Rita von Buchenaut, a vadóc grófkisasszonyt mindenki kedveli nyílt, egyenes természete miatt. Megtetszik Hans von Riednek is, aki feleségül kéri. A szerelem terén tapasztalatlan leány gyanútlanul igent mond. Útja ezután Baden-Badenba vezet, ahol a zajos társaságban, a csillogás és ármánykodás világában asszonnyá érik. Ekkor jut a fájdalmas felismerésre, a férfi mást szeret.

Hedwig Courths-Mahler

Rejtőzködő szerelem

I.

Hans von Ried lefelé tartott a várhegyről, ahol ősei századokon át laktak. Az épület rég romba dőlt, de még mindig festői lát­ványt nyújtott, s az egész vidék fő nevezetességének számított.

A riedbergi Ried bárók neve eggyé forrt a táj történetével. Soraikból számos hadvezér és államférfi került ki, birtokaikat mértéktartó, okos gazdálkodás, továbbá ügyes házasságok ré­vén gyarapították. Kétszáz éve a hegy lábánál új kastélyt emel­tettek, amely késő reneszánsz stílusával az ország legelőkelőbb nemesi rezidenciái közé tartozott, jóllehet éppen a közvetlen környék nem szűkölködött impozáns várakban és kastélyokban.

Az új Riedberg-kastély sűrű bükkerdő közepén állott, távol a világ zajától. Észak felől a meredek várhegy hatalmas védő­pajzsként magasodott fölé.

A földeket még Hans von Ried apjának életében felparcel­lázták és haszonbérbe adták, a bükköst az erdészet művelte.

Hans édesapja hitvesével és fiával szinte állandóan udvari kö­rökben forgolódott, az uralkodó bizalmas barátjának számí­tott. Mivel magas hivatalt viselt, nem foglalkozhatott a birto­kaival, beérte azzal, hogy évente egyszer-kétszer a jószágára lá­togatott.

Időnként nagy vadászatokat rendeztek, amelyeken olykor az uralkodó is részt vett. Ezért a Riedberg-kastélyt mindig kifogás­talan állapotban tartották, a háznagy néhány megbízható em­berrel folyamatosan ott tartózkodott, hogy az épület bármikor készen álljon vendégek fogadására.

Hivatalos és üzleti ügyekben is a háznagy és egy jegyző járt el, s ez az öregúr halálával sem változott. Hans édesanyja már korábban elhunyt.

Hans huszonkét éves fejjel fejedelmi vágyon és hatalmas, ter­mékeny földek korlátlan ura lett. Édesanyja unokanővérén, Eckhoff grófnén és az ő leányán kívül egyetlen rokona sem ma­radt.

Az udvari életet nem Harisnak találták ki. Önálló gondolkodásmódjával nem érezte alkalmasnak magát sem a politikai, sem a katonai pályára, nem tűrte a kötöttségeket, csábította a nagy­világ.

Anyagi helyzete megengedte, hogy tetszése szerint éljen, s mivel atyja halála után senkire sem kellett tekintettel lennie, utazgatni kezdett. Először is évekig tartó, világ körüli útra in­dult. Ahol kedve támadt, hosszabb időre megállt. Néha egy-egy diplomáciai küldetést is elvállalt, de függetlenségét megőriz­ve, inkább csak édesapja felséges barátja iránti rokonszenvből. Szemét, fülét mindenkor nyitva tartotta, élvezte, amit a sors kí­nált, de jelleme megóvta a felszínes élvhajhászástól.

Utazásai során gyakran találkozott kiváló elmékkel, akik gondolkodását és viselkedését jó irányba befolyásolták, így kiforrott, szellemileg is figyelemre méltó egyéniséggé fejlődött.

Időnként hazatéri otthonába, de sohasem maradt sokáig. Terhesnek érezte a minden irányból érkező, többé-kevésbé nyílt célzásokat, hogy meg kéne már házasodnia.

Az elegáns nemzetközi fürdőhelyeken, amelyeket felkeresett, valósággal „vadásztak” rá, de ezzel csak azt érték el, hogy mind tartózkodóbbá vált a gyengébb nem irányában. Egyelő­re nem állt szándékában megnősülni, kötetlen életvitelét felad­ni. Az őt körülrajongó hölgyekről pedig nem volt túl jó véle­ménnyel.

Nagy meghökkenést kellett, hogy tíz év után váratlanul megtért ősei kastélyába, amely most szinte Csipkerózsika-álomból ébredve fogadta ifjú urát.

Nyolc napja érkezett Riedbergbe, egészen egyedül, csupán komornyikja kíséretében. Ma felkapaszkodott a dolgozószobá­ja ablakából látható, festői romokhoz. Utána akart nézni, mit te­hetne a környék e vadregényes dísze végső pusztulásának meg­akadályozására.

Senki sem tudta, mi hozta vissza oly hirtelen. A telet még St. Moritzban töltötte, ahonnét a tavasz első napjaiban Velencébe utazott, az Adriától pedig egyenesen haza, mintha magával vitte volna a kikeletet. Úgy látszott, hogy csöndes visszavonultságban kíván élni, buzgón rendszerezte műgyűjteményét, mely­nek darabjait az évek során szedte össze, és a távolból küldte haza. Háznagyával közölte, hogy szeretné nyugodtan papírra vetni és kötetekbe rendezni úti emlékeit.

Ez volt a hivatalos magyarázat. Egyedül ő tudta, hogy az Al­pok zord magaslatai közt utolérte a sors. Ő, aki addig lehető­leg elkerülte a nőket, szerelembe esett, s korábbi fenntartása­it, félresöpörte. Egész lényét eltöltötte a szenvedély, mély egy­szer minden szerelemre éhes férfira ráköszön. A hölgy is bátorította, egyértelmű reményeket keltett benne, s Hans elszán­ta magát, hogy feleségül veszi. Svájcból őt követte a lagúnák városába - ahol tudomására jutott, hogy hatalmasat tévedett, egy kétes hírű személyre pazarolta érzelmeit. A keserves csalódás földre sújtotta, s a világtól megcsömörlötten menekült haza.

Előbb-utóbb családot kellett alapítania, hogy nemzetsége ne haljon ki, a fájdalmas tapasztalat miatt azonban ismét elha­lasztotta nősülési szándékát.

Nyugalmas visszavonultságban, férjvadász anyák és leá­nyok tolakodásától mentesen kívánt eltölteni néhány évet, hogy kellő időben majd józanul és megfontoltan, ábrándok nélkül válasszon magának társat. Szilárdan hitte, hogy soha töb­bé nem adhatja teljes szívéi senkinek, s még kevésbé kaphat olyan szerelmet, amilyenről álmodott. A gyengéd érzelmekkel örökre leszámolt.

A Riedberg-kastélyban kényelmes élet folyt. Az épület és berendezése a legkényesebb ízlést is kielégítette. Jól betanított sze­mélyzet dolgozott benne, kitűnő szakács és párját ritkító ház­nagy, akivel a báró könnyen szót értett. Vadban gazdag erdei­ben kedvére cserkészhetett. Szellemi táplálékul rendelkezésre, állt a gyűjteménye és a modern írásokban is bővelkedő kastély- könyvtár, ha pedig társaságra vágyott, akadt elég szomszéd, aki­vel érintkezhetett. Egyelőre azonban egyiket sem látogatta, csodálkoztak is, hogy ennyire bezárkózik. Általános kíváncsi­ság övezte a „világjárót”, ahogy gyakran nevezték.

Hans leért a hegy lábához, de még nem ment haza, inkább kószált egy darabig a folyóparton. Ragyogóan sütött a nap, a meleg előcsalogatta a duzzadt, barna rügyekből a zsenge zöl­det. Mintha finom zöld fátyolba burkolózott volna a bükkös, a tisztásokat pedig már üde gyep borította.

Az erdő peremén végre fáradtan a pázsitra telepedett a ma­gányos vándor, s átadta magát az ébredő természet varázsának. Előtte tágas rétet szelt ketté a folyó. Pihenőhelyétől nem messze kis kőhíd ívelt ál a vízen, mely a Riedberg falu és Buchenau kö­zötti széles országutat kötötte össze. Az út egy jó darabon az erdőszélről is látszott. A középvonalán, a híd közelében, fehér­re mázolt, méteres karók sorakoztak egyenletes távolságban. Az volt a rendeltetésük, hogy lelassítva a forgalmat két oldalra tereljék, mivel a hídon erősen összeszűkült az út. Mindkét par­ton egy-egy tábla szólított fel fekete betűkkel: „Jobbra tarts!”

A báró szórakozottan figyelte a békés környéket, s pillantá­sa mosolyogva követett egy kissé tán korán virágokat kereső lepkepárt.

Csend ült a vidéken - a természet ünnepi csendje. A fiatal férfi úgy szívta magába ezt a nyugalmat, mint valami bódítószert.

Egyszerre azonban harsány kiáltás ütötte meg a fülét, s ami­kor szinte bosszankodva keresni kezdte a csendháborítót, az úton megpillantott egy vidáman szökdécselő legényt.

Időről időre kurjongatva ért egyre közelebb, míg meg nem látta az utal kettéosztó karókat. Akkor futásnak eredt.

- Egy, két, há! Hoppá!

A „hoppá”-nál elegánsan és ruganyosan, bakugrásban átlen­dült az első faoszlop fölött.

• Egy, két, há! Hoppá! - kiáltotta ismét, és a második aka­dályt is maga mögött hagyta.

Így haladt tovább, karóról karóra, egészen a hídig. Ott nem tudott ellenállni a kísértésnek, felpattant a korlátra, s kötéltáncos módjára egyensúlyozott végig rajta, szédülés nélkül te­kintve le a hullámokra.

A túlparton már nekikészülődött az újabb karósornak, de az út menti árok és a zöldellő rét másfelé csábította. Jól nekisza­ladt, átvetette magát az árkon, majd vakmerő tigrisbukfenccel ért földet a gyepen. Ez utóbbit lelkesen ismételte még kétszer, háromszor. Hans szinte csodálattal nézte ruganyos mozgását, könnyedségét.

A fiú egyenesen feléje közeledett, de nem vette őt észre. Mi­után szemlátomást kitombolta magát, közvetlenül előtte elége­detten lihegve elterült a fűben, a lábával kalimpált, s elfullad­va felsóhajtott:

• Na, ennyi elég is, hű, de kimelegedtem!

A néma megfigyelő alig bírta megállni, hogy nevetésben ne törjön ki. Nyugodtan ült tovább, hallgatta a szuszogást. A legény most kitépett néhány fűszálat, egyet rágcsálni kezdett, és eléggé hamis hangon valami dalocskát dúdolgatott.

Végül hosszan elnyújtva elordította magát:

- Kisasszony! Kis-asz-szooony!

Majd némi szünet után ezt motyogta:

• Csak tudnám, hol bujkál!

Hans a fejét csóválta. Ez a fiú legalább tizenöt éves, túlsá­gosan nagy és látnivalóan féktelen is ahhoz, hogy valami ne­velőnő kordában tarthassa.

Továbbra sem mozdult, magában mulatva várta a pillanatot, amikor a szeleburdi ifjonc felfedezi, hogy nincs egyedül.

• Az a bestia nyilván hazaporoszkált, és elégedetten tömi a bendőjét, én meg korgó gyomorral kódoroghatok itt. Na várj csak, te vén csoroszlya!

Hm, gondolta a báró, nem nagyon szeretheti azt a teremtést. Meg tudta érteni, hiszen ebben a korban az ember lázadozik az irányítás, fegyelmezés ellen. Az ifjúban olyan tűz, olyan féktelen életerő lobogott, hogy már előre örüli a várható ismeretségnek.

Fontolgatta, ki fia-borja lehet. Ez a jó mozgású, ügyes kamasz nem tűnt paraszt, vagy haszonbérlő gyerekének. Nyilvánvaló­an jó házból való, ha még kissé zabolátlan is. Egy óra járásra a parasztok és bérlők portáin kívül csak a Buchenau-kastély ta­lálható, de az nem valószínű, hogy Buchenau grófnak ekkora fia legyen. Bár a szüleit baráti viszony fűzte a családhoz, Hans állandó távolléte miatt teljesen elveszítette a kapcsolatot szom­szédaival, végeredményben tehát elképzelhető, hogy a gróf fi­át látja maga előtt.

Mielőtt tovább morfondírozhatott volna, a legényke felső­teste hirtelen felemelkedett, s most úgy ültek egymással szem­ben, hogy a talpuk majdnem összeéri. Határtalan döbbenet tükröződött a nemes vonású, hamvas, fiatal arcon, aranyfény ját­szott a tündöklő barna szempárban.

• Ejha! Hát uraságod meg hogy kerül ide? - kérdezte megrökönyödve.

• Már itt gubbasztottam, amikor kegyelmed méltóztatott idebukfencezni - nevetett a báró.

• Muris! Észre sem vettem. Régóta ül itt?

• Jó félórája.

Nem látta az én Kisasszonyomat? A föld nyelte el a bes­tiát.

• Nem, nem láttam a hölgyet, akire olyan kedves jelzőket aggatott. Az a benyomásom, nem nagyon szíveli.

• Miféle hölgyet?

• Természetesen a nevelőnőjét.

• Vagy úgy! - kacagott az ifjú. - Tévedésben leledzik, a hátasomat hívják Kisasszonynak. A Riedberg-kastélyhoz készül­tem azzal a hátsó gondolattal, hogy kifürkészem azt a neveze­tes világjárót. Állítólag a föld minden zugában megfordult már, az Északi-sarktól a déliig, körbehajózta az Egyenlítőt is. Útközben leszálltam a lóról, és, hagytam, hadd legelésszen kedvére, de elmulasztottam kikötni. A nagy utazóhoz persze nem volt szerencsém, pedig legalább egy óráig leselkedtem. Összesen egy álmos szolgát láttam bóbiskolni a bejáratnál. Aztán eluntam a várakozást, meg is éheztem, ám ahogy körül­nézek, Kisasszony eltűnt. Most bandukolhatok haza az aposto­lok lován, és még a világcsavargót sem vehettem szemügyre, aki miatt elindultam - mesélte gyanútlanul.

• No, most kényelmesen megleheti, itt láthatja a világcsavar­gót maga előtt. Egyébként nem járt sem az Északi-, sem a Dé­li-sarkon, legfeljebb az Egyenlítő stimmel.

Az életvidám, aranybarna szempár elkerekedett, halvány pír öntötté el a szinte lányosán finom arcot.

• Jaj, ne bolondítson! Hiszen ön még fiatal. Ried úr bizto­san öregember, legalább ötvenéves.

• Miből gondolja?

• Miből, miből, hiszen már egy örökkévalósággal ezelőtt nyakába vette a világot. Idevalósi, mégsem ismeri senki.

• Tíz év még nem az örökkévalóság, s az emberek könnyen elfelejtik azt, aki elkerült a szemük elől. Nyugodtan elhiheti, én vagyok Hans von Ried.

A legény felpattant, és kihúzta karcsú alakját a báró előtt, aki­nek szemébe ötlött, hogy milyen finom csontú, minden fiús szögletesség hiányzik belőle.

• Tehát ön valóban a riedbergi Hans von Ried báró?

A férfi is felállt, és jó fejjel a fiú fölé magasodott.

• Teljes életnagyságban, a szavamat adom rá. Ön bizonyá­ra Buchenauba való.

• Igen, Buchenau gróf az apám.

• Sejtettem.

• Miből?

• Abból, hogy övé a legközelebbi szomszéd birtok.

• Na persze. Szóval nem látta erre Kisasszonyt? Pedig ezen az úton kellett hazamennie.

• Talán nem is hazatrappolt, hanem békésen legelészik az er­dőben.

• Elképzelhető. Mindegy, majd hazatalál. Csak az a bosszan­tó, hogy most vagy egy órái gyalogolhatok.

• Ráadásul korgó gyomorral. Nem, azt nem engedhetem. Ké­rem, kísérjen el a rövid úton Riedbergbe. Ott rendelkezésére áll egy kocsi vagy egy másik ló, de előbb megtisztelne, ha velem tartana reggelire.

A fiú ismét elpirult, tekintetében bizonytalanság tükröződött. Mielőtt válaszolhatott volna, az erdőt, szegélyező cserjésből hirtelen előbukkant a legelésző kanca.

• Ott a csibész! - rikkantotta a siheder, s hangosan magához szólította az állatot.

Az szaporán ügetve jött felé, ő meg eléje sietett.

• Csakhogy itt vagy, te betyár! Hol bujkáltál? Szabad így el­szökni? Szégyelld magad! - fricskázta meg nevetve az orrát. Kisasszony a vállához dörgölte a fejét.

Hans Ried is odalépett. Szemében különös kifejezés, vala­mi hitetlenkedő döbbenet jelent meg.

Ahogy a legény visszafordult, ezzel a kérdő, vizsla pillan­tással találkozott. Zavartan elvörösödött.

• Hogy felmelegedett az idő - jegyezte meg gyorsan, és le­kapta az addig szorosan a fejébe húzott sapkát.

A fejfedő rejtekéből a báró legnagyobb meglepetésére két tö­mött varkocs szabadult ki.

A fiú tehát leány, méghozzá csinos és karcsú leány, pompás aranybarna hajfonatokkal. A fiúöltözék megtévesztette Riedet, aki csak a legutolsó percben fogott gyanút. Egy ifjú hölggyel folytatott tehát társalgást, őt hívta meg minden teketória nélkül reggelire.

Ilyen képtelen helyzetbe soha életében nem került még. Azt sem tudta, mit mondjon.

Az ifjú hölgy, azaz Rita Buchenau grófkisasszony közben ha­nyagul kancája fejébe nyomta lovaglósapkáját, és kezdte újra feltekerni a copfokat. Annyira lefoglalta ez a tevékenység, hogy nem is figyelt a báróra. Bosszúsan igyekezett úrrá lenni a rakoncátlan hajfonatokon.

Végre sikerült zöld ágra vergődnie, és minden nőies körül­ményeskedés nélkül újra a fejébe csapta a sapkát.

• Na, hál' istennek! Szörnyű, hogy mit kínlódom ezzel a hosszú hajjal. A papa olyan fura, nem engedi levágatni, nem ér­dekli, milyen nyűg ez nekem.

• Kár is lenne érte, kisasszony.

• Vesződne csak hasonló leffentyűkkel, mindjárt másképp beszélne! Folyton az utamban vannak. - Fellépett a kengyel­be, s mielőtt a báró segíthetett volna neki, nyeregbe is pattant. Férfinyeregbe. Kisasszony egyébként nemes paripa volt, gyö­nyörűen felszerszámozva.

• Adieu, Ried úr! - rántotta meg a gyeplőt a leány.

• Isten önnel, kisasszony! Bátorkodhatom tiszteletemet ten­ni Buchenauban?

• De mennyire! Jöjjön minél előbb, de csak napos időben. Iia beborul, a papa általában rettentő ideges, és olyankor nem fogad látogatót.

• Köszönöm a felvilágosítási! Feltétlenül napsütésben jelent­kezem.

• A viszontlátásra!

Ezzel szapora ügetésbe kezdeti a réten keresztül, elegán­san átugratta az árkot, és az országúton kocogott tovább, Buchenau felé. Szemlátomást igyekezett minél előbb hazajut­ni, hogy asztalhoz ülhessen.

Hans von Ried még mindig földbe gyökerezve állt, és bámul­ta a távolodót. Nem is álmodta volna., hogy ez az ugrabugra úr- fi leány. Még most is berzenkedett ellene, hogy ifjú dámának lássa azt, aki az imént karók fölött szökdécselt, a híd mellvéd­jén egyensúlyozott, majd vakmerő bukfenceket vetett a rét fü­ven. Ilyennel még sohasem találkozott, pedig a földteke távo­li sarkaiban látott már egyet-mást.

Egyszerre rátört a nevetés, hangosan és szívből hahotázott, ahogy már hónapok óta nem. Mint aki nyomasztó lelki teher­től szabadul, mintha megkönnyebbült volna a szíve. Kétségte­lenül üdítő élményben részesült. Érdemes lenne közelebbről is megismerni ezt a vidám teremtést.

Lassan és szemlátomást derűsen ballagott hazafelé, s alig ne­gyed óra múlva a Riedberg-kastély előtt állt. Gondozott, kavi­csos utak szelték át a pázsitot, a bejárathoz széles lépcső veze­tett, melyet jobbról és balról egy-egy vadászjelenetet ábrázo­ló, homokkőből faragott szoborcsoport szegélyezett. Erkélyeivel és tornyaival, messze tekintő ablaksoraival lenyűgöző, festői látványt nyújtott az épület.

Álmos lakáj támaszkodott a kapuzat egyik oszlopának. Hans elmosolyodott, amikor megpillantotta. Nyilván őt láthatta Ri­ta von Buchenau, amíg a „világcsavargót” várta, akiben vi­szont csalódott, mert fiatalabbnak bizonyult, mint hitte.

Gazdája lépteire a lakáj felriadt, és azonnal kiegyenesedett.

• Kéretem a háznagyot a dolgozószobámba - utasította Ried, mire elsietett.

Hans átvágott a széles előcsarnokon, melynek stilizált min­tákkal gazdagon díszített, boltíves mennyezetét roppant oszlo­pok tartották. A kőpadlót értékes szőnyegek borították, ezek színben illeszkedtek a mennyezethez és a két magas ablak­hoz, melyeknek művészien festett üvegtábláin meleg fény áradt a helyiségbe. Ez a hangulatos belső tér mindig nagy ha­tást tett a belépőre. Látszott rajta, hogy műértő szemmel és választékos ízléssel válogatták meg a berendezést.

A háttérben élénk színű futószőnyeggel fedett, széles kőlép­cső vezetett az első emeletre, ahol kétoldalt szintén szőnyeg­gel borított folyosó indult a kastély szárnyai felé. A folyosók­ra számos ajtó nyílt, mögöttük a vendégfogadásra szolgáló he­lyiségek: - a díszterem, a különféle szalonok és étkezőtermek, a zeneszobája kártyaszoba és a könyvtár. A folyosók menten hosszú sorokban címeres hátú székek, melyeket csak olyankor vették használatba, ha vendégsereg töltötte meg a kastélyt. Most már jó néhány éve mozdulatlanul álltak glédában, s az ősök falakon függő képei rég nem láttak eleven, nyüzsgő éle­tet.

Még most, az ifjú báró visszatérte után is ünnepélyes csend uralkodott az egész épületben. Csak időnként tévedt föl vala­mi zaj az alagsori gazdasági helyiségekből.

Hans felment a lépcsőn, és önkéntelenül felsóhajtott. Ez a né­maság, amely az elmúlt napokban oly jólesett neki, egyszerre nyomasztotta, most először szinte fojtogatta...

Öltözőszobájában sietve ruhát cserélt, majd dolgozószobá­jába indult, amely mellett egy hosszú, napfényes teremben a gyűjteménye kapott helyet.

Belépve, már ott várta Merkel, a háznagy: közel hatvanéves, magas, ösztövér férfi, nem viselt bajuszt, sem szakállat, közé­pen elválasztott haja ősz, nyugodt tekintete okosan csillogó.

• Mit parancsol a méltóságos úr? - kérdezte emelt fővel.

A báró a kandallónak támaszkodott, amelyben kis tűz pat­togott, barátságossá téve a magas mennyezetű helyiséget, aho­vá a tavasz melege még nem tudott belopózni.- Mosolyogva te­kintett a feketébe öltözött öregre.

• Mióta is áll a családunk szolgálatában, kedves Merkel?

• Októberben lesz huszonnégy esztendeje, méltóságos úr. Ti­zenhárom évig szolgáltam megboldogult apjaurát, és most ti­zenegyedik éve van szerencsém a méltóságos urat szolgálni.

Hans megdörzsölte a homlokát. Szikár, erőt sugárzó arca, mé­lyen ülő, acélkék szeme, simára borotvált álla és ajka megele­venedett.

- Huszonnégy esztendeje... s e hosszú időt minden emlí­tésre méltó megszakítás nélkül a Riedberg-kastélyban töltötte.

• Igenis, méltóságos úr.

• És soha nem unta magát?

Mosoly suhant át az öreg vonásain.

• Soha. A méltóságos úr tudja, hogy a leányom az egyik bérlőhöz, Hellerhez ment feleségül, s amikor meglátogatom az uno­káimat, mindig szalad az idő. Azelőtt pedig, mikor az unoká­im még nem éltek... akkoriban legalább évente néhányszor fé­nyes ünnepségeket rendeztek. Amint az egyik véget ért, az ember már előre örülhetett a következőnek. Munka meg min­dig akadt bőven.

• Igen, azt elhiszem, Merkel. Én még jóval több tennivalót hárítottam magára, mint az apám.

• Nem túl sokat, méltóságos úr, az ember igyekszik megszol­gálni a jólétet.

• No, maga már igazán megszolgálta, itt semmi sem árulko­dik arról, hogy a gazda szeme évek óta nem látta a jószágot.

• Számomra öröm, ha a méltóságos úr elégedett. Igyekez­tem teljesíteni a kötelességemet.

• Teljesítette is, kedves Merkel, a legnagyobb megelége­désemre. Ezt feltétlenül meg akartam mondani magának. De nemcsak ezért hívattam. Mint Riedberg régi lakója, bizonyára útba tud igazítani egy kissé a szomszédságot illetően. Teljesen elszoktam a hazai viszonyoktól, egyáltalán nem ismerem a szomszédaimat, még a nevüket sem igen tudom. Gondolom, maga tájékozottabb.

• Természetesen, méltóságos úr!

A báró megigazította a kandallópárkányon álló, belepréselt sötét mintákkal díszített, világos fajanszkorsót, és színleg érdek­lődve nézegette.

• Hm! Az illem azt diktálja, hogy a közeljövőben körbelátogassam a szomszédaimat. Mint mondottam, szeretnék némi útbaigazítást kapni, hogy kikkel is kerülök érintkezésbe. Oko­sítson ki, hiszen nyilván tud róluk egyet-mást.

Merkel meghajolt.

• Annyit, amennyit az én állásomban tudhatok az uraságokról, méltóságos úr. Az ember sok mindent hall, annyi a szóbeszéd, hogy nehéz helytálló véleményt alkotni.

• Nem kívánok tökéletes jellemrajzokat. csupán általános fel­világosítást. Nem kell kezeskednie a hallottak hihetősége felől, de lekötelezne, ha elmondaná, amit tud, hogy hozzávetőleges képem alakuljon ki. A cselédség többnyire a saját tapasztala­tait adja tovább, rendszerint nagyon jól ismeri a gazdáit. Nem szeretnék sötétben tapogatózva új kapcsolatokba bocsátkozni. Pakoljon ki bátran, kedves Merkel, és kezdje a legközelebbi szomszédainkkal!

• Parancsára, méltóságos úr! Azok Buchenauék.

Hans elégedetten bólintott. A különös grófkisasszonnyal történt találkozása óta érdeklődést elsősorban Buchenaura irá­nyult.

- Á, igen! Buchenau gróf ugyebár szoros baráti viszonyt ápolt az apámmal?

- Úgy van, méltóságos úr. Buchenau a várhegy túloldalán fekszik, körülbelül egyórai járásra. Az ottani kastély Riedberg után a legnagyobb a környéken, és a hozzá tartozó földbirtok is alig marad el a riedbergitől. A gróf évek óta egészen visszavonultan él, eléggé emberkerülő lett, amióta elvált.

• Elvált? - kapta fel meglepetten a fejét a báró. - Az lehe­tetlen, hiszen még emlékszem, hogy a grófné ugyanabban az esztendőben hunyt el, amikor az édesanyám, vagyis tizenhárom éve.

• Igenis, méltóságos úr, az a gróf első felesége volt. Meghalt, miközben fiúgyermeknek adott életet, de az újszülött is csak né­hány órát élt, és az édesanyjával együtt temették el a családi sír­boltban. Három évvel később azonban, amikor a méltóságos úr éppen világ körüli útra indult, Buchenau gróf, újraházasodott, igen fiatal asszonyt hozott a házhoz valami utazásról.

• Értem. És ez a házasság zátonyra futott?

• Igen, méltóságos úr, mégpedig egész rövid idő alatt, alig több mint egy évig tartott.

• Tudja, mi volt a válóok?

• Sokfélét suttogtak. A számos vendég között, aki akkoriban egymásnak, adta a kilincset Buchenauban, megfordult egy oszt­rák tiszt is, aki épp az idő tájt szerelt le. Állítólag adósságokba keveredett. A grófék utazás közben ismerkedtek meg vele, aztán egész hosszú ideig vendégeskedett náluk. Magam is lát­tam a grófné társaságában. Úgy mondják, egyszer a gróf rajta­kapta a nejét ezzel a von Brenkennel. Mindenesetre párbajra ke­rült sor. Az osztrák karját épp csak súrolta egy lövés, az ő go­lyója azonban szétroncsolta a gróf térdét. Buchenau csaknem járóképtelenné vált, magának való, komor öregúrrá vedlett. A grófnénak el kellett hagynia a birtokot. Hivatalosan is elváltak, s Buchenau gróf nagyobb összeget fizetett a hitvesének azzal a feltétellel, hogy nem viseli a nevét. Tudomásom szerint az asszonynak nem volt saját vagyona. Azóta ő is meg az a Brenken is eltűnt a környékről. Azt beszélik, együtt utaztak el, de megesküdni persze nem mernék rá.

• Rendben, Merkel. Ne aggódjék, magától értetődően bizal­masan kezelem a közléseit. Tehát a gróf azóta teljesen vissza­vonult?

• Az bizonyos. Csak egy-egy rövid sétakocsizásra hagyja el a kastélyt és a parkot. Ilyenkor mindig a fiatal grófkisasszony kíséri. Nyilván az első házasságából született leánya? - szemlélgette megint a fajanszedényt a báró.

• Igenis, méltóságos úr. Rita grófkisasszony négyévesen veszítette el az édesanyját.

• És a mostohaanya nagyon fiatal volt?

• Igen, alig több húsznál, és világszép asszony. Semmi rosszat nem hittünk volna róla. A szeme gyönyörű fekete, a ha­ja is fényes fekete, az arca halovány, az ajka piros. Mindenkit elbűvölt a szépségével. De az a fekete szempár néha szinte lobbot vetett, magam is láttam. Olyankor szinte megbénította az embert a tekintetével.

• Nono, kedves Merkel, csak nem tüzet fogott maga is?

• Az igazat megvallva, méltóságos úr, szebb nővel életem­ben nem találkoztam, s azt hiszem, mindenkit megbabonázott.

Egy darabig mindketten hallgattak. Ried arra a szép nőre gon­dolt, aki őt úgy behálózta, hogy mindenről megfeledkezett, s aki azután megmutatta hamis, számító, alávaló jellemét. Könnyen Buchenau gróf helyébe képzelte magát, s megértette, hogy ke­serves tapasztalatai nyomán elfordult a világtól.

Erőszakkal elhessentette ezeket a gondolatokat.

• Mennyi idős most a grófkisasszony, Merkel?

• Tizenhét múlt, méltóságos úr.

• És az apjával kettesben él Buchenauban?

• Igen, amennyire tudom, sohasem hagyta el a birtokot, még nevelőintézetbe sem járt. Azt mondják, a gróf nem akar megválni tőle. Elég furcsán nevelte. Úgy nőtt fel, mint egy fiú, a gróf még nevelőnőt sem engedett a házba, nehogy károsan befolyásolhassa a kisasszonyt. Azt hiszem, nőgyűlölő lett. Maga oktatta minden tudományágra, nyelvekre, s a csillagos égen mindketten jobban kiigazodnak, mint idelenn, a földön. A buchenaui lelkipásztor hetente a kastélyba jár, hogy hittanra ta­nítsa és zongoraórákat adjon neki, mindig a gróf jelenlétében. Azt hiszem, a leánya nevelése tölti ki az életét. A kisasszony egyrészt olyan művelt, mint egy professzor, ugyanakkor más dolgokban tudatlan, akár egy gyermek. Fiú módra öltözik, úgy is csavarog, legtöbbször lovon és mindig egyedül. A környé­ken mindenki ismeri és kedveli, mert olyan gyermekien termé­szetes maradt, és a legegyszerűbb emberekhez is barátságosan és bizalmasan közeledik. De vadóc és féktelen is, akár egy kamaszlegény, nem is hinné rangos ifjú hölgynek senki. Persze nem csoda: Az apja válása óta nem járt asszony Buchenauban, akitől tanulhatott volna. A szobalányokat nem számítva az egyetlen fehérnép a házban a házvezetőnő, Dornemann-né, aki már az első grófné életében ott szolgált. Derék teremtés, de nagyon egyszerű lélek. A gazdáiért tűzbe menne ugyan, ám ar­ra nem alkalmas, hogy az úrihölgyhöz méltó viselkedést a grófkisasszony elsajátítsa tőle. Buchenau grófnak azonban úgy tetszik a leánya, amilyen, nagyon elégedett a nevelésével. Vidámabb és jószívűbb gyermeket csakugyan el sem lehet kép­zelni. Ahol felbukkan, mintha kisütne a nap. Körülbelül egy év­vel ezelőtt Soltau báróné átkocsizott a soltaui udvarházból, és bemerészkedett Buchcnauba. Ez az energikus hölgy a parkban elállta a grófék útját, és kijelentette, hogy ez így nem mehet to­vább. Rita kisasszony nem kószálhat fiúruhában, okvetlenül társalkodónőt vagy valami hasonlót kell szegődtetni mellé. Arra hivatkozott, hogy az elhunyt grófnéhoz fűződő barátsága indí­totta a behatolásra. A gróf nagyon udvariasan, de annál határozottabban kikérte magának, hogy nevelési elképzeléseibe bárki beavatkozzék, és közölte a bárónéval, hogy számára csak egy a fontos: az, hogy a leánya becsületes, tisztességes ember­ré váljék, mindenféle ráerőltetett fegyelem és álságos modoros­ság nélkül nőjön fel. A többi majd idővel kialakul. A báróné minden erélyessége ellenére dolgavégezetlenül kényszerült tá­vozni. Rita kisasszony azóta tréfásan „Kisasszonyának” ke­resztelte a lovát, amit nevetve azzal magyarázott, hogy többé nem járkálhat hölgykísérő nélkül. Egyébként minden maradt a régiben.

Hosszú elbeszélése végére érve, Merkel kimerültén elhall­gatott.

A báró látható érdeklődéssel figyelte szavait, ajka körül mosoly játszott. A reggeli találkozásra gondolt. Ez a vidéki nemes kisasszony eredeti lényével felkeltette a kíváncsiságát. Az is csábította, hogy viszontláthatja Buchenau grófot.

• Ez mind nagyon érdekes, de ha Buchenau gróf ennyire zárkózottan él, akkor erősen kérdéses, hogy óhajtja-e a látogatá­somat.

• Valóban nem biztos, méltóságos úr. Néhány régi barátja hé­be-hóba felkeresi ugyan a gróf urat, de előfordul, hogy őket sem fogadja. Meglehetősen bogaras és nem valami jó társalgó. Az urak is csak a régi kapcsolat okán látogatják. Ámbár talán épp őket kínos látnia, akik tudnak arról a katasztrófáról. Joggal fél attól, hogy bolygatni találják az ügyet. A leányát teljes tudat­lanságban tartotta ebben a vonatkozásban, a mostohaanyját agyonhallgatja, soha egy szóval sem tesz róla említést. A ház­vezetőnőjétől tudom. Dornemann-né nagyon értelmes, józan gondolkodású asszony. Szerinte a gróf úr nem akar emlékez­ni a szégyenre, amelyet a második felesége hozott rá és a ne­vére. A legszívesebben mindent kitörölne az agyából, még­sem szabadulhat az emléktől. Mindazonáltal a méltóságos urat talán mindenki másnál szívesebben fogadja, hiszen barátkozott a mi megboldogult méltóságos urunkkal, és mert hosszú távol­lét után tetszett hazatérni, mely magába foglalja azt az idő­szakot is, amelyet ő felejteni akar.

Hans eltűnődött, majd szórakozottan felelte:

• No, majd meglátjuk. Most meséljen egy kicsit a többi szomszédról, Soltauékról, Greifenbergékről és Hasselrodéékről! De róluk már csak röviden, mert aztán reggelizni szeretnék.

• Több érdekes történet nincs is a szomszédságról, méltósá­gos úr. Soltauban az özvegy báróné egyelőre kiskorú fiával él, aki jelenleg kadétiskolába jár. Köztiszteletben álló hölgy, a birtokát maga kormányozza. Greifenbergben az öreg méltóságosékkal lakik egyetlen leányuk, aki egy katonatiszthez ment feleségül. A férje leszerelt, hogy az apósának gazdálkodni se­gítsen. A neve Malte von Schorpau, és nagyjából egykorú a mél­tóságos úrral. Már kisunoka is született, akire az öregek nagyon büszkék. Megérdeklődték, hogy viselheti-e a kicsi a Schorpauval együtt a Greifenberg nevet is. Hasselrodéról még kevesebbet mondhatok. Az öregek meghaltak, két leányuk Berlinbe ment férjhez. A fiatalúr, akire a családi hitbizomány szállt, eljegyzett egy Heerfun grófkisasszonyt, pünkösdkor tartják az esküvőt. Most nem tartózkodik otthon, de a napokban hazavárják, mert át kell rendezni a kastélyt, hogy a jövendő úrnő lakosztályát ki­alakíthassák.

• Ennyi elég is, Merkel, most már nagyjából kiigazodom. Köszönöm szépen. Kurt Hasselrodéval egyébként néhányszor találkoztam az udvarnál. Az eljegyzéséről is értesített. De most már ideje reggelizni. Kérem, tálaltasson, rögtön lemegyek.

• Parancsára, méltóságos úr.

II.

Rita eközben hazaért. Amint a park kapuján áthaladt, majd a szé­les, ápolt főúton a kastély felé ügetett, sovány, ötven év körü­li úriember jött elé, aki szemlátomást nagyon lassan bírt mozog­ni. Hosszúkás, sápadt, finom metszésű arcát átszellemült, de fur­csán bánatos pillantása tette jellegzetessé. A szája körüli keserű ráncokat részben elfedte az őszbe csavarodó, egész rövidre nyírt kecskeszakáll, de nem eléggé ahhoz, hogy az örömtelen évek nyoma ne látszódjék. A haja is deresedett, s a homloká­nál erősen ritkult, amitől az még magasabbnak tetszett.

• Papa! Jövök már! - kiáltotta a grófkisasszony, amikor észrevette.

A férfi mosolyogva intett. Fájdalmas, kényszeredett moso­lya nem derítette fel a komor arcot.

A leány közvetlenül előtte állította meg a lovát, és leugrott a nyeregből.

• Elkéstem? Te már reggeliztél? Szent Kleofás, mindjárt éhen halok!

A gróf szinte áhítattal csüngött gyermeke ajkán.

Ez az ajak még sohasem hazudott, tiszta és érintetlen, bal­zsam a férfinak, akinek életét megmérgezte, egy nő hamissága, gondolta, majd megölelte a leányt.

• Nem, még nem ettem, rád vártam, bár elég sokáig. Láttad a világjárót?

• Jaj, képzeld, csuda mulatságos kalandom volt. Először hiába lopózok a kastélyához, mint valami rézbőrű harcos, az­tán egyszer csak úgyszólván az égből pottyan elém. A legviccesebb az, hogy meghívott reggelizni Riedhergbe, mivel éhes voltam. Fiúnak nézett.

Az apjába karolt, és Kisasszonyt kantárszáron vezetve, szó­rakoztató élménybeszámolói tartott, amíg a kastély felé ha­ladtak.

• Látnod kellelt volna az ábrázatát, amikor levettem a sapkámat, és persze azok az undok copfok röpködtek a fejem körül. Fogadok, hogy azóta sem tért magához a meglepetésből - fejezte be vidám kacajjal.

Buchenau gróf agyán most először futott át, hogy nem he­lyénvaló Ritát egyedül, fiúruhában csellengeni hagynia, de a le­ány ártatlansága hamar feledtette vele ezt a gondolatot. .

• Na és hogy tetszett a világjáró?

• Hát tudod - vont vállat Rita -, voltaképpen csalódást oko­zott. Külsőre éppolyan, mint mások, akik nem utazták körbe a világot. Meg sokkal fiatalabb is, mint vártam. Azt hittem, leg­alább annyi idős, mint te.

• Pedig nem több harmincháromnál.

• Úgy valahogy. Azért mégis tetszik. Nagyon kedves, és szerelne hamarosan Buchenauba látogatni. Fogadod?

- Szeretnéd?

• De mennyire! Borzasztóan örülnék, ha mesélne az utazásairól. Biztos te is élveznéd. Engem meg érdekel a nagyvilág.

• Talán magad is a nagyvilágba kívánkozol? - komolyo­dott el hirtelen a gróf.

• Nem, azt hiszem, nem tudnék kiigazodni. Meg aztán ki sem bírnám távol Buchenautól. Legfeljebb egy kicsit kikukucskál­nék, de azt is csak veled, egyedül nem mernék. Te pedig úgy­se jönnél velem - jelentette ki a leány, de mintha inkább kér­dezte volna, és várakozásteljesen nézett fel az apjára. A férfi te­kintete azonban mereven és elutasítóan villant.

• Nem. Rita, én nem megyek el Buchenauból... talán soha többé - simogatta meg béna lábát.

A leány hozzásimult, vigasztalóan rámosolygott. Nem tud­ta, hogy más ok is visszatartja az apját a világutazástól.

• Akkor mind a ketten itthon maradunk, ennél szebb úgy­sincs. Nicsak, Dornemann-né a napos teraszon állította fel a reg­gelizőasztalt. Remek ötlet, ma olyan jó meleg az idő.

Kiérlek a parkból, és előttük emelkedett a Buchenau-kaslély nagy, négyszögletes barokk épülete, azzal a túldíszítettséggel, ami e stílus sajátja. Lendületes vonalvezetésű, levegős balko­nok, cikornyás erkélykorlátok, az ablakok alatt dombormívű vi­rágfüzérek, megannyi vidám és lestői megoldás.

A szemlélő azt hihette volna, e szép otthonban csak derűs, boldog emberek élnek, olyan barátságosnak tűnt a langyos ta­vaszi napfényben. A földszinti széles teraszon ötven év körü­li nő sürgölődött a reggelizőasztalnál. Szürke ruháján fehér kötényt viselt, sötét haján - melyben egyetlen ősz hajszál sem akadt - fehér főkötőt. Övén, a kötény fölött hatalmas kulcscso­mó, amely minden mozdulatra halkan megzörrent. Üde, jósá­gos arca a grófkisasszony láttán felderült. Amaz közben átad­ta hátasát a lovásznak, és nagy lépésekkel sietett fel a lépcsőn.

• Jaj, Dornemami, az egész világot fel tudnám falni. Jó bő­ven tálaltasson!

• Már mindent előkészítettem, de előbb tessék átöltözni, így nem lehet asztalhoz ülni.

Rita elhúzta a száját, lenézett a kezére, és keserveset sóhaj­tott.

- Ha elájulok az éhségtől, az a maga bűne, Dornemami - kapta le a sapkáját. - Jó, jó, megyek már, úgyis kezet kell mosnom. Esküdt ellensége ennek a remek fiúruhának, pedig ret­tentő kényelmes, kivált lovagláshoz meg tornázáshoz.

• Igen, kisasszonyka, olyankor még hagyján, na de asztal­nál? Azt már tényleg nem. A haját pedig majd Lina szépen új­ra befonja és feltűzi.

• Jesszusom, azalatt éhen pusztulok, az egy örökkévaló­ság. Gyorsan dugjon a számba valami jó falatot, hogy túléljem a procedúrát! - állt tátott szájjal a házvezetőnő elé, aki jóindu­latúan mosolyogva csúsztatott egy finom pirítós szendvicset az erős, hófehér fogak közé.

Közben lassacskán Buchenau gróf is odaéri.

• Öt percet még várnod kell, papa. Dornemann-né ragasz­kodik az etiketthez, díszbe kell vágnom magam. Hipp-hopp el­intézem, és már itt is vagyok - sietett be a házba a leány.

A házvezetőnő egy kicsit még tett-vett az asztalnál, aztán megállt, és nyugtalanul nézegetett a gazdája felé, aki fáradtan egy karosszékbe rogyott.

• Óhajt valamit, Dornemann-né? - szólalt meg a fátyolosan remegő hang, melyen hallatszott, hogy keveset használják.

Az asszony elfogódottan babrálta köténye szegélyét. Lát­hatóan nehezen találta a megfelelő szavakat. Végül tétován kibökte:

• Bocsásson meg, gróf úr, de olyasmiről szeretnék beszél­ni a gróf úrral, ami már rég nyomja a szívemet.

Buchenau végigszántott ritkuló haján vékony, arisztokrati­kus kezével, melyen egyetlen tiszta tüzű gyémánt ragyogott.

• Mondja csak bátran!

Dornemann-né még hevesebben gyűrögette a kötényét. Mély lélegzetet vett, és egy szuszra kivágta, mintha előre betanulta volna:

• Rita kisasszonynak feltétlenül új ruhák kellenek. Méltóztassék megengedni, hogy rendeljek néhány nélkülözhetetlen da­rabot. A kisasszonyka régi holmijaira már rá sem lehet nézni. Túl szűkek, rövidek, és egyáltalán nem illenek egy ifjú hölgy­höz.

• Hát ez olyan fontos? Minek olyan nagy feneket keríteni az öltözködésnek? A leányomból nem csinálunk hiú divatbábot, aki ékszerekért és tarka rongyokért él-hal.

A házvezetőnő azonban elhatározta, hogy ma nem hagyja le­hurrogni magát.

• Erről szó sincs, a kisasszonyból sosem lesz divatbolond, hiszen nem is törődik vele, hogy mit vesz fel, teljesen mindegy neki.

• Na, akkor magának is legyen mindegy!

• De akkor sem mehet így tovább, - gróf úr - tette két kezét a szívére Dornemann-né. - Még a szobalányok sem szaladgál­nak ilyen kinőtt és elnyűtt ruhákban. Gondoskodnunk kell ró­la, hogy Rita kisasszony új ruhákat kapjon, már csak az embe­rek miatt is, akik gúnyolódnak, hogy szegényes kacabajkákban futkos.

• Ki merészeli a leányomon köszörülni a nyelvét? - fortyant fel a gróf.

Az asszony megremegett a bőszült pillantástól, de ökölbe szorította a kezét, hogy tartsa magát. Néhányat nyelt, majd si­etve kijelentette:

- Isten ments, hogy a kisasszonykára egy rossz szót is szólja­nak, annál sokkal jobban szereti mindenki. Hanem arról pus­mognak, hogy a gazdag és rangos Buchenau gróf egyetlen le­ányát ilyen avítt, elhordott ruhákban járatja.

• Csak szájaljanak! - kacagott fel az öreg. - Jobb, ha a le­ányom tiszta szívvel egyszerű öltözékben jár-kel, mintha becs­telenül, kikenve-kifenve páváskodik. Ne felszínes hívságokhoz kötődjék, az ilyesminek ne is tulajdonítson értéket! Ezt maga sem most hallja először, Dornemann-né. Használja a józan eszét!

A jóasszony lopva sóhajtott. Tudta, micsoda különc a gaz­dája, hogy megveti a talmi csillogást, hiszen második felesége másért sem rajongott, s végül megcsalta őt. Erről nem szabad vitatkozni vele. De ami kell, az kell, és feltette magában, hogy még ezen a szent napon célt ér. Lina, a kisasszony falusi komornája a minap nevetve rakosgatta Rita régi gönceit: „Hát emmán egyik se viselni való, Dornemann-né - mondta -, én biza a rongyszedőnek vetném. A kisasszonkánknak faintosabb gúnya du­kálna.”

A házvezetőnő most igyekezett kiengesztelni a gazdáját, de nem engedett az igazából:

• Annyi akkor is elvárható, gróf úr, hogy Rita kisasszony mindig tisztán és rendesen járjon. Nem tarkabarka rokolyák kel­lenek neki, de néhány tisztességes új ruha, ámbátor attól még egy ifjú hajadonból sem válik hiú majom, ha örül egy-két szép darabnak. Tessék csak egyszer megnézni, miket vesz magára! Csupa színehagyott, szűk és rövid göncöt, előbb-utóbb mind elrongyolódik.

• Nem bánom, varrasson pár új ruhát, ha feltétlenül szüksé­ges. De egyszerű legyen ám, semmi fölösleges cicoma!

Dornemann-né arca úgy ragyogott, mintha a legkáprázato­sabb selyemtoalettet ígérték volna neki.

• Igenis, gróf úr, értettem, még ma intézkedem:

• Most persze örül, hogy keresztülvitte az akaratát?

Az öregasszony kuncogott, és besietett a házba, mielőtt a gaz­dája visszavonná a frissiben kicsikart engedélyt. A férfi komo­ran nézett utána, és tépelődésbe merült.

Nyomban ezután visszatért Rita. Levetette fiúmezét, he­lyette eléggé elnyűtt sötétkék ruhácskát viselt, amely szemlá­tomást majd' szétfeszült nőiesedő alakján.

Buchenau vizsla pillantást vetett öltözékére, melyet a legcse­kélyebb lányos cicoma sem szépített meg. A grófkisasszony ki­fejezetten idősebbnek látszott az egyszerű ruhában, ám semmi­vel sem csinosabbnak, mint a legalább méretéhez illő fiús hol­mikban, melyeket a kisasszony igényei szerint maga Lina, a komorna szokott úgy-ahogy összefércelni. Meg kell hagyni, a házvezetőnő nem túlzott, ez a ruha bizony viseltes és szűk.

• Dornemann-né kieszközölte, hogy új ruhákat varrathasson neked - közölte leányával, amint asztalhoz ültek.

• Hát, azt hiszem, tényleg ideje. - Magam is észrevettem, hogy a régi holmijaim már nem jók.

• Akkor miért nem szóltál?

• Már rég elő akartam hozakodni vele, csak tudod, az új ruhák borzasztó kényelmetlenek. Persze már a régiekben sem érzem jól magam. A legszívesebben maradnék a fiúholmiknál, de Dornemami helyteleníti. Azt hiszem, nincs mit tenni, hall­gatnunk kell rá.

Szavaiból a külsőségek iránti legteljesebb közömbösség csendüli ki. A hajviselete is ezt igazolta. A szorosra font cop­fokat kétoldalt feltekerve tűzték a fejére, Az előnytelen frizu­ra azonban pompás, dús hajkoronát sejtetett.

Rita jó étvággyal látott az evéshez, és apjának is bőven sze­dett. Közben vidáman fecsegett, ártatlan, természetes lénye jótékony hatást gyakorolt a férfira. A gróf máris kiegyensúlyo­zottabbnak látszott, mint az imént, s tőle telhetően alkalmazko­dott a könnyed hangvételhez. Sápadt, merengő vonásain még­is ott maradt valami elfojtott fájdalom.

Tekintete időnként szomorúan pihent meg gyermekén. A látvány mégis felvidította. Rita napsugárszeme derűsen ragyo­gott a világra, üde, hamvas arcbőre almavirágra emlékezte­tett. Esetlen öltözékében nem tűnt szépségnek, vonásait nem le­hetett a legszigorúbban véve szabályosnak nevezni. Az orra kis­sé fitos, felső ajka akaratosan ívelt, ami sajátos, de nagyon bájos kifejezést adott a szájnak, s egész arcán a csillogó szem­pár uralkodott, amelyet csaknem fekete szemöldök és pillák öveztek. Mindez érdekes összhatást eredményezett aranybar­na hajával. Ha megtanulta volna kidomborítani előnyös vo­násait, igen csinos ifjú dáma vált volna belőle. Úgy tűnt azon­ban, mintha tudatosan rejteni igyekezne azokat.

Miután befejezték a reggelizést, mélyet sóhajtott, és fiatalos lendülettel kinyújtóztatta a karját, hogy szűk ruháján pattaná­sig feszültek a varratok.

- Hallod, papa, majd' szétreccsen. Egyre veszélyesebb a dolog. Máris szaladok Dornemann-néhoz, és megkérem, hogy kényelmes ruhákat rendeljen. Mindenekelőtt rövid ujjúakat és ne ilyen komisz fojtogató nyakörvvel.

• És mit csinálsz aztán?

• Hát elfelejtetted? Együtt olvassuk azt az új könyvet a Marsról. Szerepel a tantervemben.

• Helyes - bólintott a gróf.

• De egy kicsit még idekint maradunk. A napsütés jót tesz neked, meg én is szívesebben tanulok a szabadban. Rögtön jövök.

Befutott a házba, át az egyik tágas termen, majd végig a hosszú folyosón az előcsarnokig, ahonnét lépcső vezetett le és föl.

Az alagsorban helyezkedtek el a gazdasági helyiségek, ide igyekezett Rita.

Könnyedén szökellt lefelé a lépcsőfokokon - könnyedén és gondtalanul. Ez a fiatal teremtés szinte maradéktalanul bol­dognak érezte magát ebben az elzártságban, amelyben az apja tartotta.

Buchenau gróf a legjóhiszeműbb indítékból szigetelte el le­ányát a zajos társasági élettől. Azt akarta, hogy ifjú lelke tiszta és romlatlan maradjon. Ebbéli törekvéséhez némi önzés is tár­sult. Ő maga megcsömörlött a világtól és az emberektől, ezért kötötte gyermekét is ehhez az önként választott magányhoz. Az a meggyőződés vezérelte, hogy ezzel teszi neki a legjobbat, megóvja őt a küszködéstől, a kellemetlen élményektől, s nem gondolt arra, hogy egy fiatal léleknek harc és tapasztalatok kellenek a kibontakozáshoz.

Rita még túl fiatal és ártatlan volt, semhogy tudatosodjék ben­ne: megfosztják valamitől, ami megilleti őt. Elégedetten fogadta el életét, mivel sohasem szokott máshoz.

Eleddig nem ébredt fel benne a vágy, hogy maga korabeliek társaságát keresse, nem hiányzottak neki a bálok és estélyek, amelyeket nem ismert. A természet tiszta forrásából merítette minden örömét, korlátozott életterében szabadnak és boldog­nak érezte magát - szeretettel viszonyult mindahhoz, amit ab­ban talált.

Gyermeki tudásszomjjal tanult az apjától. Játszva fogta fel a legkomolyabb tudományos tételeket is. Iskolázott édesapja megosztotta vele szellemi kincseit, még nyelvekre, egyebek közt latinra is tanította. Oktatását azonban bizonyos csapongó rend­szertelenség jellemezte, s csak Rita fogékony és alkalmazko­dó elméje lehetett képes feldolgozni az egyenetlenül elébe tárt ismereteket. A leány agyában gazdag tudásanyagot halmozott fel, ugyanakkor idegenek maradtak számára a gyakorlati élet területei, melyeken kortársai otthonosan mozogtak.

Mindenekelőtt fogalma sem volt arról, miként viselkedik a rangjabéli ifjú hölgy mások társaságában. Dornemann-né időn­ként adott némi útmutatást, hogy mi illik és mi nem, de a jám­bor öreg maga sem sokat konyított az ilyesmihez.

A grófkisasszony tehát mindeme kérdésekben tájékozatla­nul nőtt fel. Környezetével vidám, fesztelen és barátságos han­got ütött meg, veleszületett jóérzése megóvta a túlzott félresiklásoktól. Ma először fordult elő, hogy egy röpke pillanatra bi­zonytalan érzés ébredt benne Hans von Ried fürkész tekintete nyomán. Ám ez is úgy tűnt semmivé, mint a párafolt a tükrön. Hamar elfelejtette, mihelyt kikerült a férfiszempár hatóköréből.

Már csak úgy gondolt vissza a találkozásra, mint mulatságos élményre. Ártatlanul örvendezett, hogy ilyen kedves ember kívánja felkeresni Buchenaut. Minden látogatás eseményszámba ment, bár az öregurak, akik egyedüli vendégként néhanap rá­nyitották az ajtót az apjára, neki nem jelentettek izgalmas tár­saságot.

