Szülei halála után Ruth Alving az iparbáró Rochus Bernd védőszárnyai alá kerül, az öregúr háztartását vezeti. Bernd rokonai gyanakodva figyelik a két alapvetően különböző személyiség mind harmonikusabbá váló kapcsolatát. Elvakult irigységükben nem veszik észre a veszélyt, amely nem Ruth, hanem egy fiatalember részéről fenyeget, aki igényt tart a mágnás vagyonára…

Hedwig Courths-Mahler

Az eltűnt okirat

I.

Ruth Alving feszült arccal állt az ablaknál, amely a behava­zott kertre nézett. Nem a csodás téli tájképben gyönyörkö­dött. Finom metszésű száját összeszorította, tiszta, halovány homlokán, a szemöldöke között keskeny, függőleges ránc húzódott, fájdalmas vonást kölcsönözve a fiatal arcnak.

Jó ideje időzött már ott így eltűnődve, miközben akaratlanul is hallotta a szomszéd szobából átszűrődő hangokat. A ház ura, Rochus Bernd tartózkodott odaát egyedüli rokonai­val, elhalt unokatestvére unokáival, akik szintén az ő nevét viselték.

A deres hajú öregúr kissé ernyedt, megfáradt tartásban ült a karos székében, és hófehér, bozontos szemöldöke alól te­kintett a vele szemben helyet foglaló két fiatalra.

Szürke szemében semmi barátságos érzület nem tükröző­dött. Nem valami jó véleményt táplált róluk, s nem szívesen vette, ha meglátogatták. Így aztán ritkán is adott erre enge­délyt.

Lena és Kurt Bernd fejében meg sem fordult, hogy ezért önmagukat okolják. Szilárd meggyőződésükké vált, hogy bá­csikájuk gyámolítottja, Ruth Alving hangolja ellenük az öre­get. Veszedelmes örökségvadásznak tekintették a leányt, mi­vel saját becstelenségükből kiindulva, másokban is csak al­jas jellemvonásokat láttak.

Rochus Bernd az után vette pártfogásába Ruth Alvingot, hogy a leány szülei vasúti szerencsétlenségben életüket vesz­tették. Életükben mindig hűségesen szolgálták a gyárost, aki­nek vidéki birtokán gazdálkodtak.

A tulajdonos időnként Berlinbe rendelte őket, hogy meg­beszéljék az ügyek állását, elszámoljanak, és újabb megbí­zásokat adjon nekik. Őt magát túlságosan lefoglalta az üzlet, semhogy drága idejét utazgatásra fecsérelhette volna, ezért többnyire a házaspárt hívatta magához. Egyébként is annyi­ra rátermettnek és megbízhatónak ismerte őket, hogy szük­ségtelennek ítélte személyesen ellenőrizni a munkájukat.

Kívánságának engedve keltek arra az útra is, amely az utol­sónak bizonyult. A vonatuk kisiklott, mert az árvíz egy he­lyen alámosta a töltést, s az nem bírta el a szerelvény terhét. Húsz halott maradt a roncsok alatt, köztük az Alving házaspár.

Így árvult el a tizenkét esztendős Ruth.

A gyáros nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy köz­vetve ő felelős a kislány szüleinek haláláért, és ez arra ösz­tökélte, hogy nagylelkűen gondoskodjék róla. Jószívűségéért gazdagon megjutalmazta a sors, mert Ruth olyan kedvessé lett előtte, mint saját gyermeke, fényt és melegséget hozott ma­gányos öregségébe. Kitűnő neveltetést biztosított neki, hogy majd meg tudjon állni a saját lábán. Ó maga évekkel azelőtt megözvegyült, egyetlen imádott leánya huszonkét esztendő­sen tragikus körülmények között elhunyt, így egyedül ma­radt, s amikor a kis árva meg-meglátogatta az intézetből, olyan jóleső, napsugaras derű áradt gyermekien hálás lényéből, hogy a férfi úgy döntött, egészen magához veszi, mi­helyt neveltetése befejeződött.

Ruth hálás tisztelettel és nagyrabecsüléssel viseltetett irá­nyában, szíves-örömest járt hozzá. Minden alkalommal ki­fejezésre juttatta háláját és odaadását, kivált, hogy már szü­lei is beléoltották ezeket az érzelmeket. Az egyedülálló fér­fi és az elárvult fiatal teremtés, akinek szintén nem volt senkije a világon, egész természetszerűen került mind közelebb egymáshoz. A hetvenes évei közepén járó aggastyán és az immár húszesztendőssé cseperedett leány között sokrétű és meghitt lelki-szellemi kapcsolat alakult ki.

Rochus Bernd kis védence fokról fokra minden tekintetben a jobbkezévé vált. Ellátta mellette a titkárnői teendőket, egyre inkább magára vállalta a háztartási ügyeket, s hamarosan átvette az egész ház irányítását. Az öreg nyugodtan támaszkodhatott hozzáértésére, ő kezelte az összes kulcsokat, vi­gyázott a kamrára, a textil- és az ezüstneműre, intézte a be­szerzéseket, elszámolt a szállítókkal, és olyan gondosan elkönyvelt mindent, hogy Rochus bácsi - mert gyámja kívánságára már így nevezte - sokszor még élcelődött is ala­posságán, és eszébe sem jutott ellenőrizni a számadásokat.

- Érted teszem, Rochus bácsi, nem magamért, - szokta fe­lelni az ugratásra komolyan Ruth. - Te ugyan éppúgy bízol bennem, ahogy én saját magamban, de mindenkor készen akarok állni, hogy másoknak is bizonyíthassam: nem a saját hasznomat keresem. Hiszen tudod, hogy egyesek rossz szemmel néznek rám.

Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a megjegyzés Lenára és Kurtra vonatkozik, így hát az öregúr igazat adott ne­ki, és ettől fogva mindig szó nélkül láttamozta a havi elszá­molást, amelyet Ruth elébe terjesztett.

Amikor a gyáros késő ősszel, talán életében először ko­molyan megbetegedett - leterítette az influenza -, a leány hűséges és fáradhatatlan ápolónőnek bizonyult. Heinrichhel, az öreg inassal felváltva virrasztott mellette, szeretetteljes gondoskodással vette körül.

Ez még közelebb hozta őket egymáshoz, Rochus Bernd most már valóban édes gyermekeként szerette Ruthot. Ez a körülmény persze tüske volt az örökségre áhítozó rokonok szemében.

Amikor a leányt teljesen magához vette, Lena és Kurt édes­apja még élt. Már ő is napról napra az öregúr halálát várta, de hiába. Léha, kicsapongó életet élt, a komoly munkától irtózott. Napjait nagyrészt ágyban vagy a karosszékben heverészve töltötte, az éjszakáit bárok és játékbarlangok félhomályában. Ledér hitvese is csak az élvezeteket hajszolta, gyermekeik magukra, illetve a személyzetre maradtak. Így mindketten eltékozolták örökölt vagyonukat, s miután anya­gi helyzetük válságosra fordult, Lena és Kurt anyja egy áttán­colt báli éjszakát követő hajnalon meghűlt, és a betegség az életét követelte.

Távozásával ugyan nem hagyott űrt maga után, a család körülményei azonban most már tényleg tarthatatlanná vál­tak. A férj végképp belevetette magát a szórakozásba, s az eközben lelkiismeretlen cselédek irányítása alatt felnőtt gyer­mekek, akik soha nem láthattak jó példát maguk előtt, eltanulták a könnyelmű, élvhajhász életvitelt, és minden vonat­kozásban szüleik nyomdokaiba léptek. Igazi családi közösség nem is alakult ki soha, mindenki azt csinálta, ami neki tetszett. Ezek után csoda, hogy Kurt és Lena legalább össze­tartott.

A teltkarcsú Lena, aki lengyel anyjától kékes fekete hajat és szikrázó fekete szemet örökölt, gazdag kérőre ácsingózott, s mind agyafúrtabban kacérkodott a férfiakkal. Csupán a ragyogó parti utáni törekvés óvta meg attól, hogy még mé­lyebbre süllyedjen. Drágán akarta eladni magát, vigyázott hát a portékájára. A háború utáni időkben azonban nem akadt túl sok gazdag férjjelölt. Az a néhány szerencsefia, aki mil­liókkal dobálózhatott, üres óráiban szerelemre talán gondolt, házasságra annál kevésbé. Így Lena mindinkább az örökség­re összpontosított, amelyet majd a bácsikája hátrahagy.

Kurt mindenben az apjára ütött. Naplopó lett és élveteg, nem ismert mértéket, egészségét már fiatalon aláásta a tánc­parkett és a játékasztal közötti folytonos ingázás. Nemegyszer a húgát is magával vitte a kétes hírű szórakozó helyekre, annyi­ra összekötötte őket - na, nem a szeretet, hanem az azonos életfelfogás.

Tisztes foglalkozást a fiú éppúgy nem űzött, mint az apja.

Példaképéhez hasonlóan ő is szerencsejáték, lóversenyfogadások és nem egészen kifogástalan alkalmi üzletek révén igyekezett pénzhez jutni. Amikor azután ez a díszes família olyan kutyaszorítóba került, amelyből semmiképp sem bírtak kikecmeregni, mindig Rochus Berndhez szaladtak, és a mos­toha időkre panaszkodva kérték a segítségét.

Az öregúr soha nem is tagadta meg tőlük azt. Bárhogy, megvetette, mégsem akarta a csávában hagyni őket, ha már egyszer a rokonai, és a nevét viselik. Mindig csak annyit adott nekik azonban, amennyit jónak látott, mert nem óhajtotta, hogy esztelenül elherdálják munkás élete során összegyűj­tött vagyonát. Annál sokkal jobban ügyelt a becsületes mun­kával megkeresett pénzre, különösen ezekben az időkben, amikor egyre aggasztóbb méreteket öltött az infláció. Ez a kötelességtudó, szorgos lélek körültekintően sáfárkodott ja­vaival, s hajlott kora ellenére sem henyélt tétlenül. Kiterjedt vállalkozását ugyan évekkel azelőtt részvénytársasággá ala­kította, a felügyelő bizottság tagjaként azonban részt kért az irányításból, s tevékeny szelleme továbbra is éberen őrködött a gyár működése felett.

A Bernd testvérpár meg az apjuk tehát mindig csak a má­nak élt, a holnap miatt nemigen aggódtak, mivel biztosra vet­ték, hogy egy szép napon Rochus Bernd busás öröksége az ölükbe hullik. Sokáig már úgysem húzhatja, egyéb rokona pedig nincs.

Elbizonytalanodtak azonban, amikor a gyáros a házába fo­gadta védencét, Ruth Alvingot, és egyre inkább a saját leányaként bánt vele. Magukból kiindulva úgy képzelték, Ruth igyekszik minden befolyását latba, vetni, hogy az örökségből jó darabot kihasítson magának. Titokban ujjongtak, hogy Bernd magas kora ellenére még mindig nem tudta elszánni ma­gát a végrendelkezésre. Ha anélkül hal meg, akkor az egész vagyon őket illeti, ám ha írásban rögzíti végakaratát, akkor minden bizonnyal bőkezűen gondoskodni kíván benne Ruth Alvingról.

Nem is tévedtek. A gyáros már foglalkozott a testamentum gondolatával, és komolyan elhatározta, hogy ebben ok­vetlenül biztosítja Ruth jövőjét. A leány közelebb állt hozzá a vérszerinti rokonainál. Amazokról sem akart ugyan egészen megfeledkezni, hiszen: erős családi érzés munkált benne, még­is egészen másképp szándékozott végrendelkezni, mint ahogy ők remélték. Néhányszor már említést is tett terveiről ügy­védjének, dr. Jungmann-nak, de a megvalósításra eleddig nem került sor. Rokonai mindenesetre izzó gyűlölettel visel tettek a teljesen ártatlan Ruth iránt, s ha szívükben valamifé­le imának egyáltalán hely juthatott, akkor biztosan azért fohászkodtak, hogy Rochus Bernd minél hamarabb haljon meg, s ne maradjon ideje végrendeletet írni.

A testvérpár apjának nem adatott meg, hogy a gazdag ro­kontól örökölhessen. Rövid betegség után elhunyt, és gyer­mekeit a lehető legzűrzavarosabb körülmények között hagyta hátra. A testvérek pénzzé tették a személyes holmiját meg a bútorok egy részét, átköltöztek egy háromszobás lakásba, egyetlen cselédet tartottak meg, és gyászukon felülemelkedve, egykettőre elmulatták az eladott holmik vételárát. Amikor aztán semmijük sem maradt, újra a bácsikájuk nyakára jár­tak, aki mindig kifürkészhetetlen arccal tett eleget segélyké­résüknek. Számtalanszor elképzelték, hogyan fognak élni, ha majd ők rendelkeznek egész gazdagságával, a Bernd-villában laknak, és saját autón furikázhatnak. Nyaranta egy-két hóna­pot a vidéki birtokon töltenek, amelyet a bácsi továbbra is megtartott, egyébként pedig egyik divatos fürdőhelyről a má­sikra utazgatnak, és jól érzik magukat. A szórakoztató időtöl­tést tekintették a földi lét főcéljának.

Csak az rontotta el néha a hangulatukat, hogy eszükbe jutott Ruth Alving és a szorongató gondolat, hogy a nagybácsi netán végrendelkezni talál.

Ahányszor az öreg engedte, siettek meglátogatni, már csak azért is, hogy Ruth Alvingot ellenőrizzék, az életét megnehezítsék, és az öregúr előtt valamiképp befeketítsék.

Mai érkezésükkor is meglehetősen udvariatlanul viselked­tek Ruthtal. A leány az előcsarnokban fogadta őket, és felhív­ta a figyelmüket, hogy Rochus bácsi nincs egész jól, vigyázzanak, nehogy felizgassa magát.

Mialatt Kurt - irigysége ellenére mohón legeltette a sze­mét Ruth fiatalosan kecses alakján, Lena dölyfösen megjegyezte:

- Nincs szükségünk rá, hogy viselkedési előírásokkal lásson el bennünket.

- Megható az aggodalma drága rokonunk iránt - tette hoz­zá fölényes mosollyal Kurt -, de tényleg fölöslegesen töri magát, Alving kisasszony, anélkül is tudjuk, hogy mihez tartsuk magunkat.

- Csak annyit kívántam közölni - válaszolt higgadtan Ruth, aki már megszokta a testvérektől ezt a hangot -, hogy Rochus bácsi még nem gyógyult meg egészen.

Lena hunyorított, és tetőtől talpig végigmérte a leányt. - Egek, micsoda fennhéjázás! Maga csak hallgassa végig, amit mondanak magának, feleselnie nem kell. Nem állhatom, ha az alantasok visszabeszélnek.

Ruth ajka megremegett, de nem veszítette el az önuralmát. - Nem vagyok az alárendeltje, Bernd kisasszony, és akár tetszik magának, akár nem, megteszem, amit a kötelességemnek tartok.

- Arcátlan teremtés! - sziszegte Lena dühösen, és faképnél hagyta.

Kurt szemérmetlenül vigyorogva mustrálgatta a leányt, és húga nyomában belépett a szobába. Ruth is követte őket, de azután megállt, hogy összeszedje magát, miközben a testvér­pár továbbment a szomszédos szobába, ahol Rochus Bernd várt rájuk. Így most kénytelen-kelletlen hallotta, amint Lena így fordul az öregúrhoz:

- Hát tudod, bácsikám, ez az Alving kisasszony egyre több furcsa szokást vesz fel, máris úgy uraskodik itt, mint valami hercegnő a saját palotájában. Fel nem foghatom, hogy bírod elviselni magad körül ezt a felfuvalkodott, ráadásul sótlan nőszemélyt.

- Már megint találtál rajta valami kivetnivalót? - emelte rá átható tekintetét a gyáros. - Ruth az én hűséges, áldozatos betegápolóm, fáradhatatlan társalkodónőm. Nélküle magányos és üres lenne az életem.

- De kedves bácsikám, ha megengednéd, hogy végleg mel­letted maradjak, én még sokkal önfeláldozóbban és nagyobb szeretettel ápolnálak.

- Te? - húzódott epés mosolyra a gyáros szája. - Hiszen a saját apádat sem ápoltad, miután lebetegedett. Amikor az utolsókat rúgta, épp valami zsúron mulattál.

- Nem tudhattam előre, hogy pont akkor fog meghalni.

- Valóban nem, de azt jól tudtad, hogy halálos beteg, mégis magára hagytad egy kétbalkezes cseléddel. Az áldozatos be­tegápoló erényeivel semmiképp sem dicsekedhetsz, úgyhogy alighanem rossz cserét csinálnék.

Az unokahúga felhúzta az orrát, majd kacér pillantással próbálkozott.

- Azért tehetnél egy kísérletet.

- Köszönöm, eszemben sincs kísérletezni.

- De hát mégiscsak közelebb állok hozzád, mint Alving kisasszony.

- Gondolod? - kérdezte különös hangsúllyal az öreg. Lena alig tudott uralkodni dühén.

- Ő állandóan melletted lehet, bennünket pedig távol tartasz magadtól.

- Megvan rá az okom.

- Na persze - veszítette el eddig is csak színlelt nyugalmát a lány -, beférkőzött a szívedbe, minket meg kitúrt onnan. Kígyót-békát kiabál ránk, hogy eltávolítson tőlünk, és még jobban behízelegje magát.

Rágalmaira fanyar, gúnyos nevetés válaszolt.

- Rosszul ismered, nem olyan fából faragták, mint titeket.

Egyébként sem kell azon fáradoznia, hogy rólatok minden­féle rosszat mondjon, erről bőven gondoskodnak mások. Kü­lönben a korom ellenére még nagyon is jó a szemem. Úgy­hogy hagyd végre békén Ruthot! Ő magányos öregségem napfénye, és sokkal jobban szeretem, semhogy eltűrjem, hogy ellene áskálódj.

Ruth ezt is hallotta és a vér az arcába szökött. Sietve elfordult az ablaktól, hogy átmenjen a másik szobába. Rochus bácsi nyilvánvalóan nem tudta, hogy ő ott tartózkodik.

- Elnézést Rochus bácsi - állt meg a küszöbön -, ha nincs szükséged rám, visszavonulnék.

- Gyere csak be, maradj velünk! Nem tudtam, hogy odaát vagy.

- Bernd úrékkal együtt jöttem. Akaratlanul is fültanújává váltam annak, amit rólam beszéltetek.

- Sok jót nem hallhattál. Nagyon bánt a dolog?

- Nem, mert te csupa jót mondtál.

- Helyes, Ruth, bizonyos dolgok nem is érdemlik meg, hogy az ember bánkódjék miattuk. De most már intézkedj, kis háziasszonyom, hogy szervírozhatják a teát, mert a vendégeinknek bizonyára nincs sok idejük.

A leány szót fogadott, s a két testvér ellenséges tekintete követte, ahogy távozott, hogy kiadja a személyzetnek a teá­hoz szükséges aprósütemény!

Rochus elkapta e pillantásokat, és elgondolkozott rajtuk. Rokonai azonban nem hagyták sokáig morfondírozni, s Ruth távollétét kihasználva, ismét siránkozni kezdtek anyagi nehéz­ségeik miatt. Lena állítólag idő előtt kapott kézhez bizonyos számlákat, Kurt pedig azt bizonygatta, hogy valami tiszte­letdíjra vár. Újabban az író mezében tetszelgett, amióta egy pletykalap közölte egy tréfáját, és ezért némi honorárium ütötte a markát.

Az öreg nyugodtan hallgatta őket, majd elővette a tárcáját, és minden kérdés nélkül néhány bankjegyet számolt le az asztalra.

- Erre a negyedévre nincs több, ezzel kitelt az összeg, an1ennyrt nektek szántam. Legyetek szívesek észben tartani ezt.

A testvérek tudták, hogy egy fillérrel sem ad többet, mint amennyit ő maga jónak lát. Korábban megpróbáltak ezen felül is kivasalni belőle valamit, de csak a szemükbe nézett, és némán ingatta a fejét. Azóta nem merészeltek követelőzni. Az önként juttatott összegből egyébként kényelmesen megélhettek volna, ha bölcs belátással használják fel. Ők azonban sohasem tanultak gazdálkodni. Amint pénzt láttak, tüstént két kézzel szórták hiábavaló szórakozásra és cifrál­kodásra, hogy aztán a legszükségesebbre ne jusson. Egy-egy pezsgővel és válogatott ínyencségekkel átdorbézolt éjszaka után, reggel arra ébredtek, hogy hiányzik a cseléd bérére vagy épp a kenyérre való.

Ruth visszatért az öreg inas kíséretében, aki a zsúrkocsit tol­ta. Lenáék nem mertek további megjegyzést tenni rá, beérték azzal, hogy gyűlölködő pillantásokat küldözgettek felé.

Amint a teát elfogyasztották, Rochus bácsi minden teke­tória nélkül elbocsátotta őket. Arra hivatkozott, hogy pihennie kell.

Nem ellenkeztek, némán elhagyták a házat. Egymáshoz sem szóltak, miközben áthaladtak a villát övező, jókora, hó­borította kerten. Csak miután kívül kerültek a magas vasrá­cson, és végigsétáltak a népesebb környék felé vezető utcán, akkor bukott ki Kurtból a tehetetlen düh:

- Hidegvérrel meg tudnám fojtani ezt az álszent örökségvadászt.

- Ahhoz képest mostanában előszeretettel legelteted rajta a szemedet - szikrázott fel a fekete szempár.

Az ifjú vállat vont, és sétapálcájával megcsapkodta az útszéli cserjéket.

- Mi tagadás, átkozottul csinos a kicsike. De ne félj, bele­habarodni nem fogok. A vén agyalágyult képes ráhagyni a vagyona javát, ha rászánja magát a végrendelkezésre. Szerencsére egyre csak halogatja, mert attól fél, ha papírra veti a végakaratát, már ütött is az utolsó órája. Nem szívesen gondol a halálra vagy bármire, ami azzal összefügg. Az az egyet­len reményünk, hogy addig ódzkodik a dologtól, amíg túl ké­ső nem lesz. Különben ugrott a zsíros örökség, és pár garassal szúrják ki a szemünket.

Lena sötét szemében ragadozóéhoz hasonlatos, hátborzongató fény gyúlt.

- Akkor jól teszi az a nőszemély, ha vigyáz magára, mert nem tudom, mit művelek vele, ha elhalássza előlünk az örökséget.

- Ezek szerint nem akadtál fenn azon, hogy meg tudnám fojtani.

- Cseppet sem.

- Mégis hogy tehetnénk ártalmatlanná?

Lena fázósan burkolózott prémszegélyű, fekete bársonykabátjába.

- Már rengeteget törtem rajta a fejem, de semmit sem bírtam kiötölni. Túlságosan befészkelte magát az öreg kegyeibe, amint ma láthattad. Tényleg csak abban reménykedhe­tünk, hogy a bácsi babonásan fél a végrendelkezéstől.

- Úgy tűnik, nem is gondol a halálra. Említette, hogy utaz­ni készül. Mihelyt eléggé erőre kapott, Olaszországba indul, hogy teljesen kipihenje magát.

- És ez a perszóna elkíséri. Ezt kéjutazásra viszi, én per­sze hiába áhítozom ilyesmire. A mi társaságunk nem felel ­meg neki, ez az alattomos szenteskedő teljesen háttérbe szo­rít bennünket. Ő Itáliába utazik, mi itthon penészedünk, ő au­tózgat a városban, mi caplathatunk a hóban a villamoshoz, ő dőzsöl a Bernd villában, mi egy háromszobás odúban szo­rongunk. Ó, mennyire gyűlölöm ezt a jöttmentet!

- Tehetetlenül kell néznünk - szűrte foga között a szót Kurt -, hogy bent ül a jóban, megvan mindene, amit csak kíván, nekünk pedig be kell érnünk a bácsi asztaláról lehulló morzsákkal.

- A tetejébe még a ház úrnőjét játssza! De ne félj, kama­tostul megfizetek neki, ha végre miénk az örökség. Majd megnézheti magát. Sokáig nem húzhatja ez a vénség, már - hetvenhat éves, és ha régen makkegészséges - volt is, az influenza alaposan legyengítette.

- Mást le is terített volna, de ő újra feltápászkodott. Mi meg végigbúslakodhatjuk a legszebb éveinket, amíg az örökségünkre várunk.

- Hát tudod - kacagott fel Lena -, azt igazán nem állítha­tod, hogy átbúslakodnád az életedet. Na de minek is tennénk ilyen butaságot? Az ember csak egyszer fiatal. Félre a mérgelődéssel! Végre megint nem üres a zsebünk. Elmegyünk ma este az új operettre?

- Még szép! Már meg is rendeltem a jegyeket.

- Utána Trollnál vacsorázunk, igaz?

- Tulajdonképpen már elígérkeztem az előadás utánra - nézett félre a férfi.

- Ah, a hölgyikéid várhatnak. Azt ígérted, ha kapunk pénzt a bácsitól elviszel Trollhoz, ahová a dollárral kitömött kül­földiek járnak. Ott aztán akad minden földi jó, és én is sze­retnék végre megint belekóstolni az igazi finom életbe. Hogy szerezzek magamnak pénzes vőlegényt, ha nincs hol felhív­nom magamra a figyelmet?

- Te kis huncut, azért találsz magadnak elég alkalmat a kacérkodásra! - Az a dolgom! Mire való a vonzó külső? És mar beleéltem magam, hogy ma Trollnál eszünk.

- Jó, elmegyünk, de aztán hó végéig be kell osztanunk, ami marad. Az öreg többet egy fityinget sem ad.

Így hát a könnyelmű páros, melynek szívében oly nemtelen indulatok munkáltak, teljes egyetértésben vonult el ezen az estén az operettbe, majd Trollnál vacsoráztak, mintha máris ölükbe hullott volna a busás örökség.

II.

A látogatók távozása után Ruth a dolgozószobájába kísérte a bácsit, aki néhány hivatalos levelet diktált neki. A leány jól ismerte üzleti ügyeit, tisztában volt vagyoni helyzetével, be­vételeivel és kiadásaival. Bernd megbízásából, ő tartotta a kapcsolatot a bérlővel, aki ez idő szerint a vidéki birtokon gazdálkodott, és minden egyéb dologban hozzáértő segítő­társnak bizonyult. Mégsem fordult meg soha a fejében, hogy Rochus Bernd egyszer majd róla is gondoskodhat a végren­deletében. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy roko­nai a Bernd testvérek örökölnek mindent. Igaz, hogy az öreg nem tartotta valami nagyra őket, a családi kötelékeknek azon­ban mindig is nagy jelentőséget tulajdonított.

Azon nem gondolkodott, hogy mihez kezd ő, ha jótevője egy napon lehunyja a szemét. Sokat tanult, és bízott abban, hogy megáll a maga lábán. Vésztartalék gyanánt nyitott egy takarékbetétkönyvet is, s ebbe mindig szépen befizette, ami a Rochus bácsitól kapott zsebpénzéből megmaradt. Ezenkí­vül rendelkezett egy szerényebb összeggel, amelyet a szülei hagytak rá, s ezt a gyámja biztos értékpapírokba fektette. Úgy

Érezte, ennyiből kibírja addig, amíg saját erejéből nem képes biztosítani a megélhetését.

Ezt a derék teremtést emelkedett, önzetlen gondolkodás Jellemezte. Jótevőjére mély hálával és tisztelettel tekintett. Bernd Rochus hajlíthatatlan, rátarti férfinak látszott, ám a ri­deg kéreg alatt nyájas, jólelkű egyéniség rejtőzött. Igaz, ke­ménységéért és büszkeségéért egyszer már nagy árat fizetett, saját gyermekét, egyetlen édes leányát gyötörte vele, és még azt hitte, a javát szolgálja ezzel. Szeretett Mariájának elvesz­tése azonban minden ridegséget kitörölt a szívéből.

Időnként mesélt Ruthnak a másik leányról, akinek csak­nem életnagyságú portréja - jeles festőművész alkotása - az íróasztala fölött függött. Elmondta, mi vezetett az elvesztéséhez. Maria beleszeretett egy férfiba, akit ő nem akart vejé­ül elfogadni, mivel az alkalmazottja volt az illető. Levelező­ként dolgozott a Bernd cégnél, méghozzá szorgalmasan és rátermetten, s jó családból is származott. Rochus Bernd azon­ban, aki Mariáért a csillagokat is lehozta volna az égről, hallatlannak találta, hogy ez a fiatalember szemet mert vetni a főnök leányára.

Felháborodva fogadta Maria kijelentését, miszerint vagy eh­hez a férfihoz megy feleségül, vagy senkihez. Ki akarta verni a fejéből ezt az "esztelenséget", ezért rövid úton Angliá­ba küldte, ahol megboldogult feleségének egyik unokanővé­re elragadó vidéki házban éldegélt, egy Longvillage nevű falucskában.

A levelezőt már ezt megelőzően elbocsátotta, így minden kapcsolat megszakadt a szerelmesek között.

Nehezére esett egy egész évre elválnia leányától, de meg­hozta ezt az áldozatot a büszkeségéért, mert nem engedhette, hogy holmi senkiházi alkalmazott vezesse oltár elé az ő egyetlen leányát, akinek csakis a legjobb vőlegény felel meg.

Az esztendő múltán engedte hazatérni a leányt, aki jött is, egyfelől gyönyörűséget szerezve Berndnek. Szembeötlően érettebbé vált szépségével, másfelől fájdalmat is okozva, mert valamelyest haloványabbnak és törékenyebbnek látszott, mint addig, Már-már betegnek tűnt. Egy ideig csöndben éldegél­tek egymás mellett, mindketten kímélték a másikat, kerülték a kínos témát. Egy szép napon aztán a gyáros vállon ragadta Mariát:

- No, kislányom, kiheverted azt az ostobaságot, ami miatt el kellett küldjelek?

A leány reszketni kezdett, a vér az, arcába szökött.

- Nem, apám - sóhajtotta -, éppúgy szeretem Claus Herfurtot, mint valaha, és sosem leszek más férfi felesége.

A gyárost ismét elragadta a büszkeség, haragjában érzel­gős bolondnak nevezte a leányt, aki önfejűségével csak bá­natot okoz az édesapjának. Maria holtsápadt lett, s kezet vé­dekezőn maga elé tartva, mondani akart valamit, de Bernd bőszülten kirohant a szobából, csak annyit kiáltott vissza neki:

- Soha nem egyezem bele ilyen frigybe! Térj végre észre, Herfurt rég elfelejtett téged!

Így vált el, a férfi üzleti ügyei után nézett, a leány pedig a mindössze néhány napja szerződtetett új sofőrrel kocsikázni indult.

Erről az útról nem tért meg élve, csak kihűlt tetemét vit­ték az apja házába. Az autó leszánkázott egy töltés oldalán, felborult, és maga alá temette a benne ülőket. Mindketten azonnal meghaltak.

Rochus Bernd a holttest láttán teljesen összetört, nem tud­ta megbocsátani magának, hogy haraggal vált el a leányától.

Most már örömmel beleegyezett volna Maria és Claus Herfurt házasságába, ha ezzel visszahozhatja őt az életbe.

Porig sújtva táviratozott Longvillage-be, hogy közölje a gyászhírt, de másnap sürgöny érkezett, mely tudatta, hogy Jenny Brown kisasszony, Maria nagynénje elhalálozott tüdőgyulladásban, melyet közvetlenül a leány elutazását követően kapott.

Az öreg hölgy elhunyta már nemigen rendítette meg a gyá­rost. Egyszerre érzéketlenné vált minden iránt. Az elszenve­dett csapás emberkerülővé tette, csak lassanként talált ismét magára. Attól kezdve csak a munkának vállalkozásának és leánya emlékének élt. Évek teltek el, mire valamennyire megint érdeklődni kezdett a világ iránt. Most pedig, amióta Ruth Alving a házában élt, időnként úgy érezte, az ő Mariája tért vissza hozzá megváltozott alakban. Mikor a leány olyan aggódó szeretettel fáradozott körülötte, elképzelte, hogy a sors kegyesen visszaadta gyermekét. Harminckét év telt el a szörnyű szerencsétlenség napja óta, melyről Ruthon kívül senkinek sem tett említést, mert eddig nem bírt volna beszél­ni róla.

- És mi lett azzal a Claus Herfurttal? - kérdezte egyszer Ruth. - Nem jött el, hogy megadja a leányodnak a végtisztességet? Többé nem is hallottál róla? Gondolom, ha igazán viszontszerette volna Mariát, hallatott volna magáról akkoriban.

- Úgy látszik, hamar elfelejtette. Többé nem adott hírt ma­gáról. Ha méltó lett volna a leányomhoz, nem felejti el soha. Ruth sokszor fürkészte Maria Bernd arcát. A festett kép­más oly elevennek tetszett, hogy szinte megszólalt. Mennyi szépség, mennyi báj szállt vele idő előtt sírba! Vajon a férfi, aki egykor szerette ezt az elbűvölő teremtést, elfeledhette-e valaha?

Ma is miután végezték a levelekkel, tűnődve nézett fel a festményre. Fekete pillákkal árnyékolt, kifejező, szürke szempár tekintett le rá a vászonról jóságos mosollyal.

A szeme az apjáé, de egyébben nem hasonlít hozza, gondolta aztán felegyenesedett ültében.

- Parancsolsz még valamit, Rochus bácsi?

- Nem, Ruth, mára elintéztünk minden üzleti ügyet. De az újságból egy kicsit még felolvashatnál.

A leány felállt, és odahozta a hírlapot, majd az állólámpa melletti fotelba ült. A vörös selyemernyőn átszűrődő villany­fény szinte glóriát vont szőke feje köré. Elragadóan festett ebben a megvilágításban. Rochus Bernd merengve figyelte az igéző látványt. Jóleső érzéssel hallgatta a tiszta, lágy hangot.

Ruth sötétkék ruhát viselt, amely szabadon hagyta kecses nyakát. Mindig szerényen és egyszerűen, mégis igen nőiesen öltözködött. Ezekben a holmikban is előkelően hatott, mert nemes jelleme kiült tiszta vonásaira.

Miután a leány egy ideig olvasott, és egy pillanatra elhallgatott, az öregúr így szólt:

- Hagyjuk mára az újságot, úgysincs benne sok örvendetes. Inkább beszélgessünk egy keveset!

- Ahogy akarod, Rochus bácsi - hajtotta össze a hírlapot Ruth.

- Mindig ezt mondod - bólogatott mosolyogva a férfi.

- Neked tán nincs is saját akaratod?

- Dehogy nincs, Rochus bácsi, azt hiszem, nagyon is erős, de ennek semmi jelentősége, amikor rólad van szó. Olyankor csak az számít, amit te akarsz.

- És miért?

- Mert az én szememben mindenki fölött állsz. Mérhetet­len hálával tartozom neked, és minden alkalmat megraga­dok, hogy ezt kifejezésre juttassam. Sok módom úgysincs rá.

- Több, mint elég. Hálával pedig nem tartozol. Ne feledd, hogy én vettem el drága szüleidet, ezt soha nem tudom jóvátenni.

- Ne mondd mindig ezt, Rochus bácsi! A Jóisten vette el őket, nem te.

- Nos, igen, gyermekem, engem csupán az eszközéül hasz­nált. De háláról akkor se beszélj! Ha jól megfontoljuk, kinek van több köszönnivalója, hamar kiderül, hogy nekem. No, ne vitatkozzunk, van itt egy másik téma, ami ma különösen nyomaszt. Az előbb, amíg Kurt és Lena itt ült, eszembe ju­tott egy dolog, ami nagyon nyugtalanít. Ezek ketten törvény szerint az örököseim, amennyiben, másképp nem végrendel­kezem. Hirtelen elfogott a szorongás, hogy mi lesz veled, ha ők kényük-kedvük szerint rendelkezhetnek a házamban. Lát­tam, milyen szemmel néznek rád, és ez nem sok jót ígér. Ezért úgy határoztam, hogy végre elkészítem a testamentumomat mégpedig az olaszországi utazás előtt. Mindenképpen biztosítani akarom a helyzetedet, gondoskodni kívánok a jövőd­ről, még ha egyébként olyellenszenves rokonaimat nem zá­rom is ki az örökségből.

- Miattam sose aggódj, Rochus bácsi, az én kezembe már biztos jövőt adtál a kitűnő neveltetéssel, amelyben részesí­tettél. Olyan tőke ez, amely mindig kamatozik. Ezenkívül egy kis vésztartalékkal is bírok. Ezért hát ne terheld a lelke­det a végrendelkezéssel, hisz tudom, hogy nem szívesen fog­lalkozol vele. Ne nyugtalankodj, a te jóvoltodból eleget tanul­tam ahhoz, hogy mindig meg tudjam keresni a kenyeremet.

- Efelől semmi kétségem, te derék, bátor gyermek. A szü­leidnek tartoztam azzal a neveltetéssel, amelyet ők is elégedetten láttak volna. De azon túl, hogy jelenlegi életviteled feltételeit megteremtettem, a továbbiakról is gondoskodni szeretnék. E célból kívánok végrendelkezni. Talán már rég meg kellett volna tennem, de kellemetlen érzéseket keltett bennem a gondolat, hogy ezzel úgyszólván önként kivonom magam a forgalomból. Többször nekiveselkedtem, néhány­szor még az ügyvédemmel, dr. Jungmann-nal is tárgyaltam ró­la, de ezúttal már komolyan hozzáfogok. Lena és Kurt ellen­séges pillantása kifejezetten arra késztet, hogy megoltalmaz­zalak velük szemben. A napokban idekéretem az ügyvédet. Mielőtt útra kelünk, pontot teszek a testamentumom végére.

Hát csak ezt akartam tudatni veled.

- Még egyszer kérlek, ne aggódj miattam, és ne rövidítsd meg ezért a rokonaidat! Tudom, hogy így is örökségvadásznak tartanak.

- Emiatt sose fájjon a fejed, én jobban ismerlek téged.

Ezek ketten képtelenek megérteni a magadfajta jellemet. Nagyon szerencsétlenek, hogy nem kaptak semmiféle tisztességes nevelést. Ezért nem szeretném túl szigorúan megítélni őket. Úgy gondolom, nekik is épp eleget juttatok, mégpedig saját érdekükben oly módon, hogy csak az örökségük minden­kori kamatai fölött rendelkezhessenek. Különben egykettő­re elszórnák, és újra nincstelenségbe süllyednének. No de most már váltsunk valami szívderítőbb témára!

És kedélyesen elbeszélgettek erről-arról.

III.

A Bernd-villa más épületektől eléggé távol, Berlin egyik ele­gáns nyugati elővárosában helyezkedett el. Ablakai nyáron mindenfelé zöldre néztek. A kocsiút és a gyalogjárda azonban a villa kapuján túl is hosszan folytatódott, mivel a lakónegyedet ebben az irányban még tovább kívánták építeni. Ruth naponta sétált egyet a szabadban. Betegsége előtt Rochus bácsi is mindig elkísérte, most azonban csak déltájban merész­kedett ki egy keveset, ha az időjárás is megengedte.

Ezért Ruth olyankorra időzítette a levegőzést, amikor tud­ta, hogy az öregúrnak nincs szüksége a társaságára.

A Lenáék látogatását követő nap délelőttjén Rochus Bernd az orvosi előírás szerint fürdőt vett, és öreg inasa, Heinrich közreműködésével kezelést kapott. Ezt az időt használta fel sétára Ruth, mint mostanában legtöbbször. Sietős léptekkel in­dult a kovácsoltvas kertkapu felé. Kissé idegenkedve figyel­te a kerítés mentén sétálgató, nyurga fiatalembert, akit egy félórával azelőtt az ablakból is észrevett. Már akkor feltűnt neki, hogy az idegen érdeklődve nézeget a rácson át a ház felé, s elmélyülten vizsgálgatja a csillogó réztáblát, amely a Bernd nevet viseli.

Most még mindig fel-alá járkált az illető, ami annál is in­kább feltűnt, mert egyébként igen csekély volt a forgalom.

A fiatalember előkelő benyomást tett, ruházata rendes, de nem különösebben elegáns, s egészében véve külföldinek tet­szett. Talán angol vagy amerikai, gondolta Ruth, esetleg ked­vet kapott, hogy megvegye a Bernd-villát, ezek a külföldiek mostanában mindent felvásárolnának, de itt rossz helyen kopogtat.

Önkéntelenül kissé tüzetesebben szemügyre vette az ide­gent, mint egyébként szokása volt.

Amint közelebb ért hozzá, és az arcvonásait is láthatta, meghökkent. Valami megragadta ebben a finom, érdekes arc­ban, valami megfogalmazhatatlan hasonlóság. Emlékeztette valakire, csak azt nem tudta, kire.

Tűnődve tekintett rá, sekkor a férfi is megpillantotta őt. Si­etve, elfordult, mint akinek kellemetlen, hogy észrevették.

Lassan, közömbösséget színlelve sétált tovább.

Miután Ruth kilépett a kis gyalogkapun, és útját folytatni akarta, az idegen mellett kellett elhaladnia. Belső kényszer­nek engedve pillantott fel a nemes metszésű arcra, és újra el­tűnődött, hogy kire emlékeztetheti.

Most amaz is fürkészőn emelte rá a tekintetét, s ahogy eb­be a mélyen ülő, szürke férfi szempárba nézett, mely szinte rá­villant a napbarnította arcból, hirtelen elpirult, és furcsa, ed­dig nem ismert izgalom dobogtatta meg a szívét.

Az idegen, szokatlan megjelenése úgy hatott rá, ahogy fér­fi még soha, magatartása bizalmat és rokonszenvet ébresztett benne.

Úgy tetszett, mintha meg akarta volna szólítani, hogy va­lamit kérdezzen tőle. Tény, hogy a közvetlen közelében té­tován megtorpant, majd bizonytalanul továbbment, s koppanó lépteiből hallatszott, hogy nyomban ezután ismét megállt, és utánanézett. Sétája közben Ruth gondolatai újra meg újra visszatértek a férfihoz.

Miután a leány eltűnt a szeme elől, az idegen újból a vil­lát kémlelte, majd a kertkapunál még egyszer felnézett a név­táblára, és hangosan kiolvasta a "Rochus Bernd" nevet.

Ismét különös pillantást vetett az épületre, aztán sarkon fordult, és szapora léptekkel elindult abba az irányba, amerre az imént Ruth eltűnt.

Amaz közben egyre beljebb jutott az erdőben, amely a vil­lán túl feküdt. Mélyen beszívta a tiszta téli levegőt. A tájat még szűzi fehéren fedte a frissen esett hó. Ruthnak mindig repe­sett a szíve, ha alaposan kisétálhatta magát. Gyámja házában egy ilyen fiatal léleknek eléggé színtelen és csöndes volt az élet. Amióta a nevelőintézetet elhagyta, szinte csak az öreg­úr társaságát élvezhette. Látogató elvétve akadt, s ha Bernd nagy ritkán meghívott valakit, az csakis üzletfelei közül ke­rült ki, s olyankor Ruth mindig távol maradt. Úgyszólván a színfalak mögül gondoskodott arról, hogy Rochus bácsi vendégei semmiben ne szenvedjenek hiányt, s ezeken az esté­ken korán visszavonult a lakosztályába.

A gyámja persze ragaszkodott ahhoz, hogy időnként egy-­egy színházi előadás vagy, hangverseny kedvéért kimozduljon, ilyenkor - csakúgy, mint a bevásárlások alkalmával, - az autó mindig a rendelkezésére állt, Lena Bernd legnagyobb bosszúságára. Ruth hálásan fogadta ezt a kis változatossá­got. Igénytelen volt és mindennel elégedett. Csak az után vá­gyakozott mindig, hogy mozoghasson a friss levegőn, s erre minden alkalmat szívesen megragadott. Sohasem panaszkodott élete egyhangúsága miatt. Beérte azzal, hogy segíthet vala­mit jótevőjének, s ezzel törleszthet egy keveset hálaadóssá­gából. A küszöbönálló olaszországi utazásnak nagyon örült, minden érzékével élvezni akarta, hogy aztán egész életében ebből az élményből táplálkozzék.

Sétái során képzeletében lefestette a közelgő utazás szépségeit, most azonban más foglalkoztatta.

Egyre csak az idegen fiatalemberre gondolt, s arra, hogy vajon miért fürkészte oly érdeklődve a villát.

Keresztül-kasul járta az erdőt, mígnem egy bokrot meg­kerülve, kis híján nekiütközött egy úrnak, aki a másik oldal­ról kanyarodott elő. Mindketten megtorpantak, s feltekintve egymásra ismertek. Ugyanaz a férfi állt Ruth előtt, akivel a kertkapunál találkozott.

Tekintetük egy pillanatra kérdőn mélyedt egymásba, majd a leány érezte, hogy ismét elpirul, a szíve szaporább ütemre váltott. Az idegen illedelmesen elnézést kérve, levette a ka­lapját, és félrehúzódott, hogy továbbengedje őt, majd egy darabig szinte megbabonázva nézett karcsú alakja után. A leányt mintha ismeretlen hatalom kényszerítette volna, hogy vissza­fordítsa a fejét, mégsem merte megtenni. Csak amikor már fel­tételezte, hogy a férfi is továbbment, akkor sandított hátra a bokrok között, és látta, amint távolodik. Már nemcsak az arca emlékeztette valakire, hanem a járása, a tartása is egészen ismerősnek tűnt.

Elgondolkozva haladt tovább, azon tanakodott, kihez ha­sonlít az idegen, és miért figyelte a házat a kerítés vasrácsán át, amikor e1őszor látta őt.

Kérdéseire hasztalan keresett választ.

Hazaérve, az öreg Heinrich közölte vele, hogy Bernd úr­nak látogatója érkezett. Egy régi üzletfele, aki időnként be­nézett hozzá, hogy egy órácskát diskuráljanak. Ruth tudta, hogy Rochus bácsinak most nincs szüksége rá. Kabátját, kalapját letette, s már a szobájába indult, amikor egy cseléd­lány jött szembe vele, és kulcsokat hozott neki.

- Tessék parancsolni, Ruth kisasszony, kitakarítottuk a fönti gardróbot, de nem ártana, ha valamikor föl tetszene nézni. Úgy láttam, hogy beleesett a moly a nagyságos úr ruhái­ba, amik odafönt, a nyitott állványon lógnak. Molyok szálltak ki belőlük, némelyiket meg is rágták. Úgy vettem észre, mintha az egyik kofferből is kirepült volna egy moly. Azt is meg kellene nézni.

- Máris megyek, Berta - biccentett barátságosan Ruth -, most éppen ráérek. Heinrich! Ha Bernd úr keresne, hívjon le, odafönn leszek a padláson.

- Igenis, Ruth kisasszony!

Kihozta a szobájából a kulcsos kosárkáját, és felment a te­tőtérbe, ott pedig a padlásszinten kialakított tartalékgardrób­ba. Sokszor járt már itt, tudta, hogy a két jókora utazóláda, amelyeket Berta említett, a gyámja leányának egykori ruhá­it tartalmazza. Maria Bernd ezekkel a kofferekkel érkezett haza a halála előtt Angliából.

A helyiségbe lépve, először is felakasztott öltönyöket és kabátokat vizsgálta meg. Valóban megrágta őket a moly. Hi­ba lenne hagyni, hogy itt menjenek tönkre, gondolta. Majd megkéri Rochus bácsit, hadd ajándékozza el a holmit. A gyarmatáru-kereskedőjük kifutója, Max Reichert hogy örülne ne­ki! Szegény anyja úgysem tudja, hogy öltöztesse három nagy fiát. Így mindegyik kaphat egy-egy öltönyt meg hozzá meleg kabátot.

Ezután előkereste a kosárkájából a kofferek kulcsait, ki­nyitotta a két hatalmas láda zárját, és felhajtotta a tetejüket.

Színültig megtöltötte őket a sok, rég elfeledett módi sze­rint készült ruha és fehérnemű. Maria Bernd borzalmas ha­lála után az apja mindenét összecsomagoltatta, és felhozatta ide. Gondolni sem bírt arra, hogy valamit elajándékozzon be­lőle. Szentségtörésnek érezte volna, ha más hordja ezeket a darabokat. Így aztán évtizedek óta itt pihent minden anélkül, hogy bárki is törődött volna vele.

Ruth egyik ruhát a másik után vette kézbe, kirázta, azután félrerakta. Moly nyomára szerencsére nem bukkant, de azt megállapította, hogy a jelenlegi árak mellett egy egész va­gyon rejtőzik a két kofferben. Utcai és alkalmi öltözékek, há­ziruhák, kabátok, pelerinek és más ruhadarabok a legdrágább gyapjú- és selyemszövetből. Az a csipkebetétes fehér ruha is előkerült, amelyben Maria Bernd modellt ült az apja íróasztala felett függő festményhez. Rengeteg finoman kidolgozott, békebelien mértéktartó fehérnemű is akadt, ezenkívül kis kézitáskák, válltáskák, legyezők és hasonló apróságok, amelyek az elegáns hölgyek kelléktárához mindenkor hoz­zátartoztak. Valóságos kincsek lapultak a kofferekben. Ruth elmerengett a holmik felett, amelyek valaha nyilván korsze­rűnek és divatosnak számítottak.

Egykori viselőjük rég elporladt már. Az emberkéz alkotá­sai nemegyszer túlélik magát az embert. E szép ruhák alatt va­lamikor mélyen érző szív dobogott, egy szív, mely hűségesen, forrón szeretett.

Vajon a férfi, akiért hevült, megérdemelte-e szerelmét? Miért nem adott hírt magáról, miután Rochus Bernd elbocsátotta. Nem is értesült Maria tragikus végétől, vagy csak nem akart közelíteni az apához, aki elveszítette imádott gyerme­két? Ilyen könnyen elfelejtette a minden bizonnyal szép, ked­ves és jószívű leányt, akit egykor szeretett, vagy talán nem is szerette érdeme szerint?

Ábrándozva merült foglalatosságába, s közben a tetőtéri helyiség ablakán át kipillantott a behavazott fákra. Újra eszé­be jutott a találkozás az idegennel. A puszta gondolattól is felgyorsult az érverése. A harminc év körüli férfi maradandó benyomást tett rá, s úgy érezte, mintha most jobban érte­né Mariát és szerelmét, mint eddig. De miért?

Bosszúsan húzta ki magát, és heves mozdulattal hátrasöpörte homlokába hullott tincseit. Máskor szigorú önfegye­lem jellemezte, és nem engedte, hogy ilyen érzelgős gon­dolatok zavarják meg. Ma pedig már sokadszor esett kísértésbe.

Szinte kapkodva folytatta a munkát. A koffer aljára jutott, és kezdte gondosan visszarakosgatni a holmikat.

Épp egy finom, puha gyapjúruhát hajtogatott bele, élvezettel fogta meg a lágy, kellemes tapintású anyagot, s még egyszer, mintegy becézve simogatta végig. Ekkor hirtelen megzizzent valami, mintha papír bújt volna meg a szövet alatt. S valóban, a szoknyarész oldalvarrásában zseb, abban pedig összehajtogatott levél rejtőzött.

Ruth kíváncsian forgatta a kezében. Talán ez a levél, ame­lyet annak idején, az összecsomagolásnál nem vettek észre, érdekes lehet a gyámja számára.

Az ablakfülkéhez lépett, széthajtogatta a papírt, és pillan­tása a határozott, lendületes férfikézírásra esett. Akaratlanul is olvasni kezdte, s mindinkább belefeledkezett. A levél a következőképpen szólt:

"Drága szerelmem!

Ha tudnád, mily nyugtalan vagyok, amióta egyedül kellett visszaengedjelek apádhoz! Mennyivel szívesebben léptem volna veled együtt a színe elé, hogy megmondjam neki: Nem engedelmeskedhettünk szigorú parancsának, mert szerelmünk erősebbnek bizonyult, mint az akarat, mely kettőnket szétszakítani igyekezett. Angliában újból egymásra találtunk, s már rég férj-feleség vagyunk. Gyermekünk is született, egészséges kisfiú, a szemünk fénye. Már csak egy dolog hiányzik az én imádott Mariám boldogsá­gához - az atyai áldás. Kérem, ne tagadja meg tőlünk! Nem viheti rá a lélek, hogy közénk álljon.

