvéden, és megparancsolta, hogy gyűjtsenek össze sziklákat és letört faldarabokat, amelyeket majd a támadókra hajigálhatnak. Kiválasztotta a vezéreket, utasításokat osztogatott és szenvtelen sértéseivel, meg durva humorával javította hangulatukat. A gothir katonák iránt tanúsított nyílt megvetése pedig segített a törzs harcosainak, hogy felülkerekedjenek saját félelmeiken.

Amikor az ostrom harmadik napjának reggele elérkezett, Angyal maga köré gyűjtötte a vezéreket, és letelepedett körükben a mellvéden.

– Mivel ti nyamvadt koldusok még sosem láttatok ostromot, hadd világítsam meg, hogy miről is van szó. A kivágott fatörzsekből eszkábált ostromlétrákkal fognak jönni és ezeket nekitámasztják a falaknak. A letört ágcsonkokon fognak felmászni. Ne kövessétek el azt hibát, hogy megpróbáljátok a létrákat ellökni a faltól. A fa és az emberek súlya miatt ez lehetetlen. Taszítsátok inkább azokat jobbra vagy balra. Használjátok lándzsátok tompábbik végét vagy hurkoljatok kötelet a létrák végére és bontsátok meg az egyensúlyát. Körülbelül háromszáz emberünk van a falak védelmére, de szükségünk lesz tartalékra, akik a védelembe ütött résekhez rohanhatnak és betömhetik azt. Szubaj! – mutatott rá Angyal egy alacsony, széles vállú nomádra, akinek jobb arcát cakkos heg csúfította el. – Válassz ki negyven embert és tartsd vissza őket a harctól. Az udvaron várakozzatok és figyeljétek a mellvédeket. Ha a védelmünkbe bárhol betörnek, azonnal siessetek oda.

– Úgy lesz, ahogy parancsolod – morogta a nomád.

– Gondoskodj róla, hogy így legyen vagy kitépem a karod, és halálra verlek a rondábbik végével. – A harcosok elmosolyodtak, Angyal pedig felállt. – Most pedig kövessetek a kapuhoz. – A kapuszárnyak már réges-régen elrothadtak, de a nadíroknak sikerült leengedniük a csapórácsot (a mintegy két tonnás rozsdás vastömeget) és eltorlaszolniuk a bejáratot. Szekereket és kordékat borogattak fel mögötte és harminc íjászt vett fel itt lőállást. Angyal belépett a kapuboltív alá. – Meg fogják próbálni felemelni a csapórácsot. Kudarcot vallanak, mert a rács fent ki van ékelve, de mivel nagyon elrozsdásodott, fűrésszel és kalapáccsal próbálnak rést ütni rajta. Hé, te... mi is a neved?

– Még hányszor kell megkérdezned, rondaság? – kérdezett vissza egy kampós orrú, füstös arcú, az átlagos nomádnál magasabb nadír. Angyal gyanította, hogy félvér lehet.

– Nekem minden koldus egyforma – mondta Angyal. – Úgyhogy mondd csak meg újra.

– Orsza kán vagyok.

– Nos, Orsza kán, azt akarom, hogy itt te irányítsd a védelmet. Amikor áttörnek – és ez mindenképpen bekövetkezik –, gyújtsd fel a kordékat. És tartsd vissza őket addig, amíg a falakról az emberek vissza nem tudnak vonulni a nagybástyába.

– Addig nem törnek át, amíg élek – fogadkozott Orsza.

– Ez a harci szellem, fiam! – dicsérte meg Angyal. – Nos, van még kérdés?

– Ugyan mit kellene még itt kérdezni? – szólalt meg a tizenhat esztendős Borszaj, akinek még a szakálla sem sarjadt. – Jönni fognak, mi pedig addig öljük őket, amíg el nem mennek. Nem erről van szó?

– Ez jó stratégiának tűnik – helyeselt Angyal. – Na most, ha közülük valamelyik feljut a falon, ne a fejükre célozzatok. Pengéitekkel a kezükre csapjatok le, ahogy az fogódzót keres. Kesztyűt fognak viselni, de a jó öreg vas átvágja azt is. Amikor lezuhannak, feltehetően két vagy három társukat is magukkal rántják. Márpedig jó magasan vagyunk, fiaim, így azok nem kelnek fel újra.

Angyal otthagyta a harcosokat, hogy végezzék a dolgukat és bejárta a falakat. A Harmincak szerint a gothirok először a déli fal főkapujánál támadnak majd, frontális támadással próbálva meg lehengerelni a védőket. Emiatt itt fogják összpontosítani embereiket, és csak ötven embert helyeznek el a többi falszakasz körül. Angyal fel akart fegyverezni néhány fiatal nőt is, de a nadírok hallani sem akartak róla. A háború a férfiak dolga, mondogatták, Angyal pedig nem vitatkozott velük. Hamarosan úgyis megváltozik majd a véleményük.

Öles léptekkel vágott át az udvaron és meglátta Sentát és Mirielt, akik éppen felé tartottak. Harag lobbant benne, mert észrevette, hogy milyen közel vannak egymáshoz, látta, ahogy a nő hozzásimul a férfihoz és ebből tudta, hogy szeretőkkel van dolga. Ettől megkeseredett a szája íze, de kipréselt egy mosolyt.

– Hideg napunk lesz – mondta, utalva a hegyek felett gyülekező hófelhőkre.

– Bátran mondhatom, hogy a gothirok majd felmelegítenek minket – jegyezte meg Senta és karját Miriel válla köré fonta. A lány elmosolyodott és csókot lehelt a férfi arcára.

Angyal végigmérte őket: a ragyogó mosolyú, magas hegyvidéki lányt és az aranyhajú, fiatal és jóképű kardforgatót, aki csillogó vasmellvértje alatt szarvasbőr inget viselt, lábán pedig cserszínű, kisuvickolt bőrnadrágot. A gladiátor öregnek érezte magát, ahogy rájuk nézett: érezte az évek súlyát és kiábrándultsága ólomsúlyként nehezedett rá. Bőrtunikája rongyos volt és szakadt, nadrágja bűzlött, és sebeinek fájdalma jelentéktelen volt a szívébe hasító kínhoz képest.

Továbbindult a nagybástya felé és tudta, hogy azok észre sem veszik távozását. Ekkor meglátta a bástya lépcsőin üldögélő néma gyereket, fakardjával az övében. Angyal elvigyorodott és összecsapta a kezét. A kisfiú utánozta, felállt és ő is elmosolyodott.

– Akarsz egy kis ennivalót, fiú? – kérdezte a férfi és ujjait a szájához emelve, úgy tett, mintha rágna valamit. A kisfiú bólintott, így Angyal elindult a nagycsarnok felé, ahol a főzőtüzek lobogtak. Egy bőrkötényes, kövér lovag éppen levest kavargatott. Amikor beléptek, rápillantott a kisfiúra.

– Kellene egy kis hús azokra a csontokra – mondta mosolyogva, és összeborzolta a fiúcska haját.

– De nem annyi, mint amennyi rajtad van, fivérem – felelte Angyal.

– Furcsa dolog, de elég ha csak ránézek egy mézes süteményre és máris érzem, hogy ismét híztam. – Leültette a fiút az asztalhoz, levest mert egy tálba, és rosszul leplezett örömmel figyelte, ahogy a gyermek jóízűen kanalazni kezdi. – Meg kellene kérned Ekodast, hogy vessen egy pillantást a fiúra – mondta halkan. – Igazi tehetsége van a gyógyításhoz. Tudod, a gyerek nem mindig volt süket. Még csecsemőkorában kezdett romlani a hallása és a hangszálaival nincs sok gond. Mivel nem hall hangokat, ezért nem is ad ki hangokat.

– Honnan tudod mindezt? – kérdezte Angyal.

– Ez a kövérek adottsága, soványka – kuncogott a lovag. – A nevem Merlon.

– Angyal – felelte az egykori gladiátor és kinyújtotta a kezét. Meglepődött, amikor megérezte, hogy milyen erő szorult Merlonba, és magában gyorsan átértékelte a papot. – Szerintem sokkal több izom van rajtad, mint háj – mondta.

– Épp olyan jelentős fizikummal vagyok megáldva, mint amilyen az étvágyam – felelte a másik.

A gyermek három tál levest és egy fél cipót evett meg, miközben Angyal ott üldögélt és a nagydarab harcos-pappal beszélgetett. Sia lépett oda hozzájuk és leült a lócára Angyal mellé.

– Mondtam neked, hogy nem fogják engedni, hogy harcoljunk – szólalt meg a lány és harag lobbant a szemében.

Angyal elvigyorodott.

– Így volt, ám a dolgok változni fognak – ha nem holnap, akkor holnapután. Amikor majd mind a négy oldalról rohamoznak, nem lesz elég emberünk, hogy megállítsuk őket. Gondoskodj róla, hogy a nők szedjék össze a feleslegessé vált... fegyvereket.

– Felesleg alatt a halottaink fegyverét érted?

– Pontosan – vallotta be a férfi. – És ne csak a fegyvereket, hanem a mellvérteket, sisakokat, karpáncélokat is. Mindent, ami védelmet nyújthat.

Ebben a pillanatban egy fiatal nő rohant be a csarnokba.

– Jönnek! Jönnek! – kiabálta.

– Kezdődik hát – mondta Merlon, levetette bőrkötényét és átvágott a terem másik felébe, ahol az egyik tűzhely mellett mellvértje, sisakja és kardja hevert.

Miriel a bal oldali falszakasznál állt, már szinte a saroknál – fölötte őrült szögben dőlt kifelé az egyik bástya. A lány szája kiszáradt, ahogy a meglóduló gothirok sorait figyelte és már észre sem vette a téli szél harapását.

Húsz fát vágtak ki és lecsapdosták az ágaikat, most pedig nehézvértbe öltözött katonák cipelték a hevenyészett létrákat. Mögöttük kétezer katona menetelt, kezükben rövidkarddal és felemelt pajzzsal. Miriel jobbra pillantott. A mellvéd közepén ott állt a zord és erőteljes Angyal, egyelőre hüvelybe dugott karddal. Odébb Senta várakozott, széles vigyorral az arcán, szeme csillogott a közelgő csata izgalmától. A lány megborzongott, de nem a hidegtől.

Több mint ezer katona cipelte a fatörzseket és a völgy kemény talaján dobbanó lábuk olyan zajt csapott, mintha dörögne az ég. Miriel mellett két nadír hatalmas sziklákat pakolt fel a mellvédre. Az íjászok vesszőket lőttek ki a rohamozókra, de a páncélos katonák közül csak néhányan sebesültek meg, bár azért a lány látott egy maroknyi gothirt, aki elesett vagy megtántorodott, amikor a vashegyek védtelen karjukba vagy combjukba fúródtak.

Az első fatörzs megemelkedett és tompa dübbenéssel csapódott a mellvédnek. Egy nadír kötelet hurkolt a tetejére és húzni kezdte.

– Várjatok, amíg emberek lesznek rajta! – bömbölte Angyal.

Újabb fák csapódtak a falnak. A mellvéd egyik szakasza beomlott és egy nadír sikoltozva zuhant le a negyven lábbal lentebb fekvő udvarra. Miriel megpördült és látta, hogy a férfi megpróbál talpra állni, de a lába szétzúzódott. Asszonyok rohantak elő, felkapták a sebesültet és bevitték a nagybástyába.

Miriel nyílvesszőt illesztett íja húrjára és kihajolt a fal fölé. Több ezer ember tolongott a létrák körül és indult felfelé, a lefűrészelt ágcsonkokat használva kapaszkodóként és lábtámaszként. A lány célra emelte íját és átlőtte annak a katonának a halántékát, aki már majdnem feljutott. Az lehanyatlott és rázuhant a mögötte jövőre, magával rántva őt.

Angyal felragadott egy sziklatömböt és áthajította a falon. A kő az egyik támadó felemelt pajzsára hullott, szétzúzva a férfi karját és vállát. Megdöbbentő módon mégis sikerült megkapaszkodnia az egyik ágban, de az alatta jövő gothir nem volt ilyen szerencsés: a szikla a sisakján találta el és lesöpörte a fatörzsről. Kövek és sziklák záporoztak a támadókra, de azok csak jöttek tovább, és már vagy húszan elérték a mellvéd tetejét.

Senta előreugrott és pengéje átdöfte a mellvédet elsőként elérő férfi torkát. Miriel eldobta az íját és megragadta a gazdátlan kötelet, amelyet a nadír az imént hurkolt az első farönk csúcsára.

– Segítsetek! – ordított oda a legközelebbi harcosoknak, mire hárman is megfordultak és odarohantak hozzá. Közös erővel rántottak egy hatalmasat a kötélen és éppen akkor, amikor az első gothir felbukkant, sikerült egy lábbal jobbra elmozdítaniuk. Az immár fejnehéz fatönk megreccsent és jobbra csúszott. Az egyik gothir katona ráugrott a mellvédre, de elvesztette egyensúlyát és sikoltozva zuhant vissza a völgybe. A fatönk nekiütközött egy másik létrának, amelynek egy pillanatra sikerült megállítani, de azután mindkettő tovább dőlt.

– Engedjétek el a kötelet! – ordította Miriel, amint a túlterhelt létra oldalra bukott. A kötél surrogott és ostorként csapkodott, majd átsuhant a mellvéden. Az oldalra zuhanó létrák nekicsapódtak egy harmadik fatörzsnek, amely szintén elszakadt a faltól. Miriel odarohant, ahol Senta állt.

– Túl közel vannak egymáshoz az ostromlétrák – kiabált a férfi fülébe. – Mozdítsátok el ezt és hármat, de talán négyet is magával ránt.

A kardforgató odanézett, ahova a lány mutatott és bólintott. A falak mentén mindenütt köteleket helyeztek el és most felkapott egyet, gyorsan hurkot formálva rá. Mialatt a nadírok igyekeztek távol tartani a gothirokat a mellvédtől, Senta ráhurkolta a kötelet a legközelebbi létrára és húzni kezdte. Az meg se moccant. Miriel is csatlakozott hozzá, de nem változott semmi. Angyal észrevette, hogy mit csinálnak és négy embert irányított oda.

A gothiroknak mostanra már sikerült átvergődniük a mellvéden, és egyikük Sentára vetette magét. A kardforgató majdnem túl későn vette észre a csapást, de még időben elengedte a kötelet és kirúgott, térden találva a támadót. A férfi elesett, Senta pedig kardot rántott és hatalmas csapást mért a katona sisakjára. A gothir ennek dacára megpróbált talpra kecmeregni. Senta a vállával rohant neki, letaszítva a mellvédről a lenti udvarra.

Miriel és a többiek még mindig a fatörzset próbálták odébb cibálni, de az beszorult az egyik lőrésbe. Angyal felkapott egy elejtett fejszét, átbújt a kötél alatt és hatalmas csapást mért a rogyadozó mellvédre. Még kétszer sújtott le, mire a gránit engedett. Angyal leguggolt és kirúgott, mire a gránittömb kidőlt. A fatörzs megcsúszott, nekiütközött a következő lőrésnek és elrepedt.

A kötelet szorongatok hátrazuhantak és lerepültek a mellvédről, Miriellel együtt, aki még mindig a kötélbe kapaszkodott. Amikor a fa elrepedt, Angyal látta, hogy Miriel zuhanni kezd, és a tekergőző kötélre vetette magát. A kenderdarab lenyúzta ujjairól a bőrt, a lány súlya pedig a mellvéd széle felé rántotta. A férfi azonban ügyet sem vetett sem a fájdalomra, sem a lezuhanás veszélyére. Éppen akkor, amikor a kötél átrántotta volna a peremen, egy nadír harcos vetette rá magát. Majd Senta ragadta meg a lábát.