Hans von Ried azonban nem öreg, hanem fiatal, vidám, s ami a fő: bejárta a földkerekséget, és csuda dolgokat mesélhet az uta­zásairól. Ezt kíváncsian várta. A nagyvilág tökéletesen isme­retlen maradt a számára, a titkok fátylát csak nagy ritkán lebbentette fel egy kicsit édesapja valamely közlése vagy Dornemann-né egy-egy visszaemlékezése. Ezekben persze a birtok határain túli világ veszélyekkel teli birodalomnak tűnt fel, ám Rita gyermeki képzelete meseországgá színesítette, s ez időn­ként erősen csábította és hívta - de csak mint valami álomban, amely sohasem válhat valóra.

Így örült tehát Hans von Ried várható látogatásának. Úgy tet­szett, mintha régi barátja jönne. A réten olyan fesztelenül cse­vegett vele, nem úgy, mint a papa öreg cimboráival, akik szer­tartásos udvariaskodásukkal mintha nem is egy nyelvet be­széltek volna vele. Igaz, hogy a báró először fiúnak vélte.

„Ó, bárcsak, bárcsak fiú volnék - sóhajtott fel magában mennyivel egyszerűbb lenne minden! Akkor Hans von Ried biz­tosan összebarátkozna velem. De azt hiszem, a férfiak nem szívelik a magunkfajtát.”

Ártatlanságában nem is sejtette, hogy a férfiak gyakran na­gyon is szívelik a „fajtáját”. Hiszen mit tudott férfi és nő vi­szonyáról! Ebben a tekintetben a leggyanútlanabb, legtudatla­nabb gyermeknek számított.

Dornemann-néra a konyha melletti kis zugban talált rá, ahol a háztartáskönyvet vezette, a számlákat és üzleti leveleket ren­dezgette. Ebben a kuckóban futott össze minden szál, innen irá­nyította ez egész háznépet.

Minden visszavonultsága ellenére - s bármennyire megve­tette is a külsőségeket - Buchenau gróf ezekben a dolgokban magas mércét állított. Ebben a tekintetben kényes ízlésűnek szá­mított, s leányát is ahhoz szoktatta, hogy figyelmes kiszolgá­lást igényeljen.

Dornemann-né az ablak melletti asztalnál ült, orrán szem­üveg, és levelet írt, amikor Rita beviharzott.

• Dornemami, ugye megrendeli a ruháimat? - könyökölt mellé, egy székre térdepelve.

Az idős asszony letette a tollat.

• Igen, kisasszonyka, épp azon vagyok.

• Nehéz feladat megszerkesztenie egy ilyen levelet?

• Hát eléggé, hiszen nem vagyok olyan tanult, mint a kis­asszony. Bizony, meg kell erőltetnem magam.

• Lássuk csak, miket rendelt. Azt mondja: „Egy kék szövetruha, elég sötét, bokán felül érő, díszítés nélkül.” Hm, ez jó, de még írja hozzá, hogy állógallér nélkül és könyökig érő ujjal.

Dornemann-né bólintott, és beszúrta a kiegészítést.

• „Hozzá való selyemblúz, sima levarrott hajtásokkal.” Jaj, Dornemami, nekem selymet? Az nem marad meg rajtam.

A házvezetőnő aggódva nézett körül, mint aki attól fél, hogy a gazdája meghallja, és máris megtiltja ezt a „fényűzést”.

• De kisasszonyka, nem futkoshat örökké szegényes gyap­júgöncökben, legalább ez az egy selyemblúzt engedje meg, úgy szeretném látni benne!

• Na jó, a maga kedvéért, de csak, ha nem állógalléros.

Nézzük tovább: „Szürke angol kosztüm, egészen sima, esőka­báttal.” Helyes, ezt tudom használni. Na de ez itt! Két fehér vá­szonruha? Jesszusmária, az kész katasztrófa. Én fehérben? Amint az istállóban forgolódom! A fehér ruhát húzza ki gyor­san!

• Nem, kisasszonyka - ellenkezett harciasan Dornemann-né -, nyárra szüksége van néhány könnyű ruhára, amit Lina szé­pen tisztán tart és kivasal. Ha látogató érkezik, így mindjárt ünnepélyesebben mutat.

Ritának hirtelen Hans von Ried jutott az eszébe. Vajon ő is ünnepélyesnek tartja a fehér ruhát?

• Nem bánom, maradhat. De az ég szerelmére, Dornemami!

Mi ez itt a végén: lovaglóruha? Ez már tényleg képtelenség!

• Jaj, kisasszonyka, hadd rendeljem meg, ha már egyszer a gróf úr megengedte.

• Nem - rázta erélyesen a fejét Rita - ebből semmi sem lesz. Hiszen tudja, hogy nem szeretem a női nyerget, és lovagláshoz mindig a fiúruhámat hordom.

• Ugyan, kisasszonyka, nem lovagolhat örökké nadrágban. Elvégre nem gyerek már, hanem ifjú hölgy. Egy úrinő adjon ma­gára! Hadd rendeljem meg ezt a lovaglóruhát! Majd lassanként hozzászokik, ahogy a női nyereghez is. De ha nem akarja, lé­tezik lovaglóruha férfinyereghez is, kétfelé osztott szoknyarésszel, olyat hord Soltau báróné is, amikor a földeket járja. Sze­rintem ugyan nem valami szép módi, egy hölgy női nyeregben sokkal csinosabb.

• Csak üljön egyszer lóra - hintázott a széken Rita -, mind­járt meglátja, hogy a férfiülés biztosabb és sokkal kényelmesebb.

• Még hogy én? Na, én aztán egyik nyeregből éppúgy lepo­tyognék, mint a másikból. Meg is halnék a félelemtől!

• Elképzelem magát lovon - ugrott fel a leány csak­ugyan nem mindennapi látvány!

Mindketten nevetlek, majd az asszony gyorsan kijelentette:

• Akkor megrendelem a lovaglóruhát. Rendben?

• Hál jó, de férfinyereghez valót és ne túl hosszút. Persze, hogy hordom-e majd, azt még nem tudom. Ha túl kényelmet­len, akkor biztosan nem. Hanem mit is akartam mondani... le­gyen szíves, rendeljen új fürdőruhát is, de egészen sima feke­tét. Erős anyagból, hogy eltartson egy darabig!

• A mi kisasszonykánknak vasból való kellene! No, egy füst alatt rendelek cipőt, harisnyát és fehérneműt is, mert mindegyikből elkél az új.

• Mi tagadás, hamar tönkremegy minden holmim, nem vé­letlenül szapul folyton, hogy nem vigyázok. De most már nem tartom fel tovább. Kérem, intézze el, hogy azonnal küldjék a hol­mikat, mert már tényleg égetően szükségesek.

• Jó, kisasszonyka, majd megsürgetem a dolgot.

Rita kisuhant a szobából, és visszasietett az apjához. Nyu­godt lépteket nem ismert, állandóan magával ragadta a hév.

Dornemann-né újra az írás fölé hajolt, s Buchenau gróf rán­colta volna a homlokát, ha meglátja, hogy egy tucat finom flórharisnyát, ugyanannyi selyemharisnyát, mindenféle fehér­neműt és egyéb „vicket-vackot” rendel. A jó lélek azonban akármilyen szigorú fejmosást elviselt volna, csak egyszer dámásan kicsinosítva láthassa a kisasszonykáját. A gróf irtózása a szép ruháktól és hasonlóktól már-már beteges méreteket öltött. Azelőtt bezzeg maga is szívesen elnézegette az ilyesmit, amikor... na igen.., mikor a második grófné Buchenauban élt. Istenem, az nem tudott betelni a drágaságokkal, egész vagyo­nokat szórt el ruhára és fehérneműre. Igaz, hogy a gróf úrnak annyi a pénze, mint a tenger, az soha nem is okozott gondot. Nem garasoskodik, viszont a kisasszonnyal annál szigorúbb az öltözködés meg a cicoma terén. A legkisebb ékszert sem enge­di felvennie. Pedig egész ládikót megtölt a sok arany, ötvösmun­ka, igazgyöngy és drágakő, az egykor kiterjedt Buchenau család hagyatéka, amelyről a gróf úr elvált feleségének legna­gyobb sajnálatára le kellett mondania.

Még szerencse, hogy Rita kisasszony nem tulajdonít jelen­tőséget ezeknek a dolgoknak. Nem olyan, mint a többi hajadon, inkább fiús. Egy szép ló, remekbe készült nyereg hamar föllel­kesíti, az öltözködés viszont hidegen hagyja. Mindig csak az az undok nadrág. Dornemann-né bezzeg gyűlölte azt ruhadara­bot - már amennyire jámbor lelke képes volt ilyen ellenséges érzelemre!

III.

Talán egy hét is eltelt, amióta Rita Hans von Rieddel találko­zott, de a báró még nem jelentkezett Buchenauban. Az első na­pokban a grófkisasszony egyre kémlelte az utat, hogy nem közeledik-e. Aztán beállt az esős idő, s úgy gondolta, most hiá­ba is várja. Ám újra kisütött a nap, s a férfi még mindig nem mutatkozott.

• Bizonyára elfelejtette - panaszkodott az apjának. - Szerintem már egyáltalán nem jön. Kár, annyira örültem volna.

• Olyan fontos neked a látogatása? - simított végig idege­sen a homlokán a gróf, akit alapjában véve minden vizit csak zavart.

• Hát nem bántam volna, ha megtisztel bennünket. Különö­sen azért, hogy meséljen az utazásairól. Némi változatosságot hozott volna. Néha bizony eléggé unalmas itt, Buchenauban.

Az apja aggódva pillantott fel. Első ízben hallotta unalom­ra panaszkodni a leányát. Figyelte, ahogy az ablaknál állva, vá­rakozóan kémlel kifelé.

• Unalmas? Tán hiányt szenvedsz valamiben?

Rita megfordult, s amint észrevette apja szemében a nyug­talanságot, újra elmosolyodott. A kanapé karfájára telepedett, és vidáman harangozott a lábával.

• Á dehogy, csak butáskodtam. Nem is tudom, mi ütött be­lém. Talán, hogy az eső pár napra szobafogságra kényszerített.

- De most már süt a nap, gyermekem.

• Megvan, tudom már, az új ruhák tehetek róla. Nézd csak, micsoda díszbe öltöztetett Dornemann-né! Hogy örüljön az ember így kicsípve az életek? Persze, hogy elrontja a hangu­latomat, hiszen folyton arra kell vigyáznom, nehogy tönkrete­gyem.

A gróf megkönnyebbülve lélegzett fel. Nem, hál' istennek, Rita nem leli örömét a cicomázkodásban.

• Hamar megszokod - vigasztalta.

A leány új cipőjére és harisnyájára nézett, s felnevetett.

• Képzeld, ma felvettem az első pár finom harisnyát, és egy kicsit vadul fogtam hozzá, úgyhogy reccs!... a szegélye a kezemben maradt, és a térdénél tenyérnyi-szakadás keletkezett. Egész óvatosan kell felhúzni. Igaz, hogy simogatóan lágy anyag, de nálam semeddig sem fog tartani, azt már most meg­mondom.

• Akkor Dornemann-né rendelhet újakat.

• Azt hiszem, előszedem a fiúruhámat, és felnyergeltetem Kisasszonyt. Muszáj kicsit kitombolnom magam, hogy helyre­jöjjek.

• Jól van, gyermekem, menj csak! Bár én is azt tehetném! Egy jó kis lovaglás gyógyírként hatna rám.

A férfi szavaiból fájdalom csendült ki. Rita tüstént ott termett, és átölelte. -

• Papa! Szegény, drága apukám!

A gróf eltolta magától.

• Ne sajnálj, azt nem bírom! - kérte fátyolos hangon, majd gyorsan erőt vett magán, mielőtt folytatta. - Menj csak, menj, sütkérezz a napon, az jót tesz. Gyere haza felvidulva!

A leány megcsókolta, aztán lassan kiballagott, mintha meg­babonázták volna fürge lábát.

Új, kék szövetruhájában határozottan nőiesebben mutatott, mint az elhordott göncökben.

Csak egy órája öltözött át. Dornemann-né meg Lina, a pa­rasztlány ámulva figyelték, amint szemügyre vette magát a tü­körben. Saját alakja nem nagyon érdekelte, de ösztönösen jól­eső érzéssel simított végig a finom, puha anyagon, azután szi­gorúan kijelentette:

• A szoknya túl hosszú nekem, Lina majd egy tenyérnyit le­vág belőle.

• Isten ments, kisasszonyka - tiltakozott megrökönyödve a házvezetőnő -, csakhogy végre hosszú ruhában jár, nem úgy, mint valami csitri. Nem, nem, kár lenne elrontani, úgy kell hordania, amilyen. Hiszen csak bokáig ér.

• Üsse kő, próbáljuk meg, bennem megvan a jóindulat, de aztán ne csodálkozzék, ha a szegélyére taposok. Borzasztó ez a hosszú maskara a lábam körül. Olyan, mintha össze lennék kötözve.

• Csak az újszerűsége miatt, két-három nap alatt megszok­ja. Nagyon csinos benne, úgy fest, mint egy igazi felnőtt hölgy.

• Tényleg szemrevaló darab, de nekem nagyon furcsa.

Ezzel kivonult, hogy az apjának is megmutassa az új ruhát.

A férfi egy szót sem szólt. Annál elégedettebben hallgatta, amikor panaszkodott. Nem, ez nem az asszonyi hiúság hang­ja...

Apját otthagyva, Rita tűnődve sétált végig a hosszú folyo­són a fegyverekkel, páncélokkal, címerekkel és állatbőrökkel díszített előcsarnokig. A hatalmas kandalló fölött két kereszt­be tett szablya függött, alattuk jókora medvefej. A trófeát az egyik Buchenau ős ejtette el, amikor a fenevad által megtáma­dott fivére segítségére sietett. Akkoriban még barnamedvék kószáltak a buchenaui erdőkben. A két kard az említett testvér­pártól származott, akik annyira szerették egymást, hogy szüle­tésüktől halálukig elválaszthatatlanok voltak. Mindketten a kastélyban éltek, s miután az idősebbik megházasodott, az ifjabbik inkább agglegény maradt, csak hogy el ne kelljen sza­kadniuk egymástól.

Rita jól ismerte a régi históriákat. Csendes téli estéken a gróf a Buchenau-ház krónikájából olvasott fel gyermekének. Csak az utolsó fejezetről hallgatott, melyet ő maga írt, s mely­nek létezéséről a leány nem is tudott.

Kilépett a kapun, és felnézett a kéken ragyogó égre, melyen, egyetlen felhő sem látszott. Az esőtől nedves föld ugyan nem csábított különösebben lovaglásra, Rita mégis szájához emel­te ezüstsípját, s odahívta vele a lovászt, hogy nyergelje fel a há­tasát. A legény sietve jött is a kastély mögötti istállók irányá­ból, s a grófkisasszony már közölni akarta vele kérését, amikor kerékzörgést hallott a park kőkerítésén túlról, a következő pil­lanatban pedig már be is fordult a kocsi a széles kovácsoltvas kapun.

Sietve elbocsátotta a lovászt, és berohant a házba. Mivel a hosszú ruha akadályozta, felcsippentette az alját.

• Papa - rontott be az apjához -, azt hiszem, Ried úr jön, a riedbergi kocsi közeledik!

Buchenau gróf félretette a könyvét, és felemelkedett. Mind­ketten az ablakhoz léptek, s a függöny mögül látták, hogy a bá­ró eltűnik a bejáratnál. Kisvártatva jelentették is érkezését.

A gróf kérette, s barátságosan várta a vendéget. Rita az ol­dalán állt.

Meghökkenés tükröződött a tekintetében, amikor Hans von Ried a küszöbre lépett. Ünnepélyes látogatóruhájában egész másnak tűnt a fiatal férfi, mint legutóbb, amikor az erdei sétá­hoz való, kényelmes sportöltözéket viselt.

Arckifejezése is megváltozott - szenvtelennek és hivata­losnak látszott. A leány szíve addig ismeretlen riadtsággal dobbant meg. Nem, ezzel a méltóságteljesen elegáns úriember­rel nem tudott mit kezdeni. Hiszen éppolyan merev és kimért, mint a papa szokásos látogatói.

Hans von Ried is nehezen fogta fel, hogy a Buchenau gróf mellett álló ifjú hölgy azonos a múltkori ugrabugra lovassal.

Rita nem tett rá túl előnyös benyomást a Dornemann-né ál­tal rendelt ruhában. Hans megszokta, hogy ragyogó szépségű, elegáns nagyvilági dámákkal érintkezzék. Választékos ízléssel rendelkezett, s olyan nőt, aki nem ennek megfelelően öltözött, alig méltatott figyelemre. Ez a szégyenlős kis grófkisasszony, aki oly gyámoltalanul álldogált rosszul szabott ruhájában sápadt, komor tekintetű apja mellett, semmi esetre sem örvendeztette meg a külsejével. Még nem tudatosodott Riedben, hogy Rita legutóbb felkeltette az érdeklődését. Akkor eredeti fiús öltözé­kében, kecses mozgásával újfajta, sajátos nőtípust képviselt, amellyel még nem találkozott. Most viszont jelentéktelen vidé­ki leánynak tetszett, minden említésre méltó egyedi vonás nél­kül, semmiképp sem olyannak, amilyet várt, legkevésbé pedig Buchenau grófkisasszonynak. Mégis, ahogy ráemelte csillogó napsugárszemét, a férfit elöntötte a melegség. Részvételt ér­zett, hogy ez az ifjú teremtés magányosan él borongós kedélyű apja mellett.

Természetesen magában tartotta mindezt, arcának egyetlen rezdülése sem árulta el gondolatait és érzéseit.

A szertartásos üdvözlés után először Buchenau grófhoz for­dult, akinek átszellemült arca önkéntelenül is lebilincselte.

• Remélem, gróf úr, nem találja terhesnek és zavarónak a lá­togatásomat. Nagyon szeretnem, ha a barátságból, melyben szüleimet részesítette, rám is átruházna egy keveset.

A gróf kutató pillantást vetett Hans von Riedre. Vajon titkos jeleket fedezett fel vonásaiban, melyekből csak ő tudott ol­vasni? Miért voltak rá ilyen hatással ezek a jelek? Mindeneset­re hirtelen a fiatalemberhez lépett, és jobbját nyújtotta felé.

Melegen kezet szorítottak, s a két férfi egymásra szegezett tekintetében mintha néma megértés fénye gyúlt volna.

Vannak pillanatok, melyekben sorsok dőlnek el, s vannak olyanok, amelyekben egész életen át tartó, mély érzések ébred­nek. Ez utóbbi történt a kézszorítás alatt a két férfi szívében, no­ha abban a másodpercben maguk sem tudták.

• Feltűnően hasonlít az édesapjára, báró úr. Serdülőkorában nem vettem észre, de most, hogy érett férfiként áll előttem, egé­szen szembeötlő. Mintha régmúlt napok elevenednének fel. Isten hozta nálunk. Persze a barátságomra nem sok súlyt helyez majd, ha rájön, hogy fáradt, rigolyás öregemberré lettem. Kü­löncnek tartanak, jól tudom. Kellemes időtöltésre nem szá­míthat Buchenauban.

• Nem is az vonzott ide, gróf úr. Olyasmit eleget élvezhet­tem odakint, a nagyvilágban. Azért tértem haza, hogy nyugal­mat találjak.

• Ilyen fiatalon az ember még nem nyugalomra vágyik.

• De talán igen, ha olyan sebeket kapott, melyeket a magány gyógyíthat be.

• Sebeket? - kérdezte a gróf, nem véve észre, hogy egy aranyfényű leányszempár is a báró felé irányul.

• Igen - horgasztotta le a fejét Ried -, de nem gyógyíthatat­lanokat. Ki akarom és ki is fogom heverni.

• Irigylésre méltó az erős akarat - vélte komoran az öregúr, de ekkor egy kis kéz rángatta meg a karját. Mosolyogva nézett fel. - De most jöjjön, foglaljon helyet! Az az érzésem, sok mondanivalónk van egymás számára, de a leányom már türel­metlenül várja, hogy szóhoz juthasson. Bemutatnom nem kell, hiszen már összeismerkedtek, méghozzá elég sajátos módon, ha jól tudom.

• Bizony, már jól ismerjük egymást - vidult fel a leány, s így már inkább emlékeztette a bárót a kis vadócra. A férfi arckifejezése is elveszítette szertartásosságát.

• Igen, már volt szerencsém a kisasszonyhoz... legnagyobb örömömre - mosolyodon el, majd a grófhoz fordult. - Egyút­tal elnézésüket is kell kémem, amiért illetlenül reggelizni in­vitáltam. Tévedésben leledztem...

• Hát persze - nevetett Rita -, fiúnak nézett, igaz?

A fiatalember meghajolt, és helyet foglalt.

• Engedelmükkel, azt hittem...

• A leányomat más mércével kell mérnie, mint a vele egyidős ifjú hölgyeket. Itt nőtt fel, a legteljesebb elzártságban, mint egy kis vadóc, jóformán egyedül az én társaságomra utalva. Sza­badon, minden korlátozás és etikett nélkül neveltem, mert megvolt rá az okom.

Hans fokozott érdeklődéssel figyelte vendéglátóit. Rita ar­cán még nem hagyhatott nyomot az idő, de az apjáét súlyos gon­dok és megvívott harcok barázdálták.

• Remélhetőleg nem holmi rövid, előírásos szomszédvizit­be jött hozzánk, kedves báró, s legalább megmelegszik ná­lunk - jegyezte meg Buchenau a tőle megszokottnál jóval ba­rátságosabban.

Rita meghökkenve pillantott rá, örült, hogy tartóztatja Riedet. Máskor bezzeg alig várta, hogy távozzanak az apja vendégei.

• Az én időm végtelen, gróf úr, szívesen maradok, ha nem terhes a társaságom.

• Biztosíthatom, hogy nem. Menj, gyermekem, szólj Dornemann-nénak, hogy küldessen fel bort meg némi harapnivalót!

A leány szolgálatkészen felugrott és kiszaladt. A hosszú ru­ha akadályozta, hát türelmetlenül felkapta az alját.

A báró utánanézett, s nem fért a fejébe, hogy ez az esetlenül csetlő-botló leányzó legutóbb tornászt megszégyenítő elegan­ciával mozgott még a híd mellvédjén is.

Csodálkozása alighanem kiült az arcára, mert Buchenau megdörzsölte a homlokát, majd így szólt:

• Bizonyára meglepi, hogy a leányom ilyen félszeg. A sze­memre vethetné, hogy a társasági szokások ismerete nélkül neveltem fel, de nem ez volt a szándékom. Egyedül az vezetett, hogy igaz, becsületes emberré váljék. Távol tartottam a világ káros befolyásától, minden hazugságtól és színleléstől, ne­hogy eltanulja azt. ami oly sok ifjú hajadon lelkébe beléivódik. De hagyjuk ezt! Tudom, hogy nem értenek, sőt elítélnek, rossz, nemtörődöm apának bélyegeznek. Soha nem vettem a fáradsá­got, hogy megvédjem magam. Hogy miért épp önnek beszélek erről, amiről soha senkivel egy szót sem váltottam? Nem is tu­dom. Talán, mert öntől megértést várok. Megkeseredett ember­kerülővé lettem, a tetejébe még nyomorékká is, egy csalfa asszony miau, akit kimondhatatlanul szerettem. Az én gyerme­kem soha senkit nem fog bolonddá tenni, ezt szentül megfo­gadtam!

Miután így kibeszélte magát, elkínzottan maga elé meredt. Ahogy Ried egy kézmozdulatot tett, felrezzent, s komor tekin­tetét a fiatalemberre emelte.

• Miért mondom el önnek mindezt, miért tépem fel a sebe­ket, melyek évek óta sajognak, s nem bírnak behegedni? Mi hozta csöndes hajlékomba? Mindenki más előtt hallgattam, hol­ott valamennyien tudtak gyalázatomról. Ön aligha, hiszen messze járt, amikor itt gúnyosan összesúgtak a hátam mö­gött. S pont önnek kellett kitárulkoznom, megmutatnom, hogy a sebeim még mindig véreznek. Ugyan miért? Felejtse el, amit hallott!

• Feledjem, amit belső kényszertől hajtva rám bízott? Nem, erre képtelen vagyok. Az ember nem egykönnyen felejti, ha be­tekintést nyert egy szív fájdalomteli mélységeibe. Én leg­alábbis nem. De hallgatok róla, mint a sír, ahogy eddig ön is tet­te. Amit most megtudtam, közelebb vitt önhöz, talán azért, mert magam is ugyanilyen sebeket hordozok. Engem is gonoszul megcsaltak, mert az, akit szerettem, s akit nevem viselé­sére méltónak tartottam, becstelennek mutatkozott. A fájdalmas felismeréstől már régóta szenvedek, s még eltart egy darabig, míg teljesen felépülök.

Az öregúr ismét megragadta Ried kezét.

• Ha egyszer, csak egyetlenegyszer teljesen kiönthetem a szí­vemet, azt hiszem, megkönnyebbülök.

• Nálam bizonyosan megértésre lel. Megpróbálom kiérde­melni a bizalmát, s azután majd mindent elmondhat, ha alkal­masnak érzi a pillanatot.

• Mintha az apja ülne velem szemben. A szüleihez sok ked­ves emlékem fűződik a régi boldog időkből. Sok vidám órát töl­töttem Riedbergben... Milyen messze tűnt mindez!

• A Riedberg-kastélyban ön ma is szívesen látott vendég, gróf úr. Remélem, hamarosan otthonomban üdvözölhetem.

• Tíz éve nem hagytam el a birtokot, nem léptem át más ház küszöbét. Semmi sem vonzott, semmi.

- Nem gondolja, hogy felderítené, ha megtörné ezt az önként vállalt elzártságot? Ha kerüli is az embereket, menekülnie nem kell előlük. Kezdhetné a dolgot Riedberggel.

- Úgy érzem, friss levegőt hozott ebbe a néma házba. Talán... hát... talán egyszer tényleg átruccanok Riedbergbe, hogy fel­idézzem a kedves emlékeket.

• Szívből örülnék.

• Ezúttal sokáig marad Riedbergben?

• Előreláthatólag végleg, bár később alkalmasint egy-egy rövidebb időre elutazom. Még fiatal vagyok ahhoz, hogy magány­ba temetkezzem, de a vándoréletnek vége.

• Szinte az egész világot bejárta, igaz?

• Legalábbis mind az öt földrészen megfordultam. Most szeretném papírra vetni tapasztalataimat és benyomásaimat, mert az embernek komoly munkát, értelmes elfoglaltságot kell találnia, ha csöndben és nyugalomban akar élni.

• Egyetértek, ezt magamról is tudom. Egy időben, amikor a földön már semmi sem érdekelt, rákaptam a csillagnézésre. Csillagvizsgálót rendeztem be a nyugati toronyban, ahol ma­gánkutatásokat folytatok. Olykor vigasztaló a gondolat, hogy a világmindenséghez mérve milyen jelentéktelen, nyomorúságosan piciny porszem az ember. A leányom hűséges és szorgos segédem.

• A kisasszonyt is érdekli az ilyesmi? - hökkent meg Hans.

• Csodálkozik, ha majd rájön, mi mindent tud, milyen szer­teágazó az érdeklődése. Bár a világtól elzárva nevelkedett, és mit sem sejt azokról a haszontatanságokról, amelyek más ifjú dámák fejét megtöltik, bizonyos dolgokban nagyon is tájéko­zott. A művészet és tudomány majd' minden ágában tanítvá­nyommá szegődött, s lélekben a fél világot beutaztuk, noha a valóságban csak a legszűkebb környezetét ismeri. Túlzás nél­kül kijelenthetem, hogy szellemi vonatkozásban messze a ha­sonló korú leányok fölött áll. A társas érintkezésben teljesen kez­dő, ilyen téren semmit sem tanult, de legalább rosszat sem. E tekintetben saját természetes érzékét követi. De hamarosan ön is tapasztalhatja mindezt, ha gyakrabban találkozunk. Remélem, hasznosíthatjuk a való életben szerzett tudását, helyreigazíthat­juk és kiegészíthetjük vele könyvekből merített ismereteinket. A leányom ég a vágytól, hogy halljon öntől a nagyvilágról. Haj­landó időnként nekünk ajándékozni egy ráérő óráját?

A gróf évek óta nem társalgott ennyit. Megköszörülte kiszá­radt torkát, mert hangja már egész érdessé vált.

• Boldogan csillapítom a kisasszony tudásszomját, ha más­kor is eljöhetek.

• Nagyszerű! De ne csodálkozzék, ha a leányom néha a legegyszerűbb életkérdésekben is gyermeki tudatlanságot árul el. Talán nem túl gyakorlatiasan oktattam, s elhanyagoltam, ami önként választott magányomban lényegtelennek tűnt.

• Semmin sem csodálkozom, mert a szememben a kis­asszony maga is egy kisebb csoda, amely semmi máshoz nem hasonlítható.

• Igaz, minden tekintetben őszinte és eredeti egyéniség. Nagyon kérem, tárgyaljon vele mindenkor egyszerű, kereset­len hangnemben! Fogalmazzon közvetlenül, minden cifrázás, udvarias szóvirág nélkül, másképp csak összezavarja. Ne a nőt lássa benne, kezelje úgy, mintha valóban fiú lenne, akinek első találkozásukkor hitte.

• Igyekszem ehhez tartani magam.

• Nem fog nehezére esni. A lányom bizonyára megadja a kellő alaphangot, önnek csak igazodnia kell hozzá.

Rita lépett be, nyomában egy inas tálcát hozott.

• Maradhatok, papa, vagy zavarok? - kérdezte ártatlanul.

• Maradj csak, Ried úr épp megígérte, hogy időnként meg­örvendeztet bennünket egy-egy órára, és mesél az utazásai­ról.

Az aranybarna gyermekszempár oly vidáman ragyogott Hans von Riedre, hogy a bárónak egészen átmelegedet a szí­ve.

• Pompás! Annyi éven át végig úton volt, báró úr?

Lábát maga alá húzva, egy fotelra kuporodott, és a háttám­lára könyökölt. A nap megcsillant fémes fényű haján, s mint­ha hosszú, sötét pillákkal és ugyanolyan sötét, finoman ívelt sze­möldökkel keretezett szemében is napsugarak szikráztak vol­na. A tiszta szempár lebilincselte Hans tekintetét. Ez a tizenhét esztendős grófkisasszonyka csakugyan kész csoda.

• Igen, kisasszony, szüleim halála óta rövid megszakítá­sokkal állandóan utazgattam. Hébe-hóba egy telet idehaza töl­töttem, de olyankor hamar az udvarba szólítottak, szándékom ellenére. Az a nyüzsgés idegen tőlem. Tavaly télen ezért is maradtam távol, s egy darabig St. Moritzban időztem.

• Ó, akkor nyilván korcsolyázott és síelt? - élénkült fel Ri­ta.

• Hogyne, abból ott nem is maradhat ki az ember.

• Remek lehet. Nekem is van szánkóm. Tudja, hol találni itt a legjobb pályát?

• Nos?

• A Riedberg oldalán, a romoktól a folyóparti rétig. Ott úgy siklik az ember, mintha szárnyalna. Kötve hiszem, hogy St. Moritzban jobb akad.

• A jövő télen talán együtt is kipróbálhatjuk ezt a pályát.

• Jaj, de jó! - ugrott fel tapsikolva a leány. - Voltaképpen jo­gában állna, hogy eltiltson á várhegytől.

• Ezzel a jogommal bizonyosan nem fogok élni.

• Ez az én szerencsém. A Riedberg jó barátom, a legmaga­sabb pont az egész környéken, a tetejéről gyönyörű kilátás nyílik. Már alig várom a telet. Ugye, sokat szánkózunk majd?

• Nono - intette az apja -, ne akaszkodj rögtön a báró úr nya­kába!

• Miért? Ha nem tetszik neki, nyugodtan megmondhatja. Igaz, báró úr?

• Azt hiszem, nekem még sokkal jobban tetszik, mint ke­gyednek.

Még egy órácskát diskuráltak elmélyülten. Rita majd kiug­rott a bőréből, hogy az apja olyan élénken kivette részét a tár­salgásból. Beszélgetés közben egyszer csak boldogan átölelte:

• Jaj, papa, olyan borzasztóan örülök, hogy a báró úr mos­tantól gyakrabban meglátogat minket! Ugye, gyakran eljön? - fordult közvetlen hangon a fiatal férfihoz.

Az viszonozta pillantását, és maga is elcsodálkozott, mi­lyen örömmel töltötte el a leány kérése.

• Szívesen jövök, amilyen gyakran megengedik.

• Akár mindennap!

Amikor a vendég végre felszedelőzködött, Rita bizalmasan belékarolt, és úgy ment mellette, mint egy boldog gyermek a legkedvesebb bácsikájával.

Az apjával együtt a kocsiig kísérték. A leány a lovakhoz lé­pett, és szakértő szemmel véleményt alkotott róluk.

A szívélyes búcsúzkodás után Hans von Ried elhajtatott.

Amikor a kapuból meg egyszer visszanézett, Rita lelkesen in­tegetett neki, azután az apjához simult.

• Jaj, papa, de jól éreztem magam! Remélem, nemsokára újra eljön a báró.

IV.

Néhány nap múlva a grófkisasszony az erdőben lovagolt. Vi­dáman fütyörészve ült a nyeregben - régi fiúruhájában.

Előző nap Dornemann-né lankadatlan kérlelésének enged­ve megpróbálkozott az új lovaglóruhával, egyelőre azonban si­kertelenül. Azt állította, rettenetes, meg sem tud mozdulni ben­ne, és Linával a szekrény leghátsó sarkába akasztatta.

Ahogy a fák közül a rétre készült ügetni, a Riedbergről a vár­romok integettek felé, s elhatározta, hogy megint felkapaszko­dik oda.

Kisasszony prüszkölve rázta a fejét, amikor a meredeken emelkedő ösvényre ösztökélte.

• Szégyelld magad, te lustaság, tán el akarsz hájasodni? - korholta, kissé megcibálva a sörényét.

Nem segített az ellenkezés, Kisasszonynak be kellett adnia a derekát, ifjú gazdája nem engedett. Fél órán át kaptattak fel­felé, míg a vár előtti térségre nem értek. Odafenn Rita leugrott a lóról, és egy fához pányvázta.

• Csak azért, nehogy elszelelj. Itt legelészhetsz, amennyit akarsz - veregette meg a nyakát, azután a romokhoz indult.

Mindig örömét lelte abban, ha az ódon falakon mászkálha­tott. Így tett ma is. Minél magasabbra jutott, annál jobb kedve kerekedett. A beomlott ívű ablakokból csillogó szemmel bámul­ta a vidéket.

Egészen a figyelőtoronyig kapaszkodott, fellendült a kő­csipkés párkányzatra, s éppen körbe akart sétálni ezen a veszé­lyes kilátóhelyen, amikor egyszerre észrevette, hogy Hans von Ried áll a kancája mellett, s nyilvánvalóan a lovast keresve körülkémlel.

• Báró úr! Jó napot, báró úr! - kiáltott le neki.

A férfi felpillantott, és elszörnyedt, hogy odafent látja.

• Az ég szerelmére, azonnal jöjjön le!

Rita nevetve rázta a fejét.

• Jöjjön le, kisasszony, az a fal nem biztonságos! - szólt rá erélyesebben Ried, de ő kecsesen haladt tovább.

• Dehogy, jó ez még, én meg nem szédülök. Nem először já­rok itt fent. Pompás a kilátás! Szállni szeretnék, messze, a vi­lágba. Jöjjön fel ön is!

• Azonnal le onnét! - parancsolta szigorúan, mérges arccal a báró.

• Csak nem aggódik, hogy tönkreteszem a szép, ódon vár­romját? - dacoskodott félig tréfásan a leány.

• Lefelé! - ismételte már-már fenyegető hangsúllyal Hans, mert komolyan félt, hogy a fal összeomlik, és a grófkisasszony lezuhan. Nem mert elmozdulni az épület tövéből, mintha el tud­ná kapni a leányt, ha bekövetkezik, amitől tart.

Rita egy pillanatra bizonytalanul megállt, és a bősz arcra né­zett, de a férfi szemében meglátott valamit, ami arra kénysze­rítette, hogy engedelmeskedjék az akaratának. Épp elragaszko­dott a párkányról, amikor a kő, amelyen állt, kimozdult helyé­ből. Rita nagy lélekjelenléttel a torony belsejébe vetette magát, nehogy a mélybe bukjon. Egyensúlyát azonban elveszítette, s a lepotyogó törmelék és kövek kíséretében alászánkázott a csigalépcsőn.

Hans rémülten rohant fel az alsó szinten még elég szilárd kő­lépcsőn. hogy a segítségére siessen. A fordulóba érve, a sötét­ben tapogatózva kellett megkeresnie a felső lépcsőt, amely fö­lött összedőlt a fal. Meg nem tudta, hogy nem sebesült-e meg a grófkisasszony. Aggódva szólongatta, miközben föntről még mindig törmelék és kődarabok hullottak alá. Lépései alatt az egész építmény inogni látszott, mégis neki akart vágni a kes­keny lépcsőnek, amikor maga mellől erőtlen hangot hallott.

• Itt vagyok, Ried úr, itt vagyok!

Lehajolt a félhomályban, s ekkor meglátta a kőhalomban fek­vő Ritát, sápadt arca eltorzult a fájdalomtól.

• Megsérült, kisasszony? - kérdezte izgalomtól fátyolos hangon, s arcából éppúgy lefutott a vér, mint a leányéból.

• Azt hiszem... a lábam... egy kő alá szorult... nem tudom ki­húzni - felelte Rita, leküzdve fájdalmát.

A férfi sietve, de körültekintően fogott hozzá, hogy kiszaba­dítsa. Közben érezte, hogy alattuk is inog a fal.

• Ki kell jutnunk innét, még akkor is, ha fájdalmat kell okoznom kegyednek. Bármelyik pillanatban maga alá temet­het a kőtömeg - magyarázta, és a lehetőségekhez képest óva­tosan felemelte a leányt. - Kapaszkodjék erősen! - utasította, immár visszanyerve higgadtságát.

Rita fellélegezve fonta a nyaka köré a karját. A báró lassan, megfontoltan, lábával előretapogatva, minden rázkódást ke­rülve cipelte át a sötét helyiségen, majd lé, a szélesebbik lép­csőn. Alig értek oda, amikor hangos robajjal az alsó falszakasz is összeomlott a hátuk mögött. A leány rémülten szorította fa­kó arcát a férfi mellkasához, aki érezte, hogy egész testében re­meg. Megkönnyebbülten lélegzett fel, amint terhével a sza­badba s ezáltal biztonságba jutott.

Gondosan letette a puha pázsitra, hátát egy fatörzsnek tá­masztva. Rita sápadtan, lehunyt szemmel pihent, a szája mint­ha elfojtott fájdalomtól vonaglott volna, de egyetlen panaszszó sem hagyta el az ajkát.

• A lábán kívül fáj valamije?

Kinyitotta a szemét, a férfira nézett, majd a romokra, és megborzongott.

• Önt is baj érhette volna miattam. A segítsége nélkül most talán holtan feküdnék a kövek alatt - rebegte.

• Ej, no - kényszerített mosolyt magára a báró -, olyan sú­lyos azért biztos nem lenne a helyzet, de árulja cl, ha érez még valami fájdalmat!

Rita megmozgatta a karját.

• Egy-két kék foltra nyilván számíthatok, de egyébként csak a lábam fáj nagyon. Persze megérdemlem, miért nem vi­gyáztam jobban magamra! - mondta, s igyekezett erőt venni fáj­dalmán.

A férfi mellette térdelt, s a magával hordott szivarvágóval át­vágta a magas szárú csizma fűzőjét, majd magát a bőrt is, hogy kiszabadíthassa a sérült lábat. Minden óvatossága ellenére sem tudta teljesen megkímélni a fájdalomtól Ritát, aki fogát össze­szorítva tűrte.

Az idegesség, hogy fájdalmat okoz, a férfi homlokába ker­gette a vért.

Végre lefejtette a lábbelit, majd eltávolította a harisnyát is, miután a leány minden szemérmeskedés nélkül, magától érte­tődő módon felhúzta a térdnadrágját, és kioldotta a harisnya­kötőjét.

Nyugalma és természetessége a férfi számára is megkönnyí­tette a szokatlan helyzetet. A bárót egyébként annyira elfoglal­ta az elsősegélynyújtás, hogy alig gondolt arra, ki is a bajbaju­tott.

Ahogy azonban kezébe vette a kicsi lábat, hirtelen különös érzés fogta el. A látványtól majdnem el felejtette, hogy a sérü­lést készült megvizsgálni. Csak Rita fájdalmas sóhajtása juttat­ta eszébe. Hihetetlen gyengédséggel végigtapogatta a lábfejet, és kérte a leányt, hogy mozgassa.

Rita megpróbálta, és sikerült is, bár nagyon fájt. Ekkor a bá­ró észrevett a bokájánál egy kissé duzzadt, vörös foltot. Ez je­lezte, hogy csupán könnyebb ficammal van dolga, amely mind­azonáltal igen fájdalmas lehet. Szerencsére a szoros bőrcsizma megakadályozta a komolyabb sérülést.

- Hál' istennek nem tört el semmije, kisasszony, csak kiugrott a bokája, de mindjárt helyre is teszem, mielőtt jobban fel­dagad. Figyelmeztetem, hogy nagyon fog fájni.

• Csak csinálja! -A leány összeszorította a fogát.

Milyen bátor teremtés, gondolta elismerően Hans.

Nem először akadt dolga efféle sérüléssel. Utazásai sok­szor elhagyatott vidékekre vetették, ahol kísérői körében gyak­ran neki jutott az orvos szerepe. Persze egészen más tagbaszakadt férfit vagy törékeny ifjú nőt kezelni.

Ezúttal minden lelkierejét össze kellett szednie, hogy a fáj­dalmas műveletet végrehajtsa. Ő is összeszorította a fogát, de nem odázhatta el a dolgot.

Egy gyors, erős rántás - és már meg is történt.

Rita felsikoltott, bár elhatározta, hogy egyetlen hangot sem hallat. Remegve lehunyta a szemét, miután átesett a beavatko­záson.

A báró együttérzően szorította meg a kezét.

• Gratulálok, kisasszony, túl is vagyunk rajta. Nagyon fájt?

• Ne sajnáljon, rászolgáltam a büntetésre. Miért is nem hall­gattam azonnal önre? Ha nem mászom fel oda, nem zuhantam volna le.

• Hála az égnek, egész szerencsésen megúszta. Nyakát is szeghette volna a vakmerősége miatt.

• Erre még rágondolni is borzasztó. Nem tesz nekem szem­rehányást, amiért önt is veszélybe sodortam?

• Nem, hiszen nem akarattal tette. Páni rémület fogott el, mi­kor megláttam kegyedet odafenn tornászkodni, mivel nemré­giben jártam itt, és láttam, mennyire omlékony a fal. Már meg­bízást is adtam a legszükségesebb javítások elvégzésére, mert nem szeretném, hogy végleg megsemmisüljön ez a festői épít­mény.

• Valóban kár lenne érte. Nem hittem volna, hogy ezek a ked­ves, ódon falak így leomolhatnak. Eddig úgy tetszett, dacolnak az idővel. Hányszor mászkáltam rajtuk! Az a csúcsíves ablak, az a kedvenc helyem. Szerencsére az a rész erősebb, az nem fog összerogyni.

• Mindenesetre sürgősen gondoskodom róla, hogy a jövő­ben veszélytelenül kereshesse fel a kedvenc helyét. -

• Milyen jószívű! Más az ön helyében alaposan összeszidott volna, amit meg is érdemiek. És milyen szerencse, hogy erre járt! Egyedül nem tudtam volna kikecmeregni az omladék alól. Ki tudja, meddig feküdtem volna ott magatehetetlenül, és a végén még rám dőlt volna az a fal.

• Ne is gondoljunk erre, kisasszony. Most mindenekelőtt a lehető leggyorsabban hideg borogatást kell lenni a lábára, ne­hogy túl erősen feldagadjon, s hogy a fájdalom enyhüljön. Ide­feni sajnos nincs víz, le kell mennünk a Riedberg-kastélyba. En­gedje meg. hogy a karomban vigyem.

• Nem, nem, az túl megerőltető. Szerencsére itt van Kis­asszony. Ha idehozza a kancámat, és felsegít rá, azt hiszem, ha­za is lovagolhatok.

A férfi előhúzta a zsebkendőjét, és ideiglenesen bepólyálta vele az egyre duzzadtabb bokát.

• Hazáig semmi szín alatt, hová gondol, az állat mozgása ret­tenetes fájdalmakat okozna. De talán a hegy lábáig lejutha­tunk, ha fogom a gyeplőt, és megtámasztom a sérült lábát. Megpróbáljuk. A kastélyban rendesen bekötözöm, és befoga­tok, hogy kocsival hazavigyék.

• Istenem, mennyi gondot okozok önnek.

• Bánja?

• Nem szeretem, ha mások miattam fáradnak. Egy ilyen kis ficamtól olyan gyámoltalanná válik az ember, akár egy kisbaba.

- Aki olyan könnyedén ugrándozza át az életei, mint kegyed, annak ez szörnyű kellemetlen, igaz? Csak türelem, nem soká­ig szorul a segítségemre. Nagyon fáj még a lába?

• Egy kicsit, de ennyi jár is büntetésül.

Hans a lóhoz sietett, eloldozta, majd odavezette Ritához, könnyedén felemelte a leányt, és gyengéden, óvatosan nye­regbe ültette.

• Milyen erős. úgy kapott fel, akár a pelyhet, pedig ötven ki­lói nyomok - jegyezte meg ártatlanul a grófkisasszony.

A báró lassan, lépésről lépésre vezette le a lovat, gondosan ügyelt rá, hogy minden rázkódástól óvja a sérült lábat, amely közvetlenül mellette csüngött le, a zsebkendőbe bugyolálva. Új­ra meg újra a kötésből kikandikáló, rózsaszín lábujjakra té­vedt a szeme.

Időnként aggódva pillantott fel, hogy a leány arca még min­dig olyan sápadt és elgyötört-e. Azután tekintete végigsiklott karcsú alakján. Egyszerre felötlött benne, hogy ez a fiatal test páratlanul nemes szépségű lehet. Mennyire másként festene, ha elegáns, jól szabott női ruha fedné!

Rita mit sem sejlett a férfi gondolataiból, azt képzelte, bizo­nyára dühös rá, csak nem mutatja. Mindenesetre feszélyezte a helyzet. Sóhajtva felemelte a karját, hogy szorosabban a fejé­be húzza lovaglósapkáját.

• Vegye már le azt az utálatos sapkát! - szólt rá hirtelen a báró.

Meghökkenve nézett le, aztán leemelte a fejfedőt, és szem­ügyre vette.

• Annyira csúnya?

• Igen.

• Hiszen vadonatúj.

• Akkor is utálatos, mert eltakarja a gyönyörű haját.

• Épp arra való! Úgy örültem, amikor kaptam. Praktikus, lo­vaglás és testedzés közben jól tartja a hajamat. Különben úgy állna, mint a szénaboglya. Nem, a sapkámat nem engedem bántani.

Ezzel újra a fejébe nyomta, egészen a formás kis füléig. Csakugyan nem állt rajta szépen. Hans némán csodálta az if­jú hölgyet, akitől minden hiúság idegen. Ilyen női lénnyel még nem találkozott. Nagyon jól tudta, milyen fontos szerepet ját­szik egyébként a dámáknál a cifrálkodás. Megejtő volt ennek a grófkisasszonynak a természetessége, s ő semmiképp sem akarta befolyásolni, csak annyit jegyzett meg tréfásan:

• Nagyon haragszom kegyedre emiatt a sapka miatt.

• Miért? - rökönyödött meg a leány.

• Mert megtévesztett, amikor megismerkedtünk.

• Á, azért, mert fiúnak hitt?

• Bizony, kisasszony!

• Az nemcsak a sapkám bűne, hanem a fiús ruhámé is.

• Igaz, azé is - bólintott Hans, s gondolatban hozzátette: meg a vakmerő ugrásoké árkon-bokron át és a lendületes bukfen­ceké.

• Nem ön az első, aki fiúnak hisz, a mi Linánk mondja is mindig: „a kisasszonka ollan vadóc, mint valami kölök.”

• Nahát - nevetett a férfi -, ki az a Lina?

• A szobalányom. De Dornemann-né is osztja a vélemé­nyét. Ő meg folyton a lovaglóöltözékemet szapulja. Szálka a szemében. Nemrégiben lovaglóruhát csináltatott nekem. Teg­nap meg is próbálkoztam vele, de rettentő kényelmetlen. Gon­dolja csak el, ha ma azt vettem volna fel, egész biztos a mély­be zuhantam volna a párkányról, az a hosszú szoknya megaka­dályozta volna, hogy befelé ugorjak, amikor inogni kezdett a lábam alatt a kőszegély.

• Elképzelhető, de a lovaglóruhában aligha valószínű, hogy egyáltalán felmerészkedett volna oda.

• Nocsak, a végén még Dornemann-né álláspontjára he­lyezkedik, miszerint ifjú hölgy létemre többé nem szabad fiú­holmit viselnem.

• Nehéz szívvel válna meg tőle?

• Nagyon! Kellene csak női ruhát hordania, mindjárt meg­értene. Olyan, mintha összekötnék az ember lábát. Egy normá­lis lépést sem lehet tenni, nemhogy futni vagy ugrani.

• Előbb-utóbb megszokja, s azután nem is akar majd fiúnak öltözni - nézett fel a báró.

Rita nem válaszolt, de ahogy észrevette, milyen tekintettel méri végig alakját a férfi, megmagyarázhatatlan érzés ébredt benne. Hirtelen elfogta a vágy, hogy inkább a sokat kárhozta­tott lovaglóruha mögé rejtőzzék a megszokott holmik helyett.

Némán folytatták útjukat.

A lábfájás egyre erősödött, Rita áhítozott a hideg borogatás után. Tudta, hogy az jól tenne, de nem mondta, mint ahogy nem panaszkodott fájdalmára sem.

Szerencsére már maguk mögött hagyták a hegyet, s amikor az erdei tisztáson a kastély felé közeledtek, a leány tétován, megszólalt:

• Inkább megvárom itt, amíg befogatja a kocsit. Jól ülök Kis­asszony nyergében, és nem szeretnék így mutatkozni a személy­zet előtt.

A báró kérdő tekintetére zavartan elpirult, mire Hans habo­zás nélkül egy fához kötötte a gyeplőt.

• Csak pár perc, és visszajövök.

Rita bólintott, s a férfi elsietett. Rövidesen egy megpakolt, fonott kerti székkel jelent meg, amelyet letett a kanca mellé.

A leány párnát és takarót látott a széken, továbbá kötszert és nedves borogatást.

• Maradjon még egy kicsit a nyeregben, amíg beboroga­tom és bekötözöm a lábát! Így a legkényelmesebb.

Rita biccentett, de arca egészen eltorzult a fájdalomtól. A fér­fi lovagias lényét gyötörte, hogy egy nőt szenvedni lát, s meg­indította a leány bátor kitartása.

Sietve nekifogott a munkának. Kisasszony nem mozdult, mintha tudná, hogy ezzel segít.

Hans óvatosan leoldotta a kendőt a sérült lábról, amely bo­kánál már egészen kivörösödött és feldagadt. Ügyesen és kímé­letesen felhelyezte a borogatást, és kötszercsíkokkal megerő­sítette.

• Ugye jólesik?

• Igen, így már sokkal jobb, nagyon köszönöm!

Amint végzett á kötözéssel, leemelte a nyeregből a leányt, és óvatosan a székre eresztette. Ezúttal Rita már nem fonta át olyan bizalmasan a nyakát, sőt mintha öntudatlan védekezés­ként megmerevedett volna a teste.

Miután leültette, a sérült lába alá igazította a magával hozott párnát, és ráterítette a takarót. Ezt örömmel fogadta a leány, mi­vel a meleg napsütés ellenére még kissé hűvös volt a szabad­ban.

Ekkorra, a hintó is előállt. Ried úgy helyezkedett, hogy elta­karja a leányt. A kocsis feszes tartásban ült a bakon. Hans ma­ga nyitotta ki az ajtót, Ritára való tekintettel nem hívott inast.

Amikor fel akarta emelni, hogy a kocsiba tegye, a leány til­takozott.

• Most már tényleg ne fáradjon, bekötözött lábbal tudok tenni pár lépési - állt fel, de éles fájdalom hasított belé, amikor fájós lábát mozdítani próbálta.

• Hadd fejezzem be ápolói munkámat! - tréfálkozott a bá­ró, hogy a grófkisasszony elfogódottságát feloldja. Erezte, hogy elveszítette gyermeki magabiztosságát, és kezdi felfog­ni a helyzet kínos jellegét. Minden teketória nélkül felkapta, és a hintóhoz vitte. Mihelyt odafenn kényelembe helyezte, és a lá­bát bebugyolálta, éleset füttyentett. Nyomban megjeleni egy inas, aki tálcán egy pohár bort és kristálypalackban vizet hozott.

Hans mindkettőt elvette. A vizespalackot a hátsó ülés sarká­ba támasztotta, a bort pedig Ritának kínálta, igyék, kisasszony, ez erőt ad!

A leány engedelmesen kortyolt néhányat, és visszanyújtot­ta a poharat. A férfi továbbította az inasnak, és megparancsolta, hogy Kisasszonyt egy lovásszal azonnal küldje Buchenauba.

Ezután ismét a hintóhoz lépett.

• Ha megengedi, hazakísérem.

• Ó, igazán nem szükséges tovább fáradnia, báró úr, szépen hazakocsizom.

De Hans a fejét rázta, és beszállt mellé.

• El kell tűrnie az ápoló jelenlétét. Különben ki tartaná hi­degen útközben a borogatását? Nézze csak, milyen előrelátó­an gondoskodtam hűtőfolyadékról! Majd időről időre friss vi­zet loccsantok a kötésre. Már az orvost is értesítettem, hogy menjen Buchenauba. Jobb, ha ő is ellenőrzi, hogy minden rendben van-e. Kisasszonyt pedig hazaküldettem. Elégedett?

Így igyekezett felderíteni a leányt, de nem sok sikerrel.

• Olyan borzasztó ez az egész.

• Micsoda, kisasszony? Annyira fáj a lába?

• Nem, nem a lábam.

• Hát akkor?

• Ez az egész! Összevizezzük a szép hintóját.

• Annyi baj legyen! Majd megszárad.

• Rengeteg gondot és kényelmetlenséget okozok önnek.

• Ó, mily szörnyűség! - évődött a báró.

• De komolyan - erősködött Rita, de már kevésbé letörten.

• Örülök, hogy segíthetek. Engedje, hogy kissé fontosnak érezhessem magam!

Ezen már Rita is elnevette magát.

• Na, hál' istennek, kisasszony, már azt hittem, elfelejtett ne­vetni.

A leány azonban ismét elkomolyodott, az édesapjára gondolt.

• Kérem, mondja meg a kocsisnak, hogy Buchenauban a hát­só bejárathoz hajtson! A papa nem láthat meg így, különben ha­lálra rémül. Talán kihívathatná Dornemann-nét, hogy a gond­jaiba vegyen, és ugye, megkérhetem, hogy rögtön keresse fel a papát, - és kíméletesen számoljon be neki a balesetemről? De arról egy szót se, hogy mennyivel rosszabbul is végződhetett volna! Olyan szorongós, hogy aztán napokig búslakodna. Azt nem szeretném, rettentően furdalna a lelkiismeret.

• Ne nyugtalankodjék, kisasszony, mindent elrendezek a kívánsága szerint.

• És vidáman meséljen neki, hogy lássa, nincs semmi baj!

• Jó, jó, csak ne aggódjék már!

• Ön olyan kedves, köszönök szépen mindent! Mihez is kezdtem volna ön nélkül!