Így beszéltem volna apádhoz, Maria, de Te nem akartad. Te magad kívántál meggyónni neki, finoman kíméletesen fel akartad készíteni a közlésre, miszerint Longvillage-ben titokban egybekeltünk. Ó, drágám, újra és újra köszönöm, hogy elutazásodkor ismét bizonyítékát adtad szerelmed­nek, kimondhatatlanul boldoggá tettél szavaiddal: »Ha hir­telen leáldozna életem napja, akkor is teljes életet éltem, mert osztályrészemül jutott ez a mámoros esztendő veled, és szeretett gyermekemmel.«

Örökké hálás maradok Jenny nénédnek is, akit könyörgé­sed arra indított, hogy a boldogsághoz segítsen bennünket. Lelki szemeimmel most is látlak a kis falusi templom oltára előtt; olyan szépen és kedvesen, akár egy angyal. Az agg lelkész egymásba tette kezünket, miután a közsé­gi elöljáró jelenlétében aláírtuk az anyakönyvet. Milyen egyszerűen zajlott le az esküvő, a nagy hatalmú gyáros, a dúsgazdag Rochus Bernd leányának násza! A tényt, hogy az egyszerű Claus Herfurt hitvesévé lettél, az egyházközség anyakönyvének megsárgult lapjai őrzik. Feleségül vettelek, és örömükben felujjongtak mind az angyalok. A fé­nyes ünnepség elmaradt, csak egy szerény papírdarab - a

Házasságlevél - tanúskodik az eseményről, s immár Te az enyém, én a Tiéd. S a kettőnké az az aranyfürtös kislegény, akinek az arcából az anyja szeme ragyog rám. A mi Ger­tünk! Imádott hitvesem, milyen gazdaggá is tettél! Most pedig itt ülök, és nyugtalanul várom, hogy hírt adj magad­ról. Minden lépésedet aggódó szerelemmel követem. Tu­dom, milyen félve tekintesz a vallomástétel elé minden bátorságodat össze kell szedned, hogy felfedd apád előtt a titkunkat. Örömest levenném a válladról ezt a terhet, ahogy minden más nehézséget is, de te attól tartottál, hogy a Te féktelen Clausod nem tud elég finoman tárgyalni édes­apáddal. Szót fogadtam, de nehezen bírom ezt a tétlenvá­rakozást. Néha elfog a szorongás, hogy apád erőszakkal visszatart Téged, semmibe véve házastársi jogaimat. Olyankor kirohanok a szabadba, vagy magamhoz ölelem a mi kis Gertünket. Nem is értem, hogy juthat eszembe ilyen őrültség, hiszen tudom, hogy visszajössz, Maria, visszajössz a gyermekedhez, senki és semmi nem tarthat távol tőlünk. Most már apádnak sincs hatalma fölötted, hiszen nagykorú voltál, amikor a kezedet nyújtottad nekem. Ez­zel erősítem magam, amikor rám tör a félelem, hogy többé nem ölelhetlek a keblemre. Számolom az órákat, amíg végre visszatérsz, vagy magad után hívsz. A kis vasgyúró édesdeden alszik a közelemben, a dadája épp most ment ha­za a családjához. Gondosan lefektette, Betty Flead, a nagy­nénéd szobalánya pedig időről időre benéz hozza, végte­lenül gyöngéd tekintettel figyeli. Jenny nénéd ma nem tud foglalkozni vele, rosszul érzi magát, az ágyat nyomja. Azt hiszem, ki kell hívatnunk az orvost, de remélhetőleg nem súlyos a baj.

Egyébként nem történt semmi, csak a Te Clalusod epekedik utánad. Bárcsak veled lehetnék! Ne szomorkodj, ha apád haragszik, és nem akar megbocsátani, a karjaimba menekülhetsz. Hála istennek, eleget keresek a fordítása­immal, hogy magam is gondoskodni tudjak nőmről és gyer­mekemről. A kiadóm egész éves szerződést kíván kötni velem. Tudom, hogy mi szerény körülmények között is boldogan élnénk. Mondd meg apádnak, hogy nem akarsz mást, csak az áldását! Ezerszer csókollak, egyetlen Mariám!

A Te Clausod"

Ruth mély felindulással olvasta végig a levelet. Rögtön látta, hogy nem idegen szemeknek szánták, mégsem tudott el­szakadni tőle. Miután a végére ért, sóhajtva eresztette le a kezét, és erőtlenül a mellette álló vén karosszékre omlott.

Mihez kezdjen ezzel az írással? Dugja vissza a ruha zsebébe, és, hallgasson róla? Vagy vigye le Rochus bácsinak, akinek bizonyára fogalma sincs a titokról, melyre e sorok de­rítenek fényt?

Amikor tehát a leányát hazahívta, Maria úgy tért vissza az atyai házba, mint feleség és anya, hogy megmondja neki, ti­lalma ellenére feleségül ment Claus Herfurthoz, és egy fiú­gyermeknek adott életet. Nem nyílt rá módja, hogy vallomást tegyen. Talán a halála napján erőt vett magán, de amikor az apja dühösen kirohant, ismét elhagyta a bátorsága. Azután pedig nem adódott alkalma, magával vitte titkát a sírba.

Hát a férfi, akit szeretett? A távoli Angliában várta visszaté­rését, vágyakozott ifjú hitvese után, mígnem valahogy tudo­mást szerzett hirtelen haláláról. Rochus bácsi mesélte, hogy táviratban értesítette a nagynénit a Mariát ért szerencsétlen­ségről, de üzenete keresztezte egymást a Jenny Brown el­hunytát hírül adó sürgönnyel; a néni tehát már nem tudhatta meg, hogy szinte vele egy időben hunyt ki unokahúga ifjú életének a lángja.

Helyette biztosan Claus Harfurt vette kézhez a küldeményt.

Mennyire lesújthatta a csapás.

Miért nem jelentkezett azóta sem? Miért nem tudatta Maria kétségbeesett apjával, hogy a leánya egy kisfiút hagyott hátra. Talán a rettenetes hír vele is végzett? Vagy tébolyult fájdalmában a gyárost hibáztatta, aki elhívta mellőle hitvesét, és a halál karjába taszította? Ki tudja, milyen lelki állapotba került szegény, hiszen leveléből a szenvedélyesen izzó sze­relem hangja csendül ki. Hol lehet most, ha még él egyáltalán, és mi történt a fiával?

Ruth máskor nem könnyen zökkent ki a nyugalmából. Korán megtanulta, hogy uralkodjék magán és legyőzze érzése­it. Most azonban reszketett a felindultságtól, amikor Rochus bácsira gondolt, és elképzelte, mit érez majd, ha elolvassa ezt a levelet.

Odaadhatja-e neki? Ha megteszi, talán súlyosbítja az állapotát.

Viszont eltitkolhatja-e előle felfedezését?

Nem, nem! Bizonyára a sors akarta, hogy rábukkanjon a levélre. Több mint harminc év után a bácsinak meg kell tud­nia amit Maria annak idején el akart mondani neki. Harminc magányos év után meg kell tudnia, hogy Maria fiút hozott a világra, az ő unokáját oly sokáig szeretetre éhesen tengette az életét s közben valahol a nagyvilágban él az unokája, mert talán él még, s ha igen, akkor közben férfivá érett. De miért nem kereste soha a nagyapját? Talán az apja tartotta vissza, mert sértett büszkeségében sajnálta Rochus Berndtől ezt a vigaszt, vagy attól tartott, hogy nem ismeri el a fiút unokájá­nak?

Ezen a kérdésen rágódott, aztán eszébe jutott, hogy odalenn várja a kötelesség. Felegyenesedett, még egyszer átfutotta a levelet, és magához vette.

Sietve visszacsomagolt a kofferekbe, és lezárta mindket­tőt. Elhatározta, hogy mindenképpen megmutatja az írást Rochus bácsinak, nem titkolhatja el, amit a sors rendelése a kezére játszott.

Lassan ereszkedett le a lépcsőn, és azt fontolgatta, miként közölhetné a lehető legkíméletesebben a titkot. Ki kell vár­nia a kedvező alkalmat, mielőtt átadja neki, amit talált. Legalább ebéd utánig el kell halasztania a leleplezést. Ha az öreg­úr étkezés előtt felzaklatja magát, az megárthat neki.

A visszafojtott izgalomtól kissé sápadtan épp akkor ért le az előcsarnokba, amikor a gyámja látogatója távozni készült. Seidel kereskedelmi tanácsos mosolyogva üdvözölte, és elismerőleg bólogatott:

- Szépen talpra állította az én jó öreg Bernd barátomat, majd kicsattan az egészségtől, újra olyan erős, mint a betegsége előtt. Ha ágynak találnék esni, magam is kegyednél jelentkezem ápolásra.

- Csak bátran, tanácsos úr - mosolygott kissé szórakozot­tan, a leány.- De ha rám hallgat, inkább ne betegeskedjék. Szóval jó hangulatban találta Rochus bácsit?

- Remek hangulatban! Már alig várja az utazást, úgy ter­vezget, mint egy fiatalember. Mire Olaszországból visszatér­nek, tökéletesen helyrejön.

- Adná Isten, tanácsos úr!

- Hát akkor a viszontlátásra, Ruth kisasszony! Nem tartom fel tovább, a gyámja már várja.

- Viszontlátásra, tanácsos úr! Rögtön be is megyek hozzá. Ezzel sietett a dolgozószobába.

Rochus bácsi örömmel fogadta.

- Jót diskuráltunk az én Seidel barátommal áradoztunk a régi szép napokról, amikor az ember egy tallérért pazar va­csorát kaphatott. Azok az idők már nem jönnek vissza.

- Én is azt hiszem, Rochus bácsi.

- Most viszont ebéd előtt írnod kell egy levelet, aztán egy negyedórát sétálhatnánk a kertben.

Szívesen, Rochus bácsi. Máris diktálhatsz.

- Írd meg az ügyvédemnek, Jungmann doktornak, hogy a napokban, amint időt tud szakítani, jöjjön át, mert komolyan szeretnék tanácskozni vele a végrendeletemről - felelte az öregúr, miközben Ruth helyet foglalt az írógépnél. - A testamentumomnak minden körülmények között kész kell len­nie az elutazásunk előtt.

A leány munkához látott, s ekkor hirtelen eszébe jutott valami. Rochus bácsi talán egészen másképp végrendelkezne, ha megtudná, hogy valószínűleg létezik egy közvetlen örö­köse - a leánya fia. Vajon mit szólnának a Bernd testvérek a hírhez, miszerint a bácsikájuk egy náluknál sokkal közelebbi rokonra talált?

Ha sejtenék, miféle írásra bukkantam, minden eszközzel megpróbálnának rábírni, hogy eltitkoljam Rochus bácsi elől.

Ruth meglehetősen lesújtó véleményt táplált Lenáékról, bár tiszta és nemes gondolkodásmódjával fel sem tudta fog­ni az elvetemültségnek azt a mélységét, amelybe a két pénz­sóvár rokon süllyedt.

Az meg sem fordult a fejében, hogy egy új örökös felbukkanása rá nézve is hátrányos következményekkel járhat. Mi sem állt tőle távolabb, mint a gondolat, hogy a levél elsikkasztásával előnyhöz juthatna.

Elhatározta, hogy ebéd után, amint Rochus bácsi jóllakott, és szokás szerint pihent egyet, kíméletes bevezető kíséreté­ben átadja neki az írást.

Befejezte és megcímzett borítékba zárta a levelet, majd az öregúrral kettesben sétálni indultak. Az inas gondosan rá­adta gazdájára a szőrmekabátját, még sálat is tekert a nyaka köré.

- Ej, Heinrich, nem az Északi-sarkra készülök! - jegyezte meg Bernd.

- Engedelmével, nagyságos uram, jobb félni, mint meg­ijedni.

Rochus bácsi a leányba karolt, de már nem támaszko­dott rá.

Lassan lépkedtek fel-alá a ropogósra fagyott havon. Ruth hirtelen összerezzent. A kerítésen túl ismét megjelent az ide­gen fiatalember. Nyilván most tért vissza az erdőből, és a városba tartott. Ahogy azonban megpillantotta Ruthot az öreg­úr oldalán, egyszerre földbe gyökerezett a lába, tágra meredt szemmel figyelt, arca feldúltságot tükrözött.

A gyáros is észrevette a jövevényt. Éles, átható tekintete fürkészőn szegeződött a fiatal férfi erőteljes alakjára, aztán mo­solyogva megszólalt:

- Nézd csak, kicsi Ruth, alighanem meghódítottál valakit, mert nem valószínű, hogy irántam érdeklődik oly csillapíthatatlanul a fiatalúr.

A leány elvörösödött, zavarában azt sem tudta, mit mondjon.

- Na, na, na - nevetett az öreg -, nem kell annyira pirulnod. Igazán nem hányom a szemére, hogy kedvtelve néze­get téged. Egyébként joggal forgolódik egy ilyen csinos le­ány után, mert maga is igen jóképű, jó kiállású legény. De lám, már megy is tovább. Igazán kár.

Az idegen bizonyára belátta, hogy leplezetlen bámészko­dása terhére lehet a kertben sétálóknak. Nagyot sóhajtva el­fordult, és előbb tétova, majd mind gyorsabb léptekkel távo­lodott a kerítés mentén. Ruth nem említette, hogy már ko­rábban is találkozott vele. Megilletődöttségében egy szót sem tudott kinyögni.

Az öregúr jóleső érzéssel figyelte a fiatalembert, aki rendkívül kellemes benyomást tett rá.

Azután könnyedén tereferélt Ruthtal, s egy negyedórával később asztalhoz ültek.

IV.

Mialatt Rochus Bernd déli pihenőre tért, Ruth ismét járt egyet a kertben. A bácsi még étkezés közben is élcelődött egy kicsit az idegenre gyakorolt vonzerején. A leány hasztalan győzködte, hogy a fiatalember nem őt, hanem az öregurat figyelte.

- Ugyan mi érdekeset találhat egy ilyen vénségben, aki már a hamut is mamunak mondja? - tréfálkozott a gyámja.

- Nagyon is sokat. Talán festő, és valami karakteres fejet keres az új képéhez - vélte Ruth.

Aztán az öreg lefeküdt, s most Ruth azon tanakodott, miképpen készítse fel bejelentésére. Az idegen azonban folyton visszalopózott a gondolataiba. Kire is hasonlít, és miért keltette fel a villa annyira az érdeklődését?

Miközben a hóborította bokrok mellett haladt, egyszerre megtorpant. Újfent meglátta az idegent, aki sietve közeledett a város felől. Ruth a bokrok takarásába húzódva várt. A fé­rfi a kerítéshez érve lelassította lépteit, végigsétált a telek ut­cai oldala mentén, majd visszafordult, s ezalatt szüntelenül a villa homlokzatát leste. Úgy tűnt, nem is gondol arra, milyen feltűnést kelt a félreeső utca egyetlen járókelőjeként.

A leány lélegzet-visszafojtva figyelte rejtekéből. Észre­vette, hogy az idegen hirtelen megáll egy fatörzs mögött, fe­szesen kihúzza magát, és tekintetével egy bizonyos ablakot kémlel.

Ruth önkéntelenül ugyanabba az irányba fordult, s meglátta Rochus bácsit, aki hálószobája nyitott ablakában állva né­hány mély belégzést végzett, ahogy délutáni szunyókálása befejeztével szokta. Miután ismét becsukta az, ablakot, és el­tűnt szem elől, a fa mögött lapuló Idegen felsóhajtott, kalapját feje búbjára tolta, mint akinek hirtelen melege lett, és né­hány lépéssel a kertkapunál termett. Ott egy darabig tétovázott, már-már meghúzta a csengőt, hogy bebocsátást kérjen, de aztán elővonta a zsebóráját, felpattintotta a fedelét, majd megrázta a fejét, mintha azt gondolná, nem, ilyenkor nem il­lik látogatóba menni, végül sarkon fordult, és elment.

Ruth nem értette viselkedését, csak annyit tudott biztosan, hogy az idegen érdeklődése kifejezetten Rochus bácsira irá­nyul, s nyilvánvalóan be akart csengetni, amitől csak azért tekintett el, mert az időpontot alkalmatlannak ítélte.

Sietve visszatért a házba, mert tudta, hogy a bácsi már várja.

A dolgozószobájában találta az öreget, aki mosolyogva fogadta, amikor belépett.

- Jól aludtál, Rochus bácsi?

- Kitűnően. Majdnem úgy érezném magam, mint azelőtt, ha időnként nem jelentkezne az a szorító szívtáji fájdalom. De ez aligha függ össze a kiállt betegséggel, inkább afféle öreg­kori tünet. Csak nem szoktam hozzá, hogy a szervezetem ren­detlenkedik.

- Majd elmúlik, Rochus bácsi.

- Remélem, de ha nem, akkor sem komoly - emelkedett fel, és egy szekrényhez lépett.

- A mozgásodon egyáltalán nem látszik a korod. Olyan ruganyos a járásod, akár egy ifjúé.

Az öreg mintegy próbaként néhányszor végigsétált a he­lyiség hosszában, s igyekezett minél fiatalosabban lépkedni. Ruth figyelte, s hirtelen mintha áramütés érte volna. Egyszer­re világossá vált előtte, hogy kire emlékeztette annyira az idegen: Rochus bácsira!

Igen, ugyanaz a járás, ugyanaz az egyenes derék, széles váll. Épp így tartotta a fejét, és igen, az arcvonásai is a bácsi­ra hasonlítanak. Kivált a szeme, az a mélyen ülő szürke sze­me, mely olyan erélyesen villogott.

- Villámcsapásként hasított tudatába a felismerés, aztán a levélre gondolt, amit talált, arra, hogy Rochus bácsinak uno­kája van, aki ha é1- a harmincas évei elején járhat! Az ide­gen pedig éppen ennyi idős lehet, feltűnő érdeklődéssel fi­gyelte a villát és annak gazdáját, s be is akart jönni.

Lázas izgalom vett rajta erőt. Lehetséges, hogy az idegen nem más mint a gyámja unokája? Ez megmagyarázná a viselkedését. És a két férfi hasonlósága is tagadhatatlan.

- Kissé szórakozottnak látszol, kedvesem - hallotta most Rochus bácsi hangját.

Összerezzent, és riadtan pillantott fel.

- Hogy érted ezt?

Az öregúr megfenyegette a mutatóujjával.

- A ma délelőtti hódításod látni valóan erősen foglalkoztat, kicsi Ruth, Már kétszer is kérdeztem, hogy sétálni voltál-e, de választ még nem kaptam.

- Jaj, Rohus bácsi - seperte ki homlokába hullott haját a leány - hódításról szó sincs, de az igaz, hogy szórakozott vagyok. Valami jár a fejemben, és veled is épp erről szeretnék beszélni.

- Nocsak, kíváncsivá tettél. Halljuk, mi az, ami a szívedet nyomja?

- Kérlek, előbb foglalj helyet a kedvenc karosszékedben, mert hosszúra nyúlhat a dolog.

Az öregúr mosolyogva szót fogadott, és hagyta, hogy Ruth készségesen párnával támassza meg a hátát.

- No, most már kényelembe helyeztem magam, ne csigázz tovább!

A leány leült vele szemben, és mélyet sóhajtott.

- Rochus bácsi, ma ebéd előtt, amíg te látogatót fogadtál, a padláson jártam. Az odafönt tárolt ruháidba beleette magát a moly. Kár lenne hagyni, hogy ott menjen tönkre minden, pedig valaki még boldogan elhordaná. Eszembe jutott Max Reichert, a kifutófiú. Olyan derék, szorgos fiatalember, az édesanyja özvegy, és még két iskoláskorú gyereket kell etet­nie. Megengeded, hogy nekik adjam a holmikat?

Bernd biccentett.

- Te kis irgalmas szamaritánus, hát ez izgat annyira? Fe­lőlem mindent odaadhatsz annak a derék Maxnak.

- Nagyon fog neki örülni. Egyébként is mindenféle kincsek­re akadtam odafönt. Például ott áll még a két hatalmas, ruhá­val és piperecikkekkel teli utazóláda, amit a leányod használt Angliában.

- Csakugyan, Maria kofferjei! - siklott a gyáros pillantása a falon függő képre. - Felvitettem őket, mert nem bírtam elviselni az emlékeimet. Az idő begyógyítja a sebeket, bár akkoriban nem hittem volna. Azért még mindig fáj, hogy egy fiatal életnek ilyen rettenetes véget kellett érnie. Egyetlen gyermekem elvesztése borzalmas magányba taszított.

- Ez nekem is eszembe jutott, amikor átnéztem a ruhákat, hogy nem molyosak-e. Egytől egyig kitűnő állapotban meg­maradtak, olyan pompás anyagokból készültek, amilyeneket manapság nem is látni. Sok-sok évvel túlélték a gazdájukat.

- Bizony, gyermekem, az ember romlandóbb sok kevésbé értékes dolognál. Ha azonban arra célzol, hogy ezeket a ru­hákat valamiképp hasznosítani kéne, meg kell mondanom, nincs szívem idegeneknek adni őket. Hadd maradjanak csak odafönn, amíg én már nem leszek.

- Nem úgy értettem, Rochus bácsi. Csak beszélni szeret­tem volna veled a leányodró1. Tudod, amikor ránézek a kép­re, ott, az íróasztal fölött, arra gondolok, milyen kegyetlen a sors, hogy ennyi szépséget, jóságot, ifjonti bájt elpusztított. Ugye ... nagyon szeretted őt?

- Szeretett hitvesem halála után ő volt mindenem - bólin­tott gyászos tekintettel az öreg. - Úgy szerettem, ahogy egy apa csak Szeretheti a leányát.

- Mégis megtagadtad a leghőbb kívánságát.

- Igen, azt tettem! Milyen kisszerűnek tűnik ma előttem ak­kori bőszült tiltakozásom, amelyre hiú apai büszkeségem sarkallt.

- Ha tudod, hogy semmiképp nem hajlandó lemondani a szerelméről, akkor ugye végül mégis beleegyezték volna?

- Kedves gyermekem - meredt maga elé Bernd -, az olyan szerencsétlenség, ami engem ért, megpuhítja az embert. Ma már nem tudom, meddig berzenkedtem volna e frigy ellen. Csak annyi biztos, hogy boldognak akartam látni a leányomat, s azt képzeltem, számára nem hozhat boldogságot az a há­zasság, mert jobbat érdemel annál a férfinál. Talán igazság­talanul ítéltem meg, talán nem, de akárhogy is, készségesen odaadnám az életemet és minden vagyonomat, ha visszavon­hatnám Mariához intézett utolsó szavaimat. Egyszerre szánalmas törpeségnek tetszett minden ellenkezésem, amikor gyermekemet kiterítve láttam.

- Mindent megbocsátottál volna neki, ha visszahozhatod az életbe?

- Nincs olyan, amiért azok után haragudtam volna rá.

- Rochus bácsi! - állt fel a leány, és az izgatottságtól sá­padtan a karosszékhez lépett. A hangja reszketett. - Nem akármilyen okból hoztam szóba ezt a témát. Óvatosan akar­talak felkészíteni a hírre, amely talán kissé felzaklathat.

A férfi meglepetten nézett fel. A falfehér, reszkető arcot fürkészte.

- Miről beszélsz?

- A leányod egyik ruhájának a zsebében egész különös tartalmú levelet találtam.

- Levelet? - figyelt fel Bernd, átható tekintetét Ruth szemébe mélyesztette. - A leányom levelét?

- Nem, egy neki szóló írást, amelyet Claus Herfurt küldött.

- Szerelmes levelet? Bizonyára az előtt írta, hogy elbocsátottam.

- Nem, jóval később, közvetlenül Maria Angliából való hazatérése után.

- Valóban? Ezek szerint nem felejtette el, nem mondott le róla? Ennek örülök. Annyi éven át szemrehányásokkal kí­noztam magam, hogy szétzúztam a leányom boldogságát. Azt hittem, azzal a tudattal kellett elmennie, hogy a férfi, akit szeretett, annyira sem értékelte, hogy harcba szálljon érte. Nem is próbált védekezni, hagyta, hogy elküldjék, és többé nem hallatott magáról. Most pedig azt mondod, hogy továbbra is leveleztek egymással. Tehát Maria tudta, hogy a szerel­me nem felejtette el, és ezért jelentette ki, hogy sosem lesz más férfi felesége. Legalább a viszonzott szerelem boldog bizo­nyossága megmaradt neki mindhalálig. Isten áldja ezért azt az embert!

- Drága Rochus bácsi, most már oda merem adni neked azt a levelet.

- Hát olyan nagy bátorság kell hozzá?

- Több, mint gondolnád. Nem tudtam, hogy nem hoz-e ki a sodrodból a dolog, de a szavaid elárulták, hogy ma már el­nézőbben gondolsz mindarra, ami annak idején történt és szilárd meggyőződésem, hogy ha felizgatod magad, az jóté­kony izgalom lesz, mely semmiképp sem árthat neked. Mert bizonyos, hogy izgalmas hír vár rád, ezért volt ez a hosszú bevezető.

- Ej, te kis Ruth, te nálam is izgatottabbnak látszol, hiszen reszketsz. Add csak ide nyugodtan azt a levelet! Bármi is a tartalma, úgy érint csupán, mint egy régi seb fájdalmának az emléke.

- De kérlek - vonta elő ruhája kivágásából a levelet a le­ány -, légy erős, nagy meglepetésre számíthatsz.

Az öregúr átható tekintetet vetett rá, miközben a papír után nyúlt, és szét akarta nyitni.

- Várj még egy pillanatot! - fogta le a kezet Ruth. - Előbb vedd be a nyugtató tablettát, amit az orvos felírt. Tudom, hogy magadnál tartod.

Bernd a fejét csóválta.

- Hát csakugyan azt hiszed, hogy ezek a régmúlt dolgok annyira felzaklathatnak?

- Ha rég elmúltak is, a következményeik talán a jelenben is élnek. Vedd csak be azt a gyógyszert, hogy engem megnyugtass!

- Na, adj hamar egy korty vizet! Tessék, a tabletták, a kedvedért beveszek egyet.

Egy kis vízzel lenyelte az orvosságot, aztán kibontotta a levelet, és olvasni kezdte.

Ruth félve figyelte, s nem alaptalanul szorongott, mert az írás még sokkal jobban felizgatta az öreget, mint hitte.

Miután a végére ért, összetörten hanyatlott hátra, és han­gosan felnyögött. Megrendítő pillantással nézett le Ruthra, aki aggódva a lábához kuporodott, és onnan figyelte.

- Unokám született, és én nem is tudtam róla - szólalt meg fátyolos, elcsukló hangon. - Egy fiú maradt a leányom után, aki vér a véremből, és senki sem mondta meg. Hagytak ma­gányosan szenvedni, pedig milyen gazdag lehettem volna.

Szavai megindítóan csengtek.

- Mégsem lett volna szabad megmutatnom a levelet? Fájdalmat okoztam vele?

- Ha eltitkolod előttem, azzal pokoli kegyetlenséget követsz el. Hál istennek, nem tetted, és köszönöm.

- Mondd kedves Rochus bácsi, elismered utódodnak az unokádat, ha még él?

- Vajon akar-e tudni rólam? Ha valóban él még, miért nem talált eddig utat hozzám?

- Talán nem mert, talán azt hitte, megtagadod, mivel a szü­leit is el akartad választani egymástól. Esetleg a büszkesége nem engedte volna, hogy hozzád forduljon. Elképzelhető, hogy az apja kemény szívű, kérlelhetetlen embernek festett le, vagy pedig mindketten a te hívásodra vártak, abban a hi­szemben, hogy a leányod felfedte előtted a titkát. Látnivaló­an sokáig habozott, igyekezett erőt gyűjteni, mert a levél augusztus 25-én kelt, Maria halálának napja pedig szeptember 14-e. A kettő között mindent meggyónhatott volna. Hogy nem tette, azt a férje nem tudta. Azt hihette, nem akarsz hal­lani sem róla, sem a fiáról, ő pedig nem kívánta rád erősza­kolni magát. Büszke, egyenes jellem lehetett. Isten tudja, ho­gyan viselte imádott felesége halálát. Hogy mennyire szeret­te, az meggyőzően kiviláglik levele minden sorából.

- Igen, ezek után nem kételkedhetem érzései valódiságá­ban. Áldott legyen a neve, hogy teljes boldogságot nyújtott leányomnak, mielőtt az itt hagyta ezt az árnyékvilágot. Még­is kegyetlenség, hogy megtagadta tőlem az unokámat, ma­gányra kárhoztatott. Valami úton-módon tudomásomra hoz­hatta volna a gyerek létezését anélkül is, hogy megalázkod­jék előttem. Ami pedig az utóbbit illeti, ha még él, úgy bizonyosan szikrája sincs benne a rokonság érzésének, kü­lönben megkeresett volna.

Ruth az idegen fiatalemberre gondolt, és szívében megér­lelődött a bizonyosság, hogy az Rochus Bernd unokája. Min­den egybevágott,

- Rochus bácsi, azt hiszem, az unokád elindult hozzád.

Talán már régebben is, de ma mindenképpen.

- Honnan veszed ezt? - egyenesedett fel megtört tartásából a gyáros. A leány elmesélte délelőtti találkozását a jövevénnyel, majd így folytatta:

- Tudod, ahogy az imént fel-alá járkáltál, egyszerre megvilágosodott előttem, hogy ő az unokád. A járása, a tartása hajszálra a tiéd, ennél jobban nem is hasonlíthat egyik ember a másikra. Az arca is a te vonásaidat viseli, nem olyan fe­szült és kemény, mégis eltéveszthetetlen az egyezés. És az arcából a te szemed nézett rám, vagy inkább az anyjáé, mert a tekintete fiatalosabb, lágyabb. Csodával határos, hogy ép­pen ma bukkantam erre a levélre, miután találkoztam vele. Ha pedig az unokád, amit most már biztosra veszek, akkor sem­miképp sem közömbös irántad, mert szinte megbabonázva bámult rád. Nem nekem szólt az érdeklődése, csakis neked. Téged figyelt. Még ebéd után is odakint sétálgatott.

Ezzel beszámolt délutáni megfigyeléseiről.

- Tágra nyílt, izzó szemmel meredt az ablakra, amelyben megjelentél, és már épp bebocsátást akart kérni, de egy pillantás az órájára figyelmeztette, hogy ez nem a legalkalmasabb időpont. Vissza fog jönni, falán már holnap.

Az öreg megragadta a kezét, és úgy szorította, hogy fájt. - Ó, Ruth, ha igazad lenne! Ha tényleg ő az! Azonnal ro­konszenvesnek találtam, rajta felejtettem a szemet, pedig nem sejtettem, hogy az unokám lehet. De hátha nem jön vissza, hátha ez a pillantás az egyetlen, amelyet a sors juttatott nekem? Hogyan találjam meg, ha magától nem tér vissza?

- Légy nyugodt, visszajön - sóhajtotta a leány csillogó szemmel. - Amiképp idehajtotta a vágy, hogy láthasson té­ged, eddig háromszor, amennyire tudom, de talán tudtomon kívül még többször is, úgy jelentkezik majd újra.

Az öreg zihálva hallgatta a biztatást.

- Ha ismét látod, ne engedd el, fogd meg, és hozd ide hoz­zám! Ruth, édes kicsi Ruth, mennyire gazdaggá tettél! Kez­dem magam is azt hinni, hogy az unokámat láttam ma. A sze­mem megörült neki, mielőtt a szívem felismerte volna. Ha ez a levél igazat állít, és hogy is hazudhatna, ha a leányom egy fiút hagyott hátra ... akkor... akkor van örökösöm, akire örömmel hagyom hátra javaimat. Rólad nem feledkezem meg, az unokámnak is a lelkére kötöm, hogy viseljen gondot rád. Na de a többiek, mit számítanak nekem ezek után? Csak kényszeredetten testáltam volna rájuk a vagyonomat, mivel nem volt más rokonom, de most került helyettük szívem szerint va­ló örökös. Jó, hogy már megírtad a levelet az ügyvédnek. Így mégis kellemes a végrendelkezés, most örülök a vagyonom­nak, ami egyébként testamentum nélkül is az unokámat il­letné. Csak rólad akarok külön gondoskodni, a többi mind az övé, az unokámé - az unokámé!

Megrendülten temette tenyerébe az arcát. Ruth meghatottan simogatta meg ősz fejét.

- De jó, hogy boldognak látlak, Rochus bácsi!

- Lám, velem örülsz, még akkor is, ha így elesel a nagyobb örökségtől. Mindig tudtam, hogy önzetlen vagy.

- Büszke örömmel tölt el, ha annak tartasz. Nyomasztott, hogy a Bernd testvérek örökséglesőnek hittek. Nagy kő esett le a szívemről, hogy most jogos örököst találtál.

- Az ám, de vajon megtalálom-e újra? Visszajön-e még?

- Biztosan, efelől nyugodt lehetsz. Ha nem jön, majd mi hívjuk. Ismerjük a nevét: Gert Herfurt. Ha nem kerül elő ma­gától, megkeressük. De jönni fog.

- Még egyszer köszönöm, kedves gyermekem, hogy ekko­ra örömhírt hoztál! Hanem most pihennem kell egy cseppet, úgy érzem, repülni tudnék, mégis elfogott a fáradtság. Add csak a levelet, szeretném még egyszer elolvasni, ha majd ma­gam leszek. Tudod, sok ennyi öröm az én vén szívemnek, egy kis nyugalomra vágyom. Van örökösöm, Ruth, az uno­kám! Isten tartsa meg, vezesse el hozzám, és adja, hogy büszke lehessek rá!

Az idős férfi bágyadtan búcsút intett, Ruth megigazította a párnáját, és kiosont a szobából.

Az ajtó előtt az öreg inas állt.

- Heinrich, Rochus bácsinak pihennie kell - lépett oda hozzá a leány -, nem szabad zavarni. Ügyeljen rá, hogy senki ne lépjen a szobájába!

- Csak nincs rosszul a nagyságos úr?

- Ellenkezőleg, nagy-nagy öröm érte, és az izgalom kissé kimerítette.

V.

Amikor Ruth Alving a hasonlóság folytán Rochus Bernd uno­kájának vélte a fiatalembert, valóban nem tévedett.

Miután Gert hátat fordított a Bernd-villának, gyors léptek­kel az útkereszteződéshez indult, ahol rövid várakozás után villamosra szállt. A pályaudvarig utazott, amelynek a közelében lakott.

A szállodai szobában egy fotelba vetette magát, és a karfára könyökölt. Gondolatai visszatértek a villához. Egy de­res hajú öregurat keresték, meg azt a bájos, ifjú szőkeséget, akit ma délelőtt látott először, és aki első pillantásra olyan mély benyomást tett rá, hogy többé nem tudta elfelejteni. Va­jon kicsoda ő? Miféle kapcsolatban lehet Rochus Bernddel, a nagyapjával, aki korábbi ismeretei szerint, egészen magányosan él az elegáns épületben? Szemlátomást a házhoz tar­tozik mindenképpen meghitt viszony fűzi őket egymáshoz, ez kitűnt a viselkedésükből, amikor a kertben együtt sétáltak.

A hölgy nagyon megtetszett neki. Volt valami a lényében, ami megérintette a szívét, és ahogy megpillantotta, szinte elfelejtette, mi hozta Berlinbe.

Egyenesen Angliából érkezett, hogy a nagyapjával találkoz­zék. Claus Herfurt csak nemrégiben hunyt el, és röviddel halála előtt fia tudomására hozta, hogy az anyai nagyapja még él. Egyben elmesélte neki élete és szerelme történetét.

Vagyontalan katonatiszt gyermeke lévén, nyelvi tanulmá­nyokat folytatott, az érettségi után egyetemre ment. Apja azonban elhalálozott, így ott kellett hagynia az iskolapadot, hogy minél előbb pénzt kereshessen. Levelezői állást vállalt, két évvel később pedig, kedvező feltételekkel a Bernd cég­hez szerződött.

Főnöke legnagyobb megelégedésére végezte munkáját.

Bernd időnként még magánlakására is hívatta, hogy levele­ket fordíttasson vele.

Egy ilyen alkalommal ismerkedett meg Mariával. Vára­koznia kellett Rochus Berndre, és addig a leánya a maga ked­ves módján elszórakoztatta. Ez a rövid együttlét mindkettejük számára sorsdöntőnek bizonyult. Claus Herfurt beleszeretett rátarti főnöke leányába, s amikor észrevette, hogy az is keresi az alkalmat az újabb találkozásra, és viszontszereti boldogsága nem ismert határokat.

A szerelmesek ettől kezdve titokban találkozgattak, és Maria azon aggodalmának adott hangot, hogy az apja sem­mi szín alatt nem fog beleegyezni a házasságukba. Ugyan­akkor megfogadta Clausnak, hogy sohasem hagyjad, s ha másként nem, akár az apja hozzájárulása nélkül is feleségül megy hozzá.

Egy szép napon aztán az apa rájött, hogy s mint állnak egy­mással. Kérdőre vonta leányát, aki bátran hitet tett szerelme mellett.

Bernd hallani sem akart a frigyről, Angliába száműzte Ma­riát, és azonnali hatállyal elbocsátotta Claus Herfurtot. A sze­relmesek azonban megbeszéltek egy titkos csatornát, melyen át üzenhettek egymásnak.

Így kapta meg Claus Maria levelét, melyben közölte vele, hogy az apja Angliába, Cornwall grófságba küldi, az édesanyja unokanővéréhez, bizonyos Jenny Brownhoz, aki Long­village faluban lakik. Menjen utána, mert az apja semmikép­pen sem fog beleegyezni a házasságba, de ha kész tények elé állítják, abba bele kell törődnie. Jenny néni nagyon kedvelt őt, és majd rábeszéli, hogy segítsen nekik.

Claus egy másodpercig sem habozott teljesíteni Maria kí­vánságát. Rochus Bernd olyan sértő módon elbánt vele, hogy rá nem kellett tekintettel lennie. Tudta, hogy Maria nagyko­rú, ő pedig már félretett annyit, amiből néhány hónapig elél­degélhet ifjú hitvesével, és azalatt majd körülnéz egyéb jöve­delemforrás után. Szerelme elég erőt adott, hogy ne riadjon vissza a nehézségektől.

Követte hát Mariát Angliába.

A leány közben már maga mellé állította Jenny nénit. A jóindulatú öreg hölgy haragudott a rideg apára, s amikor meg­jelent előtte Claus Herfurt a maga ellenállhatatlan férfiassá­gával, és Mariával együtt folyamodott a segítségéért, mindenbe készségesen beleegyezett.

A lehető leghamarabb megtartották a szerény, csöndes es­küvőt. Maria magával vitte az okmányait, Claus úgyszintén. Így néhány héttel Angliába érkezésük után a leány már boldog asszonnyá lett.

Jenny néni ott tartotta az ifjú párt kedves vidéki házacská­jában. Claus üzleti kapcsolatba lépett egy rangos londoni ki­adóval, és szépirodalmat meg tudományos műveket fordí­tott. Így éltek csöndes boldogságban, amelyre csak az borí­tott néha árnyékot, amikor Maria az apjára gondolt.

Több mint egy év telt el. A fiatalasszony házasságuk tize­dik hónapjában egészséges fiúcskának adott életet, s a kis Gert épp két hónapos múlt, amikor Rochus Bernd hazahívta a leányát. Ő engedett a hívásnak, hogy személyesen és a le­hető legkíméletesebben tudomására hozza az igazságot. Ha elnyeri apja bocsánatát, akkor a férje a gyermekkel követi őt, ellenkező esetben visszatér hozzájuk Longvillage-be. Könnyes búcsút vett szeretteitől, és elutazott.

Claus Herfurt a munkájában keresett vigasztalást. Időköz­ben egy német kiadóval is szerződést kötött. Kitűnő fordítá­saival rengeteg megbízást szerzett. Így nyugodtan nézhetett volna a jövőbe, felesége elutazása óta mégis szinte beteges nyugtalanság vett rajta erőt. Úgy érezte, ezer veszély fenye­geti imádott hitvesét, amíg ő nincs mellette.

Ráadásul a jóságos, mindig segítőkész Jenny néni rögtön Maria elutazása után súlyosan megbetegedett, és néhány nap múlva meghalt.

Claus Herfurt megrendülten fogta le a szemét. Mélységes hálával tartozott neki, amiért a boldogság révébe segítette Mariat és őt.

Jenny Brown végrendeletében kegyes célra hagyta taka­ros kis lakását. Alapítványt létesített magányos idős hölgyek gondozására, melyben élete végéig ingyenes szállást és tel­jes ellátást biztosított hűséges szolgálójának, Betty Fleadnek. Ezt a testamentumot évekkel korábban papírra vetette. Be­tegsége előtt említette Clausnak, hogy szeretné megváltoz­tatni, mert a kis Gertet kívánja örökösévé tenni, de erre már nem jutott ideje.

Röviddel Jenny néni elhunyta után élete legborzalmasabb csapása érte Claust. Megérkezett Rochus Bernd távirata, mely­ben leánya tragikus haláláról értesítette Jenny Brownt. Claus reszkető kézzel bontotta fel a sürgönyt, remélve, hogy ked­vező hírt tartalmaz. Miun elolvasta, az erős, keményköté­sű férfi úgy zuhant a földre, mint egy kidöntött fa. Napokon át a megtébolyodás szélén volt, nem tudta, mit csinál, zavarodottan bámult maga elé. Aztán a hűséges Betty behozta hozzá a kis Gertet, a karjába fektette, és így szólt:

- A kicsiről ne tessék megfeledkezni!

Szavai felrázták fásultságából Herfurtot, aki zokogva ölelte magához gyermekét.

Talán jót is tett neki, hogy az alapítvány, melyre a kis ház szállt, mielőbb át kívánta venni az örökséget. Claus össze­csomagolta a holmiját, és elhagyta a kedves vidéki tanyát, melyben oly boldog napokat élt meg. A költözködés valamelyest elterelte figyelmét a fájdalmáról.

Az újságokból tudott meg minden közelebbit a szerencsétlenségről, mely felesége életét követelte.

Várta, hogy valami hírt kapjon Rochus Berndtől. Bizo­nyosra vette, hogy Maria a halála előtt elmondott neki min­dent.

Mivel további levél vagy távirat nem jött, arra a következ­tetésre jutott, hogy a gyáros nem akar tudni sem róla, sem a fiáról. Feltételezte, hogy neheztel rá, és nem bocsátotta meg leányának, hogy a tudtán kívül házasságra lépett.

Egyszer-egyszer megfogalmazódott benne a kétely, hogy Maria talán mégsem gyónt meg az apjának, s olyankor elkeseredett daccal azt gondolta: "Annál jobb, így legalább nem kell osztoznom a fiamon ezzel az emberrel, aki szét akart választani bennünket. Ha Mariától nem tudott meg semmit a házasságunkról, hát tőlem sem fog."

Kisfiával áttelepedett a lelkészlak üresen álló tetőterébe, közvetlenül a falucska temploma mellé. A templom átelle­nes oldalán, szintén egészen hozzásimulva épült a kis köz­ségháza, amelyben Longvillage bírája és minden egyéb hiva­talossága székeit.

Az első év kínkeservesen telt el. Claus egyetlen vigasza a kis Gert volt, aki a lelkészné asszony és Betty Flead védő­szárnyai alatt cseperedett. A dadája, egy tenyeres-talpas pa­rasztmenyecske több mint egyesztendős koráig táplálta, az­után a tiszteletes felesége meg Jenny néni hűséges szolgáló­ja gondoskodtak róla.

Claus először vissza akart térni Németországba, de nehe­zen vált meg a helytől, ahol egykor oly boldogan élt, s amely­nek minden szegletéhez kedves emlékei fűződtek. Lassan­ként beletörődött sorsába, s a jótékony idő még az ő marcan­goló fájdalmát is enyhítette.

Visszavonultan élt a parókián, minden erejét a munkájának, és kisfiának szentelte. Egyébre nem vágyott.

A kis Gert már tízéves, erős és makkegészséges legény­kévé serdült a jó cornwalli hegyi levegőn, amikor hirtelen fordulat állt be az életükben. Egy szép nyári napon Claus nagy gonddal postára adott egy elkészült kéziratot, hogy el­küldje németországi kiadójának. Mielőtt másik munkába kez­dett volna, rövid pihenőt engedélyezett magának, s részint kikapcsolódásképpen, részint azért, hogy Gertnek örömet szerezzen, elvitte egy kisebb túrára.

Apa és fia hátizsákkal és hegymászó bottal felszerelkezve indult útnak.

A nap tüzesen sütött, s déltájban az egyik kilátóponton el­helyezett esőkunyhó árnyékába húzódtak.

Miközben az otthonról hozott elemózsiát fogyasztották, hirtelen zivatar kerekedett, amely elől a kunyhóban kerestek menedéket. A tető alatt szorosan összebújva figyelték a tom­boló elemek nagyszerű színjátékát. Mélyen alattuk mintha félig ködbe veszett volna Longvillage, kis templomával és a két oldalról hozzá ragasztott lelkészlakkal, illetve községházával.

Egyszerre azt látták, hogy iszonyatos dörgés kíséretében a templomba csap a villám. Tűz ütött ki, és a sebesen tovater­jedő lángoknak nemcsak a templom, hanem a lelkészlak, a községháza, meg néhány közeli kisebb épület is áldozatul esett.

A templom teljesen kiégett, a községháza recsegve-ropogva összeomlott, és a lelkészlakból is csak a csupaszon égnek meredő falak maradtak meg.

Apa és fia lélekszakadva igyekezett vissza Longvillage­be, s mire délután leértek, a falu megbolydult méhkasként fogadta őket. Az öreg templomszolgán kívül, aki az egyhá­zi anyakönyveket akarta kimenteni, több emberéletet nem követelt a tűzvész, egyébként azonban minden a lángok mar­talékává vált, mindenekelőtt a lelkészi hivatal nyilvántartása és a községi irattár.

Claus Herfurt ingóságainak egy része is megsemmisült.

Szerencsére a lelkész legalább a készpénzét, és iratait tartal­mazó kazettát biztonságba tudta helyezni, amelyet megőr­zésre átadott neki. A kéziratot pedig, amin hónapokon át dol­gozott, már továbbította a posta.

Longvillage immár minden vonzerejét elveszítette. Claus nem talált megfelelő szállást, s mivel amúgy is azt tervezte, hogy Németországba viszi, és ottani gimnáziumba íratja a fi­át, most valóra váltotta elképzelését.

Hannoverbe utazott Gerttel. Ott is maradtak, egy panzió­ban laktak, amíg a fiú le nem érettségizett. A klasszikus kép­zés mellett Claus maga tanította fiát modern nyelvekre, s mi­vel Gert az apjához hasonló nyelvtehetségnek bizonyult, ha­marosan ő is megpróbálkozhatott a fordítással.

Ismét Angliába utaztak, mivel Herfurt ott jó összekötteté­sekkel rendelkezett. Sikerült fiának is megbízást szereznie az ottani kiadójánál, Londonban telepedtek le, és együtt dolgoztak.

Azután kitört a világháború, így nem térhettek vissza Né­metországba. Mindkettejüket internálták, de nem részesültek olyan szigorú bánásmódban, mint némely honfitársuk, mivel évek óta Nagy-Britanniában éltek, s Gert ott is szüle­tett.

Így teltek el a háborús esztendők, ha nem is kellemesen, de azért elviselhetően. Szorgalmas munkájukkal eleget keres­tek ahhoz, hogy egész kényelmes életkörülményeket teremt­hessenek maguknak. Mire elmúlt a világégés, Claus beteges­kedni kezdett. Az internál6táborban csúnyán meghűlt, és eb­ből nem kúrálták ki rendesen. Munkabírása csökkent, s Így Gert természetes módon mindinkább átvette a helyét, Az ő for­dításait is a legnagyobb megelégedéssel fogadták megbízó­ik, ezért amikor az apja újabb esztendők múltán érezte, hogy már nincs sok ideje hátra, nem kellett nyugtalankodnia gyer­meke megélhetése miatt.

Ám mialatt tétlenül hevert betegágyán, melyből többé nem kelhetett fel, tépelődni kezdett, vajon jó1 tette-e, hogy telje­sen elzárta Gertet a nagyapjától. Már rég nem hitte, hogy Rochus Bernd tud az unokája létezéséről. Tudomására jutott, hogy Maria apja egészen visszavonultan, magányosan él. Bi­zonyára nem kárhoztatta volna magát egyedüllétre, ha értesül róla, hogy van egy unokája. Ennek ellenére Claus mind­eddig nem gondolt arra, hogy közölje a gazdag gyárossal, amit a leánya talán nem mert megmondani neki.

Most azonban, a halál küszöbén, elbizonytalanodott. Va­jon helyes dolog-e a nagyapát megfosztani az unokájátó1? És vajon méltányos-e a saját fiával szemben, hogy holmi büsz­keségből talán hatalmas örökségtől fosztja meg? Hiszen az ő fia egyben néhai hitvesének gyermeke, és mint ilyen, a nagy­apja törvényes örököse.

Ezért néhány nappal halála előtt Így szólt Gerthez:

- Kedves fiam, ha én már nem leszek, akkor utazz el egy­szer Németországba, és keresd fel a nagyapádat!

- Hát még él az édesapád? - lepődött meg a fiú.

- Nem az enyém - rázta meg a fejét Claus -, hanem édesanyádé.

- Eddig miért nem beszéltél róla'?

- Okom volt rá, de ennek már nincs jelentősége. El aka­rok mondani neked mindent. Tudnod kell az életemről és anyád életéről mindazt, amit eddig elhallgattam.

Ezzel elmesélt mindent, közölte hallgatása okát is. Végül hozzátette:

- Most már nem hiszem, hogy a nagyapád tud a létezé­sedről. Különben csak elfogta volna a vágy, hogy megismer­je a saját vérét. Édesanyád valószínűleg mégsem bírta össze­szedni a bátorságát, hogy mindent elmondjon neki, mielőtt váratlanul elragadta a halál. Berlin nyugati részén, egy villa­negyedben él, most már igen idős. Állítólag még jó erőben van, bár az üzlettől már visszavonult. Talán évekkel túlél engem. Nem hagy nyugtot nekem a gondolat, hogy sértett büszkeségemben megfosztottam őt valami jó és szép dologtól, mert az unokájára nagyon büszke lehetne. Ugyanakkor az is eszem­be jutott, hogy nem vehetem el tőled azt a busás örökséget, amelyre édesanyád fiaként joggal tarthatsz igényt. Ezért az a kívánságom, hogy halálom után utazz Németországba, és lá­togasd meg a nagyapádat. Lépj elé, mint unokája, s igazolá­sul mutasd fel szüleid házasságlevelét. Nézd, ebben a levéltárcában, a bélés és a bőrborítás közé rejtve hordom évek óta magamnál a házasságlevelünket, pótolhatatlan irat. Ugye, emlékszel, hogy a longvillage-i templom a lelkészlakkal meg a községházával együtt porig égett?

- Igen, apám, a hegy tetejéről láttuk, amikor belécsapott a villám. Soha nem felejtem el azt a borzongató látványt.

- Nos, a tűzvészben megsemmisültek az egyházi és a köz­ségi anyakönyvek is. Az öreg lelkész és a községi elöljáró rég meghalt, az újjáépített templomban új tiszteletes prédikál. Ha tehát elveszítenéd a házasságlevelünket, semmi módon nem tudnád pótolni. Vigyázz rá, még nagy szolgálatot tehet neked. A nagyapád már aggastyán, előfordulhat, hogy nem látod viszont élve. Ebben az esetben e dokumentummal iga­zolhatod jogosultságodat az örökségre. Alaposan átgondoltam mindent. Én magam sohasem áhítoztam a nagyapád gazdagságára, mert saját magáért szerettem édesanyádat, de ne­ked jogod van hozzá, és úgy érzem, anyád szellemében cse­lekszem, amikor a nagyapádhoz küldelek. Tehát őrizd meg jól ezt az iratot, hagyd meg mostani biztos rejtekében, ahol már oly régóta nyugszik, és hordd mindig magaddal, ahogy én tettem. Talán enélkül is elhiszi a nagyapád, hogy az unokája vagy, mert szakasztott mása lettél, csak a tekinteted nem olyan szúrós és kevély, mint az övé. Talán az élet őt is meglágyí­totta, a magány enyhített rideg büszkeségén. Ha azonban nem találod életben, mindenképpen szükséged lesz a házasságle­vélre. Azért remélem, még megadatik neki, hogy láthasson té­ged. Ezért ne késlekedj sokáig, igyekezz felkeresni!

- Teljesítem a kívánságodat, édesapám - felelte Gert. - De ha a nagyapám nem akar elismerni, akkor ugye nem kell könyörgéssel megalázkodnom?

- Nem, dehogy kell, akkor nem is az én fiam lennél. A ha­lála után azonban akkor is érvényt kell szerezned a jogaidnak, bárki vitatná is azokat. Anyádnak tartozom annyival, hogy erre biztatlak, mivel egyedüli gyermek volt, így senkinek sincs annyi jussa az örökséghez, mint neked. Ígérd meg, hogy kiállsz a jogod mellett, mert ezzel holtában is tiszteletet adsz anyádnak.

- Megígérem, apám, és remélem, hogy még életben talá­lom a nagyapámat.

- Én is remélem, Gert. Bizonyára örül majd, ha meglát. - S ha mégsem?

- Akkor is teljesítetted a kötelességedet, többet senki sem kívánhat tőled.

Nem sokkal ezután Claus Herfurt meghalt, Gert pedig elrendezte folyamatban lévő ügyeit, és Németországba utazott.

Berlinbe érve, a Hotel Excelsiorban vett ki szobát. Angol fontban megtakarított pénzéből megengedhette magának, hogy jó szállodában lakjék. Már érkezése napján érdeklődött a nagyapja felől, akiről megtudta, hogy meg életben van, s nemrégiben súlyos betegséget állt ki. Ma reggel kikocsizott a villanegyedbe, hogy terepszemlét tartson. Szerette volna egyszer szemtől szemben látni az öreget, mielőtt felkeresi. Ezért fürkészett a villa környékén.