Miriel tizenöt lábbal a mellvéd alatt lengedezett és most, hogy a kötél ismét feszes lett, mászni kezdett felfelé, átlendítve lábát a kőszegélyen, amelyen egy nadír harcos rántotta át. Angyal törődötten talpra kecmergett és vér csorgott lenyúzott tenyeréből.

Az elmozdított fatörzs hét másikat döntött fel, és több mint száz katona halálát okozta. A hasonló végzettói tartó gothirok megfutottak és lőtávolon kívülre hátráltak vissza. A nadírok ujjongva döntötték a földre az összes fatörzset. Szubaj otthagyta a tartalékot, felkapaszkodott a mellvédre, hátat fordított a gothiroknak, letolta a nadrágját és meztelen ülepét mutogatta az ellenségnek. A nadírok vonyítva röhögtek.

A magas félvér, Orsza kán, a magasba lökte kardját és egy nadír rigmust kezdett ordítozni. A falakon állók csatlakoztak hozzá, míg végül már az összes védő ezt rikoltozta a mit sem értő gothiroknak.

– Mit mondanak? – kérdezte Angyal.

– Ez a Farkasok harci dalának utolsó szakasza – mondta Senta. – Nem tudom rímbe önteni a fordítást, de prózában így szól:

Nadírok

Ifjak

Fejszések

Győztesek

– Hát, túl sok fejszét nem láthatsz náluk – morgolódott Angyal.

– Az örök poéta – nevetett Senta. – Most pedig menj és kötöztesd be a kezed. Mindent összevérzel.

18

Az évek múlása és hatalmának csökkenése erőteljesen bosszantotta Kesa kánt. Fizikai képességeinek csúcsán, még mint fiatal ember, a misztikus művészetek elsajátítására, a démonok feletti uralomra, a ködös ösvények bejárására, a múlt feltárására és a jövő kifürkészésére törekedett. Fiatalon azonban, bár teste erős volt, képességei még nem csiszolódtak olyan tökéletesre, ami a szellem ilyen irányú uralásához szükséges. Most, hogy elméjét szinte égette hatalma, már kortól megviselt teste nem tette lehetővé vágyai beteljesülését.

Habár elfogadta az élet szemmel látható igazságtalanságát, mégis azon kapta magát, hogy kuncog a létezés abszurditásán.

Nem a kandallóban rakott tüzet, hanem egy ősrégi parázstartóban, amelyet az aprócska szoba közepére helyezett. A kis szoba a bástyatorony része volt, és jó magasan feküdt. A sámán körbepakolta magát értékes agyagkorsóival, és az egyikből kiszedett egy maroknyi zöld port, amelyet a táncoló lángokra szórt. Abban a pillanatban megjelent Árnyjáró képmása, amely éppen belépett Gulgothir kapuján. A férfi sathuli lovasnak álcázta magát: bő, szürke gyapjú köntöst és befont lószőrrel megkötött fekete burnuszt viselt. Háta meggörnyedt egy hatalmas zsák alatt és úgy csoszogott, mint egy vénember, akit a csúz gyötör. Kesa kán elmosolyodott.

– Zsu-csaót ezzel nem tudod bolonddá tenni, de senki más nem fog felismerni – szólalt meg hangosan. A jelenet elhalványult, még mielőtt készen állt volna. Kesa kán halkan átkozódott és a kastély alatt, az aranypadlón heverő kristályra gondolt. Annak a segítségével ismét fiatal lehetnél, mondta magában. Évszázadokon át élhetnél, segíthetnéd az Egyesítőt.

– Bah – mordult fel immár hangosan. – Ha így lenne, akkor nem kellett volna látnom magam valamelyik jövőben? Ne áltasd magad, vénember: közeleg a halál. Megtettél mindent, amit megtehettél néped jövőjéért. Nincs mit megbánnod, egyáltalán nincs mit megbánnod.

– Ezt nem sokan mondhatják el magukról – hallotta meg Dardalion hangját.

– Nem sokan éltek olyan céltudatos életet, mint én – felelte Kesa kán, és az ajtó felé pillantott, ahol megjelent az apát. – Gyere be. Huzatot csináltál, és a csontjaim már nem olyan fiatalok, mint egykoron.

Nem volt bútor a szobában, így Dardalion a szőnyegre telepedett le törökülésben.

– Minek köszönhetem, hogy élvezhetem társaságodat? – kérdezte a vén sámán.

– Fondorlatos ember vagy, Kesa kán, és belőlem hiányzik a ravaszságod. Ámde nem vagyok híján a képességeimnek. Amióta utoljára beszéltünk, én is bejártam a ködök ösvényeit. Én is láttam az Egyesítőt, akiről álmodsz.

A sámán szeme rosszindulatúan csillogott.

– Csak egyet láttál? Sok százan vannak.

– Nem – mondta Dardalion. – Több ezren vannak. A lehetséges jövők hatalmas pókhálót alkotnak, ám ezek zöme nem érdekel engem. Azt az utat követtem, amely Kar-Barzacból és az itt fogant gyermektől vezet tova. Egy lánytól, egy csodaszép lánytól, aki feleségül megy egy ifjú hadúrhoz. A fiúk hatalmas lesz, unokájuk pedig még hatalmasabb.

Kesa kán megborzongott.

– Egyetlen nap alatt láttad mindezt? Nekem ötven évembe telt.

– Nekem ötven évvel kevesebb jutott az utazásra.

– Mi mást láttál még?

– Mi az, amit tudni akarsz? – kérdezett vissza a drenai.

Kesa kán beharapta az ajkát, és egy pillanatig hallgatott.

– Mindent tudok – hazudta és megvonta a vállát. – Semmi újat nem mondhatsz nekem. Megtaláltad Árnyjárót?

– Igen. Álruhában jutott be Gulgothirba. Két papom figyeli őt, készen arra, hogy elhárítsanak bármely keresővarázst.

Kesa kán bólintott.

– Már majdnem eljött az ideje annak, hogy visszaszerezzük a kristályt – mondta, és tekintete a táncoló lángokra rebbent.

– El kellene pusztítani – javasolta Dardalion.

– Legyen, ahogy akarod. Ehhez az egyik emberedet kell odaküldened, olyasvalakit, akit valószínűleg nem ront meg a hatalma. Van ilyen embered?

– Megront?

– Aha. Még szunnyadó állapotában is komoly befolyással bír. Az erős italhoz hasonlóan feltüzeli az érzékeket, eltávolítja a gátlásokat. Az embernek, akit küldesz, uralnia kell... mondjuk úgy, hogy a vágyait. A kristály minden gyengeségét a százszorosára fokozza. Én egyetlen nadírra sem bíznék ilyen feladatot.

– Ahogy te is tudod, a papjaim között van valaki, aki képes felülkerekedni az ilyen mértékű gonoszságon – mondta Dardalion, és közelebb hajolt a ráncos sámánhoz. – De mondd csak, Kesa kán, mi más van még odalent?

– Nem használtad nagyszerű képességeid, hogy rájöjj? – kérdezett vissza a vénséges nadír, és képtelen volt elfojtani a vonásaira kiülő vicsort.

– Nincs lélek, amely lejuthatna az alsó szintekre. Olyan erő van odalent, amely sokszorta erősebb mindennél, amivel valaha is találkoztam. Ám ezt te is tudod, vénember, és még sokkal többet is. Nem kérek a háládból, mert az semmit sem jelent nekem. Nem miattad vagyunk itt. Csupán egy kevéske őszinteséget kérek.

– Kérdezz kedved szerint, drenai, de nem tartozom neked semmivel! Te akarod a kristályt, hát keresd meg magad.

Dardalion sóhajtott.

– Legyen hát. Pontosan ezt fogom tenni, de nem Ekodast küldöm a verembe, hanem magam megyek.

– A kristály el fog pusztítani!

– Talán.

– Bolond vagy, Dardalion. Ekodas sokszorta erősebb nálad, és ezt te is tudod.

Az apát elmosolyodott.

– Igen, tudom. – Mosolya elenyészett és tekintete rideg lett. – A tettetés ideje immáron lejárt. Szükséged van Ekodasra, mert nélküle az álmaid porrá omlanak. Láttam a jövőt, Kesa kán és sokkal többet láttam, mint amit tudsz. Itt minden, de minden késélen táncol. Elég egyetlen rossz döntés és reményeid elhamvadnak.

A sámán ellazította tagjait, és fát rakott a parázstartóba.

– Te és én nem is vagyunk annyira különbözők. Rendben van, mindent elmondok, amit tudni kívánsz. Ám Ekodasnak kell elpusztítania a gonoszt. Egyetértesz?

– Beszélgessünk, és majd utána eldöntöm.

– Elfogadom, drenai. – Kesa kán nagy levegőt vett. – Tedd fel a kérdéseid.

– Milyen veszélyek leskelnek az alsó szinteken?

A sámán megvonta a vállát.

– Honnan tudhatnám? Ahogy te is mondtad, a szellemerő nem tud lejutni oda.

– Kit küldenél Ekodasszal? – kérdezte Dardalion higgadtan.

– A drenai nőt és a szeretőjét.

A pap észrevette a csillogást a sámán szemében.

– Átlátszó a gyűlölködésed, Kesa kán. Szükséged van ránk, de végeredményben mindegyikünket holtan akarod látni. Főleg a nőt. Miért?

– Ugyan, az ő halálának nincs külön jelentősége!

– És a hazugságok csak folytatódnak – fortyant fel Dardalion. – Ám fogunk mi még beszélgetni, Kesa kán.

– Elküldöd Ekodast?

Dardalion egy pillanatig hallgatott, majd bólintott.

– De nem azért, amit hiszel.

Az apát felállt és kiment a szobából. A sámán leküzdötte haragját, és tovább ücsörgött törökülésben a tűz előtt. Vajon még mennyi mindent tudhat a drenai? Mit is mondott az Egyesítőről? Kesa kán felidézte az emlékezetében megőrzött szavakat.

A lehetséges jövők hatalmas pókhálót alkotnak, ám ezek zöme nem érdekel engem. Azt az utat követtem, amely Kar-Barzacból és az itt fogant gyermektől vezet tova. Egy lánytól, egy csodaszép lánytól, aki feleségül megy egy ifjú hadúrhoz. A fiúk hatalmas lesz, unokájuk pedig még hatalmasabb.

Vajon tudja, hogy ki az ifjú hadúr? Hogy jöhetett rá? Kesa kán halkan szitkozódott, és azt kívánta, bárcsak lenne elég ereje ahhoz, hogy ismét a ködök útját járja. Ám már érezte, hogy a szíve olyan gyengén ver, mintha egy haldokló verebet börtönöztek volna be a mellkasába. Összehúzta sötét szemét. Nincs választása, a tervei szerint kell folytatnia. Semmisítsék csak meg a drenaiak a kristályt: az nem bír jelentőséggel a nadírok jövőjére. Az viszont létfontosságú volt, hogy Ekodas és vele együtt az a nő, Miriel menjen le a terembe.

A sajnálat egy múló pillanatra megérintette. Miriel erős nő volt, büszke és gondoskodó.

El kellett ismernie, hogy szégyen, amiért meg kell halnia.

* * * * *

Angyal lepillantott lenyúzott tenyerének tökéletesen begyógyult bőrére, majd ismét fel, a fiatal pap arcába.

– Nincs semmi nyoma – mondta. – Se heg, se var!

A fiatal férfi fáradtan mosolygott.

– Én csupán a gyógyulási folyamatot gyorsítottam fel. És egyben eltávolítottam egy aprócska daganatot az egyik tüdődből.

– Rák?

– Igen, de mostanra már eltűnt.

– Nem éreztem fájdalmat.

– Nem is éreztél volna, amíg nagyobb nem lesz.

– Akkor hát megmentetted az életem? Az összes istenekre, te pap, azt sem tudom, hogy mit mondjak. A nevem Angyal. – Kinyújtotta frissen begyógyult kezét.

A pap megrázta.

– Ekodas vagyok. Hogy alakulnak a dolgok a falakon?

– Tartjuk őket. Nem fognak újra megpróbálkozni a mellvédek megmászásával. Legközelebb a csapórács jön.

Ekodas bólintott.

– Igazad van, de arra csak holnap kerül sor. Pihenj le, Angyal. Már nem vagy fiatal ember, és a tested nagyon fáradt. – A pap átpillantott a gladiátor válla fölött. – A fiú veled van? – kérdezte.

Angyal hátrafordult. A süket kisfiú álldogált nem messze tőlük, Angyal zöld köpenyével a vállán.

– Igen. Nagydarab barátod – Merlon? – javasolta, hogy kérjelek meg, nézd meg őt. Süket.

– Nagyon fáradt vagyok. Az én képességeim sem határtalanok.

– Akkor majd máskor – mondta Angyal, és felállt.

– Nem – tiltakozott Ekodas. – Legalább megnézném.

Angyal intett a kisfiúnak, hogy menjen oda, de az elhátrált, amikor a pap felé nyúlt. Ekodas behunyta a szemét, mire a gyermek azon nyomban Angyal karjaiba rogyott, mély álomba merülve.

– Mit csináltál vele?

– Nem lesz baja, Angyal. Csak addig alszik, amíg fel nem ébresztem. – Ekodas mindkét tenyerét rátette a gyermek fülére és perceken át mozdulatlanul állt ott. Végül hátralépett és leült, szemközt a gladiátorral. – Súlyos fertőzésen esett át, amikor még nagyon kicsi volt. Nem kezelték, és az a csontjain át elérte a fülét. Megsérült mindkét dobhártyája, így azok nem képesek a hangrezgéseket továbbítani az agyába. Érted?

– Egy szót sem – vallotta be Angyal. – Meg tudod gyógyítani?

– Már megtettem – mondta Ekodas –, de vele kell maradnod egy darabig. Meg fog ijedni, hiszen minden egyes hang ismeretlen lesz neki.

Angyal tekintetével követte a papot, amint az keresztülvág a termen. Karjában a gyermek mocorogni kezdett és kinyitotta a szemét.

– Jobban érzed magad? – kérdezte a férfi, mire a fiúcska teste megfeszült, szemébe pedig döbbenet költözött. Angyal elvigyorodott és megütögette a saját fülét. – Most már te is hallasz. – Egy nadír asszony haladt el a közelükben, a gyermek mögött, mire az megpördült és a nő lábára meredt, amely végigcsattogott a kőlapokon. Angyal megbökte a fiút, hogy magára vonja a figyelmét, majd ritmikusan dobolni kezdett az asztalon. A gyermek lekecmergett az öléből és kifutott a teremből.

– Micsoda remek tanító vagy – motyogta Angyal. Ekkor fáradtság öntötte el, így felállt és átballagott a csarnokon, és az abból nyíló folyosóban rábukkant egy üres szobára. Nem volt ugyan bútorzata, de Angyal nem zavartatta magát, hanem leheveredett a kőpadlóra, karját használva párnának.

Majd álomtalan álomba merült.

Miriel ébresztette, mire felült. A lány egy tál híg ragut, meg egy darab kenyeret hozott neki.

– Hogy vannak a kezeid?

– Begyógyultak – felelte, és kifelé fordítva tenyereit, meg is mutatta őket. – Az egyik pap, az az Ekodas nevű gyógyította meg. Ritka tehetséggel bír.

A lány bólintott.

– Épp az imént találkoztam vele. – A férfi ölébe vette a levest, és kanalazni kezdte, mialatt Miriel némán ült mellette. A lány láthatóan mélyen gondolataiba merült, és folyamatosan rángatta a halántékánál lelógó egyik hosszú hajfürtjét.

– Mi a baj?

– Semmi.

– A hazugság nem áll jól neked, Miriel. Vagy nem vagyunk talán barátok?

A lány bólintott, de nem nézett Angyal szemébe.

– Szégyenkezem – mondta, szinte suttogva. – Minden egyes nap emberek halnak meg itt, de még sosem éreztem ilyen boldogságot, mint most. Még a falon is, amikor a gothirok rohamoztak, még ott is azt éreztem, hogy élek, ahogy korábban soha. Beszívtam a levegőt, amely olyan hideg és édes volt. És Sentával... – Elpirult és félrenézett.

