Házasságból szerelem

Gabriele nehéz döntés előtt áll: ha elfogadja a köztiszteletben álló, gazdag gyáros házassági ajánlatát, megmentheti családját a nélkülözéstől. De szívében egy másik férfi iránti reménytelen szerelemmel vajon milyen élet vár rá?

I.

Gosseggné gondterhelt arccal hajolt a háztartási könyv fölé. Újra és újra összeadta a számoszlopokat, de mindig ugyanazt az eredményt kapta. Sóhajtva letette a tollat, aztán megszámolta a pénzes zacskóból elővett pénzt. Négy márka és hatvan pfennig. Még tíz napig kell abból megélnie három gyermekével együtt!

Az asszony csüggedten újra kezdte a számolást. Hirtelen zaj ütötte meg a fülét. A bejárati ajtó zárjában megfordult a kulcs. Egy perc sem telt bele, és az ajtóban megjelent egy karcsú lány.

- Hála istennek, hogy itt vagy, gyermekem! Már megint a számlakönyv fölött görnyedek, de csak elkeserít az eredmény.

Gabriele Gossegg az édesanyjához lépett, és válla fölött a kis könyvbe pillantott.

- Ne gyötörd magad folyton ezzel, mama, attól nem lesz jobb a helyzetünk! Biztosra veszem, hogy csak a legszükségesebbekre költesz, s ami marad, azt hiába számolgatod folyton, úgysem lesz több.

Az idős hölgy felnézett a lányára.

- Sajnos, igazad van. Sejtelmem sincs, hogy fogunk kijönni elsejéig.

A lány szeretetteljesen kisimította az ősz tincseket édesanyja homlokából.

- Ne aggódj annyit, mama! Csak emészted magad, de változtatni nem tudsz a dolgon.

Azzal előhúzott egy kis erszényt, és tartalmát anyja elé szórta az asztalra.

- Tessék, itt egy csomó pénz. Ez kihúz minket a bajból, ugye?

Gosseggné rémülten tiltakozott:

- Nem, Gabi! Ezt a pénzt magadnak kerested, az új télikabátra! Nagy szükséged van rá!

Gabriele csöndesen felnevetett.

- Majd meglátod, hogyan jutok új kabáthoz!

Kicsomagolt valamit egy papírból, és letette az anyja elé.

- Mit akarsz ezekkel a bársonyszalagokkal, Gabi?

- Beszegem velük a régi kabátomat, pontosan az új modell szerint, amelyet a kirakatban láttam. A szalag eltakarja a kopott széleket, és máris lesz egy csinos, új kabátom. Majd meglátod, milyen szép lesz.

- Kedves gyermekem, nagyon jól tudom, hogy egyáltalán nem lesz olyan nagyszerű, ahogy azt el akarod hitetni velem. Azt is tudom, mennyire örülnél az új télikabátnak.

- Eszembe jutott ez az ötlet a szalagokkal, és meggondoltam magam.

- Azonkívül pontosan tudtad, hogy mint mindig, a hónap végéig szükségem lesz a segítségedre. Már megint áldozatot hozol értünk. De akárhogy is, el kell fogadnom, ha nem akarom adósságba verni magam.

Gabriele elmosolyodott.

- Az ég szerelmére, ne csinálj több adósságot, mama! Tudod, milyen nehéz azt is visszafizetnünk, amit Fred miatt kellett felvennünk. Inkább takarékoskodjunk még szigorúbban!

- Igen, igen. Nyugodj meg, Gabi! Ha a felét ideadod, abból is ki fogok jönni. Persze sokkal szívesebben láttalak volna egy csinos, új kabátban.

Gabriele lehajolt, és megcsókolta az édesanyját.

- Hát nem vagyok neked anélkül is elég szép? -kérdezte tréfásan.

- Az én szememben te mindig ugyanolyan kedves és szép vagy. De tudod, minden anya elfogult egy kicsit, ha a lányáról van szó. Ha elképzelem, hogy festenél szép, előkelő ruhákban... Ó, gyermekem, azt hiszem, az lenne nekem a legnagyobb öröm.

- Anyuska, kedves, oktondi anyuska, hát erőnek erejével hiú dámát akarsz faragni belőlem? Szégyelld magad! Most pedig tedd el azt a csúnya számlakönyvet, és fogadd el a pénzt!

- Nem mindet, Gabi. Legalább ezt költsd magadra!

Gabriele visszadugta a maradék bankókat az erszényébe, és magához szorította.

- Rendben van, veszek rajta egy részvényt - tréfálkozott.

- Kaptál újabb munkát, gyermekem?

- Igen, mama. Két futót és egy abroszt rendeltek. Te hímezheted a futókat, én megcsinálom az abroszt. Ez egy különösen jól fizető munka, csinos összeget kapunk a három darabért.

- Igazán?

- Igen. Tudod, a részlegvezetőnő mindig félreteszi nekem az ilyen munkákat. Nagyon kedves hozzám.

- Csak nehogy észrevegye valaki! Ugye ügyelsz erre, gyermekem?

Gabriele ajka körül keserű mosoly játszott; egyáltalán nem illett fiatal arcához.

- Ne aggódj, mama! Tudom, nem szabad kiderülnie, hogy Fred Gossegg húga és édesanyja pénzért hímzést vállal egy boltnak. Ha nem kellene ezt folyton szem előtt tartanom, nyelvórákat is adhatnék, és több pénzt kereshetnék.

- Igen, de tekintettel kell lenned Fredre. A húga vagy.

- Különben furcsállnák az emberek, hogy Fred Gosseggnek pezsgős reggelikre telik - tette hozzá Gabriele keserűen.

Gosseggné elkínzott arccal nézett rá.

- Csak egyszer fordult elő, Gabi, mert elveszített egy fogadást.

- Frednek nincs joga ilyen fogadásokba belemenni, hiszen tisztában van vele, milyen áldozatok árán támogatjuk. Magda nővérünk egy rosszindulatú, szeszélyes hölgy szolgálatába szegődött, hogy legalább valamelyest növelje a jövedelmünket, mi pedig egész álló nap a hímzőráma fölött görnyedünk. Mégsem tudjuk megfizetni a gimnáziumi tandíjat Walter számára, pedig tehetséges és szorgalmas fiú. És Friedel, családunk legifjabbja is hiányt szenved egy s másban. Mindannyian takarékoskodunk és kuporgatunk, míg Fred ilyen ostobaságokat művel.

- De Gabi, ő maga is szörnyen sajnálja, és már épp elég szemrehányást tettél neki. Azt hiszed, könnyű kijönni a szűkös fizetésből, neki, aki olyan fiatal és életvidám?

- Tudom, hogy nem. Nekünk mindenesetre éppoly nehéz. Anyácska, ne vágj ilyen elgyötört arcot! Tudom, hogy Fred a kedvenced, mert annyira hasonlít boldogult apánkra. Nem szép dolog tőlem, hogy ezzel bántalak, de néha nehezen állom meg szó nélkül, hogy újra és újra tekintettel kell lennünk rá.

- Nem rá, csak az állására.

- Igen, tisztában vagyok vele. Mindannyiunknak jobb lenne, ha nem lett volna belőle banktisztviselő.

- Atyád kívánságára történt. O maga szívvel-lélekkel a hivatásának élt, és ha nem halt volna meg oly korán, Walternek is erre a pályára kellett volna lépnie. Egyébként is, Fred már gyakornok volt, amikor apátok meghalt.

Gabriele gyengéden átölelte édesanyját.

- Bocsáss meg, amiért olyan undok voltam, mama!

Az idős hölgy nyomban megenyhült, és arcon csókolta leányát.

- Te, undok? Ugyan már! Csupán az irántam és a testvéreid iránt érzett aggodalom vitt rá, hogy ilyen keményen ítélkezz Fred fölött. Alapjában véve ugyanúgy szereted őt is, mint bennünket, és minden áldozatot meghoznál érte. Ha rajtad múlna, gondtalanul élhetne.

Szavaiban kimondatlan kérdés bujkált. Gabi elpirult, szemében kissé elutasító kifejezés jelent meg. Tudta, miféle gondolat lappang anyja szavai mögött. Egy gazdag, független gyáros, egy köztiszteletben álló és befolyásos személyiség már jó ideje meglehetősen nyíltan esedezett Gabriele kegyeiért. Herbert Wendheim, így hívták az illetőt, csak harmincnégy éves volt, de már három éve, édesapja halála óta egy nagy gyár élén állt. A fiatal lányt kellemetlenül érintette Wendheim udvarlása. Nem volt éppen ellenszenves neki a komoly, kissé szótlan fiatalember, szívesen el is beszélgetett vele, amíg észre nem vette szándékát. Attól kezdve azonban amennyire csak lehetett, távol tartotta magát tőle. Szíve másért dobogott, bátyja egyik barátjáért, Heinz Römerért, a fiatal főiskolai tanárért.

Gabriele tudta, hogy szerelme reménytelen, hiszen Heinz, akárcsak a bátyja, Fred, szegény volt. Erezte, hogy a fiatalember nagyon kedveli őt, ám tisztában volt vele, hogy házasságra nem is gondolhatnak. Mégis szerette Heinzet. Átadta magát a tiszta, őszinte szerelem varázsának, és boldog volt, ha olykor-olykor találkozott a férfival, és néhány szót válthatott vele.

Nem válaszolt anyjának, hanem az órára nézett.

- Te jó ég! Mindjárt négy óra! Meg kell főznöm a kávét. Hallgathatunk, ha Walter és Frieda megjönnek az iskolából, és nincs kész az uzsonnájuk! Kérlek, rakd el a könyvedet, és terítsd meg az asztalt! Megyek a konyhába.

Amint Gabi kisietett, az idős hölgy sóhajtva felállt. Nagyon jól látta, hogy lányát nem teszi olyan boldoggá Wendheim udvarlása, mint őt. Valahányszor ráterelte a szót, Gabriele kitért előle. Ez nem volt jó jel.

Kisvártatva a lány behozta a kávéskannát, majd a kenyeret és a vajat.

Ekkor megszólalt a csengő. Gosseggné kiment ajtót nyitni, s beviharzott a szobába Gabriele két legfiatalabb testvére.

- Szervusz, Gabi! O, istenem, de éhes vagyok! Nekem legalább négy nagy karéjt vághatsz - kiáltotta Frieda.

- Nekem is, Gabi, de jó vastagot, és a vajat se sajnáld, különben nem lakom jól - tette hozzá a tizennégy éves, nyurga Walter.

Gabriele nevetve pillantott a két lármás kölyökre.

- Először elrakjátok a tankönyveiteket, és kezet mostok! Addig nem kaptok semmit, nagyon jól tudjátok.

- De kicsinyeskedő vagy, Gabi - feleselt Frieda, de azért engedelmeskedett a nővérének.

Walter azonban ellenkezés nélkül szót fogadott. Gabriele csodálkozva nézett utána.

- Walter ma feltűnően engedelmes, anya. Figyeld csak meg, biztosan rossz fát tett a tűzre - mondta mosolyogva.

A gyerekek visszajöttek.

- Walter, gyere csak ide hozzám! - szólalt meg Gabriele komolyan.

- Minek? - kérdezte a fiú kissé riadtan, és fülig vörösödött.

- Mondd csak, miféle rosszaságot műveltél ma az iskolában?

- Semmilyet. Sőt, jelest kaptam a franciadolgozatomra.

- Remek. Nézd, hogy örül a mama! És még?

- Ó, Gabi, te valóságos vizsgálóbíró vagy. Tudod, nem akartam elárulni neked, de te úgyis mindent észreveszel. Elszakítottam a nadrágomat.

- Walter, az új nadrágodat? - kiáltotta anyja rémülten. A fiú olyan arckifejezéssel bólintott, mintha azt akarná mondani: ez előre elrendeltetett, senki sem kerülheti el a sorsát.

Gabriele nyomban szemügyre vette a kárt, azután megnyugtatóan mosolyogva megsimogatta öccse rövidre nyírt üstökét.

- Nem vészes, anya. Olyan szépen bestoppolom, hogy észre sem lehet majd venni. Hogy történt, Walter?

A fiú lopva elkapta és erősen megszorította nővére kezét. Nagyon jól tudta, hogy Gabriele a ház angyala, aki mindenre talál megoldást.

- Fennakadtam a kerítésen, amikor átugrottam rajta.

- Melyik kerítésen?

- Az iskoláén.

- Nem használhattad volna a kaput, mint a többiek?

- Gyorsan haza akartam érni. Nagyon sok munkád lesz vele, Gabi?

- A, dehogy. Negyedóra alatt kész leszek. De a jövőben légy óvatosabb! Tudod, milyen gondot okoz anyának, ha új öltönyt kell vennie neked. Most pedig eredj uzsonnázni!

Walter vizsgálódva nézett anyjára és nővérére. Bármilyen fiatal volt is, érezte, hogy gondjaik vannak. Arról ábrándozott, hogy egyszer gazdag lesz. Akkor aztán jó dolguk lesz a szeretteinek! Friedel biztosan kap tőle egy fehér, hímzett, szalagokkal díszített ruhát, amilyen Kurt Hanbolds húgának van. Mindig olyanra vágyott.

Éppen amikor Gabriele le akarta szedni az asztalt, betoppant Fred. A csinos, karcsú, elegáns öltönyös fiatalember üdvözölte édesanyját és testvéreit, majd letelepedett az asztalhoz.

- Van még egy csésze kávéd a számomra, Gabi?

A leány gyorsan hozott neki egy csészét, és teletöltötte.

- Szerencséd van, a kanna kivételesen még nem üres. Kérsz egy szelet vajas kenyeret is?

- Szívesen, ha kensz egyet.

Gabriele elé tette, mire a fiatalember jóízűen falatozni kezdett. Édesanyja büszkén nézte a fiát. Fiatal, napbarnított arca megnyerő volt, ám a szája körüli vonás puhányságról árulkodott, emiatt vesztett valamicskét vonzerejéből.

- Hogy vagy, Fredy?

-Köszönöm, mama, megvagyok. Ha jobban menne a sorom, ki sem bírnám - tréfálkozott a férfi.

Miközben Friedával és Walterrel évődött, rá-rá-pillantott Gabriele komoly arcára.

- Egyébként át kell adnom neked és anyának egy meghívást, Gabi. Holnap este mind a hármunkat várnak Haller konzul házába. Nagy társaság lesz, vacsora, zene és tánc. Pompás, ugye?

Gabriele elpirult. Ritkán jutott el ilyen összejövetelre, és Halleréknál mindig igen kellemes volt a hangulat. Még az iskolából ismerte Ingeborg Haliért, a konzul egyetlen leányát. S bár az elkényeztetett, szeszélyes lánnyal nem értették meg egymást valami jól, felületes baráti viszony fennmaradt közöttük. Ráadásul Gabriele pontosan tudta, hogy Halleréknál találkozni fog Heinz Römerrel, s a boldog izgatottságtól arcába szökött a vér. Esdeklőn pillantott az anyjára.

Gosseggné kissé kelletlenül nézett a gyerekeire.

- Nem tudod, ki lesz még ott, Fred?

- Szinte mindenki, aki számít. Ott lesznek a barátaim, az egész intelligencia pereputtyostul és természetesen Wendheim is.

Anya és fia lopva jelentőségteljes pillantást váltott.

- Úgy, szóval Wendheim is? - kérdezte Gosseggné könnyedén.

- Természetesen, ő mint kívánatos parti, nem hiányozhat. Egyébként összefutottam vele idefelé jövet. Üdvözletét küldi a hölgyeknek. Melegen érdeklődött, hogy holnap este ti is ott lesztek-e.

- És mit feleltél neki?

- Hogy szinte bizonyos vagyok benne. Nem titkolta, hogy számít a megjelenésetekre. Mit gondolsz, Gabi, az érdeklődése anyánknak szól, vagy neked?

A lány haragosan nézett bátyja mosolygó arcába.

- Nem kellene ilyeneket kérdezned. Tapintatlan vagy.

- Istenem, Gabi, ne légy ilyen érzékeny! Fred nem akart megbántani - csillapította az anyja.

- Hát nem érted a tréfát, Gabi ? - kérdezte Fred.

- Ebben a dologban nem. Mindketten éppoly jól tudjátok, mint én, hogy Wendheim feltűnően sürgölődik körülöttem. Ez a kitüntető figyelem rendkívül kínos nekem, és nem szeretem, ha tréfát űztök belőle.

- De gyermekem, áruld el, miért kínos neked, hogy Wendheim keresi a társaságodat?

- Cseppet sem érdekel, tetszem-e neki vagy sem, hagyjon engem békén!

- Bolond vagy te, Gabi! Wendheim derék, jóravaló ember, nemes, megbízható jellem.

- Igen, azonkívül dúsgazdag - tette hozzá Gabriele keserűen.

- így van, gyermekem, s ezt egyáltalán nem kellene ilyen hangon mondanod. Végül is nincs abban semmi sértő, hogy kedvel téged.

- Nincs, mama, persze hogy nincs. Nem is vitatom Wendheim előnyeit. Mivel azonban képtelen vagyok viszonozni az érzelmeit, be kell látnod, hogy kínosan érint a vonzalma.

Gosseggné felsóhajtott.

- Nagy kár. Ó, istenem, milyen boldog lennék, ha ilyen férjed lenne! Ilyen lehetőséged nem lesz még egyszer az életben!

Fred látta, hogy most nem lehet beszélni a húgával.

- Nos, eljöttök holnap este vagy nem? - kérdezte, másra terelve a szót.

- Én szívesen elmennék, ha anya beleegyezik - felelte Gabriele.

- Én pedig tiszta szívemből kívánom, hogy érezd jól magad, kislányom. Ami engem illet, van némi gondom. Mit gondolsz, mutatkozhatok még a régi alkalmi ruhámban?

- Felfrissítem neked, anya. Egy kis csipkedíszítéssel egészen csinos lesz.

- Ha mindenáron dolgozni akarsz...

- Szívesen teszem.

- Hát még egy új ruhára sem telik, anya? - kérdezte Fred csöndesen.

- Nem, fiam, most nem. De jövőre majdcsak összejön.

Fred felsóhajtott. Csüggedten felállt, és az ablakhoz lépett. Anyja követte, és kezét a karjára tette.

- Nem olyan rossz a helyzet, fiam. Ne aggódj!

Fred kis idő múlva fogta a kalapját, és távozni készült.

- Akkor holnap este nyolckor értetek jövök. Kérlek, addigra legyetek készen! - Azzal elbúcsúzott.

Egy órával később Gabriele a nappali ablakánál ülve édesanyja régi selyemruháját díszítette. Gosseggné a másik ablaknál üldögélt, és egy halványsárga asztali futóra piros virágokat hímzett.

A szomszéd szobából áthallatszott Friedel erőteljes hangja. A Biirgschafl első három versszakát szavalta újra és újra. Először lassan és akadozva mondta, aztán egyre folyékonyabban.

Walter időnként közbekiáltott:

- Ne olyan hangosan, Friedel, így nem tudok tanulni!

Ilyenkor Frieda kissé halkabbra vette a hangját, míg ismét el nem ragadta a hév. Hirtelen megszólalt a csengő. Walter kiment ajtót nyitni, majd egy levéllel a kezében tért vissza.

- Mama, olasz bélyegek vannak rajta. Ugye megkapom őket? Magdától jött.

Gosseggné a levél után nyúlt. Látszott az arcán, mennyire örül, hogy hírt kap legidősebb lányától.

Magda erős akaratú, életvidám teremtés volt. Képtelen volt elviselni, hogy rosszul fizetett kézimunkák fölött görnyedjen. Hirtelen elhatározással elfogadott egy társalkodónői állást egy idős hölgy mellett, aki szeretett utazgatni. így jól keresett, és világot is látott.

A borítékban volt egy levél Gabriele számára is. Az idős asszony mosolyogva nyújtotta át lányának, majd mindketten olvasásba merültek. A Gábrieléhez írott levél így hangzott:

Kedves húgom!

Néhány napja már Nápolyban vagyunk, és tavaszig itt is szándékozunk maradni. Úrnőm így akarja, nekem pedig alkalmazkodnom kell. Végül is olyan szép, olyan meseszép itt. Csak Berkow-né ne lenne ilyen szörnyen szeszélyes és rosszindulatú! Abban leli legnagyobb élvezetét, hogy engem gyötör és sérteget. Bosszantja, hogy csinos vagyok, mert ő olyan, akár egy madárijesztő, s ingerli, hogy hozzám vonzódnak az emberek, míg őt kutyába sem veszik. Senki sem keresi a társaságát, mert házsártos és rosszmájú, de mégsem bírja ki emberek nélkül, így hát engem használ csaléteknek, hogy társasághoz jusson. Mindenkit, aki közeledik hozzám, természetesen nyomban kisajátít. Látnod kellene e szegény áldozatok tanácstalan tekintetét, ahogy megváltásért esedeznek hozzám. De nem hagyhatom el - nem válna javamra. O, Gabi, te a lágy szíveddel, a csöndes természeteddel, te hagynád, hogy halálra kínozzon. De engem keményebb fából faragtak. Néha bosszút állok rajta, mégpedig úgy, hogy mindenkivel barátságtalan és undok vagyok. Olyankor senki nem jön oda hozzánk, és egyedül üldögélünk otthon, mint egy lakatlan szigeten. Akkor aztán Berkow-né kénytelen szépen beszélni velem, hogy újra kedves legyek. Húgocskám, olykor kész cirkusz az egész, és időnként igazán jól szórakozom. De ennyi elég is rólam.

Mi újság otthon? Mindannyian jól vagytok? Fred észhez tért már, vagy még mindig kicsalja az utolsó pfennigedet is? Pontosan tudtátok törleszteni a részleteket? Félretettem neked ötven márkát. Ha szükséged van rá, a rendelkezésedre áll. Nem akarom anyának felajánlani, nem nagyon bízom meg benne. Képtelen Frednek nemet mondani, és a végén még odaadja neki minden pénzét, hogy a fia szerezhessen magának néhány kellemes órát.

Es mi van Walterrel és a csibével ? Élnek és virulnak? Mennyit mérgelődtem a két kis szeleburdi miatt, most pedig mit nem adnék, ha egy kicsit mellettem lennének! Ezzel zárom soraimat, drága húgom. Ne feledd, hogy anyánknak írt beszámolóm másképp hangzik. Minden csupa csillogás és öröm. Különben halálra aggódná magát. Hamarosan írjatok magatokról, vágyom az otthoni meleg szavakra!

Szeretettel csókol nővéred;

Magda

Mihelyt Gabriele végigolvasta nővére levelét, anyjára lesett, akinek arca ragyogott az örömtől.

- Hála istennek, hogy Magda élete ilyen jól alakult, Gabi! Bárcsak neked is így sikerülne! Mi mindent láthat ez a gyermek, és hogy élvezheti a fiatalságát! Bezzeg te, szegény Gabim, egész nap a hímzőráma fölött görnyedsz, és velem együtt aggódsz a mindennapi betevőért, - Az anya mélyet sóhajtott.

Gabriele elmosolyodott.

- Viszont itthon vagyok veled és a gyerekekkel, anya. Ez a legszebb hely a világon. Egyáltalán nem örülnék, ha el kellene hagynom benneteket.

- Bárcsak gond nélkül élhetnél, bárcsak minden jóra fordulna!

- Eddig minden jól alakult, mama, s ezután is így lesz. Csak egészségesek legyünk mindannyian, te pedig szabadulj meg végre ettől a csúnya köhögéstől.

- Remélem, a tavasz és a nyár meghozza számomra a gyógyulást. Akkor majd mindennap sétálok egy órácskát az erdőben.

- Jobb lenne, ha végigcsinálnál egy alapos kúrát. Tönkretesz ez az állandó köhögés.

- Nem olyan vészes, mint gondolod.

Gabriele azonban jobban tudta. Bárcsak enyhíthetne édesanyja kínjain! Magdáért is aggódott. Borzasztóan szeretett volna segíteni a szerettein. Ha végre rászánná magát, hogy hozzámegy Wendheimhoz, itt is lenne a segítség. Csak a kezét kellene kinyújtania. Ám ez meghaladja az erejét. Ezt az áldozatot képtelen meghozni. Talán, ha szíve nem dobogna oly forrón Heinz Römerért... talán!

Másnap este Fred megjelent, hogy elkísérje anyját és húgát Hallerékhoz. Walter és Friedel már lefeküdt.

Mire a testvérek édesanyjukkal megérkeztek Haller konzul előkelő villájába, a vendégek java része már összegyűlt.

A fényben úszó helyiségekben már zsibongott a társaság. A konzul és felesége kedvesen üdvözölték Gosseggéket, és Ingeborg, az apró, törékeny házikisasszony nyomban belekarolt Gábrielébe.

- Gyere, Gabi! Odaát már türelmetlenül várnak leghűségesebb hódolóid.

Fred először a fontosabb személyiségeket köszöntötte. Aztán váltott néhány szót főnöke kissé koros lányával, és megkérte, hadd kísérje S az asztalhoz.

Mivel ily módon eleget tett kötelezettségeinek, ízlésének megfelelőbb társaság után nézett. Fiatalabb urak és hölgyek gyűrűjében megpillantotta húgát Wendheim gyáros oldalán. Gabriele szívesen kitért volna előle, de nem tehette, mivel a fiatalember nyomban odasietett hozzá, és csillogó szemmel üdvözölte.

Míg Gabriele azon fáradozott, hogy udvariasan társalogjon Wendheimmal, gyakran lesett lopva az ajtó felé. így fel sem tűnt neki, hogy a többiek lassacskán kettesben hagyták a gyártulajdonossal. Amint erre ráébredt, hűvösen megkérte a fiatalembert, hogy vezesse az édesanyjához. Ám ekkor hozzájuk lépett Ingeborg és Fred, akik vidám szócsatát vívtak, és híveket toboroztak véleményük megerősítésére.

