Lüdiger Lersingen hosszú külföldi utazásból tér haza holland barátjával, Hendrik van der Straatennel, hogy annak újonnan vásárolt németországi birtokán megírják beszámolójukat kutatóexpedíciójukról. Hamarosan mindketten megismerik azt, akivel egy életre össze kívánják kötni sorsukat. Egyikük hamar célhoz ér, míg a másik szépen induló románcának aljas számítás vet véget. A csalódott férfi elkeseredésében ismét nyakába veszi a világot…

Hedwig Courths-Mahler

Elsikkasztott boldogság

I.

Két úriember üldögélt a hagenaui udvarház teraszán, a kék-fehér csíkos vászontető alatt elhelyezett, kényelmes fonott székeken, és elgondolkozva figyelték a bodorodó cigarettafüstöt.

Előttük csodálatos táj: a háttérben a Bajor-Alpok vonulata emelkedett, a lábainál zöldellő kaszálók és virágos rétek közül élesen háltak ki a megművelt szántóföldek sávjai s a közvetlenül a hegyek tövében kialakított park.

Hagenauba nemrégiben érkezett meg külföldről az új földbirtokos, Hendrik van der Straaten doktor. A hollandus finom formájú fejét oldalt elválasztott, szőke haj fedte, kék szeme vidáman villogott barnára sült arcából. Kétségtelenül bizalomgerjesztő vonásai kevésbé határozottnak és tiszteletet parancsolónak tűntek, mint a vele szemben ülő barátjáé, Rüdiger Lersingen doktoré.

Ez a másik arc erélyes akaratot, hajlíthatatlan elszántságot sejtetett összeszorított, keskeny ajkával, mely szinte ridegnek mutatta. Szürke szeméből azonban igazi jóság tükröződött, s ez enyhítette arckifejezése keménységét.

A két barát szívderítő látványt nyújtott együtt. A harmincas éveik közepén járhattak, mindkettejük lényéből életöröm, büszke férfiasság, minden önteltségtől mentes magabiztosság-sugárzott. Van der Straatenen látszott, hogy élete megkímélte a kemény küzdelmektől. Gazdag németalföldi gyáros egyetlen gyermekeként könnyűszerrel valóra válthatta álmát, hogy német egyetemeken folytasson természettudományos. tanulmányokat. Édesapja később részvénytársasággá alakította vállalkozását, de a részvénytöbbséget megtartotta. Vagyonát gyarapította a nagy kiterjedésű szumátrai ültetvény, melyet rátermett jószágigazgatóra bízott. Így a fiú nyugodtan a tanulásnak szentelhette magát.

Az öreg van der Straaten elhunyt, mihelyt egyetlen örököse megszerezte a doktori címet, azután pedig kitört a háború. Hendrik levélben tartotta a kapcsolatot volt évfolyamtársával, Rüdiger Lersingennel, ám személyesen csak a békekötés után találkozhattak ismét Hollandiában, ahová meghívta.

Lersingent a vérzivataros esztendők letérítették választott pályájáról. Komollyá, már-már komorrá tették a négy év alatt átéltek.

Hendrik a patinás amszterdami polgárházban látta vendégül barátját, amelyben már apja szülei és nagyszülei is éltek, s kettejük kapcsolata régi szívélyességében éledt újjá. A derűs Hendrik meg a koraérett Rüdiger tökéletesen kiegészítették egymást. Egy Ottlétük első napjai múltán van der Straaten rábeszélte a német fiatalembert, hogy kísérje el geológiai kutatóútjára, Holland-Indiába. Az Új-Guineát átszelő hegylánc kőzetösszetételét kívánta átvizsgálni, mivel úgy vélte, hogy a föld mélye aranyat rejt arrafelé.

Az expedíció két évet vett igénybe, s miután tudományos tapasztalatokkal gazdagon elhagyták Új-Guineát, Szumátrára mentek, hogy néhány hónapot Hendrik ottani birtokán töltsenek. Rüdiger nagy érdeklődéssel tanulmányozta az ültetvényeken folyó életet, s szívesen a gyarmatokon maradt volna, ha nem határozták volna el, hogy közös kutatásaikat írásban is megörökítik. Ezért előbb visszatértek Hollandiába, majd onnan Németországba utaztak, ahol Rüdiger megvásárolta a felső-bajorországi Hagenau-birtokot a hozzá tartozó, kastélynak is beillő udvarházzal. Nagyon szerette ezt a hegyes-dombos tájékot, s csábította a lehetőség, hogy barátjával a meghitt, békés, vidéki környezetben fejezzék be munkájukat. A birtok utolsó ura, Georg von Hagenau teljesen eladósodott, halála után hitelezői elárvereztették a jószágát. Özvegye és leánya nincstelenül maradtak, csak Hendrik nagylelkűségének köszönhették, hogy nem váltak hajléktalan földönfutóvá.

A magaslaton épült udvarház alatt, a park végében állott a szerény özvegyi lak. A három oldalról fákkal övezett házacskát Hendrik a hagenaui intézővel folytatott megbeszélés nyomán engedte át a két hölgynek, s az asszony hálás szívvel fogadta tőle. Ott éldegélt leányával, aki eddig még nem is találkozott az új birtokossal.

A férfi épp ma akart tisztelgő látogatást tenni, miután egyre csak halogatta a dolgot.

- Most már sort kell kerítenem rá, ha nem akarok udvariatlannak tűnni - vélte sóhajtva, és felemelkedett.

Rüdiger leszórta cigarettájáról a hamut, és mosolyogva nézett fel rá.

- Tudom, hogy egész idő alatt ódzkodtál ettől a vizittől.

- Igaz, mert feszélyezve érzem magam Hagenauékkal szemben. Mint valami betolakodó, aki kitúrta őket örökölt javaikból.

- De kedves Hendrikem, a másik, vásárló, aki a birtokra pályázott, aligha viselkedett volna ilyen körültekintően. Azt hiszem, a hölgyek örülhetnek, hogy te szerezted meg Hagenaut.

- Gondolod?

- Meggyőződésem, hiszen az az okirat-, miszerint Hagenau mindenkori ura köteles az özvegyi lakot az előző birtokos hitvesének rendelkezésére bocsátani, csak addig volt hatályos, amíg a főid ki nem került a család kezéből. Téged azonban nem Hagenaunak, hanem Hendrik van der Straatennek hívnak, és mindenestül, tehát az özvegyi lakkal egyetemben megvásároltad Hagenaut. Ennek ellenére vonakodás nélkül vállaltad az említett kötelezettséget.

- Ez magától értetődik, így követelte a lelkiismeretem. Képtelen lennék ennek a csodálatos birtoknak örülni, ha nyomorba taszítottam volna két védtelen nőt.

Lersingen mosolyogva bólintott.

- Vajon mi egyéb kötelezettséget vettél még magadra ama nevezetes okmány értelmében?

- A hölgyek szabadon rendelkeznek az özvegyi lak körüli kertben termett gyümölccsel; saját fogyasztásra tejet, vajat és tojást kapnak a birtok gazdaságából, továbbá igény szerint burgonyát, és részesednek minden levágott sertésből. Ezen felül utasításomra az intéző minden egyéb terményt baráti áron szolgáltat ki nekik.

- Remélhetőleg nem élnek vissza a nagyvonalúságoddal! De most már menj, ne késlekedj tovább miattam… vagy netán kísérjelek el, s egyúttal tegyem én is tiszteletemet?

- Nem, ne fáradj! Kínosan érintene, ha a jelenlétedben hálálkodnának nekem. Majd később te is levizitelsz. Addig viszlát!

- Viszlát, Hendrik! Kilovagolok egy órácskára.

- Helyes, jó mulatást! Ebédnél találkozunk.

Ezzel elbúcsúztak, s néhány perccel később Hendrik van der Straaten a pázsiton át a park fái felé lépkedett, Rüdiger Lersingen pedig felnyergeltetett.

II.

A fenti beszélgetéssel egyidőben két ifjú hölgy állt az özvegyi lak előtt. Az egyikük jól szabott, lábszárközépig érő. kirándulókosztümöt viselt, sötétszőke haja fémesen csillogott a napsütésben a kis kalap alól. Arca bájos, szeme kék, akár a magas bércek közt virító encián. Karcsú alakja fesztelenül az özvegyi lakot övező kerítés kapufélfájának támaszkodott.

A vele csaknem egyforma magas és szintúgy karcsú másikon egyszerű kék vászonruha, rajta világosszürke házikötény. A haja gesztenyebarna. Ahogy a kezét nyújtotta barátnőjének, mintha napsugarak táncoltak volna bársonybarna szemében.

- Szívből köszönöm a látogatást, Malve! Becsületedre válik, hogy nem fordulsz el tőlünk most, amikor ilyen szerény körülmények közé kerültünk a mamával.

- Hát miféle barátság az, amely törődik az efféle külsőségekkel, Danielám?

- Igaz. Nem is vártam tőled mást, mint hogy hűséges maradsz hozzám. De most már nem tartalak fel, különben nem érsz haza ebédre Lindenhofba, s a gyámod megszid, amilyen szigorú.

- Bizony, ideje indulnom, amúgy is akadályozlak a munkában. Csak ámulok és bámulok, hogy milyen hamar feltaláltad magad ebben az új helyzetben, amit olyan lelkierővel viselsz, hogy nem is tudlak sajnálni.

- Nem is kell, Malve. Hidd el, ha a mama nem szenvedne tőle, én tökéletesen megelégednék a sorsunkkal. A dolgok jelenlegi állásában kezdek újra fellélegezni. Nem is sejted, mit álltam ki a papa halálát megelőző években egyre zűrzavarosabbá váló viszonyok, a létbizonytalanság miatt. Mind világosabban láttam a feltartóztathatatlanul közelgő vészt. Színjátékra kényszerültem, azt a látszatot kellett keltenem, hogy Hagenauban minden szép és jó. Hála istennek, most már leróttuk a tartozásainkat, ez valóságos áldás. Nem kell többé aggódnunk a jelzálogkölcsön miatt, meg hogy miből teremtjük elő az emberek bérét. Már csak az öreg Burgelt kell fizetnünk, ő pedig olyan igénytelen. És ugye tündéri ez a kis ház?

- Igen, elragadóan rendeztétek be a kedves, régi bútorokkal.

- Azelőtt is így volt itt minden, csak egy kicsit fel kellett frissítenem, hogy a mama otthonosan érezze magát. A kertünket is érdemes megnézni, a ház melletti gyümölcssövényen olyan őszibarack terem, hogy hét határban nem akad párja.

Szép bevételt remélek tőle, Münchenben vagyonokat adnak ezért a csodálatos gyümölcsért. Egy kis baromfiudvart is elkerítettem. Burgel négy tyúkot meg egy kakast vett az intézőtől, ez lesz a baromfitenyészetem alapja. A tojást mind értékesítjük, mért ami nekünk kell, azt megkapjuk a birtokról. Némi készpénzre mégis szükségem van, hogy beszerezhessek ezt-azt a mamának. Idővel egész kis gazdaságom lesz. Persze, ha Straaten úr is beleegyezik, mert anélkül semmihez sem kezdhetek.

- Bár megengednéd, hogy segítsek, Danielám! - fogta meg a leány kezét Malve Bertram.

- Nem! - hárította el büszkén Daniela von Hagenau. - Tudod, hogy ezt még tőled sem fogadhatom el.

- Megértelek… de hadd kérdezzek még valamit! Találkoztál már az új földbirtokossal?

- Doktor van der Straatennel? - Még nem, egyszerűen nem tudtam időt szakítani, hogy elszabaduljak innét.

- Ő sem tetté még tiszteletét?

- Nem. De miért is tette volna, minek foglalkozna velünk ? Nekem viszont előbb-utóbb alkalmat kell találnom, hogy meglátogassam, és lerójam neki a hálámat, amiért nem zavart el bennünket,

- Hiszen meg van kötve a keze.

- Arra a régi okiratra célzol? Ó, ez elég különös ügy. Elárulom neked, hogy szerintem erre az esetre nem vonatkozik az a papír, vagy legalábbis megtámadható. Van der Straaten szőröstül-bőröstül megvásárolta és kifizette Hagenaut. A mi jó Öreg intézőnk ezután kereste eío a nevezetes okmányt, és a mi tudtunk nélkül az új gazda orra alá dugta, aki szemrebbenés nélkül elismerte a Hagenauk özvegységi jogát, pedig meggyőződésem, hogy fittyet hányhatott volna neki, hiszen az a dokumentum csak a család tagjaira kötelező érvényű. Ő biztosan megvonhatná tőlünk ezt a jogot, ha akarná, de nagylelkűen kijelentette, hogy elismeri, és minden abból eredő kötelezettséget magára vállal. Kénytelen-kelletlen elfogadtam, mert én ugyan boldogulnék valahogy, de a mamára is gondolnom kell. Hallgatok tehát, bár kissé furdal a lelkiismeret.

- Ugyan kérlek, senki sem kívánhatja, hogy önként lemondj a kedvezményekről, amelyeket mások nem vitatnak el tőled.

- Valóban, a saját becsületérzésem azonban háborog ellene. Amíg a mama él, mindazonáltal hallgatnom kell.

- Ezt nyugodt lélekkel teheted. Most azonban legfőbb ideje, hogy útnak induljak.

- Tiszteltetem a nénikédet és a gyámodat.

- Köszönöm! Még egyszer üdvözlöm kedves édesanyádat.

Búcsúzóul megölelték egymást, s Malve ruganyos léptekkel távolodott a rétek és szántóföldek között, a két roppant hegyet elválasztó Grintel-szurdok felé. Ezen túl terült el a Lindenhof-uradalom, amelyet Malve gyámja, Franz Marlitz birtokolt. Szülei halála óta az ő házában élt a fiatal örökösnő. A szurdokon át jó félórányi gyaloglással lehetett Hagenauból Lindenhofba jutni.

Barátnője távozása után Daniela ismét munkához látott. Védőkesztyűt húzott finom kezére, egy köteg háncsot vett fel az asztalról, és nekifogott, hogy a gyümölcstől roskadozó ágakat, ahol szükséges, felkösse.

Közben tisztán csengő hangon énekelgetett, s így nem vette észre a laza talajon nesztelenül közeledő Hendrik van der Straatent. A férfi az özvegyi laktól nem messze megállt, s elandalodva figyelte a karcsú leányt, mint valami gyönyörű képet. Csodálattal pillantott a dús gesztenyebarna tincsekre, amelyek két fonatba fogva koszorúzták a szép fejet. Az egyszerű öltözék ellenére azonnal látta, hogy úrihölggyel áll szemben. Miután végre közelebb lépett, Daniela is feltekintett, egyenesen a jóságos, életvidám szempárba. Azonnal kiegyenesedett. Így nézték egymást egy másodpercig némán, majd Hendrik összeszedte magát:

- Bocsánat, nagyságos kisasszony, nevem Hendrik van der Straaten, és Hagenau asszonyhoz készülök.

Daniela leküzdötte elfogódottságát.

- Gondoltam, hogy ön Hagenau új ura - felelte nyugodtan, és lehúzta a kesztyűjét. - Parancsoljon, fáradjon be!