A délelőtt folyamán nem járt sikerrel, csak az ifjú, szőke hölggyel találkozott. Ezután egy órát sétált az erdőben, közben másodszor is látta az illető hölgyet, majd amikor a kert­ben harmadszor is a szeme elé került, egy méltóságteljes, ősz úr kísérte, s rögtön érezte, hogy ő a nagyapja. Mélyen fel­kavarva távozott. Egy közeli étteremben megebédelt, de ké­sőbb visszament a villához. Nem tudott megnyugodni, talán vágyakozott is a fiatal szőke hölgy után. Amint a nagyapja megjelent az ablakban, felébredt benne az óhaj, hogy azon­nal meglátogassa. Ám az órájára pillantva rájött, hogy az időpont nem alkalmas, ilyenkor nem illik zavarni.

Így hát azzal a szilárd elhatározással hagyta el a környé­ket, hogy másnap délelőtt felkeresi a nagyapját. Az idős fér­fi képe mélyen az emlékezetébe vésődött, megérintette a szí­vét. A tiszteletet parancsoló, idős úr sűrű, fehér hajával és nemes, jellegzetes vonásaival megpendített valamit a lelké­ben. A vér nem válik vízzé, érezte, hogy vérségi kötelék kapcsolja az öreghez.

Az élménytől megindultan ült most a szállodaszobában, és gondolataiba merült.

"Holnap elmegyek hozzá" - mondta magának. - Belső zsebéből elővette az apjától kapott tárcát. Egyszerű, erős fekete bőrholmi volt, jobb alsó sarkában, kis, kör alakú, piros folttal. Látszott rajta, hogy sokat használták, de kifogástalan állapotban maradt.

Átlapozta a benne, lévő papírokat. Egyik sem volt különösebben fontos, csupán néhány üzleti levél. Az apja halála után meggyőződött róla, hogy a bélés alatt ott lapul a szülei házas­ságlevele, azután visszadugta rejtekhelyére, és levarrta a né­hány öltést, amit fel kellett fejtenie. Most egy pillanatra meg­fordult a fejében, hogy megint kibontja a varrást, és kiveszi az iratot, de aztán elvetette az ötletet. Majd a nagyapja előtt. Visszarakosgatta a rekeszekbe az üzleti leveleket, és újra zse­bébe süllyesztette a tárcát. A sajátját, benne a pénzével, útlevelével és egyéb fontos okmányokkal letétbe helyezte a szálloda széfjében. Napi szükségleteire egy külön erszény­ben vett magához költőpénzt.

Nagyot sóhajtott, és az ablakhoz lépett. Odalenn zajlott a lüktető, nagyvárosi élet.

A szállodával szemben emelkedett a pályaudvar. Előcsarnokából özönlöttek ki az érkező utasok. Autók kanyarodtak a járdához, hordárok ugrottak elő, míg a kispénzűek gyalog siettek tova, maguk cipelve szegényes motyójukat, madzaggal átkötött papírdobozaikat. -

Gert tűnődve futtatta végig tekintetét a hullámzó, tarka tö­megen. Egyre a kék szemű, szőke leányt látta maga előtt.

VI.

Miután magára hagyta Rochus bácsit, Ruthnak mindenféle ­háztartási teendője akadt. Épp az alagsori kamrából adta ki a szakácsnénak a konyhára valót, amikor megjött a gyarmat­áru-kereskedés kifutója néhány általa rendelt holmival.

- Tessék, kezi' csókolom - hajbókolt sapkáját lekapva Max Reichert. - Itt hozok mindent, Alving kisasszony, csak cu­kor, az nincsen. A főnök úr azt üzeni, hogy mindenütt hiány­cikk, de mihelyst hozzájut, a kisasszonynak is küld belőle.

- Rendben, Max - biccentett barátságosan Ruth -, de maga is ügyeljen egy kicsit, hogy le ne maradjuk róla!

- Már hogyne ügyelnék, kezi' csókolom. - bólogatott a fiú és egészen elbűvölve nézte a leányt -, Alving kisasszonynak föltétlenül szerzek.

- Nagyszerű. Most menjen a konyhába, kérjen egy szelet vajas kenyeret meg egy csésze forró kávét, ma nagyon hideg időnk van.

- Köszönöm szépen, Alving kisasszony! Maga mindig olyan jó hozzám. Egyszer szívesen meghálálnám a kisasszony­nak.

- Nincs mit, Max. Hogy van az édesanyja?

- Hát, megvagyogat, már ahogy ebbe a drágaságba de hát három ekkora laklival, amelyik folyton csak falna - sóhaj­totta a legény. - Komolyan mondom, kezit' csókolom, komisz idők járnak. Pusztul a világ. Engem meg megvesz az Isten hidege ebbe a folton-folt gúnyába - mutatta színehagyott kabátját.

Ruth szeme vidáman csillogott, hogy segíthet valamit.

- Na akkor örülhet, Max. Bernd úr megengedte, hogy oda­adjam magának néhány elhordott holmiját. Az édesanyja majd szépen átalakítja, mindhármuknak jut egy-egy rend ru­ha meg meleg kabát. Amint ráérek, összecsomagolom az egészet, aztán elviheti.

Max Reichert arca kipirult örömében.

- Mindig mondom, hogy Alving kisasszony egy angyal.

Mindjárt kiugrok a bőrömből. Anyukának is nagy kő esik le a szívéről hogy lesz mit ránk adnia. Úgyis folyton sopánko­dik, hogy a konfirmációs öltönyömbe kell járjak, mert a má­sik ruhám-már lyuk hátán lyuk. Na, hál istennek, egy gond­dal kevesebb! Mikor jöhetek a holmikért, kezit' csókolom?

- Összekészítek mindent, mire legközelebb szállít nekünk.

- Nagyon szépen köszönöm! Akkor most il1dulok is ozsonnázni.

Ezzel hajlongva kihátrált a kamrából, és igyekezett a konyhába. Ruth elrendezte a most kapott árukat a polcokon, aztán felment, és néhány bejegyzést tett a háztartáskönyvbe.

Közben elérkezett a vacsoraidő, s kezdett nyugtalankodni, mert Rochus bácsi nem hallatott magáról.

A földszinten az öreg Heinrich üldögélt a dolgozószoba ajtajánál. Elnyomta a buzgóság, de a leány jöttére tüstént fel­ébredt, és talpra ugrott.

- Rochus bácsi nem hívta még magát, Heinrich?

- Nem, Ruth kisasszony, végig itt strázsáltam, de eddig nem szólított a nagyságos úr.

- Akkor talán föl kell keltenünk, ideje vacsorázni. Legyen szíves, menjen be hozzá, és ha még alszik, óvatosan ébressze föl!

- Igenis, Ruth kisasszony. Nem fér a fejembe, hogy délután Ilyen sokáig alszik. Máskor nem szokott.

- Hiszen mondtam magának, hogy örömteli izgalom érte és ettől kimerült.

- No, megyek már.

- Helyes, és ha szükség lenne rám, itt várok.

Az inas halkan lenyomta a kilincset, és benyitott. Odabenn égett a villany. Ruth az ajtó közelében várakozott, de az alig csukódott be Heinrich mögött, máris újra sarkig tárult, és a férfi sápadt, feldúlt arccal állt a küszöbön.

- Ruth kisasszony, a nagyságos úr! Tessék jönni, azt hi­szem, valami történt vele.

A leány riadtan berohant. Rochus Bernd meg mindig a karosszékben ült, a feje hátrahanyatlott, mintha aludna, de a karját mereven lelógatta, az alsó állkapcsa leesett. Előtte a kisasztal, rajta a levél, amelyet Ruth Maria kofferjében talál. Élettelen arca megrémítette a leányt. A nevén szólította, megfogta a kezét, de az hideg és merev volt.

- Jaj, Heinrich! - zokogott fel. - Hívja gyorsan az orvost! - kiáltotta kétségbeesve.

Az inas elsietett, amennyire öreg lába bírta, Ruth pedig a gyámja fölé hajolt.

- Rochus bácsi, drága Rochus bácsi, hallasz engem. - szólongatta sírva.

De a bácsi már nem hallotta. Meghalt.

A földre rogyott, úgy csókolgatta a kihűlt kezet. Mindig nagylelkű biztos támasza volt, ő pedig apjaként szerette és tisztelte. Most pedig búcsú nélkül elment, még csak köszönetet sem mondhatott neki a sok jóért. Igaz, mielőtt délután magára hagyta, az öregúr egy pillanatra a fejére tette a ke­zét, mintha megáldaná, és ma legálabb nagy örömet szerez­hetett neki - túl nagyot is, mert ezt már nem bírta megfáradt szíve.

Annyira megrendítette leánya házasságának, és unokája létezésének a híre, hogy nem élte túl a váratlan örömöt.

Meglátta az asztalon Claus Herfurt levelét, és ösztönösen magához vette. Ne kerüljön kíváncsi idegenek szeme elé.

Talán mégsem kellett volna megmutatnia neki.

Nézte a halott arcát, melyen fenséges békesség honolt, és azokra a szavakra gondolt, amelyeket ugyanerre a kérdésre válaszolt.

Igen, mindenképpen látnia kellett. Talán anélkül is elvitte volna a szíve, hiszen időnként rendetlenkedett. Akkor pedig nem mehetett volna el abban a tudatban, amilyen mennyei örömet okozott neki, hogy unokája, örököse van.

Az idegen fiatalember jutott eszébe. Ha valóban ő az, ­márpedig biztosan ő -, ha azért jött, hogy láthassa a nagyap­ját, akkor épp az utolsó pillanatban érkezett. Ha pedig netán visszatér, hogy beszéljen vele, azzal már elkésett.

Hátha csak messziről akarta látni? De nem, hiszen dél­után már a csengőért nyúlt, hogy bebocsátást kérjen. Bizto­san visszajön. Biztosan? Akkor is, ha meghallja, hogy a nagyapja halott?

Ruthnak nem sok ideje maradt ezen tűnődni. Megjelent Heinrich, és a háta mögött, a nyitott ajtóban ott tolongott az egész háznép.

A leány felszárította könnyeit, és fátyolos hangon utasí­totta a személyzetet, hogy csendben távozzanak, ne zavarják a halott nyugalmát. Csak Heinrich maradhatott a megboldogult mellett.

Amikor az orvos megérkezett, szívrohamot állapított meg. - Nem izgathatta fel valami Bernd urat? - kérdezte.

Ruth nem tudta, mit feleljen.

- Délután az elhunyt leányáról beszélgettünk - fogalma­zott óvatosan. - Valószínűleg ez zaklatta fel, mert utána ki­merültnek érezte magát, és pihenni kívánt.

- Az ő korában bizony előfordul - bólintott a doktor - hogy az ember szíve különösebb megterhelés nélkül is felmondja a szolgálatot, kivált, hogy nemrégiben gyógyult fel a lázas betegségből. Különféle szívpanaszai voltak. A halál mindenesetre már órákkal ezelőtt beállt.

- Tehát nincs remény?

- Nincs, Alving kisasszony.

Ruth könnyes szemmel tekintett az öreg Heinrichre, aki összetörten támaszkodott a szekrénynek, és próbálta tartani magát. Számára is súlyos csapást jelentett gazdája elvesztése.

A leány csak most ébredt tudatára, mennyire megváltoztatja egész életét, hogy jótevője és védelmezője örökre lehunyta a szemét. Amint azonban első fájdalmát könnyekbe sírta, összeszedte magát, higgadtan megbeszélte az orvossal és Heinrichhel, hogyan kell lefektetni a halottat, és melyek a további intézendők.

Mindenekelőtt kötelességének érezte, hogy értesítse a gyámja rokonait. A telefonhoz ült, és felhívta a Bernd testvéreket.

A vonal végén a cselédlány jelentkezett, aki Lenáék kis háztartását rendben tartotta. Ruth megkérdezte, otthon vannak-e a gazdái.

- Színházba mentek - hangzott az eléggé kelletlen felelet.

- Nem tudja, melyikbe?

- Honnét tudjam, nekem semmit se mondanak - szájalt a cselédek gyöngye.

- Akkor, amint hazajönnek, legyen szíves, mondja meg nekik, hogy azonnal hívják a Bernd-villát!

- Jó, majd szólok.

- De el ne felejtse, nagyon sürgős, feltétlenül beszélnem kell velük.

- Jól van már, na, megmondom nekik, ha hazakeverednek.

Ruth letette a kagylót, és sóhajtott. Hiába várt azonban éjfélig, a telefon nem szólalt meg. Kénytelen volt feltételezni, hogy a testvérek színház után még elmentek valahová, s ta­lán - amint az gyakran megesett - hajnalig nem is térnek haza. Az átélt izgalmaktól és a napi munkától fáradtan zuhant végül ágyba. A történtek után még át kellett alakítania egy fekete ruhát, hogy illő gyászba öltözhessen.

Másnap reggel felkelés után rögtön a testvéreket kereste.

Megint a mogorva, cseléd vette fel.

- Átadta az üzenetet, amivel megbíztam?

- Nem tudtam. Éjjel egyig vártam, hogy az úrék hazajöjjenek, de nem jöttek. Aztán lefeküdtem, elvégre egész éccaka nem virraszthatok.

- És ma reggel?

- Ma reggel? Hiszen még alusznak, csak hajnalban jöttek haza.

- Akkor azonnal ébressze fel őket! Beszélnem kell velük.

Küldje a telefonhoz vagy az urat, vagy Lena kisasszonyt!

- Nem ettem meszet! - hallatszott hamisítatlan berlini kiejtéssel.

- Mit jelentsen ez? - háborodott fel Ruth. - Azonnal tegye, amit mondtam!

- Én ugyan nem, kisasszony! Ha alvás közbe háborgatom az úrékat, akkor aztán hallgathatok, és még papucsot is vág­nak a fejemhez. Tapasztalatból tudom.

- Akkor is keltse fel őket, nagyon fontos közlendőm van.

- Na, olyan fontos nem lehet. Mihelyt feltápászkodnak, szólok nekik.

Ezzel a nagyszájú cseléd letette a telefont.

Ruth tanácstalanul állt. Bizonyosra vette, hogy a testvérek őt hibáztatják majd, amiért nem értesítette őket már tegnap es­te a bácsi haláláról. Ezen azonban nem változtathatott. Arra nem ért rá, hogy maga menjen oda, és ébressze fel őket. De miért is tenné? Megpróbálta, amit lehetett, több nem állt ha­talmában. Ha egyszer Berndék parancsba adták a cselédjük­nek, hogy semmi szín alatt sem zavarhatja őket, amikor al­szanak, akkor viseljék a következményeket!

Ismét ezer tennivaló zúdult rá. Egyedül kellett intéznie, mindazt, ami egy halálesetnél szükséges. Az öreg Heinrich hűségesen segédkezett neki, és gondterhelten ráncolta a homlokát, mert tudta, hogy az ő szénája éppoly kevéssé áll jól az "új uraságnál" - akinek a Bernd testvéreket tekintette -, mint Ruth kisasszonyé.

"Mind a ketten szedhetjük a sátorfánkat, ha ezek veszik át a kormányt" - búslakodott magában, de egyelőre hangosan nem mondta ki, amit gondolt, mert ezen a délelőttön jóformán levegőt venni sem jutott idejük. Ruth ráadásul. Óráról-órára hiába várta Lenáék hívását.

- Most mihez kezdjek, Heinrich? Berndék nem jelentkeznek, a cseléd meg nem hajlandó felébreszteni őket.

- Tessék hagyni, Ruth kisasszony, - legyintett fáradtan az öreg inas - még így is túl korán jönnek majd.

- De szemrehányást tesznek majd nekem, hogy nem kapták meg előbb az üzenetet.

- Az biztos. Egyebet, mint szemrehányást azoktól úgysem remélhet. Abban viszont nem lesz hiány.

VII.

Tizenkettőt ütött az óra, de a testvérek még mindig nem jelentkeztek. Úgy látszik, igencsak sokáig aludtak.

Ruth néhány percre1eült a nappaliban, és kifelé nézegetett az ablakon. Egész délelőtt egy másodpercet sem pihen­hetett. Rochus bácsit odaát, a villa nagy fogadótermében ravatalozták fel és a kertész a melegházból behozott, ami vi­rágot csak talált. Most végre a leánynak is jutott szusszanásnyi ideje, hogy saját magával is foglalkozzék, rendezze gondolatait, tervezgetni kezdje a jövőt. Azt világosan látta, hogy ebben a házban nem maradhat. Csak addig akart kötelesség­tudóan kitartani, amíg át nem adja a kulcsokat a jogos, örö­kösnek, és elszámolás végett be nem mutatja neki a háztar­táskönyvet. Megpróbálta tisztázni magában, hogy mihez kezd azután. Erre azonban mégsem került sor, inert ebben a pilla­natban a tegnapi fiatalember tűnt fel odakint, a kertkapuban.

Látta, hogy a csengőhöz nyúl. Felpattant, kisietett az előcsarnokba, ahol az öreg Heinrich épp azon tanakodott, ki kíván bejutni a házba.

- Heinrich - fogta meg izgatottan az inas karját -, ha az úr, aki most érkezik, Bernd úr felől érdeklődik, ne mondja meg neki, hogy már nincs életben! Csak vezesse be, a dolgozószobába! Azt hiszem, tudom, mi hozta ide, később majd magának is mindent elmagyarázok.

- Igenis, Ruth kisasszony.

- Ha leadja a névjegyét, azt hozza be nekem! A nappaliban várok.

- Parancsára, Ruth kisasszony!

A lány biccentett, és már el is tűnt a mondott irányban. Ezzel szinte egy időben lépett a fiatalember az előcsarnokba.

Heinrich eléje plántálta magát.

- Miben állhatok szolgálatára, uram?

- Legyen szíves, adja át a névjegyemet Bernd úrnak, és kérdezze meg, hogy tud-e fogadni.

Az inas átvette a vizitkártyát, és miután a látogatót a dolgozószobába kalauzolta, átsietett Ruthhoz.

A leány feszült érdeklődéssel nézte a kis kartonlapot. - Ő az! - jelentette ki sápadtan.

- Kicsoda, Ruth kisasszony? - tekintett rá kérdőn az öreg.

Gyorsan összeszedte magát.

- Később, Heinrich. Bevezette a dolgozószobába? - Igenis.

- Helyes. Átmegyek, beszélnem kell vele. Ha közben a Bernd testvérek telefonon keresnek, hívjon, de egyébként gondoskodjék róla, hogy háborítatlanul tárgyalhassak az úr­ral. Ez eltarthat egy ideig. Ügyeljen, hogy senki ne zavarjon minket, kivéve, ha Berndék jelentkeznek.

- Úgy lesz minden, ahogy óhajtja, Ruth kisasszony.

A leány felsietett a szobájába, magához vette a levelet, amelyet előző nap, Maria ruhájában talált, aztán igyekezett a dolgozószobába. Amikor belépett, Gert Herfurt meglepetten kapta fel a fejét.

- Elnézést a zavarásért, nagyságos kisasszony. Rochus Bernd urat keresem.

Most vette észre, hogy talpig gyászban van, holott tegnap még szürke kosztümöt és világos blúzt viselt.

Fürkésző pillantásától Ruth izgalmában előbb elpirult, majd ismét lefutott arcából a vér.

- Sajnálhatja, Herfurt úr, hogy szándékával ellentétben nem látogatott ide már tegnap.

- Kegyed tudja, hogy tegnap is ezt terveztem? - csodálkozott a fiatalember.

Ruth bólintott.

- Láttam, hogy a csengő felé nyúl, de sajnos meghátrálásra késztette a látogatáshoz szokatlan időpont. Most pedig már késő. Rochus Bernd úr, a gyámom tegnap délután elhunyt.

- Nem, az lehetetlen! Tegnap délben kegyeddel láttam a kertben, délután pedig a ház egyik ablakában. Szálegyenesen állt, erősnek és egészségesnek tűnt.

- Valóban, nem tévedés, tegnap még egész jól érezte ma­gát. Bár nemrégiben súlyos influenzán esett át, de már szinte teljesen felépült. Csak a szíve nem működött kifogástalanul. Tegnap nagy izgalom érte, még ha örömteli is. Emiatt szívrohamot kapott. Ott adta ki a lelkét, abban a karosszékben.

Gert megindultan nézett a fotelre, a döbbenettől alig talált szavakat.

- Tehát elkéstem - sóhajtotta.

- Épp időben jött ahhoz, hogy még egy utolsó örömet szerezzen neki - lépett közelebb a leány, és tekintetük összevillant. - Legalább egyszer látta önt, és boldoggá tette, hogy kereste vele a kapcsolatot, végre meg akarta találni - jelentette ki remegő hangon.

- Bocsásson meg, kisasszony, de a szavai igen különösen csengenek. Miképpen 1ehetséges, hogy ... hogy Bernd úr örömmel látta, amint a kertkapuban állok?

- Kérem, foglaljon helyet, több dologról kell beszámolnom többet, mint hinné.

A férfi megvárta, míg leül, azután követte a példáját. Szemét állhatatosan a kedves, halovány arcra szegezte.

- Meghökkenve hallom, kisasszony, hogy ebben a házban valakinek mondandója van a számomra. Hiszen nem is is­mernek.

Szelíd mosoly derítette fel a sápadt vonásokat:

- De igen, Herfurt úr, én ismerem önt. Rajtam kívül való­ban senki más nem sejti a házban, hogy kicsoda ön, csak a gyá­mom tudta. Amikor tegnap délelőtt elmentünk egymás mellett, akkor persze még magam sem sejtettem, kivel találkoztam. Csak az tűnt fel, hogy rendkívüli módon hasonlít valakire, akit bizonyosan ismerek. Attól kezdve szüntelenül azon tanakodtam, hogy kire. Az is szöget ütött a fejembe, hogy nagy érdek1ődést árult el a ház iránt. De még mindig nem tudtam semmit, csak a sötétben tapogatóztam. Délután viszont, mi­után már másodszor is láttam odakint, amint izgatottan és érdek1ődve fürkészi az ablakot, amelyben a gyámom áll, szóval délután itt ültem, ebben a szobában, és a gyámom fel-alá járkált előttem. Akkor hirtelen ráeszméltem, kihez hasonlít annyira, nemcsak az arca, de a tartása, a járása, az egész moz­gása. Ráadásul közben még valami történt, ami segített felnyitni a szememet.

Herfurt megrőkönyödött.

- Kegyed talán tudja, hogy én ...

- Rogy ön a drága megboldogult unokája.

- Ezek szerint a nagyapám tudott a létezésemről?

- Nem tudott semmit, egészen tegnap délutánig. Amikor önt látta, még csak egy rokonszenves idegennek gondolta. Önkéntelen érdeklődéssel követte önt. Még nem sejtette, ki ébresztett benne ilyen jóleső érzéseket, hiszen fogalma sem volt róla, hogy ön a világon van. Erre csak akkor derült fény, egy véletlen folytán - vagy talán inkább csodának, isteni gondviselésnek kellene neveznem -, amikor ön már eltávo­zott. Ha akkor elérhettük volna önt, talán még válthatott vol­na egy szót a nagyapjával, mielőtt jobblétre szenderül szegény. Meggyengült szíve nem bírta el az örömet, amikor unokája létezéséről értesült.

A fiatalember megdörzsölte a homlokát, mint akit elöntött a forróság.

- Rébuszokban beszél, kisasszony.

Ruth rámosolygott, és ez a bájos, kedves mosoly elraga­dóbbnak tűnt, mint amit valaha női arcon látott. Megigézve bámulta.

- Máris elárulom a megfejtést - nyugtatta meg a leány, és elmesélte, miként bukkant előző nap a levélre a fiatalember elhunyt édesanyjának az utazóládájában.

- Javában törtem a fejem a hasonlóságon, persze hiába, amikor ez a levél a kezembe akadt. Most pedig szeretném, ha ön is elolvasná, egyébként is át akarom adni önnek, mert nem idegen tekinteteknek szánták. Bizonnyal a sors rendeléséből szereztem tudomást róla, mert általam a nagyapjához, is eljutott. Ami engem illet, minden sorát szentségként őrzöm, egyetlen szavát sem közölném illetéktelenekkel. Ön pedig visszaadhatja a levelet az édesapjának.

- Az apámnak már nem, kisasszony, ő két hónapja halott.

- Őszinte részvétem! Akkor vegye magához a levelet, de kérem, előbb olvassa el, hogy megértsen mindent, amit mondani akarok.

A fiatalember szót fogadott, s miután befejezte az olvasást, lángoló tekintettel nézett fel.

- Most már értem - sóhajtotta, - Megmutatta ezt az írást a nagyapámnak, aki csak ebből tudta meg, hogy a szüleim összeházasodtak, és én létezem.

- Így van.

- És hogyan fogadta a hírt?

- Mélyen megrendült.

- Haragudott a szüleimre?

- Ó, nem, már rég megbánta rideg büszkeségét. Áldotta az ön édesapját, amiért egy esztendei boldogsággal ajándé­kozta meg a leányát. Ugyanakkor fájdalommal töltötte el a tudat, hogy harminc évig egyedül élt, mit sem sejtve az unokája létezéséről, aki feloldotta volna magányát.

- Úgy gondolja tehát, hogy örömmel elismert volna unokájának?

- Ha tudná, miként hatott rá a felfedezés! - futotta el Ruth szemét a pára. - Azzal ecsetelhetem leghívebben az érzése­it, ha szóról szóra elismétlem beszélgetésünket. Még ponto­san emlékszem rá, hiszen ezek voltak, szeretve tiszteltjótevőm utolsó hozzám intézett szavai, azé az emberé, akit mindenki­nél többre becsültem, és akinek oly sok hálával tartozom.

Ezzel híven felidézte az utolsó órát, amelyet Rochus Bernddel töltött. Elbeszélését így fejezte be:

- Láthatja, mennyire vágyott arra a nagyapja, hogy találkozhassék önnel, mennyire magától értetődőnek tartot­ta, hogy ön az egyetlen jogos örököse. Írásba is akarta fek­tetni ezt, de szerencsére nem kell végrendelet ahhoz, hogy az ön jogai ne csorbuljanak. Csak azt kell igazolnia, hogy valóban az unokája, és minden további nélkül átveheti az örökséget. Egyébként a nagyapjának csak néhány távoli rokona él még, unokatestvérének az unokái, akik az örököseinek tekin­tik magukat, abban a hiszemben, hogy nincs más családtag. Számítson arra, hogy ezek ketten ellenségesen fogadják majd önt. De ez ne aggassza! A gyámom lesújtóan nyilatkozott róluk, nem szívesen hagyta volna rájuk a vagyonát. Annyi bizonyos, hogy abban a pillanatban, amint tudomást szerzett az ön létezéséről, már csak egy örökös lebegett a szeme előtt, mégpedig ön.

A fiatalember egyenesen a szemébe nézett, s talán megsejtette, hogy elhallgatja előle: a gyámja őt is részeltetni akarta az örökségből.

- Igazán úgy gondolja, hogy egyedüli örökösének tartott?

Ruth lángoló arccal tért ki a kérdés elől, mert hazudni nem akart.

- Legjobban a nagyapja utolsó szavaival válaszolhatok.

Pontosan a következőket mondta: "Van örökösöm, Ruth, az unokám! Isten tartsa meg, vezesse el hozzám, és adja, hogy büszke lehessek rá!" Előtte pedig így lelkendezett: "Van örö­kösöm, akire örömmel hagyom hátra javaimat. Így mégis kellemes a végrendelkezés, most örülök a vagyonomnak. Mindenem az övé, az unokámé, az unokámé!" Valósággal uj­jongott, biztosan önt is mélyen meghatotta volna, ha hallja­ - felelte remegő hangon.

Gert Herfurt szeme gyanúsan csillogott. Férfiasan legyűr­te elérzékenyülését, mégis egyértelműen látszott rajta.

- Teljes szívemből köszönöm, kisasszony, mindazt amit közölt velem. El nem mondhatom, milyen hatást tett rám. Magam is csak nem régóta tudok a nagyapámról. Nagybe­teg apám fedte fel a titkot, röviddel halála előtt. Saját sértett büszkeségében gyökerezett az ok, amely miatt ily sokáig hallgatott róla, hogy az apósa él. Nem akart tolakodónak tűnni ott, ahol egykor elutasították. Végül azonban gondolkodóba esett, hogy helyesen cselekedett-e, ezért ígértette meg velem, hogy felkeresem a nagyapámat. Azt is kívánta, hogy amennyiben nem találom életben az öreget, úgy lépjek fel az örökségre vonatkozó igénnyel, mivel édesanyám emlékének tartozom ezzel. Kegyed szerint nagyapám engem tekintett örökösé­nek, mihelyt tudomást szerzett a tétezésemről. Ez jólesik, nem a hagyaték miatt, ezt elhiheti, hanem azért, mert az irán­tam táplált rokonszenve tetszik ki belőle. A torkomban dobo­gott a szívem, amikor tegnap először megláttam. Éreztem, hogy hozzá tartozom, ezért örülök, hogy elismert engem, s velem együtt... a szüleim házasságát is. Kegyed pedig mély hálára kötelezett, amiért ezt az utolsó pillanatban lehetővé tet­te. Amikor tegnap délelőtt találkoztam kegyeddel, szívesen megszólítottam volna, hogy a nagyapám hogyléte felől ér­deklődjek, de nem mertem. Pedig jóság tükröződött a tekintetében, és azonnal... rendkívül rokonszenvesnek találtam

- Ha nem tiszteli annyira az illemet, talán mégis a nagyapjához vezethettem volna még az ő életében.

- Bizony - sóhajtotta a fiatalember -, gyakran kicsinyes for­maságok miatt mulasztunk el számunkra fontos dolgokat. De ezt már nem lehet bepótolni. Viszont, ha megengedi, szeretnék kérdezni valamit.

- Parancsoljon!

- Ön árva?

- Tizenkét éves korom óta.

- És... vagyonos?

- Nem, az ön nagyapjának jóságából éltem, aki úgy bánt velem, mint édes gyermekével.

- Akkor ön is igényt tart az örökségre? - Nem, nincs semmiféle igényem.

- De hát a nagyapám biztosan kegyedről is gondoskodni szándékozott a végrendeletében. Az az érzésem, hogy előb­bi beszámolójában átsiklott valamin, ami erre vonatkozik. Szavai egyébként oly tisztán, hitelesen csengtek, de egy ponton mintha elbizonytalanodott volna. Fogadni mernék, hogy a nagyapám említést tett a szándékáról. Kérem, legyen hoz­zám ebben a vonatkozásban is őszinte!

A vér Ruth arcába szökött, s ez igazolta a fiatalember sejtését. Egy ideig habozott, azután Herfurt szemébe nézett:

- Nem szeretnék őszintétlennek látszani, mégis kérem, te­kintsen el attól, hogy erről beszéljek. Nem tagadom, Rochus bácsi végtelenül jó volt hozzám, és őt ismerve természetes, hogy még halála után is a javamat akarta. De nem csüggeszt, hogy gondoskodását már nem maradt ideje ilyen formában is kifejezésre juttatni. Olyan kitűnő neveltetésben részesített, melynek segítségével most már megállok a magam lábán, emellett Szüleim szerény örökségéből egy kis vésztartalékot is képeztem. Majdhogynem megkönnyebbülést jelent, hogy nem hagyott rám semmit, mert a rokonai szemében így is haszonleső vagyok, irigyelték tőlem a gyámom szeretetét és pártfogását. Örülök, hogy nem férhet hozzám ezzel kapcsolatos gyanú.

Gert bámulattal csüngött tiszta, becsületes vonásain.

- Remélem, hogy ami kegyedet illeti, teljesíthetem nagyapám akaratát.

- Nem! - kapta maga elé Ruth védekezőleg a kezét. - Ké­rem, ne is beszéljen erről! Köszönöm a jóindulatát, de ebben a házban már annyit tettek értem, hogy nem szeretném még több hálára kötelezni magamat. Nincs szükségem segítségre. Ha mégis kérhetek öntől valamit, akkor legyen szíves, ne feledkezzék meg a nagyapja öreg inasáról és néhány más hű­séges cselédjéről! Heinrich negyven esztendeig szolgálta, és ha a mai nehéz időkben kitennék a házból, nemigen boldogulna.

- Erről még beszélünk, kisasszony, ha itt lesz az ideje. Magától értetődik, hogy nem viselkedhetek hálátlanul azokkal, akik minden erejüket a nagyapám szolgálatába állították. Csak az kínos számomra, hogy megrövidítem kegyedet, va­lamint a nagyapám rokonait. A megjelenésem nyílván kellemetlenül érinti őket.

- Efelől semmi kétségem. Tudom, hogy biztosra veszik az örökséget. A nagyapja, családi érzéstől vezéreltetve, gondolt is rájuk, mivel akkor még azt hitte, nincs egyenes ági örököse. Szeretni éppen nem szerette, sőt kifejezetten megetette őket. Ez a talpig becsületes, fennkölt gondolkodású ember - irtózott a jellemtelenségüktől, s amikor megtudta, hogy unokája van, ők megszűntek létezni a számára. Így is renge­teget köszönhetnek neki. A feljegyzéseiben megtalálhatja a nekik juttatott összegeket, amelyeket persze mindig keve­selltek. Tombolni fognak, ha megtudják, hogy elúszott a re­mélt örökség. Azért mondom ezt önnek, hogy készüljön fel rá: ellenséges fogadtatásra számíthat. Magam is eleget szen­vedtem gyűlölködésük megnyilvánulásaitól, mivel féltek, hogy ráveszem a nagyapját, hogy az én javamra végrendelkezzék. Az esetleges örökséget még jobban sajnálták tőlem, mint Rochus bácsi szeretetét. Nem szokásom ezekkel az em­berekkel foglalkozni, de jótevőm iránti kötelességemnek tartom, hogy óva intsem önt tőlük. Szerintem bármire képesek, a legnagyobb elvetemültségre is. Kérem, legyen óvatos!

- Köszönöm a figyelmeztetést, kisasszony! A veszély, amelyet ismerünk, nem jelent többé fenyegetést. Remélem és bízom benne, hogy érdemesnek bizonyulok a jóságára. Most pedig hadd kérjem meg valamire!

- Mit tehetek önért?

- Kérem, vezessen el a nagyapámhoz, hogy még egyszer lát­hassam, s egyúttal elbúcsúzhassak tőle. És ... szeretnék egyedül maradni vele.

- Ez természetes - csillant fel a leány szeme. - Magas fal állt kettejük között, ideje lebontani. Örülök, hogy olyasvalaki lép a gyámom ravatalához, aki hús a húsából vér a véré­ből, s hogy unokája részvétteli pillantása nyugszik tetemén. Higgye el, megérdemli, még ha egykor elutasította is az ön édesapját.

- Nem is kell szót emelnie érte, a saját szívem megteszi azt - mosolygott rá jóindulatúan Gert, és kezet csókolt.

Pillantásuk összetalálkozott, s egy darabig önfeledten néztek egymást, miközben a férfi Ruth jobbját szorongatta: A leány állta a tekintetét, míg csak a vér árulkodóan az arcába nem szökött. Akkor zavartan elfordult, és visszahúzta a kezét.

- Jöjjön!

Átvezette Herfurtot a fogadóterembe, ahol Rochus Bernd földi maradványait felravatalozták. Beengedte, majd becsuk­ta mögötte az ajtót, hogy egymagában lehessen az elhunyttól. Aztán megrohanták az érzelmek, kezét a szívére szorította, és reszketve mélyeket sóhajtott. Így állt ott egy ideig lehunyt szemmel, s az elmúlt óra emléke rezgett lelkében, mint valami különleges, ritka élmény.

VIII.

Lassan áthaladt az előcsarnokon, ahol meg akarta várni Gert Herfurtot. Ott találta az öreg Heinrichet, aki gondterhelten meredt maga elé, nem tudván, milyen sors vár most rá. Négy évtizedes inaskodása alatt apránként összerakosgatott pén­zecskéje a márka értékvesztése folytán jelentéktelenné tör­pült, tudta, hogy munkájával sokat már nem kereshet. Mihez kezdjen hát?

- Heiririch, ugye negyven évig szolgálta a gazdáját? - fogta meg a karját Ruth.

- Igen, kisasszony - bólintott az öreg -, s mivel tovább már nem szolgálhatom, haszontalannak érzem magam. Mi lesz velem, ha el kell hagynom a házat?

- Arra nem fog sor kerülni, ennyi esztendei szolgálat után az új gazda biztosítja a nyugalmát élete alkonyán.

- Már engedelmet, Ruth kisasszony, de Kurt Bernd úrtól éppolyan keveset várok, mint a húgától. Ha azok ketten ide beköltöznek, szedhetem a cókmókomat, és fel is út, le is út, mivel a nagyságos úr. Nem készített végrendeletet. Tegnap reggel mondta nekem, amikor az öltözködésnél segítettem, hogy még az utazás előtt megújítja.

- Valóban - bólintott a leány -, ezt már nem érhette meg:

Én elhagyom a házat, mihelyt mindent elrendeztünk. Erre számítottam is, de fiatal és erős vagyok, megélek a munkámból.

- A nagyságos úr nem ezt akarta, én ismertem annyira. Ruth kisasszony közelebb állt hozzá, mint a Bernd testvérek, akik most betelepednek ide.

- No, talán mégsem, Heinrich, talán nem úgy fest a helyzet, mint gondolja. Megnézte az urat, aki az imént érkezett?

- Nem nagyon, de az én öreg szemem egyébként sem sokat ér már,

- Kár, mert különben feltűnt volna magának, mennyire hasonlít az illető a mi drága halottunkra. Tudnia kell róla Hein­rich, hogy ne nyomasszák annyira a gondok. De ki ne fecsegje idő előtt! A gazdája leányát ugyebár ismerte?

- Maria kisasszonyt! De még mennyire! Földre szállt an­gyal volt, és a halálával üres lett a ház. Sőt már akkor, amikor Angliába utazott.

- Heinrich - fogta meg az a lány kezét -, ennek a fiatalembernek az édesanyja Maria Herfurt, azaz leánykori nevén Bernd. Annak idején Angliában titokban, férjhez ment Claus Herfurthoz, egy fiút szült neki, és azzal a szándékkal jött haza, hogy elmondja mindezt az apjának. A gyámom csak tegnap, röviddel a halála előtt értesült erről, és ez izgatta fel annyira. Ma pedig idejött az unokája, hogy megismerje, Most odabent áll, a ravatalánál. Sajnos ahhoz már későn érkezett, hogy beszélhessen vele, de - tegnap legalább látta őt a nagyapja, s afölötti örömét, hogy unokája, közvetlen örököse van nem bírta a szíve. Úgyhogy ne aggódjék, Heinrich, a fiatal­úr olyan, akár a nagyapja. Ugyanolyan jó és nemes, nem engedi, hogy a hűséges öreg szolgák nélkülözzenek.

A vén inast örömteli megdöbbenésében elhagyta az ereje, egy fotelba roskadt.

- Atyaúristen ... csodáért fohászkodtam, hogy ne lökjenek az utcára öreg napjaimra, és tessék, megtörtént a csoda! - rebegte megilletődve.

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon.

- Senkinek egy szót se - tette szájára az ujját Ruth - mielőtt minden tisztázódik! Ha Herfurt úr kijön, kérje meg, hogy várjon egy percet. Most fel kell vennem.

Heinrich bólintott, de még mindig nem tért magához egészen.

A lány felvette a kagylót.

- Tessék.

- Én vagyok az, Alving kisasszony - hallotta Lena hangját. - Mi folyik itt? A cseléd most mondja, hogy már tegnap este hívott. Későn értünk haza, és elaludtunk. Szóval, mi történt?

Az utolsó szavai jóízű ásításba torkolltak.

- Sajnálom, Bernd kisasszony, hogy csak most sikerült el­érnem, de a lány egyszerűen megtagadta, hogy felébressze magukat, hiába hajtogattam, hogy sürgős.

- Jaj, istenem, hát mi olyan borzasztó sürgős?

- Legalábbis nagyon fontos ... és nagyon szomorú. Sajnálattal kell közölnöm, hogy Rochus bácsit tegnap este végzetes szívroham érte.

- Meghalt? -hangzott hosszú, síri csönd után a kiáltás.

- Sajnos igen, Bernd kisasszony. Vacsora előtt holtan találtuk a szobájában.

Újabb szünet, majd Lena úgy förmedt rá Ruthra, mint valami cselédre:

- És ezt csak most tudom meg?

A leány arcán megvető mosoly suhant át. Előre tudta, hogy minden fáradozása ellenére efféle szemrehányás fogja érni.

- Minthogy korábban nem érhettem el, Bernd kisasszony, így hát csak most értesülhet róla - felelte szárazon.

- Nono, kisasszony, felejtse el ezt a kioktató hangot, megértette? Mindent meg kellett volna tennie, hogy megtaláljon bennünket.

- Nem mondaná meg, hol kerestem volna magukat? A cse­léd még azt sem tudta, melyik színházba mentek. Egyébként sem lett volna rá időm, akadt dolgom elég.

- Na persze, képzelem, miféle. Sietett összekaparni magának, amihez hozzáfért!

Ruth elsápadt a méltatlan rágalom hallatán.

- Kikérem magamnak az ilyen gyanúsítgatást! Ha kívánja, nyugodtan átvizsgálhatja a bőröndjeimet.

- Adjon lejjebb a hangból, kicsikém! De mennyire, hogy kívánom, és jogom is van hozzá. Csakhogy mire megnézhetem a bőröndjeit, már szépen eltüntet mindent. Tudjuk, hogy megy ez:

- Az alaptalan vádaskodás visszahull az ön fejére. Én védtelen vagyok önnel szemben. Óhajt még valamit?

- Magától értetődik! Odakint óhajtunk ebédelni. Félóra múlva itt legyen az autó, hogy végre a dolgaink után nézhessünk!

- Ezt korábban is megtehették volna, hanem elérhetetlenek mostanáig. Egy félóra múlva küldöm a kocsit.

Ezzel letette a kagylót, s a felháborodástól reszketve lé­pett ki az előcsarnokba. Gert Herfurt az öreg Heinrichhel lent várta. Nyugtalanul fürkészte falfehér, remegő arcát, s lát­ta, hogy a könnyekkel küszködik.

- Csak nem érte valami kellemetlenség, kisasszony?

Ruth bátran visszanyelte könnyeit.

- Lena Bernd keresett. A szememre hányta, hogy nem tud­tam korábban elérni, jóllehet mindent megpróbáltam. Nem átallta azt mondani, hogy nyilván jól kihasználtam az időt, és siettem összekaparni, amihez hozzáfértem, és kilátásba helyezte, hogy átkutatja a bőröndjeimet.

- Vérlázító! - csattant fel a fiatalember.

- Ó én már semmin sem csodálkozom. Nem újdonság, hogy Berndék azt képzelik, tisztességtelen úton igyekszem megkaparintani a gyámom vagyonát, de amíg Rochus bácsi védelme alatt éltem, addig mégsem vetemedtek ilyen szemérmetlen kijelentésekre.

- Ne bánkódjék, Rochus kisasszony! - lépett oda hozzá az öreg inas. - Maga fölötte áll az efféle vádaskodásoknak. Bernd kisasszony mindenkiről azt feltételezi, hogy görbe úton jár, mint ő maga. Többet nem mondok, de megvan a véleményem.

A leány nagy nehezen összeszedte magát.

- Ez még csak ízelítő abból, ami tőlük várható - jegyezte meg színtelen hangon.

- Kisasszony - fogta meg Gert részvéttel a kezét -, nem viselkedhetnék ebben a helyzetben is a nagyapám örököse­ként? Engedje meg, hogy az ő utódaként felajánljam az oltal­mamat. Becsületbeli kötelességemnek tekintem ezt, mivel az a hűséges inas az imént árulta el, hogy a nagyapám a saját leányaként szerette kegyedet, és ekként bánt önnel. Kérem, bízza rám magát egész nyugodtan!

A védettség jóleső érzése töltötte el Ruth lelkét. Könnye­sen csillogó szemmel nézett fel a fiatalemberre.

- Köszönöm a jóindulatát, és amennyiben nem tudom meg­védeni magam, nem habozok majd a segítségét kérni.

- Mindenkor a rendelkezésére állok.

Ruth megbízta Heinrichet, hogy szóljon a sofőrnek, fél óra múlva el kell hoznia a Bernd testvéreket.

- Bernd kisasszony ma itt óhajt ebédelni a fivérével, értük kell küldeni a kocsit.

- Nem kéne itt az urat játszaniuk, amíg nincs joguk hozzá - dörmögte harciasan az öreg. Miután távozott, Gert mosolyogva megjegyezte:

- Heinrich hűséges barátja és tisztelője kegyednek. Azt is tőle tudom, hogy a nagyapám említette, miszerint a végrendeletben biztosítani kívánja kegyed jövőjét. Egyáltalán sok jót mesélt kegyedről az öreg.

A lány elvörösödött.

- Heinrich elfogult. Mindenkit szeret, akit a gazdája szeretet, és senkit nem szenvedhet, akit ő nem szívelt.

- Ezek szerint nagyapám nem nagyon szívelhette a Bernd testvéreket.

- Valóban nem. De kérem, mondja meg, hogyan viselkedjek velük szemben. Közöljem velük, hogy Rochus Bernd unokája, és mint ilyen, az örökébe lép, vagy inkább megvárja őket, és személyesen közli hírt?

Gert elgondolkodott.

- Előbb szeretnék ügyvédhez fordulni, hogy miheztartás végett tájékozódjak. Nem tudna ajánlani egy jó ügyvédet?

- Keresse fel Jungmann doktort, a nagyapja jogi képviselőjét! Időközben meg kellett kapnia Rochus bácsi levelét, amelyben idehívta, mivel a végrendelete tárgyában beszélni akart vele. Mondja meg, hogy én küldtem! Nagyon becsületes, és érti a dolgát. Biztosan jó tanácsokkal látja majd el.

- Köszönöm szépen kisasszony! Ezt fogom tenni. Addig is felhatalmazom, hogy tájékoztassa a Bernd testvéreket a felbukkanásomról. Annyit mondjon, amennyit jónak lát. Most pedig nem zavarok tovább. A nagyapámtól már elbúcsúztam. Soha nem felejtem el az órát, amelyben úgy beszélhettem vele, mintha még élne. Legközelebb azért jövök, hogy megadjam neki a végtisztességet. Amíg örök nyugalomra nem helyezzük, óvakodom attól, hogy ebben a házban vitába ke­veredjek. Az elhunyt békéjét semmi sem zavarja. Csak a te­metés után jelentem be az igényeimet. Addig kérem, hogy ügyeljen mindenre a házban, és saját belátása szerint járjon el mindabban, amit a nagyapám kegyedre bízott. Legyen szíves, az illendőség kedvéért, adja át üdvözletemet a Bernd test­véreknek, végtére is a rokonaim. Ha egy mód van rá, nem keresem az alkalmat, hogy szembekerüljek velük.

- Ez sajnos kivédhetetlen - sóhajtotta Ruth.

- Kérem, ne engedje, hogy megalázzák! - ragadta meg a jobbját Herfurt. - Nem tűröm, hogy bántsák és sértegessék. Így álltak egy darabig, kézen fogva, egymásra szegezett tekintettel, és minden másról megfeledkeztek. Azután a leány, mintha álomból ébredne, hátralépett, de Gert nem eresztette. - Boldog vagyok, hogy ebben a házban kegyedre talál­tam. Úgy érzem, mintha az ittléte igazolná az enyémet. Ugye, itt marad, míg el nem rendeződik minden?

Ruth keze reszketett a fiatalemberében.

- Ha megengedik, természetesen maradok.

- Ki ne engedné? Talán van valakinek joga ahhoz, hogy kiutasítsa innen?

- Önön kívül senkinek, de az előfordulhat, hogy a Bernd testvérek a viselkedésükkel lehetetlenné teszik a maradásomat.

- Nem, kegyed nem mehet el, ígérje meg! Ha bárki csak egy rossz szót merne szólni, önérzetesen utasítsa vissza! Itt kell maradnia, Úgy tűnik, egy óra alatt közelebb kerültünk egymáshoz, mint sokan, akik éveket élnek együtt. Itt kell maradnia - ismételte megindultan Gert.

Szavaitól jóleső melegség öntötte el a leányt.

- Maradok. Akkor is, ha erőt kell vennem a büszkeségemen, vagy akár megaláztatásokat kell elviselnem - felelte halkan.

- Köszönöm! - csókolt áhítatosan kezet Herfurt. - Telje­sen megnyugtatott. És ha csak görbén néz magára valaki, an­nak velem gyűlik meg a baja. Ég áldja, Alving kisasszony! A viszontlátásra!

- Viszontlátásra! - válaszolta Ruth. Elandalodva nézett a távozó után, és szavai még a lelkében visszhangzottak. Gert a bejáratnál még egyszer visszafordult tekintetük utoljára összekapcsolódott, majd becsukódott a nehéz kapuszárny.

Ruth felegyenesedett, hátrafésülte a haját, és a ravatalhoz sietett.

- Rochus bácsi, drága Rochus bácsi! - suttogta elfúló hangon, és térdre hullott a halott előtt. Nem tudta, hogyan juttassa kifejezésre érzéseit, csak Sírt, sírt megállíthatatlanul.

IX.

Lena, Bernd először szóhoz sem jutott, amikor bácsikája ha­láláról értesült: - no, nem a fájdalomtól, hanem az örömtől. Végre, végre búcsút mondhat ennek a nyomorúságos, ron­gyos életnek, amelyben minden mulatságot kijózanító másnaposság követ. Mostantól minden másképp lesz. A min­denit! Most aztán gazdagok, elképzelhetetlenül gazdagok, Kurt meg ö!

Lena szemében csak a vég nélküli szórakozás a mérték­telen élvezetek számítottak valamirevaló életnek.

Az, hogy a telefonban sebtében máris rápirított egy kicsit Ruth Alvingra, és néhány sértést a fejéhez vágott, csak fokozta a dolgok állása fölötti elégedettségét.

Miután hátat fordított a készüléknek, és a slampos, mogorva cseléd az útjába akadt tüstént ráripakodott:

- Miért nem, várt meg minket tegnap este, mért nem szólt, hogy fontos ügyben kerestek?

A lány közönyösen vállat vont.

- A telefonálóknak mindig minden fontos, főleg, a sok kifi­zetetlen számla. Honnét találjam ki, hogy maguknak mi fontos, mi nem? Egyébként se ücsöröghettem a hokedlin hajnali ötig, mert nekem nappal dolgozni kell, nem heverészhetek délig.

Lena kihúzta magát a szájaskodó cseléd előtt, aki már hó­napok óta egy fillér bért sem kapott, s csak azért tartott ki, mert tisztességes háznál nem kapott volna állast a rossz bi­zonyítványával. Miután a járandóságával adósak, maradtak, mindenféle arcátlanságokat engedett meg magának. Lena máskor lenyelte ezt, de most visszavágott, méghozzá nem valami úri módon.

- Ne pimaszkodjék, Lina, különben repül.

- Nana, - ütődött meg a cselédek gyöngye -, akkor előbb tessék leperkálni a béremet! Elegem van ebből a helyből.

- Megkapja a bérét, szemtelen perszóna, aztán repül, hogy a lába sem éri a földet!

- Ne olyan nagy garral! Majd meglátjuk, ki repül innét, előbb: Meglehet, hogy maguk, ha a lakbért se fizetik.

Lena dühösen becsapta az orra előtt az ajtót.

Azután a fivére szobája felé fülelt. Na, most majd mindjárt felébred, gondolta.

Ijesztően rendetlen hálószobájában összevissza hányta a különféle ruhadarabokat, míg végre előhúzott egy meglehetősen, viseltes meleg pongyolát, amit dideregve kapott ma­gára, mivel az imént egyenesen az ágyból sietett a telefonhoz.

A szűk folyosón átlépett a bátyja ajtajához, és hangosan bezörgetett. - Ébren vagy már végre, te mormota?

Bent azonban néma csend honolt. Türelmetlenül berontott.

- Kurt! Ébredj! Jesszusom, micsoda hétalvó! Kelj már fel, Rochus bácsi meghalt! Nem hallod, meghalt! - rikácsolta.

A férfi azonban nem mozdult. Lena közelebb lépett, és elfintorította az orrát.

- Pfuj, elájulok ettől a bűztől!

Feltépte az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be, aztán visszatért az ágyhoz, és vadul rázni kezdte a fivére vállát.

- Kurt, te álomszuszék, térj már magadhoz, nem hallasz?

A bácsikánk elpatkolt. Vége a nyomorgásnak. Ébredj, fél óra múlva jön értünk az autó.

A bátyja azonban csak valami hortyogó hangot hallatott, egy pillanatra felemelte ólomnehéz szemhéját, de nem lehetett lelket verni belé.

Lena tanácstalanul nézett körül a szobába, amely rendet­lenségben nem maradt el az övétől. Az éjjeliszekrényen ci­garettás doboz, mellette cigarettavégekkel teli hamutartó. Eb­ből áradt a nehéz, émelyítően édeskés szag, amely az egész szobát megülte, és csak lassan adta át a helyét az ablakon most beengedett friss levegőnek.

A fiatal nő beleszimatolt a hamutartóba, undorodva ráz­kódott össze, majd ismét megcibálta a testvére vállát, s mi­vel ez sem segített, hozott egy pohár vizet, és az arcába loccsantotta. Ettől végre lassanként felocsúdott, és rám eredt.

