A Chilében szegényes körülmények között élő Wendland testvérek örülnek a váratlan örökségnek, ami lehetővé teszi számukra a hazatérést. Ám Hans ekkor már súlyos beteg, és a magára hagyatott, fiatal és tapasztalatlan Eva-Maria egy gátlástalan kalandor befolyása alá kerül, aki szemet vetett az örökségre.

Hedwig Courths-Mahler

Az ellopott örökség

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Die Erbin

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co.

KG Bergisch Gladbach

Fordította: VÁRY ALÍZ

I.

Norbert Halmar felpillantott a papírjaiból, amikor a bátyja benyitott a dolgozószobájába:

- Te vagy az, Georg?

- Igen, Norbert. Jó reggelt!

- Jó reggelt, Georg. Elég későn jöttél. Mi történt? Elaludtál? Nem vagy valami jó bőrben. Csak nincs valami baj?

- Tulajdonképpen nincsen, illetve… Nos, egyenesen Christian Römertől jövök. Hajnal óta nála voltam.

- Rosszabbodott az állapota?

- Meghalt.

- Römer meghalt? - ugrott talpra Norbert. - Jól sejtette hát, hogy nem sok ideje van hátra. Azért szép kort élt meg, majdnem hetven évet. Mindenesetre a Römer cégnek nem ártott volna, ha néhány évig még ő irányítja. Szerinted lesz, aki megsiratja? Attól tartok, te meg én álltunk hozzá a legközelebb. Feltehetőleg azért, mert annak idején olyan szoros barátság fűzte őt édesapánkhoz és Heinz bácsikánkhoz. Vajon ki örökli majd a vállalatot, a takaros házat és a hatalmas vagyont? Ha jól tudom, Römernek nincsenek egyenes ági leszármazottai.

- Mivel a felesége korán meghalt, nincsenek gyerekei, azaz vér szerinti örökösei. Persze az örökségnek azért vannak várományosai…

- Ezek szerint mégiscsak lennének rokonai? - kérdezte Norbert Halmar meglepetten.

- Úgy bizony! Talán emlékszel még rá, hogy az öregúr, amikor néhány héttel ezelőtt ágynak esett, sürgősen magához hívatott, hogy egy fontos ügyben beszéljen velem.

- Bizonyára üzletről esett szó.

- Legalábbis neked akkor ezt mondtam.

- Szóval mégsem üzleti ügyekről tárgyaltatok? - lepődött meg Norbert, hiszen a bátyja sosem szokott előtte titkolózni.

- Kivételesen nem. Tudod, hogy máskülönben mindent elmondok neked, most viszont Römer megígértette velem, hogy hallgatni fogok arról, ami elhangzott közöttünk. Most már beszélhetek róla. Van időd, hogy végighallgass?

- Természetesen. De gyere, foglalj helyet!

- Szerintem jobb lesz, ha te is leülsz, Norbert - pillantott az öccsére Georg, miközben odahúzta magának az egyik karosszéket. - Attól tartok, messziről kell kezdenem, hogy mindent megérthess.

- Kíváncsivá teszel, Georg - ült hát vissza a helyére Norbert, s várakozásteljesen nézett a fivérére. Mielőtt azonban a bátyja belekezdhetett volna, hirtelen eszébe jutott valami: - Előtte még engedj meg egy kérdést! Van valami hír Ellenről? Hogy s mint megy sora?

- Azt írja, jól van. Csak az a baj, hogy nekem borzasztóan hiányzik… - felelte kissé restelkedve a bátyja.

- Te szegény szalmaözvegy! - nevetett Norbert. - Hiszen csak nyolc napja utazott el! Hogyan fogod kibírni a többheti távollétet?

- Fogalmam sincs. Ez a Mercedes néni nem is sejti, mit tett velem, amikor a siránkozó leveleivel elcsalta itthonról a hitvesemet! Ha legalább nem a világ túlsó végén lakna! Miért kellett pont Uruguayban letelepednie? Montevideo helyett nem lenne neki jó Berlin? És egyáltalán, miért kellett neki a feleségemet és a kisfiamat a tengerentúlra csábítania? Néha gyűlölni tudnám Mercedes nénit.

- De Georg! Hogy beszélhetsz így egy kedves, idős hölgyről, aki ráadásul nagyon szereti a feleségedet? Már a háború óta nem látta Ellent, miközben ő az egyetlen rokona. Ezenkívül nagylelkűen rá akarja hagyni tekintélyes vagyonát. Nem tagadhatod meg tőle, hogy lássa a kisfiadat, aki egyszer majd az örököse lesz.

- Persze hogy nem - sóhajtott Georg. - De jobban örültem volna, ha ő jön Németországba, és nem nekem kell elszakadnom a szeretteimtől. Nem fogsz ilyen könnyen beszélni, ha neked is lesz családod!

Norbert elnézően ingatta a fejét, majd biztatóan a bátyjára mosolygott:

- Ne lógasd az orrod, testvér! Néhány hét múlva te is útra kelhetsz, és hazahozhatod az asszonykádat.

- Csakhogy nem tudok elutazni - simított végig a homlokán gondterhelten Georg. - Christian Römer halála keresztülhúzta a számításomat.

- Mi köze van ehhez Römer halálának? - nézett rá kérdőn Norbert.

- Mindjárt megtudod, hiszen ezzel kezdtük a beszélgetést. De előbb, kérlek, hozz egy kis bort meg egy szivart!

Norbert készségesen felállt, hogy teljesítse a bátyja óhaját. A sarokban álló szekrénykéből bort és szivart vett elő, megtöltött két poharat, majd mindketten rágyújtottak.

- Halljuk hát a folytatást! - fújta ki a füstöt, s várakozásteljesen nézett a fivérére.

Georg hátradőlt a karosszékben, és a fölöttük gomolygó szivarfüstöt figyelte.

- Szóval, miután Christian Römer megbetegedett, magához hívatott - kezdett bele ismét a történetbe. - Közölte velem, hogy aznap megírta a végrendeletét. Rendezni akarta az ügyeit, mert tudta, hogy súlyos beteg. Meglepve értesültem róla, hogy Römernek volt egy húga. A leány az apjuk akarata ellenére elhagyta a szülői házat, hogy egybekeljen egy fiatalemberrel, aki épp akkor fejezte be a tanulmányait. Se neve, se vagyona nem volt. Az öreg Römer persze nem volt hajlandó áldását adni a frigyre. Már csak azért sem, mivel ő maga másnak szánta a lányát. Egy olyan fiatalembernek, akit ráadásul nagyon kedvelt. Nos, ez a másik férfi a mi Heinz bácsikánk volt.

Norbert meghökkent.

- Ezek szerint Christian Römer húga volt az oka, hogy a bácsikánk élete végéig agglegény maradt?

- Úgy bizony.

- A hagyatékában találtunk is egy kis olajfestményt, amely egy gyönyörű, szőke leányt ábrázolt.

- Igen, emlékszem. Olyan elragadónak találtad azt az arcképet, hogy el kellett vennem tőled, mert fennállt a veszélye, hogy komolyan beleszeretsz a hölgybe.

- Ennek ellenére azóta is gyakorta felidézem magamban. Soha nem fogom elfelejteni azt az arcot. Ha ő volt Christian Römer húga, akkor meg tudom érteni, hogy Heinz bácsi képtelen volt más nőt szeretni.

- Nos, Römer megerősítette, hogy a kép valóban a húgát ábrázolja. Roppantul sajnálta, hogy Heinz barátjának nem sikerült meghódítania a szívét, ráadásul megszökött egy másik férfival. Valószínű, hogy emiatt még inkább neheztelt a húgára.

- Milyen különös, hogy mi eddig soha nem hallottunk Römer testvéréről!

- Nincs ebben semmi különös. A szülői házban tilos volt a leánynak még a nevét is kimondani. Nálunk pedig bizonyára Heinz bácsira való tekintettel nem került szóba soha. Azt az arcképet egyébként a bácsikánk kérte el Römertől, boldogtalan szerelme emlékéül.

- Látni szeretném újra azt a képet. Most, hogy tudom, kit ábrázol, még jobban érdekel.

- Csak nem akarsz újfent beleszeretni?

- Drága Georg, magad is sejtheted, hogy a képen szereplő hölgy mostanság olyan idős lehet, mint Christian Römer - mosolyodott el Norbert. - Ez a tény némileg lehűti a vágyaimat. De azért mégis szeretném újra megnézni.

- Semmi akadálya, de csak később. Most hadd folytassam a történetet! Maria Römer tehát hozzáment a kedveséhez. Büntetésül, miután édesapja két évvel később meghalt, csak csekély részt kapott az örökségből. Meg sem próbálta megtámadni a végrendeletet. A szökése után csak egyszer írt levelet az édesapjának és a bátyjának, hogy bocsánatukat kérje. A családfő azt válaszolta, hogy nincs többé leánya, Maria meghalt számára. Christian Römer még csak válaszra sem méltatta a húgát, aki az ő szigorú elvei szerint bukott nőnek számított. Haragudott rá, és nem akart neki megbocsátani. Később kézen-közön a tudomására jutott, hogy Maria férje egyetemi magántanárként kapott állást Göttingenben, és hogy a húga örökségét értékpapírokba fektette. A papírok azonban rövidesen elértéktelenedtek. Az ifjú pár nehéz helyzetbe került, mert a férjnek alig volt jövedelme, és fogalma sem volt, miből tartsa el a családját. De mindketten túl büszkék voltak ahhoz, hogy Christian Römerhez forduljanak segítségért, aki így csak később értesült a gondjaikról. Ernst Wendland, így hívták Maria férjét, professzorként Dél-Amerikában vállalt munkát, miután belátta, hogy Németországban nem boldogul. A feleségével és két gyermekével együtt kivándorolt. Christian Römer jó húsz évig szinte semmit nem hallott felőlük, csak jóval később értesült a sorsukról.

- No és mi történt velük? Elmesélte az öreg?

- Igen. Ami azt illeti, alaposan meg is lepett vele. Annak idején gyakornokként nála kezdtem, s kétségkívül mindig nagyon barátságos volt velem. Ám ez a fajta közlékenység váratlanul ért. Amikor utaltam rá, azt felelte, hogy nem terhelne a vallomásával, ha nem kérné a segítségemet egy fontos és bizalmas ügyben. Kérdésemre, hogy mi lenne ez a jelentőségteljes megbízatás, azt válaszolta, hogy engem nevezett meg a végrendelet végrehajtójaként, mert nálam megbízhatóbb embert nem ismer. Mit szólsz ehhez?

- Azt, hogy Christian Römer valóban nem találhatott volna megbízhatóbb személyt - felelte az öccse őszintén.

- Köszönöm! - hajolt meg viccesen Georg. - Jól ismerjük egymást, így magától értetődik esetünkben a kölcsönös és feltétlen bizalom. De Christian Römer mindig is hajlamos volt a bizalmatlanságra, és közel sem ismert engem olyan jól, mint te. Elhiheted, menynyire legyezgeti a hiúságomat, hogy érdemesnek talált erre a feladatra.

- Eszerint azt is tudod, kit tett meg az örökösének?

- Igen - bólintott az idősebb Halmar - még akkor elárulta. Azzal a kikötéssel, hogy a haláláig szigorúan hallgatnom kell róla. Most azonban már beszélhetek Szóval Maria Römer két gyermeke az örökség várományosa. Néhány tétel kivételével rájuk száll az egész vagyon. Bármilyen furcsa szerzet is volt az öreg Römer, az igazságérzetét mindig megőrizte. Valószínűleg furdalta a lelkiismeret, amiért oly sokáig haragot tartott a húgával, és így talán maga is hozzájárult ahhoz, hogy az édesapjuk csak a köteles részt hagyta Mariára. Heinz nagybátyánk haláláig persze makacsul kitartott az elvei mellett, hiszen tudta, hogy Maria tette a barátját boldogtalanná. Ám Heinz bácsikánk a halálos ágyán rábeszélte, hogy bocsásson meg Mariának. A barátja elhunyta után Christian Römer haladéktalanul nekilátott a kutatásnak. Korábban csupán annyit hallott róluk, hogy az itthoni sikertelenség után Wendland megpályázta a santiagói egyetem egyik megüresedett katedráját, s tizenhat évvel ezelőtt a családjával együtt kivándorolt Chilébe. De ezt már az előbb is említettem. Nos, akkoriban Ernst Wendland fia tizenkettő, a kislánya pedig hatesztendős volt. Römer aztán a háború után megtudta azt is, hogy Maria hat évvel ezelőtt meghalt, majd három évre rá a férje is követte. A Wendland testvérek ma Santiagóban élnek. A fiúból, Hansból mérnök lett. A santiagói egyetemen tanult, majd a chilei kormány megbízásából kapott munkát. A leány, Eva Maria Wendland a bátyjával él együtt, a háztartást vezeti, és nyelvoktatással egészíti ki a jövedelmüket. Hát, nagyjából ennyi, ami elmondható velük kapcsolatban.

- Illetve, hogy ők ketten Christian Römer törvényes örökösei - tette hozzá Norbert.

- Így van - bólintott Georg. - Most pedig az én feladatom értesíteni Santiagóban a német konzulátust. A konzulon keresztül küldenem kell nekik egy csekket, hogy rendezhessék az ügyeiket odakint, és kifizethessék az útiköltséget. Megérkezésükig az én tisztem az örökség kezelése és a Römer cég ügyeinek intézése. Vagyis szó sem lehet róla, hogy a közeljövőben Ellenék után induljak.

Amikor elutaztak, Georg legalább Amszterdamig elkísérhette őket, és meggyőződhetett róla, hogy megfelelő elhelyezést kapnak a hajón. Biztos lehetett benne, hogy a kapitány gondjukat viseli majd.

- Ez szerfölött kellemetlen. Nemcsak neked, de bizonyára Ellennek is. Ha jól tudom, Ellen arra számít, hogy a hazautazásnál te is velük tartasz.

- Igen, így beszéltük meg, s elhiheted, mennyire örültünk a közös tengeri utazásnak. De ebből most semmi sem lesz. Abba viszont még egyszer nem egyezem bele, hogy Ellen kíséret nélkül vágjon neki egy ilyen hosszú hajóútnak. Éppen ezért téged szeretnélek megkérni, kedves öcsém, hogy utazz el Montevideóba, és hozd haza az enyéimet. Neked meg sem kottyan egy ilyen kiruccanás. Szóval, számíthatok a segítségedre?

- Természetesen. - Norbert kezet nyújtott a bátyjának. - Tudod, hogy nálam Ellen és a kisfiad jó kezekben lesznek.

- Biztos vagyok benne. De igazán csak akkor fogok megnyugodni, ha végre ismét együtt leszünk valamennyien. El sem tudod képzelni, mennyire hiányzik Ellen és a kis Harry! Egy boldog házasságban nagyon ragaszkodik a párjához az ember. Neked is meg kellene végre nősülnöd, Norbert!

- Azért, hogy átélhessem a távollét gyötrelmét? - ingatta a fejét nevetve az öccse.

- Nem feltétlenül kell olyan mátkát választanod, akinek Montevideóban lakik a nagynénje - kontrázott Georg.

Norbert elgondolkozott, majd komolyra fordítva a szót, ismét megszólalt:

- Tudod, még nem találtam olyan lányt, akivel el tudnék képzelni egy élethosszig tartó, boldog házasságot.

- Nem is kerestél igazán!

- Talán igazad van. Korábban eszembe sem jutott a házasság, aztán meg, te is tudod, jöttek azok a borzalmas évek a harcmezőn. A háború vége óta pedig, hála Ellennek és neked, nekem is mindig jutott hely a ti meleg, családi fészketekben. Tulajdonképpen nem is igen hiányzik a saját tűzhely. Na és itt van az én drága jó házvezetőnőm! Te is látod, mennyire elkényeztet.

- Bizony, a jó öreg Traude! Ugyanolyan odaadóan gondoskodik rólad, ahogy apáról is gondoskodott édesanyánk halála után. De nemrégiben mondta Ellennek, hogy már egyre nehezebben bírja a munkát, s lassan szeretne nyugdíjba vonulni.

Norbert végigsimított a homlokán.

- Igen, tudom. Ellen nekem is említette, mielőtt elutazott. Ráadásul ő is alaposan megmosta a fejemet, amiért még mindig nem nézek feleség után. Kész példabeszédet tartott nekem a férfiúi kötelességről, miszerint nem haszontalan szórakozásra jöttünk a világra, hanem hogy családot alapítsunk.

- Na látod! Ellennek mindig igaza van! - felelte nevetve Georg.

- Igen, én is belátom - válaszolta Norbert kényszeredett mosollyal, a feje búbját vakargatva. - Elméletben magam sem ellenzem a házasságot, sőt…. De előbb találnom kell egy olyan lányt, aki mindent megad, amire a magamfajta férfinak szüksége van.

- Attól tartok, túl nagyok az igényeid.

- Meglehet… Most pedig, ahogy ígérted, kérlek, mutasd meg még egyszer azt az arcképet Heinz bácsi hagyatékából! Szívesen megnézném újra.

A bátyja előhozta a képet, és elnéző mosollyal átnyújtotta Norbertnak.

- Kérlek, ne felejtsd el, hogy a modell már nincs az élők sorában - jegyezte meg csipkelődve.

Norbert elmélyedt a mesterien megfestett arckép tanulmányozásában.

- Szomorú arra gondolni, hogy minden szépség múlandó - mormogta maga elé elmélázva.

- Valóban szépnek találod?

Norbert mozdulatlanul nézte a bájos leányarcot és a tengerkék szemek ragyogását.

- Szépnek? Nem is tudom, hogy lehet-e ezt az arcot egyszerűen csak szépnek nevezni. Olyan vonzerő árad belőle, amely téged is megigézne, ha Ellen iránti szerelmed nem vértezne fel. Elbűvölő teremtés lehetett!

Georg gyorsan kivette az öccse kezéből a képet, és az asztalfiókba süllyesztette.

- Ne sokáig nézegesd, különben agglegény maradsz!

- Attól ne félj! Ha nem tudnám, hogy Maria Römer rég meghalt, talán a keresésére indulnék. Azt hiszem, egy hozzá hasonló nőbe tiszta szívből bele tudnék szeretni.

- Most jut eszembe, hogy Maria Römernek van egy leánya! - kapta fel a fejét Georg a váratlan ötlettől felvillanyozva. - Nagyon is elképzelhető, hogy hasonlít az édesanyjára!

Norbert hangosan felnevetett.

- Drága fivérem, azt hiszem, kissé elragadtattad magad! Ha nem sértelek meg, inkább Ellenhez illene ez a romantikus ötlet. Gyanítom, hogy mostantól fogva minden szőke, kék szemű leányban az arcképhez való hasonlóságot véli majd felfedezni, csak hogy mielőbb megházasítson. Hát jó, megígérem, hogy nem teszem túlságosan próbára a türelmeteket, s mihamarabb menyasszony után nézek. Hiszed vagy sem, de tényleg semmi kedvem agglegényként leélni az életemet.

II.

A Wendland testvérek egy kicsi, ám takaros házban laktak Chile fővárosában, Santiagóban. A szerény kis lak mögött gondozott kert húzódott, amelyben narancs- és őszibarackfák hozták évről évre bő termésüket.

Egykor boldogan folyt itt az élet, mígnem évekkel ezelőtt ugyancsak e ház falai között Maria Römer meghalt egy gyógyíthatatlan betegségben. Három év múlva követte a halálba szerető férje, akinek a kedvéért annak idején Maria elhagyta a szülői házat. Ma már csak a gyermekeik laktak itt. Ez volt az egyetlen fényűzés, amit megengedtek maguknak, amiről nem tudtak lemondani. Úgy érezték, hogy e házban elevenen él szeretett szüleik emléke.

A két testvér nagyon ragaszkodott egymáshoz. A szüleikkel együtt nehéz időket éltek meg Németországban, mígnem Santiagóban végre jobbra fordult a sorsuk. Ennek ellenére mind a mai napig idegennek érezték magukat Chilében.

A fiú, Hans Wendland, egyetemet végzett, s éppen abban az évben fejezte be a tanulmányait, amikor az édesapjuk meghalt. A diploma megszerzése után a chilei kormánytól kapott munkát.

Eva Maria Wendland kitűnő nyelvérzékkel rendelkezett, amelyet céltudatosan, kitartó szorgalommal fejlesztett tökélyre. A családfő halála után előkelő családoknál adott nyelvórákat. Az így szerzett jövedelem és Hans keresete lehetővé tette számukra, hogy ha nem is fényűzően, de gondtalanul, nyugodt körülmények között éljenek.

Több német családdal álltak baráti kapcsolatban, de chileiekkel, franciákkal, angolokkal, olaszokkal és argentinokkal is érintkeztek. Eva Mariának így mindig volt lehetősége az idegen nyelvek gyakorlására. Ám ezzel együtt is meglehetősen magányosan, visszavonultan éltek. A szívük mélyén bennük is ugyanolyan kiolthatatlan vágyódás élt a szülőföld után, mint valaha a szüleikben. Arról álmodtak, hogy egy napon majd visszatérnek. Az utazáshoz szükséges pénzt azonban egyelőre nem sikerült előteremteniük.

Hans néhány évvel ezelőtt összebarátkozott egy Artur von Bergen nevű német fiatalemberrel. A megismerkedésükkor Bergen azt mesélte, hogy korábban katonatisztként szolgált, ám pénz hiányában le kellett szerelnie. Utána Brazíliában és Argentínában városról városra vándorolt, de nem sikerült megélhetést találnia. A kétségbeesés végül Chilébe vitte, s most Santiagóban igyekezett szerencsét próbálni.

Artur von Bergen elragadóan kedves tudott lenni, és kitűnően értett hozzá, hogy történetével felébressze a testvérpár együttérzését. Wendlandék barátságosan fogadták, tőlük telhetően mindenben segítették. Hans még állást is szerzett neki, méghozzá nem is akármilyet. Bergent az ő ajánlásával titkárként alkalmazták a német konzulátuson.

Ám miközben Hans egyre inkább összebarátkozott Bergennel, és a bizalmába fogadta, Eva Maria érzései megváltoztak a férfi iránt. Az okos nőkre jellemző éleslátással felismerte, hogy Bergen kétszínű. Többször is rajtakapta apró füllentésen, és a férfi hízelkedése hamisan csengett a fülének. Minél inkább igyekezett Bergen a testvérek közelébe kerülni, Eva Maria annál terhesebbnek érezte a személyét. Noha soha nem titkolózott a bátyja előtt, ezúttal mégsem tett neki említést a Bergennel szemben ébredt ellenszenvéről. Tudta, hogy a fivérének sokat jelent ez a barátság, s nem akarta tönkretenni egy halvány gyanú miatt. Ugyanakkor megfogadta magában, hogy nyitva tartja a szemét.

Változatlan vendégszeretettel fogadta hát Bergent, aki jócskán ki is használta ezt.

Beköszöntött a március. A legforróbb napok elmúltak Santiagóban, a tikkasztó nappalokat egyre hidegebb éjszakák követték.

Eva Maria az udvaron üldögélt egyszerű, fehér ruhában, és szokásához híven Hans hazatértét várta. Licia, a szakácsnő egy chilei dalt dudorászva, nagy zajjal serénykedett a konyhában, miközben Petronissa, a szolgálólány az étkezőben csörömpölt az evőeszközökkel és a tányérokkal. Biztosan vacsorához terített, hiszen Wendlandéknál a nap végén volt a fő étkezés, miután Hans hazaért a hivatalból.

Ezúttal azonban Hans helyett Bergen jelent meg a kapuban. A karcsú, izmos férfin remekül állt a fehér öltöny. Napbarnított arca is egész megnyerő lett volna, ha előreugró állkapcsa nem kölcsönzi neki azt furcsa, erőszakos vonást. Örökké nyugtalan, sötét szemében különös tűz lobogott.

Amikor megpillantotta Eva Mariát, odasietett hozzá, és túlzott szívélyességgel kezet nyújtott.

- Ugye nem zavarom, nagyságos kisasszony?

A leánynak nehezére esett nemet mondania, de végül az illendőség felülkerekedett az ellenszenvén.

- Hans már idehaza van? - kémlelt körbe vizsla pillantással Bergen.

- Jól tudja, Bergen úr, hogy a fivérem csak egy negyedóra múlva indul el a munkahelyéről - felelte Eva Maria szigorúan

A férfi meglepődést színlelve pillantott az órájára.

- Valóban. Most látom csak, hogy ma a szokásosnál korábban jöttem el a konzulátusról. Csatlakozhatom kegyedhez, amíg a kedves fivére hazaér?

- Kérem, foglaljon helyet! - mutatott Eva Maria az egyik nádszékre.

- Köszönöm, nagyságos kisasszony.

A leány nem szívesen pillantott a férfi izzó szemébe.

- Bergen úr, már többször kértem, hogy ne szólítson nagyságos kisasszonynak, nem vagyok az.

- Szólítsam inkább donna Eva Mariának, ahogy errefelé szokás?

Bergen a leány szemébe mélyesztette a tekintetét, mintha hipnotizálni akarná, ám behízelgő hangja és pillantása csak újabb ellenérzést váltott ki Eva Máriából. Bergen őt nem kápráztatta el, mint másokat, legfőképpen Hansot.

- Ne feledje, hogy németek vagyunk, Bergen úr!

Én a vezetéknevén szólítom önt, és fordítva ugyanezt várom. Elég, ha egyszerűen Wendland kisasszonynak hív.

A férfi arca megrándult, majd kényszeredett mosollyal meghajolt:

- Ahogy óhajtja, Wendland kisasszony!

Egy darabig csend telepedett közéjük.

- Szeretném megtudni, miért viselkedik velem a kisasszony egyre hűvösebben és elutasítóbban - szólalt meg végül Bergen vontatottan, közben le nem véve a szemét a lányról.

Eva Maria zavarában lesütötte a tekintetét. Aztán hirtelen felemelte a fejét, s gyönyörű, kék szemével higgadtan viszonozta a pillantást.

- Nekem nem tűnt fel, hogy mostanában másképpen viselkednék önnel.

A fagyos válasz hallatán Bergen összepréselte az ajkát, ami ijesztővé tette az arcát.

- Ez azt jelenti, hogy sohasem kedvelt engem? - kérdezte kisvártatva, kényszeredett mosollyal.

- Ilyet soha nem állítottam - hangzott ismét a hűvös válasz, mire Bergen megragadta a leány kezét, és az ajkához érintette. Úgy tett, mintha nem tudna uralkodni túlcsorduló érzelmein.

- Képtelen is lennék elviselni, Eva Maria kisasszony! - bizonygatta hevesen.

A leány megrémült, és elrántotta a kezét. Bár eddig is meglehetősen tolakodónak tartotta a férfi viselkedését, legalább azt el tudta hitetni magával, hogy mint nő, közömbös a számára. Bergen váratlan, szenvedélyes kitörése megingatta ebben a hitében.

- Bocsásson meg, de néhány percre a konyhába szólít a kötelesség - szólalt meg az eddiginél is fagyosabban, miközben talpra szökkent.

A ház felé igyekezve látta, amint Petronissa behúzza a fejét az étkező ablakából. Eva Maria nem a konyhába tartott. Tudta, hogy Lucia tökéletesen elboldogul mindennel, sőt kifejezetten bosszantja, ha belekotnyeleskednek a dolgába. Valójában azért pattant föl az imént, mert nagyon megrémisztette Bergen váratlanul kitörő szenvedélye, s most szeretett volna megnyugodni. Inkább az étkező felé vette útját, ahol Petronissa már újra az asztal körül sürgölődött.

Közeledtére a szolgáló megfordult, és furcsa pillantást vetett rá.

- Ne higgyen az úr széptevésének, donna Eva Maria! Ez a férfi rossz ember! - suttogta kipirult arccal.

- Mire céloz ezzel, Petronissa?

A cselédlány közelebb lépett.

- Petronissa csak jót akar a kisasszonynak! Ennek a férfinak már van egy kedvese, aki nagyon-nagyon messziről jött utána. A barátnőm, Katharina ugyanabban a bérházban dolgozik, ahol a német úr lakik. Az úr esténként, titokban fogadja azt a lányt, aki egyébként egy kikötői matrózkocsmában táncosnő. Napközben soha sehol nem mutatkozik vele. Nagyon mostohán bánik szegény teremtéssel, néha meg is üti. A leány ilyenkor szűköl, mint egy megvert kutya, aztán az úr ismét kedves lesz hozzá…

Eva Maria aggodalmasan csóválta a fejét. Jól sejtette, hogy Bergen nem egyenes jellem. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a chilei cselédek néha hetet-havat összehordanak.