- Hagenau kisasszonyhoz vari szerencsém?

- Igen, Straaten úr, örülök, hogy megismerhetem. Szeretném megköszönni az irántunk való jóságát.

- Csupán a kötelességemet teljesítettem - hárította el a jövevény.

A leány kinyitotta az alacsony kaput, s a fiatalember - aki majdnem egy egész fejjel magasodott fölé - a kertbe lépett. Derűs tekintettel nézett fel rá, s Hendrikét egészen furcsán érintette, hogy aggodalmára rácáfolva, nem kisírt szemmel fogadja.

- Csupán a kötelességét? - ismételte, s hangjától jólesően átmelegedett a férfi szíve.

- Igen, csakis emberi kötelességemet. Ne is ejtsünk több szót erről, megszégyenít. Amúgy is holmi betolakodónak érzem magam.

- Nem engedi, hogy köszönetet mondjak? Akkor későbbre kell halasztanom. Egyébként holland létére meglepő, hogy ilyen kifogástalanul tisztán beszéli a nyelvünket.

- Nincs ebben semmi meglepő, kisasszony - lélegzett fel Hendrik, hogy más témát találtak. - Először is német anyától születtem, másodszor itt jártam egyetemre, harmadszor idevaló a legjobb barátom; aki úgyszólván a lelkem jobbik fele, így aztán nem jövök ki a gyakorlatból.

- Így már más. Erre parancsoljon; az édesanyámhoz vezetem.

A férfi meghajolt, és nyájas tekintetet vetett a szép leányra, aki szűk volta dacára lakályos, biedermeier, bútorral berendezett szobába kalauzolta.

- Foglaljon helyet, máris hívom a mamát. - Daniela magára hagyta a vendéget, aki elgondolkozva nézett utána. Csodálatos teremtés, állapította meg magában.

Pár pillanat múlva édesanyja társaságában tért vissza a leány. Közben letette a kötényt, s az egyszerű vászonruhában is előkelően festett.

Hagenauné finom, arisztokratikus jelenség benyomását tette rá. Halovány arca küzdelmes életről árulkodott.

- Örvendek, hogy felkeresett bennünket, Straaten úr - nyújtotta a jobbját. - Így ismét kifejezhetem köszönetemet a jóságáért.

A férfi kezet csókolt, de olyan zavart, szerencsétlen képpel nézett Danielára, hogy a leány felkacagott.

- Nem szabad előtte háláról beszélni, mama, nem szenvedheti. Ennyit máris tudok róla.

Hendrik helyet foglalt a hölgyekkel szemben, és udvariasan válaszolt az asszony hozzá intézett kérdéseire.

- Mindig szerettem a hegyeket, bár Hollandiában születtem. Édesanyám Allgäuból származott el, tőle örököltem a magaslatok iránti rajongásomat, s ez ösztönzött arra, hogy itt telepedjek le. Sokkal inkább otthon érezném magamat, ha nem kellene lelkiismeret-furdalással küzdenem, amiért úgyszólván kitúrtam önöket innét.

- De kedves uram, erre semmi oka. Nagyon örülünk, hogy ön vette meg a birtokot. Mivé is lettünk volna, ha a másik érdeklődő veszi meg, az a faragatlan fickó! Istennek hála, nem így történt, mert akkor hazátlanul bolyonghatnánk a világban.

- Szó sincs róla, nagyságos asszonyom. Önöknek írásban rögzített joguk, hogy itt maradjanak.

- No, persze, de minden bizonnyal megpróbálták volna elperelni tőlünk ezt a jogot. Hálát adok az égnek, hogy ön lett Hagenau ura, s szorongva imádkoztam ezért. Nézze el nekem, hogy a múltkor panaszkodtam önnek, de sok megpróbáltatáson mentünk keresztül, s ez felőrölte az idegeimet.

- De most már szépen helyrejöttél, mama - vetette közbe vidáman Daniela.

- Úgy tűnik, kegyed egy percre sem csüggedt el, kisasszony - jegyezte meg fürkész tekintettel Hendrik.

- De bizony - sóhajtott a leány -, nemegyszer elszorult a szívem. Nehezem viselem el, hogy bárkinek adósa legyek. Most azonban megszabadultunk a hitelezőktől, senkinek egy fillérrel sem tartozunk, és biztos tetőt tudhatunk a fejünk fölött.

- S ennyivel megelégszik?

- Tökéletesen.

- Maradéktalanul boldog új otthonában?

- Hogy maradéktalanul-e? - kérdezte elbűvölően pajkos mosollyal Daniela. - Nem, azt azért nem mondhatnám. Számtalan terv és elgondolás foglalkoztat, mindjárt merényletre is készülök ön ellen.

- Nyilván nem az életemre tör - nevetett a férfi. - Halljuk, mi a kívánsága, boldoggá tesz, ha teljesíthetem.

- Azt a merészséget vettem a fejembe, hogy az özvegyi lak körül igazi kis gazdaságot teremték. Szeretnék minden talpalatnyi földet hasznosítani. A gyümölcsön kívül finom zöldséget is termesztenék, aztán baromfi-tenyészetet létesítenék. - A cselédünkkel már vásároltattam is egy kakast meg négy tyúkot az intézőtől. Szeretném tudni, hogy ön is beleegyezik-e mindebbe.

- Miért ne? Ezen a telken szabadon rendelkeznek.

Daniela tétován nézett maga elé. A lelkiismerete háborgott az ellen, hogy elhallgassa, miszerint az új földbirtokos joggal vitatná el tőlük az özvegyi lakot, az anyjára való tekintettel mégsem mondhatta ki, amit gondolt.

- A mi kis portánk az ön parkja szélén fekszik, és talán zavarná, ha a tyúkjaim itt kószálnak: Nem kezeskedhetem afelől, hogy időnként nem bújnak ki a kerítésen.

- Az még hagyján, de nem vállal túl sok vesződséget?

- Ó, nem nagy dolog! A mi derék Burgelünk a segítségemre lesz.

- De Daniela, már a gyümölcsös is épp elég tennivalót ad szólt közbe Hagenauné.

- Magam is ámulva láttam, milyen szorgosan dolgozik a kedves leánya - jegyezte meg Hendrik, csodálattal szemlélve a leány szép kezét.

- A kertészkedés igazán nem nehéz, és hál' istennek, pompásnak ígérkezik a termés. A papa mondogatta mindig, hogy szerencsés kezem van.

- A szerencsés kéz csakugyan fontos, de a boldog szív még inkább - vélte Hendrik.

- Arra sem panaszkodhatom, csak ne kelljen tétlenkednem, és valami hasznot hajthassak. Most már úgysem érdekel senkit, hogy Hagenau kisasszony szalonképes-e. Önt is fenntartás nélkül fogadtam munkaruhában. Megváltozott életünk egyik előnyös oldala ez,

- Ahogy téged hallgatlak, az az érzésem, hogy éppen ez hiányzott neked, kislányom.

- Akár hiszed, mama, akár nem, pontosan ez a helyzet. A mi kis birodalmunkban sokkal boldogabban élek, mint az utóbbi években odaát, az úriházban. Csak az bánt, hogy téged nyomaszt ez az állapot.

- Hagyjuk ezt, csak untatjuk vele van der Straaten urat.

- Egy cseppet sem untatnak. Kitüntetésnek tekintem, hogy a kisasszony a jelenlétemben az elégedettségéről beszél. Minden csodálatom az öné, a kedves édesanyja büszke lehet kegyedre.

- A mama egyáltalán nem büszke rám. Sok tulajdonságom nem tetszik neki.

- Ne mondd ezt, Daniela! Ha egyet-mást nem helyeslek is, azért igenis büszke vagyok a leányomra. Mindent egybevéve, örülnöm kell, hogy ilyen könnyedén alkalmazkodtál új életünkhöz. De most már tényleg elég! Végleg Hagenauban szándékozik letelepedni, Straaten úr?

- Egyelőre néhány hónapig, amíg a barátommal befejezzük tudományos munkánkat.

- Igaz, hogy hosszú expedíciót tettek? - érdeklődött Daniela.

- Igen, nagyságos kisasszony. Lersingen barátommal Új-Guinea hegyvidékét tártuk fel. Ha majd munkánk végére értünk, egy időre vissza kell térnem Hollandiába, hogy üzleti ügyeim után nézzek. Azután fel kell keresnem szumátrai ültetvényeimet is. Így a későbbiekben is csak évente néhány hónapot töltök itt.

- Csodálatos lehet ilyen szabadon járni a nagyvilágot - lelkendezett a leány.

- Kegyednek is tetszene?

- De mennyire! Én azonban csak képzeletben tehetem.

Ha férfi lennék, nos, akkor már réges-rég útra keltem volna, hogy szerencsét próbáljak.

- Mit ért szerencse alatt?

Daniela szeme felragyogott.

- Sok újat látnék, újat tanulnék, és mellesleg egy csomó pénzt keresnék, hogy a mama minden kívánságát teljesíthessem.

- Ez boldoggá tenné?

- Meghiszem azt!

- Az ifjú hölgyek másban szokták keresni a boldogságot.

- Úgy érti, hogy egy férfiban és mindabban, ami vele összefügg? - komolyodott el a vidám szempár.

- De Daniela! - rökönyödött meg az anyja.

- Jaj, mama, miért olyan hallatlan, ha kimondom, amit Straaten úr gondol? Ugye, eltaláltam, uram, arra célzott, hogy egy fiatal nőnek mindig és minden körülmények között a házasságban kell keresnie a boldogságot?

- Nekem legalábbis ez a véleményem, kisasszony.

- Biztosan csodálatos, ha egy nő az élet útján megtalálja a férfit, akit szeret, s aki őt viszontszereti, de azt hiszem, hogy ez a fajta boldogság csak keveseknek adatik meg. Részemről nem is merek ilyesmire vágyni, mert ebben a tekintetben eléggé telhetetlen vagyok, s nem egykönnyen tudná bárki is kielégíteni az igényeimet - nézett maga elé elgondolkozva Daniela.

- Olyan magas mércét állítana?

- Tán azt hiszi, túl válogatós vagyok? Valószínűleg sohasem kerülök abba a helyzetbe, hogy ezt be kelljen vallanom, mert mifelénk a szegény leánynak még kevésbé akad kérője, mint másutt. De látom, a mama egészen elhűlve hallgatja, hogy mikről beszélek egy úriemberrel.

- Valóban nem helyeslem, gyermekem. Mit fog gondolni rólad van der Straaten úr?

- Remélhetőleg azt, hogy őszinte vagyok, mama.

- Őszinte, becsületes, s ha hihetek emberismeretemnek, igen értékes egyéniség - felelte szívélyesen a földbirtokos.

Hagenauné most már tényleg elérkezettnek látta az időt, hogy más irányba terelje a társalgást.

- A szomszédságban már körülnézett, Straaten úr?

- Még nem jutott rá időm, nagyságos asszony. Önöknél tettem először tiszteletemet, de a napokban a többi vizitnek is szerét ejtem. Talán nem kezelnek külföldi létemre barátságtalanul.

- Ó, a hollandokkal mindig is jól megértettük magunkat. Nem valami kiterjedt a szomszédság, csak Lindenhofból és Gundlingenből áll. Ezek a környező völgyekben terülnek el.

- Lindenhofba a Grintel-szurdokon át gyalog vagy lovon egy félóra alatt eljuthat. Kocsival két óra az út, mivel az egész hatalmas hegyet meg kell kerülnie. Így aztán jobbára a szurdokon át közlekedünk. Gundlingen kocsival másfél órányira fekszik, kizárólag az országúton érhető el - magyarázta Hagenauné.

- Hacsak nem kiváló hegymászó az ember - kottyantotta közbe Daniela aki szűk sziklaösvényeken szeret felkapaszkodni, ami persze ugyannyi ideig tart. És persze úgy kell ismernie a környéket, mint a tenyerét.

- Köszönöm a felvilágosítást. Kedvességükre feltennék a koronát, ha némi tájékoztatást nyújtanának, hogy miféle emberek lakják a két szomszéd birtokot.

- Ezer örömmel - válaszolta vidáman a leány. - Lindenhof egészen a világtól elzártan fekszik a Grintel-szurdok túlfelén, a tulajdonosa egy bizonyos Marlitz. Eléggé morózus úriember, nem könnyű szót érteni vele. A neje annál kedvesebb, közvetlenebb teremtés, és remek háziasszony is. Mindkét leányuk férjhez ment, és évekkel ezelőtt elköltözött. Csak néhanap jönnek látogatóba gyermekeikkel. Marlitz gyámleánya, Malve Bertram, a gazdag örökösnő viszont Lindenhofban lakik, csupán telente tölt néhány hetet a nagynénjénél, Münchenben, hogy élvezze a társasági életet, színházba, hangversenyre járjon. Malve az egyetlen barátnőm, aranyos, nemes gondolkodású és csupa szív teremtés. Szóval, ennyit a lindenhofiakról.

- Köszönöm az útmutatást! És mit érdemes tudnom Gundlingenről?

- Ez már bonyolultabb. Gundlingen kis falu, az ottani plébániához tartozunk, tehát oda járunk templomba. Ezenkívül vasútállomás. Az úgynevezett gundlingeni kastélybirtok ura ez év elejétől valami újgazdag. Azelőtt Granitz báróé volt, de éppúgy kalapács alá került, mint Hagenau. Az új tulajdonos dúskál a pénzben, hivalkodó fényűzéssel rendezte be a kastélyát, és közutálatnak örvend. Senki sem érintkezik vele, mivel felfuvalkodott hólyag. Személyesen nem ismerem, ahogy a neje őnagyságát sem, de méltó párja lehet. Gundligenhez tartozik még Haller doktor néhányszáz méterrel magasabban épült hegyi szanatóriuma. Az orvos kiváló ember, miként a felesége is, jól jár, ha megismerkedik velük. A páciensei között időnként érdekes egyéniségek is akadnak, egészen nemzetközi társaság. Ha netán unatkozna, melegen ajánlom, hogy keresse fel ezt az intézményt. S ha már Gundlingenbe látogat, ne feledjen el bekopogtatni a mi lelki atyánkhoz, remekül elcseveghet ezzel az éles elméjű férfiúval. Biztosíthatom, hogy jókedvre derül tőle.

- Nagyon köszönöm a kimerítő ismertetést, s hamarosan ismét tiszteletemet teszem önöknél, méghozzá az én Lersingen barátommal. Remélem, nem bánják, ha Lersingen doktort is magammal hozom.

- Mindig szívesen látjuk önt, amennyiben nem veti meg szerény hajlékunkat - felelte az idős hölgy.

Hendrik Danielára nézett.

- Remélhetem, hogy a nagyságos kisasszonynak sincs ellenére, ha bemutatom a barátomat, és időnként bátorkodom alkalmatlankodni?