– Tudom – közölte a másik. – Én is voltam szerelmes.

– Olyan butaságnak tűnik az egész, de énem egy része mégsem akarja, hogy véget érjen. Tudod ugye, hogy értem?

– Minden véget ér egyszer – sóhajtott a férfi. – Furcsamód ez teszi az életet csodaszéppé. Egyszer ismertem egy művészt, aki képes volt üvegből virágokat készíteni: lenyűgöző dolgokat csinált. De egy este, amikor egy kiskocsmában iddogáltunk, bevallotta, hogy soha nem tudott olyat alkotni, ami felért volna az igazi rózsa szépségével. És azt is tudta, hogy soha nem is fog. A rózsa szépségének titka az, hogy egy napon meghal.

– Nem akarom, hogy ez az érzés meghaljon. Soha, de soha.

A férfi nevetett.

– Ismerem az érzést, kislány. De hát Shemak golyóira, te még fiatal vagy, hiszen még a húszat sem töltötted be. Az öröm minden egyes unciáját facsard ki az életből, amit csak tudsz, és ízlelgesd a zamatát. Ne vesztegesd az idődet: ne gondolj arra, hogy elveszíted. Az első feleségem igazi boszorkány volt. Imádtam őt, és mégis tigrisekként marakodtunk. Amikor meghalt, meggyászoltam, de ha lehetőségem lenne, akkor sem mennék vissza és élnék másképpen. A vele töltött évek jelentették nekem az aranykort.

A lány félénken rámosolygott.

– Én nem akarom átélni azt a fájdalmat, amit az apám, bár tudom, hogy ez szánalmasan hangzik.

– Nincs benne semmi szánalmas. És hol van az a lókötő?

– A fáklyákat szedi össze.

– Minek?

– Kesa kán arra kért, hogy kísérjem el Ekodast az alsó szintekre. Megkeressük a kristályt.

– Veletek tartok.

– Nem – mondta a lány határozottan, és felállt. – Ekodas azt mondja, hogy fáradtabb vagy annál, mint ahogy beismered. Nincs szükséged még arra is, hogy a sötétben mászkálj.

– Ez veszélyes is lehet – tiltakozott a gladiátor.

– Kesa kán azt mondja, hogy nem. Most pedig pihenj. Néhány órán belül ismét itt leszünk.

Matce-csai kereskedő számára az alvás ritka becsben tartott kincs volt. Minden éjjel pontosan négy órát aludt, függetlenül attól, hogy vállalkozásának terhei milyen súllyal nehezedtek rá. Matce-csai hitt abban, hogy ez az áldott pihenés teszi élessé elméjét, amikor a fondorkodó gothir kereskedőkkel és fortélyos nemesekkel üzletel.

Amikor az inasa, Luo felébresztette, némi meglepetéssel konstatálta, hogy még nem jött el a hajnal, sőt még a csillagokat is látni lehetett az erkélyablakon át.

– Sajnálom, gazdám – suttogta Luo, és fel-alá hajlongott a holdfényben –, de egy ember látni kívánja.

Matce-csai felfogta a hírt és még sokkal többet is. Egy mindennapi ember nem tudta volna rábírni Luót arra, hogy megzavarja pihenését, mint ahogy Matce egyetlen ismerőse sem tudott volna ilyen félelmet kelteni a szolgában.

A kereskedő felült és levette a viaszkos és csillogó haját fedő selyemhálót.

– Gyújts meg egy-két lámpást, Luo – mondta higgadtan.

– Igen, gazdám. Sajnálom, gazdám. Erősködött, hogy ébresszem fel, gazdám.

– Jól van, ne is gondolj rá többet. Pontosan azt tetted, amit kellett. Hozz ide egy fésűt. – Luo meggyújtott két lámpást és az ágy melletti dolgozóasztalra tette, majd előhozott egy bronztükröt, meg egy elefántcsont fésűt. Matce-csai hátrabillentette fejét, mire inasa óvatosan megfésülte gazdája hosszú szakállát, középen szétválasztotta és mesterien befonta. – Hol várakozik ez az ember? – kérdezte Matce.

– A könyvtárban, gazdám. Egy kis vizet kért.

– Á, vizet – mosolyodott el Matce-csai. – Egyedül öltözöm fel. Légy jó fiú, és menj a dolgozószobámba. Ha jól sejtem, a kertre néző ablaktól számított harmadik szekrényben találsz egy csomó pergament és tekercset, vörös bőrbe kötve és kék zsinórral áthurkolva. Amilyen gyorsan csak tudod, hozd a könyvtárba.

– Hívjam az őrséget, gazdám?

– Ugyan miért? – értetlenkedett Matce-csai. – Veszélyben vagyunk?

– Ez egy durva és erőszakos ember. Jól ismerem ezt a fajtát.

– A világ teli van durva és erőszakos emberekkel. Én mégis gazdagságban és biztonságban élek. Ne aggódj emiatt, Luo, csak tedd azt, amire kértelek.

– Igen, gazdám. Az ablaktól számított harmadik szekrény. Vörös bőrbe kötve.

– Kék zsinórral áthurkolva – emlékeztette Matce-csai. Luo meghajolt, és kihátrált a szobából. A kereskedő nyújtózott egy nagyot, majd felállt, odalépett az öltözőszekrényéhez és kiválasztott egy elöl nyitott, lila színben csillogó köntöst, amelyet a derekán aranykendővel kötött meg. A legpuhább bársonyból készült papucsba bújt és elindult lefelé a csigalépcsőn a hosszú, kárpitokkal gazdagon díszített hallba, majd onnan a könyvtárba.

– Köszöntelek az otthonomban, Dakeyras – üdvözölte széles mosollyal Matce-csai a jövevényt.

A férfi viszonozta a mosolyt.

– Azt kell mondanom, hogy jól fektetted be a pénzemet, már legalábbis az itt látható régiségekből ítélve.

– Vagyonod biztonságban van, és szépen gyarapszik – mondta Matce. Leült a jövevénnyel szemközti karosszékbe, de előbb mutató- és nagyujja közé fogta a karfán átvetett bűzös sathuli köntöst, és a földre ejtette. – Felteszem, álruhában utazol.

– Néha kifejezetten tanácsos – ismerte be vendége.

Luo jelent meg, a tekercseket és a könyveket cipelve.

– Rakd őket az asztalra – utasította Matce. – Ó... és tüntesd el ezt innen – tette még hozzá, majd bársonypapucsának orrával megbökdöste a köntöst. – Készíts forró és illatos fürdőt az alsó vendégszobában. Küldess Ru-lajért, és mondd meg neki, hogy vendégünk van, aki forró, olajos masszírozást szeretne.

– Igen, gazdám – felelte Luo, majd felszedte a sathuli köntöst, és kihátrált a szobából.

– Dakeyras, most szeretnéd átvizsgálni a számlákat?

A férfi elmosolyodott.

– Mindig egy lépéssel mások előtt, Matce. Honnan tudtad, hogy én vagyok?

– Egy éjféli vendég, aki megrémiszti Luót, és egy pohár vizet kér? Ki más lehetett volna még? Úgy értesültem, hogy ismét vérdíjat tűztek ki a fejedre. Ezúttal kit sértettéi meg?

– Majdnem mindenkit. Viszont Karnak adta a megbízást.

– Akkor nyilván örömmel tölt el a tudat, hogy jelenleg Gulgothir egyik tömlöcében senyved.

– Én is így tudom. Milyen híreid vannak még?

– A selyem ára felfelé kúszik, akárcsak a fűszeré. Mindkettőben vannak érdekeltségeid.

– Nem a piacra értettem, Matce. Mi hír Drenaiból?

– A ventriaiak arattak néhány sikert. Lerohanták Skelnt, de Erekbannál visszaverték őket. Karnak nélkül azonban Drenai vesztésre áll, bár jelenleg szünetel az ellenségeskedés. A ventriaiak tartják az elfoglalt területeket, és a Delnoch-hegységben gothir haderő állomásozik. A harcok egyelőre abbamaradtak, de senki sem tudja, hogy miért.

– Az hiszem sejtem, mi az oka – mondta a látogató. – Mindhárom táborban vannak a Testvériségnek lovagjai. Szerintem valami komolyabb játék folyik a háttérben.

Matce bólintott.

– Igazad lehet, Dakeyras. Zsu-csao az elmúlt néhány hónapban nagyon megerősödött: éppen tegnap bocsátottak ki egy császári dekrétumot, amelyen az uralkodó pecsétje szerepel, de Zsu-csao aláírása díszeleg rajta. Aggasztó idők ezek, bár remélem, mindez nem hat ki az üzletmenetre. Nos, miben segíthetnék neked?

– Van egy ellenségem Gulgothirban, aki a halálomat akarja.

– Akkor öld meg és ezzel vége is az ügynek.

– Szándékomban áll ezt tenni, de ehhez szükségem van bizonyos értesülésekre.

– Gulgothirban minden kapható, barátom, de ezt te is tudod. Ki ez az... oktalan alak?

– Az egyik honfitársad, Matce-csai. Már beszéltünk róla. Van itt egy palotája, és közel áll az uralkodóhoz.

A kereskedő idegesen megnyalta a szája szélét.

– Csak azt remélem, hogy ez valami rosszízű tréfa. – Látogatója azonban a fejét rázta. – Te magad is tudod, hogy az otthonát emberek és démonok őrzik, és ő maga is nagy hatalom birtokosa. Az is lehet, hogy most éppen minket figyel.

– Egen, lehet. Ám ez ellen semmit sem tudok tenni.

– Mire van szükséged?

– A palota tervrajzára, valamint az őrök becsült számára, és elhelyezkedésükre.

Matce sóhajtott.

– Rengeteget kérsz, barátom. Ha segítek neked, és téged elfognak, majd szóra bírnak, akkor nekem befellegzett.

– Így igaz.

– Huszonötezer raq – közölte Matce-csai.

– Drenai vagy gothir?

– Gothir. A drenai raq értéke az elmúlt hónapokban zuhant.

– Ez közelíti azt az összeget, amelyet nálad fektettem be.

– Nem. Ez pontosan az az összeg, amelyet nálam fektettél be.

– Drága áron méred a barátságot, Matce-csai.

– Ismerek egy embert, aki egykor a Testvériség tagja volt, de túlságosan rákapott a Lorassiumra. Ő volt korábban Zsu-csao őrkapitánya. És van még két másik is, akik egykor annál szolgáltak, akiről beszélünk, és értesülésekkel fognak szolgálni a szokásairól.

– Küldess értük reggel – mondta Árnyjáró és felállt. – Most megyek, megfürdöm és megmasszíroztatom magam. Ó és még egy apróság. Mielőtt idejöttem, felkerestem egy másik kereskedőt, akinél szintén fektettem be pénzt és hagytam nála egy lepecsételt iratot. Amennyiben holnap délig nem veszem át, a kereskedő felbontja, és az abban foglalt utasítások szerint jár el.

– Ha jól értem – mosolygott mereven Matce –, éppen a halálomat megrendelő szerződésről beszélgetünk?

– Mindig is kedveltelek, Matce. Gyors a felfogásod.

– Ez bizonyos mértékű bizalmatlanságról árulkodik – közölte sértetten a kereskedő.

– A pénzemet rád bíztam, barátom. Érd be ennyivel.

A gothirok éjszaka háromszor támadtak – kétszer a falakat próbálták megmászni, de harmadszor a csapórács ellen rohamoztak. A nadírok nyílvesszők záporát zúdították az ellenségre, de kevés eredménnyel. Több száz katona nyüzsgött a csapórács körül, pajzsfalat emelve a rozsdás alkotmány előtt, míg mások a rudakat fűrészelték és ütötték.

A magas félvér, Orsza kán, lámpaolajjal öntetté le a kordékat és a szekereket, majd felgyújtotta az egészet. Sűrű fekete füst gomolygott a kapu körül, a támadók pedig meghátráltak. A falakon Dardalion és a Harmincak megmaradt tagjai vállvetve küzdöttek a nadírokkal, visszaverve a rohamokat.

Hajnalra a támadások megszűntek, Dardalion pedig visszament a nagycsarnokba, Vishnát és a többieket hátrahagyva a falakon. Megpróbált összeolvadni Ekodasszal, de a vár alól kisugárzó erőfalat nem tudta áttörni. Kesa kánra a toronyszobában bukkant rá. A vén sámán a megdőlt ablaknál állt, és a völgyet bámulta.

– Mindössze három napunk maradt – szólalt meg Dardalion.

Kesa kán megvonta a vállát.

– Sok minden történhet három nap alatt, drenai.

Dardalion kicsatolta ezüst mellvértjét és levetette. Sisakját is leemelte fejéről, majd leült a szőnyegre, az égő parázstartó mellé.

Kesa kán csatlakozott hozzá.

– Fáradt vagy, pap.

– Az vagyok – ismerte be Dardalion. – A jövendő útjai kiszívták az erőmet.

– Mint ahogy sok esetben velem is így történt. Ám megérte, hogy lássam, amikor eljön Ulric napja.

– Ulric?

– Az Egyesítő – mondta Kesa kán.

– Á, igen, az első Egyesítő. Attól tartok, nem fordítottam túl sok időt arra, hogy alaposan szemügyre vegyem. Jobban érdekelt a második. Különös ember, nem gondolod? Kevert vére és jobbra-balra húzó hűsége ellenére, mégis egybegyűjti a nadírokat és sikert arat ott, ahol Ulric kudarcot vallott.

Kesa kán egy pillanatig hallgatott.

– Meg tudod mutatni ezt az embert?

Dardalion szeme összeszűkült.

– De hát te magad is láttad. Ő az Egyesítő, akiről beszéltél.

– Nem, nem ő az.

Dardalion sóhajtott.

– Fogd meg a kezem Kesa kán, és osztozz az emlékeimben. – A sámán megragadta a pap tenyerét. Megborzongott és szédülni kezdett. Dardalion összpontosított és együtt nézték végig Ulric kán felemelkedését, a törzsek egyesítését, a sztyeppéken végigsöprő hordákat, Gulgothir kifosztását és Dros Delnoch első ostromát.

Nézték, ahogy a Bronzgróf visszaveri a nadír sereget, látták a békekötés aláírását és az egyezség megpecsételését: a gróf fiának és Ulric egyik lányának esküvőjét, meg Tenaka kánnak, az Árnyak Hercegének, a Kapun Túli Királynak a születését.

Dardalion érezte, hogy a sámán büszkesége meginog, amit szinte azonnal felvált a kétségbeesés. A szétválás olyan gyors volt, hogy a drenai felnyögött. Kinyitotta a szemét, és meglátta a kán arcára kiülő rettegést.

– Mi az? Mi a baj?

– A Miriel nevezetű nő. Az ő leszármazottja lesz majd a Bronzgróf?

– Igen. Azt hittem, hogy ez világos előtted. Hiszen tudtad, hogy egy gyermek fogan meg itt.

– De azt nem, hogy az övé lesz, drenai! Róla nem tudtam! Hiszen Ulric vérvonala is innen indul ki.

– Igazán?

Kesa kán kapkodva szedte a levegőt és eltorzult az arca.

– Én... azt hittem, hogy Ulric az Egyesítő, és hogy Miriel leszármazottai akadályozni fogják terveit. Én... őt...

– Ki vele, ember!

– Fenevadak őrzik a kristályt. Hárman voltak, de olyan éhség tört rájuk, hogy egymás ellen fordultak és most már csak egy van. Őket küldte Zsu-csao, hogy öljenek meg. Köztük volt Karnak fia, Bodalen is. A kristály pedig eggyé forrasztotta őket.

– Mindvégig át tudtad törni a kristály erejét! Miféle fondorlat ez? – dörögte Dardalion.

– A lány meghal odalent, ahogy megíratott! – A sámán elsápadt és megrogyott a válla. – Elpusztítottam az Egyesítő vérvonalát.