Hans a legszívesebben megcirógatta volna a leány arcát, olyan csüggedtnek és gyámoltalannak látszott. Ehelyett gyen­géden megszorította kissé napbarnított, formás kezét.

• Ne is beszeljünk erről, ilyesmire gondolnia sem szabad.

• De, de! És volna még egy nagy kérésem.

• Halljuk! Ha módomban áll, máris teljesítem.

• Azt szerelném kérni, hogy minél gyakrabban látogassa az édesapámat, amilyen gyakran csak ideje engedi. A múltko­ri találkozásuk után olyan derűsnek láttam, mint már nagyon rég. Olyan jó lenne, ha többé nem bánkódna. Azt hiszem, sok szo­morú élmény érte, még a béna lába is nyomasztja.

• Szívesen megyek, ha nem terhes a társaságom.

• Ó, dehogy, egyáltalán nem az. Mások látogatása nem szokta felvidítani, de önnek sikerült. Rögtön mondta is ne­kem: „Hans von Ried kedvemre való fiatalember, nagyon tet­szik nekem, remélem, gyakran eljön hozzánk.” Ilyet még so­hasem hallottam tőle.

Ez igazán megtisztelő, de mi a helyzet kegyeddel? A kis­asszony sem számít engem a nem kívánt látogatók közé?

• De nem ám, nekem első pillanatban sokkal jobban meg­tetszett. mint eddig bárki.

Ezekre a szavakra sajátos érzés fogta el a bárót. A fiatal grófkisasszony lényétől annyira távol állt minden tettetés, szín­lelés, hogy ez mélyen felkavarta.

• Igazán?

• Igen, nagyon kedvelem önt.

Hans von Ried homloka elvörösödött. Ő, a szalonokban járatos világfit, akit a legéleselméjűbb és legszebb asszonyok sem hoztak soha zavarba, most pironkodásra késztette ennek a leánynak a szókimondása, aki meg sem próbálta őszinteségét szokványos társalgási fordulatokba öltöztetni. Valóban, annak a férfinak, aki ennek a becsületes fiatal teremtésnek a szívét egyszer elnyeri, nem kell attól félnie, hogy valaha megcsalják. A báró most értette meg, mire törekedett nevelési elveivel Buche­nau gróf.

Úgy érezte magát, mint a szomjúhozó, aki hirtelen tiszta forrást lát csörgedezni maga előtt. A szíve nem kezdett gyor­sabban dobogni, csupán jóleső melegség járta át, ahogy a leány csevegését hallgatta.

Nem tudta, mit válaszoljon. A grófkisasszony sérült lábával foglalkozott, a palackból friss vízzel hűsítette a kötést. Eltűnő­dött, vajon a társaságbeli úrihölgyek miként viselkednének ef­fajta helyzetben. Aligha állnák meg finomkodás, kényeskedés nélkül...

Utasította a kocsist, hogy hajtson a hátsó bejárathoz. Így is történt. Szerencsére Dornemann-né épp akkor tért vissza a konyhakertből. Rettentően megijedt, amikor az ő kisasszonykáját bekötözött lábbal látta a kocsiban. Rita azonban a szája elé telte az ujját.

• Csitt, Dornemami, nehogy a papa meghallja! A szobájá­ban van?

• Nem, a parkban sétál.

• Az jó - sóhajtott megkönnyebbülten a leány.

• Mi történt, kisasszonyka?

• Mászás közben leestem, kedves Dornemami. Később ked­vére kifaggathat, de előbb segítsen bejutnom a házba.

• Majd én beviszem, kisasszony - jelentette ki határozottan Hans -, azután megkeresem az apjaurát, és szóval tartom, amíg az orvos el nem távozik.

• Igen, az jó lesz - helyeselt Rita, és készségesen engedte, hogy a szobájába cipelje, amelyet Dornemann-né kinyitott előtte. Megint bizalmasán átfogta a karjával a vállát, és felsóhajtott:

• Hála az égnek, ez már az utolsó fáradság, amit okozok ön­nek.

A báró kérte Dornemann-nét, hogy azonnal hozzon egy tál vizet és friss borogatást, s a jóasszony elsietett.

Hans von Ried a díványra helyezte terhét.

• Most aztán törhetem a fejem - mosolygott Rita -, miféle örömöt szerezzek önnek kárpótlásul a segítségért s a sok fára­dozásért.

• Sose törje a fejét, mindjárt elárulom, mivel örvendeztethet meg.

• Mondja gyorsan!

A férfi szája széle megremegett.

• Ajándékozza nekem jutalmul a sapkáját!

• Azt hittem, ki nem állhatja - nézett rá kétkedve a leány.

- Csak a kegyed fején, mert ahhoz túl nagy, de nekem ké­nyelmes lenne.

Erre Rita lassan levette a sapkáját, és a férfinak nyújtotta. A báró azonnal felpróbálta, de eléggé bőnek bizonyult, hiszen nem lapultak alatta vastag, hosszú hajfonatok. A leány kissé elpirult, s halkan így szólt:

• Értem már a célzást. Nem találja helyénvalónak, hogy zabolátlan fiú módjára viselkedem. Dornemann-né folyton korhol érte, csak eddig nem hallgattam rá. Most azzal bizonyí­tom a hálámat, hogy leszokom róla. De ugye nem haragszik, ha nem sikerül azonnal? Még sokat kell tanulnom. Mostantól mindig azonnal szóljon, ha valami nem tetszik rajtam, mert sze­retném, ha a barátom lenne, és éppúgy kedvelne, ahogy én kedvelem önt.

Hans alig tudta leplezni megindultságát. Megragadta a gróf­kisasszony kezét, és az ajkához emelte.

• Maradjon csak olyan, kisasszony, amilyen most! A vadóc fiú magától eltűnik, ahogy igazán előtérbe kerül az ifjú hölgy. Ne így értse a kérésemet a sapkával! Csak tréfának szántam, meg aztán azért, mert igazán kár rejtegetnie azt a szép haját.

• Még hogy szép? Ej, de különös az ízlése. Az én hajam cseppet sem szép, inkább terhes és makrancos. Igazán tetszik önnek?

• Igen. Úgy csillog, akár az arany.

• Erre még nem is gondoltam. Már rég le akartam vágatni, de a papa szigorúan megtiltotta. Most már örülök, hogy nem tet­tem.

Bejött Dornemann-né a borogatással és a vizestállal. Hans sietve elköszönt, hogy megkeresse a grófot a parkban. A ház­vezetőnő friss borogatást tett a sérült lábra, s közben részlete­sen elmeséltette Ritával a balesetét. A jámbor lélek utólag sem győzött sopánkodni, hogy mi minden történhetett volna.

• Erről is a lovaglóöltözéke tehet, kisasszony. Az csábít­ja ilyen nyaktörő falmászó mutatványokra és más szertelensé­gekre.

• Ne lógassa az orrát, kedves Dornemami, többé nem veszem fel a fiúruhát.

Dornemann-né hitetlenkedve ingatta a fejét.

• Ezt mondja most, de mihelyt a lába helyrejön, újra csak fel­húzza.

• Nem, nem, majd meglátja.

Hamarosan megérkezett az orvos, és megállapította, hogy mindent megtettek, ami az adott körülmények közölt megtehe­tő. A borogatást folyamatosan cserélni kell, és a kisasszony nem kelhet fel. Később majd masszírozni is kell, e célból ismét el­jön. Hamarosan minden rendben lesz.

Rita fellélegzett, miután a doktor távozott.

Hans közben a parkban megtalálta Buchenau grófot, aki láthatóan igen örült neki. Kedélyesen elbeszélgettek, s a báró mintegy mellékesen megemlítette, hogy a grófkisasszony kis­sé kificamította a lábát. Ezért kocsival rögtön hazahozta, és Dornemann-né hideg borogatást tett a sérült bokára.

Úgy válogatta meg szavait, hogy ne ijessze meg a grófot. Egy ideig még társalogtak, majd elbúcsúzott. Amikor ezután Buchenau meglátogatta a leányát, az nevetve fogadta.

• Képzeld, papa. ugrás közben kibicsaklott a bokám! Most aztán idebenn kuksolhatok ebben a szép időben. Hát nem bosszantó?

S az apja nem is sejtette, milyen veszedelemtől menekült meg.

V.

Hans von Ried hamarosan mindennapi vendéggé vált Buche­nauban. A gróf környezetének feltűnt, milyen jótékony hatást gyakorolt rá a fiatalember. Ez a kedvező befolyás minden szán­dékosság nélkül, egyszerűen Hans nyugodt személyiségéből fa­kadt. A közös szellemi érdeklődés további kapcsolatot terem­tett a két eltérő egyéniség között.

Rita örült, hogy az apja ismét törődik valamivel, ami a bir­tokán kívül esik. Amikor Hans egyszer-egyszer elmaradt, az apa nem kevésbé hiányolta, mint a leánya. Rita általában olt marad­hatott, amíg az urak mindenféle tudományos kérdésről cserél­tek eszmét. A bárót nemegyszer megdöbbentette, milyen talá­ló és értelmes megjegyzéseket tett, amelyek elárulták, hogy já­ratos az adott témakörben. A férfi felismerte, hogy valóban lenyűgöző tudásanyaggal rendelkezik.

Amikor aztán úti élményeit kezdte feleleveníteni, apa és le­ánya néma csendben ült. Keresve sem találhatott volna figyel­mesebb hallgatóságot. Rita szeme csillogott, nem tudott betel­ni a történetekkel.

Hans egyre többször unszolta a grófot, hogy leányával együtt látogasson Riedbergbe, és tekintse meg a gyűjteményét. Az öregúr mindeddig nem tudta rászánni magát, hogy elfogadja a meghívást, de megígérte, hogy egyszer eleget tesz neki.

• Hagyjon nekem egy kis időt, kedves fiatal barátom, meg kell szoknom a gondolatot, hogy a világ nem ér véget a birto­kom határánál. Ne feledje, hogy tíz esztendeje nem léptem át más küszöböt, csak a sajátomat! Előbb rá kell hangolódnom, a kinti életre.

így a báró nem is erőltette tovább, türelmesen várt. Mind kö­zelebb érezte magát az öregúrhoz, nagy becsben tartotta a Buchenauban töltött órákat.

A romoknál történt baleset óta Rita valóban egyszer sem öl­tötte fel a fiúruhát. Lina meg Dornemann-né nem győztek cso­dálkozni. A leányt gyakran elfogta a vágy, hogy ismét a szívé­hez nőtt holmikban hancúrozzék, de uralkodott magán. Sőt még egy lovaglóruhát rendelt a női nyereghez, s szorgosan gyakorolta ez utóbbi használatát. A báró ugyanis egy alka­lommal elejtett egy megjegyzést, miszerint számára esztéti­kai élvezetet jelent egy ügyes hölgylovas látványa a női nye­regben.

Rita ezt meghallotta, s ezért fáradozott oly buzgón, hogy a női nyeregben is ügyes hölgylovassá váljék.

Nem holmi hiúság vezette, hanem csakis és kizárólag az, hogy Hans von Riednek örömöt szerezzen, barátságát és von­zalmát kiérdemelje.

Fokról fokra világossá vált a báró előtt, milyen jelentős be­folyást tesz a leányra. Örömmel állapította meg ezt, és arra használta hatalmát, hogy leszoktassa mindarról, amit nem ifjú hölgyhöz illőnek tartott. Igen körültekintően járt el, nehogy egy óvatlan szavával kárt tegyen a grófkisasszony romlatlan, üde lényében.

Érzései közé semmiképp sem vegyült szerelem, csupán az a vágy hevítette a szívét, hogy hű fivérként oltalmazólag a le­ány fölött tartsa a kezét, nehogy az ártatlan gyermeket testileg- lelkileg valamiféle bántódás érje. Tudta, hogy rettentően fájlal­ná, ha Rita nem az maradna, aki lénye legmélyén lenni szeret­ne. Olybá tűnt előtte, mint egy különös, drága virág, amelynek ápolása örömöt szerez neki, s amelyről lenyesegetheti a kis kinövéseket, amiket nem hozzá valónak érez.

A leány mindenesetre tudtán kívül hozzásegítette, hogy ki­heverje a fájdalmasan keserű emlékeket, amelyek kastélya ma­gányában gyakran megrohanták. Többé nem gondolt az asszonyra, akit valaha szeretett. A sebek, amelyeket a női hamis­ság ütött a szívén, behegedtek. Megnyugodott, felderült, egy­re gondtalanabbul nevetgélt és tréfálkozott Ritával.

Így telt el a tavasz és a nyár. Az augusztus vége forró napo­kat hozott, az időnkénti zivatarok is alig tudták lehűteni a le­vegőt.

Hans egyik reggel az erdőben lovagolt, a folyó mentén, amely egyfajta természetes határvonalat alkotott Riedberg és Buchenau között.

Lépésben haladt a Buchenau-kastély felé. Nem sietett célba érni, hiszen még alig kezdődött meg a nap.

Bár szép sorjában valamennyi szomszéd birtokot felkeres­te, és gyakran hívták különböző társasági rendezvényekre, egyre inkább Buchenauban érezte jól magát. A környékbeliek állandóan kérdésekkel ostromolták Buchenau gazdáját és an­nak ifjú leányát illetően. Ugyanakkor mindenféle részleteket hal­lott arról az időről, amikor a második grófné a kastélyban élt. A legellentmondásosabb véleményekkel találkozott. Ezek csak egy pontban egyeztek - abban, hogy a gróf neje káprázatos asszony volt.

Mindenki sajnálta az öregurat - mindazonáltal szemére ve­tették, hogy gyermekét is osztozni kényszeríti a maga elvonult­ságában. Hogy ő maga a remeteséget választotta, az még hagyján, na de a gyermekét nem kárhoztathatja ilyen életre. A leg­hevesebben Soltau báróné képviselte ezt a nézetet. Még Hans von Riedet is lerohanta, ahányszor csak meglátta, és győzköd­te, hogy könyörüljön meg a szegény kis grófkisasszonyon, és értesse meg a gróffal: ki kell engednie a világba. Hans erre így válaszolt:

• Ne higgye, báróné, hogy Rita kisasszony boldogtalan eb­ben a világtól elzárt létben! Nála derűsebb, elégedettebb ifjú hölggyel nemigen találkoztam. Buchenau grófot pedig a legne­mesebb érzések és indítékok vezették, hogy leányát a világtól távol tartsa.

A tekintélyt parancsoló megjelenésű, javakorabeli dáma erélyesen rázta a fejét.

• Nem kételkedem az indítékaiban, akkor is vétek, amit a le­ányával művel. Mi lesz így belőle, ha az apja egyszer váratla­nul meghal? Hiszen semmit sem tud az életről, hogy fog kiiga­zodni? Joga van más fiatalokhoz hasonlóan megismerni a vi­lágot. élvezni a vele egyívású leányok vidám társaságát. Min­denekelőtt egy tisztes úrhölgy irányítása, befolyása alá kell kerülnie, úgy viselkedik, mint valami vadember. Ráadásul már tizennyolc éves. Ezt nem nézhetjük tétlenül. Buchenau gróffal nem lehet tárgyalni. Balszerencsés második házassága úgyszólván beszámíthatatlanná tette. Kérem, kövessen el min­dent annak a szegény gyermeknek a megmentésére!

E hosszú fejtegetés után a báróné kimerültén elhallgatott.

Hans megígérte, hogy alkalomadtán beszél Buchenau gróf­fal. Eddig azonban nem tudta beváltani ígéretét, mivel Rita jelenlétében mégsem akarta. Úgy látta, nagyon kényes ügy ez, mely alapjában véve nem is rá tartozik. Azt is nagyon jól tud­ta, hogy Rita korántsem olyan szánnivaló, mint a báróné hiszi.

Mégis tény, hogy megfosztják valamitől, amire joggal tart­hat igényt.

A báróné azt is megemlítette, hogy Rita immár eladósorba került. Hogyan menjen férjhez, ha soha egy férfival sem talál­kozik?

Ez most ismét Ried eszébe jutott. Persze Buchenau gróf is gondolt arra, hogy egyszer megházasítja gyermekét, hiszen azt mondta fiatal barátjának:

• Tisztán és romlatlanul akarom leányomat egy jóra való férfi kezébe adni. aki képes értékelni őt.

,,Igen ám, de egyetlen fiatalemberrel sem találkozik - rajtam kívül” - gondolta Hans.

„Rajtam kívül! - Meghökkent. - Miért ne lehetnék éppen én az a férfi?” - szőtte tovább a gondolatot.

Merengve pillantott maga elé.

Talán egy napon nyugodtan, megfontoltan házasságra lép­het. Vajon választhat-e akkor jobban, okosabban, mint ha ezt az igaz, becsületes teremtést vezeti oltár elé?

Megállította lovát, és a lelógó ágak között a folyóra bámult. Odaát, a túlsó parton állt a kis fürdőház, amelyet Buchenau gróf a leányának emeltetett.

Végtére is milyen szép feladat ezt az ifjú gyermeket saját el­képzelései szerint alakítani és vezetni! Rita szemlátomást ked­veli, máris mindent megtesz, amivel örömöt szerezhet neki. Nem esne nehezére rábírni, hogy kimondja a boldogító igent. Ilyen kedves leány aligha akad még egy. Mindenesetre meg kell fontolnia a kérdést, határozta el Hans, amikor egyszerre éles ki­áltás zavarta meg latolgatásában, s meglepetten felpillantott.

Szemközt, a fürdőházhoz csatlakozó, messze a víztükör fö­lé nyúló ugródeszkán karcsú alak állt fekete úszómezben. Kör­vonalai élesen rajzolódtak ki a tiszta, verőfényes égbolt előte­rében.

A báró önkéntelenül visszahúzódott a fák rejtekébe, hogy a túlpartról ne vehessék észre. Rezzenéstelenül figyelte leshelyé­ről a szemet gyönyörködtető látványt, követte a kifejlett, szép leánytest minden mozdulatát. Azonnal felismerte a grófkis­asszonyt. Rita még néhány szót váltott Linával, aki a trambulin alatt, a deszkajárdán állt, amely a fürdőházat körülvéve, a faépítmény felső végéhez erősített csónakig futott.

A szobalány karján tartotta úrnője fürdőköntösét, s mosolyog­va nézett fel rá.

A grófkisasszony arca is sugárzott. Valamit lekiáltott Linának, de Hans nem értette, hogy mit. Nem tudta levenni tekintetét a fiatal, ruganyos leány alakról.

Nem is ébredt tudatára, hogy jogtalanul leskelődik. Úgy tetszeti, hogy a pompás jelenség odaát, ez a szépséges isteni te­remtmény remekül illik a derűs nyári reggelhez.

A grófkisasszony nem sejtette, hogy figyelik. Lassan, az ingatag deszkán le-föl rugózva lépett ki a legvégére. Egy pil­lanatra mozdulatlanná dermedt, szinte lebegni látszott, azután fehér karjával magasba nyúlt, és tenyerét összetapasztotta. Uj­jongó kiáltással előrehajlította karcsú testét, és elegáns ívben fejest ugrott a folyóba.

Néhány másodperc múlva kibukkant a gumisapkás fej a hullámok közül, a hosszú karok lelkesen csapkodták a vizet, hogy csak úgy fröcskölt, s a leány hosszú, erőteljes csapások­kal úszni kezdett ár ellen. Így haladt egy jó darabig, azután meg­fordult, s hanyatt fekve sodortatta magát az árral, majd minden­féle bohókás játékba kezdett. Alábukott, teljesen eltűnt, ismét felmerült. A fürdőházikó közelébe érve, tenyerével a vízre csapott, hogy az magasra spriccelt, mire Lina sikongatva me­nekült.

Rita ügyesen a himbálódzó csónak szélébe kapaszkodott, s le-föl hintázott rajta, míg a vízbe nem csúszott. Nevetve és prüszkölve bukkant fel újra.

Hans mosolyogva figyelte, hogy ismét bolondos, szilaj ked­vű fiúcskává változik, aki élvezi testi erejét és ügyességét.

Egy idő múlva a leány kikászálódott a vízből, és a keskeny járdán felsietett az ugródeszkához. Linát, aki a közelébe merész­kedett, magát megrázva, hideg vízcseppeket permetezve kész­tette újfent megfutamodásra.

Ismét kiszaladt a trambulin végére, és ujjongva a folyóba ve­tette magát. Ezt néhányszor megismételte.

Amikor utoljára felmerült, Hans látta, hogy a vízben elve­szítette az úszósapkáját, amely néhány méterrel odébb lebegett a felszínen.

• Jaj, Lina! Most megint csuromvizes a hajam! - kiáltotta komornájának.

Az összecsapta a kezét.

• Ojjé, kisasszonka, most osztán szárogathassuk.

• Mit csináljak, ha ez a buta sapka sosem akar a helyén maradni! - felelte jókedvűen.

Úgy látszott, hogy végre kitombolta magát. Kiemelkedett a vízből. Lina a vállára terítette a köntöst, majd eltűnt a kabinban.

A szobalány a házikó előtti padra telepedett;

Hans lassan előbbre léptetett, vigyázva, nehogy odaátról meglássák. Gondolatban még elidőzött az iménti jelentnél. Elmosolyodott.

Még tisztára gyermek - kedves, jószívű, ártatlan gyermek. Akinek sikerül elnyernie a kezét, olyanná alakíthatja, amilyen­nek látni szeretné.

Lelki szemei előtt ismét megjelent a pompás, hajlékony le­ánytest, amint szinte a levegőben lebeg. Haraggal gondolt a di­vatjamúlt, utálatos ruhákra, amelyek mindezt a bájt elfedik, elcsúfítják.

Hej, ha egyszer kedve szerint öltöztethetné! A folyón átve­zető hídhoz lovagolt, ahhoz, amelynek korlátján annak idején Rita egyensúlyozott.

Odaát egy darabon visszafelé kellett haladnia a folyóparton, hogy a buchenaui kastélyhoz vezető útra ráfordulhasson.

Az útkereszteződéshez érve meglátta Ritát, amint kilép a für­dőházikóból. Az egyik fehér vászonruhát viselte, amelyet Dornemann-né rendelt neki. A kissé merev hajtásokba szedett öltözék éppoly kevéssé volt elegánsnak nevezhető, mint a töb­bi, amit a házvezetőnő hozatott.

A leány hamar felfedezte Riedet, s azonnal integetett neki. Először oda akart szaladni, de hamar észbe kapott, s olyan fel­tűnően fékezett, hogy a fiatalember önkéntelenül elnevette magát. Visszatartotta a lovát, bevárta, míg a grófkisasszony immár hölgyhöz illő léptekkel odaér.

• Jó reggelt, báró úr! Buchenauba igyekszik? - érdeklődött már messziről Rita.

• Igen, kisasszony, oda indultam.

• Remek, lovagoljon lassan, kérem, hogy én is lépést tart­hassak önnel - nyújtotta a jobbját a leány.

Hans a szokottnál kissé tovább fogta a kezét, és mosolyog­va a szemébe nézett.

• Ha megengedi, inkább leszállok, és gyalogszerrel kísé­rem.

• Annál jobb!

Leugrott. Jókedve kerekedett. Ismét tudatára ébredt saját fiatalságának, olyan könnyűnek és szabadnak érezte magát, mint már nagyon régen.

Lova kantárát a karjára hurkolva lépkedett a leány mellett.

Rita pajkos mozdulattal megrázta a haját.

• Vigyázzon - figyelmeztette úgy fröcskölök, mint egy ázott pudlikutya.

• Micsoda hasonlat! Mondja inkább, hogy mint egy sellő!

• Nem bánom, ha önnek jobban tetszik, mindenesetre csu­romvizes a hajam. Fürdőzés közben ugyanis elvesztettem az úszósapkámat. Lina teljesen kétségbeesett.

• Ugyan miért, kisasszony?

• Mert irtózik az emberfeletti munkától, amivel a hajam ki­fésülése és befonása jár. Ha kibomlik, rengeteg vele a vesződség, kivált, ha még nedves is. Ha viszont nem bontom ki, íté­letnapig sem szárad nem. S nincs utálatosabb érzés, mint vizes hajjal járkálni. Már csak ezért sincs kedvem vízitündérnek fel­csapni. Egyébként tulajdonképpen talán tetszene is. Ma kifeje­zetten élveztem a vizet, a legszívesebben benn maradtam vol­na. De megéheztem, ideje reggelizni. Azt hiszem, épp jó idő­ben érünk haza. Ugye, ön is velünk tart, báró úr?

• Ha szabad, ezer örömmel. Társaságban jobban esik a fa­lat.

Rita tovább fecsegett, ártatlanul és természetesen, időnként lerázta a hajáról csöpögő vizet, mit sem törődve azzal, hogy köz­ben teljesen eláztatja a ruháját.

Így értek a Buchenau-kastélyhoz. Elsőként Dornemann-né jött szembe velük. Összecsapta a kezét, és elszörnyedve felki­áltott:

• Teremtőm! Kisasszony! Az a szép frissen vasalt ruhája csu­pa lucsok!

• Jaj, Dornemami - nézett végig magán a leány -, most az­tán itt állunk megfürödve! Ugye, mindig mondtam, hogy nem való nekem ilyen patyolatfehérség. Most mihez kezdjünk?

• Természetesen azonnal át kell öltöznie, nem maradhat eb­ben a nedves holmiban.

• Akkor minden hiába, megadom magam a sorsnak - nézett pajkosan a báróra Rita. - Kérem, addig keresse meg a papát, de a reggelivel várjanak meg, jó? Sietek, ahogy bírok.

• Megvárjuk, kisasszony, még ha közben éhen halunk is.

A leány felszaladt a lépcsőn a szobájába. Mivel Lina a für­dőházikóban maradt, hogy rendet csináljon, segítség nélkül kellett elkészülnie. Sietve másik ruhát kapott magára. A haját nem tudta egyedül kifésülni és befonni, különösen ilyen ned­vesen. Ezért jól összecsavarta, és néhány csattal nagy kontyba tűzte a fején. Az óriási hajcsomó mulatságosan állt a kis fejecskén. Egész egyszerűen borzalmasan festett a frizura, de Rita még arra is sajnálta az időt, hogy egy pillantást vessen a tükörbe. Persze a lázas sietségben akkor sem sokat változtat­hatott volna a helyzeten, mivel odalent várta a reggelizőasztal -és Hans von Ried társasága.

A férfi közben megkereste és üdvözölte a ház urát, majd ki­sétáltak a teraszra, ahol ma is a piros-fehér csíkos vászontető alatt terítettek reggelihez.

Az urak még nem foglaltak helyet, lassan fel-alá sétálgatva várták Ritát.

Amikor egy idő múlva megjelent, még az apjának is feltűnt, mennyire előnytelenül mutat összegubancolt hajával. A báró vi­szont egészen elképedve meredt rá. Újfent megállapította,- hogy női lény nem élhet a szépítkezés iránti legcsekélyebb igény nélkül.

• Hogy nézel ki? Mit műveltél a hajaddal? - förmedt rá a le­ányra Buchenau.

Dornemann-né egy inassal a nyomában a teraszra lépett, s ő is megrökönyödve nézett a kisasszonykára.

• Elázott, papa, fürdés közben - válaszolta egykedvűen Rita.

• Legalább húzd ki azokat a hajtűket, hogy megszáradjon! Lina nem tudott rendesebben megfésülni?

• Nem jött vissza, papa. Kibontott hajjal pedig nem ülhetek asztalhoz, mert Dornemann-né megszid. Biztosan a báró úr sem akar egy szénaboglyával együtt étkezni.

A gróf önkéntelenül elmosolyodott Hans Rieddel együtt, a házvezetőnő pedig a szerencsétlenül álldogáló Ritához sietett, gyorsan kibontotta a kontyszörnyeteget, azután előhozott egy kék szalagot, és szorosan hátrakötötte vele a leány haját, hogy ne lógjon a szemébe.

• Így mindjárt más - simogatta meg szinte anyai büszkeség­gel a pompás tincseket, mintha azt mondaná: így már nyugod­tan mutatkozhatsz.

Rita elégedetlen foglalt helyet az urakkal az asztalnál, és fi­atalos jó étvággyal látott az evéshez.

Legfőbb ideje egy hölgy védőszárnyai alá helyezni, suhant át Hans agyán, aki megtanítja rendesen öltözködni, nőiesen viselkedni. Kecsességben és bájban amúgy sem szenved hiányt, amilyen ruganyos a mozgása. Igen, ennek meg kell történnie, mielőtt feleségül veszem...

Így öltött szilárdabb alakot a kora reggel megfogalmazódott gondolat.

Persze nem kell elkapkodni, tűnődött tovább, még ráér dön­tést hozni.

Néhány héttel később Buchenau gróf egyszerre elszánta magát, hogy látogatást tesz fiatal barátjánál, a Ricdberg-kastélyban. Be­fogatott, és közölte elhatározását Ritával.

• Hadd menjek veled, papa, olyan szívesen elkísérnélek! - kérlelte felvillanyozva a leány.

• Nem, Rita - rázta komoran a fejét ma nem. Nagyon- nagyon nehezemre esik első ízben átlépnem egy idegen küszö­böt. Nem kell, hogy tanúja légy. Legközelebb majd eljöhetsz.

Ebbe a grófkisasszonynak is bele kellett törődnie.

Kissé elszorult szívvel figyelte, ahogy az apja kocsiba szállt. Görcsösen szorongatta a kezét, mint akit nehéz útra enged. Valóban ez is volt a helyzet. Buchenaura rettentő nehéz út várt. Ki kellett törnie a hosszú évek megszokásából, le kellett küzdenie emberkerülő szemléletét, amely úgyszólván a véré­vé vált.

Dornemann-né is előkerült, s nyugtalanul nézte gazdája tá­volodó kocsiját.

• Jaj, Dornemami - fordult hozzá a leány -, olyan ez, mint­ha a papa új életet kezdene.

• Bizony, kisasszony, olyan. Adja Isten, hogy visszataláljon az életbe! Nem mozdult ki innét tíz éve, amióta átlőtt térddel hozták haza - mondta elrévedve a házvezetőnő.

• Átlőtt térddel? Azt hittem, elesett, és úgy sebesült meg!

Dornemann-né rémülten kapta a kezét a szája elé.

• Jézusom, miket fecsegek itt összevissza! Persze... igen... elesett a gróf úr - dadogta zavartan.

Rita a vonásait fürkészte.

• Dornemami, az az érzésem, hogy nem mond igazat. A hazugság bűn!

Az idős asszony feszengve babrálta a főkötőjét. A tiszta gyermektekintet, mely rajta nyugodott, arcába kergette a vért.

• Jaj nekem, kisasszony, felejtse el, amit az előbb locsog- lám... csak úgy kiszaladt a számon. Utálatos a hazugság, tudom, de... tartanom kell magam a gróf úr parancsához. Ne akarja, hogy kél malomkő között őrlődjek!

Rita elgondolkodva nézte, aztán hirtelen eltökélten felcsil­lant a szeme.

• Tudni akarom az igazságot: elesett a papa, vagy másképp történt, úgy, ahogy az imént mondta?

• Jaj, kisasszony, felejtse el, ne is gondoljon rá!

• Tudnom kell. Mert ha az a másik az igaz, akkor... sok minden érthetővé válik... például, hogy miért olyan emberke­rülő a papa. Ha elesett, akkor maga tehet a balszerencséjéről, s akkor nem annyira értem, hogy miért húzódozik az emberek­től. Persze, ha szétlőtték a térdét... akkor mindjárt más... Kérem, árulja el!

• Nem, kisasszonyka, nem szabad!

• Akkor a papát kérdezem meg, ha hazajön.

• Jaj, csak azt ne! - emelte fel ijedten a kezét Dornemann-né. - Épp most, amikor végre egy kicsit derűsebb, nem rágó­dik annyit. Nem, azzal mindent elrontana. Akkor inkább én mondom cl. De meg kell ígérnie, hogy senki emberfiával nem beszél róla, legkevésbé a gróf úrral. Ezt meg kell ígérnie.

• Jó, megígérem - felelte némi habozás után a leány ha úgy gondolja, hogy felizgatnám vele a papát. Azt természete­sen éh sem szeretném. De most már beszéljen, kérem, mond­ja cl az igazságot!

Dornemann-né óvatosan körülnézett, aztán nagyot sóhajtva közölte:

• Nos hát tényleg szétlőtték a térdét, egy férfi, aki nagy fáj­dalmat okozott neki, s akitől elégtételt követelt.

Rita szeme tágra nyílt, az arca elsápadt.

• Párbajozott? - suttogta.

A házvezetőnő a szája elé tette az ujját.

• Igen, kisasszony, most már hallotta, bár a gróf úr szigorú­an megtiltotta, hogy eláruljam. Ha megtudja... talán el is zavar a háztól. De azt még szigorúbban megtiltotta, hogy hazudozással rossz példát mutassak a kisasszonynak. Rettentően szé­gyellem, hogy nem tudtam tartani a számat. Tíz éven át hall­gattam, s most mégis kikottyantottam. Nagyon haragszom magamra.

• Áldott jó lélek - simogatta meg a kezét a leány, ne tegyen magának szemrehányást! Elvégre nem vagyok már kisgyerek, jogom van tudni, mi tette szerencsétlenné szegény papát. Most pedig még valamit kérdeznem kell. Ugye, amikor édesanyám meghalt, még egész kicsi voltam?

Dornemann-né egyre rosszabbul érezte magát a faggatástól.

• Igen, kisasszony, négyesztendős.

• Később aztán egy gyönyörű hölgy lakott a kastélyban, aki esténként a kiságyamhoz jött, és akit mamának szólítottam. Emlékszem a gyönyörű, bodros fekete hajára, fehér arcára és piros ajkára. Az anyukám akkor már rég meghalt.

A házvezetőnő nyugtalanul álldogált egyik lábáról a má­sikra.

• Jaj, kisasszony, minek gyötri magát ilyen emlékekkel, csak a szívét fájdítja velük!

• Milyen különös - nézett maga elé töprengve Rita -, nagyon rég nem gondoltam már erre, s most hirtelen felidéződött. Cso­dálattal bámultam azt az asszonyt, amint pompás ruhákban, felékszerezve járt-kelt a kastélyban. Arany és drágakövek csil­logtak éjszínű hajában és karcsú nyaka körül. A papa boldog­ságtól sugárzó arccal lépkedett mellette. Ugye, a mostohaanyám volt, Dornemann-né, másképp nem lehetett. A papa másodszor is megházasodott, igaz?

• Hát... igaz... de többet már tényleg nem mondhatok.

• Csak még annyit, hogy ő is meghalt-e!

• Nem, egy szót sem szólok többet erről a régi históriáról, és azt tanácsolom, hogy a kisasszony se gondoljon rá. A gróf úrnak pedig egy mukkot se arról, amit beszéltünk, mert ha a fü­lébe jut, rettenetesen érintheti. Ugye, a kisasszony sem akarja, hogy idegösszeomlást kapjon? Egyszer majd magától is el­mesél mindent, amit a kisasszonynak tudnia kell. Addig verje ki a fejéből ezt a dolgot! Ilyen fiatalon inkább örüljön az élet­nek, és ne rágódjék mindenfélén, na!

• Nem a kíváncsiság hajt, csak azt gondoltam, segíthetek a papán, ha tudom, mi a baja.

• Nem, nem, a leginkább azzal segíthet, ha olyan vidám és derűs, mint eddig, és nem rágódik semmin. Olyan a kisasszony­ka, mintha meleg napsugár ragyogna a gróf úrra és egész Buchenaura.

Rita sóhajtott, de aztán újra mosoly suhant át az arcán.

• Pedig csak nemrég mondta, Dornemami, hogy kész vesze­delem vagyok.

Az idős asszony megkönnyebbülten felnevetett, látván, hogy elhagyták a kényes témát.

• Édes veszedelem, kisasszony, ami nélkül Buchenau néma és szomorú lenne. De most már olvassa csak azt a vastag köny­vet, amit a báró úr reggel átküldetett. Én meg megyek a kony­hába.

• Helyes - biccentett a leány.

Dornemann-né elsietett, vidáman, hogy nem vallatják tovább. Rita lassan, elgondolkozva tért a szobájába.

Életében először támadt olyan érzése, mintha valami titok lappangana az apja múltjában. Eddig gondtalanul állt mellet­te, abban a biztos tudatban, hogy beteg és kíméletre szorul. Bús­komorságát a béna lábával hozta összefüggésbe, amely sok mindenben gátolta, ami a leány számára nagy élvezetet jelen­tett. Így hát természetesnek tűnt neki, hogy a papa levert.

Most hirtelen kiderült, hogy valami gonosz ember szétron­csolta a térdét. Mintha egyszerre száz és száz rejtéllyel került volna szembe. Egészséges lelkülete mindazonáltal védekezett a benne ébredő szorongató érzések ellen. A papa majd mindent elmagyaráz, ha eljön az ideje. Nem is akart tovább töprenge­ni ezen. Hiszen még túl fiatal és tapasztalatlan ahhoz, hogy megoldhatatlan talányokon törje a fejét.

Néha még később is eszébe jutottak ezek a megválaszolat­lan kérdések, de csak röpke pillanatokra boríthattak árnyékot természetes jó kedélyére.

A báró által küldött könyvbe mélyedt, egy ismert útleírásba, amely hamarosan annyira lebilincselte, hogy minden másról megfeledkezett.

Hans von Ried az íróasztalánál ült. Ha felemelte a fejét, a Riedbergen emelkedő várromra látott. Időközben alaposan kitataroztatta, s ismét dacolhatott széllel és esővel.

A fiatalember előtt nagy csomó régi levél feküdt, amelyeket rendezgetni s részben megsemmisíteni akart. Eddig nem tud­ta rávenni magát, hogy átnézze őket. Félt az emlékektől, ame­lyeket ébreszthetnek benne. De ez már a múlté, nem halaszthat­ja tovább a feladatot.

Sok olyan akadt az írások között, ami jókedvre derítette, azokat a kedves embereket idézte fel, akikkel élete során össze­találkozott. Mások már nem látszottak érdemesnek további tá­rolásra, bár korábban nem akarta tűzbe dobni őket. Az élet változásai gyakorta haszontalanná teszik az addig becseset, és viszont. Hans tehát gondosan megőrzött levelezésének átvizs­gálásával foglalatoskodott.

Az egyik oldalra tette azokat a leveleket, amelyeket tovább is meg akart tartani, a másikra azokat, amelyeket elégetésre szánt.

E munkájában zavarta meg az inas, aki Buchenau gróf láto­gatását jelentette be.

Kellemesen meglepve pattant fel, hiszen tudta, milyen ne­hezen ejtette meg ezt a lépést az öregúr, és maga sietett elébe.

• Csakhogy végre! Annyira örülök! - üdvözölte szívélyesen.

Kezet rázlak. A gróf sápadtnak látszott az izgalomtól.

• Fáradjon be máris a dolgozószobámba! - invitálta Hans, igyekezvén megkímélni a személyzet kíváncsi pillantásaitól.

A vendég fellélegzett, amikor az ajtó becsukódott mögötte.

• Nevessen ki nyugodtan, úgy reszkettem a cselédség előtt, mint a nyárfalevél - szűrte a foga között a szót.

• Csak az idegesség okozza - tolt alá széket a báró.

Az öregúr sóhajtva rogyott le, míg Hans vele szemben fog­lalt helyet. Egy idő múlva valamelyest megnyugodva nézett kö­rül.

• Mint látom, az édesapja dolgozószobáját vette birtokba.

• Úgy van, gróf úr.

• Sokszor üldögéltünk itt komoly vagy vidám beszélgetés­be merülve. Mintha ezer éve történt volna.

• Remélem, újra hozzászokik, hogy otthon érezze magát Riedbergben, amiképpen én is otthon érzem magam Buchenauban - mondta nyájasan a báró.

• Valóban?

• Igen, gróf úr, szavamra. Nem zavarom?

• Egyáltalán nem. Épp azon igyekszem, hogy leszámoljak régi emlékeimmel. Tűzre vetem a fölöslegessé vált leveleket. De parancsoljon, gyújtson rá! Megkínálhatom egy pohár bor­ral? Ezt a pillanatot valami finom nedűvel kell megszentelni!

A gróf ajka körül mosoly játszott. Kényelmesen hátradőlt a széken.

• Hát jó, ünnepeljük meg első kirándulásomat a buchenaui birtokról! De azt hiszem, Riedbergnél messzebb nem visz a bé­na szárnyam. Maradjunk ennyiben!

• Ó, újra megtanul messzebbre repülni! - állt fel Hans, hogy csengessen az inasnak, aki nyomban megjelent az ajtóban. Az­után maga a háznagy hozott bort és poharakat. Tapintatosan ke­rülte a gróf tekintetét, de az mégis szánt néhány szót az isme­rős régi alkalmazottnak.

• Kedves Merkel, már nem is emlékszik rám?

• De igen, gróf űr - hajolt meg mélyen a háznagy de azt hittem, már el tetszett felejteni.

• Nem, ennyire még nem rossz a memóriám.

Merkel tapintatosan távozott. Hans töltött, s mindketten szi­varra gyújtottak.

• Halljuk, hogy éldegél, kedves fiatal barátom, nem érzi még szűknek a birtoka határait?

• Nem - rázta nevetve a fejét a báró valóságos jótétemény a nyugalom. Később azért majd egyszer-egyszer kimerészke­dem.

• Helyes, még túl fiatal ahhoz, hogy eltemetkezzék. Előbb- utóbb nyilván asszonyt is hoz a házhoz.

• Bizony, hozok. Ezeket a leveleket is azért lapozgatom, hogy átgondoljam, hogy is állok a nősüléssel.

• Talán már határozott tervei vannak? - kémlelte elkomolyodva Hans arcát a gróf.

• Ha már fölvetődött ez a kérdés: igen, határozott terveim vannak. Ez az óra eléggé ünnepélyes ahhoz, hogy felfedjem őket ön előtt. Gyakori érintkezésünk során ön kedvessé és értékes­sé vált a szememben, s így nyugodtan hozakodhatok elő indít­ványommal: engedelmével bátorkodom megkérni Rita kis­asszony kezét!

Buchenau megrezzent, értetlenül nézett fel.

• Rita kezét? Ön... és a leányom? - hebegte.

• Igen, gróf úr.

• Istenem, hiszen Rita még gyerek!

• Önnek úgy látszhat, mert a napi együttlétben fel sem tű­nik, ahogy a gyermek felcseperedik. Rita kisasszony nemrégi­ben töltötte be a tizennyolcadik évét.

• Persze, persze... de mégis... hiszen ön is tudja, hogy való­jában még gyermek.

• Nem is mindjárt ma vagy holnap akarom feleségül venni. Csak már most szeretném tudni, nincs-e ellenére a közeledésem.

A gróf tétován végigsimította a homlokát. Egy ideig maga elé meredt, azután felegyenesedett ültében, és mély lélegzetet vett.

• Nincs, semmiképpen sincs. Becsületes, értékes embernek ismertem meg önt, akinek a kezébe nyugodt szívvel teszem le a leányom sorsát. Meg aztán... a Riedberg-kastélytól sem saj­nálok egy fiatal, gondos úrnőt. Mindazonáltal váratlanul ért az ajánlata. Egyáltalán....komolyan átgondolta, nem sieti el a dol­got? Ön bejárta a nagyvilágot, bizonyára a legcsábítóbb olda­láról ismeri a női nemet. Mit kínálhat önnek az én szerény kis Ritám a tiszta szívén, romlatlan gondolkodásmódján kívül? Oly keveset tud az életről, s az apja lévén, nemigen ítélhetem meg, hogy elég csinos és kívánatos-e olyan férfi számára, mint ön. Nevelése során a külsőségekre egyáltalán nem helyeztem súlyt, pedig tisztában vagyok azzal, hogy igen sok függ ezek­től. Nagyon korainak tartom még, hogy ilyen kérdésekkel fog­lalkozzam. Nem túl igényes ön? Vajon Rita képes-e külső megjelenését tekintve is megfelelni a várakozásainak? Jól fon­tolja meg ezt, barátom!

• Megfontoltam, gróf úr. A külsőségeket Rita kisasszony elég hamar elsajátítja, ha egy időre egy érett hölgy értő irányítása alá kerül. Nagyon kérem, amennyiben szándékom az egyetértésé­vel találkozik, és a kisasszony is kegyeskedik elfogadni köze­ledésemet, úgy néhány hónapra helyezze őt nagynéném, édes­anyám unokanővére, Eckhoff grófné védőszárnyai alá, aki egyetlen leánya házasságkötése óta Baden-Badenben él. Tisz­ta szívű, jóságos asszonynak ismerem őt, aki kellő tapintattal és tapasztalattal rendelkezik, hogy kiváló tanítómesterül szolgáljon Rita kisasszonynak mindabban, amit még tudnia kell, s mégse tegyen kárt a kisasszony eredeti egyéniségében. Nyugod­tan rábízhatja az ifjú hölgyet. Meggyőződésem, hogy rövid idő alatt elbűvölő, elegáns dámává válik. Őszintén szólva, nem izzó szerelem az, amit iránta érzek. Gyermeki ártatlansága el­némítana minden lobogó szenvedélyt. Talán már képtelen is vol­nék viharos, vad érzelmekre. Mint már utaltam rá, egy őrült szenvedély egyszer zátonyra futtatta életem hajóját, úgyhogy nem maradt bennem más, csak iszony és megvetés. Ez a tapasz­talat űzött haza csöndes kastélyomba. Az első napsugár, mely ezek után meggyötört lelkemre hullott, Rita kisasszonytól ér­kezett. Őszinte, szívbéli vonzalom, meghitt barátság fűz hoz­zá, üdesége és nyíltsága kivívta nagyrabecsülésemet és csodá­latomat. Egész lénye olyan, akár a tisztító vizű forrás. Hitve­semként becsben tartanám, hűségesen védeném és oltalmaznám, hogy semmi gonoszság ne férhessen romlatlan szelleméhez. Ha önnek ez elég, ha jellemem elég jótállás, akkor adja beleegye­zését, s én kivárom a kedvező alkalmat, hogy kérésemmel a kis­asszonyhoz folyamodjak. Egészen gyengéden járnék el, ne­hogy megijedjen, mert tudom, hogy ifjú szíve még teljesen érintetlen. Nos, gróf úr, elmondtam mindent, s várom nagylel­kű jóváhagyását.

Egy időre csend telepedett a szobára, majd a gróf hirtelen megragadta a fiatalember kezét.

- Ön megértette a leányomat, méltányolja törekvéseimet, me­lyeket nevelése során követtem. Amit iránta érez, jobb bizto­sítéka a boldog házasságnak, mint a mégoly viharos szenvedély. Ha ez utóbbit a háta mögött tudhatja, az az én szememben in­kább előny, mert a vihar, miután kitombolta magát, nem pusz­tít tovább. Tehát amennyiben Rita sem ellenzi, ön bírja bele­egyezésemet. De kérem, ne siessen el semmit! Rita még való­ban gyerek, gondolatban és érzéseiben legalábbis.

• Ne aggódjék, gróf úr, óvatos leszek. Most pedig, hogy ebben a kérdésben megállapodtunk, engedje meg, hogy arról be­széljek, ami hazaűzött. Tudnia kell mindent, hogy teljesen megismerjen engem és eddigi életemet. Már csak egy szerel­mi kalandot nem tártam fel ön előtt. Megengedi, hogy elmesél­jem?

• Csak ha ön is úgy kívánja. A magam részéről anélkül is ele­get tudok. Viharos szenvedélyeken mindannyian átesünk, az én múltamban is akad egy ilyen, amely iszonytató véget ért. Ha te­hát ez könnyít a szívén, csak rajta, nálam megértésre talál.

A báró belefogott elbeszélésébe.

• A legutolsó telet St. Moritzban töltöttem. Ott ismerkedtem meg egy asszonnyal, aki már első találkozásunkkor maradan­dó benyomást tett rám. Vakító szépséget még inkább kiemel­ték a legelegánsabb és legízlésesebb ruhák, amelyeket valaha láttam. Heves szenvedély izzott fel bennem abban a pillanat­ban, amint először szót váltottam vele, és első mosolyával megajándékozott. Természetesen törekedtem a közelébe ke­rülni, s árnyékként követtem. Úgy tűnt, még bátorít is. Öröm­mel vettem észre, hogy kegyeibe fogad. Bevett a ródlinégyesbe is, amelyből épp akkor vált ki egy úr. Kettesben jártunk sí­elni, végül szinte elválaszthatatlanokká váltunk. Még a szál­lodákban az étkezéseknél és az esti összejöveteleken is a köze­lébe engedett, s ez nagyon boldoggá tett. Észrevettem persze, hogy már nem zsenge hajadon. Gyakran különös, fáradt ráncok jelentek meg a szája és a szeme körül, amelyek arról tanúskod­tak, hogy átélt már egyet-mást. Én azonban ezt is szerettem ben­ne. Bevallotta nekem, hogy harmincéves elmúlt, és özvegy. Mit érdekelt engem a kor! Kimondhatatlanul szerettem, egy mo­solyáért feláldoztam volna az életemet. Valósággal megbabo­názott, úgyhogy hamarosan már csak egyetlen vágy fűtött: örökre megszerezni őt.

Egy napon, amikor kettesben álltunk az égbe nyúló, havas hegycsúcsok között, kimondtam, amit már régen tudnia kellett: hogy szeretem. Kértem, hogy legyen a feleségem. Bele is egye­zett, de arra kért, egyelőre tartsuk titokban az eljegyzésünket az­zal az indoklással, hogy elesne az örökségétől, ha újra eljegyez­né magát. Megboldogult férje ugyanis a végakaratában úgy rendelkezett, hogy a vagyona azonnal a rokonaira száll, mihelyt az özvegye ismét házasságra lép. A kézfogó napjától tehát le kell mondania az örökrészéről. Ez cseppet sem zavart. Épp el­lenkezőleg, örültem, hogy egyedül tőlem kap majd mindent, ami az életét széppé és kényelmessé teszi. Könyörögtem neki, hogy máris nyíltan vállaljon engem, és engedje, hogy kárpótoljam az anyagi veszteségért. Sokáig kérette magát. Végül azt mondta, értesítette az elhunyt rokonait küszöbönálló eljegyzéséről, és a család meghatalmazottjával, néhai férje fivérével a közeli na­pokban találkozik, hogy elrendezze az ügyet. Úsztam a boldog­ságban. Észbontó mosollyal, amely teljesen levett a lábamról, s pirulva vallotta be, hogy mivel azt tervezte, soha többé nem megy férjhez, könnyelműen valami értékes ékszert vásárolt magának, s az árát, húszezer márkát, előre felvette az örökré­széből. Ezt a húszezret most vissza kell fizetnie a férje rokon­ságának. Habozás nélkül kiállítottam egy csekket a jelzett összegre.

Másnap reggel elutazott, mégpedig Velencébe, ahol a sógo­rával akart találkozni. Megbeszéltük, hogy néhány nap múlva követem, mihelyt üzen, s azután nyilvánosságra hozzuk el­jegyzésünket. Amint vonatra szállt, egyik barátom így fordult hozzám: „Hál' istennek, Hans, hogy ez a szép szirén nem falt fel szőröstül-bőröstül! Mindannyian aggódtunk, hogy valami ostobaságot művelsz.” Haragra gerjedtem, toporzékolva kértem ki magamnak minden további szavát. A dühtől félőrülten vál­tam el az illetőtől. Amint magamra maradtam, olyan emésztő vágy fogott el az imádott nő iránt, hogy elhatároztam, már másnap utánamegyek, nem várom be a jelentkezését.

Velencébe indultam, csak a komornyikomat hagytam hátra azzal az utasítással, hogy a várt üzenetet kézhez véve, azonnal kövessen. Nem tudtam, hogy melyik szállodában keressem szerelmemet, de már az is megnyugtatott valamennyire, hogy a közelében érezhetem magamat, bár sóvárgásomat nem elégí­tette ki. Azt a hotelt választottam, amelyet már máskor is igény­be vettem a városban. Miután átöltöztem, némán az ablakhoz telepedtem, és bámultam az esti Velence festői képét. Gondo­lataim imádatom tárgyához repültek, s hirtelen összerándultam, mint akit arcul ütöttek. A mellettem lévő szobából a szintén nyitott ablakon át léptek, majd beszédhangok hallatszottak: egy fér­fié és egy nőé. Az utóbbit ezer közül is megismertem volna. Né­met anyanyelvén társalgott kísérőjével. A szívem majd kiug­rott a helyéből a boldogságtól, hogy rátaláltam. Nyilvánvaló­an a sógorával tartózkodott a falon túl, hogy megbeszéljék a hagyatéki ügy részleteit. Legalábbis így hittem.

Óhatatlanul kihallgattam őket. Amit hallottam, a mennyor­szágból a földre vetett, s betekintést engedett az emberi elve­temültség poklába. Mellőzzük a részleteket, a lényeg annyi, hogy az a nő nem a sógorával beszélgetett a szomszéd szobá­ban, hanem... az urával. Egy közönséges szélhámosnő, egy házasságszédelgő karmaiba kerültem. A szépasszony azért há­lózta be a balga férfiakat, hogy megkönnyítse a pénztárcájukat. Épp újabb cselszövésen törték a fejüket, miáltal a „sógor” az­zal fogadott volna, hogy „sógornője” nem húsz-, hanem ötven­ezer márkával többet használt fel „férje vagyonából”, mint ami járt neki. Úgy tervezték, hogy kicsalják tőlem a különbö­zetet is, aztán elrepült volna a két jómadár.

Hogy mit éreztem e felfedezés pillanataiban, azt már nem tu­dom szavakba foglalni. Odaát hangosan és fesztelenül beszél­tek, feltehetően abban a hiszemben, hogy az én szobám éppen lakatlan, és egyébként sem értenék német nyelvű társalgásukat. Nyilván arra sem gondoltak, hogy a nyitott ablakon át észrevét­lenül kihallgathatják őket. A megvetés, amely rám tört, szinte perzselte bensőmet. Kétségbeesve roskadtam magamba. Annyi erőm azért maradt, hogy azonnal elhagyjam azt a helyet. Ma­gammal hozott holmimat a kézikofferembe hajigáltam, távira­toztam az inasomnak, hogy ne Velencébe, hanem egyenesen a Riedberg-kastélyba utazzék, és lementem a portára, hogy azon­nal kijelentkezzek a szállodából. Miután ez megtörtént, épp visszaindultam szobámba, amikor a folyosón elegáns pár jött szembe velem. Az utolsó pillanatban a dísznövények mögé rejtőztem, és láttam az asszonyt, akit olyan mérhetetlenül sze­rettem, a férje karján. Jóképű férfi volt, de a vonásai kicsapon­gó életmódról tanúskodtak. Sohasem felejtem el azt a kiélt ar­cot! Émelygés fogott el, hogy ilyen alakok csapdájába kerül­tem. Megborzongtam a nő mosolyától, amellyel arra a férfira nézett. Ugyanazzal a mosollyal tébolyított meg engem is.

Miután elhaladtak mellettem, fellélegeztem, mintha a halál torkából menekültem volna meg. A szobámba siettem, s olt fel­írtam egy névjegy hálára: „Isten Önnel, Asszonyom - a szom­széd szobából mindent hallottam, amit a férjével beszéltek. Tartsa meg a húszezer márkát emlékül egy gyógyult bolondtól!” A kártyát borítékba csúsztattam, és távozáskor hátrahagytam a részére. Sebeim persze nem gyógyultak be azonnal. A világgal és önmagammal meghasonlottan vonultam vissza kastélyom­ba, a lelkem keserűséggel tele, és csak lassan enyhült a kín. Kép­zelheti, mit jelentett számomra ilyen tapasztalatok után a Rita kisasszonnyal való találkozás. Romlatlan, tiszta lénye gyógy­írként hatott rám. Nincs az a nagyvilági nő, aki előtt ismét meg tudnám nyitni a szívemet, újra meg újra feltámadna ben­nem a kétely, hogy őszinte-e hozzám. De Rita kisasszony ere­detisége, egyenes jelleme eloszlatta tartózkodásomat. Fenn­tartás nélkül rábíznám nevem becsületét. Csak vele tudnék nyugalomban élni.