- Jaj, Straaten úr, ha tudná, mennyire örülünk itteni magányunkban minden látogatónak, akkor nem kérdezne ilyeneket. Az ön jelenléte sohasem alkalmatlan, feltéve, hogy megbocsátja, ha munkához öltözve talál,

- Ezt talán bizonygatnom sem kell. De most már nem zavarok tovább, így is módfelett elnyújtottam első látogatásomat. Még csak azt szeretném megtudakolni, segíthetek-e valamit, hogy életkörülményeiket elviselhetőbbé tegyem.

- Nem, Straaten úr, már eddig is túlzottan igénybe vettük

Hamarosan megint halkan dúdolgatott. Időnként azonban töprengve nézett maga elé. Mégiscsak jó, hogy ilyen kellemes ember kezébe került Hagenau.

III.

Rüdiger Lersingen a földeken át a Grintel-szurdokhoz lovagolt. Miután odaért, óvatosan kellett léptetnie hátasát a keskeny, élesen kanyarogva felfelé vezető ösvényen. A szűk völgyre sötét árnyak vetültek. Egy kiugró kőszirtet megkerülve, a ló hirtelen hátrahőkölt, mert néhány lépésnyire fiatal hölgyet vett észre, aki az ösvényen ülve, behunyt szemmel a sziklafalnak támasztotta a fejét. Szemlátomást megsértette a lábát, mert egyik bokáját, melyről lehúzta a harisnyát, borogatás takarta.

Malve Bertram, Daniela barátnője pihent ott, aki útközben elbotlott, és kificamította a lábát.

Ahogy Lersingen feltűnt, Malve kinyitotta a szemét, és riadtan nézett fel rá.

- Ha nem tévedek, segítségre szorul, kisasszony. Megengedi, hogy felajánljam szolgálataimat? - ugrott le a nyeregből Rüdiger, és kantárszáron vezette közelebb a lovát.

A leány a legtöbb embert ismerte Lindenhof tágabb környékén, ezt a fiatalembert azonban nem, s így rögtön feltételezne, hogy Hagenau új birtokosa vagy annak barátja lehet. Erőt vett magán, s bágyadt mosollyal felelte:

- Mindenesetre eléggé reménytelen helyzetbe kerültem, ezzel a lábbal képtelen vagyok hazavergődni.

- Akkor engedje meg, hogy segítsek! Lersingennek hívnak, Hagenauban vendégeskedem az új tulajdonosnál.

- Gondoltam, hogy ön bizonyára vagy Straaten doktor, vagy a barátja, mert errefelé mindenki mást ismerek - mosolyodott el ismét erőtlenül a leány.

Rüidiger le sem vette a szemét Malve Bertrarn finom vonású. édes arcocskájáról. Kedves gyámoltalansága elbűvölte.

Ugyebár Hagenau kisasszonyhoz van szerencsém? - lépett közelebb mosolyogva.

Csak a barátnőjéhez. Éppen nála jártam látogatóban, s hazafelé tartok Lindenhofba. Megkérhetem, hogy lovagoljon oda, és értesítse a hozzátartozóimat? Körülbelül innen tíz percnyire véget ér a szurdok, s ha kijut belőle, meglátja odalenn a völgyben a birtokot.

- Kizárt dolog, hogy ilyen kétségbeejtő helyzetben magára hagyjam kegyedet, kisasszony. Sokkal egyszerűbben is a segítségére lehetek, ha a lovamra emelem, és úgy viszem, haza.

A leány elpirult a szürke szempár pillantása alatt.

- Csakugyan az lenne a legegyszerűbb, megoldás, de akkor önnek kellene gyalogolnia.

- Az ellen semmi kifogásom. Hanem mondja csak: nagyon fáj-e a sérülése? Talán enyhíthetnék rajta valamit.

Malve megilletődve pillantott fel.

- Benedvesített zsebkendőt tettem a bokámra, ettől valamelyest csillapodott a fájdalom.

- Adja csak ide azt a kendőt, hadd frissítsem fel a borogatást, mielőtt a nyeregbe emelném kegyedét!

Ez meg is történt, majd Rüdiger óvatosan lóra ültette a leányt, lerövidítette az egyik kengyelt, s az egészséges lábra húzta, hogy megtámassza, aztán a gyeplőt kezébe fogva elindult a hátasa mellett.

Egy darabig hallgattak, a különös helyzettől egészen elfogódottan.

- Egyébként ha ez a kis baleset nem ismertet össze bennünket - szólalt meg végül a fiatalember, mivel a némaság kezdett nyomasztóan hatni a napokban akkor is találkoztunk volna. A barátommal hamarosan tiszteletünket kívántuk tenni a szomszédságban. Őt ma már fogadták is Hagenauéknál.

- Bizonyára szívélyesen. Hagenauné ki nem fogy a dicséretéből, anya és leánya egyaránt hálás neki, amiért az özvegyi lakban maradhattak. Magam is köszönettel tartozom neki, hogy nem fosztott meg egyetlen barátnőmtől.

Ezzel Malve mesélni kezdett Danieláról, talpraesettségéről, törhetetlen derűjéről és nemes, egyenes gondolkodás- módjáról. Rüdiger élvezettel hallgatta a tisztán csengő, lágy leányhangot, s amikor Malve elhallgatott, mosolyogva tekintett fel:

- Úgy látom, bensőséges barátság fűzi össze kegyedéket. Ritka dolog, hogy egyik hölgy így nyilatkozik a másikról.

- Van der Straaten doktor állandóan Hagenauban szándékozik maradni? - fordította másfelé a szót a leány.

- Nem, de nyár végéig bizonyosan, s vele én is.

Malve erre a válaszra várt, mert a fiatal Lersingen elnyerte a tetszését. Ábrándos szemmel nézett le rá. Mi tagadás, férfi még soha nem tett rá ilyen erős benyomást. Határozott, magabiztos, mégis lovagias lénye rabul ejtette. Megmentője újra meg újra aggódva érdeklődött, hogy fáj-e a bokája.

A szurdokból kiérve, Rüdiger elragadtatottan siklatta végig pillantását a völgyön, amelyből a Lindenhof-birtok takaros gazdasági épületeinek látványa köszöntötte.

- De gyönyörű! Ez hát az otthona, nagyságos kisasszony?

- Voltaképpen nem az otthonom, csak szüleim halála után költöztem ide. A tulajdonos, Marlitz úr egyben a gyámom is, mivel a felesége elhunyt édesanyám unokatestvére és egyetlen rokonom. Három éve lakom itt, s más otthonom valóban nincs - sóhajtotta lemondóan Malve.

Rüdiger az arcát fürkészte.

- Akadnak emberek, akiknek nemcsak hogy nincs igazi otthonuk, de soha nem is volt - meredt maga elé.

Arra céloz, hogy ön is ezek közé tartozik?

- Igen - bólintott.

- Akkor még szomorúbb a sorsa, mint az enyém, mert amíg a szüleim éltek, meghitt, szép otthonban nevelkedtem a Rajna mellett - jelentette ki a leány, majd megnevezte a hegyvidéket is, amely Lindenhofon túl terült el. - Ön bizonyára jó hegymászó?

- Ó, igen, két esztendőn át folyton-folyvást a hegyekben bóklásztunk, Új-Guineában több ötezres csúcsra is fölkapaszkodtunk.

Közben megérkeztek a lindenhofi udvarházba. Ez kisebb volt a hagenauinál, és széles terasz vette körül. Ott állt Marlitz a feleségével, s meghökkenve figyelték a közeledőket.

- Te jó ég, Malve, mi történt? - szörnyedt el az ötven év körüli hölgy.

- Semmi borzasztó, Herta néni, csak kificamítottam a bokámat a Grintel-szurdokban, és még most is ott ülnék magatehetetlenül, ha Lersingen úr meg nem ment.

Ezzel a leány bemutatta őket egymásnak.

Franz Marlitz furcsán hunyorogva nézte a fiatalokat. Első pillantásra meglehetősen kedvezőtlen benyomást tett Lersingenre, valami taszító volt a vonásaiban. A fiatalember persze nem mutatta ezt, és magától értetődő természetességgel lépett Malve mellé.

- Engedjék meg, hogy a karomban vigyem be a kisasszonyt a házba, nehogy megerőltesse a lábát. Kérem, nagyságos asszony, legyen szíves, mutassa az utat!

Marlitz kifogást akart emelni, de Rüdiger már óvatosan le is vette a lóról Malvét, aki nem mert tiltakozni a bizalmaskodás ellen. Úgy cipelte be, akár egy gyermeket, és a szobájában a díványra fektette, azután udvarias meghajlással hátralépett.

- Engedelmükkel ajánlom magamat. Védencemet biztonságba helyeztem, tovább nincs szükség rám.

- Nem parancsol egy kis frissítőt? - kérdezte marasztalólag Marlitzné.

- Köszönöm a kedvességét, nagyságos asszony - hárította el Rüdiger. - De ha megengedik, a közeli napokban bátorkodom érdeklődni a kisasszony hogyléte felől, s egyúttal magammal hozom barátomat, van der Straaten doktort is, akinek szándékában áll tiszteletét tenni új szomszédainál.

Az asszony örömmel értett egyet, s Marlitz is kipréselt magából néhány illem diktálta frázist. Malve viszont őszintén szíves mosollyal nyújtotta a kezét.

- Köszönöm a lovagias segítséget, Lersingen úr!

- Kérem, ne szégyenítsen meg, nagyságos kisasszony!

Ezzel Rüdiger elbúcsúzott, a házigazda pedig kikísérte a teraszra, s miután a fiatalember udvariasan elköszönt tőle, visszasietett Malvéhoz a szobába.

- Micsoda elbizakodott, tolakodó fráter! Nem fér a fejembe, hogy fogadhattál el tőle efféle segítséget - füstölgött.

A leány szája széle megremegett.

- Nem mondanád meg, mit tehettem volna abban a helyzetben, Franz bácsi? Ki másra számíthattam volna ott, a szurdokban? Egyedül pedig moccanni sem bírtam. Talán utasítottam volna el a felajánlott segítséget?

- Egyedül kellett volna ideküldened, hogy értesítsen bennünket. Ez a bevonulás úgy festett, mint valami leányregényből vett illusztráció, ahogy a hős lovag kantárszáron vezeti a tündérkirálynő paripáját. Arra meg végképp semmi szükség sem volt, hogy Malve ezzel az emberrel cipeltesse be magát a házba - fordult Marlitz szemrehányóan a feleségéhez, majd kiviharzott a szobából. Az asszony fejcsóválva nézett utána.

- Napról napra mogorvább, de ne is törődj vele! - tanácsolta könnyedén.

Malvénak az arcába szökött a vér.

- Már-már sértő, amit a fejemhez vágott. Nem ez az első eset. Mindig ilyen támadólag lép fel, ha egy fiatalember bármi módon a közelembe kerül.

No persze, felelősnek érzi magát érted, mint gyámod - nyugtatgatta a néni.

- Tudok én vigyázni magamra.

- Jó, jó, ne fogd fel olyan tragikusan a dolgot! A férfiak a bolhából is elefántot csinálnak, másképp nem is érzik jól magukat. A lábad viszont elég csúnyán néz ki. Az egész bokád feldagadt, néhány napig pihentetned kell. Hanem ez a Lersingert nem akárki, milyen áthatóan néz! Tiszteletet parancsoló egyéniség, pedig nem lehet több harmincöt évesnél.

- Bizony - mosolygott Malve -, az ember kénytelen engedelmeskedni neki, valami lenyűgöző sugárzik a lényéből.

- Nocsak - fenyegette meg az ujjával az asszony - talán tüzet fogtál?

Malve elpirult, de önérzetesen felelt:

- Jól tudod, hogy az nálam nem megy ilyen gyorsan.

- Igaz, te kis havasi gyopár, eddig még senkinek sem sikerült elnyernie a kegyeidet. Ez a Lersingen az első, aki tetszik neked.

- Ettől még nem kell mindjárt tüzet fognom, hogy a szavaiddal éljek.

Mihelyt azonban egyedül maradt, lehunyt szemmel arról ábrándozott, hogy Rüdiger Lersingen férfias, délceg alakja áll előtte. Halk sóhaj röppent fel ajkáról, s némi epekedés rezgett benne.

IV.

Az ebédnél ismét összejött a két barát. Szokásuktól eltérően, eléggé hallgatagon étkeztek, majd amikor cigarettára gyújtottak, s mellé felhörpintettek egy csésze kávét, Hendrik van der Straaten hirtelen kihúzta magát.

- Bocsáss meg, Rüdiger, ma csapnivaló vendéglátó vagyok, de nagyon elgondolkoztam.

- Mi foglalkoztat ennyire?

- A Hagenauéknál tett látogatásom.

- Hogy zajlott le? Kellemetlenül sikeredett?

- Dehogy, épp ellenkezőleg! Mondhatom, még egy ilyen hajadon nincs a föld kerekén, mint Daniela von Hagenau.

- Hm! Ma már hallottam róla dicshimnuszt zengeni.

- Kinek a szájából?

- A barátnőjééből. Malve Bertram kisasszonytól, a lindenhofi földbirtokos gyámleányától.

- Ó! Hogyan kerültél kapcsolatba vele?

Rüdiger beszámolt a szurdokbeli találkozásról, de nem árulta el, milyen mély benyomást tett iá újdonsült ismerőse.

Hendrik figyelmesen hallgatta.

- És ez az ifjú hölgy beszélt neked Hagenau kisasszonyról?

- Igen, mégpedig a legmélyebb elismerés hangján, s a leírásból úgy tűnt, egyáltalán nem túloz.

- Valóban nem, Daniela von Hagenau elragadó teremtés.

- Még lelkesültebbnek látszol, mint Bertram kisasszony.

- Ha megismered, te is rajongsz majd érte. Csak arra kérlek, hogy túlzásba ne vidd!

- No lám, ezek szerint megbabonázott?

- Nem tudom, ez a helyes kifejezés-e. Mindenesetre mély benyomást tett rám.

- Szóval belébolondultál?

Nem, azt hiszem, sokkal többről van szó, és nagyon kérlek, hogy még véletlenül se szeress, belé.

Kedves Hendrikem, amit eddig elmondtál, már elegendő ahhoz, hogy Hagenau kisasszonyt ama csillagok közé soroljam, melyekre az ember feltekint, de nem vágyakozik utánuk - tűnődött el Rüdiger. Lelki szemei előtt megjelent Malve Bertram halovány, édes arca. Összeszedte magát, s határozott hangon folytatta: - Nyugodt lehetsz, ha egy nő egyáltalán megigézhet, úgy az, akivel ma találkoztam.

- Csak nem ez a Bertram kisasszony? - pattant fel meghökkenve a barátja.

- De, az a drága kis angyal -lágyult el Lersingen hangja.

- Tehát mindkettőnket egy napon terített le a szerelem nyila, miután oly sokáig álltunk ellen neki.

- Nyilván így rendeltetett. Ami engem illet, ha le nem terített is Ámor, mindenesetre az elevenembe talált.

- Magam is hasonlóan érzek - bólintott nevetve Hendrik.

- De azért még tartjuk magunkat?

- Ameddig bírjuk.