– Még nem – mondta Dardalion és talpra ugrott.

Kesa kán rávetette magát és megragadta a pap karját.

– Te ezt nem érted! Paktumot kötöttem Shemakkal. A lány meghal, és ezen semmi sem változtathat.

Dardalion kitépte magát a sámán markából.

– Semmi sem változtathatatlan. És egyetlen démon sem tántoríthat el attól, hogy ezt megtegyem.

– Ha tudnék változtatni rajta, megtenném – sikoltotta Kesa kán. – Az Egyesítő jelent számomra mindent! De Mirielnek meg kell halnia. Te sem tudod meggátolni!

Dardalion kirohant a szobából, le a csigalépcsőn a nagyterembe, onnan pedig a földalatti kamrákhoz vezető hosszú lépcsősorhoz. Belépett a sötétségbe, amikor Vishna üzenete csendült fel elméjében.

– Támad a Testvériség, fivérem. Szükségünk van rád!

– Nem mehetek!

– Nélküled elvesztünk! A vár elesik!

Dardalion hátrahőkölt a kapunyílástól, gondolatai vadul örvénylettek. Több száz nőt és gyermeket ölnek meg, ha elhagyja őrhelyét. Ám ha nem teszi, Miriel hal meg. Térdre rogyott a kapuban, kétségbeesve próbált imádkozni, de gondolatait elöntötték a közelgő káosz képei. Ekkor egy kéz nehezedett a vállára. Mikor felnézett, a sebhelyes, rút gladiátor arcát pillantotta meg.

– Beteg vagy? – kérdezte a férfi. Dardalion felállt, és nagy levegőt vett, majd mindent elmondott Angyalnak, akinek arca egyre zordabb lett. – Azt mondod, egy halál kell? De nem szükségszerűen Mirielé?

– Nem tudom. Rám viszont szükség van a falakon. Nem segíthetek rajta.

– De én igen – felelte Angyal, és előhúzta kardját.

19

Zsu-csao az erkélyen állt, rákönyökölt az aranyozott korlátra, és a palota mellvédjét nézte. Durva pártázatoknak nyoma sem volt, helyüket lendületes vonalú barázdák és görbületek vették át, ahogy az egy csiatce nemes palotájához illik. A lenti kerteket illatos virágok és fák töltötték meg, a tavacskák és a mesterséges patakok között pedig ízléses ösvények kanyarogtak. Az egész hely csendes, nyugalmas szépséget árasztott magából.

Na és persze erőt. Húsz, íjjal és kardal felfegyverzett ember őrizte a falakat, míg négy éles szemű és éber katona a saroktornyokban őrködött. A kapukat bezárták, a kertekben pedig hat vérszomjas kopót engedtek el. Az egyiküket látta is, amint az egyik elegáns ösvény mellett hevert – fekete szőrzete szinte teljesen láthatatlanná tette.

Itt biztonságban vagyok, gondolta Zsu-csao. Semmi sem árthat nekem.

Akkor miért félek mégis?

Megborzongott és szorosabbra húzta karcsú alakján birkabőr szegélyes bíbor gyapjú köntösét.

Kar-Barzac kezdett katasztrófába torkollni, Kesa kán még mindig élt és a nadírok megszállottakként védték a falakat. Innicas meghalt és a Testvériség szinte teljesen megsemmisült. Galent pedig megmagyarázhatatlan módon megölték, miután visszatért a drenai csapatokhoz. A férfi bement Asten generális sátrába és beszámolt a tragikus árulásról, ami Karnak halálát okozta. Asten némán végighallgatta, majd felállt és odalépett a Testvériség harcosához. Ekkor váratlanul megragadta Galent a hajánál fogva és hátrarántotta a fejét. Kés villant és vér tört elő Galen torkából. Zsu-csao végignézte az egészet: ahogy a harcos haldokolva földre bukik, miközben a zömök generális fölé tornyosul.

Zsu-csao megborzongott. Minden rosszul alakul.

És hol lehet Árnyjáró?

Háromszor mondta el a keresővarázst és háromszor vallott kudarcot. Ma éjjel azonban minden jól fog menni, győzködte magát. Ma van a Téli Napforduló Éje, és ma kerül sor a nagy áldozásra. A hatalom el fog önteni és enyém lesz a káosz ajándéka. Azután pedig követelni fogom Kesa kán halálát. Holnapra a ventriai király is halott lesz. Csapatai a Testvériséget kérik fel, hogy vezessék őket és így tesznek a drenai katonák is. Nem Galen volt közülük az egyetlen hűséges lovag. Asten meghal, akárcsak a császár.

A három birodalomból egy lesz.

A jelentéktelen királyi vagy császári cím mit sem jelent nekem. Ha kezemben lesz a kristály, én leszek az isteni Zsu-csao, Mindenek Ura, a Királyok Királya. A gondolat örömmel töltötte el. A legközelebbi falra pillantott és azt figyelte, ahogy katonái végigmasíroznak a mellvéden. Erős, hűséges, megbízható emberek. Biztonságban vagyok, mondta ismét magában.

A baloldali toronyutánzatra rebbent a tekintete. Az ottani őr háttal ült a mellvédnek és bóbiskolt. Elaludt! Zsu-csao haragra gerjedt és parancsot küldött a férfi elméjébe, de az meg se moccant. A varázsló mentálisan üzent Castáért, az őrkapitányért.

– Igen, nagyúr – érkezett a felelet.

– A keleti torony őrét vitesd az udvarra és vesszőztesd meg. Elaludt.

– Azonnal, nagyúr.

Biztonságban? Ugyan hogyan lehetnék biztonságban, ha ilyen emberek őriznek?

– És Casta!

– Igen, nagyúr?

– Miután megvesszőzték, vágják el a torkát. – Zsu-csao sarkon fordult és visszatért lakosztályába. Hangulata a mélypontra zuhant és szükségét érezte egy kis bornak, de tartóztatta magát. Ma éjjel a szertartásnak hiba nélkül kell lezajlania. A láncra vert Karnakra gondolt és a görbe áldozókésre, amely majd lassan felhasítja a drenai mellkasát. Ettől rögtön jobb kedvre derült.

Ez az utolsó napom, amikor másokat szolgálok, gondolta. Holnap hajnaltól én leszek a Három Birodalom Ura.

Nem, addig nem, amíg a kristály nincs a hatalmadban. Csak azután ízleled meg a halhatatlanságot. Csak azután leszel ismét teljes egész. Az állán megrándult egy izom és újra látta a szentségtelen tüzet, meg az apró, de borotvaéles kést Kesa kán kezében. A gyűlölet szinte fojtogatta, és a szégyen savként égette a torkát.

– Végignézed, ahogy néped meghal, Kesa kán – sziszegte. – Minden férfi, nő és csecsemő. És tudod majd, hogy ki a hibás mindezért. Ez az ára annak, amitől megfosztottál!

Ismét felidézte a kínt és a csonkítást követő, hónapokon át tartó rettentő szenvedést. Ám a kristály mindent megváltoztat majd, ahogy azt a Harmadik Grimoár mondja. Réges-régen egy lovagot vittek abba a szobába, akinek a kezét fényfegyverrel vágták le. Ráfektették az ágyra, és szabadjára engedték a kristály hatalmát. Két nap múlva új kar sarjadt a levágott helyébe.

Még ennél is jobb, hogy a Negyedik Grimoár szerint, az ősi fajták vezetői átalakították az ásványt, hogy az ismét megfiatalítsa testüket. Zsu-csao torka kiszáradt és ezúttal felhajtott egy fél serleg bort.

– Nagyúr! Nagyúr! – lüktette Casta, és félelem kúszott szellemhangjába.

– Mi az?

– Az őrszem halott, nagyúr! Egy számszeríjvessző fúrta át a szívét. És a tornyon hajítókampó nyomaira bukkantunk.

– Itt van! – sikoltotta Zsu-csao hangosan. – Árnyjáró itt van!

– Nem hallak, nagyúr – lüktette Casta.

Zsu-csao megpróbált lehiggadni.

– Hívd le az embereket a falakról, és kutassátok át a kerteket! Találjátok meg az orgyilkost!

* * * * *

Az olajtól csöpögő fáklya rémálomszerű árnyakat vetett a lépcsősor hullámos falaira, és fekete füst gomolygott Angyal orra előtt, miközben lefelé lépkedett. Még soha nem érzett ehhez fogható félelmet – ez maga volt a halálfélelem. Nem a sajátja miatt aggódott – arra már felkészült. Rémülete azonban egyre erősebb lett, ahogy Mirielre és a szörnyetegre gondolt, arra, hogy ifjú teste összetörve hever majd ott, és üveges szeme a semmibe bámul.

Angyal nagyot nyelt, és ment tovább. Nem engedhette meg magának a lopakodás fényűzését, kénytelen volt botorkálni lefelé, egyre csak lefelé. Dardalion azt mondta, hogy a kristály terme a hatodik szinten található, de a fenevad bárhol lehetett. Angyal harákolt egyet és kiköpött, hiábavalón próbálva benedvesíteni kiszáradt száját. Közben egyfolytában imádkozott az összes istenhez, amelyik hajlandó meghallgatni, legyen az sötét vagy világos, vagy a kettő közti árnyalat.

Istenem, add hogy éljen!

Az övé helyett vedd az enyémet, hiszen én már leéltem az életem és jó életem volt. Elnézett egy lépcsőfokot és nekitántorodott a falnak; a fáklyából szikrák pattogtak, megperzselve csupasz alkarját.

– Összpontosíts, te bolond! – szidta magát, és szavai visszhangot vertek a néma folyosóban.

Hol járhatok? – kérdezte magában, amikor a lépcsők egy hosszú, sima folyosóba torkolltak, itt halvány fény áradt a falakon lévő panelekből. Angyal körbenézett. Minden fémből készült – a falak, a mennyezet, a padló. A csillogó és rozsdától érintetlen fém mindenhol felpúposodott és felhasadt, mintha nem lenne erősebb egy szétrohadt vászondarabnál.

Angyal megborzongott. A folyosó nyirkos és vizenyős volt, az izmai pedig sajogni kezdtek. Ekodas megmondta neki, hogy mennyire fáradt, és most már érezte is valóban. Mintha a tagjai ólomból lettek volna, érezte, hogy egyre gyengül. Nagy levegőt vett, Mirielre gondolt és továbbment.

Előtte egy hatalmas boltív bukkant fel, ő pedig belépett rajta, felemelt karddal a kezében. A háta mögül neszt hallott, mire megpördült és kardja lesújtott. Az utolsó pillanatban rántotta félre a pengét, éppen csak elhibázva a zöldköpenyes fiúcskát.

– Shemak golyóira, te fiú! Meg is ölhettelek volna!

A kisfiú remegő ajkakkal és tágra nyílt, megrettent szemmel hőkölt vissza az ajtónyílásba. Angyal tokjába csúsztatta kardját és kipréselt magából egy mosolyt.

– Követtél, mi? – kérdezte, és magához húzta a gyermeket. – Jól van, jól van, nem bántalak.

Letérdelt a kisfiú mellé.

– Fogd a fáklyát – mondta, és odanyújtotta a kölyöknek. Már nem volt szüksége a fényére, mivel a panelek hátborzongató izzásba vonták a csarnokot, megvilágítva a fémágyakat és az elrohadt matracokat. Angyal felállt és ismét előhúzta kardját. Intett a fiúnak, kilépett a folyosóra és nekiindult, lépcső után kutatva.

A veszély ellenére örült, hogy a gyerek vele van. A csend és a végeláthatatlan folyosók idegesítették.

– Maradj a közelemben – suttogta a gladiátor. – A vén Angyal majd vigyáz rád.

A kisfiú ugyan egy szavát sem értette, de bólintott és rávigyorgott a gladiátorra.

– Van valami halvány elképzelésed róla, hogy hol vagyunk? – kérdezte Senta Ekodastól, amikor az ezüstvértes pap ismét befordult egy sarkon a hetedik szint folyosólabirintusában.

– Szerintem közel lehetünk – mondta Ekodas, akinek arca hátborzongatóan sápadtnak tűnt a halványsárga derengésben.

Senta látta, hogy a másik erősen izzad.

– Jól vagy, pap?

– Érzem a kristályt, és hányingerem van tőle.

Senta Mirielhez fordult.

– Igazán romantikus helyekre viszel – közölte, és átölelte a lányt, majd arcon csókolta. – Vulkanikus barlangok, varázslatos várak és most ez az utazás száz mérföldre a föld felszínétől.

– Háromszáz lábnál nem vagyunk mélyebben – jegyezte meg Ekodas.

– Adjunk teret a költői túlzásoknak – fortyant fel Senta.

Miriel felnevetett.

– Nem kellett volna jönnöd – csipkelődött.

– És kihagytam volna ezt? – kiáltotta a férfi tettetett csodálkozással. – Miféle férfi hagyná ki a lehetőséget, hogy a sötétben bolyonghat egy gyönyörű nővel?

– És egy pappal – fűzte hozzá a lány.

– Biztosíthatlak, hogy ez csak valami tévedés lehet.

– Hallgassatok! – förmedt rájuk Ekodas. Az őszintén meglepődött Senta már valami csípős visszavágásra készült, amikor észrevette, hogy Ekodas meredten hallgatózik, és sötét szemét összehúzva kémleli a folyosó végét kitöltő homályt.

– Mi az? – suttogta Miriel.

– Úgy tűnt, mintha hallottam volna valamit... mintha valaki levegőt vett volna. Nem vagyok biztos benne – talán csak képzelődtem.

– Valószínűtlen, hogy bármi is élne idelenn – mondta Miriel. – Itt nincs semmi ennivaló.

– Idelent nem tudom használni az adottságomat – vallotta be Ekodas, és letörölte a verítéket az arcáról. – Olyan... mintha gátak közé zártak volna. Mintha hirtelen megvakultam volna.

– Inkább örülj, hogy nincs szükséged az adottságodra – morogta Senta, aki még mindig bosszús volt a pap kirohanása miatt. – Ez aligha a leg... – Félbehagyta mondatot, mert most már ő is hallotta a sztentori fújtatást, és csendben előhúzta a kardját.

– Lehet, hogy csak a föld bolondozik – suttogta Miriel. – Tudjátok, mint amikor szél süvít át a sziklarepedésen.

– Nem túl megszokott, hogy ilyen erős szél fújjon ilyen mélyen a föld alatt – felelte Senta.

Óvatosan továbbindultak, míg el nem értek egy fémszekrényekkel teli hosszúkás teremhez. Itt a világító panelek többsége nem működött, de közülük kettő azért még halvány fényt vetett a vaspadlóra. Miriel az egyik felfordított asztal alatt meglátott valamit.

– Senta – mondta halkan. – Ott!

A kardforgató átment a szobán és letérdelt, majd gyorsan újra felállt, és visszahátrált oda, ahol Ekodasék álltak.

– Az egy emberi láb – közölte. – Vagy legalábbis ami megmaradt belőle. És higgyétek el, nem akarjátok tudni, hogy mekkora harapásnyomok vannak rajta.

– Kesa kán azt mondta, idelent nincs veszély – szúrta közbe Miriel.

– Talán ő így tudta – vetette fel Ekodas. – A kristály azon az ajtón túl van. Bízzátok rám: megtalálom, elpusztítom, majd olyan gyorsan távozunk, ahogy csak tudunk.

– Ha egy mágikus villanásban tűnnénk el, az sem lenne elég gyors – jegyezte meg Senta. A pap nem mosolyodott el, hanem átlépett az ajtó maradványain. – Nézd csak meg – mondta Senta Mirielnek. – Az ajtó körül a kőfalat szétverték. Tudod, nyugodtan hívhatsz unalmas alaknak, de ebben a pillanatban szívesebben üldögélnék a faházatokban, lábamat melengetve a kandalló előtt, rád várva, kezemben egy kupa forralt borral. – A könnyed hangvétel sem tudta elrejteni a hangjában megbúvó félelmet, és amikor Ekodas fájdalmasan felkiáltott, Senta majdnem elejtette a kardját.