- Na, mi az, mit akarsz?

- Jaj, Kurt, az ég szerelmére, felőled a ház is összedőlhetne. Ébredj már fel végre!

- Miért, mi van? - könyökölt fel nagy nehezen, a hideg, vizet törölgetve magáról. - Mit óbégatsz annyira, és minek locsoltál le? Csukd be az ablakot, megfagyok.

- Én meg majdnem megfulladtam, és másképp nem tud­talak felébreszteni - magyarázta a húga, de, bezárta az abla­kot. A férfi álomittasan dőlt vissza a párnáira.

- Ha legközelebb így találsz, ne fáraszd magad a felköltésemmel. Amíg a fél óra le nem telt, úgyis hiába.

- Miféle fél óra?

- Egy félórával ezelőtt, épp amikor fel akartam kelni, megint rám jött egy átkozott epegörcs. Erre kaptam nemrégiben egy ismerősömtől ezt a cigarettát - mutatott a hamu­tálra Kurt - amit maga kezelt valami erős narkotikummal. Ez egy félórára teljesen elbódítja, és tökéletesen érzéketlenné, te­szi az embert. De, ahogy mondtam, pontosan egy félórára, addigra aztán rendszerint enyhül a görcs okozta fájdalom is. Jó kis szer. Ha korábban jössz, hiába keltegettél volna. Egy ilyen cigarettától legalább fél órát alszik az ember, néha még többet is. Arra a fél órára azonban egyszerűen tetszhalott, vagy bódult, vagy mit tudom én.

Lena kíváncsian nézegette a cigarettás dobozt.

- Ez az? - nyitotta ki.

- Igen.

- Pont úgy fest, mint a közönséges cigaretta, azt hiszem, ismerem is ezt a márkát.

- Az illető vegyész, szálanként itatta át valamivel. Vettem egy jó adagot, és mindig magammal hordom- Ez az epegörcs, valami rémes. De tulajdonképpen mit kereset a szobámban?

- Hát nem hallottad? - kacagott Lena. - Meghalt a pénzeszsák, béke poraira.

Kurt egyszerre kiugrott az ágyból, és kétes színű, gyűrött hálóingében állt meg előtte. Sóvár fény gyúlt a szemében.

- Mit beszélsz?

- Figyelj jobban! A bácsikánk meghalt - ismételte Lena, és majd megpukkadt a nevetéstől a testvére bamba ábrázata láttán.

- Ez nem valami rossz vicc? - túrt ujjaival a hajába Kurt.

- Ilyesmivel nem szokás tréfálni - igyekezett méltóságteljes arcot ölteni a húga. - Igyekezz, készülj hamar! Mindjárt itt az autó. Az Alving lány már tegnap este telefonált, de Lina, ez a díszpéldány csak az előbb szólt. A tetejében megint szemtelenkedett, de most már repülni fog, én mondom. Túl nagy a szája. Egyáltalán, mostantól más hangon tárgyalunk mindenkivel.

- Felőlem! - csak azt mondd meg, tényleg igaz-e, hogy Rochus bácsi meghalt.

- Igaz, de mennyire igaz, elvitte a szíve. Az Alving lány persze örül, hogy nem ért el minket. Szépen összeszedett, amit bírt. Öltözz gyorsan, hogy odamehessünk!

Kurt minden teketória nélkül a mosdótálba nyomta a fejét.

Lena leült az ágyára, és a cigarettás dobozzal játszadozott. - Egyszer én is elszívnék egy ilyet.

- Ne fecsegj ostobaságokat - dörgölte a frottírtörülközővel a haját a bátyja -, inkább örülj, hogy neked nincs szük­séged ilyesmire!

- Ettől tényleg teljesen elkábul az ember?

- Tökéletesen. Öt perc múlva semmi fájdalmat nem érzel, elveszíted az eszméletedet, egyáltalán nem tudsz magadról.

- És ... egyébkent veszélytelen?

- Hát, túl sokat nem szabad használni belőle, és utána többnyire megfájdul az ember feje, de a hideg víztől vagy a friss levegőn elmúlik.

- Ha majd fáj valamim.- tette le a dobozt Lena, akkor adsz nekem egyet. Te, most jut eszembe, ha valakit megkínálnak ezzel, simán el lehet altatni. Ez tulajdonképpen pompás eszköz zsebtolvajok és hasonlók kezében. Képzeld csak el, mi pénzt lehetne keresni vele. Szerencse, hogy most jobb anyagi helyzetbe kerülünk, különben kísértésbe esne az ember, hogy ezekkel a cigarettákkal segítse ki magát. Gondolj csak arra a külföldire, aki tegnap este szemezett velem, és a tárcája csak úgy dagadozott a dollárjától. Mind a tíz ujjam bi­zsergett, hogy megszabadítsam a zöld hasú bankóitól.

- Nekem is majd kiesett a szemem, de a cigaretta nem ju­tott eszembe. Na hála istennek, nincs több leégés, nem kell kísértésbe esnünk, hogy ezzel traktáljunk valakit, akinek dol­lárral tele a zsebe. De most kifelé, Lena, föl akarok öltözni, és neked is készülnöd kell.

- Tényleg, feketét kell felvennem. Van egyáltalán olyan holmim? Várjunk csak ... á, igen, a fekete selyem estélyim, a kivágást majd eltakarom fekete fátyollal, átmenetileg meg­teszi. A Bernd-villából majd felhívom valamelyik szalont, és rendelek gyászruhákat. A mi drága örökhagyónkat méltó módon kell gyászolni, nem igaz?

- De, hogyne. Most eredj, és csináltass Linával tisztességes reggelit! - Hm! Remélem, akad még némi pénz a házi kasszában.

Különben másra nem kell költenünk, mert megmondtam az Alving lánynak, hogy ott ebédelünk.

- Pompás!

A nő már az ajtóhoz indult, amikor a bátyja utána szólt.

- Te, Lena!

- Hm?

- A bácsikánknak csak nem jutott eszébe mégis végrendelkezni?

Ne ijesztgessél - szikrázott Lena szeme. - Majd ügyesen kifaggatom az Alving lányt

- Ha a bácsi erre az álszent perszónára is hagyott valamit, én megfojtom.

- Én is, az biztos. De remélem, hogy nincs végrendelet, és akkor minden a miénk, egyedül a miénk.

Lena távozott, és benyitott a konyhába.

- Főzzön egy jó erős babkávét, Lina, de csipkedje magát!

És hozzon fel fehér kenyeret meg tojást!

- Fehér kenyeret meg tojást? - vonta fel a szemöldökét pimaszul a cseléd. - Ahhoz pénz is kell, hitelbe semmit se adnak.

- Törődöm is én azzal! Még hogy pénz ... ? Fütyülök a pénzre.

- Mi a manó? - tette csípőre a kezét Lina. - Tán örökölt, vagy nyert a lottón?

- Képzelje - húzta ki magát büszkén Lena -, a nagybá­tyám meghalt, és mi vagyunk az örökösei. Most új szelek fújdogálnak, vége a pimaszkodásnak. Úgyhogy mozgás, egy negyedóra múlva kész legyen a reggeli!

Ezzel bevágta a konyhaajtót. A cselédek gyöngye fejbe kólintva állt, és önkéntelenül behúzta a nyakát.

Lena egy százmárkással tért vissza.

- Ha odalenn megáll a kocsink, jelentse!

A cseléd dülledt szemmel meredt maga elé, de úgy látszik, az autó mély benyomást tett rá. Összekapta magát, és a mondott időben, sőt mi több, majdhogynem szolgálatkészen tálalta a reggelit.

A sofőrnek persze egy jó negyed órát várnia kellett, míg utasai elkészültek és lejöttek. Lena fekete ruhát viselt, fölötte prémszegélyes, fekete plüsskabátot, a fejére pedig fekete selyemkalapot biggyesztett, amelyről előbb eltávolította a tarka tollbokrétát.

A lehetőségekhez képest egész jól mímelte öltözékében a gyászt. Még az arcára is ünnepélyes komolyságot erőltetett.

Kurt talált egy gyászkarszalagot, amelyet még az apja ha­lála után hordott, és felöltője ujjára erősítette. Ő is előkelően, kenetteljes képet vágott, és leereszkedően üdvözölte a gép­kocsivezetőt, aki kinyitotta előttük az ajtót.

A Bernd-villába érve Ruth fogadta őket az előcsarnokban, Visszafogott udvariassággal köszöntötte a testvérpárt. Ami­, kor Lena neveletlenül odadobta neki a kabátját, és utasította, hogy akassza fel, csak a szája széle rándult meg. Egyet­len ellenkező szó nélkül adta át Heinrichnek a ruhadarabot.

Kurt is odavetette az öreg inasnak a felöltőjét, és Ruthhoz fordult:

- Valóban nem volt lehetőség, hogy előbb értesítsen bennünket felejthetetlen, drága jó bácsikánk elhunytáról, Alving kisasszony?

Közben a tekintete kéjsóváran tapadt a leány karcsú alak­jára. Azt fontolgatta, nem kellene-e mégiscsak a kegyeire méltatnia ezt az Alvingot. Veszettül formás kis csirke. Sze­rencsére Ruth mit sem sejtett mohó vágyairól.

- Nem volt, Bernd úr, mivel nem tudtam, hol tartózkodnak, ráadásul a cselédjük igen kelletlenül adott felvilágosítást, és egyszerűen letette a kagylót, amikor nógatni próbáltam. Ezenkívül sok mindent kellett elintéznem. Majd mindenről rész­letesen tájékoztatom magukat, de előbb talán leóhajtják ró­ni kegyeletüket az elhunyt ravatalánál.

A testvérek nyomban méltóságteljesen komoly arcot öltöttek.

- Hogyne, hogyne, merre találjuk a mi drága bácsikánkat? - érdeklődött Kurt, de Lena leintette:

- Én inkább nem nézem meg, ott csuklanék össze aléltan. Úgy akarom megőrizni szeretett képét emlékezetemben, ahogy életében láttam. Menj csak egyedül, és vidd magaddal utol­só üdvözletemet! - mondta, miközben buzgón nyomkodta zsebkendőjét a szemére.

Kurt eléggé betegesen festett. Az epegörcs és a kábító cigaretta után cseppet sem érezte jól magát, s most még egy halott látványát is el kellett viselnie. Ez már megfeküdte a gyomrát, de összeszedte magát, és belépett a terembe.

A hölgyek átvonultak a nappaliba, de alig értek oda, a férfi már csatlakozott is hozzájuk, fölöttébb szánalmas állapotban.

- Hozasson egy üveg bort, Alving kisasszony, abból a testes burgundiból, amit a bácsikám reggelihez iszogatott. Még jelentős készletnek kell lennie belőle.

- Pontosan annyinak - biccentett Ruth -, amennyit a bor­pince jegyzéke mutat. Rochus bácsi az utolsó napig szemé­lyesen vezette.

- Jó, jó, alkalmasint majd átnézem. Akkor hozasson be­lőle, legyen szíves, a bácsikám elvesztése rettenetesen megviselt.

A leány csengetett.

- Heinrich, hozzon föl egy üveggel a burgundiból, amit a nagyságos úr reggelihez szokott fogyasztani!

- Hány poharat hozhatok?

- Maga is parancsol? - nézett kérdően Lenára.

- Természetesen.

- Akkor kettőt, Heinrich.

- De szedje a lábát, vén kriptaszökevény! - élcelődött Kurt.

Az inas távozott.

- Mi lesz a mai menü? - tudakolta lekezelően Lena.

- Zabkásaleves, sertéssült párolt sárgarépával, desszertnek pedig darafelfújt befőttel.

- Miért akar szántszándékkal ilyen silány koszttal etetni bennünket? Miért nem készítettek olyan ebédet, amilyet máskor szoktak?

- Ebben a házban nem szokás másként étkezni, Bernd kisasszony. Rochus bácsi az egyszerűséget kedvelte, véteknek tartotta a dőzsölést olyan időkben, amikor ezrek és ezrek éhezni kénytelenek.

- Csak nem akarja elhitetni velünk, hogy itt mindig ilyen szegényesen esznek?

- Egyáltalán semmit sem akarok elhitetni magukkal, Bernd kisasszony, nem tudom, miért tenném. Az étrendet mindig egész hétre előre meghatároztuk, a szakácsnénál egy évre visszamenőleg megtekinthető.

- Na, meddig piszmog meg Heinrich azzal a borral? - zsémbelődött türelmetlenül Kurt. - Semmire se jó ez a vénember. Vassöprűvel kell itt rendet tenni. Szeretném tudni, miért fizette még a bácsikám ezt a vén mihasznát.

- Talán azért - nézett rá komolyan Ruth -, mert negyven esztendeig hűségesen szolgálta a gazdáját. Egyébként még mindig fürge és serény, maradéktalanul teljesíti a kötelessé­gét.

_ Nem hallottan1, hogy a bátyám ezt kérdezte volna, Alving kisasszony. Egyébként hová tette a ház kulcsait, amelyeket a bácsikám magára bízott?

- Gondosan megőriztem őket.

- Hozza ide, rögtön magamhoz akarom venni! - parancsolta Lena.

- Sajnálom, hogy nem tehetek eleget a kívánságának, Bernd kisasszony - fordult felé nyugodtan a leány. Én vagyok felelős mindenért, amit elzárva tartok, és a pontosan vezetett ház­tartáskönyvvel egyetemben csak a törvényes örökösnek ad­hatom ki, mihelyt a bíróság határozott felőle.

- Ugyan, mit kell ezen határozni? Mi vagyunk a törvényes örökösök, a húgom meg én - vetette közbe Kurt.

- Ezt nem én vagyok hivatott megítélni - felelte Ruth.

- Hiszen a bácsikám mellett élt - lövellt villámokat Lena szeme -, mégsem tudja, hogy végrendelkezett-e?

- Dehogynem, erre vonatkozólag pontos felvilágosítást adhatok, Rochus bácsi tájékoztatott erről.

- Jaj, legyen szíves, a jövőben tartózkodjék ettől a bizal­mas megnevezéstől! A mi drága halottunk sohasem volt a maga bácsikája. Szíveskedjék úgy hívni, ahogy illik, Bernd úrnak!

Ruth elpirult, de Gert Herfurtra gondolt, s ezért nyugodtan tűrte Lena bárdolatlan megjegyzését.

- A gyámom maga jogosított fel rá - válaszolta fesztele­nül -, hogy így nevezzem. Ezt senki sem vitathatja el tőlem, maguk sem.

- Maga mindig nagyon elbizakodottan viselkedett, de ennek most vége.

A leány arcán majdhogynem fölényes mosoly jelent meg.

- Úgy tűnik, ha itt valaki elbizakodott, az nem én vagyok.

- Hagyd már ezt a huzakodást, Lena! - szólt közbe a fér­fi. - Először azt kellene, megtudnunk valahára Alving kisasszonytól, hogy végrendelkezett-e a bácsi.

A húga dühösen az ajkába harapott, Ruth azonban hidegvérrel közölte:

- Nem, Bernd úr, Rochus bácsi nem írt végrendeletet.

A testvérek fellélegeztek, elárulván ezzel, mennyire fél­tek attól, hogy készült végrendelet.

- Biztosan tudja? - kérdezte sietve Lena.

- Igen, a napokban beszélt velem erről. Röviddel a halála előtt íratott velem dr. Jungmann-nak, hogy jöjjön ide, mivel tanácskozni szeretne a végrendeletéről, amelynek még az elutazása előtt el kell készülnie.

Lena szeme diadalmasan felvillant.

- Á, most aztán sajnálhatja, hogy nem valósult meg a terv.

Ezek szerint hiába törte magát annyira -, gúnyolódott.

Az öreg Heinrich lépett be a borral, és hallotta az utolsó szavakat

Ruth elsápadt a felháborodástól, de türtőztette magát. - Remélem, nem kívánja, hogy erre válaszoljak.

Lena lebiggyesztette az ajkát.

- Alaposan elszámította magát, kicsikém. Ha tudja, hogy Rochus bácsi nem végrendelkezett, akkor azt is tudnia kell, hogy természetesen mi vagyunk az örökösei, tehát nyugod­tan kiszolgáltathatja a kulcsokat. Helyesebbnek látom biztonságba helyezni őket.

Az inas az asztalra tette a bort, a keze megremegett, miköz­ben öntött belőle a poharakba, és egy csepp a tálcára hullott.

Kurt durván kikapta a kezéből a palackot.

- Semmire se lehet használni, még arra se képes, hogy egy pohár bort töltsön az embernek.

Heinrich reszketve állt előtte, és segélykérőn pillantott Ruthra.

Az végigmérte Kurtot, majd ismét Lenához fordult.

- Nagyon sajnálom, de akkor sem adhatom ki a kulcsokat, mert egyáltalán nem biztos, hogy maguk a gyámom örökösei.

Az öreg elégedett képpel távozott. A testvérek azonban egyszerre támadtak dühödten Ruthra:

- Mit akar ezzel mondani?

A leány, aki még mindig állt, egy szék hátába kapaszkodott.

- Csak azt, hogy egész bizonyosan nem maguk Rochus bácsi egyedüli rokonai.

A testvérpár úgy meredt rá, mintha idegen nyelven beszélne.

- Badarság, azt mi jobban tudjuk magánál! - fortyant fel Kurt.

- Úgy látszik, mégsem. Tudomásom van róla, hogy előkerült Rochus bácsinak egy közelebbi rokona. - Mit jelentsen ez?

- Maga tréfát űz velünk?

Ruth a fejét ingatta, de mielőtt válaszolhatott volna, a férfi ingerülten rászólt:

- Nyomatékosan megkérem, hogy fejezze ki magát világosabban: Az egész viselkedése érthetetlen.

- Még nem jutottam hozzá, hogy érthetőbben fogalmazzak.

- Akkor tessék: miféle rokonról beszél?

A leány mély lélegzetet vett, a szeme felcsillant.

- Rochus Bernd unokájáról.

Csend ereszkedett a tágas helyiségre. A két testvér értet­lenül bámult Ruthra. Azután Kurt élesen felnevetett.

- Úgy tűnik, maga mégis tréfás kedvében van: Honnan lenne a bácsikánknak unokája? Egyetlen leánya hajadonként halt meg.

- Nem. - Rázta meg határozottan a fejét Ruth -, Claus Herfurt feleségeként hunyt el, akivel az apja tudta nélkül, titokban házasodott össze Angliában. Frigyükből egy fiú származott, Gert Herfurt, aki ma délelőtt itt járt, sajnos túl későn ah­hoz, hogy még életben találja a nagyapját.

- Ez egy jól kiagyalt szélhámosság! - nevetett fel idegesen a férfi.

- Amit szemlátomást a maga közreműködésével hoztak össze! - rivallt bőszülten a leányra Lena.

Ruth vállat vont.

- Jellemző a fantáziájukra, hogy ilyesmit tulajdonítanak nekem. Csak azt közöltem magukkal, amire felhatalmazást kaptam. Herfurt úr, ha előbb nem, a nagyapja temetésére eljön, és valószínűleg azután lép érintkezésbe magukkal. Több hozzátennivalóm nincs. Csak még annyit akarok mondani, hogy Herfurt úr valóban Rochus Bernd unokája. Majd maguk is láthatják, milyen feltűnően hasonlít rá.

- Na hiszen, ha ez minden bizonyíték! A hasonlóság le­het véletlen is, amit felhasználtak a csaláshoz. Hogy a maga segítségével vagy anélkül, azt majd kiderítjük. A körmére nézünk ennek a nagy hirtelen, előbukkant utas ágnak. Az állításait hatóságilag hitelesített bizonyítékokkal kell alátámasztania: Magának talán már bemutatott ilyesmit?

- Nem.

- Nahát, nagyon gyanúsnak tűnik ez a dolog. Ha tényleg a bácsikánk unokája volna ez a Herfurt úr, akkor biztosan előbb előkerült volna.

- Elmondtam, amit kötelességemnek tartottam. Minden esetre ragaszkodom ahhoz, hogy a kulcsokat és a háztartási könyvet csak a törvény által megállapított örökösnek szol­gáltatom ki. Amíg nem születik jogerős ítélet, magam őrzöm, vagy a hatóság rendelkezésére bocsátom, ha arra felszólítanak.

- Ez persze nagyon kellemes magának, hogy tovább halászgathat a zavarosban.

- Mindenki magából indul ki - lépett hirtelen Lena elé Ruth. - Egyébként kívánom, hogy soha ne kerüljenek olyan helyzetbe, amelyben ilyen hallatlan rágalmakat vágnak a sze­mükbe. Ezek a rágalmak a saját fejükre hullanak vissza.

- Tartsa meg magának az okoskodását, és hagyjon min­ket békén! - ugrott fel Lena. - Nincs szükségünk magára, majd akkor hívjanak, ha kész az ebéd - vetette oda szemlátomást idegesen.

Ruth némán meghajolt, és kiment.

X.

Miután a testvérek magukra maradtak, egy darabig lélegzet­visszafojtva nézték egymást. Végül Lena törte meg a csendet:

- Mit szólsz ehhez a históriához?

Kurt a fogát csikorgatta.

- Ez a Herfurt jól teszi, ha vigyáz a bőrére, mert késhegyig menő harc lesz. Nem engedem, hogy elvegyék az örök­séget, ami az enyém.

- Én sem. De lehetségesnek tartod, hogy Maria Bernd Angliában férjhez ment?

A bátyja vállat vont, és sötéten bámult maga elé, azután ocsmány káromkodást hallatott, és felhajtott egy pohárral a nehéz borból, mintha víz lenne.

Az örökség felett ujjongó testvérek örömébe mindenesetre keserű üröm vegyült, és újfent gyötrő bizonytalanság várt rájuk.

Mindazonáltal a következő napokban teljesen úgy léptek fel, mint egyedüli jogos örökösök. Igyekeztek minden tekin­tetben jól érezni magukat. Lena elegáns gyászöltözékeket rendelt magának a bácsikája számlájára, bátyjával együtt sajátjukként használták az autót, a házban fellelhető legjobb borokat és ínyencségeket tálaltatták maguknak. Az erős bur­gundit, amelyből Rochus Bernd csak egy-egy kis pohárkával, orvosság gyanánt fogyasztott, palackszámra itták az asztalnál pezsgőt is hozattak Heinrichhel, akit kényük-kedvük szerint ugráltattak. Ruthtal szemben mindenféle utálatos megjegyzéseket engedtek meg maguknak, de a leány hidegvérrel viselte el ezeket. Csak az öreg inas keze szorult titkon ököl­be, amikor efféle otrombaságok tanújává vált.

"Ezt mind elmondom Herfurt úrnak" - fogadkozott ma­gában, és emlékezetébe vésett minden egyes, Ruthtal szembeni sértő szót.

Amikor a leány vigasztalta őt a testvérek gorombáskodása miatt, így válaszolt:

- A kisasszonynak sincs jobb sora, pedig én csak~ szolga va­gyok. De isten ments, hogy ezek ketten tényleg átvegyék itt a hatalmat! Akkor inkább felkötöm magam, semhogy egy percig is a házban maradjak.

Így érkezett el a temetés napja.

- Eddig minden rendben kent? - kérdezte az inastól Gert Herfurt, amikor megérkezett, bögy elkísérje utolsó útjára a nagyapját.

Heinrich gyászos képpel nézett rá.

- Jaj, nagyságos úr, szegény Ruth kisasszonynak pokollá tették az életét. A Bernd testvérek még rosszabbul bánnak vele, mint valami cseléddel. Magamról nem beszélek, én tényleg csak egy kiszolgált inas vagyok, de a megboldogult nagyságos úr forogna a koporsójában, ha ezt látnia kellene.

- Csak még egy kis türelem, Heinrich, a halott nyugalmát ne háborgassuk! Hamarosan megváltozik minden - biztatta a fiatalember.

A temetési szertartás alatt a testvérek fogadtak minden részvétnyilvánítást, mintha egyedül ők volnának jogosultak arra. Amikor az elhunyt régi barátai, akik életében látogatták, jólelkűen vigasztalgatták Ruthot, Lena szeme szikrákat szórt.

Gert csak a gyászünnepség befejeztével állt Berndék elé, és másnap délelőttre találkozót kért tőlük.

A két testvér ellenségesen méregette, mintha sebezhető pontját keresnék, de azt felelték, hogy tizenegy órakor vár­ják a Bernd-villában.

A fiatalember és Rochus Bernd hasonlósága azonnal sze­met szúrt nekik, s hangulatuk vészesen rosszabbodott.

Gert csöndes komolysággal üdvözölte Ruthot, de közben megszorította a kezét.

A temetést követően alkalmuk nyílt rövid egyedüllétre. - Hallottam Heinrichtől, hogy számos kellemetlenséget kényszerült elviselni az elmúlt napokban. Nagyon sajnálom, kisasszony, hogy átmenetileg védtelenül kellett hagynom ezeknek a személyeknek a sértegetéseivel szemben. De bíz­zék bennem, nem hagyom ennyiben a dolgot.

- A sértegetéseik leperegnek rólam - felelte bágyadt mo­sollyal a leány, - de nehéz harcra készüljön! Szélhámosnak, csalónak tartják önt, vagy legalábbis úgy tesznek. Remélem, birtokában vannak a szükséges okmányok, amelyek örökösödési jogát igazolják?

- Ne aggódjék! Magammal hoztam a papírjaimat. A leg­fontosabb irat, amely voltaképpen egyedül bizonyítja az örök­ségre támasztott igényem jogosultságát, a szüleim házasság­levele. Ez is a rendelkezésemre áll.

- Akkor jó - lélegzett fel Ruth.

- Ki tud még tartani a posztján?

- Mindenképpen. Bernd kisasszony már első nap el akarta venni tőlem a kulcsokat, de megtagadtam a kívánságát. Végig kellett hallgatnom, hogy nyilván jogtalanul el akarom tulajdonítani a gyámom javait. Ezeknél az embereknél magá­tól értetődő ez a gondolkodás. Értésükre adtam, hogy a kul­csokat és a háztartáskönyvet csak a törvényesen megállapí­tott örökösnek szolgáltatom ki; egyébként magam is jogta­lanul járnék el. Azóta árgus szemekkel figyelnek, és nem kevés önuralom kell ahhoz, hogy ne dobjam a lábuk elé a kulcsokat. Azt sajnos nem akadályozhatom meg, hogy en­nek ellenére a házigazdát játsszák, mindenfélét rendelgesse­nek Rochus Bernd számlájára, nap, mint nap a Rochus bácsi által kincsként őrizgetett, legdrágább borokat igyák, a kam­rából rendszeresen a legválogatottabb, azelőtt a különleges ünnepi alkalmakra tartogatott csemegéket tálaltassák fel ma­guknak. Mindenesetre a szakácsnénak csak a készletek egy részét adtam ki azzal az utasítással, hogy több nincs. Ha az elfogyott, többet nem adok, és a borpincéből sem. Ami még a kamraelőtérben található, azt felhasználhatják, de azon felül semmit. Kötelességemnek érzem, hogy amennyire hatalmamban áll, megóvjam az ön örökségét.

- Hálásan köszönöm, hogy védelmezi a jogaimat!

- Ezzel Rochus bácsinak tartozom, mert tudom, hogy ha most lenéz ránk, elégedett velem.

- Magam is azt hiszem. Akkor tehát holnap délelőtt tizen­egykor sor kerül az első ütközetre. Izgatottan várom, hogy kemény csata lesz-e.

- Nos, a bejelentésem, miszerint Rochus bácsinak létezik egy unokája, úgy érte őket, mint derült égből a villámcsapás. Nem hisznek azonban az örökösödési jogosultságában. Úgy gondolják, hogy maga meg én csalárd módon kihasználjuk a Rochus bácsihoz való hasonlóságát. Nem lesz könnyű meggyőzni őket ennek az ellenkezőjéről.

- Szerencsére nem is őket kell meggyőzni, hanem a bíró­ságot. De most búcsúznom kell, kisasszony. Holnap vissza­jövök, és remélem, egyúttal a maga helyzetén is könnyíthe­tek. Arról legalábbis gondoskodom, hogy több sértésnek ne legyen kitéve.

Ezzel szívélyesen elköszöntek egymástól.

XI.

Másnap délelőtt a Bernd testvérek a szokottnál korábban keltek és sietve felöltözködtek, hogy kiautózzanak a villába, mint mindennap. A kocsi most is odalent várta őket.

Fölöttébb nyomott hangulatban fogyasztották el a regge­lit. Lena még arról is letett, hogy a cselédek gyöngy évei zsém­belődjék, aki egyébként iparkodott valamivel tűrhetőbb mo­dort mutatni, s minden várakozással ellentétben úgy-ahogy rendben tartotta a lakást.

Kurt és Lena azt a látszatot keltette ugyan, hogy nem hisz Herfurt úr öröklési igényeinek megalapozottságában, azonban szembeszökő hasonlósága Rochus Benrdhez nyomasztó teherként nehezedett a lelkükre. Kurt ekképp adott hangot sötét gondolatainak:

- Ha tényleg el akarja venni az örökségünket, lelövöm, mint egy veszett kutyát.

Lena arca eltorzult.

- Kell lennie más eszköznek is, hogy ártalmatlanná te­gyük.

- Mire célzol?

- Nem tudom, még nem tudom. De mondd, komolyan gon­doltad, hogy minden utat kipróbálunk, ami célhoz vezet?

- A legkomolyabban! - felelte Kurt fogcsikorgatva, és sze­me hidegen fénylett.

- Csak ezt akartam tudni. Eszemben sincs átengedni a jus­sunkat ennek a jöttmentnek.

- Nekem sincs.

- Helyes, akkor egyetértünk. Két találékony elme csak kiötöl valami módot, hogy az ellenségét harcképtelenné tegye. - Majd meglátjuk. Most gyere, mennünk kell. Kíváncsi vagyok, milyen mondanivalója van a számunkra.

Az autó rövid idő alatt a Bernd-villába robogott velük.

Még tizenegy előtt odaértek.

Néhány perccel később megérkezett Gert Herfurt is. Heinrich bevezette a nappaliba, ahol a testvérek már várták.

Feszült nyugtalansággal lesték, s Kurtnak minden erejét össze kellett szednie, hogy látszólag nyugodtan kérdez­hesse:

- Mit akar mondani nekünk, Herfurt úr? Tegnap értésünk­re adta, hogy fontos közlésre készül.

Gert fiatalosan erőteljes alakja, mely tökéletes összhangot alkotott előkelő egyéniségével, büszkén állt szemben Kurt petyhüdt, nem túl bizalomgerjesztő figurájával.

- Tulajdonképpen semmi újdonságot nem fogok közölni, Bernd úr. Alving kisasszonytól már hallhattak róla. Csak személyesen is szeretném elismételni, hogy az elhunyt Rochus Bernd törvényes unokája vagyok.

Kurt gyilkos pillantást vetett rá, Lena tekintetéből is csak úgy sütött a gyűlölet.

- Már megbocsásson, de egyelőre kételkedem az állításá­ban. A bácsikám soha nem említette az unokáját, annál gyak­rabban beszélt arról, hogy mi vagyunk egyedüli rokonai s ez­által örökösei is: Aligha feltételezhető, hogy ilyen kijelentést tett volna, ha unokája van.

- A halála napjáig ő maga sem tudott erről. A szüleim a be­leegyezése nélkül kötöttek házasságot, minthogy azonban édesanyám már nagykorú volt, és a nagyapám Angliába küld­te, férjhez mehetett az apámhoz. Amikor egy esztendő eltel­tével hazatért, hogy beszámoljon nagyapámnak önhatalmú lépéséről, hirtelen halála megakadályozta ebben. Ezért nem tudott rólam a nagyapám.

A két testvér szeme bőszülten villogott.

- És annyi éven át meg sem próbált közeledni a nagyapjához?

- Nem, azon egyszerű okból, hogy az apám csak néhány hónapja bekövetkezett halálát megelőzően közölte velem, hogy Rochus Bernd unokája vagyok. Amikor azután Német­országba jöttem, és fel akartam keresni a nagyapámat, elkéstem. Egy nappal előbb meghalt.

- Hát ez elég kínosan érinthette önt - epéskedett Kurt-, és most siet érvényt szerezni örökösödési igényeinek.

- Természetesen.

- No, akkor ugyebár bizonyítani is tudja, hogy Rochus Bernd unokája.

A testvérpár tekintete türelmetlenül szegeződött Gert arcára, de a fiatalember higgadtan válaszolt:

- Magától értetődően rendelkezem bizonyítékokkal. Tá­jékozódtam, hogy milyen papírok szükségesek. Személyes irataimon kívül a legfontosabb okmány, ami egymagában alá­támasztani igényeimet, a szüleim házassági anyakönyvi kivonata, mellyel igazolhatom, hogy édesanyám született Bernd lány.

A testvérek egy ideig nem találtak szavakat, aztán Lena kiszáradt torokkal, rekedtes hangon kérdezte: - Magával hozta ezt a dokumentumot?

- Hogyne, kisasszony.

- Akkor kérem, mutassa meg nekünk, hogy szavai helytállóságáról meggyőződhessünk.

Gert önkéntelenül megtapogatta a zsebét, ahol a pénztár­cája lapult. A helyén találta, de úgy érezte, el kell rejtenie a testvérek kíváncsi pillantása elől.

- Ne vegye zokon, ha ezt a kérését nem teljesítem. A szü­leim házasságleveléből ez az egyetlen példány létezik, és pó­tolhatatlan. A kis falusi templom és a községháza Longvillage­ben, ahol édesanyámék megesküdtek, egy viharban villám­csapás következtében leégett, és úgy az egyházi, mint a polgári anyakönyvek megsemmisültek. A lelkész és a községi elöl­járó azóta meghalt, így nem tudnám még egyszer beszerezni ezt a létfontosságú dokumentumot. A nagyapám ügyvéd­je, doktor Jungmann felvilágosított, hogy a házasságlevél nélkül nem támaszthatok igényt az örökségre. Ennél fogva állandóan magammal hordom, ahogy már az édesapám is tette, és bármikor bemutathatom. A papír azonban az évek során kissé törékennyé vált, így könnyen megsérülhetne. Ezért ~ nem veszem ki a levéltárcámból, ha nem feltétlenül szüksé­ges. Mivel mindenképpen a bíróság elé kell majd tárnom, ott önök is megbizonyosodhatnak a létezéséről. Még Jungmann doktor sem látta, csak megnyugtattam, hogy a birtokomban van.

Egy darabig nyomasztó, szinte fojtogató csend uralkodott a szobában. Gert csak közelítőleg sejtette, mi mehet végbe a testvérekben. Hogy á legelvetemültebb kívánságok fogalma­zódnak meg bennük, azt becsületes, romlatlan lényével nem is feltételezte. Egy pillanatra ugyan átfutott rajta a gondolat, hogy ha megmutatja nekik a házasságlevelet, képesek széttépni, és ezáltal megfosztani őt a jogaitól, de szinte szégyellte is magát emiatt.

A mohó bírvágyában megzavart Lena közben gonoszabbnál gonoszabb megoldásokon töprengett, s a bátyja is keres­te a lehetőséget, hogy valamiképp megkaparintsa a házasságlevelet, amely nélkül Gert Herfurt örökösödési igényei semmivé foszlanak. Hasztalan tanakodott, nem Jutott ered­ményre. Míg ő sötétben tapogatózott, nálánál fürgébb észjárású és ravaszabb húga agyában hirtelen vakító fény gyúlt, mely villámként hasított belé. Eszébe ötlött a bátyja kábító cigarettája, meg hogy Gert Herfurt a tárcájában hordja a házasságlevelet. Ha egy ilyen cigarettával elkábítanák, és elv ennék tőle a tárcát, máris el­hárulna a fenyegetés. Akkor Herfurt semmit sem tud bizo­nyítani, s azt a látszatot kelthetik, hogy, valóban csaló. Csak óvatosan kell hozzálátni, nehogy gyanút fogjon.

Lena lehunyta a szemét, egészen magával ragadta az el­képzelés, mely oly könnyen megvalósíthatónak és egészen veszélytelennek tűnt.

Gyorsan kell cselekedni, amíg Gert Herfurt a társaságuk­ba marad, mert csak most, ameddig el nem válnak, tudhatják bizonyosan, hogy a levéltárcájában, magánál tartja az iratot.

Mind lázasabban latolgatta a tervet, hogy mi módon vehetné el az okmányt Gerttől. De hogy értesse meg magát Kurttal? Rá kell vezetnie a bátyját, hogy megkínálja Herfurtot egy olyan cigarettával, de hogyan és mikor? Időt nyerni - időt nyerni, ez a legfontosabb!

Kurt épp viszonozni akarta Gert szavait, de Lena felug­rott, a vállára tette a kezét, és magára erőltetett nyugalommal csitította:

- Hadd beszéljek én, Kurt, te túlságosan felizgattad magad.

Átható tekintetébő1 a férfi kiolvasta a figyelmeztetést, ami elhallgattatta.

A húga ezután mosolyogva Gerthez fordult:

- Megértheti, Herfurt úr, hogy a közlései meglehetősen váratlanul értek bennünket, s egy kissé kizökkentettek az egyensúlyunkból.

- Hogyne, kisasszony - hajolt meg a fiatalember. - Ter­mészetesen számomra sem túl kellemes, hogy csalódást kell okoznom önöknek. Mindig arra számítottak, hogy önök örök­lik a bácsikájuk vagyonának legalább egy részét, mert nyil­ván Alving kisasszonyt sem lehet kisemmizni, így most nemkívánatos fejleményként értékelik az újabb örökös felbukka­nását. . .

Lena lopva jelt adott a bátyjának, hogy bízza nyugodtan rá a dolgot. Erre Kurt most biccentett is Gertnek.

- Ugye, hogy megérti? Ha ön valóban a bácsikánk törvé­nyes unokája, és ezt a szülei házasságlevelével igazolni is tudja, akkor végrendelet híján le kell mondanunk az örök­ségről, ami mindenképpen rendkívül kínosan érint bennün­ket, ugyanis egész életvitelünket ahhoz a feltevéshez igazí­tottuk, hogy egy napon busás örökséghez jutunk.

- Ezt mind megértem, kisasszony, s amennyiben átveszem az örökséget, kérem, engedjék meg, hogy ezt a körülményt számítasba vegyem, s a rokonságunkra való tekintettel leg­alább némi végkielégítést fizessek önöknek, miáltal rendez­hetik anyagi helyzetüket. Talán némi járadékot is folyósíthatok olyasformán, ahogyan a nagyapám eddig is támogatta önöket. A részleteket majd megbeszéljük.

Gúnyos fény villant a testvérek szemében. Semmi kedvük sem volt ott folytatni a nyomorúságos életet; ahol abbahagytuk. Lena azonban sokkal jobban tudott uralkodni magán, mint Kurt mivel ő már látta a kiutat.

- Sajnos, nem áll módunkban visszautasítani az ajánlatát, amely végeredményben nem is megalázó, hiszen jól tudjuk, hogy egyezik bácsikánk akaratával. Ő akkor sem hagyott vol­na nélkülözni bennünket, ha az unokája megjelent volna. Minden bizonnyal nagylelkűen gondoskodott volna rólunk a végrendeletében. Semmi esetre sem áll szándékunkba, hogy ellenségesen szembehelyezkedjünk önnel. Úgy illik, hogy barátságosan viselkedjünk egymással. Ha a bíróság valóban Rochus Bernd örökösének ítéli önt, fejet kell hajtanunk a döntés előtt. Mindazonáltal ne kételkedjék rokoni érzületünk­ben, és javaslom, hogy ha már ilyen szépen összejöttünk, használjuk ki az alkalmat arra, hogy közelebbről is megis­merkedjünk. Ha nincs ellenére, ebédeljünk ma mindannyian itt, azután egy kicsit elbeszélgetünk. Szólok Alving kisasszonynak, hogy készíttessen ünnepi lakomát, mert egyébként igen puritán szokások uralkodnak a házban. A bácsi­kánk nagyon szerény konyhát vezetett. Nem bánja, ha együtt maradunk?

Gert udvariasan meghajolt. Örömmel látta, hogy az ellenségeskedés elült, és elismeréssel adózott Lena Bernd bámulatos önfegyelmének.

- Egyáltalán nem, kisasszony, nagyon is örülök, hogy meg­találtuk a közös hangot. Remélem, a kedves fivére is egyetért?

A kedves fivér korántsem értett egyet, teljesen megdöbbentette Lena viselkedése, de gondolta, hogy valami külön­leges ok készteti erre. Úgy döntött, hogy kivárja a folytatást. Kurtán meghajtotta magát, és kényszeredett udvariassággal felelt:

- Ez csak természetes.

Lena elégedetten biccentett, és hívatta Alving kisasszonyt.

Amikor Ruth egy idő múlva megjelent, közölték vele:

- Herfurt úr ma itt étkezik velünk, de gondoskodjék ün­nepi ebédről, mert szeretnénk megpecsételni rokoni kapcso­latunkat.

A leány kérdőn nézett Gertre.

- Amennyiben ez nem okoz kegyednek túl nagy fáradságot, kisasszony - hajolt meg udvariasan a fiatalember.

Ruth eléggé meglepődött a testvérek békülékeny hozzáál­lásán a gyűlölt örökössel szemben, mielőtt azonban válaszol­hatott volna Gert szavaira, Lena felfortyant:

- Mi az, hogy túl nagy fáradságot? Alving kisasszony igazán megerőltetheti magát egy kicsit, és ha már annyira ra­gaszkodik ahhoz, hogy nem adja ki a kulcsokat, akkor ter­mészetesen neki kell gondoskodnia arról, hogy valami tisz­tességes étel kerüljön az asztalra.

Herfurt ügyet sem vetett kirohanására, és hangsúlyozott lovagiassággal fordult Ruth felé:

- Fogadja hálás köszönetünket, nagyságos kisasszony, hogy továbbra is felelősségteljesen igyekszik eleget tenni a kegyedre bízott feladatoknak. Arra kell kérnünk, hogy tartson ki addig, míg a helyzet rendeződik.

- Ezt kötelességemnek; érzem, Herfurt úr, amit sem kérni, sem megköszönni nem kell. Máris intézkedem a konyhában. Ezzel a leány meghajolt és távozott.

Lena gúnyosan felkacagott a háta mögött.

- Csak ne erősítse fölösleges udvariaskodással Alving kis­asszony elbizakodottságát! Anélkül is úgy viselkedik, mint egy , hercegnő. Ha rajta múlt volna, sem ön, sem mi nem látnánk semmit a bácsikánk hagyatékából. Ez, a jöttment teremtés úgy behízelegte magát a kegyeibe, hogy biztos az ő javára vég­rendelkezik, ha megéri.

- Miért nevezi jöttmentnek Alving kisasszonyt? - nézett rá komolyan Gert. - Végtére is a nagyapám gyámleánya: és ami engem illet, kifejezetten becsületes és előkelő gondolkodású úrinő benyomását tette rám.

- A férfiak szemébe könnyű port hinteni - nevetett ismét Lena -, ha meglátnak egy csinos pofikát. Ez az Alving kis­asszony egyáltalán nem úrinő, hanem a bácsikánk alkalma­zottainak a gyermeke, akik vasúti szerencsétlenségben életüket vesztették. Rochus Bernd nagylelkűen gondoskodott az árváról, a gyámsága alá helyezte, és felemelte az alacsony sorból. Végül a házába fogadta, ahol ez addig mesterkedett, míg kivételezett helyzetet erőszakolt ki magának. Alapjában véve nem egyéb házicselédnél, és semmi ok másképp bánni vele.

- Hogy Alving kisasszony a nagyapám alkalmazottainak leszármazottja-e, vagy sem, az számomra lényegtelen - rán­colta a homlokát a fiatalember. - Ő maga feltétlenül úrihölgy­höz méltóan viselkedik, és részemől mindig úgy fogok vi­szonyulni hozzá, ahogy a nagyapám tette, aki, mint Heinrichtől hallom, a leányaként szerette, és igen nagyra becsülte.

- Heinrich vén pletykafészek, és az az érzésem, hogy egy követ fúj ezzel az Alving lánnyal. Jobban teszi, ha mindkettejüknek a körmére néz, amennyiben bizonyos abban, hogy önt illeti az örökség - szaladt ki Kurt száján, aki nem bírta tovább fékezni indulatait.

Gert összeszorította az ajkát, azután kihúzta magát, és nyugodtan, de fennhangon így szólt:

- Szeretném felhívni a figyelmét, Bernd úr, hogy ebben a házban csakis a nagyapám szellemében fogok cselekedni. Mivel eleddig Alving kisasszonyt az oltalmában részesítette, örököseként kötelességemnek tekintem, hogy ugyanilyen módon védelmezzem őt továbbra is. Nyomatékosan felszólítom, hogy semmiféle vádaskodó vagy lekicsinylő megjegyzéssel ne illesse az ifjú hölgyet. Ellenkező esetben saját személyem és becsületem ellen irányuló támadásnak fogom fel azt, és kénytelen leszek ennek megfelelően eljárni. Kérem, ne feledkezzek meg arról, hogy Alving kisasszony a védelmem alatt áll. Amennyiben rokoni viszonyt óhajt fenntartani velem úgy ehhez tartsa magát!

Kurton látszott, hogy dühében legszívesebben nekiugra­na a másik férfinak. Lena azonban, aki úgy megszorította a karját, hogy összerezzent, negédes mosollyal közbeavatkozott:

- De uraim, hisz az Alving kisasszony igazán nem olyan fontos, hogy miatta nehezteljenek egymásra, Vélhetőleg Herfurt úr is szerez majd tapasztalatokat, és talán még igazat ad nekünk. Úgyhogy hagyjuk ezt a témát, engedünk az óhajának.

Mivel töltsük el az időt ebédig?

Gert érezte a hamisságot a nő szavaiban, de nem-akart civakodást, ezért nem feszegette tovább ezt a kérdést. Biztos­ra vette, hogy ezek után nem fogják még egyszer megsérte­ni Ruthot.

- Ha megengedik, először is szeretném felhívni a szállodámat.

Lena lelkesen bólogatott. Kapóra jött neki, hogy pár perc­re egyedül maradhat a bátyjával. Erre kedvező alkalmat teremtett Gert kívánsága.

- Kérem, csak nyugodtan, ne zavartassa magát! Addig a testvéremmel kimegyünk kicsit a kertbe, olyan szép napos az idő. Ha végzett a telefonálással, csatlakozzék hozzánk! Majd eldiskurálunk a friss levegőn.

- Örömmel, kisasszony - hajolt meg a fiatalember:

Valóban örült, hogy egy időre elszakadhat a testvérektől mert vágyott arra, hogy tanúk nélkül néhány szót válthasson Ruthtal. A telefonálás csak ürügyül szolgált ehhez. Így hát elváltak, a testvérek kabátot vettek, és kisétáltak a behava­zott kertbe, Gert pedig látszólag a telefonhoz indult. Amint azonban meglátta Heinrichet, tüstént megkérdezte:

- Hol találom Alving kisasszonyt? Az öreg inas szeme felcsillant.

- Az ebédlőben, nagyságos úr.

Mindjárt mutatta is az utat, és kinyitotta Herfurt előtt az étkező ajtaját. Ruth az asztalnál állt, fenyőgallyakat és piros téli bogyókat rendezgetett a vázában. Az ablakon besütő, éles napfény­ben igéző látványt nyújtott. Még fekete ruhájában is úgy fes­tett, mint a megtestesült élet. Gert nem győzött betelni a látvánnyal.

- Beléphetek, Alving kisasszony? - kérdezte.

A leány elpirult, a kerek asztal közepére helyezte a kristályvázát, és mosolyogva fordult felé.

- Parancsoljon! Csak ellenőriztem, hogy minden rendben van-e. Bernd kisasszony nem szokott fukarkodni a kifogá­sokkal és bíráló megjegyzésekkel, s mindezt az én fejére zúdítja.

- Ez többé nem fog megtörténni. - A fiatalember köze­lebb húzódott. - Azért jöttem, hogy ezt megmondjam ke­gyednek. Közöltem a Bernd testvérekkel, hogy a nagyapám utódaként a pártfogásomba vettem, és aki bántani vagy sértegetni próbálja, az velem találja magát szemben.

Ruth szemét elfutotta a pára.

- Köszönöm, hogy ilyen lovagiasan a védelmemre kelt!

De meséljen, hogy zajlott le az első összecsapás?

- Először veszélyesnek ígérkezett, de a várakozásommal el­lentétben Bernd kisasszony igen hamar észre tért. Úgy tűnik, belátta, hogy örökösödési igényeim jogosak, és igyekszik jó viszonyt kialakítani velem. A fivére ellenben határozottan ellenséges szándékot mutatott, de a húga észrevehetően bé­késebb magatartásra bírta, mert ő is beadta a derekát, s most várakozóan udvarias közöttünk a légkör. Ezt kedvezőnek íté­lem. Nem szeretnék hadakozni velük: és ahhoz képest, hogy minden reményüket meghiúsítottam, végső soron elismerés­re méltónak találom a viselkedésüket. Meg is mondtam ne­kik, hogy esetleg segítséget nyújtok anyagi helyzetük rende­zésében. Úgy hiszem, ezzel nagyapám szellemében is cse­lekszem. Az az igazság, hogy a testvérek nem olyan büszkén elutasítóan fogadták az ajánlkozásomat, mint kegyed, kis­asszony.

Szavaiból szelíd szemrehányás csendült ki. Ruth szája szögletében finom mosoly játszott, ami olyan elbűvölővé tette, hegy a férfi legszívesebben megcsókolta volna.

- Fájdalmat okoztam ezzel?

- Őszintén szólva igen.

- Nem akartam.

- De megértheti, hogy legfőbb kötelességem minden gondtól és bajtól megóvni kegyedet.

- Remélem, hogy ez magamnak is sikerül, Herfurt úr - nézett rá hálásan Ruth. - Készséggel megígérem, ha egy­szer nem látok kiutat a gond és baj elől, akkor a legtelje­sebb bizalommal önhöz fordulok segítségért, ahogy hasonló esetben Rochus bácsinál keresnék támogatást. Ezzel elégedett?

Gert inkább azzal lett volna elégedett, ha a karjába kaphatja ezt az imádni valóan kedves teremtést. Úgy állt vele szemben, mintha már évek óta meghitt és bizalmas viszony fűzné hozzá, s nem pedig csupán néhány napja ismerné. Meg­fogta a két kezét, s előbb az egyiket, majd a másikat emelte az ajkához.

- Ígérete becses ajándék a számomra, Alving kisasszony, éppen azért, mert először visszautasította a segítségemet, s mert tudom, mennyire önérzetes. Ez arra vall, hogy gyorsan sikerült kivívnom a bizalmát, ami kimondhatatlan örömmel tölt el. Már első látásra szívbéli rokonszenv fogott el kegyed iránt, s ez óráról órára növekszik. Hogy most mit érzek… azt még nem akarom néven nevezni, nem is taglalnám, minden­esetre valami mély, erős és ellenállhatatlan. Olyan kedves nekem, annyira közel érzem magamhoz, mintha évek óta is­merném. Ahogy magam előtt látom kecses alakját, aranyha­ját, meg azt a gyönyörű szemét, olyan jó kedvem kerekedik, mintha a sors valami csodálatos kincset hullajtott volna az ölembe, amelynek nap-nap után örvendhetek. Külön boldog­gá tesz, hogy észrevehetően kegyed is rokonszenvez velem. Merhetem remélni, hogy ez az érzés kegyedben is tovább gyarapszik?

Ruth irult-pirult, de a tekintete egyenesen a fiatalember szemére szegeződött.

- Rochus bácsi kedves és drága volt nekem, határtalan nagyrabecsüléssel és tisztelettel viseltettem iránta. Ön pedig mindenben annyira hasonlít hozzá, hogy önkéntelenül is ro­konszenves nekem.

- Köszönöm: hálásan köszönöm! Nem is sejti, milyen büszkévé és boldoggá tesznek a szavai. De most itt kell hagy­nom, várnak rám a kertben, és nem szeretném bármiféle rosszindulatú félreértésnek kitenni kegyedet. Az asztalnál ugye, találkozunk?

- Nem - rázta a fejét a leány -, kérem, mentsen fel ez alól! Igyekszem elkerülni, hogy Berndékkel együtt étkezzek, mert úgy kezelnek, mint valami cselédet. Inkább egyedül, a szobámban eszem, és ma is így fogok tenni.

A férfi arcán sötét árnyék suhant át.

- Bevallom, főként azért egyeztem bele, hogy itt ebédeljek, mert ezáltal a kegyed társaságát is élvezni reméltem.

- Sajnálom, hogy erre nem lesz módja, de jobb, ha ezút­tal is visszavonulok a szobámba.

- Akkor ma már nem is láthatom?

- Vélhetőleg nem, mert ebéd után el kell mennem, hogy beszerezzek néhány dolgot.

- Nagyon sajnálom. Sokáig elmarad?

- Nem tudom pontosan, körülbelül két órát, de talán valamivel hamarabb visszaérek. Már nem használom a kocsit helyette villamossal járok, különben azt vágják a fejemhez, hogy az effajta hercegnői allűr nem illik egy intéző lányához.

- Intéző volt az édesapja?