A következőkben élénk kapcsolat bontakozott ki egyfelől a két barát, másfelől a hagenaui és lindenhofi hölgyek között. Időnként találkoztak még Haller doktor gundlingeni szanatóriumában is, aki a négy életvidám fiatal társaságát jótékony hatásúnak tartotta betegeire nézve. A magaslati gyógyüdülőben mindig jó hangulatban teltek az órák.

Augusztus utolsó napjaiban a Haller házaspár kerti ünnepségre szóló meghívókat küldött szét. A címzettek közül természetesen nem maradhatott ki a két barát, ahogy a lindenhofiak és a hagenauiak sem.

Daniela és édesanyja a fiatalemberekkel Hendrik autójában utazott Gundlingenbe. Nyomban utánuk érkeztek oda a lindenhofiak is. Rüdiger szeme felcsillant Malve láttán. Mint már oly sokszor, most is feltűnt neki, hogy Marlitz nem tágít a leány mellől, alighogy ő a közelükbe ér. Mintha minden erővel arra törekedne, hogy Malve és ő semmiképp se maradhassanak kettesben. Bár Lersingen ösztönösen viszolygott tőle, viselkedésében mégsem látott mást, mint a gyám felelősség- tudatának megnyilvánulását. Nem sejtette, hogy Franz Marlitz egészén más okból akadályozza közeledését. Férjével ellentétben Marlitzné mosolyogva figyelte a fiatalok között bimbózó vonzalmat. Tökéletesen helyénvalónak találta, hogy unokahúga és a fess fiatalember rokonszenveznek egymással, s ha nem is szorgalmazta találkozásukat, legalább nem hátráltatta.

Rüdiger túlságosan nyílt, őszinte jellem volt, semhogy gyaníthatta volna, miért viszonyul hozzá oly bizalmatlanul Marlitz, s nem is késztette töprengésre ez, az elutasító magatartás, noha eléggé zavarta. Nem sokkal a kerti ünnepség napja előtt szóvá is tette Hendrik barátjának.

- Ez a Marlitz a legszigorúbb erénycsősz, aki valaha ifjú dámát oltalmazott.

- Úgy tűnik, minden udvarlóban hozományvadászt orront - viszonozta Rüdiger.

- Hozományvadászt? - képedt el Rüdiger. - Ezt meg hogy érted?

- Bertram kisasszony gazdag örökösnő, legalábbis Hagenau kisasszony elbeszéléséből ítélve.

- Bár ne mondtad volna el ezt! - suhant át sötét árnyék a fiatalember arcán.

- De hát jól tudom, hogy téged nem Malve Bertram pénze érdekel.

- Te igen, mert te ismersz, de mások már kevésbé. És így már megmagyarázható Marlitz úr különös, gyanakvó viselkedése. Bár ne hallottam volna erről, rettentően feszélyez a dolog.

- Ugyan, ne bolondozz! Amennyire nem csábítana Malve Bertram vagyona, éppolyan kevéssé hagyd magad eltántorítani! Mi köze az anyagiaknak a szerelemhez?

Barátja szavai megnyugtatták Rüdigert.

- Igazad van, nem szabad törődni vele. Mindenesetre most már értem Marlitzot: láthatóan hamis mértékkel mér engem. Hát csak hadd higgyen, amit akar, amíg Malve bízik bennem.

- Azt hiszem, emiatt nem kell aggódnod.

- Remélem.

Hamarosan túltette magát a kellemetlen érzésen, melyet Hendrik közlése okozott. Csendben mindenféle terveket szövögetett, s azon tanakodott, vajon képes-e a jelenlegi nehéz viszonyok közepette gondtalan életet biztosítani egy asszonynak.

Nem örült a hírnek, miszerint Malve gazdag örökösnő. Ahhoz a fajtához tartozott, aki maga akar előteremteni választottjának mindent.

Az elbűvölő leány viszontlátása a kerti ünnepélyen mégis tüstént legyőzte nyugtalan gondolatait. Minden eddiginél jobban kínozta, hogy nem tud zavartalanul szót váltani vele.

Nem tudta határozottan, hogy Malve szereti-e. Túl csöndes és visszahúzódó teremtés volt, semhogy elárulta volna neki vonzalmát. Ugyanolyan kedvesen és barátságosan bánt vele, mint másokkal, ebből semmiféle következtetést sem vonhatott le. Nem sejthette, hogy szemérmesen palástolja előtte a leány legbenső érzéseit. Szívesen megbizonyosodott volna róla, hogy viszonozza-e szerelmét, s remélte, hogy a kerti ünnepélyen majd adódik alkalom a dolog tisztázására. Sajnos azonban úgy tűnt, ezúttal nem kedvez neki a szerencse. Amint különféle szabadtéri játékok után asztalhoz ült a társaság, egy szőke, dán hölgyet kapott asztaltársul, Malve pedig egy tekintélyes megjelenésű svéd uraságot, a szanatórium egyik páciensét. Így csak távolról láthatták egymást. A kegyetlen ültetés Danielát és Hendriket is elszakította egymástól. Csak az asztalbontást követően sikerült Rüdigernek parkban Malve közelébe férkőznie.

Néhány lépéssel a padon ülő leány előtt megállt, és némán csodálta. Kissé kipirult arcával igézően festett. Halványkék sifonruha simult ifjonti alakjára, s aranyosan csillogó haja szikrázva verte vissza a villanykandeláber fényét.

- Nem zavarja a társaságom, kisasszony?

- Parancsoljon, foglaljon helyet! - mutatott maga mellé a padra, ám ebben a pillanatban Marlitz bukkant elő az árnyékből.

- Nem fogsz meghűlni idekinn, Malve?

A leány kedvetlenül ráncolta a homlokát, mert Rüdigerhez hasonlóan neki sem volt ínyére, hogy a gyámja folyton odasietett, valahányszor Lersingennel beszédbe elegyedett. Érezte magán vizsla tekintetét, és idegesítette, hogy lesik.

-  Már hogy hűlnék meg ebben a melegben, Franz bácsi!

Marlitz valami érdektelen témáról kezdett locsogni, s a két fiatal kényszeredetten vett részt a társalgásban. Malve fellélegzett, amikor váratlanul megjelent Daniela.

- Gyerünk a rétre, mindjárt kezdődik a tűzijáték! - újságolta. - Marlitz úr, a kedves neje épp keresi önt. A szökőkútnál várja, ő is szeretné megnézni a látványosságot. Siessen, egy gáláns férj nem várakoztatja meg a hitvesét.

- Velem tart? - fordult a férfi Rüdigerhez, ő azonban nem mozdult.

- Azt hiszem, helyesebb, ha átkísérem a hölgyeket.

- Helyes, Lersingen úr, ne hagyjon magunkra minket! - nevetett Daniela.

A gyám így kénytelen volt egyedül elballagni, de némileg megnyugtatta, hogy Daniela ott maradt harmadiknak.

Kisvártatva azonban előkerült Hendrik, akit mintha mágnes vonzott volna a leány nyomába.

- Csatlakozhatok a társasághoz? - tudakolta, és üdvözült arccal mosolygott a szépséges Danielára.

Kivételesen megengedjük - ingerkedett amaz, és Straaterba karolt, hogy az oldalán távozzék.

Így Lersingen mégis hozzájutott egy röpke együttléthez Malvéval. Ő is a karját nyújtotta, s követték Danielát meg Hendriket, aki lankadatlanul a párját bámulta.

- Örülök, hogy ma ilyen vidámnak látom, nagyságos kisasszony.

- Miért búslakodnék? Elvégre szórakozni jöttünk, azt pedig csak jó hangulatban lehet, kivált mostanában, hogy olyan ritkán kerül sor valami mulatságra.

- Sajnálja, hogy így van?

- Mondjuk… egy kicsit.

- Kedveli a mulatságokat?

- Nagyon is.

- Akkor bátorkodom előhozakodni egy kéréssel. Az ugyanis a szándékom, hogy viszonzom a szíves vendéglátást, s e végből estélyt adok Hagenauban. De miként oldjam meg egymagamban, szegény agglegény létemre, női segítség híján? Ezért hát merényletet tervezek önök ellen. Mit gondol, bátorkodhatom megkérni kedves édesanyját, hogy a tervezett estélyen betöltse a háziasszony tisztét? Vagy talán fájdalmasan emlékeztetné a múltra?

- Arra aligha, mivel szűkös anyagi lehetőségeink miatt hosszú évek óta nem nyílt módja estélyeket rendezni. Biztosan örömmel a rendelkezésére áll. Máris megkérdezzük, ott látom Marlitzékkal.

Malve és Rüdiger követték őket, így az utóbbi kihasználatlanul hagyta a háborítatlan beszélgetésre alkalmas pillanatokat. Jellemét alapvetően mindig is a komolyság határozta meg, s most Malvéban olyan társra talált, aki legnemesebb vonásait hozta felszínre, s akit ezért teljes szívéből szeretett. Nehezen tudott azonban hangot adni annak, ami a lelkében lejátszódott. Minél mélyebb érzések ébredtek benne, annál inkább magába zárta őket. Nem sikerült kimondania a szavakat, amelyekből, megsejthette volna a leány, hányadán áll vele, mivel állandóan ott nyüzsgött körülöttük a többi vendég. Ezen az estén nem is adódott több alkalom, hogy kettesben maradjanak, de búcsúzáskor ott parázslott szemében a vágyakozás. Malve megremegett, pirulva fordult félre. Így váltak el.

V.

A hagenaui udvarház ünnepi díszbe öltözött a vendégek fogadására. Daniela a két barát és az édesanyja támogatásával lelkesen szervezte az estélyt. Hendrik mosolyogva adta meg neki a rendezői hatáskört, ebben a szerepben pompásan érezte magát, és úgy vélte, minden csodálatosan sikerül majd.

- Nem nagy dolog, ha egyszer anyagiakban nincs hiány. Így könnyű fényes ünnepséget idevarázsolni - vélte nevetve.

- Mindenekelőtt olyan tündérkéz kell hozzá, mint a kegyedé, anélkül elmaradna a varázslat - viszonozta a fiatalember.

Daniela egyszerű fehér öltözéket viselt, egyetlen estélyi ruháját, de abban is királynőként hatott. Édesanyja fekete selyemruhát vett fel, amely egyáltalán nem a legutolsó divat szerint készült, ezüstös hajával és arisztokratikus arcával mégis leányához hasonlóan előkelően festett.

- Úgy látom, készen állunk! - jelentette ki vidáman Daniela. - Kezdődhet a vigasság!

- Már csak a vendégek hiányoznak - felelte Hendrik, aki elragadtatva bámulta.

- Ó, hamarosan ők is beállítanak. Vidéken pontos érkezés járja , nem úgy, mint városon.

- Gondosan ellátta éjszakára a tyúkocskáit?

- Minden a legnagyobb rendben, Straaten úr, meg aztán Burgel otthon maradt, most ő vigyáz rájuk. Szorgalmasak voltak ám, holnap kétszáz tojást szállítok a szanatóriumba. Látja konkurálok önnel, még megbánja, amiért beleegyezett, hogy baromfit tartsak.

- Igen, ez a piaci verseny komoly gondokat okoz nekem, hóvá vezet ez? Már azzal a gondolattal játszadozom, hogy társulok kegyeddel. Mit szólna a közös üzlethez?

A leány belement a játékba.

- Nem, ilyesmiről nem tárgyalok.

- De hát mit csinál azzal a csillagászati összeggel, amit a tojásokért kap?

- Az egész a suszterhoz vándorol, cserébe néhány javításért és egy pár új cipőért a mamának.

Hendriket felkavarta a bejelentés, de megőrizte a tréfás hangot.

- Szóval még mindig nem nyitottak bankszámlát?

- Majd annak is eljön az ideje, efelől semmi kétségem. Csak hadd érjen meg az őszibarack és a vajkörte. Abból egész kis vagyont kerekítek - tódított pajkosan Daniela.

- Az első érett barackok engem illetnek, nekem ígérte őket. Pengő arannyal fizetek értük - komolykodott Straaten.

- Hogy mondhat ilyet? Az első barackokat természetesen elhozom, amiként az első epret és cseresznyét is, de vérig sértene, ha azt akarná, hogy pénzt fogadjak el értük.

- Megsérteném? Isten ments, de a termése legjavától mégsem foszthatom meg ingyen.

- Én tán nem részesülök öntől épp elég jótéteményben anélkül, hogy köszönetét mondhatnék? Nem is sejti, mennyire boldog vagyok, hogy végre egyszer én adhatok valamit, ha mégoly szerény dolgot is.

- Bocsásson meg, tudnom kellett volna, hogy zokon vesz' átgondolatlan szavaimat, hiszen tudom, milyen önérzetes.

- A szegény ember rátartisága ez, Straaten úr, s azt könnyű megbántani. De mivel nem készakarva tette, borítsunk rá fátyolt! Ne árnyékolja be semmi a mai este fényét!

Rüdiger eközben csevegve fel-alá sétált Daniela édesanyjával a teraszon. Tekintete újra meg újra a kocsiutat pásztázta, de egyelőre féket kellett vetnie türelmetlen sóvárgására.

Elsőként két virágfüzérrel ékesített kocsin Haller doktor, a felesége és a páciensei egy része érkezett meg. Hendrik az egész szanatóriumot meghívta. Nyomban vidám hangulat kerekedett, amint a húsz személy lekászálódott a kocsiról.

Utánuk a gundlingeni plébános futott be bricskáján diák unokaöccsével. Kedélyes ábrázatáról lerítt, hogy jelszava az „élni és élni hagyni”, az unokaöcs pedig humoros megjegyzésével máris hozzájárult a vidámság fokozásához. Élénk zsivaj töltötte be a teraszt, mikor végre a lindgnhofiak is megjöttek.

Rüdiger a kocsihoz sietett, hogy segédkezzen a hölgyeknek a leszállásban. Malve lágy, fehér selyemre dolgozott, habkönnyű tüllruhát viselt, szegélyén virágdísszel, s olyan elragadóan festett benne, hogy a fiatalember elnémult a gyönyörűségtől, s legszívesebben a karjába kapta volna. Marlitz bizalmatlan pislogása azonban tüstént észre térítette.

Közben kezdetét vette a házimuzsika, Daniela valamennyi kedvenc darabja előadásra került. Hendrik műsorra tűzte azt az egyszerű vándoréneket - egy kedves népi dallamot - is, amelyet a leány erdőn-mezőn jártában gyakorta dúdolgatott magának.

Daniela meghökkent, amikor a zenekar játszani kezdte a melódiát, majd szemével Straatent kereste, aki épp az édesanyjával beszélgetett. Tekintetük összetalálkozott, s ahogy a férfi, mintegy delejes erőtől vonzva, gyorsan odalépett, igyekezett könnyed hangot megütni:

- Igazán meglepő, hogy milyen jól ismeri a német népdalokat, még ezt az egyébként ritkán hallhatót is.

- Kegyed is ismeri? - kérdezte látszólag ártatlanul Hendrik.

- Ó, igen.

- Szívesen megtanulnám a szövegét, kérem, énekelje el mégegyszer! - unszolta a leányt.

Amaz elpirult.

- Itt, ennyi ember előtt?

- Egész halkan, hogy senki más ne hallja.