Gabriele alig hallotta, miről beszélgetnek. Szíve epedve várt valakit, akivel remélte, hogy találkozik. Úgy látszott, Ingeborg is vár valakit. Olykor-olykor izgatottan az órájára nézett, s arca türelmetlenségről árulkodott. Végül nem tudott tovább uralkodni magán.

- Ugyan hol marad Römer barátja, Gossegg úr? -kérdezte.

Éles fájdalom hasított Gábrielébe. A szerelmesek kifinomult érzékével ebből a kérdésből és Ingeborg rosszul leplezett idegességéből rájött, hogy Heinz Römer nem közömbös a lánynak. Leküzdhetetlen irigység ébredt benne gazdag barátnője iránt.

Miközben a négy fiatal ott álldogált, mindegyiküknek másutt jártak a gondolatai. Wendheim elhatározta, hogy nem vár tovább a szerelmi vallomással, Fred pedig a világi javak igazságtalan elosztásán merengett. Szívesen elnyerte volna Ingeborg Haller kegyeit. Végül is csinos leány, ráadásul vidám és könnyűvérű. Épp az ő ízlése szerint való. Nem is esett volna nehezére, hogy kissé beleszeressen az apró, törékeny teremtésbe, a gazdag konzul egyetlen leánykájába. Fred azonban elég okos volt ahhoz, hogy belássa, a lány kikosarazná. Tisztában volt vele, hogy Römer barátja az az irigylésre méltó személy, akit Ingeborg boldoggá akar tenni. És mivel Fred alapvetően jólelkű fiú volt, nem irigyelte a barátjától azt, amit maga nem szerezhetett meg.

Csúfondáros mosollyal nyugtázta Ingeborg türelmetlenségét, és amikor végre megjelent Römer, sem az o, sem Gabriele figyelmét nem kerülte el, hogy a lány szeme boldogan felcsillan.

Heinz Römer - miután üdvözölte a házigazdát és hitvesét - egyenesen a kis csoporthoz ment. Illedelmesen megszorította Ingeborg és Gabriele kezét, majd a maga megnyerő modorában köszöntötte az urakat. Közben azonban sötét szemével olyan melegen és jelentőségteljesen pillantott Gábrielére, hogy a lány ujjongani szeretett volna, Ingeborg csupán semmitmondó bókokat kapott tőle. Ez azonban nem akadályozta meg az ifjú hölgyet abban, hogy rögtön kisajátítsa.

- Römer úr, már csak önre vártunk, hogy asztalhoz ülhessünk.

- Sajnálom, kisasszony, hogy nem lehettem pontos. Igazán nem kellett volna tekintettel lenniük rám.

- Mivel önnek kell engem az asztalhoz vezetnie, magam kértem, hogy várjunk még - közölte Ingeborg, és sokatmondón a fiatalember szemébe nézett.

Römer alig észrevehetően felsóhajtott, miközben udvariasan, de hűvösen karját nyújtotta a lánynak. Ekkor Gabriele szinte öntudatlanul belekarolt Wend-heimba, és vele vezettette magát az asztalhoz. A véletlen úgy hozta, hogy másik szomszédja Römer lett. Ez boldoggá tette Gábrielét, mivel így a végtelen hosszúnak tűnő vacsora alatt a szeretett férfi mellett ülhetett, és válthatott vele egy-két szót.

Römer vegyes érzelmekkel ült a két fiatal nő között. Kissé hízelgett a hiúságának, hogy Ingeborg ilyen kitüntetésben részesítette, ám Gábrielét sokkal jobban kedvelte. Már régóta szerette a szép, karcsú lányt. Hogy nem veheti feleségül, éppoly jól tudta, mint Gabriele. Maga is szegény volt, és az élet megtanította arra, hogy jó alkalmazott legyen. Ahhoz pedig, hogy hosszú éveket várjon, míg feljebb jut a hivatali ranglétrán, s addigra megkeseredve és kiábrándulva, gondokkal teli házasságban éljen az elvirágzott kedvessel - nem, ahhoz túlságosan szerette a lányt. Ez az állapot a maga számára is elviselhetetlen lett volna.

- Römer úr, némasági fogadalmat tett? - szakította félbe merengését Ingeborg kissé éles hangja.

A fiatalember mosolyogva tekintett a keskeny, barna arcba, melyből fekete szempár villant rá.

- Nem, kisasszony. Őszintén szólva éhes vagyok, és a vacsorán jár az eszem. Megbocsáthatatlan bűn ez egy szeretetre méltó hölggyel szemben. Nem is merem a bocsánatát kérni.

A leány oldalra hajtott fejjel nézett rá.

- Ez nem hangzik jól az ön szájából. Egy férfinak mindent mernie kell, bátraké a világ.

- Tehát megbocsát, kisasszony?

- Csak ha megígéri, hogy a továbbiakban nem lesz ilyen szótlan.

- Igyekezni fogok.

Fred velük szemben ült. Heinz felé emelte a poharát, és mivel saját szomszédnője nem bilincselte le túlságosan, gondolatban a szemben lévő két párral foglalkozott.

Miután a ház úrnője asztalt bontott, tánc következett. Heinznek az első keringőt Ingeborggal kellett táncolnia, de a következőre rögtön felkérte Gábrielét.

A lány nem cserélt volna egy királynővel sem, amikor a férfi karjában tovalibbent. A táncoló párok forgatagában megcsúszott, és elesett volna, ha Heinz nem tartja olyan erősen. A fiatalember szorosan magához húzta, hogy megóvja az eséstől. Egy rövid, mámorító pillanatig szívére szorította a lányt, és érezte, hogy az megremeg.

- Gabi, édes kicsi lány, bárcsak örökké a karomban tarthatnálak! - súgta neki, nem bírván tovább uralkodni magán.

A lány üdvözülten felsóhajtott, és tiszta, odaadó szerelemmel nézett a szemébe. Az egész néhány másodpercig tartott, aztán tovább táncoltak. De a gátat, melyet Heinz maga állított közéjük, áttörték a szenvedélyes érzelmek.

A férfi egyszer csak megállt, és kivezette a lányt a táncteremből. Üres szobákon át egy kicsi, távolabbi szalonba mentek. A lány szinte félálomban követte, meg sem kérdezve, hová tartanak. A világ végére is elment volna a férfival.

És ott állt előtte Heinz a kis, gyéren megvilágított helyiségben. A muzsika halk foszlányokban hatolt el hozzájuk. Valami láthatatlan erőtől hajtva hirtelen egymás karjában találták magukat, s úgy csókolták egymást, mintha soha többé nem akarnának elválni.

Ekkor elhalt a zene, s ez visszahozta Heinzet a mámorító álomvilágból a rideg valóságba. Elengedte kedvesét, és szomorúan nézett rá.

- Drága kicsi lány, mit tettem? Gabi, te édes, kedves teremtés, nem volt jogom hozzá, hogy így elragadtassam magam. Bocsáss meg, a vágy erősebb volt nálam!

A lány először fel sem fogta szavai értelmét, s amikor aztán megértette, esengő kifejezés jelent meg az arcán.

- Ne, most ne beszélj erről, Heinz! Drága Heinz, tudom, mit akarsz mondani. De most nem akarok arra gondolni. Ajándékozz meg a röpke, zavartalan boldogsággal, csak ma... és holnap. Rendben? Aztán újra józan leszek, és te is az lehetsz.

Ezzel a férfi hősiessége egy csapásra elszállt. Magához vonta a leányt, és újra meg újra mohó szenvedéllyel csókolta az ajkát.

- Hát ennyire szeretsz engem, kicsi lány? - kérdezte feldúltan.

- Ennyire! Ó, Heinz, nem bírtam volna ki tovább, hogy úgy bánjak veled, mint egy idegennel.

A férfi hirtelen hátrább lépett és kikémlelt.

- Kedvesem, nem maradhatunk itt tovább, vigyáznom kell a jó híredre. Gyere, csatlakozzunk a többiekhez!

A lány megigazította a haját, és álmodozva pillantott rá.

- Máris?

- Igen, édes egyetlenem. Istenem, miért is nem állhatok elébük veled büszkén és boldogan mint a menyasszonyommal! Miért kell ilyen szegény ördögöt szeretned?!

- Ma ne beszéljünk többet erről, kérlek! Kérlek!

- És holnap?

Gabriele némán megrázta a fejét.

- Drágám, hát egyetlenegyszer sem beszélhetek veled zavartalanul? Annyi mindent szeretnék mondani neked. Nem találkozhatnánk holnap valahol? Csak egyetlen órácskára.

A leány elgondolkozott.

- Jól van - felelte aztán csöndesen. - Megoldom valahogy. Találkozzunk holnap délután ötkor a városi parkban, a Schiller-szobornál. Olyankor egy lélek sem jár arra, és elég sötét is van már. Jó lesz így?

- Igen, szívem. Ezer köszönet érte.

Egymás mellett sétáltak vissza a nagyterembe. Senki nem vette észre távollétüket.

Ezen az estén még boldog órákban volt részük. Bár csak lopva válthattak egy-egy szót, egy-egy röpke pillantást, de leírhatatlanul élvezték e fájdalmas boldogságot.

Másnap Gabriele csillogó szemmel járt-kelt. Elhessegetett minden gondolatot, mely a jövőjét érintette. Ezen a napon egyszerűen csak boldog akart lenni. Walter és Frieda jól jártak: Gabriele különösen vastagon kente meg a vajas kenyerüket, és a kávéhoz bőven adott tejszínt. Mihelyt azonban leszedték az asztalt, öltözködni kezdett.

- Hová készülsz, Gabi? - kérdezte az édesanyja csodálkozva.

Gabriele elpirulva fordult el.

- Kicsit fáj a fejem a tegnapi estétől. Hadd menjek el egy órácskára, mama!

- De lassan besötétedik.

- Éppen azért. Szürkületben úgysem tudok dolgozni.

- Akkor csak eredj, kislányom, de maradj a forgalmas utcákon!

Gabriele csak bólintott, aztán elhagyta a lakást. Türelmetlenül leszaladt néhány utcányit, s tíz perccel később már a városi parkban volt. Egy lélek sem járt arra.

A szobornál egy sötét alak körvonalai bontakoztak ki, és Gabriele felismerte Heinzet. Odafutott hozzá, s némán összeölelkeztek, majd ajkuk édes csókban forrt össze. Számukra ebben az órában megszűnt létezni a világ. Annyi mondanivalójuk volt, ahogy kart karba öltve, szorosan egymáshoz simulva sétáltak fel s alá. Az előbukkanó hold fényében kiolvasták a vágyakozást egymás tekintetéből, s újra meg újra megcsókolták egymást.

Később azonban ráeszméltek, hogy hamarosan el kell válniuk.

- Kedvesem, hogy fogom kibírni, hogy el kell szakadnom tőled? Egész nap határtalanul vágyódtam utánad.

A lány megborzongott. Ennyi volt hát a boldogság és a szerelem. De nem akart a férfi előtt gyengének mutatkozni. Most erősnek kell lennie, Heinzért és magáért. Mosolyt erőltetett sápadt arcára.

- Heinz, bátran kell viselnünk, amit a sors ránk mér. Nézd, milyen gazdaggá tett bennünket ez a lopott boldogság, legyünk hálásak érte.

- Drága egyetlenem! Bárcsak lenne rá mód, hogy együtt maradhassunk! Édesem, talán ha egy-két évet várnánk...

A leány komolyan megrázta a fejét.

- Nem. Nem tudnám elviselni, hogy megbéklyózzalak. Én mindig is tisztában voltam vele, hogy az irántad érzett szerelmem csupán gyönyörű álom. Ez a röpke boldogság mégis valóság volt, nem lehetek hát hálátlan. Neked is meg kell ígérned, hogy összeszeded magad. Ne engedd, hogy tönkretegyen az elérhetetlen iránti vágyakozás! Ígérd meg, Heinz! -mondta elcsukló hangon.

A férfi megcsókolta a szemét, az ajkát, keskeny, reszkető kezét.

- Nyugodj meg, kedvesem, mindent megteszek, amit csak akarsz.

Az óra elütötte a hatot. Gabriele kibontakozott Heinz öleléséből.

- Haza kell mennem - mondta fátyolos hangon.

Még egyszer átölelték és megcsókolták egymást.

- Ég veled, kedvesem, ég veled!

- Ég veled! - szólt a lány csöndesen, majd lassan elindult. A férfi addig nézett utána, míg karcsú alakja el nem tűnt a fasor végén. Aztán lassan maga is elhagyta a parkot, és hazament. Nyugtalan éjszaka várt rá.

Amint Gabriele hazaért, megkérte édesanyját, hadd feküdjön le, mivel fejfájása nem csillapult.

- Még a tegnapi fáradtságot érzed a tagjaidban, Gabi. Menj, és aludd ki magad! Holnapra jobban leszel.

Gabriele lefeküdt, de nem tudott elaludni. Némán és mozdulatlanul hevert az ágyán, nem lelt nyugalmat. Sóvárgó, lázadozó szívével küzdött. Akárhogy is tépelődött, számukra nem maradt más, csak a lemondás.

Gabriele nem látta viszont Heinzet, és nem is hallott felőle, de tudta, hogy a férfi éppúgy szenved, ahogy ő. Gosseggné állapota a viharos, metszően hideg februári napokban rosszabbodott. Gabriele aggodalommal telve figyelte édesanyját. Mind nehezebb lett Waltert és Friedát jóllakatni. A húsárak egyre emelkedtek, és mivel Gosseggné már nem bírt a hímzőkeretnél ülni, egyre kevesebb lett a mellékjövedelmük.

Gabriele elkérte Magdától az ötven márkát, de az sem segített rajtuk sokáig. Ráadásul még orvost is kellett hívni. Az orvos gyógyszereket írt fel, és azt tanácsolta Gosseggnénak, hogy néhány hónapra utazzon el délre. Ezt könnyű volt mondani, ám a megvalósítani szinte lehetetlen.

Fred is nagyon levert volt. Szűkebbre kellett húznia a nadrágszíjat, s most sem Gabriele, sem az anyja nem segíthetett rajta.

Herbert Wendheimnak fontos üzleti útra kellett mennie. Tizennégy napos távolléte alatt elhatározta, hogy visszatérése után megkéri Gabriele kezét. A hazatérését követő első este nyomban felkereste a klubot, ahol, mint remélte, találkozott Gabriele bátyjával.

Nem köntörfalazott, egyből a hölgyek hogyléte felől érdeklődött. Fred elmondta neki, hogy édesanyja betegeskedik.

- Elmehetnék holnap, hogy személyesen érdeklődjek édesanyja egészsége iránt, vagy nem fogad látogatókat?

- De igen, hiszen nincs ágyhoz kötve. Örülni fog, ha felkeresi.

- Gossegg úr, különleges ok vezérel az édesanyjához. Ön előtt nem akarok titkolózni, bízom a diszkréciójában. Nem fog ártani az édesanyjának, ha igen fontos ügyben zavarom?

Fred azonnal tudta, milyen ügyre gondol Wend-heim. Ismét remény ébredt benne, hogy Gabriele talán észhez tér.

- Ha óhajtja, felkészítem anyámat a látogatására.

Wendheim megszorította a kezét.

- Kérem, Gossegg úr, lekötelez, ha megteszi. Kérem, mondja meg az édesanyjának, hogy holnap olyan kérdést szeretnék intézni hozzá, amelytől a boldogságom függ. És kérem, adja át szívélyes üdvözletemet a húgának!

Ez elég egyértelmű volt. Fredet szorítani kezdte a gallérja. Istenem, bárcsak észhez térne az a lány!

Megígérte Wendheimnak, hogy teljesíti a megbízatást. A férfi rövidesen távozott a klubból. Fél kilencre járt az idő. Fred úgy döntött, legjobb, ha mindjárt elmegy az anyjához.

Gyorsan elköszönt a cimboráitól. Heinz Römer, mint az utóbbi időben szinte mindig, magába roskadva ült egy fotelban.

- Jó éjszakát, Heinz!

- Jó éjszakát, Fred! Hová készülsz?

- Haza. Megnézem, hogy van anyám.

- Jobbulást kívánok neki, és... - Elhallgatott. Nem, jobb, ha nem küldi üdvözletét Gábrielének.

Fred elrobogott. Hóvihar tombolt, ez megnehezítette a haladást. Csaknem félórába telt, míg anyja lakásához ért.

Amikor belépett, Gabriele az asztalnál ült a hímzése fölött, anyja pedig egy támlás székben pihent, melyet a kályha mellé állítottak neki.

A két nő meglepődve nézett rá.

- Fred, ilyen későn, ebben a szörnyű időben?

- Egy férfit ez nem zavar, anyám. Hogy vagy?

Az asszony elmosolyodott.

- Egész tűrhetően. Túl sok felhajtást csináltok egy kis hurut miatt. Majd elmúlik magától.

- Igen, mama, reméljük. Na, először is jó éjszakát kívánok a kölyköknek. Walter már pizsamában volt, amikor ajtót nyitott nekem.

Azzal Fred átment a másik szobába, és elköszönt a gyerekektől. Visszatérve aztán letelepedett édesanyjához és húgához.

- Gabi, megtennél nekem egy szívességet?

- Persze,

Bátyja az arcába nézett. Húga feltűnően sápadt volt. Szegény teremtés, teljesen tönkreteszi magát, gondolta. Pedig ha észhez térne, jó dolga lehetne.

- Kérlek, készíts nekem egy csésze teát! Meglehetősen hideg van odakint. Nincs valami erős ital a házban?

- Nincs, de mindjárt kapsz teát.

A lány felállt és kiment. Fred közelebb húzódott az anyjához.

- Mama, szándékosan küldtem ki Gabit. Wendheim járt nálam a klubban. Holnap fel akar keresni benneteket, hogy fontos kérdést intézzen hozzád. Természetesen meg akarja kérni Gabi kezét, ez világos. Nem tudnál egy kicsit a lelkére beszélni? Mindannyiunknak igen jól jönne ez a házasság, Gabit pedig óriási szerencse érné.

Gosseggné szeme felcsillant.

- Ó, istenem, Fred, bárcsak megérhetném! De attól tartok, nincs mit tenni. Gabi az utóbbi időben olyan csöndes és zárkózott.

- Nem is csoda. A gondok elemésztik. Mama, latba kell vetned minden befolyásodat.

- Megteszem, ami tőlem telik, de nem akarom kényszeríteni. Ha boldogtalan lesz...

- De mama, egy olyan férfival, mint Wendheim, egyetlen nő sem lehet boldogtalan. Ahhoz ő túl jó. Egészséges és derék ember. Ha Gabi feleségül megy hozzá, még hálás is lesz nekünk, hogy rábeszéltük.

Anyja maga elé meredt. Gabi szíve szabad - ő legalábbis úgy hitte. Nem eshet nehezére, hogy megszeresse Wendheimot.

- Beszélni fogok vele, s ha Isten is úgy akarja, szavaim meghallgatásra találnak - mondta halkan.

Amikor ezen az estén Gabi nyugovóra tért, édesanyja bement hozzá, és leült az ágya szélére.

- Gabi, kedves gyermekem, holnap eljön hozzánk Wendheim, hogy megkérje a kezedet.

Gabriele felpattant, és riadtan nézett az anyjára.

- Mama!

Az idős hölgy gyöngéd mozdulattal megsimogatta a fejét.

- Gyermekem, ne rémüldözz ennyire! Nem olyan szörnyű dolog, hogy egy tiszteletre méltó férfi megkéri a kezedet. Végül is mi kifogásod van ellene?

- Semmi, egyáltalán semmi, mama. De nem szeretem úgy, ahogy azt a férfit kell szeretni, akinek az ember egy életre odaadja magát.

- Talán... sőt, bizonyosan megszereted, ha már a felesége leszel.

- Soha, mama, soha!

- Ne hamarkodd el, kislányom! A „soha" gyakran néhány hétig tart, hidd el nekem.

- O, istenem, mama, ez lehetetlen. Kérlek, értesd meg vele, hogy nem kérheti meg a kezem! Nehezemre esne, ha meg kellene bántanom.

- De hát olyan nagy szerencse lenne számodra és mindannyiunk számára!

- Számomra nem, számomra biztosan nem.

- Ilyet nem állíthatsz előre. Az életben gyakran másképpen alakulnak a dolgok, mint ahogy gondoljuk. Tudod, hogy történt ez az én esetemben, hiszen elmeséltem neked. Én kierőszakoltam magamnak a boldogságot, és amikor elértem, semmivé foszlott.

- Tudom, tudom, kedves mama, és hidd el, sokat gondolkodtam rajta. Ám képtelen vagyok megtenni, amit kérsz tőlem.

Gosseggné felsóhajtott, és elkomorult az arca. Tekintete szíven ütötte Gábrielét.

- Mama, bocsáss meg! Ne haragudj rám!

- Kedvesem, én csak a legjobbat akarom neked. Talán jobb, ha alaposan átgondolod még egyszer az egészet. Tedd meg a kedvemért! Ha Wendheim holnap eljön, ne utasítsd el rögtön, kérj gondolkodási időt! Megteszed?

Gabriele visszahanyatlott a párnájára.

- Ha ez megnyugtat téged, megteszem, mama.

- Igen, Gabi, megnyugtat. Jó éjszakát, gyermekem!

- Jó éjszakát, mama, szegény anyácskám!

Az idős hölgy homlokon csókolta lányát, és kiment. Gabriele szomorúan nézett utána. Milyen rossz bőrben van szegény anyja mostanában! Ha valamit még lehet tenni érte, hát sürgősen meg kell tenni, nagyon sürgősen.

Hát nem csúf önzés tőle, hogy beletemetkezik a fájdalmába, és a kisujját sem mozdítja, hogy segítsen az édesanyján? Nem csak a köhögés, sokkal inkább a gondok emésztik el. Ha valaki levenné válláról a gondokat, és tápláló ételhez jutna, rövidesen megszabadulna a kínzó köhögéstől is. S rajta, egyedül őrajta múlik, hogy mindezt megkaphassa. Csak annyit kell mondania holnap Wendheimnak: Igen, akarom! Akkor segíthetne az édesanyján, Magda pedig otthagyhatná nyomasztó állását, és az anyjuk mellett maradhatna, amíg meggyógyul és megerősödik. Walter járhatna gimnáziumba, később pedig egyetemre. Frednek is hasznára lehetne, ha rászánja magát erre a lépésre. Mindenki örülne és boldog lenne. Ez talán nem éri meg az áldozatot? De vajon nem csapja-e be azt a derék férfit, aki szereti őt, azzal, hogy elfogadja az ajánlatát? Hát ezt érdemli? Nem, ezerszer is nem. Erre képtelen, ezt nem teheti meg! Legalább az igazat meg kell mondania neki, azt, hogy a szíve másé.

Aztán Heinzre gondolt. Vajon mit szól, ha a fülébe jut Wendheim lánykérése? Hiszen az ilyesmi nem marad titokban. Ha meghallja, hogy Ő Wendheim felesége lesz, nem fogja-e elítélni és megvetni érte? Másrészről azonban Heinz így könnyebben elfelejtené őt, és a szíve szabaddá válna. Miért szomorítja el ennyire ez a gondolat? Hát nem így lenne a legjobb? De nem, nem... nem szabad, hogy másoktól értesüljön a dologról. Maga fogja megmondani neki. Igen, így kell lennie.

Wendheimot Gosseggné fogadta. A fiatalember egyszerű, meleg .szavakkal adta elő kérését. Az idős hölgy riadtan kalapáló szívvel hallgatta végig.

- Kedves Wendheim úr, ajánlata igen megtisztelő számunkra, de nem akarok leányom helyett válaszolni önnek. A döntést az ő kezébe teszem, hiszen az ő boldogságáról van szó. Hogy szívesen fogadnám önt Römmé, azt mondanom sem kell. Ön becsületes ember, anyagi helyzetét pedig nálam igényesebbek is kielégítőnek találnák. Nem rejtem véka alá, hogy boldog lennék, ha a gyermekemet ilyen biztos kezekben tudhatnám. Aki mindig szerény, néha egyenesen sanyarú körülmények között élt, mint én, az értékeli a gondtalan életet. A gyermekemnek szívből kívánom. De máris beküldőm önhöz Gabit, adjon ő maga választ.

A férfi néma meghajlással kezet csókolt az asszonynak, és távozása után várakozásteljesen tekintett az ajtó felé. A belépő lány sápadtsága nem kerülte el a figyelmét. Keskeny, hűvös kezét a férfinak nyújtotta, és Wendheim észrevette, hogy reszket. Ez némiképp visszaadta nyugalmát. Gabriele a maga komoly, csöndes bájával ellenállhatatlanul vonzotta.

Meleg szavakkal megvallotta a lánynak, mennyire szereti, és kimondhatatlanul boldoggá tenné, ha beleegyezne, hogy a felesége lesz. A lány lesütött szemmel hagyta, hogy befejezze a mondandóját, azután komolyan és nyíltan az arcába nézett.

- Arra kérem önt, ne várjon tőlem választ azonnal - kezdte halkan. - Adjon időt, hogy gondolkodjam! Néhány napon belül, talán már holnap közlöm önnel a döntésemet.

- Tiszteletben kell tartanom az óhaját, kisasszony, bármilyen nehezemre esik is. Kérem, ne várasson sokáig, és gondoljon arra, hogy a boldogságom múlik a válaszán. - Azzal kezet nyújtott a lánynak.

_ - Nem fogom elfelejteni - felelte csöndesen Gabriele.