A báró sóhajtva elhallgatott.

Buchenau gróf végig rezzenéstelen arccal figyelte, csak a te­kintete sötétült el időnként. Most megdörzsölte a szemét, mint­ha ki akarna törölni belőle valamit.

• Igen, az efféle csalódás megmérgezheti az ember életét! Akit tiszta szívből szeret, s azután rádöbben, hogy fantomot ker­getett, hamisság és álnokság tévesztette meg... bizony, fiatal ba­rátom, én aztán meg tudom érteni... nagyon is még tudom!

Egy darabig némán üllek egymással szemben, azután Buche­nau gróf is nekifogott, hogy felidézze a napot, amely szétzúz­ta boldogságát.

Második feleségét egy utazáson ismerte meg. Az asszony va­lami mogorva nagynénit kísért társalkodónőként. Örömmel fogadta el Buchenau gróf házassági ajánlatát, köztiszteletben álló, vagyonos kérőjének gyöngéd és odaadó szerelmet színlelt. A komédiái az esküvő után is folytatta, egy teljes éven át, míg­nem a gróf egy levitézlett osztrák katonatiszt karjában találta hitvesét, egy életművészében, akiről azt sem lehetett tudni, honnét szalajtották, és miből él. A mákvirág értette a módját, hogy behízelegje magát a házigazdánál, s így szabad bejárást biztosítson magának a kastélyba.

A házasságtörők leleplezését párbaj követte. A gróf ellenfe­lét csak megkarcolta egy golyó a karján, Buchenaut azonban szétroncsolt térddel vitték el a helyszínről.

A grófnénak távoznia kellett, a válást a lehető leggyorsab­ban kimondták. Nem viselhette tovább a férje nevét, ismét a le­ánykorit kellett felvennie. Később valószínűleg összeházaso­dott a lovagjával. Buchenau nagylelkűen még nyolcezer már­kát is juttatott neki, mivel nem akarta, hogy - vagyontalan lévén - még mélyebbre süllyedjen.

Többé nem is hallott róla.

• Remélem, hogy ezután sem fogok - fejezte be beszámo­lóját komoran. - Liane von Lankow számomra halott.

Hans felugrott, és megrökönyödve nézett a grófra.

• Milyen nevet mondott? - kérdezte izgatottan.

• Liane, Liane von Lankow, így hívták.

• És a csábítóját? - sápadt el a báró.

• Justus von Brenkennek. De mi ütött önbe?

A fiatalember az íróasztalához rontott, és az elégetésre szánt levelek közé túrt. Reszkető kézzel húzott elő egy fotográfiát, amelyet Buchenau szeme elé tartott.

• Ez az ön elvált felesége?

A gróf hamuszürke, elkínzott arccal meredt a gyönyörű, negédesen mosolygó nőalakra.

• Igen... ő az - nyögte.

Ried erőtlenül a székébe hanyatlott.

• Micsoda különös egybeesés... éppen ő az én szomorú re­gényem hősnője is.

Egymás sápadt arcára néztek, egy szót sem szóltak - s a szép­asszony képe a szőnyegre hullott.

Végre a gróf összeszedte magát.

• Itt ül hát két bolond, akik ugyanannak a nőnek estek áldo­zatul! Ezek szerint mégis lezüllött, idáig jutott a lejtőn, akit egy­kor oly nagyra tartottam. Kalandornő, hitvány csaló, s annak a férfinak a felesége, aki engem nyomorékká telt. Milyen kegyet­len tréfát űz velünk az élet!

• Ne is gondoljunk rá, gróf úr! Nem szabad felizgatnia ma­gát, megint búskomorságba süppednie. Annyira meglepett a do­log, másképp megkíméltem volna ettől az utolsó felismeréstől.

• Nem, nem - rázta a fejét az öregúr -, mégis jobb így. Bármilyen keserű az igazság, megszabadít egy gondolattól, amely éveken át gyötört.

• Szabad tudnom, mi az?

• Ön előtt úgysincs több titkom. Azt hittem, túl keményen bántam vele, időnként bebeszéltem magamnak, hogy csupán egy gyenge pillanatában, egyetlen megingás nyomán lépett félre. Most már látom, hogy velejéig romlott! Csak egy jégszívű, lelkiismeretlen asszony képes így játszani egy ember legszen­tebb érzéseivel, csak az süllyedhet idáig, akiben szikrányi nemesség sem maradt. Ez a tudat feloldoz az önvád alól. így te­hát jót tett velem az imént.

Hans lassan felemelte a mosolygó asszony képét, és a kan­dallóba vetette. A tűz fellobbant, és mohón elemésztette.

• Hiába adta össze magát azzal a Brenkennel, nem sokra ju­tott vele. Amit akkor Velencében hallottam, abból kiderült, hogy a férfi csalétkül használta a feleségét, általa szerezte meg a hiszékeny áldozatok pénzét, amelyet léha szórakozásaira herdált el. Ezek kelten a legelegánsabb fürdőhelyeken portyáztak zsákmány után. A férfi St. Moritzba is elkísérte, csak gondosan távol tartotta magát tőle, nehogy gyanút keltsen.

• Milyen undorító ez az egész! És ezt a nőt akartam gyerme­keim anyjává tenni.

Sokáig beszélgettek még. Tisztázták az eddig homályban ma­radt részleteket, kölcsönösen megosztották egymással, amit tudtak. Ezáltal mindketten megkönnyebbültek, s barátságuk még szorosabbra fonódott.

Amikor Buchenau egy óra múlva elbúcsúzott, még egy da­rabol sem látott a gyűjteményből, amelyet meg akart tekinte­ni. Egyikük sem törődött vele, csak a látogatás végén emlékez­tette rá a házigazda, mire megígérte, hogy Rita társaságában is­mét eljön, és mindent megnéz.

Hans házassági terveiről is még egyszer szó esett.

• Tehát szabad kezet ad, hogy az általam alkalmasnak tar­tott pillanatban megkérdezzem Rita kisasszonytól, akar-e a fe­leségem lenni? - tudakolta a fiatalember.

A gróf megszorította a jobbját.

• Igen, cselekedjék belátása szerint, én nem is avatkozom a dolgába. Bizonyára megtalálja a megfelelő órát és a kellő sza­vakat. És ha egy napon majd fiamnak nevezhetem, boldogan te­szem. A sors megtagadta tőlem a saját fiút, csupán néhány na­pig mondhattam egyet a magaménak, de sírba szállt az anyjá­val, az én drága feleségemmel együtt, akit nem szerettem annyira, amennyire megérdemelte volna. Lám, így egyenlít ki a sors mindent... mindent. No, most már megyek. Rita alig várja a hazatérésemet, nem is akart egyedül elengedni. Ég áld­ja, kedves fiatal barátom, a viszontlátásra!

• Viszontlátásra, gróf úr! Kérem, adja át üdvözletemet Ri­ta kisasszonynak!

• Nem felejtem el, s azt hiszem, örülni fog. A Hans Ried név sokat jelent neki - mosolygott az öreg. - „Az én jó barátom”, mondogatja gyakran, és komolyan veszi ezt a barátságot.

A báró a kocsijáig kísérte vendégét.

Miután visszatért dolgozószobájába, folytatta félbehagyott foglalatosságát. Az est leszállta előtt más írásokkal együtt a lángok martalékává vált minden sor, amit Liane von Lankow egy­kor Hans von Riedhez intézett. A férfi sajnálta, hogy nem sem­misíthette meg azokat a leveleket is, amelyeket annak idején St. Moritzban ő küldött az asszonynak, ha egy-egy nap nem látta. Hogy gúnyolódhatott az a nő az izzó vallomásokon, amelyeket a vágy tüzében égve papírra vetett! Nyilván rideg mosollyal számítgatta, mennyit is csikarhat ki tőle.

A tél csaknem elmúlt, s Hans von Ried nem nyilatkozott Ritá­nak. Buchenau gróf nem kérdezte, nyugodtan ráhagyta a dol­got. A fiatalember még mindig a kedvező alkalomra várt. Nem sürgette semmi, hogy elszánja magát, s a szíve sem dobogott lázas türelmetlenséggel.

A gróffal és leányával még gyakrabban találkozott. Buchenau néhányszor megismételte riedbergi látogatását, s egyszer-egyszer Ritát is magával vitte. Alaposan megismerték a báró érde­kes gyűjteményét is.

A szentestét is hármasban töltötték, kellemes, családias han­gulatban. A fiatalok maguk választották a karácsonyfát az er­dőben, és együtt díszítették fel. Rita megható, gyermeki iz­galma valamelyest a két férfira is átragadt. Hansban felidéződött a meghitt gyermekkori karácsonyok emléke. „Dornemami” ki sem látott a sütés-főzésből, Rita szorgosan segédkezett ne­ki a konyhában, ám csekély eredménnyel. Az uraknak mégis okvetlenül meg kellett kóstolniuk félresikerült süteményreme­keit, a leány árgus szemekkel figyelte, hogy minden elfogy-e.

Mihelyt leesett az első hó, Hans elegáns versenyszánt hoza­tott. Azt, amit Rita ezen a néven, mint sajátját mutatott be, a bá­ró tréfálkozva félretolta.

Ettől kezdve, ha az időjárás engedte, szinte naponta siklottak le a várhegyről. A grófkisasszony kimondhatatlanul élvez­te. Sikongatott, miközben kilőtt nyílként száguldottak le a völgybe. Aztán nevetve kapaszkodtak ismét fel.

Hans örült a leány vidámságának, ugyanakkor elégedetten állapította meg, hogy a vadóc fiúszokásait fokról fokra levet­kőzi.

A sportoláshoz a férfi útmutatása szerint Rita külön kosztü­möt rendelt, és bűbájosan mutatott a bolyhos fehér anyagban, bár fehér sapkát is viselt hozzá, amely keveset engedett látni a hajából. Egy keskeny aranycsík mégis előkandikált a friss le­vegőtől kipirult arc fölött.

Valahányszor hazafelé tartottak - hol szánon, hol gyalog a báró mindenfélét mesélt a nagy, felkapott télisport-paradicsomokban zajló mozgalmas életről. Ő mindegyiket ismerte, és igen szemléletesen tudott beszélni róluk. Rita bámész szemmel fi­gyelte, s időnként halk, vágyakozó sóhaj szakadt fel kebléből. A papa ezt persze nem hallhatta...

Egyszer, - január vége felé, ismét egymás mellett ballagtak a behavazott erdőben. A kora délutáni órákban kiszánkózták magukat, s most Hans hazakísérte a grófkisasszonyt Buchenauba, ahol a gróf uzsonnára várta őket, Dornemann-né pedig ízletes, ropogós süteményt készített a forró tea mellé.

A báró épp valami nagyszabású télisport-rendezvényt eleve­nített fel, meg a divatos fürdőhelyek nyüzsgő társasági életé­ről számolt be. Szándékosan tette ezt. Mivel elhatározta, hogy Ritát egy időre Baden-Badenban lakó nagynénje védőszárnyai alá adja, helyesnek látta a leányban is felkelteni a vágyat, hogy körülnézzen a világban.

Így cseppet sem csodálkozott, amikor Rita felsóhajtott:

• Milyen gyönyörű lehet mindez! Úgy szeretném egyszer megismerni ezt az életet... legalább rövid időre. Örökre persze nem szeretnék folytonos ünnepi forgatagban élni. Olyan szép hely úgysincs még egy a világon, mint Buchenau!

• Ha egyszer elutazna innét, talán megváltozna a véleménye.

• Nem - rázta a fejét, - mindig hazahúzna a szívem. Aki vi­déken nőtt fel, az nem akar végleg a lármás nagyvilágban le­telepedni. Ön is hazatért, és ismét a csöndes kastélyában érzi a legjobban magát, nem igaz?

• Hosszú távon túl magányos Riedberg.

• Csak nem utazik el újra? - rettent meg a leány.

• Nem szeretné, hogy elmenjek?

• Nem... azt nem... nem szeretném... borzasztó lenne, ha többé nem láthatnám mindennap, ahogy most. Mit is kezdenénk a papával... a báró úr nélkül létezni sem tudnánk. Kisírnám a két szememet. Annyira kedvelem önt, és a papa is. Kérem, szóljon, ugye nem tervezi komolyan, hogy elhagyja Riedberget?

• ragadta meg könyörögve a férfi karját, és megállásra kény­szerítette. Aranyosan csillogó napsugárszemével rimánkodva nézett fel rá.

Hans szívében valami lágy, melengető érzés ébredt, ahogy a kétségbeesett szempárba tekintett.

• Tehát szívesen itt tartana? - tudakolta szelíden.

A leány görcsösen visszanyelte könnyeit.

• Persze hogy itt tartanám, minden erőmmel. Hiszen úgy megszépült az élet, amióta visszatért. De ha el akar menni, akkor én semmit sem tehetek - felelte csüggedten, hosszú, sö­tét pilláin kövér könnycsepp rezgett.

Ettől a báró végképp ellágyult. A legszívesebben lecsókol­ta volna róla azt a csillogó könnycseppet, az elsőt, amelyet a sze­mében látott.

• De, tehetne valamit, kisasszony.

• Mondja gyorsan, mi az!

• Riedbergbe kellene jönnie - fogta meg a leány kezét örökre, hogy ne kényszerüljek egyedül lakni abban a hatal­mas, néma épületben.

• Jaj, az nem megy!

• Miért nem?

• Mert a papával kell maradnom, én hozzá tartozom.

• Éppen ez az, hogy hozzám kellene tartoznia, s aztán napon­ta látogatnánk az édesapját, vagy ő jönne hozzánk Riedbergbe.

• Jaj, hogy képzeli? - nevette el magát Rita. - Nem, azt a pa­pa nem engedné.

• De, egész biztosan megengedi. Ehhez persze az kéne, hogy feleségül vegyem magát.

Az ártatlan szempár izgatottan tágra nyílt az érthetetlen ki­jelentés hallatán.

• Feleségül... engem? - hőkölt hátra hitetlenül a grófkis­asszony.

• Igen, magát.

• Nem, az képtelenség.

• Miért?

• Mert én olyan buta vagyok. Fogalmam sincs, hogy kell ah­hoz viselkednem. Ahhoz csuda okosan, méltóságteljesen kell mozogni, komolyan, ünnepélyesen lépkedni. Láttam a templom­ban, amikor Reichel bérlő lánya férjhez ment. Fehér selyemru­hát viselt, hosszú uszállyal meg fátyollal. Rettentően sírt, és min­denki rém ünnepélyes arcot öltött. Én is elpityeredtem, olyan szomorú volt.

A férfi tanácstalanul állt ezzel a gyermeki ártatlansággal szemben. Így még nehezebb lesz megértetnie vele a szándékát, mint hitte.

• Jaj, nem olyan borzasztó az, kisasszony. Az esküvőn nem szomorú az ember, azok örömkönnyek. Magának pedig egyál­talán nem kell komolyan és ünnepélyesen lépkednie, ha fele­ségül jön hozzám. Maradjon csak olyan, amilyen most: vidám és elégedett! Éppen erre van szükségem. Ami pedig az uszályt illeti, azzal könnyen megtanul bánni. Nem kell folyton olyan ruhát hordania, csak ünnepi alkalmakkor. S hogy mindent el­sajátítson, ami szükséges, égy időre elviszem a nagynénémhez, Eckhoff grófnéhoz, aki szeretettel fogadja. Egyszersmind meg­ismerheti a nagyvilágot is.

Rita eltűnődött.

• És ott mellettem marad?

• Nem, kisasszony. Jobb, ha egy ideig, mondjuk, egy fél évre, egyedül él a nagynénémnél. Néhányszor talán megláto­gatom. Ha a fél év letelt, magammal viszem Riedbergbe mint az én édes kis feleségemet.

• Hát nem is tudom, hogy megfelelek-e, hogy elégedett lesz-e velem. Dornemann-né mindig azt mondja, hogy a ház­tartásban semmi hasznomat sem látja. Csakugyan nem is értek hozzá semmit, pedig Dornemann-né szerint egy asszonynak mindent jobban kell tudnia a cselédségnél, különben fejtetőre áll az egész ház.

• Mindent meg lehet tanulni! - nevetett a férfi, és a kezénél fogva magához vonta. - A fő az, hogy maga is akarja, eléggé szeressen engem, és mindig velem kívánjon maradni.

• Ó, abban nincs hiba. A legszívesebben mindig önnel ma­radnék, és nagyon szeretem - vallotta be ártatlanul a leány.

• Tehát hajlandó?

• Először meg kell kérdeznünk a papát, hogy ő mit szól hozzá.

• Nem szükséges, én már megkérdeztem, és nincs kifogása ellene.

• Igazán? Hát... akkor... ha gondolja, hogy menni fog... ak­kor legyen.

Hans meghatottan, áhítattal megcsókolta a kezét, egyiket a másik után.

• Igen, kisasszony, komolyan azt gondolom, hogy menni fog.

• Azért én mégis azt hiszem, hogy szebb lenne, ha úgy ma­radna minden, ahogy most van.

• Nem! Úgy nem maradhat! Ha nem jön hozzám felesé­gül, elutazom Riedbergből.

• Jaj, ne! Akkor inkább a felesége leszek. Biztos nem is olyan borzasztó nehéz - igyekezeti bátran viselkedni Rita.

A férfi karon fogta.

• Nem, drága kicsi Ritám, mert megkönnyítem neked - mondta melegen.

• Nem fog türelmetlenkedni, ha valamit rosszul csinálok?

• Majd megmutatom, hogy csináld.

• Hát akkor biztos menni fog.

Igen különösen zajlott ez a leánykérés, de a báró elbűvölőnek találta, bár a szíve még most is elég nyugodtan dobogott.

• Most már induljunk tovább, mert megfagysz nekem! - húzta gondosan a vastag kesztyűt a hideg kis kézre.

• De mókás! - nevetett a leány. - Hiszen tegez engem!

• Igen - bólintott Ried. - Neked is tegezned kell, és szólíts Hansnak!

• Az nem olyan egyszerű.

• Próbáld csak meg!

• Megpróbálom, de ne nevess ki!

A férfi egy picit elnevette magát, de aztán szörnyű komoly képet vágott.

• Dehogy nevetlek ki. Látod, már tegezel is. Halljuk, hogy megy a Hans!

• Az, már tényleg irtó nehéz, kedves Hans!

Rita mindehhez olyan bájosan zavartan pislogott, hogy a báró gyorsan átölelte, és szájon csókolta. Ajkának érintésére a leány összerezzent, majd egy pillanatra lélegzet-visszafojtva, mozdulatlanul pihent a mellkasán, mint egy kis madárka. Lát­szott, hogy valami ismeretlen, bizonytalan érzés fogan meg benne. Lehunyta a szemét. A férfi szívesen újra a reszkető pi­ci szájra nyomta volna az ajkát, de tudta, hogy most minden­áron vissza kell adnia a grófkisasszony ártatlan nyugalmát.

• Így ni, kicsi Ritám, ez volt az eljegyzési csókunk, ez is hoz­zátartozik a rendes eljegyzéshez - magyarázta könnyedén. - Most már igazán a menyasszonyom vagy.

• Úgy megijedtem!

• Most már igyekezzünk haza, édesapádhoz!

• Jó, igyekezzünk!

A leány zavara meg nem múlt el. A csók után különös, bi- zsergető érzés maradt az ajkán.

Hans igyekezett fesztelen társalgással elterelni a figyelmét, de ez már nem ment olyan könnyen.

Hazaérve, Rita beviharzott az apja szobájába, úgyhogy Ried alig bírta követni.

• Papa... jaj, papa... valami rendkívüli történt. A báró úr azt akarja, hogy legyek a felesége. Képzeld, tegeznem kell, meg Hansnak szólítanom, és...

Megakadt. Úgy akarta folytatni, hogy „és meg is csókolt”, de ez sehogy sem jött a nyelvére. Szemlesütve fejezte be:

• És eljegyeztük egymást.

Ezzel átfonta az apja nyakát, és az arcát a mellére hajtotta.

Buchenau pillantása gyermeke feje fölött találkozott a báró­éval. A két férfi egy darabig komolyan és némán nézte egymást, miközben a gróf megnyugtatólag simogatta Rita haját, majd hig­gadtan így szólt:

• Tehát menyasszony lettél, kicsi Ritám. Mostantól Hans Ried védelmez majd. Ennek örülök, mert fiatal, erős, és hűsé­gesen fog vigyázni rád. Ugye szereted őt?

A leány ráemelte tiszta tekintetét.

• Igen, papa, nagyon szeretem. Azt mondta, ha nem akarok feleségül menni hozzá, akkor újra elutazik. Azt pedig mi nem bírnánk ki. Ugye nem engedjük el? De ha én Riedbergbe köl­tözöm... nem leszel nagyon magányos?

• Nem, emiatt ne aggódj! Hiszen naponta láthatlak. Ezenkí­vül a Bibliában is az áll: „az asszony elhagyja apját, anyját, és az urát követi”. Ez így van rendjén. Külön öröm, hogy a lányom mellé még egy kedves fiút is kapok, és te is a közelemben ma­radsz. Megtörténhetett volna, hogy olyan férfi kívánja nőül venni az én Ritámat, aki messzire, nagyon messzire viszi tőlem.

• Jaj, dehogy, mit gondolsz, egy idegennel nem mentem volna el, egyáltalán senki mással, mint Hans von Rieddel, mert ő a legjobb barátom, és a tiéd is, igaz?

A gróf megfogta leánya kezét, és a báróéba tette.

• Igen, gyermekem, ő a te legjobb, leghűségesebb barátod... Isten áldása legyen frigyeteken, szeressétek és becsüljétek egymást!

Elérzékenyülve félrefordult.

Rita nyugtalanul és elfogódottan nézett fel vőlegényére. A szíve riadtan megdobbant.

Akkor Hans kitárta a karját.

• Gyere, Rita!

Erre a leány ifjonti hévvel a keblére vetette magát, s a férfi átölelte őt. Ott pihegett, s hallotta Hans egyenletes és nyugodt szívverését. Ez az egyenletes, nyugodt ritmus rémlett fel em­lékezetében, amikor később visszagondolt erre az órára. Úgy érezte, a báró karjában biztos védelmet talál az élet minden fáj­dalma és boldogtalansága ellen.

VIII.

A következő napok úgy tellek Rita számára, mint valami kü­lönös álom. Nem tudta megmagyarázni, mi megy végbe ben­ne, csak annyit tudott, hogy hirtelen megváltozott az élete. Időnként egyfajta fontosságtudat hatotta át, ilyenkor lassan és ünnepélyesen, emelt fővel lépkedett a kastély termeiben. Az­tán kacagott saját magán és az elképzelésen, hogy ő Hans von Ried menyasszonya, Riedberg leendő úrnője.

Semmihez sem hasonlítható hangulatba került. Olykor ne­vetve, énekelve járt-kelt, majd sokáig ült egy csöndes sarokban, és ábrándozott. Dornemann-né fejcsóválva figyelte. Még sem­mit sem tudott Rita eljegyzéséről. A gróf úgy kívánta, hogy ezt csak akkor hozzák nyilvánosságra, miután Rita visszatért Eckhoff grófnétől. Így a házvezetőnő azt hitte, a leány furcsa viselkedése a küszöbönálló utazással függ össze.

Elégedetten vette tudomásul, hogy a kisasszonyka végre megkapja, ami jár, más rangjabeli hajadonokhoz hasonlóan bevezetik a társaságba, és egy igazi úrihölgy mellett megtanul­ja, ami még hiányzik a neveltetéséből. Az elválástól ugyanúgy félt, ahogy Buchenau gróf, de ezt egyikük sem mutatta.

Hansnak nehéz feladatot jelentett, hogy mindig megtalálja Ritával a megfelelő hangot. Gyakran egész tanácstalanul állt naiv ártatlansága előtt. A leány rettentően igyekezett elnyerni a tetszését, folyton kérdezgette, a feleségeként csinálhatja-e majd ezt vagy azt. Fogalma sem volt egy asszony hitvesi joga­iról, és kötelességeiről, a báró pedig nem érezte hivatottnak magát arra, hogy mindezt megértesse vele.

Az apa még kevésbé. A két férfi mindinkább belátta, hogy ezt a szerepet egy okos és finom érzésű asszonynak kell vállal­nia. Így megegyeztek, hogy már a következő héten Baden-Badenba, Eckhoff grófnéhoz viszik Ritát.

Buchenau tíz év után először szánta el magát, hogy útnak in­duljon, és érintkezésbe lépjen a külvilággal. Maga akarta a grófnéra bízni leányát, miután Hans előzetesen megbeszélte a dolgot a hölggyel.

Amikor tájékoztatták Ritát, hogy egy hét múlva utazik, fé­lig riadtan, félig örvendezve szorította a szívére a kezét.

• Ilyen hamar? - kérdezte halkan, de amint meghallotta, hogy az apja maga kíséri el, felülkerekedett benne az öröm.

Időközben már februárt írtak.

Hans közölte nagynénjével, hogy óriási szívességre kell kérnie, amit személyesen kíván elébe tárni.

Postafordultával azt a választ kapta, hogy minden kívánsá­got teljesít, ami hatalmában áll, hiszen egy életre adósa. Az uno­kaöccse kétségtelenül sok jót tett vele. A grófné tábornok fér­je halála óta szerény özvegyi nyugdíjból tartotta fenn magát, és leánya, aki egy vagyontalan tisztbe szeretett bele, sohasem mehetett volna férjhez, ha Hans nagylelkű pénzajándékkal nem segíti a fiatal párt.

A báró természetesnek érezte, hogy gazdagságából juttasson nekik, mivel a grófnén és leányán kívül nem élt más rokona. Azt az összeget neki nem esett nehezére előteremtenie, ám a höl­gyek szemében ez hatalmas dolognak tűnt, így aztán Hans sokkal nagyobb szívességet is kérhetett volna a visszautasítás veszélye nélkül.

Maria Eckhoff az ablak mellett üldögélt kényelmes kisszalonjában, és kézimunkázott. A lisztes, előkelő és jóságos külsejű hölgy unokaöccsét várta, aki mára jelezte érkezését.

Amikor végre bejelentette magát, az asszony lerakta a hím­zést, és néhány lépési elébe ment. Szívélyesen és örömmel üdvözölte, jóleső érzéssel tekintett végig daliás alakján.

• Csakhogy végre téged is látni, kedves Hans!

A fiatalember udvariasan megcsókolta az ápolt kezet, nagy­nénje pedig hellyel kínálta.

• Olyan rég jártam nálad, nénikém?

Az asszony szinte anyai gyöngédséggel fürkészte a nemes metszésű, napbarnított arcot.

• No, azelőtt tovább is elmaradtál, de akkor az utazásaid mi­att nem jöhettél. Most viszont otthon ülsz, ahonnét vasúton néhány óra alatt idejuthatsz, úgyhogy nem szép tőled ilyen hosszú időre eltűnni.

• Ne korholj, Maria néni, azért mentem Riedbergbe, hogy ki­heverjek valami gyötrelmes emléket.

• Láttam rajtad, hogy nagyon levert vagy, amikor Velen­céből hazatértél, és átutazóban közölted velem, hogy a jövőben a kastélyban maradsz. De nem akartam a bánatod okát fir­tatni.

• Akkor hiába is faggattál volna, nénikém. Most már kérdés nélkül is elmesélek mindent. Hanem előbb mondd csak, mi újság Lottóval?

A grófné arca felragyogott.

• Ő, boldogan él a férjével, hála neked, kedves Hans!

• Ugyan, hagyjuk ezt, Maria néni! - hárította el zavartan a fér­fi. - Szóval boldog? Ennek nagyon örülök. Tehát elégedett tisztfeleség vált belőle?

• Bizony, és az ura a tenyerén hordozza.

• Te pedig nagymama lettél? Ehhez még hallatlanul csinos és fiatal vagy. Egyetlen ősz hajszálad sincs.

• Akad elég, nem is nagyon kell keresni - nevetett az asszony. - Pont ez illik egy rendes nagymamához. Az unokám már hathónapos. Karácsonykor jártam náluk. Lotte egyre unszolt, én meg persze szívesen engedtem a hívásnak. A vejem egy el­bűvölő kisvárosban állomásozik, és örülök, hogy jól megy so­ruk. De most már beszéljünk a te ügyedről!

A fiatalember minden köntörfalazás nélkül közölte jövete­le célját. Először is beszámolt boldogtalan szerelmi kalandjá­ról, azt azonban elhallgatta, hogy a szélhámosnő nem más, mint Buchenau gróf elvált felesége. Ez nem tartozott az ügy­höz, és nem is az ő titka volt.

Ezután tárgyilagosan ismertette a grófékhoz fűződő viszo­nyát és az eljegyzést. Nem rejtette véka alá, hogy választását nem annyira a szíve, mint inkább az esze diktálta, de hangsú­lyozta, hogy gyengéd vonzalmat érez Rita iránt.

A grófné megértően hallgatta. Csak időnként vetett közbe egy-egy szót, rövid kérdést. Kicsit sajnálta, hogy Hans nem tel­jes szívvel bocsátkozott ebbe a kapcsolatba. Mélyen érző asszony volt, aki szereteti férjével mindvégig boldog házasság­ban élt. Mivel unokaöccsét szívből szerette, neki is felhőtlen boldogságot kívánt, de tartózkodott a bírálgatástól, amit haszon­talannak ítélt.

Unokaöccse végül így szólt:

• Nem is hinnéd, nénikém, milyen gyermekien tapasztalat­lan a menyasszonyom, mennyire járatlan a legköznapibb dol­gokban, noha tudományos műveltsége messze meghaladja kortársaiét. Mielőtt nyilvánosságra hozom eljegyzésemet, feltétle­nül fel kell világosítani őt sok mindenről, és azt is elengedhetetlennek tartom, hogy megtanuljon úrihölgyhöz méltóan öltözködni. Sem az apja, sem én nem vagyunk képesek arra, hogy megismertessük mindazzal, amit tudnia kell. Ezért rád gondoltam, Maria néni. Magadhoz vennéd őt egy időre? Vál­lalnád a fáradságot, hogy ezt a fiatal, tapasztalatlan teremtést gondos anya módjára oktasd? Csak egy ilyen nemes gondolko­dású, jóságos és kifinomult asszony erejét nem haladja meg ez a feladat. Rita egyáltalán nem ismeri a szerető anyai gondos­kodás áldásait. Te tapintatosan megtalálnád a módját, hogy a va­ló világhoz szoktasd, mégse sértsd meg az érzékenységét. Ná­lad jobb tanítómestert nem is találhat. Most már mindent tudsz, kedves nénikém, mondd meg tehát, elhozhatom-e hozzád Ri­tát?

• Hozd csak a menyasszonyodat, kedves Hans, és légy nyu­godt, minden rendelkezésemre álló eszközzel azon igyekszem majd, hogy megszolgáljam bizalmadat. Remélem, a te és leen­dő apósod megelégedésére látom el feladatomat. Mivel saját le­ányomat is felneveltem, nem esik nehezemre anyaként irányí­tanom Rita kisasszonyt. Mindenesetre örülök, hogy végre egy­szer kifejezésre juttathatom hálámat. Ne tiltakozz, fel sem tudod mérni, milyen köszönettel tartozom neked. Gyermekem boldogsága is a te érdemed. Amit tehetek a te boldogságod előmozdítására, szíves örömest megteszem.

• Csak várj, Maria néni - nevetett a báró nem olyan könnyű ám elegáns úrinőt faragni az én kis vadócomból. Ne ijedj meg, amikor találkozol vele! Eddig a gróf derék és jóravaló, de elég egyszerű házvezetőnője gondoskodott a ruhatá­ráról. A legfontosabb, hogy először is illően felöltöztesd, ami­ben a pénz nem játszik szerepet. Ritát úgy nevelték, hogy egyáltalán ne törődjék a megjelenésével.

• No, majd kialakul minden, kedves Hans. Hamar meg­szokja, hogy ügyeljen a külsejére. Ez nekünk, nőknek a vérünk­ben van. Számomra élvezet, ha a csúf hernyóból gyönyörű pillangót varázsolhatok. Feladatomnak még ez a legkönnyebb része, kivált, ha a pénz valóban nem számít. Mihelyt Rita kicsit megmelegedett nálam, bevezetem a társaságba. Ha össze­jön más iijú hölgyekkel, sok mindent elleshet tőlük. Kellemes baráti körrel dicsekedhetek, emellett tavasszal és nyáron Baden-Badenban találkozik az egész elegáns világ. Az én irányításom és felügyeletem alatt ez a legjobb iskola a grófkisasszonynak.

• Ez pompás. Ritának némi biztonságra kell szert tennie a társas érintkezésben, mielőtt feleségül veszem, mert az eskü­vőnk után rögtön be kell mutatnom az udvarnál, s ott aztán nincs hiány kritikus szemekben. Jóllehet a jövőben állandó jelleggel Riedbergben tartózkodom, alkalmanként azonban a társaság­ban is mutatkoznom kell ifjú hitvesemmel, s akkor Ritának magabiztosan, fesztelenül kell mozognia. Azt hiszem, az ő fo­gékonysága, tanulékonysága mellett ez rövid idő alatt elérhe­tő. Azt mondtuk neki, hogy hat hónap elegendő a szükséges is­meretek elsajátításához. Amennyiben azonban ez kevésnek bizonyulna, úgy megtoldhatjuk valamennyivel. Miután az otthontól való elszakadást kiheveri, bizonyára hosszabb távon is boldogul.

• Majd én gondoskodom róla, hogy jól érezze magát nálam. Valóban örülök az új arcnak kissé magányos életemben. Igazán hálás feladat megismertetni a világgal egy ilyen fiatal teremtést.

Hans még tisztázott bizonyos részleteket a nagynénjével, majd elköszönt, hogy visszatérjen a szállodájába.

Két nappal később Buchenau gróf Baden-Badenba érkezett Ritával. A báró a pályaudvaron várta őket.

A leány az első utazás élményeitől kissé kábultan szállt le a vonatról, és fellélegezve karolt jegyesébe.

• Jaj, Hans, csak úgy zúg a fejem, azt sem tudom, hova nézzek! Mennyi ember! A vonat meg robogott hegyen-völ­gyön át, minden elsuhant az ablak előtt, jóformán szemügyre sem tudtam venni.

Így csacsogott izgatottan, és szorosan a vőlegényéhez bújt.

• Ennek a kis cserfesnek. egész úton be nem állt a szája - mo­solygott a gróf. - Még szerencse, hogy egyedül ültünk a fülké­ben, különben feltűnést keltett volna ezernyi kérdésével.

A fiatalember egy várakozó taxihoz vezette őket, segédke­zett a beszállásnál, majd velük, szemben maga is beült.

• A nagynéném nagyon örül a jöttödnek, Rita. Megkért, hogy a pályaudvarról azonnal vigyelek hozzá. Egy napra sem kell hotelban megszállnod, minden készen áll a fogadásodra. A nénikém azokat a szobákat szánta neked, amelyekben a leánya lakott az esküvője előtt. Az ablakok nagy kertre nyílnak, hogy gyönyörködhess a zöldben, ha kitavaszodik.

• Úgy félek - szorította Hans kezét a szívére a leány. - Meglátod, mindjárt az elején elkövetek valami ostobaságot.

• Bátorság, Rita, fel a fejjel! Maria néni majd megóv min­den butaságtól. Olyan józan, kiegyensúlyozott természet, hogy egyszerűen átsugárzik a nyugalma másokra is. A jelenlétében magadtól is tudni fogod, mi helyénvaló és mi nem.

• Adja Isten! Dornemami a kezét tördelte, amikor elutaztam. Úgy véli, rettentően szégyellnie kell magát, amiért nem nevelt jobban.

Ried nevetve paskolta meg a kezét, s ettől elszállt a nyugta­lansága. Ezután már vidáman, bámész szemmel nézegetett ki­felé a kocsiablakon. Tulajdonképpen minek is aggódnia? Ha Hans elégedett vele, semmi más nem számít. Márpedig ő elé­gedett, különben nem akarná feleségül venni. A papa pedig azt mondta, hamar belejön a „parádézásba”.

Buchenau eléggé hallgatagon ült az utazás alatt. Hagyta csevegni a fiatal párt, csendesen nézett maga elé. A világ zajgó forgataga, mely elől oly sokáig menekült, mély benyomást tett rá. - Úgy érezte magát, mint aki évekig holtan feküdt egy mély kriptában, és most új életre kelt. Mindenesetre világossá vált szá­mára, hogy nem kívánkozik vissza ebbe a zajos, nyugtalan életbe.

Az autó megállt az épület előtt, amelyben Eckhoff grófné la­kott. A csöndes fekvésű kis villát idős, gyermektelen házaspár birtokolta, s tulajdonosai szívesen adták ki az első emeletet az asszonynak, aki ura halála és leánya férjhezmenetele óta egyedül élt itt. Nem vezetett nagy házat, de fogadónapjain gyakran látogatták. A főidényben sok idegen is megfordult nála, előszeretettel keresték fel, mert tudták, hogy az úri társa­ság krémje találkozik ott. Ez pedig nem keveset jelent egy olyan nemzetközi fürdőhelyen, mint Baden-Baden.

Hansékat a kisszalonban várta. Ezzel a bensőséges gesz­tussal mutatta, hogy a grófkisasszonyt máris lakótársának és le­endő rokonának tekinti. Jóindulatú mosollyal fordult az ifjú hölgy felé, megfogta a kezét, és közelebb vonta magához.

• Isten hozta, kisasszony! Ez hát az én újdonsült véden­cem. Nagyon örülök, hogy újra ilyen fiatal teremtést tudhatok magam mellett.

• Sokat bajlódhat majd velem, grófné.

• Attól nem tartok! Mi ketten jól megértjük majd egymást. Mint jövendő nagynéni, máris élek rokoni jogaimmal, ennek megfelelően mostantól kölcsönösen tegezzük egymást. Ez megkönnyíti az érintkezést, és eltüntet a kapcsolatunkból min­den idegenséget. Ugye egyetértesz, kedves gyermekem?

• Ó, igen, és ha megengeded, Maria néninek hívlak, ahogy Hans. Most már nem félek tőled, olyan jóságos a szemed.

• Eddig talán féltél?

• Egy kicsit, bár Hans rögtön mondta, hogy kedves hölgy vagy. Most már magam is látom.

A háziasszony üdvözölte Rita édesapját.

A lány le sem vette róla a tekintetét, és azt gondolta, hogy soha nem fogja megtanulni ezt a kecsesen méltóságteljes, nyu­godt és előkelő viselkedést.

Buchenau megköszönte a grófnénak, hogy készségesen be­fogadta a leányát. A kedves hölgy elnyerte rokonszenvét, s valamelyest megkönnyebbedett a szíve, hogy éppen nála hagy­hatta Ritát.

Ezután elbúcsúzott, hogy a szállodába hajtasson. A néni észrevétlen intésére Hans is elkísérte. Az asszony egyedül akart maradni Ritával.

Azonnal érezte, hogy a leánynak előbb le kell vetkőznie Félénkségét, hogy sikerrel foghasson hozzá nevelőmunkájához. Rita megjelenését unokaöccse leírásából hozzávetőleg már is­merte, mégis elrettent, hogy milyen előnytelenül fest a szürke utazóruhában.

Ezzel a szörnyű öltözékkel és frizurával önmaga torzképé­vé tették szegény gyermekei, gondolta. Ezeket a varkocsokat mintha drótra tekerték volna. Így nem csoda, hogy Hans nem tudott lángra lobbanni iránta, hiszen az elegáns nőket kedveli. Addig mindenesetre egy lélekkel sem találkozhat, míg tisztességeden ki nem öltözteti, különben csúfolódás céltáblájává válik.

Barátságosan és fesztelenül csevegve, maga mellé ültette a kanapéra, s magában mulatott naiv megjegyzésein.

Miután a leány valamennyire feloldódott, bevezette a lakosz­tályába. Itt persze nem állt annyi hely Rita rendelkezésére, mint amihez a Buchenau-kastélyban szokott. A két szobácska berendezése azonban egyszerűségében is elragadó volt, élénk virágmintás bútorhuzataival és függönyeivel. Afféle igazi leánykuckó. Rita mindent nagyon mutatósnak, bár kissé szű­kösnek talált ebben a számára még idegen bérlakásban, de igyekezett alkalmazkodni, hogy kivívja Hans megelégedését - ez a fél év meg majdcsak elmúlik.

• No, kedves gyermekem, most egy kicsit felfrissítheted magad és átöltözhetsz. A kofferjeid is megérkeztek. Egy óra múlva jön teára az édesapád és Hans, addigra készülj el! Hívom a komornámat, ő majd segít, és kipakolja a holmidat.

• Igen, nénikém, de mindjárt meg is mondhatnád, mit vegyek fel, különben biztos összekeverek valamit.

• Jó, lássuk csak, miféle kincseket rejtenek ezek a ládák! - tréfálkozott az asszony, és csengetett a személyzetnek.

• Nyissa ki a koffereket, Rosa, és mutassa a ruhákat!

A szobalány fürgén és ügyesen munkához látott.

Sok mutatnivalója nem akadt. Dornemann-né eleve csak a „legjobb” darabokat küldte el, mivel tudta, hogy teljesen fel­újítják a kisasszonyka ruhatárát. Az a néhány ruha, ami végül előkerült, nem tűnt túl csábítónak. A grófnő gyors elhatározás­sal egy egyszerű, sötét szövetruhát választott. „Az én Rosám két­szer is meggondolná, hogy ilyet magára vegyen” - gondolta szánakozva.

• Már holnap rendelünk neked néhány új ruhát, gyerme­kem - jelentette ki. - Ma ez is megteszi. Rosa, legyen kéznél a kisasszonynak! Ha elkészültél, gyermekem, gyere át hoz­zám!

Kézcsókra nyújtotta a jobbját, de Ritának sejtelme sem volt, mit akar tőle, úgyhogy katonásan megrázta. A grófné elmoso­lyodott, gyengéden megsimogatta, a leány haját, és biccentve tá­vozott.

Rosa kicsomagolt a bőröndből, és mindent elrakott.

Rita az ablakhoz lépett, és sóhajtva nézett ki a kertbe. Úgy érezte, mintha szorongatnák a falak. Sokat kell még tanulnia, hogy olyan igazi hölggyé váljék, mint ez a barátságos asszony. Összeszorította a fogát. Sikerülnie kell, Hans nem szégyenkez­het miatta.

Rosa megkérdezte, segíthet-e az öltözködésnél.

Rita a takaros, törékeny leányra pillantott, aki jól szabott, fe­kete selyemruhájában, fehér köténykéjében bájosan festett, az­után a tükörbe sandított. Ez a szobalány kétségtelenül elegán­sabb, mint ő maga. Vajon mit szólna az ő esetlen Linája, ha lát­ná?

Ettől a gondolattól felvidult, még el is nevette magát, de aztán észbe kapott, hogy nincs egyedül.

• Legyen szíves! —felelte azzal az emelt főhajtással, amit az imént a grófnétól ellesett.

A szobalány egyszerűen elképesztőnek találta a „tanyasi” grófkisasszony ruhatárát, de készséggel segédkezett, és Rita azonnal érezte, mennyire más ez a kiszolgálás, mint amihez Linálól szokott.

• Megigazíthatom a kisasszony haját?

• Igen, kérem. De fonja be jó szorosan, és tekerje fel ugyan­ilyenre!

Rosa kibontotta a gyönyörű hajkoronát, és szinte véteknek érezte, hogy ilyen barbár módon varkocsba kell szorítania.

• Nem óhajt esetleg más frizurát?

• Nem, nem, csak maradjon olyan, mint volt! - felelte Ri­ta, attól félve, hogy különben kibomlik és összekócolódik.

Még szerencse, hogy Dornemann-né gondoskodott selyem­harisnyáról. Abban legalább senki nem találhatott kivetnivalót.

Rita máris kezdett érdeklődni a külsőségek iránt. Mintha ez itt a levegőben lett volna.

A grófné eközben felhívott néhány divatáruboltot, és külön­féle megrendeléseket adott fel, mert úgy látta, hogy a lehető leg­sürgősebben új ruhákat kell hozatni a gyámolítottjának. Vajon hogy fogadta volna Ritát, ha a fiúöltözékében vagy régi, visel­tes holmijaiban jelenik meg?

Amikor belépett hozzá erősen divatjamúlt szövetruhájában, lehetetlen frizurával, tekintete szánakozva piheni meg rajta, de nem tett rá megjegyzést, barátságosan elbeszélgetett vele. míg az urak meg nem érkeztek.

Rita az apja nyakába ugrott. A legszívesebben rimánkodott volna: „Vigyél vissza Buchenauba, ott az én helyem!” Észre­vette azonban Hans pillantását, s ettől enyhült a lelkére nehe­zedő nyomás. Mellé lépett, s meghitt mozdulattal a tenyerébe csúsztatta a kezét.

A grófné figyelte a kis jelenetet, s tapasztalt szeme azonnal látta, hogy a fiatal teremtés imádattal csügg Hanson.

„Most már legalább tudom, hogy érhetek célt - gondolta. - Hans kedvéért ez a leány mindent megtanul. Sokkal jobban sze­reti, mint amaz őt, csak még nem tudatosodott benne, hogy ez szerelem.”

Az inas - aki a szobalánnyal és a szakácsnéval a grófné személyzetét alkotta - finom mívű, angolos zsúrkocsit gurított be. A háziasszony intett neki, hogy távozhat, s maga töltötte ki a teát.

Rita szinte elandalodva figyelte, ahogy a szép kéz kecsesen foglalatoskodott az uzsonnaasztalon.

Megbeszéltek minden szükséges részletet. A leány meg­kérdezte, nem küldhetnék-e utána a hátasát, mire a grófné úgy vélte, elhelyezhetnék az állatot valamelyik istállóban, amely­ből Baden-Badenban a versenyek miatt elég sok akadt.

Rita örült, mert a vidám lovaglásról nem szívesen mondott le. Miután elfogyasztották a teát, Buchenau az ablakhoz lé­pett, és lenézett a kivilágított utcára. A leánya hozzásimult.

Így hallgattak egy jó darabig, mindketten idegenül ebben a városban, s érezték, mennyire közel állnak egymáshoz, éppen a világtól való elzárkózásuk folytán.

Eckhoff grófné közben halkan így szólt unokaöccséhez:

• Nyugodtan elutazhatsz, és ha elfogadsz egy tanácsot, ne is látogasd Ritát, amíg nálam lakik. Hagyd rám egészen, s majd elégedett leszel velem.

Hans némán kezet csókolt neki.

A két férfi már másnap vonatra szállt. Rita megkönnyezte a búcsúzást. A grófné hagyott neki időt, hogy megnyugodjék, az­után szeretettel a karjába vette.

• Most már ne az elválásra, hanem a viszontlátásra gon­dolj! Majd meglátod, milyen hamar elrepül az idő. Most nem érünk rá búslakodni, mert először is mindjárt itt az egyik divat­cég képviselője, azután pedig rengeteg tennivaló vár ránk.

Csodálatos időszak köszöntött Ritára. Tágra nyílt szemmel nézett új élete elébe.

Néha riadtan a grófné karjába menekült, amikor túl hirtelen szembesült valami újdonsággal, és a tapasztalt asszonynál min­dig megértésre lelt.

Baden-badeni tartózkodása első napjait végtelenbe nyúló ruhapróbák, valamint a különféle divatszalonokkal és varrónők­kel folytatott megbeszélések töltötték ki.

Tetőtől talpig újraöltöztették. Vége-hossza nem volt ámuldozásának, ahogy egyik ruhát a másik után adták rá. Jólesően simított végig kezével a finom kelméken, hát még amikor tes­téhez értek a drága anyagok!

Életében először ismerte meg a jól szabott öltözék kényel­mét.

A grófné szemlátomást először neki engedett választást, s csak akkor avatkozott be, ha feltétlenül szükségesnek bizo­nyult. Bármilyen meglepő, az ifjú hölgy többnyire ösztönösen helyesen döntött. Veleszületett jó ízléssel rendelkezett, s mivel most megtanulta, mennyire fontos, hogy mit vesz fel, nem esett nehezére megtalálni a jó megoldást, ha választás elé állí­tották.

Amíg Buchenauban élt, mindig csak az tűnt fontosnak, hogy kényelmes, tartós holmikat viseljen, amelyek nem korlátoz­zák a mozgásban; most, hogy nap-nap után számtalan elegáns, finoman öltözött dámát láthatott, és összehasonlítási alaphoz ju­tott, maga is észrevette, milyen rútak régi ruhái.

Kezdte érdekelni saját külseje.

A grófné mintegy mellékesen megjegyezte, miszerint Hans Ried nagy súlyt helyez arra, hogy egy hölgy elegánsan, ízlése­sen öltözzék. Máskor kijelentette:

- Egy nőnek egyenesen kötelessége ügyelni arra, hogy mi­nél inkább tessék, s érvényre juttassa a Teremtőtől kapott elő­nyös vonásait.

Rita jól eszébe véste ezt. Azt persze nem tudta, hogy ő is ren­delkezik-e érvényre juttatható előnyös vonásokkal. Hansnak vi­szont lehetőleg tetszeni akart. Hamar rájött, hogy régi gönce­iben nyilván madárijesztőként hatott vőlegénye szemében, aki óhatatlanul összehasonlította az eddig ismert, elegáns dámák­kal.

Hálás szívvel gondolt arra, hogy mennyire szeretheti őt, ha ennek ellenére nőül akarja venni.

Lázas igyekezettel fogott hát neki a tanulásnak, s a legkülönbözőbb dolgok kapcsán mindegyre azt kérdezte Maria nénitől:

• Gondolod, hogy tetszene Hansnak?

A lehető legrövidebb időn belül teljesen kicserélődött a ru­határa. A grófné e tekintetben tökéletes teljhatalmat kapott, tetszése szerint vásárolhatott.

Ritát hidegen hagyták a költségek, mivel sejtelme sem volt a pénzről és annak értékéről. A néni titokban derülve figyelte, milyen naivitást árul el pénzügyekben. Ez természetesen a különféle finom holmik elárusítóinak figyelmét sem kerülte el, s igyekeztek a legdrágább cikkeket elé tenni.

A grófkisasszonynak nemigen jutott ideje, hogy túl sokat töp­rengjen, vagy átadja magát a szeretteitől való elválás fájdalmá­nak. Csak esténként, szobája magányában rohanta meg a hon­vágy. Az első napokban ilyenkor nemegyszer újra felkelt, és megrázó, panaszos hangú levelekét írt az apjának vagy Hansnak, hogy vigyék haza, különben belepusztul a távollétbe. Mihelyt az írás végére ért, valamelyest megnyugodva bújt vissza az ágyba, s tüstént elaludt. Reggelre kelve elolvasta saját sirá­mait, és elszégyellte magát kishitűsége miatt.

Mit szólna ehhez a jóságos Maria néni? Nem hálátlanság így elvágyódnia tőle, mikor annyi szeretettel halmozza el? Nem, ilyen leveleket nem küldözgethet haza! Így aztán sorra el­égette őket, miután segítségükkel levezette kétségbeesését, s vé­gül bátor, józan üzeneteket adott postára az otthoniaknak.

Eckhoff grófné minden hónap második és negyedik szerdá­ján tartott fogadónapot, s mivel kis védence immár közel tizen­négy napja lakott nála, most elérkezett az első ilyen alkalom.

• No, gyermekem - szólt hozzá a reggelinél kedvesen az asszony -, ma először mutatkozhatsz be a vendégeimnek.

• Jaj, Maria néni - sóhajtotta a leány - biztos butaságot butaságra halmozok majd.

A grófné sem volt éppen meggyőződve ennek az ellenkező­jéről, de nem mutatta aggályait.

• Ugyan, dehogy halmozol. Okosan nyitva tartod a szemed, és ahhoz igazodsz, amit mondtam neked. Hamar kitapasztalod majd, mit szabad és mit nem. Egyelőre csupán az ismerőseim szűk körével érintkezel, a zömükkel majd csak nyáron, s addig kellő magabiztosságra teszel szert. Figyeld a többi hölgyet, és gyorsan rájössz, hogyan viselkedj. Meglátod, nem lesz semmi baj.

• De ha csalódást okozok, ha butának és ügyetlennek mu­tatkozom, akkor nagyon megharagszol majd?

A grófné nevetett, és magához vonta a leányt. Egyre jobban a szívébe zárta kis tanítványát. Minél inkább felismerte külső­belső értékeit, annál nagyobb sajnálatot érzett iránta, amiért Hans nem szereti annyira, mint megérdemelné. Lassan a rög­eszméjévé vált, hogy unokaöccse szívét teljesen Rita felé for­dítsa, s a fiatalok megtalálják egymással a boldogságot. Min­den tőle telhetőt elkövetett hát, hogy Rita külsejét kívánatos­sá varázsolja.

• Egész biztos nem fogok haragudni - nyugtatgatta véden­cét még akkor sem, ha tényleg megtörténik, amitől félsz, és bután viselkedsz. De ne szorongj semmitől, és ne képzelj be ma­gadnak mindenfélét, mert az csak aláássa az önbizalmadat! Most pedig mindjárt jelmezes főpróbát tartunk, azaz megnéz­zük, hogy minden megrendelt holmi kifogástalanul áll-e rajtad.

Felálltak az asztaltól, és a grófné csengetett az inasnak, hogy leszedheti az edényt.

Miután ismét magukra maradtak, az asszony sokáig für­készte Ritát, majd magához intette.

• Ülj csak ide, és maradj egy kicsit nyugton!

A leány szót fogadott.

• Mit akarsz csinálni velem, Maria néni?

• Kibontom a hajad, és megnézem, nem lehetne-e csinosabban elrendezni.

• Jaj ne, csak így marad meg, különben összekócolódik.

• Ez tévedés, gyermekem - szedegette ki sorra a hajtűket a grófné, és nekilátott, hogy, kibontsa a fonatokat. - A haj erős, sokféleképp fel lehet tűzni, hogy tartson. Rosa ért is hozzá. Mi­csoda pazarlóan dús hajtömeg rejtőzik ezekben a szoros cop­fokban! Te nem is tudod, hogy a Jóisten a nő díszéül teremtet­te a haját. A tiéd pedig különlegesen sűrű, de ki hinné, ha ezekre a varkocsokra néz?

Rita elpirult, eszébe jutott, hogy a balesete után, a várrom­nál Hans a sapkáját kérte jutalmul a segítségéért, hogy az ne ta­karja el a haját.

• Tényleg olyan szép a hajam?

• Sohasem láttam szebbet! Gyönyörű ez a telt, meleg aranyszín, de a te merev copfjaidban éppúgy nem tud érvényesülni, mint a selymessége, dússága. Vétek lenne, ha tovább hagyná­lak így szaladgálni. Gyere, menjünk át a szobádba! Rosa pró­baképp máris átfésüli a hajadat, azután megnézzük az új ruhá­kat.

Behívta a szobalányt, aki látható élvezettel fogott munkához. Mindig is sajnálta ugyanis, hogy a grófkisasszony olyan „bor­zalmas” frizurát hord.

A grófné Ritával szemben foglalt helyet, onnan vezényelte a fodrász-hadművelelet.

• Semmi hajköltemény, Rosa! A kisasszony haja túl szép és sűrű, semhogy illene hozzá a művészieskedés. Elöl hagyjon egy kis frufrut, a többit középen válassza el, és fogja két laza fonat­ba, hogy dús tömege jól érvényre jusson! Úgy jó lesz. Most tűz­ze fel egy nagy koszorúba!

Rosa buzgón és ügyesen hajtotta végre az utasításokat. Szemlátomást örömét lelte abban, hogy a grófkisasszonyt „frizírozhatja”. Eckhoffné egyébként gondos válogatás után már felvett Rita számára egy saját komornát, akinek másnap kellett munkába állnia.

Hamar elkészült a remekmű.