- Akkor hát csak önnek, Straaten úr - tréfálkozott Daniela, a kísérőzenére félhangosan belefogott:

Ha vígan vándorútra kelsz,

Indulj szemben a fénnyel,

Szívedből messze száll a félsz

Az erdő sűrűjében.

A hajnal rózsaujja int,

Szendereg még pacsirta, pinty,

Csermely csobog a mélyben.

A fiatalember sugárzó arccal figyelte.

- Egyszer már hallottam ezt a dalt, amikor egy kora reggel keresztüllovagoltam az erdőn. Egy női hang énekelte, a hegyoldalról csendült a fülembe, és mély benyomást gyakorolt rám. Templomi áhítat fogott el az ébredő erdőben. Tudja, ki énekelt akkor?

A leány ismét elpirult.

- Ezt a dalt sokszor hallani errefelé.

- De nem így, nem ilyen szívet melengetően. Olyan volt, mint a pacsirtadal, vagy mint egy-egy hálaima az éghez, ami ért ilyen szépre teremtette a világot. Együtt fohászkodtál vele, és soha nem felejtem azt a percet, kisasszony.

Daniela most ijedt meg először, hogy elveszíti az önuralmát.

- A vendégeivel kell törődnie - figyelmeztette zavartan, és elsietett.

Hendrik izzó szemmel nézett utána.

- Kis pacsirtám - mormolta, aztán megfogadta a tanácsot, és elvegyült a meghívottak között.

Az estély pompásan folyt le. Az ég ragyogó, tiszta idővel segítette, s nagyszerű hangulat alakult ki.

Malve és Rüdiger számára is kedvező fejleményeket hozott az est, mivel végre válthattak egymással fültanúk nélkül egy-két szót. Egyik sem tudta a másikról, mennyire törekszik a zavartalan együttlétre, sőt a leány még magának sem akarta bevallani, hogy ezen fáradozik. Mihelyt tudatára ébredt a fiatalember iránti szerelmének, még szemérmesebbé és tartózkodóbbá vált vele szemben.

Így Rüdigernek ma sem sikerült elmondania az imádott leánynak, hogy a szíve csak érte dobog. Megérlelődött hát benne az elhatározás, hogy másnap annak rendje és módja szerint írásban megkéri Marlitz úrtól Malve kezét. Ez a gondolat megnyugtatta, s a továbbiakban zavartalanul élvezte az estét.

A vacsorát kisebb asztaloknál szolgálták fel, a zenekar aláfestő zenéje közben. Hendrik ügyesen úgy intézte, hogy a két leánnyal és Rüdigerrel egy félreeső sarokasztalnál foglalhasson helyet. Barátja titokban támogatta ebbéli erőfeszítéseit, s a két ifjú pár örömmel ült össze négyesben.

Marlitz persze egy szomszédos asztalhoz vezette Hagenaunét, és úgy helyezkedett, hogy szemmel tarthassa a fiatalokat, de ez Rüdigert már nem zavarta. Másnap mindenképpen felhatalmazást akart kérni tőle, hogy szerelmet vallhasson gyámleányának, már csak végre bizonyságot kellett szereznie, hogy az is viszontszereti-e őt. Marlitzcal mit sem törődve, elragadtatottan függesztette pillantását Malve édes arcocskájára, s a szíve vadul kalapált, amikor észrevette, hogy imádottja elpirul éttől.

Hendrik az est folyamán még egy kis pohárköszöntőt mondott. Megköszönte vendégeinek, hogy barátságosan körükbe fogadták őt, az idegent, és kifejtette, mennyire jól érzi magát Németországban.

- Engem is német anya szült. Tartsunk hát jó szomszédságot egymással! Erre ürítem poharamat! - fejezte be a tósztot, és gondolatban hozzátette: asszonyt is innét választok magamnak, már ismerek is egyet, aki tiszta, büszke és nemes lélek.

Mindannyian együtt ittak a rokonszenves holland ifjúval, aki olyan hamar utat talált valamennyiük szívéhez. Amikor ismét helyet foglalt Daniela mellett, koccintott vele, és csillogó szemmel nézett rá:

- Nu laat ik je niet meer los, ik laat je niet meer los - súgta neki, ami annyit tesz: „Többé nem válok meg tőled.”

- Hogy mondta, Straaten úr? Nem tudok hollandul, s csak valami olyasfélét értettem, hogy többé nem válik meg valamitől - mondta gyanútlanul a leány.

A férfi nevetett; félig örömmámorosan, félig zavartan, amiért megfeledkezett magáról.

- Csak azt jegyeztem meg, hogy nem válok meg többé a németektől, igaz, Rüdiger?

A barátja természetesen minden szót értett, de óvatosan így válaszolt:

- Ik weet niet.

- Vagyis hogy nem tudja.

Amikor a búcsúzkodásra került a sor, Lersingen fojtott izgalommal így szólt Malvéhoz:

- Hasztalan kerestem az alkalmat, hogy valami fontosai mondhassak kegyednek. Így nem marad más hátra, mint hogy levélben forduljak a gyámjához. Remélem, kedvező választ kapok, kérem, ne várakoztasson sokáig!

A leány lángoló arccal nézett rá, de mielőtt felelhetett volna, Marlitz hozta a kabátját.

- Gyere, Herta nénéd már vár.

Így csak némán kezet nyújtott Rüdigernek, s a férfi érezte, mint reszket a kis kéz az övében.

- Viszontlátásra, kisasszony!

- Viszontlátásra, Lersingen úr! - viszonozta halkan Malve, de zavart pillantása felszította a fiatalember szívében a remény lángját, hogy szereti őt.

Másnap reggel Rüdiger küldönc útján levelet menesztett Marlitzhoz, melyben hivatalos formában folyamodott Malve kezéért, és arra kérte, hogy szóban is elismételhesse házassági ajánlatát.

Franz Malve elsápadt az írás olvastán. Tenyerébe támasztott fejjel töprengett, miként akadályozhatná meg ezt a frigyet, mert egész jövője függött attól, hogy a leány ne menjen férjhez.

Végül az íróasztalához telepedett, s válaszlevelet szerkesztett, melyet az asztalon fekvő nagy ív itatóspapír alá csúsztatott. Ezután eltökélt arccal felemelkedett, és csengetett az inasnak, hogy kéreti Bertram kisasszonyt. Néhány perc múlva belépett Malve.

- Beszélni kívánsz velem, Franz bácsi?

- Igen, légy szíves, foglalj helyet! Hogy rövidre fogjam: újabb hozományvadász ácsingózik a gazdag örökösnő kezére. Előre tudtam, hogy így lesz. Ez a senkiházi már korábban is pimaszul tolakodóan viselkedett. Remélem, van annyi eszed, hogy átlátsz a szitán, és méltó módon elutasítod.

A leány a homlokát ráncolta. Már nem először kérték meg a kezét, és a gyámja minden alkalommal hozományvadásznak bélyegezte az illetőt. Mintha magától értetődőnek találná, hogy a gazdagságán kívül nincs rajta semmi kívánatos. Ez mindig is sértette, de mivel eddig egyetlen pályázó sem került közel a szívéhez, készségesen mondott nemet.

Most azonban minden érzéke fellázadt. Sejtette, hogy a „senkiházi” jelző Rüdiger Lersingennek szól, hiszen a fiatalember előző esti szavai előre jelezték a leánykérést. Felállt, gyámjának szegezte a kérdést:

- Kiről beszélsz, Franz bácsi?

- Hát erről a Lersingenről, aki befészkelte magát Hagenauba, s most gazdag menyasszony után kepeckedik. Mert ha a könyvírást befejezi, vége a jó világnak, semmilyen ürüggyel nem vendégeskedhet tovább a barátja nyakán.

- Hogy nyilatkozhatsz ilyen megvetően Lersingenről? - bőszült fel Malve.

A férfi szemében gyűlölködő fény villant.

- Más feltételezésre nem adott okot. Fölösleges felizgatnod magad, magunk közt vagyunk. De ne térjünk el a tárgytól! Ugyebár egyetértesz vele, hogy a nevedben elutasítsam az urat?

A leány összerezzent.

- Nem, egyáltalán nem értek egyet. Kérlek, mutasd azt a levelet!

Feldúltan vette át az írást. Átfutotta a tartalmát, s pillantása megállapodott az alábbi szavakon:

„Bertram kisasszony bizonnyal tudja, érzi, hogy teljes szívemből szeretem őt és senki mást, bár eddig nem nyílott alkalmam, hogy akár egyetlen szóval feltárjam érzéseimet.”

Mámorító boldogság áradt szét benne. Igen, sejtette, valóban érezte, hogy fontossá vált neki. Íme, éppúgy szereti, ahogy ő Rüdigert. Rendíthetetlenül hitt ebben. Karcsú alakját kihúzva, határozottan így szólt:

- Kérlek, Franz bácsi, közöld Lersingen úrral, hogy elfogadom ajánlatát, büszkén és boldogan megyek feleségül hozzá!

Marlitz megvonaglott, de fegyelmezte magát.

- Kedves gyermekem, nem tudod, mit cselekszel! - mondta ügyesen színlelt aggódó hangon, amelyhez mindig folyamodott, ha célszerűnek látta.

- De, pontosan tudom, szeretem Lersingent, ahogy ő engem.

Tettetett, hitetlenkedő mosoly jelent meg a férfi arcán, szemében nyugtalan villámok cikáztak.

- Hogy te szereted, azt nem kétlem, s épp ezért sajnállak. Ez a Lersingen nem szerelemből, hanem aljas számításból sóvárog utánad, abban biztos vagyok.

- Akkor teljesen félreismerted. Nemes szívű, előkelő gondolkodású ember, aki nem ajánlana házasságot, hanem szeretne.

- Kedves gyermekem, benneteket, gyenge nőket könnyű megtéveszteni, ha szerettek valakit. De itt vagyok én, hogy megóvjalak a csalódástól, a boldogtalan házasságtól. Én más garanciákat követelek a férfitól, aki a kezedre pályázik, mint egy balga szerelmes hajadon. Meg kell engedned, hogy előbb próbára tegyem a fiatalembert.

- Ez méltatlan hozzá.

- Tán attól félsz, hogy nem állja ki? - hunyorgott Marlitz.

- Ezzel engem sértesz meg. Úgy hiszek önzetlen szerelmében, mint saját magamban.

- A szerelem vak - biggyesztette le az ajkát megvetően a férfi.

- Nem vagyok vak, de a szívem és a bizalmam osztatlanul Lersingené. Benne látom az egyedüli férfit, aki engem boldoggá tehet. Hiszek az őszinteségében, becsületességében és emelkedett gondolkodásában. Akár a jóváhagyásoddal, akár anélkül, de a felesége leszek. Most még gyámom lévén akadályt gördíthetsz elém, ám néhány hónap múlva nagykorú leszek.

Frank Marlitz elsápadt, vonásai megfeszültek, de gyorsan hamis mosolyt erőltetett magára.

- Fiatalság, bolondság! Miért izgatod fel magad, Malve? * hiszen nem a boldogságtól akarlak megfosztani, csupán körültekintően meg akarom vizsgálni, hogy valóban szerencsés-e férjhez menned ehhez a férfihoz. Ha gyanúm alaptalannak bizonyul, akkor bűnbánóan elnézést kérek tőle. Csak annyit szeretnék, hogy a látszat kedvéért köss ki pár nap gondolkodási időt, éspedig rajtam keresztül. Én pedig majd egészen mellékesen megemlítem, hogy a közhiedelemmel ellentétben korántsem vagy gazdag örökös, szerény bankbetéttel rendelkezel, melynek kamataiból éppen hogy futja a szükségleteidre. Ha ez mit sem változtat az úriember szándékain, akkor három nap. múlva elvárjuk Lindenhofba, és személyesen is eléd járulhat az ajánlatával. Akkor választ adhatsz neki.

- Ez a próba, ahogy te nevezted, teljesen fölösleges. Tudom, hogy fényesen kiállná, de nincs ínyemre, hogy a bolondját járassam vele.

- Mégis kötelességemnek tartom, hogy a körmére nézzek a férfinak, aki a kezedet akarja.

- Akkor legalább hadd fűzzek néhány szót a levélhez, amiből láthatja, hogy bízom benne.

- Jó, nem bánom - bólintott egy pillanatnyi habozás után Marlitz. - Várj egy cseppet, hamar megfogalmazzuk a választ Ülj csak le ide! - tolt oda egy széket a leánynak úgy, hogy a helyéről ne láthasson rá az asztalára. Ezután a következőket írta:

„Igen tisztelt Lersingen Úr!

Becses sorait megkaptam, és ajánlatát Bertram kisasszonynak tolmácsoltam. A kisasszony három nap gondolkodási időt kér Öntől. ,Elengedhetetlennek tartom, hogy Malve alaposan megfontolja ezt a lépést. Önnek is azt tanácsolom, hogy még egyszer jól gondolja át, és egyben tájékoztatnom kell arról a tényállásról, miszerint gyámleányomról tévesen kering az a hír, hogy gazdag örökösnő. Csupán szerény összeggel rendelkezik, melynek kamatai szűkösen fedezik legszükségesebb kiadásait. Amennyiben Ön ismételt, érett megfontolás után kitart elhatározása mellett, úgy három nap múlva fáradjon el Lindenhofba, és álljon ajánlatával gyámleányom elé! Tőle kap majd végérvényes választ.

Maradok tisztelettel: Franz Marlitz”

- Tessék, olvasd! - nyújtotta át a lapot Malvénak. - írd hozzá, amit jónak látsz, de egyelőre ne kötelezd el magad!

A leány olvasott. A levél természetesen nem felelt meg az elképzelésének, de nem akadályozhatta meg, hogy a gyámja elküldje. Szó nélkül visszaadta a férfinak, aki ülve maradt az íróasztalnál.

Nem vette észre, hogy az ott fekvő itatós alá csúsztatja az írást, és a korábban készítettre cseréli.

Marlitz megcímezte a borítékot, majd felállt. Malve szeme láttára a borítékba dugta a lopva kicserélt levelet, de még nem ragasztotta le a küldeményt.

- Parancsolj, most írj te! - készített elő egy levélpapírt. Malve helyet foglalt az asztalnál, egy másodpercig gondolkozott, majd hamar papírra vetette:

„Kérem, ne nehezteljen rám, nem tehettem másként.

Malve Bertram”

Átnyújtotta gyámjának. Amaz feszült arckifejezéssel olvasta el, - vonásai hamar kisimultak. Ez a szöveg jól illett a leveléhez. Nem rontott rajta - épp ellenkezőleg.

- Helyes - biccentett, ez semmire sem kötelez.

Látványos mozdulattal ezt a papírt is a borítékba dugta, gondosan lezárta azt, az inasával hívatta a küldöncöt, aki Rüdiger levelét hozta, s akinek azt mondta, hogy a konyhában vegyen magához valami frissítőt, amíg elkészül a válasszal.

Malve jelenlétében átadta neki a Lersingennek szóló írást, miközben a leány nem sejthette, hogy a boríték egész más választ tartalmaz, mint amit ő olvasott.