Aztán megfordult, hogy behívja édesanyját, és Wendheim elbúcsúzhasson tőle is. A fiatalember vágyakozón pillantott utána. Mennyire szereti ezt a komoly, csöndes lányt! Már elgondolni is gyönyörűség, hogy talán az övé lesz.

Gosseggné bejött, és félénken tekintett egyikről a másikra.

- A lánya egy kis gondolkodási időt kért, asszonyom, s ezt tiszteletben kell tartanom. Mindazonáltal tiszta szívemből remélem, rövidesen megadatik nekem, hogy családjuk tagja lehessek. Engedelmével most távozom. Kisasszony, asszonyom, volt szerencsém.

Mindkét hölgynek kezet csókolt, még egyszer esdeklőn Gabriele szemébe nézett, majd távozott. Anya és lánya magukra maradtak.

Gabriele átölelte az asszonyt.

- Megteszem, ami tőlem telik, anya, a kedvedért -mondta halkan, megcsókolta az arcát, majd kisietett a nappaliból.

A szomszéd szobában reszketve elővett egy levélpapírt az íróasztalából. A sima, fehér lapra kissé bizonytalan kézzel a következőket írta:

Szeretett Heinzem!

Kérlek, holnap délután négy órakor gyere el ismét a Schiller-szoborhoz.' Feltétlenül beszélnem kell veled. Ha nem tudnál eljönni, kérlek, adj meg egy másik időpontot! Elég, ha egy cédulát küldesz az időpont megjelölésével.

A Te Gabid

Aztán felkerekedett, és elvitte a levelet a postára. Bánatosan ballagott haza.

Újabb fájdalommal teli, álmatlan éjszaka várt rá, melyet időnként megszakítottak anyja kínzó köhögési rohamai. Aztán megvirradt az új nap a maga feladataival. Milyen lassan vánszorogtak az órák!

Végre délután fél négy lett. Heinz nem küldött üzenetet, tehát a megbeszélt helyen fogja várni.

Gabriele elköszönt az anyjától, az pedig nem kérdezte, hová megy. Elhatározta, hagyja, hogy Gabriele nyugodtan megfontolhassa döntését.

Heinz már várt rá a találkahelyen. A lány odalépett hozzá, és némán kezet nyújtott, A férfi olyan erősen szorította meg a kezét, hogy a fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe, de egy hang sem hagyta el az ajkát.

Lassan sétáltak egymás mellett. Mindketten igen zaklatott lelkiállapotban voltak. Végül Gabriele szólalt meg.

- Mondani akartam neked valamit, hogy ne idegenektől kelljen megtudnod. Herbert Wendheim tegnap megkérte a kezemet. Anyám nagyon szeretné, ha igent mondanék neki. Gondolkodási időt kértem. -Olyan színtelenül ejtette ki e szavakat, mintha nem is róla volna szó, hanem egy idegenről.

A férfi ránézett. Csak most tűnt fel neki, milyen siralmas állapotban van a lány. A szeme alatti sötét karikák az álmatlanul töltött éjszakáról árulkodtak.

Szorosan belekarolt Gábrielébe.

- Kedvesem, szegény édesem, bárcsak az enyém lehetnél! - mondta remegő hangon.

Szomorú mosoly suhant át a lány arcán.

- Ez a boldogság nem adatik meg nekünk - felelte lemondóan.

- És mit szándékozol tenni, szerelmem?

A leány megállt, és bánatos szemmel nézett rá.

- Odahaza valóban rosszul mennek a dolgok, és anyám az ínség és gyötrelem megszűnését reméli igenlő válaszomtól. Most nem szabad magamra gondolnom, ezért elhatároztam, hogy igent mondok Wendheimnak. Nem akarom becsapni. Elmondom neki, hogy a szívem másé. Talán akkor lemond rólam. Heinz, ó, istenem, Heinz, nem gondolod, hogy megteszi?

- Fogalmam sincs, Gabi. Alig ismerem Wendheimot. Mondd csak, édesem, kedveled őt? - Hangja, minden igyekezete ellenére, izzó féltékenységről árulkodott.

- Eddig közömbös volt számomra, legalábbis nem volt ellenszenves - felelte a lány.

- És most?

Gabriele lehunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét.

- Ne faggass, kérlek!

A férfi két tenyere közé fogta a lány arcát.

-Tehát azért jöttél, hogy búcsút végy... mindörökre. Kedvesem, nézz rám még egyszer! - kérlelte Gábrielét kétségbeesetten.

A lány engedelmesen kinyitotta a szemét, s tekintetük fájdalmas vágyakozással egymásba mélyedt.

Bárcsak most meghalnék, gondolta a lány megborzongva. De nem szólt semmit, csak nézte a szeretett férfit.

- Mennem kell - mondta végül elcsukló hangon.

- Édesem, rettenetes, hogy el kell válnunk.

- El kell válnunk - ismételte a lány szinte öntudatlanul. Ám nyomban összeszedte magát. - Ég veled, Heinz!

Erősen megszorította a férfi kezét.

- Ég veled, Gabi, boldogságom, ég veled!

Azzal átölelte és megcsókolta a lányt. Először finoman és gyengéden, később azonban forró szenvedélybe csapott át az egymás iránti vágy. Úgy csókolták egymást, mintha magukba akarnák inni a másik lelkét. A lány remegett Heinz karjában, aztán hirtelen kitépte magát az öleléséből, és űzött vadként elrohant.

Zokogva búcsút intett és elmenekült - elmenekült saját maga elől. Leírhatatlan állapotban érkezett haza. Édesanyja aggódva pillantott a lázasan csillogó szempárba, és ragaszkodott hozzá, hogy Gabriele lepihenjen. Kigombolta lánya ruháját, levette a cipőjét és a harisnyáját, dörzsölte hidegtől elgémberedett lábát, Azután borogatást tett forró homlokára, és újra meg újra megsimogatta halvány arcát.

Walter és Frieda meg sem mukkant. Olyan furcsa volt, hogy Gabriele beteg, egyszerűen fel sem tudták fogni. Gabriele pedig erőtlenül tűrt mindent. Az elmúlt óra olyan nehéz volt számára, hogy úgy érezte, rosszabb már nem történhet vele az életben.

Másnap reggel azonban édesanyja könyörgése dacára felkelt. Egészséges, fiatal szervezete hadakozott a láz ellen, amely majdnem hatalmába kerítette. Nem akart beteg lenni, mert tudta, édesanyja túl gyenge ahhoz, hogy ápolja őt, és ellássa a háztartást. Sikerült is leküzdenie a betegséget.

A Wendheim-gyár a folyó mellett állt, a város szélén. A nagy épületet tekintélyes udvar vette körül, mely többnyire tele volt ládákkal és bálákkal. Egyik oldalát üvegtető fedte, hogy esős időben védett helyen tárolhassák az árut. A gyárban kora reggeltől késő estig élénk munka folyt. Kihallatszott a szövőszékek zakatolása és a gépek zúgása.

Feltehetően a zaj miatt helyezték el az irodákat kissé távolabb; Herbert Wendheim magánirodájával egyetemben. Az egyik széles ablaknál álló, hatalmas íróasztala mellől a gyártulajdonosnak nagyszerű kilátása nyílt a mezőre.

Az ifjú gyáros lóháton szokta megtenni az idevezető utat. Ezen a napon épphogy belépett az irodájába, máris hozták a postáját. Mialatt lehúzta kesztyűjét, rápillantott a levelekre, majd izgatottan megragadott egy keskeny borítékot, amelyen női kézírással állt a cím.

Remegő kézzel bontotta ki. Sejtette, hogy Gábrielétől érkezett. Vajon a hőn áhított boldogságot hozza, vagy az elutasítást? Wendheim végighordozta tekintetét a helyiség szolid, ám elegáns berendezésén, majd az ablakhoz lépve kipillantott a folyóra.

Végre legyőzte félelmét, és olvasni kezdte a levelet.

Igen tisztelt Wendheim úr!

Nem akarom tovább bizonytalanságban hagyni Önt megtisztelő ajánlatára vonatkozó válaszommal. Először is kérem, ne haragudjon rám, amiért nem feleltem azonnal személyesen. Ugyanazt mondhattam volna el, amit ma, csakhogy nehezemre esett beszélni arról, amit most leírok. Hogy a tárgyra térjek: igen, a felesége leszek, ha még azután is elfogad, amit most bevallók Önnek. Szerettem egy másik férfit - nem, őszintén szólva, még mindig szeretem. A körülmények nem engedik, hogy házasságot kössek vele, habár ő is szeret engem. Elváltunk - örökre.

Hogy e szerelemmel a szívemben mégis az Ön felesége akarok lenni, bizonyára meglepi. Mivel azonban saját boldogságomra már nem gondolhatok, igyekszem legalább a másokét megteremteni. Ha megelégszik azzal, hogy olyan élettársra lel bennem, aki becsülettel azon lesz, hogy a megelégedésére szolgáljon, úgy sorsomat bizalommal az Ön kezébe teszem. De már nem is akarja, ugye? Biztosíthatom róla, nagyon bánt, hogy fájdalmat okozok, de nem akartam tisztességtelen lenni Önnel szemben. Kérem, bárhogy dönt is, ne haragudjon rám!

Gabriele Gossegg

Wendheim sokáig meredt a levélre. Ha nem is remélt oly nagy szerelmet Gabriele részéről, mint amilyen az ő szívében izzott, cseppet sem volt ínyére, hogy olyan leányt vegyen nőül, akinek a szíve másé. Mégis megragadták a lány egyszerű szavai, és őszinte szánalmat érzett a szegény teremtés iránt. A maga fájdalmát elfeledtette vele az a tudat, hogy a lány boldogtalan. Milyen megható, ahogy lemond a saját boldogságáról!

És vajon örökre le kell mondania róla? A fiatal szív gyakran érzi úgy, hogy belepusztul első, ábrándos szerelmébe. Aztán később megnyílik egy másik ember előtt, és talán rátalál a mélyebb, tartósabb boldogságra.

Ha Gábrielé a felesége lesz, s ő gyengéd szerelemmel és gondoskodással veszi körül, kigyógyulhat-e a bánatából? Felé fordul-e a szíve? Herbert felugrott, és nyugtalanul járkált fel-alá.

Talán nem azt hitte-e egykor ő maga is, hogy az első egy életen át megmarad? Ma pedig csúfondárosan gondol vissza erre a fiatalkori „szamárságra". Hát nem bolond, ha hagyja, hogy ez a vallomás elrettentse? És egyáltalán, mivel a lány azt mondta: „A felesége akarok lenni", visszaléphet-e azzal, hogy: „Nem, én már nem akarom elvenni"? Igaz, hogy jogában állna. De nem lenne ostobaság egy bolondos leányábránd miatt lemondani Gábrieléről, akiért szíve e vallomás ellenére változatlan hévvel dobog? Nem, őszinteségéért és fájdalmáért csak még mélyebben, még jobban szereti a lányt. A férfi vágyakozó szerelme szinte atyaian aggódó érzésekkel keveredett. Hát nem lenne csodálatos megvigasztalni a lányt? Végül is mindezek ellenére a felesége akar lenni. Az ő felesége - szívében egy másik férfi iránti szerelemmel? Hogyan viselkedjék vele? Ráerőszakolja a gyengédségét, miközben Gabriele azért a másikért epekedik? Bele tud majd ebbe nyugodni? Ám ha eleinte csak annyit kívánna a lánytól, amennyit az önként hajlandó adni, akkor nem kellene attól tartania, hogy erőszakosnak látszik. A lány pedig hálás lenne neki, és vonzalmat érezne iránta, talán hamarabb, mint gondolná. Bizonyára most sem találja őt elviselhetetlennek, különben nem egyezett volna bele, hogy a felesége lesz. Vagy tán a családja kényszeríti rá?

Így kergették egymást fejében a gondolatok. Többször is eldöntötte, mit tesz, majd újra és újra elvetette. Képtelen volt határozni.

A máskor oly megfontolt és céltudatos fiatalember lelki egyensúlya most felbillent. Először le kell higgadnia, bele kell nyugodnia a tényekbe, mielőtt kilátástalannak látszó helyzetéből magabízón új reményt merít. Kényszerítette magát, hogy elvégezze szokásos üzleti teendőit. Mint minden reggel, most is körbejárta a gyárat, itt-ott váltott néhány szót a munkásaival, és megvizsgálta az elkészült szöveteket. Aztán megbeszélést tartott két cégvezetőjével, intézkedett, mindent úgy csinált, mint máskor. Senki nem vette észre, hogy különösen izgatott. Amikor azonban kötelezettségeinek eleget tett, elővezettette a lovát, és kilovagolt a hófödte mezőre. Dél körül előbújt a nap, már elég melegen sütött. A hó olvadni kezdett, víz csöpögött a fákról. Lehet, hogy vége a tél uralmának? A napsugarak talán a tavasz közeledtét jelzik?

Herbert lelkébe béke költözött. Még mielőtt leszállt az este, döntésre jutott.

Mihelyt Gabriele elküldte Wendheimnak a levelet, végtelen nyugalom áradt el benne. Sorsát a férfi kezébe helyezte. Bármit határozzon is felőle, ő engedelmeskedni fog, mindegy, hogy nehéznek vagy könnyűnek találja-e. Édesanyja titkolt aggodalommal figyelte, de többet nem hozta szóba Wendheimot. Látta, hogy Gabriele vívódik, ezért békén hagyta.

Gabriele éppen a hímzőkeretnél ült, amikor csöngettek.

Wendheim volt az.

Belépésekor a leány összerezzent, és pír futotta el az arcát. Ez a férfi tud a szerelméről, melyet egyébként mindenki előtt, még édesanyja előtt is titokban tartott. Ez zavarba hozta. És vajon mit válaszol Wendheim? Félénken odalesett, amikor a férfi nyugodt hangon megkérte Gosseggnét, engedélyezze, hogy négyszemközt beszélhessen Gábrielével. Az idős hölgy aggódón a lányára pillantott, majd távozott.

Most hát kettesben maradtak. A lány riadtan nézett a férfira. Wendheim sápadtnak és igen komolynak látszott, egyébkent semmit nem lehetett leolvasni az arcáról. Szeméből viszont jóság sugárzott. Odalépett Gábrieléhez, és megfogta a kezét.

- Gabriele, azért jöttem, hogy személyesen válaszoljak a levelére. Bizonyára nem bánja, ha nem beszélek arról, milyen hatást tett rám.

Elengedte a lány kezét, és hátrált egy lépést.

Gabriele látta, mennyire szenved, s ez felrázta őt az önsajnálatból.

- Kérem, foglaljon helyet! - szólalt meg halkan.

A férfi vele szemben ült le. Csak a keskeny asztalka állt közöttük, melyen a hímzőkeretek hevertek.

Wendheim időközben Összeszedte magát, és egészen nyugodt hangon így szólt:

- Mielőtt folytatnánk, kérem, őszintén mondja meg, kényszeríteni akarják-e erre a házasságra. Úgy értem, befolyásolták-e erővel az elhatározását?

A lány nyíltan nézett rá.

- Nem, Wendheim úr, semmire nem kényszerítenek, szabad akaratomból döntöttem így. Természetesen édesanyám és Fred fivérem nagyon szeretnék, ha elfogadnám az ön ajánlatát. Őszintén beismerem azt is, hogy ők nem utolsósorban az ön ragyogó anyagi helyzetére gondolnak. De mint már említettem, szabadon döntöttem. Hogy nem azért kívánok a felesége lenni, hogy gondtalanul éljek, arról nyilván nem kell önt meggyőznöm. De be kell vallanom, némi számítás engem is vezérel. Remélem, hogy az önnel kötött házasság révén felhőtlenné tehetem édesanyám élete alkonyát. Nos, mindent tud, nincs több felfedni valóm.

- Mindezt megértem, Gabriele. Hogy kérésemet mégis megismétlem, csak azt bizonyítja, mennyire szeretem önt. Legyen a feleségem, és hagyja meg nekem a reményt, hogy egy szép napon elnyerhetem a szerelmét. Hogy megbízott bennem, az azt mutatja, nem vagyok ellenszenves az ön számára. Gabriele, én oly mélyen és őszintén szeretem magát, hogy már az is nagy boldogsággal tölt el, ha magam mellett tudhatom, annyiszor láthatom és beszélgethetek önnel, ahányszor csak akarom. Adok időt, hogy ismét magára találjon. Önnek súlyos terhek nyomják a vállát, kérem ossza meg őket velem! Engedje, hogy megvigasztaljam és felvidítsam! Hosszabb időre szabaddá teszem magam, elutazhatunk, ahová csak szeretne, Átveszem öntől édesanyja és a hozzátartozói gondját, és minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy boldoggá tegyem a szeretteit. El akarom önt halmozni mindennel, ami csak megszépítheti az életét. Mindezért cserébe csupán azt kérem, hogy mindig ilyen őszinte és nyílt legyen hozzám, mint ma. Nem kötelező vidámságot mutatnia, ha szomorú, nem kell színlelnie. Kedvességet sem kell magára erőltetnie, ha nem a szíve szerint teszi. Bizonyos akarok lenni abban, hogy hajó szóban, meleg pillantásban részesít, annak érzelmi oka van. Ezt meg kell ígérnie, e nélkül nem viselném el az életet ön mellett. Nos, megpróbáljuk együtt, kedves Gabriele?

A leány rezzenetlenül hallgatta a szavait. Most a szemébe nézett.

- Ön oly sokat kínál nekem, oly sokat... és nekem nincs semmim, amivel viszonozhatnám a szerelmét.

- Emiatt ne aggódjék! Remélem, egy szép napon megnyílik előttem a szíve, és akkor, Gabriele, akkor ezerszeresen viszonozza majd.

- És ha soha nem válik valóra a reménye?

A férfi szempillája megrezzent.

- Fáradhatatlanul azon leszek, hogy valóra váljék.

Ha mégsem nyerném el a szerelmét, akkor... egyedül viselem a következményeket.

Azzal felugrott, és nyugtalanul járkált fel-alá.

A lány riadtan, Összekulcsolt kézzel ült. E mozdulat megindító tanácstalanságot fejezett ki. A fiatalember legszívesebben a karjába kapta volna, hogy megvigasztalja, mint egy gyermeket. Meghatódva pillantott rá.

Végül Gábrielé megszólalt.

- El sem tudom mondani, milyen mély benyomást tettek rám a szavai. Bárcsak a szívembe látna! Olyan szívesen megmutatnám önnek, milyen hálás vagyok. De el kell árulnom még valamit, ami talán megváltoztatja az elhatározását.

A férfi megrémült. Van még valami, ami elszakíthatja őt a lánytól?

- Beszéljen! - kérte komoran.

Gabriele mély lélegzetet vett.

- Kétszer találkoztam titokban azzal a férfival, akit szeretek. Először, amikor bevallottuk egymásnak az érzelmeinket, és másodszor, amikor örökre búcsút vettem tőle. És... mindkét alkalommal átöleltük és megcsókoltuk egymást.

A férfi elmosolyodott. Kedves, ártatlan teremtés, gondolta megindultan, ezek a csókok nem mocskolják be a tisztaságodat!

- Nos, most már elfordul tőlem, nemde? - kérdezte a lány csöndesen.

- Nem, Gabriele. Csak egyetlen dolog választhatna el öntől. Ha azt mondaná, van egy szemernyi esélye is annak, hogy egy nap egyesülhet a szeretett férfival. Ha ez így lenne, nem merészelném önt magamhoz láncolni.

- Nincsen, különben semmi sem bírna rá, hogy más felesége legyek.

- Akkor engedje meg, hogy a menyasszonyomnak tekintsem. Kérem, beleegyezése jeléül nyújtsa a kezét.

A lány önkéntelenül is visszahúzódott. Árnyék suhant át Wendheim arcán.

- Csupán a kezét kértem, Gabriele. Nem kell attól tartania, hogy többet követelek, mint amennyit önszántából ad.

A férfi fájdalmas hangja megragadta a lányt. Gyorsan belehelyezte kezét a férfi tenyerébe, és könnyes szemmel pillantott rá.

- Őszintén igyekszem lezárni a múltat, és hűséges felesége leszek.

Wendheim megcsókolta a kezét.

- Köszönöm neked, Gabriele. Akkor most már tegezned kell engem! Már csak az emberek miatt is. Gondolj arra, hogy jó barátod vagyok, akkor nem fog nehezedre esni.

- Úgy lesz. Mindenben engedelmeskedni fogok neked.

- Ne így, kérlek! Az „engedelmesség" alárendeltséget feltételez. Mi pedig jó pajtásokként akarunk összetartani, nem igaz?

- De igen, úgy lesz.

- Ugye tudod, hogy Herbertnek hívnak?

Gabriele csak némán bólintott. Amikor aztán behívta az édesanyját, nyugodtan és kedvesen közölte vele, hogy eljegyezte magát Wendheimmal. Az idős hölgy remegve várta döntését odakint, s most az öröme megindító volt.

Herbertnek maradnia kellett, míg Walter és Frieda hazaérkezett az iskolából. A két gyerek indiánüvöltésben tört ki, amint meghallották, hogy nővérük menyasszony lett.

Friedel nyomban összebarátkozott leendő sógorával. Walter is lelkendezett.

- Ha Gabi Herbert felesége lesz, ott lakhat abban a szép villában! - kiáltotta izgatottan. - És mindennap borjúsültet és más finomságokat esztek majd, igaz-e?

Herbert nem bírta megállni nevetés nélkül.

- Igen, egész biztosan, Walter, és ha kedved támad, kijöhetsz hozzánk Friedellel, amilyen gyakran csak akarsz.

A gyerekek megjelenésével a jegyesek közötti társalgás felszabadultabb lett. Ennek ellenére Gabriele megkönnyebbülten fellélegzett, amikor Herbert elment. Fejfájásra hivatkozva bezárkózott a hálószobába, ahol zokogva az ágyra vetette magát, fejét a párnába fúrta, hogy ne hallják meg a sírását. Nehezebb volt, mint gondolta, amit magára vállalt.

Gosseggné viszont elküldte Waltert egy levéllel Fredhez.

Ezt írta neki:

Kedves Fredem!

Gabi éppen az imént jegyezte el magát Wendheim-mal. Alig tudom felfogni ezt a nagy szerencsét! Gyere át hozzánk este, koccintani akarunk a jegyespár boldogságára! Ó, Fred, még soha nem volt ilyen boldog napom. Sokszor csókollak.

A te határtalanul boldog édesanyád

A hálószobában pedig ott feküdt a gyermeke, és úgy sírt, hogy majd megszakadt a szíve.

Wendheim eljegyzése Gábrielével mindennapos beszédtéma lett. Voltak, akik örültek a szegény lány szerencséjének, sokan azonban irigykedtek.

Heinz a lakásán kapta meg az eljegyzésről szóló értesítést. Habár számított rá, mégis fájdalmasan érintette. Az elmúlt napok keserűsége újból erőt vett rajta, és teljesen letaglózta. Magába roskadva ült a dísztelen lakásban, amikor betoppant hozzá Fred Gossegg.

- Szervusz, Heinz!

- Szervusz, Fred!

- Hát te hogy nézel ki? Mi történt veled?

- Semmi, semmi.

- Adósságaid vannak?

- Azok mindig akadnak.

- Úgy értem, különösen nyomasztóak.

- Nem.

- Akkor tessék vidámnak lenni! Mindig olyan nyomott hangulatban vagy. Vedd el Ingét, azzal kimászol a bajból. Gyere el velem ma este, megiszunk egy üveg pezsgőt. Mit szólsz a húgom eljegyzéséhez? Remek, mi? Én mondom neked, eztán lesz hitelem,

Heinz képtelen volt tovább uralkodni magán. Felpattant, és űzött vadként járkált a szobában.

- Ejha, mi ütött beléd?

- Örülj neki, hogy nem tudod - mondta a barátjának csüggedten. - Talán elvenné a kedved a ma esti pezsgőzéstől.

Fred meghökkenve nézett rá. Volt valami Heinz szavaiban, ami elgondolkodtatta. Aztán megpillantotta az ablakpárkányon, ahol Heinz az imént ült, a húga eljegyzéséről szóló értesítést. Halvány sejtés ébredt benne.

- Te Heinz.,, olyan különös érzésem támadt... de nem. Vagy mégis? Talán emiatt viselkedsz ilyen furcsán? - Azzal felemelte az aranyszegélyű eljegyzési kártyát, és barátja elé tartotta.

A fiatalember élesen felnevetett.

- Hát kitaláltad végre? - kérdezte rekedten.

Fred kissé elvörösödött. Hirtelen mindent megértett - mindent.

- Heinz, a húgom feltűnően sápadt és szomorú menyasszony. Ember, csak nem ébresztettél hiú reményeket benne?

- Fogalmam sincs, mire gondolsz. De tudj meg mindent! Szeretem a húgodat, őrülten szeretem. És ő is szeret engem, habár azt a másikat választotta. Igen, bármennyire csodálkozol is, ez a helyzet. És hidd el, nem könnyű neki. De feláldozza magát... értetek...érted, az édesanyádért, mindannyiótokért. Azért megy hozzá ahhoz a gazdag emberhez, hogy ti gondtalanabbul élhessetek. És mert mindketten olyan szegények, olyan siralmasan szegények vagyunk, és soha, de soha nem lehetünk egymáséi. Nos, most már mindent tudsz... Eredj, és élvezd a pezsgőt, hallod?

Fred rémülten nézett rá. Elkomorodott és zavarba jött Römer hevességétől és a szemében tükröződő kétségbeeséstől. Mindent értett, és szívből sajnálta barátját és húgát.