Rita álmélkodva tekintette meg a tükörben. Milyen különös változást eredményezett a csinos, laza frizura! Nevetve néze­gette magát minden oldalról. A márciusi nap aranyfénybe von­ta tincseit.

• Így már egész dámásan festek, nem úgy, mint valami fa­lusi liba.

• Elégedett vagy?

A leány bólintott, majd hevesen ide-oda mozgatta a fejét.

• Nahát, nem is bomlik ki. Lina mindig annyit kínlódott vele, Rosa meg könnyedén feltűzte. Maga nagyon ügyes, Rosa. S milyen könnyűnek tűnik így a hajam, egyáltalán nem húzza a fejbőrömet.

A grófné elégedetten nézett össze szobalányával.

Ahogy Rita sebtében felpróbálta az új ruhákat, mintha egy­szerre büszke hattyú vált volna a rút kiskacsából.

Elsőként egy elegáns, franciás kosztüm került sorra. A se­lyemanyag kifogástalanul simult a bájos ifjú alakra.

A nagynéni most hökkent meg igazán Rita csodás átalaku­lásán. A leány is örvendezve figyelte az előkelő, kecses dámát, aki a tükörből nézett vissza rá. Rosa sikkes kis bársonykalapot illesztett aranybarna hajára, majd fehér csipkekendőt tűzött a kabát hajtókájára, végül cobolystólát borított a vállára.

• A grófné felszólította, hogy tegyen néhány lépést, forduljon jobbra és balra, s igen elégedetten nyugtázta az eredményt. Az első kosztüm fényesen kiállta a próbát.

Rita annak örült a leginkább, hogy öltözéke egyáltalán nem gátolta a mozgásban, s járás közben a selyem halkan, fino­man suhogott.

A hiúság, mely ott bujkál minden emberben, már megjelent a tekintetében.

Ezután egy elragadó, halványkék selyem-zsorzsett ruha kö­vetkezett. Ezt dús csipke díszítette, ujját és vállrészét viaszgyön­gyökkel hímezték. A leány formás, fehér alkarját szabadon hagyta, ahogy a nyakát is. Az égszínkék csodálatosan egészí­tette ki az aranybarna hajkoronát. Rita szinte hátrahőkölt az el­bűvölő képtől. Ilyen pompás ruhát még sohasem látott. Sokkal inkább a ruhának, semmint saját szépségének örült, le sem akarta vetni. Lelkendezve perdült meg a tengelye körül, kecse­sen hajladozott ide-oda, hogy az anyag lágy eséséi csodál­hassa.

Vajon ennyi báj hidegen hagyná-e Hansot, ha most láthatná menyasszonyát? Ezen tűnődött a grófné, maga is elámulva.

A kék ruhát finom eperszínű váltotta fel habos muszlinból. A drága kelmén fekete selyemmel készült a darázsfészeknek ne­vezett ráncolás, s a rácsos minta kis rombuszaiban egy-egy apró, fekete üveggomb csillogott. A széles, pliszírozott, feke­te selyemöv majdnem a mell magasságáig felért. Az alkart és a nyakat ez a ruha is szabadon hagyta.

Rita kedvtelve nézegette a pliszírozott alj apró hajtásait, amelyek minden mozdulatára szétnyíltak, mégis mindig vissza­simultak a helyükre.

Most egy drága, hófehér estélyi ruhát próbált fel. Ez lágy se­lyem alsóruhából és fölötte gazdagon hímzett tüllből állt, ame­lyet térdmagasságban gyöngyrojt szegélyezett. Az alsóruha szélét, mély mértéktartó uszályban végződött, keskeny coboly­csíkkal szegték körül.

Rita még nem viselt uszályos ruhát. Eleinte nem is mert megmozdulni benne.

• Meglátod, Maria néni, az uszály a lábamra fog csavarod­ni, akár a béklyó, és az első lépésnél elvágódom. Még sosem hordtam ilyen hosszú ruhát - sopánkodott, és szinte lecövekelt.

A grófné azonban megmutatta neki, hogyan lépjen, miként mozogjon az uszállyal. Rita figyelmesen megnézett mindent, azután megpróbálta utánozni a látottakat.

Egész jól ment. Már Rita számára sem tűnt olyan remény­telennek a dolog. Nekibátorodott, mind gyorsabban és gyorsab­ban forgolódott, végül szabályszerűen táncra perdült, keringőütemben libegett a szobában.

• Hát te meg hol tanultál láncolni? - lepődött meg a grófné.

• Ó, csak Linától, ő csudára tudja a módját.

• No, úgy látszik, ez a te Linád csakugyan ért ehhez. Majd veszel néhány házileckét egy rátermett táncmestertől is, aki egykettőre tökéletes táncost farag belőled,

• Az biztos nem okoz nehézséget, a lábam tényleg fürge! - nevetett Rita.

• No látod, már egyre kevesebb dolgot kell megtanítanom neked. De most már folytassuk, Rosa!

Világosszürke látogatóruha következeit, majd egy színház­ba való, végül egy szürkével melírozott, angol puplinból készült, könnyű kabátka. Néhány kabátot és kalapot is felpróbáltak, utoljára egy elragadó, borvörös háziruha maradt. Ezt Ritának rögtön magán is kellett tartania. Ekképpen teljesen átváltozva, Maria néni karján hagyta el a szobát.

• A mai fogadónapra az eperszínű, darázsfészkes ruhát veszed fel - jelentette ki a grófné, miután ismét letelepedtek a kis- szalonban.

• Ahogy akarod, Maria néni.

• Csak kezdetben kell az elképzeléseimhez igazodnod, ké­sőbb ezen a téren is önállóságra szoksz majd.

Ezután elbeszélgettek a várható társaságról, Eckhoffné me­sélt a baden-badeni főszezonról, a nyári lóversenyekről s a tarka forgatagról, mely a nevezetes Badeni Hét idején uralko­dik, amikor valamennyi szálloda zsúfolásig megtelik, és az elegáns világ itt gyűlik össze.

Ezekről Rita korábban már Hanstól is hallott. Most alig vár­ta, hogy maga is megtapasztalja mindezt.

A leginkább mégis az izgatta, hogyan sikerül Maria néni mai fogadónapja.

Mivel a nap csábítóan sütött, ebéd után a grófné nyitott ko­csiban kihajtatott Ritával. Saját kocsival nem rendelkezett, de telefonon bármikor hívhatott bérkocsit. Így tett ma is.

Rita az elegáns kosztümöt vette fel a cobolystólával. Elbűvölően festett Eckhoffné mellett a konflison. Útközben a gróf­né számos ismerősével találkoztak, akik többé-kevésbé kíván­csi, pillantásokat vetettek az ifjú hölgyre, és látható érdeklődés­sel üdvözölték őket.

• A fogadónapomra ma sokan eljönnek - vélte mosolyog­va az asszony. Jó emberismerő lévén tudta, mekkora hajtóerő a kíváncsiság.

IX.

A fogadónapra elsőként Rottheim kegyelmes asszony, egy ki­érdemesült államférfi özvegye érkezett, aki idős korára szintén Baden-Badenban telepedett le. Mindig és mindenütt ott volt, ha „történt valami”, de korántsem mindig embertársai örömére. Rosszindulatú pletykafészek hírében állt, s általában csak azért tűrték el, mert tartottak tőle. Kielégíthetetlen kíváncsiság jel­lemezte a jó kegyelmes asszonyt, s alig várta, hogy megtudhas­sa, ki az az ifjú hölgy, akit ma a grófnéval a kocsiban látott. Így tehát elsőként toppant be Eckhoffné fogadószobájába. Talpig nehéz selyemben suhogott be, a művésziesen fejére tornyo­zott vendéghaj ősz fürtjei természetellenes bőségben övezték feltűnően piros, csontos arcát, mely különös ellentétben állt alacsony, telt alakjával. Petyhüdt, kicsi kezét gazdagon - túl­ságosan is gazdagon - felékszerezte, s a krémszínű tüllel sze­gett ruhakivágásban briliánsokkal kirakott, hatalmas medál himbálózott vastag aranyláncon.

Mindent egybevéve nem keltett valami kifinomult benyo­mást. Kissé kifulladva sietett a grófnéhoz, aki fekete csipkeru­hájában igen előkelően és csinosan festett.

• Á, kedves grófné, hogy van? Látom, elsőnek jöttém, na nem tesz semmit, valakinek meg kell nyitnia a sort. Ki ült ma ön mellett a kocsiban? - tudakolta fülsértő harsánysággal.

Vendéglátóját azonban semmi sem zökkentette ki nyugalmá­ból.

- Buchenau grófkisasszony, kegyelmes asszony.

• Buchcnau, Buchenau... - omlott egy puha fotelba Rottheimné. - Várjon csak, kedvesem, hadd gondolkozzam!

Őkegyelmessége fejben tartotta az egész gothai almana­chot, s rövid töprengés után meg is találta benne, amit keresett.

• Persze, persze, a Buchenau birodalmi grófok. Régi nem­zetség, de már csak két tagja él. Lothar Buchenau egy Stettenheim grófkisasszonyt vett nőül, aki elég fiatalon elhunyt, és …

• Pontosan úgy van, kegyelmes asszony - vágott közbe si­etve a grófné, mielőtt a vendég tovább kutat gondolataiban, s eszébe jut a gróf balszerencsés második házassága is, amelyet aztán kikürtöl. - Rita kisasszony az egyetlen gyermeke.

• Hm! Tehát ragyogó parti! A Buchenauk igen tehetősek, ha nem tévedek.

• Valóban nem szűkölködnek - felelte mosolyogva a gróf­né. Tudta, hogy Rottheim kegyelmes asszony szívesen kiháza­sítaná eladósodott unokaöccse valamelyikét.

• Na és mondja, hogy került önhöz a grófkisasszony? - faggatózott tovább a kíváncsi kegyelmes asszony.

• Rita kisasszony a Buchenau-kastély vidéki magányában nőtt fel, mivel édesapja betegeskedik, igen visszavonultan él. Legfőbb ideje bevezetni a társaságba, s én vállaltam ezt a fel­adatot - tájékoztatta az általa helyesnek tartott mértékben a grófné.

• Ó, ez igazán érdekes! De mégis, miért épp önnek jutott ez a hivatal? - kíváncsiskodott lankadatlanul Rottheimné.

Nem vették észre, hogy ebben a pillanatban a szomszéd szoba nyitott ajtajában megjelent Rita. A kegyelmes asszony ri­kácsoló hangjától megrettenve azonban visszalépett, s egy ka­rosszékben ülve várt Maria néni hívására. így akaratlan fülta­nújává vált az alábbi párbeszédnek:

• Hogy miért épp nekem? Nagyon egyszerű. Az unoka­öcsém, Ried báró Buchenau gróf birtokszomszédja, s igen jó barátságban áll vele. Ő kért meg, hogy egy időre vegyem pártfo­gásomba a grófkisasszonyt.

• Vagy úgy! A riedbergi Hans von Ried, a világjáró? Most épp merre bujkál? Rég nem láttam önnél. Netán újabb föld körüli útra indult?

• Nem, már csaknem egy éve a Riedberg-kastélyban él.

• Nocsak, szóval végre megállapodik? Már meg is házaso­dott?

• Nem, még nem.

• Még nem? Hiszen tavaly télen, amikor St. Moritzban üdültem, javában arra készült, hogy eljegyzi magát. Bár pont aznap hagyta el a várost, amikor két unokaöcsémmel odaérkez­tem, de hallottuk, hogy komolyan és sikerrel udvarol egy szép fiatal özvegynek. Azt rebesgették, hogy őrülten beleszeretett, s csak azért szállt vonatra, hogy imádottját kövesse és felesé­gül vegye. Állítólag egészen eszét vette a szenvedély.

• Sok minden kering közszájon, amire nem érdemes odafi­gyelni. Tudjuk, hogy támad a semmiből is efféle szóbeszéd.

• Nem, nem, ez nemcsak holmi pletyka. Megbízható forrás­ból tudom. A bárót egyik barátja vissza akarta tartani St. Mo­ritzban, miután a hölgy elutazott, de sikertelenül.

• Nos, mégis azt hiszem, ezt mi sem cáfolja jobban, mint hogy az unokaöcsém azt a hölgyet azóta sem vette nőül, s nem is jegyezte el - igyekezett lezárni a kérdést a grófné.

A kegyelmes asszony azonban nem tágított.

• Ugyan - nevetett fel kellemetlenül sivító hangon nem lehet kétséges, hogy teljesen belehabarodott. Egész St. Moritzot lázba hozta, hogy árnyékként követi mindenhová, pedig más­kor rendkívül tartózkodóan viselkedett a hölgyekkel. Hogy nem jegyezte el, az nem bizonyít semmit. Talán kosarat kapott. A hölgy állítólag menekülésszerűen távozott.

A grófné legszívesebben azzal hallgattatta volna el a plety­kaéhes kegyelmes asszonyt, hogy az unokaöccse Buchenau grófkisasszony vőlegénye. Ez az eljegyzés azonban még nem tartozott a nyilvánosságra, így nem szólhatott róla. Beérte te­hát ennyivel:

- Nemigen lett semmi a dologból, különben tudnék róla.

Őkegyelmessége ismét akkorái visított, hogy Rita majdnem leesett a székről.

• Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. De úgy tűnik, fe­szélyezi a téma, úgyhogy ne feszegessük! A védencéhez vissza­térve: őt is láthatjuk ma?

A kérdés hallatán Rita felugrott, és kiszaladt a szobából, ahol addig várakozott. Úgy érezte, képtelen ez elé á kellemet­len hangú, bántó nevetésű, idegen asszony elé állni.

Dobogó szívvel menekült a szobájába, s az ablakhoz húzód­va, riadtan elkerekedett szemmel nézett maga elé. Mindabból, amit hallott, csak az maradt meg benne, hogy Hans Ried telje­sen belehabarodott egy szép fiatal özvegybe. Tapasztalatlansá­gában nem értette, mi rejlik e szavak mögött, de a szívébe martak, mint valami gonosz hír, amely ellen nem tud védekez­ni. Hirtelen fájdalmas érzés rohanta meg, mintha valami ked­veset és szépet veszített volna el.

Egyre azon tanakodott, mit is jelenthet, ha egy férfi „bele­habarodik” valakibe. Ez a szó feldúlta nyugalmát, lelki béké­jét, és töprengésre késztette.

Vajon milyen az, ha az ember őrülten szerelmes? A báró el akarta venni azt a szép hölgyet, csak kosarat kapott? Most pe­dig ő menjen feleségül hozzá?

Valami homályos képzettársítás révén arra az órára gon­dolt, amelyben Hans eljegyezte őt, és a férfi szíve olyan nyu­godtan, egyenletesen dobogott. Ez az emlék fájdalmat ébresz­tett benne, melynek nem tudott nevel adni.

Borzongás futott át rajta. El akarta hessenteni ezt a gondo­latot. Ó, bárcsak egyedül lenne most Maria néni, hogy odame­hetne hozzá, és megkérdezhetné...

De voltaképpen mit kérdezne tőle? Hogy Hans tényleg őrül­ten beleszeretett-e egy másik nőbe? Nem - ez a kérdés soha nem hagyná el az ajkát. Többé gondolni sem akart rá, el akarta fe­lejteni, amit az az undok kegyelmes asszony mondott. Hiszen Maria néni is nyugodtan hallgatta. Igen, neki is nyugodtan túl kell tennie magát rajta, és el kell felejtenie mindent.

Az ilyesmi azonban többnyire nem akarat kérdése. A gondolatok hajlamosak önállósítani magukat.

• A grófné kéreti a kisasszonyt, hogy legyen szíves átfárad­ni a fogadószobába - jelentette ebben a pillanatban Rosa.

Rita sóhajtva megtörölgette a szemét.

• Így mehetek, Rosa? - kérdezte sietve, és kutató pillantást vetett a tükörbe.

• Igenis, kisasszony - pukedlizett a szobalány -, egész nyu­godtan.

Szorongva követte a nagyszalonba, ahol Maria nénit még mindig csak Rottheim kegyelmes asszonnyal kettesben találta.

A grófné bemutatta, ő pedig zavartan hajtotta meg magát az éltes hölgy leplezetlenül mustrálgató tekintete előtt.

• Örvendek, hogy megismerhetem - nyújtotta kézcsókra kövér jobbját őkegyelmessége.

Rita összerezzent. Tudta, ez az érdes hang mindig egy fáj­dalmas órára fogja emlékeztetni. Ugyanakkor borzadt a gyé­mántgyűrűkkel telirakott virsliujjaktól is, és ösztönösen a há­ta mögé kapta a kezét, mintha félne attól, hogy meg kell érin­tenie. Azonnal érezte, hogy soha nem fogja szívelni ezt a kellemetlen, idős dámát.

Maria néni lopva jelt adott, hogy miféle üdvözlés jár a ven­dégnek.

Erre ismét előkerült a kicsi, finom leánykéz, és Rita ellen­szenvét palástolva megfogta a feléje nyújtott jobbot, de arra már nem tudta rászánni magát, hogy az ajkához emelje. Sietve is­mét elengedte, és kezét ruhája ráncaiba rejtette.

• Kérem, legyen elnéző az én tapasztalatlan kis védencem­mel! - mentegette a grófné.

A kegyelmes asszony már készenlétben tartott egy zord pil­lantást, de az engesztelő szavakra megenyhült. Meg aztán az unokaöccseire is gondolt. Hiszen nem csúnya a kicsike - és dús­gazdag! Egyébként is láthatóan csak tudatlanságból mulasztot­ta cl a köteles tiszteletadást. Úgy határozott tehát, hogy nagy­lelkűen megbocsát, s már épp bizalmaskodva meg akarta pas- kolni Rita arcocskáját, amikor szerencsére újabb vendégek léplek be, és elvonták figyelmét áldozatáról.

Az újonnan érkezetteknek is bemutatták Ritát, aki most már nem követett el több hibát. Csak amikor egy idő múlva Rottheimné odalépett hozzá, hogy bizalmas társalgást kezdeményez­zen - nevezetesen az unokaöccseiről akart mesélni neki -, akkor mentette ki magát dadogva, és elmenekült.

A grófné ezt a csorbát is kiköszörülte, mosolyogva biztosí­totta az idős hölgyet, hogy Rita még nem szokott hozzá az ilyen tiszteletre méltó személyekkel való érintkezéshez, ezért ilyen félszeg.

Rottheimné ezúttal is méltóztatott szemet hunyni.

Egyébiránt a grófné igazán elégedett lehetett Ritával. A le­ány remekül viselkedett, ha kezdetben kissé félénken is. Eckhoffnénak feltűnt, hogy sápadtabb a szokottnál, s aranybarna szeme, időnként fájdalmasan tekint maga elé.

Rita csak azután derült fel, hogy megismerte a két Lindau bá­rókisasszonyt - a nagyhercegi főistállómester szőke, piros­pozsgás, életvidám és körülbelül vele egyidős ikerleányait va­lamint még néhány ifjú hölgyet. A grófné már a bemutatáskor megemlítette, hogy Rita merész lovas, és szívesen kilovagol­na velük, ha az idő is engedi. Így hamar akadt érintkezési pont a Lindau nővérekkel. Egyre több vendég érkezett, köztük idő­sebb és fiatalabb urak is, akik általában az elragadtatás hang­ján szóltak a grófkisasszonykáról. Naivitása, mellyel a fiatal­emberek bókjait fogadta, nevetést váltott ki, s ő velük nevetett.

A grófné elégedetten hallotta kicsendülni gyöngyöző kaca­ját a vidám sarokból, ahol a fiatalok összegyűltek. Rita jelen­léte felpezsdítette a kis társaságot.

Ha valamit elvétett, kedvesen kérte, hogy okosítsák ki. s mindenki sietett felvilágosítani a bájos vidéki hajadont, aki társaságbeli járatlanságát oly őszintén és nyíltan megvallotta.

• Alapítsunk tanegyletet a képzésére! - indítványozta Hilde baronesz, az ikrek egyike. Javaslatát közfelkiáltással elfogad­ták.

Rottheim kegyelmes asszony bosszankodott, hogy Ritát máris körüldongják a fiatalemberek. Így hamar kifogják az aranyhalat, füstölgött magában, mivel szerette volna unokaöccseinek fenntartani a becses zsákmányt, akiket azonban csak nyárra várt Baden-Badenba.

Elszántan a vidám csoporthoz törtetett, és Rita mellé teleped­ve, harsányan magyarázni kezdett neki.

Az arcokról tüstént lehervadt a mosoly. A fiatalok elkámpicsorodva némultak el, majd akadozva, feszélyezetten indult újra á társalgás. Rita szinte megkövülten ült az idős hölgy mel­lett, s könyörgő pillantást vetett Maria néni felé.

A grófnénak azonnal feltűnt, hogy elcsendesedtek, s amikor észrevette a leány tekintetét, megsajnálta, és cselekvésbe len­dült.

• A kegyelmes asszony köztudottan csipkeszakértő. A szü­leim hagyatékából előkerült egy régi láda, amelyben csipkék­re bukkantam, s nem tudom, értékesek-e. Nem tekintené meg őket? - kérdezte nyájasan, miközben cinkos mosolya a fiatal ar­cokra villant.

Mindenki ismerte Rottheimné gyengéjét, amennyiben elő­szeretettel adta ki magát a régi csipkék avatott tórájának. Gyak­ran ki is használták ezt, hogy egy időre ártalmatlanná tegyék. A grófné egy pillanatig sem hitte, hogy az említett darabok kü­lönösebb értékkel bírnak, de egy órácskára alkalmas elfoglalt­ságot nyújthattak az idős hölgy számára, aki ilyen alkalmakkor lornyonját szeméhez emelve, fontoskodó tekintettel ült le egy félreeső szobában, s többnyire tökéletesen téves „szakvéle­ményt” adott a megszemlélt holmiról. Ebből a célból mindenütt tartottak egy halom régi, elhasznált csipkéi.

A cselfogás most is bevált. Őkegyelmessége saját fontossá­ga tudatában azonnal felemelkedett, és átvonult a háziasszonnyal a szomszédos helyiségbe.

A fiatalok elfojtott kuncogással néztek utánuk, s újra felélén­kült a terefere. Az egyik fiatalember ártatlan arccal fordult a las­san isméi magára találó Ritához:

• Kegyednek hogy tetszik Rottheim kegyelmes asszony?

Mindenki hegyezte a fülét.

• Undok vénség! - felelte mély meggyőződéssel a leány.

Szavait felcsattanó nevetés fogadta, mindenki el volt ra­gadtatva, hogy amit eddig csak magukban gondoltak, azt a kis vidéki leányzó kerek perec kimondta.

Megnyilatkozása városszerte szóbeszéd tárgya lett, s Rottheimné egész ismeretségi körében futótűzként terjedt. Sajnos néhány hét múlva valamilyen úton-módon az érintettnek is fü­lébe jutott, és az idős hölgy Rita esküdt ellenségévé vált. Nyom­ban törölte a leányt az örökösnők listájáról, akiket unokaöccsei számára kiszemelt, s attól fogva a legutálatosabb, legagyafúrtabb megjegyzéseket tette vele kapcsolatban, amelyeket Rita szerencsére többnyire nem értett. Csak annyit érzékelt, hogy a kegyelmes asszony többé nem nyújtja kézcsókra a jobbját. Ezt cseppet sem bánta, mert Maria néni még az első fogadónap után a lelkére kötötte, hogy az ilyen udvariasságokat sohase mulassza el.

Mindent egybevéve a grófkisasszony jelesre vizsgázott a nevezetes napon.

Azon az estén a szokatlan társaságtól felajzottan, mégis, ki­merülten tért ágyba. Örömmel gondolt arra, hogy összebarát­kozott a két Lindau lánnyal, akikkel sokat járhat lovagolni.

Félálomban azonban újra hallotta a bántó hangot, amint arról beszél, hogy Hans valakibe „őrülten beleszeretett”.

Megborzongott, de már nem ébredt fel. Álmában ismét megjelent Rottheim kegyelmes asszony. Feléje nyúlkált két undorító, hájas kezével, egyre közelebb és közelebb nyomult. A kezek nőttön-nőttek, különös, szürkés színt öltöttek, s ahogy ökölbe szorultak, már jókora termésköveknek látszottak. Vé­gül a hatalmas, szürke tömeg rázuhant és fojtogatta.

• Hans, segíts, rám dől a fal! - szakadt fel kebléből a kiáltás, és akkor Hans Ried hajolt fölé, erős karjába emelte, és el­vitte. Ő megkönnyebbülten hozzásimult, hallotta nyugodt, egyenletes szívdobbanásait.,

Ezzel eltűnt az álom, s ő nyugodtan aludt reggelig.

X.

Hónapok teltek el Rita Baden-Badenba érkezése óta. A tavasz folyamán mind több idegen jelent meg. A korzón és a fürdő- parkban hullámzott a tömeg. A szállodák valóban zsúfolásig, megteltek. Látszott, hogy az előkelő közönség számára a pénz nem játszik szerepet. Az egész nemzetközi aranyifjúság kép­viseltette magát, köztük amerikai dollármilliomosok, akik két kézzel szórták a pénzt.

Még tovább romlott a helyzet, amikor elközelgett a hírneves Badeni Hét, s a lóversenyrajongók tódultak az iffezheimi pá­lyára.

Rita ifjonti rugalmasságával és egészséges idegrendszerével meglepően gyorsan hozzászokott a nyüzsgő társasági élethez. Már nem is emlékeztetett a kis vidéki leányzóra, aki február­ban az isten háta mögül ideérkezett. Maga választotta, elegáns és ízléses ruhákat viselt, méghozzá éppolyan magától értetődő kecsességgel, mint bármely más előkelő hölgy.

Mindeközben - hála a grófné megértő és körültekintő irányí­tásának - mit sem veszített természetességéből és hamvas bá­jából.

Rita grófkisasszony hamarosan közkedvelt és szívesen látott vendéggé vált a grófné ismeretségi körében. Úgy keresték tár­saságát, mint az ifjító csodaforrást, melynek vizétől felüdül az ember, derültek találó és kendőzetlen megjegyzésein.

Hazudni szerencsére még nem tanult meg.

Csak egyetlen ellenséget szerzett - Rottheim kegyelmes asszonyt, aki mindazonáltal még egyszer megizzasztotta, ami­kor megérkeztek látogatóba az unokaöccsei. Erőt véve magán és sértett dühén, bemutatta a fiatalurakat Ritának, és észreve­hetően igyekezett támogatást nyújtani, hogy azok elszántan csapják a szelet az ifjú hölgynek.

Ritát azonban minden ilyen irányú fáradozás hidegen hagyta, amint azt már más úriemberek is tapasztalhatták. A két unokaöccsöt meg végképp nem olyan anyagból gyúrták, hogy érdek­lődését felkelthették volna, s közeledésüket ugyanazzal a könnyed ártatlansággal hárította el, mint bárki másét - csak ta­lán kevésbé kedvesen.

Így a két lovag dolgavégezetlenül kényszerült hazautazni, amit a kegyelmes asszony még kevésbé felejtett el a leány­nak, mint az „undok vénséget”. Tény, hogy kölcsönös ellen­szenv alakult ki kettejük közölt.

A két Lindau bárókisasszonnyal viszont bensőséges barát­ságot kötött Rita. Az ikrek a szívükbe zárták, és pártfogásuk­ba vették, pedig maguk is épphogy eladósorba kerültek. Jaj volt annak, aki túl közel merészkedett hozzá.

A lelkesen űzött lósport újabb erős szállal kötötte őket egy­máshoz. Többnyire a báróné és egy istállómester kísérte az if­jú hölgyeket, de időnként maga Lindau báró is velük tartott. Kis­asszonyt első osztályú telivérként csodálták.

A kél baronesz is nemes paripák nyergében ült, ami Lindau bárónál magától értetődött. A markáns arcú, tekintélyt paran­csoló külsejű férfiú és a három fiatal, csinos hölgylovas a für­dőhely legérdekesebb, egyéniségei közé tartozott. Minden újon­nan érkező figyelmét felkeltette ez a lovastársaság.

A Badeni Hétre a világ minden tájáról összesereglett neves versenyzők is csodálattal adóztak a három bátor ifjú hölgy­nek. Rita immár magabiztosan ült a női nyeregben, és kifogás­talanul szabott lovaglóruhájában elbűvölően festett.

Gyakran egész csapat szegődött a nyomukba, mikor kilova­goltak. Mindenki a társaságukat kereste. A leginkább Ritát udvarolták körül. Nemcsak gazdag örökösnői mivolta miatt, ha­nem azért is, mert szemrevalónak és kecsesnek találták. Nap­sugárszeme, gyönyörű, aranyfényű haja, amely most zavarta­lanul érvényesült, sokakat megigézett.

Ő azonban nem törődött a hódolókkal. Minden úriemberrel egyaránt barátságosan és illedelmesen viselkedett, de egyiket sem ajándékozta meg egy fokkal melegebb pillantással. Számá­ra csak egy férfi létezett, aki a szívét megdobogtatta - Hans von Ried.

Már nem az a tudatlan gyermek volt, aki azelőtt. Környeze­tében sok minden gondolkodásra késztette. Alkalomadtán a jelenlétében is szót ejtettek gáláns kalandokról, gyöngéd kap­csolatokról. A víg kedélyű bárókisasszonyok élcelődtek egyik­-másik párocskán, és Rita figyelmét is felhívták rájuk. Egy ízben Herta, a fiatalabbik elmesélte, hogy egy közös ismerősük „őrülten szerelmes” egy klasszikus szépségként általánosan csodált ifjú hölgybe.

Rita fülét megütötték a már Rottheim kegyelmes asszony­tól is hallott szavak. Hans von Ried és a „szép fiatal özvegy”! Elszorult szívvel, halkan kérdezte:

• Tulajdonképpen mit jelent az, ha egy férfi „őrülten” sze­relmes?

• Jaj, te kis buta! - nevetett Herta. - Hát nem tudod?

• Nem.

• Persze, te nem jártál intézetbe. Az internátusban mindent megtanul az ember. Szóval, hogy is mondjam... képzeld cl, hogy egy férfi megismer egy hölgyet, aki rettentően megtetszik neki. Namármost akadályok állnak az útjába, úgy értem, nem veheti feleségül, akkor egészen megőrül a szerelemtől, és... nem, ezt szörnyű nehéz elmagyarázni. A lényeg az, hogy egy­szerűen belebetegszik a sóvárgásba, annyira szeretné megkapni. Érted?

• Igen, azaz... mégsem... nem is tudom. Borzasztó rossz leheet így szeretni.

A nővérek nevettek.

• Látszik, hogy sejtelmed sincs róla.

• Hát nincs.

• Én elmagyarázhatom, mi is a szerelem - mondta ábrándos mosollyal Hilde, aki egy fiatal és igen jó kiállású diplomatáért - rajongott.

• Beszélj! - kérlelte Rita.

• „Az angyalok mennyei örömnek hívják - szavalta barát­nője -, az ördögök pokol tüzének, az ember pedig szerelemnek.”

Rita néhányszor elismételte a sorokat, hogy jól elméjébe vésődjenek. Sokkal okosabb nem lett tőlük, de annyit legalább már tudott, hogy a szerelemnek igen sokféle arca lehet.

• Szóval te még sosem szerettél senkit? - firtatta Herta.

Bizonytalanul vállat vont.

• Nem tudom, hogy érted. Nagyon szeretem az édesapá­mat... aztán Maria nénit... meg persze másokat is.

• Jaj, Rita - nevetett Hilde -, te még tényleg nagyon naiv vagy. Az nem szerelem. Szeretni csak egy férfit lehet, aki nem a rokonunk, akinek teljes szívünket odaadjuk, mindennél job­ban szeretjük a földön, és feleségül akarunk menni hozzá.

Ritának elállt a szívverése. Elvörösödött. Hans Ried neve ott állt lángbetűkkel a lelkében, ő töltötte ki minden gondolatát. Szerette volna hangosan kimondani a nevét.

• Szerelhet így az ember többször is? - tudakolta habozva.

Hilde erélyesen rázta a fejét.

• Nem, az igaz szerelem csak egyszer jön el - jelentette ki meggyőződéssel.

• De ha... szóval... ha például egy férfi így szeret egy nőt, egészen belebetegszik, de a nő kikosarazza, akkor elvehet fe­leségül egy másikat?

• Hogyne - bólintott Hilde természetesen. Egyszerűen józan megfontolásból lép vele házasságra.

• Józan megfontolásból? - meresztett nagy szemeket Rita. - Ezt hogy érted?

• Szó szerint. Az ilyen házasság nem érzelmi alapon köttetik, nem szerelmi házasság. Ilyenkor a férfi közömbös marad a nő iránt, és viszont. Csak azért veszi el, mert helyzetük alapján összeillenek, mert családot akar alapítani, vagy más józan megfontolásból. Előfordul, hogy a leány pénzét akarja megsze­rezni, de ez már rút érdekházasság. A szíve mindig a másiké ma­rad, akit nem kaphatott meg. Ugyanígy megtörténik az is, hogy egy nő köt valamilyen ésszerű okból házasságot, méghozzá sajnos nagyon is gyakran történik meg, nekem elhiheted.

Rita holtsápadtan ült a nővérekkel szemben. Nehéz szívvel arra gondolt, hogy Hans csak józan megfontolásból kívánja feleségül venni. A szíve azé a másiké.

Ebbe idővel egészen beleélte magát, és kimondhatatlanul szenvedett. Szenvedése lelkileg megérlelte. Észrevehetően csöndes és magába forduló lett, többé nem beszélt a grófnénak Hans utáni vágyakozásáról. A szíve időnként annyira csordul­tig telt, hogy szinte beteggé tette. S ekkor villámként hasított belé a felismerés: „Hiszen én annyira szeretem őt, hogy bele tud­nék betegedni a sóvárgásba... meg a tudatba, hogy ő mást sze­ret.”

A grófné jól látta, hogy Rita megváltozott, gyakran fájdal­mas, vágyakozó tekintettel mered a messzeségbe. Gyanította, hogy napról napra jobban epekedik Hans után, gyermeki von­zalma szerelemmé érett, s ezért nem beszél a vőlegényéről, mint korábban.

Az okos asszony igyekezett átsegíteni őt ezen az érzelmi megrázkódtatáson, de azt nem sejtette, hogy a feslő bimbóba mái^- titkos féreg fészkelte be magát. Azt azonban észrevette, mi­lyen gyorsan megérlelte Ritát szerelmének felismerése. Arcá­ról eltűnt a gyermekien ártatlan kifejezés, napsugárszemében sokszor mintha a sorshoz intézett kérdés tükröződött volna.

Társaságban ugyanolyan derűsnek és elevennek mutatkozott, mint eddig. Ám mintha e derű felett is finom fátyol lebegett vol­na. Ettől még bájosabbnak és szeretetreméltóbbnak tűnt, s cso­dálóinak száma napról napra nőtt, pedig nem is figyelt erre.

Így jött el a Badeni Hét, megkezdődlek a versenyek. Ezek kerültek középpontba a társasági életben is, melyen lázas izga­lom lett úrrá.

Ritát és Eckhoff grófnét magával ragadta az események sodra. Nem maradhattak ki semmiből. Rita a Lindau lányokkal otthonosan mozgott a lelátókon és a nyergelőhelyen. Pontosan ismerték a versenyeken induló lovakat, ezek tulajdonosait és a neves hajtókat.

A virágkarneválon Rita az ikrekkel együtt egy elragadóan fel­díszített kocsin foglalt helyet, ámuló tekintetek és kiáltások kísérték őket. Főképp Rita vonzotta mindenfelől a pillantáso­kat. Elbűvölő ruhát viselt: fehér alapon rózsaszínű muszlint, s a kocsi virágai között, maga is úgy festett, mint egy nyíló má­jusi virág.

Láttára hevesen megdobbant jó néhány világfi szíve. Ha szoborszerű szépség nem is volt, alakját valami szavakkal ne­hezen megfogalmazható, kedves báj lengte körül, s a szeméből sugárzó ártatlan tisztaság még fokozta ezt a vonzerőt.

Egyik versenynapon a lelátók előtti tolongásban elszakadt kí­sérőitől. Amennyire lehetett, elhúzódott a tömegtől, és egy ideig egészen egyedül, félrevonulva várta, hogy visszatalálja­nak hozzá.

Ekkor hölgyekből és urakból álló, kisebb társaság haladt el előtte. Hirtelen csodálatos, sötét szempár nyűgözte le, mely valósággal földöntúli szépségű, halovány archoz tartozott. Szinte mágnesként vonzotta tekintetét az idegen nő, aki szem­látomást éppen felőle érdeklődött az egyik úrnál.

Ritának most eszébe jutott, hogy már az előző nap is felfi­gyelt erre a szép nőre, amikor társaságával a szállodában ebé­delt. Akkor azonban csak nemes arcélét csodálhatta meg, a sötét szempárba nem pillanthatott.

A szép idegen az étteremben egészen különleges, választé­kosán elegáns kosztümöt viselt, minden szem rászegeződött, ahogyan a leányé is.

Rottheim kegyelmes asszony, aki Ritával átellenben, Maria néni mellett foglalt helyet, sipító hangján közölte:

• Az a feltűnően öltözött hölgy amott özvegy Brenkenné, az úr a jobbján a sógora, velük szemben pedig Jurikov herceg, egy gazdag orosz, az özvegy jövendőbelije. Ma ismerkedtem meg velük. A kis Geldern gróf mutatott be...

Rita érdeklődve figyelte a szépasszonyt. Szebb női arccal so­hasem találkozott. Miután most a szemébe pillantott, bizony­talan érzés ébredt benne, mintha már látta volna ezt a szempárt, mintha valami régmúlt dologra emlékeztetné. Távolodóban az idegen nő is még egyszer nyilvánvaló érdeklődést mutatva fordította hátra a fejét, olyan különös arckifejezéssel, amely ért­hetetlenül nyomasztotta a leányt!

Egész sokáig állt egyedül a lelátónál, társaságát várva. Már cpp vissza akart térni az ülőhelyére, amikor Mária néni és Rottheim kegyelmes asszony jött felé, velük együtt pedig - a szép idegen!

A kegyelmes asszony ugyanis közben bemutatta őt a grófnénak. Brenkenné lekötelező kedvességgel érdeklődött, hogy nem Buchenau grófkisasszonyt látta-e véletlenül, s amikor biztosították, hogy bizony őt, akkor arra kérte őket, vezessék hozzá.

Így most hármasban közeledtek Ritához. A társaság többi ré­sze egy megbeszélt helyen várta őket.

Ritát is összeismertettek Brenkennével. Az asszony szinte le sem vette éjsötét szemét a leányról, s ügyesen úgy intézte, hogy pár lépéssel lemaradjanak az idős hölgyektől.

Ugyebár csak a versenyekre érkezett? - kérdezte könnyed, csevegő hangon, de feszült érdeklődéssel.

A leányt szinte megbabonázta ez a tekintet. Tapasztalatlanságában nem tűnt fel neki, hogy Brenkenné már túl van első virágkorán. A szépasszony rafinált fehér öltözéke persze az övé­nél gyakorlottabb szemeket is megtévesztett. Nemigen hitték többnek huszonnyolc esztendősnél, pedig már harmincnégyet számlált, de ezt csak ő tudta. Mindig annyinak adta ki magát, amennyi az adott helyzetben megfelelőnek tetszett.

• Már tél óta Eckhoff grófnénál lakom, méltóságos asszony.

• Ah, és nem unalmas itt télvíz idején?

• Nekem nem, mivel azelőtt jóval nagyobb csend vett körül.

• A Buchenau-kastélyban?

• Igen, méltóságos asszony. Édesapám betegeskedik, és egészen visszavonultan él.

• Sajnálom. Évekkel ezelőtt ismertem az édesapját, akkor még... teljesen egészséges és életvidám volt.

Rita meghökkent.

- Ó, az már nagyon régen lehetett, több mint tíz éve. Akkor ön még nagyon fiatal volt.

• Igen, nagyon - mosolygott sejtelmesen Brenkenné de - nem annyira, mint hinné.

• Nem járt valaha a Buchenau-kastélyban?

Az asszony arca megvonaglott, de nyomban visszanyerte az önuralmát.

• Meglehet, annyi helyen megfordulok. Miért kérdi?

• Amikor az imént elhaladt mellettem, és rám nézett, olyan érzésem támadt, mintha nem először látnám. Mintha emlékez­tetne valamire a múltamból.

• Ó, ez gyakran megesik egy-egy arc láttán. Ámbár elkép­zelhető, hogy régebben látott. Egyre inkább úgy rémlik, hogy már jártam a Buchenau-kastélyban. De itt olyan nagy a nyüzs­gés, talán beszélgethetnénk valamikor háborítatlanul egy órács­kát.

• Örömmel. Nem látogatja meg Maria nénit... azaz Eckhoff grófnőt?

• Épp az imént volt kedves meghívni a fogadónapjára. Biz­tosan el is megyek, már csak azért is, hogy önnel szót válthas­sak, kisasszony. Kérdeznék egyet-mást.

• Ha tudok, szívesen válaszolok.

Odaértek a többiekhez. Jurikov herceg és Brenken bemutat­kozott Ritának. A herceg kedves embernek tűnt, enyhén őszült, az arca életörömről tanúskodott. Vékony, alig középmagas alakja fiatalosnak tetszett. A leány később azt hallotta, hogy eb­ben a látszólag törékeny testben megdöbbentő erő és ügyesség lakozik.

A herceget igen rokonszenvesnek találta, Brenken azonban behízelgő modora és tagadhatatlanul feltűnő megjelenése da­cára kellemetlen érzést keltett benne. A szeme furcsán villogott, és szúrós volt a tekintete.

Brenkenné kísérőivel visszatért a tribünre. A herceg egy másodpercre sem tágított mellőle, így nem beszélhetett bizal­masan Brenkennel, csak jelentőségteljes pillantásokat váltott ve­le.

Az utolsó futam befejeztével abba a szállodába indultak va­csorázni, ahol a herceg egy sor szobát bérelt. Brenkenné is ott lakott állítólagos sógorával.

Az étterem csaknem zsúfolásig megtelt, de a teraszkijárat mellett várta őket a részükre fenntartott asztal. Ezzel átellenben már helyet foglalt Lindau báró a családjával, Eckhoff grófné Ri­tával, valamint néhány más hölgy és úr. Messziről üdvözölték az érkezőket.

Brenkenné úgy ült, hogy szemmel tarthassa a leányt, s tekin­tete ismét megmagyarázhatatlan hatást gyakorolt a grófkis­asszonyra. Időnként rámosolygott, s ez Ritát éppúgy elbűvölte, ahogy mindenki mást.

Rita asztaltársasága jóval előbb felszedelődzködött, mint Jurikov hercegék. Későre járt, amikor a hölgyek visszavonul­tak, az urak pedig még egy órácskára felkerestek az egyik ele­gáns, szórakozóhelyet.

Másnap réggel Brenken bekopogott sógornőjéhez.

Brenkenné lenge pongyolában piheni egy süppedő fotel­ban. Sápadtnak, kialvatlannak látszott. Ilyenkor mutatkozott meg valódi életkora.

• Akarsz valamit, Justus? - fürkészte a belépő arcát.

A férfi szeme nyugtalanul villogott, összeszorította a fogát, amitől rágóizmai kidagadtak, s ez brutális kifejezési kölcsön­zött vonásainak. Széket húzott az asszony mellé.

• Meddig jutottál a herceggel? - suttogta.

• Egy lépéssel sem tovább.

• A teremtésit! - szorult ökölbe a férfi keze. - Átkozottul las­san haladunk. Gondolod, hogy célhoz érsz?

• Honnét tudjam? Jaj, Justus, kimerít ez a hajsza.

• Megnyugtatlak, engem is - csikorgatta a fogát Brenken. - De mondj jobb eszközt a pénzszerzésre! Márpedig pénz kell! Teljesen leégtünk. Már a szállodaszámlát sem tudom kifizetni. Ha záros határidőn belül nem rendezem a tartozásaimat, érte­sítik a rendőrséget. Már nincs szerencséd a férfiakkal, Liane.

• Elfáradtam, rettenetesen elfáradtam. Undorodom ettől az egésztől. Mit nem adnék egy nyugodt, biztos, bármilyen sze­rény hajlékért!

• Ezt vegyem szemrehányásnak?

A nő Brenken karjára tette a kezét tekintetében megadás tük­röződött. Bármennyit vétkezett is életében Liane von Brenken, akármennyit hazudott és csalt, egy igaz érzés azért munkált ben­ne: a szerelem e férfi iránt, aki a végzetévé vált, s aki mindin­kább káros befolyása alá vonta.

• Nem, dehogy! Nem tehetsz róla, hogy éppolyan szegény vagy, mint én, s hogy mindketten egyaránt vonzódunk a fény­űzéshez, amelyet eddig csak ilyen módon érhettünk el. De mi­hez kezdünk, ha kimerül ez a forrás, ha megöregszem és megcsúnyulok? Jaj, Justus, úgy félek a jövőtől!

• Akkor csak egy kiút marad: az, amelyik az életből kive­zet - vélte fátyolos hangon a férfi.

Liane megborzongott és átölelte.

• Nem! Nem akarok meghalni! Pihenni szeretnék veled va­lami csendes helyen, gondtalan otthonban!

Brenken nyersen felnevetett.

• Ahhoz pénz is kell, sok pénz, sokkal több annál, amennyit ezzel a bizonytalan módszerrel összeszedhetünk. Kuporgatni és éhezni semmi kedvem. Ha nem élhetek gondtalanul, akkor jöjjön a halál!

• Justus, én kitaláltam valamit. Nehéz megvalósítani, de meg kéne próbálnunk.

• Mit akarsz tenni?

• Buchenau grófhoz fordulok.

• Á, a grófkisasszonnyal való találkozás adta az ötletet?

• Nem, már korábban gondoltam rá, csak nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Bevallom, két évvel ezelőtt írtam is a grófnak. Felbontatlanul jött vissza a levél. Engesztelhetetlen.

• Ezt én is megmondtam volna - fintorgott gúnyosan Justus.

• Akkor is csak ő húzhat ki minket végleg a bajból. Na­gyon gazdag, könnyűszerrel segíthetne, hogy nyugalomba vo­nulhassunk. Amikor megláttam a lányát, hirtelen fény gyúlt az agyamban. Ő fog segíteni nekünk, akár akar, akár nem! Rajta keresztül valahogy biztosan eljutok az apjához. Először is ki­puhatolom, hogy áll most a helyzet Buchenauban, aztán meg­fontolom, miképpen befolyásolhatom őt. Mindenképpen elérem, hogy az ő útján pár sort csempésszek az apja kezébe, amelyben megnyerem a szívét. Elvégre jó és nemes. Az ilyeneknek min­dig akad gyenge pontja, csak rá kell tapintani.

• Ezt megpróbálhatod, de a pillanatnyi gondjainkon nem segítesz vele. Komolyan azt hittem, a herceg már tegnap meg­kéri a kezedet. Akkor a jól bevált trükkel ismét pénzhez juthat­tunk volna. A Ried-ügy óta elpártolt tőlünk a szerencse. Igye­kezz ma nyilatkozatra bírni Jurikovot, mert a torkunkon a kés, ha nem húz ki minket sürgősen a csávából.

• Őszintén szólva én már nem is reménykedem. Néhány napja mintha elhidegült volna tőlem. Azóta, hogy Ostendéből ide követtük.

• Én nem vettem észre, hiszen éppúgy elhalmoz figyelmes­ségekkel, mint eddig.

• De a szeme hűvösebben, szigorúbban villog: Hidd el, kezd visszahúzódni, érzem.

• A szentségit! - toppantott a lábával Brenken. - Akkor mit csináljunk? Egyszerűen megvágjuk? Akkor alamizsnával szúrja ki a szememet, és vége a játéknak. Ördög és pokol! Szedd össze magad! Eddig mindig győztél, ha akartál, de úgy tűnik, már nem akarsz.

• Már nem tudok - rebegte vértelen arccal Liane. - Ne hagyj el, Justus, szeress engem! Nem bírok élni nélküled.

A férfi magához rántotta, és vadul, erőszakosan megcsó­kolta, hogy elakadt a lélegzete.

• Tudod, hogy én sem bírok és nem is akarok élni nélküled. Hidegvérrel kitekerném a nyakát annak, akit tényleg a kegye­idbe fogadnál.

• Szeretlek, csak téged szeretlek! Most már ne nézz olyan komoran és gondterhelten! Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kimásszunk a bajból, akár a herceg nélkül is.

• De hogy vészeljük át a következő napokat?

Az asszony felállt, egy szekrénykéből néhány kis ékszerto­kot vett elő, és átnyújtotta Brenkennek.

• Cseréltesd utánzatokra a köveket. Az árukból pár hétig fenntartjuk magunkat.

• Mi ez az ostoba tréfa? Nagyon jól tudod, hogy ez már két éve megtörtént.

Liane a férfi ölébe ült, és gyengéden mosolyogva átkarolta a nyakát.

• Menj csak nyugodtan az ékszerészhez, a kövek valódiak. Nizzában újra kicseréltettem a hamisakat. Monte-Carlóban a tudtod nélkül tizenkétezer frankot nyertem, s mivel akkor nem kellett a pénz, eltitkoltam előled; és a kövekbe fektettem vésztartaléknak.

Justus csókokkal borította a kezét, komor hangulata egy csapásra eltűnt.

Néhány perc múlva távozott az ékszerekkel. Egy órával ké­sőbb pedig már hatezer márka lapult a zsebében, amit az éksze­rész a szükséges utánzatok árának levonása után fizetett ki.

XI.

A Badeni Hét utáni első fogadónapon rengetegen keresték fel Maria nénit, mert régi barátok és újdonsült ismerősök egyaránt még egyszer tiszteletüket akarták tenni elutazásuk előtt. A ver­senyek befejeztével észrevehetően elcsendesedett a város.

A grófné vendégei között volt Jurikov herceg, Brenken és a felesége, aki mindenütt a sógornőjeként szerepelt. Két nap telt el a versenypályán történt találkozás óta.

Rita nyugtalanul várta a szépasszony megjelenését, s amikor megjött, mintha delejes erővel vonzotta volna magához.

Liane közben haditervet kovácsolt, és elszánta magát, hogy meg is valósítja.

• Ó, mennyi ember! - karolt a leányba. - Pedig már úgy örül­tem, hogy háborítatlanul cseveghetünk egy órácskát.

• Igazán? A méltóságos asszony valóban egy egész órát nekem ajándékozna?

• Természetesen, de itt abból semmi sem lesz.

• Dehogynem, visszavonulhatunk a kisszalonba, oda nem jön utánunk senki.

• Ez nagyszerű. Várjon egy pillanatot, csak szólok a sógo­romnak, nehogy azt higgye, hogy elmentem. Azután elszökhe­tünk - tréfálkozott Brenkenné.

Ma ismét a diadalmas szépasszonyt alakította. Arcán egyet­len fáradt vonás sem látszott. Amint Brenkenhez lépett, aki a herceggel és Lindau báróval diskurált, Jurikov szeme napok óta először csillant fel szenvedélyesen sóvárogva. Az asszony ér­zékelte ezt, de már irtózott a régi játéktól. Közömbösen végig­mérte az oroszt, majd rá sem hederítve, félhangosan így szólt a „sógorához”:

• Elvonulok beszélgetni Buchenau grófkisasszonnyal. Légy szíves, várj meg!

Brenken udvariasan meghajolt, és kissé szertartásosan kezet csókolt, ahogy az egy sógornőnek kijár. Senki sem vette ész­re, hogy jelentőségteljesen megszorítják egymás kezét.

Liane biccentett, s a hercegre egy pillantást sem vetve, távo­zott. Jurikov megütközve követte tekintetével a királynői jelen­séget. A szenvedély lángja, amelyet a szépasszony szított ben­ne, s amely annak túlzott közeledése miatt már csaknem kihunyt, a rideg visszahúzódása nyomán most ismét magasra csapott.

Talán mégis érdemes Jurikov hercegnévé tennie őt, gon­dolta -, és sajnálta, hogy az utóbbi napokban olyan tartózkodó­an viselkedett az asszonnyal. „Nyilván ezért olyan önérzetes most velem - gondolta. - Imádom a büszke nőket!”.

Liane nem sejtette, hogy éppen hidegségével nyűgözi le a hercegei. De ha sejti, akkor sem örült volna már neki. Most min­den figyelmét új terve kötötte le.

Lassan átsétált Ritával a grófné kisszalonjába. Valóban üre­sen találták.

Helyet foglallak.

• Nos, meséljek arról az időről, amikor az édesapját egész­séges, életvidám férfinak ismertem?

• Igen, nagyon szeretném.

• Akkor előbb egy másik személyről kell említést tennem, egy szerencsétlenről, akit igen jól ismerek. A mostohaanyjára gondolok, kisasszony.

• A mostohaanyámra? - kiáltott fel izgatottan Rita. - Hát még él?

Liane szemében különös fény villant. Tehát jól sejtette, hogy a leányt nem világosították fel a mostohaanyja sorsáról.

• Ó, nem tudta?

• Nem, semmit sem tudok róla, nekem semmit sem mond­tak.

• Jaj, szegénykém, még attól is megfosztották, hogy emlé­kezhessék rá. Pedig hányszor virrasztott aggódva az ágya mel­lett, mint egy igazi édesanya! Tőle magától tudom. Nagyon el­szomorodna, ha ezt meghallaná. Saját édes gyermekeként szerette önt.

Rita lágy szíve összeszorult, szemében könnyek csillogtak. Mit sem sejtett a méltatlan játékról, amelyet aljas számításból űznek vele.

• Mennyire sajnálom. Én azt hittem, meghalt.

• Nem, nem halt meg, bár a szíve összetört. Számkivetve, boldogtalanul él.

• Számkivetve? Hát ki üldözte el?

• Az ön atyja, kisasszony.

• Az apám? De hát... miért? - jajdult fel.

• Azt kérdi, miért? Hogy is magyarázzam, hogy értessem meg önnel? Mert akarata ellenére olyasmit kellett tennie, ami­vel megbántotta. Még csaknem gyermekként ment férjhez hoz­zá. Semmit sem tudott az életről, a szerelemről. Mire megismer­te azt, már késő volt. Nem tudott parancsolni a szívének, s szegény szíve egy másik férfi felé fordult. Hiába küzdött e bűnös vonzalom ellen, melyet maga a Jóisten plántált a szívé­be. Egyszer aztán az ura is megtudta, hogy mást szeret, és ak­kor kikergette a házából, a száműzetésbe. Joggal bánt vele ilyen könyörtelenül, a mostohaanyja mégis szánalomra méltó. Vagyontalanul ment férjhez, így a nélkülözés várt rá. Most a leg­sötétebb nyomorban tengődik, azt sem tudja, miből tartsa fenn magát.

A leány döbbenten hallgatott, harag és szánalom töltötte el. Még túl kevéssé ismerte az életet, semhogy az elmondottakból képet alkothatott volna a valóságról.

• Ezt az édesapám biztosan nem tudja. Ő jóságos, nagylel­kű, még ha mindig komoly és bánatos is. Bár ez inkább a bé­na lábával függhet össze. Jaj, istenem, most jut eszembe, hiszen szétlőtték a térdét, egy gonosz ember, nem, erről ne is beszél­jünk! Ha a mostohaanyám nyomorog, miért nem fordul a pa­pához? Ő biztos nem hagyná nélkülözni.

Liane elsápadt, amikor Rita az apja szétlőtt térdét említette, de uralkodott magán.

• Már nem a felesége, elváltak.

• Akkor sem hagyná, hogy szükséget szenvedjen, csak kö­zölnie kellene vele.

• Már megpróbálta, de felbontatlanul küldte vissza a leve­lét, hallani sem akar róla.

• Akkor majd én írok neki... de nem, nem merek. A házve­zetőnőnk azt mondta, felizgatja magát és megbetegszik, ha a má­sodik feleségéről beszélnek neki. Bárcsak én magam segíthet­nék... de nekem nincs pénzem... legalábbis nincs elég. Talán... igen... talán szerezhetnék valamennyit... csak egy kis idő kell hozzá.