Miriel termett elsőként az ajtónyílásban.

– Vissza! – ordított rá a pap. – Maradjatok kint. Túl nagy az ereje ahhoz, hogy kibírjátok!

Senta megragadta a lány karját, és visszarántotta.

– Tudod, szépségem, nem szégyellem bevallani, hogy rémült vagyok. Nem először történik ez meg velem, de még sosem éreztem ehhez hasonlót.

– Mint ahogy én sem – ismerte be a lány.

A terem túlsó feléből csosszanás hallatszott.

– Rossz előérzetem van – suttogta Senta.

A lény ekkor lépett be a fénykörbe. Iszonyatosan nagy volt, közel tizenkét láb magas és a harcos iszonyodva nézte a két fejet. Mindkettő groteszk volt és csak nyomokban lehetett felfedezni rajtuk emberi vonásokat: a lénynek széles szájai voltak, majdnem egy férfi alkar hosszúságúak, teli görbe és éles fogakkal. Miriel kardot rántott és hátrálni kezdett.

– Bármit is csinálsz, Ekodas, csináld gyorsan! – ordította.

A lény előredőlt, súlyát részben két irdatlan karjára helyezve, miközben három lábát behúzta puffadt hasa alá. Sentát egy előttük guggoló óriási fehér pókra emlékeztette. Az egyik fej balra billent, kinyíltak a szemei és Mirielre meredtek. A groteszk ajkak közül mély és szenvedéssel teli nyögés tört fel. A másik fejen kinyílt a száj és fülsiketítő sikoly hangzott fel a teremben. A lény teste megfeszült és rák módjára feléjük csoszogott, nyögve és rikoltozva.

Miriel balra araszolt, Senta jobbra.

A fenevad ügyet sem vetett a kardforgatóra, hanem megrohanta a lányt, asztalokat és székeket borogatva fel. Nem volt túl gyors, de hatalmas tömege mintha az egész termet betöltötte volna.

Senta rárontott, és ráugrott a lény széles hátára. A négy kar egyike lecsapott rá és eltalálta a bordáit. A férfi megtántorodott és kis híján elesett. A lény Miriel fölé tornyosult, aki meglendítette kardját és mély sebet hasított a bestia alkarjába. Senta ismét támadott és pengéjét a hatalmas testbe döfte.

Az ököl ismét eltalálta és ettől a földre zuhant, ráadásul kardja is kihullott kezéből. Látta, hogy Miriel lebukik a fenevad ölelése elöl, majd ismét talpra szökken. Senta megpróbált felállni, de éles fájdalom döfött az oldalába, és tudta, hogy több bordája eltört.

– Ekodas! Mindenre, ami szent, segíts!

* * * * *

Ekodas az aranykamrában térdelt, kezében a kristállyal és gondolatai messze jártak. Elméjének összes ajtaja nyitva állt immár és a termen kívülről érkező zajok semmit sem jelentettek neki. Élete kibomlott előtte az emlékezés fényében – egy elpocsékolt, nevetséges félelmekkel teli élet. Templomának menedéke immár rideg és szürke börtönnek tetszett, amely elzárta őt az élet örömeitől. Lepillantott a soklapú kristályra, ahol százszorosan látta viszont önmagát és érezte, hogy lelkének ereje szétfeszíti testének törékeny burkát.

Egy pillanatra nemcsak a kinti teremben zajló csatát látta, hanem a messze fölötte, a falakon vívott ádáz küzdelmet is. És még ennél többet is; látta, hogy az Árnyjáró nevezetű férfi csendben lopakodik végig Zsu-csao palotájának egyik sötétbe burkolózó folyosóján.

Felnevetett. Mit számít ez az egész?

Látta Siát is, aki a magas Orsza kán mellett állt és látta a csapórácsba ütött rést, amelyen gothir katonák kecmeregtek át. Jelentéktelen, gondolta magában, bár halványan bosszantotta, hogy többé nem lesz lehetősége érezni saját testét, és kiterjedt emlékezete ismét eszébe idézte a lány bőrének és hajának illatát.

Ekodas! Mindenre, arra szent, segíts!

Mindenre, ami szent! Micsoda szórakoztató gondolat. Akár a templomot, a Forrást is az emberek teremtették, hogy bebörtönözzék a lelket és meggátolják, hogy az erősebbek élvezzék hatalmuk gyümölcseit. Immár azonban megszabadultam ettől a holtsúlytól, gondolta.

Dardalion azt mondta, hogy a kristály gonosz. Micsoda badarság. Gyönyörű volt és tökéletes. Ugyan mi a gonosz, ha nem az a név, amelyet a gyengék adnak annak az erőnek, amelyet sem érteni, sem uralni nem tudnak?

– Most már érted – suttogta egy hang az elméjében. Ekodas lehunyta a szemét, és Zsu-csaót látta, aki az asztala mögött ült aprócska dolgozószobájában.

– Igen, most már értem – felelte Ekodas.

– Hozd el nekem a kristályt és osztozhatunk a hatalomban, a boldogságban!

– Miért ne tartanám meg magamnak?

Zsu-csao felnevetett

– A Testvériség már elfoglalta a helyét, Ekodas, és készen áll az uralkodásra. Még a kristállyal is évekbe telne, mire sikerülne ilyen hatalomra szert tenned.

– Ebben van igazság – ismerte el a pap. – Úgy lesz, ahogy kérted.

– Remek. Most pedig mutasd meg, hogy áll a csata, testvérem.

Ekodas felállt, és kezében a kristállyal, az ajtónyíláshoz sétált.

A másik teremben Mirielt látta, aki éppen a padlóra vetette magát és odébb hempergett, amikor a fenevad utána kapott. Az egyik kezét oldalára tapasztó Senta tort húzott elő, és botorkálva indult támadásra.

Ostoba ember. Mintha tűvel akarnál agyonszurkálni egy bálnát.

A sérült harcos a fenevad hátába döfte a tőrt. A szörnyeteg félfordulatot tett és hatalmas ökle lecsapott Senta nyakára, aki hang nélkül rogyott a padlóra. Miriel látta, hogy elesik és éktelen dühvel a hangjában felsikoltott. Előrevetette magát, és pengéjét az egyik tátott szájba döfte, felfelé lökve azt, oda, ahol a lény agya lehetett.

Ekodas kuncogott. Tudta, hogy nem ott van az agy. Az agy – már amennyiben annak lehetett nevezni –, átkerült a két fej közé, a vállak közti irdatlan púpba.

A fenevad megragadta Mirielt és felemelte a földről. Ekodas ráébredt, hogy azon töpreng, vajon széttépi-e vagy egyszerűen csak leharapja a fejét.

– Micsoda zűrzavar van ennek a rémségnek a fejében – mondta Zsu-csao. – Egy része még mindig Bodalen, és az felismeri annak a lánynak az ikertestvérét, akinek a halálát okozta. Nézd, hogy tépelődik! És érzed, hogy növekszik azoknak a lelkeknek a haragja, akik egykor a Testvériség tagjai voltak?

– Érzem – ismerte el Ekodas. – Éhség, vágy, zavarodottság. Hát nem szórakoztató?

A háttérben újabb alak tűnt fel

– És egyre szórakoztatóbb lesz – suttogta Zsu-csao hangja. – Sajnos nem tudom tovább fenntartani a varázslatot, így ki kell hagynom a nyilvánvaló befejezést. Majd Gulgothirban megosztjuk egymással emlékeinket.

A varázsló képe elhalványult és a fiatal pap figyelme a terembe lépő gladiátor felé fordult.

Nem kellett volna idejönnöd, gondolta. Túl fáradt vagy már az efféle kalandokhoz.

Angyal hallotta a rettentő sikolyokat, és már szinte futva érkezett a csarnokba. Látta, hogy Senta eszméletlenül hever a földön és látta, amint a szörnyeteg lenyúl, megragadja Mirielt és felemeli a levegőbe.

Megfordította kardját és úgy tartva, mint egy tőrt, Angyal elkanyarodott, átugrott egy fémasztalt, majd rávetette magát a fenevad púpos hátára. A térdére érkezett és kardját mélyen a lény testébe döfte, teljes súlyával ránehezedve. A szörny felágaskodott és megpördült, Angyal pedig elrepült. A lény egyik kezében még mindig Mirielt tartotta, de immár a gladiátor felé fordult, aki talpra hengeredett és megtántorodott.

A kisfiú fáklyával a kezében rohant be a terembe és a lángoló csonkkal beledöfött a rémségbe. Az egyik kar lecsapott rá, de a fiúcska ügyes volt, lebukott előle és elfutott. Angyal, akinek kovaszínű szeme csak úgy villogott a harci dühtől, látta, hogy a szörny ismét támadásba lendül. Ahelyett, hogy elfutott volna, rávetette magát a kolosszusra és keze Senta kardjáért nyúlt, amely még mindig kilógott a fenevad puffadt hasából. Hatalmas ujjak ragadták meg Angyal bal vállát, mikor keze a kard markolatára fonódott. A fenevad felemelte a férfit és a mozdulat kitépte a fegyvert húsbörtönéből. A sebből vér csorgott, Angyal pedig a pengével lesújtott az egyik fej homlokára, széthasítva a koponyát.

A lény elejtette Mirielt, ahogy az iszonyatos sebből származó kín lángra lobbantotta testét. Angyal újra és újra lecsapott. A gladiátor lábára egy másik kéz kulcsolódott és testét a tágra nyíló száj meg a kardpenge hosszúságú fogak felé rántották.

Miriel megpördült és meglátta Ekodast, aki a kristályt magához ölelve támaszkodott az ajtókeretnek és érdeklődve figyelte a kibontakozó drámát. Odarohant hozzá, kihúzta kardját a tokjából és visszatért a harcba.

– A vállai között – közölte Ekodas, mintha csak társalogna valakivel. – Ott van a lény agya. Látod a púpját?

Miriel két kézre fogta a pallost és hatalmas csapást mért a bestia lábára, pont a térde fölött. A sebből vér spriccelt elő, a lény pedig megtántorodott és elengedte Angyal lábát. Az egykori gladiátor kardjával lecsapott az őt fogva tartó kézre. Hatalmas ujjak rándultak össze és hulltak a padlóra. Most már ömlött a vér a szörnyetegből, mind a fején, mind a testén ejtett számos sebből.

De még mindig jött. Miriel látta, hogy Angyal hátrál előle és tudta, hogy ezzel próbálja meg elcsalni tőle. Ám a lány adottságát a kristály hatalma felerősítette és dühvel töltötte meg. A fenevadból sugárzó képek elárasztották elméjét: a zavar, a harag, az éhség képei.

Ám egyetlen kép mindegyiknél erősebbnek bizonyult. Miriel Kryllát látta, amint az erdőben fut, nyomában egy széles vállú, magas férfival.

Bodalennel.

Immár tudta. Ebben az iszonytató fenevadba bezárva ott van az a férfi, aki meggyilkolta a testvérét.

Egy hatalmas kar suhant felé, de ő lebukott az esetlen mozdulat elől, balra futott néhány lépést, majd megrohanta a rémséget és a magasba ugrott, az egyik hatalmas térdízületre érkezve. Azt ugródeszkának használva, felfelé lökte magát, rá a lény hátára. Egy kéz nyúlt felé, de ő még magasabbra tornászta magát. Megforgatta a kardot, és felállt a lény vállán.

– Halj meg! – sikoltotta és a penge belefúródott a dudorodó púpba. Ahogy a fegyver áttörte a bőrt, olyan volt, mintha felgyorsult volna a mozgása, mivel itt nem voltak izmok, amelyek megállíthatták volna. A bőr túlérett dinnyeként repedt szét és agyvelő darabok türemkedtek elő.

A lény még egyszer két lábra állt, lerázva magáról Mirielt, majd megingott és elzuhant.

Angyal odarohant, ahova Miriel esett, és talpra segítette.

– A Forrásnak hála, életben vagy!

A férfi köré fonta a karját, de a lány megdermedt és a gladiátor látta, hogy Senta még mindig mozdulatlan alakját nézi. A lány kibontakozott a támogató karok közül és a földön fekvő kardforgatóhoz rohant, a hátára fordítva őt. Senta felnyögött és kinyitotta a szemét: észrevette Angyalt és megpróbált rámosolyogni.

– Már megint megsebesültél – suttogta, és a gladiátor érezte, hogy vér csorog le feltépett arcbőréből.

Angyal letérdelt a férfi mellé és meglátta a másik szája sarkában a vért meg tagjainak szokatlan mozdulatlanságát. Gyengéden megszorította a harcos ujjait, de az nem viszonozta a mozdulatot.

– Segíts felemelni – mondta Miriel, és megfogta Senta bal karját.

– Hagyd őt, te lány – szólt Angyal halkan.

Miriel vonakodva engedte el a kart.

– Nem valami remek hely, hogy az ember itt végezze be, nem igaz, Angyal? – kérdezte Senta. Köhögött és vér tört elő csinos ajkai közül, ami végigcsorgott az állán. – Mégis úgy hiszem, hogy... nem is... kívánhatnék... jobb társaságot.

Angyal Ekodas felé pördült.

– Tudsz tenni valamit, te pap?

– Semmit. Eltört a nyaka és a gerince is két helyen. A bordái meg átszúrták a tüdejét. – A pap könnyed, szinte közönyös hangon adta elő mindezt.

A gladiátor tekintete visszarebbent a haldokló kardforgatóra.

– Agyrém, hogy megöleted magad egy ilyen lénnyel – mordult fel. – Szégyellned kéne magad.

– Szégyellem is. – Elmosolyodott és behunyta a szemét. – Nem érzek fájdalmat. Minden olyan békés. – A szeme felpattant, és félelem villant benne. – Kivisztek innen, ugye? Nem akarom az egész örökkévalót itt tölteni. Szeretném még... érezni a napfényt...

– Magam viszlek ki.

– Miriel...!

– Itt vagyok – mondta a lány remegő hangon.

– Saj... sajnálom... hogy így... – Újra lehunyta a szemét és meghalt.

– Senta! – sikoltotta a lány. – Ne csináld ezt! Kelj fel! Járj! – Felállt és a halott karját cibálta.

Angyal is felállt és megfogta a kezét. – Hagyd elmenni, hercegnőm. Hagyd elmenni!

– Nem!

A férfi szorosan átölelte.

– Vége van – mondta halkan. – Nincs már köztünk.

Miriel kiszabadította magát – arca merev lett, szeme csillogott. Sarkon pördült, odalépett a halott fenevadhoz, és kihúzta belőle a kardját. Ekodasra szegezte tekintetét.

– Te fattyú! Csak álltál ott és nem tettél semmit. Neki kellene élnie, nem neked.

– Talán igen – közölte a pap. – Talán nem.

– Most meghalsz – jelentette ki Miriel, és hirtelen futva indult meg felé. Ekodas felemelte a kezét, mire Miriel felnyögött, és olyan váratlanul torpant meg, mintha csak nekirohant volna valamiféle láthatatlan falnak.

– Hűtsd le magad – mondta Ekodas. – Nem én öltem meg.

– Pusztítsd el a kristályt, pap – szólalt meg Angyal –, mielőtt az pusztítana el téged.

Ekodas elmosolyodott.

– Ezt nem értheted. Senki sem értheti, aki nem érzi a hatalmát.

– Én érzem – válaszolta Angyal. – Legalábbis gyanítom, hogy a kristály plántálja belém azt a vágyat, hogy öljelek meg.

– Igen, ez valószínűleg igaz. A gyengébb elmékre ilyesfajta hatást fejthet ki. Indulnom kellene, vissza az erődbe.