- Igen, Rochus bácsi birtokát igazgatta.

Gertnek eszébe jutott, hogy Lena olyan látszatot igyekezett keltem, mintha Ruth valami házicseléd gyermeke volna. Nem tette szóvá a dolgot, mert nem akarta ezzel is megbántani a leányt. Csak ennyit mondott:

- Ha bevásárolni megy, használja csak egész nyugodtan az autót!

Ruth bájos mosollyal rázta a fejét.

- Jobb is, ha leszoktatom magam az efféle úri passziók­ról. Igaz, ami Igaz, Rochus bácsi ilyen tekintetben egy kicsit elkényeztetett.

Herfurt arra gondolt, hogy milyen boldogan lépne ezen a téren is a nagyapja nyomdokaiba, de nem mert ilyen nyíltan fogalmazni.

- Talán még itt talál, amikor visszatér. Ebben a remény­ben hagyom magam tartóztatni a Bernd testvérektől, ha ebéd után még szívesen látnak.

- Szerintem nincs szüksége az ő invitálásukra ha marad­ni kíván. Elvégre mégiscsak több joggal tartózkodik ebben a házban, mint ők.

- De, erre még nem ütötték rá a hagyatéki bíróság pecsét­jét. Anélkül pedig nincs ínyemre a ház urát játszani, ahogy Berndék teszik. Remélem tehát, hogy egy kicsit marasztalnak, azután kegyeddel is beszélgethetek még egy keveset. Mindenesetre a viszontlátásra!

- Viszontlátásra, Herfurt úr!

Kezet nyújtottak egymásnak, s Gert egy kicsit tovább fog­ta a leány jobbját, mint szokás. Szívrepesve látta, hogy Ruth egészen belepirul.

XII.

Lena és Kurt a kertben sétálgatott. Alighogy kettesben maradtak, a férfi kérdőre vonta a húgát:

- Mi jut eszedbe? Minek barátkozol ezzel a csalóval.

- Sajnos nem csaló, Kurt, az állításai túl határozottak, és a hasonlóság is nyilvánvaló.

- Szóval azt hiszed, hogy őt illeti az örökség, amire annyira számítottunk?

- Igen, hacsak meg nem akadályozzuk:

- És te még nyájaskodsz vele? Alig tudtam fékezni magam, hogy le ne üssem.

- Te húznád a rövidebbet, erősebb nálad.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy önként engeded kiforgatni magad az örökségedből?

- Azt már nem! - izzott fel a nő szeme. - Épp csak azért komédiáztam előtte, mert békés légkört akartam teremteni. Va­lójában ugyanúgy ellenségem, mint neked, gyűlölöm, és kész vagyok harcolni ellene. De nem vérontással, mint te. Az túl veszélyes. Úgy vélem, ügyesebben is célt érhetünk.

- Mire gondolsz?

Lena óvatosan körülnézett, karon ragadta a bátyját, és a füléhez hajolt.

- Ide hallgass! Világosan megmondta, hogy magával hordja a szülei házasságlevelét, és anélkül nem tudná érvényesí­teni az örökösi jogait. Pedzegeted már, mit akarok?

- Őszintén szólva nem.

- Jaj, istenem, te nehézfejű!

- Na mondd mái; mit találtál ki?

- El kell vennünk tőle azt az iratot, akkor többé nem jelent veszélyt Csalónak kiáltjuk ki.

A férfiról lerítt a visszafojtott izgalom.

- Az már nekem is eszembe jutott De hogy vegyük el tő­le? Jól mondtad, tényleg erősebb nálam.

- Hát még mindig nem dereng? A cigarettára nem gondolsz?

Kurt meghökkent

- Lena! - bukott ki belőle a kiáltás.

- Na, csakhogy kapiskálod végre. Remélem, magaddal hoztad?

- Persze!

- Helyes! Azért kértem, hogy ebédeljen velünk, és maradjon a társaságunkban, mert így alkalmunk nyílik megkóstol­tatni vele a te jóféle szivarkádat Az Alving lány a szobájá­ban eszik, és véletlenül hallottam, hogy ebéd után rögtön bevásárolni megy. Úgyhogy szabad a vásár! Egyedül leszünk Herfurttal. Amint asztalt bontottunk, megkínálod cigarettával, és te is vele tartasz, de persze magadnak a másikból veszel. Miután szívni kezdi, hirtelen eszembe jut, hogy hiszen talál­kozót beszéltünk meg egy ismerősünkkel, csak teljesen ki­ment a fejünkből. Sietve elbúcsúzkodunk, de te megkéred, hogy ne zavartassa magát, és dohányzás közben nyugodtan igya meg a kávéját. Elhagyjuk a szobát, de nem szállunk ko­csiba azonnal, hanem a szomszéd szobában megvárjuk, amíg a kábítószer hatni kezd. Ő persze azt hiszi, elmentünk. Mihelyt elaludt, visszalopódzol hozzá, elveszed az irattárcáját, és sietünk be, a városba. Egy félóra múltán felébred és azt hiszi a kiadós ,ebédtől elszunyókált. Nagyon valószínű, hogy nem is veszi észre azonnal a tárca hiányát, csak miután már távo­zott a villából. Ránk semmi esetre sem gyanakszik, mert már akkor elmentünk, amikor még ébren volt. De még ha gyanút fog is, hogyan bizonyíthatná? Ezzel ártalmatlanná tesszük, az okmány nélkül nem kérheti az örökségét. Ha majd később közli velünk a papír elvesztését, arra az álláspontra helyezkedünk, hogy csalóval van dolgunk. Egyszerűen nem hisszük el neki, hogy Rochus Bernd unokája, és ezt a véleményünket megosztjuk az ügyvéddel is. Mivel a házasságlevelet nem tudja pótolni, ezzel számára vége a játszmának, és mi maradunk győztesen a porondon. Na, mi szólsz a tervemhez.

Kurt izgatottan hallgatta.

- Lena, te lángész! Igen, ez járható út! Óriási! - Hála Istennek, hogy kitaláltad ezt a megoldást! Már az élettől is elment a kedvem. Nem látom be, miért kellene ennek a sehonnai­nak elhalásznia az orrunk elől a zsíros örökséget, amire pe­dig már épp eleget vártunk.

- Szóval egyetértesz?

- Még szép!

- A cigaretta tényleg megbízható?

- Mi az hogy! Egész nyugodt lehetsz. Egy félóráig az égvilágon semmit nem lát, nem hall, nem érez majd. Gyerek­játék lesz elcsennem a tárcáját Esetleg elég, ha csak a papírt emeljük ki belőle, és a tárcát visszadugjuk a zsebébe.

- Nem, nem - rázta hevesen a fejét Lena -, jobb, ha az egészet megtartod. Így azt is hiheti, hogy véletlenül elvesz­tette. Ha csak az iratot vesszük ki, inkább magunkra tereljük a gyanút

- Hát te tényleg zseni vagy. Pompásan kieszeltél mindent.

- Csak úgy rajzottak a fejemben a gondolatok - nevetett önelégülten Lena.

- Biztos, hogy az Alving lány nem fog zavarni?

- Mondtam már, hogy rögtön ebéd után bevásárolni megy.

- Hallottam amikor Heinrichhel beszélgettek. Az inas kérdez­te, hogy használja-e az autót, és nemmel felelt, inkább villamosra száll. Úgy látszik, egy kicsit máris sikerült leszoktatunk az urizálásról. Az is nekünk kedvez, hogy nem velünk étkezik.

- És Heinrich? Őt hogy távolítjuk el az útból?

- Azt az álomkórost? - legyintett megvetően a nő. - Hiszen tudod, hogy amint felszolgálta az ebédet, behúzódik valami sarokba bóbiskolni.

- Na, majd útilaput kötünk a talpára, csak kapjuk kezünk­be a kormányt! Most viszont kapóra jön a lustasága.

- Remélem, simán megy minden. Mialatt te visszamész a szobába, és elveszed tőle a tárcát, én mindenesetre őrt állok, és ha bárki odatévedne, feltartom. De csitt, már jön is ki a házból. Ugye, minden világos?

- Mint a nap, Lena.

- Helyes, mert nem biztos, hogy tudunk még egyszer tanácskozni. Most a fenyőket nézd, az ártatlan téma. Gyönyörű példányok, nemde? Pompás karácsonyfa válna belőlük.

- Valóban. Kifogástalanul nőttek.

- Egyik szebb, mint a másik. Ön is úgy találja, Herfurt úr?

Gert ebben a pillanatban ért oda. - Mire gondol, kisasszony?

- Arra, hogy ezek a fenyők olyan szépek, mint megannyi karácsonyfa

- Kétségtelen, egytől egyig hibátlan; egészséges példány.

- Tudja egyáltalán, milyen a német karácsony? Hiszen mindig Angliában élt.

- Nem mindig, tízévestől huszonegy éves koromig édesapámmal Hannoverben laktunk, ott jártam gimnáziumba is. Csak azután tértünk vissza Nagy-Britanniába.

- És németországi tartózkodása alatt sem próbált soha kö­zeledni a nagyapjához? - tudakolta Kurt.

- Mint, már említettem, édesapám csak röviddel a halála előtt mesélte el, hogy a nagyapám, Rochus Bernd még él.

- Különös, igazán különös! Na persze nem vonom késég­be a szavait csak nem értem a kedves édesapját. Hogy volt szíve ilyen sokáig távol tartani önt a nagyapjától?

- Nem ok nélkül tette.

- Rochus Bernd tehát soha nem is értesült arról, hogy unokája van?

- De, épp a halála napján tudta meg.

Ezzel Gert elmesélte, hogyan találta meg Ruth Alving a levelet Maria ruhájában, és mi történt azután.

A testvérek arca elárulta, hogy megvan a maguk vélemé­nye a dologról, és amikor Gert elhallgatott, Lena gúnyosan megjegyezte:

- Szóval Alving kisasszony gondviselést játszott, és a bá­csikánk talán ma is élne, ha ő nem izgatja fel annyira a fel­fedezésével. Na de nem mondok semmit, elvégre az ön vé­delme alatt áll: Arra nyilván nem gondolt a hölgy, hogy az ön felbukkanása az ő öröklési esélyeit is veszélyeztetheti, kü­lönben bizonyára nem ártotta volna magát ebbe a dologba.

A fiatalember szinte fenyegető arckifejezést öltött.

- Éppen ebből láthatnák, mennyire igazságtalanul ítélték meg Alving kisasszonyt. Ő nem is gondolt arra, hogy a nagyapámat a maga irányába befolyásolja. Önt is nyomatékosan megkérem, kisasszony, hogy tartózkodjék minden sértő meg­jegyzéstől a védelmem alatt álló hölggyel kapcsolatban.

- Jó, jó, nem szóltam semmit. Tartsa csak meg a jó véleményét Alving kisasszonyról, én is megtartom a magamét. Emiatt nem fogunk összeveszni. Tehát mégiscsak megismer­te a német karácsonyt?

- Hogyne, sőt még Angliában is mindig hazai szokások szerint ültük meg az ünnepet apámmal.

Így semleges témára váltottak, s látszólag békés és élénk társalgásba merültek. Azután visszasétáltak a házba, majd negyed órával később Heinrich jelentette, hogy a leves tálal­va. Ruth nem mutatkozott. Válogatott étel sor került az asztalra, amihez Kurt drága borokat hozatott, egészen úgy, mint­ha ő lenne a ház ura.

A testvérpár jó étvággyal és még jobb kedéllyel étkezett, mert újra meg újra megállapította magában, hogy tényleg elismerésre méltóan palástolják csalódottságukat.

Mialatt Heinrich felszolgált, Kurt és Lena természetesen nem kímélte meg a szurkálódástól, Gert azonban annál barát­ságosabban viselkedett vele, s ez megvigasztalta. A desszer­tet fogyasztották, amikor Lena látta, hogy Ruth a kerten át távozik. Örvendező pillantással hívta fel erre a fivére figyelmét is, aki elégedett biccentéssel nyugtázta.

Mindketten tudták, hogy elhárult az akadály, Ruth Alving nem zavarhatja őket tervük végrehajtásában.

XIII.

A feketét Heinrich Lena kívánságáraz ebédlő mellei sár­ga szalonban szolgálta fel. A nő közölte, hogy már nincs rá szükségük, visszavonulhat. A testvérek most háborítatlanul magukra maradtak Gerttel. Egy darabig tereferéltek, aztán Kurt meg Lena lopva összenézett, s a férfi elővonta cigaret­tatárcáját, melyet előzőleg a megbeszélt füstölnivalóval töl­tött fel.

- Szívjuk el a békepipát, Herfurt úr. Parancsoljon, szol­gálja ki magát! A jövőbeni egyetértésre - tartotta Gert elé. Amaz kérdőn fordult Lenához:

- Nem zavarja, ha dohányzunk, kisasszony?

- Dehogy! Alkalmanként magan1 is szívesen elszívok egy cigarettát. Ma inkább lemond ok, róla. De ön nyugodtan tart­son a bátyámmal!

Gert gyanútlanul választott egyet a preparált cigaretták­ból s nem vette észre, hogy Kurt ügyesen előcsempészi za­kója zsebéből a magának odakészített szálat, miközben el­rakja a tárcát. Azután tüzet adott neki, s maga is rágyújtott.

Az urak kedélyesen hátradőlve fújták a füstöt. De alig szip­pantottak egyet-kettőt, amikor Lena rémült kiáltással felugrott.

- Jesszusom, Kurt! Teljesen elfeledkeztünk Halm dokto­rékról! Háromra beszéltük meg a találkozót. Hány óra?

Kurt a homlokára csapott, és elővette a zsebóráját.

- A kutyafáját, borzasztó kellemetlen! De várjunk csak, még odaérhetünk, éppen egy félóránk maradt. Hogy felejt­hettük el! Halmék halálra sértődnek, amilyen érzékenyek. Gyerünk gyorsan, Lena, sietnünk kell. Elnézését kérjük ked­ves Herfurt úr. Nagyon sajnáljuk, hogy nem élvezhetjük to­vább a társaságát, de kérem, ne zavartassa magát! Igya csak meg nyugodtan a kávéját, és szívja el, a cigarettáját! Holnap délelőtt ugyanitt találkozunk, és idekéretjük Jungmann dok­tort is, hogy elrendezzük önnel az örökség ügyét. A viszont­látásra!

Lena sietve a kezét nyújtotta Gertnek. Kurt nevetve nyomta vissza a fotelba a fiatalembert.

- Maradjon csak nyugodtan, viszlát holnap! Gert már amúgy is furcsán fáradtnak és álmosnak érezte ma­gát, nem is bánta, hogy visszatessékelték az ülőhelyére. Még látta, hegy a testvérpár nagy sietséggel elhagyja a szobát, és a szemhéja már le is ereszkedett. Arra gondolt, hogy most már mindenképpen megvárja Ruth Alving visszatértét, és előre örült a zavartalan együttlétnek. Egyáltalán nem küzdött a rátörő fáradtság ellen. Már félig öntudatlan állapotban fu­tott át az agyán, hogy nem kellett volna innia. abból a nehéz borból, az bágyaszthatta el ennyire. Aztán gépiesen szívta tovább a cigarettát, és teljes kábulatba merült.

Kurt meg Lena eközben lélegzet-visszafojtva állt az ebédlőben, és az ajtónál hallgatóztak. Nem sejtették, hogy az ab­lakfülke függönye mögött az öreg Heinrich rejtőzik. Nehezen tudott ellenállni a délutáni ejtőzés csábításának, amihez hozzászokott, mert a gazdája mindig sziesztázott ebéd után, s így nem volt szüksége rá. Ebben a korban az ember nehezen tud lemondani egy kis szunyókálásról, így ma is kísértésbe esett. Mivel azonban nem tudhatta biztosan, hogy nem fogják-e mégis keresni, nem mert elvonulni a szobájába, hanem az ebédlő zárt erkélyére húzódott, s a függöny takarásában igye­kezett nyugalmat találni. Amikor a testvérek nagy dérrel-dúr­ral kirontottak a szalonból, felriadt, de ijedten meglapult a félreeső zugban, attól félve, hogy Kurt megint zsörtölődni kezd vele, amiért itt henyél. A függöny résén át nyugtalanul pislogott befelé, s látta, hogy Berndék a sárga szalonba ve­zető ajtónál fülelnek.

Nem tudta mire vélni a dolgot, de semmiképp sem akarta, hogy rajtacsípjék a lustálkodáson.

Remélte, hogy hamar távoznak. Megdöbbenve látta azon­ban, hogy felváltva a kulcslyukhoz hajolnak, aztán izgatot­tan sugdolóznak, nem értette, hogy mit. Percek teltek el így, majd Kurt Bernd nesztelenül kinyitotta az ajtót, és belopa­kodott a szalonba. A húga ezalatt feltűnően izgatottan figyelt az ajtónál.

Az inas egyre rejtélyesebbnek találta az egész ügyet. V é­gül ismét kinyílt a sárga szalon ajtaja, és megjelent Kurt Bernd. Heinrich látta, hogy valami fekete holmit süllyeszt a belső zsebébe. Nem ismerte fel, hogy mi az, de leginkább bőr cigarettatárcának tűnt.

- Gyerünk gyorsan! - ragadta karon a húgát a férfi.

- Megvan?

- Meg, de most el innen!

Ezzel kisiettek a szobából. Heinrich hallotta, hogy odakint a sofőrt szólítják, akinek ilyen idő tájt mindig készenlétben kellett állnia. Néhány perc múlva elrobogtak az autóval.

Az inas elgondolkozva vakargatta a fejét. Nem tudta mire vélni a furcsa jelenetet. Bernd úr talán bent felejtette a ciga­rettatárcáját? De miért sutyorgott olyan titokzatosan a húgá­val, és miért kukucskáltak mind a ketten a kulcslyukon? Nyilván Herfurt urat akarták meglesni, aki még most is a sárga szalonban van. Na, ebből is látszik, hogy nem igazán előkelő népek. Kulcslyukakon leskelődni - ilyet még tisztességes cseléd sem tesz.

Így morfondírozott, de aztán erőt vett rajta a fáradtság, s mivel kínzói már messze jártak, élvezettel adta át magát a szunyókálásnak.

XIV.

A két testvér fellélegzett, miután kocsiba szálltak, és elhaj­tattak.

- Tényleg megszerezted a tárcát? - kérdezte fojtott hangon Lena.

- Persze, nálam van.

- Mélyen alszik?

- Akár egy hulla. Nem is mozdult. Még a kabátját is visszagomboltam, hogy minél később tűnjön föl neki a tárca hiá­nya. Nem kell, hogy pontosan megállapíthassa, hol veszett el, még ha nem is tudnak ránk bizonyítani semmit. Hiába, idegesítő, amikor az ember először fúj mg ilyesmit, ahogy csibésznyelven mondják. Örülök, hogy itt már biztonságban vagyok, bár tudom, hogy fél órán belül nem ébredhet fel.

- Ránk bizonyítani nem tudnak semmit, hiszen még éb­ren volt, amikor eljöttünk. Amikor felébred, nem is sejti majd, milyen mélyen aludt. Eszébe sem jut, hogy álmában meglopták.

- A lényeg az, hogy itt a tárca.

- Igaz, lássuk gyorsan, hogy tényleg benne lapul-e a házasságlevél. Kurt elővette a fekete bőrtárcát, jobb alsó sarkában a ke­rek piros folttal. Reszkető kézzel kiürítette, minden rekeszét megvizsgálta, hogy nem maradt-e benne valami, azután szé­les ívben kihajította az ablakon. Lena ijedten próbálta vissza fogni a kezét.

- Mit művelsz, miért dobod ki?

- Hogy megszabaduljunk tőle. Úgyis üres, és jobb az ilyen bűnjelen minél előbb túladni.

Lena kipillantott, hogy merre járnak. A kocsi épp a Bernd­ villától mintegy tízpercnyi gyalogútra elterülő kiserdőn haladt át.

- Keressük ki a házasságlevelet! - fordult vissza bátyjához.

Izgatottan lapozták át apapírokat - és természetesen nem találták köztük a kérdéses okmányt, mivel Gert Herfurt csu­pán kiadóinak néhány levelét tartotta a tárcában. Honnan sejt­hették volna, hogy a házasságlevelet a látszólag üres tárcával együtt kidobták a kocsi ablakán, és most az út menti alacsony bokrok közt fekszik?

Újra, meg újra átnézték a leveleket, egyre izgatottabban, végül elkeseredve meredtek egymásra.

- Hát ez meg mi? Házasságlevél sehol, csak lényegtelen levelek - nyögte elképedve Kurt.

- Pedig milyen határozottan állította, hogy a dokumentu­mot a levéltárcájában tartja, azt pedig állandóan magával hordja.

- Micsoda csaló! - csapott dühösen a térdére a férfi.

- Ezt a szélhámost! Nem megmondtam, hogy ez a hirtelen felbuk­kant unoka közönséges csaló?

Lena töprengve harapdálta az ajkát.

- De hát annyira hasonlít a bácsira! Esküdni mernék, hogy a rokona.

- Hm! Talán a szép Maria Bernd törvénytelen csemetéje.

- Azt hiszem, az rajtunk nem segít - támasztotta az állát a tenyerébe a nő -, mert akkor is jogos örökös. Úgy tudom, a törvénytelen gyerek csak az apjától nem örököl. Akkor egyébként is Berndnek hívnák, nem pedig Herfurtnak.

- Az apja utólag is a nevére vehette. De ezt én sem hi­szem. Az ördögbe is, ezen nem tudok kiokosodni. Akkor most mi a helyzet? Tényleg szélhámos az illető, aki az örök­ségre pályázik? De hát tudnia kell, hogy a szükséges papí­rok nélkül minden hiába. Vagy becsapott minket, és nem is a tárcában tartja a házasságlevelet? Mégiscsak feltűnő, hogy­ a tárca kizárólag üzleti papírokat tartalmazott: se útlevél, se igazolvány, se pénz, semmi más, csak levelek. Azt hiszem, így vagy úgy, de szántszándékkal rászedett bennünket.

- Meg tudnám ölni! - szorította haragosan ökölbe a kezét Lena. - Most mit tegyünk? Hiába rendeztük ezt az egész rab­lást.

- Micsoda állapot! - nevetett kínjában Kurt. - Szép na­poknak nézünk elébe, lógatjuk a lábunkat, és megőrülünk a bizonytalanságtól. Köszönöm szépen! Ezt nem lehet kibírni. - Végül is megpróbálhatunk egyezkedni vele - meredt maga elé a húga. - Mindenesetre egyelőre igyekezzünk jóban lenni! Ha nála az okmány, és valahol másutt rejtette el, annak hamarosan ki kell derülnie. Ha viszont nem létezik, és tényleg csak a levegőbe beszélt, akkor a mi javunkra: billen a mérleg. De ha mégis ... Iszonyú így várni!

Kurt fogcsikorgatva káromkodott egyet, aztán felbőszülten kiáltotta:

- Hogy fulladt volna meg a cigarettától!

Még egyszer átnézték a papírokat, átvizsgálták az auó­ülést, de még a szőnyeget is - sehol semmi:

- Tökéletesen ment minden, mint a karikacsapás. Még gyanúba sem keveredhettünk volna. Erre kiderül, hogy hiá­ba volt az egész - siránkozott Lena.

Kurt dúlva-fúlva zsebre rakta apapírokat, és nyögve az üléstámlának vetette a hátát, a húga pedig félig dühöngve, félig csüggedten törte a fejét újabb mentő ötleten.

Nemsokára hazaértek. Kiszálltak, és felmentek a lakásukba. A cselédek gyöngye épp távollétével tüntetett, lépten­-nyomon kimenőt engedélyezett magának. Kurt a konyhai tűzhelyen elégette a papírokat, nehogy áruló nyom maradjon, mert mit lehet tudni, mi történik. Még a hamut is gondosan átnyomkodta a rostélyon, aztán mérge­sen levágta a piszkavasat.

A két testvér szótlanul, gyászos képpel gubbasztott egymással szemben a szűk és barátságtalan nappaliban. Fogalmuk sem volt, mitévők legyenek, csak azt tudták, hogy bármit el­követnének, ha azzal a veszélyeztetett örökséget megment­hetik. Mert most már tényleg eléggé kétségbeejtő helyzetbe jutottak.

XV.

Ruth hamarabb ért haza, mint gondolta. Heinrich nyitott neki ajtót, aki már befejezte a szunyókálást.

Barátságosan biccentett az inasnak, a kezébe nyomott né­hány kis csomagot, és megkérte, hogy pakolja le a nappali­ban, amíg ő gyorsan leveszi a kabátját, kalapját.

- A Bernd testvérek még itt vannak?

- Nem, Ruth kisasszony, úgy egy órája mentek el - felelte az öreg, és egy pillanatig habozott, hogy elmesélje-e, amit látott, de egy kicsit szégyellte magát a lustálkodás miatt, így inkább hallgatott. Nem is tűnt fontosnak a dolog.

- És Herfurt úr? Ő is távozott?

- Azt nem tudom, Ruth kisasszony. Ebéd után felszolgáltam a kávét aztán Bernd kisasszony elküldött, hogy már nincs rám szükségük, és ne zavarjak tovább. Később csak kettejü­ket láttam elmenni. Lehetséges, hogy Herfurt úr még a sárga szalonban van.

- Utánanézek - bólintott a leány, és egy kicsit elpirult. Heinrich bizonytalanul nézett utána. Vajon nem kellett volna elmondania neki, amit tapasztalt?

Ruth az ebédlőn át a sárga szalonba ment, s ahogy bepil­lantott a helyiségbe, egy másodpercre csodálkozva torpant meg. Átellenben, a kandallónál kisasztal állt, rajta kávéscsé­szék mellette, a fotelban pedig Gert Herfurt ült, és aludt. A feje kissé félrebillent, a kabátján pedig egy majdnem telje­sen e1szívott cigaretta feküdt, mintha kicsúszott volna az ajka közül.

A leány elmosolyodott. Úgy látszik, Kurt megint erős bort hozatott az ebédhez, amihez Herfurt úr aligha van hozzászok­va. Ettől persze elálmosodott, és miután magára maradt, el­szenderedett.

Ruth így magyarázta a helyzetet.

Kisurrant az ajtón, és erőteljesen becsukta maga mögött, hogy a zajra felébredjen a fiatalember. Egy ideig várt, azután ismét belépett a szobába.

Gert felébredt, de úgy nézett körül, mint aki nem tudja, hol van.

- Nocsak, Herfurt úr, unalmában elbóbiskolt? - kérdezte tőle tréfás hangon.

A fiatalember egy darabig csak nézte szórakozottan, de azután megemberelte magát, erejét megfeszítve legyűrte a tőle egészen idegen álomittasságot, és felugrott.

- Ezer bocsánat, kisasszony, de tényleg nem tudom, mi ütött belém, hogy fényes nappal elaludtam. Kegyed már vissza is ért? Hát mennyit aludtam tulajdonképpen?

Az órája után nyúlt, és megnézte az időt. Emlékezett, hogy a testvérek fél háromkor távoztak. Nyomban ezután alhatott el. Most pedig fél négy.

- Egy egész órát végigaludtam - csóválta a fejét. - Fel­foghatatlan. Soha életemben nem történt velem ilyen, a fejem pedig úgy fáj, hogy mindjárt szétrobban.

- Nyomasztóan fülledt a levegő ebben a szobában, rögtön feltűnt, amikor beléptem. Nyissunk ablakot!

Ruth az ablakhoz lépett, Gert meg végignézett magán, mint akinek még mindig nem fér a fejébe, hogy elaludt. Ekkor ész­revette a kabátjáról a szőnyegre esett cigarettavéget. Felkap­ta a földről, és a hamutartóba helyezte. Közben különös, éme­lyítő illat csapta meg az orrát. Újra felemelte a csonkot, és megszimatolta.

- Sajátságos aroma, úgy tűnik, ettől ilyen rossz a levegő a szobában. Nyilván másodosztályú dohányból készült. Bernd úr szívhatna jobb márkát is.

- Sok panaszt hallani mostanában a rossz dohányra - vél­te mosolyogva Ruth. - Rochus bácsi meg a barátai sokat zsör­tölődtek emiatt. Seidel tanácsos úr mondta egyszer, hogy "drága és rossz, ahogy manapság minden". Jobb, ha kime­gyünk a szobából, amíg kiszellőzik. Jöjjön át a nappaliba, Herfurt úr, hozatok egy csésze teát, attól felélénkül.

- Ha közben élvezhetem a társaságát, Alving kisasszony, akkor szívesen teázom. Nem tudom, mi van velem. Olyan furcsán elesettnek érzem magam, mint valami nyomasztó, li­dérces álom után. Igen, most jut eszembe, azt álmodtam, hogy boltíves pincében fekszem, a falak és a mennyezet pedig mind közelebb nyomulnak, egyre jobban szorongatnak, mintha meg akarnának fojtani. .

- Nem lehetett kellemes. Talán Rochus bácsi nehéz burgun­dija a bűnös, Bernd úr biztosan megint abból hozatott fel az ebédnél. A gyámom mindig azt hajtogatta, hogy egy boros­pohárnyi szíverősítő orvosság, de annál több már méreg a szervezetnek. Nem is értem, Bernd úr hogy képes annyit be­nyakalni belőle, és a húga is.

Ruth csengetett, hogy teát rendeljen.

- Úgy tűnik, mindketten igencsak jól bírják az italt - tö­rölgette a homlokát Gert. - Én viszont nem szoktam ilyen nehéz borokhoz. Hagyjuk, ne is beszéljünk róla többet!

Átértek a nappaliba, a leány egy kisasztalt tolt a kandalló­hoz. Ebben a helyiségben a központi fűtés ellenére még min­dig üzemelt a régi Kandalló. Rochus Bernd szeretett télen előtte üldögélni és a lobogó lángokat nézni. Tekintettel a ke­mény télre, halála után is szokásban maradt, hogy befűtsék a kandallót.

Heinrich teát hozott, Gert és Ruth helyet foglalt a tűznél.

A leány töltött a csészékbe, és cukrot tett a férfiéba. Herfurt jóleső érzéssel figyelte formás kis kezét, és arra gondolt, milyen csodálatos lehet, ha az ember állandóan maga mellett tudhatja ezt a kedves, finom teremtést.

- Örülök, hogy ismét zavartalanul beszélgethetünk, kis­asszony. Szeretném megkérdezni, mik a tervei, mihez kezd, ha kulcsári megbízatás a véget ért. Gondolkozott már ezen?

- Bevallom, eddig nem jutott időm ezen töprengeni - sóhajtotta Ruth. - Régebben azonban már foglalkoztam ezzel a kérdéssel, hiszen tudtam, hogy nincs többé maradásom eb­ben a házban, ha egyszer elveszítem Rochus bácsit. Arra az elhatározásra jutottam, hogy a nyelvismeretemet fogom ka­matoztatni, erre alapozom a jövőmet.

- Beszél idegen nyelveket?

- Igen, angolul meg franciául szóban és írásban egyaránt folyékonyan tudom kifejezni magam. Úgy vélem, jól megáll­nám a helyem titkárnőként is valan1ely nagyvállalatnál, amíg azonban ilyen állást nem találok, addig a nyelvtudásomból kell megélnem.

A férfi tűnődve figyelte. Bátor elszántsága megindította.

Hirtelen felcsillant a szeme, mintha rátalált volna a megol­dásra.

- Ez nagyszerű! Kegyed is tudja, hogy édesapámhoz ha­sonlóan fordítóként keresem a kenyeremet. Jeles német szép­írók munkáit ültetem át angolra, brit szerzőkét pedig az anya­nyelvemre. Úgy elhalmoztak megbízásokkal, hogy évekre előre elegendő munkám gyűlt össze, Ha azonban tényleg át­veszem a nagyapám örökségét, akkor időm egy részét fel­emészti majd a vagyon kezelése. Megbízásaim egy hányadát tehát átadhatnám másnak, Kegyed fokról fokra, bizonyos mértékig az én irányításommal, bedolgozhatná magát, így érdekes és szellemi igényeit kielégítő hivatáshoz jutna, amely mindamellett a megélhetését is biztosítaná.

Gertnek nagyon tetszett a gondolat, mivel azt remélte, hogy ily módon kapcsolatban maradhat Ruthtal, s esetleg a leány akaratán és tudtán kívül is segíthet neki.

- Ez nagyon szépen hangzik, feltéve, hogy egyéb ismere­teim elégségesek az effajta munkához. Hiszen a remekírók alkotásainak fordításához más is kell, mint puszta nyelvtudás.

- Ó, azt hiszem, kegyed minden szükségessel rendelke­zik. Egy pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy lendületes, jó stílusban fogalmaz, továbbá kellően olvasott is, és ez a leg­fontosabb.

- Izgalmas lehetőség, amennyiben valóban meg tudok felelni a követelményeknek.

- Az nem is lehet kérdés. Alkalmasint majd teszünk egy próbát, csak előbb a hagyatéki ügyeken essünk, túl. Miután törvényesen átvettem a az örökséget, akkor majd lesz meg egy kérésem kegyedhez.

- Ami rajtam múlik, teljesítem.

- Arra szeretném kérni, hogy egyelőre maradjon a házban, és irányítsa a háztartást úgy, mint eddig. Okvetlenül még egyszer Angliába kell utaznom, hogy előkészítsem az áttele­pülésemet, és elintézzek különféle üzleti ügyeket. Ez hetekbe telhet. Nagyon örülnék, ha addig is kézben tartaná itteni dolgaimat.

Ruth bizonytalanul nézett rá.

- Az az érzésem, mintha egyfajta látszathivatalt akarna rám bízni, valójában azért; hogy ne kerüljek ki olya hamar a biztos fedél alól. Pedig ennek egyszer meg kell történnie. Köszönöm a jóindulatát, de jobb, ha minél előbb megszokom az új, szűkösebb viszonyokat.

A férfi kissé zavarba jött, hogy így átlátnak rajta, de hevesen védekezett.

- Nem, nem, félreértett, valóban szükségem van a segítségére. Gondolja csak el, agglegény lévén semmi tapasztalatom abban, hogy miként kell vezetni egy ilyen nagy házat. Legszívesebben arra kérném, végleg maradjon, és szépen tartson rendben mindent, ahogy eddig. Ez azonban sajnos nem megy, hiszen mindketten fiatalok és egyedülállók vagyunk. Hogy később hogyan boldogulok, azt még nem tudom, de legalább addig kihúzhatna a pácból, amíg nem lakom itt. Tudom, hogy túl sokat kívánok, de kegyed már annyi mindent tett értem ezért merészelem még erre a szívesség­re megkérni. Új körülményeit ráér meg szokni, ha majd visszatértem Angliából. Kérem, ígérje meg, hogy addig, itt marad.

A leány elpirult, ahogy Gert megfogta a kezét, és könyörgőn a szemébe nézett. A szíve a torkában dobogott, és tudta, hogy akinek ilyen a tekintete, annak egyetlen kérését sem képes megtagadni.

- Ha valóban igényli az én munkámat, természetesen maradok. Ami pedig az ajánlatát illeti, hogy új hivatáshoz, egyszersmind megélhetési lehetőséghez segít, azt hálás köszönettel elfogadom.

Herfurt örvendezve fogadta a szavait. Érezte, hogy bármit megtenne, amivel. Ruth sorsát irányíthatja, vagy legalább be­folyásolhatja, amíg... Inkább nem fejezte be a gondolatot, bár a szívében ott lüktetett a válasz, hogy miféle cél vezérli. Tisztában volt azonban azzal, hogy Ruth Alving olyan nő, akiért egy férfinak kitartóan fáradoznia kell, aki nem egykönnyen adja meg magát, nem hódítható meg egyetlen rohammal.

Először meg akarta nyerni a bizalmát, és meg is akarta szolgálni azt.

Higgadtan, tárgyszerűen beszélt hivatásáról és üzleti kapcsolatairól. Egy félóra múlva felemelkedett.

- Elnézést, hogy ilyen sokáig zavartam, kisasszony. Egy­előre még vendégnek számítok ebben a házban, és igazán restellem, hogy délután elszunyókáltam. Ezt még magam is megbocsáthatatlannak tartom; de egyszersmind érthetetlen is, hogy fényes nappal ilyen fáradtság tört rám.

- Remélem, elmúlt a fejfájása.

- Igen, nyomtalanul. Tehát holnap délelőtt itt találkozom a Bernd testvérekkel. Igazán kedvesen viselkedtek, miután valamennyire túl tették magukat az első csalódáson. Abban állapodtunk meg, hogy holnap délelőtt idekéretjük Jungmann doktort is, akivel minden továbbit tisztázhatunk. A testvérek jelenlétében megmutatom neki a házasságlevelei is. Berndék ma is szívesen megnézték volna, de nem tudtam rászánni ma­gam, hogy elővegyem. Rendkívül értékes irat, és itt, a belső zsebemben biztonságos helyen érzem, amíg át nem adom az ügyvédnek.

Ezzel Gert megtapogatta a kabátját azon a helyen, ahol a levéltárcáját, -pontosabban az édesapjáét - tartotta, majd riadtan, kapkodó mozdulattal a belső zsebébe nyúlt. Holtsápadtan forgatta ki az összes zsebét, és értetlenül meredt Ruthra.

- Mi baj, Herfurt úr? - kérdezte aggódva a leány.

- A tárcám ... a levéltárcám az irattal együtt... eltűnt - nyögte ki színtelen hangon.

- Eltűnt? - ugrott fel ijedten Ruth, - Hogy lehetséges az?

Csak nem veszítette el?

A fiatalember zavartan rázta a fejét.

- Nem, nem, hogy veszíthettem volna el? Mindig itt tartom ebben a szorosan legombolható, mély belső zsebben. Amikor a testvéreknek beszéltem róla, még határozottan ott volt, mert odanyúltam, és a régi helyén éreztem. Sőt, azt hi­szem, hogy még az asztalnál is, de erre már nem mennék megesküdni. Most pedig nincs ott.

Egy darabig tanácstalanul nézték egymást, azután Ruth összeszedte magát.

- Ha biztosan tudja, hogy itt, a házban még megvolt a tár­cája, akkor csakis itt veszíthette el. Meg kell találnunk, talán mégis kiesett valahogy. Rögtön hívom Heinrichet, hogy se­gítsen keresni.

Csengetett.

Gert még mindig döbbent értetlenséggel törölgette a homlokát.

- Mégiscsak különös, nagyon különös - mormolta.

Belépett az inas. Ruth elmagyarázta neki, mi történt, és kérte, hogy segítsen a keresésben.

- Legyen szíves, írja le a tárcát! - fordult Herfurthoz.

A fiatalember szinte gépiesen felelt, de pontos útbaigazí­tást adott. Egyszerű, fekete borjúbőr tárca, kifogástalanul új­szerű állapotban, a jobb alsó sarkán tízfilléres nagyságú, kerek piros folttal.

Hármasban hozzáláttak a kutatáshoz, előbb a nappaliban, majd az előcsarnokban, kint a kertben és az ebédlőben, vagyis mindenütt, ahol Gert a nap folyamán megfordult. Sehol sem akadtak a nyomára, bármilyen alaposan átvizsgáltak mindent.

Végül beléptek a sárga szalonba, ahol még nyitva állt az ablak, a kávéscsészék meg a hamutartó pedig a kisasztalon .

Gert egész idő alatt azon törte a fejét, hol és hogyan tűn­hetett el a tárcája. Hirtelen halvány gyanú villant az elméjé­be. Kizárt dolog, hogy éber állapotban vesztette el a holmit. Bizonyára akkor történt~ amíg aludt. Megkövülten nézett Ruthra, miközben Heiririch az ablakot csukta be. Felemelte a hamutartót, két ujja közécsippentette a cigarettavéget, és megszagolta.

- Mit csinál? - csodálkozott Ruth.

- Gyanakszom valamire, talán csak ostoba feltételezés, de ne, tudom minden további nélkül elhessenteni magamtól. Az jutott eszembe, hogy önkéntelen délutáni elalvásom összefüggésben áll a tárcám eltűnésévei. - De hát miképpen lehetséges ez?

A leány már szorosan mellette állt, s Heinrich is odalépett.

- Mondja ki, mire gondol, Herfurt úr! Heinrich nem fe­cseg, előtte nyugodtan beszélhet. Ki kell derítenünk, hol ma­radhatott a tárcája azzal a fontos irattal, amely egyedül ala­pozhatja, meg öröklési igényeit.

A fiatalember Ruth sápadt, reszkető arcára nézett s tudta hogy ugyanaz jár mindkettejük fejében.

- Majdnem bizonyos, hogy a tárca még a zsebemben lapult, amikor ide leültem és elaludtam. Hogy mitől merültem álomba, az még magyarázatra vár, de ennek a cigarettának egészen különös az illata, ez már előbb is feltűnt. Ruth is meggyőződött erről, és bólintott.

- Ez terjengett az egész szobában, amikor beléptem. Azért is nyitottam ablakot.

Gert megdörzsölte a homlokát.

- A cigarettát Bernd úrtól kaptam, és alighogy ő tüzet adott nekem, Bernd kisasszony fel pattant, és emlékeztette valami találkozóra, amelyről korábban nem tettek említést. Feltűnő sietséggel, szinte futva távoztak a szobából, miután Bernd úr még nevetve visszanyomott a fotelba, hogy csak ne zavartassam magam. És akkor már éreztem is ezt a teljesen szokat­lan álmosságot. Pillanatok alatt mélyen elaludtam, de hogy végig egymagam voltam-e, vagy pedig ...

Elnémult, és tágra nyílt szemmel nézett Ruthra.

Heinrich végighallgatta, s most hirtelen izgatottan megszólalt:

- El kell mondanom valamit, amit megfigyeltem, Herfurt úr. Először érdektelennek tartottam, de nl0st úgy látszik, na­gyon is fontos.

- Mi az, Heinrich?

Az öreg inas töviről hegyire elmesélte, amit a függöny mögül észlelt.

Gert és Ruth feszült figyelemmel, egyre izgatottabban követték szavait. Miután befejezte, Gert kiszáradt torokkal állapította meg:

- Semmi kétség, agyafúrtan kitervelt, elvetemült rablótámadás áldozatául estem. Nyilvánvaló, hogy Kurt Bernd visszajött, miután ez az igen különös kábulat erőt vett rajtam. Elő­zőleg a húgával együtt nagy sietve elhagyták a helyiséget, majd odakint füleltek, és a kulcslyukon át szemmel tartottak. Előre tudniuk kellett, hogy ilyen hamar elalszom, és nem fogom hallani, amikor Bernd úr visszatér.. Heinrich azt is látta, amikor a férfi valami fekete holmit rejtett a belső zsebébe, amit a szobában felejtett cigarettatárcának vélt, holott biz­tosan az én irattárcám volt, hiszen az is fekete. Bernd elvette tőlem, mialatt aludtam. Tudnia kellett, hogy nem fogok felébredni, ezért merte kivenni a tárcát a belső zsebemből és utána a kabátomat is visszagombolni. Amint ezzel végzett, sietve távoztak, és a húga még megkérdezte tőle: "Megvan?" - ami nyilván arra vonatkozott, hogy megvan-e a tárca. Egye­dül nekik, származott hasznuk a tárcám eltűnéséből.

- És minden további nélkül fel is tételezek róluk ilyen gaztettet - bólogatott feldúltan Ruth.

- Én is - vágta rá Heinrich. - Bárcsak elfogtam volna őket! Fel kellett volna lármáznom a házat.

- Az aligha használt volna - sóhajtotta Gert. - Ezek ketten magával is elbántak volna. Annyi tehát bizonyos, hogy ők vették el tőlem a tárcát az irattal, amelyet nem tudok még egyszer beszerezni. Ennek következtében nem áll módom­ban örökösi jogaimat érvényre juttatni, így ők sajátítják ki a hagyatékot. Azzal sem megyek semmire, ha a fejükre olvasom, hogy elrabolták a dokumentumot, mivel természetesen azonnal megsemmisítették, és azt fogják állítani, hogy szélhámos vagyok.

Ezzel beszámolt Ruthnak és Heinrichnek a longvillage-i tűzvész következményeiről. Amazok még nála is lesújtot­tabbnak látszottak.

- Miért is engedtem elfutni ezt a két ördögfajzatot! - ke­sergett ismét az inas. - Isten irgalmazzon nekünk, ha ezek veszik át az irányítást.

- Mit tegyünk? - töprengett Ruth. - Valaminek mégis tör­ténnie kell. Feltétlenül be kell mutatnia a szülei házasságlevelét?

- Igen, mindenképpen, mar beszéltem erről Jungmann doktorral.

- Nem igazolhatná magát az édesapja levelével?

- Semmi esetre sem - rázta a fejét a fiatalember. Az a levél legfeljebb akkor érne valamit, ha az édesanyám írta volna. Így azonban azt mondhatják, ilyet akárki fabrikálhat, hogy azt állíthassa, feleségül vette Maria Berndet. Azt sem hinnék el magának, hogy az írást édesanyám ruhájában találta. A testvérek hidegvérrel ránk sütnék, hogy összejátszunk, együtt eszeltük ki a csalást.

Ruth intett az inasnak, hogy elmehet, amint magára maradt Gerttel, reszkető hangon kérdezte:

- Nem kéne felkeresnie a testvéreket, és a fejükre; olvasnia a bűnüket? Közölhetné velük, hogy látták őket, amikor a szalon előtt ácsorogtak, és Kutt Bernd még egyszer visszament oda. Meg is fenyegethetné őket, hogy vegyésszel meg­vizsgáltatja a cigarettavéget.

- És mit érnék el vele? Első megrázkódtatásomban az én fejemben is megfordult ez a lehetőség, de aztán beláttam, hogy semmi értelme. Egész biztos, hogy azonnal megsemmisítették a tárcát, a tartalmával együtt. Ha az arcukba vágnám, hogy mit követtek el, a szemembe hazudnának. Csak az bizonyítana valamit, ha megtalálnák náluk a tárcát. Az pe­dig kizárt. Az ilyen minden hájjal megkent gonosztevők ké­sedelem nélkül eltüntetik a bűnjelet. Meg aztán: tiporjam sárba a nagyapám nevét, amelyet az édesanyám is viselt, azzal, hogy rablással vádolom Berndéket? Nem, azt semmi szín alatt nem teszem. Bár tudnám, hogy tényleg megtalálták-e a házasságlevelet!

- Miért ne találták volna? Nyilván azonnal átnézték a papírokat, és legelőször a kérdéses okmányt semmisítették meg.

A fiatalember elgondolkozva nézett rá.

- Azt nem a többi irat között tartottam, a tárca valamelyik rekeszében, hanem elrejtve, a bélés és a bőrborítás közé bevarrva. Végül is nem elképzelhetetlen, hogy nem vették ész­re a rejtekhelyet. Ha ezt kideríthetném, és ha feltételezése­inkkel ellentétben még nem semmisítették meg a tárcát, ak­kor talán valami ravasz fondorlattal visszaszerezhetném. Itt már nem lehet nemes eszközökkel harcolni. Ilyen becstelen, alávaló ellenfélnél cselt csellel kell viszonozni. Szükség törvényt bont.

- Igaz! De hogyan deríthetnénk ki? - sóhajtotta csüggedt, fakó arccal a leány.

- Ha tudná, mennyire jólesik az együttérzése - fogta meg a kezét Gert. - Szinte kárpótol á veszteségért.

- Nagyon boldogtalan, hogy elvész az öröksége?

- Boldogtalan? - nézett mélyen Ruth szemébe. - Akkor lennék boldogtalan, ha kegyed most közömbösen állna velem szemben, vagy ha egyszerre képtelenné váltam volna ar­ra, hogy magam keressem meg a kenyeremet. De nem ez a helyzet, fiatal vagyok, egészséges és munkabíró. Ha valami­ért mégis lesújt a veszteség, hát azért, mert az örökség nélkül meg sokáig nem kerülök olyan helyzetbe, hogy annak a nőnek, akit oltár elé szeretnék vezetni, a mai nehéz időkben gondtalan életet biztosíthassak.

A leány még inkább elsápadt, tekintete nyugtalanul fürkészte Herfurt arcát.

- Ön eljegyezte magát? - kérdezte halkan.

Mosoly suhant át a férfi vonásain. Ez a sápadtság, ez a bánatos kérdés boldoggá tette.

- Nem, Ruth kisasszony. A legutóbbi időkig nem is gondoltam arra, hogy egész életre szólóan lekössem magam. Ef­féle gondolatok azonban olykor egyik pillanatról a másikra megérlelődnek. Bevallanom, velem is ez történt, amikor egy verőfényes téli napon maga az aranyhajú, kék szemű boldogsághozó tavasztündér lépett elém: Szívesen magam mel­lett tartottam volna, szép, meleg, békés, otthont nyújtottam volna neki. Ennek az otthonnak a kulcsa most egyszerre kicsúszott a kezem közül, s nem tudom, hogyan tartsam meg a boldogsághozó tündért. Mi a véleménye, Ruth kisasszony, vajon az én szőke tündérem beéri egy szegény vagy mindenesetre vagyontalan férfival, igen-igen egyszerű élettel is, amelyből nem mindig zárhatom ki a gondokat?

Ruth ezektől a szavaktól egészen elvörösödött. Az elmon­dottaknál még ékesebben beszélt a fiatalember szeme, amely az övére szegeződött. Repesett a szíve a boldogságtól.

- Meggyőződésem, hogy nagy balgaság lenne tőle, ha ke­vesellne olyan férfit, mint ön, s nem osztozna vele jóban-rosszban boldogan.

Gert megragadta mind a két kezét, és felváltva csókolgatta őket.

- Ruth, kedves, drága Ruth, olyan boldoggá és büszkévé tett, már nem is nyugtalanít, hogy meg tudom-e szerezni jo­gos örökségemet. Harc nélkül azért mégsem engedem át a gonosztevőknek a zsákmányukat. Ahhoz túlságosan szeretném, hogy imádatom tárgyának puha, meleg fészket nyújthas­sak. Nem hagyom, hogy ez a két bitang olyan könnyen diadalt arasson a becsület fölött. Még nem látom tisztán, mit tegyek, és hogyan viselkedjek velük. Mindenekelőtt megpró­bálom kikémlelni, hogy felfedezték-e a dokumentum rejtekhelyét. E célból a furfang és a hazugság fegyveréhez folyamodom. Kérem, ne csodálkozzék, ha holnap gyanútlan szívélyességgel üdvözlöm őket, és úgy hazudok, mintha könyvből olvasnám. Ne szóljon senkinek a történtekről, és főképp el ne árulja valamivel, hogy nincs meg a tárcám! Gondosan kioktatjuk Heinrichet is, hogy hallgasson, mint a sír. Gondolja, hogy bízhatunk benne?

- Okvetlenül! Majd én elmagyarázok neki mindent.

- Köszönöm! Holnap reggel, mielőtt a testvérekkel talál­koznék, felkeresem dr. Jungmannt, és teljes nyíltsággal fel­tátom előtte a helyzetemet. Talán ő tanácsot tud adni. Sze­rencsére megvan legalább az a levél, amit kegyed talált, és ezt a tényt kegyed is tanúsíthatja. Úgy vettem észre, az ügyvéd úr nagyra becsüli, kegyednek biztosan hinni fog. Mivel engem nem ismer, és a házasságlevelet sajnos nem mutattam meg neki, esetleg fennállhatna a veszély, hogy csalónak tar­tana.

- Hinni fog önnek, hiszen az arcvonásaiban hordja a bizonyítékot, hogy Rochus Bernd leszármazottja. Ez a hason­lóság minden iratnál meggyőzőbb.

- Sajnos a bíróság számára nem az - sóhajtotta mosolyog­va Gert. - Ott csak a cáfolhatatlan tárgyi bizonyítékok számítanak. Most pedig már tényleg búcsúzom. Tehát kérem, senkinek egy szót se az itt történtekről, kivált a Bernd testvérek előtt ne! Talán valahogy mégis sikerül rábírnunk őket, hogy elárulják magukat. Már eszembe is jutott valami.

- Mit készül tenni?

- Még nem gondoltam végig egészen.

- De ugye, nem valami veszélyes dolgot?

- Nem, ne nyugtalankodjék, csak rájöttem, kinél kell kereskednem. Ha viszont holnap azt venné észre, hogy a testvérek megint egyedül akarnak maradni velem, kérem ne gördítsen akadályt az útjukba. Épp ellenkezőleg, kedvezzen ebbéli törekvésüknek! Meglehet, hogy nagyon is a hasznomra fordíthatom azt az együttlétet.

- Óvakodjék azoktól az emberektől! Úgy félek a romlott­ságuktól. Kezdettől fogva minden gonoszságra képesnek tar­tottam őket, és sajnos nem is csalatkoztam.

- Jólesik, hogy ennyire aggódik értem, de ne féljen, most már tudom, kivel állok szemben, és nem maradok védtelen. A saját fegyvereikkel veszem fel ellenük a harcot.

Bizalmasan kezet csókolt, és távozott. A leány párás szemmel nézett utána, és a szívéhez kapott.

"Szeretem, szeretem! Mennyei Atyám, kérlek, oltalmazd meg őt!" -fohászkodott magában, azután sóhajtva indult, hogy megkeresse Heinrichet, aki közben felsegítette Gert kabátját és kalapját, majd a kijárathoz kísérte. Még ott érte az, előcsarnokban:

Behívta magához a nappaliba, és a lelkére kötötte, hogy senkinek sem beszélhet a délután történtekről.