A leány Hans von Riedre gondolt. Ő biztosan segít.

• Drága, jószívű gyermek, ha a mostohaanyja hallhatná ezt, sírna örömében. De kisebb összeggel tartósan nem lehet segí­teni rajta, különben én is megtettem volna. Sajnos nem va­gyok elég gazdag ahhoz, hogy végleg kisegítsem a bajból, ha ezt-azt elintézek is neki. Már többször gondoltam, hogy egy­szer megpróbálom tájékoztatni a kedves édesapját szegény ba­rátnőm helyzetéről. Megtalálnám az alkalmas szavakat, hogy meglágyítsam a szívét, mégse ingassam fel, hiszen jól ismerem az egész, szomorú históriát. Sajnos azonban nem tudom az apjaura pontos címét.

• Én szívesen megadom!

• Megtenné?

• Hogyne.

• Ez nagyon kedves öntől. Várjunk csak... abban az íróasz­talban bizonyára találunk papírt. Kérem, írja fel pontosan és részletesen a címet, nehogy a levél illetéktelen kezekbe jusson!

Az asszony, felugrott, és a grófné íróasztalához lépett. Rita készségesen követte.

Liane éles szeme felfedezett egy csomag levélpapírt. Sietve kihúzott egy borítékot.

• A kegyes cél érdekében elcsenünk egy borítékot a grófnétól - szellemeskedett. - Akkor legyen szíves, írja rá a címet!

A leány gyanútlanul megcímezte a borítékot, amelynek hát­oldalán az Eckhoff grófok címere alatt a grófné kezdőbetűi díszelegtek.

• Azt hiszem, helyesebb, ha a grófnénak nem szól a be­szélgetésünkről. A kedves édesapja sem örülne neki, ha mások értesülnének erről. A grófné ugyebár nem a rokona?

• Nem, csak barátunk.

• Na látja, az ilyesmi jobb, ha a családban marad, nem igaz? A lehető leghamarabb írok az édesapjának.

• Még ne, váljon néhány napot, előbb mégis megpróbálok pénzt szerezni, hogy ne nyugtalanítsuk a papát. Most annyira magányos, nagyon aggódom érte.

• Ne aggódjék, kisasszony! Ha óhajtja, nem is írok addig, míg ön jónak nem látja - biztosította kedvesen az asszony, de a szeme furcsán megvillant.

Nem hitte, hogy a grófkisasszony elegendő pénzt tud szerez­ni, és esze ágában sem volt várni, kihasználatlanul hagyni az al­kalmat, amelyet Rita a megcímzett borítékkal a kezébe adott.

Nyugodtan cseverészve foglalt ismét helyet a leánnyal szem­ben. Rita azonban csak fél füllel figyelt rá. Egyre a mostoha­anyja járt a fejében. Vajon mi indította az apját arra, hogy eltaszítsa?

• Hol él a mostohaanyám? - mondta ki hirtelen, amit gon­dolt.

• Ó, messze, Észak-Németországban - felelte szemrebbenés nélkül Liane.

Ebben a pillanatban Hilde von Lindau kukkantott be.

• Hát itt bujkálsz, Rita! Hertával tűvé tettük érted a lakást. A húgom épp a szobádban keres. Mindenki utánad érdeklődik, Maria néni teljesen tanácstalan. Geldern gróf már azt indítvá­nyozta, hogy kondítsuk meg a gongot.

A leány megkönnyebbülten ugrott fel. Barátnője derűs arca üdítőleg hatott rá a Brenkennével folytatott nyomasztó beszél­getés után.

Hármasban mentek vissza a nagyszalonba. Ritát tréfás szem­rehányásokkal fogadták, Jurikov herceg pedig Brenkenné mel­lé csapódott.

• Már attól féltem, drága méltóságos asszony, hogy visszakocsizott a szállodába.

• Ez most fog megtörténni, fenség - nézett rá hűvösen Liane, majd a közelben álló Brenkenhez fordult. - Kedves só­gor, ideje indulnunk.

A „sógor” szólt az inasnak, hogy hívjon kocsit.

A herceg követte Lianét.

• Neheztel rám, méltóságos asszony?

• Hogy neheztelek-e? Miért tenném, felség? Hisz semmi okom rá.

Dehogy nincs... ostobán viselkedtem... Liane.

Brenkenné büszkén felszegte a fejét. Két nappal ezelőtt még örült volna ennek a közeledésnek. Ma inkább nyomasztotta, csak az vigasztalta, hogy elégtételt vehet a hercegen, amiért el akart húzódni tőle. Ugyanakkor azt is megérezte, hogy éppen hi­degsége tett mély benyomást az oroszra, s ez semmi esetre sem hátrány. Elvégre lehetséges, hogy a Buchenau gróffal kap­csolatos terve füstbe megy. Egyébként is miért ne játszhatná el még egyszer utoljára azt, amit Hans von Rieddel? Ezúttal ta­lán nagyobb összeget söpörhet be az előadásért, mielőtt végképp eltűnik a nagyvilág színpadáról.

Eddig a cinkostársak szerencsével jártak, s egyetlen áldozatukat sem látták viszont. Csupán Hans von Ried esetében esett részben kútba a tervük. Igaz, akkor elővigyázatlanul, a nyitott ablaknál tárgyaltak. De még ha újból össze is találkoznának va­lamelyik kárvallottal - az érintettek valamennyien dúsgazdag emberek, akik a kérdéses összeget könnyen kiheverik, viszont óvakodnak dobra verni, hogy lóvá tették őket.

Ez a tudat olyan magabiztosságot adott Brenkenéknek, hogy némi várakozás után újra meg újra visszatértek a felkapott für­dőhelyekre.

• Úgy emlékszem, fenség, sohasem jogosítottam fel arra, hogy a keresztnevemen szólítson - felelte ridegen az asszony.

• Ne legyen kegyetlen, drágám!

• Kegyetlen nem vagyok, fenség, csak túl büszke, semhogy kénye-kedve szerint játsszék velem. A viszontlátásra!

Ezzel faképnél hagyta a férfit, sietve elbúcsúzott Eckhoff grófnétól, és Brenken karján távozott.

Már a kocsiban ülve, izgatottan fordult a férjéhez;

• Most eljutottam ezzel, a herceggel oda, ahová akartam. Csak rajtam múlik, hogy mikor kéri meg a kezemet.

• Akkor mire vársz? A hatezer márka nem sokáig elég.

• Hagyj nekem egy kis időt! Előbb megfizetek neki, amiért félre akart tolni.

• Túlfeszíted a húrt, Liane.

• Nem te mondtad, hogy még mindig győzhetek, ha akarok? Hát most akarok, és fogok is.

A férfi vadul átölelte és megcsókolta.

• Hogy boldogultál a grófkisasszonnyal? - kérdezte azután.

Liane beszámolt neki az elhangzottakról.

• Ez is mutatja - fejezte be elbeszélését hogy az egész ügy­ről semmit sem árult el Ritának. Sejtettem, hogy ez a helyzet. Erre építem a tervemet. Már szereztem egy borítékot a gróf cí­mével, a saját lánya kézírásával. Ebben kerül majd a kezébe az én levelem, és el fogja olvasni, már csak azért is, hogy megtud­ja, miként jutott a gyermeke által megcímzett borítékba. Válasz­tás elé állítom: vagy bőkezűen megsegít, vagy pedig ország-­világ előtt felfedem a kilétemet. A botránytól pedig fél. Nem szívesen teszem ezt, végül is vele szemben a legrosszabb a lelkiismeretem, de nyugalmat akarok, így vagy úgy, ezt a mos­tani állapotot nem bírom tovább, nem bírom!

Reszketett az idegességtől, alig tudott lecsillapodni.

Rita ezen az estén alig várta, hogy a vendégek elköszönjenek, és végre magára maradjon gondolataival.

Egy pillanatig tétovázott, hogy nem kellene-e mégis beavat­nia Maria nénit ebbe az ügybe, és tanácsot kérnie tőle. Azután úgy határozott, hogy hallgat.

A szobájában ülve felidézte mindazt, amit Liane von Brenken mesélt neki. Nem egészen értette a dolgokat. Ösztönösen érez­te, hogy valami lappang a háttérben. Nem hitte el, hogy az ap­ja irgalmatlan és keményszívű. Bizonyosan okot adtak neki arra, hogy eltaszítsa a mostohaanyját. Mégis rettenetesen saj­nálta az asszonyt, hogy szükséget szenved. Pontosan persze nem tudta, mit is jelent „szükséget szenvedni”, de valami borzalma­sat képzelt el, sápadt, beesett arccal jelent meg előtte mostoha­anyja kísérlete. Pedig valaha milyen gyönyörűen, felékszerezve járt-kelt a Buchenau-kastély termeiben...

„Segítenem kell neki” - gondolta, és mivel saját pénzzel nem rendelkezett, az apjától vagy Maria nénitől pedig nem kérhetett, kétségbeesésében Hans von Riedbe kapaszkodott, íróasztalához ült, és az alábbi levelet írta neki:

„Kedves Hans!

Nagy-nagy kéréssel fordulok hozzád. Képzeld, ma tudtam meg, hogy a mostohaanyám él, és szükséget szenved. Egy gyönyörű, kedves asszony, Liane von Brenken, akiről azt mondják, rövidesen eljegyzi magát Jurikov herceggel - ugyanis megözvegyült, s a sógora kíséri, akit nem szen­vedhetek -, tehát ez az asszony ma elmesélte nekem, hogy apám eltaszította a mostohaanyámat, mert megbántotta őt. Nem tudom, mit vétett a papa ellen, de úgy érzem, nem hagyhatjuk nyomorogni. A papa biztos nem is tud sanyarú sorsáról. Dornemann-né egyszer figyelmeztetett, hogy nem szabad a mostohaanyámról beszélni neki, mert szörnyen felizgathatjuk. Azt pedig nem szeretném. De ha nem segítek, akkor Brenkenné személyesen ír apámnak, és beszámol neki arról, milyen nyomorultul tengeti a mostohaanyám az életét. Meg is kellett adnom neki a papa címét, de arra kér­tem, várjon néhány napot. Nyilván belátod, hogy meg kell kímélnünk a papát ettől az izgalomtól, kivált most, hogy én sem vagyok mellette. Ezért kérlek, küldj pénzt, jó sokat, amennyit csak bírsz, a papától vagy Maria nénitől nem kap­hatok anélkül, hogy elárulnám, mire kell. Ezt pedig csak ne­ked mondhatom el. Kérlek tehát, azonnal küldd a pénzt! Még annyit, hogy már jó hat hónapja lakom Maria néninél. Nem akarsz még hazavinni? Nagyon szép és vidám itt, mégis hiányzik már a papa meg Buchenau és... minden más. Kérlek, gyere hamar! Szívből üdvözöl

a Te Ritád.”

XII.

Az elmúlt hónapokban Rita sok levele utat talált a Riedberg-kastélyba. Hans Ried mosolyogva olvasta mindegyiket. Nagyon hasonlítottak egymásra, mert a leány mindig csak a hogylétéről meg külsőségekről írt. Kezdetben restellt a honvágyára pa­naszkodni, később pedig... később meg nem tudott szólni arról, ami a szívét nyomta.

A báró újra meg újra higgadt, kissé atyáskodó hangú írások­ban válaszolt, hogy semmilyen módon se befolyásolja a le­ány fejlődését. Senki sem hitte volna erről a levelezésről, hogy egy jegyespáré.

Ám az utolsó levél olvastán Hans egyáltalán nem mosoly­gott. Mély megdöbbenést keltett benne.

Miután a végére ért, felpattant, magához vette a levelet, és azonnal parancsot adott, hogy nyergeljék fel a hátasát.

Néhány perc múlva már Buchenau felé vágtatott.

A bejárathoz érve leugrott a lóról, és látta, hogy a gróf hintaja indulásra készen várakozik. Az öreg kipirult arccal sietett elébe.

• De jó, hogy jössz, kedves Hans. Épp hozzád akartam ko­csizni Riedbergbe. Rettenetesen felizgattam magam - hebeg­te. és a szobájába invitálta a fiatalembert.

• Mi történt? - rettent meg Hans.

• Ismered ezt az írást? - húzott elő egy levelet a zsebéből.

• Hogyne, Rita írása.

• És kié ez a monogram a borítékon?

• A nagynénémé, Eckhoff grófnéé.

• Akkor hát nem ment el az eszem, nem képzelődöm? Már kezdtem azt hinni. Akkor lássuk tovább: ez kinek az írása?

A báró megnézte.

• Liane von Brenkené. Sajátos, összetéveszthetetlen vonalvezetésű.

A gróf szája körül keserű gúnymosoly játszott.

• Valóban összetéveszthetetlen. Most pedig olvasd el ezt a levelet, és mondd meg, hogy kerül abba a borítékba, amely a leányom keze vonását viseli. Borzasztóan aggódom Rita miatt. Miért tolakodott ez a nő a leányom közelébe?

Erre Hans is előhúzta a maga levelét.

• Addig te is olvasd el ezt, talán megmagyaráz egyet-mást. Emiatt jöttem hozzád.

Mindketten a levelek tanulmányozásába merültek.

Liane von Brenken irománya így szólt:

„Kedves Lothar!

Bocsáss meg, hogy hamis köntösben csempészem a kezed­be levelemet, de máskülönben ezt is felbontatlanul küldted volna vissza. Mindenképpen meg kell hallgatnod. Ret­tenetes nyomorúságra jutottam, s csak azzal segíthetek ma­gamon, ha a Te nagylelkűségedhez, nemes gondolkodásod­hoz folyamodom. Súlyos sorscsapások következtében elve­szítettem minden pénzemet, amit annak idején olyan nagy­vonalúan adtál.

Könyörülj rajtam, segíts, már épp eléggé megbűnhődtem bal­lépésemért. Hajléktalanul bolyongók a világban, sehol sem húzódhatok biztos fedél alá.

Bocsáss meg, és juttass gazdagságodból annyit, hogy nyu­godtan élhessek! Nem akarhatod, hogy az asszony, aki a nevedet viselte, nyomorba és gyalázatba süllyedjen, nem akarhatod, hogy az egykori Buchenau grófné alamizsnát kéregessen. Segíts rajtam, segíts, hogy élhessek! Ha nem te­szed, akkor leányod lába elé vetem magam, és felfedem előtte kilétemet. Ha rövid ideig is, de szerető anyja voltam, ezt Te sem tagadhatod. Ő majd velem együtt fog könyörög­ni, hogy segíts, mert jó és nemes, akárcsak Te. Légy irgal­mas hát, segíts meg nagy szükségemben! Válaszodat Liane von Lankow névre küldd a baden-badeni postahivatalba! Ne várakoztass sokáig, mert végszükségben vagyok. Ne feled­kezz meg rólam, és bocsáss meg a Te boldogtalan Lianédnak!”

Miután mindkét férfi befejezte az olvasást, egymásra néztek.

• Mi a véleményed minderről, Hans?

A báró lassan összehajtogatta a levélpapírt, és maga elé tel­te az asztalra.

• Nem nehéz megmagyarázni. A Brenken házaspár nyil­ván ismét Baden-BadenbaN látott munkához. Ezúttal egy bizo­nyos Jurikov herceget szemeltek ki áldozatul. Természetesen Brenken nem Liane sógora, hanem a férje. Úgy tűnik, ismét pénzszűkébe kerüllek. Valahonnan megtudták, hogy a leányod a városban lakik, és a társaságába férkőztek. Ez az álnok nősze­mély valamilyen szívszaggató történetet tálalt a gyanútlan Ri­ta elé, anélkül, hogy felfedte volna magát, és megszerezte tő­le az általa megcímzett borítékot. Közben persze kiszimatolta, hogy á leány mit sem sejt a valóságról, és azt képzeli, most majd megijedsz, és inkább elküldöd a pénzt, nehogy mindent el­mondjon neki. Gonosz, mesterkedésében, csak arra nem gondolt, amit nem gyaníthatott, nevezetesen, hogy Rita a menyasszo­nyom, és ezt a levelet írja nekem. Abban bizonyos, hogy előt­ted hallgat, mert nem akar felizgatni. Így remél tehát célt érni.

• Most mit tegyünk?

• Azonnal odautazunk, nem engedhetjük még egyszer Rita közelébe.

A gróf arcából lefutott a vér.

• Én nem tudok... képtelen lennék találkozni azzal a nő­vel, nem - nyögte.

• Akkor egyedül megyek. A nagynéném egyébként is teg­nap írta, hogy Rita epekedve vár, haza akar jönni. Úgy véli, ne­velőmunkája végére jutott, ideje, hogy magunk is meggyő­ződjünk erről. így nem fog feltűnést kelteni az érkezésem. Azonnal gondoskodom arról, hogy az a páros többé ne találkozhassék Ritával.

• És te képes vagy találkozni... azzal az asszonnyal, nem fog­nak felszakadni a régi sebek?

Hans arca elsötéledett.

- Ne aggódj, az a nő nem egyéb saját gyengeségem és botorságom szégyenletes emlékénél. Nyugodtan leszámolok ve­le a te nevedben. Akarsz tenni valamit érte?

• Igen, mert nem akarom, hogy még mélyebbre süllyedjen. Készpénzt többé nem adok a kezébe, az a gazember elvenné tő­le, és eldorbézolná az egészet. Akkor ismét nincstelenné vál­na. Utalj ki neki évjáradékot, amiből tisztességesen élhet... fe­lőlem akár azzal a csirkefogóval. Engem nem zavar, ha együtt költik el a pénzemet, csak azt a feltételt szabom, hogy külföl­dön tegyék. Egyébiránt szabad kezet kapsz. Legyen gondod rá, hogy azonnal elhagyják Baden-Badent! Mihelyt értesítesz, hogy ez megtörtént, utánad megyek, és hazahozzuk a leányo­mat. Már majd elepedek utána. Úgy érzem, veszély fenyegeti - vallotta be elkínzott arccal a gróf.

• Nyugodj meg, ne aggódj Rita miatt! Ezek az emberek biztosan nem terveznek ellene semmit, amíg meg nem kapják a válaszodat. Különben is vigyáz rá a nagynéném. Máris uta­zom, csak hazavágtatok, és sebtében összecsomagolok. Majd tájékoztatlak a fejleményekről.

Gyorsan megbeszéltek néhány szükséges részletet, azután Hans hazanyargalt, hogy még elérje a vonatot.

Bár a lehetőségekhez képest igyekezett megnyugtatni a gró­fot, ő maga minden volt, csak nyugodt nem. Ő is veszélyeztet­ve érezte Ritát, és szerette volna megvédeni. Elválásuk óta eszmélt rá, milyen drága neki a kicsi Rita. Vágyódott üde, vi­dám lénye után, amely mindig felderítette. Ha nem abban ál­lapodott volna meg Maria nénivel, hogy a féléves határidő le­járta előtt nem utazik Baden-Badenba, már réges-rég felbukkant volna, hogy lássa a leányt.

Rita ezalatt nyugtalanul, szorongva várakozott. Remény­kedett és félt egyszerre, hogy Hans személyesen hozza el a kért pénzt.

Fokozta nyugtalanságát, hogy senkivel sem oszthatta meg mindazt, ami ifjú lelkében kavargott. Ráadásul nélkülöznie kellett a Lindau lányok társaságát is, akik szüleikkel valami északi-tengeri üdülőhelyre utaztak.

Így aztán teljesen magára volt utalva, kivált, hogy Maria néni újabban mindennap néhány órát egy gyengélkedő barátnő­jénél töltött.

A grófné sajnálta, hogy Ritát erre az időre egyedül kell hagynia, de kötelességének tartotta beteg barátnője vigasztalá­sát. Ezekre az órákra gondosan megválogatott olvasnivalóval látta el a leányt, és azt tanácsolta, hogy távollétében zenéljen, mivel Rita zongorajátéka még elég sok kívánnivalót hagyott ma­ga után, és neki nem sok türelme volt a gyakorlását hallgatni.

Rita legtöbbször ábrándjaiba merülve üldögélt a néni kisszalonjában. A szeme bánatosan csillogott, az élet az utóbbi idő­ben szörnyen nehéznek és bonyolultnak tűnt a számára. A szí­ve mélyén már nem volt olyan könnyed és vidám, mint odaha­za. Amióta kirepült az otthon biztonságából, sok mindent tapasztalt, ami próbára tette nyugalmát és derűjét.

Most is gyakran gondolt arra, hogyan lép majd Hans elé. Va­lami megváltozott benne. Erezte, hogy már nem tud olyan fesztelenül viselkedni a férfival, mint annak idején. Noha só­várgott utána, félt is a viszontlátástól.

„Istenem, annyira szeretem, bármit megtennék érte, de tu­dom, hogy ő mást szeret, és csak józan megfontolásból akar fe­leségül venni.” - Folyton ez jutott eszébe.

Két nappal azután, hogy elküldte a levelet, ismét egyedül ma­radt a házban. A grófné szokás szerint beteglátógatóba indult.

Brenkenné a fogadónap óta nem beszélt vele, előző délután Jurikov herceg és a sógora társaságában látta egy kocsiban ül­ni. Az imént a grófnéval sétált a parkban, és észrevette, hogy elcsitult a zsivaj a versenyek végeztével. Sok fürdővendég is ha­zautazott.

Hazatérve, a komornája habos csipkeruhát adott rá, amely lá­gyan simult szép fiatal tagjaira. Egy könyvvel bevette magát a grófné szalonjába. A szélesre tárt ablakokat csak könnyű füg­göny fedte, beáradt rajtuk a langyos nyár végi levegő.

Kecses mozdulattal egy fotelba telepedett. A féktelen, izgá­ga ugrándozásról már rég leszokott, egész viselkedése csi­szolttá vált.

Aranybarna, csinosan fésült frizurájával elragadó látványt nyújtott a sötétzöld bársonnyal bevont magas támlájú karosszék­ben. Leeresztett kezében tartotta a könyvet, amelyet olvasni ké­szült. Az elegáns háziruha alól selyemharisnyába és divatos an­tilopcipőbe bujtatott, karcsú kis láb bukkant elő. Rita grófkis­asszony kétségtelenül elegáns jelenséggé vált. Bájos, szeretni való lénye halványpiros arcán is tükröződött, s ez érthetővé tet­te, hogy sokan elbűvölőbbnek találták jó néhány ünnepelt szép­ségnél.

Mintha álomból riadt volna fel a kocsizörgésre. Maria néni tért haza? Vagy látogató érkezett?

Csengettek a kapun.

• Kár! - sóhajtotta.

Már örült a csöndes órácskának, de nyilvánvalóan látogató jött.

Mielőtt eldöntötte volna, hogy fogadni kívánja-e a feltétele­zett vendéget, már nyílt is az ajtó, s az inas bejelentés nélkül a szobába engedett egy délceg, magas úriembert.

Rita dermedten nézte Hans von Ried arcát, aki a küszöbön állt, és hitetlen, elbizonytalanodott tekintettel meredt a bájos if­jú hölgyre.

Így bámulták egymást egy-darabig, egyikük sem bírt meg­mozdulni.

• Hans! - ugrott fel azután a leány, és a vér az arcába szö­kött.

De nem szaladt oda hozzá, és nem ugrott a nyakába, mint ko­rábban tette volna. Néhány ösztönös lépés után megtorpant, szí­vére szorította a kezét, és zavartan tekintett fel rá.

A férfi nem tudta felfogni a csodát. Valóban ez az a vadóc kislány, akit fél évvel ezelőtt esetlen ruhában, feje búbjára te­kert copfokkal itt hagyott? Ez a kecses tartású, elegáns ifjú hölgy, akinek finom vonásait dús, aranyló hajkorona emelte ki, oly kevéssé hasonlított a régi Ritára, hogy nem bírta megérte­ni, miképpen lehetséges ekkora átváltozás, pedig gondolhatta volna, hiszen éppen ezért hozta ide.

Gyorsan hozzálépett, megragadta a kezét. Tekintetük össze­kapcsolódott. Mintha zubogó hévforrás tört volna fel a bensejéből, és új életet vitt volna szét tagjaiban. Erősen kelleti fékez­nie magát, hogy el ne ragadja a hirtelen szenvedély, de semmi­képp sem akarta megriasztani a leányt.

• Rita, kicsi Ritám! Tényleg az én kis vadócom ez a szép fi­atal dáma, aki előttem áll?

A leány fájdalmas pillantással fürkészte.

„Ha szeretne, akkor most a karjába venne, és megcsókolna. De nem szeret” - gondolta, és a nő biztos ösztönével, aki tud­ja, hogy nem szeretik, de saját szerelmét önérzetesen palástol­ni akarja, azonnal úrrá lett a helyzeten. Az igazi nő meghökken­tő találékonysággal tud ilyen esetekben színházat játszani. Ri­ta pedig megtanulta, hogy uralkodjék magán, ha kell.

• Ó, Hans... annyira megijedtem, hogy ilyen váratlanul előt­tem termettél. Még Riedbergben hittelek, és erre egyszerre itt látlak. Megkaptad a levelemet?

Ez nagyon nyugodtan és összeszedetten hangzott.

A fiatalember arca egy pillanatra megvonaglott. Hirtelen nagyon szerette volna, hogy ne ilyen higgadt, magabiztos nagy­világi hölggyel beszélgessen. Sokért nem adta volna, ha ujjong­va hozzábújik Rita, és olyan harsányan köszönti, mint azelőtt.

A leány nyugalma felzaklatta, de tartotta magát.

• Nem is üdvözölsz? - ráncolta tréfásan a homlokát. - Ta­lán nem örülsz nekem?

• De, nagyon, mondanom sem kell, mennyire - vágta rá Rita, és olyan szorongó arckifejezéssel figyelte, amelyet Hans nem ismert tőle, és ezért nyugtalanná telte. A férfi átkarolta.

• Így üdvözli az ember a jegyesét - vonta magához, hogy megcsókolja, de Rita a vállának támasztotta a kezét, és hátra­feszítette magát.

• Ne! - kiáltotta megrettenve, és elsápadt.

A báró még tartotta, de a szemében meglátott valamit, ami óvatosságra intette. Riadt elzárkózása elárulta, hogy már nem ártatlan gyermek. Felébredi benne a fiatal nő. Tudja már, mit adhat neki egy csókkal...

Hiszen pont azt akarta, hogy Maria néni gyengéd kézzel rávezesse erre a felismerésre. Tanácstalanul állt korlátlan nai­vitása előtt; amikor eljegyezte. Most pedig húzódozik a csók­jától!

Ez a visszarettenés, egész, elragadóan átváltozott lénye, a ha­jából áradó finom illat, hozzá a tekintete, amelyben a női ön­tudat a gyermeki gyámoltalansággal keveredik, mindez ki­mondhatatlanul felizgatta. Ám azonnal érezte, hogy uralkodnia kell magán, nehogy elijessze. Csak most érkezett el az ideje, hogy szerelmet valljon. Tudta, minden azon múlik, hogy sike­rül-e elnyernie a leány szerelmét - mert ő már szerette.

Gyengéden és szelíden megcsókolta a kezét, azután elen­gedte.

Rita fellélegzett, és gyorsan hátralépett.

• Maria néni nincs itthon, beteg barátnőjét látogatja. Pa­rancsolj, foglalj helyet! Hozathatok valami frissítői? Bizonyá­ra csak most érkeztél.

A férfi leült, köszönettel és látszólag nyugodtan elhárította a kínálást, majd igyekezett jövetele céljára térni:

• Örülök, hogy egyedül talállak. Maria néni tud az ügyről, amelyet leveledben érintettél?

A leány a fejét rázta.

• Nem, Brenkenné úgy vélte, az ilyesmi jobb, ha a család­ban marad. A nagynénéd különben sem adhatott volna nekem annyi pénzt. Ezért fordultam rögtön hozzád. Hoztál pénzt? Elég sokat?

Hans a látványtól elandalodva mosolygott. Lám, pénz­ügyekben még igazi gyermek maradt.

• Mindent elrendezek, apádtól teljhatalmat kaptam - felel­te szórakozottan.

• A papától? Uramisten, csak nem beszéltél neki erről?

• De, meg kellett mondanom neki. Egyébként ugyanakkor ő is kapott egy levelet Brenkennétől, amely a mostohaanyád szo­rult helyzetét ecseteli.

• Hiszen megígérte, hogy vár az írással - rökönyödött meg Rita. - Ez nem volt szép tőle. A papa nagyon felizgatta magát?

• Nem, nyugodj meg, nem nagyon. Néhány nap múlva el­jön, hogy hazavigyen téged.

A leány elpirult, örömében összekulcsolta a kezét, de egyéb­bel nem mutatta.

• Hans, meg tudod mondani, miért bánt a papa olyan kemé­nyen a mostohaanyámmal?

• Nem, Rita, nem tudom megmondani, de semmiképp sem ok nélkül. Elmesélnéd részletesen, hogy ismerkedtél meg Brenkennével, és mi mindent mesélt neked?

A leány hevesen bólogatott. Ebben a mozdulatban és az ezt követő, sietve előadott beszámolóban volt valami a régi Ritá­ból.

Töviről hegyire elbeszélt mindent, s amikor a végére ért, fel­lélegezve megkérdezte:

• Ezek szerint a papa tudja, hogy szegény nagy bajban van, és segíteni fog neki?

• Igen, légy nyugodt, minden rendbe jön. Tudod, hol lakik Brenken?

A leány megnevezte a szállodát.

• Jaj, annyira nyomasztott ez az egész! - sóhajtotta. - Más­ra sem tudtam gondolni. De most örülök, hogy a papa segít. Másképp nem értettem volna, hogy viselkedhet ilyen kegyet­lenül.

• Az apád minden, csak nem kegyetlen. Ez az asszony annál kegyetlenebbül bánt vele. Apád majd bizonyára elmagya­rázza neked, mi miért történt. Eddig nem akart terhelni vele. Na­gyon meg is rémült, hogy ez a Brenkenné beszélt róla neked. De ne bolygassuk ezt a témát! Felkeresem az asszonyt, és min­dent elintézek. Most pedig hadd mondjam el, mennyire megváltoztál rövid idő alatt. Meghökkentő, hogy milyen elragadó ifjú hölggyé változtál.

• Jaj - pirult el Rita hagyjuk ezt! Komisz kis szörnyeteg lehettem, mielőtt Maria néni kezelésbe vett.

A férfi tekintete ellágyult, de ő nem látta ezt, mert elfordí­totta a szemét.

• Nem, Rita, nem voltál az. Csak féktelen... és most úgy tű­nik, túlságosan is leszoktál róla, túl komollyá lettél.

• Most is vidám vagyok - igazította meg a haját a leány csak az utóbbi napokban ez az ügy a mostohaanyámmal… hir­telen olyan nehéznek tűnt az élet. Elszomorodtam, de most már megint minden rendben.

Hans szerette volna átölelni, vigasztalni, de valami vissza­tartotta, mintha nem akarta volna megadni magát a szívének. Előbb a régi bizalmat akarta látni Rita szemében.

• Hogy tetszett a nagyvilági élet? - terelte másra a szót.

• Nagyon érdekes. Sokat láttam, sokat tanultam. Amint ír­tam, barátnőket is találtam. Sajnos most éppen elutaztak, kü­lönben meg kellene ismerkedned velük. Sok szép élményt sze­reztünk együtt. Egyébként is majdnem mindenki nagyon ked­ves volt hozzám.

• Szerelné] ezentúl is így élni?

• Örökre nem! Már alig várom, hogy hazatérjek. Időnként persze szeretném mindezt viszontlátni, de egyelőre beteltem ve­le. Buchenauban minden rendben?

• Minden! Örülök, hogy a sok szórakozás közben sem felej­tettél el bennünket.

Hogy is felejthetné el az ember, hogy hová tartozik? - szólt csendesen a leány, és a szemét pára futotta cl.

Egy ideig némán nézték egymást. Hallgatásukban ezer és ezer szó sűrűsödött össze, olyanok hallgatása volt ez, akikben a legmélyebb, legfontosabb gondolatok érlelődnek, de nem tudják kimondani azokat.

Édes kicsi Rita, ismételgette magában a férfi.

A leány fejében viszont az járt, hogy a báró mást szeret.

• Szóval Brenkenné Jurikov herceg jövendőbeli menyasszo­nya? - törte meg a csendet Hans.

• Azt mondják. Az az orosz szinte állandóan az ő és a sógo­ra társaságában mutatkozik.

• Le tudnád írni az utóbbit?

• Brenkent?

• Igen.

• Őszintén szólva nem nagyon kedvelem. Szúrós, haragos a tekintete, sokszor olyan hátborzongatóan villog, hogy a hideg kiráz tőle. Magas, erős. Hilde Lindau szerint szép ember...

• A jobb szeme alatt kicsi, háromszögletű forradás látható?

• Nahát, te ismered? Tényleg visel egy olyan heget.

Hans most már biztosan tudta, hogy ez ugyanaz a férfi, akit annak idején Lianéval Velencében látott, vagyis a férje.

• Igen, azt hiszem, ismerem.

• A végén még kiderül, hogy Brenkennét is ismered. Gyö­nyörű asszony, nem láttam hozzá foghatót.

• Őt is ismerem - sóhajtott a báró. - Említette előtted a ne­vemet?

• Nem, egyszer sem.

Ebben a pillanatban kocsi állt meg a ház előtt.

• Ez talán Maria néni - ugrott fel Rita, és kipillantott a füg­gönyön át. - Nem, Brenkenné - fordult vissza gyorsan.

Erre Hans is felpattant, az arca megkeményedett.

• Idejön? - kérdezte izgatottan.

• Bizonyára meg akar látogatni bennünket.

• Kérek tőled valamit, Rita.

• Mondd, mi az!

• Hadd fogadjam én Brenkennét, hagyj egyedül vele! Sze­retném rögtön elrendezni a mostohaanyád ügyét.

- Nem lehetek jelen? - ütődött meg a leány. - Kérdőre aka­rom vonni, miért szegte meg a szavát, hogy nem ír apámnak.

• Majd én megkérdezem tőle helyetted. Kérlek, ne fogadd őt, amíg én nem beszéltem vele!

Az inas bejelentette Brenkennét.

• Vezesse a hölgyet a fogadószobába! - rendelkezett gyor­san a báró.

Az inas tudta, hogy úrnője mennyire nagyra becsüli Hans von Riedet, ezért minden további nélkül tudomásul vette a paran­csot, és eltűnt.

• Most maradj itt, kérlek!

• De miért? - rőkönyödött meg ismét a leány.

• Mert neked is úgy a legjobb, ha megkíméled magad a be­szélgetésünk részleteitől. Többé nem kell részt vállalnod ebben az ügyben.

• Olyan különös ez az egész.

• Bízz bennem, Rita, ez az apád kívánsága is. Meg aka­runk óvni téged minden kellemetlenségtől.

A leány kissé elmosolyodott. Olyan édesen, ártatlanul, hogy Hans alig bírta megállni, hogy szájon ne csókolja.

• Ti még mindig az együgyű gyermeket látjátok bennem, te meg az apám. Pedig sokat okosodtam ez alatt az idő alatt, sok mindent tanultam az életről.

• Mégis kérlek, maradj most itt, hadd beszéljek négyszem­közt Brenkennével! Később megtudod, miért tartottalak vissza attól, hogy ennél a találkozásnál jelen légy.

• Ahogy akarod - hajtott fejet Rita, és visszaült a fotelba.

A férfi kisietett, s mialatt átment a fogadószobába, vidá­man ezt gondolta:

„Csoda történt, a szívem már nem halott és üres. Adja Isten, hogy olyan boldoggá tehessem a menyasszonyomat, amilyen én vagyok a tudattól, hogy ő az enyém!”

Az inas a fogadószobába vezette Liane von Brenkent. Az asszony útközben látta maga mellett elhajtatni Eckhoff grófnét, sejtette hát, hogy egyedül találja a grófkisasszonyt. Ezért jött ide - hirtelen ötlettől vezérelve. Még maga sem tudta, mit akar Ritától, de gondolta, kiszedhet belőle valami értesülést. Egyébként is kapva kapott az alkalmon, hogy kitérhet a herceg köze­ledése elől. Jurikov árnyékként követte mindenhová, ő pedig él­vezte, hogy gyötörheti, szíthatja benne a tüzet. Most a férje tár­saságában hagyta hátra, tudván, hogy számolja a perceket visszatéréséig.

Ritára várakozva ült a nagyszalonban, jóleső nyugalom és csend vette körül. Lehunyt szemmel hátradőlt a széken. Ah, de szép is lenne újra egy meghitt otthon, ahol kipihenhetné magát az élet viharai után, a férfi oldalán, akinek teljes szívét oda­adta...

Nyílt az ajtó. Sóhajtva felemelkedett, hogy szembenézzen a grófkisasszonnyal, akire várt. Halk sikollyal hőkölt hátra, s úgy meredt a belépőre, mint valami túlvilági jelenésre.

• Hans von Ried! - szakadt ki belőle a megrökönyödés, hangja.

A férfi gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, és közelebb lépett.

• Szolgálatára, asszonyom - felelte gunyoros udvariasság­gal.

Brenkenné menekülésszerű mozdulatot tett, de észbe kapott, és megállt. Azzal a hidegvérrel, amely már nemegyszer át­segítette veszélyes helyzeteken, mesterkélt, mosolyt kényszerített az arcára.

• Szó, ami szó, eléggé meglepett, báró úr. Hogy is számít­hattam volna arra, hogy Eckhoff grófné szalonjában találko­zunk? Rég láttuk egymást - próbálkozott egy igéző pillantás­sál, de Hans hideg, rezzenéstelen tekintettel nézeti vissza rá. Ef­féle praktikák már nem hatottak rá.

• Vagy másfél éve, nagysád.

• Most pedig váratlanul összefutunk. Milyen különös! Ha Eckhoff grófnőt keresi, nincs itthon. Én Buchenau grófkis­asszonynál jelentettem be magamat. Ön bizonyára csak most érkezett, legalábbis eddig még nem láttam a városban. Az em­ber mindig örül, ha újra találkozhat a régi ismerősökkel - csevegett az asszony látszólag fesztelenül.

Arcátlanságától a báró fejébe szállt a vér. Restellte magát, hogy valaha ezt a személyt szerette.

• Hagyjuk ezt, hölgyem! Azért jöttem, hogy közöljem: Buchenau grófkisasszony nem fogadja önt.

A szép szempárban hátborzongató fény villant.

• Nem értem - szegte fel a fejét az asszony. - Mi jogon rendelkezik ön ebben a házban?

Hans hidegen végigmérte. Még mindig bámulatosan szép­nek találta. Tudta, hogy már harmincnégy éves. A ravaszul egyszerűnek tűnő, könnyű nyári ruhában, amelyben telt alak­ja a lehető legelőnyösebben érvényesült, tíz évvel fiatalabbnak hatott. Micsoda izzó szenvedélyt váltott ki belőle egykor ez a nő! Most azonban csupán megvetést érzett iránta.

• Valószínűleg nem tudja, hogy Eckhoff grófné a nagynéném.

• Nem - rettent meg Liane ezt nem tudtam.

Fejében lázasan rajzoltak a gondolatok. Hogyan fordíthatná a saját hasznára ezt a helyzetet?

• Kérem, foglaljon helyet néhány percre - mutatott Hans ki­mért udvariassággal egy székre, mint valami üzleti tárgyaláson.

• Attól nem kell tartania, hogy a St. Moritzban vagy Velencé­ben történteket bolygatom. Valami másról szeretnék beszélni önnel.

Az asszony bizonytalanul nézeti rá, mintha azt fürkészné, mekkora hatalommal bír fölötte.

• Ön akkor olyan sietve utazott el - ült le hogy nem adott lehetőséget a tisztázásra, hiszem azt sem tudtam, hová távozott.

• Elég ebből - intette le a báró már rég elfelejtettem az egészet. A kapcsolattal, amely keltünk között fennállt, nem óhajtok foglalkozni.

• Hans - suttogta Brenkenné, a legmélyebb felindultságot színlelve -, bármit gondol is rólam...- a látszat ellenem szól igen, de én szerettem önt, egyedül csak önt, és a szívem még most is az öné.

Győzelmei nyomán elbizakodottságában azt képzelte, ezzel a vallomással ismét a lábához kényszerítheti Riedet, s ezáltal egy időre ártalmatlanná teheti. De tévedett.

• Vessünk véget a méltatlan komédiának, asszonyom! Tér­jünk a tárgyra!

Liane sötét szemében felparázslott a gyűlölet. Ez a higgadt­ság porig alázta. Bosszút akart állni.

• Csak tessék! - vont vállat.

• Buchenau gróf és a leánya megbízásából kell beszélnem önnel. Bizonyos értelemben választ hozok a levélre, - amelyet a grófhoz intézett.

Lianéval forogni kezdett a világ.

• Ismeri Buchenau grófot?

• De mennyire. Bizonyára nem tudta, hogy a birtokszomszé­dom. Talán nem is hallotta még az előnevemet. Riedbergi von Riednek hívnak. A Riedberg-kastély Buchenau tőszomszédsá­gában fekszik.

Brenkennét elhagyta a lélekjelenléte. Elsápadt, görcsösen összeszorította a fogát. Emberfeletti erőfeszítéssel tartotta ma­gát. Belátta, hogy ügye végleg elveszett, ha a két férfi kicserél­te egymással tapasztalatait.

• Valóban nem tudtam, hogy Riedberg az öné. De mégis, hogy lehetséges az 'hogy ön a gróf nevében tárgyal?

• Tüstént megmagyarázom. Buchenau kisasszony a jegye­sem, s mivel leendő apósom nem tudott ideutazni, engem kért meg, hogy önnel tárgyaljak, és leányát az ön további zaklatá­sától megóvjam.

Liane hirtelen gúnyosan felkacagott.

• Milyen furcsa játékot űz az élet! Hans Ried mint a vőm, nevetnem kell!

• Semmi köze többé a grófhoz, sem pedig a leányához. Hallatlan arcátlanság, hogy a mit sem sejtő grófkisasszony kö­zelébe tolakodott.

• Persze, jobbnak látták meghagyni őt abban a hitben, hogy már nem vagyok az élők sorában.

• Olyan okból, amelyet leginkább önnek kellene megérte­nie. Hogy Rita gyermeki lelkét ne mérgezzék ezzel az undorí­tó históriával.

• Ej, ej, nem helyes, ha egy gyermek semmit sem tud az élet­ről. Előbb-utóbb úgyis meg kell ismernie a világot, és ha akkor is gyanútlan gyermek marad... ki tudja, mi történhet. Valaha én is voltam fiatal... és ártatlan.

Az utolsó szavakat fogcsikorgatva vetette oda. Kivételesen igazat is mondott, s ez nem maradt hatástalan a férfira, aki azonban rögtön megkeményítette magát. Minden érzelmet, még ezt a halvány szánalmat is ki akarta zárni ebből a tárgya­lásból.

• Fogjuk rövidre, nem akarom a szükségesnél tovább tartóz­tatni.

• Tán fél, hogy a jelenlétem megfertőzi e ház levegőjét?

• Legalábbis szeretném megakadályozni, hogy még egy­szer találkozzék e ház lakóival - hangzott a metsző válasz.

Liane magatehetetlen dühében ökölbe szorította a kezét. „Ezt még megkeserülöd” - gondolta felbőszülten.

• Akkor halljuk, mit akar mondani?

• Buchenau gróf a leveléből megértette, hogy segítségre szorul. Noha semmiféle kötelezettsége sincs önnel szemben, mégsem kívánja figyelmen kívül hagyni a kérését. Azt pedig minden körülmények között szeretné elkerülni, hogy a megél­hetését a jövőben is... az eddigi módon biztosítsa. Ezért hajlan­dó évjáradékot juttatni önnek azzal a feltétellel, hogy a továb­biakban külföldön folytat feddhetetlen életet. Az országhatáro­kon kívül szabadon megválaszthatja lakhelyét, csak azt kell kö­zölnie, hogy melyik bankban óhajtja felvenni a járadékot, mondjuk, féléves részletekben. A járadék mindaddig a ren­delkezésére áll, amíg betartja a feltételeket, azonnali hatállyal megszűnik azonban, ha visszatér Németországba, vagy ha ön­nel kapcsolatban újabb becstelenség jut a gróf úr fülébe. Egy­szerre nagyobb összegű készpénzt többé nem kaphat, mert az kifolyhatna a kezéből, míg a járadék mindig biztos megélhetést nyújt.

Az asszony fáradtan magába roskadt, tekintete megtört. Most, hogy leghőbb vágya teljesülését maga előtt látta, minden ereje elhagyta. Ugyanakkor érezte a helyzet megalázó voltát is. Ez a Hans Ried valaha egyetlen mosolyáért a rabszolgájává vált, ahogy minden férfi, akivel kacérkodott. Csak egyvalakit foga­dott el urának - Justust, akit szerelmével úrrá tett maga és sor­sa fölött.

De ez a másik, ez most uralkodni akar rajta, a hatalom jogán, amelyet a kezében tart. Le akarja igázni, mert szégyelli koráb­bi gyengeségét. Neki pedig igába kell hajtania a fejét - az át­kozott pénzért, amelyet Ried kínál. Eszeveszett düh marcangol­ta a szívét. Feltámadt benne a szenvedély, mely bűnben-szerelemben egyaránt irányította, és bosszúért kiáltott. De leplezte érzéseit, s lázasan számolgatni kezdett. Ha Buchenau gróf fel­tételeket szab, fizessen is értük!

Kezét összekulcsolva kémlelte Hans Ried mozdulatlan ar­cát. Végül lassan, színtelen hangon megkérdezte:

• Milyen összegű járadékot kapok, amennyiben késznek mutatkozom a feltételek teljesítésére?

• Mondjuk évi hatezer márkát, élete végéig. Ez elég ahhoz, hogy megóvja a nyomortól.

• Alamizsnával akarják kiszúrni a szememet! Ennyiből nem tudok másodmagammal megélni.

• Elfelejti, hogy nem követelhet semmit.

• Ön pedig elfelejti, hogy cserébe feltételeknek kell eleget tennem. Évi hatezerből csak nyomoroghatnánk a férjemmel.

• Nem fogok alkudozni, legyen tízezer - legyintett Hans, mintha valami undorítói akarna elhessenteni magától.

Az asszony elgondolkodott. Ebből az összegből már elviselhetően megélhetnek. Nem tékozolhatnak úgy, mint eddig, de Liane nem is akart. Hiszen mostantól nincs szüksége arra sem, hogy ragyogó megjelenésével port hintsen az emberek sze­mébe. Tízezer márkából letelepedhetnek egy csöndes zugban, és új életet kezdhetnek.

Ismét, a férfi arcát fürkészte. Úgy tűni, hogy kimondta a végső szót. Ezzel tulajdonképpen meg is elégedhetett, mégis megpróbált még valamit kicsikarni.

• Jó, elfogadom a járadékot, de még különféle tartozásokat is ki kell egyenlítenünk, például a szállodában. Nem kívánhat­ja, hogy lefogassanak bennünket, amikor fizetés nélkül próbálunk távozni.

• Nem! Önök a nagyneném házában is megfordultak, min­denáron el akarom kerülni a botrányt.

• Akkor gondoskodjék róla. hogy haladéktalanul pénzhez jussunk!

Hans csekkfüzetet húzott elő, és különösebb gondolkodás nélkül kiállított egy háromezer márkáról szóló csekket.

• Engedje meg, hogy ebből a célból a rendelkezésére bocsás­sam ezt az összeget. Nem kívánom Buchenau gróf számláját ter­helni vele. De nekem is van egy feltételem.

• Éspedig?

• Azonnal, de legkésőbb ma estig elhagyják Baden-Badent, és lemondanak arról, hogy ugyanúgy rászedjék Jurikov herce­get, ahogyan annak idején engem.

• Mi köze önnek a herceghez?

• Semmi, de futólag ismerem, és tudom, hogy meglehető­sen önfejű. Az ilyen ember kiszámíthatatlan, képes a rendőrség­hez fordulni. Ez pedig számunkra éppolyan kellemetlen lenne, mint önnek. Ezenkívül megszegné azt a feltételt is, miszerint nem követ cl többé becstelenséget. A megállapodás ebben a percben életbe lép. íme, a csekk, és ide legyen szíves felírni, hogy melyik külföldi banknál óhajtja felvenni a járadékot - nyújtott át papírt és tollat.

Az asszony egy francia pénzintézetet jelölt meg, mert tudta, hogy Justus legszívesebben Dél-Franciaországban élne. Ez­után a táskájába süllyesztette a csekket.

• Amennyiben külföldön lakóhelyet változtatnak, csak ezt a bankot kell értesíteniük, hogy hová továbbítsák a pénzt. De amint mondottam, Németországba nem jöhetnek.

Az asszony gúnyosan elhúzta a száját.

• Ne aggódjon, örökre elhagyjuk ezt az országot.

• Ezzel véget is ért a megbeszélésünk. A továbbiakban nem szükséges a jelenléte ebben a házban. A nagynénémnek és Buchenau grófkisasszonynak átadom búcsúüdvözletét. A meny­asszonyomnak nem kell tudnia, kicsoda ön valójában, és azt még kevésbé, hogy az ön férje, aki nem átallott a kisasszony kö­zelébe férkőzni, azonos azzal az emberrel, aki nyomorékká lőtte az édesapját.

Sietve az ajtóhoz lépett, és kinyitotta, majd hűvös udvarias­sággal félrehúzódott.

Az asszony megrezzent, összeszorította a fogát. Még egy dü­hödt pillantást vetett a báróra, majd kifelé indult. A férfi előtt egy pillanatra megállt.

• Ég önnel, sok szerencsét a házasságához, remélem, soha többé nem látjuk egymást!

Ezzel elhagyta a szobát, a szenvedélyes vágytól fűtve, hogy bosszút álljon az elszenvedett megaláztatásért.

Amikor a bejárati ajtó becsapódott mögötte. Hans felsóhajtott. Hogy is tévelyedhetett el annyira, hogy beleszeressen eb­be a nőszemélybe?

Ebben a lelkiállapotban nem tudott Rita szeme elé kerülni. Egy fotelba vetette magát, arcát a tenyerébe temette.

Erőnek erejével próbálta kiűzni agyából az iménti jelenetet, de nem sikerült. Csak amikor Ritára gondolt, az törölte el a be­nyomást, amelyet Liane von Brenken hagyott benne. A leány kedves képe eltüntetett mindent, ami nyomasztotta, mintha megtört volna a gonosz varázs.

Ereiben szaporábban lüktetett a vér, fiatalnak és boldognak érezte magát. Hálás volt a sorsnak, hogy ehhez a boldogsághoz vezette. Neki csupán meg kellett ragadnia. Először teljesen higgadtan, józan megfontolásból nyújtotta érte a kezét, de most elragadta a vágy - most már tudta, hogy Ritában az igazi bol­dogság ölt testet.

Rita, édes kicsi Rita!

Elfelejtette már Liane von Brenkent, feledte az egész vilá­got - csak ifjú arájának képe lebegett megdicsőülten a szeme előtt.

Halkan nyílt az ajtó. Rita pillantott be, és meglátta, hogy moz­dulatlanul, arcát tenyerébe temetve ül.

Riadtan nézte. A férfi nem hallotta az ajtónyílást, nem tud­ta, hogy már nincs egyedül. Megkönnyebbült boldogságában fellélegzett, de a leány azt hitte, a fájdalom sóhaja ez.

• Hans! Jaj, Hans! Hallottam elmenni Brenkennét. Minden rendben?

A báró felkapta a fejét, olyan feldúltnak látszott, mint még soha.

• Mindent elintéztem. A mostohaanyád élete végéig megha­tározott, tisztes összegű évjáradékot kap, nem kell többé szű­kölködnie.

- Jaj, de jó! És Brenkenné miért nem tartotta be a szavát?

• Azért, mert... elfelejtette, hogy mit ígért neked. Üdvözle­tét küldi. Azért jött, hogy elbúcsúzzék, még ma elutazik.

• Igazán behívhattál volna.

• Nagyon sietett.

Rita elbizonytalanodva nézett a vőlegényére. Úgy érezte, tit­kol előle valamit. De vajon mit? Ettől kezdve egész nap ezen rágódott, bár Hans megpróbálta elterelni a figyelmét. Nem kérdezett többet, mert sejtette, hogy nem kap őszinte választ. Egy bizonyos: a bárót a Brenkennével való találkozás zaklat­ta fel. Valami fájdalom érte, azért ült magába roskadva és só­hajtozva.

Szerencsére hamarosan megjött Maria néni.

Hans jobbnak látta beavatni, ezért négyszemközt elmondta, kicsoda valójában Brenkenné, és hogyan számolt el vele.

A grófné elszörnyedve hallotta, ki előtt nyitotta meg a házát, és hibáztatta magát, amiért nem vigyázott jobban Ritára.

• Nem tudhattad, kivel állsz szemben - nyugtatgatta az uno­kaöccse. - Ez az asszony a legjobb emberismerőket is megté­vesztette.

• Az biztos! Mindenütt csodálták, és mindenki Jurikov her­ceg leendő jegyesének tartotta. Óriási lesz a herceg csalódása, még ha azt megakadályoztad is, hogy ez a két mákvirág meg­károsítsa. Egyébként a szépasszony állítólagos sógorát mindig is furcsának találtam. Rita pedig egyenesen félt tőle. De most már hagyjuk ezt a förtelmes témát! Halljuk, hogy vagy meg­elégedve Rita átváltozásával?

• Szavakkal ki sem tudom fejezni, Maria néni! Valóságos csodát műveltél.

• Nem az enyém az érdem, Rita számomra is meglepő mó­don feltalálta magát szinte az első pillanattól fogva. Irigylésre méltó tehetség, játszva megtanulja, amit mások csak hosszasan küszködve. Hiába, a jó adottságok rengeteget számítanak! Nem kellett sokat fáradnom miatta. Mindenesetre nekem is öröm, hogy ilyen elragadó dámává fejlődött. Fogalmad sincs, mennyire imádják a társaságban. Nem győzik dicsérni, mert hál' istennek, semmit sem vesztett eredetiségéből és természetessé­géből. Kimondottan élénkítőleg hat a kissé már szokványossá vált társasági életre.

• Rosszul láttam, hogy egy kicsit levert, mintha valami nyo­masztaná?

• Nem, nem tévedtél, már néhány napja nagyon csöndes, ma különösen az. De talán azzal az üggyel magyarázható, amely­be ez a kalandornő belekeverte. Lehet, hogy a te váratlan érke­zésed is megzavarta.

• Gondolod?

Az asszony mosolyogva bólintott.

• Nemcsak külsőleg ment át nagy változáson az elmúlt hó­napokban, belsőleg is megérett. A lelki átalakulás talán még je­lentősebb, mint a testi.

• Igen, csodálatos fiatal nővé serdült.

• Így már nem eshet nehezedre, hogy ne csak a házadba, ha­nem a szívedbe is befogadd. Rita méltó arra, hogy egy férfi tel­jes szívét birtokolja, és azt hiszem, nagyon szeret téged. Ha va­lamit nehezen akart elfogadni, csak annyit kellett mondanom, hogy neked tetszene. Erre minden nehézségen túltette magát.

• Úgy érzem, mindig is szerettem, de ez csak most, a viszont­látás pillanatában tudatosodott bennem. Más szerelem ez, mint amit korábban méltatlanra pazaroltam. Abban a kívánságban csúcsosodik ki, hogy a saját boldogságomon túl őt is boldog­gá tegyem.

• Ennek mindkettőtök miatt örülök, kedves Hans. Nagyon megkedveltem Ritát, és nehéz szívvel válók meg tőle. Mikor viszi el az édesapja?

• Amint értesítem, hogy a Brenken házaspár elutazott. Majd megkérem, hogy pár napot maradjon itt, és ha Rita is beleegye­zik, utána rögtön nyilvánosságra hozzuk az eljegyzésünket Te pedig egy időre Riedbergbe jöhetnél. Talán szép őszünk lesz az idén.