- Ostoba beszéd, Petronissa. A barátnőd butaságokkal beszéli tele a fejedet.

- Nem, kisasszony! Ez így igaz, ahogy mondom. Saját szememmel láttam őket, amikor egyik este az édesanyámhoz mentem. Az úr nem ismert meg engem, mert a fejem búbjáig kendőbe voltam burkolózva. De én azonnal felismertem. Szerintem a lány is német lehet, mert pont olyan szőke haja van, mint a donnának, és a szeme is kék. Szinte rejtőzködve osontak végig a házak mentén, s közben nagyon halkan beszélgettek. Németül, ahogy a kisasszonyék. Így hát egy szavukat sem értettem.

- Ki tudja, mi az igazság? - vont vállat nevetve Eva Maria. - De úgy látom, nagyon érdeklődsz von Bergen úr iránt.

- Nekem is mindig udvarol, ha a kisasszony nincs a közelben - mondta Petronissa megvetőn. - Mindig meg akar ölelni, vagy az arcomat csipkedi. Sőt, egyszer meg is akart csókolni. De én hű maradok a kedvesemhez, és ráütök a német úr kezére. Ilyenkor kis boszorkának nevez, és kinevet, méghozzá milyen csúfondárosan! Higgye el, kisasszony, ennek az embernek még a nevetése sem olyan, mint másnak! Biztosra veszem, hogy gonosz ember. Óvakodjon tőle, donna Eva Mária!

Eva Maria alaposan meglepődött a cseléd szavain mégis közönyt színlelt, amikor megszólalt:

- Tudom, hogy jót akar, Petronissa. De felesleges aggódnia. Von Bergen úr teljesen közömbös számomra, és semmi dolgom vele - zárta le a beszélgetést.

Artur von Bergen parázsló tekintetével követte a leány távolodó alakját, amikor az az imént besietett a házba. Most, hogy egyedül maradt, sötét ábrázattal bámult maga elé, s idegesen harapdálta az ajkát. A keze időnként görcsösen ökölbe szorult.

Amikor aztán Eva Maria nem sokkal később visszatért, már újra a szokásos, behízelgő mosoly ült az arcán. „Még ma célba kell érnem, nem vesztegethetek egyetlen pillanatot sem” - suhant át az agyán, azzal felállt, és mindenre elszántan a lány elé lépett.

- Még nem érkezett meg a bátyám? - érdeklődött Eva Maria, s ellépve Bergen mellett, gyorsan leült a karosszékbe.

- Még nem, Wendland kisasszony - felelte Bergen egy pillanatra elbizonytalanodva. - Őszintén szólva örülök is, hogy Hans még nincs itt. Nem hallgathatok tovább: szeretem önt, Eva Maria kisasszony! Imádom! Nem akarom szaporítani a szót, és egyébként sem kenyerem a díszes szónoklat, kérem, legyen a feleségem! - hadarta aztán felhevülten, megindultságot mímelve.

Eva Maria döbbenten meredt rá. A leánykérés teljesen készületlenül érte. Ráadásul éppen az imént hallotta Petronissától, hogy Bergennek már van barátnője. Igaz, nem sokat adott az effajta szóbeszédre, de ki tudja. Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja… Santiagóban pedig semmi sem maradhat sokáig titokban. De ha nem is volt igaz a pletyka, Eva Maria akkor sem talált rá magyarázatot, mi indította Bergent ily hirtelen e vallomásra. Korábban semmi jelét nem tapasztalta annak, hogy a férfi komolyabban érdeklődnék iránta. Bergen ez idáig sokkal inkább Hansszal foglalkozott, mintsem ővele.

Eva Maria szinte bénultan ült Bergennel szemben. Ám amikor a férfi a keze után nyúlt, hogy az ajkához vonja, egy csapásra visszanyerte a cselekvőképességét. Elrántotta a kezét, és felegyenesedett.

- Azt kell hinnem, hogy ízetlen tréfát űz velem, Bergen úr - szólalt meg fojtott hangon.

- Hogy gondolhat ilyet, Eva Maria kisasszony! Szeretem kegyedet, és újfent felségül kérem!

- Akkor hát bocsásson meg, hogy tréfának véltem a dolgot - hangzott a hűvös elutasítás. - Csak azt nem értem, mire fel akar megnősülni. A jelenlegi állása tudtommal nem teszi lehetővé, hogy családalapításra gondoljon. Ezt nem is olyan rég még maga mondta a bátyámnak a jelenlétemben.

Bergen elvörösödött.

- Igen, de… Szóval nemsokára rendeződik az anyagi helyzetem. Én… nos… örököltem. Csak ma tudtam meg, így az első utam kegyedhez vezetett. Most már gondtalan életet tudok biztosítani a kisasszonynak, ezért képtelen vagyok tovább titkolni a szerelmemet. Könyörgök mondjon igent, Eva Maria, és legyen az enyém! A tenyeremen fogom hordozni! - nézett rá felindultan a férfi, és idegesen végigsimított gyöngyöző homlokán.

- Von Bergen űr - emelte rá komoly tekintetét a leány egy nő számára mindig nagy megtiszteltetés, ha feleségül kérik. De bármennyire sajnálom is, nemet kell mondanom, mert nem szeretem önt.

Bergen újra megragadta a kezét.

- Majd megtanul szeretni. Szüntelenül ezen fogok fáradozni - kérlelte reszkető hangon.

- Nem - tiltakozott a leány. - A szerelmet nem lehet megtanulni. Az érzések önmaguktól ébrednek, nem lehet szándékosan előidézni őket.

- Eva Maria! Ne kosarazzon ki! Beérem a puszta barátságával is!

A leány talpra szökkent.

- Ne mondjon ilyet! Soha nem nyújtanám a kezemet annak, akit nem szeretek teljes szívemből. Ebben a kérdésben német maradtam. Az édesanyám lemondott a hazájáról, a családjáról, a biztonságról és a fényűző gazdagságról, hogy kövesse édesapámat a bizonytalan jövőbe. Én is édesanyámra ütöttem. Nekem is hasonlóképpen kell szeretnem azt a férfit, akihez egyszer majd hozzákötöm az életem. Ebben a kérdésben jottányit sem engedek. Csak egy szabály létezik: mindent vagy semmit. Az ön esetében semmit. Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom. Bocsásson meg, és fejezzük be ezt a beszélgetést!

A férfi egy darabig lehorgasztott fővel álldogált. Csak megvonagló arcizmai árulkodtak a vívódásáról.

- Ez az utolsó szava? - nyögte ki végül rekedten.

- A legutolsó. Nem dönthetek másként!

Bergen meghajtotta magát.

- Kérem, engedje meg, hogy távozzam! Ebben az állapotban nem találkozhatom Hansszal. Gondolom, azért holnap, miután megnyugodtam, ismét eljöhetek. Nem akarom Hans barátságát is elveszíteni.

Eva Maria látta, hogy Bergen arca krétafehér. Egy kicsit meg is sajnálta. Valóban oly mélyek az érzései, hogy ennyire megviselte az elutasítás? A jó szíve nem engedte, hogy egyetlen vigasztaló szó nélkül bocsássa el.

- Sajnálom, hogy fájdalmat kellett okoznom önnek - nyújtotta engesztelőleg a kezét. - Természetesen bármikor eljöhet, mindig szívesen látjuk.

Bergen az ajkához vonta a lány kezét, és reszkető ajakkal megcsókolta, mint aki alig tud úrrá lenni az érzelmein.

Eva Maria aggódva nézett a távozó férfi után, s egészen addig járkált nyugtalanul fel s alá az udvaron, amíg Hans haza nem érkezett. Borongós hangulatában nem tűnt fel neki a bátyja sápadtsága, sem fáradt, lassú járása.

Hans Wendland vékonydongájú fiatalember volt, megnyerő arccal és nyílt, barátságos tekintettel. Sajnos nem múltak el felette nyomtalanul az egyetemi évek erőfeszítései, amikor a tanulás többnyire a négy fal közé kényszerítette, s bizony nem sok ideje maradt mozgásra, sportra. Ráadásul az itteni éghajlathoz sem sikerült igazán hozzászoknia. Tulajdonképpen mindig is hiányzott belőle az az életerős frissesség, ami a húgában megvolt.

Eva Maria üdvözölte a bátyját, aki gyengéden átkarolta a vállát, majd elindultak a házba. Az étkezőben Petronissa felszolgálta a vacsorát, majd visszavonult. Eva Maria végre összeszedte a bátorságát.

- Hans, mondanom kell valamit.

- Mi történt, Eva Maria? - nézett rá meglepetten a fiatalember. - Most látom csak, milyen izgatott vagy. Csak nem ért valami kellemetlenség?

- Az bánt, hogy fájdalmat kellett okoznom valakinek - sóhajtott fel gondterhelten a leány.

- Csakugyan? És kit bántottál meg?

- A barátodat, Bergent.

- Arturt? Ezek szerint itt volt?

- Igen, Hans. Nem akarok előtted titkolózni. Bergen itt járt, szerelmet vallott, és megkérte a kezemet.

- Tehát mégis beszélt veled - bólintott Hans, s közben enyhén elvörösödött. - Nem lett volna szabad!

- Te tudtál a dologról? - kérdezte csodálkozva a leány.

- Igen. Reggel összefutottam Arturral, és elmondta, hogy szeret téged. Mivel mindkettőtök anyagi helyzete kizárja a házasságot, arra kértem, hogy ne nyugtalanítson téged feleslegesen. Ennek ellenére, úgy látszik, nem hallgatott rám.

- Nekem azt mondta, hogy ma értesült róla, hogy örökölt. Erre azonmód hozzám sietett.

- Örökölt? - élénkült meg Hans. - Erről nem hallottam. Akkor hát nem áll semmi az utatokban.

- Külső akadály talán nem, de belső annál inkább! Nem szeretem Bergent, Hans, és ki is kosaraztam.

- Alaposan megfontoltad a döntésedet, Eva Maria? Hiszen ezek szerint gondtalanul élhetnél az oldalán.

- Ugyan már, Hans! Ez édeskevés ahhoz, hogy megmásítsam az elhatározásomat, és igent mondjak. De azért bánt, hogy fájdalmat okoztam neki. Nagyon szomorúnak látszott. De tudod, ez a hirtelen lánykérés úgy ért engem, mint derült égből a villámcsapás.

- Én is megdöbbentem, amikor ma reggel Artur megvallotta nekem, hogy szerelmes beléd. Soha nem vettem észre rajta.

- Én sem. És tudod, annál is inkább meglepett, mivel Petronissa éppen előtte újságolta el nekem, hogy Bergennek kedvese van.

- Kedvese? - nevette el magát Hans. - Erről semmit sem tudok. De ha még lenne is kedvese… Minket, férfiakat más fából faragtak, mint a nőket. Ha egy férfinak kedvese van, az még nem feltétlenül jelent szerelmet. A mostani barátnője tüstént eltűnik az életéből, ha Bergen rátalál álmai asszonyára. Ha csak emiatt mondtál nemet Arturnak, akkor…

- Nem! Egyáltalán nem erről van szó. Ezt csak ezért említettem, hogy megmagyarázzam a döbbenetemet. Bergen soha nem férkőzhet a szívemhez. Képtelen lennék szeretni. Mi több, be kell vallanom, bár eddig ezt rád való tekintettel elhallgattam, hogy kifejezettem ellenszenvesnek találom.

A fiatalember megsimogatta a húga kezét.

- Akkor ne erőltessük a dolgot, Eva Maria! A rokonszenvet éppoly kevéssé lehet kierőszakolni, mint a szerelmet. Elszomorít, hogy nem kedveled Arturt. Főleg azért, mert az örökség révén olyan helyzetbe kerül, hogy családot alapíthat. De természetesen sem befolyásolni, sem kényszeríteni nem foglak, hogy az érzéseid ellenében cselekedj. Azért sajnálom szegény fiút. Remélem, hogy a beszélgetésetek után is megmarad a barátságunk.

- Oly pótolhatatlan veszteség lenne számodra? - fürkészte Eva Maria nyugtalanul a fivére arcát.

Hans a tenyerébe támasztotta az állát, s egy ideig töprengve nézett maga elé.

- Artur nagyon kellemes társaság - mondta végül.

- Közös az érdeklődésünk. Te is tudod, milyen élvezetesen tud mesélni. Itt, messzi idegenben örül az ember, ha talál valakit, aki az otthonról mesél. Bergen nem sokkal a háború kitörése előtt jött el Németországból, ha jól emlékszem, 1914 tavaszán érkezett Brazíliába.

- Ezek csak külsőségek, Hans. Én azt szeretném tudni, vajon igaz barátság fűz-e hozzá, vajon a szívedhez is közel áll-e Bergen?

- A férfiak közti barátság inkább a jellembeli tulajdonságokon nyugszik, semmint az érzelmeken - nézett mosolyogva a húgára Hans.

Eva Maria felsóhajtott. Hál' istennek, Hans nem fogja túlságosan a szívére venni, ha Bergen esetleg elmaradozik, gondolta megkönnyebbülten, s visszamosolygott a fivérére.

- Felesleges a barátságotok miatt aggódnod. Bergen biztosított róla, hogy holnap újra eljön. Csak ma nem volt képes találkozni veled.

- El is hiszem! Szegény ördög! Bizonyára fájdalmasan érintette, hogy kosarat kapott. Egyébként mondott valami közelebbit is az örökségéről?

- Nem.

- Mindenesetre nagyon jól jött neki. A fizetéséből soha nem futotta egészen a kiadásaira. Tudom, hogy most is szorít nála a cipő.

- Akkor hát, csak örülhetünk, hogy rendeződik az anyagi helyzete. De láss hozzá végre a vacsorához, Hans! Szinte hozzá sem nyúltál az ételhez.

A fiatalember félretolta a tányért.

- Nincs étvágyam, Eva Maria. Egyáltalán nem érzem jól magam. Ólmosak a tagjaim.

- Csakugyan! Most látom csak, milyen sápadt vagy! - ijedt meg a leány. - Remélem, nem leszel beteg.

- Tudod, hogy a forró évszak mindig megvisel. Mivel ma este nincs vendégünk, azonnal nyugovóra térek, és megpróbálok aludni. Ez a legjobb orvosság. Kérlek, hozass nekem egy limonádét! Borzasztó szomjas vagyok.

- Máris megyek és elkészítem, Hans. Te pedig addig feküdj le!

- Igen, az lesz a legjobb - bólintott a fiatalember és ő is felállt az asztaltól.

Amikor Eva Maria nem sokkal később bevitte neki a limonádét, Hans már kényelmesen elnyújtózott az ágyban.

- Ne aggódj, most már sokkal jobban érzem magam! - mosolygott bágyadtan a húgára.

III.

Artur von Bergen zaklatott lelkiállapotban érkezett vissza a lakására. Nem azért, mintha igazán szerette volna Eva Mariát, ahhoz túlontúl számító volt, hogy bárkit is szeressen. Ám aznap reggel olyasmi jutott tudomására, ami egy csapásra szerfölött vonzóvá tette számára a leányt.

A német konzulátus alkalmazottjaként neki is a fülébe jutott a gazdag örökség híre, ami a Wendland testvérek ölébe pottyant. Magukhoz az örökösökhöz még nem jutott el a hír, mivel a konzul néhány napig távol volt, s az ő tiszte volt értesíteni őket. Bergen ezt az időt akarta kihasználni a leánykérésre. Most azonban, hogy Eva Maria kerek perec kikosarazta, szertefoszlottak a reményei.

A kis panzióba érve egyenesen a szobájába ment, és dühösen becsapta maga mögött az ajtót. Ráfordította a kulcsot, mert nem akarta, hogy bárki is zavarja, majd fogcsikorgatva levetette magát egy karosszékbe.

Amint ott üldögélt, semmibe révedő tekintettel, egyszer csak egy karcsú leányalak lépett elő a szoba belsejét leválasztó függöny mögül. A férfihoz szaladt, és átölelte a nyakát.

- Turry! - duruzsolta a fülébe szerelmesen.

Bergen olyan erővel lökte el magától, hogy a leány megtántorodott.

- Hagyj békén! - sziszegte a fogai között, felé sem pillantva.

A leánynak sikerült megkapaszkodnia az asztal sarkában, s most ott állt reszketve, esdeklő tekintettel nézve a férfira.

- De hát mi bánt, Turry? Miért vagy ilyen ideges? Megint nincs pénzed? Csak szidást és ütleget kapok tőled! Tudod, hogy szeretlek, Turry! Mondd, mit tegyek érted? Tudod, hogy a kedvedért kész vagyok lopni és gyilkolni is, ha kell! - kiáltotta sírástól elcsukló hangon.

Bergen durván megragadta a csuklóját.

- Már megint semmi! Érted? Semmi! Újra szertefoszlott egy remény! Soha nem jutok ki ebből a mocsárból. Ha ez sikerült volna, visszaköltözhettünk volna Németországba, és pompás fényűzésben élhettünk volna! Mind a ketten, érted? Nemcsak én, te is! - dörögte villámló tekintettel.

- Nekem mindegy, hol élünk, Turry. Én melletted mindenütt boldog vagyok! - suttogta szerelmesen a leány.

- Micsoda egyszerű lélek! Beéred azzal, hogy szerelmesen csüngsz rajtam. De nekem több kell, érted?! Nekem nem elég, hogy időnként a karjaidban kereshetek feledést a nyomorúságomra. Én magasra akarok törni, pénzt akarok, rengeteget! Élvezni akarom az életet! Most kitűnő alkalom nyílott volna rá. Kénytelen vagyok végignézni, ahogy ezeknek az álmodozó németeknek mesés vagyon hull az ölükbe, nekem meg semmi sem jut belőle. Az ég adta világon semmi! Felfogtad?

Margit Forster közelebb húzódott.

- Kinek az ölébe hull az a mesés vagyon, Turry? Csak nem annak a testvérpárnak, akiknél oly gyakran megfordulsz? Legnagyobb bánatomra…

- Féltékeny vagy? - nevetett fel gúnyosan a férfi. - Mert hébe-hóba sikerül náluk ingyen ebédhez jutnom? Igen ám, csakhogy cserébe végig kell hallgatnom annak a tudálékos kölyöknek az unalmas eszmefuttatásait. A húga pedig? Megnyugodhatsz, a te szépségednek a nyomába sem érhet. De lesz pénze, milliói! Ezt akarom megkaparintani, ezért kértem meg ma délután a kezét.

- Nem hagyhatsz el, Turry! - rogyott le a férfi lába elé Margit. - Nem vehetsz el mást! Inkább megölöm azt a másikat, hallod? - kiáltotta magánkívül.

Bergen belemarkolt zilált hajába, és hátrahúzta a fejét, hogy az arcába lásson. Izzó tekintetét Margitéba fúrta.

- Tényleg képes lennél ölni a kedvemért?

Margit görcsösen összepréselte az ajkát, majd bólintott.

- Nem lehetsz másé - suttogta kifulladva.

Bergen hirtelen lehajolt, és forrón megcsókolta.

- Van benned kurázsi, és szebb vagy bárkinél! - mondta szenvedélyesen, olyan pillantást vetve Margitra, amibe a lány beleremegett. - De mit keresel itt egyáltalán? Csak akkor gyere, ha hívlak! - taszította el magától váratlanul.

- Elemészt utánad a vágy. Már három napja nem láttalak, Turry.

- Tudod jól, hogy senki nem szerezhet tudomást a kapcsolatunkról!

- Tisztában vagyok vele - felelte csüggedten Margit. - Volt időm megtanulni, amióta megszöktem otthonról, hogy veled jöhessek.

Bergen vállat vont.

- Ennél nagyobb ostobaságot nem is tehettél volna! - vetette oda nyersen. - Maradtál volna odahaza!

- Odahaza? - Margit keze erőtlenül az ölébe hullott.

- Ezt pont te mondod? Hogyan maradhattam volna otthon, amikor mindent feláldoztam érted, és neked sem volt maradásod? Az édesanyám szíve megszakadt a bánattól! De én nem törődtem vele, mert csak te voltál a fontos! Csak annak örültem, hogy neked adhatom azt a pár ezer márkát, ami szegény anyámtól rám maradt.

- Csak nem szemrehányást teszel? - fortyant fel a férfi. - Az a néhány garas, amit sikerült összekaparnom, csak az én útiköltségemre volt elég. Te akartál mindenáron átkelni velem a tengeren, így neked kellett rá előteremtened a pénzt. Talán az is az én bűnöm, hogy itt is mindenhol éhbérért kell dolgoznom, így nem gondoskodhatok rólad?

Margit zavartan az órájára pillantott.

- Mennem kell, Turry. Egy óra múlva fellépésem van. Értem jössz, ha végeztem?

- Nem tudom. Ha nem leszek ott, akkor ma már ne zaklass! Át kell gondolnom, mitévő legyek, hogy nekem is csurranjon-cseppenjen a „barátaim” örökségéből. No, indulj és hagyj magamra végre!

- Csak még egy csókot, Turry!

- Hagyd már ezt az ostobaságot! Inkább arra ügyelj, hogy meg ne lássanak, amikor kimész!

Margit Forster felsóhajtott, és csendesen elindult az ajtó felé. Óvatosan kikémlelt az előtérbe. Odakint teljes csend és mozdulatlanság honolt. Vetett még egy utolsó, vágyakozó pillantást Bergenre, majd nesztelen léptekkel kiosont a folyosóra.

Miután egyedül maradt, Artur idegesen járkálni kezdett fel s alá a szobában. Gondolatban lepergette egész elrontott életét.

Évekkel ezelőtt, ugyanúgy, ahogy korábban az apja, s annak előtte a nagyapja, német katonatisztként kereste a kenyerét. Nincs mit szépíteni: szegény katonacsaládból származott, se az elődeinek, se neki nem sikerült meggazdagodniuk. Fiatal tisztként kénytelen volt beérni a családjától kapott nyomorúságos váltóval, miközben mindig is mohó kapzsiság emésztette a pénz és a fényűzés után. Végül, csak hogy valamiképp javítson kilátástalan anyagi helyzetén, szerencsejátékra adta a fejét. Ám a várt eredmény elmaradt. Erre megpróbálkozott a „corriger la fortune” nevű játékkal, amiben sorra nyert, mert csalt. Csillapíthatatlan étvággyal habzsolta az élet gyönyöreit.

Akkoriban ismerte meg Margit Forstert is. A leány fiatal, ártatlan teremtés volt, és lélegzetelállítóan szép. Bergen azonnal felfigyelt rá. A következmények átgondolása nélkül meghódította a szívét, majd magával rántotta a romlásba. Margit mindenhová vakon követte az imádott férfit, aki végül földönfutóvá és otthontalanná tette. Elvitte a kétes kalandjaira is, amíg egyszer rajta nem vesztett a csaláson, és szégyenszemre le kellett szerelnie. Az ezredes csak az ezred hírnevének megőrzése miatt nem folytatta le a vizsgálatot, különben Bergen börtönbe került volna. Nem maradt más választása, mint elutazni a tengerentúlra. Margit Forster, aki nem sokkal előtte veszítette el az édesanyját, vele tartott. Először Brazíliába mentek, ahol megint csak rengeteg kalandban volt részük. Nem gondoltak a jövővel, csak a pillanatnak éltek. Városról városra vándorolva jutottak el Argentínába és végül Chilébe.

Röviddel azután, hogy Santiagóba érkeztek, Bergen megismerkedett Hans Wendlanddal. A fiatalember elvitte az otthonába, és önzetlen vendégszeretettel vette körül, amit Bergen azóta is maradéktalanul kihasznált. Wendland még állást is szerzett neki a konzulátuson. Igaz, hogy az állás szerényen jövedelmezett, de így is majdnem annyit keresett, mint Hans, aki vele ellentétben éveken keresztül keményen tanult, hogy vigye valamire.

Bergen mindezért csak üres szavakkal mondott Hans Wendlandnak köszönetet, ám a szíve mélyén hálát soha nem érzett. Csúnyán kihasználta a szerencsével szintén hadilábon álló fiatalembert. Mint mindig, most is csak azt nézte a másik emberben, hogy miképp tud hasznot húzni belőle. Nála a barátság csak addig tartott, amíg valamilyen érdeke fűződött hozzá. Nem meglepő hát, hogy a Wendland testvérek értéke óriásit nőtt a szemében, amikor megtudta, hogy milliós örökség várományosai. Most, miután kudarcot vallott a terve, hogy Eva Mariát magához bilincselje, lázasan törte a fejét, miképpen tudna mégis a testvérek vagyonából részesedni.

Ezernyi gondolat ötlött fel benne, majd sorra el is vetette valamennyit, mígnem az egyik végül elfogadhatónak tűnt. Ha neki nem sikerült Eva Mariát megnyernie, akkor nem marad más hátra, Margitnak kell színre lépnie. Margit elég szép ahhoz, hogy elbűvölje Hans Wendlandot. Ő pedig majd okosan a maga javára fordítja a helyzetet. S hogy Margit mit szól majd mindehhez? Nem számít! Azt teszi, amit parancsol neki, és kész!

IV.

Amikor másnap reggel Hans Wendland felkelt, semmivel sem érezte magát jobban, mint az előző este Eva Maria próbálta rábeszélni, hogy maradjon ágyban de Hans hallani sem akart róla.

- A friss levegőn majd magamhoz térek, húgocskám. Egyébként is halaszthatatlan munkám van a hivatalban. Egy új építkezésen dolgozik a kormány, úgyhogy mindenkinek akad dolga bőven. Biztos előléptetést remélhetek, ha most összeszedem magam. Borzasztó, hogy nem szűnik ez az átkozott fejfájás! Kérlek, szólj Luciának, hogy főzzön egy jó erős kávét! Az talán segít.

Hans megivott két csésze erős feketét, és egy-két falatot is leerőltetett a torkán. Aztán elbúcsúzott a testvérétől, és fáradt, ólmos léptekkel útnak indult.

Eva Maria aggódva nézett utána. Gyorsan megbeszélte Luciával a bevásárlást, utasításokkal látta el Petronissát, majd ő is elment hazulról, hogy nyelvórákat adjon. A tanítás végeztével dél körül ért haza.

Hans még nem volt otthon, de kisvártatva ő is megérkezett. Még mindig nagyon elesettnek látszott. Persze azt mondta, hogy jobban érzi magát, csak hogy ne fokozza a húga aggodalmát. Bár még most sem volt étvágya, végül nagy nehezen sikerült magába erőltetnie némi ételt.

Éppen véget ért az ebéd, amikor betoppant Bergen.

- Előbb te beszélj vele, Hans, és küldj értem, ha szükséges - mondta a leány sietve, amikor az ablakon át megpillantotta a közeledő férfit.

Hans egyetértően bólintott, Eva Maria pedig visszavonult a szomszédos szobába.

A fiatalember kiment a vendég elé, aki még most is nagyon bánatos képet vágott.

- Bocsáss meg, ha alkalmatlankodom - szólalt meg Bergen restelkedve.

- Egyáltalán nem zavarsz, Artur! - nyújtotta a kezét Hans. - Gyere, foglalj helyet!

Bergen szomorúan körbepillantott, majd nagyot sóhajtva leült a fiatalemberrel szemben.

- Gondolom, hallottál róla, mi történt tegnap?

- Igen, Artur. A húgom elmesélte, hogy megkérted a kezét, és kénytelen volt nemet mondani. Borzasztóan sajnálom.

- De nem tudsz nekem segíteni, ugye? Mit gondolsz, nem tudnád Eva Mariát mégis rábírni valamiképp, hogy jöjjön hozzám feleségül? - kérdezte esdeklő tekintettel.

- Nem, barátom, ebbe sajnos én nem szólhatok bele - rázta meg a fejét Hans. - Ebben a kérdésben Eva Mariának egyedül kell döntenie. Azt hiszem, badarság lenne tőlem, ha megpróbálnám befolyásolni. Nem szerelmes beléd. Márpedig az olyan nők, mint a húgom, kizárólag szerelemből házasodnak.

- Keserűen csalódtam, Hans - horgasztotta le a fejét Bergen.

- Roppantul sajnálom, szegény barátom.

- Felejtsük el! - legyintett Artur. - Talán túl sok is lett volna a jóból… Beszéljünk inkább másról!

- Valóban örököltél, Artur? - kapott a szón Hans. Eva Maria valami ilyesmit mesélt tegnap. Látod, én meg azt hittem, nincsenek is rokonaid. Lehet, hogy csak rosszul emlékszem?