A küldönc távozása után Marlitz a gyámleányához fordult:

- Most visszamehetsz Herta nénédhez, nekem még dolgom van. Kívánom, hogy ez a Lersingen kiállja, a próbát.

- Fényesen kiállja - jelentette ki bizakodóan Malve -, te pedig kénytelen leszel megkövetni őt.

- Szívesen teszem, kedves gyermekem. Ne feledd, hogy apád helyett járok el.

- Apám egész másképp cselekedett volna - vélte halkan a leány, és elhagyta a szobát.

Marlitz leírhatatlan arckifejezéssel nézett utána.

„Márpedig bele kell törődnöd, hogy elbukik a próbán!” - gondolta, majd visszaült az íróasztalához. Előhúzta az itatós alatt lapuló másik levelet, apró darabokra tépte, és a papírkosárba szórta.

Ezután számolgatni kezdett. Egyedül ő tudta, hogy Malve Bertram már régóta nem gazdag örökös többé. Évekkel azelőtt rátette a kezét az örökségére. Amikor a leány három esztendeje a házába került, senki sem sejtette, hogy az összeomlás előtt áll, Malve vagyonával tudta felszínen tartani magát. A gyanútlan teremtés mit sem értett pénzügyekhez, elolvasás nélkül aláírta, amit elébe tett. Ha öltözködésre vagy más célból pénzre volt szüksége, megkapta Marlitztól, s ennyivel megelégedett. Később a lelkiismeretlen férfi különféle spekulációkkal megkísérelte visszaszerezni, amit elsikkasztott, de mesterkedéseit nem kísérte szerencse: ahelyett, hogy nyert volna, egyre többet és többet veszített.

Így süllyedt egyre mélyebbre az adósságokban, és kockáztatott folyton még vakmerőbben. Nyughatatlan vére újabb kalandor vállalkozásokba hajtotta, de minduntalan balsiker sújtotta. Kudarcai nyomán fokozódott szorongása a lelepleződéstől. Malve mind közelebb került a nagykorúság küszöbéhez. Mihez kezdjen, ha majd el kell számolnia a jogos tulajdonával?

Eszeveszett játékosként mégis reménykedett, hogy a leány huszonegyedik születésnapjáig egy huszárvágással megmenekül szorult helyzetéből. Most azonban már legfőbb ideje volt ennek!

Ehhez persze egy lapra kellett feltennie mindent, ami még Malve vagyonából megmaradt. Lindenhofot az utolsó szögig elzálogosította, hogy tőkéhez jusson. Elkövetkezett az utolsó küzdelem, amely győzelemhez vezet - vagy a halálhoz.

VI.

Malve átvonult a nappaliba, Herta nénihez, aki az ablaknál varrogatott. A még mindig igen kellemes megjelenésű asszony szellemi látóhatára nem terjedt túl messzire, azon nők közé tartozott, akiket az uruk nem érdemesít arra, hogy gondjaiba beavassa, s ő meg is békéit helyzetével. Mit sem sejtett tehát a feje fölött gyülekező zivatarfelhőkről.

A leány beléptére felnézett munkájából.

- Mit akart tőled Franz bácsi?

- Meg kellett beszélnünk valamit.

- Fontos dolgot?

Malve elpirult.

- Rüdiger Lersingen megkérte a kezemet.

Ez természetesen nagyon érdekelte Herta asszonyt.

- Tényleg? Hiszen sejtettem én. Az a fiatalember folyton csak téged nézett. Nagyon figyelemre méltó, komoly egyéniség, gondolom, számodra sem közömbös… vagy talán Hendrik van der Straaten jobban tetszik neked? Ő is kiváló férfi.

- A szívem csak Lersingené - felelte Malve, és leült a néni mellé.

Akkor minden a legnagyobb rendben, megtarthatjuk a kézfogót.

- Remélem, hogy nemsokára. '

- Mi ez a bizonytalan hang? Talán nem mondtál igent?

- Franz bácsi még nem engedte. Kételkedik abban, hogy Lersingen szerelemből kért meg. Attól fél, hogy csak a pénzemre pályázik.

- Ugyan! - legyintett az asszony. - Csak látnia kellett volna, ahogy téged néz! Franz bácsi mindig olyan gyanakvó és aggodalmaskodó, ha kérőd akad. Pontosan így viselkedett a leányaink udvarlóival is. Mindenkiben hozományvadászt sejtett. Édes istenem, nálunk aztán nemigen volt mire vadászni! A te eseted persze egész más, hiszen ott a nagy vagyon. De ha a bácsikád olyan jelöltre vár, akit ez nem vonz, akkor pártában maradsz! Lersingen nem feltétlenül gálád pénzleső, ha tekintetbe veszi, hogy a jövendőbelije nem nincstelenül megy a házasságba. Ez teljesen ésszerű viselkedés. Attól még szeret téged.

Gyámapja szavai különös módon leperegtek Maévéről, az azonban, amit a nagynénje mondott, mégis nyomasztotta kissé.

- Te is úgy gondolod, hogy Lersingen nem kémé meg a kezemet, ha nem lennék gazdag? - kérdezte csöndesen.

- Jaj, azt nem mondtam, de azért az ő helyzetében könnyelműség volna, ha teljesen vagyontalan leányt akarna az oltár elé vezetni. Ő még csak megél valahogy a jövedelméből, de hogyan tartaná el abból a mai viszonyok között a családjáé

Malve keserveset sóhajtott. Egyszerre mintha sötét árnyék vetült volna tündöklő boldogságára. Töprengve nézett maga elé, aztán elmesélte a nagynénjének, hogy Franz bácsi miféle próbát eszelt ki, és mi áll a válaszlevélben.

- Mit összefontoskodnak ezek a férfiak! - nevetett gunyorosan Herta asszony. - Ne búsulj, Malve, a bácsikád csak jót akar, hamar elröpül az a három nap.

- Bárcsak szegény volnék!

A nénikéje megrettenve tette a szájára a kezét.

- Ne vétkezz'! Az ilyen meggondolatlan kívánságok néha beteljesülnek, még ha nem szeretnénk is! Örülj a gazdagságnak és a rád váró boldogságnak! Bármennyire szeret téged Lersingen, vagyontalan férfiként nem vehet el egy. fillér nélkül.

- Igazad van, milyen bolond is vagyok. Nem is gondolok semmi másra, csak hogy szeret. Mert az egészen bizonyos.

- Mondta már neked, nyilatkozott négyszemközt? Netán tegnap Hagenauban? - firtatta Herta néni kíváncsian, mint aki szívesen látná szárba szökkenni a fiatalok boldogságát.

- Nem, még nem beszéltünk róla, de az ilyesmit érzi az ember. És egyáltalán nem tetszett, hogy Franz bácsi nem hagyott minden akadékoskodás nélkül igent mondanom. Ezzel elrontotta az örömömet.

- No, ne bánkódj, három nap múlva majd örülhetsz - biztatta Malvét az idős hölgy.

Ebben a pillanatban jött egy cseléd, és jelentette, hogy Kainzerné szeretne beszélni a nagyságos asszonnyal.

- Küldje be! - biccentett Marlitzné.

A lány eltűnt, és kisvártatva belépett egy tiszta öltözetű asszony, a lindcnhofi kertész felesége.

Elfogódottan gyűrögette a köténye szegélyét, tétován nézett a hölgyekre.

- No, Gundel, halljuk, hol szorít a kapca? - kedélyeskedett az úrnő.

- Ha a naccsos kisasszon nem haragunna. a naccságával volna beszédem - pislogott Kainzerné zavartan Malvéra. Iparkodott szegény az urak nyelvét használni, de csak ennyi tellett tőle.

A leány nyomban felállt.

- Levegőzöm egy kicsit, Herta néni. Szóljon, Gundel, ha majd végzett a nagynénémnél!

- Köszönöm szépen, drága kisasszón, ügyi nem teccik rám haragunni, de azér gyüttem, mer muszáj sürgősen beszélnem a naccságával.

Malve barátságosan biccentett, és kiment a teraszra.

- Jöjjön közelebb, Gundel, mondja, mi olyan sürgős!

A ráncos kéz még zavartabban babrálta a kötény szélét.

- Jaj, drága naccsága, kérem, olyan nehéz a szívem, ha nem teccik tunni segíteni rajtam, én bizony isten nem tudom, mihez kezdek. A Veronka miatt gyüttem.

- A lánya miatt, Gundel?

- Hát persze, naccsága, a Veronka miatt, akinek olyan faintos állást kerítettünk odaát, Hagenauban, az új uraságnál. Aztán egyik vasárnap ippeg itthol vót a lelkem. Aztán gyütt a Szepi, naccsága kérem, teccik tudni, akit az uram mellé adtak segítségnek, na és aztán ügyi a fiatalok igén hamar szót értettek egymással, szóval hát hogy is mondjam… Ez a Szepi böcsületes legény, meg aztán szereti is a mi Veronkánkat, jaj édes istenem, meg az is őtet. Na hát szóval megtörtént a dolog, és ügyi mostan szeretnének megeskünni, hogy a gyereknek rendes apja legyen. De hát tessék monda ni, mi a csudára esküdjenek meg ezek ketten? Már csak naccsága segíthet meg a naccságos úr.

Herta asszony nem nagyon lepődött meg. Efféle szereim történetek bizony megestek, nem is ritkán, Nem kezdett jó erkölcsről és hasonlókról prédikálni, csak azt kérdezte sóhajtva:

- Mit segíthetek én itt, Gundel?

- Jaj, hát mindjárt megmondom én, drága naccsága! - lélegzett fel Kainzerné. - Van a kertészlaknál egy-két kamra-féle, az uram ott szokja tartani a magokat, szerszámot, miegymást. Na szóval, ha aztat mind egybehordjuk, akkor mingyár felszabadul két helyiség. Aztán az, úriházba, a padlaton akad egy rakás régi bútor; teccik tudni, a múltkor a nagytakarításnál láttam. Itt csak limlom, de a fiatalok még el tudnák használni. Szóval ha meg teccene engedni, högy az uram a Szepivel kiválogassa, egy-két vasárnap elrendeznék a dolgot. Én is adnék nekik pár dolgot, talán a naccságától is kikerül némi régi ágy- meg asztalnemű. Nem ingyér gondoltam, naccsága kérem, a fiatalok szépen ledolgoznák, és nem is vóna semmi hiba; mer ugyi ezen már úgyse lehet változtatni, de ha a naccsága segíteni akar…

Tovább nem jutott, mert nyílt az ajtó, és Marlitz lépett be. Meglepetve látta a vén cselédet.

- Na, mi az, Gundel?

Az öregasszony megkukult ijedtében, egészen összehúzta magát. Marlitz urat nem szerették az emberei. Herta tájékoztatta a helyzetről, mire olyan zord arcot vágott, hogy Gundel tüstént felhagyott minden reménnyel.

- Micsoda könnyelműség! Kainzer jól leteremthette volna őket! - dörmögte.

Jesszus Mária, naccságos úr, csak teccett vóna hallani, mekkora patáliát csapott! - sopánkodott Gundel. - De én nem hagyom ám cserben a saját véremet. Hiszen gyarló az ember. Ne tessék már haragudni, nagyságos úr, mer csak a nagyságos úr meg a naccsága segíthet, hogy a Veronka visszakapja a becsületét. A Veronka meg a Szepi meg az uram még én megháláljuk kétszeres munkával meg hűséges szolgálatul, meg teccik látni.

Marlitz egy darabig tűnődve nézett maga elé. Tudta, hogy efféle apró kedvezményekkel szerezhet odaadó híveket az emberei között.

- Szóval Veronka férjhez akar menni? - hümmögte.

Gundel hevesen bólogatott, és újra feltámadt szívében a remény.

- És a Szepi el akarja venni?

- Rendes gyerek az, hát persze, naccságos úr kérem, jóvá tesz mindent, nem akarja nyomorúságba taszítani a babáját… - De tető kell a fejük fölé meg egy és más a háztartáshoz.

A földesúr ismét töprengett egy kicsit, latolgatta, hogyan húzhatna mindebből hasznot. Hirtelen villámként hasított agyába a felismerés, hogy Veronka a Hagenau-udvarházban szolgálóskodik.

- Na, még meggondolom, Gundel. Holnap úgyis vasárnap, délelőtt küldje át a lányát! Addig eldöntöm, mit segíthetek.

Gundel szeméből kibuggyantak a könnyek. Nem győzött hálálkodni, s megígérte, hogy átküldi Veronkát.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, Marlitz ismét zsörtölődni kezdett:

- Felelőtlen népség, nem szabadna támogatni az ilyen könnyelműséget.

- Ami megtörtént, azon már nem változtathatunk, Franz, a fiatalok egymásra találtak, s az ilyen kis jótéteményekkel, amelyek nekünk végeredményben semmibe sem kerülnek, jó emberekre tehetünk szert. Ha egy kicsit megmosod Veronka fejét, az semmiképp sem árt. Mert nyilván ezért rendelted ide.

- Persze, mi másért - mormolta szórakozottan a férfi.

Hendrik van der Straaten ebéd után a barátjával üldögélt a te raszon. Éppen távirata érkezett, s amint elolvasta azt, összevonta a szemöldökét.

- Rossz hírt kaptál? - tudakolta Rüdiger.

- Sajnos - bólintott -;a szumátrai ültetvény jószágigazgatója váratlanul meghalt. A lehető legrosszabbkor. Honnan szedjek hirtelen helyettest? Erre a tisztségre tökéletesen megbízható, erélyes egyéniség kell. A többi alkalmazott ideig-óráig elboldogul igazgató nélkül, de hosszabb távon nem. Tulajdonképpen azonnal el kellene utaznom, hogy magam vegyem kézbe az irányítást, de most nem mehetek, jól tudod, mi tart itt.

- Igen, Hendrik, teljesen átérzem a helyzetedet. Majdcsak találsz alkalmas személyt.

- Találnom kell, mégpedig hamar.

- Ha Malve Bertram nem volna, akkor csábítana is ez a feladat. Tudod, még ahhoz is kedvem lenne, hogy saját ültetvénnyel próbálkozzam Szumátrán.

- Tudom, és habozás nélkül rád bíznám a dolgot. Pontosan ilyen emberre van szükségem. Neked azonban épp azt jelenti Malve Bertram, mint nekem Daniela von Hagenau.

- Bizony, öreg cimbora, előbb-utóbb üt a búcsú órája.

- A búcsú órája? Hogy érted ezt?

- Ha asszonyt hozol a házba, szélnek kell eresztened a barátodat.

- De Rüdiger, Hagenau elég nagy ahhoz, hogy akkor is itt maradhass, ha megnősülök. Feltéve, hogy Daniela egyáltalán hajlandó hozzám jönni.

Rüdiger mosolyogva rázta a fejét.

- Nem, Hendrik, a munkánkkal már végeztünk, s nekem meg kell alapoznom a saját életemet. Tudod, hogy megkértem Malve Bertram kezét, remélem, még ma választ kapok, mégpedig kedvezőt.

- Abban nem kételkedem. Bármilyen tartózkodó is Bertram kisasszony, a szeméből látni, hogy kedvel téged.