- Heinz, minderről sejtelmem sem volt. Szegény cimborám, képzelem, milyen szörnyen érzed magad. De mi, szegény ördögök, nem engedhetünk meg magunknak ilyen fényűző érzéseket. Ha tudnád, mennyire sajnállak benneteket! De ezen már nem változtathatunk. Heinz, talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy elmondjam, de okosan tennéd, ha a kis Haller lánnyal vigasztalódnál.

Römer úgy bámult rá, mintha életében először látná.

- Még ma, vagy ráér később is? - kérdezte élesen,

- Felesleges gúnyolódnod. Csak jót akarok neked. Nem olyan rossz parti Ingeborg.

- Akkor vedd el te, az ördögbe is!

- En nem kellek neki, különben nem vártam volna, amíg felszólítasz rá. Szörnyen szerelmes beléd. Csak tudnám, mit esznek rajtad a nők.

Römer ismét fel-alá járkált, majd megállt Fred előtt.

- Ma valahogy nem bírom elviselni a jelenlétedet.

Úgy hatsz rám, mint bikára a vörös posztó. Igen hálás lennék, ha magamra hagynál.

Fred vállat vont, és fogta a kalapját.

- így is jó. Nem veszem rossz néven tőled, most nem vagy teljesen beszámítható, szegény barátom. Ég veled!

Heinz nem köszönt, csak komor tekintettel bámult utána.

Gabriele esküvőjét húsvét második napjára tűzték ki. A lány mindenbe beleegyezett, amit a vőlegénye és édesanyja kívánt.

Gosseggné, mivel nem nyomasztották többé a gondok, kipihente magát. Herbert unszolásának engedve négy hetet töltött egy szanatóriumban, ahol gyógykezelték. Ettől meg is szűnt alattomos köhögése. Magda otthagyta állását Berkow-nénál, és hazaérkezett. Csak Gabriele esküvőjéig szándékozott a házban maradni, aztán valóra akarta váltani régi vágyát, hogy diakonissza legyen.

Amikor Gabriele megpróbálta lebeszélni róla, nyugodtan így szólt:

- Hadd magyarázzam meg neked, Gabi! Az itthoni tétlenség nem nekem való. Mivel mama a jövőben cselédlányt fog tartani, nem tudnék itt mihez kezdeni. A fölösleges, haszontalan életnél nincs szörnyűbb számomra. Kell valami, ami kitölti a mindennapjaimat.

- De diakonisszaként borzasztóan meg leszel kötve, Magda. Nem lesz rá alkalmad, hogy valaha is férjhez menj.

Magda kihúzta magát.

- Férjhez menni? - Kissé gúnyosan elnevette magát. - Drága Gabi, nem minden szegény lány fogja meg az isten lábát, mint te. De őszintén szólva... én kisebb szerencsével is beérném; nagyon szeretnék férjet és gyerekeket, ha lenne elég pénzem, hogy éhes szájukat betömjem. Istenem, Gabi, az lenne csak a boldogság! Ám engem nem vesz el senki, pedig egészen elfogadható nőszemély vagyok. Flörtölésre tucatszám találnék férfit, de a házasság, az más. Nem látom be, miért kellene tétlenségre kárhoztatnom magamat; eszem ágában sincs. Ha lett volna pénzem, orvosnak tanultam volna. Az ápolónő munkája némileg hasonló. Már alig várom, hogy a betegeimen segíthessek. Mellettem jó dolguk lesz, és ha én ápolom őket, szinte örülnek majd, hogy betegek.

Gabriele felsóhajtott.

- Ahogy lefested, majdhogynem irigyellek.

Magda átölelte a húgát.

- Menyasszony létedre elég bánatosnak látszol; Mintha valami nem lenne rendben köztetek.

Gabriele elpirult és zavarba jött.

- Csak képzelődsz, Magda.

- Igazán? Nem akarok tolakodó lenni, de meg kell hagyni, különös jegyespár vagytok.

- Van valami kivetnivaló a viselkedésünkben?

- Isten ments, éppen ellenkezőleg! Nagyon is tapintatosak és gyengédek vagytok egymáshoz. Amikor Herbert rád néz, tűz lobog a szemében. Vele tökéletesen meg vagyok elégedve. De te, Gabi! Néha olyan vagy, mint egy kőszobor, máskor meg mint egy áldozati bárány. Csak azon csodálkozom, hogy Herbert ezt nem veszi észre.

Gabriele elfordult.

- Tudod, hogy csak anyánk kívánságára és... rajtam kívül álló okból jegyeztem el magam vele.

- Igen, tudok róla. De hogy téged hidegen hagy, milyen jó hozzád ez a férfi, hogy nem simogatod meg az arcát, és nem ajándékozod meg egy szívből jövő csókkal, azt fel nem foghatom. Erre csak egyetlen magyarázat lehetséges.

- Éspedig?

- Hogy mást szeretsz.

E szavaknál vizsgálódva pillantott húga arcába; aki leírhatatlan tekintettel nézett vissza rá.

- Talán igazad van - felelte fásultan.

Magda ijedten átölelte, és arcon csókolta.

- Bocsáss meg, tapintatlan voltam! Most már megértelek.

Ettől a naptól kezdve Magda mindent elkövetett, hogy felvidítsa Gábrielét. Már nem szaladt ki a szobából, ha Herbert betoppant, hogy meglátogassa menyasszonyát. Megértette húga esdeklő pillantását, hogy ne hagyja kettesben a férfival. Magda üde, határozott lénye mindenkire jótékony hatást gyakorolt. Herbert hamar összebarátkozott vele, jól megértették egymást. A férfi már el is intézte, hogy felvegyék az egyik diakonisszaotthonba: húsvét után mindjárt beléphet. Wal-ter pedig húsvét után gimnáziumba fog járni; a fiú csak úgy ragyogott a boldogságtól. A Gossegg család minden tagja rajongott Herbertért, és Gabriele sem tehetett mást, mint hogy hálásan elismerte a férfi jóságát.

Mégis néha bénító félelem kerítette hatalmába. Ha a felesége lesz, talán megszűnik tapintatossága, és majd érvényt akar szerezni házastársi jogainak. Lelkét iszonyattal töltötte el ez a gondolat, és megváltásért esedezett.

Egyik nap, amikor Magda és Gabriele egyedül voltak otthon, eljött látogatóba Ingeborg Haller. Üdvözölte a nővéreket, majd mindenféle újdonságról csacsogott. Végül kissé elbizonytalanodva megkérdezte:

- Hallottátok, hogy Römer szabadságra megy?

Magdát hidegen hagyta a kérdés, mert személyesen nem ismerte Römert, mivel a férfit akkor helyezték a városba, amikor ő már megkezdte a munkáját Berkow-né mellett. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor észrevette, hogy Gabriele elvörösödött.

- Römer? Ugye ő Fred legjobb barátja?

- Igen - felelte a húga, és letelepedett a varróasztalhoz.

Magda figyelmét nem kerülte el Gabriele fojtott hangja. Okos, éles szemű lány lévén, megsejtette, hogy ez a férfi fontos szerepet játszott Gabriele életében. Hogy elvonja Ingeborg figyelmét a húgáról, így szólt:

- Bizonyára bejáratos hozzátok, ugye?

- De még mennyire! Csodálkozom is, hogy soha nem beszélt erről az utazásról. Mama és én alig néhány napja találkoztunk vele. Akkor egy szóval sem említette.

- Talán még ő maga sem tudott róla.

- De nem értem, miért pont most akar elutazni, ebben a ronda márciusi időben.

- Feltehetően nem szórakozásból teszi. Talán családi okokból.

- Lehetséges. A bátyátok nem tud semmi közelebbit?

- Nem beszéltünk vele erről. Én legalábbis nem. Te tudsz valamit, Gabi?

A lány időközben nyugalmat erőltetett magára.

- Nem - felelte higgadtan. - Talán kérdezd meg Fredet, Inge, ha ez annyira fontos neked.

Utolsó szavaiban némi gúny érződött. Hiszen nagyon is jól tudta, hogy Ingeborg szerelmes Heinzbe. Lehet, hogy a férfi végül beadja a derekát? Ez a gondolat most is kínzó fájdalommal töltötte el.

Ingeborgot túlságosan foglalkoztatta Heinz hirtelen elutazásának híre, így nem vette észre Gabriele éles hangját.

- Persze hogy fontos, és szeretném tudni az okát. Römer azon kevés férfiak egyike, akikkel érdemes ápolni a barátságot.

- Nem éppen hízelgő a férfinépre nézve - jegyezte meg Magda nevetve.

- Ha annyira ismernéd őket, mint én, egyetértenél velem.

Magda elmosolyodott.

- Meglehet, hogy én másik és valószínűleg kevésbé előnyös oldalukról ismerem őket, mint te, Inge. Veled minden bizonnyal mind igen udvariasan és illedelmesen viselkednek, mivel te nemcsak csinos vagy, hanem gazdag is. Ha viszont valaki szegény, és védtelenül él a világban, ráadásul csinos pofija van, akkor a férfiakat nagyon előnytelen oldalukról ismerheti meg.

Ingeborg buzgón közelebb húzódott hozzá.

- Szerintem az még mindig szórakoztatóbb, mint ha az ember aranyborjúnak érzi magát, akit körültáncolnak.

- Tulajdonképpen egyik sem jó dolog.

- Talán szomorú tapasztalatokat szereztél, Magda? - kérdezte Gabriele döbbenten.

Az ifjú hölgy kiegyenesedett,

- Ne mereszd ilyen rémülten a szemedet, Gabi! Te, kis mimóza, biztos a szívedre vetted volna. De én mindegyiktől tisztes távolságot tartottam, és boldog voltam, ha elláthattam egy-egy piperkőc baját. Nem sok olyan férfi akad, mint a te Herberted, hidd el nekem. Örülj, hogy mellette révbe érsz.

- Magda, te remek lány vagy! - kiáltotta Ingeborg elragadtatva. - Valami különös frissesség árad a lényedből. Mindig nagyon kedveltelek.

Magda tréfásan meghajtotta magát.

- Hálásan köszönöm.

- Tényleg igaz, hogy diakonissza akarsz lenni?

- Igen, ez a második leghőbb óhajom.

- Csodállak érte. Elég fárasztó hivatás. Én soha nem lennék rá képes. De azt mondtad, második leghőbb vágyad. Megtudhatnám, mi az első?

Magda vidáman felkacagott.

- Persze. Hogy egy derék ember felesége legyek, aki rendezett körülmények között él.

Ingeborg kuncogott.

- Édes vagy, hogy ezt nyíltan kimondod!

- Minek is titkolnám? Látod, le tudok mondani az efféle boldogságról. Lelkiismeretesen fogom ápolni a betegeimet, és mintaszerű vénkisasszony leszek. Az ég óvjon egy boldogtalan szerelemtől, azt hiszem, az iszonyúan rossz lehet. De most beszéljünk valami értelmesebb dologról. Megkínálhatlak egy kis frissítővel, Inge?

- Köszönöm, nem. Mondd csak, milyen ruhát fogsz viselni Gabi esküvőjén?

- Ezen még nem gondolkodtam.

- Alig egy hónap van addig. í

- Nekem egy hét sem kell, hogy felkészüljek rá. Persze te már most aggódsz miatta.

- Már megrendeltük a ruhámat. Világoskék selyem, finom fátyollal. A szoknya szegélyét és a nyakkivágást hímzett almavirágok díszítik. Mit gondolsz, szép lesz?

- Elbűvölően illik majd a fekete hajadhoz.

inge kissé bánatosan bólintott. Arra számított, hogy ebben a ruhában újabb rohamot intézhet Heinz szíve ellen. Ám a férfi nem lesz jelen, csak hat hét múlva tér vissza. Az elkényeztetett, szeszélyes teremtés őszintén szerette Heinz Römert, talán éppen azért, mert az olyan tartózkodón viselkedett vele, nem versengett a kegyeiért, ahogy a többiek. Ehhez társult még a makacssága is. Mindenáron meg akarta szerezni ezt a férfit. Addig a világon semminek nem tudott örülni.

Elköszönt, és megkérte a nővéreket, hogy hamarosan látogassák meg.

- Ha Gabit annyira leköti a vőlegénye, legalább te gyere el, Magda! Olyan unalmas most az élet. Se bálok, se színház, se társaság. Teniszezni még nem lehet, lovagolni nincs kedvem.

^! - Igen, szánalomra méltón rossz sorod van - kiáltotta Magda nevetve.

- Csak csúfolódj! Ti el sem tudjátok képzelni.

- Nem bizony, te csacsi, ahhoz mi túl igénytelenek vagyunk. De szívesen meglátogatlak, amúgy is rengeteg a szabad időm, és édesanyád igen remek, kedves asszony, szeretek beszélgetni vele. Akkor viszontlátásra, Inge, és ne hagyd, hogy megöljön az unalom!

A nővérek az ablakból néztek Ingeborg után.

- Ki nem állhatom! - kiáltotta hevesen Gabriele.

Magda átölelte a húgát, és arcát az övéhez szorította.

- Gabi, máskor mindig olyan elnéző vagy az emberi gyöngeségekkel szemben. Inge egy sajnálatra méltó, elkényeztetett lány, és azt hiszem, nem is igazán egészséges. Nem kell Őt komolyan venni. Az ilyen szegény, üvegházi virágot csak sajnálni lehet.

- Igazad van, csúnya dolog volt tőlem.

Magda észrevette, hogy Gábrielén megint levertség lett úrrá. Ez megerősítette gyanúját, hogy Heinz az, akit a húga szeret.

Hogy elterelje a figyelmét, így szólt:

- Gyere, Gabi, sétáljunk egy órácskát, mielőtt a kölykök megjönnek az iskolából, és éhségükben felfalnak bennünket szőröstül-bőröstül! Elállt az eső, és egész tűrhető az idő. Mindkettőnknek jót tesz egy kis levegőzés.

Felöltöztek, és elhagyták a házat.

Beköszöntött Gabriele esküvőjének napja. Abban az évben késő tavaszra esett húsvét. A levegő enyhe volt és tiszta.

Gabriele ébredt elsőként. Halkan felkelt és felöltözködött. Aztán odaosont legifjabb testvéreihez. Walter komor arccal aludt, mintha harcról és ínségről álmodna. Gabriele lágyan megcsókolta összeráncolt homlokát, majd belépett a szomszéd szobácskába. Itt aludt Friedel, gömbölyűén, rózsásan és üdén.

Hányszor nézte reggelente mosolyogva a húga arcát, mielőtt felkeltette! Tekintete végigsiklott a kikészített új fehér ruhán, melyet Friedel a mai ünnepen fog viselni.

Halkan, hogy szeretteit fel ne ébressze, Gabriele elindult a nappaliba. Pillantásával - mintegy búcsúképpen - végigsimogatta az egyszerű, öreg bútorokat. Minden egyes darab kedves és meghitt volt szívének. Itt minden a régi marad, ha ő már elmegy. Nem nagyon fog hiányozni senkinek, A gyerekek néhány napig hiányolják majd, aztán olyan lesz, mintha soha nem is élt volna velük.

Kitárta az ablakot, és mélyeket szippantott a fűszeres tavaszi levegőből. Aztán gondolatai tiltott területre kalandoztak, a távoli kedvest keresték. Heinz tudja, hogy ma van az esküvője. Vajon gondol rá, érzi, milyen nehéz a szíve? Megborzongott, és becsukta az ablakot. Bizonyára a hűvös, illatos tavaszi levegőtől támadtak ilyen gondolatai. Félre velük! A jövővel kell foglalkozni, bízni a férfiban, aki eddig fáradhatatlanul bizonyította szerelmét és jóságát.

Aztán megélénkült a ház. Anyja és testvérei felébredtek, s a következő órák hamar elröpültek.

Amikor Gabriele felvette menyasszonyi ruháját, Magda a fejére helyezte a koszorút és a fátylat, aztán minden oldalról megszemlélte.

- Csodaszép menyasszony vagy, Gabi. Csak nagyon sápadtnak látszol. Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy megiszol egy pohárka vörösbort, attól legalább lesz egy kis színed.

Azzal belediktált húgába egy pohár vörösbort, majd arcon csókolta.

- így ni, húgocskám, most pedig megyek és felöltözöm én is. Ha nem tévedek, éppen most állt elő Herbert kocsija. Igen, ő az - kiáltotta az ablaknál állva. - És milyen pompásan fest, Gabi! Fogadok, hogy egy szép napon még beleszeretsz.

A nővérek megölelték egymást, és Magda kisurrant. Rögtön ezután Herbert lépett a szobába. Remekül festett elegáns öltönyében. Gabriele összeszedte magát, és mosolyt erőltetett az arcára, amikor a férfi elé sietett. Herbert megfogta" a kezét, és komolyan a szemébe nézett.

- Nem kell ez az erőltetett mosoly, Gabi. Megígérted, hogy előttem nem fogsz színlelni. Ha nem a szívedből jön, fáj nekem a mosolyod.

Olyan jóság áradt a szavaiból, hogy a lánynak könnyek gyűltek a szemébe,

- Ne haragudj ezekért az ostoba könnyekért! -kérlelte csöndesen.

- Ne tartsd vissza őket! Ha ez megnyugtat, sírd csak ki magad! Ne félj attól, hogy megbántódom. Tudom, hogy nem jókedvvel és könnyű szívvel teszed meg az első lépést. Sőt, érthetetlen is lenne számomra, ha így lenne. A szerelmi bánatot ki kell heverni. Én mégsem csüggedek. Az utóbbi hetekben olyan kedves voltál hozzám, hogy remélem, egyszer majd megnyílik előttem a szíved.

A leány hirtelen megragadta a kezét, és mielőtt a férfi megakadályozta volna, rászorította az ajkát.

- Ez a hálám a jóságodért, Herbert.

A fiatalember elpirult, mint egy lány, és Gabriele érezte, hogy reszket a keze. Herbert mélyet sóhajtva hátrább lépett.

- Ezt nem lett volna szabad, Gabi.

- Te olyan jó vagy, olyan kimondhatatlanul jó és nemes lelkű. Bárcsak viszonozhatnám!

- Rajtad múlik. És most... bátorság, Gabi, fel a fejjel! Gondolj mindig arra, hogy a te boldogságod fontosabb nekem, mint a sajátom.

Az esküvőt az egyik előkelő szállodában ünnepelték meg. Herbert rengeteg meghívót küldetett szét.

Amikor Gabi délután öt óra körül hazament, hogy átöltözzön az utazáshoz, magával vitte Waltert és Friedelt is. Frieda rengeteg fagylaltot evett, és elrontotta a gyomrát. Walter pedig annyi pezsgőt benyakalt, hogy összevissza fecsegett. Életében először becsípett.

Otthon Gabi gyorsan ágyba dugta a gyerekeket, Friedának adott egy kanál szódabikarbónát, Walter-nek pedig egy pohár gyógyvizet. Aztán megcsókolta őket, és megígérte, hogy hoz nekik valami szépet a nászútjárói, majd kiment átöltözni. Lassan levette a fehér ruhát, és gondosan összehajtotta. Már éppen bele akart bújni csinos utazóruhájába, amikor betoppant az édesanyja.

- Csak meg akartam nézni, nincs-e szükséged a segítségemre, Gabi. Gyere, bekapcsolom a ruhádat! Hogy van Walter és Frieda?

- Agyban vannak és alszanak, mama. Herbert elhozott minket, úgyhogy nyugodtan ott maradhattál volna az ünnepségen.

Gosseggné átölelte a lányát.

- Gabi, szeretnék néhány jó szót adni neked útravalóul. Drága gyermekem, általad annyi áldás szállt ránk. Neked köszönhetem, hogy gondtalanabbul élhetek, mint valaha. Jókívánságaim kísérjenek új életedben! Mindeddig nem gyötörtelek a kérdéseimmel, de most, mielőtt örökre elhagysz, egyvalamit árulj el nekem: hiszed-e, hogy Herbert oldalán megtalálod a boldogságot?

Gabriele szíve elszorult. Mit felelhet erre a kérdésre? Hiszen még maga sem tudta, hogyan alakul az élete. Édesanyjának azonban mindenképpen megnyugtató választ akart adni,

- Ne aggódj, drága anyácskám, minden rendben lesz. Herbert olyan nemes lelkű és finom, hogy is lehetnék boldogtalan mellette? De ha jól hallom, megérkezett a kocsija. Nos, ideje búcsút vennünk egymástól. Ég veled, drága anyácskám, és add át üdvözletemet Magdának és Frednek! És a két kis csibészt, akik most odaát alszanak, holnap küldd el sétakocsikázni. Herbert már kiadta az utasítást, hogy a kocsija holnap délre legyen a ház előtt. Ez egy kicsit enyhíti majd az elválás fölötti fájdalmukat, és jót tesz nekik a mai „kicsapongás" után.

Gosseggné könnyekre fakadt.

- Az utolsó pillanatig mindenről gondoskodsz. Nos, isten veled, drága gyermekem!

Herbert röviden és szívélyesen búcsút vett anyósától. Legfőbb ideje volt, hogy az ifjú pár elinduljon az állomásra. A férfi előreküldte az inasát a csomagokkal, és lefoglaltatott maguknak egy fülkét. Mire odaértek, minden készen állt. Alighogy beszálltak, a vonat elindult. Az ifjú házasok egészen Münchenig kettesben maradtak. Herbert gondoskodással vette körül Gábrielét. Meggyőződött róla, kényelmesen ül-e, és megkérdezte, nem szeretné-e kinyújtóztatni a tagjait. A fiatalasszony megköszönte figyelmességét.

- Vedd le a kalapodat, Gabi! Kényelmetlen lesz a hosszú úton.

Az asszony csöndesen meghúzódott a sarokban, mint egy rabul ejtett madárka, és moccanni sem mert. A férfi óvatosan kihúzta a kalaptűket, és levette a kalapot a felesége fejéről. Közben megsimogatta az arcát és a haját. Amikor észrevette, hogy Gabriele Összerezzent, gyorsan visszahúzódott. Aztán édességeket és olvasnivalót tett az ablak melletti lenyitható asztalkára.

- Aludni szeretné] vagy olvasni? Vagy beszélgessünk inkább? - kérdezte gyöngéden.

Az asszonyka kalapáló szívvel figyelte ténykedését. Amikor férje leült vele szemben, halkan felsóhajtott. Megkönnyebbülten felelte:

- Meséld el, kérlek, hová viszel!

- Először Münchenbe. Néhány napig ott maradunk, hogy kipihenhesd az utazás fáradalmait. Nem vagy hozzászokva, megerőltető lesz számodra a hosszú vonatozás. Aztán továbbmegyünk Milánóba, Velencébe, Firenzébe, Rómába és Nápolyba. Ahol akarod, ott hosszabban időzünk. Talán lehorgonyzunk az egyik szép olasz tó partján, minden attól függ, hogy tetszik neked.

- Mennyire elkényeztetsz! - mondta Gabriele megindultan.

- Hagyd meg nekem ezt az örömet! őszintén szólva mindezt pusztán számításból teszem. Azt remélem, hogy így elnyerhetem a szívedet. Most bizonyára megváltoztatod a véleményedet rólam.

- Nem, ó nem, hogy is tehetném! - sietett biztosítani a férjét Gabriele.

- Ha túl nagy lesz a meleg délen, elmegyünk északra, egy tengerparti fürdőhelyre.

- De jó, hogy mindezt láthatom! Annyira örülök! Magda beutazta Olaszországot Berkow-néval. Kicsit mindig irigyeltem érte. Persze Magda a szeszélyes, rosszindulatú hölgy kíséretében utazgatott. Mennyivel jobb nekem!

- Te nem tudod úgy megvédeni magad, mint a nővéred. Van valami a lényedben, ami egyenesen arra indít, hogy kényeztesselek. Gyakran olyan tanácstalan és riadt a tekinteted. Magda ellenben remek, bátor teremtés, erős, vidám és életrevaló.

- Kedveled őt? - kérdezte Gabriele csöndesen.

- Nagyon.

- Hasonlítok rá.

- Igen, külsőleg sok a közös vonás bennetek.

Gabriele hirtelen felegyenesedett, és feszülten férje arcába nézett.

- Tudtad volna szeretni? - szaladt ki a kérdés a száján.

A férfi furcsán pillantott rá. A fiatalasszony szíve nyugtalanul kalapált férje rejtélyes tekintetétől.

- Számomra csak egyetlen asszony létezik, akit szeretni tudok, és az te vagy.

Gabriele hátradőlt az ülésen, és mélyen elpirult.

- Bocsáss meg ezért az ostoba kérdésért.

Herbert még mindig olyan különösen nézett rá.

- Egyáltalán nem volt ostoba kérdés, Gabi. Csak arra voltál kíváncsi, hogy más körülmények között megőrizhetted volna-e a szabadságodat. Nem így van?

A fiatalasszony zavartan tördelte a kezét.

- Azt akarod, hogy semmit ne titkoljak el előtted. Ezért őszinte leszek, még ha fájdalmat okozok is neked. Igen, arra gondoltam, amit mondtál.

A férfi sápadtan hátradőlt, és lehunyta a szemét. Rádöbbent, hogy még igen messze van a céljától, s ez kissé elcsüggesztette. Azzal vigasztalta magát, hogy már elég sokat elért. Ha nem lesz türelmetlen, vágyai valóra válnak. De a finom érzésű Gabriele látta, mennyire szenved. Szánalom ébredt benne, s ez arra indította, hogy kiengesztelje a férjét. Megfogta a kezét.

- Ne haragudj, kedves Herbert!

Olyan kedvesen és esdeklő n nézett rá, hogy a férfi legszívesebben a keblére ölelte volna. Ám nem akarta kierőszakolni felesége gyengédségét. Az asszonynak kényszer nélkül kell őt szeretnie, csak az jelentheti számára a boldogságot.

- Nem, nem haragszom rád - felelte nyugodtan.