– Nem – mondta Angyal. – Akik ide küldtek, bíztak benned. Azt hitték, elég erős vagy ahhoz, hogy ellenállj ennek... az izének. De tévedtek, nem igaz? A kristály föléd kerekedett.

– Badarság. Csupán felfokozta már eddig is figyelemreméltó képességeimet.

– Legyen hát így. Várni fogunk rád az erődben – sóhajtotta Angyal, és lépett egyet előre. – Még egy apróság...

– Igen?

Angyal előredőlt és felfelé rúgott – csizmája eltalálta a kristályt, kirepítve a pap kezéből. Ekodas megpróbálta megütni a harcost, de az félreugrott a csapás elől és arcba könyökölte a férfit. Ekodas megtántorodott, Angyal pedig egy lórúgásszerű balhorgot mért ellenfele állára. Ekodas arccal a földre zuhant, és nem mozdult.

Miriel, aki felszabadult a varázslat alól, amelyet Ekodas mondott rá, megindult a mozdulatlan test felé.

– Hagyd őt, gyermekem – szólt Angyal. – Nem tehetett róla. – A kristályhoz lépett, és érezte, hogy annak ereje megérinti, hatalmat, halhatatlanságot és hírnevet ígérve neki. Angyal hátrahőkölt. – Add a kardod – mondta Mirielnek, majd két kézre fogta a fegyvert, és egyetlen rettenetes csapással szétzúzta a kristályt.

Az pedig fényes, csillogó szilánkokra robbant szét, és hűvös szélroham tört be a terembe.

Angyal ügyet sem vetve az ájult papra, fáradtan odaballagott Senta testéhez, felemelte és hagyta, hogy a halott feje a vállán pihenjen meg.

– Vigyük ki oda, ahova való: vigyük ki a napfényre.

20

Zsu-csao remegett és veríték csorgott le az arcán. Megpróbált lehiggadni, de a pulzusa vadul vert, szíve pedig őrülten dobogott, ki-kihagyva egy ütemet.

Nem férhet hozzád, mondogatta magában. Ő csak egyetlen ember, nekem meg sok emberem van. És ott vannak még a kutyák is. Igen, igen, a kutyák. Majd ők kiszimatolják! Leült az asztalához, és a nyitott ajtóra meredt, ahol két őr állt kivont karddal.

A kutyákat Csiatcéból hozatta – félelmetes ebek voltak, hatalmas fogakkal és izmos testtel. Vadászkutyák, amelyekről köztudott, hogy még egy medvét is lebírnak. Majd ők széttépik, leszaggatják a húst a csontjairól!

A varázsló öntött magának egy kupa bort, de annyira remegett a keze, hogy kilöttyintette a folyadékot a tölgyburkolatú asztalán heverő pergamenekre. De ez most nem érdekelte. Semmi nem számított, csak az, hogy túlélje ezt a rettegéssel teli éjszakát.

– Nagyúr! – lüktette Casta.

– Igen?

– Az egyik kutya halott. A többiek alszanak. Az egyikük mellett megtaláltuk a hús maradványait, amit befalt. Szerintem mérgezett. Nagyúr! Hall engem?

Zsu-csao megszédült, és úgy érezte, mintha minden józanságát elsöpörné a pánik keltette hullám.

– Nagyúr! Nagyúr! – lüktette Casta, de Zsu-csao nem tudott felelni. – Minden embert a palota földszintjére rendeltem – folytatta az őrparancsnok. – Lezártuk a palotát, és mind a három lépcsőfeljáróhoz őröket állítottam.

A varázsló felhajtotta borát és töltött magának még egy kupával. Az italtól helyreállt megingott bátorsága is.

– Jó – pulzálta, majd felállt, de megingott és meg kellett kapaszkodnia az asztal sarkában. Ráébredt, hogy túl sok bort ivott és ráadásul túl gyorsan. Na mindegy, el fog múlni. Mély levegőt vett és érezte, hogy visszatér az ereje.

Gyorsan átment a szobán és kilépett a folyosóra. A két őr azonnal vigyázzba vágta magát.

– Kövessetek – adta ki a parancsot, és elindult a tömlöcökhöz vezető lépcső felé. Az egyik harcos előtte lépkedett, míg a másik mögötte ment, kezében kivont karddal, míg le nem értek a lépcsőn. A lépcső egy fáklyafényes folyosóba torkollott, ahol valamivel távolabb hárman kockáztak egy asztalnál. Azonnal talpra ugrottak, amint Zsu-csao megjelent.

– Vigyétek a foglyokat a belső szentélybe – mondta nekik.

– Nagyúr! – lüktette Casta diadalittasan.

– Beszélj!

– Meghalt. Az egyik őr észrevette, amikor a tetőn lopakodott. Harcra került sor, az orgyilkost megölték és teste lezuhant a kövezetre.

– Igen! – bömbölte Zsu-csao, és a levegőbe lökte az öklét. – Hozzátok elém a testét. A pokolra juttatom! – Ó, milyen édesnek érezte az életet abban a pillanatban, amikor gondolataiban újra és újra felcsendültek a szavak, minden csalogány énekénél szebben: Árnyjáró halott! Árnyjáró halott!

Hátrahagyta embereit és belépett a folyosó végéből nyíló kis szobába, bezárva az ajtót maga mögött. A tölgyasztal alatti rejtekhelyről előszedte az Ötödik Grimoárt és áttanulmányozta a kilencedik fejezetet. Lehunyta a szemét, elmondta a hatalom igéit és azon kapta magát, hogy Kar-Barzac falai fölött lebeg. A lentről, az erődből sugárzó és lüktető hatalmat, ha nem akarta volna, akkor is rögvest észreveszi. Ám hirtelen, mint amikor napsütés követi a vihart, az erő elhalványult és kialudt. Zsu-csao megszédült. Szelleme gyorsan behatolt a citadella alatti labirintusba és ott találta Ekodast, amint a kristályt dajkálja. Érezte a férfi adottságának kiáramlását, becsvágyának növekedését és kicsírázó vágyait.

Beszélt a pappal, rokonléleknek gondolva őt, és amikor Ekodas azt mondta, hogy Gulgothirba viszi a kristályt, Zsu-csao tudta, hogy a legteljesebb igazságot mondja. Keményen kellett küzdenie azért, hogy elrejtse ujjongását Ekodas elől, majd visszatért palotájába.

Árnyjáró meghalt. A kristály az övé. És alig néhány pillanat múlva királyok lelke fog Shemakhoz szállni.

A cipész fia lesz a földkerekség ura!

* * * * *

A gothir erőket ismét visszaverték, de a falakat most már kevesebben védték és a védők hihetetlenül elfáradtak. Dardalion ide-oda sétált a Harmincak között, és csak a kövér Merlon testénél torpant meg. A romos kaputoronynál halt meg, amikor rávetette magát a harcosokra, akik a csapórácsba ütött lyukon át özönlöttek befelé. Orsza kán és még vagy húsz nadír csatlakozott hozzá, és együttes erővel sikerült visszaverniük a támadókat. De amint a gothirok megkezdték a visszavonulást, Merlon számtalan sebből vérezve a földre rogyott.

Pillanatok alatt vége lett. Dardalion letérdelt mellé.

– Jó ember voltál, barátom – mondta. – Fogadjon be a Forrás.

A szeme sarkából észrevette, hogy Angyal bukkan elő a nagycsarnokból, Senta testével a vállán. Dardalion felsóhajtott és felállt. A gladiátort Miriel és egy kisfiú követte. Az apát odasietett hozzájuk és némán várakozott, míg Angyal lefektette a földre barátja testét. Az ezüstpáncélos apáttól a kisfiú megriadt, és eltűnt a csarnokban.

– Hol van Ekodas? – szólalt meg végül Dardalion.

– Él – felelte Angyal. – A kristály megsemmisült.

– A Forrásnak legyen hála! Nem voltam benne biztos, hogy akár Ekodasnak is elég lesz az ereje az elpusztítására.

Dardalion látta, hogy Miriel mondani akar valamit, de Angyal gyorsan közbevágott.

– Iszonyatos gonoszság munkált benne.

Ekodas jelent meg az ajtónyílásban és pislogva meredt az alkonyi fénybe. Dardalion odafutott hozzá.

– Megcsináltad, fiam. Büszke vagyok rád. – Meg akarta ölelni, de Ekodas félrelökte.

– Nem tettem semmit, csak hagytam egy embert meghalni – suttogta. – Hagyjon békén, Dardalion – mondta és elbotorkált.

Az apát visszament Mirielhez.

– Mondj el mindent – kérte.

A lány felsóhajtott és elmesélte a szörnnyel vívott harcot és Senta halálát. Mély és üres hangon adta elő mindezt, miközben tekintete a távolba meredt. Dardalion érezte fájdalmát és szomorúságát.

– Sajnálom, gyermekem. Rettenetesen sajnálom.

– A háborúk már csak ilyenek: emberek halnak meg bennük – mondta színtelen hangon a lány. Alvajáróként indult a mellvéd felé.

Angyal letakarta Sentát a köpenyével, majd felállt.

– Szeretném megölni Kesa kánt – sziszegte.

– Az nem vezetne sehová – felelte Dardalion. – Menj Mirielhez. Olyan, mintha megbabonázták volna; még kárt tesz magában

– Addig nem, amíg élek – mondta Angyal. – De mondd csak apát, miért történt ez az egész? Miért halt meg odalent? Kérlek, mondd azt, hogy volt valami értelme. És nem akarok hallani az Egyesítőről.

– Nem válaszolhatom meg a kérdéseid. Megtenném, ha tudnám. De nincs senki, aki tudná, hogy a döntései végül mihez vezetnek vagy mi lesz tetteinek az eredménye. De ezt csak neked mondom el, és bízom abban, hogy megőrzöd a szívedben és egyetlen halandó léleknek sem beszélsz erről. Nézd csak őt, ahogy ott ül a mellvéden. Mit látsz?

Angyal felpillantott, és az alkony rőt vörös fényében fürdő Mirielt látta.

– Egy gyönyörű nőt látok, aki kemény és mégis gyengéd, erős, de mégis gondoskodó. Szerinted mit kellene látnom?

– Amit én látok – suttogta Dardalion. – Egy fiatalasszonyt, aki magában hordozza az eljövendő nagyság magvát. Már most is ott növekszik benne a szerelemből fogant aprócska, pici kis életszikra. Ám ha túléljük az ostromot, ez a szikra lobot vet majd.

– Várandós?

– Igen. Senta fiával.

– Ő nem is tudta – mondta Angyal, és rápillantott a kövezeten heverő, köpennyel letakart halottra.

– De te tudod, Angyal. Tudod, hogy van valami, amiért érdemes élnie. De szüksége lesz a segítségedre. Kevés férfi képes arra, hogy magára vegye a terhet, amit egy másik férfi gyereke jelent.

– Miattam ne aggódj, apát. Szeretem őt.

– Akkor menj oda hozzá, fiam. Ülj le mellé, és osztozz a fájdalmában.

Angyal bólintott és elindult, Dardalion pedig besétált a nagyterembe. A fiúcska a lócán ücsörgött és a kezét nézegette. Az apát leült vele szemközt – tekintetük találkozott, és a pap elmosolyodott. A kisfiú viszonozta.

Kesa kán érkezett a felső emeletekre vezető lépcső felől. Észrevette Dardaliont és odament hozzá.

– Láttam a lányt a mellvéden – szólalt meg. – Én... örülök, hogy túlélte.

– A szerelme nem – közölte az apát.

A sámán vállat vont.

– Ez mellékes.

Dardalion visszafojtotta dühös válaszát és tekintete a kisfiúra rebbent.

– Van a számodra valamim, Kesa kán – mondta, továbbra is a fekete szemű gyermeket bámulva.

– Mi az?

– A fiatal hadúr, aki feleségül veszi Sia lányát.

– Tudod, hol találom?

– Melletted ül – mondta Dardalion, és felállt.

– Ugyan, hiszen ő néma. Értéktelen!

– Mindenre, ami szent, undorodom tőled! – bömbölte Dardalion. Nyugalmat erőltetett magára és előredőlt. – A fülfertőzése miatt volt süket. Mivel nem hallott, soha nem tanult meg beszélni, de Ekodas meggyógyította. Most már csak időre, türelemre és valami olyasmire van szükség, amit te nem ismersz: szeretetre! – Dardalion minden további nélkül sarkon fordult, és kisétált a teremből.

Vishnával az udvaron futott össze.

– Ismét gyülekeznek. Ezúttal nagyon megszorongatnak minket.

Árnyjáró leguggolt a tetőn és figyelte, ahogy odalent körülállják a holttestet. Az őr majdnem meglepte, de túl körülményesen húzott kardot és a fekete pengéjű hajítókés beleállt a torkába, véget vetve habozásának és egyszersmind életének. Árnyjáró gyorsan levetkőztette, majd levette saját zekéjét meg nadrágját, és ráadta a halottra.

Az őr valamivel alacsonyabb volt, mint ő, de a fekete mellvérttel és a zárt sisakkal nem volt semmiféle gond, egyedül a sötét pamutnadrág szárai értek jóval a bokái fölé. Ezt az apró hiányosságot azonban elfedte a férfi térdig érő csizmája. Így ugyan szűkek voltak, de mivel a bőr puha volt és hajlékony, kevés kényelmetlenséget okoztak.

Árnyjáró kihajolt a mellvéden és látta, hogy az udvaron őrök álldogálnak. Előhúzta a halott kardját, saját pengéjét pedig a jobb kezébe fogva, elkurjantotta magát:

– Itt van a tetőn! – Ahol lentről nem láthatták, néhányszor összecsapta a két kardot és a disszonáns hang messze szállt a palota fölött. Majd saját pengéjével háromszor rásújtott a halott arcára, szétzúzva a koponyacsontot és eltorzítva az arcvonásokat. Lerakta a kardokat, a mellvédhez cipelte a hullát és lehajította az udvarra.

Várt néhány percet és végignézte, ahogy a katonák beviszik a tetemet a palotába. Feltette a zárt sisakot, összehajtogatta másik kötelét és a tető hátsó részéhez rohant, ahol kihajolt és végigpásztázta a lenti ablakokat. A Matce-csaitól kapott értesülések szerint az épület sarkán lépcsősor vezetett le az alsó szintekre.

A kötelet egy kiugró pillérre hurkolta, átmászott a mellvéden, majd a kötélen leereszkedett. Két ablakot hagyott maga mögött, de a harmadiknál megállt. Az nyitva volt és sötétség honolt odabent. Bemászott a szobába, amelyről kiderült, hogy egy hálóhelyiség, egyetlen keskeny ággyal. Nem volt bent sem takaró, sem lepedő, így feltehetően egy használaton kívüli vendégszoba lehetett. A halott fekete köpenyének fodrai közé rejtette számszeríját, és kilépett a folyosóra. A lépcsők tőle jobbra voltak, így arrafelé indult. Már a lépcsőn járt, amikor léptek zaját hallotta, de csak ment tovább. Két lovag jött vele szembe – ők felfelé tartottak.

– Ki ölte meg az orgyilkost? – kérdezte egyikük.

Árnyjáró vállat vont.

– Sajnálatos módon nem én – mondta, és ment tovább.

– Hé, ki van még odafent? – erősködött az előbbi, és vállon ragadta Árnyjárót. Az orgyilkos megfordult és felemelte számszeríját.

– Senki – felelte és belelőtt a férfi tátott szájába. A vessző a lovag agyába fúródott. A másik férfi megpróbált elfutni, de Árnyjáró újra lőtt és nyila a menekülő tarkójába csapódott. Az alak elzuhant a lépcsőn és nem mozdult többet.

Az orgyilkos betöltötte utolsó két lövedékét és tovább ment lefelé.

Amint eloldozták láncait, Karnak teste megfeszült, de ekkor egy késpenge ért a torkához és tudta, hogy minden virtuskodás felesleges. A nagydarab drenai generális rámeredt a karját lefogó férfiakra.