- Egy nagyon távoli rokonom hagyta rám a vagyonát - hazudta rezzenéstelen arccal Bergen. - Sejtelmem sem volt a létezéséről. Roppant boldoggá tett volna az örökség, ha ezáltal a húgod jólétét biztosíthatom. Így csak feleannyit ér.

- Mégis mennyire rúg az összeg?

- Arra épp elég lenne, hogy valami értelmes dologba kezdjek - vonta meg a vállát Bergen. - Eva Mariával hazatérhettünk volna Németországba, és te is velünk jöhettél volna.

- Derék barátom! - ragadta meg Hans a kezét. - Hálás vagyok a nagylelkűségedért, annak ellenére is, hogy másképp alakultak a dolgok.

- Az örökség mit sem ér, ha nem oszthatom meg veletek. Legalább a reményt hagyd meg nekem, hogy elkísértek Németországba! Igazság szerint kerülnöm kellene a házatokat és Eva Mariát, de nem bírom megtenni. Legalább néha látnom kell!

- Szegény barátom! - ölelte át Hans együtt érzőn Bergen vállát. - Hát ennyire szereted őt? És egyesek még azt állították, hogy már van valakid!

Bergen alig észrevehetően összerezzent, de hamar visszanyerte az önuralmát.

- Hogy van valakim? Ki állít ilyen sületlenséget? - adta az ártatlant.

- Eva Maria hallotta Petronissától, a cselédlánytól. Ő mesélte, hogy egy fiatal táncosnő, aki egy kikötői mulatóban szokott fellépni, rendszeresen meglátogat a lakásodon. Állítólag látott is téged a hölgy társaságában. Ma délelőtt magam is hallottam, hogy valóban szerepel egy német táncosnő az egyik revü műsorában. Esetleg tényleg ismered?

Bergen kurtán felnevetett.

- Úgy látszik, Santiagóban is szeretnek pletykálni az emberek, és persze rögtön a legrosszabbat feltételezik a szomszédjukról. Nos, a kedves Petronissa története ezúttal mégsem teljesen légből kapott. Románcról persze szó sincs, de egy német honfitársnőm, aki táncolással keresi a kenyerét, valóban kért tőlem segítséget. Képzeld el, csalárd módon Argentínába csábították. Otthon azt ígérték neki, hogy nevelőnőként dolgozhat. Itt derült csak ki, hogy egy gazember tisztességtelen szándékkal vetette ki rá a hálóját. Végül szerencséje volt, és sikerült megszöknie a férfitól, mielőtt még túl késő lett volna. Csakhogy egyetlen fillér nélkül maradt egy vadidegen országban. Mivel éhen halni nem akart, és nem volt más választása, elszegődött táncosnőnek. Ő maga mesélte el nekem mindezt, s hogy nem hazudik, bizonyítékokat is mutatott, hivatalos papírokat, leveleket… Hallotta, hogy a konzulátuson dolgozom, és abban reménykedett, hogy segíthetek rajta. Szeretne visszatérni Németországba, de nincs pénze az útiköltségre, és rokonai sincsenek odahaza, akik megelőlegezhetnék neki. Látszik, hogy jó házból származik és kifogástalan nevelésben részesült, de mostanra teljesen elszegényedett. Talán az örökségem lehetővé teszi, hogy segítsek neki.

Hans figyelmesen hallgatta.

- Hallatlan, hogy az ilyen gazemberek nincsenek rács mögött - sziszegte a foga közt felindultan, és ökölbe szorult a keze. - Sajnos mindig akadnak hiszékeny lelkek, akik lépre mennek. Ha valóban úgy gondolod, hogy tisztességes a hölgy, akkor mindenképpen segítenünk kell rajta.

- Kezeskedem érte.

- Ezt meg kell beszélnem a húgommal is. Idehívhatom? Képes vagy találkozni vele?

- Mindig felüdít Eva Maria társasága. Kérlek, küldess érte!

Amikor pár perccel később Eva Maria megérkezett, Bergen eléje sietett.

- Megkérhetem, Eva Maria kisasszony, hogy felejtse el a tegnap történteket? Engedje meg, hogy a jövőben is odaadó barátja maradjak!

- Mindent el fogok követni, hogy elfeledtessem a csalódást, amit okoztam önnek - nyújtotta a kezét mosolyogva a leány.

Eva Maria letelepedett a férfiak közé, s látszólag ugyanolyan csendes egyetértésben folyt köztük a társalgás, mint korábban bármikor. Hans mesélt a húgának a szegény, szerencsétlenül járt táncosnőről, és az önzetlen Eva Maria szíve azonnal megtelt a leány iránti részvéttel.

- Feltétlenül segítenünk kell rajta! Vajon mit tehetnénk? Legközelebb hozza el magával őt is, Bergen úr! Talán segíthetünk valahogy az ifjú hölgyön.

Bergen kezet csókolt Eva Mariának.

- Az ön szíve aranyból van, mindig is tudtam. Akkor hát, engedelmével, elhozom önökhöz Margit Forster kisasszonyt. Szegényke biztosan nagyon fog majd örülni. Mikor mutathatom be önöknek?

- Amikor óhajtja.

- Esetleg már holnap?

- Megkérném rá. Remélhetőleg holnapra Hans is jobban érzi magát.

- Csak nincs valami baj, kedves barátom? - pillantott Bergen meglepetten a fiatalemberre.

- Tegnap óta pocsékul érzem magam, és fogalmam sincs, mitől - tárta szét a kezét tanácstalanul Hans.

- Valószínűleg túlhajszoltad magad. Az utóbbi időben nagyon sokat dolgozol. Ráadásul ez a kánikula! Hál' istennek, hamarosan hűvösebbre fordul az idő. Az majd jót tesz neked is - mondta Bergen együttérzést színlelve.

- Remélem - bólintott Hans. - Mindenesetre hozd magaddal holnap Forster kisasszonyt. A húgom örülni fog neki, és biztosan szeretettel fogadja majd. Amit bátran meg is tehet, hiszen kezeskedsz érte, nem igaz?

Bergen udvariasan meghajolt, s a testvérek így nem láthatták mohó tekintetének diadalmas villanását.

Hans Wendland állapota csak nem javult. Másnap reggel összetörtrn ébredt, és alig bírt felkelni az ágyból. De mert nagyon féltette az állását, s oly régóta vágy már az előléptetésre, végül csak összeszedte magát.

Miközben reggeliztek, küldönc érkezett a konzulátusról egy, a Wendland testvéreknek címzett levéllel. Hans aláírta az átvételi elismervényt, s miután a küldönc távozott, csodálkozva nézett hol a húgára, hol a borítékra.

- Mi lehet ez, Hans? - kérdezte Eva Maria aggodalmas arccal.

A fiatalember bágyadt mosollyal a húga elé tolta a levelet.

- Olvasd el te, Eva Maria, neked is szól! Nekem amúgy is táncolnak a betűk a szemem előtt. Nem akarom megerőltetni magamat.

Eva Maria szorongva megsimogatta a bátyja kezét.

- Lehet, hogy valami súlyos betegség bujkál benned.

- Csak nyugalomra van szükségem, s hogy enyhüljön végre ez a forróság - legyintett Hans. - No de olvasd végre! Vajon mit akarhat tőlünk a konzulátus? Amikor megpillantottam a küldöncöt, először azt hittem, Arturtól hoz üzenetet. De ez egészen hivatalosnak tűnik, és a kézírás is idegen.

Eva Maria oldalát is furdalta a kíváncsiság, gyorsan kinyitotta hát a borítékot, és olvasni kezdett:

„Johannes Albert Erich Wendland úr és a húga, Eva Maria Simonia Wendland kisasszony ezennel megtétetnek a németországi Bréma városbeli Christian Römer nagykereskedő örököseinek. Az örökség a Römer cégből és leltárba vett javaiból, egy brémai házból, egy brémai uradalomból, valamint mintegy kétmillió márka készpénzből áll.

A közelebbi dokumentumok és az örökösödési eljárás végrehajtója által küldött csekk átvétele céljából a Wendland testvérek kéretnek az ügyfélfogadási időben a Német Konzulátuson megjelenni, vagy maguk helyett meghatalmazottat küldeni.

A Santiagói Német Konzulátus”

Eva Maria egyre lassabban olvasott, s amikor a végére ért, elkerekedett szemmel nézett a bátyjára. Minden csepp vér lefutott az arcából.

- Hans! - rebegte elfehéredő ajakkal.

- Mi a baj, Eva Maria? - A fiatalember rémülten kapta ki a kezéből a levelet.

- Olvasd, Hans, olvasd!

Hans idegesen olvasni kezdett. Amikor a sorok végére ért, döbbenten meredt a húgára.

- Eva Maria! Te érted ezt? Christian Römer, édesanya bátyja ránk hagyta az örökségét! Micsoda mesés vagyon!

Eva Maria a fejét csóválta. Hirtelen mindketten felugrottak, és megölelték egymást.

- Hans! Hans! Hazatérhetünk Németországba!

Bárcsak a szüléink is megérhették volna! - zokogott leány.

- Drága kishúgom! - Hans reszkető kézzel simogatta Eva Maria haját. - Bárcsak ne lennék ilyen gyenge! Nem tudom igazán kimutatni, mennyire örülök - mondta halkan, és erőtlenül rogyott egy karosszékbe.

Eva Maria letérdelt, és sírva-nevetve átölelte a testvérét.

- Drága bátyám! Csak a hirtelen örömtől hagyott el az erőd! Egyikünk sem számított ilyen hírre. Most azonban nem engedem, hogy bemenj a hivatalba. Mindjárt átküldőm Petronissát, hogy mentsen ki. Mostantól nem kell az egészséged rovására hajszolnod magad. Rögtön elküldetek a német orvosért, hogy írjon fel neked valami erősítőt. Te meg nyugodtan fekve maradsz, és pihensz. Szegénykém, a kezed úgy reszket, mintha hideglelésed lenne.

- A meglepetés teszi - mosolygott Hans haloványan.

- Képzeld csak el, egy csapásra gazdagok lettünk, dúsgazdagok! Úgy látszik, édesanya fivére a halála előtt belátta, mennyire igazságtalanul bánt a húgával, s így akart mindent jóvátenni. Nem, most aztán végképp nem akarok megbetegedni!

Eva Maria leült mellé, és megfogta a kezét.

- Micsoda nagyszerű érzés, hogy többé nem kell garasoskodnunk! De ugye igaz, ami a levélben áll?

- Bizonyára, hiszen hivatalos irat. Felesleges nyugtalankodnod.

- Tudod, Hans, ha valóban megkapjuk az örökséget, akkor segítenünk kell azon a szerencsétlen leányon, akiről Bergen beszélt. Egyre csak ő jár az eszemben.

- Gondoskodni fogunk róla - bólintott a fivére mosolyogva.

Izgatottan beszélgettek még egy darabig, bár Hans rosszulléte továbbra sem akart szűnni. Az mindenesetre jólesett neki, hogy továbbra is nyugodtan, lehunyt szemmel ülhetett a támlás karosszékben, s nem kellett ebben a forróságban az építkezésre rohannia.

Eva Maria gyorsan írt egy levelet, amelyben kimentette Hansot a munkahelyén. Amikor elkészült vele, máris elküldette Petronissával, maga pedig egy kancsó hűsítő limonádét készített a betegnek.

- Próbálj aludni egyet, Hans! Én is itthon maradok. Petronissa lemondja a mai nyelvóráimat. Túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy oda tudnék figyelni a tanításra. Minden gondolatomat az imént kapott hír tölti ki. Nemsokára Németországba utazunk… El tudod ezt képzelni, Hans?

- Egyelőre csak nehezen. Milyen furcsa, hogy Bergenhez hasonlóan váratlanul nekünk is mesés örökség hullott az ölünkbe. Artur nagyot fog majd nézni! A véletlenek egybeesése. Talán vele együtt utazhatunk az óhazába. Hogy fog örülni!

Ezen a napon a Wendland testvérek nem érzékelték az idő múlását. Bár Hans továbbra is nagyon gyenge és bágyadt volt, a pár óra alvástól legalább a fejfájása elmúlt. A gazdag örökség kilátása is javított valamicskét a közérzetén. Késő délután, amikor Bergen megérkezett Margit Forsterral, már ismét a nappaliban üldögélt, s a délelőttihez képest sokkal jobb hangulatban volt. Amikor megpillantotta a gyönyörű Margitot egy pillanatra elállt a lélegzete. Még soha nem látott ilyen szép lányt. Megigézve nézte, és a varázsa egészen a hatalmába kerítette.

Margitnak ez alkalommal olyan ruhát és frizurát kellett viselnie, amilyet Bergen megparancsolt. Csakugyan nagyon megható látványt nyújtott, ahogy ott állt sápadtan és félénken a testvérek előtt. Még csak színészkednie sem kellett, anélkül is megindító varázs sugárzott egész lényéből. Elfogódottan pillantott Hansra, amikor a fiatalember felkelt, hogy üdvözölje. Amint az ibolyakék szempárba nézett, Hans úgy érezte, mintha a mennyországban járna.

Margit jó benyomást tett Eva Mariára is, aki meleg barátsággal fogadta a csendes, szerény teremtést, majd Bergennel együtt ott marasztalta vacsorára.

Étkezés közben Hans beszámolt a konzulátusról érkezett levélről.

- Milyen kár, hogy nem én foglalkoztam az üggyel! - adta az ártatlant Bergen. - Micsoda öröm lett volna, ha személyesen adhatom át a jó hírt! - tette hozzá lelkendezve, majd túláradó szívélyességgel gratulált Wendlandéknak.

Eva Maria barátságosan megsimogatta Margit kezét.

- A bátyám és én hamarosan útra kelünk Németországba, hogy intézkedjünk az örökség ügyében. Bergen úrtól hallottam, hogy ön is szívesen visszatérne a hazájába, csak nincs elég pénze. Kérem, engedje meg, hogy magunkkal vigyük!

Margit zavarba jött. Fájdalom hasított a szívébe, amikor felismerte, milyen kedves teremtés Eva Maria. Úgy érezte, hogy a jólelkű, bájos leány bármelyik férfit képes megigézni, s ettől a gondolattól újult erővel támadt fel benne a féltékenység. Fájdalmas pillantást vetett Bergenre, aki igyekezett mihamarabb közbelépni, mert rájött, mi zajlik Margit szívében.

- Vonakodás nélkül elfogadhatja az ajánlatot, Forster kisasszony. Jólelkű, nemes emberek között van, akik örülnek, ha segíthetnek. Engem is számtalanszor elhalmoztak a jóságukkal, amiért örök hálával tartozom nekik. Örömömre szolgál, hogy sikerült Wendland úr és a kisasszony figyelmébe ajánlanom a kegyed sorsát. Most teljesülhet a szíve vágya, és visszatérhet az óhazába. Akár együtt is utazhatunk mindannyian.

Margit egyáltalán nem kívánkozott vissza Németországba, de óvakodott attól, hogy erről beszéljen.

- Nem tudom, elfogadhatok-e önöktől ily önzetlen áldozatot - pillantott félénken Eva Mariára.

Hans csillogó szemmel figyelte a szép Margitot. Szíve vadul kalapált.

- Boldoggá tesz bennünket, ha elfogadja az ajánlatunkat, Forster kisasszony - mondta előrehajolva, hogy nyomatékot adjon a szavainak. - Oly váratlanul szakadt a nyakunkba a szerencse, hogy egyelőre fel sem fogjuk. Mi magunk is jól tudjuk, mily gyötrelmes a honvágy, ha az ember nem lát reményt a hazajutásra Leghőbb vágyunk, hogy a boldogságunkat másokkal is megosszuk. Nem utasíthatja hát vissza a szívből jövő ajánlatot, egyszerűen nem hagyjuk, hogy visszautasítsa! A kisasszony velünk jön Németországba, és kész. Ezenkívül szeretném, ha már most is elfogadj tőlünk némi baráti segítséget. Bergen barátom mesélte hogy a kisasszony egy lelkiismeretlen gazember miatt milyen súlyos helyzetbe került, és emiatt méltatlan munkát kényszerült vállalni. Jól mondom?

A baráti szavak hallatán Margit szemét elfutotta a könny. Érezte, hogy az igaz együttérzés nemes szívből fakad.

- Így van - suttogta.

- Ha a kisasszonyra nézek, és elképzelem, hogy félrészeg matrózok előtt kénytelen táncolni… Nem, ez nem mehet így tovább! - rázta meg a fejét indulatosan Hans. - Kérem, szabaduljon meg mielőbb ezektől a méltatlan kötöttségektől!

Margit bátortalanul nézett Wendland tiszta, csillogó szemébe.

- Hogyan hálálhatnám meg az önök jóságát? - kérdezte csendesen.

- Ha úgy érzi, hogy köszönettel tartozik, akkor rója le azzal, hogy igent mond az ajánlatunkra.

- A bátyámnak igaza van, Forster kisasszony - szólalt meg Eva Maria. - Többé nem léphet fel abban a mulatóban. Költözzön hozzánk, amíg el nem hagyjuk Santiagót! Van egy szabad szobánk, amit akár már holnap elfoglalhat. Legyen a vendégünk az indulásig!

Margit megrémült az ötlettől. Az ajkába harapott, és kétségbeesetten tördelte a kezét. De Bergen pillantása engedelmességre kényszerítette.

- Nagy… nagylelkű ajánlat, Wendland kisasszony - szólalt meg akadozva. - Nem ismer engem, és azon kívül, hogy bajban vagyok, semmit sem tud rólam. Mégis megosztaná velem az otthonát.

Hans hálás pillantással köszönte meg Eva Maria segítségét, majd az elbűvölő Margithoz fordult.

- Ezen nem kell csodálkoznia, Forster kisasszony! Amikor annak idején Chilébe érkezett a családunk, az itteni honfitársaink minket is nagy vendégszeretettel fogadtak. Mi, németek összetartunk. Azonkívül Bergen barátom, aki többet tud kegyedről, kezességet vállalt az ön személyéért. Ennyi elég nekünk. Tudjuk, hogy önhibáján kívül került bajba. Költözzön nyugodtan hozzánk! Legyen a vendégünk, amíg visszatérünk a szülőföldünkre!

- Így nincs más választásom, mint hálásan elfogadni az önök jóságát - mondta Margit lehajtott fővel.

Hans lelkében forró boldogság gyűlt. Fellélegezve Bergenhez fordult.

- Remélem, te is velünk tartasz, Artur!

- Semminek nem örülnék jobban, drága barátom - sóhajtotta Bergen. - Csak azt nem tudom, sikerül-e addigra előteremtenem az útiköltséget. Ahogy már meséltem neked, szerény örökségem, amely nem mérhető a tiédhez, mindössze egy építési telek egy német kisvárosban. Utána kell néznem, hogy kaphatok-e rá kölcsönt.

- Feltéve, hogy az örökségünk valódi, amiben nem kételkedem - nyúlt a barátja keze után jóságos mosollyal Hans -, van egy érvényes csekkünk is. Ha összeg mégsem lenne elég, akkor is nehézség nélkül vehetünk fel pénzt az örökségünk terhére, hogy mindnyájan hazajuthassunk Németországba. Azonkívül felszámoljuk az itteni háztartásunkat, és mindenünket eladjuk. Pénzben tehát nem lesz hiány, így magától értetődik, hogy neked is jut belőle annyi, amennyire szükséged van.

Bergen diadalmas mosollyal szorította meg Hans kezét, hiszen minden a tervei szerint haladt. Az események maguktól úgy alakultak, ahogy szerette volna.

Sokáig maradtak még együtt, hirtelen rengeteg megbeszélnivalójuk akadt. Hans mindvégig csillogó szemmel fürkészte Margit Forster bájos arcát. Az elragadó leány láttán elfeledkezett a rosszullétről. Arca kipirult, és frissebbnek tűnt, mint az elmúlt napokban bármikor.

Eva Maria egy idő után mégis elnézést kért a vendégektől, mert mint mondta, a bátyjának ideje visszavonulnia és lepihennie. Hans hevesen tiltakozott, ám Margit tüstént indulni készült.

- Nem akarok tovább alkalmatlankodni - mondta illedelmesen.

Hans megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett.

- Egyáltalán nem alkalmatlankodik, Forster kisasszony. A húgom túlságosan aggódik értem. Kérem, maradjon még!

- Valóban mennem kell. Egy óra múlva fellépésem lesz.

Hans számára elviselhetetlen volt ez a gondolat.

- Mondjon fel a mulatóban! Ha lehet, még ma este! - mondta sürgetően.

- Elkísérem Forster kisasszonyt, és személyesen beszélek a mulató tulajdonosával - szedelőzködött Bergen is.

- Helyes, Artur! - bólogatott buzgón Hans. - Nézd meg, mit tehetsz, hogy Forster kisasszony kiszabaduljon ebből a méltatlan helyzetből! Nem szabad többé ott táncolnia! Ugye, holnap is megtisztel minket a társaságával, Forster kisasszony? - kérdezte ismét a lányhoz fordulva.

- Eljövök, ha szívesen látnak - felelte Margit, Eva Mariára pillantva.

- Akkor hát holnap - bólintott a másik leány barátságosan.

Margit roppant tartózkodóan búcsúzott a Wendland testvérektől, majd Bergenhez fordult.

- Nagyon kedves öntől, Bergen úr, hogy elkísér a mulatóba, és beszél a tulajdonossal. Nagydarab férfi, és félek tőle.

- Én is kegyeddel tartanék, ha egészséges lennék - tette hozzá Hans együtt érzőn.

- Nem, ezt semmiképpen nem fogadnám el, Wendland úr. Akkor hát, mielőbbi jobbulást kívánok! A viszontlátásra!

- A holnapi viszontlátásra! - mondta a fiatalember és csókot lehelt Margit kezére.

Bergen éberen figyelte minden rezdülését, majd roppant elégedetten távozott Margit oldalán.

V.

Másnap reggel Hans a húga kíséretében elvánszorgott a konzulátusra, bár sokkal rosszabbul érezte magát, mint előző nap. Először is tájékoztatták őket az örökség részleteiről, majd a konzul ott helyben átadott egy százezer márkás csekket. Az összeget egy santiagói bankba utalták át, ahol rögtön hozzáférhettek. Georg Halmar egy levelet is mellékelt a csekkhez. Eszerint az összeget az örökhagyó kívánságára utalta át Wendlandéknak, hogy rendezhessék esetleges kötelezettségeiket, majd mihamarabb útra kelhessenek Németországba.

A levél nagyon barátságos hangvételű volt. Az írás végén Georg Halmar hangot adott reményének, miszerint a Halmar és a Römer család jó viszonya a jövőben is fennmarad.

Wendlandék azt sem tudták, hova legyenek örömükben. Csillogó szemmel néztek egymásra, és zavartan köszönték meg a konzul segítségét.

Miután elbúcsúztak, és kifelé indultak a konzulátus széles folyosóján, mintegy véletlenül Bergen lépett ki az egyik ajtó mögül. Hans elújságolta neki a híreket, és mosolyogva megmutatta a csekket.

- Látod, Artur, már ez a csekk elegendő lenne a boldogságunkhoz. Pedig ez csak egy kis előleg. így mindnyájan együtt utazhatunk. Ugye segítesz nekem az előkészületekben, mert még mindig nyomorultul érzem magam.

- Mindent elintézek, barátom - ajánlkozott készségesen Bergen. - Menj csak nyugodtan haza, és feküdj le! Délután átmegyek hozzátok.

Hans bólintott.

- Mire jutottatok Forster kisasszonnyal? Sikerült felmondania?

- Csupán annyit tudtam kiharcolni, hogy április elsejével léphessen ki, különben ezer peso bánatpénzt kellett volna fizetnie.

Wendland megindultan ragadta meg Bergen kezét.

- Fizesd ki, Artur! Nem akarom, hogy a kisasszony részeg matrózok előtt táncoljon. Már a gondolat is kibírhatatlan! - tört ki belőle rekedten.

Éva Maria aggódva figyelte a bátyját, majd Bergenre nézve bólintott.

- Tegyen, ahogy a bátyám óhajtja - kérte.

Bergen villámgyorsan átgondolta, hogy imigyen ezer pesót vághat zsebre, hiszen Margitot ingyen is el fogják engedni.

- Rendben van, Hans - mondta mindenesetre gondterhelt ábrázattal.

Elbúcsúztak, majd Eva Maria hazatámogatta a bátyját. Akárcsak Bergen, ő is észrevette már, hogy Hans első pillantásra beleszeretett Margit Forsterba. De egy percig sem nyugtalankodott emiatt. Margit neki is nagyon rokonszenves volt, s az őszinteségében sem kételkedett. Az örökségnek hála, Hansnak sem kellett Margit szegénysége miatt aggódnia. Eva Mariát sokkal inkább a bátyja állapota aggasztotta. Érezte, hogy Hans alig bírja tartani magát. Elhatározta, hogy amint hazaérnek, orvosért küld, bármennyire tiltakozik is a fivére.

Odahaza a fiatalember azonnal ágyba feküdt, és Eva Maria elhivatta az orvost. Késő délutánig kellett várniuk, mert a német orvos, az egyedüli, akiben a leány megbízott, éppen vidéken volt.

Végre-valahára megérkezett a doktor. Figyelmesen megvizsgálta a beteget, ám rezzenéstelen arca semmit nem árult el Hans állapotáról. Amikor végzett, gondosan megigazította a párnát a fiatalember feje alatt, és biztatóan bólintott.

- Néhány napig ágyban kell maradnia, Wendland úr. Nagyon szófogadónak kell lennie, hogy mihamarabb túl legyen a nehezén.

Hans lázban égő szemekkel pillantott fel rá.

- Meg fogok halni, doktor úr?

- Ugyan már! - mosolyodott el az orvos. - Ott azért nem tartunk! De most pihenjen! Majd ellátom a húgát tanácsokkal, maga csak aludjon nyugodtan! Az alvás a legjobb orvosság.

Megnyugtatón bólintott, aztán intett Éva Mariának, hogy kövesse.

A szomszédos szobában Éva Maria nagyon megrémült az orvos komor tekintete láttán.

- Doktor úr, mi baja van a bátyámnak? - kérdezte reszketve.

Az orvos megfogta a leány kezét.

- Legyen erős, kisasszony! Az édesapja betegsége idejéről emlékszem, hogy maga nagyon bátran tud viselkedni.

- Annyira komoly a dolog?

- Fel kell készülnie, hogy a bátyja súlyos beteg.

- Mi a baja?

Az orvos habozott egy keveset.

- Tífusz - mondta végül halkan.

Eva Maria megtántorodott. Az édesapját ugyanez szörnyű betegség vitte el. Most a bátyja lesz a következő áldozat?

- Nem, ez nem lehet, doktor úr! - nyögte elszoruló torokkal. - Csak ne ez a borzalmas betegség, amibe édesapa is belehalt!

A doktor megfogta a leány vállát, és gyengéden megrázta, mintha magához akarná téríteni.

- Nyugalom és bátorság, Eva Maria kisasszony! Erre van most szüksége. Szedje össze magát, nehogy kegyed is megkapja a ragályt!

A leány félénken emelte fel a tekintetét.

- Ezek szerint Hans komoly életveszélyben van? - kérdezte sápadtan.

- Nem akarok hazudni - sóhajtott a férfi. - Ha a láza tovább emelkedik, ami sajnos valószínű, akkor lehetséges, hogy a szíve felmondja a szolgálatot. Hansnak gyenge a szíve, amúgy sincs vasból a szervezete. De még korai feladni a reményt. Mindenesetre fel kell készítenem kegyedet a legrosszabbra is. Remélhetőleg nem következik be. Gondos ápolásban nem lesz hiány. Még ma este átküldök önökhöz egy ápolónőt.

- Magam akarom ápolni a bátyámat, doktor úr - felelte Eva Maria, lassan magához térve.

- Ez meghaladja a kisasszony képességeit - tiltakozott az orvos. - Az ápolónőnek esetleg injekciót kell beadnia, ha a beteg keringése leállással fenyeget. Ebben kegyednek nincs gyakorlata.

Az orvos további utasításokat adott, receptet írt, majd elmagyarázta a leánynak, mit kell tennie, amíg megérkezik a segítség. Mondott még néhány biztató szót, aztán távozott.

Eva Maria dermedten nézett utána.

A döbbenettől támolyogva nyitott ajtót, amikor Bergen megérkezett.

- Bergen úr, a bátyámnak tífusza van - mondta elhaló hangon.

A férfi elfehéredett.

- Micsoda csapás!

Eva Maria látta rajta, mennyire megdöbbentette a hír, és az igaz barátság jelének vélte.