- Kár - búslakodott az öreg inas -, világgá kéne kürtölni, hogy mit műveltek ezek a gyalázatosok. De ha Herfurt úr úgy parancsolja, természetesen hallgatni fogok. Jaj, Ruth kis­asszony, most aztán megint főhet az ember feje azért a pár évért, ami még hátra van.

XVI.

Másnap reggel Gert először is Jungmann doktort kereste fel, aki azonnal fogadta.

- Megint a hagyatéki eljárás miatt zavarom, ügyvéd úr. Most már szánom-bánom, hogy első látogatásomkor nem mutattam be és helyeztem önnél letétbe a szüleim házasságlevelét. Azóta elveszítettem.

- Elveszítette? - kapta fel a fejét Jungmann. - Mondhatom, szép kis meglepetés!

- Bizony, és most talán szélhámosnak tartana, ha nem láthatná legalább ezt a levelet - nyújtotta át Gert édesapja írását, és elmesélte megtalálásának történetét.

Az ügyvéd figyelmesen végighallgatta, azután mosolyogva nézett a fiatalemberre.

- Amit Alving kisasszony tanúsít, azt az utolsó szóig elhiszem. Nála megbízhatóbb személyt nehezen találni. Ezenkívül az ön arcának is hiszek, nemcsak becsületes vonásai miatt, hanem azért is, mert szakasztott mása a nagyapjának. Számomra elegendő ez a bizonyíték, de a törvényszéknek sajnos nem. Mégis hogy a csudába veszíthette el azt az okmányt, ami ráadásul pótolhatatlan?

- Máris elmondom, ügyvéd úr, de kérem, kezelje bizal­masan, amit hallani fog!

- Ez az én foglalkozásomnál magától értetődik.

Gert ismertette mindazt, ami előző délután lezajlott, nem takargatta gyanúját sem, amelyet a Heinrich áltál előadottak teljesen megalapozottá tettek.

Az ügyvéd egyre fokozódó érdeklődéssel hallgatta, s a végén maga is lesújtóan nyilatkozott a Bernd testvérekről:

- A nemjóját, szép kis firmák! Egyébként sem túl hízelgő dolgokat beszélnek róluk. Néhai ügyfelem, Rochus Bernd úr időnként megbízott, hogy tudakozódjam felőlük. Egy ízben kiöntötte nekem a szívét, hogy mennyire nehezére esik bár­mit is rájuk hagynia a végrendeletében. Csak azért nem mel­lőzheti őket teljesen, mivel egyedüli rokonai, de első számú örökösévé Alving kisasszonyt kívánja tenni, ezt kerek perec kijelentette. A testvéreknek csupán évjáradékot szánt, ne­hogy egykettőre eldorbézoljanak mindent, amilyen könnyelműek. Egyértelműen leszögezte, hogy ezzel csak attól akar­ja visszatartani őket, hogy a bűnözés útjára lépjenek, amire öröklött hajlamaik és hiányos neveltetésük okán nagy a veszély. Egyszóval úgy látszik, elég jól ismerte a mákvirágokat. Azt meg nagyon is el tudom képzelni, hogy önben örömmel látta egyenes ági örökösét. Mindenesetre nagyon sajnálom Alving kisasszonyt. Amennyiben az ön kedves, nagyapja végrendelkezik, minden bizonnyal akkor sem feledkezik meg róla, ha önt jelöli meg fő örökösének.

Gert bólintott.

- Már első látogatásomkor közöltem önnel, hogy kötelességemnek tartom a nagyapám szándékai szerint gondoskodni az ifjú hölgyről, miután átvettem az örökségemet. Ő azon­ban sajnos rögtön elzárkózott ettől. Ennek ellenére találtam, volna módot, hogy részeltessem a hagyatékból, most viszont kicsúszott a kezemből az örökség.

- Na, olyan könnyen azért nem adjuk fel. Nem akarja fel­jelenteni a Bernd testvéreket rablás miatt? Az inas vallomása elég súlyosan esik a latba. Az is kideríthető, hogy honnét szerezte Kurt Bernd a kábító cigarettát.

A fiatalember a fejét rázta.

- Nem szeretném meghurcolni a Bernd nevet. Amúgy sem sokat használnék vele magamnak, hiszen azt nem tudom bizonyítani, hogy a dokumentum az elrabolt tárcában volt. Nyil­ván megsemmisítették, mivel nekik semmit sem kellett iga­zolniuk vele, bőségesen megelégszenek azzal, hogy eltüntet­ték. Mégis szeretném legalább azt megállapítani, hogy meg­találták-e az elrejtett iratot, és valóban elpusztították-e. Már ki is eszeltem egy tervet, hogy miképpen tudhatnám meg ezt.

Ha szán rám még egy kis időt, szeretném beavatni.

- Parancsoljon, állok rendelkezésére. Engem is izgat az , ügy, és nem foguk minden ellen lépés nélkül veszni hagyni. Tehát hallgatom. Gert ismertette elgondolását, az ügyvéd látható tetszéssel figyelt: majd hahotára fakadt.

- Pompás! Ha a gazemberek besétálnak ebbe a csapdába, akkor legalább némi szórakozást biztosít magának. Okvetlenül tájékoztasson majd az eredményről! Mint mondottam, még nem adjuk fel. Magam is még egyszer átrágom az egé­szet, és esetleg találunk valami módot, hogy az örökségre való jogosultságát igazoljuk. Holnap, ismét keressen fel!

- Szívesen, ügyvéd úr. Hánykor a legalkalmasabb?

- A legjobb ugyanebben az időben.

- Akkor most búcsúzom is. Csak még arra kérem, ha a Bernd-villából hívnák, hogy ma fáradjon oda, mentse ki magát, és leghamarabb holnapra ígérkezzék.

Az ügyvéd biccentett.

- Értettem, ma semmiképp sem megyek!

Gert elköszönt, és taxin a villanegyedbe hajtatott. Az előcsarnokban Ruth jött elébe.

- A testvérek már megérkeztek? - tudakolta tőle miután üdvözölte.

- Igen - bólintott a leány -, körülbelül tíz perce.

Herfurt szeme felcsillant.

- Észrevett rajtuk valami különlegeset? Diadalittasak, elbizakodottak és jókedvűek?

- Nem, épp ellenkezőleg, eléggé levertnek látszanak, és kifejezetten bizonytalan a fellépésük. Kivételesen még attól is eltekintettek, hogy Heinrichet meg engem az undok megjegyzéseikkel boldogítsanak.

- Ez arra vall: hogy nem találták meg az iratot, viszont sajnos nem zárja ki, hogy a tárcával együtt megsemmisítették. Remélem, hamarosan napvilágra kerül mindaz, amit tudni szeretnék. Beszélt Heinrichhel?

- Igen.

- Helyes! Ha egy mód van rá, ma is együtt ebédelek Berndékkel. Szeretnék a tegnapi forgatókönyv szerint megismé­telni mindent. Tehát legyen szíves ugyanúgy teljesen visszavonulni, de csak látszólag. Nagyon lekötelezne, ha étkezés után, mihelyt kivonultunk az ebédlőből, elrejtőzne az ablakfülkében, ahol Heinrich tegnap ejtőzött. A kegyed fiatal sze­me és füle élesebb, mint az övé. Fontos, hogy tanúm legyen a közelben. Aha alapozok, hogy ma ismét megpróbálnak cigarettával elaltatni.

- Csak nem akarja még egyszer elkábíttatni magát? - rettent meg Ruth.

- Semmi aggodalom, ezúttal nem esik bajom. Ugye, megtesz, amit kértem?

- Magától értetődik. De nem sodorja veszélybe magát?

- Nem, dehogy, csak egy kis tréfát űzök a jómadarakkal, hogy megtudjam tőluk, mit műveltek a tárcámmal. Tehát ebéd után foglalja el leshelyét az ablakfülkében, de nehogy észrevegye valaki!

- Vigyázni fogok - ígérte a leány meg mindig kissé szo­rongva.

Gert tekintete ellágyult. - Miért olyan riadt?

- Mert féltem ... magát.

- Ez megvéd minden bajtól. Nagyon köszönöm! Kezet csókolt Ruthnak. - De most már nem várakoztatom tovább őnagyságáékat, azt hiszem, így is tűkön ülnek.

Biccentett és elsietett. Ruth nyugtalanul nézett utána. A férfi harcias hangulata sem tudta elmulasztani aggodalmát Herfurt látszólag önfeledt, nevetős arccal lépett be a szo­bába, ahol a testvérek tartózkodtak. Neki is kifejezetten bizonytalannak és feszü1tnek tetszettek.

- Jó reggelt kívánok, tisztelt hölgyem és uram! Elnézésü­ket kérem, ha kissé megvárakoztattam önöket, de úgy tűnik, a német levegő aluszékonnyá tett. Képzeljék, tegnap, miután elmentek, úgy, elnyomott az álom, hogy egy egész órát, aludtam, mint a mormota, amíg Alving kisasszony fel nem éb­resztett. Rettentően szégyelltem magam, pedig nem tehettem róla. Bizonyára a levegőváltozás az oka.

Lena talált vissza elsőként a fesztelen társalgási tónushoz.

- Az csakugyan elképzelhető. Ami a mai napot illeti, egy­előre nem maradt le semmiről, mi pedig csak egy-két percet vártunk.

- Igazán, kedves, hogy, nem rója fel a pontatlanságomat.

- Egyébiránt nagyon is jó hatással lehet önre az itteni levegő - pillantott kissé kacéran Gertre. Igen jókedvűnek lá­tom.

A fiatalember figyelmét nem kerülte el, hogy a kacérság va­lami mást leplez. Azt is észrevette, hogy Kurt nyugtalanul fürkészi.

- Ó, igen, jó a kedvem, bár veszteség ért. De a szerencse azért nem hagyott el, s ennek őszintén örülök.

- Elárulná, mi olyan örvendetes? - érdeklődött Lena.

Gert vele szemközt egy, fotelba telepedett, így a fény őt hátulról érte, a testvérek arcát viszont jól megvilágította.

Vizsla szemmel figyelte minden rezdülésüket.

- Szívesen elmondom, ha nem untatom vele nagyon. Szóval tegnap megmagyarázhatatlan módon lába kelt egy régi irattárcámnak. Ugyanis mindig két tárcát hordok magammal. Az egyik, mint már említettem önöknek, a szüleim házassági anyakönyvi kivonatát tartalmazza és más fontos papíro­kat. A másikban csak az üzleti leveleimet őrzöm. Szerencsére csak ez utóbbi veszett el. Talán a magasvasúton, a nagy tülekedésben emeltek el, vagy a villamoson, amit tegnap többször is igénybe vettem. A berlini zsebtolvajok állítólag elké­pesztő dolgokat művelnek. No, mint mondtam, örülök, hogy nem a másik tárcámat kell siratnom. Gondolják csak el, mi­lyen végzetes következményekkel járt volna, ha attól a pótolhatatlan dokumentumtól fosztanak meg. Szerencse a szeren­csétlenségben, nem igaz?

- Ahogy mondja! - bólogatott a nő.

- Azért mégis bosszant a dolog - folytatta Gert -, mert az a régi tárca emlék apámtól. Mint ilyen, ez is pótolhatatlan. Mindenesetre feladok egy apróhirdetést, amelyben magas jutalmat ígérek a becsületes vagy kevésbé becsületes megtalálónak. Ez talán arra készteti az illetőt, hogy visszahozza ezt a számára teljesen értéktelen darabot. Mit gondolnak, hogyan tanácsos effajta hirdetést közzétennem?

A két testvér mohón itta be szavait. Sejthető volt, mi jár a fejükben a kijelentés nyomán, miszerint a fontos dokumen­tumot egy másik tárca rejti. Mindazonáltal kifogástalanul uralkodtak magukon, még csak egy pillantást váltani sem mertek egymással.

- Mi sem egyszerűbb annál- kényszerített mosolyt az arcára Lena. - Közölje a hirdetésben a kitűzött jutalom össze­gét, és fogalmazzon úgy, mintha a véletlennek tulajdonítaná a tárca elvesztését. Amennyiben az a holmi nem értékesebb, mint a jutalom, akkor talán van némi kilátás, hogy visszakapja, kivált, ha valóban zsebtolvaj vitte el, ugye, Kurt? ­nézett mereven a bátyjára.

- Hogyne, feltétlenül! - riadt fel töprengéséből amaz. Nyomott hangulatban leledzett, mivel kénytelen volt hin­ni Herfurt szavaiban, miszerint egy másik tárcában hordja az iratot. Hajtotta a vágy, hogy megszerezze azt a másikat is.

Lenának is ez járt az eszében, és puhatolózni kezdett:

- Tehát az a tárcája megmaradt, amelyikben a kérdéses dokumentumot őrzi? Akkor örülhet, és csakugyan minden oka megvan a jókedvre.

- Ugye? - lapogatta Gert tüntetően a zakója mellrészét. ­Itt őrzöm a szívem fölött. Bizony, képtelen lettem volna iga­zolni a jogosultságomat az örökségre, ha elvész ez a becses irat. De most már kétszeresen is vigyázok, és sohasem a zakómban hordom, ahonnét a másik elveszett, hanem a mellényemben, amelyre külön ezért tetettem belső zsebet. Ott az­tán zsebtolvaj legyen a talpán, aki megtalálja!

- Nem szabad elkiabálni. A berlini zsebesek ügyességé­ről a leghihetetlenebb legendák keringenek.

Herfurt éppolyan erőltetetten héherészett, mint Lena meg a bátyja, ám ő úgy olvasott sápadt, elkínzott vonásaikban, mint a nyitott könyvben. Máris világossá vált előtte, hogy, semmiképp sem bukkanhattak rá az elrejtett iratra. A szemükben pedig látta a mohó vágyat, hogy meg szerezzék a má­siktárcát.

Bizonyosra vette, hogy ismét megkínálják a mákonyos ci­garettával. Mindenesetre fölkészült erre. A terve kifogástalan­nak látszott.

Egészen gyanútlannak tettette magát.

- Másodszor semmiféle zsebtolvaj nem tud a közelembe férkőzni. Jól a szeme közé nézek mindenkinek, aki a magas­vasúton vagy a villamoson mellém nyomakszik. De hagyjuk ezt! Mit szólnának ahhoz, ha telefonon idehívnánk Jungmann doktort? Szeretném az önök jelenlétében átadni neki az ok­iratot, és megbeszélni a továbbiakat.

Észrevette, hogy szavait követően a két testvér tekintete összevillan, bár közben színleg a körmeit nézegette.

- Máris intézkedem - pattant fel Lena. - Majd én telefonálok az ügyvédnek.

Gert is felemelkedett, és elállta az útját. - Ne fáradjon, kisasszony!

- Amúgy is haza akartam szólni valamiért - hárította el nevetve a nő -, egy füst alatt azt is elrendezem.

Ezzel már indult is. Egyenesen az előcsarnokba, az ajtó közelében elhelyezett távbeszélőhöz tartott. Egy másik ké­szülék a néhai házigazda dolgozószobájában működött.

Lena jó hangosan és tagoltan beszélt, hogy a bent ülők hallják minden szavát. Nem vette észre, mennyire feltűnő a viselkedése. Gert szája szegletében mosoly bujkált. A cse­léddel folytatott, második beszélgetés valami lényegtelen do­logra korlátozódott.

- Sajnos Jungmann doktor ma nem ér rá - közölte a nő, miután visszatért.

- Akkor máris felhívom még egyszer - emelkedett fel is­mét Herfurt -, hogy holnap feltétlenül szakítson időt.

Látta; amint Lena összerezzent, de mindjárt észbe is ka­pott, és a karjánál fogva visszatartotta.

- Nem szükséges, már elintéztem, holnap délelőtt min­denképpen idejön.

- Akkor a mai összejövetelünk céltalan, el is búcsúzhatunk.

Berndék megint egymásra sandítottak, ami ismét csak nem kerülte el Gert figyelő szemét.

- Hová sietne annyira! - szívélyeskedett Lena. - Ha van kedve, maradjon velünk még egy kicsit. A magam részéről örülök a zavartalan együttlétnek, és javaslom, hogy ápoljuk tovább rokoni kapcsolatunkat. Tegnap sajnos idő előtt elsza­kított egymástól az a találkozó, de ma bepótolhatjuk, amit akkor elmulasztottunk. Nagyon kellemesnek találnám, ha ma is együtt ebédelnénk, azután eldiskurálnánk egy csésze kávé mellett. Nekünk három órakor megint haza kell mennünk, de ön nyugodtan maradhat, esetleg kihasználhatja az időt, és Alving kisasszonnyal készíthetnének valamiféle leltárt. Nem árt lassanként tájékozódnia.

- Kiváló gondolat, nagyságos kisasszony! - lelkesedett Gert.

Lena nevetett, és évődve megjegyezte: - Talán ma is szundikál egy cseppet.

Herfurt vele derült.

- Ha ma délben is abbó1 a nehéz burgundiból iszunk, nem kizárt, főleg a mostani aluszékonyságom mellett. Legjobb, ha előre elnézést kérek Alving kisasszonytól. Szörnyen megszégyenített, hogy alva talált.

Éles szinte fülsértő kacaj hagyta el a nő ajkát.

- Majd megmondjuk neki, hogy ma se ébressze fel önt.

Gert eltűnődött, milyen romlott ez a fiatal teremtés, hogy vidáman cseverészik, miközben szemlátomást újabb ármá­nyos terven jár az esze. Úgy érezte, olvas a testvérek gondo­lataiban, és átlát rajtuk, mint az üvegen. Egyre bizonyosabbá vált, hogy nem találták meg az iratot.

De vajon mit műveltek a tárcával, amelyben tehát benne maradt az okmány?

Remélte, hogy erre is még ma fény derül, ha tervét siker koronázza.

Lena megkérdezte Kurttól, egyetért-e azzal, hogy együtt maradjanak. A férfi rögtön megértette a célzást, ezúttal nem szo­rult hosszas magyarázatra. Mindketten elhitték, hogy Gert egy másik tárcában hordja magával a házasságlevelet, és sza­vak nélkül is megállapodtak, mi a teendő, hogy véghez vigyék, ami előző nap nem sikerült.

- Csak természetes, hogy egyetértek - helyeselt Kurt. - Háromkor ugyan haza kell mennünk, mert az ismerőseinknek ezt hagytuk meg. Ön persze nyugodtan maradhat tovább is Herfurt úr.

- Köszönöm! - bólintott ártatlan képpel Gert. - A szállo­dában úgyis unom magam. Később megnézhetem a családi képeket is, amelyekről Alving kisasszony beszélt. Többek között állítólag édesanyám ifjúkori portréja is megtalálható a házban. Édesapámnak csak egy eléggé megsárgult fotográfiája maradt róla, amelyen a vonásai alig kivehetőek. Én pedig nem is ismertem édesanyámat, hiszen még kisded vol­tam, amikor meghalt.

- Ó, igen, az édesanyja képe ott függ a bácsikánk dolgozószobájában. Igazi szépség lehetett, apánk mesélte, hogy úgy emlegették: "a szép Maria Bernd", és csak úgy rajzottak körülötte a rajongók. Akkor tehát ebédig mindenesetre együtt maradunk.

- Alving kisasszony felkészült arra, hogy ma is itt étkezünk? - tudakolta Herfurt.

- Látom, sejtelme sincs a Bernd-villa éléstáráról! - viho­gott megint Lena. - A bácsikánk jó házigazda volt, és mindenből bőséges készleteket halmozott fel. Alving kisasszony azonban úgy ül rajta, mint Fafner, a sárkány a Nibelungok kincsén. A szakácsné inkább hajlik a szóra, még örül is, ha' valami jót tehet az asztalra. Rochus bácsi rendkívül egysze­rűen és igénytelenül élt, csak akkor kerültek elő az éléskam­ra finomságai, ha vendég étkezett a háznál. Amondó vagyok, hogy örvendeztessük meg a szakácsnét, hadd főzzön egyszer megint kedvére. Vagy inkább fukarul őrzi az örökségét, Herfurt úr?

A kérdéshez gúnyos szemvillanás társult, ám ezúttal emberére talált ez a romlott teremtés. Gert gyanútlanul felnevetett.

- Eszemben sincs, kisasszony. Ha már szabadon rendelkeznék fölötte, önök élé tálaltatnám, ami csak a házban fellelhető.

- Akkor szóljon egy jó szót Alving kisasszonynál az ügy érdekében azt hiszem, önre hallgat.

Ezt az alkalmat, hogy válthasson néhány szót Ruthtal, nem is szalasztotta el. Azonnal felemelkedett.

- Legalábbis megpróbálom, és máris beszélek Alving kisasszonnyal.

A testvérek örültek, hogy pár percig magukra maradhatnak, és nem is tartották vissza.

XVII.

Gert odakint Heinrichhez lépett, és megkérdezte, hol találja Alving kisasszonyt. Azt a felvilágosítást kapta, hogy a meg­boldogult nagyságos úr dolgozószobájában, és könyveléssel foglalkozik.

Követte az útmutatást, kopogott és belepett. A leány az íróasztalnál ült, előtte számlakönyv feküdt.

- Zavarok, Ruth kisasszony?

- Nem, nem, kerüljön beljebb!

Szót fogadott, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. - Azért jöttem - mosolygott Ruthra -, hogy ismét kenyérpusztító kosztosokat jelentsek be, amihez Bernd kisasszony még azzal a megbízással is megtisztelt, hogy szóljak egy jó szót a finom ebéd érdekében. Csak azért vállalkoztam erre, hogy háborítatlanul válthassak néhány szót magával. Nem haragszik, hogy ismét gondot okozunk?

- Gondról szó sincs - rázta kedvesen a fejét a leány. - Az én szememben egyébként is maga a ház ura, akárkit ítéljen örökösnek a bíróság.

- Tényleg nem jelent kellemetlenséget?

- Semmiképpen, eleve így készültem, megint ünnepi ételsort rendeltem, ahogy a Bernd testvéreknek tetszik. Termé­szetesen nehezemre esik, hogy ezek a gazemberek a maga házában vendégeskednek, de bele kell törődnöm.

- Kérem, tartson ki még egy kicsit! Amint már mondtam is, sok múlik azon, hogy ma velük ebédeljek. Még valamit szeretnék kérni.

- Mit tehetek magáért? - kérdezte Ruth a rá jellemző kedvességgel.

- Az a kérésem, hogy amikor majd kimentem a testvérek­kel a kertbe, telefonáljon Jungmann doktornak, és tudakolja meg, hívta-e az imént Bernd kisasszony, illetve kérdezte-e, hogy ide tudna-e ma jönni. Az a gyanúm ugyanis, hogy csak színlelte a telefonálást, és belebeszélt a kagylóba anélkül, hogy lett volna valaki a vonal végén. Ha azt a választ kapja, hogy Bernd kisasszony nem kereste az ügyvéd urat, akkor adjon valami jelt, amint visszatérünk a házba. Például egy pillanatra nyúljon a szeméhez. Ha viszont kiderül, hogy va­lóban bejelentkezett Jungmannnál, akkor tartson zsebken­dőt a kezében!

- Ahogy kívánja - bólintott mosolyogva a leány. - Magá­ból kezd kibújni a mesterdetektív. Sikerült már megtudnia valamit?

- Egy biztos: nem találták meg az iratot a tárcában.

Amennyiben Jungmann doktor azt mondja, hogy Bernd kis­asszony nem hívta, akkor már az is egyértelmű, hogy a testvérek lépre mentek, és megint szunyókálnom kell egyet. Áll­jon lesben a függöny mögött, figyeljen meg mindent, amíg hangosan a nevén nem szólítom a sárga szalonból. Akkor jöj­jön oda hozzám! A legjobb, ha egyidejűleg Heinrich is elrejtőzik magával, és egyszerre jönnek be, amikor hívom magu­kat mert tanúkra lesz szükségem. Még valami: jelentse be a testvéreknek, hogy ebéd után néhány órát a tetőtérben kell rakodnia, amiben Heinrich is segít. Kérdezze meg, nincs-e szükségük valamelyikükre. Bizonyosan azt felelik, hogy egyi­kükre sincs. Tehát hivatalosan ebéd után a tetőtérbe megy, a valóságban a leshelyre. Megteszek mindent, ahogy kívánja. De biztos, hogy magát nem fenyegeti veszély? Szerintem a testvérek bármire képesek.

- Szerintem is, Ruth kisasszony, de megnyugtatom, óvatos leszek. Most nem zavarom tovább, látom, fontos munkát végez.

A leány mosolyogva nézett a számlakönyvre. - Az elszámolásnak tökéletes rendben kell lennie.

Gert tekintete az íróasztal fölötti falra siklott, és megpillantotta Maria Bernd képmását.

- Ugye, ő az édesanyám? - csillant fel a szeme.

- Igen. Az édesanyja szemét örökölte, ő pedig a maga nagyapjáét. Egyébként viszont nem az édesanyjára hasonlít. Mindenben a nagyapja vonásait hordozza, arcra, termetre, tartásra is olyan, mint ő volt. Annyi idős korában, amennyi most maga, még feltűnőbb lett volna a hasonlóság. Alkalma­sint mutatok majd egy fényképet a gyámom legénykorából, bár azon bajuszt visel, míg magának simára borotvált az arca, de ezzel véget is ér a különbség. Az édesanyja gyönyörű asszony lehetett. A ruha, amelyet ezen a képen visel, még most is megvan odafönt, az utazóládájában.

- Ha semmi mást nem kapok a nagyapám hagyatékából, remélem, legalább ezt a festményt kiadják nekem. S ha el­hunytaknak hatalmában áll, hogy hátrahagyott szeretteiket védelmezzék, akkor anyám segít majd, hogy mégis megsze­rezzem a Jussomat.

- Isten adja, Herfurt úr!

- Akkor később találkozunk. Azonnal telefonáljon, mihelyt kimentünk a kertbe, és adja majd a megbeszélt jelet!

- Úgy lesz.

Szívélyes, forró kézszorítással búcsúztak, s a leány úgy érezte, felszabadult, eleven boldogság árad szét, a tagjaiban. Ez az érintés minden bánatot elűzött a lelkéből.

Miután Gert eltávozott tőle, tekintetét Maria képmására emelte.

Te meg én egyek vagyunk a kívánságban, hogy megkapja, ami őt illeti. Ne engedd azoknak, hogy diadalmaskodjanak fölötte, védd meg őt!

XVIII.

Lena meg a bátyja Gert távollétében néhány szóval megállapodtak a továbbiakban.

- Még egyszer meg kell tennünk, Kurt, eltévesztettük a tárcát. Talán álljunk meg félúton?

A férfi sötét tekintettel nézett az ajtóra, amely becsukódott Herfurt mögött.

- Semmiképp! Hogy a pokolba sejthettem volna, hogy két tárcát hord magával? Másodszorra már sokkal inkább feltű­nést kelt a dolog, és nagyon korlátoltnak kell lennie, hogy most se vegyen észre semmit. De mit számít az? Meg kell szereznünk, és el kell pusztítanunk azt az iratot.

- Okvetlenül. A cigarettád most is nálad van?

- Nálam, - ütögette meg a mellényzsebét. - Csak az Alving lány ne keresztezze az utunkat! Tegnap olyan jól sikerült.

- Majd ügyelünk, hogy távol maradjon. Ebédelni amúgy sem jön le. De szót se többet erről! Tudod, mi a teendő. Most már beszélgessünk ártatlan dolgokról!

Eddig suttogóra fogták a hangjukat, ezután érdektelen témákról diskuráltak, míg Gert vissza nem tért.

- Elrendeztem Alving kisasszonnyal az ünnepi menüt. Most pedig indítványozom, hogy járjunk egyet a szabadban. Megint pompás az idő. A testvérek buzgón helyeseltek, és látszólag a legteljesebb egyetértésben tereferélve sétálgattak egy félórácskát a behavazott kertben.

Amint ismét az előcsarnokba léptek, Gert látta, hogy Ruth az egyik oszlop mellett állva, a szeméhez emeli a kezét. Egy hunyorítással nyugtázta a jelet, amely elárulta neki, hogy fel­tételezésének megfelelően Lena valóban csak eljátszotta a doktor Jungmann-nal folytatott telefonbeszélgetést. Nem akarja tehát, hogy az ügyvéd ma idejöjjön. Hogy Gert kívánságának megfelelően Jungmann egyébként sem vállalta vol­na a felkérést, azt persze nem sejthette Lena. Mindenesetre pillanatnyilag Berndék éppoly kevéssé óhajtották az ügyvéd jövetelét, mint Herfurt.

Ó a maga részéről biztosra vette, hogy a testvérek ma megismétlik tegnapi hadműveletüket, és felkészült erre.

Tovább folytatták a fesztelen társalgást, míg röviddel ebéd előtt be nem lépett Ruth, aki elsősorban Lenához intézte szavait:

- Ha ebéd után nincs szükségük rám, szeretnék fölmenni a padlásra, hogy elrendezzek egyet-mást. Ez néhány óráig mindenképpen eltart, és szeretném igénybe venni hozzá Heinrich segítségét, amennyiben őt is nélkülözni tudják. Természetesen előtte leszedi az asztalt.

A két testvér elégedetten nézett egymásra. Ez a fejlemény remekül illett terveikhez.

- Nincs szükségünk sem magára, sem Heinrichre, Alving kisasszony, intézze nyugodtan a dolgát! Heinrich a desszert után rögtön felszolgálhatja a kávét a sárga szalonban, utána nem tartunk rá igényt, mivel hamarosan mi is hazaindulunk.

- Én viszont szívesen maradnék még egy keveset, Alving kisasszony. Remélem nem járatom le magam: megint azzal, hogy elalszom, mint egy mormota - tette hozzá Gert.

Ruth fegyelmezett mosollyal válaszolt:

- Egyáltalán nem restellnivaló, ha az ember fáradt, Herfurt úr. A nehéz burgundi után legtöbbször Rochus bácsi is lepi­hent egy kicsit.

- Kegyed igen jóságos, hogy ilyen elnézően ítéli meg a botlásomat,- hajolt meg a fiatalember. - Voltaképpen a nem is lenne szabad a burgundiból fogyasztanom, de nem tudok ellenállni.

- Igyék csak nyugodtan! - szólt közbe bántó nevetéssel Kurt. - Amíg Alving kisasszony a tetőtérben foglalatosko­dik, ön zavartalanul sziesztázhat, miután mi elmentünk. Aki alszik, nem vétkezik.

- Akkor bízzuk Morpheuszra, hogy álomba ringat-e, vagy sem. A feloldozásra mindenképpen számíthatok, ugye, Alving kisasszony?

- Feltétlenül. De már tálalják is a levest. Jó étvágyat kívánok!

Ezzel Ruth vissza is vonult. Gert meg a testvérek átmentek az ebédlőbe, és helyet foglaltak az asztalnál.

Minden úgy zajlott, mint előző nap. Látszólag oldott hangulatban költötték el az ebédet, csak az éles szemű megfi­gyelő vette volna észre, hogy Kurt Bernd rendkívül idege­sen játszik a kenyérrel, Lena tekintete pedig nyugtalanul cikázik ide-oda. Elfogyasztották a kitűnően elkészített ételeket majd a sárga szalonban telepedtek le. Mialatt Heinrich még az edényt szedte össze, Ruth már besurrant az ablak függönye mögé. Az inas némán biccentett neki, s miután végzett a leszedéssel indult a konyhába, a kávéért.

Amint letette a feketét a szalon asztalára, megkérdezte, követheti-e Alving kisasszonyt?

- No lám, a pártfogója elveszi magától a pihenést - kacagott csúfondárosan Lena. - Ebéd után dolgozhat a tetőtérben. Ez biztos nincs ínyére. De menjen csak, nekünk nincs szükségünk magára.

Heinrich szó nélkül meghajolt és távozott - de nem a tetőtérbe, hanem Ruthhoz, az ablakfülkébe, ahol mindketten lélegzet-visszafojtva várták, mi történik.

A sárga szalonban Lena élénk társalgásba merült az urak­kal de hamarosan figyelmeztette a bátyját, hogy ideje indulniuk.

Kurt bólintott.

- Jó, megyek már. Kár, hogy nem maradhatunk, olyan kedélyes itt. Hadd gyújtsak rá legalább! Parancsoljon Herfurt úr, szolgálja ki ön is magát, azután hagyom sziesztázni, bár nem minden irigység nélkül -tartotta Gert elé a cigarettatár­cáját. Amaz kivett egy szálat, de ügyetlenséget színlelve, a sző­nyegre ejtette, s miközben fölvette, kicserélte egy készenlétben tartott másikra, s a Kurttól kapottat eltüntette a kabátzsebében.

Mindketten rágyújtottak, azután elbúcsúzkodtak. Természetesen Kurt is kicserélte a maga cigarettáját. Gert ugyanabba a fotelba telepedett, mint előző nap, és álmosan magyarázta:

- Csakugyan megint holtfáradtnak érzem magam, ebből a burgundiból nem szabad mindennap inni, így nem fogok tudni dolgozni.

- Idővel megszokja az ember - nevetett érdes hangon Kurt.

- Viszontlátásra, Herfurt úr!

- Viszontlátásra! - köszönt el nevetve Lena is, és bátyja kar­ján elhagyta a szobát. Odakint Ruth és Heinrich a fülkében posztolt néma csöndben, és a függöny résén leste a testvér­párt. Látták, hogy egy darabig várakoznak, és izgatottan me­rednek egymásra. Kurt elnyomta, és zsebre dugta a cigarettáját. Betegesen sárgának látszott, a fogát görcsösen összeszorította.

Lena idegesen gyűrögette a kesztyűjét, és folyton a karóráját nézegette.

Aztán halkan szólt a cinkosának, de az őrködők mégis értették:

- Itt az idő, bemehetsz.

Kurt az ajtóhoz lopódzott, a húga követte. A férfi lehajolt a kulcslyukhoz, majd ismét felegyenesedett.

- Minden rendben, alszik - jelentette ki elégedetten. - Figyelj, nehogy megzavarjanak!

- Ne aggódj! - suttogta Lena.

Kurt nesztelenül kinyitotta az ajtót. Ruth összekulcsolta a kezét, nem mert lélegzetet venni. Látta, amint Lena az ajtó ré­sén lesi, hogy mi folyik odabenn. De szívesen tette volna Gertért szorongva ő is ugyanazt!

A fivér halkan belépett, éles pillantást vetett a mélyen alvó Gertre, majd odament hozzá. Lehajolt, óvatosan lefejtet­te a melléről keresztbe font kezét, aztán kigombolta a zakóját, majd a mellényét. Kereste a zsebet, amelyről Gert be­szélt, és meg is találta, ugyanis Herfurt előző este egy szabóval varratta oda.

Óvatosan benyúlt a zsebbe, és kihúzta az irattárcát, ame­lyet Gert ma kivételesen magához vett. Lerakta maga mellé, a kisasztalra, visszagombolta előbb a mellényt, aztán a za­kót is. Visszafektette Gert karját a mellkasára, felvette az asz­talról a tárcát, és megfordult, hogy távozzék.

Ebben a pillanatban Gert felugrott, előkapta a revolverét, és érces hangon elkiáltotta magát:

- Állj! Fel a kezekkel!

Kurt Bernd megtorpant, mint akit villámcsapás ért, és elkínzott arccal nézett vissza Gertre.

- Fel a kezekkel, vagy lövök! - parancsolta a fiatalember még egyszer, és tüzelésre készen Kurtra szegezte a fegyver csövét. A másik férfi most felnyújtottaa karját. Egyik kezében görcsösen szorongatta az irattárcát.

Gert odalépett elé.

- Nos, igen tisztelt Bernd úr, most nyugodtan tárgyalhatunk.

Uraságod kissé kényelmetlenül áll, de ezen nem változtathatunk. Bernd kisasszony, fáradjon csak be, önt is meghívjuk az értekezletre. Szíveskedjék megállni ott, az ajtónál, és nem mozdulni. Nem szeretnék lovagiatlanul viselkedni egy hölggyel, de biztosíthatom, hogy habozás nélkül fegyvert használok ha nem méltóztatik nyugton maradni. Fájdalom, a maguk fajtával szemben szükséges az óvatosság. Valami azt súgja, nem riadnának vissza attól, hogy gyilkossággal koronázzák meg művüket. Nincs kedvem ilyen kísértésbe hozni önöket. Halló! Alving kisasszony! Heinrich!

Hangja tisztán hatolt el a szomszéd szobában leselkedőkig:

Ruth futólépésben érkezett, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy épen és egészségesen látja maga előtt Gertet. A nyomában Heinrich szaporázta, amennyire öreg lába engedte.

Amikor a leány Lerra mellett a szobába lepett, elszörnyedve észlelte a különös helyzetet.

- Mi történt itt? - hebegte.

- Bocsásson meg, Alving kisasszony, hogy ilyen szokatlan szituációba kevertem. Ugyebár, arra kértem, hogy Heinrichhel együtt rejtőzködjék el az ebédlő ablakfülkéjé­ben, és várjon a hívásomra, mivel tanúkra lesz szükségem. Tessék, nézzenek Bernd úrra! Ma másodízben rabolt meg, mint láthatják, a kezében található az irattárcám, amelyet a mellényzsebemből emelt el. Tegnap erős narkotikumot tartal­mazó cigarettával elkábított. Ma ismét ilyennel kínált. Első alkalommal gyanútlanul hagytam magam tőrbe csalni. Így elaltatott, s míg a húga odakint őrt állt, elvett tőlem egy tárcát, amelyről azt hitte, hogy a hagyatéki eljáráshoz számom­ra nélkülözhetetlen dokumentumot rejti. Nem sejtette, hogy még egy tárcát hordok magammal, ezt csak ma tudta meg.

Mivel a tegnap eltulajdonítottban nem lelte az okmányt, s ma elárultam neki, hol található az valójában, megismételte a ká­bító cigarettás trükköt. Arra nem számított, hogy átlátok raj­ta, a tőle kapott füstölnivalót sebtében egy másik, azonos márkájú cigarettára cserélem, s arra gyújtok rá. A kábító ha­tásút idetettem a zakóm zsebébe, és be fogom mutatni a tör­vényszéki vegytani szakértőnek. Mivel azt hitte, ma újfent lépre csalhat, és ugyanúgy elalszom, mint tegnap, visszatért, amiként előző nap is, miközben a húga őrt állt, és elvette tő­lem a második tárcát, amelyet, mint láthatják, még a kezé­ben tart. Nos, Alving kisasszony és Heinrich, megértették mindezt? Lennének szívesek jól megjegyezni a tapasztalta­kat, hogy adott esetben a törvény előtt tanúskodhassanak?

- Én mindent tanúsítok - felelte zihálva Ruth.

- Én is - csatlakozott Heinrich.

- Köszönöm, Heinrich! Most legyen szíves, vegye át Bernd úrtól a tulajdonomat, bizonyára nehezére esik már tartania. De vigyázzon; túlfelől lépjen hozzá, nehogy a revolver és Bernd úr közé kerüljön. Úgy, most adja vissza nekem!

Az inas teljesítette Gert kérését, bár Kurt közben gyűlöl­ködve meregette rá a szemét.

Herfurt elrakta a tárcáját.

- Így ni, Bernd úr! Most pedig lesz szíves elárulni, hová tette a másik tárcát, amelyet tegnap rabolt el tőlem, különös tekintettel a benne található, számomra igen fontos üzleti levelekre. Amennyiben most nem hajlandó felelni, úgy a bíró­ság előtt lesz kénytelen. Az a tárca becses emlék nekem, s ha nem kapom vissza a tulajdonomat, nincs más hátra, mint hogy feljelentést tegyek ön ellen.

Kurt Bernd megkövülten állt, akár a húga. Már túlontúl nyeregben érezték magukat, azt hitték, másodszor is sikerrel járnak, s a leleplezés teljesen felkészületlenül érte, valóság­gal letaglózta őket. Ezenkívül Kurt gyáva is volt, s igencsak feszélyezte a rászegeződő pisztolycső. A térde reszketett félelmében.

Lenának nem szállt annyira inába a bátorsága, de Ő is úgy látta, hogy elvesztették a játszmát. Mindazonáltal dacosan felszegte a fejét, ellenséges pillantásokat küldözgetett Ruth felé, és Kurtra hagyta a választ.

- Nos, Bernd úr, sokáig kell még várnom? - emelte feljebb a fegyvert Gert, mint aki céloz.

A másik férfi még jobban elsápadt.

- Tegye el azt a revolvert - hebegte -, elmondom az igazságot.

Herfurt leeresztette a pisztolyát, de továbbra is lövésre készen tartotta a kezében, hogy Kurtot megfélemlítse.

- Nos, halljuk!

Bernd reszketeg sóhajjal veselkedett neki.

- Valóban én vettem el tegnap a tárcáját. Meg akartam semmisíteni az okmányt, amely a húgomnak és nekem a sze­génységet, gondot és nélkülözést jelenti. Éveken át remény­kedve vártunk az örökségre, számítottunk rá, és egész élet­vitelünket ehhez igazítottuk. Most pedig itt állunk üres kéz­zel. Ebbe nem akartunk beletörődni, ezért úgy döntöttünk, hogy elraboljuk öntől a szülei házasságlevelét, amely nélkül nem igényelheti az örökséget. Meg akartuk semmisíteni. A cigarettát vegyész ismerősömtől kaptam, fájdalomcsillapí­tónak, időnként rám törő epegörcseimre. Az egészségre ár­talmatlanok, de tapasztalatból tudom, hogy egy szál elszívá­sa teljesen öntudatlanná teszi az embert. Miután tegnap ön­nél is jelentkezett a készítmény hatása, elemeltem a tárcáját, abban a reményben, hogy az okmányt benne találom. Még az autóban kiürítettem, majd kidobtam az ablakon, innen kö­rülbelül tíz percre, az út menti kiserdőbe: Átnéztem a papírokat, s miután láttam, hogy a házasságlevél nincs köztük, ott­hon elégettem őket. Amikor ma az ön elbeszéléséből kiderült, miszerint rossz tárcát szereztünk meg, azonnal elhatá­roztam, hogy a másikat is eltulajdonítom. Most már mindent tud, engedjen utunkra!

Gert összerezzent, amikor Kurttól hallotta, hogy a tárcát kihajította a kocsiablakon. Lena figyelmét nem kerülte el ez a mozzanat.

- A bátyja az igazságot állította? - fordult most a nőhöz Herfurt. - Ha rájövök, hogy hazudott, nem hagyom annyiban.

- Minden úgy történt, ahogy, elmondta - felélte sértődöt­ten Lena.

- Írja le pontosan azt a helyet, ahol a fivére megszabadult a tárcától!

A nő szemében különös fény villant.

- Hallhatta, hogy az út menti ligetben, röviddel azután, ahol a gyalogjárda leágazik a villamosmegálló felé. Gyalog kö­rülbelül tíz percre innen.

A fiatalember végigsimított a homlokán, mintha melege lenne.

- Helyes! Ellenőrizni fogom az állításaikat. Egyelőre tá­vozhatnak. Mostantól további intézkedésig semmi keresni­valójuk itt. Figyelmeztetem önöket, hogy fenntartom magamnak a jogot a szükséges lépések megtételére, amennyiben Újabb ellenséges megnyilvánulással arra kényszerítenek, hogy az Alving kisasszonnyal vagy Heinrichhel szembeni gyűlölkö­dő magatartást is ellenem irányulónak tekintem. Amennyi­ben kívánságomnak megfelelően viselkednek, eltekintek a feljelentéstől. Nem szándékozom meghurcolni a nagyapám nevét, ha nem szükséges. Kérem, hagyják el a házat!

Kurt és Lena sietett az ajtón kívül kerülni. Kurt úgy oldal­gott el, mint egy megveri kutya. Lena büszkén felszegett fejjel lépkedett az oldalán, a pillantása Gert és Ruth iránti féktelen gyűlöletről árulkodott. Eszükbe sem jutott az autót kémi. Gyalog indultak el, hogy villamosra szálljanak.

Némán ballagtak egymás mellett, sötét gondolatokba mélyedve. Ám míg Kurt teljesen összeomlott, Lenában meg tombolt a harci kedv.

Miután a férfi lekanyarodott a kocsiútról, hogy a gyalogjárón haladjon tovább a villamosmegálló felé, a húga visszatartotta.

- Menjünk tovább egyenesen, hátha megtaláljuk a tárcát, amit kidobtál!

- Minek? - mordult rá Kurt.

- A házasságlevélnek mégis abban az állítólag üres tárcá­ban kell lennie. Nem láttad, hogy megrezzent Herfurt, amikor elmondtad, hogy kidobtad az ablakon? Nagyon, érdekel­te, hogy hol történt a dolog. Abban a pillanatban fény gyúlt az agyamban. Ezt az egész jelenetet csak azért rendezte, hogy megtudja, hol a tárca. Talán nem vettél észre valami titkos rekeszt. Bár ne dobtad volna ki! Mindenesetre próbáljuk meg, hátha megtaláljuk. Igyekezz, az a gyanúm, hogy hamarosan Herfurt is a nyomunkba ered, ugyanebből a célból. Ha mi leljük meg a tárcát és benne az iratot, akkor mégis ml győztünk.

- Gondolod?

- De mennyire! - bólogatott hevesen Lena. - Egy utolsó kísérletet megér a dolog. Az nevet legjobban, aki utoljára nevet.

- És ha feljelent?

- Azt máris meg tehette volna. Nincs szándékában ilyen szennyes ügybe keverni a Bernd nevet. De ha mégis megpróbálja, és a híres tanúi ellenünk vallanak, akkor mi egybe­hangzóan állítjuk, miszerint fegyverrel fenyegetett, erőszak­kal csikarta ki belőlünk a hamis vallomást Az egészet Herfurt szélhámos mesterkedésének állítjuk be, an1elyben az Alving lány meg Heinrich is segédkezett Majd meglátjuk, kinek hisznek. Csak a házasságlevelet szerezzük meg, a többi gye­rekjáték.

- Merész vagy.

- A kétségbeesés tett azzá. Mihez kezdjünk, ha kimara­dunk az örökségből? Gyerünk, iparkodjunk a kereséssel! Mi ostobák, nem kellett volna a pontos helyet elárulnunk. Per­sze annyira váratlanul ért a dolog, hogy azt sem tudtuk, mit csinálunk.

Kurt most már készségesen követte a húgát, és izgatottan fésülték át a liget szélét, közben egyre a Bernd-villa felé kém­leltek, nehogy a többiek rajtakapják őket. Ám bárhogy ku­tattak, nem akadtak a tárca nyomára.

- Biztosan megtalálta előttünk valami idegen, különben ráleltünk volna. Bárcsak ne dobtad volna el! - őrjöngött Lena. - Legalább te ne szapulj, anélkül is elég dühös vagyok ma­gamra - dörmögte bosszúsan a férfi.

Ekkor Lena hirtelen behúzta a cserjék közé, és a kiserdőn keresztül elsiettek onnan, ugyanis-a nő a távolban észrevet­te Herfurtékat

Egyébként nem tévedett, amikor azt feltételezte, hogy őket megelőzve valaki más bukkant rá a tárcára.

A szerencsés megtaláló nem volt más, mint Max Reichert. A kifutófiú épp akkor szállított árut a Bernd-villába, amikor Lenáék elhajtottak onnét. Útban visszafele, az autó nyomá­ban haladt át a kiserdőn, karján lóbálta az üres kosarat, és elégedetten fütyörészett, bár didergett vékony zekéjében.

Ruth még nem adta oda neki az ígért, holmikat, és ma nem is találta otthon.

Ahogy a fák között lépkedett, egyszerre megtorpant, és az út menti bokrokra meredt

Nini miféle madárka lapul ott, az ágak közt? Akármi legyek, ha nem valami bukszaféle! - dünnyögte.

Letette a nagy kosarat, kihalászta a tárcát a bokrok alól, jól szemügyre vette, és tovább morfondírozott.

Hm! Nem is rossz. Tiszta jó bőr, és egész rendesen mutat: Né, milyen takaros, ha ezt a kis piros pöttyet nem számítjuk! Biztos rácseppent valami. Nem állhat rosszul anya­gilag, aki elszórta. Nem olcsó egy efféle jószág, jó pár már­kát elkérnek érte. Kár, hogy nem hagyott benne egy-két zöldhasút valami dollárral kitömött külföldi, mert azzal, tud­nék mit kezdeni, meg a mamuska is. Na, csak gondol néha a Jóisten egy rendes berlini srácra. Ennek a brifkónak hasznát veszem, a régi már elég ócska. Ezzel előhúzta viseltes zubbonyából a saját ütött-kopott tárcáját, és összehasonlította a most találttal. Pompás! Mintha egyenesen a boltból került volna ide, nem számítva azt a foltocskát De azért így is remek példány.

Vigyorogva süllyesztette zsebébe új szerzeményét, egy­előre a régi tárca mellé, amelyben a fizetendő számlákat és a beszedett pénzt tartotta.

Jókedvűen fütyörészve bandukolt tovább, nem is sejtette, milyen fontos leletre bukkant ízig-vérig Spree-parti legény volt, hetyke, talpraesett és szavakész, ugyanakkor serény, jó­indulatú és becsületes. Mindig nyitva tartotta a szemet, nem hagyott kihasználatlanul egyetlen kedvező lehetőséget sem, és nem utasította vissza a borravalót. Vevői között akadtak kivételezett kedvencek. A Bernd-villába legszívesebben min­dennap szállított volna. Onnét sosem távozott üres kézzel, legtöbbször egy bögre forró kávét, és hozzá vajas kenyeret vagy egy tányér levest is kapott. Ha pedig Alving kisas­szonnyal találkozott, akinek az előbbieket is köszönhette, ak­kor a leány még egy almát vagy más jó falatot is juttatott ne­ki. A múlt karácsonykor meleg sállal és kesztyűvel is megajándékozta. Hogy a kisasszony mindezek tetejébe levetett ruhákat ígért neki, arról éjszakákon át álmodott, és az édes­anyja is. Sajnos közben Bernd úr elhalálozott, és a villában nyilván nem értek rá a neki ígért holmikra gondolni. De elhatározta, ha találkozik Alving kisasszonnyal, majd emlé­kezteti rá. Benne mindig megbízhat, amit egyszer megígért, azt meg is tartja. Ezúttal azonban nem lelte otthon.

"Csuda rendes teremtés ez az Alving kisasszony - mor­fondírozott tovább -, ha egyszer tehetek valami szívességet, boldogan megteszem. Csinos is, és milyen kedves: a legszebb almákat nyomja a kezembe. Kár, hogy ma elkerültem. Na, majd legközelebb! Most már igazi dzsentleman vagyok. Itt ez az új tárca, s ha még új gúnyát is kapok, akkor a mamuskának mindjárt eggyel kevesebb a gondja. Na de most már gyerünk, pajtás, teljes gőzzel előre!"

Ekképp tűnődött magában, felkapta a kosarát, és ment to­vább. Kék szemével olyan vidáman tekintgetett a havas téli világba, mintha a Jóisten külön az ő kedvéért teremtette vol­na azt.

Így tehát az irattárcát, amelyet a Bernd testvérek most hasz­talan kerestek, immár huszonnégy órája Max Reichert birto­kolta, aki nem is sejtette, milyen nagy fontosságú tárgy lapul a zsebében.

XIX.

Miután Berndék elhagyták a villát, Ruth, Gert meg az öreg inas egy darabig némán álltak, azután a fiatalember felsóhajtott.

- Mondhatom, szép kis társaság! Igazán felemelő gondolat, hogy a rokonaim.

- Rémes helyzet volt - borzongott Ruth.

- Nagyon feldúlta, Ruth kisasszony? - nézett rá aggódva Gert. - Bocsánatot kell kérnem, amiért belerángattam, de tanúkra volt szükségem, hogy sarokba szorítsam ezeket az em­bereket, és ebben a házban csak kettejük hallgatásában bízhattam.

- De azért csak fel tetszik Jelentem őket, nagyságos úr. - kérdezte felháborodva Heinrich.

Herfurt a fejét rázta.

- Nem annyira arra törekedtem, hogy rájuk bizonyítsam a tettüket, mint inkább arra, hogy megfélemlítsem, s ezáltal vallomásra bírjam őket, s elárulják, mit műveltek a tárcám­mal. Annyit már legalább tudok, hogy nem égették el! Vég­ső soron most az sem teljesen kizárt, hogy sikerül előkerítenem. Mindenekelőtt elmegyek abba a kiserdőbe, és átkutatom az út mentét.

- Most rögtön tessék, nagyságos úr - kapta fel a fejét az inas -, mert amint a testvérek magukhoz térnek első ijedtségükből, ők is keresni fogják.

- Nem hiszem, őket már nem érdekli, mivel úgy tudják, hogy most is itt hordom az iratot magammal: Ezzel együtt máris indulok, bár erősen kétséges, hogy megtalálom-e. Ki tudja, hol lehet már. - A kiserdőn nem sokan járnak. A gyalogút elkerüli. Csak a kocsiút megy rajta keresztül, azt pedig ritkán használják gyalogosok, csak, ha valakinek sietős a dolga, mert arra rövidebb. Nem reménytelen, hogy még meg tetszik találni a tárcát.