– Az összes istenségre mondom, emlékezni fogok az arcotokra – mondta fogva tartóinak.

Egyikük felröhögött.

– Nem sokáig fogsz emlékezni rá.

Karnakot kivonszolták a tömlöcből, végig a fáklyafényes folyosón. A generális észrevette az ajtónyílásban álló Zsu-csaót.

– A ragya verjen ki, te sárgaképű fattyú! – üvöltötte.

A csiatce válaszra sem méltatta, egyszerűen csak félreállt, és Karnakot bevezették a belső szentélybe. A kőpadlóra krétával egy pentagrammát rajzoltak fel és a festett vas gyertyatartók között aranydrótokat feszítettek ki, ami egy hatágú csillagot formázott a pentagramma fölött. Karnakot a falhoz cipelték, amihez ismét a csuklóinál fogva láncolták oda. Már volt ott egy fogoly, egy magas, karcsú férfi, aki fejedelmi tartásban állt ott, habár számtalan zúzódás és vágás csúfította el arcát.

– Ismerlek – suttogta Karnak.

A férfi bólintott.

– Én vagyok a bolond, aki megbízott Zsu-csaóban.

– Te vagy a császár.

– Én voltam – vallotta be a férfi savanyúan, majd felsóhajtott. – Megjött a kígyó.

Karnak elfordította a fejét, és látta, hogy a bíbor köntösű Zsu-csao lépked feléjük.

– Ma éjjel megláthatják a hatalom legfőbb adományát, uraim. – Miközben beszélt, vágott szeme felizzott és nagyon halvány mosoly derengett fel vékony ajkain. – Úgy becsülöm, hogy maguk nem fognak osztozni az örömömben, még ha lényeges szerepet játszanak is annak elérésében. – Előredőlt és kezét rátette Karnak széles mellkasára. – Kezdetnek kivágom a szívét, és az aranyoltárra helyezem. Ez az ajándék megidézi Shemak nagyúr egyik szolgáját. – Most a császárhoz fordult. – Itt jön a maga szerepe. Magát egészben adom át és a démon fogja felfalni.

– Tégy, amit akarsz, varázsló – csattant fel a császár. – De ne untass tovább.

– Megnyugtathatom őfenségét, hogy nem fog sokáig unatkozni. – Ekkor három ember lépett a szobába és egy vérmocskos tetemet hoztak be. Zsu-csao sarkon fordult. – Ah, az én kis nemezisem. Hozzátok ide!

A lovagok előreléptek, és a padlóra fektették a tetemet. Zsu-csao elmosolyodott.

– Nézzétek, milyen szánalmasnak tűnik halálában. Arcát már lenyúzta egyik bátor lovagom éles kardja. Nézzétek, hogy... – Hangja elhalt, amikor tekintete a hulla jobb kezére tévedt. Zsu-csao letérdelt és felemelte a kezet. A gyűrűsujjon egy összetekeredő kígyót formázó vörös arany gyűrű csillogott. – Bolondok! – hörögte Zsu-csao. – Ez Onfel! Nézzétek a gyűrűjét! – A varázsló talpra kecmergett. – Árnyjáró él és a palotában van! Kifelé! Mindannyian! És találjátok meg!

A lovagok kirohantak a teremből, Zsu-csao pedig belökte az ajtót, és a helyére tolt egy súlyos reteszt.

Karnak hahotázni kezdett.

– Meg fog ölni, boszorkánymester. Halott vagy!

– Fogd be a mocskos pofád! – sikoltotta Zsu-csao.

– Hogyan bírsz rá? Mivel fenyegetsz meg? – kérdezte a drenai óriás. – A halállal? Alig hiszem. Én ismerem az embert, aki rád vadászik és tudom, hogy mire képes. Missael csontjaira, magam is embereket küldtem rá. A legjobb orgyilkosokat, a legremekebb kardforgatókat. De ő mégis él.

– Már nem sokáig – felelte a varázsló és kurta, kegyetlen mosolyra görbült vékony szája. – Á, igen! Gyilkosokat béreltél fel, hogy megvédjék a drágalátos fiacskádat, Bodalent. Nem is olyan régen ő maga mondta el nekem.

– Láttad a fiamat?

– Hogy láttam-e? Rengetegszer találkoztam vele, kedves Karnak. Tudod, ő az enyém volt. Minden tervemet támogatta, cserébe azért, ha megöllek, hogy ő uralhassa Drenait.

– Te hazug kurafi! – őrjöngött Karnak.

– Egyáltalán nem vagyok az. Kérdezd meg másik vendégemet, a császárt. Neki nincs oka hazudnia, hiszen veled együtt hal meg. Bodalen gyenge, gerinctelen féreg volt és végeredményben kevés hasznát vettem. – Zsu-csao hátborzongatóan magas hangon felkacagott, ami ide-oda verődött a terem falai között. – Még amikor tíz ember erejével bírt, akkor is nehézségeket okozott neki, hogy teljesítse feladatát. Az ostoba, szerencsétlen, halott kis Bodalen.

– Halott? – suttogta Karnak.

– Halott – ismételte Zsu-csao. – Egy elvarázsolt erődbe küldtem, és nem szívesen néznéd meg, hogy mi lett belőle. Én mégis megmutatom.

A varázsló behunyta szemét és Karnak gondolatai összezavarodtak. Azon kapta magát, hogy egy gyengén megvilágított termet néz, ahol egy megelevenedett lidércnyomás küzd egy fiatal nővel és Sentával, a gladiátorral. Látta, hogy Sentát leteríti a lény és látta, hogy az aréna egy másik harcosa – Angyal – támadásba lendül. Majd a jelenet elenyészett.

– Szívesen mutatnék neked többet is, de sajnos mennem kellett – mondta Zsu-csao, és szavai csak úgy csöpögtek a rosszindulattól. – Az a szörny volt Bodalen... és hét másik ember, akiket mágia forrasztott egybe.

– Nem hiszek neked – mondta Karnak.

– Gondoltam, hogy talán nem fogsz. Az épülésedre következzék hát egy másik jelenet Kar-Barzacból, drenai.

Karnak látása ismét elhomályosult és felnyögött, amikor azt látta, hogy Bodalen és társai álomba merülnek a kristályszobában, majd testük vergődni kezd és összeforr...

– Nem! – sikoltotta, és vadul rángatta a béklyóit.

– Igazán élvezem a gyötrődésed, drenai – közölte Zsu-csao. – És van itt még valami, ami hozzájárul kínjaidhoz. Galen holnap megöli Astent és a drenaiak is a Testvériség uralma alá kerülnek, mint ahogy a gothiroknál is így történt. Akárcsak Ventriában. Három birodalom egyesül egyetlen uralkodó jogara alatt. Az enyém alatt.

– Megfeledkezel Árnyjáróról – vicsorogta Karnak. – Az összes istenre mondom, eladnám a lelkem, hogy ott lehessek, amikor megöl.

– Mielőtt véget ér az éjszaka, a hatalmam akkorára nő, hogy egyetlen penge sem árthat nekem többé. Utána pedig szívesen meghívom ezt... a drenai vadembert!

– Hívd meg inkább most – szólalt meg egy fagyos hang a szoba másik végéből.

Zsu-csao megpördült, és sötét szeme az ajtó melletti árnyékokat fürkészte. Az egyik oszlop mögül egy lovag lépett elő és levette az arcát eltakaró zárt sisakot.

– Nem lehetsz itt! – suttogta Zsu-csao. – Nem lehetsz!

– A testet cipelőkkel érkeztem. Olyan kedves volt a részedről, hogy a többieket kizártad.

Az orgyilkos közelebb lépett és felemelte számszeríját. Zsu-csao balra rohant és átugorva az aranydrótokat, a pentagramma közepe felé iramodott. Árnyjáró lőtt és a vessző a varázsló tarkója felé suhant, de Zsu-csao az utolsó pillanatban megperdült és felemelte a kezét. A lövedék átütötte a csuklóját, mire felsikoltott a fájdalomtól. Árnyjáró ismét lőtt, de a varázsló már lebukott az aranyoltár mögé és kántálni kezdett.

Zsu-csao felegyenesedett és megállt a füstből és tűzből álló teremtmény előtt.

– Na, és most mihez kezdesz, te törpe? – gúnyolódott Árnyjárón. – Miféle szánalmas fegyverrel próbálkozol? – Az orgyilkos hallgatott. Nem maradt több nyila, így eldobta számszeríját és előhúzta szablyáját. – Shemak nagyúr! – sikoltotta Zsu-csao. – Ennek az embernek a halálát követelem!

A lángszemű teremtény széttárta irdatlan karjait és távoli mennydörgésre emlékeztető hangja felzúgott a teremben.

– Te nem parancsolsz nekem, ember. Kegyet kérsz, amiért vérrel fizetsz. Hol a fizetség?

– Ott! – mondta Zsu-csao, és a megláncolt foglyokra mutatott.

– Még élnek – zúgta a démon. – A rituálé nem teljes.

– Neked adom az erejüket, esküszöm, nagyuram! De előbb, könyörögve kérlek, add nekem Árnyjáró, az orgyilkos életét.

– Az már jobban tetszene, ha látnám, hogy megölöd – közölte a démon. – Megadjam hozzá az erőt?

– Igen! Igen!

– Legyen óhajod szerint!

Zsu-csao ekkor felsikoltott fájdalmában és hátravetette fejét, úgy üvöltött. A teste kicsavarodott és megnőtt – hol megfeszült, hol kidudorodott. A köntöse a földre hullt, ahogy hatalmas, csomós izmok törtek elő. Teste rángani kezdett és rémisztő nyögések sora tört elő eltorzult torkából. Az orra és az álla megnyúlt és bőréből bársonyos szőrzet sarjadt, elborítva nyolc láb magas termetét. Kitátott szájában hosszú agyarak csillantak, három ízes ujjaiból karmok meredtek elő.

A lény, aki egykor Zsu-csao volt, most előreimbolygott, elsöpörve a vékony arany drótszálakat és szanaszét szórva a fekete gyertyatartókat.

Karnak hatalmas erővel rángatta láncait. Két béklyója megfeszült, de nem engedett. A drenai pedig újra és újra előrevetette magát.

Árnyjáró hátrálni kezdett a fenevad elől, mire felharsant a füstdémon nevetése.

A szentély ajtaját közben a megmaradt vérlovagok kezdték püfölni, mesterük nevét kiáltozva. Árnyjáró visszafutott oda, ahol ledobta a sisakját. A fejébe csapta, felemelte az ajtót elzáró reteszt és félreugrott. Az ajtó kivágódott és három lovag zuhant be a szobába – egyikük pont a rettenetes bestia előtt zuhant térdre. A férfi felsikoltott és megpróbált felállni, de a szörnyeteg karmai belévájtak, felemelték a levegőbe, és az agyarai feltépték a torkát. Vér permetezett az oltárra.

A többi lovag dermedten nézett.

– Megölte a mestert! – rikoltozta Árnyjáró. – Használjátok a kardotokat!

Ám a lovagok megfordultak és elmenekültek, a fenevad pedig Árnyjáróra vetette magát. Az orgyilkos lebukott a felé suhanó karmok elöl, kardjával pedig a lény hasára mért vágást, de pengéje csupán megkarcolta a bőrt. Árnyjáró vetődött és talpra hemperedett.

Karnak végső erőfeszítéssel kirántotta a jobb csuklóját leszorító láncot, majd mindkét kezével a balt kezdte cibálni. Amikor sikerrel járt, megpördült a sarkán, a láncot meglengette a feje fölött és megrohanta a rémséget. A vas láncszemek torkon találták a fenevadat, és a nyaka köré csavarodtak. A lény fordult és felágaskodott, ledöntve Karnakot a lábáról. Árnyjáró előrevetette magát, és kardját a védtelen hasba mártotta, a döfésbe beleadva minden erejét és teljes súlyát.

Hatalmas üvöltés harsant, és egy karmos kéz suhant lefelé, feltépve a bőrt Árnyjáró vállán. Az orgyilkos hátratántorodott, Karnak pedig hátrafelé kezdte rángatni a fenevad torka köré fonódott láncot. Az megfordult és kínzója felé kapott, de a generális nagy tömege ellenére mozgékony ellenfélnek bizonyult és sikerült továbbra is feszesen tartania a láncot. Árnyjáró a széttépett lovaghoz rohant, és felkapta a kardját. Két kézzel markolta meg a pengét és újra rohamozott, a magasba emelve a fegyvert, amivel lesújtott a hosszúkás koponyára. A penge lepattant az első ütésnél, de Árnyjáró még kétszer csapott le. A harmadik ütésnél a koponyacsont megrepedt és kard mélyen beékelődött a lény fejébe. A fenevad négykézlábra ereszkedett, vér csorgott a szájából és karmaival a követ kaparta.

Majd kimúlt.

A füstdémon egy pillanatig némán hallgatott.

– Jó kis mulatsággal szolgáltál nekem, Árnyjáró – mondta halkan. – Ámbár ez mindig is így volt. És azt hiszem, mindig is így lesz.

A füst gomolyogni kezdett, és szétoszlott, a démon pedig elenyészett.

Karnak letekerte a láncot a halott fenevad torkáról, és odament Árnyjáróhoz.

– Jó, hogy újra látlak, öreg cimbora – mondta széles mosollyal.

– Az emberek, akiket küldtél, halottak – felelte Árnyjáró fagyosan. – Már csak te maradtál.

Karnak bólintott.

– A fiamat próbáltam megvédeni. Nincs mentségem, de ő már... meghalt, te viszont élsz. Fejezzük be itt.

– Magam döntöm el, hogy hol van vége a történetnek – vetette oda Árnyjáró és ellépett a drenai óriás mellett, oda, ahol a császár állt, még mindig a falhoz láncolva. – Mindig becsületes ember hírében állottál.

– Ez büszkeséggel tölt el.

– Jó. Mint látod, két választásom van, fenség. Vagy megölöm, vagy elengedem. De az utóbbinak ára van.

– Nevezd meg, és ha hatalmamban áll, megkapod.

– Azt akarom, hogy a nadír Farkasok elleni támadás érjen véget és a sereg vonuljon vissza.

– Mit jelentenek neked a nadírok?

– A semminél is kevesebbet, de a lányom velük van.

A császár bólintott.

– Úgy lesz, ahogy kérted, Árnyjáró. Magadnak mit kívánsz ?

Az orgyilkos fáradtan elmosolyodott.

– Nincs semmi, amit emberfia nekem adhatna.

* * * * *

Angyal a lépcsőre borította az asztalt, az oldalára döntve azt, hogy így nehezítse meg a fenti lépcsőfordulóból érkező íjászok célzását. Majd leguggolt és körbepillantott a csarnokban.

A gothiroknak az ostrom tizenegyedik napján sikerült áttörniük a csapórácsnál, visszaszorítva a védőket a nagybástya csalóka biztonságába. A gyerekeket és idősebb asszonyokat az erőd alsó szintjein rejtették el, és ahogy azt Angyal előre megjósolta, a fiatalabb nők csatlakoztak a vár védelméhez.

Már csak nyolcvanheten maradtak és hihetetlenül elfáradtak, mire eljött az ostrom tizenharmadik napja. A bástya kapujánál felállított barikádot sikerült tartani, de a gothirok megmásztak a falakat és a védtelenül hagyott ablakokon jutottak be, kezükbe kaparintva a felső szinteket. Időnként támadásra indultak a szűk lépcsőkön, de általában csak íjaikkal lődöztek be a zsúfolt nagyterembe.

A felfordított asztal lapjába egy nyílvessző fúródott.

– Tudom, hogy ott vagytok, seggfejek! – rikkantotta Angyal.