- El sem tudja képzelni, mennyire megrémít a szörnyű bizonyosság! Az édesapánkat ugyanez a kór ragadta el.

- Együtt érzek a kisasszonnyal - nyúlt a lány keze után Bergen. - Én is porig vagyok sújtva. Hans az egyetlen barátom, a többit elsodorta mellőlem a sors. Kérem, szóljon bátran, ha bármit tehetek önért.

Eva Maria hálásan megszorította a férfi kezét. Ebben az órában Bergen jelenléte, barátsága vigaszt jelentett számára.

- Ha szükségem lesz önre, keresni fogom, Bergen úr. Egyelőre elboldogulok a segítsége nélkül is. Csupán arra kérem, tudassa Forster kisasszonnyal, hogy a bátyám megbetegedett, ezért nem tudjuk a kisasszonyt az otthonunkba fogadni. Kérem, hogy a továbbiakban is vigyázzon Margitra! Azt hiszem, a bátyám nagy0n a szívén viseli a sorsát. Szabadítsa ki abból a szörnyű mulatóból, és gondoskodjék számára megfelelő szállásról. Az összes költséget mi álljuk. Ha a bátyám kérdezi, szeretnék megnyugtató választ adni neki.

- Kegyed végtelenül jólelkű! - hajolt meg Bergen. - Minden úgy lesz, ahogy óhajtja. Ma este újra eljövök, hogy lássam, nem segíthetek-e mégis valamiben.

- Köszönöm - mondta Eva Maria, és kezet nyújtott búcsúzóul.

Hans Wendland állapota rohamosan romlott. A láza ijesztően magasra szökött. A Chilében nagyon gyakori betegség vadul rontott Hans legyengült, védekezésre képtelen szervezetére. Néhány nappal az után, hogy az orvos megállapította a betegséget, Hans Wendlandot megölte a kór.

Eva Maria ájultan esett össze a halottas ágynál. Úgy kellett elvinni onnan. Bergen is jelen volt, így ő intézkedett a további teendőkről. Szinte magától értetődően ragadta magához az irányítást.

Bár Eva Maria hamarosan visszanyerte az eszméletét, túl gyenge és összetört volt ahhoz, hogy megálljt parancsoljon Bergennek. A férfi minden terhet levett a válláról, s ő teljességgel átadhatta magát gyászának. Az elkövetkező napok során így mindinkább Bergen befolyása alá került, aki tökéletesen játszotta a megértő barát szerepét. A gyász mérhetetlen fájdalmának kiszolgáltatott leány vakon követte a férfi utasításait, és mindent ráhagyott.

Bergen többek között úgy döntött, hogy Hans halálának a napján Margit Forsternak át kell költöznie Eva Mariához.

- Most nem maradhat magára, Eva Maria - magyarázta atyai aggodalmat mímelve a lánynak. - Férfiúi mivoltomban én sajnos nem lehetek állandóan a kegyed közelében, de Forster kisasszony nyugodtan itt maradhat.

Margit valóban jótékony társaságnak bizonyult. Szerényen meghúzódott, és gyakorta órák hosszat üldögélt némán Eva Maria mellett. Amikor meg arra volt szükség, készségesen teljesítette a leány kéréseit, mert Bergen így parancsolta neki.

Elérkezett a temetés napja.

Eva Maria kis híján összeesett, amikor Bergen és Margit elvezették a sírtól. Otthon erőtlenül roskadt az ágyára, és álomba sírta magát.

Másnap, ébredés után Margit segítségével kelt fel, aki áttámogatta a nappaliba. Összeszedte minden erejét, hogy fogadni tudja Bergent, aki aznap délelőttre kért tőle találkozót.

A férfi azt javasolta, hogy haladéktalanul induljanak el Németországba.

- Az utazás némileg eltereli a figyelmét a gyászról Wendland kisasszony. Azonkívül sürgősen várják Brémában az örökség miatt.

- Itt nyugszanak a szeretteim. Az édesapám, az édesanyám, a bátyám, mindenkim… - sóhajtott fel keservesen a lány. - Mihez kezdjek Németországban egyedül? Sokkal szívesebben maradnék itt, a drága halottaimnál.

- Ez nem megoldás, kisasszony. Kegyedre kötelezettséget ró az örökség, amit át kell vennie. Ön most egy tekintélyes kereskedőház tulajdonosa, így felelős annak a további sorsáért. Véleményem szerint az a leghelyesebb, ha azonnal útnak indul.

- De képtelen vagyok megtenni a szükséges előkészületeket - ingatta a fejét fásultan a leány.

- Erre nincs is szükség. Ezért vagyok én itt. Adja ide a papírjait, hogy elintézhessem a kegyed útlevelét. Forster kisasszony papírjait is el kell kérnem ugyanebből a célból. Igyekszem minél kevesebbet alkalmatlankodni, s amilyen gyorsan csak lehet, mindent elintézni. Szerencsére a konzulátuson dolgozom, úgyhogy könnyedén beszerzem a szükséges okmányokat, anélkül hogy zavarnom kellene kegyedet. Ha óhajtja, természetesen gondoskodom a háztartás felszámolásáról, a bútorok eladásáról. Esetleg az egész berendezési méltányos áron el tudom adni egy argentin családnak, akik nemrég költöztek Santiagóba. Kegyednek csak az árat kell megneveznie, amit kér érte!

- Kérem, szabja meg ön az árat! - legyintett bágyadtan Eva Maria, aki mindenben alávetette magát Bergen akaratának. - Rendelkezzék, ahogy jónak látja! Magára bízom.

- Köszönöm a bizalmát.

- Persze csak ha nem kerül túl nagy fáradságába. Bergen úr. Már így is túlságosan igénybe vettem a szolgálatait.

- A kisasszony jól tudja, hogy számomra nem létezik kívánatosabb dolog, mint kegyednek szolgálni. Bárcsak az egész életemet önnek szentelhetném! - hajolt meg a férfi, miközben lopva Eva Maria arcát figyelte. Látta, hogy a leány visszaretten, s arcára azonnal kiül az elutasítás.

- Kérem, ne mondjon ilyeneket!

- Ne értse félre a szavaimat! A vágyaimat már eltemettem. Csak szolgálni akarok önnek, ez minden - felelte alázatosan Bergen, nehogy eljátssza a leány bizalmát. Ám Eva Maria megrémült volna, ha tud olvasni a férfi gondolataiban. „Persze nem ingyen. Valamit valamiért…” Ez járt a férfi agyában, miközben önelégült ábrázattal sorolta tovább a terveit: - Először is a kegyed nevében táviratozni fogok Németországba az örökség kezelőjének, és értesítem Hans haláláról. Megírom, hogy a kisasszony a következő napokban útra kel Németországba.

Eva Maria megadóan lehorgasztotta a fejét.

Bergen rögtön a rá következő napon bejelentette, hogy április negyedikén indulnak útnak.

- Úgy döntöttem, hogy nem a santiagói gőzhajóval utazunk. Hogy megkíméljük magunkat a Magellán-szoroson átvezető több hetes kerülőúttól, Buenos Airesig szárazföldön megyünk, és majd csak ott szállj tengerre.

- Az út a Kordillerákon át nagyon megerőltető - ellenkezett ezúttal a leány. - Nem volna jobb mégis a kényelmesebb hajózást választani?

- Túl sok időt vesztegetnénk, Wendland kisasszony - tiltakozott erélyesen Bergen. - Egyébként a Kordillerákat átszelő út sokkal érdekesebb, mint amilyen megerőltető. Nagyon jól ismerem, annak idején sokat kirándultam arrafelé a hegyekben. Véleményem szerint a látványosságokban bővelkedő utazás jobban el is tereli majd kegyed figyelmét a szomorú gondolatokról, mint az egyhangú hajóút.

- Hát akkor legyen! - nyújtott kezet a leány. - Intézzen mindent a belátása szerint!

Margit és Bergen nem sok időt tölthetett zavartalanul együtt ezekben a napokban. Csak akkor tudtak kettesben lenni, amikor Eva Maria a temetőbe ment. Ilyenkor Margit azzal a kifogással maradt otthon, hogy nem akarja a leányt zavarni. Bergen persze gondoskodott róla, hogy ebben a néhány órában Lucia és Petronissa se tartózkodjék a házban.

A férfi leginkább arra használta ezt az időt, hogy Margitot a tervei szerint befolyásolja. Ilyenkor mindig nagyon kedvesen és gyengéden bánt vele.

- Csak egy kicsit legyél türelemmel, egyetlenem, aztán ígérem, nagyon, nagyon boldog leszel - duruzsolta a lány fülébe, szórakozottan cirógatva a haját.

Margit szenvedélyesen átölelte.

- Esküdj meg, hogy soha nem hagysz el, Turry!

- Esküszöm, ha mindent úgy teszel, ahogy mondom - felelte a férfi, és csillogó tekintetét a leányra függesztette.

Eva Maria kívánságára Margit vett magának néhány ruhát az útra, s neki magának is számos dolgot kellett volna még beszereznie. Bergen azonban óva intette a felesleges költekezéstől.

- Csak a legfontosabbakat vegye meg, Wendland kisasszony! A csomagok nagy részét külön poggyászként fogjuk feladni. Csak kis útitáskát viszünk magunkkal, hogy könnyen átkelhessünk a hegyeken. Buenos Airesben lesz egy-két nap időnk, akkor majd bevásárolhat a tengeri utazásra.

Eva Maria belátta, hogy Bergennek igaza van, és dicsérte a férfi előrelátását.

VI.

Miután szívélyes búcsút vett a bátyjától, Norbert Halmar március elején hajóra szállt Amszterdamba hogy Montevideóba utazzon a sógornőjéért.

- Add át forró üdvözletemet a feleségemnek és a fiamnak, Norbert! - mondta Georg búcsúzóul az öccsének. - Mondd meg Ellennek, mennyire sajnálom, hogy nem mehetek érte személyesen!

Az első napokban viharos volt az út, s épp ezért nagyon kényelmetlen, de aztán szerencsére lecsendesedett a tenger, s a gőzös végül pontosan érkezett meg Montevideóba. Ellen a kikötőben várta sógorát.

- Ó, Norbert! De örülök, hogy legalább te itt vagy! Igaz, hogy nem az én Georgom jött értem, de végtére te is Halmar vagy! Vagyis nyugodtan rád bízhatom magam.

Norbert átadta Georg üzenetét.

- Nagyon elszomorodtam, amikor a táviratból megtudtam, hogy Georg nem tud értem jönni - sóhajtott az asszony.

A fiatalember mosolyogva pillantott csinos, vonzó sógornőjére.

- Nem lehettél levertebb, mint Georg. Majd elemészti utánad a vágy.

- Gyere, ott áll a nagynéném autója - karolt Norbertba az asszony. - Mesélj, mi újság van otthon?

Norbert részletes beszámolót tartott, miközben az autó végiggördült velük a Rio de la Plata partján. Negyedóra múltán bekanyarodtak egy előkelő villa elé. A teraszosan előreugró homlokzat vaskos oszlopai alatt idős lakáj várt rájuk, aki a ház úrnőjéhez vezette őket.

Señora Mercedes Cantilla a kis Harryval kézen fogva sietett elébük. Az ősz hajú asszony kövérkés, alacsony termetű s meglehetősen beteges kinézetű volt.

A kis Harry Halmar, ahogy megpillantotta őket, elengedte a néni kezét, s boldog kiáltással a nagybátyjához viharzott.

- Norbert bácsi! Hol hagytad a papát?

Norbert felkapta az eleven fiúcskát.

- A papád nem tudott eljönni a munkája miatt. De sokszor csókoltat téged, és azt üzeni, hogy legyél jó fiú.

- Persze hogy az vagyok, igaz, Mercedes néni?

Az idős hölgy mosolyogva bólintott, majd szívélyesen üdvözölte a fiatalembert.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem, kedves Norbert. Ugye megengedi, hogy így szólítsam? Roppant boldoggá tett volna, ha találkozhattam volna Ellen férjével is, és vendégül láthattam volna a házamban. Ellen elsírta magát, amikor megtudta, hogy ön jön Georg helyett. Én meg önzőnek és kegyetlennek éreztem magam, amiért elszakítottam egymástól a hitveseket. De annyira szerettem volna látni az én kis Ellenemet! Tudom, hogy ön hamarosan magával viszi. Kérem, árulja el nyomban, meddig örülhetek még a kedveseim társaságának! - mondta csaknem egy szuszra. Norbertet meglepte, hogy Mercedes néni milyen folyékonyan beszéli még ennyi év után is az anyanyelvét.

- Május első napjaiban szállunk tengerre, señora.

- Olyan hamar? - sóhajtott az idős asszony. - Istenem, mennyire sajnálom.

- Ne keseredj el, nénikém! - ölelte át Ellen. - Ezentúl gyakrabban találkozunk majd.

- Ah, gyermekem! Ki tudja, megérem-e a holnapot - legyintett señora Cantilla. - Az én koromban már csak a mának él az ember.

Átvágtak néhány helyiségen, míg végül megérkeztek a tágas szalonba. Itt egy darabig még elbeszélgettek, majd Norbert visszavonult, hogy átöltözzön. Mercedes néni rendelt mellé egy inast, aki elkísérte a lakosztályába.

Az idős hölgy otthona pazar eleganciát árasztott, és szolgálókból sem volt hiány. Norbert lakosztálya is ízlésesen és kényelmesen volt berendezve.

Az ifjú Halmar néhány kellemes napot töltött Montevideóban, majd egy part menti gőzössel átment Santosba és Rio de Janeiróba. Csaknem két hétig volt távol, de végül sikeresen elintézte az üzleti ügyeit. Amikor visszatért Montevideóba, nemcsak Ellen és Harry, de Mercedes néni is őszinte örömmel fogadta.

Szinte észre se vették, s már el is szállt a két hét.

- Sajnos nem maradhatok veletek, haladéktalanul indulnom kell Buenos Airesbe! - jelentette be a hölgyeknek egy reggel Norbert.

- Maradjon még pár napot, kedves Norbert! Alig élvezhettük a társaságát - kérlelte a nagynéni.

- Ha ma nem utazom el, akkor nem érek vissza a gőzhajónk indulásáig - magyarázta a fiatalember. - Esetleg egy feltétellel maradhatok…

- Mégpedig? - tudakolta Ellen.

- Ha úgy döntünk, hogy csak később megyek, akkor már Buenos Airesben fel kell szállnom a gőzhajónkra, amely hazavisz minket. A hajó ki fog kötni itt Montevideóban is. Neked kell gondoskodnod arról, hogy pontosan érkezz meg Harryval a kikötőbe, én pedig majd lemegyek elétek, és segítek a beszállásnál.

- Rendben, Norbert. Időben ott leszünk, ne nyugtalankodj!

- Ezek szerint mi már nem is találkozunk? - kérdezte a nagynéni szomorúan.

- Esetleg ha kikísérné Ellent a kikötőbe? Engem is nagyon boldoggá tenne, hiszen akkor kegyedtől is elbúcsúzhatnék.

- Nem jó, ha valaki nagyon az ember szívéhez nő - Mercedes néni a könnyeit itatgatta. - Annyira megkedveltem önt, hogy fájni fog az elválás. De mit lehet tenni? Természetesen elkísérem Ellent és a kis Harryt a hajóhoz. Legalább önt is még egyszer láthatom, Norbert. Hát igen… Utána újra itt maradok magamra!

- Jöjjön velünk Németországba, seńora Mercedes! - javasolta Norbert, aki ugyancsak a szívébe zárta a kedves, idős hölgyet.

- Az állapotom sajnos lehetetlenné teszi a hosszú utazást, kedves Norbert. Egyébként biztosan önökkel tartanék. De talán még megélem, hogy egyszer mindnyájan hosszabb időre ellátogatnak hozzám. Viszontláttam Ellent, megismertem Harryt, ezt a remek kis fickót, és önt is, kedves Norbert. Szívesen találkoznék még Ellen férjével. Georg is olyan elbűvölő, mint az öccse? - kérdezte egyenesen Norberttól.

- Soha nem tartottam magamat elbűvölőnek, és eddig még más sem nevezett annak - nevetett a fiatalember. - Mindenesetre a bátyám túltesz rajtam kedvességben, igaz, Ellen?

- Szerető hitvesként természetesen nem ellenkezem, Norbert - mosolygott rá az asszony. - Bár soha nem mondtam, hogy elbűvölő vagy, de azt hiszem, enélkül is számos tanújelét adtam a megbecsülésemnek.

- Amiért nagyon hálás vagyok, drága sógornőm - mondta Norbert, és kezet csókolt Ellennek.

- Olyanok vagytok, mint a szerető testvérek - nézte őket meghatottan Mercedes néni.

- Ellenre úgy tekintek, mint a húgomra. Örökre lekötelezett azzal, hogy mérhetetlen boldogsággal ajándékozta meg a bátyámat, és nekem is helyet adott a családi tűzhely mellett.

- Ezentúl minden másként lesz! - csóválta meg a fejét nevetve a fiatalasszony. - A jövőben mostohán fogok bánni veled, hogy végre megházasítsalak. Itt az ideje, hogy megnősülj, Norbert!

- Az ám, egy ilyen kedves fiatalembernek asszonyt kell hoznia a házhoz! - erősítette meg Ellen igazát Mercedes néni is.

- Találj nekem egy leányt, Ellen, aki olyan, mint te! Megígérem, hogy ez esetben egy hónapon belül megházasodom!

- Ne tégy könnyelmű ígéreteket, mert a szavadon foglak! Odahaza majd váltunk még erről egy-két komoly szót. Biztos vagyok benne, hogy Georg is támogatni fogja az ötletet.

- Ó, Georg már az elutazásom előtt tartott nekem erről egy kiselőadást. Képzelheted, mindent megígértem neki… - felelte a fiatalember. Hirtelen eszébe jutott a néhai Maria Römert ábrázoló miniatűr arckép, s ismét megelevenedett előtte a bájos, szőke leány. Megmosolyogta magát. Micsoda badarság, hogy akárhányszor szóba kerül a házasság, neki mindig ez az arckép jut eszébe! Gyorsan megemberelte magát, és más mederbe terelte a beszélgetést.

Norbert még két napot töltött Montevideóban, majd a megbeszéltek szerint elutazott Buenos Airesbe.

VII.

Eva Maria Wendland pontosan április negyedikén indult útnak Bergen és Margit Forster kíséretében Gyorsvonattal utaztak Santa Rosa da los Andesba. Ott átszálltak, és a helyi kisvasúttal mentek tovább Salto de Soldatóba, ahol megpihentek. Juncal felé kényelmes kocsin folytatták az utat.

Útközben csodás kilátás nyílt a Kordillerák hegyvonulatára, amely a chilei oldalon olyan káprázatos és színpompás, amennyire zord és barátságtalan az argentin határon túl. A csábítón hívogató hegyek láttán Eva Maria örült, hogy mégis a szárazföldi út mellett döntött.

Juncalban egy szállodában éjszakáztak, majd másnap reggel öszvérháton vágtak neki a hegyeknek. Általában hegyi vezetők kísérik az öszvéreket, de Bergen azt állította, hogy nincs rájuk szükség.

- Csak a terhünkre lennének. Úgy ismerem a környéket, mint a tenyeremet.

Eva Maria nem találta különösnek, hogy Bergen nem fogadott fel hegyi vezetőt. Teljesen rábízta magát a férfira, hiszen amióta kézbe vette a dolgokat, úgy ment minden, mint a karikacsapás.

A hegyi lovaglás néha roppant megerőltető volt. Ám a veszélyes szakaszokon, ahol mély szakadék tátongott a keskeny ösvények mentén, Bergen leszállt a nyeregből, és először a hölgyeket vezette át óvatosan. Ez jó néhányszor megismétlődött a már csaknem öt órája tartó út alatt. Közben egyszer megálltak pihenni és falatozni. Egyre magasabb és meredekebb sziklák tornyosultak előttük. A három utazóra nyomasztó magány telepedett. Nem láttak mást maguk körül, csak a kopár sziklafalakat, a szédítően mély szakadékokat s odafent a magasban a hófödte csúcsokat.

Nemsokára egy hegyszoroshoz érkeztek, ahol az ösvény veszélyesen összeszűkült. Jobb kéz felől meredek sziklafal emelkedett, az ösvény bal oldalán pedig feneketlennek tűnő szakadék tátongott.

Bergen leugrott az öszvérről, és megállította a hölgyeket.

- Ez az utolsó akadály, amin túl kell jutnunk, Wendland kisasszony. Kérem, várjon, amíg Forster kisasszonyt átsegítem a szoroson. Utána visszajövök kegyedért is. Semmiképp ne próbáljon meg egyedül átkelni!

Eva Maria bólintott. A férfi óvatosan elindult Margit öszvérével a keskeny ösvényen. Eva Maria szorongva nézett utánuk. Látta, hogy Bergen a szakadék felőli oldalon megy, hogy az állatot szorosan a sziklafal mellett tartsa. Eva Maria már a látványtól is szédült. Egy pillanatra lehunyta a szemét: mi tagadás, egy kicsit félt a veszélyes átkeléstől.

Bergen és Margit elérték a sziklaszoros túloldalát, ahol az út kiszélesedett, és kényelmes lejtéssel vezetett egy teknő alakú völgybe. Eva Maria most nem láthatta őket, mivel az ösvény úgy kanyarodott, hogy a hegyoldal takarásába kerültek.

Bergen átölelte Margitot, és megcsókolta. A leány a nyakába borult, és boldogan nézett sötéten izzó szemébe.

- Margit, most bebizonyíthatod, hogy valóban szeretsz - szólalt meg Bergen, izgalomtól elfúló hangon

- Még mindig bizonyítanom kell, Turry? - simult hozzá a leány.

- Igen, drágám.

- Mondd, mit kell tennem!

- Innen egyedül kell továbbmenned - mondta Bergen átható pillantással.

- Turry! - szakad fel a rémült kiáltás a leány ajkáról, ám Bergen durván megszorította a kezét.

- Hallgass! Tedd, amit parancsolok! Előrelovagolsz, mi pedig majd később megyünk utánad. Lehet, hogy csak holnap. Addig egy útszéli kunyhóban várakozol, amit körülbelül egy félórányi lovaglás után fogsz elérni. Amikor megálltunk pihenni, az öszvéred nyergére akasztottam egy elemózsiás kosárkát, hogy legyen mit enned. A kunyhóban találsz fekhelyet, friss szalmazsákkal. Egy héttel ezelőtt itt jártam, és mindent előkészítettem. Emlékszel, azt mondtam, hogy a munkám néhány napra Valparaisóba szólít. Üres kifogás volt csupán. Ide siettem, hogy meggyőződjek róla, minden úgy maradt-e, ahogy elrendeztem, amikor legutóbb erre jártam. Alig hiszem, hogy valaki megzavarná a nyugalmadat. Ha egy vándor mégis betévedne, légy barátságos, de ne válaszolj a kérdéseire! Semmiképpen ne áruld el, hogy nem egyedül vagy! Legjobb, ha úgy teszel, mintha nem beszélnéd az itteni nyelvet.

- Igen, de… - ellenkezett félénken a lány.

- Semmi de! Pontosan azt teszed, amit mondok!

A kunyhóhoz vezető utat nem tudod eltéveszteni. Az ösvény levisz a völgybe, ott megkerüli a sziklát, majd egyenesen megy tovább. Az öszvér magától is megtalálja, ismeri a járást. A kunyhó nyitva van, de belülről be tudod reteszelni.

- És te hol leszel holnapig Wendland kisasszonnyal? - kérdezte Margit nyugtalanul. Újra hatalmába kerítette a féltékenység.

Bergen megszorította a leány kezét.

- Szeretsz?

- Igen.

- Akkor ne kérdezz, csak engedelmeskedj! Csak még most az egyszer légy észnél, hiszen a jövőnkről van szó! Esküszöm, hogy holnap ilyenkor Wendland kisasszonnyal együtt megérkezünk a kunyhóba. Tettem oda abrakot is az öszvérnek. Más egyébbel nem kell törődnöd.

- Áruld el, hová viszed Wendland kisasszonyt! - kérlelte újra Margit.

Bergen dühösen toppantott, de aztán meggondolta magát. Szorosan karjaiba zárta a leányt, és kifulladásig csókolta.

- Ne kérdezz, csak tedd, amit mondtam! - suttogta aztán rekedten, parancsoló tekintettel.

- Esküdj, hogy egyedül engem szeretsz, és holnap utánam jössz! - kérlelte rimánkodva Margit.

- Szeretlek, csak téged szeretlek! A boldogságod éppoly fontos nekem, mint a sajátom. Van egy tervem, amely mindkettőnket gazdaggá tesz. Azután csak egymásnak élünk, ígérem. A terv merész és kockázatos de sikerülnie kell. Ne faggass, hidd el, neked is jobb, ha nem tudsz mindenről! Csak kövesd a parancsaimat' Megteszed?

Margit megremegett.

- Igen - suttogta végül kényszeredetten.

Bergen újra megcsókolta, majd visszagyalogolt Eva

Mariához a szakadék mentén vezető szűk ösvényen. Mire a túloldalra ért, arcára ismét derűs nyugalom költözött.

Amikor kibukkant a szikla mögül, észrevette, hogy Eva Maria dideregve egy gyapjútakaróba burkolózik, amely az imént még az öszvér hátát borította.

- Fázik, Wendland kisasszony? - lépett mellé a férfi, a tarkabarka takaróra mutatva.

- Igen, a tétlen várakozásban egészen elgémberedtek a tagjaim.

- Látja, milyen jó, hogy megvettem ezt a takarót! Igaz, nem a legszebb darab, de roppant praktikus. Emlékszik, hogy szörnyülködött a rikító színek láttán? - kedélyeskedett a lánnyal.

- Még soha nem láttam ilyen ízléstelen takarót - mosolyodott el Eva Maria is. - De jó puha és meleg, meg aztán itt senki se látja.

- Még egy kis ideig kénytelen vagyok megvárakoztatni kegyedet. Először átvezetem a két másik öszvért, a sajátomat és a málhást. Addig maradjon csak nyugodtan a takaró alatt! Lesegítsem a nyeregből, hogy egy kicsit sétálhasson?

- Nem, köszönöm - rázta Eva Maria a fejét. - Már nem fázom.

- Ez az utolsó megerőltető útszakasz, ami előttünk áll. Ha ezt leküzdjük, a többi már gyerekjáték lesz. Csodálatos utazás volt, ugye?

- Igen, sok szépet láttunk. Továbbra is hegynek fel megyünk, Bergen úr?

- Igen. Mintegy háromezer méter magasra kell kapaszkodnunk. Nézzen csak oda! Micsoda pazar látvány!

Eva Maria a hófödte hegycsúcsok felé fordította a tekintetét. A természet szépsége újfent lenyűgözte. Ünnepélyes csend töltötte el a szívét. Mély fájdalommal gondolt halott bátyjára, aki többé nem lehetett vele. Bergen eközben elvezette az öszvéreket. Eva Maria követte a szemével. Amikor eltűnt a szikla takarásában, a leány megborzongott. Megmagyarázhatatlan szorongás lett rajta úrrá. Nem volt félős természetű, de az óriási hegyek és a magány elbizonytalanították. Dideregve szorosabbra húzta magán a tarka szőttes takarót. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Bergen ismét felbukkant.

- Forster kisasszony már előrelovagolt - közölte a férfi mosolyogva.

- Előrelovagolt? Ismeri talán az utat? - lepődött meg a lány.

- Elmagyaráztam neki, merre menjen. Egy kunyhónál fog bevárni minket. Mire odaérünk, készít nekünk egy csésze forró teát. Mondtam neki, hogy kegyed mennyire átfázott, ezért Forster kisasszony maga ajánlkozott a teafőzésre.

- Nagyon kedves a kisasszonytól. De azért mégsem lett volna szabad egyedül elengednie. Ha történne vele valami…

- Nyugodjék, meg! Forster kisasszonyt nem érheti semmi baj - felelte Bergen, majd megragadta az öszvér gyeplőjét, és óvatosan elindult vele a szikla mentén.

Eva Maria ijedten hunyta le a szemét. Ha lenézett a szakadékba, rögtön elfogta a szédülés. Felszabadultan sóhajtott, miután maguk mögött hagyták a szűk ösvényt. A túloldalon békésen várakoztak az öszvérek. Margitnak valóban nyoma sem volt.

Bergen újra nyeregbe pattant. Eva Maria kényelmetlenül érezte magát, hogy kettesben kell maradnia a férfival. Milyen kár, hogy Margit Forster előrelovagolt!