- Fájdalmat okoztam neked.

- Már jóvá is tetted.

Gabriele szerette volna megvigasztalni, mint egy szerető nővér, sőt szívesen megsimogatta volna az arcát is, de nem volt hozzá bátorsága. A férfi észrevette a szemében ülő gyengéd kifejezést.

- Most mire gondolsz, Gabi? - kérdezte hirtelen.

A fiatalasszony elpirulva az ablak felé fordította a fejét. A férfi gyönyörködve nézte finom arcélét.

- Nem akarod elárulni? - kérdezte ismét.

Gabriele megrázta a fejét.

- Csak egyet mondj meg: arra a... másikra gondoltál?

A fiatalasszony hevesen megfordult, és szinte ijedten nézett rá.

- Nem, nem őrá.

A férfi előrehajolt.

- Szörnyű alak vagyok, Gabi. De tovább gyötörlek. Kérlek, áruld el, mire gondoltál az imént. Kérve kérlek!

Erre Gabriele még jobban elpirult, és zavarba jött.

- Rád gondoltam - felelte halkan.

A férfi megragadta a kezét, és beletemette az arcát. Lehetséges, hogy a felesége ilyen gyengéd kifejezéssel a szemében őrá gondolt?

Felegyenesedett.

- Nézz rám, Gabi! - kérlelte meghatódva.

A fiatalasszony engedelmeskedett. Félje szerelmes tekintetétől azonban ismét az a riadt, félénk elutasítás jelent meg a szemében. Ez figyelmeztette Herbertet: ne követeljen tőle egyszerre túl sokat, ha nem akarja megint elijeszteni.

- Ne légy ilyen rémült, kedvesem! Soha nem bántanálak, inkább meghalok. Ezt ne felejtsd el!

- Nem, nem fogom elfelejteni, milyen jó vagy hozzám, és... amit az imént gondoltam, az egyáltalán nem volt helytelen, Herbert.

- Tudom, és most már azt is tudom, mire gondoltál.

- Ó, nem, azt nem tudhatod - mondta a fiatalasszony határozottan.

A férfi elmosolyodott.

- Nem? Ám ha meg akarnád tenni, amire a jó szíved késztetett az előbb, nagyon boldog lennék, és bizonyára nem érteném félre. A szavamat adom.

Finoman megszorította, majd elengedte Gabriele kezét, és hátradőlt. Látta, hogy az asszony viaskodik magával, s várakozón nézett rá. Azt ugyan nem tudta, hogyan akar felesége a kedvére tenni, de maga mondta, hogy a tekintetéből áradó meleg fény neki szólt. Egy szóval, egy pillantással sem sietett Gabriele segítségére. Akkor a fiatalasszony hirtelen felállt, és átült mellé.

- Engedd, hogy itt maradjak, Herbert! - kérte csöndesen. Fejét férje vállára hajtotta, és becézgetve simogatta a kezét.

Herbertet megnevezhetetlen érzés járta át. Könnyedén felesége vállára tette a karját, és közelebb vonta magához, hogy kényelmesen üljön. Gabriele hallotta heves szívdobogását.

- Sejtelmed sincs, milyen jót tettél most velem, kedvesem. Köszönöm a bizalmadat - mondta lágyan a férfi.

A fiatalasszony csöndesen pihent a karjában. Lelkét béke és nyugalom járta át. Már nem félt attól, hogy kettesben maradjon a férfival. Herbert tapintatos viselkedése megszabadította a félelemtől, s Gabriele hirtelen rádöbbent, mekkora hatalma van a férje fölött.

Az ifjú pár néhány napig Münchenben maradt. Gábrielének tetszett a szép Isar-parti város mozgalmas élete. Még soha nem járt szülővárosa határán túl; lebilincselte a sok új és érdekes látnivaló, s elterelte figyelmét a gondjairól. Ráadásul Herbert tapintatosan került mindent, ami nyugtalaníthatta volna. Gabriele napról napra hálásabb volt neki ezért.

Aztán továbbutaztak Svájcon át Olaszországba. Ahol Gabriele jól érezte magát, ott lehorgonyoztak. Herbertet boldoggá tette, ha felesége őszintén elmondta kívánságait. Gabriele halvány arca visszakapta finom, lágy pírját. Kivirult, szebb és elragadóbb lett, mint valaha, férje pedig büszke volt, ha elismerő pillantások kísérték őket. A fiatalasszony szinte áhítattal élvezte a látnivalókat, és gyakran előfordult, hogy egy gyönyörű kilátástól vagy egy pompás szabadtéri színielőadástól elragadtatva szorosan férjébe karolt, és ragyogó szemmel, meghitten rápillantott.

Húsvét után tizennégy nappal megérkeztek Rómába.

Heinz Römer visszatért szabadságáról, és folytatta régi életét. Fred mindent elkövetett, hogy felvidítsa. A könnyelmű, de jólelkű fiatalember sajnálta barátját, de még mindig remélte, hogy megvigasztalódik Ingeborg Hallerrel. Ám nagy bölcsen többé nem hozta szóba a dolgot.

A két jó barátot néhány cimborájukkal együtt gyakran meghívták a Haller-házba vacsorára. Olyankor Ingeborg alig vette le a szemét Heinzröl, Mivel azonban a férfit hidegen hagyta, a lány teljesen elcsüggedt és kétségbeesett. Szüleinek nehéz dolguk volt vele, ingeborg őszintén bevallotta nekik, hogy szereti Heinzet, és nem lehet boldog, ha nem ő lesz a férje.

Hallerék nem tudták, mit tegyenek, hogy szeretett leánykájuknak ezt a kívánságát is teljesítsék. Hiábavalónak bizonyult minden meghívás. Még a rendszeres tenisz partik és más társasági események sem hoztak eredményt.

Ingeborg szinte belebetegedett a vágyakozásba. Egy napon, amikor éppen kilépett az egyik üzletből, összefutott Fred Gossegg-gel. Üdvözölték egymást, és együtt mentek tovább.

- Hogy van Magda, Gossegg úr? Tetszik neki az élet a diakonisszaotthonban?

- Meglepő módon nagyon is, kisasszony. Én ugyan nem értem ezt a vonzalmát a betegek iránt.

- Én sem. Viszont meggyőződésem, hogy Magda kitűnő betegápoló lesz. Ha valaha megbetegszem, szeretném, ha engem is ő ápolna.

- Erre ne is gondoljunk - felelte a fiatalember, és szánakozva nézett a keskeny, halovány arcba. A kis Inge már nem volt olyan csinos, úgy látszott, szerelmi bánata elemészti.

- Van valami híre Gabiről, Gossegg úr?

- Igen. A húgom most Rómában időzik, és lelkendező leveleket ír a város szépségeiről.

- Azt hiszem, Gabi mindig is érdeklődött a művészetek iránt. Van még valami újság?

A férfi kutató pillantást vetett a leányra.

- Éppenséggel szolgálhatok még egy hírrel. De kérem, maradjon köztünk.

- Kíváncsivá tesz. Természetesen nem beszélek róla senkinek. Nos, mi volna az?

- Heinz Römer a napokban be akarja adni az áthelyezési kérelmét.

Ingeborg megtorpant, és mereven nézett Fredre. Még sápadtabb lett, s a szemében könnyek csillogtak. Fred őszintén sajnálta, de szándékosan közölte vele a hírt. Talán a lánynak sikerül Heinzet lebeszélni az elhatározásáról, vagy rábírja, hogy megmagyarázza, miért akar elmenni a városból.

Ingeborg görcsösen kapkodott levegő után.

- Kérem, Gossegg úr, hívjon nekem egy taxit, nem érzem jól magam - dadogta.

A férfi elrohant a sarokig; odakiáltott az egyik várakozó taxisnak. Aztán sietve visszatért Ingeborghoz, és besegítette a kocsiba.

- Kívánja, hogy elkísérjem? A lány csak megrázta a fejét, és búcsúzóul kezet nyújtott.

Fred elgondolkodva nézett a kocsi után. „Különös, mennyire bolondulnak a nők ezért a mogorva Heinzért. Na, majd én megmagyarázom neki a helyzetet. Igazán szánalomra méltó ez a kicsike, egészen magánkívül volt a rémülettől" - tűnődött magában.

Ingeborg rettenetesen feldúlt állapotban ért haza. Berohant a szobájába, és zokogva a díványra vetette magát. Aggódó édesanyja nagy nehezen kiszedte belőle kétségbeesése okát, és igen megijedt. Hazahívta a konzult, ám ő sem tudta megnyugtatni lányát. Ingeborg csak sírt és jajveszékelt, egész testében reszketett, és azt hajtogatta, hogy meg akar halni, ha Heinz nélküle megy el a városból.

A szülők tanácstalanul álltak a szerencsétlen teremtés mellett, aki az izgalomtól belázasodott. Orvosért kellett küldeni. A doktor testi-lelki nyugalmat rendelt.

De hogy teremtsék ezt meg neki? Minden kérés és könyörgés eredménytelen maradt. Ingeborg belelovalta magát a gondolatba, hogy Heinz csupán azért nem kérte meg a kezét, mert nem akarja, hogy hozományvadásznak tartsák. Azt képzelte, a férfi csak ■ azért helyezteti át magát, hogy kitérjen az útjából. Ingeborg komolyan megbetegedett. A feleségével folytatott tanácskozás után Haller konzul nehéz lépésre szánta el magát. Felkereste Heinz Römert. A fiatalember kissé meglepődve fogadta az öregurat, aki első alkalommal látogatta meg őt az otthonában.

- Látom, Römer úr, csodálkozik, hogy eljöttem önhöz. Rendkívüli ügy hozott ide. Mielőtt kifejteném, a szavát kell adnia, hogy senkinek nem beszél arról, amit most közlök önnel.

Heinz zavartan nézett az öregúr komoly, gondterhelt arcába.

- Becsületszavamat adom.

- Köszönöm, és előre is kérem, ne értsen félre! Hogy a tárgyra térjek, Römer úr: a lányom beteg. Belebetegedett az ön iránt érzett szerelembe. A feleségem és én már nem tudjuk, mit tegyünk, hogy megnyugtassuk. Inge az egyetlen gyermekünk, és most súlyos veszélybe került az egészsége.

- Konzul úr, nagyon sajnálom...

- Ne, kérem, engedje meg, hogy befejezzem! Ismerem az ön körülményeit, Römer úr, és azt is tudom, hogy ön tisztességes ember. Hogy milyen nehezemre esett megtenni ezt a lépést, ön aligha értheti meg. De egyetlen gyermekemért mindenre képes vagyok. Csupán egyetlen dolgot áruljon el: valamiféle okból teljesen lehetetlen, hogy megkérje a lányom kezét?

Heinz szánakozva pillantott az öregúrra.

- Konzul úr, méltányolom a bizalmát. Őszinteségére őszinteséggel válaszolok. Szerettem egy lányt, akitől elszakítottak a kedvezőtlen körülmények. Habár ez a hölgy másnak a felesége lett, én még ma is szeretem. Talán ezért voltam olyan érzéketlen az ön lányának megtisztelő vonzalmával szemben. Nem parancsolhatok a szívemnek. Ahhoz pedig túl tisztességes vagyok, hogy pusztán azért kérjem meg Ingeborg asszony kezét, mert gazdag az édesapja.

- Ez igen figyelemreméltó gondolkodás, kedves ifjú barátom. Mivel a szíve hajótörést szenvedett, nehezére eshet új kötelékeket kialakítani. De megmenthetné a lányom életét, és visszaadhatná feleségem és jómagam nyugalmát és békességét, ha mindezek ellenére rászánná magát, hogy megkéri a mi Ingénk kezét. Kedves Römer úr, tudom, hogy nehéz dolgot kérek öntől. A hálám határtalan lenne. Fiunkként szeretnénk, Ingénél pedig bármit elérhetne, hiszen ő már régóta kimondhatatlanul szereti önt.

Heinz tétován lesütötte a szemét. Röviden és velősen ezt kellene felelnie: „Hagyj engem békén! Tartsd meg a lányodat és a pénzedet!" De nem bolondság, ha elutasít egy ilyen ajánlatot? Frednek igaza volt, amikor azt mondta, ilyen lehetősége soha többé nem lesz. Gábrielét már úgyis elveszítette. Talán jobb lenne, ha eltemetné az iránta érzett szerelmét, és egy másik lánnyal kötött házasságban keresne feledést.

- Konzul úr, ha ön úgy véli, hogy Ingeborg kisasszonyt meggyógyítja és boldoggá teszi, ha megkérem a kezét, akkor teljesítem az óhaját - mondta végül komolyan. - De kérem, vegye figyelembe, hogy a szívem másé. A lányának ugyan nem lesz oka panaszra, gyengédségben nem fog hiányt szenvedni. Úgy fogok bánni vele, ahogy egy feleséggel illik. De nem szeretném, ha később ön szemrehányást tenne nekem, amiért csak baráti érzelmeket táplálok lngeborg iránt,

- Ez nekem elég, kedves fiatal barátom. Ha Ingeborg férje lesz, lányom mindent meg fog tenni, hogy megnyerje az ön szívét. A feleségem és én őszintén hálásak vagyunk önnek. És ugye, akkor nem kéri az áthelyezését? Nehezünkre esne, ha el kellene válnunk egyetlen gyermekünktől. Vagy egyéb oka van rá?

Heinz egy pillanatig töprengett, majd így felelt:

- Nem, most már nincs, konzul úr. Mikor óhajtja, hogy tiszteletemet tegyem önöknél, és megkérjem a lánya kezét?

- Még ma jöjjön el, Römer úr. Inge azonnal meggyógyul, ebben biztos vagyok.

- Akkor két órán belül ott leszek.

- Várni fogom. És még egyszer nagyon köszönöm, kedves Römer. Soha nem felejtem el, amit értünk tesz.

Az öregúr elbúcsúzott, és hazasietett, hogy megvigye feleségének az örvendetes hírt.

Heinz elgondolkodva járkált fel-alá a szobájában. Valójában nem volt ínyére ez az egész, de tudta, hogy most már nincs visszaút.

Miután átöltözött, még benézett Fredhez, mielőtt lánykérőbe indult volna.

- Szervusz, Heinz! Hová készülsz ebben az elegáns öltözékben?

Römer lassan rágyújtott egy cigarettára.

- Annyit fáradoztál, hogy rászabadíts a kis Ingére. Nos, végre rászántam magam.

- Hála istennek, öregem! Győzött a józan ész. Látogatód volt az imént?

Heinz zavarba jött. Ha elárulja Frednek, hogy Haller úr járt nála, barátja természetesen rögtön rájön az igazságra. Mivel Inge a felesége lesz, nem engedheti meg, hogy nevetség tárgyává váljon. i - Mindig pénzügyekben keresnek fel - felelte könnyedén. - Egyébként kérni szeretnék tőled valamit, Fred. Tudod, hogyan éreztem a húgod iránt. Megtennéd nekem azt a szívességet, hogy kíméletesen közlöd vele az eljegyzésemet? - Beszéd közben egészen elsápadt, s a hangja fakón csengett.

- Számíthatsz rám, Heinz. És sok szerencsét!

- Köszönöm.

Römer lánykérése valóban csodát művelt. Ingeborg a

[boldogságtól éppoly gyorsan meggyógyult, mint ahogy beteg lett. Nem is sejtette, hogy édesapja keze van a dologban, és túlságosan boldog volt ahhoz, hogy az események váratlan alakulásán tépelődjön. Csupán arra volt kíváncsi, miért akarta Heinz áthelyeztetni magát. Mivel a férfi nem válaszolt mindjárt, mosolyogva kiáltott fel:

- O, már tudom, bolondos Heinzem! Előlem akartál megszökni, semmiképp sem akartál gazdag lányt feleségül venni. Tudod, milyen boldogtalanná tettél a büszkeségeddel? De most már minden rendben lesz.

Ingeborg szülei annyi szeretettel vették körül lányuk jegyesét, hogy Heinz egészen meghatódott.

Egyszer Inge megkérdezte tőle, szeretett-e őelőtte mást.

- Hát el tudsz képzelni olyan férfit, akinek még soha nem dobbant meg a szíve egy szép hölgyért? -évődött Heinz.

A leány elhúzta a száját.

- Nem úgy értettem, hanem hogy voltál-e mái* igazán szerelmes.

A fiatalember komor tekintettel a távolba meredt.

- Igen... egyszer - felelte akadozva.

- Lányba vagy asszonyba? - tudakolta Inge féltékenyen.

- Jobban teszed, ha erről nem faggatsz többet, Inge. Nem szívesen beszélek róla.

- De már rég vége, ugye?

- Igen, vége.

Ettől kezdve Ingeborgnak folyton kétségei támadtak, ám a közelgő esküvő miatt pillanatnyilag nem ért rá velük foglalkozni. Egyik vasárnap betoppant Heinz, hogy szokás szerint meglátogassa menyasszonyát. Amikor belépett a kis szalonba, hirtelen földbe gyökerezett a lába. Az ablaknál Ingeborg mellett egy diakonisszát pillantott meg, aki feltűnően hasonlított Gábrielére. A fiatalember gyorsan összeszedte magát, és nyomban rájött, hogy Gabriele nővére áll előtte. Eddig nem ismerte személyesen, de hallotta, hogy diakonisszának készül. Nem számított rá, hogy a nővérek ennyire hasonlítanak egymásra.

Odalépett a két hölgyhöz, Ingeborg pedig bemutatta őket egymásnak.

- A vőlegényem, kedves Magda. Gossegg kisasszony, most Magda nővér, Fred és Gabriele Gossegg testvére, Heinz.

Magda érdeklődéssel pillantott fel a magas férfira, akinek az apró termetű Inge alig ért a melléig. Mindketten vizsgálódva méregették egymást; úgy érezték, mintha már hosszú évek óta jó ismerősök lennének. Mialatt semmitmondó szavakat váltottak, Magda arra gondolt: „Tehát ez a férfi volt Gabi első szerelme!"

Heinz pedig újra meg újra az arcába nézett, Gabriele vonásait kutatva. Beszéd közben Magda arca más kifejezést öltött, így a hasonlóság már nem volt olyan szembetűnő. A férfi őszinte érdeklődéssel hallgatta a leány vidám elbeszélését arról, hogyan illeszkedett be új életébe. Nagyon sajnálta, hogy hamarosan elbúcsúzott. Egész lénye, egyszerű, sötét ruhás alakja olyan volt Heinz szemében, mint a béke angyala.

Attól fogva álmaiban Gabriele mindig a diakonisszák ruhájában jelent meg.

A Piazza Barberini és a Via Sistina sarkán Wendheim kocsiba ült Gábrielével. Majd keresztülhajtottak Róma legszebb részein, hogy a fiatalasszonynak először áttekintése legyen a látnivalókról. A Via Tritonén haladva keresztezték a Due Macettit, majd a Piazza di Spagnát, ahonnan széles, meredek lépcső vezetett a Monté Pincióhoz. Aztán a kocsi rákanyarodott a csodálatos, palotaszerű épületekkel díszített Via Babuinóra, majd továbbment a pompás utcákon.

Gabriele újra és újra megszorította Herbert kezét, ha egy-egy különösen gyönyörű épületet pillantott meg. A férfit boldoggá tette felesége elragadtatása, és mosolyogva figyelte ragyogó arcát. Mit ér neki Róma összes szépsége ehhez a kedves, elbűvölő archoz képest?

Másnap a múzeumokat járták, míg csak Gabriele el nem fáradt. Herbert gondosan ügyelt rá, nehogy túlterhelje ifjú feleségét. Ez így ment néhány napig. A férfi az utóbbi időben tartózkodóbban viselkedett Gábrielével. Szándékosan nem közeledett hozzá, feleségének magától kell eltalálnia a szívéhez. Titokban azonban feszülten leste. Semmi nem kerülte el a figyelmét, ami az asszony lelkében zajlott. Erezte, hogy Gabriele szíve lassan megnyílik iránta. Mostanáig kimutatott őszinte bizalma ismét zavarodottsággal vegyült, ebben azonban már nem félelem és elutasítás rejlett, hanem gyengédség.

Egyik nap kiautóztak Frascatiba. Ott béreltek egy kétkerekű kocsit, és felmentek Rocca di Papába.

A csöndes, festői falu, ahová a rómaiak nyaralni járnak, nagyon megtetszett Gábrielének. Ezért Herbert hirtelen elhatározással kibérelt egy kis villát, és másnap beköltöztek. A mesébe illő házacskát körülölelő kertben nagyszerűen lehetett lustálkodni. A csöndes, meghitt fészket mintha egyenesen egy boldog pár részére teremtették volna. Éppen az első reggelinél üldögéltek a virágzó bokrok között, amikor megérkezett a Rómából utánuk küldött posta. Gábrielé számára is akadtak levelek, egy Fredtől, egy pedig Magdától.

Boldogan belemélyedt az olvasásba, mialatt férje átnézte a maga postáját.

Fred a következőket írta húgának:

Kedves Gabi!

Gondolhatod, hogy valami rendkívüli dolog késztetett engem, a lusta levélírót arra, hogy írjak neked. Fel szeretnélek készíteni valamire. Mielőtt továbbolvasod soraimat, győződj meg róla, kérlek, nem figyelnek-e. És légy okos! Nos, hogy a tárgyra térjek: tisztában vagyok vele, hogy fontos szerepet töltöttél be barátom, Heinz Römer életében. Hogy mennyire fontosat, arról egy véletlen folytán szereztem tudomást. Épp most járt nálam Heinz, és bejelentette, hogy ma ~ ne rémülj meg - eljegyzi magát Ingeborg Hallerrel. Megkért, hogy ezt kíméletesen közöljem veled. Nos, most már tudod, Gabi. Ne emészd magad túlságosan!

Végül is csinos, tekintélyes férjed van, aki ráadásul jóságos is. Ugye okos leszel? És Heinz igazán megérdemli, hogy megszabaduljon végre örökös pénzzavarától.

Heinz ezek után persze nem helyezteti át magát. Hallerék érthető módon szívesebben tartják itt a lányukat. De nem kell feltétlenül kereszteznetek egymás útját.

Nos, ezennel megírtam életem minden bizonnyal leghosszabb levelét. Nehéz munka volt, elhiheted. Erezd jól magad ott délen, a narancs- és citromfák alatt. Add át Herbertnek szívélyes üdvözletemet! Neked pedig, kedves Gabim, testvéri csókot küld fivéred

Fred

Gabriele végigolvasta a levelet. Elsápadt, de látszólag megőrizte nyugalmát Heinz eljegyzésének hírére. A szíve azonban sajgott. Minden elmúlt bánata visszatért, s szívét átjárta a féltékenység Ingeborg iránt. Heinz egy másik nőt fog csókolni! Keserű fájdalom hasított belé. Maga elé képzelte Ingeborg keskeny, barna arcát. Hogy ragyoghat most fekete, büszke szeme Heinzre! A férfi pedig rövidesen el fogja felejteni, mit érzett egykor Gabriele iránt. Micsoda kiállhatatlan teremtmények is a férfiak!

A férfiak!

Rápillantott a férjére. Herbert belemerült a leveleibe, így Gabriele zavartalanul szemügyre vehette. Milyen merészen és határozottan rajzolódik ki arcéle a sötét lombkorona előtt! Nem először tűnt fel neki, milyen előkelők és nemesek férje arcvonásai. Vajon ő is mással vigasztalódott volna, ha nem kaphatja meg őt? „Csak egyetlen nőt tudok szeretni, és az te vagy" - mondta. És ő hitt neki, őszintén hitt.

Valami erős, meleg érzés vonzotta Herberthez. Milyen szép is lenne most a karjába menekülni, megvallani neki az újabb bánatot, és hagyni, hogy megvigasztalja! Ó, a férje jobb és nemesebb lelkű, mint Heinz. Őt el kell felejtenie - neki már ott van Inge! Gábrielében fel sem ötlött, mennyire igazságtalan, hiszen maga is másik férfival lépett házasságra. Eddig elvesztett ideálként gyászolta Heinzet. Most, hogy megtudta, Ingeborg vőlegénye lett, hirtelen olyan idegennek, annyira távolinak látta, hogy lelkileg is elszakadt tőle.

Amíg azt hitte, a férfi gyászolja, és vágyódik utána, amíg szerencsétlennek és magányosnak gondolta, addig szíve az övé volt. Habár napról napra nőtt vonzalma a férje iránt, Heinz miatt nem engedte közel a szívéhez. Most viszont, hogy tudta, a férfi másnak a vőlegénye, idegenné vált számára. Büszkesége átsegítette a lelki megrázkódtatáson; nem akart olyan férfi miatt bánkódni, aki miután elveszítette őt, ilyen gyorsan megvigasztalódott.

Ha ismerte volna a valódi helyzetet, tovább viaskodott volna magában, nem hagyta volna, hogy Herbert elvarázsolja. Sajnálta volna Heinzet, és a szíve továbbra is érte dobogott volna.

Tűnődve tekintett a napfényben fürdő Campag-nára. A Sabini-hegység olajfákkal szegélyezett vonulatai felől kellemes, hűs szellő fújdogált. Milyen szép, milyen csodaszép itt! S hogy mindezt láthatja, azt egyedül neki köszönheti - a férjének.

Szívét forró hála öntötte el, és valami nyugtalan öröm, hogy hatalmában áll mindezt meghálálni neki. Mielőtt kezébe vette Magda levelét, még egyszer Herbertre pillantott. A férfi éppen felnézett és rámosolygott.

- Nos, Gabi, jó híreket kaptál otthonról?

- Fred mindenféléről ír. Van egy újság is. Römer úr és Ingeborg Haller eljegyezték egymást.