• Erről még beszélünk. Néhány hétre már elígérkeztem a le­ányomhoz, de aztán szívesen megyek.

Rita lépett be. Átöltözött, mert ki akartak kocsizni. Hans felállt, és sugárzó arccal ment elé. A leány félénken nézett fel rá. Hans megfogta a kezét.

• Épp arról beszélgettünk, hogy néhány nap múlva itt lesz édesapád. Nem bánod, ha akkor bejelentjük az eljegyzésünket? 'Maria néni szívesen rendez nekünk egy kis ünnepséget, és a kéz­fogóra meghívhatjuk új barátaidat és ismerőseidet is.

A menyasszonya elpirult, és lesütötte a szemét.

• Ahogy akarod.

• Nem - csókolta meg a kezét a férfi ahogy te akarod.

A leány elhúzódott, és Maria néni mellé ült. Eckhoffné meg­simogatta a fejét.

• Kár, hogy az ikrek már elutaztak. Azt hiszem, szörnyen fogják sajnálni, hogy nem vehettek részt a nagy eseményen. Csodálkoznak majd. hogy a kis Rita ilyen gyorsan eljegyezte magát!

A leány elmosolyodott, és arra gondolt, amit a barátnői a sze­relemről mondtak neki: „Az angyalok mennyei örömnek hív­ják, az ördögök pokol tüzének, az emberek pedig szerelem­nek.”

• Nem indulunk? - ugrott fel.

Ahogy a nyitott bérkocsi a verőfényes utcákon haladt ve­lük, valamelyest megkönnyebbedett a lelke. Hans újra meg újra csillogó szemmel nézett rá, s ettől nyugtalanul kalapált a szíve.

Jaj, ha igazán szeretni tudná őt a báró! Újra felötlött benne a gyötrő gondolat, hogy Hans szíve bezzeg nyugodtan dobogott, amikor annak idején a karjában tartotta.

Elhajtattak a szálloda előtt, amelyben Jurikov herceg és Brenkenék laktak. A herceg véletlenül épp a bejáratnál állt néhány úriemberrel.

Az urak köszöntek a grófnééknak, s az orosz láthatólag azonnal felismerte a bárót, akivel utazásaik során többször ta­lálkoztak. Barátságosan integetett neki. Hans visszaintett. Arckifejezése hirtelen elutasítóvá vált, mert észrevette Brenkent, aki szintén köszönt. Egy pillanatra egymás szemébe néztek. Ried élesen, Brenken bizonytalanul pislogva. Azután tovagör­dült a kocsi.

XIV.

Liane érthetően felizgatva tért vissza a szállodába, miután Hans von Riedet otthagyta. Alig lépett a szobájába, amikor Justus is megjelent. Könnytelenül zokogva vetette magát a férfi karjába, és a nyakába kapaszkodott.

• Mi történt, Liane, mi ütött beléd? Hol jártál?

Maga mellé húzta a díványra, és túlfűtött hangon suttogva beszámolt a fejleményekről.

Brenken először megrettent, amint Ried felbukkanásáról értesült, de miután meghallotta a tárgyalás eredményét, fellé­legzett, és csókokkal borította neje arcát.

• Akkor végre minden jóra fordult! Megmenekültünk a nél­külözéstől!

Az asszony azonban sóhajtott, és komor tekintettel maga elé. bámult.

• Ha tudnád, mennyire megalázott a kevélységével! De es­küszöm, megfizetek neki, bosszút állok ezért a gyalázatért! - sziszegte.

- Mire készülsz? Vigyázz, ne tedd kockára, amit megszerez­tél!

• Ne aggódj! - ugrott fel Liane, és furcsán mosolygott. - Csak szórakozom egy kicsit. Hagyok egy kis emléket magam­ról a menyasszonyánál. Igazán emberbaráti cselekedet felvilágosítani ezt a kis báránykát a vőlegénye viselt dolgairól. Leg­alább fegyvert kap a kezébe, ha a férfi elkezdi a zsarnokot játszani, fölényeskedik vele. Így hálálom meg neki, hogy részvéttel viseltetett ismeretlen mostohaanyja iránt, és egyúttal elégtételt veszek a bárón. Szerencse, hogy megőriztem a leveleit. Sejtet­tem én, hogy egyszer még hasznukat látom.

• El akarod küldeni őket a menyasszonyának? Vigyázz, ez árthat nekünk!

• Ugyan, már mindenben megállapodtunk, ezen a levelek nem változtatnak. Hagyj, meg kell tennem, különben meg­pukkadok a méregtől. Jurikov herceghez pedig búcsúzóul lesz néhány keresetlen szavam. Végre megmondom a véleménye­met annak a bohócnak.

Újra a férje karjába vetette magát.

• Csókolj meg, Justus! Holnap, igen, holnap új életet kez­dünk.

Sokáig együtt maradtak, és megtanácskozták az elutazás előtti teendőket.

A herceg az ebédnél hiába várta Brenkennét, akiért majd' elepedt. Bizonyosra vette, hogy így akarja megbüntetni, amiért néhány napig tartózkodóbban viselkedett vele. Még inkább felbőszítette, hogy Brenken sem jelent meg, pedig tőle legalább megkérdezhette volna a sógornője távolmaradásának okát. El­határozta tehát, hogy minden teketória nélkül megkéri a szép­asszony kezét. Semmi kétség, ettől azonnal megenyhül majd.

Felállt az asztaltól, s a szálloda előcsarnokán áthaladtában vé­letlenül megütötte a fülét, amint egy pincér arról beszél a por­tással, hogy a kilences és a tizenkettes vendég az esti gyorssal elutazik.

Földbe gyökerezett a lába. Tudta, hogy a kilencesben Bren­kenné, a tizenkettesben pedig a sógora lakik.

Feldúltan fordult a portáshoz, hogy jól hallotta-e. Megerő­sítették neki, hogy Brenkenék elhagyják a várost.

Egyik inasát nyomban elszalajtotta a virágkereskedésbe, hogy hozza el a korábban megrendelt, hatalmas csokrot. Ezt a névjegyével felküldette Brenkennének, és megkérdeztette, hogy a méltóságos asszony hajlandó-e azonnal fogadni egy fontos ügyben.

Az inas azzal az üzenettel tért vissza, hogy Brenkenné dél­után ötkor a kis olvasóteremben várja.

Addig még közel két óra volt hátra.

A herceg számára végtelennek tűnt ez az idő. Emésztette a vágy Liane után, idegességében egyik cigarettáról a másikra gyújtott.

Végre elérkezett a várva várt időpont. A férfi az óraütés pillanatában lépett be a barátságosan berendezett társas helyi­ségbe, amelyet teljesen néptelenül talált. A szállóvendégek rit­kán használták, s Jurikov gondoskodott róla, hogy a követke­ző órában zavartalanul a rendelkezésére álljon.

Nyugtalanul járkált fel-alá.

Liane váratott magára. Minden perc örökkévalóságnak tet­szett, s tizenöt örökkévalóságot kellett átélnie, mire az asszony végre megjelent.

Dísztelen, fehér ruhát viselt, mely lágyan simult a testére. Fe­kete haját két laza fonatban feltűzték. Néhány fürt játékosan a homlokába hullott, alóluk villogott ki sötét szeme. Finom vo­nalú piros ajka szögletében rejtélyes mosoly bujkált.

Ezzel az egyszerű, mégis igen elegáns külsővel egyfajta le­ányos bájt sugárzott. Az aranyszínű függönyön átszűrődő nap­sütés fiatalos fényt adott arcának.

Jurikov herceg felkiáltott elragadtatásában, és ajkához szo­rította az asszony kezét.

• Végre! Végre eljött, drága méltóságos asszony!

• Ah, megvárakoztattam fenségedet? Elnézését kérem, a komornámat lefoglalja a csomagolás, nekem pedig el kellett in­téznem néhány dolgot.

- Kecsesen helyet foglalt, és a szemközti székre mutatott. Kettejük között csupán egy keskeny asztalka állt, de a herceg izgatottan azt is félretolta.

• Tehát igaz, elutaznak?

• Igen, fenség, még ma este.

• És erről én semmit sem tudtam? - kérdezte szemrehá­nyóan.

Brenkenné egy szfinx talányosságával nézett vissza rá.

• Nem sejtettem, hogy érdekli fenségedet.

• Tudnia kellett volna - fogta meg a jobbját a herceg, - ne játsszék tovább velem! Nem tudom elviselni a hidegségét. Hi­szen tudja, hogy szeretem, drága Liane.

• Nem - húzta vissza a kezét - nem tudom, fenség. Csak annyit tudok, hogy egy pillanatra sértő hűvösséggel bánt velem. Az a pillanat kellően bizonyította, hogy nem szeret, és én azon­mód végeztem önnel.

• Ó, mennyire imádom ezért a büszkeségért! - csókdosta a kezét Jurikov. - Könyörgök. higgye el, kétségbevonhatatlan bi­zonyítékát adom szerelmemnek! Azért kértem erre a beszélge­tésre, hogy maradásra bírjam. Kérem, ne utazzék el, és enged­je meg, hogy menyasszonyomnak tekintsem. Ön méltó arra, hogy Jurikov hercegné legyen.

Az asszony szemében diadalmas fény villant. Keble hul­lámzott az izgalomtól. Ezzel az elégtétellel tartozott neki az élet! Még egyszer utoljára elsöprő győzelmet aratott. Tudta, mit je­lent elejtenie ezt a vadat, amely annyi csapdát kikerült. Ezzel a végső győzelemmel vesz búcsút a nagyvilágtól, s ez páratlan kárpótlás a sok megaláztatásért, ami kijutott neki.

Sokáig halogatta a választ, s kegyetlenült sejtelmes pillantás­sal figyelte a felindultságtól vonagló férfiarcot. Végül lassan, minden szót megfontolva kijelentette:

• Jurikov herceg viszont nem méltó arra, hogy Liané Bren­ken a hitvese legyen.

• Liane! Túl messzire megy!

• Miért, olyan felfoghatatlan? Azt hiszi, tréfálok? Ó, nem, teljesen komolyan gondoltam.

• Azt akarja mondani, hogy visszautasítja az ajánlatomat?

• Pontosan azt.

• De miért... miért?

• Nem vagyok köteles magyarázatot adni, de megteszem, fenség. Nem akarom kétségek között hagyni. Azért mondok le a megtiszteltetésről, hogy feleségül menjek önhöz, mert belát­tam, hogy nem az a férfi, akit egy Liane Brenken szerelni tud. Aki engem akar, fenség, az másképp udvaroljon! Ragadjon magához, mint a szélvész, és tartson velem jóban-rosszban, fényben és sötétben. Ne holmi szeszélyes gavallér legyen, és ne képzelje azt, hogy hercegi koronáért, gazdagságért és pompá­ért neki adom a szívemet. A kezemet talán nyújtanám olyan fér­finak, mint ön, de a szívemet soha. S mivel ön mindkettőt sze­retné, sajnálom, nem teljesíthetem az óhaját. Ezzel agyő, fenség! Nincs több beszélnivalónk egymással.

Felemelkedett, könnyedén biccentett, és a kijárathoz vo­nult.

A herceg felugrott, és elállta az útját. Nem tudta felfogni, hogy tényleg kosarat kapott.

• Liane, gonosz játékot űz velem! - ordította magánkívül.

Az asszony szemében felizzott a harag és a gyűlölet. Jurikov herceg személyében mintha az emberiség sors által kegyelt, va­gyonos fele állt volna előtte, amelyhez ő Justusszal nem tarto­zott. Tekintetéből a szegénység gazdagokkal szembeni gyűlö­lete sugárzott.

• Micsoda fennhéjázás! Tessék, mondjon le a rangjáról és a kincseiről, s mindjárt meglátja, milyen nyomorulttá változik. Akkor megérti, hogy semmit, az égvilágon semmit sem tud nyújtani a magamfajta asszonynak. Most pedig eresszen, végez­tünk egymással.

Önérzetesen emelt fővel lépett ki az ajtón.

Bosszúszomját kielégítve tért vissza a szobájába, ahol a fér­je várta. Büszke mosollyal számolt be a herceggel folytatott be­szélgetésről. A férfi szenvedélyesen a karjába kapta, és vadul csókolta, ő pedig elfeledkezett minden gyűlöletről, minden haragról, nem volt már más, csak szerelmes asszony.

Este kilenc körül csengetett a szobalánynak.

• Akar gyorsan húsz márkát keresni?

• Igenis, méltóságos asszony!

• Ráér egy félórára?

• Igenis, méltóságos asszony!

• Tudja, hol lakik Eckhoff grófné?

• Igenis, a komornája a barátnőm, gyakran látogatom.

• Á, nagyszerű! Fogja ezt a kis csomagot, és vigye el a ba­rátnőjének! Mondja meg neki, hogy ma este, mielőtt az úrnőjéék nyugovóra térnek, hagyja Buchenau grófkisasszony szobájában az íróasztalon, de úgy, hogy senki ne vegye észre! Tudja, ez af­féle születésnapi meglepetés. Nem tudhat róla más, csak a kis­asszony.

• Igenis, méltóságos asszony. Tessék nyugodtan rám bízni magát, mindent elintézek.

• Helyes. Tessék húsz márka magának és tíz a barátnőjének, hogy ő se maradjon üres kézzel. Most pedig máris induljon! Mi­helyt végzett, jelentse, hogy minden rendben ment-e!

• Igenis, méltóságos asszony.

A szobalány eltűnt, és alig egy félóra elteltével jelentette, hogy végrehajtotta a megbízást.

Kevéssel később Liane a pályaudvarra hajtatott a férjével.

Másnap Jurikov herceg is elutazott.

Baden-Badenban véget ért a főidény.

Amikor Rita ezen az estén visszavonult, a grófné komorná­ja lépett be hozzá.

• Bocsánat, kisasszony, csak azt szeretném mondani, hogy az íróasztalra tettem egy csomagot. A szállodából küldték, ajándék Brenkenné asszonytól, és senkinek sem szabad tudnia róla, mert születésnapi meglepetés!

A leány megdöbbent, hiszen senkinek sem volt születés­napja, de ösztönösen érezte, hogy jobb, ha palástolja csodálko­zását.

• Rendben, Rosa, köszönöm. Legyen szíves, küldje be Mar­tát!

Rosa távozott, s kisvártatva megjelent Rita saját komornája, Marta.

A grófkisasszony időközben fejcsóválva egy pillantást ve­tett az íróasztalon fekvő, lepecsételt csomagra, rajta az ő címé­vel. Megtapogatta, és látta, hogy papírok lehetnek benne.

„Talán a mostohaanyámtól...” - gondolta, és furcsa, szo­rongató érzés vett erőt rajta.

Sietve kényelmes köntöst adatott magára, és kibontatta a haját. Szeretett lefekvés előtt egy félórácskát üldögélni így.

• Köszönöm, Marta, most szeretnék egy kicsit olvasni, az­tán majd hívom magát - bocsátotta el egyelőre a komornáját.

Mihelyt egyedül maradt, az íróasztalához ült, és kibontotta a csomagol. Amint leszedte a külső borítást, egy levél és egy vastag, zsineggel átkötött, jelzés nélküli boríték tűnt elő. Először is elolvasta a levelet:

„Kedves Kisasszony!

Nem tudtam elutazásom előtt búcsút venni Öntől. A jegye­se, Ried úr, régi ismerősöm, akit legnagyobb meglepeté­semre Ön helyett találtam, megakadályozott ebben. Bizonyá­ra attól félt, hogy valamit kifecsegek korábbi kapcsolatunk­ról.

Mi, nők tartsunk össze, hiszen a férfiak is azt teszik. Ok a legapróbb részletekig ismerni akarják annak a múltját, akit hitvesükül választanak, ám az asszony lehetőleg ne tudjon semmit az ő viselt dolgaikról. Pedig ez utóbbi gyakran sok­kal érdekesebb!

Mivel igen szeretetreméltó ifjú hölgynek ismertem meg Önt, nincs szívem bizonytalanságban hagyni azt illetően, ami nem is oly régen játszódott le Ried úr és énközöttem. Ezért küldöm el a mellékelt leveleket, amelyeket tőle kaptam. A keltezést is megtalálja rajtuk. Úgy hiszem, igen érdekfe­szítő olvasmányt és hasznos tapasztalatot jelentenek. Talán egyszer még fegyverül szolgálhatnak szigorú ura és parancsolója önkényeskedése ellen. Ennek külön örülnék. Mindenesetre saját érdekében azt tanácsolom, senkinek se árulja el, hogy e levelek birtokába jutott, különben hatásta­lanná válik a fegyver. Indulnom kell, úgyhogy zárom sora­imat, üdvözletemet küldöm, és sok boldogságot kívánok leendő házasságához.

Liane von Brenken"

Rita megrökönyödve nézte az írást. Borzongás futott végig rajta, ahogy kioldotta a zsineget, és kivette a kötegből a leve­leket, szám szerint négyet, különféle hosszúságúakat. Neki­fogott az olvasásnak.

A négy levélből feltárult egy férfiszív s a benne tomboló, vi­haros szenvedély.

Mintha lázroham kapta volna el, reszketve tartotta kezében a szerelmi vallomásokat. Egyiket a másik után lapozta át, s az esengő, vágy teli szavak ifjú lelkébe martak, ugyanakkor olyan sóvárgást ébresztettek benne, mintha hozzá íródtak volna.

De nem, Hans Ried mindezt egy másik nőnek írta, - a szép Liane von Brenkennek. Ő tehát az a szép fiatal özvegy, akiről Rottheim kegyelmes asszony beszélt, és akit őrülten szere­tett...

Milyen másképp szólt ehhez az asszonyhoz, mint őhozzá! Ehhez képest hidegen és kimérten hangzottak azok a levelek, amelyeket neki küldött.

Hát ezt hívják szerelemnek? Igen, ilyen az igaz szerelem, amely kitörölhetetlenül az ember szívébe vésődik, s örök idők­re ott ég.

Hiszen olt állt az egyik lapon: „Ahogy Téged szeretlek, imádott Lianém, úgy nem szerettem előtted senki, és utánad sem tudnék többé így szeretni. Egész szívem örökre a Tiéd, s mindennél jobban vágyom arra, hogy az enyém légy.”

Megkövülten meredt a szenvedélytől izzó szavakra: Kimondhalatlan fájdalom szorította Rita keblét. Miért akarja fe­leségül venni Hans őt, a butácska, fiatal teremtést, ha ennyire szeret egy másikat? És miért nem ment nőül hozzá Liane? Va­jon tényleg elutasította? Igaz, azt beszélik, Jurikov herceg eljegyzi...

Hát ezért vonult vissza annak idején csöndes kastélyába a bá­ró, hogy eltemetkezzék elérhetetlen szerelmese iránti sóvárgá­sával! Ménnyit szenvedhetett, mennyire szenvedhet most is - milyen rettenetesen szomorú lehet.

Ő pedig ekkor került az útjába, túláradó jókedvében ráneve­tett, és... igen... akkor valamilyen másodlagos okból elhatá­rozta, hogy feleségül veszi, mert a másik nem lehet az övé.

Most már tudta mindezt, a báró saját kézírása árulta el. Hir­telen teljes képtelenségnek tűnt, hogy férjhez menjen hozzá. Gyötrő gondolatok törtek rá, és annyira felzaklatták, hogy kép­telenné vált minden józan megfontolásra. Nem mérlegelte, mi­ért küldte el neki a leveleket Brenkenné. Azt sem, hogy a szó­ban forgó szerelem réges-rég kihunyhatott. Csak a kínzó bizo­nyosság számított, hogy Hans von Ried szerelem nélkül akarja nőül venni őt...

Egyre világosabbá vált előtte, hogy nem házasodhatnak össze, most már nem, e levelek elolvasása után, ami felfedte, milyen forró szenvedéllyel képes szeretni a báró valaki mást.

Szeme elé kapta a kezét. Ó, mennyire szereti ezt a férfit, és mennyire fáj, hogy viszonzatlanul!

Elfogta a szégyen, amiért egyszer már beleegyezett, hogy egybekeljenek. Szinte testi fájdalmat okozott a gondolat, hogy Ried még ma, az érkezésekor is a karjába vette, és meg akar­ta csókolni. Jó, hogy legalább ez elől kitért. Soha többé nem érintheti az ajkát, különben belehal a szégyenbe. Hiszen csak azért gyengéd hozzá, mert a vőlegényeként kötelességének tartja. Milyen visszataszító!

Felugrott, és nyugtalanul járkált fel-alá a szobában. Mitévő legyen? Mindezek után nem tud többé a szemébe nézni. A legszívesebben úgy, ahogy volt, elfutott volna. De hová?

Nem, ma már nem mehet el... de holnap, igen, holnap reg­gel, mielőtt a báró visszatér, el kell tűnnie innét! Hazautazik a papához, hogy ne is jöjjön Baden-Badenba. ne jelentse be az el­jegyzésüket. Igen, ez a megoldás, el innen, mielőtt még egyszer viszontlátja Rjedet.

De mit fog szólni Maria néni, ha reggel hirtelen el akar utazni? Nem engedi el, kérdezősködni fog, talán még Hansnak is telefonál. Akkor aztán a férfi is döbbenten faggatni kezdi, s nézi-nézi a szemével, amely eddig tündöklő napnak tetszett, amelyet annyira szeret, s amelytől mégis jobban fél, mint bármi mástól a világon.

Megtorpant, és nyugtalan szívére szorította a kezét.

Nem, erre nem kerülhet sor, most semmi szín alatt nem ta­lálkozhatnak. Hans mindent leolvasna az arcáról, ami a lelké­ben dúl, és akkor ott állna a vőlegénye előtt megalázva. Min­denképpen el kell mennie, nem várhatja meg ezt.

Ezeket a szerencsétlen leveleket pedig magával viszi, el­rejti a báró szeme elől. Neki sejtenie sem szabad, hogy olvas­ta őket, különben azonnal tudná, mi késztette menekülésre, rájönne arra, amit sohasem árulhat el neki: hogy szereti.

Vihar tombolt ifjú lelkében. Kétségbeesett szorongással te­kintett magába, újra meg újra feltéve a kérdést: hogy fogjon hoz­zá? Miképpen juthat ki innét akadálytalanul? És mit szól majd az apja, amikor hazaér?

Nyöszörögve dőlt a díványra, és a párnák közé fúrta a fejét, így feküdt sokáig mozdulatlanul, szinte megbénította a fájda­lom.

Halk kopogásra riadt fel.

- Mi az? - kérdezte kábultan a belépő komornát.

• Elnézést, azt hittem, el tetszett aludni olvasás közben - vá­laszolta Marta, aki mostanáig hiába várta, hogy hívják.

Rita felugrott, kifésülte a haját az arcából.

• Úgy látszik, csakugyan elbóbiskoltam. Jó, hogy bejött - he­begte zavarodottan. - Fonja be gyorsan a hajamat! Mennyi az idő?

• Pontosan egy óra, kisasszony.

• Ó, ilyen sokáig megvárakoztattam! Biztosan fáradt.

• Nem számít, kisasszony - kefélte gondosan a haját Mar­ta. Miután azzal elkészült, a grófkisasszony megpróbált termé­szetes hangot megütni:

• Úgy, most menjen lefeküdni, és reggel hétkor ébresszen fel! A kilenc órai vonattal elutazom.

• Már holnap? - hökkent meg a komorna. - Ne csomagol­jak össze?

• Ne, holnap nyugodtan ráér. Holnapután jön utánam a poggyásszal... így beszéltük meg a grófnéval. Eredetileg ti­zenkettőkor szándékoztam elutazni, de meggondoltam ma­gam, mert a kilencórás vonattal kényelmesebb. A grófnét reg­gel semmi esetre sem akarom háborgatni, inkább üzenetet ha­gyok neki.

Marta egy kicsit furcsállotta a dolgot. Azt már hallotta, hogy a grófkisasszony a napokban hazatér a Buchenau-kastélyba, és ő is elkíséri fiatal úrnőjét. Ez most egy kicsit hirtelen jött, de elő­ző állásában már hozzászokott, hogy az uraságok időnként meglepik ilyen gyors elhatározásokkal a személyzetet.

Rita egyedül maradt.

Fogvacogva, elhagyatottan bújt ágyba. - Aludni nem tudott. Milyen folyékonyan hazudott a komornájának! Jaj, igaza volt a papának, a nagyvilágban hamar megtanul hazudni az ember...

Most nem is mondhatott igazat. Annyit már tudott a világ­ról és az életről, hogy a feltűnést kerülni kell. A személyzetnek nem kell tudnia, hogy a grófné tudta nélkül akar elmenekülni. Maria néni olyan okos és belátó, ő majd megtalálja a módját, hogy egészen magától értetődőnek tűnjek az eset. Jaj, bárcsak mindent elmondhatna neki, ami a szívéi nyomja, de nem lehel, hisz éppen Hans Ried nagynénje.

Igyekezett higgadtan átgondolni a tervét. Annyi pénzzel rendelkezett, amennyi útiköltségre kell. A pályaudvarról majd táviratozik az apjának, hogy küldjön kocsit az állomásra. A vo­nat rögtön kilenc után indul, és Maria néni csak kilenckor kel. Mire észbe kap, ő már messze jár.

Természetesen üzenetet kell hátrahagynia a nagynéni részére - és Hansnak, is. Így még egyszer hazudni kényszerül, mert az igazságot semmi áron nem vallhatja be.

Milyen szörnyű nehézzé vált az élet...

Amikor az első napsugár a függönyre hullott, felkelt, és belebújt japán selyemből készült, meleg hálóköntösébe.

Kiosont a nappalijába, és az íróasztalhoz ült.

Sápadt arcát a tenyerébe támasztva latolgatta egy darabig, hogy mit írjon. Azután a tolla gyorsan szántotta a papírt.

Először Maria néninek fogalmazott meg egy üzenetet, azután Hansnak. Mindkettőt borítékba zárta, megcímezte, majd az egészet egy nagyalakú borítékba csúsztatta, amelyre a grófné neve került.

Az ablakhoz lépett, bánatosan szemlélte az ébredező kertet. Olyan boldogtalannak érezte magát, hogy legszívesebben meghalt volna. Fázósan húzta össze magán a köntöst.

Halk kopogás után belépett Marta. Színleg egész nyugodtan hagyta, hogy felöltöztesse, majd hozatott egy csésze teát meg egy zsemlét, nehogy a személyzet csodálkozzék, amiért regge­li nélkül utazik el.

Eligazította Martát a csomagolást illetően. Kellő időben ko­csit hívatott.

A grófné hálószobája ugyanúgy a kertre nézett, mint az övé, ha tehát az asszony véletlenül felébred, akkor sem láthatja a tá­vozó konflist.

• Jöjjön ki velem a pályaudvarra, Marta! Ezt a levelet vigye Rosának, ő pedig adja át a grófnénak, amint felébredt, így azonnal megtudja, hogy a korábbi vonatra szálltam.

Marta gyanútlanul teljesítette az utasítást, majd kikísérte - úrnőjét a vonathoz, ahol a grófkisasszony elintézésre átnyújtot­ta neki az apjának szánt táviratot, majd sápadtan és kimerülten hátradőlt az ülésen.

Csak most rohanta meg a rettenetes aggodalom, hogy túl ko­rán felfedezik a szökését. Mihez kezd, ha Hans hirtelen felbuk­kan?

A komorna ijedten nézte úrnője vértelen arcát. Mintha hal­vány gyanú sejlett volna fel benne, hogy ezzel a hirtelen el­utazással mégsem stimmel valami. De ekkor már mozgásba is lendült a szerelvény, és Rita intett neki, hogy távozhat.

A kezében tartott táviratra nézett. Egész természetesen és ésszerűen hangzott a szöveg. Akkor mégis rendben minden, il­letve ha mégsem - ő csak ahhoz tarthatja magát, amit parancsolnak neki.

Ment, hogy feladja a sürgönyt, majd hazatért.

Rita összetörten gubbasztott a fülke sarkában, és fellélegzett, mint aki életveszélyből menekült.

A robogó vonat egyenletes zakatolása megnyugtatólag ha­tott idegeire, és a fáradtság is megtette hatását. Lehunyt szem­mel próbált pihenni.

Hasogatott a feje, és minél közelebb ért céljához, annál in­kább szorongott az apjával való találkozástól. Az igazságot neki sem mondhatja el. Életében először valami hazugsággal kell elébe állnia. Tudta, mennyire gyűlöli apja a hazugságot, de nem tehetett mást. Nem árulhatja cl, miért menekült haza, és mi­ért nem mehet feleségül Hans Riedhez.

Még egyszer lopva átolvasta a leveleket, amelyeket Brenkennétől kapott, és kínozta magát miattuk. Azután gondosan ismét a ruhájába rejtette őket. Állandóan magánál akarta tartani...

Végre ismerős vidékre ért. Ott kanyargott a sínek mentén a folyó, amelyben nyaranta oly vidáman lubickolt. Milyen messze tűnt az a gondtalan időszak! A távolba nézett, a várromok fe­lé. Odafenn járkált valamikor a fiúruhájában. Hans Ried azóta helyreállította a tetőpárkányt, újra felhúzatta és megerősíttette a beomlott falszakaszt, és a csúcsíves ablakot, amelyben korábban oly szívesen üldögélt, kényelmes kilátóvá építtette ki, hogy, mint mondotta, veszélytelenül kereshesse fel a kedvenc helyét.

Lám, milyen jóságos hozzá mindig, akár egy igaz barát - de nem több. Többet nem adhat neki, hiszen a szíve a szép Liane von Brenkené.... Az a nő pedig semmibe vette.

Olyan különös, fájdalmas ez az egész! Egyáltalán milyen fáj­dalmas érzés a szerelem. És mégis, van benne valami csodála­tos.

XV.

Eckhoff grófné szokás szerint kilenckor csengetett a komornájának. Rosa belépett, és átnyújtotta Rita levelét.

• A kisasszony üdvözletét küldi, és elnézést kér, de inkább a kilencórás vonattal utazott.

• Kiről beszél, Rosa? - csodálkozott az úrnője.

• Rita grófkisasszonyról, asszonyom.

A grófné megtanulta palástolni érzéseit a személyzet előtt. Most is azonnal összeszedte magát, bár nem tudta megmagya­rázni a történteket. Hogyhogy Rita elutazott? Úgy hatott rá ez a tény, mint egy riasztólövés. Nyugtalanságát nem mutatva, gé­piesen a levélért nyúlt.

• Várjon odakint, amíg szólítom!

Miután egyedül maradt, kapkodva felnyitotta a borítékot, és kivette belőle a leveleket. A neki címzettet fellépte, és elszörnyedve olvasta az alábbiakat:

„Drága Maria néni!

Szépen kérlek, ne haragudj, hogy előzetes bejelentés nélkül elhagytam a házadat! Hazautazom a papához. Hogy miért le­szem, azt nem árulhatom el. Hanstól kérdezd, neki a mellé­kelt levélben megírtam. Kérlek, add át azt neki!

Még arra kérlek, hogy küldd utánam Martát a holmimmal. Neki azt mondtam, hogy veled mindent megbeszéltem, csak mégis inkább a reggeli gyorsot választottam. Rettentően szégyellem, hogy hazudnom kellett. Te olyan okos vagy, biz­tos megérted, hogy az ember néha rendkívüli megoldásra kényszerül, ha másképp nem tud segíteni magán. Nagyon szeretlek, és semmiképp sem akarok fájdalmat okozni neked. Ha előbb szólok, biztosan tartóztattál volna, és ezt nem hagyhattam, mert most nem találkozhatok Hansszal.

Isten veled, drága Maria néni! Köszönöm a szeretetet és a jóságot, amelyben részeltettél. Ne neheztelj rám!

Rita”

A levél végére érve leeresztette a kezét. Úristen, ez a meg­gondolatlan gyermek, mi történhetett?

Először megrémült, de nem olyan fából faragták, hogy szo­katlan események miatt elveszítse a fejét. Most először is meg kell őriznie a nyugalmát, kerülnie kell minden feltűnést. Becsengette Rosát.

• Marta itt van?

• Nincs, asszonyom, még nem jött vissza a pályaudvarról. Kikísérte a kisasszonyt.

• Helyes. Szóljon odakint, hogy azonnal küldjék hozzám, amint hazajött. Aztán segítsen felöltözni!

A komorna térült-fordult, s a grófné készülődni kezdett, mint minden reggel.

Közben megérkezett Marta, és belépett hozzá.

• Rendesen ellátta a kisasszonyt?

• Igen, asszonyom.

• Kapott tőle még valami megbízást?

• Csak egy sürgönyt kellett feladnom Buchenau gróf úr­nak, hogy küldjön kocsit az állomásra.

A grófné titokban fellélegzett. Ezek szerint nem ész nélkül utazott el a védence.

- Egyebet nem?

• Nem. A kisasszony úgy gondolta, a továbbiakra nézve el tetszik igazítani.

• Hogyne, persze. Máris lásson hozzá a csomagoláshoz! Ha elkészült, jelentse! Talán már ma este útnak indulhat, de ha nem. akkor holnap reggel.

• Igenis, asszonyom!

Eckhoffné befejezte az öltözködést, és Rosával telefonáltatott kocsiért.

Közben bekapott néhány falatot, s mire a kocsi befutott, készen állt az indulásra. A szállodába hajtatott, amelyben Hans lakott. Odaérve megtudta, hogy az unokaöccse még nem hagy­ta el a szobáját.

Felküldte a névjegyét azzal az üzenettel, hogy azonnal be­szélniük kell.

A báró a szalonjába kérette.

Felment a lifttel, Hans már a küszöbön várta, onnan sietett elé.

• Ilyen korán, Maria néni? Csak nincs valami baj? - kérdez­te nyugtalanul.

A nagynénje csak azután válaszolt, hogy a szalon ajtaja be­csukódott mögötte.

• Érthetetlen dolog történt. Rita elment.

• Hogyhogy elment? - rettent meg a fiatalember.

• Hazautazott.

Fellélegzett. Hogy mitől félt az első pillanatban, maga sem tudta, de önkéntelenül Liane von Brenkenre gondolt. Persze ha Rita hazautazott, annak aligha lehet köze az asszonyhoz.

• Olvasd el ezt! - vette elő az unokaöccsének szóló levelet a grófné. - Ebben remélhetőleg magyarázatot találsz erre a különös távozásra. Itt van az is, amit nekem hagyott, de abból csak annyi derül ki, hogy hazautazott.

Hans sietve felbontotta az írást, amely remegett a kezében, és sápadtan olvasta:

„Kedves Hans!

Ne rémülj meg, ha azt hallod, hogy hazautaztam a papához, és ne haragudj, ha azt mondom, hogy nem lehetek a felesé­ged! Amikor beleegyeztem a házasságba, még balga gyer­mek lévén, azt sem tudtam, mit teszek. Nem ismertem az éle­tet, a világot, és nem fontoltam meg a választ. Azóta rájöt­tem, hogy minden egész más, mint hittem, és miután most viszontláttalak, megértettem, hogy nem mehetek hozzád. Nem merem szemtől szemben bevallani, hogy szószegővé lettem, és mardos a szégyen, amiért nem láttam be már an­nak idején, hogy ez a házasság lehetetlen. Nem szép tőlem, hogy gyáván megfutamodtam, de nem lehettem mást, most nem találkozhatom veled. A papának így egyáltalán nem kell Baden-Badenba jönnie, és szerencsére még senki sem tud az eljegyzésünkről.

Még egyszer kérlek, ne haragudj rám, és ne tagadd meg tő­lem a barátságodat! Én mindig a barátod maradok. A papá­ra se neheztelj! Bocsáss meg, tényleg nem tehettem mást!

Rita”

Az olvasás végeztével Hans egy pillanatra az arca elé kapta a kezét, majd az ablakhoz lépett. Úgy érezte, mintha örökre el­veszített volna valami különleges, pótolhatatlan kincset.

• Hans, én úgy aggódom. Megtudhatom, mit ír Rita?

A férfi, nyugalmai kényszerített magára, és nagynénje felé for­dult. Némán nyújtotta át a levelet, s miután az asszony, is elol­vasta, lesújtva kérdezte:

• Te érted ezt?

A grófné a fejét rázta.

• Nem. Nézd meg az én levelemet, ez még homályosabb. Hans valóban nem lett tőle okosabb.

• Úgy látszik, tévedtél, amikor azt hitted, Rita nagyon sze­ret, maga sem tudja, mennyire. A történtek nem ezt igazolják. Szabályszerűen elmenekült előlem! Valószínűleg csak most fogta fel, mit jelent, ha olyan férfihoz megy feleségül, akit nem szeret. Ez mindent megmagyaráz. Talán másnak adta a szí­vét, elvégre sok fiatalemberrel találkozott.

• Nem, nem, az elképzelhetetlen. Egyet sem ismerek, aki­re különösebb figyelmet fordított volna. Mindegyikkel egyaránt fesztelenül társalgott, soha nem tűnt fel nekem semmi. Ennyi­re félreismertem volna ezt a gyermeket? Esküdni mertem vol­na, hogy szeret téged.

• Ezek szerint mégis rosszul ítélted meg a helyzetet - vél­te fanyar mosollyal a férfi.

Sokáig hallgattak.

„Amikor megkértem a kezét, még nem okozott volna külö­nösebb csalódást a húzódozása - gondolta elkeseredve Hans.

• Akkor nyugodt mérlegelés után jutottam arra a meggyőződés­re, hogy ez a legésszerűbb választás. Most azonban fáj, kegyet­lenül fáj, hogy elfordul tőlem, mert most már tudom, hogy szívből szeretem ezt a tündéri teremtést. Láttam a csodát, ahogy a gyermek szépséges hajadonná érett, és álmelegedett a szívem. Mit nem adnék a bizonyosságért, hogy ez a változás értem történt! De épp ellenkezőleg: amióta Rita tudatosabban nézi a világot, ráeszmélt, hogy nem az enyém a szíve, és kétségbe­esésében elmenekült, mert érzi, tisztességesen gondolkodó nő nem mehet férjhez szerelem nélkül. Nincs szerencsém a szerelemben. Mihelyt kinyújtom a kezemet a boldogság után, kifo­lyik az ujjaim közül...”

Egy idő múlva összeszedte magát, és megvonta a vállát, mint aki valami kellemetlenséget akar lerázni magáról.

• Légy szíves, meséld el, hogy jutott Rita idáig! - ült le a nagynénjével szemben.

A grófné elmondta azt a keveset, amit tudott.

• Hidd el, teljesen váratlanul ért. Tegnap este még tökélete­sen kiegyensúlyozottnak tetszett.

• Nem - rázta a fejét Ried én nagyon elfogódottnak talál­tam, feltűnt, hogy elhúzódik tőlem, de ezt csak lányos sze­mérmességnek hittem. Most mái^- másképp látom. Talán észre­vette, milyen lelki változás ment végbe bennem, talán ez meg­ijesztette, és ezáltal döbbent rá, hogy nem lehet az enyém. Szegény, mennyit vívódhatott! Most még a bizalmát is elveszí­tettem, de azt vissza kell nyernem, akár a saját boldogságom és lelki nyugalmam árán is.

• Annyira sajnálom, hogy így alakult! - sóhajtott fel a gróf­né. - Már úgy örültem, hogy Rita felé fordult a szíved. Kezdet­től úgy irányítottam, neveltem, hogy neked tessék. Pedig talán mégis az lett volna jobb, ha közömbös maradsz iránta. Mi­lyen rövidlátó is az ember! Gyönyörű terveket szövögetünk, légvárakat építünk, aztán jön egy lányka, és összetör mindent.

• Lám, a régi, féktelen Rita - merengett a férfi. - Semmi sem állíthatta volna meg.

• Pedig tűzbe mertem volna lenni a kezemet érte, hogy szeret téged.

Hans felugrott, és fel-alá járkált a szobában. Égő fájdalom marcangolta a bensejét. Életében másodszor vették el ajkától a telt poharat, amikor szomjasan kiürítette volna.

Végül megállt a nagynénje előtt.

• Hasztalan törjük a fejünket, Maria néni. Egy biztos: Rita elmenekült, mert nem akar a feleségem lenni. Tisztelnünk kell az akaratát, természetesen nem kényszerítem, hogy tartsa be gyermeki tudatlanságában adott szavát. Azonnal hazatérek Riedbergbe. Buchenau gróf bizonyára hallani fog rólam Ritá­tól, és feltehetően aggódik, hogy miként fogom fel ezt a hely­zetet. Nem akarom, hogy bármelyikük nyugtalankodjék emi­att.

- Keserves csalódás ért téged - emelkedett fel a grófné -, de én nem adom fel a reményt, hogy minden jóra fordulhat. Ki tud­ja, mi zajlik egy ilyen fiatal leány szívében.

• Ne ébressz bennem hiú reményeket! Jobb, ha beletörődöm. Mindenesetre tőle magától akarom hallani, hogy köztünk min­dennek vége. Bízom benne, hogy előbb-utóbb hajlandó talál­kozni velem, és akkor majd megkérdezem, másnak adta-e a szí­vét. Most pedig ne beszéljünk többet erről! Ha vársz egy pil­lanatot, rendbe hozom magam, és elkísérlek. Csak este utazom el.

Ezzel eltűnt a szomszéd szobában, és néhány perc múlva jött vissza.

Gyalogszerrel indultak a grófné lakása felé. Útközben, a fürdőparkban Rottheim kegyelmes asszonnyal találkoztak. Ott sétáltatta elkényeztetett ölebecskéjét, egy selyempincsit. Iz­gatottan sietett Eckhoffnéhoz, s amikor felismerte Hans Riedet, a tőle megszokott szóbőséggel adott hangot a viszontlátás fe­letti örömének. Miután újra levegőt vett, a grófnéhoz fordult:

• Mit szól, drágaságom, a szép Brenkenné tegnap este tel­jesen váratlanul elutazott a sógorával, pedig határozottan meg­ígérte nekem, hogy holnap nálam ebédelnek. Most pedig mit hallok: ma reggel Jurikov herceg is vonatra ült. Csakhogy Brenkenék állítólag Párizsba mentek, a herceg pedig Oroszországba. Érti ezt, kedves grófné?

• Nem, kegyelmes asszony, én már semmit sem értek - ad­ta a megdöbbentet Maria néni.

• Nekem azért valami nagyon gyanús. Jurikov herceg teg­nap délután méregdrága orchideacsokrot küldött az inasával Brenkennének, és öt órára találkozót kért tőle. A beszélgetés után a herceg szemlátomást feldúltan és nyomott hangulatban tért vissza a szobájába, és parancsot adott, hogy mindent készít­senek elő az elutazáshoz. Úgy hírlik, attól fogva egész ma reg­gelig bezárkózott. El sem búcsúzott Brenkennétől, amikor az tegnap este elhajtatott. Az értékes virágkölteményt pedig az asszony a szobalánynak ajándékozta, aki titokban visszavitte a kereskedésbe, ahol bizonyára jó üzletet csinált. Na, ehhez mit szól?

Hans Ried jelentőségteljesen összenézett a nagynénjével, s utóbbinak mintha gúnyosan megrándult volna a szája, amikor válaszolt:

• Szóhoz sem jutok, különösen attól, hogy ön minderről tudomást szerzett.

Rottheimné nem értette a célzást. Diadalmasan felemelte bársonykalapos fejét.

• Ugye, megdöbbentő? Na igen, megvannak a kapcsolata­im, semmi sem kerüli el a figyelmemet, ami Baden-Badcnban történik. Bevallom őszintén, ezt a Brenkennét mégsem értem. Ilyen fényes partit nem dob el az ember csak úgy. Tudják, mi az érzésem?

• Árulja el, kegyelmes asszony!

• Az - harsogta a kegyelmes asszony -, hogy ez a nő bele­szeretett a sógorába. Feltűnt nekem egy s más, ami gondolko­dásra késztetett. Nem csodálkoznék, ha másodszor is egy Brenkenhez menne férjhez. Egy Jurikov herceget csak az uta­sít vissza, akinek elvette az eszét a szerelem. Nincs más magya­rázat.

• Bámulom az éleslátását - felelte a grófné. - De most már nem tartjuk fel tovább.

• Ó, ráérek! Na és hová rejtette a kis védencét?

• Buchenau kisasszonyra gondol? Ó, hát még nem tudja, hogy hazautazott? Az édesapja gyengélkedett, ő pedig aggódott miatta.

• Valóban? Nem, erről semmit sem tudtam. Nem is jön vissza?

• Egyelőre nem.

• Nahát, akkor örülhet, mert bizonyára sok gondot okozott önnek az ifjú hölgy. Borzasztó nagyszájú és neveletlen volt.

Hans felfortyant, S már valami éles megjegyzést akart ten­ni, de nagynénje tekintete elhallgatatta.

• Micsoda kellemetlen szipirtyó - füstölgött a fiatalember, miután továbbmentek. - Még sohasem találtam ennyire kibírhatatlannak, mint ma.

• Ne légy hálátlan! - mosolygott Eckhoffné. - Hiszen egy sor újdonságot mesélt, ami épp számodra érdekes és hasznos tudnivaló.

• Igaz, annyit legalább már tudok, hogy Brenkenék tartot­ták magukat a feltételeimhez. De mi jut a kegyelmes asszony eszébe, hogy így beszéljen Ritáról?

• Nyugodj meg, az ellenszenv kölcsönös. Rita nem állhat­ta őkegyelmességét, és a legelső fogadónapomon, amelyen megjelent, hangosan és félreérthetetlenül úgy nyilatkozott ró­la, hogy undok vénség. Rottheimnének ez a fülébe jutott, s Rita azon nyomban kegyvesztetté vált. Megjegyzem, több el­lenséget nem is szerzett magának!

Mindketten nevettek egy kicsit Rita szókimondó, de helyt­álló észrevételén.

Miután Hans elköszönt a nagynénjétől - egy kis egyedüllét­re vágyott már magányosan rótta a félreeső utcákat, és gon­dolatai Ritához szálltak.

Vajon milyen idegállapotban tette meg a hazafelé vezető utal? Milyen érzésekkel tért meg első kirándulásáról a nagyvi­lágból? Ifjú szíve csaták színterévé vált? És vajon ő helyesen járt-e el, amikor fél évvel ezelőtt kiszakította az otthon bizton­ságából? Nem lett volna derűsebb és boldogabb a leány, ha Buchenauban marad?

Így tanakodott, mígnem eszébe jutott, hogy nem ártana sürgönyözni Buchenau grófnak, és a legközelebbi postahivatalba sietett.

Buchenau gróf megrökönyödve olvasta el többször is leánya táv­iratát: „Kilenc órai gyorssal utazom, állomásra kocsit kérek. Rita”

Mit jelentsen ez? Rita egyedül jön haza, és ilyen hirtelen? Vagy a grófné, illetve Hans is elkíséri? De nem, hisz akkor más­ként fogalmazott volna.

Mi történi?

Nyugtalanul járt-kelt a szobájában. A bot, amelyre támasz­kodott, keményeket koppant a padlón. Amióta Lianét a leánya közelében tudta, nem volt egy nyugodt órája. Ámbátor Hans ko­rábban ezt sürgönyözte: „Minden rendben, érintettek ma utaz­nak, holnap részletes beszámoló megy. Hans”.

Most azonban Rita üzenete ismét nyugtalanná tette. Valami rendkívülinek kellett történnie; hogy a leány egyszer csak fogja magát, és egyedül tér haza.

Türelmetlenül várta az órát, amikor Rita megérkezik, és mindenre magyarázatot ad. Elhatározta, hogy maga megy elé az állomásra.

Először is hívatta Dornemann-nét.

• A leányom ma hazajön. Gondoskodjék róla, hogy előké­szítsék a lakosztályát! - utasította látszólag nyugodtan, ma­gától értetődő természetességgel.

A házvezetőnő jóságos arca sugárzott. Nem sokat kérde­zett. A gróf úr elég különös egyéniség, hát nyilván nem tartja fontosnak, hogy bővebbet is mondjon arról, miért tér haza ilyen hirtelen a kisasszonyka. A fő az, hogy hazatér. Ez épp elég, hogy újból napfény ragyogja be Buchenaul. Milyen csöndes volt nélküle mostanáig!

Szaporán munkához látott, hogy minden készen álljon iljú úrnője fogadására. Virággal díszítette a szobákat, gyorsan tész­tát gyúrt, hogy uzsonnára a kisasszonyka kedvenc ropogós perecét tálalhassa fel a tea mellé. A serény munka közben csak úgy repült az idő.

A gróf már nehezebben tudta kivárni, hogy végre indulhas­son az állomásra. Zárt hintót választott, mert emberkerülő vi­selkedését még mindig nem vetkőzte le, s újra idegessé tette el­vált feleségének felbukkanása Rita közelében.

Amikor a vonat befutott, botjára támaszkodva várakozott a peronon.

Rita azonnal észrevette, ahogy leszállt, és odasietett hozzá.

• Papa! Drága papa!

Könyörgés hallatszott ki a sápadt arccal, félénk tekintettel ki­ejtett szavakból.

A férfi némán magához ölelte. A boldogság, hogy visszakap­ta gyermekét, egyelőre minden mást háttérbe szorított. Neki is nyomban feltűnt a hatalmas változás Rita megjelenésében. Önkéntelenül másképp viselkedett ezzel az elegáns ifjú hölg­gyel. Ez bizony már nem a vadóc lányka!

• Egyedül jössz? - kérdezte, miután leküzdötte első megha­tottságát.

• Igen, papa - bólintott csüggedten a leány.

• És a csomagod?

• Nincs, a komornám hozza utánam.

A gróf a karjába fűzte Rita kezét, és a kocsihoz vezette. Beszálltak, majd nyugtalanul tudakolta:

• Történt valami különös dolog, hogy ilyen hirtelen és egye­dül térsz haza?

A leány sóhajtva kulcsolta össze a kezét, majd egykori hetyke hangján válaszolt:

- Elszöktem, papa.

• Volt rá valami okod?

Rita erőt vett az atyai haragtól való félelmén.

• Igen, volt, de várjunk ezzel hazáig! Itt a kocsiban nem tudom elmondani.

A férfi csak biccentett.

• Hátrahagytál valami üzenetet, hogy hová utazol?

• Igen, Maria néninek és Hansnak is írtam.

Ettől kezdve hazáig egyikük sem szólt. Rita kinézett az ab­lakon, kezét az ölében nyugtatva, csak időnként pillantott bátortalanul az apja fakó arcára.

Az öreg szinte le sem vette a szeméi a leányról. Sápadtnak és soványnak látta, tekintetében bánat tükröződött. A gömbölyded derűs kislányarcra érzelemteli, finom vonások kerül­lek. Még meg sem hallotta, mi történi, de már tudta, hogy a le­ánya szárnyaszegetten repül haza a nagyvilágban lett első utazásról.

„Miért is engedtem el, hiszen tudtam előre, hogy odakint a békétlenség honol!”

Azon is megdöbbent, hogy Rita ilyen rövid idő alatt elegáns, magabiztos dámává fejlődött. Ez valami született adottság a nők­nél, egy férfinak évek kellenének efféle átváltozáshoz, gon­dolta.

Végre Buchcnauba értek.

Dornemann-né a küszöbön várta őket. A szemét pára futot­ta cl, amikor meglátta a kisasszonykát - olyan szépen és elő­kelőn, mint egy igazi dáma. Boldogan fogadta Ritát, aki ked­vesen megölelte, és elfúló hangon üdvözölte:

• Adjon isten, kedves Dornemami, annyira örülök, hogy viszontláthatom!

Meghitten csengett a köszöntés az idős asszony fülének, de mintha nem a régi vidám hangot hallotta volna, s az arc is kis­sé soványabbnak tűnt.

Mialatt Rita levetkőzött a szobájában, és kissé felfrissítette magát, Dornemann-né a közelében maradt, hogy végre megint jó alaposan megnézze magának az ő kisasszonykáját. A leány látszólag nyugodtan csevegett vele. Hát igen, valóban megta­nult uralkodni magán...

Amint elkészült, lement az apjához, aki a dolgozószobájá­ban várta.

Ahogy belépett, a férfi előzékenyen széket tolt alá, és leült vele szemben.

• Most beszelj! Mi történt?

Rita egy árnyalattal haloványabb lett. Összeszorította a kezét, mély lélegzetet vett, és nekidurálta magát:

• Édesapám, én nem lehetek Hans Ried felesége.

A férfi arca megvonaglott, egyébként semmi sem árulta el, milyen érzéseket váltott ki belőle ez a rövid és tömör vallomás. ;

• Miért nem?

A leány egy pillanatig habozott, mielőtt kimondta a hazugságot, - az elsőt az apjával szemben.

• Mert nem szeretem úgy, ahogy kellene - felelte halkan.

Amikor beleegyeztem a házasságba, még nem tudtam, mit jelent egy férfihoz feleségül menni, Most már tudom, és nem mehetek a báróhoz.

Az apa megdörzsölte a szemét.

• Valaki másba szerettél?

A vér a grófkisasszony arcába szökött, de a szeme újra tisz­tán ragyogott.

• Nem, papa, senkit sem szeretek jobban, mint... mint őt, s mint téged. Hans még mindig a legjobb barátom, de a felesége nem lehetek.

A férfi megkönnyebbülten lélegzett fel. Mintha mosoly buj­kált volna komoly szája szögletében.

• És ezt nyíltan, szemtől szemben közölted Hansszal? Megmondtad neki, miért bontod fel az eljegyzést?

• Nem, papa - sütötte le a szemét Rita nem mertem a sze­mébe mondani.

• Az én leányom talán elgyávult odakinn, a nagyvilágban? - sötétült el a gróf tekintete.

Rita megragadta a kezét, és az arcához szorította.

• Szégyellem magam, hogy gyermeki tudatlanságomban a szavamat adtam, és most meg kell szegnem. Ahogy viszontlát­tam a bárót, azonnal éreztem, hogy az eljegyzésünk nem volt helyénvaló. Mindent megírtam neki, és kértem, hogy bocsás­son meg. Téged is kérlek, hogy ne haragudj rám. Nem tehet­tem mást.

• Dehogy haragszom. Sokkal becsületesebb, hogy most visszalépsz, mint ha tudatosan kitartanál egy hazugság mellett. Hans is meg fog bocsátani. Belátja, hogy jobb így. Egy kicsit mindketten, ő is meg én is rövidlátóan viselkedtünk, amikor erőltettük ezt a kötést, mielőtt felfoghattad volna ennek minden összefüggését. Szívből sajnálom, hogy nem tudsz hozzámen­ni, mert szép lett volna... úgy szeretem, akár a fiamat, és az ő oltalmában biztonságban tudtalak volna. De ez nem késztethet arra, hogy hazugságban élj. Hanem most meséld el, hogy indul­tál útnak! Miért nem avattad be a tervedbe legalább Eckhoff grófnét?

Rita gondterhelten végigsimított a homlokán.

• Féltem, hogy visszatart, amíg Hans meg nem jön, vele pedig nem tudtam volna még egyszer találkozni.

Az utolsó szavakat olyan heves szenvedéllyel mondta ki, hogy az apja döbbenten pillantott rá. Mennyire kizökkenhetett a lelki egyensúlyából! Segítenie kell neki, hogy megnyugod­jék.

• Folytasd, gyermekem!

A leány kapkodva beszámolt a menekülés részleteiről, s Buchenau örült, hogy legalább ennek végrehajtásánál meg­fontoltan cselekedett.

Rita még be sem fejezte elbeszélését, amikor befutott Hans von Ried újabb távirata.

„Rita rendben megérkezett? Azonnali értesítést kérek Maria néninél. Szívélyes üdvözlettel, igaz barátsággal és hűséggel: Hans”

Miután a gróf elolvasta, Ritának nyújtotta a sürgöny lapot. A leány reszketni kezdett, tekintete sokáig nyugodott rajta, majd amikor felemelte, párásan csillogott a szeme.

• Látod, nem haragszik - cirógatta meg az arcát az apja, és sietve megfogalmazta a választ.