- Néha biztosra veszem a szerelmét, máskor mégis elfog a szorongás, hogy csalódnom kell. Egyszerűen nem bírom tovább ezt a vergődést. Ha elutasít, akkor semmi sem tart Németországban, s mindenképpen Szumátrára utazom. De ne is gondoljunk erre, az lehetetlen, hogy ekkorát tévedjek.

- Megértem, hogy kínoz a kétség, hiszen magam is ugyanígy állok Danielával. Nekem is mielőbb bizonyosságot kell szereznem. Ám történjék bármi, kettőnk között minden marad a régiben!

Kezet szorítottak.

- Ez magától értetődik, Hendrik. Malve Bertramon kívül senki emberfia nem kaphat helyet a szívemben, egyedül te!

Rüdiger tekintete a teraszról a tágas, füves térségre siklott, amely a park fái előtt terült el. Megpillantotta a Lindenhofból visszatérő küldöncöt, mire futtában kimentette magát a barátjánál, s lesietett a lépcsőn a szolga elé. Amint az észrevette őt, levelet vont elő a zsebéből, és átnyújtotta.

- A válasz, tekintetes úr.

- Kitől kapta?

- Marlitz úrtól.

- Egyedül volt?

- Nem, a nagyságos kisasszony is vele volt a szobában.

Rüdiger bankjegyet nyomott a férfi markába, és lassan visszaballagott a teraszra. A barátja mellett leült, felbontotta a borítékot, és kihúzta belőle a két levelet. Először azt nyitotta szét, amelyre Malve néhány szót írt. Rámeredt a szövegre: „Kérem, ne nehezteljen rám, nem tehettem másként. Malve Bertram”

A szíve majd kiugrott a helyéből, érezte, hogy vége a boldogságának, mielőtt beteljesedett volna. Reszkető kézzel hajtogatta szét a másik levelet is, amelyet Franz Marlitz akkor fogalmazott, amikor még egy szót sem beszélt Malvéval a lánykérésről. Ez a következőképpen szólt:

„Igen tisztelt Lersingen Úr!

Becses sorait, melyekben engedélyt kér, hogy unokahúgom kezéért folyamodjék, továbbítottam az érintettnek. Ő igen sajnálja, de Ön iránt táplált nagyrabecsülése ellenére kénytelen ajánlatára nemet mondani, mivel szerelem nélkül senkinek sem nyújtja a kezét. Általam kéri Önt, hogy a vele való érintkezésben ezentúl kímélje meg e kínos téma bolygatásától. Unokahúgom elolvasta és helyénvalónak találta ezt a levelet, melyet a jelenlétében adok át az Öntől érkezett küldöncnek.

Mély tisztelettel:

Franz Marlitz”

Görcsösen összeszorította a fogát, miközben a két levelet visszadugta a borítékba, s magához vette azt.

Ezután pár pillanatig fakó arccal, lehunyt szemmel ült. Hendrik aggódva figyelte.

- Rüdiger, mi ütött beléd?

A szólításra felrezzent letaglózottságából, s erőt véve magán, felpattant a székről.

- Bocsáss meg, de most egyedül szeretnék lenni… elutasított, nem szeret!

Ezzel elviharzott, nem nézett se jobbra, se balra, mintha maga elől menekülne. Rohant a magányba, hogy szembenézhessen fájdalmával.

Annyira bizonyosra vette, hogy Malve szereti! Még tegnap este is boldogsággal töltötte el a búcsúpillantása, miközben a keze finoman remegett az övében. De hát miért nézett rá akkor úgy, ha nem szereti?

Ekkora csalódáson nem egykönnyen tudta túltenni magát. Mély érzésű lévén, minden ilyesmit nagyon a lelkére

■ Oly kevés dolgot szerethetett a világon, s ezért a kevésért teljes szívét odaadta. Ezen a mámorító nyáron Malve az élete céljává. Ő pedig nem szereti!

Izzó szeme a hegyek felé fordult, melyek Lindenhofot takarták. A Grintel-szurdok bejárata keskeny hasadéknak tűnt a roppant sziklatömegben. Ott látta meg először halovány, édes arcát, ahogy előtte ült, s ez a kép immár örök időkre a szívéin vésődött. Soha többé nem fogja elfelejteni, soha nem szeret mást úgy, ahogy őt szerette, s a történtek dacára még mindig szereti,

Újra elővette a levelet.

Kérem, ne nehezteljen rám, nem tehettem másként.”

E mondat varázsigeként idézte fel lelkében a drága képet. Mintha az imádott szempár könyörögve pillantott volna felé. Szavai csüggedten, megindítóan gyámoltalanul, már-már rémülten hangzottak. Nem, a leány érezhetően sajnált fájdalmat okozni neki. Részvétet táplálhatott iránta, s ez a részvét késztette e néhány szó leírására. Ám ez a részvét nem elégítette ki Rüdigert, csak erejétől fosztotta meg, pedig arra most szüksége volt. Nem, neheztelni nem tudott Malvéra, de meg kellett próbálnia elfelejteni őt.

Többé nem találkozhatnak, az bizonyos.

Csak órák múltán tért vissza. Hendrik aggódva fogadta.

- Hál' istennek, hogy megjöttél, nyugtalankodtam miattad.

- Ne haragudj, de egyedül kellett maradnom. Most kéréssel fordulok hozzád: küldj Szumátrára, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a megelégedésedre vezessem az ültetvényedet. Munkára van szükségem, el kell mennem innét, lehetőleg még ma.

- Hát csakugyan felhagytál minden reménnyel?

- Elégedj meg annyival, hogy Malve nem szeret, s eze után nem bírom viszontlátni, ezért kell elmennem.

- Magától értetődik, hogy tiszteletben tartom az akarato dat, ahogy kapcsolatunk során mindig. Ha menni kívánsz, h menned kell, nem állom ^utadat. Csak az nem fér a fejembe, hogy Malve nem szeret téged, esküdni mertem volna az ellenkezőjére. Ámbátor a nő örök rejtély, senki sem ismeri ki ma gát rajta. Ha tényleg a gyarmatokra kívánkozol, s mégis el kell válnunk, senki másra nem bíznám szívesebben és nyugodtabban a jószágigazgatói posztot. Örömömre szolgál, ha segíthetek valamit, hogy könnyebben feldolgozd ezt a csalódást, így talán megvalósíthatod a tervedet is, miszerint birtokot vásárolsz magadnak az enyém közelében. Váratlan halála előtt az igazgatóm azt írta, hogy Madalától és Ramaninától délre a közeljövőben eladásra kerül egy bizonyos Stolten úr ültetvénye, akinek egészségi okokból haza kell térnie Hollandiába. Nem nagy földdarab, biztosan elő tudod teremteni az árát. Talán ez a megoldás megfelelne. Így nemcsak nekem, de Saalfner asszonynak is a telekszomszédjává válnál. Nyilván emlékszel Ramanina tulajdonosnőjére.

- Hogyne, az egyik legérdekesebb hölgy, akit valaha megismertem, szinte most is látom királynői tartását, deres haját.

Leültek és meghányták-vetették a teendőket. Hendrik teljhatalmat adott Rüdigernek, és ellátta a szükséges útmutatással. Azután felsóhajtott:

- Mihelyt tisztáztam a helyzetet Danielával, értesítelek. Ha hozzám jön feleségül, Szumátrára megyünk nászútra, s Madalában viszontlátjuk egymást. De egyelőre semmi mer szem próbára tenni a sorsot. Ha Malve Bertram téged nem szeret, mi a biztosíték, hogy Daniela másként érez irántam. Mindazonáltal nem adom fel a reményt, nem távozhatom a közeléből, így egyedül kell elengedjelek. Ugye, megértesz?

- Persze, Hendrik, s őszintén szólva, egy darabig jobb is, hogy egyedül maradok!

Lensingen még aznap délután összecsomagolta a holmiját.

Az esti vonattal akart Münchenbe indulni, hogy onnan készítse elő továbbutazását! Úgy érezte, ég a lába alatt a talaj.

- Nem akarsz elbúcsúzni Danielától és az édesanyjától? - kérdezte Straaten röviddel elutazása előtt, Rüdiger a fejét rázta.

- Nem, kérlek, ments ki a hölgyeknél, találj ki valami indokot hirtelen távozásomra, és egyelőre ne mondd meg nekik, hogy Szumátrára megyek; Malve megtudná tőlük, én pedig ki akarom törölni magam az életéből, a gondolataiból.

- Egyetlen szót sem üzensz búcsúzóul?

Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd eltökélten barátjára nézett:

- Ajánlom magamat a lindenhofiaknak, elnézést kérek, hogy nem teszek búcsúlátogatást. Halaszthatatlan üzleti ügyek szólítanak el. Kérlek, kelts olyan látszatot, mintha magad sem tudnád, mi késztetett távozásra. Nem akarom, hogy miattam megromoljon a kapcsolatotok. Malve Daniela barátnője, s te változatlanul érintkezésben maradsz vele. Feszélyezné, ha nem hinné azt, hogy semmiről sem tudsz.

Hendrik autón kikísérte az állomásra, ahol érzékeny búcsút vettek egymástól.

Néhány perccel később a szerelvény elindult Rüdigerrel. Integetett, majd hátradőlt az ülésen, és lehunyta a szemét. Most hát ismét egyedül volt, mint eddigi élete legnagyobb részében.

Nem is sejtette, milyen gonosz játékot űztek vele és Malve Bertrammal.

VIII.

Valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el Malvét, amióta a gyámja elküldte a levelet Rüdigernek. Nem tudta megemészteni, hogy nem engedték habozás nélkül, büszkén és örömmel igent mondani.

Minél tovább gondolkodott, annál kínosabbnak találta az egész ügyet, epekedve várta az órát, amikor felfedheti igazságot Rüdiger előtt, hogy mennyire akarata ellen volt ez az eljárás. Egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy a férfi fényesen kiállja a próbát.

A nyugtalan, gyötrő érzés mégsem szűnt. A legszívesebben Hagenauba ment volná, hogy felkeresse Danielát, és kiöntse neki a szívét. De ha közben véletlenül találkozik Lersingennel, hogyan viselkedjék vele?

Erre a gondolatra arcába szökött a vér. Egész nap keserű kétségek közt vergődött.

Másnap reggel Herta nénivel ült a teraszon, amikor meglátta Veronkát, akit Marlitz magához rendelt. A takaros, pirospozsgás szolgáló zavartan nézett a hölgyekre, és pukedlizett, mielőtt eltűnt a házban.

- Mit keres Veronka Franz bácsinál? - kérdezte Malve.

- Férjhez akar menni Szepihez, a segédkertészhez, és a bácsikád segítségét kéri ehhez.

- Ó, valamit én is tehetnék a fiatal párért - vélte a leány jólelkűen.

- No, azzal nagy örömet szerzel nekik, de csak mértékkel, különben elkényezteted őket.

- Tudom én azt, Herta néni!

Eközben Veronka a ház urának dolgozószobájába lépett.

- Adjisten, naccságos úr! Anyuka kűdött, hogy kérjem meg a naccságos urat, hogy segítsen már bennünket összeházasodni, mármint a Szepit meg engemet.

- Adjon isten, Veronka! Szóval össze, akarnak házasodni? És én adjak maguknak lakást meg hozzá való berendezést? - kérdezte Marlitz nem éppen barátságosan.

Veronka elvörösödött:

- Hát ha szépen megkérhetem a naccságos urat. Isten ezerszer is megáldja a jóságáér, én meg hálából megteszek mindent,amit csak bírok.

- Persze, persze, ígérettel tele a padlás.

- Á, én nem szokok csak úgy a vakvilágba beszélni, naccságos úr, mer nagy ám az én bajom, s az ember sohase felejti el, hogy szorút helyzetibe honnan gyütt a segítség.

Marlitz hunyorogva méregette a cselédlányt.

- Úgy? És ha mindjárt 'próbára teszem, hogy komolyan gonndolta-e a hálálkodást?

- Tessék csak nyugodtan, naccságos úr!

A férfi egy darabig töprengett, azután azt mondta:

- Üsse kő, elrendezem a dolgot, segítek maguknak fészket rakni. Még ma bejelenthetik a gundlingeni plébánosnál, hogy össze akarnak házasodni, ha hajlandó egy kis szolgálatot tenni nekem.

- Jaj, naccságos úr - ragyogott fel Veronka szeme tessék hamar mondani, mit csináljak! Jaj, milyen hálás vagyok!

- Hm! Akkor előbb válaszoljon néhány kérdésre! Ugyebár maga odaát, Hagenauban szolgál, ahol most egy bizonyos Lersingen úr vendégeskedik.

- Igenis, naccságos úr, de a tekintetes úr tegnap este elutazott.

- Á, szóval elutazott? Nyilván csak egy-két napra?

- Dehogyis, örökre, magával vitte az egész cókmókját, és azt mondta Heinrichnek, az inasnak, hogy sohase jön többet Hagenauba. Meg azt is mondta, hogy hajóra száll.

Franz Marlitz szemében különös fény villant. Egy darabig fontolgatta a hallottakat. Ez az elutazás kapóra jött neki. Sejtette, hogy a levele futamította meg Lersingent, aki kikosarazott kérőként nem akar Malve szeme elé kerülni.

Ez tulajdonképpen szükségtelenné tette, amit Veronka akart, de aztán gonoszul azt gondolta: biztos, ami biztos.

- Mondja csak - fordult ismét Veronkához -, Lersingen nak ugye, sok szeretője volt?

A lány döbbenten rázta a fejét.

- Jaj, dehogyis, én egyről se tudok.

- Pedig tudnia kell róla - szegezte rá szúrós tekintetét a férfi. - Tegnapelőtt Haller doktor egyik nőbetegével találkozott a hagenaui parkban, és csapta neki a szelet.

Veronka tovább értetlenkedett. -

- Aztat én nem vettem észre.

- Pedig észre kellett vennie - lépett szorosan mellé Marlitz -, látnia kellett, amit én láttam! És el kell mondania a kisasszonynak, hogy tegnapelőtt, az estélyen a saját szemével látta. Különben nem segíthetek, hogy férjhez mehessen. Ezt a szolgálatot nem tagadhatja meg tőlem. Én magam nem világosíthatom fel a kisasszonyt, és ha nem tudja meg, nagy szerencsétlenség fenyegeti. Ezt meg kell akadályoznia, érti már?

Veronka egy kukkot sem értett azon kívül, hogy hazudnia kell a nagyságos kisasszonynak, aki mindig olyan jóságos hozzá. De szerencsétlenséget kell elhárítani, és a nagyságos úr biztos tudja, mire jó ez az egész. Ha ez az ára, hogy férjhez mehessen Szepihez, hazudik, amennyit csak kell. Mert a gyerekének tisztességes nevet kell adnia.

- Igenis, megteszem - szorította a szívére a kezét -, megmondom a kisasszonynak. Ha a naccságos úr akarja, úgy van jól.

- Helyes, akkor hívatom a kisasszonyt, és ha beszélt vele, mehetnek Szepivel a plébánoshoz.