Miközben gondolataiba mélyedt, önkéntelenül megrántotta a zablát, és az öszvér nekiiramodott azon az úton, amelyen Margit is továbbhaladt. A jószág már ismerte a járást. Ám Bergen szinte azonnal ott termett mellette, és megragadta a kantárt.

- Nem arra megyünk! - mondta parancsolóan, és más irányba terelte az állatot.

- Biztos benne, Bergen úr, hogy ez a helyes útirány? - pillantott Eva Maria meglepetten a férfi szigorú arcába. - Nekem úgy tűnik, hogy azt a csapást kellene követnünk, amerre az öszvér elindult.

A férfi elmosolyodott, ám a mosolya szokatlanul kényszeredettnek tűnt.

- Ne aggódjon, kisasszony, jó irányba megyünk. Jelentősen lerövidítjük az utat, ha itt felkaptatunk a hegyoldalon, és átkelünk a szoroson.

Eva Maria gyanútlanul követte a férfit. Valójában még kitaposott út sem volt arra, amerre mentek.

- Itt fogunk találkozni Forster kisasszonnyal is? - aggodalmaskodott kis idő múlva újra.

- Úgy bizony. Ha átjutottunk a hegyszoroson, már látni fogjuk a kunyhót, ahol Forster kisasszony vár ránk.

Eva Maria kimelegedett. Ledobta magáról a színes takarót, és újra az öszvér hátára terítette.

Nemsokára elérték a hegyszorost. Két meredek sziklafal között vezetett át az alig egy méter széles hágó. Az öszvérek csak egymás után fértek át rajta. Bergen előreengedte a leányt, akit a málhás öszvér követett, s végül a férfi zárta a sort. Szótlanul lovagoltak. Ha a leány most hátrapillantott volna, bizonyára megrémült volna Bergen arckifejezésétől, amely olyan volt, akár egy zsákmányára leső ragadozóé.

- Hál' istennek, túljutottunk rajta - fordult Eva Maria megkönnyebbülten a férfihoz, amikor elhagyták a szorost. - Csak azt nem értem, miképp lovagolhatott Forster kisasszony egyedül ezen az úton.

- Csak nem ijedt meg, Wendland kisasszony?

- Nem mondhatnám. De egy nő számára akkor kockázatos egyedül bolyongani a vadonban.

- Odafenn már látszik a menedékház, ahol Forster kisasszony vár bennünket - nevetett a férfi rekedten.

Eva Maria ezt örömmel hallotta. Néhány száz méternyire, egy meredek sziklafal tövében valóban meglátta a kunyhót. Az előtte elterülő, sziklatörmelékkel borított tisztás nem lehetett több száz négyzetméternél. Három oldalról meredek sziklafalak szegélyezték, a negyedik oldalát pedig egy keskeny, de nagyon mély szakadék zárta le. A kunyhó közvetlen közelébe érve Eva Maria visszahőkölt.

- Bergen úr! Hiszen itt véget ér az út! Nézze csak! Innen nincs tovább. Vissza kell mennünk a szoroson át. A sziklákat nem tudjuk megmászni, a szakadék pedig járhatatlan. Az egész környéken itt vannak a legmeredekebb sziklák! Úgy tűnik, nem csalt az öszvérem ösztöne, amikor a másik csapáson akart továbbhaladni.

Bergen meglepetést színlelve körülnézett, majd durván felnevetett.

- Valóban. Úgy látszik, tényleg eltévedtem. Azt hittem, tovább visz az út. Sebaj, újra leereszkedünk a szoroson át, miután pihentünk, és a kisasszony megitta a teáját.

Bergen leugrott a nyeregből, és lesegítette a leányt is. Eva Maria örült, hogy mozoghat egy keveset. Követte a férfit a kunyhóba. Nem vette észre, hogy az ajtó kívülről volt bezárva, mivel Bergen gyorsan odalépett, és elhúzta az egyszerű fareteszt. Kinyitotta az ajtót, és udvarias meghajlással előreengedte a leányt, majd maga is belépett mögötte.

Eva Maria döbbenten látta, hogy a kalyiba üres. Rémülten fordult hátra. Rossz érzése támadt, és Bergen mellett ki akart szaladni a szabadba. A férfi azonban elállta az útját. A leány meglátta vad eltökéltségről árulkodó vonásait, és megijedt.

- Kérem, engedjen ki! - szedte össze a bátorságát.

- Margit Forster nincs idebenn.

Bergen egy tapodtat sem mozdult. Tekintetét a sápadt leányarcra szegezte.

- Való igaz. Forster kisasszony nincs itt. Éppen a helyes úton lovagol Las Guevas felé.

- És mi miért nem követtük? - kérdezte Eva Maria tompán.

- Mert kettesben akartan maradni kegyeddel.

- Miért?

- Még egyszer meg akarom kérdezni, hajlandó-e feleségül jönni hozzám.

Eva Maria hevesen megrázta a fejét.

- Nem! Soha! Nem úriemberhez méltó, ahogyan rám erőlteti a társaságát, Bergen úr!

- Ez most nem számít! Újra megkérem, legyen a feleségem!

A leány büszkén kihúzta magát.

- Nem! - csattant a kurta, metsző elutasítás.

- Ez az utolsó szava?

- A legutolsó! Most pedig engedjen ki! - mondta éles, parancsoló hangon, de a szíve mélyén reszketett a félelemtől.

- Először még üzletet kell kötnöm kegyeddel, amihez nincs szükségem tanúkra.

- Miféle üzletet? - sápadt el a leány.

A férfi is kihúzta magát, a vonásai megkeményedtek

- Nem akarok kertelni, Eva Maria Wendland kisasszony! Szándékosan csaltam a vadonba. Itt teljesen ki van szolgáltatva nekem, én pedig kényszeríteni fogom, hogy legyen a feleségem.

Eva Mariát szinte letaglózták Bergen szavai.

- Maga megháborodott? - kiáltott fel villámló tekintettel.

- Nem. Még soha nem voltam ennyire józan, mint most. Úgyhogy jól figyeljen, mert egészen nyíltan fogok beszélni. Szilárd elhatározásom, hogy feleségül veszem kegyedet. Éppen ezért mindaddig fogságban fogom tartani, amíg a beleegyezését nem adja. Nem fogok többé szerelmet színlelni. Csak annyit mondok, hogy részt akarok kapni a millióiból. Már aznap, amikor először megkértem a kezét, tudtam az örökségről. A konzulátuson alkalmam nyílt betekinteni a dokumentumokba, amelyeket visszatartottam, hogy időt nyerjek. Az sem igaz, hogy örököltem. Ugyanolyan ágrólszakadt fickó vagyok, mint voltam, akit az élet kényére-kedvére dobál. De most fordul a kocka! Ki akarom venni a részem a gazdagság örömeiből, és ezért bármire, hangsúlyozom, bármire képes vagyok! A bátyja halála után maga a mesés vagyon egyetlen örököse. Én is részt kérek belőle, de törvényesen, hogy senki ne vitathassa el tőlem. Ezért kell hozzám jönnie!

- Soha! - kiáltotta Eva Maria magánkívül.

- Jól van. Akkor gondolkozzon el egy kicsit! - húzta gúnyos mosolyra a száját Bergen.

- Nincs min gondolkoznom.

- Majd megváltozik a véleménye! - A férfi még mindig mosolygott. - Kap huszonnégy óra gondolkodási időt. Addig semmi szín alatt nem fogom zaklatni kegyedet. Csak letáborozom a hegyszoros bejáratánál, így elzárom a külvilágba vezető egyetlen utat. A kisasszony addig nem szabadul ki, amíg az enyém nem lesz. Továbbá megesküszik az édesanyja és a bátyja emlékére, hogy hozzám jön feleségül, és soha egy szóval nem említi, ami ma köztünk történt.

- Gazember! - Eva Maria szeméből mélységes megvetés sütött.

- Nem is tiltakozom - hajolt meg Bergen gunyorosan. - Tudom, hogy a kisasszony szemében az vagyok. De hadban állok mindenkivel, akit jobban kényeztet a sors, mint engem. A döntő csatát kegyed ellen vívom, és háborúban minden eszköz megengedett. Ön pedig hallgatni fog a józan eszére, és belátja, hogy önmagának árt, ha a végzet ellen lázad.

A félelemtől Eva Mariának a torkában dobogott a szíve, de igyekezett titkolni. A büszkesége erőt adott neki.

- És ha nem engedelmeskedem? - kérdezte villámló tekintettel.

- Nincs más választása - vont vállat a férfi és vészjóslóan végigmérte a lányt.

Eva Maria beleborzongott ebbe a pillantásba g másodpercre lehunyta a szemét, majd mindenre elszántan egyenesen Bergen szemébe nézett:

- Inkább a halál! - kiáltotta eltökélten.

Bergen elvörösödött, szemében ördögi láng lobbant

- Nem olyan könnyű eldobni az életet, ha valaki szép, fiatal és ráadásul még gazdag is. De ha mindenáron meg akar halni, csak tessék. Én nem fogom megakadályozni.

Eddig Eva Maria abban reménykedett, hogy a férfi csak fenyegetőzik, hogy megtörje. Most azonban rádöbbent, hogy Bergen komolyan beszél. Erőtlenül rogyott egy fapadra, amely a deszkából összerótt asztalhoz hasonlóan a padlóba volt döngölve.

- Mi haszna a halálomból? - kérdezte tompán.

- Azt bízza csak rám - mosolygott Bergen fölényesen.

- Kérem, legyen belátó!

- Velem sem az senki! - vágott vissza a férfi nyersen.

- Hol van Forster kisasszony? - kapott észbe rémülten a leány. - Mit tett vele, hogy megszabaduljon tőle?

- Csupán megváltam a társaságától, mert útban lenne. Egyébként semmi baja. De kegyed téved, ha Forster kisasszony segítségében reménykedik. Margit soha nem szállna szembe velem.

- Szóval a szövetségese? - Eva Maria reszketni kezzdett.

- Ó dehogy! - nevetett Bergen fojtottan. - Ha megtudná, hogy feleségül akarom venni magát, minden követ megmozgatna, hogy ezt megakadályozza. Ám kegyeddel ellentétben egyáltalán nem viszolyog tőlem.

Eva Maria a tenyerébe temette az arcát. Rájött, hogy Margit Forster Bergen szeretője, akit a férfi csalárd szándékkal mutatott be nekik Santiagóban. Micsoda társaságba keveredett!

Egy ideig megsemmisülten hallgatott, majd hirtelen megszólalt:

- Megígérem, hogy annyit kap az örökségemből, amennyit csak akar, ha most szabadon enged.

- Komolytalan ígéret - legyintett Bergen. - Azonnal vissza fogja vonni, amint kiszabadul. Sokkal komolyabb biztosítékra van szükségem. Amennyire ismerem a kisasszonyt, ennek az a legjobb módja, ha nekem ajándékozza a tisztességét. Ezenkívül esküt kell tennie az édesanyja és a bátyja emlékére. Ha megteszi, egy haja szála sem fog görbülni. Ha ellenkezik, akkor magára vessen.

Eva Maria magánkívül pattant fel.

- Kifelé! - mutatott az ajtóra. - Hordja el magát!

Bergen meghajolt.

- Akkor én most megyek. Engedje meg, hogy előtte behozzam a kisasszony csomagjait és némi élelmet, hátha szüksége lesz rá. Azután magára hagyom. Azt csinál, amit akar. Sétálhat a kunyhó előtt, de csak a szoros bejáratáig merészkedhet. Ott fogok őrködni ha végre elszánta magát, csak kiáltania kell.

A férfi kiment, leoldotta Eva Maria csomagját öszvérről, és bevitte a kunyhóba. A tarka szőttes takarót is ledobta a leány elé, aki még mindig bénultan ült a padon, s üres tekintettel bámult maga elé

- Van egyéb óhaja? - kérdezte Bergen. Eva Maria földre szegezett tekintettel, egykedvűen rázta a fejét.

A férfi távozása után azonban rögtön talpra szökkent, és kétségbeesetten nézett körül. Belátta, hogy nincs menekvés, hacsak nem történik csoda. Úgy tűnt, Bergen a legapróbb részletekig kidolgozta a tervét.

Megdöbbent a férfi kegyetlenségétől. Inkább a hálál, mint ez a szörnyeteg! Előbb veti le magát a szakadékba, mint hogy elfogadja Bergen szégyenteljes feltételeit. Bárcsak ne félne annyira az erőszakos haláltól! Kétségbeesetten járt fel-alá, egyre gyorsabban, mintha csak a gondolatai elől menekülne. Kis idő múlva aztán elhagyta az ereje, és tehetetlenül dőlt neki a kunyhó hátsó deszkafalának.

Ekkor különös dolog történt. Testsúlya alatt a falat alkotó deszkák közül három hangtalanul elmozdult. Eva Maria a földre zuhant. Amikor rémülten feltápászkodott, látta, hogy egy deszkaajtó nyílt meg mögötte, amely egy sötét üregbe vezetett. Eva Maria benyúlt az ajtón, és tapogatózni kezdett. Hideg kőbe ütközött a keze. Amint közelebbről is megvizsgálta az üreget, rájött, hogy egy szekrénybelsőnél alig nagyobb sziklaodút talált. Nagyon hideg volt odabent. A kunyhó előző lakói feltehetőleg éléskamraként használhatták a helyet, mivel a földön még mindig ott hevert néhány rozsdaette konzervdoboz.

Eva Maria alaposabban is szemügyre vette az ajtót. Ott, ahol más ajtókon a zár szokott lenni, a deszkában mindössze egy apró lyuk volt. Ha valaki bedugta rajta az ujját, be tudta húzni az ajtót. Mindjárt ki is próbálta. Miután a deszkák visszakerültek a helyükre, kikémlelt a kalyiba ajtaján. Bergen a szoros bejáratánál üldögélt, és a köveket rugdalta.

Eva Maria zakatoló szívvel rogyott a padra, és a halántékára szorította a kezét. A hátsó deszkafalat bámulta. A kis lyuktól eltekintve semmi sem utalt a létezésére. Fejében vadul kergették egymást a gondolatok. Hát mégis megkönyörült rajta a Mindenható, és megmutatta neki a kiutat? Ha elrejtőzik a sziklaodúban, és belülről nekitámaszkodik az ajtónak, akkor semmiképpen nem nyílik ki. Akkor sem, ha véletlenül Bergen is nekimegy. Azt hiszi majd, hogy üres a kunyhó, mert sejtelme sem lesz róla, hogy a foglya elrejtőzött odabent. Talán nem bukkan rá, és ő Isten kegyelméből megmenekülhet.

Eva Maria lázasan törte a fejét, hogy miképpen használhatná fel kiszabadulására a felfedezését. Megborzongott, amikor egyszeriben villámként hasított agyába a mentő ötlet. Igen, el kell hitetnie Bergennel, hogy kétségbeesésében levetette magát a szakadékba. Ha köveket csavar a színes takaróba, és ledobja a mélybe, a férfi idefentről holttestnek nézheti. A szakadék olyan mély volt, hogy nem lehetett pontosan belátni aljára. Ám a takaró rikító színe elég feltűnő lesz Ha ráadásul egy zsebkendőt vagy valami hasonló tárgyat hagyna a szakadék szélén, Bergen azt gondolná, hogy akkor ejtette el, amikor levetette magát. Talán egy búcsúlevelet is kellene hagynia a kalyibában az asztalon, amelyben tudatná a férfival, hogy a halált választotta.

Az éj leple alatt kell cselekednie, hogy Bergen ne vehessen észre semmit. Remélhetőleg nem lesz holdfényes az éjszaka, bár a sziklák így is, úgy is árnyékot vetnek. A sötétség oltalmában kell végrehajtania a tervét. Miután a kövekkel teli takarót ledobta a szakadékba, sürgősen vissza kell futnia a kalyibába. Pirkadatkor pedig el kell rejtőznie a sziklaüregben.

Ha Isten is úgy akarja, talán sikerül túljárnia Bergen eszén! A szíve vadul kalapált, a halántéka lüktetett. Még egyszer részletesen átgondolta a tervet, és eltökélte, hogy kihasználja a menekülésre kínálkozó egyetlen lehetőséget.

Ám ha sikerrel is jár, hogyan tovább, töprengett kétségbeesetten.

Mélyet sóhajtott és megfogadta, hogy később is nagyon óvatos lesz, nehogy újra a férfi kezére kerüljön. Egy ideig meg kell húznia magát a kunyhóban. Csak akkor indulhat tovább Las Cuevasba, amikor már Bergen nem lesz a közelben. Ha megérkezik a városba, és emberek között lesz, a nehezét már maga mögött hagyta.

Az ám, csakhogy pénzre is szüksége lesz! Hála az égnek, volt nála valamennyi. A csomagjában, a ruhái alatt ötvenezer márkát őrzött egy kis bőrtárcában. Szerencsére csak a pénz felét bízta Bergenre. Az iratai is nála voltak, amelyek szükségesek a németországi beutazáshoz. Minden a bőrtárcában lapult. Milyen jó, hogy magával hozta!

VIII.

Bergen egész éjszaka virrasztott, mert attól félt, hogy megszökik a foglya. Éjféltájt tompa zajra lett figyelmes, mintha valami a szakadék alján puffant volna Nem tulajdonított a dolognak jelentőséget. Talán egy szikladarab meglazult, és lezuhant a mélybe.

Virradatkor felkelt, és hosszú léptekkel elkezdett fel s alá járkálni, hogy átmelegedjen. A gyapjútakaró ellenére szörnyen didergett. A kunyhóra esett a pillantása, amely némán állt a sziklafal tövében.

Lassan felkelt a nap. Csodás látvány volt, amelynek a varázsa Bergent is megigézte. Szemben a ködfoltos sziklafalak, odafent vörös fényben fürdő, hófödte csúcsok, oldalt pedig a sötét szakadék - lenyűgöző és fenséges. Ugyanakkor volt valami hátborzongató a természet eme vad szépségében.

A férfi megtelt feszült várakozással. Vajon mit hoz számára ez a nap? Hogyan tölthette Eva Maria Wendland az éjszakát? Néhány óra múlva eldől mindkettejük sorsa. Akár így, akár úgy, de ebből a játszmából ő fog kikerülni győztesen.

Nyoma sem volt benne a foglya iránti szánalomnak. Minden rendben lesz, ha a leány engedelmeskedik. „Ha mégis arra kényszerít, hogy elmenjek a végsőkig, ám legyen! Akkor viszont magára vessen” - gondolta gyilkos közönnyel.

Töprengve járkált még egy órát. Nem vette észre, ahogy a felkelő nap szétoszlatta a hajnali ködöt, és sugaraival bearanyozta a hegyeket. Amikor teljesen kivilágosodott, ledobta válláról a gyapjútakarót. Kínos pontossággal összehajtogatta, és a karjára fektette. Határozott léptekkel elindult a kunyhó felé. Igaz, hogy még korán volt, de már a leány is biztosan felébredt, hiszen tegnap este korán tért nyugovóra. Bergen kíváncsian várta, milyen állapotban talál rá.

Hogy jelezze érkezését, először a kunyhó mögött kipányvázott öszvérek után nézett. Megtöltötte az itatót friss vízzel, mely vékony sugárban csörgedezett egy tenyérnyi széles sziklahasadékból.

Csak ezután nyitotta ki a kunyhó ajtaját, és harsány jó reggelt kiáltva belépett. Döbbenten nézett körül, amikor üresen találta a kalyibát. A lánynak nyoma sem volt. Fojtott kiáltás tört fel a torkából. Kapkodva hajolt a szénából készült fekhely fölé, és félrehajtotta a takarót. Semmi. Felegyenesedett, és körbepillantott. Ekkor észrevette a kőnehezék alá csúsztatott levelet.

Egy ugrással ott termett, és elkerekedett szemmel olvasni kezdett.

„Inkább a halál, mintsem hogy önnel éljek. A szakadék mélyén megtalál. Eva Maria Wendland”

Bergen döbbenten meredt a sorokra. Eszébe jutott a tompa zaj, amelyet éjféltájt hallott. Erőtlenül ejtette a levelet az asztalra. Mint aki eszét vesztette, kirohant a kunyhóból. A szakadék szélén meglátta Eva Maria zsebkendőjét. Hasra vetette magát, és mereven bámult a mélységbe. Hirtelen megakadt a szeme valami színes tárgyon, bár odalent a napsütés ellenére félhomály uralkodott. Zavarodottságában egy tarkabarka, chilei takaróba csavart holttestet vélt látni. Megrémült, és támolyogva feltápászkodott. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Eva Maria fekszik a szakadékban. Hogy is kételkedett volna, amikor a leánynak nyoma veszett! Tudta jól, hogy a fogságból a mélységbe vezetett az egyetlen kiút. Döbbenettel töltötte el az eltökéltség, amellyel Eva Maria inkább a halált választotta, mint a megalkuvást.

Miután alaposan körülkémlelt, és magához vette a lány zsebkendőjét - nehogy valaki megtalálja ólmos léptekkel a kunyhóhoz vánszorgott. Lázasan töprengeni kezdett. A szétroncsolt holttestet soha nem fogják megtalálni, mert a szakadékba nem vezetett út. Ettől a gondolattól megkönnyebbült. Senkinek sem szabad megsejtenie, mi játszódott le ezen a helyen. Eva Maria Wendland maradványai nem kerülhetnek napvilágra, különben…

Bergen magához vette a lány búcsúlevelét, és gondosan eltette a tárcájába.

- Meg kell őriznem a levelet, hiszen csak így bizonyíthatom Margitnak, hogy nem én öltem meg Wendland kisasszonyt. Lehet, hogy Margit a szívére venné a dolgot, márpedig szükségem van rá - motyogta maga elé, majd hirtelen talpra ugrott.

- El innen! - kiáltotta. Váratlanul nyomasztó érzése támadt. Fojtogatta a levegő, mintha az elhunyt szelleme kísértené. „Gyilkos!” - vélte hallani mindenfelől, s már nem akart mást, csak menekülni.

Eszelős sietséggel összecsomagolta Eva Maria holmiját, és megigazította a fekhelyet. Minden olyan volt, mint azelőtt. Semmi nem árulkodott arról, hogy Eva Maria itt járt.

- El innen! Minél messzebbre! - bátorította magát, és kiszaladt a kalyibából. Becsapta maga mögött az ajtót, és bezárta a faretesszel. Felült az öszvére hátára, megragadta a másik kettő kantárszárát, és sietségre ösztökélte az állatokat.

A rejtőzködő Eva Maria tisztán hallotta, ahogy az öszvérek patája szaporán koppan a sziklás talajon. Megkönnyebbülten fellélegzett. Az utóbbi percek feszültsége köhögési rohamot váltott ki belőle. Hála az égnek, hogy Bergen távozásáig sikerült visszatartania a köhögést, különben minden hiábavaló lett volna.

Egyszeriben könnyekben tört ki, s ettől valamelyest oldódott benne az idegfeszültség. Óvatosan előmerészkedett rejtekéből, és az ajtóhoz lopakodott. A deszkák közötti résen keresztül még látta, amint Bergen eltűnik a szorosban, maga előtt terelgetve a két öszvért. Erőtlenül térdre roskadt, és hálát rebegett a megmeneküléséért.

Végül megnyugodva felállt. Ekkor vette csak észre, hogy az ajtó kívülről be van reteszelve. Megrémült. Mégis rabságban maradt? Szerencsére feltűnt neki, mily kezdetleges a zárszerkezet. Az ajtófélfa melletti résen keresztül egy hajtű segítségével könnyedén meg lehet emelni a reteszt, és máris szabad a kijárat.

Ám egyelőre nem nyitotta ki az ajtót. A biztonság kedvéért egy darabig még a kunyhóban akart maradni. Bergennek eszébe juthat valami, ami miatt esetleg visszatérhet, és akkor mindent érintetlenül kell találnia. Az átélt izgalmak halálosan kimerítették. Lerogyott a szalmára, és megpróbált pihenni. Fejében nyugtalanul kergették egymást a gondolatok. Kiverte a hideg veríték, amikor eszébe jutott, hogy Bergen mivel fenyegette. A legapróbb zajra is riadtan összerezzent, az ajtóhoz sietett, és aggódva kikémlelt. De odakint semmi nem mozdult. Bergen nem jött vissza. A leány végül kimerülten álomba zuhant.

Alkonyatkor felriadt, és egy darabig kábán meredt maga elé. Valóban megtörtént ez a szörnyűség, vagy álmodta csupán? Végül megkönnyebbülten sóhajtott. Hála Istennek, megmenekült! Elmúlt a fenyegető veszély!

Most már ki merte nyitni a fareteszt. Még egyszer elővigyázatosan kikémlelt, majd lassan kilépett a szabadba.

Megigazította az öltözékét. A fejére selyemkendőt kötött, mert nem volt se fésűje, se hajkeféje. Odaszaladt a szakadékhoz, és lenézett. A kövekkel és szalmával kitömött, feltűnő színű takaró odalent feküdt. Egy kis fantáziával bárki azt hihette, hogy egy szerencsétlenül járt ember. A formáját nem lehetett pontosan kivenni, csak a rikító színek világítottak. Ó, azok az áldott, rikító színek! Pedig mennyire viszolygott tőlük! Bergen biztos elhitte, hogy ő fekszik a mélyben. „Hála Istennek, halottnak hisz” - gondolta.

Lassan helyreállt a lelki egyensúlya. Igaz, nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy még egy éjszakát kell a menedékházban magányosan eltöltenie, aztán meg órákig bolyongania a hegyek között. De az ég eddig is megsegítette, és így lesz ezután is. Erősen hitt ebben, és ez megnyugvással töltötte el.

Másnap kora reggel útnak indult. Óvatosan kilépett a kalyibából, bezárta maga mögött az ajtót, és elindult a hegyszoros felé.

Nyugtalanító érzése támadt, amint a sziklatömbök között átvergődött a keskeny szoroson. Kissé megkönnyebbült, miután átért. Bátran ráfordult az ösvényre, amelyen az előző nap az öszvér tovább akart haladni.

Amikor meglátta a kunyhót, ahol Margit várta Bergent, óvatosan közelített. Az ajtónál megállt hallgatózni. Odabent néma csend honolt. Benézett az üres házikóba, és elhatározta, hogy rövid pihenőt tart.

A kunyhó berendezése csaknem megegyezett a hegyszoros mögötti viskóéval, annyi különbséggel, hogy ebben volt tűzhely is, és a fekhely is kényelmesebbnek tűnt.

Eva Maria nem akart soká időzni. Leült a padra, és körülnézett. Hirtelen valami zöld tárgyat vett észre a földön, a tűzhely tövében. Jobban megnézte. Egy apró, zöld bőrtárca volt. Emlékezett rá, hogy Margit Forster kezében látta. Egy ideig döbbenten meredt a tárcára.

Tehát a lány itt várta be Bergent! Margit feltehetőleg nem sejtette, hogy a férfi mit tervez őellene. Nem tudta, hogy Bergen túszul ejti, s ha arra kerül a sor akár meg is gyilkolja őt. Eva Maria legalábbis így hitte, hiszen emlékezett rá, mit mormogott a férfi, amikor megtalálta a búcsúlevelét.

Önkéntelenül felvette a tárcát, és kinyitotta. Néhány fényképet talált benne, Margitot ábrázolta, többnyire meglehetősen ledér öltözetben. Mindegyik fényképen ott szerepelt Margit Forster aláírása is.

Megvetően vissza akarta dobni a földre a tárcát, de meggondolta magát. Nem tudta megmagyarázni, miért, de valami azt súgta neki, jobban teszi, ha magával viszi.

Újra erőt vett rajta a félelem, s úgy érezte, képtelen folytatni az utat. De aztán mégis összeszedte magát. Egy órát bandukolt, mindig a keskeny ösvényen maradva. Hirtelen földbe gyökerezett a lába, mert az egyik sziklafalon mozgásra lett figyelmes. Ám a rémülete egyhamar örömmé változott. Kis híján felujjongott, amikor látta, hogy egy öszvérhajcsár közeledik, az fütyörészik a nyeregben ülve. Akármennyire maszatos és rongyos volt is a fiúcska, Eva Maria legszívesebben a nyakába borult volna örömében. Hála Istennek, egy ember! Nincs többé egyedül.

A legényke megdöbbent a gyalogszerrel közeledő, elegáns hölgy láttán. Tátott szájjal és elkerekedett szemmel csodálkozott rá a szokatlan jelenségre. Amikor odaért hozzá, Eva Maria megállt és megkérdezte, hogy a jó úton megy-e Las Cuevas felé.