- Igen, valóban, itt az eljegyzési értesítés. Az üzleti beszámolók miatt teljesen megfeledkeztem róla. Bocsáss meg még néhány percig, el kell olvasnom egy-két üzleti levelet.

- Nekem pedig Magdáét.

Azzal feltépte a borítékot, kivette a levélpapírt, és olvasni kezdett.

Kedves Gabim!

Először is, itthon minden rendben van. Anya éveket fiatalodott. A kis Frieda még gömbölyűbb lett, amióta nem nézel a körmére, és naponta sétakocsikázik Herbert autóján. Mama is igen élvezi ezeket a kirándulásokat. Walter pedig kész férfinak érzi magát, mióta az esküvődön becsípett, és az ajka fölött felfedezte az első pilléket. Egyébként nagyon rendes fiú, és szorgalmasan tanul a gimnáziumban. És most, kedves Gabim, mielőtt magamról mesélnék, elújságolok neked valamit, ami, ha jól sejtem, igen közelről érint.

Remélem, túlteszed magad rajta, és teljes szíveddel nagylelkű férjed felé fordulsz, aki megszépíti ottlétedet, és boldoggá szeretne tenni téged.

Inge eljegyezte magát Römerrel, s néhány hét múlva megtartják az esküvőt. Gabi, annyira aggódtam érted, amikor ezt megtudtam. Gyanítom, hogy Römer egykor drága volt a szívednek. Ezért írok neked rögtön. Remélhetőleg a levelem hamarabb odaér, mint az eljegyzési értesítés.

Tudom, most nem vagy olyan hangulatban, hogy érdekelne az én életem. Majd máskor írok róla. Most csak annyit: jól vagyok, s hivatásom boldoggá és elégedetté tesz. Isten veled, húgocskám, add át szívélyes üdvözletemet Herbertnek és a gyönyörű Rómának! Ugye, szép ott? Odalent délen, a csodálatos környezetben meg fog gyógyulni a szíved.

Sokszor csókollak:

Magda

Gabriele visszatette a levelet a borítékba, és a másikkal együtt ruhája zsebébe csúsztatta. Mivel Herbert még nem fejezte be az olvasást, felállt, és fel-alá járkált az árnyékos lugasban. Lassan könnyebb lett a szíve.

Amikor látta, hogy férje összehajtogatja leveleit, visszasétált az asztalhoz. Herbert észrevette, hogy tétován megtorpan előtte, s azt is, hogy halványan elpirul, ahogy ránéz, de nem mutatta. Csak ő tudta, milyen nehezére esett nyugalmat színlelni.

- Van kedved kikocsizni, Gabi?

- Nincs - felelte a fiatalasszony mosolyogva.

- Rómába se akarsz bemenni?

Gabriele megrázta a fejét. Herbert látta, milyen zaklatott, és titokban türelmetlenül várta, hogy egy tekintettel vagy egy szóval elárulja, mi bántja. Soha nem esett ilyen nehezére nyugalmat színlelni, mint most, amikor felesége félénk, zavart bájjal ott állt előtte. Érezte, hogy elveszíti az önuralmát, ha nem menekül el a közeléből.

- Tehát itthon akarsz maradni? - kérdezte.

- Igen.

- Akkor én barangolok egy kicsit a környéken. Néhány óra múlva visszajövök. Viszontlátásra, Gabi.

Gyorsan felvette fehér kalapját a padról, és elsietett.

A fiatalasszony riadtan nézett utána. Eddig egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy férje magára hagyta. Szinte vágyakozva nézett a karcsú alak után. Mielőtt eltűnt felesége szeme elől, Herbert még egyszer hátrapillantott. Gabriele inteni akart neki, hogy jöjjön vissza hozzá, de aztán elszégyellte magát. Mit gondolna róla? így hát nyugtalanul járkált a kertben. Képtelen volt bármibe is belefogni.

Herbert ezalatt céltalanul kóborolt a szabadban. Szemrehányást tett magának a türelmetlensége miatt. Csak nem rontja el a dolgot most, amikor lassan minden jóra fordul? Egy elsietett szó, egy elhamarkodott gesztus tönkretehet mindent. Nyugodtnak kell maradnia, ha mégoly nagy önuralmába kerül is.

Csak órák múlva tért vissza. Mihelyt belépett a kertbe, Gabriele sietett elé. Látszott rajta, mennyire örül a megérkezésének.

- Hála istennek, hogy újra itt vagy! - mondta mély óhajjal, és férjébe karolt.

- Hosszúnak találtad az időt, Gabi?

- Igen, olyan sokáig elmaradtál.

- Bocsáss meg! Nem gondoltam, hogy hiányozni fogok neked. Hát nem örülsz, ha tőlem, unalmas alaktól megszabadulsz néhány órára?

A fiatalasszony olyan félénk, gyengéd pillantással nézett rá, hogy Herbertnek felgyorsult a szívverése.

- Erre nem is kell válaszolnom - felelte Gabriele csöndesen.

- Nem, igazad van. Megfeledkeztem róla, hogy itt teljesen az én társaságomra vagy utalva. Ha otthon leszünk, és én az időm nagy részét a gyárban töltöm, bizonyára nem érzed majd hosszúnak a távollétemet.

- Mindig sokáig fogsz elmaradni? - kérdezte Gabriele halkan.

- Ezt nem lehet előre megmondani - felelte Herbert szinte hűvösen, pedig a szíve majd kiugrott a helyéből.

Megérkeztek a házhoz, és letelepedtek az árnyékos verandán.

Egy ideig némán ültek egymással szemben. Gabriele nyugtalanul morzsolgatta csipkés zsebkendőjét. Közel állt a síráshoz. Fájdalmasan érintette a férje szenvtelensége. Hát nem veszi észre, mi zajlik le benne? Vagy már nem is érdekli a szerelme? Olyan sokáig gyötörte a hidegségével, hogy a szíve már elfordult tőle?

-Herbert!

- Mit óhajtasz?

- Miért... miért bánsz ilyen különösen... ilyen hűvösen velem?

A férfi felugrott, és kiegyenesedett az asszony előtt. Sápadtnak látszott, a szeme sötéten izzott. Erősen megmarkolta a szék támláját, mintegy támaszt keresve.

- Miért, Gabi? Miért? Nem is sejted, mibe kerül nekem ez a hűvös nyugalom.

A fiatalasszony megremegett az elfojtott indulattól szikrázó szavaktól. És hirtelen mindent legyőző vágy ébredt benne. Milyen irigylésre méltón boldog asszony ő, hogy egy ilyen férfi szereti! Ebben a pillanatban teljes bizonyossággal érezte, hogy mély, erős szerelem támadt szívében a férje iránt.

Esdeklőn nyújtotta felé a kezét.

- Herbert, gyere ide hozzám! - kérte lágyan.

A férfi egyetlen ugrással mellette termett, és térdre vetette magát. Fejét mély sóhajjal felesége ölébe temette.

Gabriele reszkető kézzel megfogta a fejét, és felemelte.

- Herbert, nézz rám! - kérlelte.

A férfi látta szemében a túláradó boldogságot.

- Tudod, mit ígér a tekinteted? Tudod? - kérdezte az izgatottságtól rekedten.

Az asszony elpirulva szorította arcát a férfiéhoz.

- Herbert, te kedves, jó lélek... Szeretlek, annyira szeretlek, mint senki mást a világon - vallotta meg Gabriele.

A férfi a karjába kapta.

- Drágám, egyetlenem! - ujjongott. A visszafojtott érzelmek olyan erővel törtek utat, hogy mindketten beleremegtek. Gabriele szótlanul és boldogan pihegett férje vadul kalapáló szívén, és hagyta, hogy megcsókolja az ajkát. Herbert becéző szavai úgy elborították, hogy szinte megrémült a szerelme nagyságától.

Herbert bizonyára leolvasta arcáról a gondolatait. Hirtelen eltolta magától, és kutatón nézett a szemébe.

- Gabi, a szerelem vezérelt a karomba, nem a szánakozás?

A fiatalasszony ijedten pillantott férje sápadt arcába.

- Herbert, te bolondos ember, hát így néz ki a szánalom?

A férfi ajkához emelte felesége kezét, és belecsókolt a tenyerébe.

- Nem bírnám elviselni, ha megint elveszítenélek, egyetlenem. Olyan riadtan nézel rám. Megrémítettelek a hevességemmel? Túl sokáig kellett visszafognom magam, de most megint a foglyod vagyok. Gyere, ölelj át... ölelj szorosan. Drágám, annyira szeretlek!

A fiatalasszony átölelte a nyakát, és a karjába simult.

- Kedvesem, drága férjem - súgta, s ragyogó tekintettel nézett Herbert szemébe.

A következő napok mindkettőjük számára varázslatos álomnak tűntek. Habár igen nagy lett a forróság, nem tudták rászánni magukat, hogy elhagyják a meghitt, világtól elzárt kis fészket. Naphosszat az árnyékos szobában tartózkodtak. Esténként, amikor hűvösebb lett az idő, kimentek a sötét, csöndes kertbe. Szorosan egymáshoz simulva sétáltak, s közben boldogságukról és szerelmükről beszélgettek.

geborg Haller esküvője nagyszabású ünnepség voít. A lány nem volt szép menyasszony: keskeny, lázban égő arca és nyugtalanul csillogó szeme sehogy sem illett a mirtuszkoszorúhoz és a fátyolhoz. Sokkal szebb volt első koszorúslánya, Liesa Wagner, Haller-né unokahúga. Szülei, akik Hallerékhoz hasonlóan igen gazdagok voltak, beleegyeztek, hogy lányuk né-¹ hány hétig Halleréknál maradjon. Már nyolc nappal az esküvő előtt mindannyian megérkeztek, hogy segítsenek az ünnepség előkészületeiben.

Fred Gossegg volt az esküvő rendezője. Heinz barátjaként nagy kegyben állt lngeborgnál, így aztán gyakran találkozott Liesával. A vidám, elragadó szőke lánynak nem került különösebb fáradságába, hogy meghódítsa Fredet. A fiatalember hevesen udvarolt a bájos ifjú hölgynek, és végül komolyan beleszeretett. A lánynak is nagyon tetszett Fred mindig derűs, ked-i ves lénye.

A két fiatal remekül érezte magát Ingeborg esküvőjén. Az ünnepség az esketés után lett csak igazán szép. Fred és Liesa, mint első vőfély és első koszoldrúslány, egymáshoz tartoztak. Fred vezette az ifjú í hölgyet asztalhoz, s a pohárköszöntő után sóhajtva ült I vissza a helyére.

- Miért sóhajtozik, Gossegg úr?

A fiatalember ismét felsóhajtva a lányra pillantott.

- Sajnálom, hogy nem az én esküvőm van ma, Liesa felkacagott.

- Egyáltalán van már menyasszonya? - kérdezte pajkosan.

- Nincs, sajnos nincs.

- Akkor még csak most fog gondoskodni róla?

- Ó, hozzám senki nem jönne feleségül - felelte Fred tragikomikus ábrázattal.

- Próbálkozott már?

- Nem, tulajdonképpen nem.

- Na látja.

- Gondolja, kisasszony, hogy van esélyem?

- Nagyon válogatós?

- Nem is tudom.

- És milyen lenne a választottja?

Fred vizsgálódva tekintett a lány arcába.

- Egészen pontosan le tudnám írni, kisasszony. Liesa zavartan kuncogott.

- Szőke vagy barna legyen?

- Szőke.

- Barna vagy kék szemű?

-Kék.

- Magas vagy alacsony?

- Közepes.

- Karcsú vagy telt?

- Karcsú, de nem túlságosan, körülbelül olyan, mint ön, kisasszony.

- Na, akkor körülnézek az eladósorban lévő leányok között - mondta Liesa kegyesen. - Talán találok valakit az ön számára.

- Hát mindenáron meg akar házasítani? - sóhajtotta Fred panaszosan.

A leány ismét felkacagott.

- Nem, de ahogy itt vágyakozik a házasság igája után...

- Igen, csakhogy közben egy bizonyos személyre gondoltam.

- A lány pajkos grimaszt vágott.

- Akkor miért hagy kétségek között? Hiszen azt mondta, nincs menyasszonya.

- Nincs, csak szerelmes vagyok, őrülten szerelmes.

- Ó! Egy jelen lévő hölgybe?

- Nagyon is jelen lévőbe - felelte Fred, és a tekintete mindent elárult. Liesa elpirult, és hirtelen valami i másról kezdett csevegni.

Fred annyiban hagyta a dolgot. Csupán egy kicsit ; puhatolózni akart. Most már tudta, hogy jók a kilátásai.

Freddel ellentétben Magda Gossegg nem vett részt Ingeborg esküvőjén. Küldött egy dísztáviratot, és halaszthatatlan teendőire hivatkozva kimentette magát. Hogy miért nem ment el az esküvőre, maga sem tudta. Valami kellemetlen érzéssel töltötte el a gondolat, hogy jelen legyen, amikor Inge Heinz Römer felesége lesz. Miért? Bebeszélte magának, hogy Gabriele miatt érdeklődik Römer iránt. Azt is tudta, hogy a férfi sokáig húzódozott ettől a kapcsolattól. Fred egyszer elmondta neki. Azt is megemlítette, hogy szerinte Hallerék valahogy besegítettek. És ha ezt egybeveti Inge elbeszélésével a váratlan eljegyzésről, igazat kell adnia Frednek.

Gabriele levelében lelkesen ecsetelte új boldogságát. Tehát nem a húgáért való aggódás okozta, hogy gondolatai újra és újra Römer körül forogtak. Képtelen volt elfelejteni a fiatalember komoly, szinte komor arcát. Vajon szenved-e még Gabriele miatt? Egyáltalán nem úgy fest, mint egy boldog vőlegény, Inge pedig aligha alkalmas rá, hogy boldoggá tegye. Vajon az elkényeztetett, szeszélyes, s az utóbbi időben egyre nyugtalanabb teremtés képes lesz-e boldogságot adni ennek a komoly férfinak?

Mivel egyebet nem tehetett, szívből sajnálta a fiatalembert. S folyton úgy látta maga előtt, ahogy Heinz azon a napon Ingénél olyan furcsán vizsgálódva nézte őt. Világosan emlékezett rá, mennyire felkavarta az a tekintet, habár tisztában volt vele, hogy a fájdalmasan kutató pillantás csupán a húgával való hasonlóságnak szólt.

A Römerrel történt megismerkedés kissé kibillentette lelki egyensúlyából Magdát. Túlságosan őszinte volt önmagához, túlságosan megszokta, hogy tetteiről és gondolatairól számot adjon magának, így hát kénytelen volt beismerni, hogy Römer erősen foglalkoztatja.

„Még szerencse, hogy rengeteg a munkám. Ez majd eltereli a figyelmemet a haszontalan gondolatokról" - vélte, és igyekezett lekötni magát.

Herbert és Gabriele még néhány hétig Rocco di Papában maradtak, aztán a növekvő forróság kiűzte őket édenkertjükből. Pár napra visszatértek Rómába, hogy bevásároljanak, majd bizonytalan időre Osten-ébe utaztak.

Herbert túláradó boldogságában tele volt életkedvvel. Gabriele örömmel látta, milyen felszabadult és derűs a férje. Nevetése melegen csengett, és a szeme mindig huncutul csillogott. A fiatalasszony teljesen feloldódott mellette, ezekben a csodálatos napokban egészen kivirult. A férfi pedig bálványozta szépséges feleségét, s azt sem tudta, hogyan tegyen a kedvére.

Végül Gabriele volt az, aki hazavágyott. Már alig várta, hogy beköltözzön új otthonába.

Berlinben egynapos pihenőt tartottak, mielőtt hazautaztak. Dél körül sétáltak egyet az Unter den Lindenen. Amikor elhaladtak az Opera előtt, Gabriele hirtelen összerezzent. Szinte elállt a szívverése, és egészen elsápadt. Ott, azt a magas férfialakot az elegáns úti öltönyben és azt a kicsi, vékony teremtést a karján, jól ismerte. így csak egyetlen férfi tartja a fejét: Heinz Römer.

Lehetetlen volt kitérni előlük. Herbert szintén felfedezte őket, Inge pedig már viharos gyorsasággal húzta feléjük Heinzet.

- Ó, milyen pompás! Ti éppen visszatértek a nászutatokról, mi meg csak most kezdjük. Északi utazást tervezünk. Isten hozott, Gabi, isten hozta Wendheim úr! Milyen barnára sültek! És te, Gabi, még szebb lettél, de igazán!

Így áradozott Inge izgatottan. Ezalatt Gábrielének és Heinznek maradt ideje összeszedni magát. Tekintetük egy másodpercre találkozott: a férfié komor és vizsgálódó, az asszonyé félénk és gyöngéd volt.

Először Gabriele tért magához, nyugodt hangon üdvözölte Römeréket. Az ilyen pillanatokban a nők mindig ügyesebbek. Lelke is nyugodtabb volt, mint Heinzé, bár az ő szíve is hevesen kalapált. Túlságosan váratlanul tört rá az emlékezés a férfi láttán. De aztán elnyomta magában a fájó érzést, s mintegy oltalmat keresve belekarolt a férjébe.

Heinz fájdalmasan elkapta róla a tekintetét. Érezte, mennyire szereti még mindig Gabit. Elviselhetetlenül fájt neki, hogy ilyen meghitt közelségben látja a férjével. Gyötrődve ébredt rá, hogy Wendheimnak sikerült megnyernie Gabriele szívét. És vele mi lesz? A karjába kapaszkodó apró termetű, ideges teremtés soha nem tudja elfoglalni Gabi helyét, soha. Ezt ebben a pillanatban teljes bizonyossággal felismerte.

Amikor kis idő múlva búcsút vettek egymástól, Heinz égő tekintettel nézett Gabi karcsú alakja után. Inge észrevette a pillantását, és nyomban feltámadt benne a féltékenység. Hirtelen villámként hasított belé a gyanú.

- Heinz!

A férfi riadtan rezzent össze.

- Igen?

- Miért bámulsz ilyen csillogó szemmel Gabriele után?

Heinz összeszedte magát.

- Már megint képzelődsz. Csak elgondolkodtam valamin.

- A tekinteted igen beszédes volt, Heinz. Talán Gabriele a régi szerelmed?

A férfi tisztában volt vele, hogy ha beismeri, felesége szüntelenül a féltékenységével fogja gyötörni.

- Ez nem okos dolog, Inge.

- Jó a szemem, ne is tagadd!

- Inge, kérlek, ne beszélj velem ilyen hangon! Tudod, hogy ki nem állhatom.

Határozottsága elérte a remélt hatást.

- Mondd, hogy szeretsz, Heinz, akkor ígérem, jó leszek.

A férfi szemében elkínzott kifejezés jelent meg.

- A feleségem vagy, Inge, és nem szabad kételkedned a hűségemben.

A fiatalasszony görcsösen megragadta a karját, a szeme könnybe lábadt.

- Menj a pokolba az ostoba hűségeddel! Szeretned kell!

Heinz megsajnálta.

- De hisz szeretlek, Inge.

Az asszony újra elégedett volt, és féktelenül vidám. A férfi kényszerítette magát, hogy vele nevessen, bár kimondhatatlanul nehezére esett.

Wendheimék bekanyarodtak a Friedrichstrasséra. Gabriele még remegett kissé az egykori kedvessel történt találkozástól. Kicsit sajgott a szíve, mégis hálás volt a sorsnak, mivel felismerte, hogy ez a fájdalom hamar elmúlik, s a helyén csupán enyhe szomorúság marad. Herbert a maga jóságával már túlságosan befészkelte magát a szívébe. Szorosan belekarolt hát a férjébe, aki mosolyogva nézett rá.

- Kedvesem, ugye nem cserélnénk velük?

- Én senkivel a világon nem cserélnék, drágám.

- Boldog vagy?

A fiatalasszony csillogó szemmel nézett rá, és megszorította a karját.

- Hiszen tudod, Herbert.

- Tulajdonképp jó barátságban vagy Ingeborggal, ugye? - kérdezte Wendheim egy idő múlva.

- Nem nagyon. Még az iskolából ismerem, és néha meglátogatjuk egymást. Van valami a lényében, ami nem tetszik nekem.

- Őszintén szólva, én sem kedvelem. Valójában sajnálom Römert, amiért ilyen szeszélyes felesége van. Őt mindig rokonszenvesnek találtam, komoly és nemes jellem.

Gabriele csak bólintott, és másra terelte a beszélgetést.

Hazaérkezve sok örömet szerzett Gábrielének, hogy berendezheti új otthonát. Az idős asszony, aki eddig vezette Wendheimék háztartását, átadta a kormány-rudat. Még néhány napig maradt, hogy a ház új úrnőjét ellássa tanácsokkal, aztán végleg elutazott családos leányához.

Amikor Gabriele először ült férjével kettesben az asztalnál, vidáman így szólt:

- Ó, drágám, itthon ezerszer szebb, mint bárhol a világon.

A férfi magához szorította.

- Ismerek egy darabka földet, ahol még szebb volt.

A fiatalasszony elpirult, mire a férje megcsókolta.

- Ugye tudod, hogy a Rocca di Papa-i kis villára gondolok? Azt is tudod, hogy ott leltem meg a boldogságomat. Hát nem ott volt a legszebb?

- És nem gondolod, hogy itthon még sokkal szebb lesz?

- Még szebb? Kedvesem, azt még az istenek is megirigyelnék. Merészség volna még nagyobb boldogságról álmodni.

A hazaérkezésüket követő napon Wendheimék meglátogatták Gabriele édesanyját. Gosseggné alig tudott betelni a lányával.

- Gabi, annyira örülök neked! Olyan jól nézel ki, mint még soha! Kedves Herbert, hogy csinálta ezt? -kérdezte meglepődve.

Az ifjú pár csak nevetett, és Gabriele pajkosan így szólt:

- Figyelj, anyuskám, rögtön megmutatom neked!

Azzal megfogta férje fejét, és megcsókolta egyszer, kétszer, háromszor. Aztán mosolyogva anyjához fordult.

- Látod, ennyire szeretem a férjemet, és nagyon-nagyon boldogok vagyunk.

Gosseggné az órára lesett.

- Rögtön megérkeznek a gyerekek az iskolából, Herbert, az lesz ám az élmény!

Alig ejtette ki e szavakat, erőteljesen megszólalt a csengő.

- Ez Frieda, még mindig lármázással hívja fel magára a figyelmet.

A szobalány eközben ajtót nyitott a gyerekeknek. Valóságos indiánüvöltéssel rontottak a nővérükre.

Herbert nevetve figyelte őket, majd gyengéden, de határozottan kiszabadította Gábrielét.

- Gyerekek, még megfojtjátok a feleségemet! -korholta őket tréfásan.

- Hoztál nekünk valamit, Gabi? - kíváncsiskodott Frieda.

- Igen, te neveletlen ifjú hölgy - mondta Gabi, a haját igazgatva. - Úgy viselkedtek, hogy az ember igazán örülhet, ha élve megússza! Hát ide figyeljetek: holnap délben a mamával együtt a vendégeink vagytok. Estig nálunk maradhattok.

A két vadóc üdvrivalgásban tört ki.

- A villátokban, Gabi?

- Hát persze, te csacsi.

- Ó, de remek! Édességet is kapunk nálad?

- Sőt, ti állíthatjátok össze a menüt.

Az újabb örömujjongás közepette megjött Fred. Boldogan üdvözölte húgát és sógorát.

- Már csak Magda hiányzik, hogy teljes legyen a család - mondta derűsen Gabriele.

- Magda csókoltat. Meglátogat téged, mihelyt lesz egy szabadnapja.

Amikor Wendheimék hazaindultak, Fred csatlakozott hozzájuk. Mesélt nekik Liesa Wagnerről.

- Gabi, tehetnél nekem egy nagy szívességet. Hívd meg Wagner kisasszonyt! Tőle hallottam, hogy ismeritek egymást. Aztán ha tudod, mikor megy el hozzád, elárulhatnád nekem, én pedig egészen „véletlenül" meglátogatlak.

- Fred, csak nem vagy szerelmes az ifjú hölgybe?

Fivére nevetve nézett rá.

- Minek is tagadnám, lassan teljesen hatalmába kerít a szerelem. Liesa bűbájos lány! Gabi, légy jó, és segíts nekem egy kicsit!

Gabriele huncut mosollyal fordult a férjéhez.

- Mi a véleményed, Herbert, beleavatkozzam?

Herbert megszorította a karját.

- Azt mondják, a boldog asszonyok a legjobb házasságszerzők.

- Akkor ehhez tartom magam. Tehát, Fred, segítek neked, ahogy tudok.

És Gabriele betartotta a szavát. Már másnap felkereste Hallerékat. Liesa kedvesen üdvözölte a fiatalasszonyt, és szemmel láthatóan örült a következő délutánra szóló meghívásnak.

Pontosan meg is érkezett Wendheimékhoz. Fred azonban még pontosabb volt. Gabriele jól látta, hogy vendégei sokatmondó pillantásokat váltanak. Liesa, hogy zavarán úrrá legyen, élénken csevegett, Fred pedig figyelmesen hallgatta. Időnként jelentőségteljes pillantást vetett nővérére. A fiatalasszony megértette, hogy arra kéri: hagyja őket magukra egy kis időre. Gabriele mulatott magában, de végül eleget tett a néma könyörgésnek.

Amikor rövid bocsánatkérés után kiment a szobából, a két fiatal először szótlanul üldögélt egymással szemben. Fred élvezettel gyönyörködött a karcsú, szőke hajú lány szépségében. Megállapította, hogy makulátlanul fest fehér vászonruhájában, és egyáltalán - igazán elragadó jelenség!

- Kisasszony!

- Gossegg úr?

- Haragszik rám?

- Én? Nem. Miből gondolja?