Miriel érkezett mellé. A lány lefogyott, arcán a bőr ráfeszült koponyájára, amitől elvesztette kerekded vonásait, szeme pedig természetellenesen csillogott. Senta halála óta megszállottként harcolt, vágyva a halálra. Angyalnak nagyon igyekeznie kellett, hogy megvédje őt és közben két kisebb vágást is kapott: egyet a vállára és egy másikat az alkarjára, amikor a harcosok útjába vetette magát, akik már-már körbevették a lányt.

– Nekünk befellegzett – közölte Miriel. – A barikád nem fogja sokáig visszatartani őket.

A férfi vállat vont, hiszen erre nem lehetett mit felelni. Az állítás túlságosan is pontos volt és Angyal látta a komor beletörődés jegyeit a nadírok között. Miriel leült mellé és a férfi vállára hajtotta fejét, aki átölelte.

– Szerettem őt, Angyal – mondta szinte már suttogva. – El kellett volna mondanom neki, de magam sem tudtam, míg el nem ment.

– Ettől van bűntudatod? Hogy nem öntötted szavakba?

– Igen. Többet érdemelt és olyan nehéz elfogadni, hogy ő már... – Nagyot nyelt és képtelen volt befejezni a mondatott. Mosolyt erőltetett magára és az arca felragyogott. – Igazán élvezte az életet, nem igaz? És mindig olyan vicces volt. Semmi szürkeség nem akadt Sentában, igaz?

– Semmi szürkeség – helyeselt a másik. – A végsőkig kiélvezte az életet. Harcolt, szeretett...

– ...és meghalt – vágott közbe a lány, és küszködött, hogy ne sírjon.

– Igen, meghalt. De Shemak golyóira, mindannyian meghalunk. – Angyal sóhajtott egyet, majd elmosolyodott. – Én a magam részéről nem is bánnám. Teljes életet éltem. Az viszont fájdalommal tölt el, hogy... te itt vagy velem. Még minden előtted van; vagy legalábbis így kellene lennie.

A lány megfogta a kezét.

– Együtt leszünk majd az Ürességben. Ki tudja, hogy milyen kalandok várnak ránk ott? Talán ő is ott van... és vár rám!

Újabb nyíl csapódott az asztallapba, majd Angyal meghallotta a lépcsőn dübörgő csizmák zaját. Talpra szökkent és kardot rántott. Ahogy a gothirok felbukkantak, félrelökte az asztalt, és rájuk vetette magát, Miriellel az oldalán.

Angyal kettőt vágott le, Miriel egyet, mire a gothirok visszavonultak. A lépcső tetején egy íjász gubbasztott, de a lány tőrt vágott a vállába és a fickó eltűnt. Angyal visszahátrált és ismét felállította az asztalt a lépcsővel szemközt.

– Na – közölte széles vigyorral –, még nem végeztünk.

Átszelte a termet, és észrevette Ekodast, aki a sebesült Dardalion mellett térdelt. Az apát még aludt, Angyal pedig megtorpant.

– Hogy van? – kérdezte.

– Haldoklik – felelte Ekodas.

– Azt hittem, hogy meggyógyítottad a sebét.

– Megtettem, de a szívének ez már sok volt. Majdnem szétrepedt és a billentyűi már a papirusznál is vékonyabbak. – Először beszélgettek egymással a fenevaddal vívott csata óta. – Sajnálom, ami történt. Én... én...

– A kristály volt – vágott közbe Angyal. – Tudom, hiszen hasonló hatással volt rám is.

– Ám te mégis elpusztítottad.

– Soha nem tartottam a kezemben. Ne gyötörd magad emiatt.

– Nem vagyok többé pap. Már nem vagyok méltó rá.

– Nem az én tisztem, hogy ítéletet mondjak, Ekodas, de mindnyájuknak vannak gyengeségei. így alkottak meg bennünket.

A karcsú pap megrázta fejét.

– Nagylelkű vagy, hogy ezt mondod, de mégis én voltam az, aki végignéztem a barátod halálát és én kötöttem paktumot a gonosszal. Zsu-csao eljött hozzám és olyannak láttam... mintha rokonlelkek lennénk. És egy rövid ideig ocsmány álmokat kergettem. Soha nem tudtam, hogy ilyen sok... sötétség van bennem. Immár más útra lépek. – Megvonta a vállát. – Látod, a kristály nem változtatott meg, csupán rányitotta a szememet arra, hogy ki is vagyok.

Dardalion megmoccant.

– Ekodas! – A pap letérdelt az apát mellé és megfogta a kezét. Angyal elballagott a barikád felé.

– Itt vagyok, barátom – mondta Ekodas.

– Ami történt... minden... a legmélyebb hittel történt, fiam. Érzem, hogy a többiek már várnak rám. Most hívd ide az élőket.

– Már csak Vishna maradt.

– Ah. Hozd őt ide.

– Dardalion, én...

– Azt szeretnéd, ha... felmentenélek a fogadalmad alól. Igen, tudom. Az a Sia nevű lány. – Dardalion lehunyta a szemét, és fájdalom torzította el a vonásait. – Szabad vagy, Ekodas. Szabadon házasodhatsz, szabadon élhetsz... tied a szabadság.

– Sajnálom, atyám.

– Nincs mit... sajnálnod. Én küldtelek oda le, és tudtam, hogy mi a sorsod, Ekodas. Attól a pillanattól fogva, hogy a lány a templomba jött, kötelék alakult ki köztetek. Ismerd meg a békét, Ekodas... és a szerelem... örömét. – Mosoly derengett fel az arcán. – Teljesítetted kötelességed, amit én és a többiek róttunk ki rád. Most pedig... hozd ide Vishnát, mert az időm rövid.

Ekodas elküldte az üzenetet és a magas, villás szakállú harcos futva érkezett a terem másik végéből, majd letérdelt a haldokló apát mellett.

– Nem tudok többé beszélni – suttogta Dardalion. – Forrjunk össze.

Vishna behunyta a szemét, és Ekodas tudta, hogy kettejük szelleme most egyesül. Meg sem kísérelt csatlakozni hozzájuk és türelmesen kivárta, míg a szertartás véget nem ér. Dardalion kezét fogta akkor is, amikor az apát meghalt. Vishna összerándult és felnyögött, majd kinyitotta sötét szemét.

– Mit mondott? – kérdezte Ekodas, és elengedte a merev kezet.

– Ha túléljük, Ventriába megyek, és új templomot alapítok. A Harmincak tovább élnek majd. Sajnálom, hogy nem tartasz velem.

– Nem tehetem, Vishna. Már nem tartozom oda, és őszintén szólva nem is vágyom vissza.

Vishna felállt.

– Tudod, amikor meghalt és otthagyott, éreztem a többiek jelenlétét: Merlonét, Palistáét, Magnicét. Mind rá vártak. Csodálatos volt. Tényleg csodálatos.

Ekodas rápillantott Dardalion halott arcára, amelyre derű és tökéletes nyugalom telepedett.

– Jó utat, atyám – suttogta.

A bástyán kívüli némaságot távoli trombitaharsogás törte meg.

– A Forrásnak legyen hála – szólt Vishna.

– Mi az?

– Ez a gothirok visszavonulást elrendelő kürtjele. – Leült, lehunyta szemét, és szelleme elhagyta a bástyát, majd pillanatokkal később visszatért. – Egy császári hírnök érkezett. Az ostrom befejeződött. Vége van, Ekodas! Élünk!

Angyal kikukucskált a barikád fölött az udvarra. A gothirok rendezetten, némán, hármas sorokban vonultak vissza. Angyal tokjába csúsztatta kardját és a védők felé fordult.

– Azt hiszem, győztünk, fiaim! – harsogta.

Orsza kán felugrott a barikádra és onnan figyelte a visszavonuló ellenséget. Majd odapattant Angyal elé, átölelte a gladiátort és megcsókolta mindkét sebhelyes orcáját. A megmaradt nadírok is odarohantak, ledöntötték Angyalt a lábáról, a vállukra kapták és hatalmas ujjongás közepette a levegőbe dobálták.

Miriel mosolyogva nézte a jelentet, de derűje megfakult, amikor körbepillantott a teremben: halottak hevertek szanaszét. Kesa kán érkezett az alsó lépcsők felől, a nőket és gyerekeket vezetve. A vén sámán odalépett a lányhoz.

– Az apád megölte Zsu-csaót – szólalt meg, de nem nézett a lány szemébe. – Kivívtad nekünk a diadalt, Miriel.

– Nagy árat fizettünk érte.

– Igen, az ár nem volt csekély. – A kisfiú, aki Angyalt követte, ott állt a sámán mellett, Kesa kán pedig megsimogatta a fejét. – Ám megmaradt a jövőnk – mondta a vénember. – Nélküled csak por lennénk a hegyekben. Sok boldogságot kívánok neked.

Miriel nagy levegőt vett.

– Nem tudom elhinni, hogy vége.

– Vége? Nincs vége. Csak ez a csata fejeződött be. Majd lesznek újabbak.

– De nem nekem.

– Neked is. Jártam a jövendő útjait, Miriel. A harc gyermeke vagy és az is maradsz.

– Majd meglátjuk – felelte és elfordult tőle. Angyal ekkor indult meg felé, és amikor odaért, a lány felnézett sebhelyes, meggyötört arcába, ahol csak úgy csillogtak a szürke szemek. – Úgy tűnik, maradt még egy kis időnk.

– Határozottan úgy tűnik – helyeselt a férfi, és felkapta a nadír kisfiút a vállára. A gyermek boldogan göcögött és meglengette fakardját.

– Jól bánsz a gyerekekkel – mondta Miriel. – Ő is istenít.

– Bátor kis lurkó. Követett a mélybe és lángoló fáklyával rontott rá a fenevadra. Nem láttad?

– Nem.

Angyal Kesa kánhoz fordult.

– Ki fog gondoskodni róla? – kérdezte.

– Én. Úgy bánok majd vele, mintha a fiam lenne – felelte a sámán.

– Jól van. Időről-időre felkeresem majd, erre mérget vehetsz. – Lerakta a fiút és figyelte, ahogy az Kesa kán oldalán távozik. A gyermek még egyszer visszafordult és búcsúzóul meglengette a kardját, mire Angyal kuncogni kezdett. – És most mi lesz? – kérdezte Mirielt.

– Állapotos vagyok – mondta a lány, és belenézett a férfi kovaszínű szemébe.

– Tudom. Dardalion elmondta.

– Ez megrémít.

– Téged? Kar-Barzac harcos királynőjét? Ezt kötve hiszem.

– Nincs jogom ezt kérni, de...

– Ne mondd ki, kislány. Nincs rá szükség. A vén Angyal ott lesz. Mindig ott lesz. Úgy, ahogy te akarod.

Már feltűntek Dros Delnoch falai a déli láthatáron, amikor Árnyjáró megrántotta lova gyeplőjét. Karnak a feketébe öltözött orgyilkos felé fordult a nyeregben.

– Vár a háború – mondta neki.

– Biztos vagyok benne, hogy diadalt aratsz, generális. Ebben jó vagy.

Karnak felnevetett.

– Magam is úgy vélem. – Jókedve azonban gyorsan elillant. – És mi lesz veled, Árnyjáró? Hogy állnak a dolgok kettőnk között?

Az orgyilkos vállat vont.

– Bármi hangozzék is itt el, egy jottányit sem változtat a dolgokon. Ismerlek, Karnak; mindig is ismertelek. A hatalomért élsz, és hosszúra nyúlik az emlékezeted. A fiad meghalt és ezt nem felejted el soha. Egy idő múlva pedig engem hibáztatsz majd – vagy az enyéimet –, amiért eltávozott az élők sorából. Mint ahogy nekem is vannak emlékeim. Te és én ellenségek vagyunk és ez így is marad.

A drenai vezér mereven elmosolyodott.

– Nem tartasz valami nagyra. Nem mondhatom, hogy hibáztatlak ezért, de tévedsz. Én szívesen elfelejteném a múltat. Megmentetted az életem, és ezzel valószínűleg megmentetted Drenait is a pusztulástól. Én erre fogok emlékezni.

– Talán – felelte Árnyjáró, és megfordítva lovát, útnak indult a Hold-hegység felé.

Epilógus

Karnak visszatért Dros Delnochba, odagyűjtötte erőit, és a ventriaiak ellen vezette őket. Erekbannál és Lentrumnál két sorsdöntő győzelmet aratott felettük, szétzúzva seregüket.

A következő két évben egyre többet foglalkoztatta az a gondolat, hogy meg akarják gyilkolni, és szentül meg volt győződve arról, hogy Árnyjáró egy napon meglátogatja és megöli. Asten tanácsa ellenére ismét felvette a kapcsolatot a Céhhel és megemelte az orgyilkos fejére kitűzött vérdíj összegét.

Valóságos sereg indult útnak, hogy felkutassa Árnyjárót, de sokáig semmi hír nem érkezett róla.

Egészen addig, míg egy napon a három legjobb vadász vissza nem tért egy vászondarabba bugyolált rothadó fejjel, meg egy ébenfából és acélból készült apró, ismétlő számszeríjjal. A húsától megfosztott koponyát és a nyílpuskát kiállították a Drenai Múzeumban, a következő bronzba metszett felirattal: „Árnyjáró, a Gyilkos, aki megölte a királyt.”

Három évvel ezután, öt évvel Kar-Barzac ostromát követően, egy téli napon a számszeríjat ellopták. Ugyanezen a héten, amikor Karnak az évente megtartott győzelmi parádé élén lovagolt, egy hosszú, sötét hajú fiatal nő lépett elé a tömegből. Kezében az ellopott számszeríjat tartotta.

A tömegben akadtak olyanok, akik látták, hogy mond valamit a drenai vezérnek, még mielőtt megölte volna, két nyilat röpítve a mellébe. Ekkor egy lovas vágtázott végig a Királyok sugárútján, egy tartaléklovat vezetve maga után. A lány a vezeték ló nyergébe pattant, éppen akkor, amikor Karnak őrei rárohantak, hogy letartóztassák.

A két orgyilkosnak sikerült elmenekülnie, és számos találgatás merült fel az eset kapcsán. Egyesek szerint a ventriai király fia bérelte fel őket, akinek az apját, a harcias uralkodót tömegsírba hajították az erekbani csatavesztés után. Mások szerint a lány Karnak egyik ágyasa volt, aki feldühödött azon, hogy félredobták egy fiatalabb, csinosabb lány kedvéért. Azok között, akik aznap ott voltak, többen égre-földre esküdöztek, hogy a férfi az egykori gladiátor, Angyal volt. A nőt senki sem ismerte.

Karnak állami temetésben részesült és kétezer katona menetelt a holttestét szállító kocsi után. A Királyok sugárútja mentén valóságos tömegek tolongtak és sokan könnyet ejtettek a férfiért, akinek a sírjára – többek között – ezt vésték: „Drenai legnagyobb hőse”.

Árnyjáró koponyáját nyolc évvel később elárverezték. Egy gothir kereskedő, egy bizonyos Matce-csai vette meg egyik megrendelője, egy titokzatos nemes kívánságára, aki a gothir Namib városában élt. Amikor megkérdezték tőle, hogy egy külhoni miért fizet ilyen tekintélyes summát egy drenai orgyilkos koponyájáért, Matce-csai elmosolyodott és elegáns mozdulattal széttárta a karját.

– De magának tudnia kell – erősködött a múzeum kurátora.

– Biztosíthatom, hogy nem tudom.

– Na de az ár... Elképesztően magas!

– Az ügyfelem nagyon gazdag ember. Hosszú évek óta nálam fekteti be a pénzét.

– A barátja volt netán ennek az Árnyjárónak?

– Úgy vélem, hogy közel álltak egymáshoz – ismert be Matce-csai.

– Na de mihez kezd majd a koponyával? Kiállítja?

– Kétlem. Azt mondta nekem, hogy szándékában áll eltemetni.

– Hogyan? – hökkent meg a férfi. – Negyvenezer raqot fizet azért, hogy eltemesse?

– Tudja, ő olyan ember, aki szeret maga dönteni arról, hogy hol van vége egy történetnek.