A legényke bólintott: az út Las Cuevasba visz, ő maga is onnan jött.

- Milyen messze van még a város? - érdeklődött a leány.

- Kétórányi járásra, donna.

- Megengedné a fiatalúr, hogy felüljek az öszvérre, és elkísérne Las Cuevesba?

A legényke jól szemügyre vette Eva Mariát, aki egyáltalán nem úgy festett, mint egy tehetős dáma.

- Csak akkor, ha megfizet a kisasszony, mert ez esetben a városban kell éjszakáznom, különben nem tudok idejében elindulni.

- Busásan megfizetem - mondta Eva Maria, s mindjárt meg is egyeztek.

A legényke felsegítette a nyeregbe, és a tudtán kívül tett még egy jó szolgálatot a leánynak: bár roppantul furcsállotta, mégsem kérdezte meg tőle, mit keres gyalogosan és egymagában ezen a kietlen vidéken.

Eva Maria viszont azt gondolta, kifaggatja egy kicsit a fiút, ezért beszédbe elegyedett vele. Először is azt kérdezte, sokan járnak-e ezen az úton.

Nem, rázta meg a fejét a gyerek. Már véget ért az utazószezon is, így ő sem keres sokat.

- Mostanában kevés külföldi kel át a hegyeken. Egy hete egy fillért sem kerestem. Igaz, tegnap járt erre egy hölgy és egy úr, de volt saját öszvérük. Összesen négy. Vezető nélkül utaztak.

Eva Mariának megdobbant a szíve.

- Szóval tegnap jártak erre? - kérdezte fojtottan.

- Igen - bólintott a fiú. - Egy hölgy és egy úr. Nem a mi nyelvünket beszélték. Azt hiszem, németek voltak. Legalábbis a hölgy. Kék szeme volt és szőke haja - pont olyan, mint kegyednek. Olyan szép és fiatal volt! - nevetett teli szájjal, mivel roppant büszke volt a bókjára.

Eva Maria is elmosolyodott.

- Az úr is szőke, kék szemű volt, és olyan szép mint én? - firtatta maga is tréfálkozva a fiú kedves közvetlenségén felbátorodva.

- Nem talált, kisasszony! - rázta a fejét amaz vidáman. - Az úrnak fekete haja, sötét szeme és barátságtalan arca volt.

Eva Maria a pár ruházatáról is kikérdezte a fiút, és immár semmi kétsége nem maradt afelől, hogy Bergen és Margit járt erre. Szóval közösen folytatták az utazást. Eva Maria megborzongott. Ilyen társaságban akart Németországba utazni! Aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. Szinte biztosra vehette, hogy Bergenék már tegnap legalább Punta de Vacasig, de talán még Mendozáig is eljutottak. Úgy tűnt, eltökélték, hogy folytatják az utat Németországba, hiszen pénzük volt bőven. Sietniük kell, ha el akarják érni Buenos Airesben a gőzhajót.

Mégiscsak jó volt, hogy várt egy napot a kunyhóban. Nem akart sietni, mert semmi szín alatt nem utazhatott ugyanazon a hajón, amelyen Bergenék. A következő hajóra akart felszállni. Még véletlenül sem szabad Bergennel találkoznia, amíg meg nem érkezik Németországba, ahol a végrendelet végrehajtójától fog védelmet kérni.

Megnyugodott, és visszanyerte az önbizalmát. Tovább csevegett a vezetőjével, aki jó szándékú, kedves gyereknek tűnt.

A legnagyobb egyetértésben érkeztek Las Cuevas-ba. Eva Maria oly bőkezűen jutalmazta meg az öszvérhajcsárt, hogy az hitetlenkedve bámult rá.

- Itt valami tévedés van, kisasszony. Hisz ez kétszáz peso!

- Tudom - mosolygott a leány. - A fiatalúr nagy szolgálatot tett nekem.

A fiúcska erre cigánykereket hányt örömében, majd megragadta Eva Maria ruhájának a szegélyét, és megcsókolta. A leány mosolyogva búcsúzott el tőle.

Nem sokáig időzött a városban. Azonnal kocsit bérelt, és Punta de Vacasba utazott. Ott megtudta, hogy az előző nap egy úr és egy hölgy, akikre illett Bergenék személyleírása, vonattal utazott Mendozába.

Másnap maga is eljutott Mendozába. Rövid pihenőt tartott, majd felfrissülve továbbutazott Buenos Airesbe, ahol egy előkelő szállodában vett ki szobát.

A következő hajó indulásáig még volt ideje, amit vásárlással töltött.

A legelőkelőbb boltokban vásárolt, és nagyon élvezte, hogy végre nem kellett garasoskodnia. Két nappal a gőzhajó indulása előtt éppen sétából tért vissza, amikor a szálloda halljában alaposan összeütközött egy úrral. Az említett úr éppen az egyik szállodai alkalmazottal beszélgetett, és abban a pillanatban lépett hátra, amikor Eva Maria elhaladt mögötte. A férfi rémülten megfordult, és kalapját megemelve kért elnézést. A bájos leányarc láttán még jobban zavarba jött, ezért magáról megfeledkezve, németül szólalt meg.

- Ezer bocsánat, nagyságos kisasszony! Remélem nem ütötte meg magát.

- Nem, uram. Semmiség az egész - válaszolt mosolyogva a leány. Viszonozta a férfi köszönését, majd továbbhaladt, és felment a lépcsőn.

A fiatalember, akivel összeütközött, megigézve nézett utána. Norbert Halmar volt az, aki előző este érkezett a fővárosba. „Vajon hol láttam már ezt az arcot?” - töprengett magában. Csak ezután kapott észbe, hogy a leány is németül válaszolt a kérdésére. Furcsa, gondolta a fejét ingatva, hogy a szőke hajú, kék szemű hölgy oly ismerősnek tűnik, mégsem emlékszik rá, hogy valaha is találkozott volna vele.

Amikor Eva Maria felért a lépcsőn, Halmar a portáshoz fordult.

- Meg tudná mondani, ki ez az ifjú hölgy?

- Eva Maria Wendlandnak hívják - mondta a portás meghajolva.

Norbert meghökkent. Wendland? Eva Maria Wendland? Hiszen így hívják Christian Römer örökösét is.

- A hölgy a bátyja, Hans Wendland úr kíséretében érkezett? - kérdezősködött tovább.

- Nem, uram, a kisasszony egyedül jött. Körülbelül két hete lakik a szállodában. Nem jár társaságba, mindig egyedül van, és a következő holland gőzhajóval akar elutazni. Azt hiszem, Németországba.

Norbert most már teljesen biztos volt a dolgában.

- Wendland kisasszony Chiléből érkezett? - kérdezte mégis utoljára a teljes bizonyosság kedvéért.

- Igen, Santiagóból.

Norbert bólintott. Az ifjú hölgy tehát nem más, mint Eva Maria Wendland kisasszony Santiagóból, úton Németországba. Egyszeriben rájött, honnan volt oly ismerős neki a leány. Felidézte magában a néhai Maria Wendlandot ábrázoló kis portrét. Ennek az ifjú hölgynek ugyanolyan finom vonásai, nemesen ívelt ajka, ugyanolyan tengerkék szeme, aranyszőke haja és friss, bájos arca volt. Semmi kétség, hogy Maria Wendland lányával, Christian Römer örökösével találkozott az imént. A sors szeszélye az útjába sodorta Eva Maria Wendlandot, kit tudja, milyen célból.

Megköszönte a portásnak a felvilágosítást, és azon morfondírozott, miképpen ismerkedhetne meg a leánnyal. Nem volt szokása a legszigorúbb udvariassági szabályok betartása nélkül ismerkedni, de ez kivételes eset volt. Még akkor is kötelességének érezte volna, hogy felajánlja szolgálatait, ha történetesen nem tetszett volna meg neki a leány, aki minden bizonnyal oltalmazó nélkül volt. Talán a segítségére lehet valahogy.

Végül elhatározásra jutott. Bement a szálloda irodájába, és a következő levelet írta:

„Mélyen tisztelt, nagyságos Kisasszony!

Először is engedje meg, hogy még egyszer elnézését kérjem az ügyetlenségem miatt. Miután Kegyed felment az emeletre, a portástól megtudtam a nevét. Ez ösztönöz arra, hogy megírjam ezt a levelet, és megkérdezzem, hogy bármi módon a szolgálatára lehetek-e Feltételezem, hogy Kegyed azonos azzal az Eva Maria Wendlanddal, aki a bátyjával együtt Christian Römer vagyonát örökli. Ha igaz a feltételezésem, akkor kötelességemnek érzem, hogy felajánljam a segítségemet.

Christian Römer a bátyámat, Georg Halmart bízta meg a végrendelete végrehajtásával. Hallottam, hogy a Kisasszony ugyanazon a hajón fog utazni, amelyiken én is. Annál is inkább bátorkodom felajánlani a szolgálataimat, mivel egy hölgy is utazik a társaságomban. Ellen Halmar, a sógornőm jelenleg Montevideóban időzik, és ott fog a kisfiával együtt felszállni a hajóra. Ellen bizonyára szívesen a védőszárnyai alá veszi Kegyedet.

Alázatosan kérem, ne vegye tolakodásnak a levelemet. Kérem, tudassa velem, hajlandó-e fogadni, hogy megbeszélhessük a részleteket.

Odaadó híve:

Norbert Halmar''

Ellenőrzésképpen még egyszer átolvasta, majd borítékba tette a levelet, s a szállodainassal felküldte Eva Maria Wendlandnak.

IX.

A Norbert Halmarral történt találkozás után Eva Maria felment a szobájába. Most, hogy egyedül volt, mosolyogva idézte fel az iménti apró közjátékot. A férfi első pillantásra megragadta a figyelmét. Nagyon tisztelettudóan kért bocsánatot, ráadásul, bizonyára német lévén, az anyanyelvén szólította meg. Mindez még rokonszenvesebbé tette őt a lány szemében.

Levetette a kabátját és a kalapját, megfésülködött a tükör előtt, majd az ablakhoz lépett. Álmodozva figyelte az utca színes forgatagát. Hirtelen kínzó magány tört rá, és sírva fakadt. Egy karosszékbe rogyott, és kezébe temette az arcát.

Nem tudta, mennyi ideig ült így, magába roskadva, amikor kopogtak az ajtón. Riadtan kapta fel a fejét, gyorsan felszántotta a könnyeit, és kiszólt, hogy szabad. Egy szállodai inas lépett be, kezében egy levéllel.

- Levél? Nekem? - kérdezte csodálkozva a leány.

- Igen. Egy német úr küldte, aki tegnap este óta lakik a szállodában.

Eva Maria gyanakodva méregette a borítékot. Nem tudta, átvegye-e. Ám hirtelen eszébe jutott a rokonszenves német úr, akivel az imént összeütközött az előcsarnokban. Talán ő írta a levelet? Lehet, hogy csak egy udvarias bocsánatkérés? Mi mást írhatna? Átvette a levelet, s egy intéssel elbocsátotta a fiút, aki azonnal távozott.

Kinyitotta a borítékot, és megnézte az aláírást: Norbert Halmar. Ebben a pillanatban nem jutott eszébe hogy a nagybátyja végrendeletének a végrehajtóját szintén Halmarnak hívják.

Sóhajtva leült egy karosszékbe, és olvasni kezdett A sorokat olvasva enyhe pír futotta el az arcát. Aztán egyszeriben felragyogott a szeme: az ég oltalmazót küldött, nem volt már egyedül!

Melegség járta át a szívét, a levélből vigaszt merített. Újra sóhajtott, és rövid gondolkozás után nekiült a válaszlevél megírásának:

„Tisztelt Halmar úr!

Nagyon kedves Öntől, hogy felajánlja lovagias segítségét. Ezzel nagy szolgálatot tesz nekem, mert valóban nyugtalan szívvel vágok neki a hosszú tengeri útnak. Jól sejtette, hogy én vagyok Maria Wendland lánya és Christian Römer örököse, aki a szülőhazájába készül, hogy átvegye a hagyatékot. Sajnos egyedül kell utaznom, mert drága bátyám néhány nappal az elutazás előtt Santiagóban meghalt tífuszban. Nagy vigaszt jelent számomra, hogy Ön a sógornője oltalmába ajánl.

Szívesen fogadom Önt. Ha nincs kifogása ellene, fél óra múlva a társalgóban találkozhatunk. ”

Így is történt. A férfi fél óra múlva odalent várta.

- Nagyságos kisasszony! - sietett a lány elé, amikor megpillantotta. - Nagyon köszönöm, hogy eleget tett a kérésemnek.

Eva Mariát ismét lebilincselte Norbert megnyerő viselkedése. Bájos mosollyal nyújtott kezet.

- Én tartozom hálával, Halmar úr. El sem tudja képzelni, mennyire megörültem a levelének. Már éppen nagyon kétségbe voltam esve, amikor megkaptam az üzenetét.

Norbert csillogó tekintettel nézte az elbűvölő leányarcot. Észrevette a könnyek nyomát, és megsajnálta Eva Mariát.

- Boldoggá tesz, ha megörvendeztették a soraim. Szomorúan értesültem Hans Wendland úr haláláról. Fogadja őszinte részvétem.

- Sok megpróbáltatásban volt részem, amióta megtudtam, hogy Christian Römer a halálos ágyán megbocsátott édesanyámnak - mondta reszkető hangon a lány, s a szemét elfátyolozták a könnyek.

Norbert kerített neki egy karosszéket, majd ő is leült vele szemben.

- Nagyon sajnálom, kisasszony, hogy nehéz időket kellett átélnie. Ennek tudatában még inkább örülök annak, ha megengedi, hogy a szolgálatára legyek.

Elcsevegtek erről-arról, majd Norbert egyszer csak megkérdezte a leányt, melyik hajón utazott Santiagóból Buenos Airesbe.

- Nem tengeren jöttem, hanem szárazföldön - felelte Eva Maria.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy egyedül kelt át a Kordillerákon? - nézett rá döbbenten a férfi.

Eva Maria mélyen elpirult. Képtelen volt a megpróbáltatásairól beszélni. Alig ismerte ezt a fiatalembert ráadásul kínos lett volna elmesélni, ami történt.

- Egy úr és egy hölgy társaságában indultam el Santiagóból - szólalt meg végül vontatottan. - Eredetileg együtt akartunk utazni, de útközben szétváltunk Még Las Cuevas előtt.

Norbert megérezte, hogy valami okból nehezére esik a lánynak erről az utazásról beszélnie. Jobbnak látta hát, ha nem firtatja a dolgot.

Majdnem egy órán át beszélgettek. Norbertnak ekkor el kellett sietnie egy tárgyalásra. Mielőtt elbúcsúztak, megkérdezte Eva Mariától, találkozhatnak-e még aznap, miután visszajött.

- Már most örülök a viszontlátásnak - mosolygott rá a lány.

- Szóval, megkereshetem, ha visszaértem?

- Megkérem rá.

- Esetleg együtt ebédelhetnénk, utána pedig tehetnénk egy sétát a városban. Kérem, tiszteljen meg a bizalmával!

Eva Maria barátságosan kezet nyújtott.

- Bátorkodom élni a lehetőséggel, amit felkínált. A tény, hogy az ön fivére a nagybátyám hagyatékának a gondozója, erre késztet. Ráadásul az az érzésem, hogy maradéktalanul megbízhatom önben.

Norbert hálásan kezet csókolt a leánynak, aztán elváltak.

X.

Norbert Halmar és Eva Maria Wendland jó barátokká váltak a Buenos Airesben együtt eltöltött két nap során. Norbert lovagias gondoskodással vette körül a leányt, aki nyíltan a bizalmába fogadta, és csillogó szemmel hallgatta a fiatalembert, amint Georg és Ellen csodálatos házasságáról mesélt. Eva Maria ily módon bepillantást nyert a család életébe, és alig várta, hogy megismertesse őket.

Két nappal később hajóra szálltak.

Amikor felmentek a fedélzetre, szakadt az eső. Útközben aztán kitisztult az égbolt, és a montevideói kikötőben már ragyogó napsütés fogadta őket. Norbert egy rövid időre elbúcsúzott Eva Máriától, és lement, hogy a fedélzetre kísérje Ellent és a kis Harryt. Eva Maria a korlátnak támaszkodva nézett utána.

Ellen pontosan érkezett. Norbert szívélyesen üdvözölte, majd megcsókolta a kisfiút. Mercedes néni is kijött a kikötőbe, s így szívszorító búcsúzkodás vette kezdetét. A nagynéni százszor is megölelte Ellent és a gyermeket, de mit tagadás, Norbertnak is alaposan kijutott a csókokból és ölelésekből.

Señora Mercedes addig egy tapodtat sem mozdult, amíg fel nem hangzott az utolsó kürtszó, de még azután is sokáig integetett sírva Norberték után. Ellen sem tudta visszatartani a könnyeit.

- Mercedes néni! - kiáltott a kis Harry. - Gyere velünk édesapához!

Az idős hölgy szomorún ingatta a fejét, és búcsúcsókot dobott a kisfiúnak.

A gőzhajó elhagyta a kikötőt, és Mercedes néni alakja lassan beleveszett a távolba.

Amikor Ellen úrrá lett a búcsúzás fájdalmán és letörölte a könnyeit, Norbert megérintette a karját.

- Kedves Ellen, szeretnék valamit megbeszélni veled. Képes vagy figyelni rám?

Az asszony fájdalmasan mosolygott.

- Drága, jó Mercedes néni! Úgy sajnálom, hogy egyedül marad! De ha beszélni szeretnél velem, állok rendelkezésedre.

Norbert udvariasan meghajolt.

- Szóval, Buenos Airesben megismerkedtem Eva Maria Wendland kisasszonnyal, Christian Römer örökösével. Az ifjú hölgy itt van a hajón.

- Nem azt mondtad, hogy egy testvérpár örökli a vagyont? - csodálkozott Ellen.

Norbert beszámolt Hans Wendland haláláról és arról, miképp ismerkedett meg Eva Mariával.

- Megígértem a hölgynek, hogy a szárnyaid alá veszed. Remélem, nem akarod, hogy szószegő legyek.

- Ha ígéretet tettél a nevemben, Norbert, akkor az ifjú hölgy bizonyára méltó a bizalmadra.

- Teljesen nyugodt lehetsz, a kisasszony nagyon finom, tapintatos úrhölgy. Ráadásul nagyon kedves - mondta ellágyulva Norbert.

- Csinos? - kérdezte fürkész pillantással Ellen.

- Több, mint csinos, nagyon szép lány.

Az asszony cinkosan elmosolyodott.

- Norbert, Norbert! Még soha nem hallottalak így áradozni egy ifjú hölgyről!

- Őszintén megvallom, még soha nem tetszett ennyire senki - ragyogott fel a férfi tekintete.

- Kíváncsian várom, hogy megismerhessem Wendland kisasszonyt. Társaságban utazik?

- Nem. Teljesen egyedül. Megengeded, hogy bemutassam?

Ellen a karjaiba vette a kis Harryt.

- Először hadd lássuk a kabinunkat! Utána rendbe hozzuk magunkat.

Norbert megmutatta nekik a kabinokat. Jó időbe tellett, amíg Ellen elkészült a toalettjével, amiben méltóképpen fogadhatta Wendland kisasszonyt. Eva Maria ezalatt torkában dobogó szívvel várakozott. Vajon Ellen Halmar is olyan barátságosan fogadja majd, mint a sógora?

Végre-valahára megpillantotta őket a fedélzeten, amint a kis Harryt közrefogva egyenesen őhozzá siettek. Norbert összeismertette a hölgyeket, és tréfásan a kisfiúnak is bemutatta Eva Mariát. A két nő áthatóan méregette egymást, majd ösztönösen egyszerre nyújtottak kezet. Első pillantásra rokonszenv ébredt bennük a másik iránt.

- Örömmel értesültem róla, hogy itt van a fedélzeten, Wendland kisasszony - mondta barátságosan Ellen.

Eva Maria csillogó szemmel figyelte az elbűvölő fiatalasszonyt.

- Elmondhatatlanul boldog vagyok, nagyságos asszony, hogy egy szerencsés véletlen folytán csatlakozhatom önökhöz. Nagyon féltem, hogy kíséret nélkül kell utaznom, bár meglehetős önállóságban nőttem fel. Édesanyám halála óta a bátyám volt az egyetlen támaszom. Miután Hans meghalt, kis társaságban kerekedtem fel, de aztán… aztán, sajnos, hamarosan el kellett hogy váljanak az útjaink.

Eva Maria az utolsó szavakat kissé kelletlenül, félszegen ejtette ki, és láthatóan zavarba jött. Magán érezve Ellen fürkész tekintetét, még jobban elpirult. Zavarodottsága nem csak Ellennek, Norbertnak is feltűnt, neki ráadásul már nem is először. Érezték, hogy Wendland kisasszony útitársai körül valami nincs rendben. Vajon miért vesz erőt a lányon a szorongás, valahányszor szóba hozza őket?

Ellennek talán még az új ismerős iránti bizalma is megrendült volna egy pillanatra, ha Eva Maria nyílt tekintete nem oszlatta volna el azonnal az aggályait.

- Akkor hát, gondolom, örül, hogy végül mégsem kell egyedül utaznia - fordult barátságosan a lányhoz.

- Jelezte már a férjemnek az érkezését?

- Személyesen nem - pirult el Eva Maria. - A bátyám halála annyira lesújtott, hogy mindent a környezetem intézett helyettem. De Georg Halmar úr kapott értesítést Santiagóból, hogy Hans meghalt, és hogy én rövidesen útnak indulok Németországba.

Egy darabig még beszélgettek, s a kis Harry is egykettőre összebarátkozott a leánnyal. Eva Maria remekül értett a kisfiú nyelvén, s ennek köszönhetően nemcsak Harry zárta őt rögtön a szívébe, hanem Ellen és Norbert is.

Az utazás első hete a legteljesebb nyugalomban telt. Meleg, napsütötte vizeken hajóztak, szinte az egész napot a fedélzeten tölthették.

Egy délután Norbert a két hölggyel ugyancsak a fedélzeten teázott. A kis Harry a közelben játszott két másik gyerekkel. Csevegés közben Eva Maria mosolyogva figyelte a játszó gyermekeket, és néha hangosan felkacagott Harry mókás megjegyzésein.

Éppen teát töltött a többieknek, amikor a közelben megpillantott egy férfit, aki nekik háttal állva, a korlátnak támaszkodott. Egyszeriben sóbálvánnyá dermedt a rémülettől. Megkövülten bámulta a magas, izmos alakot. Ez a sötét haj, a hosszúkás fej, a széles vállak, a kissé hajlott tartás - nem, ez nem lehet más, mint Bergen! Csörömpölve ejtette a csészét az asztalra, s az ijedtségtől reszketve kapaszkodott bele Norbert karjába.

- Az Isten szerelmére, mentsen meg ettől az embertől! - suttogta rekedten.

- Mi ütött magába, nagyságos kisasszony? - kérdezte aggodalmasan Norbert. - Ki akarja kegyedet bántani?

Eva Maria félénken körülkémlelt, s fejével a korlátnál álló utas felé bökött.

- Ott! Az az úr! - mondta felindultan.

Ebben a pillanatban a férfi megfordult, s Eva Maria meglátta az arcát. Teljesen ismeretlen volt.

A leány megnyugodva dőlt hátra a székén, és a könnyebbüléstől sírni kezdett.

Norbert megrendültén nézte a könnyeit.

- Nagyságos kisasszony! Árulja el, mitől retteg? Ki akarja bántani?

- Bocsássanak meg! - Eva Maria a könnyeit törölgette. - Hála az égnek, nem fenyeget veszély. Megtévesztett ez a hasonlóság, s egy pillanatra elvesztettem a fejemet. De ha már ily ügyetlenül elárultam magam elmondom önöknek, mi rémített meg. Eddig képtelen voltam és nem is akartam beszélni erről. Most azonban meg kell tennem, különben nem tudnák mire vélni a viselkedésemet. Szörnyű élményben volt részem, amikor átkeltem a Kordillerákon. Egy férfi, aki barátságot színlelve férkőzött a bátyám közelébe, becsapott és fogságba ejtett. Csak a véletlen mentett meg a gyalázattól vagy a haláltól. Az a férfi ugyanis nem hagyott más választást.

Eva Maria röviden elmesélte, mi történt vele, amióta a santiagói házuk udvarán kikosarazta Bergent. Norbert és Ellen lélegzet-visszafojtva hallgatták. A férfi arca megfeszült. Amikor Eva Maria ahhoz a részhez érkezett a történetben, amikor Margit eltűnt mellőlük, mert állítólag előrelovagolt, Norbert keze ökölbe szorult. Ösztönösen előrehajolt, mintha legalábbis úgy kellene leolvasnia a leány ajkáról a szavakat.

Eva Maria közben már az elhagyott kunyhó környékéről mesélt, s arról, miként hullott le Bergenről az álarc, s fedte fel előtte igazi arcát.

- Miután égi jelet kaptam, a rettegés arra sarkallt, hogy cselhez folyamodjam - folytatta, s elmondta, hogyan járt túl Bergen eszén, s menekült meg végül.

- Hál' istennek, hogy rábukkant arra a sziklaüregre! - sóhajtott fel Norbert. - Nagyon bátran viselkedett! Ez az elvetemült ember ezek szerint azt hiszi most, hogy a kisasszony meghalt?

- Kétségkívül. Különben nem folytatta volna az útját nélkülem.

Norbert megragadta Eva Maria kezét, és az ajkához vonta. Eltelt egy kis idő, amíg ismét képes volt megszólalni:

- Azóta, hogy kegyed elhagyta a kunyhót, nem hallott róla?

Eva Maria megrázta a fejét, majd elmesélte, hogyan utazott tovább. Megemlítette a zöld tárcát Margit Forster fényképeivel.

- Megvan még a tárca? - kérdezte izgatottan Norbert.

- Igen. Először ott akartam hagyni, de aztán meggondoltam magam. Fogalmam sincs, miért.

- Néha ösztönösen helyesen cselekszünk. Alkalomadtán mutassa majd meg azt a tárcát! Kézbe veszem a kisasszony ügyét, és megpróbálom azt a gazembert a társnőjével együtt a méltó helyére juttatni.

Eva Maria a férfi szemébe nézett, és egyszeriben a biztonság csodálatos érzése töltötte el.

XI.

Georg Halmar megkapta a táviratot, amely hírül adta Hans Wendland halálát, és előre jelezte Eva Maria közeli érkezését. Néhány héttel később újabb sürgönyt kapott kézhez.

„Május 10-én érkezem Amszterdamba. Eva Maria Wendland”

Georg kiszámolta, hogy Christian Römer örökösével legkorábban május 12-én találkozhat, és megtette a szükséges előkészületeket.

Úgy is történt, ahogy sejtette. Május 12-én délután az irodájában tartózkodott, amikor az irodaszolga jelentette, hogy egy úr és egy hölgy óhajt vele beszélni. A hölgy beküldte a névjegykártyáját is.

Georg gyors pillantást vetett a kártyára, majd bólintott. Csakugyan Eva Maria Wendland érkezett meg, ahogy számított rá.

- Vezesse be a hölgyet!

- Az urat is? - kérdezte az inas.

- Csak nem együtt jöttek?

- De igen, és tegeződnek.

- Rendben. Vezesse be őket - felelte kissé meglepetten Georg.

Kisvártatva megjelent egy nagyon szép, választékosan öltözött ifjú hölgy és egy hasonlóan elegáns, magas úriember. Mindketten utazóruhát viseltek, és gyászszalag volt a karjukon. Halmar üdvözölte őket, és barátságosan kezet nyújtott a hölgynek.

- Örülök, hogy megismerhetem, Wendland kisasszony.

- Engedje meg, Halmar úr, hogy bemutassam a vőlegényemet, Bergen urat, aki elkísért - mondta a hölgy elbűvölő mosollyal. - Halmar úr, Bergen úr, ismerkedjenek meg!

A két férfi meghajolt.

- Sajnálattal értesültem a táviratból a kedves bátyja haláláról, nagyságos kisasszony - mondta részvéttel Georg.

- Bizony, súlyos veszteség - bólogatott a hölgy, s gyengéden megtörölte a szemét a zsebkendőjével. - Szegény bátyámat néhány nap alatt elvitte a tífusz. Éppen az esküvőmet akartuk megtartani. Mivel gyorsan el kellett utaznunk, elhatároztuk, hogy Németországban házasodunk össze. Egyébként is itt szeretnénk letelepedni.