- Mert mindig elnéz mellettem.

A lány elpirult, és zavarában elnevette magát.

- Csak képzelődik.

- De hiszen még mindig nem néz rám.

- Olyan fontos ez önnek?

- Nagyon.

Ekkor a lány félénken rápillantott, de gyorsan el is fordult, amikor tekintete találkozott a fiatalemberével.

Fred felállt, és közelebb lépett hozzá.

- A nővére sokáig elmarad, Gossegg úr - jegyezte meg Liesa felindultan.

- Hamarosan visszajön, kisasszony, és akkor... és akkor nem mondhatom el önnek, amit szeretnék.

A lány erre hosszan a szemébe nézett.

- Valami fontos dologról van szó?

- Számomra nagyon fontosról. A boldogságom függ tőle.

- Akkor beszéljen gyorsan!

A férfi megragadta a kezét.

- Liesa, édes, kicsi Liesa, akar a feleségem lenni?

A lány mosolyogva nézett fel rá. Szeme könnytől csillogott.

- Igen, akarok - felelte elfúló hangon.

Ekkor a fiatalember a karjába kapta.

- Liesa, szőke kis Liesám, valóban akarsz engem?

A leány nevetve, sugárzó tekintettel pillantott rá.

- Hát még mindig nem látod?

Fred megcsókolta az üde, rózsaszín ajkat.

- Tudod, hogy érzem magam?

- Hogy?

- Olyan különösen. Mindig azt hittem, ilyen csoda nem történhet meg egy szegény ördöggel. Ugye tudod, hogy szegény vagyok?

- Ez engem nem érdekel. Erről a szüleimmel kell beszélned.

- Nem lesz kifogásuk az eljegyzésünk ellen?

- A boldogságom mindennél fontosabb számukra.

- Bizonyos vagy benne?

- Teljesen bizonyos.

A férfi magához szorította, és újra megcsókolta. Ekkor belépett Gabriele.

Liesa ki akart bontakozni Fred öleléséből, de a férfi nevetve még erősebben fogta.

- Nem szökünk meg! Nézd csak, Gabi, a karomban tartom, és többé el sem eresztem.

Gabriele mindkettőjüket átölelte.

- Sok boldogságot kívánok nektek. Mindig ilyen szorosan tartsátok egymást! - mondta komolyan.

Hetek teltek el. Liesa szülei minden további nélkül beleegyeztek lányuk és Fred házasságába. Liesa hazautazott, hogy októberre tervezett esküvőjére mindent előkészítsen. Gabriele és Herbert kapcsolata egyre jobban elmélyült, s boldogságuk felhőtlen volt.

Römer és Ingeborg visszatértek nászútjukról. Elkerülhetetlen volt a velük való találkozás.

Gabriele már képes volt nyugodt szívvel találkozni Heinzcel, s a férfi is kifogástalanul viselkedett vele. Hogy Heinz lelkében mi játszódott le, azt senki nem sejtette. Még csöndesebb, még komolyabb lett. Kapcsolata Ingeborg szüleivel rendkívül bensőséges volt. Az idős emberek azt sem tudták, hogy járjanak a kedvében. Ő pedig azzal hálálta meg jóságukat, hogy türelemmel és elnézéssel viselte Ingeborg szeszélyeit és féltékenykedését. Csak ő tudta, mennyire szenved felesége ideges, kiszámíthatatlan természetétől.

Freddel továbbra is jó viszonyban maradt, de a lelkébe még neki sem engedett bepillantani. Elfojtotta ugyan Gabriele iránt érzett szerelmét, de legyőzni nem tudta. Nagyon jól látta, hogy a fiatalasszony boldog a férjével; nem is irigyelte tőle ezt a boldogságot, de nagyon fájt neki. Szenvedett, ha együtt látta őket.

Ha baráti körben találkoztak, nyugodtan és kedvesen elbeszélgettek. Meleg hangon szóltak egymáshoz, de ez nem volt feltűnő. Csupán Ingeborg érdeklődését keltette fel, aki éberen figyelte minden szavukat, minden pillantásukat. Persze Heinznek nem árult el semmit. Tisztában volt vele, hogy férje dühös lesz, ha előhozakodik ezzel.

Ritka, de mindig szívesen látott vendégként olykor Magda is részt vett a családi összejöveteleken. Mindig vidám volt, és csupa élet. Béke áradt belőle és valami fenséges, derűs nyugalom. Ez leginkább Heinzet ragadta meg. A férfi akkor érezte magát a legjobban, amikor Magda nővérrel beszélgethetett, és tiszta szemébe nézhetett. A lány is tisztában volt vele, hogy lénye jó hatással van a férfira. Egyedül ő sejtette, milyen meggyötört lélek rejtőzik a látszólagos nyugalom mögött. Felemelő órák voltak, amikor a férfival társaloghatott. Magda Ingeborgra is jótékony hatást gyakorolt. A fiatalasszony mindig is kedvelte Magdát. Ő volt az egyetlen fiatal nőnemű lény, aki nem keltette fel a féltékenységét. Vele annyit cseveghetett Heinz, amennyit csak akart, cseppet sem nyugtalanította Ingét. Hogy miért, azt maga sem tudta. Talán mert szemében a fiatal diakonissza, a hivatása miatt, fölötte állt minden földi hívságnak.

Heinzet különösen vonzotta Magda, mert nagyon emlékeztette Gábrielére. Keserédes érzés volt ez. A férfi lelkében a két nővér újra és újra egyetlen eszményi alakká olvadt össze. így Heinz könnyebben túltette magát Gabriele elvesztésén, nyugodtabb lett, és eláradt benne a békesség.

Október közepén Ingeborg súlyosan megbetegedett. Ez néhány nappal Fred és Liesa esküvője után történt.

Ingeborg minden figyelmeztetés ellenére sokat táncolt az esküvőn, és meghűlt. Mivel anyai örömök elé nézett, betegsége kétszeresen veszélyes volt.

Inge azt követelte, hogy hívják el Magda nővért. Heinz maga ment ki kocsin az intézethez, és kérte meg a főnöknőt, hogy engedjék el Magdát a felesége ápolására. A főnöknő hívatta a leányt. Magda elpirult, amikor megpillantotta Heinzet.

- Mi történt? - kérdezte ijedten.

Heinz felvilágosította, és arra kérte, menjen vele.

- Megengedi, főnökasszony? - kérdezte a lány esedezve.

- Igen, Magda nővér. Menjen Isten áldásával, és maradjon, amíg szükség van önre!

Mialatt Magda elkészült, a főnöknő elbeszélgetett Heinzcel. Elmondta, hogy a fiatal nővért annyira kedvelik a betegek, hogy mindenki azt szeretné, ha ő ápolná.

Heinz megértette a betegeket. Amikor aztán a kocsiban ült Magdával, ismét elfogta a lány lényéből áradó édes békesség. Miközben Ingeborg betegségéről mesélt neki, az arcába nézett, melyet olyan kedvesnek és meghittnek talált.

Ingeborg magas lázzal feküdt, amikor Magda az ágyához lépett. Édesanyja könnyezve ült mellette. A nővér előbb megnyugtatta az idős asszonyt, majd elküldte pihenni. Aztán ellenőrizte Ingeborg pulzusát, elolvasta az orvos feljegyzéseit, hogy pontosan követhesse az utasításait. Ingeborg hirtelen felriadt, és csillogó szemmel nézett fel a karcsú alakra.

- Te vagy az, Magda? Jaj de jó, most már biztosan meg fogok gyógyulni!

- Igen, Inge, egészen biztosan. Ám nem szabad beszélned, és nyugodtan kell feküdnöd.

- De maradj mellettem!

- Itt maradok.

- Amíg csak meg nem gyógyulok?

- Amíg szükséged van rám.

- Akkor jó. Hol van Heinz?

- Dolgozik. El kellett mennie.

- Aggódik értem egy picit?

- Nagyon. De most már nem válaszolok egyetlen kérdésedre sem. Nyugton kell maradnod.

- Csak még valamit, Magda. Mondd meg őszintén: árthat a gyermekemnek, hogy most megbetegedtem?

- Ha most szépen szót fogadsz, minden rendben lesz.

- O, én olyan komisz vagyok, Magda! Nem kellett volna táncolnom. Heinz nem akarja beismerni és a szüleim sem, de én olyan rossz és makacs vagyok. Azt hittem, Heinz csak nem akar velem táncolni.

- Igazságtalan voltál, de ha ezt belátod, az jó. Most pedig próbálj aludni.

Nem ment könnyen. Magdának nehéz dolga volt az izgatott beteggel, akinek a láza egyre emelkedett. Magda nővér azonban fáradhatatlanul ápolta, s a beteg végül jobban lett. Lement a láza, és visszatért belé az élet.

Ezekben az időkben Magdának volt alkalma megfigyelni, milyen viszony fűzi egymáshoz a házastársakat. Heinzet őszintén sajnálta. Jói látta, mennyire szenved lngeborg házsártos, féltékeny természetétől. Ugyanakkor lngeborg lelkébe is betekintést nyert. Látta, ahogy szegényke önmagát is gyötri állandó gyanakvásával. Féltékenysége abból eredt, hogy tud ta, férje nem szereti őt. Ezt a két embert egymás kölcsönös kínzására láncolták össze. Édesanyja egyik óvatlan megjegyzéséből lngeborg megtudta, hogy édesapja kérte meg Heinzet, vegye őt feleségül. Ettől oda lett a lelki nyugalma. Magdában annyira megbízott, hogy mindent meggyónt neki, ami a szívét nyomta. A nővér latba vetette minden befolyását, hogy megnyugtassa a fiatalasszonyt.

- Ne emészd magad ilyen ostobaságokkal, Inge! Ha a férjed valóban nem szerelemből vett feleségül, ki tudja, nem szeretett-e később beléd?

- Én érzem, hogy nem.

- Csacskaság. És még ha így lenne is, hát nyerd el a szerelmét, hisz a felesége vagy!

- És hogy lássak hozzá?

- Butuskám, azt nem lehet pontosan megmondani. En csak azt tudom, ahogy most csinálod, az nem jó. Egyetlen férfi sem bírja ki a folytonos gyötrést. Bízz meg benne, hiszen a férjed! Légy jó és kedves, akkor szeretni fog téged.

- Ó, Magda, bárcsak örökre velem maradhatnál! Érzem, hogy te jót akarsz, és olyan megértőn kezeled a hibáimat. Meglátod, megszívlelem a szavaidat, és igazán igyekezni fogok. Ugye még nem késő, még jóvátehetek mindent?

- Igen.

Ezután valóban jobb lett a helyzet. Ingeborg nyugodtabb és szeretetre méltóbb volt, mint régen. Heinz tudta, hogy ezt a változást Magdának köszönheti. A férfi gyakran benézett a betegszobába, és letelepedett felesége ágya mellé. Olyankor kedélyesen elbeszélgettek, és Ingeborg azt állította, ilyen szép órákban még életében nem volt része. Fogta a férje kezét, s ha Heinz olykor megsimogatta, a fiatalasszony egy szebb jövőben reménykedett.

Négy héttel később Magda visszatért az intézetbe. Ingeborg már nem szorult ápolásra, bár még kímélni kellett. Nem szívesen engedte el Magdát. Úgy érezte, mintha vele együtt jó szelleme is elmenne. Heinz még nála is jobban érezte Magda hiányát, hiszen a lány angyalként őrködött házukban a béke felett.

Ingeborg nyugodt és kiegyensúlyozott maradt még egy darabig. Később azonban ugyanolyan lett, mint betegsége előtt volt. Heinzet kisírt szem és durcás arc fogadta, amikor hazaért. Megint mindennaposak voltak a féltékenységi jelenetek és a heves szemrehányások. Ha az öreg Hallerék nem adták volna szeretetük számtalan jelét vejük iránt, Heinz nem bírta volna ki.

A fiatalok örömtelenül éltek egymás mellett.

Ingeborg márciusra várta gyermekét. Állapota egyre siralmasabb lett. Ennek dacára minden ünnepi rendezvényen részt vett, félt az egyedülléttől. Egyre sűrűbben rátört a féltékenység, és gyakran órákig tébolyultan járkált a házban, gyötrődve keresve Heinz hűtlenségének bizonyítékát.

Egy esős, barátságtalan márciusi reggelen történt. Ingeborg még ágyban volt, amikor Heinz elment dolgozni. Ám hamarosan felkelt. Heinz estig távol lesz, így hát ő ismét zavartalanul kutathat.

Bekapott valamit reggelire, majd besietett a férje szobájába.

Heinz előző nap viselt ruháit még nem tisztították ki, ezért a szekrény oldalára akasztva lógtak egy fogason. Először ezeket kutatta át. Nem talált semmit. Tekintete nyugtalanul siklott tovább. A nagy szekrény, melyben férje a holmiját tartotta, félig nyitva állt. A fiatalasszony odalépett és belesett. Vajon érdemes itt keresgélnie? Megfogott egy kabátot, és átvizsgálta a zsebeit, mert eszébe jutott, hogy gyakran látta, amint Heinz leveleket és cédulákat tesz a belső zsebébe. Idegesen kapkodva kutatta át egyik kabátot a másik után.

Az egyikben talált egy darab papírt. Remegő ujjakkal előhúzta és széthajtotta. Mély sóhajjal állapította meg, hogy csak egy munkahelyi jegyzet. Hevesen keresgélt tovább. Itt... nem papír zörög megint? Gyorsan odakapott: egy keskeny, összehajtogatott levél volt az. Ezt is szétnyitotta, majd holtsápadtan meredt a finom kézírásra.

Szeretett Heinzem!

Kérlek, holnap délután négy órakor gyere el ismét a Schiller-szoborhoz! Feltétlenül beszélnem kell veled. Ha nem tudnál eljönni, kérlek, adj meg egy másik időpontot. Elég, ha egy cédulát küldesz az időpont megjelölésével.

A Te Gabid

Ingeborg tébolyultan rohangált a szobában fel-alá. Végre kezében tartja férje hűtlenségének bizonyítékát! És sejtése beigazolódott, Gabi lopta el a férje szerelmét, Gabi, az az álszent erénycsősz. Ó, végre letépheti az álarcot erről az elvetemült nőszemélyről, és a képébe vághatja, milyen komisz! Rútul becsapták őt, a férje és állítólagos barátnője. Ez bosszúért kiált! Lázasan gondolkodott, hogyan is állhatna bosszút mindkettőjükön. Zokogott, és a haját tépte. Most, hogy végre megtalálta, amit féltékeny lelke oly sokáig keresett, Ingeborg összeroppant a fájdalom súlya alatt.

Nem sejtette, hogy ez a levél már több mint egy éve lapul a régi öltönyben. Számára vitathatatlan tény volt, hogy férjének és Gábrielének viszonya van egymással. Igenis jogos volt a gyanakvása akkor ott, Berlinben, amikor Heinz olyan égő tekintettel bámult Gabriele után. És még őt korholta a féltékenykedése miatt! Néha még ő is szemrehányást tett magának. Milyen komiszak, milyen álszentek azok ketten, hogy ekkora fájdalmat okoztak neki!

Heves bosszúvágy töltötte el a lelkét. Legalább az álnok barátnőnek meg akart fizetni a szégyenért. Tudja csak meg a férje, hogy megcsalta! Majd Wendheim mindkettőjük nevében bosszút áll Heinzen és Gábrielén.

Odalépett férje íróasztalához, és remegő kézzel ezt írta egy papírra:

Kedves Wendheim!

Ont és engem megcsalnak, szégyentelenül becsapnak. A férjemnek és az Ön feleségének titkos légyottjaik vannak. Ennek bizonyítékát ezennel az Ön kezébe helyezem. Álljon bosszút magáért és értem, mert én túl gyönge vagyok hozzá.

Ingeborg

A megtalált levéllel együtt Ingeborg betette ezt is egy borítékba, megcímezte Herbert Wendheimnak, és azonnal a postára vitette. Mihelyt ez megtörtént, ereje elhagyta. Kitámolygott az erkélyre, hogy némi levegőhöz jusson. Ott nyögve összeroskadt, és elvesztette az eszméletét.

Egy jó órát hevert vékony köntösében az erkély kövezetén. A hideg, nyirkos márciusi levegőn valósággal megdermedt. így talált rá az egyik szolgálólány, aki aztán rémülten szaladt el segítségért. A fiatalasszonyt bevitték az ágyába, és nyomban elküldtek orvosért és a szüleiért.

Először Ingeborg édesanyja érkezett meg, szinte beteggé tette az aggodalom. A fiatalasszony még mindig eszméletlen volt. Amikor az orvos megvizsgálta, indokoltnak találta a nagy aggodalmat.

Mindenekelőtt egy ügyes ápolónő kellett. Haller konzul, aki folyvást a felesége sarkában járt, rögtön útnak indult, hogy elhozza Magda nővért.

A leány éppen akkor tért vissza egy megerőltető magánápolásból. Szeretett volna pihenni néhány napot, de azért habozás nélkül a konzullal tartott. Amikor este Heinz gyanútlanul hazaérkezett a munkából, Magdát ott találta felesége betegágya mellett, Ingének pedig magas láza volt.

Herbert a reggeli postával kapta meg Ingeborg levelét. Leírhatatlan érzéssel olvasta végig a két rövid írást, melyek tartalma komor árnyékként nehezedett felhőtlen boldogságára. Elhomályosuló tekintettel pillantott Gabriele soraira. Az ő kézírása volt. Lehet, hogy megcsalja őt? Nem, azonnal elvetette ezt a gondolatot. A levélen nem szerepelt dátum. Lehet, hogy réges-régen írták. És a felesége szeretett őelőtte valakit. Heinz Römer lett volna az? Miért hallgatta el? Szívébe markolt a félelem. Gabriele az utóbbi időben szinte mindennap találkozott Römerrel. Nem lehetséges-e, hogy a régi szerelem újból feléledt? Felidézte felesége elmúlt hónapokban tanúsított viselkedését. Nem, ugyanolyan kedves és gyengéd volt hozzá, és képtelen lett volna színészkedni. Ám a boldog férj nyugalma és biztonsága elszállt. Újra aggódott a boldogságáért. Most, hogy megismerte, többé nem tudott lemondani róla. Minél tovább töprengett a két levélen.

Annál nyugtalanabb lett. Szóljon-e Gabinak róluk? Valami bizonytalan félelem visszatartotta. Maga sem tudta, mitől fél.

De mi egyebet tehet, hogyan válaszoljon Ingeborg levelére? A fiatalasszony bizonyára igen feldúlt. Hogy jutott Gabriele leveléhez? Herbert csak tépelődött, és nem tudott megszabadulni kínzó kételyeitől. Órákon át gyötörte magát. Kerülte Gábrielét, aki nem is sejtette, hogy felhők tornyosulnak boldogságuk egén.

Estefelé végre elhatározásra jutott. Mindenáron tisztán akart látni.

Felkereste Römert, és arra kérte, hogy négyszemközt beszélhessen vele. Már az alkalmazottaktól értesült Ingeborg betegségéről.

Amint a két férfi, akik az utóbbi időben barátian tegeződtek, szemben állt egymással, Heinz így szólt:

- Mi járatban vagy, Herbert? Bizonyára hallottad már, hogy Inge ismét súlyos beteg.

- Igen, tudok róla. A jövetelem talán Összefügg vele,

Wendheim hűvös, kimért viselkedése meglepte Römert.

- Tévedek, vagy valóban másként beszélsz velem, mint szoktál?

- Talán így áll a dolog. Ma reggel kaptam egy levelet a feleségedtől.

Heinz felkapta a fejét.

- A feleségemtől? - kérdezte elbizonytalanodva, és szörnyű gyanúja támadt.

- Igen - felelte Herbert komolyan, azzal kivette tárcájából a két írást. Először Inge levelét nyújtotta át Römernek.

- Olvasd el, kérlek!

Heinz engedelmeskedett, majd sápadtan, de határozottan és egyenesen Wendheim szemébe nézett.

- A levél megvádol engem és a feleségedet. Kívánod, hogy megvédjem őt vagy magamat?

Herbert nehezen lélegzett. Átadta Heinznek a másik papírt.

- Áruld el nekem, hogy került a feleségem levele előbb a te kezedbe, aztán Ingeborgéba!

Heinz megtörölte izzadt homlokát. Belátta, hogy itt csak a teljes őszinteség segíthet.

- Amikor eljegyeztétek egymást, elmondta neked a feleséged, hogy előtted szeretett már valakit?

- Igen, sőt, állítása szerint még akkor is szerette azt a férfit.

Heinz az asztalnak támaszkodott.

- Én voltam az a férfi, Herbert. És ez a levél, az egyetlen, amelyet valaha Gabitól kaptam, arra a légyottra hívott, amelyen meg kellett tudnom, hogy elfogadja a te házassági ajánlatodat. Biztosíthatlak róla, hogy ez volt az utolsó találkozásunk kettesben, és hogy azon a napon váltottuk az utolsó szavakat tanúk jelenléte nélkül. Mint bizonyára észrevetted, a feleséged már régen elfelejtette egykori szerelmét. Amennyire meg tudom ítélni, nagyon boldog melletted. Elégedett vagy ezzel a magyarázattal?

- Nem tehetek mást. Kérlek, még azt áruld el, miért titkolóztatok előttem.

- Nekem nem volt jogom hozzá, hogy felvilágosítsalak. Azt pedig, hogy a feleséged miért hallgatta el előled a teljes igazságot, nem tudhatom. Megkérdezted tőle?

- Nem.

- Gondoltam. Gabi szíve tiszta és ártatlan, ezt éppoly jól tudod, mint én.

- Köszönöm, hogy tájékoztattál.

- Remélem, sikerült megnyugtatnom, Herbert, és nem fosztasz meg a barátságodtól.

- Nem. De igaz baráthoz méltón valld be: még mindig szereted Gabit?

- Úgy gondolok rá, mint egy drága halottra. Gabi Gossegg nem is létezik már, Gabi Wendheim pedig a barátom felesége.

- De ha szabad lennél... és ő is... és az akadályok, melyek elszakítottak benneteket, megszűnnének, akkor újra feltámadna régi szerelmetek, ugye?

Heinz odalépett Herberthez. Kezét a vállára tette, s komolyan és nyomatékosan így szólt:

- Herbert, verd ki a fejedből ezeket a gondolatokat! Csak elbizonytalanítanak és nyugtalanná tesznek. Bízz bennem és Gabiban, és ne gyötörd magad azzal, hogy mi lenne, ha... Olyan boldog és békés a házasságotok. Ne rontsd el alaptalan gyanakvásoddal! Te nem is sejted, milyen szörnyű kölcsönös bizalom nélkül élni. Nézd meg a feleségemet! Gyanakvásában nyilván bizonyítékot keresett a hűtlenségemre. Felkutatta ezt a szerencsétlen, rég elfeledett levelet, és ki tudja, mit gondolt. Most pedig súlyos betegen fekszik, és saját életével együtt a gyermeke életét is veszélybe sodorja. Ha kicsit is jobban bízott volna bennem, mindettől megkímélhette volna magát.

- Meg fogom szívlelni a tanácsodat. Köszönöm.

- És újra a régi leszel velem?

- Igyekszem az lenni. Előbb azonban vissza kell nyernem a lelki békémet. Túl boldog voltam. Ez a levél ráébresztett, hogy senkinek nem adatik meg a zavartalan boldogság.

A két férfi néma kézfogással búcsúzott el.

Amikor Herbert hazaért, Gabriele megszokott, kedves mosolyával lépett elé.

- Drágám, hol jártál ilyen sokáig? Már egy órája várlak.

A férfi magához ölelte, mélyen a szemébe nézett.

- Vágyódtál utánam, Gabi?

A fiatalasszony elmosolyodott.

- Igen, te bolondos. Mindig vágyódom utánad, ha nem vagy mellettem.

Herbert az ölébe ültette, és vizsgálódva pillantott az arcába, anélkül hogy egy szót is szólt volna.

Gabriele rögtön észrevette, hogy valami nagyon nyomasztja.

- Drágám, miért nézel rám ilyen furcsán? És olyan komolynak látszol. Nem szeretem, amikor ilyen vagy. Az én kedvesem ezerszer csinosabb, amikor vidáman csillog a szeme.

- Hát most nem csillog?

- Egyáltalán nem. Rosszkedvűen nézel rám. Gyorsan gyónd meg, mi bánt!

- Most már semmi, hiszen a karomban tartalak.

- Szóval te is vágyódtál utánam?

- Igen.

Amikor leültek vacsorázni, Herbert ismét jókedvűnek mutatkozott. Ostobaság lenne, ha e régi történet miatt fájna a feje. Hát nem látja, milyen szeretetteljes és gyengéd hozzá Gabriele? Nagy igazságtalanság volt tőle, hogy akár csak egy másodpercig is kételkedett benne. Heinznek igaza van, nem szabad megengednie, hogy meginogjon a bizalma a felesége iránt.

Römeréknél két nappal később világra jött egy kislány. Igen gyenge, aprócska teremtés volt.

Heinz attól kezdve szinte egy pillanatra sem tágított felesége mellől. A fiatalasszony teljesen legyengült, és tehetetlenül feküdt az ágyában. Amikor először felnyitotta a szemét, és meglátta Heinzet, rá akart támadni, ám a férfi nem hagyta szóhoz jutni. Szép nyugodtan mindent megmagyarázott neki. Olyan szeretetteljesen beszélt vele, hogy közben Ingeborg bűnbánóan és csöndesen sírdogált. Férje lecsókolta a könnyeit. Akkor a fiatalasszony elhallgatott, és meglepődve nézett rá.

- Heinz, még soha nem voltál ilyen jó hozzám -sóhajtotta.