- Azonnal indulok.

- Hadd menjünk mi is, Herfurt úr! Heinrich meg én szívesen segítünk, hat szem többet lát, mint kettő.

- Ha nem sajnálják a fáradságot...

- Ez magától értetődik!

Így hármasban vágtak neki, nem tudván, hogy előttük már eredménytelenül kutattak a Bernd testvérek is akik most a láttukra eltűntek a bokrok közt.

Természetesen ők sem találtak semmit, s mivel időközben besötétedett, eredménytelenül tértek vissza a Bemd-villába. - Okvetlenül adjon fel újsághirdetést, Herfurt úr! - java­solta Ruth. - Tűzzön ki magas jutalmat, hiszen az okmány nagy értékkel bír. Talán így visszakapja.

Gert nem sok reményt fűzött a dologhoz.

- Mindenképpen megteszem, semmilyen lehetőséget nem hagyhatok figyelmen kívül. De csodával lenne határos, ha előkerülne, méghozzá sértetlenül, hogy a dokumentumot ~ég felhasználhassam.

- Legyen egy kissé bizakodó! A jóisten segítségével hozzájuthat ahhoz, ami a magáé.

- Kedves kis vigasztalóm! - csókolta meg a leány kezét.

- Holnap elintézem az apróhirdetést, azután még egyszer felkeresem Jungmann doktort,- és mindent elmondok neki. Valószínűleg Angliába küld, hogy Longvillage-ben próbáljak szerencsét. Talán mégis szerezhetek valami bizonyítékot, hogy Rochus Bernd leánya volt az édesanyám.

- Hamarosan útra kel?

Feltehetőleg igen, mert ha tehetek valamit, azt azonnal kell megtennem. Megemlíthetem a hirdetésben, hogy a tárcát a Bernd-villában adják le? Lenne olyan szíves átvenni?

- Ez magától értetődik, csaj írja le még egyszer egész pontosan!

Ez meg is történt. Ruth jól megjegyzett minden szót.

- A kerek piros folt biztos ismertetőjel, és a varrás is. Mielőtt kifizetem a jutalmat, természetesen meggyőződöm ró­la, hogy az okmány nem hiányzik - jelentette ki azután bizakodó mosollyal.

- Nagyon kedves, hogy ennyire törődik velem - emelte az ajkához ismét a kezét Gert. - Kimondhatatlanul örülök, hogy megtaláltam magát, Ruth.

Búcsúzáskor ezekkel a szavakkal fordult hozzá:

- Talán már nem találkozunk, mielőtt Angliába utazom.

De sietek, ahogy csak bírok, hogy minél hamarabb visszaérjek. Nem szívesen hagyom egyedül, csak az nyugtat valame­lyest, hogy egyelőre ráijesztettem a Bernd testvérekre: Azok ketten most biztos nem mernek idetolakodni, mert a kis színjátékkal abban a hitben hagytam őket, hogy még nálam van az okirat. Egy darabig nem fogják zaklatni magát. Ha mégis előkerülnének, ami az arcátlanságukat ismerve, nem telje­sen kizárt, akkor nagyon vigyázzon, hogy egyedül ne marad­jon velük! Ne engedjen semmiféle követelésüknek, és tegye félreérthetetlenné, hogy a jogos örökös teljhatalmú megbízottjaként áll a ház élén. Csak így tarthatja sakkban őket. Sze­retném biztonságban tudni magát. Minden mást elrendezünk, ha majd megjöttem.

- Ennek megfelelően fogok eljárni - bólintott párás szemmel Ruth -, és köszönöm, hogy ennyire aggódik miattam!

- Ruth, drága Ruth - ragadta meg mindkét kezét a fiatal­ember -, ugye tudja, érzi, mit jelent nekem? Gondoljon mindig arra, hogy maga az én legdrágább kincsem, lásson el annyi vigasszal útravalóul, hogy bármi történjék, és bármit hozzon is a jövő, a mi utunk elválaszthatatlan egymástól.

A leány arca tűzpirosra vált, de csillogó szemmel nézett fel rá.

- Jól tudja, Gert Herfurt, hiszen tudnia kell, hogy számom­ra értelmetlen és sivár az az élet, amelyben magának nincs helye.

- Isten adja, hogy boldog jövőt teremthessek magának.

Többet most nem mondok. Amíg nem tisztázódott körülöt­tem minden, nem köthetem magamhoz, de tudnia kell, hogy szeretem, kimondhatatlanul szeretem, és az életem már csak akkor lehet teljes, ha magával oszthatom meg azt. Viszont­látásra, Ruth, a Jóisten vigyázzon magára!

Ruth szemében könnyek fénylettek.

- Járjon szerencsével, és térjen vissza egészségesen! Bíz­zunk a gondviselésben!

Gert erőt vett magán, és elvált tőle. Legszívesebben a kar­jába ragadta volna, hogy csókokkal borítsa az ajkát, de meg­tagadta magától ezt a boldogságot. Előbb olyan helyzetbe akart jutni, hogy gondtalan életkörülményeket kínálhasson neki. Mindenképpen tárgyalni akart legfontosabb angliai ki­adójával, hogy akkor is terveket kovácsolhasson a jövőre, ha az örökségtől elesik. Csak a biztos megélhetés tudatában mert magához kötni egy asszonyt.

Ruth kedves képével a szívében kocsizott vissza a városba.

Másnap reggel az alábbi szövegű hirdetést adta fel:

"Ötezer márka jutalom!

Elveszett egy fekete borjúbőr irattárca. Barna, béléses, jobb alsó sarkán kerek piros folt. A fenti összeg üti a becsüle­tes megtaláló markát, amennyiben a tárcát sértetlenül le­adja a grunewaldi Bernd-villában."

Miután ezt elintézte, doktor Jungmannhoz ment, beszámolt neki az előző nap történtekről és az újsághirdetésről.

Az ügyvéd figyelmesen hallgatta, s miután a végére ért, megcsóválta a fejét:

- Micsoda zsiványok! Örülök, hogy hurokra akadtak. Most legalább tudja, hogy nem semmisítették meg a tárcát. Hogy hol és milyen állapotban leledzik, az persze rejtély, de talán a hirdetés sikert hoz. Erre elég halvány a remény, úgyhogy azt tanácsolom, ne vesztegesse az időt, utazzék haladéktalanul Longvillage-be1 és kísérelje meg kideríteni, hogy a szülei es­küvői tanúi élnek-e még. Valahogy meg kell találnia őket. A nevüket tudja?

Nem, sajnos nem.

- Hm! Nos, ez a Longvillage kicsiny település, a falusiak emlékezete messzire terjed. Ha házról házra jár, talán akadnak tanúk. Egyéb használható értesülésekre is szert tehet, és tizennégy nap alatt vissza is érhet. Addig mindenképpen ha­laszthatjuk a hagyatéki eljárást, a hatóságok mostanában amúgy is elég lassan dolgoznak. Mindenesetre kifogással élünk, ha a Bernd testvérek netán örökösként lépnének fel, és körömszakadtáig védeni fogom az ön jogait. A legrosszabb esetben megpróbálunk egyezkedni velük, s ehhez azzal a fe­nyegetéssel tartjuk sakkban őket, hogy feljelentést, teszünk csalás és rablás miatt. Végső soron maradt meg némi esélyünk: az ön édesatyjának levele, az elhunythoz való hason­lósága s mindenekelőtt az a tanúkkal is alátámasztott tény, miszerint a testvérek eltulajdonították a tárcáját. Ne csügged­jen tehát, és utazzék azonnal Angliába! Közben mindent elő­készítek, s ha addig nem kerül elő a tárcája az okmánnyal, akkor más megoldást keresünk. Most már becsületbeli ügyemnek tekintem az ön jogi képviseletét.

Gert köszönettel elbúcsúzott. Még beszerzett néhány hol­mit, azután a szállodában is meg tette az úti előkészületeket.

A Bernd-villába már nem maradt ideje visszatérni, de mi­előtt másnap reggel útra kelt, néhány sort hagyott hátra Ruthnak, hogy legalább hírt adjon magáról.

XX.

Kurt és Lena gyászos hangulatban töltötték a leleplezésüket követő napot. Ki sem mozdultak a lakásból, némán bámul­ták egymást, és főttek saját keserű levükben. Este igen ko­rán nyugovóra tértek, a cselédek gyöngye nem győzött cso­dálkozni ezen a szolid életvitelen. Némi kétely azért megfo­galmazódott benne a busás örökséget illetően, mivel a bérét még mindig nem kapta kézhez, és az úrnője egyszerre megint garasoskodni kezdett.

Másnap délelőtt a két testvér elkámpicsorodva ült egymással szemben a reggeliző asztalnál.

A cseléd ismét elég kelletlenül szolgálta ki őket. Mogorva képpel figyelte a gazdáit, hangosan csoszogva járt-kelt széttaposott lábbelijében, amit Lena ki nem állhatott, de nem mert szólni, mert biztosan azt a választ kapta volna: "Miből vegyek magamnak cipőt, ha nem fizetik ki a béremet?"

Egy idő múlva beklaffogott az újsággal is, amit előbb a konyhában már természetesen kiolvasott. Amíg ő nem vég­zett vele, Berndék sem kaphatták meg. A modern kor világ­nézetét vallotta. "Először én, mindenki más csak utánam!" - ­ez volt nála a jelszó.

Lena a hírlap után nyúlt, míg Kurt csak bambán bámult maga elé. Nem valami nagy érdeklődéssel böngészte, de hir­telen mozdulatlanná dermedt. Tekintete felizzott.

- Te, Kurt!

- Na mi az?

- Nézd ezt a hirdetést! - nyújtotta fivérének az újságot, azután ideges mozdulattal beletúrt rendetlen hajába. Pongyo­lájának bő ujja felcsúszott, ahogy zilált, kékesfekete haját rendezgette. Kurt végzett a Gert által közzétett hirdetménnyel, és a húgára nézett.

- Jó, na és?

- Legalább ötezer márkát dobtál ki az ablakon, amit most megkaphatnánk.

- Hagyd már ezt! - lökte félre mérgesen a csészéjét.

Lena a térdére könyökölt, állát a tenyerébe támasztotta, és idegesen rágta a körmét.

- A nyavalyába Kurt, ne légy már ilyen nehéz felfogású!

Hát nem érted? Éppoly kevéssé találta meg a tárcát, ahogy mi. És hajlandó ötezer márkát áldozni, hogy ezt az üres, értéktelen holmit visszakapja. Pusztán az apja emléke kedvéért? Ezt nem gondolhatod komolyan. Nyilvánvaló, hogy a házasságlevél az áhított tárcában rejtőzik.

- Hiába, ha egyszer nem tudtuk megszerezni.

- Használd az eszedet, te együgyű! - bökött a homlokára. - Még mindig nem fogtad fel? Nincs nálunk az okmány, de nála sincs. Ez a mentőöv, amibe kapaszkodhatunk.

A férfi vállat vont.

- Én már nem kapaszkodom semmibe, úgyis reménytelen.

- Te nyúlszívű! Ilyen örökségről nem mond le harc nélkül az ember.

- Akkor mit tegyünk?

- Mindenáron megakadályozzuk, hogy visszakapja a tárcát, azaz a perdöntő okiratot.

- De hogyan?

- Azt még én sem tudom. Hadd gondolkozzam!

Lena mereven, tűnődve nézett maga elé. Fekete szeme úgy villogott, mint valami ragadozóé. Így ült sokáig, azután egy lendülettel talpra szökkent, és az íróasztalfiókból előrántot­ta a telefonkönyvet. Kikeresett benne egy számot.

- Mire készülsz, Lena?

- Megtudakolom a szállodában, hogy Herfurt ott tartózkodik-e.

- És aztán?

- Ha igen, akkor nem lehet a Bernd-villában, csak azt akartam tudni, a szállodában van-e. Ne kérdezősködj, ezzel még nincs vége.

Felhívta a Hotel Excelsiort.

- A Bernd-villából telefonálok - közölte, miután egy fia­talember Jelentkezett a vonal végén. - Legyen szíves, néz­zen utána, hogy Gert Herfurt urat a szobájában találom-e.

- Egy pillanat türelmet - felelte a fiú, s kisvártatva másik hang hallatszott: - Ki keresi?

- Itt a Bernd-villa. Gert Herfurt úr ott van?

- Nem, kérem, az imént utazott el Angliába.

Lena szeme elkerekedett.

- Ez biztos?

- Egészen biztos. Netán Ruth Alving kisasszonnyal beszélek?

Lena nem sokat tétovázott.

- Igen, én vagyok Ruth Alving.

- Herfurt úr levelet hagyott önnek, kisasszony. A Bernd­-villába címezte, és megkért, hogy adjam fel.

- Ne, kérem, ne postázza! Nagyon lassan kézbesítik, inkább máris magam megyek érte.

- Ahogy parancsolja, Alving kisasszony, jelentkezzék a földszinti információnál, ott átveheti a levelet.

- Köszönöm, azonnal indulok! - tette le reszkető kézzel Lena a kagylót, és diadalmas tekintettel nézett a bátyjára.

- A szerencse mégsem hagyott el egészen bennünket! Her­furt Angliába utazott, tehát szabad a pálya!

- Ki mersz menni a villába?

- Miért ne? Herfurttal most nem futhatunk össze, ezért kérdeztem, hogy a szállodában van-e. De már Anglia felé tart. Ez szerintem jó jel, és mindenképpen kedvező fordulat. És most jön a java: a telefonban az hitték, én vagyok az Alving lány, és elárulták, hogy Herfurt levelet hagyott neki hátra, Mint hallottad, azt kértem, hogy ne adják postára, ahogy Herfurt akarta. Azt mondtam, magam megyek érte, és már indulok is.

- Mi a szándékod azzal a levéllel?

A nő durván felkacagott.

- Beléd aztán tényleg nem túl sok ész szorult: Gondolkozz csak, ebből a levélből sok mindent megtudhatunk, ami a hasz­nunkra lehet. Talán kiderül, miért utazott el Herfurt, meddig marad távol, és mik a tervei. Esetleg tájékozódunk belőle, hogy milyen viszonyban áll az Alving lánnyal. Az a gyanúm, hogy eléggé bizalmas a kapcsolatuk. Mindenképpen érdekes lehet a számunkra, és feltétlenül elolvasom. Ha jónak látom, utána egyszerűen eltüntetem, egyébként magam továbbítom postán annak a perszónának.

- Talán tényleg megtudjuk, mire készül Herfurt - villanyozódott fel most már Kurt is.

Lena bólintott.

- Rögtön jövök vissza. Feltétlenül várj meg! Sietve készülődött, magára kapta a prémszegélyes, fekete plüsskabátot, hanyagul megfésült haját kis fekete kalappal takarta el. Egy óra múlva ismét otthon volt, és diadalittasan lengette a levelet a bátyja orra előtt.

- Látod, milyen pompás találmány a telefon!

Óvatosan felnyitotta a borítékot, hogy meg ne sérüljön, és hangosan felolvasta az alábbiakat:

"Kedves, drága Ruth Kisasszony!

Sajnos nincs időm még egyszer visszamenni a Bernd­-villába, mert dr. Jungmann elengedhetetlennek tartja, hogy azonnal Longvillage-be utazzam, és megpróbáljam felkutatni az esetleges tanúkat, akik ismerték édesanyámat, és igazolhatják, hogy Rochus Bernd leánya volt. Sok remé­nyem nincs, de az ügyvéd szerint mindent meg kell kísérelnünk. Abban sem bízom, hogy az irattárca előkerül hi­ába tűztem ki magas jutalmat. Kérdéses továbbá, hogy a bé­lés és a bőrborítás közé rejtett okmány még olvasható-e. Elég, ha alaposan átnedvesedik a tárca, és máris fennáll a veszélye, hogy az elöregedett papír szétmállik. Mindazon­által nem adom fel a reményt, mert az irat senki másnak nem jelent értéket, csak nekem meg a Bernd testvéreknek, akik bosszankodhatnának, ha sejtenék, hogy valójában mit dobtak ki a kocsi ablakán. Annyit persze így is elértek, hogy örökösödési igényemnek immár nem tudok egyszerűn érvényt szerezni, s ha ezt gyanítanák, akkor mindent elkö­vetnének annak megakadályozására, hogy ismét hozzájussak a fontos irathoz. Láthattuk, hogy igen leleményesek, és nem válogatnak az eszközökben. Jungmann doktor úgy véli, amennyiben semmiféle bizonyítékot nem sikerül sze­reznünk, akkor pert indíthatnánk a Bernd testvérek ellen rablással vádolva meg őket, amit Maga és Heinrich tanúsíthatna. Alapos megfontolás után azonban úgy döntöttem, hogy nem folyamodom ehhez a megoldáshoz. Nem akarom sárba rántani a nagyapám nevét. Végső esetben legfeljebb fenyegetésként használnám a feljelentést, így kényszerít­ve egyezkedésre a testvéreket. Ettől az eljárástól is viszolygok, de Magára gondolok, drága Ruth, és arra, hogy jogos örökségemet védem.

Mindenesetre örülök, hogy ráijesztettem a két jómadárra.

Most majd nem mernek kötözködni Magával. Remélem, ez legalább addig eltart, amíg vissza nem térek, ami tizen­négy nap múlva várható. Bármilyen arcátlanok is, egy da­rabig biztos nem merik újból átlépni a villa küszöbét. Ha mégis megtennék, viselkedjék nyugodtan és tartózkodó­an! Hamarosan jövök, és megvédem Magát. A távolból is állandóan Magára gondolok. Még egyszer hálásan köszö­nöm a búcsúzáskor mondott kedves szavait, melyek a jö­vőre nézve biztató ígéretként csengtek. Sokszor csókolom kis kezét, és alig várom, hogy viszontláthassam.

Üdvözlettel:

Gert Herfurt"

Ismét meg lengette a levelet, és gonoszkodva felnevetett:

- Ez aztán az értékes lelet! Mindent elárult, amit tudnunk kell, hogy új terveket kovácsolhassunk. Úgy látszik, ezt az Alvingot mégsem ejtették a fejére! Összeszűrte a levet a vélt örökössel. Mivel a gyámját nem tudta időben rávenni, hogy számára kedvezően végrendelkezzék, másképp igyekszik kár­pótolni magát. Az unokával udvaroltat magának! Sokan ta­nulhatnának tőle. De ha az irat nem kerül elő, mégis hiába fáradozott a kicsike. Remélhetőleg a tárca valahol a hóban hever, és ha jól átázik, akkor a házasságlevélből csak felismer­hetetlen pép marad. Ha viszont valaki mégis megtalálta, ak­kor a napokban biztosan leadják a Bernd-villában. Résen kell lennünk, hogy elcsíphessük. Máris indulnunk kell, Kurt. Egy szerencsés véletlen még a kezünkre játszhatja a levelet. És most már én is azt mondom: a legrosszabb esetben legfeljebb egyezkedünk Herfurttal. Hála istennek, nincs félniva­lónk tőle, nem jelent fel minket, csak ijesztgetni akar vele.

Hohó, Herfurt uram, olyan könnyen nem tesz lóvá bennün­ket még egyszer, most új csatát kezdünk.

- Benned sokkal több a kurázsi, mint bennem - jelentette ki bámulattal Kurt.

- Mondtam már, csak a kétségbeesés hajt. Ha csak egy kicsit is kegyes hozzánk a szerencse, mégis miénk az örökség, Vagy legalább a fele. Most az a legfontosabb, hogy amennyi­ben tényleg leadják az irattárcát, feltétlenül a mi kezünkbe jusson. Öltözz gyorsan! Visszaragasztom a borítékot, és postára adom a levelet. Csak kapja meg az Alving lány! Annyi hasznát úgysem veszi, mint mi.

Néhány perc múlva elhagyták a lakást. Lena útközben a postaládába dobta a Ruthnak szánt levelet, és harcra készen indult a Bernd-villából. Kurt kissé bizonytalanul bár, de kö­vette.

XXI.

Ruth Alving nem kis megrettenésére a Bernd testvérek ismét felbukkantak, és magától értetődő pökhendiséggel teleped­lek be a Bernd-villába. Újból napi rendszerességgel érkez­tek, már kora délelőtt, egészen estig maradtak, jelenlétükkel betöltötték az egész házat, és a leány lépni sem tudott anél­kül, hogy beléjük ne botlott volna. Csak a szobájában érezhette magát biztonságban tőlük.

Többnyire az előcsarnokból nyíló nappaliban tartózkodtak, egyikük állandóan az ablaknál ült. Folyamatos megfi­gyelés alatt tartották a kertkaputól a ház bejáratához vezető utat. Egy lélek sem juthatott be úgy, hogy ne haladt volna el a szemük előtt. Még a kerten át, a hátsó bejáraton a villába érkező szállítókat is ellenőrizték.

Ruth nem tudta mire vélni a testvérek viselkedését. Csak azt a magyarázatot találta, hogy az ő ténykedését kísérik fi­gyelemmel, mert arra gyanakszanak, hogy valami értéket akar eltulajdonítani.

Ettől a gondolattól megvető mosoly jelent meg az arcán.

Nem akadályozta őket, csak arra szorítkozott, hogy hűvös tartózkodást mutasson irányukban.

Azt, hogy nap-nap után reggeltől estig a villában élősköd­tek felháborítónak tartotta, de nem tudta, hogyan akadályoz­hatná meg. Amíg Gert Herfurt vissza nem tér Angliából, tűrnie kellett. Beletörődött hát az elkerülhetetlenbe, szorgalma­san dolgozott, rendben tartotta az elszámolást, és, - várta Gertet.

A levelet megkapta, nem sejtve, hogy előtte már Lena is olvasta azt.

Nem fért a fejébe, honnan vették a bátorságot Berndék mostani fellépésükhöz. Időnként elfogta az aggodalom, hogy mégis náluk van még a tárca az irattal, csak megtévesztésül állították, hogy kidobták a kocsiból. Talán csak most fedezték fel a papír rejtekhelyét. Egyedül ez magyarázI1atta arcátlan magabiztosságukat.

A hirdetésre eddig senki sem jelentkezett, és már alig volt remény, hogy valaki mégis leadja a tárcát. Vagy azért nem találta meg senki, mert ki sem dobták a kocsiból, vagy ha mégis rálelt valaki, akkor az illető nem olvasta az újságot.

Így telt el nyolc nap a fiatalember elutazása óta. A testvérek változatlanul minden reggel megjelentek, egész nap jól érezték magukat a háziak terhére, ugráltatták a személyze­tet, ellenőrizték minden érkezőt és távozót, és mindinkább megkeserítették Ruth életét, szemérmetlen pöffeszkedésükkel. Merthogy egyre bizonyosabbra vették, hogy már sohasem kerül meg a tárca.

Ruth minden erejét összeszedte, hogy önérzetes higgadtságát megőrizhesse, és epekedve várta Gertet.

Egyik délelőtt a két testvér ismét a nappaliban tanyázott. Kurt a kandallóhoz telepedett, amelyben lobogott a tűz. Még­is fázósan húzta össze magát, odakint újra fagyosra fordult az idő. Lena az ablaknál őrködött, eléggé unatkozott.

A lakályosan berendezett helyiség minden tekintetben al­kalmasnak látszott arra, hogy boldog kényelemben töltsék benne az időt, ám most sem Kurt, sem Lena nem érezte ma­gát boldognak. Mindkettejük gondolatait a hőn áhított gazdag­ság töltötte be, és bármit megtettek volna, hogy azt megszerezzék.

A férfi a piszkavassal megkotorta a kandalló parazsát, hogy felszítsa a lángokat, de így sem tudott átmelegedni.

Lena egyszerre felfigyelt. Valaki bebocsátást kért a kertka­punál. Max Reichert jött áruval megrakodva.

Miután a kapu, mintha láthatatlan kezek mozgatnák, fel­tárult, a kifutó belépett, és a hó borította kavicsos úton a hát­só bejárathoz cammogott. Az öreg Heinrich nyitott neki aj­tót, de addigra már Lena is kisietett, és mellettük termett.

- Maga mit akar? - faggatta a kifutót. - Mit akarhatnék, kezi' csókolom, - nézett rá rezzenéstelen tekintettel a hetyke berlini ifjonc -, gyarmatárut hozok. Heinrich úr, kérem, Alving kisasszony itthon van? Cukrot is hoztam, ma jött először. Gondoskodtam róla, hogy a főnök úr elsőként maguknak küldjön. Aztán azt is szeretném megkér­dezni Alving kisasszony tói, hogy összepakolta-e már a hol­mit, amit ígért. Kutya hideg van ma, kezi' csókolom.

- Rakodjon le a konyhában, Max, én közben szólok Alving kisasszonynak, hogy elvihesse a csomagját, már össze van készítve.

- Hű, kezi' csókolom, az jó! Akkor igyekszem. Hova menjek utána a csomagért?

- Mit akar elvinni ez a fiú, Heinrich? - avatkozott közbe Lena

Ebben a pillanatban lépett elő Ruth, és meghallotta az utolsó kérdést. - Rochus bácsi levetett öltönyeit és kabátjait, amelyeket odaígértem neki. - Milyen alapon osztogatja el önhatalmúlag bácsikánk ruháit? - mérte végig gyanakodva Lena.

Ruth nyugodt maradt, Max viszont nem éppen barátságos pillantásokat vetett a "fekete hölgyiké" -re.

- Téved, Bernd kisasszony, önhatalmú osztogatásról szó sincs. A holmik molyosak, és Rochus bácsi röviddel a halá­la előtt megengedte, hogy Max Reichertnek adjuk őket, mi­vel derék legény, az édesanyja szegény hadiözvegy, akinek rajta kívül még két gyermekről kell gondoskodnia. Azok a ru­hák haszontalanul porosodtak a padláson. Eddig nem jutottam hozzá, hogy kiadjam a fiúnak az ígért holmikat, de most meg­teszem már mindent összecsomagoltam.

- Ki tudja, mi mindent rakott közé, hogy kicsempéssze a házból- vágott közbe nyersen Lena.

A leány elpirult a felháborodástól, de nyugodt hangon felelt.

- Akkor nyomatékosan felszólítom, hogy nézzen át mindent, amit összecsomagoltam, és a saját szemével győződ­jék meg róla; hogy valóban csak molyrágta darabokat adok Maxnak.

- Mindenesetre szeretném tudni, mi kerül ki a házból - vetette fel kevélyen a fejét Lena. - De nem idekint, itt fázom. Hol az a csomag? Hozza be a nappaliba! Majd ott megkapja a fiú, miután átnéztem.

- Legyen szíves, vigye be a csomagot a nappaliba - for­dult az öreg inashoz Ruth. - Tudja, hol találja. Maga pedig rakodjon le a konyhában, Max, azután itt várom… Lena bizalmatlanul sandított a leányra meg a kifutófiúra, mielőtt bevonult a nappaliba. Max az alagsorba indult, Heinrich meg a ruhákért.

Ruth összeszorított fogakkal állt a lépcsőn, és Max Reichertet várta. Lena sértő viselkedése mélyen megbotrán­koztatta, de tehetetlennek érezte magát az efféle kirohanásokkal szemben.

Miután a fiú visszatért, nyájasan kérdezte: - Kapott valami meleget a konyhában?

A fiú sugárzó arccal bólogatott:

- Egy csésze finom feketekávét, kezi' csókolom, meg egy nagy karéj lekváros kenyeret, nyamm, nyamm! Alving kis­asszony olyan jó hozzám. Az a fekete hölgyike bezzeg rém fösvénynek látszik. Remélem, neki nincs beleszólása, hogy megkapom-e a holmikat?

A leány önkéntelenül elnevette magát a furcsa titulus miatt.

- Nincs, de azt képzeli, hogy van, és nem jó ujjat húzni vele. Ne féljen, gondom lesz rá, hogy megkapjon mindent, amit a megboldogult magának; szánt. Most menjen csak a nappaliba, ott Bernd kisasszonnyal együtt megnézheti, mit csomagoltam össze. Örülni fog.

- Alving kisasszony egy angyal, kezi' csókolom, csak épp a szárnya hiányzik - lelkendezett Max.

Bevezette a fiút a nappaliba. Lena és Kurt már ott ült a kandallónál, Heinrich előttük állt, és a nagy csomagot bon­totta szét, amelyet éppen behozott. Egyenként kiteregetett minden darabot a testvérek előtt buzgón mutogatta nekik a legapróbb molyrágásokat is. Max nyújtogatta a nyakát, csil­logó szemmel figyelte a szép, meleg holmikat, amelyeket Ruth még egy saját levetett ruhájával is megtoldott Reichertné számára.

- Nos - emelkedett fel a szemle végeztével Lena -, ezek a holmik a mai árak mellett a csekély molykár dacára is igen jelentős értéket képviselnek, de ha a bácsikánk megengedte, hogy elajándékozza őket, tiszteletben tartjuk az akaratát. Vigye a holmikat a fiú!

Max örömében elvörösödött.

- Az angyalát! Köszönöm szépen, kezi' csókolom, tényleg mind elvihetem, Alving kisasszony, a ruhát is anyukának?

- El, Max, kösse szépen össze abba a régi abroszba, hogy könnyebben tudja cipelni!

A fiú ujjongva kötözgette a batyut.

- Az angyalát, Alving kisasszony, a mamuska elbőgi ma­gát örömében, ha ezt meglátja. Most aztán parádézhat az egész család.

Ahogy elkészült, a vállára akarta emelni a cókmókot, de Ruth megfogta a karját.

- A nagy örömtől egészen elfelejtette benyújtani a számlát. Még nem fizettem, Max - mosolygott rá.

A fiú letette a batyut, és a homlokára csapott:

- Hát nem kiment a fejemből? Köszönöm alássan, kezi' csókolom, hogy emlékeztetni tetszett, különben holnap jöhettem volna vissza. Ja, nem: holnap vasárnap. Akkor holnapután. Máris adom a számlát...

- Vigye ki addig a csomagot, Heinrich - fordult az inashoz Ruth -, hogy ne legyen itt láb alatt!

Max aggódva figyelte, ahogy az öreg felemelte a holmit.

- Vigyázzon, Heinrich úr, össze ne törje!

Heinrich és Ruth elnevette magát, de meg a két testvér sem tudta megőrizni a komolyságát.

Max kereskedőhöz illően méltóságteljes arcot öltött, és viseltes kabátjából elővonta a szép új bőrtárcát. Ruth és Lena mellette állt, mosolyogva néztek rá, ám hirtelen mindketten összerándultak, és a kis kerek foltra meredtek. Szinte egyszerre kiáltották rá:

- Honnan szedte ezt a tárcát?

A fiú döbbenten kapta fel a fejét:

- Ugye, milyen finom darab? Találtam, nem messze in­nét. Fennakadta bokrok közt, mint valami madárka, amelyik ide-oda repked. Jó hasznát veszem, úgyhogy nagyon örül­tem neki, pedig üres volt.

Ruth reszketett az izgatottságtól, és Lena is alig tudta fe­gyelmezni magát. Kurt érdeklődve lépett oda.,

- Adja nekem, Max - kérte Ruth idegesen -, szép jutal­mat kap érte, Nem olvasta az újságban, hogy keresik ezt a tárcát?

- Egy szót se, kezi' csókolom - képedt el a fiú -, külön­ben rögtön elhoztam volna. Innen, a házból vesztette el valaki?

Ruth rettentően félt, hogy a testvérek még egyszer meg­kaparintják a tárcát, és netán fel fedezik az okmányt.

- Igen, Max, adja ide gyorsan, vegye ki belőle az iratait. Felindulásában nem vette észre a vadállati mohóságot Berndék szemében, nem sejtette, hogy már tudják, hol lapul a házasságlevél.

Max kiürítette a tárcát, de abban a pillanatban, ahogy át akarta nyújtani. Lena Bernd hirtelen mozdulattal kitépte a kezéből, és ugyanazzal a lendülettel a kandalló tüzébe hají­totta.

Ruth sikoltva Ugrott oda. Semmi mással nem törődött, csak hogy meg kell mentenie a tárcát Gert számára. Mindkét ke­zével a lobogó lángok közé nyúlt, amelyek már belemartak a tárcába. Nem tudta azonnal megfogni, mert borzalmas fáj­dalom hasított a kezébe, s mielőtt elérhette volna, Kurt visszarántotta és félretaszította, miközben a piszkavassal mélyen a tűztérbe nyomta a tárcát. Látta, amint a bőr sercegve össze­ugrik a hőtől, előtűnik alóla valami papír, felizzik, majd megsemmisül a lángokban. Lena is észrevette ezt, és diadalmasan néztek egymásra.

Ruth a fájdalomtól félig önkívületben egyenesedett fel is­mét, miután Kurt durva lökésétől hátratántorodott, és ismét a tűzhöz akart lépni.

- Magának elment az esze, Alving kisasszony, össze akarja égetni a kezét egy koszos, üres tárca miatt! - korholta a férfi. - Örüljön, hogy visszatartottam!

A leány kétségbeesve bámult á lángokba, és látta, hogy nincs mit tenni. Aléltan egy székre omlott, eltartotta magá­tól csúnyán megégett kezét. A fájdalom annyira leteperte, hogy gondolkozni sem tudott. A közben visszatért Heinrich még éppen látta, amint Lena a tárcát a tűzbe vetette.

Elszörnyedve hajolt az összetört leány fölé.

- Az isten szerelmére, Ruth kisasszony, szegény keze! - jajveszékelt.

- Ejnye, Alving kisasszony, ilyen ostobaságot művelni! - hajolt oda Lena is. - Láttam, hogy poloska mászik azon az ócs­ka tárcán. Undoromban dobtam a tűzbe. Mit számít egy ilyen avítt holmi, még ha tényleg emlék is Herfurt úr számára? Ezért csak nem égeti össze a kezét az ember. Kurt, hívd az or­vost, elég csúnya a seb. Azonnal el kell látni. Van itthon lenmagolaj, Heinrich?

- A házi patikában - bólintott lesújtva az inas.

- Akkor hozza gyorsan, és kötszert is!

Heinrich elsietett; és pillanatokon belül visszatért a szükséges holmikkal. Lena el akarta venni tőle, de rámordult: - Magam kötözöm be Ruth kisasszonyt.

A nő felszegte a fejét.

- Jó, én addig kimegyek, és a fivéremmel várom az orvost.

Miután távoztak, Ruth a fájdalmat leküzd te kiegyenesedett, és kétségbeesetten nézett az inasra.

- Szegény Ruth kisasszony ... a keze!

- Az meggyógyul! - zokogta. - De a tárca, Heinrich, Herfurt úr tárcája! Elégett, ez borzasztó. Mire észbe kaptam, már be is dobták a tűzbe. Mit fog szólni Herfurt úr?

- Minden lehetőt elkövetett, még a kezét sem sajnálta fel­áldozni. Többet nem tehet az ember. Azok meg odakinn ör­dögök, nem emberek. A poloska is hazugság, nagyon jól tud­ja az a boszorkány, hogy miért égette el a tárcát.

Ruth nyöszörgött, félig a testi, félig a lelki fájdalomtól. - Persze hogy hazugság, nem volt ott poloska.

- Nem hát, Alving kisasszony, még szép, hogy nem - tért magához végre Max is, aki eddig borzadva figyelte az esemé­nyeket. - Nálunk nincsen poloska, kezi' csókolom, a mamuska kényes a tisztaságra - mondta az átéltektől egészen összezavarodva.

Ruth kétségbeesetten takarta el karjával az arcát.

- Ha mégis megmentettem volna a tárcát, nem bánnám a fájdalmat - jajgatta.

- A manóba, szegény Alving kisasszony, egy kukkot sem értek. Hát annyira sokat ért az a levéltárca?

- Nem az, Max, hanem a papír, amit a bélés még a bőr kö­zé varrtak be, egy nagyon értékes papír ... és most vele együtt hamuvá égett.

Max Reichert arcán egészen különös kifejezés jelent meg.

Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de aztán össze­préselte az ajkát, görcsösen visszanyelte a mondandóját, majd elszántan kihúzta magát. Fiatal vonásai tűnődővé váltak.

- Nahát akkor én most nem segíthetek, kezi' csókolom, a számla meg ... az ráér, míg legközelebb visszajövök. Még egyszer nagyon szépen, köszönöm a sok finom holmit, és job­bulást kívánok, kezi' csókolom. Mindjárt elbőgöm magam, hogy épp a kisasszonyt érte ilyen baleset. Inkább az a feke­te hölgyike égette volna össze a két kezét. Úgy vetette magát a tárcára, mint valami ördögfajzat. Csak tudnám, mit akart azzal a poloskázással. Nálunk aztán-nincs poloska, a Jóisten a tanúm, kezi' csókolom. Na, alászolgája, és jobbulást kívá­nok. Talán már holnap visszajövök, még ha vasárnap van is.

Ruth bágyadtan bólintott, és a fiú távozott. Odakint jó ideig zavarodottan álldogált a batyujával.

- Csak megvolna még az újság! - motyogta magában. Gondolataiba merülve, vállára kapta a batyut, karjára vette a kosarát, és elsietett. Kurt és Lena a szomszéd szoba ab­lakából figyelte, amint szapora léptekkel távolodik.

- Ez a legény nem is tudja, milyen nagy szolgálatot tett nekünk, Kurt. Most már biztos, hogy az, irat megsemmisült.

- Láttad, ahogy égett a bőr között?

- Láttam - biccentett sóhajtva a férfi. - Végre fellélegezhetünk. Nagyszerűen csináltad, Lena. Én javában törtem a fejemet, hogy miképpen kéne meg szerezni a tárcát, te meg bevágtad a tűzbe. És meg csak szemrehányást sem tehetnek érte. Jól kieszelted azt a poloskamesét. Elvégre nem nézhetjük ölbe tett kézzel, hogy poloskát hozzanak be a házba. Herfurt pedig nyomatékosan kijelentette, hogy az okmány nincs a tárcában. Így hát senki nem szólhat egy szót sem.

- Most merje Herfurt az örökséget követelni! - szikrázott fel elégedetten Lena szeme. - Örülhet, ha belemegyünk az egyezkedésbe.

- Badarság! Egyezkedésről most már szó sem lehet. Most mi vagyunk nyeregben. Az Alving lány meg potyára égette össze a kezét.

- Elég csúnyán festett! Fájhat is neki. Na de ki mondta, hogy a tűzbe nyúlkáljon?

Így beszélgetett a két jótét lélek, míg meg nem érkezett az orvos.

- Hála istennek, hogy jön, doktor úr! - siettek elébe.

- Alving kisasszony súlyos égési sérüléseket szenvedett.

- Hogyan történt? - tudakolta az orvos, miközben levetette a kabátját.

- Ó, valami a kandallóba esett, és ki akarta szedni a tűz­ből. Remélhetőleg legalább a fájdalmait enyhíteni tudja.

- Meglátjuk. Minden szükségeset magammal hoztam. Hol találom az ifjú hölgyet?

- A nappaliban. Fáradjon velem!

A háziorvos már kiismerte magát a Bernd-villában, és egyenesen a nappaliba tartott.

Ott lelte a széken a magába roskadt Ruthot. Az öreg Heinrich meg mindig körülötte sürgölődött, vigasztalni próbálta. A leány fénytelen tekintettel nézett fel az orvosra, és feléje nyújtotta a kezét.

- Segítsen, doktor úr, szörnyű fájdalmaim vannak.

- De kedves Alving kisasszony, hát miket művel? No, mutassa azt a szegény kezét, hiszen már be is van kötve. Nagyon fáj?

Ruth összeszorította a fogát. - Alig bírom elviselni.

Az orvos eltávolította a kötést. Ekkor léptek be a testvérek.

Igyekeztek ártatlan arcot vágni.

- Hogy érzi magát, Alving kisasszony? Nagyon fáj? - kérdezte Lena. A leány megsemmisítő pillantást vetett rá, de nem méltat­ta válaszra.

Kurt csak arra szorítkozott, hogy az orvostól megérdeklődje, segíthet-e. Heinrich azonban falként állt elé, hogy elzárja az útját Ruthtól.

- Ha segítség kell, arra itt vagyok én - morogta, mire Kurt zavartan lesütötte a szemét, és a húgával együtt visszahúzódott az ablakhoz.

Az orvos ezalatt eltávolította a kötést.

- Ez tényleg elég csúnya, Alving kisasszony, de hála istennek a sebek nem nagyon mélyek. Ettől persze nem fáj­nak kevésbé, és időbe telik, míg újra használhatja azt a szor­gos kezét, de nem maradnak hegek, legfeljebb itt, a hüvelyk­párnán egy picike, itt mély ebben, roncsolódtak a szövetek. Különben nyomtalanul begyógyul. Kár is lett volna azért a szép kacsójáért, amit vénember létemre annyiszor megcsodál­tam. No, most majd mindjárt csillapítjuk a fájdalmat is.

Ezzel hűsítő, fájdalomcsillapító kenőcsöt helyezett a sebekre, és bekötözte őket.

Ruth összeszorította a fogát, hogy ne üvöltsön fájdalmában.

- Úgy, most még szépen beveszi ezt a, porocskát, aztán le­fekszik és átalussza a legrosszabbal. Mire felébred, mar túl lesz a nehezén.

Heinrich óvatosan vezette fel a szobájába a leányt.

- Súlyos az eset, doktor úr? - fordultak a testvérek az orvoshoz. Csúnyának elég csúnya, de rosszabbul is járhatott volna az ifjú hölgy. De hát mi jutott eszébe, hogy a tűzbe nyúlt, és mindjárt két kézzel? Egyébként annyira józan, értelmes embernek ismerem.

Lena vállat vont.

- Valami régi irattárca esett a kandallóba, állítólag becses emlék.

- Úgy, úgy, szóval eszmei érték került veszélybe. Nos igen, azért a nők mindent készek feláldozni, akar az egészségüket is. Holnap újra eljövök, és megnézem a páciensemet.

Ezzel az orvos elköszönt.

Kurt meg Lena pedig elégedetten ereszkedett egy-egy fotelba, és némán egymás szemébe néztek. Enyhült bennük a feszültség, hiszen közel érezték a célt. Tudták persze, hogy még vár rájuk egy-két ütközet, de az mar gyerekjátéknak tűnt ahhoz képest, amit a hátuk mögött hagytak.

Max Reichert a batyuval a vállán az üzlet felé tartott, amely­ben alkalmazták. Útközben újra meg újra azt hajtogatta magában: "Csak meglegyen még az az újság!"

Máskor oly derűs arca most szokatlanul gondterheltnek látszott.

Megkérte a munkaadóját, a cégtulajdonost, hadd' szaladjon haza, hogy odaadhassa a kapott holmikat az édesanyjának.

A főnök elengedte:

- De azonnal gyere vissza, Max, ma szombat, rengeteg a kiszállítanivaló.

- Igenis, főnök úr, kérem, sietek, ahogy csak bírok - ígérte a fiú, felkapta a csomagját, és elrobogott.

Az anyja a mosóteknőnél állt. Max ledobta elé a batyut. - Tessék, mamuska, csupa tipp-topp, finom meleg holmi. ­Csak azt mondd meg, hogy eladtad-e már a régi újságot?

- Dehogy adtam, Maxikám, napról napra többet fizetnek kilójáért. Még várunk vele.

Max fellélegzett, és egy hokedlire rogyott.

- Hála az égnek, már úgy féltem, hogy túladtál rajta.

- Ugyan miért féltél, Maxikám?

- Az hosszú história, mamuska, most nem érek rá, rohan­nom kell vissza az üzletbe. Fájront után majd mindent elme­sélek. Nagyot nézel majd! Most csak kukkantsd meg, amit hoztam, mindet Alving kisasszony ajándékozta nekem.

Az asszony ámult és bámult.

- Nincs egy zsíros kenyér, mamuska? - állt fel a fiú.

- Jaj, édes fiam - sóhajtotta az anyja -, te a fejemet is megennéd. Ma nem kaptál Berndéknél, mint máskor?

- Dehogynem, de úgy felizgattam magam az újság miatt, meg a cipekedésben is megizzadtam. Így aztán újra meg éheztem.

Az asszony levágott egy karéj kenyeret, és leheletnyi margarint kent rá:

- Nesze, fogjad, Maxi! És most igyekezz vissza dolgozni!

- Repülök, mamuskám! Na, csókolom! Aztán el ne add az újságot! Egy lapocska se hiányozhat belőle!

- Eridj már, te bolond! - cibálta meg nevetve a fia üstökét.

- Nem, mamuska, életemben nem beszéltem ilyen komo­lyan. Ígérd meg, hogy amíg hazajövök, egy darabot se veszel el belőle!

- Jó, megígérem, Maxikám.

- Akkor jó. Csókolom, mamuska!

Max vígan galoppozott vissza az üzletbe, és a szokottnál is fürgébben végezte a dolgát. Egész nap meg nem állt. Zá­rás után hazasietett. Édesanyjával és két iskoláskorú öccsé­vel elköltötte az estebédet: krumplilevest egy darab kenyér­rel. Miután végzett, és a testvérei lefeküdtek, leült az anyjá­val, s elmesélte neki, mit tapasztalt a Bernd-villában.

- Hát tudod, mamuska, miután Alving kisasszony, ez a földre szállt angyal arról az iratról beszélt, másra se tudtam gondolni, csak hogy meglegyen még az az újság! - mondta végül.·

Az anyja, aki eddig feszült figyelemmel hallgatta, megcsóválta a fejét:

- De hát minek neked az a sok régi újság, Maxi? Mi köze ahhoz a dologhoz?

- Nem is sejted? - ütögette meg nem valami tisztelettudóan a homlokát a fiú.

- Nem én!

- Na, hát alaposan átkutattam azt a tárcát, és láttam, hogy az egyik oldalán felszakadt, és újra visszaöltögették. Felfej­tettem azt a varrást, és mit találtam a bőr meg a bélés közt?

Valami elsárgult papirost. Na, gondoltam, ennek a vicik-va­cak papírnak kéne tartania a tárcát. Tényleg azt hittem, hogy a végébő1 dugták bele, hogy jó merev tartást adjon annak a bőr­nek. Kivettem a papírt, megkukkantottam, de nem bírtam elolvasni, mert valami idegen nyelven nyomtatták, meg írták.

Na, szépen beraktam azt az, öreg papírt az újságok közé, ami­ket a kamrában gyűjtögetsz, és vágtam újat, hogy szép si­mán, feszesen tartsa az öreg bőrtárcát. Na, hát képzeld el, mamuska, az a régi papír volt az az értékes irat, amit Alving kisasszony úgy keresett, és amiért összeégette az ujjait. Mi­kor erre rájöttem, egészen elképedtem, és hallgattam, mert nem tudtam, hogy elvitted-e már eladni az újságot. Ha elvitted volna, akkor nem is tudom, mit mondtam volna, de hál' istennek, még itt van, csak ki kell keresnem azt a papírt. Az­tán holnap elviszem Alving kisasszonynak, ő meg örülhet neki. De azt a fekete hölgyikét kicselezem, mert még képes ezt is a tűzbe vetni, mert az egy, ördög, mamuska! Szép csend­ben odamegyek Alving kisasszonyhoz, és azt mondom ne­ki: Na, ne tessék már ríni, kezi' csókolom, itt van az a régi irat. Aztán a végén még, jutalmat is kapok.

Max a sok beszédtől kimerülten elhallgatott, és jókora kö­teg régi újságot cipelt elő.

Az édesanyja izgatottan segített a keresésben. Egyenként lapozták át figyelmesen a köteget, s végül Max ujjongva ordított fel:

- Megvan! Ez az, rögtön megismerem a sárga színéről.

- Te, mamuska, adjál már egy szép új borítékot a komódból! Beledugom ezt az írást, nehogy nekem, széjjelszakadjon. Egy kis szakadás már így is van itt a tetején.

Az asszony előkotorta a fiókból a tízdarabos levélpapír-­ és borítékkészletet, amelynek az évek során a felét sem hasz­nálta el. Kivett egy borítékot, és odaadta a fiának. Az belecsúsztatta a dokumentumot.

- Hol a régi levéltárcám, mamuska? - kérdezte.

- Emilnél, a játékos dobozában.

Max kikereste, aztán sóhajtva belepakolta, amit addig a talált tárcában tartott.

- Hát az a másik szebb volt, annak a nyavalyás fekete höl­gyikének nem kellett volna a tűzbe hajítania. Jól el tudtam volna használni.

Végül a borítékba zárt iratot is gondosan elhelyezte a régi tárcában, azután anya és fia a nehéz nap után fáradtan nyu­govóra tért.

XXIII.

Gert Herfurt eközben megérkezett Longvillage-be, és elő­ször is az egyházközség lelkipásztorát kereste fel. A kis templom már rég felépült a pusztító tűzvész után, s új lelkész állt az elhunyt helyére.

A fiatalember elmesélte, mi hozta ide, és támogatását kérte nyomozásához. Az ötven év körüli tiszteletes figyelmesen végighallgatta, majd így válaszolt:

- Az a tűzvész elég nagy zűrzavart hagyott maga után, mert az egyházközségi anyakönyvek és nyilvántartások is el­égtek. Bizony, időnként még most is hiányzik egy-egy papír, amelyet nem lehet beszerezni. De ilyen kacifántos üggyel, mint az öné, még nem találkoztam. Természetesen minden rendelkezésemre álló eszközzel a segítségére leszek. A ház, amely Brown kisasszonyról egy alapítványra szállt, még most is áll. Néhány idős hölgy lakja, akiket az alapítvány lát el. Nagyon jól érzik benne magukat, és áldják a megboldogul­tat. Hanem most jut eszembe, ott él még Brown kisasszony öreg szolgálója is, aki harmincegynéhány éves lehetett, amikor az asszonya elhalálozott, most körülbelül hatvanöt esztendős. Ma is szívesen mesél azokról az időkről, amikor az úrnője szép fiatal unokahúga titokban összeházasodott Herfurt úrral, aki követte ide. Látogassa meg, Betty Fleadnek hívják, mindenről részletesebb tájékoztatást tud adni önnek, mint én, mert szellemileg teljesen friss, mindenre emlékszik. Ő mindenképpen tanúsíthatja, hogy az édesanyját annak idején itt eskették össze az édesapjával. Talán még más hasznos felvi­lágosítással is szolgálhat, mindenesetre többel, mint én, hiszen akkoriban még nem lelkipásztorkodtam itt.

Gert megköszönte a tiszteletesnek a tanácsot, és elment Miss Fleadhez. Már messziről meglátta a barátságos házikót, amelyben a szülei hitvesi boldogságuk rövid egy esztendejét töltötték.

A hófehér ablakfüggönyök mögül idős hölgyszemek lesték kíváncsian a közeledését.

Különleges érzés fogta el, ahogy átvágott a kerten, és be­esengetett.

Nyomban feltárult az ajtó, és egy fürge mozgású öregasszony állt meg a küszöbön, ősz baján fehér bóbita.

- Mi tetszik, uram? - emelte Gertre fiatalosan élénk tekintetét.

- Betty Flead kisasszonnyal szeretnék beszélni.

- Az én volnék, uram - hajtott térdet az idős szolgáló. - Mi tetszik?

- Néhány kérdést szeretnék feltenni önnek, Flead kis­asszony. A tiszteletes úr küldött ide. De idekint nem valami kényelmes, nem szeretném, ha meghűlne.

- Akkor jöjjön be, uram! - invitálta barátságosan mosolyog­va a jövevényt. - Idebenn melegebb van.

Ezzel kis szobácskájába vezette Gertet, amelyben minden ragyogott a tisztaságtól. Fehér kötényével külön megtöröl­gette a széket, mielőtt Gert alá tolta.

- Parancsoljon, foglaljon helyet, uram, aztán kérdezzen!

Ó maga is leült vele szemben, az ablak mellett álló füles fotelba.

- Gert Herfurtnak hívnak, kisasszony, és azt szeretném tudni, hogy emlékszik-e még a szüleimre?

A deres hajú matróna úgy pattant fel, akár egy bakfis.

- Micsoda? Jól hallok? Maga a kis Gert Herfurt, akit a karomban ringattam?

- Arra már nem emlékszem, Flead kisasszony - nevetett Gert - de mindenesetre én vagyok.

Betty Flead visszahuppant a fotelba, és összecsapta a kezet. Ilyen fess, szép szál úriember lett a kis Gertből! Tulajdonképpen nem csoda, mert közel s távol magának voltak a legszebb szülei. Mennyire sajnáltam, hogy anya nélkül kel­lett felnőnie! Sokszor felkerestem magát meg az édesapját, amikor már a lelkészházban laktak. Már nem emlékszik?

- Sajnos nem, kisasszony.

- Igaz, alig múlt tízéves, amikor elkötöztek az édesapjá­val, rögtön a nagy tűzvész után. Emlékszik, amikor a villám a templomunkba csapott?

- Igen, azt nem felejtettem el.

- Az ilyesmit nem olyan könnyű elfelejtem, mint egy vén csoroszlyát. Hanem meséljen, hogy van az édesapja?

- Két hónapja meghalt.