- Jól teszik. Szükség is lesz rá, mert a nagybátyja vagyona, ami Hans Wendland halála után egyedül kegyedet illeti, túlnyomórészt ingatlanokból áll. Azért is gratulálok az eljegyzéséhez, mert a Römer cégnek szüksége van egy új igazgatóra. Kérem, barátkozzék meg a gondolattal, Bergen úr, hogy önnek kell ezt a tisztet betölteni.

- Nem fog gondot okozni - hajolt meg mosolyogva Bergen.

- Ó, ön talán üzletember?

- Nem. A santiagói német konzulátuson voltam hivatalnok, de remélem, hogy hamar beleszokom az új munkába. Legalábbis annyira, hogy megfelelően képviselhessem a jövendőbelim érdekeit.

- Ekkora vagyon bizony már szakavatott irányítást kíván. A mai nehéz időkben a vállalatoknak határozott vezetésre van szükségük, ha nem akarnak lemaradni a versenyben. Szerencsére a Römer cégnél csupa tapasztalt, megbízható alkalmazott dolgozik, akikre nyugodtan támaszkodhat majd. Egyébként én is szívesen állok a rendelkezésére, szóval és tettel egyaránt.

Georg beljebb tessékelte a vendégeket, és hellyel kínálta őket.

- Roppantul lekötelez, Halmar úr - hajolt meg Bergen tisztelettudóan.

Bergen az előzékeny viselkedése ellenére nem tett jó benyomást Georg Halmarra. S az ellenszenve csak fokozódott a tárgyalás során. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy a férfi úgy viselkedik, mintha ő lenne a törvényes örökös, s közben teljesen háttérbe szorítja a hölgyet.

Minél tovább beszélgettek, annál visszataszítóbbnak találta Bergent. A menyasszonya jobban elnyerte a tetszését, bár feltűnt neki, hogy a leány idegesen szorong. Ha kérdezett tőle valamit, először mindig Bergenre nézett, mintha az arcáról akarná leolvasni a választ. A leányt megelőzve, többnyire Bergen felelt a kérdésekre, még azokra is, amelyek nem az üzlettel voltak kapcsolatosak.

Végül Georg udvariasan, de már korántsem olyan lelkesen, mit eleinte, megkérdezte a párt, hogy elkísérheti-e őket Christian Römer házába, amely a vállalattal közös telken állt.

- A ház ugyanúgy be van rendezve, mint annak előtte, és készen áll a fogadásukra, Wendland kisasszony. A személyzet is a helyén maradt. Azonnal beköltözhet, ha óhajtja.

Az ifjú hölgy ismét a jegyese tekintetét kereste.

- Igen az lesz a legjobb, ha a menyasszonyom rögtön birtokba veszi a házat, mivel egy hölgy számára kényelmetlen szállodában lakni - jelentette ki Bergen határozottan. - Én a szállodában maradok az esküvőig, amire mihamarabb sort kerítünk.

- Ez a kegyed óhaja is, Wendland kisasszony? - szegezte a kérdést egyenesen a lánynak Georg, mintha Bergen véleményét nem tekintené mérvadónak.

- Hát persze. Én is így gondolom - bólogatott szaporán a hamis Eva Maria.

- Rendben van. Máris indulhatunk. Ugye, önnél vannak a szükséges iratok? Csupán a formaságok miatt.

- Georg továbbra is csak a leánnyal tárgyalt, aki hirtelen elsápadt, és kétségbeesetten pillantott a vőlegényére.

- Minden a legnagyobb rendben. Nálam vannak az iratok - csapott Bergen a mellényzsebére.

- Jól van. - Georg egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy tulajdonképpen helyénvaló, ha az asszony aláveti magát a férfi akaratának, de ilyen szolgai odaadást még életében nem látott. Kimentette magát néhány percre, hogy gyorsan elintézzen egy-két sürgős ügyet.

A mátkapár egyedül maradt.

- Viselkedj egy kicsit határozottabban és magabiztosabban, Margit! - figyelmeztette Bergen a lányt. - Hiszen látod, megy minden, mint a karikacsapás! Tudod, hogy nálam van az összes szükséges irat.

Margit Forster megborzongott.

- Úgy félek, Turry! - suttogta.

Bergen durván megragadta a karját, és megrázta.

- Szedd össze magad, Margit! Bátorság! Ha okosan viselkedsz, nem lesz semmi baj. Csak nyugodtan, érted? Egy pillanatra se felejtsd el, hogy Eva Maria Wendland vagy!

Margit a férfira nézett, mintha belőle akarna erőt meríteni.

- Igen, igen, tudom. Azt teszem, amit mondasz - mosolygott bágyadtan. - Csak ne hagyj túl sokáig magamra abban a házban.

- Ne aggódj, drágám! - nevetett Bergen. - Egész nap melletted leszek. Csak éjszakára megyek vissza a szállodába. Legalábbis az esküvőig. Néhány hét múlva a feleségem leszel, és akkor már semmi nem állhat közénk.

- Nem a szegény Margit Forster lesz a párod, hanem Eva Maria Wendland - sóhajtott fel halkan a lány.

Bergen megcsókolta.

- Te kis butuska! Számomra mindig Margit maradsz, és végre teljesen az enyém leszel. Egyedül az enyém! Többé már semmi sem választhat el minket. Alig várom, hogy végre összekössük az életünket!

Margit megremegett, és szerelmes odaadással nézett Bergenre.

A férfinak jó oka volt rá, hogy siettesse az esküvőt, hiszen a törvényes kapcsolat révén ő is a vagyon birtokosává válik. Akkor aztán kedvére rendelkezhet az egész örökség felett.

Már Santiagóban fontolóra vette, hogy végső esetben, ha mégsem sikerülne Eva Mariával dűlőre jutnia, Margittal játszatja el Christian Römer örökösének szerepét. Egyforma magasak voltak, egyezett a szemük és a hajuk színe. A konzulátuson könnyűszerrel készített egy-egy másodpéldányt Eva Maria összes iratáról. Útlevélből is kettőt állított ki Eva Maria Wendland nevére, úgy, hogy az egyikbe Margit fényképét ragasztotta. Ezt később alá is íratta a leánnyal, így az ő kézírását hitelesítették. Ennek a banki műveletek miatt volt különösen nagy jelentősége. Koholt ürüggyel másodpéldányt készíttetett Hans Wendland halotti bizonyítványáról is. Egyszóval mindent a legapróbb részletekig kitervelt és előkészített. Ha érzett is valaha némi lelkiismeret-furdalást Eva Maria halála miatt, az már régen elmúlt.

Christian Römer örököse, vagy sokkal inkább az a személy, aki hamis papírok segítségével annak adta ki magát, hivatalosan is a vagyon birtokosa lett.

Margit beköltözött a patinás Römer-házba, amely a régi kereskedőcsalád számos nemzedékének adott otthont. Ebben az előkelő, kifinomult ízléssel berendezett épületben töltötte a fiatalságát Eva Maria édesanyja is.

Miután legyőzte a kezdeti szorongását, Margit szívesen tetszelgett a pompás, ódon ház úrnőjének szerepében. Élvezte a gazdagság nyújtotta kényelmet. Naphosszat semmi dolga nem volt, odaadó, figyelmes személyzet leste minden óhaját.

A cégnél is bemutatták, mint az új tulajdonost, s az alkalmazottak biztosították a hűségükről. Margit boldog volt, hogy nem kell az üzlettel foglalkoznia, miután Bergen rögtön levette a válláról ezt a terhet. A cég dolgozóival kerek perec közölte, hogy mostantól ő a főnök, minden kérdésükkel őt kell keresniük. Nyers fellépése ugyanazt az ellenérzést váltotta ki a régi, hűséges dolgozókban, mint Georg Halmarban az első találkozás alkalmával. Senki sem kedvelte a semmiből idetévedt, erőszakos fiatalembert. Az alkalmazottak sokkal szívesebben találkoztak a szép, ifjú örökösnővel, akinek a félénksége szinte szánalmat ébresztett bennük.

Halmar segítségével Bergen pontos képet alkothatott magának a Römer által hátrahagyott ingóságokról. Margitnak ebben a kérdésben is csak mellékszerep jutott. Georg beszámolt róla, hogy a tekintélyes készpénzvagyont Christian Römer annak idején tartósan lekötötte, azaz egyelőre eladhatatlan értékpapírokba és részvényekbe fektette. Pillanatnyilag csupán a kamatokhoz lehetett hozzányúlni, amelyek kifizetésére negyedévente került sor.

Bergen arcán bosszús árnyék suhant át. Az tervezte, hogy mielőbb készpénzzé teszi Römer hagyatékát, hogy bármikor hozzáférhessen. Óvatos ember lévén arra gondolt, nem árt, ha félretesz egy kis tartalékot a lebukás esetére.

Georg Halmartól aztán megtudta, hogy Römer a vagyonát oly módon fektette be, hogy azt csak hosszas felmondási idő után lehetett készpénzre váltani. A hír alaposan lehűtötte a várakozását, de végül, nem lévén más választása, belenyugodott. Végtére is mitől tartana? Lehetetlen, hogy lelepleződjék! Chile messze van, s a szakadék mélyén heverő halott sosem fog feltámadni.

XII.

Eközben a hajó, amelynek fedélzetén Eva Maria, Ellen és Norbert utazott, közeledett úti céljához. Mindvégig ragyogó időjárásnak örvendhettek, nem véletlen hát hogy az utasok kitűnő hangulatban voltak.

Eva Maria mégsem csak az időjárás miatt érezte magát olyan boldognak, mint amilyennek már régen. A szívében megannyi szólamban édes muzsika dalolt. Reggel, amikor felébredt, alig várta, hogy viszontláthassa Norbertet, hogy élvezhesse a kedves, melegszívű Ellen társaságát, s játszhasson a kis Harryval, aki viharos gyengédséggel adta tudtára gyermeki ragaszkodását.

Csak éjszaka riadt fel néha, amikor azt álmodta, hogy még mindig Bergen fogságában van.

Aztán elérkezett az utazás utolsó estéje. Mialatt Ellen lefektette a kisfiát, Eva Maria felment a fedélzetre. Hajadonfőtt volt, csak egy könnyű kabátkát terített a hátára. Az ezüstös holdfény sejtelmesen csillogott vállára omló, dús szőke haján. Álmodozva révedt a messzeségbe. Nemsokára megérkezik a szülőföldjére. Vajon mi vár rá odahaza?

- Végre megtaláltam, nagyságos kisasszony! Már mindenütt kerestem - riasztotta fel a töprengéséből egy kedves hang. Norbert Halmar állt mellette.

Eva Maria ráemelte a tekintetét. A férfi arcát szép, titokzatos fényben fürösztötte a holdsugár.

- Ellen asszonynál voltam. Segíteni akartam neki a kis Harryt ágyba dugni. De a fiúcska roppant izgalomban van. Alig várja már a holnapot, amikor végre viszontláthatja az édesapját. Ellen asszony jobbnak látta, ha eljövök, mert a kis Harry még kevésbé alszik el, ha én is ott vagyok.

- Meg tudom érteni a kisfiút - felelte különös mosollyal Norbert, le nem véve a szemét a bájos leányarcról. - Ugyanúgy érez, mint én. Nincs nyugodalmam, ha kegyed a közelemben van. Attól félek, hogy elveszítem.

Eva Maria mélyen elpirult.

- Nem is tudom, mit válaszoljak erre, Halmar úr - felelte lesütött szemmel.

- Én tudom, milyen választ hallanék szívesen. - Norbert felsóhajtott, és megfogta a leány kezét. - Akarja hallani?

- Igen - bólintott a lány, és keze megremegett a férfiéban.

Norbert lassan közelebb húzta magához.

- Mondja azt, hogy Norbert, ne félj attól, hogy elveszítesz, mert örökké veled akarok maradni!

- Halmar úr!

- Kérem, ne szólítson így, Eva Maria! Hagyjuk a formaságokat! Eddig is csak azért nem tiltakoztam ellene, mert időt akartam hagyni kegyednek, hogy tisztába jöjjön az érzelmeivel. Arra vágyom, hogy a szívem hölgye, akit szeretek, a keresztnevemen szólítson. Nem tudok ön nélkül élni, Eva Maria! Olyan boldog akarok lenni, mint a bátyám, ez pedig csak úgy teljesülhet, ha a kisasszony a feleségem lesz. Önben meg van minden tulajdonság, amit a jövendőbelimben megtalálni reméltem. Mondja, hogy el tudja képzelni mellettem az életet, mondja, hogy őszintén szeret!

Eva Maria a boldogságtól reszketve nézett a férfira.

- Tudod, hogy szeretlek, Norbert! Érezned kell! Soha nem akarlak elhagyni, ha te is így érzel - mondta halkan, és mégis határozottan.

Összekapcsolódott a tekintetük. Norbert lázasan csillogó szemmel átölelte a leányt, és forrón megcsókolta.

- Kedvesem! - suttogta, és csókjaival borította Eva Maria arcát.

Sokáig álltak így összeölelkezve a korlát mellett. Egymás tekintetét fürkészték, és szerelmes szavakat suttogtak.

Amikor később Ellen megjelent a fedélzeten, a fiatalok még mindig meghitten álldogáltak, szorosan egymás mellett. Ellen azonnal rájött, mi történt. Halkan, hogy észre ne vegyék, odalépett hozzájuk, s Eva Maria mellett maga is nekitámaszkodott a korlátnak.

- Szóljatok nyugodtan, ha zavarok! - szólalt meg halkan, ajka körül csibészes mosollyal.

A szerelmesek riadtan hátra fordultak. A következő pillanatban egyszerre négy kar ölelte át Ellent, majd izgatott, zavart magyarázkodás következett. Az asszony nevetve csókolta meg Eva Mariát, és kedvesen megsimogatta Norbert arcát.

- Az ördög sem érti, mit hordtok itt össze! Az egyértelmű helyzetből azonban úgy veszem észre, hogy eljegyeztétek egymást.

- Így van, bölcs sógornőm! - nevetett Norbert, és megcsókolta Ellent.

- Ó, Ellen! Mérhetetlenül boldog vagyok - mondta kipirult arccal Eva Maria, és újra az asszony nyakába borult.

- Sok boldogságot kívánok mindkettőtöknek! Kedves Norbert, legfőbb ideje, hogy végre megházasodj. De azért igazad volt, hiszen végül mégiscsak beigazolódott a mondás, miszerint az igazán jó dolgok megérik a várakozást. Drága Eva Maria, azt hiszem, rád mosolygott a szerencse. Ismerem a Halmar családot. Nagyszerű emberek. Bár Norbert nem lesz könnyen kezelhető férj. A Halmarok önfejűek, és nem hagyják, hogy a feleség viselje a nadrágot. Ám egytől egyig jószívűek és megbízhatóak. Megbecsülik a szeretteiket, és tűzbe mennek értük. Jól mondom, ugye, Norbert?

A fiatalember kezet csókolt Ellennek.

- Remélem, Ellen nem ígért túl sokat - mosolygott a menyasszonyára.

- Attól nem félek! - felelte megilletődve a leány.

A hajó, fedélzetén az újdonsült jegyesekkel, menetrend szerint futott be Amszterdam kikötőjébe. Norbert azt javasolta a hölgyeknek, hogy inkább a hajón várakozzanak, amíg ő lemegy és megkeresi Georgot.

- Itt zavartalanul üdvözölhetitek egymást. Ellen. Nem fog elsodorni a tömeg.

Norbert az elsők között szállt partra, s hamar rá is lelt Georgra.

- Szervusz, Georg! Megérkeztünk! - ölelte meg a bátyját, aki szemlátomást már nagyon türelmetlenül leste érkezésüket.

- Hol van Ellen és a kisfiam? - pillantott körbe az idősebb fivér nyugtalanul.

- A fedélzeten várnak. Túl nagy itt a nyüzsgés. Mi könnyebben átvergődünk a tömegen, mint a hölgyek és a kisfiad. Gyere, menjünk!

Egymás vállát átölelve baktattak lassan vissza a fedélzetre.

- Van velünk még valaki - szólalt meg egyszer csak titokzatos mosollyal Norbert. - Roppant fontos személyiség.

- Olyan arcot vágsz, mint aki megütötte a főnyereményt! - nevette el magát Georg az öccse lelkes ábrázata láttán.

Norbert megszorította a karját.

- Ahogy mondod, testvér. Tudniillik a hajón van a menyasszonyom is. Tegnap este jegyeztük el egymást a tengeren.

- Ezt most komolyan mondod?

- De Georg! Ilyesmivel nem szokás viccelődni.

- Valóban nem. Hát, kedves öcsém, ezek szerint téged is utolért a végzet…

- Igen, és nagyon boldog vagyok. El fogsz ámulni, ha elárulom a menyasszonyom nevét. Eva Maria Wendlandnak hívják, Christian Römer örököse.

Georg megtorpant. Egy pillanatra még a feleségéről is megfeledkezett.

- Miket beszélsz? Ki a menyasszonyod?

- Nem örülsz a hírnek? - lepődött meg, a bátyja zavarát látva Norbert. - Eva Maria Wendland a jegyesem, akit véletlenül ismertem meg Buenos Airesben, és aztán együtt keltünk át az óceánon.

Georg Halmar megragadta Norbert felöltőjén a hajtókát.

- Kedves öcsém! Ha ez nem valami tréfa, akkor áldozatul estél egy csalónak.

- Georg, elment a józan eszed? - kiáltotta Norbert kivörösödve.

- Nem, édes öcsém, sajnos nem. Akarom mondani, hála az égnek, nem! Valahol sántít a történeted. Ha a hajón van egy ifjú hölgy, aki Eva Maria Wendlandnak, Christian Römer örökösének adja ki magát, akkor az illető csakis szélhámos lehet.

- Hogy jut eszedbe ilyen képtelenség?

- Mindjárt megtudod - hadarta Georg izgatottan. - Eva Maria Wendland kisasszony már három hete Brémában van. Átvette az örökségét, és iratokkal igazolta a személyazonosságát. Mellesleg megemlítette, hogy mintegy nyolc nap múlva férjhez megy a vőlegényéhez, von Bergen úrhoz, akinek a kíséretében érkezett Chiléből.

Ezúttal Norbert képedt el annyira, hogy hirtelen szólni sem tudott. De nem azért, amiért Georg gondolta. Gyorsan összeszedte a gondolatait, s a bátyjára nézett.

- Minden világos! - mondta felvillanó tekintettel megragadva Georg karját. - De te lettél tévedés áldozata, kedves Georg. A valódi Eva Maria Wendland hajón tartózkodik, és az én menyasszonyom. Bergen és az állítólagos jegyese a csalók.

- Teljesen biztos vagy benne? - kérdezte kétkedve a bátyja.

- Tökéletesen. Várj egy pillanatot, mutatok valamit - hadarta izgatottan, azzal a mellényzsebéből előhúzta a kis zöld tárcát, amelyet Eva Mariától kapott. Elővett belőle egy fényképet, letakarta rajta az aláírást, és Georg elé tartotta. - Ki ez?

- Ez Eva Maria Wendland - álmélkodott a férfi. - Egy kicsit merész a kosztümje, de kétségkívül ő az.

Norbert felfedte a fényképen szereplő nevet.

- Amint a saját aláírása is tanúsítja, a hölgyet Margit Forsternak hívják.

Georg feldúltan húzta elő a levéltárcáját, beletúrt az iratokba, majd kivett egy névjegykártyát. Eva Maria Wendlandé volt, s a hátoldalán ez állt kézírással: „Kérem, adja át az inasomnak a kulcsokat. Eva Maria Wendland”

- Nézd csak, Norbert! Nem ugyanaz az írás, mint a fényképen?

- De igen! - bólintott az öccse. - Mindkettőt ugyanaz a személy írta, méghozzá Margit Forster, a táncosnő, aki csalárd módon Wendland kisasszonynak adta ki magát, hogy megkaparintsa Römer örökségét.

- Hihetetlen! - törölgette a homlokát Georg. - Hogy vetemedhet valaki ilyesmire, mikor a valódi örökös bármelyik pillanatban felbukkanhat!

Norbert újra zsebre tette a bőrtárcát, immár a névjegykártyával együtt.

- Ezt, engedelmeddel, magamnál tartom, Georg. Ezek után, azt hiszem, felesleges a menyasszonyom személye miatt aggódnod. Világos előttem az egész gyalázatos komédia. Ez a bizonyos Bergen úr abban a hitben él, hogy az igazi Eva Maria holtan fekszik egy szakadék mélyén a Kordillerákban, ahová az ő jóvoltából került. A hamis Wendland kisasszony pedig Margit Forster, a férfi szeretője. Ne aggódj, egykettőre pontot teszünk a kínos ügy végére. Most pedig indulás a hölgyekhez! De egy szót se arról, hogy a csalók már Brémában vannak, és rátették a kezüket az örökségre! Nemsokára úgyis visszaszerezzük tőlük.

- Még mindig döbbenten állok ez előtt az egész zavaros história előtt. Biztos vagy benne, hogy a menyasszonyod a valódi Wendland kisasszony?

- Kár aggódnod! - nevetett Norbert diadalmasan. - Emlékszel az arcképre, amely Eva Maria édesanyját ábrázolja?

- Természetesen. Elég sokszor nézegettük.

- Akkor jól nézd meg a mátkámat! Úgy hasonlít az anyjára, mint az ikertestvérére. Kell ennél több bizonyíték? De induljunk végre! - noszogatta a bátyját, aki elképedve követte.

Georg néhány perc múlva a karjában tartotta szép, fiatal feleségét. Felváltva csókolgatta Ellent és a kisfiát.

Csak jóval később fordult Norbert és Eva Mária felé, akik türelmesen várakoztak. Ha Georgban maradt is némi kétség Eva Maria kilétét illetően, most egy csapásra szertefoszlott. A leány megszólalásig hasonlított az édesanyjára.

- Semmi kétség, a kisasszony tényleg Römer a javából! - nyújtotta szívélyesen mindkét kezét a leány felé. - Legyen üdvözölve, mint az öcsém menyasszonya! Családunk egyik tagja annak idején reménytelenül szerelmes volt a kegyed édesanyjába. Ezt most egy másik Halmarral szemben kell jóvátennie, kedves Eva Maria! Tegye boldoggá Norbertet, megérdemli!

- Megteszek minden tőlem telhetőt, Halmar úr!

- Állj! Ez nem járja, Eva Maria! - tiltakozott Ellen.

- A férjem neked nem Halmar úr, hanem Georg, a leendő sógorod. A rokoni tegeződést pedig itt helyben egy csókkal kell megpecsételnetek!

Eva Maria mosolyogva nézett Georg szemébe, amely annyira hasonlított Norbertéra.

- Szabad? - kérdezte Georg.

A leány huncut mosollyal bólintott, mire a férfi megölelte, és jobbról-balról megcsókolta.

Aztán felkerekedtek, s a kis csapat együtt hagyta el a hajót.

Mialatt a szállodában Ellen és Eva Maria a vacsorához készülődtek, a Halmar testvéreknek maradt egy szabad órájuk.

- Meséld el az egész történetet, Norbert! Kíváncsi vagyok a részletekre, és legfőképp arra, honnan jöttél rá, hogy Bergen és a szeretője csalók. Köztünk szólva, a fickót kezdettől fogva ki nem állhatom. A hölgy pejig szerfölött önállótlannak tűnik, mintha a férfi rabszolgája lenne.

Norbert mindent elmondott, amit Eva Mariától megtudott. Georg figyelmesen hallgatta, majd a történet végén az asztalra csapott.

- Ilyen akasztófavirágot még nem hordott a hátán a föld! - fakadt ki dühösen. - Láttad volna, milyen pimasz magabiztossággal intézkedett az első pillanattól fogva!

- Nyugalom! Nem fogja megúszni a büntetést. Rács mögé juttatjuk.

Részletesen megvitatták, miképpen leplezzék le a csalót, és adják a rendőrség kezére.

- Eva Maria előtt egyelőre tartsuk titokban, hogy Bergenék Brémában vannak - kérte Norbert. - Csak feleslegesen idegeskedne. Ha itt az ideje, én majd közlöm vele. Ellent természetesen beavathatod a tervbe, csak figyelmeztesd, hogy Eva Maria előtt egy szót se!

- Emiatt ne nyugtalankodj! - bólintott Georg. - De tudod, mi lenne a legsürgősebb?

- Nos?

- Be kell szereznünk a hivatalos iratokat Santiagóból, amelyek tanúsítják, hogy a mátkád a valódi Eva Maria Wendland, ugyanis Bergenéknek is vannak papírjaik.

Norbert elgondolkozott.

- Ez könnyen megoldható - felelte higgadtan, de aztán nem beszélhettek tovább, mert megérkeztek a hölgyek.

Georg Halmar még aznap este beszámolt a feleségének mindarról, amit Norberttól megtudott. Ellen nagyon megijedt, és természetesen megígérte, hogy hallgatni fog Eva Maria előtt.

- Holnap hazafelé megkéred, hogy legyen a vendégünk, amíg átveheti az örökségét - zárta le Georg a témát. - Én majd közlöm vele, hogy a formaságok eltartanak néhány napig. Norbertnak szüksége van némi időre, hogy megtegye az előkészületeket, és csapdát állítson a csalóknak. Eva Mariát csak közvetlenül a színre lépése előtt avatjuk be.

- Értem, Georg - bólintott az asszony.

Másnap reggel a két pár és a kis Harry elutazott Amszterdamból.

XIII.

A Halmar fivérek Georg dolgozószobájában ültek össze a szokásos reggeli megbeszélésre. Miután megtárgyalták az üzleti ügyeket, Norbert így szólt:

- Szeretném ismertetni a tervemet, amelynek segítségével kiakolbólíthatjuk a csalókat a jogtalanul bitorolt örökségből. Alaposan meg akarom szorongatni őket. Gondom lesz rá, hogy megtanulják, mi az a rettegés, mielőtt leleplezzük őket.

- Ezek szerint kész a terved?

- Igen. Bár okozott némi fejtörést, de azt hiszem, működni fog.

- Beszélj hát!

Norbert részletesen ecsetelte a tervét a fivérének, aki mindvégig figyelmesen hallgatta.

- Ezt jól kifundáltad! - nyugtázta végül elégedetten Georg. - Most akarsz a rendőrségre menni?

- Igen, de előtte légy szíves, kérdezd meg telefonon a hamis örököstől, hogy a vőlegényével együtt tudnának-e fogadni engem körülbelül egy óra múlva.

- Rendben van. De amondó vagyok, kedves öcsém, hogy a biztonság kedvéért vedd magadhoz a pisztolyodat! Tudod, hogy milyen kiszámíthatatlanok az ilyen elvetemült gazemberek.

- Már megtörtént - húzta elő Norbert mosolyogva a zsebéből a fegyvert, majd újra eltette.

- Akkor minden rendben - bólintott a telefon után nyúlva Georg. Felemelte a kagylót, tárcsázta a Römer-villa számát, és az állítólagos Eva Mariát kérte a telefonhoz.

Eltelt néhány perc, mire Margit Forster jelentkezett

- Itt Eva Maria Wendland beszél. Mit óhajt, Halmar úr?

- Ott van önnél Bergen úr, nagyságos kisasszony?

- Igen. Épp az imént érkezett.

- Nagyszerű. Megjött Norbert öcsém, és szeretné még a mai nap folyamán tiszteletét tenni önöknél. Nincs akadálya?

- Jöjjön bátran! Örülünk a látogatásának.

- Megfelel önöknek egy óra múlva?

- Kitűnő.

- Egy óra múlva várnak, Norbert - fordult az öccséhez Georg, miután letette a kagylót.

- Jól van! Kezdődjék a tánc! Most elmegyek a rendőrségre, és megteszem a szükséges lépéseket.

Kezet fogtak, majd Norbert sietve távozott. Személyesen ismerte a rendőrfőnököt, aki azonnal fogadta. Komoly megbeszélés vette kezdetét. A fiatalember részletesen ismertette az ügyet, majd közösen megvitatták a szükséges intézkedéseket.

Miután megállapodtak, Norbert elindult a Römer-házba.

Margit és Bergen nagyon előzékenyen fogadták. Bergen kezet akart adni, de Norbert ügyesen kitért előle. Meghajolt Margit felé, és úgy tett, mintha nem venné észre a felé nyújtott kezet.

- Nagyon lekötelez, nagyságos kisasszony, hogy hajlandó volt fogadni. Amellett, hogy szerettem volna megismerni Christian Römer örökösét, egyben egy kéréssel is fordulok önhöz.