- De mostantól minden másként lesz, Inge. Csak gyógyulj meg, és minden jóra fordul. Majd meglátod, milyen boldogok leszünk a kislányunkkal.

Ezek a szavak megnyugtatták Ingét. Újra elkezdett reménykedni. Ám törékeny teste túlságosan legyengült. Bágyadt volt, és egyre fogyott az ereje. Szíve tiltakozott a közelgő vég ellen. Nem akart meghalni, de már nem segíthetett rajta semmi. Néhány nappal gyermeke születése után egy utolsó szívdobbanással befejeződött az élete.

Magda nővérnek nehéz dolga volt. Először szembe kellett néznie a ténnyel, hogy a legodaadóbb ápolás sem képes megakadályozni a halált. Ráadásul az apró, gyenge teremtés, Ingeborg gyermeke minden erejét igénybe vette. Inge vigasztalhatatlan szülei pedig nem tágítottak Magda mellől, mintha csak a fiatal nővér jelenlétében lenne erejük a fájdalom elviselésére. Heinz tőle telhetően támogatta a lányt, és a temetés után ragaszkodott hozzá, hogy Magda többet pihenhessen.

A gyermek mellé felvettek egy dadát. Mivel azonban a kicsi lelkiismeretes ápolásra szorult, Hallerné kérve kérte Magdát, hogy maradjon, míg a baba megerősödik. Magda nővért szabadságolta a főnökasszonya, és a gyermekkel s a dadával átköltözött Hallerékhoz. így hát Heinz egyedül maradt a személyzettel. Határtalanul magányosnak és elveszettnek érezte magát. Inge ugyan alaposan megnehezítette az életét, de legalább hozzá tartozott, s a maga módján szerette őt. Most viszont teljesen egyedül volt. Elment a magas, fehér főkötős, kedves arcú lány és vele együtt a gyermeke is. A gyermeke? Különös, hogy hirtelen van egy lény, aki hozzá tartozik, aki hús a húsából, vér a véréből. Egy apró, törékeny lény, akit meg sem mert fogni, s aki pici ökleivel mégis bebocsátásért esedezve kopogtatott a szívén. Vajon életben marad a gyermeke, vajon Magda nem fog belefáradni, hogy küzdjön e kicsiny életért? Nem, Heinz biztosra vette: ha életben lehet tartani, a lány minden erejével meg fogja próbálni.

Ingeborg halálhíre mélyen megrázta Gábrielét, Herbertet azonban még jobban lesújtotta. A férfi nagyon sajnálta a fiatalasszonyt, amellett nyugtalanította a gondolat, hogy Heinz ismét szabad. Ha Gabriele nem lenne az ő felesége, most összeköthetné életét az egykori kedvessel. Heinz Ingeborg örököseként gazdag és független. Herbert titkolt félelemmel figyelte a feleségét. Vajon az ő fejében is megfordulnak ilyen és ehhez hasonló gondolatok? Komolyabbnak és csöndesebbnek találta Gábrielét. Eszébe sem jutott, hogy a fiatalasszony esetleg miatta aggódik. Pedig ez volt hallgatásának egyetlen oka.

Gabriele jól látta, hogy Herbert sápadt, és gyakran ideges. A sugárzó jókedv, mely a Rocca di Papa-i boldog napok óta jellemezte, nyomtalanul eltűnt.

Egyik nap, amikor Fred náluk ebédelt a feleségével, szóba került Heinz. Fred elmesélte, hogy a munkán kívül alig lehet beszélni vele, mindentől visszavonult.

- De hát ez érthető, Fred. Römer gyászolja Ingeborgot - mondta Gabriele.

- Azért még nem kellene elbújnia a világ elől. Barátok közé kellene mennie, hogy visszanyerje az életkedvét. Olyan mély nem volt a szerelme Ingeborg iránt, ezzel ne áltassuk magunkat. Bizonyára valami más oka van a levertségének.

Fred eközben kutatva nézett a húgára. A fiatalasszony olvasott a gondolataiban, és akarata ellenére elpirult. S amikor észrevette, hogy férje tekintete is reá szegeződik, még vörösebb lett. Maga sem értette, miért.

Fred már régen áttért egy másik témára, s kicsit évődött a feleségével. A két fiatal nagyon boldog, derűs, gondtalan házasságban élt.

Herbert feltűnően csöndes volt, és alig vett részt a társalgásban, Gabriele pedig kényelmetlenül érezte magát az ifjú pár társaságában. Örült, amikor nevetgélve és vidáman, mint mindig, végre elbúcsúztak.

Herbert az ablakhoz lépett, és komoran bámult kifelé. Gabriele odament hozzá.

- Herbert, mi van veled már megint?

A férfi összeráncolta a homlokát.

- Semmi, semmi.

- Olyan szomorúnak látszol.

- Nem lehet mindig úgy nevetni, ahogy ez a jókedvű házaspár.

- Kellemetlennek találod őket?

- Nem, dehogy. Hagyj már békén a kérdéseiddel!

A fiatalasszony megfogta a karját, és bánatosan a szemébe nézett.

- Herbert, néha az az érzésem, már nem szeretsz.

A férfi ellágyult tekintettel pillantott rá.

- El tudod képzelni, hogy egyik pillanatról a másikra elmúlhat a szerelem?

Gabriele enyhén elpirult.

- Igen... bizonyos körülmények között.

- És mik lennének azok?

- Mindet nem sorolhatom fel. Csak saját tapasztalatomból tudom, egy második szerelem segíthet, hogy az ember elfelejtse az elsőt.

- És végül az első miatt ismét elfelejtheti a másodikat - jelentette ki fojtott hangon Herbert.

- Herbert, miért mondasz ilyen furcsa dolgokat?

A fiatalasszony csüggedten leejtette a kezét, szemében könnyek ültek.

- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani! Ne törődj velem, Gabi, kicsit ideges vagyok.

Gabriele lenyelte a könnyeit.

- Herbert, még soha nem viselkedtél velem ilyen idegenül, ilyen különösen, mint most. Akkor sem, amikor még nem is tudtam, milyen sokat jelentesz majd nekem. Drágám, annyira félek, nem tudom, mi állt hirtelen közénk. Nem akarsz őszinte lenni hozzám? Talán elkövettem valamit? Mondd meg, hogy jóvátehessem!

- Nem, nem. Kérlek, ne tulajdoníts jelentőséget a rosszkedvemnek! Gyere, már észhez is tértem.

Néhány nappal később vacsora közben Wendheim hirtelen megkérdezte:

- Gabi, soha nem faggattalak erről, de... ebben a városban él az a férfi, akit egykor szerettél?

A fiatalasszony elpirult a kérdés hallatán, de nyugodtan nézett a férjére.

- Miért pont most jut eszedbe?

- Már régen meg akartam kérdezni. Persze ha nem szeretnéd elárulni, nem kényszerítlek rá.

- Éppenséggel megtudhatod. Igen, itt él.

- Ismerem?

- Nagyon jól ismered. De kérlek, ne faggass tovább! Megmondhatnám neked a nevét, de jobb, ha elfogulatlan maradsz vele szemben.

- Igen? Úgy gondolod?

A fiatalasszony megragadta a kezét.

- Herbert, drágám, talán a rossz hangulatod azzal a régi történettel függ össze?

A férfi kényszeredetten felnevetett.

- Ugyan dehogy, Gabi. Ne rémüldözz! Talán kínos neked ez a beszélgetés.

- Őszintén szólva, igen. Ha akkoriban kérdezted volna a nevét, nyugodtan megmondhattam volna. Most azonban a megváltozott körülmények lehetetlenné teszik.

Herbert gyorsan letette kezéből a kést és a villát, felugrott, és vadul magához ölelte a feleségét.

- Gabi, nem bírnám elviselni, ha át kellene engednem téged másnak.

A fiatalasszony lágyan megcsókolta.

- Drágaságom, milyen ostoba gondolatok ezek már megint! Sosem tudnálak elhagyni, soha! Mondd csak, Herbert, talán féltékeny vagy az első szerelmemre? Most, amikor te vagy számomra a legkedvesebb? Igen, látom rajtad, hogy így van. Szégyelld magad, én buta, drága férjem, szégyelld magad! Most már senkitől nem kell tartanod, a szívem egyes-egyedül a tiéd, örökre a tiéd.

Herbert magához szorította.

- Ez igaz, Gabi? Az a régi szerelem soha többé nem fog fellángolni?

- Nem, Herbert, annak vége. Meghódítottad a szívemet. Ugye elhiszed, hogy csak téged szeretlek?

A férfi megindultan megcsókolta, majd gyengéden nézett nagy, komoly szemébe.

- Igen, drága kicsi feleségem. Bűn lenne kételkednem benned. Ugye őszintén megmondanád nekem, ha az a régi szerelem újra feltámadna?

A fiatalasszony némi töprengés után így felelt:

- Igen, kedvesem, akkor azt mondanám: védj meg magamtól, segíts, hogy ne vesszek el! De ez soha nem fordulhat elő velem, soha. Ebben bizonyos vagyok. És most félre ezekkel az ostoba gondolatokkal! Különben megharagszom rád, nagyon megharagszom.

Herbert valóban megnyugodott. Most már tudta, hogy Gabriele őszintén megmondaná neki, ha oka lenne tartani Römertől. Ennek ellenére örült, hogy a férfival mostanában ritkán találkoztak. Még mindig nem volt teljesen biztos a boldogságában.

Csaknem fél év telt el Ingeborg halála óta. Magda nővér még mindig szabadságon volt, és a konzul házában élt. Az ifjú diakonissza fáradhatatlan odaadással és áldozatos munkával ápolta a kis jövevényt. Eleinte maga is kételkedett abban, hogy sikerül a gyönge gyermeket életben tartania. Ám a kicsi egyszer csak fejlődésnek indult. Leírhatatlan öröm volt ez Magda számára, nagyon szerette az aprócska, tehetetlen emberkét. Haller konzulné, akinek leánya elvesztése után egyetlen vigasza a kis unokája maradt, legszívesebben a tenyerén hordozta volna Magdát e szeretetéért. Az asszony annyira megszokta a nővér jelenlétét, hogy többé el sem akarta engedni. Heinz pedig el sem tudta képzelni, hogy másra bízza a kislányát. A gyermek napról napra jobban befészkelte magát édesapja szívébe. Heinz majd mindennap meglátogatta, s Magda nővér elválaszthatatlannak tűnt a gyermekétől a szemében. Mi sem volt természetesebb, mint hogy e két ember együtt nyerte el elárvult szívét.

Heinz egészen vidám és boldog volt, ha a kis Lotti - a nagyanyja után Charlotténak keresztelték a kislányt - az ölében ült, és ügyetlen kezecskéjével a zakója gombjain babrált.

Heinzet ma várták vissza üzleti útjáról. Magda csinos fehér ruhácskát adott kis védencére. Az öltöztetés nagy mókázás és kacarászás közepette éppen befejeződött. Haller nagymama figyelmesen szemlélte e fontos eseményt. Az idős hölgy és a fiatal leány felváltva csókolgatta a pici lányt. A kis Lotti dadája mosolyogva állt mellettük.

Amikor Magda a nagymama karjába tette a kicsikét, kinyílt az ajtó, és bekukkantott egy napbarnított férfifej.

- Be szabad jönni? - kiáltotta Heinz, derűsen pillantva a kis csoportra.

Anyósa felállt, és megmutatta neki a gyermeket.

- Gyere csak, Heinz, és nézd meg Lottit! Hát nem tüneményes?

A kicsi kinyújtotta a kezecskéjét apja felé, A férfi először magasba emelte a gyermeket, majd óvatosan és gyengéden magához szorította.

Az idős hölgy csak úgy ragyogott veje boldog arca láttán.

- Ezt Magda nővérnek köszönhetjük, Heinz. Példátlan áldozatkészsége nélkül elveszítettük volna Lottit. Ezt soha nem tudjuk meghálálni neki.

A férfi a karcsú lányra nézett, aki fürge ujjaival éppen a kis Lotti ágyacskáját igazgatta. Magda kedvesen és ártatlanul nézett vissza rá. Amikor azonban Heinz meleg, furcsán fürkésző tekintettel a szemébe pillantott, elpirulva elfordult. Heinz visszaadta anyósának a gyermeket.

- Nem, soha nem tudjuk leróni a hálánkat. Magda nővér annyi jót tett velünk.

- Csak a kötelességemet teljesítettem - felelte Magda nyugodtan. - És mondanom sem kell, milyen szívesen tettem. Cseppet sem esett nehezemre, mivel teljes szívemből szeretem a kis Lottit. Nagyon fog nekem hiányozni az édes kis csöppség. Egy kicsit félek is a búcsúzástól, ám rövidesen gondolnom kell rá. Lottinak már nincs szüksége rám.

Heinz némán az ablakhoz lépett. Fájdalmasan érintette, hogy a lány el akar menni.

Hallerné rémülten tiltakozott.

- Nővér, kedves nővér, ugye nem mondja komolyan? Még sokáig nem tudjuk önt nélkülözni.

- A kicsi hamar hozzászokik majd egy másik ápolónőhöz.

-Ó, istenem! Kedves, jó Magda nővér, ezt biztosan nem gondolja komolyan. Még mindannyiunknak oly nagy szüksége van önre, a férjemnek, a gyermeknek, nekem... mindannyian vigaszra és támaszra leltünk az ön üde, határozott és szeretetre méltó lényében. Ó, a legszívesebben örökre magam mellett tartanám!

- Nekem azonban ismét a főnökasszony rendelkezésére kell állnom. Egyszer meg kell történnie.

- De nem most, nővér! Elintézem a főnökasszonynál, hogy adjon még szabadságot önnek. Maradnia kell, legalább míg Lotti egyéves lesz.

Römer lassan a lányhoz fordult, és feszülten ránézett. Magda egészen elsápadt, majd tanácstalan mozdulatot tett.

- Kedves konzulné, lehet, hogy igaza van. Ám elfelejti, hogy én is csak ember vagyok. Már most is túlságosan a szívemhez nőtt a kis Lotti... Minél tovább maradok, annál drágább lesz nekem, és annál nehezebb lesz az elválás.

- Akkor hát maradjon örökre nálunk, kedves nővér! Nagyobb örömet nem is szerezhetne nekünk. Nem igaz, Heinz?

A férfi odalépett Magdához.

- Maradjon még, Magda nővér, legalább most még ne menjen el! - kérte meleg hangon, és könyörögve nézett rá.

A lány erre gyorsan elfordult, hogy elrejtse megindultságát.

- Maradok - felelte halkan, majd a gyermeket gyöngéden a kiságyba fektette, fölé hajolt és megcsókolta. A baba gőgicsélve megfogta fehér főkötőjét, és megrángatta.

Magda megragadta a két kezecskét, megcsókolta az apró ujjacskákat, és fogalma sem volt róla, miért érzi olyan boldognak magát.

Két héttel később történt, hogy Magda a kis Lottival a kertben üldögélt. Nevetgélve és becézgetve évődött a gyermekkel, aki csöppnyi kezével addig huzigálta a fehér főkötőt, amíg az kioldódott és leesett. Ekkor önfeledten játszadozott Magda hajával, és boldogan kacarászott.

Egyedül voltak a kertben. A kavicsos út kihaltan csillogott a déli napsütésben.

Hirtelen valaki lába alatt megcsikordult a kavics, s kisvártatva megjelent Heinz. Ragyogó szemmel gyönyörködött az elé táruló látványban.

Magda kissé zavarba jött, de kedvesen üdvözölte a férfit, és odanyújtotta neki a kicsit. Heinz gyengéden karjára vette a kislányát, és megcsókolta rózsás arcát. Magda eközben megigazította szétzilált haját, felemelte a főkötőt a földről, és a fejére akarta tenni.

Habár a férfi nem nézett oda, hirtelen így szólt:

- Hagyja azt a csúfságot, ki nem állhatom!

Magda mosolyogva pillantott a kezében tartott főkötőre.

- Nem, valóban nem szép. De miért ne tegyem fel? Végül is az öltözékemhez tartozik.

- De én szívesebben látom önt anélkül.

- Miért?

- Mert először is sokkal szebb, ha látszik a haja, másodszor pedig, mert az „öltözéke" folyton arra emlékeztet, hogy egy nap elszólítja önt tőlünk a főnökasszonya.

- Addig nem, amíg szükségük van rám.

- Nekem mindig szükségem lesz önre, Magda, mindig.

A lány leeresztette a kezét, és ijedten pillantott Heinzre. A kis Lotti követelőzőn nyújtogatta felé a karját. A férfi esdekelve nézett a lányra.

- Magda, hát nem látja, hogyan tárja ki Lotti a karját ön felé? Meg akarja önt tartani. Én is ezt szeretném tenni, Magda. Egész életemre magamhoz szeretném láncolni... a feleségemként.

A lány megremegett a szavai hallatán, ám aztán büszkén hátravetette a fejét.

- Ön az ápolónőt keresi bennem a gyermeke számára, az irgalmas nővért. Feleségre nincs szüksége.

- De igen, Magda. Nagyon is szükségem van feleségre, és... az irgalmas nővérre. Oly sokáig volt beteg a szívem, hisz tudja. Mióta ön a közelemben van, megkezdődött a gyógyulás. Ha ön örökre mellettem és a gyermekem mellett maradna... ó, de boldog is lennék akkor! Önből olyan erő és jóság árad, olyan gyógyító varázslat, üdeség és élet. Magda, tiszta szívemből szeretem önt, és nem szégyellem ezt most bevallani. Igaz, először azért vonzott, mert hasonlít Gabira. Később azonban elhomályosult Gabi képe, s helyette az öné vésődött be mind mélyebben a szívembe. És amióta az én drága kicsikémet ily üdén és egészségesen a karomba adta, azóta biztosan tudom: ez a lány lesz a gyermekem anyja. Apránként hódította meg a szívemet, Magda, és tudom, érzem, hogy ön is szeret. Ugye, Magda, velünk marad, velem és Lottival?

A lány félig nevetve, félig sírva pillantott rá.

- Igen, ó, ezer örömmel!

A férfi szabad kezével magához vonta. A gyermek is szorosan átölelte.

- Most már kétszeres erővel tartunk, kedvesem. Többé nem menekülhetsz el!

- Nem is akarok. Ahhoz túlságosan szeretlek benneteket - felelte a lány meghatódva.

A férfi megcsókolta remegő ajkát.

Magda gyengéden kiszabadította magát, és elvette tőle a kicsit.

- És mondd csak, Heinz... mit fognak szólni az anyósodék?

A férfi elmosolyodott.

- Tegnap este beszélgettünk erről, amikor te éppen lefektetted Lottit. Azt mondta az anyósom: „Ó, Heinz, bárcsak rá tudnád szánni magad, hogy elvedd Magdát feleségül! Lotti kiváló anyát kapna a személyében."

A lány tekintete erre elkomorult.

- Tehát ezért kérted meg a kezem?

Heinz felnevetett. Magda először hallotta ilyen hangosan, szívből kacagni. Olyan őszintén, olyan meggyőzőn csengett. Azután komolyan így szólt:

- Nem, kedvesem. A világ minden kincséért sem lennék hajlandó még egyszer szerelem nélkül nősülni. - Elvette a lánytól a főkötőt. - Ezt már vissza sem kapod. Nem szeretlek ebben látni.

Azzal behúzta Magdát a gyermekkel együtt egy sűrű bokor árnyékába, és bensőségesen megcsókolta. A kicsi vidáman gügyögött valamit a maga nyelvén.

- Látod, kedvesem, Lotti már a beleegyezését adta. Egyelőre másnak még nem kell tudnia az eljegyzésünkről. Meg kell várnunk, míg letelik a gyászév. Még neked sem szóltam volna addig, de féltem, hogy elmész tőlünk.

- Szándékomban is állt, de annyira tartottam az elválástól, attól, hogy elszakadok Lottitól... és tőled. De Gabinak és anyámnak meg kell tudnia, már holnap. Ugye megengeded, hogy elmondjam nekik?

- Ahogy akarod, Magda.

- Akkor most beviszem a gyermekünket a házba, már nem süt elég melegen a nap. Nagymama már biztosan kialudta magát, nagyapa pedig feltehetően kávézik, és alig várja Lotti pusziját. Bejössz velünk?

Egymás mellett lépdeltek a kavicsos úton a ház felé, ahol már várták őket Lotti nagyszülei. A két idős ember el volt foglalva a kicsivel, észre sem vették, hogy Heinz és Magda időnként mély, bensőséges pillantást vált egymással.

Másnap Magda engedélyt kért Hallernétól, hogy a kis Lottival meglátogathassa a húgát; Miután a nagymama hosszasan búcsúzott a csöppségtől, elindultak.

Amikor megérkeztek Gábrieléhez, a fiatalasszony eléjük ment a kertbe.

- Magda, végre újra látlak! Annyira örülök!

A nővérek szívből megcsókolták egymást, aztán a kicsiben gyönyörködtek. Gabriele kérte, hadd vegye a karjába. Lotti is nagyon élvezte, és valami érthetetlen nyelven elmesélt neki egy hosszú történetet. Később mindannyian bementek a házba. Gabriele hozatott frissítőket, de a gyermeket végig a karjában tartotta.

- Mennyei érzés egy ilyen puha, meleg kis testet ölelni - mondta mély sóhajjal. - Szegény Inge, hogy ezt nem élhette meg! Te viszont valóságos csodát műveltél. Amikor először láttam Lottit, nem hittem, hogy így megerősödik. Mennyi ideig maradsz még a gyermek mellett, Magda?

Az ifjú diakonissza csillogó szemmel nézett húgára.

- Örökre, Gabi.

- Akkor hát nem maradsz diakonissza?

- Nem, Gabi. Drága Gabi... ó, valami csodálatos dolgot kell elmondanom neked!

Azzal a húga mellé lépett, és átölelte a nyakát. Gabriele kérdőn nézett testvére megindult arcába.

- Mi az, Magda?

- Jól nézd meg a kis Lottit, Gabi! O mostantól az én gyermekem. Az apja pedig feleségül akar venni. Érted, Gabi? Lesz egy szerető férjem és mindjárt egy tündéri gyermekem is.

Gabriele boldogan megszorította nővére kezét.

- Magda, drága Magdám! Ez igaz? Heinz felesége leszel?

- Igen, Gabi.

A fiatalasszony szeme könnybe lábadt.

- Szívből kívánom, hogy legyetek boldogok!

Magda vizsgálódva méregette Gábrielét.

- Egyáltalán nem fáj neked, hogy engem szeret?

Gabi elmosolyodott.

- Nem, édesem. Boldoggá tesz. Most már tudom, hogy ő is kiheverte a múltat, és hogy pont te vagy az, aki új boldogsággal ajándékozza meg, kétszeres örömet szerez nekem.

Ebben a pillanatban belépett Herbert, aki ekkor érkezett haza a gyárból. Komoran nézett a feleségére. Csak arra tudott gondolni, hogy Römer gyerekét ölelgeti és csókolgatja Gabriele, s ismét elhatalmasodott rajta a félelem. Magdát azonban barátságosan üdvözölte. Gabriele sugárzó arccal mutatta meg neki a gyermeket.

- Nézd, Herbert, hát nem édes kis teremtés?

- Még kárt teszel benne - mondta a férfi szinte szigorúan. - Kérlek, add vissza Magdának a gyermeket!

Magda mosolyogva vette el Gábrielétől a kicsit. - Herbert, kész zsarnok lett belőled! O, ezek a férfiak!

Gabriele rögtön észrevette, hogy Herbert ismét rosszkedvű. Amikor Magda elment, hogy édesanyjának is elújságolja a jó hírt, Gabriele csúfolódott férje morgós hangulatán.

- Te viszont annál vidámabb vagy, Gabi. Majd szétvet a jókedv.

A fiatalasszony férje nyaka köré fonta a karját, és rámosolygott.

- Van is rá okom, drágám. Valami csodálatos dolog történt.

- Megtudhatom, mi az?

Gabriele pajkosan nézett rá.

- Ugyan még titok, de megosztom veled. A nővérem feleségül megy Heinz Römerhez, amint letelik a gyászév.

A férfi egészen elsápadt az elfojtott izgalomtól.

- És te ennyire örülsz ennek?

A fiatalasszony élénken bólogatott.

Férje hirtelen felkapta, erősen magához szorította, és csókolta, ahol érte.

- Herbert - nyögött fel Gabriele kacagva még megfojtasz, drágám!

- Gabi, valóban egy kicsit sem szomorít el ez a hír?

- Ó, te bolondos, hát csak szabad örülnöm annak, hogy a nővéremet szeretik, és ő is szeret!

- Igazán? Még ha Heinz Römer is az, aki szereti őt?

Gabriele csodálkozva meredt rá.

- Herbert, te tudtad...?

- Hogy Römer volt a hajdani szerelmed? Igen, kincsem.

A férfi a térdére ültette feleségét, és elmesélte neki, mi minden kínozta, amióta megkapta Ingeborg levelét.

A fiatalasszony némán hallgatta, majd bánatosan így szólt:

- Szegény, drága férjem, hát ilyen kishitű voltál? Mivel tudnálak meggyőzni, hogy csak miattad titkoltam el Römer nevét? Nem akartam, hogy nyugtalankodj, és pont ezzel okoztam aggodalmat neked. Herbert, most már elhiszed, hogy csak téged szeretlek? Ó, drágám, ne kételkedj többé! A tied vagyok, s te az enyém. Csak a halál választhat el minket egymástól.

A férfi szorosan átölelte, és boldogságtól sugárzó arccal nézett rá.

- Végre minden árnyék eltűnt, édesem. Kis feleségem, ezentúl valóban még szebb lesz itthon, mint Rocca di Papában volt.

VÉGE