„Rita megérkezett, kérem Hansot értesíteni. Levél megy. Tisztelettel: Buchenau”

Apa és leánya csaknem egész nap együtt maradt. Minden­féléről szó esett, csak egy témát nem érintettek - mintha összebeszéltek volna Brenkenné baden-badeni felbukkanását.

A vacsoránál ültek, amikor kézhez vették Eckhoff grófné táviratát.

„Komorna poggyásszal elutazott. Állomásra kéretik kocsit küldeni. Hans ugyanazon vonattal visszatért Riedbergbe. Szí­vélyes üdvözlet: Maria Eckhoff”

Amikor Rita azt olvasta, hogy Hans von Ried hazaaindult, ijedtében az arcába szökött a vér. Felugrott.

• Mi van veled, gyermekem? - kérdezte aggódva az apja.

Rita a keblére vetette magát.

• Papa, drága papa, mondd meg Hansnak, hogy most nem tudok találkozni vele! - kérlelte feldúltan.

• De gyermekem - vonta magához az öreg nyugodj meg!

A régi barátság fennmaradhat közietek. Jobb, ha minél előbb kibeszélitek magatokat.

• Csak most ne, kérlek! Hadd nyugodjak meg egy kicsit!

A férfi gondterhelten fürkészte. Nem különös, hogy ez a máskor oly bátor leány retteg a Hans von Rieddel való találkozástól? Nem tudott kiigazodni gyermeke lelkén, csak annyit érzett, hogy teljesen kizökkent nyugalmából, egyensúlyából, és segítenie kell neki, hogy lehiggadjon.

• Ne aggódj, nem kell találkoznod vele, ha nem akarsz. Holnap reggel Riedbergbe kocsizom, és beszélek a báróval.

• Jaj, papa, tedd azt; és kérd meg arra is, hogy ne nehezteljen rám! Marta késő este érkezett meg Rita kofferjeivel. A grófkis­asszony addigra már holtfáradtan visszavonult a lakosztályába, csak másnap reggel találkoztak.

A komorna segített ifjú úrnőjének az öltözködésnél, ahogyan Baden-Badenban megszokták. Később nekilátott, hogy kicso­magolja és elrakja a holmikat. Rita hívatta Linát, hogy a kipa­kolásnál a keze alá dolgozzék. Dornemann-né is megjelent. Lina ámuló kiáltásokat hallatott, amikor egyik pompás ruha a másik után került elő a ládákból. Ezenkívül fölöttébb érdekel­te az elegáns új komorna is, aki maga is finom úrihölgynek tűnt a szemében.

Rita nevetve nyugtázta a falusi szobalány megdöbbenését, és kiment a szobából. Egyedül üldögélt szépen berendezett nappalijában. Az apja már átruccant Riedbergbe.

Bánatos tekintettel nézett a várhegy irányába. A borús, eső­re hajló idő jól illett hangulatához. Gondolatai I-Ianshoz száll­tak, aki visszatért magányos kastélyába. Vajon ismét nyakába veszi a világot - hosszú évekre vagy talán örökre? Hiszen már annak idején is megmondta, hogy nem marad Riedbergben, ha ő nem lesz a felesége.

Ugyan mit számít ő ennek a férfinak? Vissza biztos nem tarthatná. Nyilván csak tréfának szánta azt a kijelentést, ő pedig ko­molyan vette. Mindegy, most már biztosan nem marad itt so­káig. Talán egész hamar elutazik... talán többé nem is látja...

Ettől a gondolattól majd megszakadt a szíve. Lehet, hogy mégis jobb lett volna, ha feleségül megy hozzá?

Elpirult, és sietve előhúzta a leveleket, amelyek menekülés­re késztették. Önkínzó igyekezettel olvasta át őket újra meg új­ra, hogy bizonyítsa magának, mennyire elképzelhetetlen a há­zasságuk a felismerés után, miszerint Hans Liánét szereti.

Nem értette, hogy bírt Brenkenné hideg maradni ilyen szen­vedélyes esdeklés láttán. Őt bezzeg boldoggá tette volna ennek a szerelemnek egyetlen szikrája, egyetlen gyengéd szó is. De neki egy heves szívdobbanás, egy vágyakozó gondolát sem jutott, mert ő nem jelent Hansnak semmit... semmit!

Lassan összehajtogatta és ismét ruhájába rejtette a leveleket. Nem akart megválni tőlük. Újra el akarta olvasni őket, valahányszor elfogja a kétség, hogy helyesen cselekedett-e, amikor sza­kított a báróval.

Elvégre Brenkenné átengedte a leveleket neki. De volta­képpen miért küldte el az asszony? Csakugyan azért, mert úgy vélte, a nők tartsanak össze? Arra nem gondolt, hogy épp ezek választják el őt vőlegényétől?

Miért is nem engedte Hans, hogy Brenkenné elbúcsúzzék tő­le? Valóban az indiszkréciójától félt? De hogy feltételezhet ilyet arról, akit szeret?

Ó, mennyire szenvedhetett Liane von Brenken viszontlátá­sától! Pedig biztosan vágyott erre az újabb találkozásra. Nyil­ván csak azért utazott oly sietve Baden-Badenba, mert ő meg­írta neki, hogy Brenkenné ott tartózkodik. De a levélben azt is említette, hogy Liane hamarosan eljegyzi magát Jurikov her­ceggel. Mennyire fájhatott ez Hansnak...

Ez késztette az utazásra, még egyszer meg akarta próbálni, hogy nem hódíthatja-e meg a szeretett nőt. Ezért viselkedett olyan különösen, feldúltan és nyugtalanul, egész másképp, mint egyébként. Emiatt akadályozta meg, hogy ő is jelen legyen, amikor az asszonnyal beszél.

Csakhogy újabb udvarlása is eredménytelen maradt, és ak­kor megmondhatta Lianénak, hogy eljegyezte őt, a jelentékte­len kis Ritát, akit józan megfontolásból kíván feleségül venni.

Egészen lesújtva, fájdalomba süppedve talált rá a fogadószo­bában a Brenkennével folytatott beszélgetés után. Sápadt és zak­latott volt, a szeme lázasan csillogott. Vajon nem mégis azért, mert Lianéval a mostohaanyja támogatásáról beszélt? Nem, azt nyilván csak mellékesen rendezte el. Megérdemli-e Bren­kenné ezt a hevesen izzó szerelmet? Kétségtelenül szép, nagyon szép, és igéző a mosolya. De vajon érző, nemes szív dobog-e a keblében? Ha igen, akkor hogy adhatta ki a kezéből azokat a leveleket, amelyekben egy férfi legbenső, szenvedélyes érzé­seiről vall? És éppen neki, Hans Ried menyasszonyának küld­te el őket, méghozzá különös, majdhogynem gúnyos szavak kisereiében. Nem aljas jellemvonás-e ez? Méltó-e tisztességes nő­höz?

Igaz, hálás lehet neki, hogy végre felnyitotta a szemét. Kü­lönben végül még a báró szeretetlen asszonyává vált volna; nem lett volna bátorsága szakítani vele, pedig már rég felismerte, hogy nem szerelmi házasságot kötne.

Hans forró kézszorítással fogadta Buchenaut.

• Tudtam, hogy eljössz, és nyugtalanul vártalak. Képzelhe­ted, mennyire feldúlt, ami történt.

• Ennyire aggódtál a leányom miatt?

• Isten a tanúm rá! De most kérlek, beszélj! Tudod, miért me­nekül előlem Rita, és miért éppen most jutott eszébe, hogy nem lehet a feleségem?

• Kedves barátom, magam sem látok tisztán. A leányom annyira zaklatott, hogy nem akarom kérdésekkel ostromolni. Csak annyit mondott, nem szeret téged annyira, hogy férjhez mehessen hozzád. Nem értem, miért nem közölte ezt veled nyugodtan, miért fél a találkozástól. Állítólag rettentően szégyelli magát. Ki a megmondhatója, mi zajlik egy ilyen riadt fiatal leány szívében? Mi, férfiak kissé nehéz felfogásúak vagyunk ehhez. Az elmúlt hónapokban bizonyára túl sok élmény érte.

• Elképzelhető, de akkor is rejtélyes a viselkedése. Mintha teljesen elveszítettem volna a bizalmát is. Már amikor megér­keztem, akkor is félszegnek, zárkózottnak mutatkozott. Egy ma­gyarázat kínálkozik, de Maria néni szerint ez lehetetlen.

• Mi az?

• Hogy mást szeret.

• Nem, az kizárt - rázta a fejét a gróf. - Nekem is rögtön ez jutott eszembe, hiszen kézenfekvő kérdés, de Rita biztosított, hogy senkit sem szeret nálad jobban, és mindig a legjobb ba­rátja maradsz. Csak feleségül nem mehet hozzád.

Hans nagyot sóhajtott, mintha nehéz tehertől könnyebbült volna meg.

• Ha a szíve még szabad, akkor nem adok fel minden re­ményt.

• Ez úgy hangzott, mintha érzelmi üggyé változott volna szá­modra ez az eljegyzés. Pedig annak idején nem titkoltad, hogy nem szerelemből választoltad Ritát.

• Amikor megkértem a kezét, még gyermek volt, nem is tud­tam, mi vonz hozzá. Amit akkoriban éreztem, az annyira kü­lönbözött a korábbi viharos szenvedélytől, hogy nem is talál­tam nevet Rita iránti vonzalmamnak. Ám minél tovább éltem távol tőle, annál inkább tudatosodott bennem, hogy birtokba vet­te a szívemet. Amikor azután viszontláttam, és egy felnőtt nő állt előttem, akkor mindent elsöprő érzés ébredt bennem. Sze­retem Ritát, jobban, mint bárkit valaha is szerettem, s a leghőbb kívánságom e szerelemben az, hogy mindenáron, akár a saját boldogságom árán is boldoggá tegyem őt!

• Így kétszeresen fáj, hogy nem lehettek egymáséi. Nincs is beteljesült boldogság a világon.

• Talán mégis van, de csak a kiválasztottaknak. De most be­széljünk a másik ügyről is!

• Találkoztál „vele”? - ráncolta komoran a homlokát a gróf.

• Igen, rögtön Baden-Badenba érkezésem után. Ritához jött látogatóba, de rábírtam a leányodat, hogy hadd fogadhassam egyedül. Így az asszony nem is találkozott vele többé, s még az­nap este elutazott.

• És hogy viselkedett?

• Először nem jutott szóhoz, amikor meglátott, kivált mint teljhatalmú megbízottadat és Rita jegyesét. De hamar összeszed­te magát, s abban az órában értettem meg igazán, mekkorát té­vedtem annak idején.

Részletesen beszámolt a beszélgetés lefolyásáról, majd ar­ról, amit később Liane elutazásával kapcsolatban még megtu­dott.

Buchenau gróf borús arccal hallgatta, s miután befejezte, így szólt:

• Így a legjobb, köszönöm, hogy átvállaltad tőlem az intéz­kedést. Én nem tudtam volna tárgyalni vele. Remélem, most már tényleg új életet kezd.

• Hiszen tudja, mi függ ettől. Azt hiszem, megnyugodhatsz. Hogyan akarsz ezek után viszonyulni ebben a vonatkozásban Ritához? Megtudhatja, hogy valamikori mostohaanyja azonos Brenkennével?

• Egyelőre nem, talán majd később. Most anélkül is fel­dúlt, minek terhelném még tovább? Egyszer úgyis mindent meg kell tudnia, kinek rendeltem az évjáradékot, ha előbb nem, hát a halálom után. Szinte a sors fintora, hogy gondtalan megélhetést biztosítok annak a Justus Brenkennek, aki elcsá­bította a feleségemet, és engem nyomorékká tett. Az egész vi­lág egy nagy bolondokháza.

• Igen, téged még jobban meggyötört ennek az asszonynak a szerelme. Az én sebemre Rita üdítő lénye gyógyírt hozott.

• És most épp ő sebez meg újra! Bár nem tehet róla. Gon­dold csak el, mennyire nyomasztja őt is. A lelkemre kötötte, hogy kérjelek meg: ne neheztelj rá! Megmondhatom neki, hogy megbocsátasz?

• Nincs mit megbocsátanom - mosolygott a báró, de a sze­me izzott. - Inkább én szeretnék bocsánatért esedezni, amiért az elhamarkodott leánykéréssel sarokba szorítottam. Vámom kellett volna, amíg megismeri a világot és saját magát. Hiszen akkor még nem is tudta, mit kívánok tőle. Kérlek, mondd meg neki, nagyon szeretném, ha beleegyezne, hogy a barátja marad­jak. Fogadjon ismét a bizalmába, engedjen újra maga mellé. Számomra már az is boldogság, ha láthatom és hallhatom őt. És ne száműzzön túl sokáig a közeléből!

• Jó lesz az neked, ha találkozol vele? - vetett rá kutató pillantást az öregúr. - Rá tudod bírni magad, hogy nyugodtan a szemébe nézz?

• Igen, mindig arra fogok gondolni, hogy nem szabad még egyszer elszomorítanom. Ez erőt ad majd, hogy uralkodjak

magamon. A reményt pedig nem adom még fel! Ameddig Ri­ta szíve szabad, én is bizakodhatok, hogy mégis engem vá­laszt. Téged pedig arra kérlek, ne vond meg tőlem pártfogáso­dat, amelybe abban a hiszemben fogadtál, hogy majd a vejed leszek. Maradj atyai jó barátom!

Buchenau megindultan ölelte át a fiatalembert.

• Amit tegnap Ritának mondtam, ma neked is megismétlem: úgy szeretlek, akár a fiamat. Lesújt, hogy nem válhatsz való­ban azzá. Nálam jobban senki sem örülne, ha Rita szíve még­is feléd fordulna. Sajnos nem biztathatlak, de az érzéseim irán­tad változatlanok.

Kezet ráztak.

XVII.

Rita nyugtalanul vergődve várta édesapja hazatértét. Amikor végre megjött, eléje szaladt, s együtt mentek be a házba.

• Beszéltél Hansszal?

• Igen, szívből üdvözöl.

• Nem haragszik?

• Nem, annál sokkal jobban szeret téged.

A leány megremegett, a gróf észrevette ezt.

- Mi bajod, gyermekem?

• Én... úgy örülök, hogy nem haragszik rám. Mit mondott még?

• Ó, mindenfélét. Mindenekelőtt arra kér, engedd meg, hogy a jövőben is barátkozzék veled, és lehetőleg ne száműzd soká­ig Buchenauból.

• Nem akar elutazni Riedbergből?

• Nem, nem is gondol erre.

Rita arcán boldog mosoly suhant át.

• Jaj, de jó! - sóhajtotta.

• Örülsz ennek?

• Igen - pirult el mert akkor... szóval... borzasztóan érez­tem volna magam, ha miattam hagyja el az otthonát. Akkor ugye barátok maradhatunk?

Buchenau csodálkozva figyelte arcának színeváltozását. Hm, ez a leány nem olyan benyomást kelt, mint akinek a szí­ve közömbös Hans iránt.

• Nem bánod, ha meglátogat? - felelt a kérdésre maga is kér­déssel.

• Hogy mit? Nem... még nem...később - hebegte ijedten

Rita..

A gróf feladta a rejtvényfejtést. Ki képes kiigazodni egy fi­atal nő lelkén?

• Tudnod kell arról is, hogy Eckhoff grófné hamarosan egy időre Riedbergbe érkezik.

• Az nagyon jó, akkor Hans nem marad annyira egyedül. Maria néni páratlanul okos és jólelkű asszony. A közelsége jótékony hatással bír az emberre, és nagyon kedveli az unoka-öccsét. Most biztosan haragszik is rám.

• Ezt tőle kell megkérdezned. Dé szedd össze magad, gyer­mekem, és ne kerüld tovább a bárót! Minél előbb viszontlátod, annál gyorsabban elmúlik a szorongásod. Ő könnyít a helyze­teden, hidd el! Kár lenne, ha ez ártana a hozzá fűződő viszo­nyunknak. Nem szeretném sokáig nélkülözni a társaságát.

• Igen, tudom, de adj nekem néhány nap időt!

• Jól van, no, pár nap nem a világ, ezen ne múljék. Milyen nyúlszívű lett az én Ritám. Pedig már nem a kicsi Rita, hanem vérbéli ifjú dáma. Dornemann-né ujjonghat, teljesült a kíván­sága, igazi elegáns és előkelő úrhölgy vált a vadócból.

• És neked kevésbé tetszem így?

• Dehogy, nagyon csinosan festesz ebben az elragadó ruhá­ban. A hajad pedig gyönyörű, a legszebb ékességed. Még min­dig sajnálod, hogy nem engedtem levágatni?

• Nem - rázta a fejét a leány -, most már^- én sem akarnám.

• Szóval hiú lettél?

• Nem, nem lettem... vagy talán épp csak annyira, amennyi­re az minden embernek szükséges. Örülnöm illik, hogy a Jóis­ten ilyen szép hajat adott, hogy nem csúnyábbnak teremtett. Maria néni szerint kötelességünk úgy óvni és gondozni Isten adományait, mint ránk bízott becses értéket.

A férfi mosolyogva simogatta meg gyermeke fürtös fejét.

• Mégis az én nyíltszívű kis Ritám tért haza.

A leány torka elszorult. Arra gondolt, hogy hazudott az ap­jának, bár ezt az egyetlen hazugságot is csak a kényszer szül­te. De a papának semmi oka kételkednie az őszinteségében.

Buchenau nem tudta, mi megy végbe Rita lelkében.

• Hogy fog tetszeni neked a mi csöndes házunk, miután megismerted a nagyvilág örömeit?

• Jaj, papa, sehol sem olyan jó és békés az élet, mint ideha­za. Igaz, hogy sok szépet és érdekeset tapasztaltam, majd me­sélek is róla, de örökre nem szeretnék a nagyvilágban élni. Ott az ember csak hajszolja az újabb és újabb szórakozást, és alig marad ideje saját magára meg azokra, akiket megszeret.

• Találtál ilyeneket?

• Igen, papa. Először is Maria nénit, aztán a két Lindau bá­rókisasszonyt, róluk írtam is, hogy összebarátkoztunk. Az ik­rek szülei is nagyon rokonszenves emberek, de másokat is megkedveltem. A legtöbben azonban idegenek maradtak, ször­nyen idegenek, és mégis úgy kellett társalognom velük, mint bi­zalmas ismerősökkel.

• Szóval nem fedeztél fel magadban hajlandóságot az élvhajhász nagyvilági dáma életmódjára? - kérdezte elégedetten a gróf.

• Nem - csóválta mosolyogva a fejét Rita bár örültem, hogy mindezt tapasztalhattam.

• A jövőben azért időnként mégis megkérem Eckhoff gróf­nőt, hogy néhány hétre vegyen a szárnyai alá. Ilyen fiatalon nem vonulhatsz el úgy a világtól, ahogy én.

• Egyszer-egyszer szívesen körülnézek a világban. És ha megengeded, a Lindau lányokat is meghívom pár hétre Buchenauba. Egy kicsit talán zavarni fognak téged, de legalább fel­derítenek. Nagyon vidámak és nagyon barátságosak.

• Ha nem unatkoznak nálunk, felőlem jöhetnek.

• Ó, ők soha sehol nem unatkoznak. Ösztönös tehetséggel találnak minden körülmények között szórakozást - nevetett Rita, s az apja örült, hogy végre így látja.

• Akkor hívd csak meg őket nyugodtan, amikor kedved tartja.

• Azt hiszem, jövő nyáron. Télen erősen elfoglalja őket a sok társasági esemény. Az idei nyár pedig hamarosan véget ér. Most amúgy is a tengerhez utaztak.

Eltelt néhány nap Rita hazaérkezése óta. Gyorsan visszaszokott régi életéhez, de most már nem viháncolt úgy, mint egy zabo­látlan siheder. A rosszul szabott holmik a fiúruhával együtt eltűntek. Most egy elegánsan öltözött, bájos fiatal hölgy járt­kelt kecses, bár még mindig eleven mozdulatokkal a kastély csöndes helyiségeiben. Dornemann-nét teljesen elbűvölte a változás. Valósággal büszke volt rá, hogy igazi dáma lakja Buchenaut, és lelki szemeivel látta, amint ifjú úrnője az érté­kes családi gyémántokkal felékszerezve lépked a fényesen ki­világított termekben, melyeket előkelő vendégsereg népesít be. Pazar estélyekről álmodott, az ünneplés középpontjában Ritával. Ah, de szép is lenne, ha újra egy kis élet költözne a ház­ba, még a gróf úr is megszeretné a vidám társaságot!

Csak egy dolog nem tetszett a házvezetőnőnek - az, hogy a kisasszonyka gyakran feltűnően szótlan és komoly.

Beköszöntött a vénasszonyok nyara. Ökörnyál úszott a tisz­ta levegőben, fehér szálai itt is, ott is megtapadtak.

Rita sokat járta gyalogosan az erdőt, mivel a hátasát még nem szállították vissza Baden-Badenből, a többi ló pedig nem szo­kott női nyereghez. Türelmetlenül várta Kisasszonyt, mert úgy gondolta, ha végre kedvére nyargalászhat hegyen-völgyön, könnyebb és szabadabb lesz a lelke. Egyelőre sehogy sem akart oldódni benne a feszültség.

Hans von Riedet még nem látta viszont. Mindeddig nem tudta rászánni magát, hogy szembenézzen vele. Még mindig félt a találkozástól. Ez valósággal a rögeszméjévé vált.

Ezen a napon is hosszabb sétára indult. A folyóparton bal­lagott, s amikor elfáradt, egy kidőlt fa törzsére telepedett.

Kezet átkulcsolta a térdén, ábrándozva figyelte a folyót, mely kissé felduzzadt, és sebesebben hömpölygött.

A víz zubogása elnyomta a közeledő patkódobogást. Rita csak akkor rezzent fel, amikor a ló a közvetlen közelében horkantva hátrakapta a fejét - s a sápadt Hans Riedet pillantotta meg.

A férfi is csak abban a másodpercben vette észre, s a látvány okozta izgalomtól lefutott az arcából a vér.

Rita riadtan felugrott, ösztönösen menekülni próbált. A bá­ró egyetlen ugrással a földre szökkent, és mellette termett. Kö­nyörögve kiáltotta a nevét.

Erre a lány egész testében remegve megtorpant, támaszt keresve átkarolt egy vékony fatörzset, és szégyenkezve eltakarta a szemét.

A férfi kipányvázta a lovát, majd visszafordult hozzá. Gyá­moltalansága szánalmat ébresztett benne.

• Megint elfutsz előlem? - kérdezte fájdalmasan.

A leány reszketve pillantott fel. A báró bánatos tekintete szíven ütötte. Talán ugyanúgy szenved Liane von Brenken mi­att, mint ő a férfi miatt?

• Én... csak... annyira megijedtem... én téged... azaz önt... - így dadogott magatehetetlenül, és ismét tenyerébe temette az arcát.

Hans érezte, hogy rettenetesen feldúlt, s csak egy kívánság hajtotta - megnyugtatni őt, és visszaszerezni a bizalmát. Gyen­géden lefejtette a kezét elkínzott arcáról.

• Ne, kedves Rita, ne önözz engem, ne adjuk fel a tegeződést! Hiszen azért barátok maradunk, igaz? Vagy már nem tar­tasz méltónak a barátságodra?

A grófkisasszony megpróbálta összeszedni magát, csak az­után mert ránézni. A férfi nyugodtnak látszott - de csak önfe­gyelmének köszönhetően. Higgadtsága a leánynak is visszaad­ta a tartását. így már egy mosolyfélére is futotta erejéből, csak remegését nem tudta leplezni. Mivel Hans még mindig a kezét fogta, érezte ezt, s ettől megerősödött benne szerelmének tuda­ta, a szerelemé, mely ha kell, áldozatra is kész.

• Igen, barátunk maradunk, igaz barátok... ha meg tudsz nekem bocsátani.

• Nincs mit megbocsátanom - emelte ajkához a kis kezet -, de ha lenne, akkor bármit megbocsátanék neked. Te is bocsásd meg nekem, hogy ilyen meghasonlásra kényszerítettelek. Ettől meg kellett volna kímélnem téged. Ajándékozz meg ismét a bi­zalmaddal! Hidd el, a boldogságod fontosabb számomra, mint az enyém. Nem akarok tőled mást, csak hogy újra megtűrj a közeledben, mint jó barátodat és bajtársadat. Minden mást fe­lejtsünk el!

A leány megkönnyebbülten lélegzett fel. Hála istennek, hogy túlesett ezen az első találkozáson, amelytől annyira tar­tott. Nem is ment olyan nehezen, mint hitte. Így mégis szép le­het az élet, ha barátok maradnak. Élvezheti Hans közelségét, lát­hatja és beszélgethet vele, amilyen gyakran csak akar. Ez is nagy kincs. Talán némi vigaszt is nyújthat neki, ha még mindig a má­sik után bánkódik...

- A bizalmamat sohasem vontam meg tőled, Hans.

• Mégis elmenekültél. Nem akartál látni?

• Szégyelltem magam a szószegésem miatt, de most már örü­lök, hogy nem haragszol, és hogy... igen... hogy viszontláthat­lak. Féltem ettől a perctől.

• Nem hittem volna, hogy ilyen kis nyuszi vagy - öltöztet­te meghatottságát tréfálkozásba a férfi.

• Most már ne beszéljünk erről!

• Jó, felejtsük el. Elkísérhetlek egy darabon?

• Ha ráérsz.

Egymás mellett lépkedtek, a báró kantárszáron vezette a lovát. Élénk beszélgetésbe merültek mindenféle semleges té­máról, kínosan vigyázva, nehogy feszült csend támadjon.

Lassan Rita is nyugalomra lelt. Csak a szíve dobogott olyan hevesen, hogy szinte hallani vélte. És valahol mélyen, legbelül mardosta a kín...

Egy szóval sem említették többet azt, ami mindkettőjüket leg­inkább foglalkoztatta.

A férfi újra meg újra az aranyfényben csillogó fejecskére san­dított. A széles karimájú szalmakalap a leány karján ringott, el­felejtette feltenni.

A bárónak nehezére esett nyugodtan sétálni Rita oldalán. Amikor az útelágazáshoz értek, megállt, hogy elbúcsúzzék tőle.

A leány lélekjelenlétéből ekkor már arra is futotta, hogy megkérje, mielőbb látogasson el hozzájuk.

• Nagyon hiányzol a papának.

Hans megígérte, hogy másnap felkeresi őket.

Rita titkon remélte - s egyúttal félt attól -, hogy máris ve­le tart Buchenauba, de a férfit túlságosan felzaklatta a viszont­látás, bár magának sem akarta bevallani. Szeretett volna most egyedül maradni és megbarátkozni a gondolattal, hogy ezen­túl higgadtan és fegyelmezetten kell viselkednie a leánnyal.

Egész lényét áthatotta az emésztő vágy, hogy a karjába zár­ja, és forró, meghitt szavakkal szerelmet valljon, neki. Nem sejthette, hogy éppen ezt kellene lennie a hőn vágyott boldog­ság eléréséhez. Reménykedett ugyan, hogy talán majd maga fe­lé fordíthatja Rita szívéi, de meg sem fordultja fejében, mennyi­re szereti őt.

Búcsúzóul sietve kezet csókolt, majd lóra pattant, tettetett de­rűvel elköszönt, és tovanyargalt.

A leány nehéz léptekkel haladt tovább. Miután a férfi eltűnt a szeme elől, kezét a szívére szorította, és gyötrődve gondol­ta: „Ó, ha én is ilyen nyugodt lehetnék! Bár beérhetném a ba­rátságával, de szeretem, túlságosan szeretem! A szívem soha nem doboghat nyugodtan, ha őt meglátom. Senki sem tudhat­ja meg, mit érzek - a legkevésbé ő.”

Mégis örült, hogy legalább láthatta, és beszélhetett vele.

XVIII.

Hans majd' mindennap Buchenauban vendégeskedett. Ritával látszólag nyugodtan és derűsen érintkeztek, és igyekeztek kerülni mindazt, ami korábbi kapcsolatukra emlékeztethette őket.

Mégis napról napra nehezebbnek tűnt palástolniuk igazi ér­zéseiket. A szerelem egyre mélyebb és mélyebb gyökeret vert szívükben. A férfi közeledtére Rita először mindig a szobájá­ba futott, hogy megnyugodjon, és összeszedetten fogadhassa. Hans pedig úgy látta, hogy minden alkalommal kedvesebb és elragadóbb, egész lényéből oly természetes báj sugárzik, ami­től szaporán és követelőn kezd lüktetni ereiben a vér.

A lovagias figyelmesség ezer jelével halmozta el, újra ket­tesben lovagoltak ki, s ezek a közös utak egyszerre gyönyört és kínt hoztak magukkal.

Buchenau gróf nem szólt bele a kapcsolatukba. Még mindig remélte ő is, hogy Hans egyszer mégis a veje lehet. Gyakran lop­va figyelte a leányát. Úgy tűnt neki, mintha búcsúzáskor fájdal­mas tekintettel követné a bárót, s vágyakozó fény gyúlna sze­mében, amikor legközelebb jön. Időnként egy-egy félig elfoj­tott sóhajt is elkapott.

Rejtély volt számára Rita. Valami érthetetlen lappangott a lé­nyében.

Hansszal is beszélt erről. A fiatalember azonban arra kérte, hagyja a leányt, semmiképp se nyugtalanítsa, ne próbálja be­folyásolni. Sokszor a báró is rejtélyesnek érezte Ritát - de az egyszerű megfejtést éppoly kevéssé találta meg, mint az apa.

Teltek-múltak a hetek.

Eckhoff grófné ez idő szerint a leányánál tartózkodott, de nemsokára Riedbergbe várták. Hans az érkezése tiszteletére es­télyt akart adni, hogy viszonozza a szomszédságtól kapott meghívásokat. Nagynénjének szánta az est háziasszonyának sze­repét.

Buchenau gróf a báró unszolásának engedve beleegyezett, hogy Ritával együtt megjelenik az összejövetelen, ahol a leányt Maria néni vezérletével mint felnőtt ifjú hölgyet mutatják be a szomszédoknak. Az öregúr már fontolgatta, hogy saját házát is újra megnyitja a vendégek előtt, s ez alkalommal kívánta kipró­bálni, hogy miképpen viseli a társaságot.

Így jött el az október. Szinte természetellenes meleggel kö­szöntött be az ősz, s csak a korán estébe forduló napok jelez­ték, hogy elmúlt a nyár.

Rita felnyergeltette Kisasszonyt, hogy ismét fellovagoljon a várhegyre. Tudta, hogy Hans éppen Hasselrodéékhoz hivata­los vadászreggelire, nem jön tehát Buchenauba, és a riedbergi területen sem találkozhat vele.

Szaporán ügetett a folyótól a hegy felé, s a kanca máris a ro­mokhoz vezető szűk úton kapaszkodott.

Felérve leugrott a nyeregből, és egy fához kötötte hátasát, az­után a várhoz sétált.

Nyugodtan mehetett fel a biztonságosan megerősített, kes­keny kőlépcsőn. Lovaglóruhájának uszályát a karjára vetve haladt. A kőpárkányon persze már nem bolondozott vakmerő­en, de kényelmesen letelepedett kedvenc helyén, a csúcsíves ab­laknál, és pillantását ábrándozva futtatta végig a pompás vidé­ken. A fák lombja körös-körül telt, rőtarany árnyalatokban ra­gyogott.

Vágyakozó tekintettel nézett le a Riedberg-kastélyra, mely mintha mesebeli álmot aludt volna. Semmi sem mozdult odalenn, ma biztos a lakáj sem bóbiskolt a kapubejáróban.

A kastély ura nincs itthon. Vajon jól szórakozik Hasselrodééknál? Talán jobban érzi ott magát, mint Buchaneauban? Újra és újra erre kellett gondolnia. Felsóhajtott, és hátradőlt.

Amikor nem látta a férfit, mindig vágyakozott utána, amikor pedig megjelent előtte, nyugtalanná és zavarttá vált., csak nagy üggyel-bajjal tudta meg őrizni lélekjelenlétét. A szíve mégis repesett érte. Olyan jóságosan bánt vele a báró, olyan kimondhatatlanul jóságosan. Szinte elkényeztette a figyelmességével. Hogyan kényeztetné akkor azt, akit szeret?

Olykor úgy nézett rá Hans, hogy elállt a szívverése, mintha valami heves, fájdalmas gyönyör sajdult volna belé. A hangja pedig szelíden és esdeklően csengett, egészen másképp, mint azelőtt. Jaj, ha nem olvassa azokat a szerencsétlen leveleket, most különös gondolatai támadtak volna…

De jobb így, hogy megkapta és mindig magánál hordja, újra meg újra elolvassa őket - legalább nem ad teret hiú reményeknek…

Sóhajtva most előhúzta a köteget. Vékony bőrtasakban tartotta, amelytől sohasem vált meg. Lassan átolvasta az írásokat, egyiket a másik után. Szinte már kívülről tudta a szövegüket. Epekedve képzelte el, milyen szép lenne, ha hozzá intézték volna a forró vallomásokat.

Olvasmányaiba mélyedve nem vette észre, hogy Hans Ried tart felfelé a várhegyre. Vadászöltönyt viselt, korán elosont Hasselroéék vidám társaságából. Elfogta ugyanis a vágy Buchenau után, s kiszámította, hogy teára még éppen odaérhet, ha gyorsan hazalovagol átöltözni.

Kastélybeli öltözőszobájába lépve véletlenül feltekintett a romokra, megpillantotta a nőalakot a csúcsíves ablakban, és távcsöve segítségével megállapította, hogy Rita az.

Át sem öltözött, sietve útnak indult. A nagy igyekezettől egészen kifulladva ért fel, egy kicsit ki kellett szuszognia magát.

Sóvár szemmel nézte a drága képet. Egy darabig zavartalanul figyelte Riát, amint teleírt papírlapokat olvas elmélyülten.

Egy fához lapult, amely elrejtette a leány szeme elől , ő azonban jól látta az ágak között azt is, hogy egyszerre a tenyerébe temeti az arcát, és sír. Igen, tisztán látszott, rázkódik a válla a zokogástól. Felső zsebéből zsebkendőt húzott elő, és a szemét dörgölgette, hogy felszárítsa könnyeit.

Meredten bámulta a könnyező lányt. Micsoda olvasmány ríkatta meg? Szemlátomást levelek - több levél, mert egyik lapot a másik után vette fel, majd rakta vissza az ölébe. Ezek fölött sírt görcsösen és fájdalmasan…

A fél életét odaadta volna, hogy megtudja, miféle levelek váltottak ki belőle ilyen gyötrelmes érzéseket. Úgy tetszett, végre megoldást találna a nagy rejtélyre, ha elolvashatná őket.

Mintha kívánsága mágikus erővel hatott volna, hirtelen könnyű fuvallat felragadta az egyik lapot - egyenesen a lába elé fújta.

Rita mindebből semmit sem vett észre, mert a zsebkendő eltakarta a szemét.

A báró viszont dermedten nézett le a fehér papírra, amely oly közel feküdt hozzá, hogy a nagy, szálkás betűket is látta. Önkéntelenül lejjebb hajolt, és kimeresztette a szemét.

Hirtelen borzongás futott végig a testén. Még mélyebben előrehajolt, pupillája kitágult, mintha kísértetet látna. Felismerte a saját keze vonását.

Az ő levele? Ezért sírt Rita, az ő levele miatt? Azt hitte, azok közé tartozik, amelyeket Baden-Badenba küldött neki.

De miért sír? Vajon a többi levél is tőle való?

Különös izgalom vett erőt rajta. Felnézett a leányra. Még mindig könnyezett, nem látta, mi történik körülötte.

Villámgyorsan felkapta a papírlapot. Nyugodtan elolvashatta a saját írását. Tudnia kellett, mi az, ami könnyekre fakasztotta a leányt.

A szeme elé tartotta a levelet, de már a megszólításnál jég­gé dermedt a szíve..

„Imádott, drága Lianém!”

Mi ez? Kísértet játszik vele? Hiszen ez azon szenvedélyes vallomások egyike, amelyeket annak idején St. Moritzban írt Lianénak - aki akkor leánykori nevén, mint Lankow szere­pelt. Hogy jutott Rita ehhez a levélhez? Isten az égben - és mi­ért sír?

Hirtelen megvonaglott, mintha végigvágtak volna rajta. Minden további töprengés helyett a romok felé rohant, majd fel a lépcsőn, Ritához.

A leány megrettent a lépések hallatán, amikor pedig körül­nézett és észrevette őt, összekapkodta a leveleket az öléből, és reszkető kézzel a kis bőrtasakba rejtette. Mielőtt ezzel elkészült, már ott állt előtte a férfi, sápadtan, nyugtalanul szikrázó szem­mel. És - ó, borzalom! - a kezében tartotta az egyik szerencsét­len levelet. Rita nem értette, hogy kerülhetett hozzá.

• Rita! - kiáltotta szinte őrjöngve a báró. - Hogy jutottál ehhez a levélhez?

Még sohasem látta ilyen végtelenül feldúltnak.

• Hogy... hogy került hozzád? - kérdezte reszketve a leány válasz helyett.

Hans lemutatott, nagy erőfeszítéssel uralkodva magán.

• Odalenn álltam, a lábamhoz esett a kezedből. Beszélj, hogy jutottál hozzá?

A leány ijedtében azt sem tudta, mit feleljen. A férfi rette­netesen dühösnek látszott, hogy a szeretett nőn kívül valaki más is láthatta a leveleket. Rita most maga is galádságnak érezte, hogy elolvasta azt, amit írója nem az ő szemének szánt.

• Én... hát... én... nem mondhatom meg - nyögte falfehéren.

Azt hitte, borzalmas fájdalmat okoz, ha elárulja, hogy az asszony, akit Hans annyira szeret, kiszolgáltatta neki az íráso­kat ahelyett, hogy szent ereklyeként őrizgette volna őket.

A báró megpróbált erőt venni magán, miután látta, mennyire megijesztette Ritát.

• Meg kell mondanod, tudnom kell - erősködött tőle telhetően higgadtan, de a szeme és a hangja elárulta, mi tombol benne.

Rita önkéntelenül magához szorította a többi levelet rejtő bőrtasakot.

• Nem, azt nem tehetem, kérlek, ne kérdezz!

• De, igenis kérdezlek. Tudnom kell, jogom van hozzá.

A leány oldalra nézett, mintegy kiutat keresve. Szökni próbált, de a férfi elállta az útját.

• Nem mész el innét, míg nem tudok mindent!

Rita visszahátrált az ablakhoz.

• Akkor leugrom! - kiáltotta s kihajolt, de mielőtt még egyet mozdulhatott volna, Hans átkarolta, és szorosan tartotta.

• Ezt az egykori kis vadóc mondta. Ő képes lett volna leugrani, hogy a titkát megőrizze. De nekem ki kell szednem belőled, tudnom kell, hogy jutottál a levelekhez, miért sírtál.

Rita egész testében reszketve próbált szabadulni.

• Tévedsz, nem is sírtam, és a levél... a levél...

Kibúvót keresett, de nem talált.

Hirtelen ismét könnyek szöktek a szemébe.

• Ne faggass... ne kínozz tovább... eressz el... úgysem árulom el, inkább meghalok! - sikoltotta, és végső kétségbeesésében megpróbált észrevétlenül megszabadulni a tasaktól. Ki akarta dobni az ablakon, de elvétette, s az ablakfülkében ért földet.

• Ebben talán magyarázatot találok. Átkutatom ezt a bőrto­kot. Bocsáss meg, hogy úgy viselkedem, mint egy haramia, de azt hiszem, végtelenül sok forog kockán. Érzem, hogy egy rejtély nyomára bukkanok. - A báró elengedte Ritát, és ki akarta nyitni a tasakot, de ő elkapta a csuklóját.

- Ne tedd! - könyörgött szívszaggatóan.

Hans megtorpant, s a szemébe nézett, melyben ebben a pil­lanatban szorongó szerelem tükröződött. Megdobbant a szíve. Ez az aggódó tekintet szinte bizonyossággá érlelte a reményt, mely a lelkében ébredt.

• Olyasmit rejt a táska, ami kárt okozhat neked?

• Nem, neked okoz fájdalmat - hebegte Rita.

• És ettől akartál megkímélni? Inkább leugrottál volna, sem­hogy a titkodat felfedd? - csuklott el a férfi hangja.

• Add vissza!

• Nem, most már tényleg tudnom kell, mit tartalmaz.

A leány összetörten az ablakfülke széles kőpadjára omlott, és eltakarta az arcát. Ried sietve kinyitotta a tasakot, és előhúz­ta a leveleket. A sajátjait csak átfutotta, de aztán talált még egyet Liane von Brenken kézírásával - azt a kísérőlevelet, amelyet az asszony a Ritának szánt küldeményhez mellékelt.

Ezt figyelmesen áttanulmányozta, s amikor a végére ért, mindent visszarakott, és magához vette a tasakot.

Azután óvatosan lefejtette Rita kezét az arcáról.

• Szóval így állunk! Mikor küldte neked Brenkenné ezeket a leveleket?

A leány megindítóan csüggedt tartásban kuporgott előtte, nem mert felnézni rá. Saját magára nem is gondolt, csak arra, hogy mennyire szenvedhet most a férfi.

• Aznap, amikor Baden-Badenba jöttél, és beszéltél véle. Mi­után este visszavonultam a szobámba, az íróasztalomon talál­tam a csomagot a levelekkel.

Hans tekintete villámlott. Nyögéssel felérő sóhaj szakadt fel kebléből, amikor megértette, mit művelt az a nő.

• És másnap reggel elszöktél a városból. A levelek késztet­tek elutazásra?

• A kettőnek semmi köze egymáshoz - rebegte színtelen hangon a leány.

• Rita! Rita! - jajdult fel a báró, és megragadta a kezét.

• Eressz!

- Mostohaanyád jelenlegi férje, ugyanaz az ember, aki felborítot­ta apád házasságát, és párbajban szétlőtte a térdét.

Rita elfehéredett. Védelmet keresve Hans mellére dőlt, aki a szívére szorította.

• Ezért a férfiért hagyta el apámat a mostoháin?

• Igen, bemocskolta a saját és apád becsületét, hazugsággal és csalással hálálta meg a szerelmét, boldogtalan, emberkerü­lő remetévé tette.

• Na és te, Hans... és Jurikov herceg, akit a leendő jegyesé­nek tartottak?

• A hercegnek meg nekem azonos sorsot szánt, egyaránt sakkfigurák voltunk kegyetlen játszmájában. De hagyjuk ezt, semmi köze a te tiszta lelkedhez. Sajnálom, hogy nem kímél­hettelek meg ezektől a közlésektől, de tisztán kell látnod, hogy megnyugodhass.

Rita két kezébe fogta a férfi jobbját, és csillogó szemmel né­zett fel rá.

• Már nem az egykori meggondolatlan, balga gyermek va­gyok, sok mindent láttam és tanultam a nagyvilág káprázatos forgatagában. Már nem kell a papával féltőn óvnotok és tudat­lanságban tartanotok. Ha férjhez megyek hozzád, osztozni akarok örömödben és bánatodban. Jaj, Hans, tényleg igaz, hogy már csak engem szeretsz? - borult szenvedélyesen a bá­ró mellére.

Így álltak ott, szorosan összeölelkezve, tekintetük is egymás­ba fonódott, a szavuk elakadt. Az egymásra találás mámorában égő ajkuk összeforrt. E véget érni nem akaró csók édes bi­zonyságot adott Hans Ried szerelméről. Újabb és újabb csókot váltottak, s közben az egész világról megfeledkeztek.

Hosszú idő múltán Kisasszony halk nyihogása térítette ma­gukhoz őket kábulatukból. Rita kihúzta magát, kiseperte hom­lokából csillogó haját.

• Azt hiszem, későre jár. A papa aggódik, ha nem érek ha­za időben. Mennem kell.

A férfi gyorsan a karjába emelte.

• Akkor induljunk, szerelmem, úgy viszlek le, mint annak idején, amikor a leomlott kövek alatt találtalak.

• De most nem fáj a lábam, és magam is tudok járni.

• Igaz, de ezen a verőfényes napon a saját karomban akarom kivinni á boldogságomat a romok közül - csókolta meg nevet­ve a leányt, és egész a lováig vitte. Ott megállt, és gyengéden leengedte.

Kisasszony mintha csodálkozna, úgy fordult feléjük.

Kart karba öltve ballagtak le a hegyről, a nyomukban Kis­asszonnyal, majd Rita elkísérte a kastélyhoz a bárót, aki utasí­totta a lovászt, hogy azonnal nyergelje fel a kancáját.

A jegyespár egymás oldalon lovagolt Buchenauba.

Amikor ahhoz a helyhez értek, ahol Hans Ried valamikor megkérdezte a grófkisasszonyt, akar-e a felesége lenni, a férfi megállította a hátasát.

• Hol vagyunk most, Rita?

A leány elpirult.

• Útban Buchenau felé - felelte dévaj mosollyal.

• Nem, történelmi helyen.

• Hogy érted ezt? - ingerkedett.

• Te kis huncut, nagyon jól tudod. Itt kérte meg Hans Ried, Rita Buchenau kezét. Itt csókolta meg először, de valamit el-. ronthatott, mert nem ért el kellő hatást. Ennélfogva most ezen a szent helyen még egy pecsétet kell nyomnia a piros ajakára, amely olyan vidáman nevet felé.

Ezzel magához vonta, és szenvedélyesen csókolta a száját, míg mindketten ki nem fulladtak.

• Na, ez az én pecsétem - jelentette ki elégedetten. - Azt je­lenti, hogy az enyém vagy!

• A tulajdonjogot senki sem vitatja el tőled.

Hans megfogta a leány kezét, és az ajkához emelte.

• Többé nem eresztelek, ez a kis kacsó az idők végezetéig az enyém.

Továbbügettek, de nemigen ügyellek az útra. Egymásra füg­gesztették a tekintetüket, és édes, gyengéd szavakat váltottak.

Még szerencse, hogy a lovak ismerték az utat, és maguktól is célba találtak.

• Azt hiszem, lekéstük az uzsonnát, már rég Jement a nap - jegyezte meg Rita, amikor Buchenauba értek.

A bejárati lépcsőn már ott állt Dornemann-né.

• Jaj, istenkém, kisasszonyka, úgy nyugtalankodtunk! Olyan sokáig elmaradt. A gróf úr egészen felizgatta magát.

Rita a báró karjára támaszkodva leugrott a lováról, és a ház­vezetőnőhöz szaladt.

• Sose búsuljon, Dornemami, itt a vőlegényem, ő úgysem hagyná, hogy bajom essék!

Dornemann-né arca felragyogott, de cseppet sem döbbent meg.

• Hát hiszen tudtam én azt már rég. Sok boldogságot kívá­nok Isten áldásával!

Besiettek a házba, és kéz a kézben léptek Buchenau gróf szo­bájába. A férfi megilletődve pillantott a két boldog fiatalra. Hans megfogta Rita vállát, és az apja elé tolta.

• Itt hozom végre a menyasszonyomat, kedves apámuram! - szólt megindultan.

Az öregúr felemelkedett, máskor oly komor arcán mosoly su­hant át. Ügyesen színlelt hitetlenkedéssel nézett gyermeke sze­mébe.

• Nono, ezúttal komoly a dolog? Én a te helyedben nem len­nék olyan biztos benne, fiam. A végén még újra elszalad tőled ez a komisz leányzó.

• Nem, papa - fonta át a nyakát Rita -, drága papa, most már tényleg és igazán eljegyeztük egymást, és örökké együtt mara­dunk. Nagyon szeretem őt, papa. Életemben egyetlenegyszer hazudtam neked, mert nem tehettem mást. Mindig is szerettem.

• Kicsi Ritám! - emelte fel a fejecskéjét az apja. - Na és hogy találtál vissza hozzá?

A leány a vőlegénye felé fordult, s gyengéd pillantásával találkozott a tekintete. Már repült is a karjába.

• Mondj el a papának mindent! Én addig leveszem a lo­vaglóruhát, és mindjárt visszajövök.

Sebtében megcsókolta, és kilibbent a szobából.

A két férfi utánanézett, majd Hans Ried beszámolt a történ­tekről az apának, aki nyugtalan szívvel hallgatta. Amikor a végére ért, felsóhajtott.

• Hála istennek, hogy minden így alakult. Ha nem siet a segítségedre a véletlen, s nem pottyan szerencsésen a lábad elé az a levél, akkor talán végleg összetörte volna a gyermekem bol­dogságát az a gonosz asszony. Hogy elküldte a leveleket Ritá­nak, aki sohasem ártott neki, ékesen bizonyítja az aljasságát.

Hans kivette a belső zsebéből a leveleket tartalmazó bőrtasakot, és a kandallóhoz lépett, melyben lobogott a tűz. Gyor­san belévetette, s a lángok azonnal mohón nyaldosni kezdték.

• Aznap Baden-Badenban felbőszítettem, talán túlságosan is kimutattam a megvetésemet. Jól emlékszem, milyen bosszúszomjasan villogott a szeme. Ezt a döfést nekem szánta, nem Ritának. Talán eszébe sem jutott, hogy velem együtt Ritát is éri. De felejtsük el, a sors épp eléggé megbünteti mindazért a go­noszságért, amit elkövetett.

Némán üldögéltek, míg Rita vissza nem tért. Ünnepi fehér csipkeruhát viselt. Az arcán rózsák piroslottak, napsugárszeme ragyogott, aranyhaja csillogó koszorúként övezte fejét.

Hans Ried szíve vadul dobogott. Ott jött felé a boldogság - igazi, tiszta, mámoros boldogság. A karjára vette.

Így léptek az apa elé, aki fátyolos tekintettel nézett rájuk.

Rita szívében mély részvét ébredt, hiszen jól tudta, mit mű­velt az apjával az élet.

• Papa, drága papa! - suttogta.

Az öregúr magához ölelte, és gyermeke szeretete vigaszt nyújtott fájdalmára.

Amikor Eckhoff grófné novemberben a Riedberg-kastélyba érkezett, ki sem látott a tennivalókból. Segítenie kellett Hansnak, hogy előkészítsék a házat az ifjú úrnő fogadására.

A következő tavaszra tűzték ki az esküvőt.

December elején fényes estélyre került sor Riedbergben. Az egész szomszédságot meghívták, és távolabbról is számos vendéget. Ez alkalommal mutatta be a menyasszonyát Hans.

A megjelentek közül sokan még egyáltalán nem látták Ri­ta Buchenau grófkisasszonyt, legfeljebb hallottak róla, többnyi­re mindenféle mendemondákat. Azokat a keveseket viszont, akik korábbról ismerték, megdöbbentette és lenyűgözte a nagy átalakulás, amelyen keresztülment.

Soltau báróné egy csendes sarokban ülve, mosolyogva je­gyezte meg Eckhoff grófnénak:

- Káprázatos oktatómunkát végzett, kedves grófné, rá sem lehet ismerni Buchenau grófkisasszonyra, alig hittem a szemem­nek. Egyáltalán nem olyan benyomást tesz, mint aki fáradsá­gos tanulással sajátította el azt, ami oly sokáig hiányzott belő­le. Buchenau gróf nem lehet elég hálás önnek, hogy ilyen bá­mulatosan kiigazította az ő fogyatékos nevelését. Fogadja elismerésemet!

• Nem szolgáltam rá a bókra, kedves báróné - mosolygott finoman Maria néni. - Először is Buchenau gróf nevelése ko­rántsem olyan fogyatékos, mint gondolja, mivel a gyermek szívéi és elméjét kifogástalanul képezte, s nagy súlyt helyezett az egészséges testre is. Ritából csupán apró külsőségek hiányoz­tak, az pedig, hogy mindezt hamar elsajátította, a legkevésbé sem az én érdemem. Sokkal hatalmasabb tanítómestere volt: a szerelem.

Így felelt Eckhoffné, - és büszkén látta, hogy Hans és Rita mégis egymásra lelt..

• Lám, mégsem csalt meg egészen az emberismeretem - je­lentette ki, amikor unokaöccse boldogságáról értesült.

Buchenau gróf nehezen talált vissza a társasági életbe, de a leánya kedvéért ezen az ünnepen végig kitartott.

Néhány hét múlva pedig Dornemann-né csakugyan megér­te, hogy a Buchenau-kastély kapui szélesre tárultak a vendégek előtt. Rita bűbájos, elragadó könnyedséggel töltötte be a házi­asszony Lisztét az atyai házban.

Erre az első buchcnaui estélyre meghívták a Lindau bárókis­asszonyokat is a szüleikkel együtt, és ők örömmel elfogadták az invitálást. Hilde és Herta néhány napot azután is Buchenau­ban töltöttek, s a gróf különös mosollyal hallgatta, amikor a há­rom ifjú hölgy gyöngyöző nevetése zengi be a házat. A fiata­lok csengő kacajában igazi varázserő rejlett.

Az öregúr vonásait csöndes mélabú hatotta át. Megkeseredettsége szelíd, bölcs lemondássá változott. Gondolatai nem időztek többé a legutóbbi tíz év szenvedéseinél, visszarepültek a derűsebb, boldogabb múltba, amikor még ő is fiatal és gond­talan volt.

Hans és Rita örvendezve figyelte az apa lényének megúju­lását, amelyhez nem kis mértékben járult hozzá Maria néni, aki visszavezette a grófot az életbe. Okos, tapintatos gondolkodás- módjával mindig talált egy-egy alkalmas szót a megkesere­dett ember számára, s Buchenau élvezettel bocsátkozott társal­gásba az emelkedett szellemű asszonnyal.

Eckhoffné Hans kérésére az ifjú pár egybekeléséig a Riedberg-kastélyban maradt. Csak karácsonykor utazott el néhány napra a leányához, mert már nagyon vágyott látni az unokáját.

Nem sokkal húsvét előtt tartották meg az esküvőt. Ezen a na­pon ünnepi díszbe öltözött az egész Buchenau-kastély. Késő dél­után indult nászúira az ifjú pár. Hans egy kicsit meg akarta mutatni a világot Ritának, mielőtt hazaviszi új otthonába.

Maria néni megígérte, hogy az újdonsült házasok visszatér­téig vigyáz Riedbergre, s egy kicsit törődik a gróffal, hogy az ne érezze olyan egyedül magát.

Amikor az állomásra vezető úton az ifjú pár kocsija a híd­hoz ért, amelynek mellvédjén Rita egykor fiúruhában egyen­súlyozott, Hans arra a pontra mutatott, ahonnét figyelte őt.

• Ott ültem, édesem, ott jött felém a boldogság merész ug­rásokkal, és aztán ott hevert, szó szerint a lábam előtt. Csak ak­kor még nem ismertem fel. De most már vigyázok rá, és nem engedem el többé.

Nagyon elborzadtál, amikor a vad fiúcska leánnyá válto­zott? - simult hozzá a fiatalasszony.

• Hogy elborzadtam-e? Nem, csak végtelenül megdöbben­tett ez a fura kis szerzet, aki nem ismerte a hiúságot. De akko­riban álmomban sem gondoltam volna, hogy Riedberg leendő úrnőjét látom magam előtt. És bármilyen szívderítő látványt nyújtott is ugrándozásával a kis vadóc, sokkal jobban tetszik a tündéri nő, akit most a karomban tartok. Mert nemcsak felde­rít, hanem mérhetetlenül boldoggá is tesz.

Egymás szemébe nézve, szorosan egymáshoz simulva utaz­tak a boldogság felé.

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Die Mensehen nennen és Liebe

© Bastei-Verlag GUstav H. Lübbe GmbH & Co.

Bergisch Gladbach

Hungarian translation ®> Komáromy Rudolf

Fordította: KOMÁROMY RUDOLF

ISBN' 963 8248 52 I ö ISBN 963 296 1 06 4

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf'. 629

Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M u. 34.

Telefon: [phone] Fejelős kiadó: Oroszlán László

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella

Szedés: Bastei Budapest Kft.

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 1699.66-1-1-2

Készült Debrecenben, az 1997. évben

---