Margit udvariasan, bár némileg elbizonytalanodva kínálta hellyel a vendégét, majd vele szemben ő is leült. Bergen is helyet foglalt, és azonnal magához ragadta a szót:

- A menyasszonyom örömmel teljesíti a kérést.

- A bátyám házában holnap ünnepi ebédet rendezünk az eljegyzésem alkalmából - jelentette be Norbert. - Megtiszteltetésnek vennénk, ha jelenlétükkel emelnék az összejövetel fényét.

- Ó, ezek szerint megnősül, Halmar úr? - kérdezte örömteli hangon Bergen.

- Igen. A hajón jegyeztem el a menyasszonyomat, akit Buenos Airesben ismertem meg.

- Akkor fogadja szerencsekívánataimat - mondta Margit.

- Nagyon kedves öntől, de jobban szeretném a mátkám társaságában fogadni a gratulációkat. Remélem, eljönnek holnap. A sógornőm is örülni fog, hogy megismerheti Christian Römer örökösét.

- Boldogan elfogadom a meghívást - mosolygott Margit.

- Természetesen a tisztelt vőlegényére is számítunk.

Bergen meghajolt.

- Nagyon köszönöm. Mondja csak, Halmar úr, német a menyasszonya?

- Német származású. De hosszú éveken át Chilében élt - felelte Norbert, Bergenre szegezve a tekintetét

A másik kettő meglepődött.

- Chilében? - kérdezte Bergen nagyot nyelve.

- Igen, ott - adta az ártatlant Norbert.

- Micsoda kellemes meglepetés, nemde, Eva Maria? - ocsúdott fel Bergen. - Akkor lesz közös témánk a hölggyel. Melyik városban lakott a kedves menyasszonya? Talán Santiagóban?

Norbert habozott egy kicsit, és elgondolkozva nézte Margit arcát.

- Nem, nem Santiagóban - mondta végül.

Nem akart túl sokat elárulni. Ám észrevette, hogy Margit és Bergen megkönnyebbülten fellélegzik. Bizonyára megijedtek, hogy felbukkan valaki, aki Santiagóból ismerheti őket.

Norbert még mindig Margit vonásait fürkészte.

- Ne haragudjon, nagyságos kisasszony, hogy állandóan kegyedet nézem. A megérkezésem óta azon töröm a fejem, hogy honnan ismerhetem kegyedet. Az az érzésem, hogy láttam már valahol.

Margit elsápadt, és riadtan nézett Bergenre.

- Kizárt dolog - sietett Bergen a segítségére. - Kötve hiszem, hogy Halmar úr valaha is találkozott a menyasszonyommal.

- Meglehet - hagyta rá Norbert mosolyogva, aztán hirtelen a homlokára csapott: - Egy pillanat! Most már emlékszem. Igen, azt hiszem, jó nyomon vagyok!

- Nekem is feltűnt, hogy állandóan az arcomat fürkészi - szólalt meg Margit, aki időközben szintén visszanyerte az önuralmát.

- Még egyszer a bocsánatát kérem. De az efféle feltűnő hasonlóság nem hagyja nyugton az embert, amíg végére nem jár a dolognak.

- És sikerült megtalálnia a választ?

- Igen. Rájöttem, hogy kegyed nagyon hasonlít egy fényképre, pontosabban többre, amelyeket nemrég láttam.

- Az ilyen hasonlóságoknak általában kevesebb a valóságalapjuk, mint az ember hinné - legyintett közönyt színlelve Bergen.

- Ezt rögtön eldönthetjük - nyúlt Norbert a mellényzsebébe. - Azt hiszem, ebben az esetben megdöbbentő a hasonlóság. Nagyságos kisasszony, úgy tűnik, kegyednek van egy hasonmása. Nézze csak!

Elővette a zöld bőrtárcát, s közben mindvégig a vendéglátói arcát figyelte. Az ismerős tárca láttán mind a ketten elsápadtak. Egy másodpercig megkövültén meredtek rá, majd Margit halkan felsikoltott:

- Hogy kerül…

Hogy kerül a tárca magához? - akarta kérdezni, de Bergen villámgyorsan felpattant, mindkét karjával szorosan átölelte a leányt, és fenyegető pillantással elhallgattatta.

- Ne haragudjon, Halmar úr, a menyasszonyomnak kissé gyenge az idegrendszere. Az egészségtelen éghajlaton töltött hosszú évek sajnos nem múltak el nyomtalanul…

- Segíthetek valamiben? - állt fel Norbert is, mindvégig szemmel tartva Bergent.

- Megnyomná, kérem, a csengőt? Ott van mindjárt az ajtó mellett.

Norbert készségesen teljesítette a kérést, de egy pillanatra sem veszítette szem elől a férfit. Ki tudja, mit forgat a fejében. Látta, amint sietősen Margit fülébe súg valamit.

- Szedd össze magad! Semmi jelentősége a dolognak - suttogta Bergen, de Norbert nem hallotta, mit mond.

A csengetésre megjelent egy idős lakáj.

- Egy pohár vizet! - parancsolta Bergen.

Norbert visszament hozzájuk, s láthatta, amint Margit lehunyt szemmel Bergenre támaszkodik, s egész testében reszket.

- Sajnálom, hogy a nagyságos kisasszony rosszul érzi magát, ezért bátorkodom távozni - szólalt meg Norbert.

A lány összeszedte maradék erejét. Úgy érezte, meg kell akadályoznia, hogy Halmar elvigye a zöld tárcát.

- Szó se lehet róla! - szólalt meg erőlködve, s nagy nehezen még egy mosolyt is sikerült magából kicsikarnia. - Maradjon még, hiszen láthatja, már sokkal jobban vagyok. Üljön vissza nyugodtan!

- Nem lenne jobb, ha hagynánk pihenni a kisasszonyt? - fordult Norbert színlelt aggodalommal Bergenhez.

- Maradjon csak, Halmar úr! - felelte az nyájas mosollyal, miközben mohón méregette a zöld tárcát Norbert kezében. - A menyasszonyom már teljesen rendbe jött. Kérem, fejtse meg a titkot, hiszen a hölgyeket majd elemészti a kíváncsiság, ha megtudják, hogy egy másik nő hasonlít rájuk.

Norbert úgy tett, mintha nem venné észre a jegyespár zaklatottságát. Könnyed, társalgási hangnemben folytatta a témát ott, ahol az imént elakadt:

- Hát igen, milyen különös néha a véletlen! A menyasszonyom Buenos Airesben találta a zöld bőrtárcát, mielőtt Németországba jött. Azután pedig rám bízta. Megnéztük, mi van benne, hátha a gazdája nyomára akadunk. Csak néhány fényképet találtunk, igaz, hogy a tulajdonos aláírásával. A képeken látható hölgyet Margit Forsternak hívják. Az öltözéke alapján táncosnő lehet. De hogyan is kutathattam volna fel egy táncosnőt közvetlenül a hajó indulása előtt? Így a tárca nálam maradt. De nézze meg kegyed is! - nyitotta ki a tárcát látszólag ártatlan buzgalommal. Kivett belőle néhány fényképet, és Margit elé tartotta, mint egy legyezőt.

Margitnak egyszeriben ajkára fagyott a mosoly. Dermedten bámulta a képeket. Jól ismerte mindet. A képek alatt még a neve is ott volt, saját kezűleg írta oda valamennyire.

Bergen is a fényképekre pillantott. Megkönnyebbülten állapította meg, hogy Margit a képeken erősen ki volt festve, sőt a haját is másképp viselte akkoriban. Erőltetetten felnevetett:

- Valóban bámulatos a hasonlóság. Elnézésedet kérem, Eva Maria, de a képeken lévő hölgy valóban hasonlít rád. Bár, ha közelebbről szemügyre vesszük, azért lehetne rajta vitatkozni…. Még jó, hogy ezt a meglehetősen közönségesnek tűnő táncosnőt egy óceán választja el tőled. Különben még kellemetlen meglepetések is érhetnének. Mindenesetre fatális véletlen egy ilyen hasonmás.

Norbert egyetértőn bólogatott, miközben Margit még mindig a saját aláírását bámulta kétségbeesetten.

- Igazat kell adnom a kedves vőlegényének. Kegyed számára tényleg fatális véletlen ennek a Margit Forsternak a létezése - pillantott a lányra Norbert, és visszacsúsztatta a fényképeket a tárcába.

- Kérem, adja nekem a fényképeket. Úgyis értéktelenek az ön számára - nyújtotta a kezét mézesmázos mosollyal Bergen.

Norbert azonban zsebre tette a tárcát.

- Ezer örömmel odaadnám, ha az enyém lenne - felelte meghajolva. - Ám a talált tárgy a menyasszonyom tulajdona, és nem szeretnék a beleegyezése nélkül cselekedni.

Bergen arca megrándult.

- Kedves Halmar úr, ön, mint úriember, bizonyára el tudja képzelni, milyen kínos lenne, ha a fényképek olyasvalaki kezébe jutnának, aki ismeri a jegyesemet! Nem éppen hízelgő a menyasszonyomra nézve, hogy egy táncosnőre hasonlít, aki ily szemérmetlen öltözékben fényképezteti magát.

- Megértem az aggodalmát, Bergen úr. Biztosíthatom, hogy senki más nem fogja látni a képeket, amíg holnap délben a menyasszonyom át nem adja őket önöknek. Tolmácsolni fogom neki a kérésüket. A tulajdonosa aligha fog jelentkezni a tárcáért, hiszen nem tartalmaz semmiféle értékes dolgot. Az volt a szándékunk, hogy leadjuk a rendőrségen, a talált tárgyak osztályán.

- Kérem, tekintsen el ettől! - ijedt meg Bergen. - A tárca teljesen értéktelen, amint ön is rámutatott. Ha megsemmisítem a fényképeket, természetesen meg fogom téríteni a kárt, ha a tulajdonos egy napon mégis előkerülne. A menyasszonyom megnyugtatására már most nyugodtan odaadhatja a tárcát. Kész vagyok egy kisebb összeget áldozni rá, amely jótékony célokat szolgálhatna.

- Ez megerősít abban a meggyőződésemben, hogy a menyasszonyomnak kell átadnia a képeket. Boldog lesz, hogy szívességet tehet önöknek, és egyúttal a szegényeket is támogathatja. A szavamat adom rá, hogy holnapig nem fog senki más kezébe kerülni a tárca.

Bergen kénytelen volt beérni ezzel az ígérettel. Nem lett volna értelme tovább kérlelnie Halmart, s a férfi szava egyébként is elegendő biztosítéknak tűnt.

- Rendben van. Holnap átnyújtok a menyasszonyának egy jótékony célokra szánt adományt, és cserébe megkapom a tárcát - mondta hát látszólag elégedetten.

- Bocsánatukat kérem a hosszúra nyúlt látogatásért - szedelőzködött Norbert. - Nagyon örülök, hogy megismerhettem önöket. Akkor hát számíthatok a látogatásukra holnap kettőkor, ugye ?

- Természetesen. Cserébe meg kell ígérniük, hogy önök is eljönnek az esküvőnkre a jövő héten - udvariaskodott Bergen.

Norbert meghajlással búcsúzott Margittól, aki kezet nyújtott neki. Érezte, hogy a lánynak jéghideg a keze és reszket.

Amikor a jegyespár egyedül maradt, egy ideig némán nézték egymást. Aztán Margit Bergenhez szaladt, és átölelte a nyakát.

- Turry, ó, Turry!

Bergen lefejtette magáról a karját, és durván megrázta a lányt.

- Hol veszítetted el a tárcát? - rivallt rá.

- Nem tudom - riadt meg Margit. - Kicsomagolás közben vettem észre, hogy nincs meg. Úgy emlékszem, akkor volt utoljára a kezemben, amikor a kunyhóban vártam rád. Unalmamban a fényképeket nézegettem. Utána visszatettem őket a kézitáskámba. Később nem akadt a kezembe, és nem is hiányzott. Egészen addig, amíg át nem kutattam a holmimat, hogy mindent elégessek, ami esetleg elárulhat. Akkor vettem észre, hogy eltűnt.

- Azonnal szólnod kellett volna!

- Attól féltem, hogy megharagszol - mondta Margit bűnbánóan.

- Kész szerencse, hogy odaát veszítetted el - enyhült meg a férfi. - Az ördög tudja, mit történt volna, ha Buenos Aires helyett itt bukkannak rá. A frász tört rám, amikor Halmar előhúzta a tárcádat. Mindenesetre holnap bármi áron vissza kell szereznem, a fényképekkel együtt. Addig nem lesz nyugtom.

Margit zihálva szedte a levegőt.

- Turry! Meneküljünk el! Úgy félek! - ragadta meg a férfi karját rimánkodva.

Bergen rekedten felnevetett.

- Elment az eszed? Hová meneküljünk? A semmibe? Miután végre megismertük a gazdagság örömeit, újra merüljünk alá a szegénységbe és a nyomorba? Soha, érted, soha! Inkább meghalok. Hallod? Inkább a halál!

- Ó, Turry! Meghalni nem könnyű.

- Talán nem követnél a halálba? - Bergen magához rántotta Margitot. - Csak ennyit ér a szerelmed?

A lány reszketett a rémülettől.

- Ne kérdezz ilyeneket!

Bergen őrült szenvedéllyel megcsókolta. Szemében eszelős láng lobogott.

XIV.

Aznap este, vacsora után Norbert és Eva Maria kettesben maradtak. Georg és Ellen korán visszavonultak, mivel tudták, hogy Norbert most akarja elmondani a jegyesének, hogy Bergen és a szeretője Brémában vannak.

Norbert gyengéden leültette maga mellé a díványra a menyasszonyát, s megfogta a kezét.

- Eva Maria! Ha belegondolok, hogyan találtam rád, hinnem kell az isteni gondviselésben - szólalt meg csendesen.

- Igen, Norbert, hinnünk kell benne. Mi lett volna velem, ha az ég nem siet a segítségemre?

Norbert a leány kezét simogatta.

- Ha eszembe jut, milyen gyötrelmes órákat éltél át annak a gazembernek a fogságában, feltámad bennem a bosszúvágy. Addig nem nyugszom, amíg Bergen meg nem lakől mindenért.

Eva Maria rémülten figyelte a férfi izzó tekintetét.

- Ugyan, Norbert, ne is gondolj rá! Hogyan akarsz bosszút állni? Remélhetőleg soha többé nem keresztezi az utunkat.

- De igen, Eva Maria - ölelte át Norbert gyengéden. - Meg fogja tenni. Akkor aztán elnyeri a méltó büntetését.

- Soha, de soha többé nem akarom viszontlátni!

- Egyszer még szembe kell nézned vele. Vele és Margit Forsterral. De melletted leszek, és vigyázni fogok rád.

A leány felegyenesedett, és átható pillantást vetett a vőlegényére.

- Ezt úgy mondod, mintha biztosan tudnád, hogy találkozni fogok vele.

- Igen, Eva Maria, jól sejted - mondta komolyan a férfi, és újra megsimogatta a leányt. - De nem szabad megijedned, hiszen itt vagyok veled. El kell végre mondanom, amit azóta tudok, amióta Georg értünk jött Amszterdamba: Bergen és Margit Forster itt vannak Brémában.

Eva Maria elsápadt.

- Kérlek, Norbert, óvj meg ettől a szörnyetegtől! - könyörgött a kezét tördelve. - Ne engedd a közelembe! Rettegek tőle.

- Nyugodj meg, nem árthat neked - csitította a férfi. - Bergen és Margit Forster azért jöttek Németországba, hogy megkaparintsák az örökségedet.

- Hogy tehetnék?

- Margit Forster egyszerűen Eva Maria Wendlandnak adta ki magát.

- De hát hogyan? Ahhoz, hogy az örökséghez jusson, rendelkeznie kell az irataimmal.

Norbert védelmezőn átölelte a leányt.

- Drágám, Bergen gondoskodott róla, hogy ellássa a hamis örököst a szükséges papírokkal. Ez azt bizonyítja, hogy már Santiagóban azt fontolgatta, miként állíthatna félre téged.

- Ó Istenem, de szörnyű! - suttogta a lány megrendülve.

- Igen, szívem. Gonosz terveket szőtt ellened, ami óta értesült az örökségről.

- Mitévő legyek, Norbert? - bújt reszketve a férfihoz. - Hogyan bizonyítsam, hogy én vagyok a valódi Eva Maria Wendland?

- Nyugodj meg, kedvesem! Minden a legnagyobb rendben lesz. Kész szerencse, hogy magadhoz vetted a táncosnő fényképeit, amelyeken rajta van az aláírása is. Ezzel a bizonyítékkal könnyedén megnyertem ügyünknek a rendőrfőnököt.

- Hát már a rendőrség is értesült róla?

Norbert bólintott, és beszámolt az elmúlt nap eseményeiről.

- Neked is segítened kell, hogy leleplezzük a gonosztevőket. Találkoznod kell velük holnap, amikor idejönnek - mondta végül komolyan.

Eva Maria reszketve simult hozzá.

- Mindenképpen meg kell tennem? - rebegte elfehéredő ajakkal.

- Igen, drágám. Vagy talán gyáván meghátrálsz és lemondasz az örökségedről? Hát nem az őseid büszke vére csörgedezik az ereidben? Nem is vagy igazi Römer, ha ölbe tett kézzel tűröd, hogy bűnözők verjenek tanyát a nagy múltú kereskedőcsalád otthonában.

Erre Eva Maria kihúzta magát, és felszegte az állát.

- Igazad van, Norbert, ennek csakugyan nem szabad megtörténnie! Ilyen gazságot nem tűrünk el. Nos, mondd, mit kell tennem?

Norbert megcsókolta bátor kedvesét.

- Ez a beszéd, Eva Maria! - szorította meg a lány kezét, majd elmondta neki, mit kell tennie másnap, amikor Bergen és Margit Forster megérkeznek.

A rá következő napon nagy volt a sürgés-forgás Halmaréknál. A fivérek korán hazajöttek a munkából. Megbeszélték, hogy aznap csak a legsürgetőbb teendőket intézi el, és sietnek haza. Norbert a délelőtt folyamán még egyszer beszélt a rendőrfőnökkel, aki biztosította, hogy megtették a szükséges előkészületeket. Lassan közeledett Bergen és Margit Forster érkezésének az órája.

Ellennek kipirult az arca a nagy izgalomban. A nevelőnőt a kis Harryval elküldte otthonról egy órára. Nem akarta, hogy a kisfiú odahaza legyen, ha esetleg elfajulnak a dolgok.

Eva Maria sápadt volt, a keze akár a jég, de bátran tartotta magát. Norbert még akkor is mellette maradt, amikor a ház elé kanyarodott a kocsi, amellyel Bergenék megérkeztek. Behallatszott a motorzaj és az ajtók csapódása.

A vendégeket a földszinti társalgóba kísérték, amelynek az ajtaja a verandára nyílt. Innen egyenesen a kertbe lehetett jutni. Eva Maria a szomszédos szobában várakozott. Csak akkor kell majd színre lépnie, amikor Georg érte jön.

Norbert súgott még neki néhány bátorító szót, majd maga is követte Ellent és a férjét a társalgóba. Amikor belépett, a háziak éppen a vendégeket üdvözölték. Hozzájuk sietett ő is, és meghajlással köszöntötte őket.

Ellen könnyed, csevegő hangnemben kérte a vendégek türelmét.

- Elnézésüket kérem - kapcsolódott be az előre megbeszélt mentegetőzésbe Norbert is -, véletlenül egy kissé korábbi időpontra hívtam önöket, mint kellett volna. A többi vendég megérkezéséig várniuk kell még egy negyedórácskát.

Bergennek ez kapóra jött. Remélte, hogy kihasználhatja az időt a zöld tárca visszaszerzésére. Bizonygatni kezdte, mennyire örül, hogy a kedves vendéglátói társaságában várakozhat. Norbert eközben lopva kinézett a kertbe, és ellenőrizte, hogy a rendőrök a helyükön vannak-e.

- Borzasztó meleg van idebent. Ugye megengeded, drága Ellen, hogy kinyissam a verandaajtót?

Ellen egyetértőn bólintott, mire Norbert kitárta az ajtót. Ez volt a jel a kertben rejtőzködő rendőröknek, hogy nesztelenül lopakodjanak közelebb, és a veranda lépcsője mellett várjanak a további jelre.

Norbert ismét a jegyespárhoz lépett, akik Georggal és Ellennel együtt egy kerek asztalkánál foglaltak helyet. Úgy ültették le őket, hogy háttal voltak a verandának, és szemben a szomszédos szoba ajtajával, ahol Eva Maria várakozott.

Norbert kertelés nélkül szóba hozta a zöld tárcát.

- Megemlítettem a menyasszonyomnak Bergen úr kérését, hogy szeretné megkapni a tárcát és a benne lévő fényképeket. A jegyesem természetesen szívesen átadja önöknek.

Bergen megkönnyebbülten fellélegzett, ugyanakkor nyugtalanul pillantott Georgra. Vajon mennyit tud a tárcáról és a képekről?

- Nagyon kedves öntől és a tisztelt menyasszonyától, hogy eleget tesznek a kérésemnek. Bizonyára megértik, hogy szeretném végleg lezárni ezt az ügyet.

- Természetesen.

- Milyen tárcáról van szó? - adta Georg az ártatlant.

Norbert habozott egy pillanatig. Látta, hogy Bergen arca idegesen megrándul. Pontosan tudta, mi játszódik le benne. De még utoljára biztonságba akarta ringatni Bergen, mielőtt a végső csapást méri rá.

- Ne haragudj, Georg - szólalt meg vontatottan de nem szeretném részletezni az ügyet. A menyasszonyom át fog adni von Bergen úrnak egy talált tárgyat, amely nagy fontossággal bír Bergen úr és a jegyese számára.

Georg meghajolt, Bergen pedig hátradőlt a karosszékben, mintha mázsás kő esett volna le a szívéről. Titokban Margit is fellélegzett. Bergen ettől fogva igencsak megélénkült, és jókedvűen társalgott, néhány szellemes megjegyzést is tett. Ám Norbert úgy döntött, véget vet a színjátéknak.

- Kedves bátyám, lennél szíves áthívni a menyasszonyomat? - mondta Georgnak, majd Bergenhez fordulva így folytatta: - Gyorsan elrendezheti vele a tárca dolgát, mielőtt megérkezik a többi vendég.

- Ön rendkívül tapintatos, Halmar úr. Hálás köszönetem.

- Én is szívből köszönöm - tette hozzá Margit.

Eközben Georg felkelt, és a szobaajtóhoz lépett. Vele együtt Ellen is felállt, majd visszahúzódott a társalgó sarkába.

A következő másodpercben Georg oldalán belépett Eva Maria Wendland.

Bergen felugrott, és holtsápadtan meredt a karcsú, halovány arcú leányra. Margit Forster halkan felsikoltott, és védekezőn kapta maga elé a kezét.

- A halott életre kelt! - suttogta megrökönyödve.

- Íme a menyasszonyom, Eva Maria Wendland. Ez pedig von Bergen úr és Margit Forster kisasszony - mondta Norbert kemény, elszánt hangon.

Szavai úgy dübörögtek Bergen fülében, mint az ítéletnapi harsonák.

Összeszedte a maradék erejét, kihúzta magát, és fogcsikorgatva pillantott körbe, a menekülés útját keresve.

Belátta, hogy elvesztette a játszmát. Abban a pillanatban, hogy Norbert kiejtette a száján a három nevet, két rendőr termett ott, és karon ragadták a menekülni készülő férfit. Ám a kétségbeesés erőt adott Bergennek. Ellökte magától a rendőröket, és egy ugrással az ajtónál termett, hogy a kerten át meneküljön.

Ám odakint mindenfelől rendőrök közelítettek felé. Bergen belátta, hogy nincs menekvés. A zsebébe nyúlt, és gyorsan előrántotta a revolverét. Mielőtt bárki közbeavatkozhatott volna, a halántékához emelte a fegyvert, és meghúzta a ravaszt.

Odabent mindenki földbe gyökerezett lábbal állt.

Norbert, aki kifutott Bergen után a verandára, látta, amint a férfi golyót repít a fejébe, majd hangtalanul összerogy.

A lövést meghallva, Margit Forster kitárt karokkal támolygott a kert felé.

- Turry! Vigyél magaddal! - kiáltotta kétségbeesetten, majd ájultan hanyatlott a két rendőr karjába, akiket Bergen az imént félrelökött.

Norbert ebben a pillanatban érkezett vissza a helyiségbe. Eva Maria reszketve szaladt hozzá.

- Bergen maga felett ítélkezett, kedvesem - ölelte magához Norbert a leányt. - Többé nem fog ártani neked.

- Norbert, ó, Norbert! - Eva Maria a vőlegénye vállára hajtotta a fejét. - Micsoda szörnyűség! Kérlek, vedd pártfogásodba azt a szerencsétlen Margitot, és gondoskodj róla, hogy ne bánjanak vele túl keményen! Azt hiszem, nem gonosz teremtés, inkább szánni való.

Norbert Ellenre bízta a menyasszonyát, azután Margit Forster fölé hajolt. Az egyik rendőr vizet hozott, és az alélt táncosnő arcára permetezte. Margit kisvártatva magához tért, és zavarodottan pillantott körbe. Miközben talpra segítették, tekintete Eva Mariára siklott.

- Bocsásson meg nekem és Arturnak! Nem tudtam, hogy ön életben van! Artur azt mondta, hogy a kisasszony öngyilkos lett. Meg is mutatta nekem a kézzel írt búcsúlevelet. Én csak az ő parancsainak engedelmeskedtem, mert határtalanul szerettem. Bocsánatért esedezem mindkettőnk számára - fejezte be kimerülten.

Eva Maria szíve összeszorult a szánalomtól. A többieket is megindította az összetört Margit könyörgése Senki sem sejtette, hogy mindez puszta színjáték volt.

- Megbocsátok önnek, és egy halottra nem neheztelhetek - mondta Eva Maria könnyezve. - Ha letöltötte a büntetését, amit sajnos nem kerülhet el, segítek önnek új életet kezdeni. Nem fog magára maradni.

- Köszönöm! - állt fel Margit. - Az ön lelke jó és nemes. De számomra nem létezik új élet, mivel Artur már nincs mellettem. Nagyon szerettem, és a szívem vele együtt meghalt. - A rendőrök el akarták vezetni, mire kétségbeesetten Norbertra nézett. - Hadd búcsúzzam el Arturtól! Könyörgök, csak egyetlen percre hadd maradjak egyedül vele!

Norbert intett a rendőröknek, akik kivezették a táncosnőt a kertbe. Az élettelen Bergen a pázsiton feküdt. Mellette, félig a karja takarásában, még mindig ott hevert az életét kioltó fegyver. Senki sem törődött vele, csak Margit tekintetét vonzotta mágnesként a csillogó revolver. Ráborult az élettelen testre, úgy, hogy a ruhája eltakarta a pisztolyt. A rendőrök illendően hátrébb léptek, nem akarták megzavarni a végső búcsút. Mialatt Margit reszkető ajakkal megcsókolta halott kedvesét, kezével lopva megkereste a revolvert.

- Jövök én is, Turry, nem hagylak egyedül - suttogta, azzal villámgyors mozdulattal halántékához szorította a fegyvert, és mielőtt bárki felocsúdhatott volna, elsütötte.

Az igazság diadalmaskodott. Igaz beletellett néhány hétbe, amíg elintéztek minden formaságot, de Eva Maria Wendland végül szerencsésen hozzájutott az örökségéhez.

Közben Artur von Bergent Margit Forsterral együtt eltemették. Eva Mariát mélyen megrázta a tragédia. Szomorúan járt-kelt a házban, mintha még nevetni is elfelejtett volna. Kellett egy kis idő, míg a szeretetteljes környezet feledtetni tudta vele az átélt szörnyűségeket.

Hamarosan elérkezett a nap, amikor Eva Maria és Norbert örök hűséget fogadott egymásnak.

Norbert lett a Römer cég új igazgatója, míg a felesége, elődei példáját követve, szorgos háziasszonyként vezette a háztartást. Az örökölt vagyonnal okosan gazdálkodott, sosem feledkezett meg a rászorulókról. Szívesen tett jót másokkal, hiszen tapasztalatból tudta, mit jelent a gond és a nélkülözés.

Végtelenül hálás volt a sorsnak, amiért ilyen pazar örökség hullott az ölébe, ám a legnagyobb égi ajándékot Eva Maria számára mégis Norbert szerelme jelentette.

VÉGE

ISBN 978 963 9681 97 2

ISSN 1216-2140

ISSN 1589-1046

© EX-BB Kiadói Kft.

1399 Budapest, Pf. 701/358

Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

---