- Meghalt! Az a szép, derék ember. Jaj, Gert úrfi, az édesapja után minden nő megfordult, de ő egyedül csak a maga kedves, szép édesanyját látta. Angyal volt. Igaz, azért kel­lett olyan korán elmennie. De az édesapja azután sem nézett rá soha egyetlen nőre sem. Annyira szerette. - Maga a boldog­ság költözött velük annak idején ebbe a házba, ez mintha ezekbe a falakba ivódott volna a boldogságuk emléke, mert azóta is csak boldog emberek élnek közöttük. Szegény el­hunyt Brown kisasszony szívét is átmelegítette a boldogságuk, meg az enyémet is. Túl nagy volt az a boldogság, eliri­gyelte tőlük a sors. Egy évet, csak annyit hagyott nekik - törölgette meg könnyes szemét a köténye csücskével Flead kis­asszony.

- Igen, erről az édesapám is mesélt.

Mégis milyen keservesen kellett megküzdeniük a boldogságukért. Pontosan tudom, mennyire szívszorongva uta­zott el annak idején az édesanyja, hogy bevallja annak a ke­ményszívű apjának, hogy az akarata ellenére férjhez ment.

- Olyan jól emlékszik arra az időre?

- Hogyne, a mi csendes kis falunkban nem valami mozgalmas az élet. Az ember örül, ha emlékezhet valamire, és én szívesen merengek a múlton. Szinte most is látom a gyönyö­rű fiatal édesanyját, ahogy az úti ruhájában a bepakolt koffer­jei mellett állt. Én magam csomagoltam be minden darabot. A legszívesebben itt hagyott volna mindent a férjével és a gyermekével, sőt ő maga is inkább itt maradt volna. Végül mégis mindent elvitt, nehogy a szigorú apja azonnal gyanút fogjon. Ha látta volna, milyen szép volt, és milyen szomorú.

- Megható, hogy mindent ilyen pontosan megőrzött az emlékezetében.

- Ezek életem legszebb és legérdekesebb élményei, meg még a németországi és franciaországi utazás, amelyet Brown kisasszonnyal tettem. Ott állt az édesanyja az előszobában, és felhúzta: a kesztyűjét. Aztán, azt kérdezte: "Betty, ugye becsomagoltad a fekete mappámat is a papírjaimmal, tudod, amelyikben a levelezésemet meg a házasságlevelemet tar­tom? Azt meg kell mutatnom az édesapámnak, különben a végén még nem hiszi el, hogy férjhez mentem."

- Mit mond, kisasszony? - ugrott fel Gert. - Az édes­anyám egy házassági anyakönyvi kivonatot is magával vitt Németországba?

- Hát persze! Jókor reggel átküldött a lelkészlakba, hogy kérjem még a tiszteletes urat, adjon ki gyorsan még egy há­zasságlevelet, amit magával vihet a maga nagyapjának. A másikat, amit rögtön a házasságkötésük után kaptak, az édes­apja őrizte az iratai között, ő pedig éppen távol volt. A tiszteletes úr mindjárt ki is állította az okmányt, és üdvözletét küldte Herfurtné asszonynak. Azt a házasságlevelet betettük a fekete mappába, amit én pakoltam be, még most is ponto­san emlékszem, az egyik koffer aljára, az ingek és a hálóin­gek közé. De az édesanyja elfeledkezett erről, mert épp ab­ban a pillanatban lépett be az édesapja, a kedves mamája meg szaladt a karjaiba, és minden más kiröppent a fejecskéjéből. Úgy ölelték és csókolták egymást, mintha sohasem akarná­nak elválni. Nem is kellett volna, akkor az édesanyja nem halt volna meg olyan fiatalon.

Flead kisasszony megint a szemét törölgette. Gert azonban mereven bámult maga elé. Arra gondolt, amit Ruth az édesanyja kofferjeiről mesélt, hogy azóta is megőrizték bennük az egész úti holmiját. Hátha még most is ott lapul az egyik­ben a fekete mappa, benne a második házasságlevéllel?

Nehezen tudta palástolni felindulását, de erőt vett magán, arra gondolt, hogy nem szabad csalóka ábrándokba ringatnia magát. Mindenesetre Flead kisasszony személyében meg­felelő tanúra bukkant, aki bármikor igazolhatja, hogy az édesanyja Longvillage-ben férjhez ment.

- Tudja, hogyan hívták az édesanyámat leánykorában, Flead kisasszony?

- Természetesen, Herfurt úr, az édesanyja leánykori neve

Maria Bernd, az ő édesanyjáé, az én istenben boldogult Brown kisasszonyom unokanővéréé pedig Henriette Bernd. Az édes­apját Rochus Berndnek hívták, és nagyvállalkozó volt, gaz­dag, rátarti ember. Bizony, Gert úrfi, ért mindent tudtam, mert a bizalmukba fogadtak engem.

- Ugye, mindezt esküvel is megerősíti, ha kell?

- Miért ne, Gert úrfi, amit az ember pontosan tud, arra bármikor megesküdhet.

- Talán azt is meg tudná mondani, kik voltak a szüleim esküvői tanúi?

Flead kisasszony egy pillanatra elgondolkozott.

- Igen, az egyik Smith tanító úr, a másik Founed, a bol­tos.

- Még életben vannak?

- Nem, Gert úrfi, évekkel ezelőtt elköltöztek, isten nyugosztalja őket. Egyáltalán nem talál már senkit, aki ismerte él szüleit. Annyi év telt el azóta, sok minden megváltozott. Az idős szolgáló örült, hogy végre készséges hallgatóságra lelt, és hosszasan mesélt mindenféle longvillage-i históriát. Gertet. egyik sem érdekelte, de jóindulatúan bólogatott, hálás volt, hogy legalább egy tanúval rendelkezik. Aztán a fekete map­pa is ott járt a fejében. Talán még mindig létezik, ott fekszik a koffer mélyén, és benne rejtőzik a házasságlevél.

Mikor Flead kisasszony hosszú idő után lélegzetvételnyi szünetet tartott, a fiatalember felemelkedett.

- Nem is zavarom tovább, kisasszony.

- Engem? Jaj, dehogy zavar, sőt szívesen itt tartanám még egy kicsit, Gert úrfi.

- Sajnos mennem kell, nem maradhatok tovább, még ma szeretnék ismét elutazni.

- Ilyen hamar? Ó, de kár! - persze megértem, biztos szép fiatal feleség várja odahaza.

- Még nem, kisasszony, még nem nősültem meg.

- De ugye, hamarosan megházasodik?

- Igyekszem - mosolygott Gert.

- Akkor hozza el egyszer a nejét Longvillage-be! Azt még szeretném megérni.

- Ha lehet, talán már nászútra elhozom. Örülni fog, hogy megismerheti önt.

- Szóval kinézett már magának valakit, Gert úrfi?

- Igen, van valaki, aki nagyon drága nekem, és remélem, hogy a feleségem lesz.

- Ejha! Akkor adja át neki Betty Flead üdvözletét: aki a karjában ringatta magát, amikor éppen csak a világra jött, és ekkorka volt - mért ki az idős szolgáló a két kezével egy csecsemőhossznyit.

- Nem felejtem el, Flead kisasszony. A viszontlátásra!

- Ha Isten is úgy akarja, a viszontlátásra! Örültem a szerencsének.

Kikísérte a fiatalembert az ajtóig, és búcsút intett neki.

- Ég áldja, Gert úrfi, szerencsés utat!

Aztán jó darabig állt a csípős hidegben, és könnyes szemmel figyelte a távolodót.

Gert visszatért a lelkészhez, elmondta, mire jutott, és megkérte, amennyiben szükségessé válik Betty Flead tanúkihallgatása, készítse fel rá Flead kisasszonyt.

A tiszteletes megígérte ezt, s meghívta Herfurtot az asztalához, mivel a vonat csak két óra múlva indult.

A fiatalember örömmel engedett az invitálásnak, és ebéd közben élvezetes eszmecserét folytatott vendéglátójával. Vé­gül azzal a benyomással hagyta el a falut, hogy Longvillage elragadó kis zug, amelyben kellemesen eltölthet az ember néhány nyári hetet.

Elképzelte, milyen felhőtlen boldogságban nyaralna itt Ruth Alving oldalán, s a leány iránti olthatatlan vágy töltötte el a szívét.

Londonba utazott, hogy tárgyaljon a kiadójával.

Az üzleti megbeszélés teljes megelégedésére zárult. Több évre szóló szerződést kötöttek vele, mivel főként nagyszabású tudományos művekhez készített fordításait egyszerűen felülmúlhatatlannak találták. A céget nem érdekelte, hol kíván élni ezután, amíg az eddigihez hasonló színvonalú munkát ad ki a kezéből.

Örömmel vágott neki a visszaútnak, lelkesen tervezgette a jövőt. Így már akkor is lehetségessé vált a nősülés, ha az örökségből semmi sem jut neki. Mindketten szorgalmasan dol­goznak majd, ő kétszer annyit, mint addig, hogy kényelmes otthont teremthessen a feleségének. Ruth könnyebb, szórakoz­tató irodalmat fordít, neki maradnak a nehezebb, tudományos munkák. Németországban maradnak, mivel ott határozottan olcsóbb a megélhetés, mint Angliában. Mivel a tiszteletdíja­kat angol valutában kapják, igazán gondtalan életre számíthatnak, tehát akkor is rendben lesz minden, ha nem örököl. Mindazonáltal nem vesztette el még a reményt, hogy ebben a tekintetben is célhoz ér.

Ha sikerül érvényt szereznie jogainak, akkor is szorgal­masan munkálkodik tovább. Nem naplopónak született. Fenn­tartja a kiadóval kötött szerződést, mert az embernek legyen határozott életcélja. Munka, hivatás nélkül el sem tudta képzelni az életet.

Ebben az esetben azonban Ruthra csak az a feladat vár hogy háziasszony, az ő szeretett hitvese, hűséges társa legyen. Az ő oldalán így is, úgy is szépnek ígérkezett az élet. A legjobb hangulatban érkezett meg Berlinbe, ahol ismét a Hotel Excelsiorban szállt meg.

Megkérdezte a portást, postázta-e az Alving kisasszony részéré hátrahagyott levelet, ahogy kérte.

- Nem, Herfurt úr, az ifjú hölgy személyesen vitte el. Magam adtam át neki.

- Hogyan? - rökönyödött meg Gert. - Alving kisasszony személyesen jött el érte? Ez aligha lehetséges, hiszen nem is tudta, hogy üzenetet hagytam neki.

- Igaz - mosolygott a szálloda alkalmazottja. - Az illető hölgy röviddel az ön kijelentkezése után telefonon érdeklődött, hogy a házban tartózkodik-e. Közöltem vele, hogy már elutazott, és Alving kisasszonynak, a Bernd-villába címzett levelet hagyott hátra, melyet azonnal postára adok. Ő azon­ban megkért, hogy ne küldj em el, mert hamarabb megkapja, ha maga jön érte.

Herfurt a fejét csóválta.

- És ... valóban személyesen vitte el?

- Igenis, Herfurt úr.

- Maga adta át neki a levelet.

- Hogyne.

Gert elgondolkozott. Furcsállotta, hogy Ruth telefonon kereste a szállodában, Eszébe jutott valami.

- Le tudná írni, hogy festett az ifjú hölgy?

- Egész pontosan, Herfurt úr. Csinos, fiatal, körülbelül húsz-huszonkét éves, egészen sötét hajú, tüzes, fekete sze­mű, az arca kissé sápadt, az ajka vérpiros. Fekete plüsskabá­tot viselt, fekete szőrmeszegéllyel, hozza puha, fekete bársonykalapot kreppszalaggal és gyászfátyollal.

Gert meghökkent. A személyleírás semmiképp sem illett Ruthra - annál inkább Lena Berndre.

De hát ez képtelenség! Milyen alapon hívogatja őt Lena Bernd az Excelsiorban? Az, hogy Alving kisasszonynak ad­ta ki magát, ennél a kalandortermészetű dámánál mát nem is meglepő.

Valami újabb gonoszságot forral, gondolta elhűlve. A Ruthnak szánt üzenete tehát Lena Bernd kezébe került.

Mi mindent is írt abban a levélben?

Felidézte a levél tartalmát, és egyre komorabban ráncolta a homlokát. Ha valóban Lena vette át a levelet, akkor a test­vérpár most már tudja, hogy nincs a birtokában a szülei há­zasságlevele, mivel Kurt a tárcával együtt azt is kidobta a ko­csiablakon. Azt is tudják, bögy Angliába utazott, és milyen célból, továbbá hogy nem áll szándékában feljelenteni őket, s esetleg egyezkedés be akar bocsátkozni velük.

Kínjában elnevette magát.

Ha megszerezték vagy akár csak elolvasták azt a levelet ismét jó fogást csináltak. Még szerencse, hogy előbb hazatért, mint írásban jelezte. Ki tudja, mit művelnek ezek már megint.

Mindegy, ami megtörtént, azon már nem változtathat, előbb­-utóbb úgyis meg kellett tudniuk, hogy nincs meg az okirat, valóban sikerült ellopniuk. Most majd elválik, hogyan ala­kul tovább az ügy. Bizonyos esélyei továbbra is maradtak. Elképzelhető, hogy az újsághirdetés nyomán leadták a tárcát a villában, az anyja utazóládájából előkerülhet a fekete map­pa a házasságlevéllel, és doktor Jungmann elérhet valamit Flead kisasszony tanúként való felhasználásával. Ez minden­képpen három lehetőség. Ha Lena Bernd eltulajdonította a levelet, és jogtalanul tudomást szerzett a tartalmáról, akkor valóban véget kell vetni aljas üzelmeinek. Nőkkel hadakoz­ni nem férfihoz méltó, de mindennek van határa.

XXIV.

A szombatról vasárnapra virradó éjjel Ruth alig hunyta le a szemét A keze, ugyan már nem fájt annyira, a napközben be­vett altató enyhülést hozott. Éjszaka azonban nem lelt nyugalmat.

Az öreg Heinrich és, az egész személyzet együttérzően állt mellette. A szobalány másnap reggel ajánlkozott, hogy meg­fésüli a haját, és segít felöltözködni. Ezt hálásan fogadta el, hiszen összeégett kezét nem tudta használni.

Az inas úgy etette, mint gondos atya a beteg gyermekét, és mindannyian igyekeztek a gondolatát is kitalálni, hogy a kedvében járjanak.

Már hajnalban felkelt, és megkönnyebbülésére a Bernd testvérek ezen a vasárnapon nem jelentek meg már kora reg­gel a villában. Ezúttal nem tagadták meg maguktól az olyannyira kedvelt hosszas lustálkodást, abban a megnyug­tató tudatban, hogy a tárca az okmánnyal együtt megsemmisült.

Ruth reggeli után bánatos arccal üldögélt a nappali abla­kánál. Azon emésztette magát, mit fog majd szólni Gert, ami­ kor közölnie kell vele, mi történt tegnap..

Sóhajtva nézett le bepólyált kezére, amelyet a nyakába kötött kendőben nyugtatott.

Ahogy kitekintett a behavazott kertre, hirtelen Max Reicher­tet pillantotta meg, aki vasárnapi konfirmációs öltönyében lopakodott végig a sövény mentén, és óvatosan kémlelt kö­rül. Amikor észrevett~ az ablakban ülő leányt, jelt adott neki, hogy menjen ki hozzá. A váratlan fejlemény kizökkentette Ruthot borús gondo­lataiból, felemelkedett, s miután Heinrich az előcsarnokban meleg gyapjúkendőt terített a vállára, kisietett.

Ahogy közeledett Maxhoz, az újra meg újra aggódva lesett a ház felé, és közben egyfolytában mutogatott, de nem értette, mit akar. Odaérve, sápadtan kérdezte:

- Mi ütött magába, Max? Miért nem jön be? Nyilván a tegnapi számlát akarja kifizettetni.

A fiú dideregve ugrált egyik lábáról a másikra. - Az nem sürgős, kezi' csókolom. Csak azt szeretném tud­ni, nincs-e itt a fekete hölgyike.

- Nincs, ma még nem jött, de bármikor beállíthat.

- Na, egyelőre nem mutatkozik - nézett végig az utcán Max. - Akkor most beszélhetek a kisasszonnyal egy fontos ügyben.

- Akkor kerüljön beljebb, Max! - mosolygott a leány. Miért nem vette fel ebben a hidegben az egyik meleg kabátot, amit tegnap adtam?

- Mamuska előbb be akarja stoppolni a moly ütötte lyuka­kat, nehogy tovább szakadjanak. És ezerszer köszöni, majd kiugrott a bőréből örömében, és egésznap szorgoskodik, hogy mindent szépen megjavítson. Ő is azt mondja, amit én, hogy Alving kisasszony egy angyal, és így is van. Épp azért jöttem ide ilyen korán, hogy egyszer én is örömet szerezzek a kisasszonynak. Valami szép dolgot hoztam ám, de csak oda­bent mutatom meg, biztos helyen, ahol senki nem láthatja.

Ruth mit sem sejtve bólintott, és szólt a fiúnak, hogy csengessen, akkor bentről kinyitják a kaput. Max belépett, és tő­le telhető ünnepélyességgel meghajolt á leány előtt.

- Hogy van a szegény kis keze, Alving kisasszony? Még mindig nagyon fáj?

- Ki lehet bírni. Miután az orvos ellátta, valamelyest e­nyhült. Annyit már legalább tudok, hogy teljesen meg fog gyógyulni...

- Na, hála az égnek, kezi' csókolom, csudára megijedtem, mikor akkorát tetszett sikítani. Az a fekete boszorkány csinál­ta az egész galibát avval a poloskahistóriával. Nem is mesél­tem a mamuskának, hogy szerinte poloskásak vagyunk, mert szétrobbant volna a méregtől. Biztos csak azért dobta a tűzbe a bőrtárcát, hogy a kisasszonynak ártson vele. Láttam, mi­lyen dühös arcot vágott. De majd elfelejtem, mamuska üze­ni, hogy cserébe a szép meleg holmikért szívesen jön mosni meg pucolni, csak tessék megmondani, mikor alkalmas.

- Szó sem lehet róla, Max, a ruhákat ajándékba adtam, az édesanyjának meg pénzt kell keresnie a munkájával.

- Az már igaz, de akkor is szeretné meghálálni a jóságát.

Vagy esetleg besegíthetek vasárnaponként a kertészüknek?

Imádok a kerttel bajlódni. Tudja, Alving kisasszony, én is kertész szerettem volna lenni.

- Már letett róla?

- Muszáj pénzt keresnem. Mamuska nem bírna taníttatni.

A lótás-futás elég szépen hoz a konyhára, pláne a borravaló­val együtt. Mamuska így is alig győz etetni minket, hogy a két nagy szamár öcsém még iskolába jár - Jelentette ki Max olyán komoly ábrázattal, mint valami gondterhelt családapa. Ruth legszívesebben megsimogatta volna a szőke üstökét.

Beléptek ház előcsarnokba. Max kis híján lyukasra sikálta a lábtörlővel a bakancsa talpát, mielőtt a szőnyegre merte tenni.

Heinrich csodálkozva nézett a fiúra.

- Max valami fontosat akar mondani nekem, Heinrich - magyarázta mosolyogva Ruth. - Legyen szíves, szóljon a konyhában, hogy utána odaküldöm. A szakácsné készítsen neki finom vasárnapi reggelit!

- Milyen csinos ma, fiatalember! - biccentett barátságosan Maxnak az inas.

- Ugye, hamisítatlan dzsentleman, Heinrich úr. Ez a komfirmációs öltönyöm, az egyleti hölgyektől kaptam, anyukának nem tellett volna rá.

Heinrich bólogatott, aztán indult a konyhába, de előbb még kinyitotta Ruthéknak a nappali ajtaját, és gondosan becsukta mögöttük.

- Tessék, Max, most már elmondhatja, ami a szívét nyomja - ült le a leány.

Max a hóna alá kapta a sapkáját, és elővonta régi, viharvert irattárcáját.

- Alving kisasszony, tegnap valami okmányt tetszett siratni. Nem külföldiül volt írva az a papír?

Ruth meghökkenve nézett fel. - De, Max, angolul.

- Akkor minden a legnagyobb rendben - bólintott elége­detten a fiú. - Nem is kellett volna tűzbe tennie szegény ke­zét, mert az a papír már nem is volt a tárcában.

- Max! - ugrott fel sápadtan a leány. - Csak nem azt akar­ja mondani, hogy kivette onnét az iratot?

Heveskedése láttán Max kissé megszeppent.

- Ne tessék haragudni, kezi' csókolom, hiszen honnét sejt­hettem volna, hogy olyan fontos az az ócska, megsárgult pa­pír. Azt hittem, arra való, hogy jobban tartson a tárca. A régi újságok közé dobtam, amit eladásra gyűjtögetünk, és másikat raktam a helyébe.

Ruth feszült figyelemmel csüngött a szavain.

- Jaj, Max, az isten szerelméért, árulja már el, hová lett az az okmány! - kiáltotta magánkívül.

- Csak nyugalom, kezi' csókolom, nem veszett el, minden a legnagyobb rendben. Már tegnap is mondtam volna, de ak­kor még nem tudtam, hogy mamuska nem adta-e el az újságot, és akkor potyára izgattam volna föl.

Ezzel a fiú töviről hegyire elmesélte, mennyire izgult előző nap, és hogyan találta meg a fontos iratot.

- Igazat beszél? - szöktek könnyek Ruth szemébe.

A kifutófiú kiemelte tárcájából a borítékot, de amikor Ruth érte akart nyúlni, leintette.

- Tessék csak ügyelni a kezére! Majd én előveszem, és az orra elé dugom, nehogy szétszakadjon, mert már csak a szent­lélek tartja.

Úgy is tett.

Ruth arcán patakzottak a könnyek.

- Max, kedves Max, maga a legrendesebb fiú a világon!

Azt se tudom, mit csináljak magával örömömben. Nem is sejti, milyen értékes ez a papír, de most még nem magyaráz­hatom meg magának. Gyorsan tegye vissza a borítékba, és rejtse el ebben a könyvben, ami itt fekszik, az asztalon! Úgy.

Dugja csak ide, a hónom alá, hogy biztosan tudja tartani. Kö­szönöm, Max! Ezért szép jutalmat kap. De várjon csak, először is nyomja meg kétszer azt a csengőt.

Max is izgalomba jött, és teljes erejéből ráfeküdt a csengőgombra. Megjelent Heinrich.

- Heinrich - nézett rá zokogva Ruth -, az okirat... nem égett el, Max elhozta nekem! - újságolta felajzottan, és mindent elmesélt az inasnak.

Az öreg sugárzó arccal hallgatta.

- Ó Ruth kisasszony, hát mégsem hiába égette meg magát. Maxnak nem is tűnt volna fel az a megsárgult papír, ha nem látja a tegnapi jelenetet a kandallónál. Ott hevert volna a régi újságok között, senki rá se hederített volna.

- Hát tényleg olyan csudára fontos az az ócska papíros? - tudakolta a fiú.

Ruth nevetett és sírt egyszerre. - De még milyen fontos. Csak nehogy szóljon róla valakinek, hogy idehozta nekem!

- Aha, a fekete hölgyike meg a tisztelt bátyja, azok szeretnek elpusztítani, igaz?

- Igaz. Örökségről van, szó, később majd magának is elmesélem. Most nem érünk rá, a "fekete hölgyike" bármelyik pillanatban megjöhet. Magának pedig végre meg kell kapnia a jutalmát. Heinrich, hozza csak Ide a kazettát a konyhapénzzel!

Az inas eltűnt, és egy perc múlva visszatért.

- Keresse ki a kulcsok közül a kazettáét! Nyissa ki, legyen szíves! Felül, egy borítékban találja az összeget, amelyet Herfurt úr jutalmul kitűzött a becsületes megtalálónak. Max találta meg a tárcát, őt illeti a pénz.

A fiú sóbálvánnyá dermedve bámulta Ruthot meg az öreg inast. Amikor aztán Heinrich leszámolta a kezébe a bankjegyeket, jó mélyet lélegzett, és megdörgölte a szemét, hogy nem álmodik-e.

- Csak nem az enyim ez a rengeteg sok pénz? - hebegte holtsápadtan. - De bizony... nevetett Ruth -, az úr, akié a tárca volt, ezt szánta a becsületes megtalálónak.

Max akkorát sóhajtott, mint aki rögvest kiadja a lelkét.

- Jaj, kezi' csókolom - nyögte összetörten -, dehogy vagyok én becsületes megtaláló! Nem akartam én visszaadni azt a tárcát, meg akartam tartani, mert azt hittem, valami gazdag ember hányta el. A tetejében meg el is égett. Már hogy jár­na akkor érte jutalom?

- Tegye csak el, a lényeg az okirat, azt pedig becsületesen visszaszolgáltatta. Én pedig majd elmesélem Herfurt úr­nak, aki nagy örökséghez jut ezzel a papírral, hogy micsoda . derék legény maga, és ha számít nála valamit a kérésem, ak­kor gondja lesz rá, hogy magából kertész válhasson.

A fiú fülig vörösödött, semmi áron nem akart férfihoz mél­tatlan könnyekre fakadni, pedig legszívesebben elbőgte vol­na magát.

- Kimehetek egy kicsit a kertbe? - kérdezte elcsukló han­gon. - Muszáj egy pár bukfencet vetnem, különben megfúlok, nem kapok levegőt. És már iszkolt is kifelé, Ruthék pedig nevetve figyelték, amint a hóban hempergőzik. Miután kitombolta magát, prüsz­kölve állt fel, leveregette ruhájáról a havat, majd kissé elfo­gódottan tekintett az ablak felé, és lassan, megfontoltan vissza­ballagott.

- Bocsánatot kérek, kezi' csókolom, de ha egyszer rájön az emberre, akkor ugye rájön. Annyira örülök. Hű, mit fog szólni a mamuska! Tényleg elrakhatom mind az ötezret?

- El, de ne feledje: hallgasson róla! A "fekete hölgyike" meg a bátyja nem tudhatja meg, hogy még létezik az okmány.

- Van nekem gógyim, kezi' csókolom - bökött a homlo­kára Max -, majd megmutatom én ezeknek. Nem hagyom a mamuskán száradni, hogy poloskás.

Ezzel féltő gonddal rakosgatta be az öt darab ezres bankót a tárcájába. Közben a kezébe akadt az előző napi kifizetetlen számla.

- Az ám, a számla, kezi' csókolom. Ki tetszik azt is fizetni? Különben holnap megint jöhetek vissza.

- Nem kell, máris megkapja a pénzt. Heinrich, legyen szíves, egyenlítse ki a tartozást, és tegye a számlát a kazettába, hogy bizonylatom legyen, a könyveléshez.

Miután mindez megtörtént, az inas felemelte a mutatóujját:

- Aztán el ne veszítse a tárcáját, Max!

- Dehogy vesztem, inkább a fejemet, mint a tárcámat. Az áldóját, most aztán gazdag vagyok!

- Kap tőlem egy valamivel jobb tárcát, Max, van egy régi, amit már nem használok. Amíg reggelizik, előkeresem, és leviszem magának a konyhába.

- Ez aztán a nap! - rikkantotta a fiú. - Mindjárt megbolondulok örömömben!

- Inkább lakjék jól! - kacagott jóízűen Ruth. - Aztán mehet haza az édesanyjához. De ha netán összefut a fekete hölggyel meg a testvérével, és megkérdezik, mit keresett a villában, akkor mit válaszol?

- Á, kezi' csókolom, ne tessék engem félteni! - nevetett Max, és hamiskásan a kisasszonyra hunyorított. - Majd azt mondom, hogy hoztam még egypár poloskát, és mellesleg bekasszíroztam a számlát. Az okmányról tőlem nem tudnak meg semmit, arra mérget vehetnek. Olyan a belevaló berlini srác, hogy folyton jártatja a kereplőjét, de ha kell, tudja tartani a száját.

Ruth biztosra vette, hogy Max nem fog fecsegni. Az okiratot rejtő könyvet Heinrichhel a kazettába tetette amit lezáratott, és a hóna alatt felvitt a szobájába, hogy ott biztos helyre eldugja. És mindezek után hálát adott az égnek.

XXV.

Mire Max Reichelt alaposan belakmározva visszatért a konyhából az előcsarnokba, hogy megkérdezze Heinrichtől, ha­zamehet-e, megérkeztek a Bernd testvérek. Megütközve bámultak a fiúra.

- Maga mit keres itt már megint? - kérdezte Kurt. Maxnak azonban úgy tetszett, hogy inkább Lenához intézze a feleletet:

- Beszedtem a pénzt a tegnapi számláért, meg talán még egypár poloskát is hoztam, úgy vigyázzon, kisasszony, hogy nem hagyom a mamuskán száradni, hogy poloskás. Ki tudja, mit látott azon a szép tárcán, és minek hányta a tűzbe.

Kurt dühösen nézett a harcias sihederre, aki elszántan védelmezte az édesanyja háziasszonyi becsületét.

- Fogja be a száját, és táguljon innét!

Max nem hagyta megfélemlíteni magát.

- Nem magukhoz jöttem látogatóba, hanem üzleti ügyben jártam itt, és megyek már magamtól is, de nem azért, mert maga ki akar tessékelni:

Ruth most jött le a lépcsőn, és meghallotta a szóváltást. - Menjen csak, Max, a pénzét már megkapta.

- Igenis, Alving kisasszony - hajolt meg illedelmesen a fiú -, amit a kisasszony mond, annak úgy kell lenni. Alászol­gálja, és, köszönöm szépen, és jobbulást kívánok a szegény kis kezének. Akinek a hibájából megégett, azt meg a Jóisten verje meg! Alászolgája, Alving kisasszony! A kifutófiú győztesként hagyta el a küzdőteret:

Kurt mérgesen fordult Ruthhoz. Tegnap óta a testvérek fellépése szembeötlően magabiztosabbá vált.

- Miért nem panaszolja be ezt a fajankót a főnökénél a pimasz viselkedése miatt? - vonta felelősségre a leányt.

Ruth megállt a lépcsőn, és önérzetesen nézett vissza rá. - Max nem fajankó, hanem derék legény, és még egyszer sem találtam pimasznak a viselkedését.

- Micsoda? Nem hallotta, hogy beszélt velem az imént? - méltatlankodott Lena.

- Csupán nem hagyta szó nélkül, hogy maga sértegette az anyját, mivel azt állította, hogy poloskát látott a tárcán, amit a tűzbe dobott. Ebben a pillanatban jelent meg Gert Herfurt az előcsarnok bejáratánál. Max Reichert a kertkapuban találkozott vele engedte be, így nem kellett csengetnie, s most belépett az elő­csarnokba anélkül, hogy bárki tudott volna érkezéséről. Nem látta Ruthot, aki a lépcsőn állt, és egy oszlop eltakarta előle. Csak, a hangját hallotta. A Bernd testvérek pedig hátat fordítottak neki, így hát észrevétlenül követhette az alábbi párbeszédet.

- Szóval még védi is a csibészt? - bőszült fel Kurt. - Elképesztő állapotok uralkodtak el ebben a házban, a cseléd­ség gazdának képzeli magát. Na de hamarosan változtatunk ezen, abban biztos lehet. Mikor óhajt végre kihurcolkodni házból?

Ruth elsápadt, de nyugodtan és büszkén felelt:

- Mihelyt átadtam a kulcsokat és a háztartáskönyvet a jogos örökösnek.

- Máris átadhatja, mert mi vagyunk a jogos örökösök, és semmi kedvünk tovább háttérbe húzódni egy szélhámos miatt. Ide a kulcsokat!

- Vessen féket a nyelvére! - húzta ki magát a leány. - Amennyiben a szélhámos jelzővel Herfurt úrra célzott, ő majd felelősségre vonja magát, amint visszajött. Maguknak biztosan nem szolgáltatom ki a kulcsokat. Az én szememben egyedül Herfurt úr a jogos örökös, úgy, ahogy a nagyapja akarta.

- Ne pimaszkodjék! - ordított rá Kurt.

Ebben a pillanatban Gert Herfurt termett előtte, mintha a földből nőtt volna ki, és érces hangon rárivallt:

- Mit nem enged meg magának? Hogy merészel így beszél­ni egy hölggyel, aki a védelmem alatt áll?

Ruth boldogan összerezzent, ahogy meglátta, és elpirulva, de csillogó szemmel kapaszkodott a lépcsőkorlátba.

Kurt gyáván meghunyászkodott Gert fenyegető pillantá­sa alatt. Egy másodpercre még Lena is elveszítette mellette fennhéjázó tartását. Végül a bátyja megemberelte magát. Bá­torságot öntött belé a tudat, hogy az okmány megsemmisült. - Milyen jogon lép fel itt házigazdaként? Magának itt nincs szava. Mi vagyunk az egyedüli jogos örökösök, és akinek semmi keresnivalója, az távozhat. Gyere, Lena! - húzta gyor­san magával a húgát a nappaliba, és becsukta maguk mögött az ajtót. Örült, hogy nem kell tovább magán éreznie Gert tekintetét.

Herfurt megvetően nevetett utánuk, majd Ruth felé for­dult. Csak most pillantotta meg felkötött, bepólyált kezét.

- Az isten szerelmére - kiáltotta -, mi van a kezével?

A kiáltásra Heinrich rémülten szaladt oda.

- Nem súlyos - sóhajtotta a leány -, megégettem magam.

- Hogy történt? - kérdezte Gert sápadt, elkínzott arccal.

- Nem vigyáztam.

- Nem, nem, ne tessék elhinni neki! Hadd mondjam el én az igazságot!

Heinrich pontról pontra híven beszámolt mindarról, ami előző nap a nappaliban lejátszódott.

Gert mind zaklatottabban hallgatta.

- Hogy tehetett ilyet, Ruth? Hogy veszélyeztethette a drá­ga kezét? Mit számít, ha elégett az a papír, de a keze, Ruth, a maga keze! - nyögte teljesen feldúlva.

A leány ráemelte csillogó szemét, és az öreg Heinrich egy­szerre megértette, hogy is áll a helyzet a két fiatallal. Dadog­va magyarázott valamit, hogy neki az ezüstöt kell tisztogat­nia és sietve eltűnt az alagsorban, magukra hagyva a szerelmeseket.

Ruth összeszedte magát.

- A kezem meg fog gyógyulni, Herfurt úr, és ... és hála istennek, az okmány nem égett el, mint hittem. A derék Max Reichert már előbb kivette a tárcából, és így megmentette.

Gert most látta, hogy kettesben maradtak, és nem bírta tovább türtőztetni magát. Fellélegezve zárta a karjába a leányt:

- Ruth, drága Ruth, hagyd most azt a papírt! Ha tudnád, milyen rettenetes érzés, hogy miattam kellett ilyen fájdalmakat elszenvedned. Mondd, szerelmem, nagyon faj? Nem bírom látni, hogy szenvedsz: - Már nem is fáj, és boldog vagyok, hogy átadhatom neked az iratot.

Mélyen egymás szemébe néztek, Gert leírhatatlan gyöngédséggel ölelte magához a leány karcsú derekát, nehogy to­vábbi fájdalmat okozzon neki. Ajkuk forró szerelmes csókban talált egymásra.

Azután mámorosan bámulták egymást.

- Ruth, drága kincsem, mindenem, az enyém vagy, csak az enyém. Annyira szeretlek.

- Ahogy én téged, édes Gert. De most hallgasd meg, hogy fordult minden jóra!

A leány kapkodó szavakkal, izgalmában el-elfulladva mesélte el, miként menekült meg a házasságlevél a pusztulástól. A férfi közben csókokkal borította el bepólyált kezét.

- A Bernd testvérek nem is sejtik - fejezte be Ruth -, hogy Max Reichert elhozta nekem a dokumentumot. Valamiképp azonban arra a meggyőződésre juthattak, hogy a papír még­is a tárcában rejtőzik, különben Lena Bernd nem dobta volna tűzbe. Ok nékül nem tett volna ilyet.

- Azt hiszem, ezt meg tudom magyarázni - nevetett Gert. - Hogyan kaptad meg a levelet?

A leány meghökkent.

- Természetesen postán.

- Tehát nem mentél érte a szállodába?

- Nem - rázta megütődve a fejét -, hogy mehettem volna?

- Nem is telefonáltál, hogy ott vagyok-e?

- Persze hogy nem.

- Tudtam - bólintott Gert. - Képzeld el, Lena Bernd álnok módon megszerezte a neked szánt levelet, rögtön az elutazásom után elhozta a szállodából, természetesen elolvas­ta, azután postán elküldte neked,

- Úristen! - borzadt el Ruth. - Akkor pontosan tudta, hogy az okmánya tárcában van! Gondoltam, és így már érthető az egész viselkedésük. A levél alapján tökéletesen tájékozód­tak. Ezért merészkedtek vissza, hogy itt uraskodjanak. Kora reggeltől késő estig megszállták a házat, és senki nem léphette át a küszöböt az ellenőrzésük nélkül. Azt hittem, csak velem szemben bizalmatlanok, de most már értem. Arra vár­tak, hogy valaki leadja majd a tárcát, és nyilván elhatároz­ták, hogy minden áron megkaparintják.

- Valószínűleg így volt, szerelmem.

- Istenem, Gert, micsoda elvetemült gonosztevők! Azért léptek fel ilyen szégyentelen magabiztossággal, mert biztos­ra vették, hogy a szüleid házasságlevele a tárcával együtt el­égett.

A fiatalember gyengéden megcsókolta.

- Egészen elsápadt az én édes szerelmen a felháborodás­tól, ahogy ezekről a gazemberekről beszélt.

Ruth kivette a kezét a kendőből, és két karjával a férfi vállára támaszkodott.

- Gert, édes Gert, úgy örülök, hogy újra itt vagy velem. - Szerelmem - szorította magához Herfurt -, végre iga­zán átölelhetlek. Édes, drága Ruth: többé nem válunk el egymástól.

Szomjas ajkuk ismét hosszú csókban forrt össze. Minden megszűnt létezni a számukra, csak azt tudták, hogy szeretik egymást, és örökre összetartoznak.

Örömittas önfeledtségüknek hirtelen ajtónyitás zaja, majd éles gúnykacaj vetett véget. Lena Bernd állt a nappali küszö­bén, mögötte a bátyja jelent meg, és a leány csúfondárosan rikácsolta:

- Nézz oda, Kurt, így tisztelik egyesek elhunyt jótevőjük emlékét, hogy a gyászoló házban szerelmeskednek holmi csavargó szélhámossal.

A szerelmesek összerezzentek, Ruth sápadtan tekintett Gertre, aki egészen kivörösödött dühében, mégis óvatosan fejtette le magáról a leány kezét, csak azután húzta ki magát büszkén és közvetlenül a két testvér elé plántálta magát.

- Köszönje a sorsnak, hogy nőnek született, másképp leütöttem volna ezért. Még egy szó a menyasszonyom ellen, és olyan oldalamról ismernek meg, amilyenről eddig még nem volt szerencséjük. Hallatlan arcátlanságra vall, hogy nem átallottak visszatolakodni ebbe a házba. Önök talán azzal tisztelik elhunyt jótevőjük, a nagyapám emlékét, hogy gaztette­ket követnek el a házában? Hogy a szemem elé mernek ke­rülni és sárral dobálják a jegyesemet, az olyan jellemvoná­sokról árulkodik, amelyeket nem irigylek önöktől. Előbb e1kábítottak és kiraboltak, majd csalárd módon magukhoz vették az általam Alving kisasszonynak címzett levelet, jog­ellenesen felbontották és elolvasták, azután reggeltől esti befészkelték magukat ide, hogy az értéktelennek hitt, s ezért eldobott tárcát, amennyiben azt egy becsületes megtaláló visszahozná, megkaparintsák, mivel a levelemből kiderült, hogy a szüleim házasságlevelét is tartalmazza. Hazug indok­kal tűzbe dobták a tulajdonomat képező tárcát, és megaka­dályozták Alving kisasszonyt abban, hogy megmentse. És mindezek után van képük még mindig itt rontani a levegőt. Ehhez aztán jókora adag szemérmetlenség kell. Máris sze­retném közölni önökkel, hogy az okmány megsemmisítésére irányuló aljas mesterkedésük másodszor is kudarcot val­lott. Győzött az igazság. Max Reichert, ez a derék kifutófiú ma elhozta az iratot a menyasszonyomnak, ugyanis kivette a tárcából, és egy darab újságpapírral pótolta. Hála istennek, ismét a birtokomba jutott. Most pedig kifelé a nagyapám há­zából, ne fertőzzék tovább a jelenlétükkel, ki innen, ha nem akarnak azonnal rendőrkézre kerülni. Öt percen belül hagyj­ák el az ingatlant! - mutatott parancsoló, mozdulattal az ajtóra. .

Lenáék először megpróbáltak a szavába vágni, ám a fölé­nyes, gúnyos mosoly mindinkább lehervadt az arcukról, és amint Gert arról beszélt, hogy ismét visszakapta az iratot, egészen elsápadtak, vonásaik eltorzultak.

Eközben Heinrich, akit Gert emelt hangja előcsalogatott, fürgén leakasztotta a testvérek kabátját a fogasról, s mire Herfurt befejezte, már odanyújtotta nekik, és figyelte az órát, hogy mikor telik le az öt perc. A nő emberelte meg magát el­sőként, kitépte kabátját, kalapját az inas kezéből, és hanyatt­-homlok kimenekült az ajtón. Kurt nem kevésbé sietősen követte. Féltek, hogy miután minden elveszett, még a rendőrséggel is ismeretséget kell kötniük.

Gert, Ruth és Heinrich mozdulatlanul várt, míg hangos csattanással bezárult mögöttük a kertkapu. Ekkor az öreg inas az ég felé emelte összekulcsolt kezét:

- Hála istennek, újra tiszta a levegő! Remélhetőleg utoljára jártak itt.

A fiatalember fél karjával átfogta Ruth derekát.

- Heinrich, maga hűséges maradt hozzánk. Bemutatom magának Ruth kisasszonyt, mint jegyesemet. Valószínűleg tisztában van azzal, amit Jungmann doktor és a menyasszo­nyom is tud, hogy a nagyapám, mielőtt a létezésemről érte­sült volna, Ruth Alvingban látta első számú örökösét. Íme, a sors jóvoltából minden szépen elrendeződött. Szeretett hitvesemként foglalhatja el Ruth Alving azt a helyet, amelyet a nagyapám szánt neki. Maga pedig, Heinrich, nyugodt öreg­kort élhet meg ebben a házban, szintén a nagyapám szándé­ka szerint.

- A Jóisten fizesse meg, nagyságos úr - rebegte meghatottságával küszködve az inas -, adjon maguknak teljes boldog­ságot, ahogy mindketten megérdemlik!

A fiatalok megfogták a kezét, és mosolyogva bólintottak, ezután a mátkapár meghitten összeölelkezve vonult be a nap­paliba, ahol Gert elmesélte, milyen sikerrel járt az útja.

Amikor a fekete mappát említette, Ruth felkapta a fejét. - Igen, emlékszem, az édesanyád fehérneműje között lát­tam egy fekete mappát. Feltűnt nekem, annyira elütött a kör­nyezetétől a sötét színével. de nem nyitottam ki. Tényleg le­hetséges, hogy megtaláljuk benne a házasságlevél másolatát. Akkor persze teljesen hiába égettem meg a kezemet.

- Nemhiába, édes szívem! - lehelt csókot bepólyált kezé­re Gert. - Bizonyságát adtad általa önfeláldozó szerelmed­nek: - Ezt soha nem felejtem el neked.

- Gyere, menjünk fel most rögtön a padlásra, keressük meg azt a mappát! - indítványozta a leány, becsengette Heinrichet, hogy tartson velük, és vigye a kulcsokat.

Felmentek a tetőtérbe. A fiatalember különös érzéssel hajtotta fel édesanyja utazóládáinak fedelét. Szent ereklyeként érintette meg a ruhákat, amelyeket egykor hordott. És való­ban, a finom fehér holmik között ott feküdt a fekete mappa. Gert kinyitotta, és nemcsak a szülei házasságlevelét találta benne, hanem az anyja különféle papírjait is, így az apja leveleit a házasságkötésük előtti időből.

Csak azt emelte ki, amire szüksége volt, a többit vissza­helyezte, és a kofferba zárta - ne érintse idegen kéz a becses emlékeket. Most már két példányban is rendelkezett az iga­zoló okirattal. Repeső szívvel tértek vissza a földszintre. Gert ott maradt ebédre, hogy - mint mosolyogva kijelentette - ­megetesse Ruthot, mint egy kismadarat. Féltő gonddal, apró falatonként dugdosta a szájába az ennivalót.

Ebéd után a továbbiakat tervezgették. Gert másnap reggel szándékozott felkeresni az ügyvédet, hogy annak rendje és módja szerint bejelentse igényét az örökségre. Javasolta, hogy Ruth az esküvőig nyugodtan maradjon a Bernd-villában, ő addig a szállodában lakik. Ez jó okot szolgáltatott ahhoz, hogy megsürgesse a házasságkötést.

- Mihelyt a kezed meggyógyul, csendben megesküszünk, szerelmem. Tovább nem akarok várni. Jelen körülmények között az a legjobb, ha lerövidítjük a jegyességünket. Közben elrendeződik a hagyatéki ügy is, és aztán boldogok lehetünk. Biztosan a nagyapám sem akarná másként.

Ruth a vállára hajtotta a fejét.

- A Jóisten nagyon kegyes hozzám.

- Hát még hozzám, szívem. Olyan boldog vagyok, úgy szeretnék valami jót cselekedni, hogy kiérdemeljem ezt a boldogságot.

- Akarod, hogy máris alkalmat teremtsek erre? - gyúlt pajkos fény a leány szemében.

- Tedd azt, édesem! - csókolta meg mosolygó ajkát a férfi.

- Jegyese Max Reichertről beszélt neki, özvegy édesanyjáról, vágyáról, hogy kertész lehessen, és dicsérte az ügyes, szorgalmas legényt.

- Az a szegény fiú tanulhatna a kertészünk keze alatt, és beköltözhetne az anyjával meg az öccseivel a garázs fölötti kis lakásba, az úgyis üresen áll. Rochus bácsi azért építtette, mert nős sofőrre gondolt. A miénk azonban átellenben lakik, a kertésszel, mert agglegény. Nem is akar megházasodni. Nem kár üresen hagyni azt a lakást? Max édesanyja, aki a háborúban veszítette el az urát, segíthetne a háznál a mosás­ban, nyaranta pedig ő is dolgozhatna a kertben. Olyankor mindig elkél néhány szorgos kéz. Tisztességes, rendes asszony, a derék Max pedig rászolgált, hogy megtetézzük a jutalmát.

Gert mosolyogva hallgatta, s most ál1Ítatosan csókolta meg a szemét.

- A menyasszonyom első kérése méltó irgalmas, jóságos szívéhez. Erről rád ismerek, édesem. Hogy is tagadhatnék meg ilyen kérést? Tudathatod Max Reicherttel a szerencséjét, ha legközelebb jön.

- Köszönöm, Gert! A boldogságunk még szebbé és gazdagabbá válik, ha a nélkülözőknek is juttatunk belőle egy szemernyit.

- Mennyire szeretem ezt az áldott jó szívedet!

Még egy órát üldögéltek együtt. Ezalatt szó esett arról is, hogyan alakult volna Gert jövője abban az esetben, ha nem érvényesítheti örökösi jogait. Elmondta a leánynak, hogy szándékában áll teljesíteni a szerződését és szorgalmasan dolgozni.

- Hadd segítsek neked! - kérlelte Ruth.

- Ha ez a szorgalmas kis kéz a háztartás gyeplőjét fogja, akkor amúgy sem marad munka nélkül. De ha üres óráidban a dolgozószobámba jössz, és osztozni akarsz a feladataim­ban, mindig szívesen fogadlak. Megtesszük a magunkét, ahogy erőnkből telik.

- Meg, szerelmem!

Másnap Herfurt felkereste az ügyvédet, és átadta neki a szükséges papírokat, azzal a kéréssel, hogy lehetőség szerint gyorsítsa meg a hagyatéki eljárást. Nyíltan feltárta előtte, hogy mit műveltek távollétében a Bernd testvérek mire doktor Jungmann felháborodottan kijelentette:

- Tulajdonképpen ártalmatlanná kellene tenni ezeket a gonosztevőket, de megértem, hogy ön kímélni óhajtja a Bernd nevet. Ez a szerencséjük.

XXVI.

A következő hetek igen gyorsan teltek a szerelmesek számára. Rengeteg tennivalójuk akadt. Gert minden nehézség nél­kül megkapta a nagyapja örökségét. Értesítést küldetett a Bernd testvéreknek, hogy a jövőben változatlanul folyósítja azt az összeget, amelyet eddig a nagyapja juttatott nekik. Nyomban elesnek azonban ettől a kedvezménytől, amennyi­ben bármiféle újabb ellenséges vagy bűnös cselekedetre ragadtatják magukat.

Az ügyvéd tanácsára határozott így.

Amikor dr. Jungmann megkérdezte, nem kíván-e gondos­kodni Alving kisasszonyról is, nevetve válaszolt:

- Vele nemcsak egész örökségemet, hanem egész továb­bi életemet is megosztom. Ruth Alving a menyasszonyom.

- Szívből gratulálok, Herfurt úr, ezzel teljes mértékben az elhunyt szellemében járt el. Ha a megboldogultak csakugyan szemmel tartanak bennünket a másvilágról, akkor Rochus Bernd bizonyára elégedetten néz le önökre.

Mire eljött a kikelet, Gert oltár elé vezette aráját. Az egész természet ünnepi díszbe öltözött, bármily szerényen tartották is meg az esküvőt.

A villa mögött, zöld bokrok és fák rejtekében állt a garázs, s a fölötte lévő kis lakásban már új otthonra talált három gyermekével Reichertné. Max néhány hete felcsapott kertészta­noncnak, s a menyegző idején még serényebben dolgozott, mint máskor, hogy az ifjú úrnő ablaka alatti virágágyak a jeles naphoz méltóan pompázzanak.

Amikor az ifjú pár a templomból hazatért, az egykori ki­futófiú az öreg inas oldalán várta őket a ház főbejáratánál. Hatalmas csokrot szorongatott a kezében, és egy költeményt ismételgetett magában, amelyet köszöntő gyanánt kívánt el­szavalni. A pallérozott irodalmi nyelv azonban nehezen ment neki, s izgalmában elfelejtett mindent, amit fáradságos mun­kával bemagolt. Így hát a vers elmaradt, de a fiú saját szava­ival sem kevésbé szépen adott hangot szívbéli érzéseinek:

- Teljes szívemből kívánom, hogy életük minden napján a boldogság ragyogjon be az ablakukon, és ahány virágot ül­tetek az mind a hálámat illatozza. És a Jóisten áldja meg magukat mind a két kezével!

Nagyjából erről szólt volna a veretes költemény is. Gert rövid nászútra indult szép hitvesével, néhány hetet Longvillage-ben töltöttek. A kis falu másodszor is tanúja le­hetett egy ifjú pár paradicsomi boldogságának. Betty Flead készséggel biztosított mindenkit, aki csak hajlandó volt meg­hallgatni, hogy élete végéig a fiatalok boldogságának emlé­kéből táplálkozik majd.

Angliából visszatérve, rövid látogatást tettek a vidéki birtokon, amelyet Rochus Bernd hátrahagyott, s amelyhez Ruth gyermekévei kötődtek.

Azután beköltöztek közös otthonukba.

Néhány nappal később Lena Bernd tájékoztatta őket, hogy a bátyja vérmérgezés következtében hirtelen elhalálozott. A valóságban túl sokat szívott a kábítószeres cigarettából, mi­vel epegörcsei mind gyakrabban jelentkeztek. A kicsapongásoktól legyengült szervezete nem tudott ellenállni a veszé­lyes készítmény mérgező hatásának.

Herfurt a felesége kérésére közölte Lenával, hogy ezentúl a fivérének szánt összeget is kifizeti neki. A nő azonban meg­lehetősen hűvösen mondott köszönetet, és nyár elején értesí­tette a fiatal párt, hogy eljegyezte magát. Végre sikerült megszereznie magának a gazdag férjet, akire mindig áhítozott.

Az, hogy az illető lelkiismeretlen feketéző és valutaüzér, csep­pet sem zavarta. Remekül szót értett vele, segédkezett jöve­delmező tervei kieszelésében, és olyan életet élt mellette, amelyben mindent az élvezeteknek rendelt alá. Fennhéjázva adta Gert tudtára, hogy lemond az "alamizsnáról", amelyet ne­ki juttatott - egyébként igencsak tisztességes jövedelmet ti­tulált így -, nincs szüksége, tovább arra, hogy ilyen "baga­tell" összegért megalázkodjék, mert a férje teljesíti minden kí­vánságát, és ha kedve tartja, akár naponta költhet annyit, amennyit Herfurt egész hónapra szánt neki.

Gert meg Ruth fellélegezve nézett egymásra, miután ezt a levelet elolvasták. Immár minden kapcsolat megszakadt Gert és rokonai között, amin ő egy cseppet sem sajnálkozott. Imá­dott feleségét többé nem kellett szomorítania ezzel az üggyel. A fiatal pár meghitt boldogságban és összhangban élt. Egy­másra találtak a szerelemben, a közös munkában, a tevékeny, jólelkű emberségben, és egész környezetük istenítette őket.

---