- Hogy a Jóisten áldja meg a naccságos urat mind a két kezivel!

Marlitz még egyszer pontosan a szolgáló szájába rágta, mit kell mondania Malvénak, azután csengetett, és kérette a gyámleányát.

Amint az belépett, odalépett hozzá, és megfogta a kezét.

- Szegény gyermekem - szólt mesterkélten részvevő hangon , most nagyon erősnek kell lenned. Az imént hallottam valamit Veronkától, ami nagyon fájni fog neked. Sajnos csalódnod kell Lersingenben, ahogy előre tudtam.

- Mi történt? - rémült meg Malve.

Franz bácsi egy székhez vezette.

- Foglalj helyet! Veronka maga mondja el, amit az előbb nekem jelentett. Beszéljen, Veronka, ne hallgasson el semmit!

A cseléd ugyan a haja tövéig elvörösödött, de hazudott, mint i vízfolyás:

- Nem t'om, mér olyan fontos, de megmondom én a kisasszonynak, hogy a tekintetes úr tegnap este elutazott, méghozzá örökre, és egy nagy hajóra fog szállni. Ja, és gondoltam is, hogy az a szép kisasszony a szanatóriumból, akit a tekintetes úr tegnapelőtt, az estélyen úgy ölelgetett a hagenaui parkba, hát az most majd kisírja a két szemit, mer a tekintetes úr többet nem gyün vissza. Hát ez minden, amit… amit tudok - lélegzett fel, hogy ezen is túl van.

Malve bénult döbbenettel meredt rá. Egy darabig egy szót sem tudott kinyögni, aztán hitetlenkedve kérdezte:

- Lersingen úr elutazott?

Veronka bólintott, kissé fejbe kólintva bámulta Malve holt- sápadt arcát.

- Tegnap este Straaten naccságos úr autón vitte a gundlingeni állomásra, az egész kofferjivel együtt, mer többet nem is gyün vissza. Először is Münchenbe utazik, aztán meg valami nagy hajóra száll, aszonta a Heinrich.

- És maga együtt látta a parkban azzal a kisasszonnyal szanatóriumból?

A szolgáló nagyot nyelt.

- Láttam hát, úgy csókolgatta meg szorongatta, hogy majd kinyomta belőle a szuszt.

- Jól van, Veronka - lépett közbe Marlitz -, elmehet, különben nem érnek időben a plébánoshoz. A lakás miatt mit később beszélünk a szüleivel.

Veronka pukedlizett, és megkönnyebbülten lélegzett fel'

- A Jóisten áldja meg a naccságos urat!

Ezzel sietett a küszöbön kívül kerülni.

- Szegény gyermekem - nézett Malvéra a férfi -, most láthatod, milyen helyesen cselekedtem. Miközben ez az ember feleségül kért téged, akit gazdag örökösnőnek tartott, cg másiknak is tette a szépet. Alig vette kézhez az üzenetemet, máris szedte a sátorfáját, és odébbállt. Félreérthetetlenebbül nem is árulhatta volna el, hogy számító hozományvadász.

Malve elvörösödött, majd ismét lefutott arcából a vér.

- Bocsáss meg - ugrott fel -, a szobámba megyek - hebegte, és futva távozott.

A gyámja felsóhajtott.

Ez a veszély elhárult, gondolta, és aki időt nyer, életet nyer.

Miután Malve otthagyta a gyámját, reszkető lábbal a szobájába tért, a díványra rogyott, és tenyerébe temette az arcát. Egyetlen jajszó sem hagyta el az ajkát, egyetlen könnycsepp sem enyhítette fájdalmát, mintha minden meghalt volna benne. Veronka szavai semmivé tették az érzést, mely azon az órán ébredt keblében, amikor a Grintel-szurdokban először meglátta Rüdiger Lersingent. Az eszménykép, amelyet a férfiban felismerni vélt, darabokra tört. Lám, tegnap megkérte a kezét, s miután a gyámja közölte vele, hogy nem az a gazdag örökös, akinek hitte, elmenekült, nehogy szegény menyasszonyt kelljen oltár elé vezetnie.

Izzó szégyen mardosta, hogy olyannak adta a szívét, aki őt nem szerreti, aki csak a busás örökségre áhítozott. Megsemmisülten hevert ott sokáig, a gyötrő szégyen martalékaként. Arra riadt föl, hogy kopognak az ajtón, és a szobalány ebédelni hívja.

Felemelkedett, fejfájásra hivatkozva kimentette magát. Herta asszony azonnal látni akarta unokahúgát, de az ura visszatartotta.

- Hagyd csak, keserű csalódás érte, előbb túl kell tennie magát rajta.

- Miféle csalódás?

- Bekövetkezett, amit előre láttam. Lersingen csak a vagyonraa kacsintgatott. Miután kézhez kapta levelemet, a gondolkodási időt ki sem várva eloldalgott.

Marlitzné megütődve nézett rá.

- Nem tudom, helyénvaló volt-e ez a színjáték. Elvégre a mai időkben nem csoda, hogy vagyontalan férfiként nem vehetett el szegény nőt. Attól még szeretheti Malvét, s talán boldoggá tette volna.

- Talán mégis igazat adsz nekem, ha elárulom, hogy tegnapelőtt, a hagenaui estély alatt Lersingen Haller doktor egyik fiatal nőbetegével… hogy is mondjam finoman… a parkban bizalmaskodott? Veronka látta őket csókolózni.

- Szegény gyermek, akkor mégis oda kell mennem hozzá.

- Ne, maradj csak itt! Az ilyesmit az embernek egymagában kell elintéznie. Egyelőre ne zavard! Később benézhetsz hozzá.

Így Malve öt óráig egyedül maradt. Akkor Herta. asszony nem bírta tovább. Bekopogott hozzá, A leány rövid habozás után ajtót nyitott, és sápadt arccal állt nagynénje elé.

- Szegény Malvém, mit kell hallanom! Nem akartam elhinni, hogy Lersingen tényleg elment, de a bácsikád ma deli találkozott Hendrik van der Straatennel, aki megerősítette a hírt. A barátja csak annyit üzent, hogy ajánlja magát, de üzleti ügyben váratlanul el kellett utaznia.

- Már az is valami, hogy legalább ajánlja magát - jegyezte meg keserűen. Malve.

- Az üzleti út természetesen csak ürügy, hiszen…

- Kérlek, ne beszélj többé Lersingenről - szakította fél a nagynénjét, a nevét sem akarom hallani, egyszer s mindenkorra végeztem vele. Most légy szíves, hagyj magamra.

Malvéba elég önérzet szorult, hogy palástolja fájdalmát, de annyi nem, hogy ne is szenvedjen tőle. Folytatta tovább addigi életét, s aki nem ismerte, aligha vett volna észre rajta változást. Csak komolyabbnak, érettebbnek tűnt, mint addig, a kedves, lágy mosolynak, mely arcát oly elragadóan elevenné tette, nyoma veszett, szemében új, idegen kifejezés ült.

Mintha befelé fordult volna ezekben a napokban, lényét fanyar büszkeség lengte körül. Sok mindent romba döntöti benne a csalódás, mely ifjú szívét érte.

Napokon át ki sem mozdult otthonról, félt, hogy összetalálkozik Danielával vagy Straatennel. Mivel oly sokáig távol maradt, a barátnője végül átruccant Lindenhofba. Véletlenül egyedül találta a házban Malvét. Franz Marlitz a feleségével kora reggel Münchenbe utazott, ahol a bankjával akart valamit elintézni. Egy utolsó, merész spekulációra szánta el magát. Vészesen közeledett a gyámság lejárta, amikor számot kellett adnia, hogy miként sáfárkodott a leány vagyonával. Ez kényszerítette hazárdjátékra. Mindent egy lapra tett fel, hogy vagy megmentse magát - vagy mindent elveszítsen.

Malve nem sejtette, milyen célból vonatozott a bajor fővárosba a gyámja. Herta néni rá akarta beszélni, hogy tartson velük, de elhárította. Félt, hogy Lersingen még a városban tartózkodik, és véletlenül összefuthat vele.

Így hát egyedül ült a teraszon, amikor Daniela betoppant. Kókadtan ment elébe.

- Jaj, Malve, mostanában egyáltalán nem mutatkozol Hagenauban! Már rég készülődtem hozzád, csak nem tudtam időt szakítani. Ki sem látok a munkából a gyümölcsszállítás miatt.

- Elhiszem, Danielám, és ne haragudj, hogy nem látogattalak meg, de nem éreztem jól magam.

Barátnője kutató pillantást vetett rá, kézen fogta, és maga mellé ültette.

- Tudod, hogy Lersingen elutazott? Malve még jobban elsápadt.

- Igen, tudom.

- Elbúcsúzott tőletek?

- Nem - keményedett meg az arca -, csak Straatenen keresztül teszteltetett bennünket.

- Valahogy érthetetlen ez a hirtelen elutazás. Hendrik van Straatentől hallottam, hogy a barátjának üzleti ügyben kellett váratlanul távoznia. Amikor az úti célja felől érdeklődtem, azt a választ kaptam, hogy az ismeretlen, valószínűleg újabb kutatóexpedícióra indult, de Straaten olyan kényszeredetten, feszülten mondta mindezt. Láthatóan megviselte az elválás. Nagyon rejtélyes ez az egész.

- Miért rejtélyes?

- Mert azt hittem, hogy te meg Lersingen rokonszenvezlek egymással. Meg voltam róla győződve, hogy szeretitek egymást. Lersingen még a minap, a hagenaui estélyen is egyre csak téged nézett, s valahányszor beszéltem vele, folyton rád terelte a szót. Bármennyit meséltem rólad, nem tudott betelni vele. - Úgy tűnt, te is kedveled, de hát így most mi lesz veletek?

- Csak képzelődsz, nem létező dolgokat láttál. Hisz Lersingen elutazott, örökre, én pedig… én…

Elakadt a szava, görcsös fájdalom rohanta meg.

Daniela megrettenve ugrott fel.

- Te pedig?

- Én pedig szerencsés utat kívánok neki - fejezte be elszántan Malve.

- Annyira megváltoztál - fürkészte az arcát nyugtalanul barátnője -, mi történt veled?

- Semmi, semmi - igazgatta a haját remegő kézzel -, kérlek, ha jót akarsz, és tudom, hogy úgy van, akkor ne faggass, ne firtasd, mi okozta a változást! Segíts elfelejtenem az elmúlt fél évet!

- Nem árulod el legalább, hogy mi kínoz úgy? Hiszen mindig megosztottuk egymással a titkainkat.

Malve felállt, és a terasz mellvédjéhez lépett. Egy időbe beletellett, míg visszanyerte önuralmát, és kényszeredett mosollyal barátnője felé fordult.

- Bolondot csináltam magamból! Kicsit ideges vagyok, de kérlek, ne is törődj ezzel, így segíthetsz leginkább. Most pedig teát hozatok.

Miután ismét magukra maradtak, Malve látszólag fesZte-1 lenül tereferélt Danielával, aki azonban jól látta, hogy érez valójában. Amikor egy félóra múltán felszedelődzkodött; nyá-, jasan kérdezte:

- Mikor jössz el hozzánk? A mama nagyon hiányol.

Malve végiggondolta, hogy ezt az önmarcangolást hosszú távon nem folytathatja. Danielát semmi esetre sem akarta elzárkózásával megbántani.

- Ha neked is megfelel, holnap délelőtt átnézek.

- Remek, meg kell tekintened az őszibaracktermést, mielőtt Münchenbe küldöm. Valóságos díszpéldányok is akadnak.

- Meg is érdemled, Danielám, hiszen ha az özvegyi lakot használhatjátok is, azért költenetek kell erre-arra.

A barátnője sóhajtott egyet, aztán felkacagott.

- Jaj, az a kis pénz egykettőre elfogy! Mégis örülök a bevételnek. Nevezz kalmárléleknek, de ha teljesíthetem a mama néhány különleges kívánságát, nincs az a király, akivel cserélek.

- Csodálatra méltó ez az önfeláldozó igyekezet, Danielám! Akkor hát holnap délelőtt megyek. Üdvözlöm édesanyádat!

- Átadom. Viszlát holnap!

Így vált el egymástól a két barátnő:

IX.

Eltelt néhány nap.

Daniela már az utolsó, őszibarackkal és vajkörtével megrakott kosarakat is útnak indította a vasútállomás felé, s most az özvegyi lak előtti kispadon, ölbe tett kézzel üldögélve sütkérezett a napon.

Odabenn, a házban az édesanyja lepihent az ebéd után, az öreg Burgel a konyhában mosogatott. A leány elégedetten élvezte a békés perceket. Elbűvölten nyugtatta tekintetét a zöldellő környéken.

Ha valami zavarhatta derűs hangulatát, ügy a Malve miatti aggodalma. Sajnálattal figyelte a változást, amelyen barátnője keresztülment.

Merengéséből a park felől közeledő léptek zökkentették ki. Riadtan nézett fel. Hendrik.van der Straaten alakja bontakozott ki a fák közül. Elpirult, de egyébként nem mutatta, hogy a férfi látására megdobbant a szíve.

A jövevény a következő pillanatban már a kerítésnél állt.

- Adjon isten, kisasszony!

- Szép jó napot, Straaten úr!

- Milyen rendkívüli élmény, hogy kegyedet tétlenkedni látom.

- Ülök a babérjaimon.

A férfi a gyümölcssövény felé pillantott, melyről immár hiányoztak a szemet gyönyörködtető őszibarackok.

- Mind leszüretelték a termést?

- Az utolsó szemig, csak önnek tettem félre egy kosárkával a legjavából.

- Önző módon örülök ennek. Mivel az önzés az: ember alapvető jellemvonása, arra kérem, szerezzen nekem további örömet.

- Készséggel, ha módomban áll.

- Akkor legyen szíves, kísérjen el egy sétára a parkban, hu nem túl fáradt. Amióta a barátom nincs velem, egészen elmagányosodtam. Az egyedüllét kergetett ide.

Daniela mosolyogva állt fel, s húzta ki karcsú derekát.

- Fáradt éppen nem vagyok, s bár nem túl dicséretes magatartás helyt adni az efféle szélsőségesen önző igényeknek,- önnel tartok, ameddig a mama sziesztázik.

Straaten jólesően legeltette a szemét csinos alakján.

- Remélhetőleg jó sokáig húzódik a kedves édesanyja sziesztája.

- Körülbelül egy félórácskát.

A férfi ajka kópés mosolyra nyílt.

- Rá kéne beszélnie, hogy tovább pihenjen, az jót tenne neki.

- Persze, hogy tovább segítsek elűzni az unalmát! - kacagott Daniela. - Nagyon hiányzik a barátja?

- Minden tekintetben - indult el a leány mellett Hendrik.

- Mi ketten szinte egymáshoz nőttünk.

- Annál meglepőbb, hogy most elváltak.

- Így kellett lennie.

- Bevallom, eléggé megütköztem, hogy a barátja ilyen hirtelen, váratlan elutazott. Rosszulesett, hogy el sem búcsúzhattam tőle. Még Lindenhofba sem rándult át elköszönni, s azt,hiszem, a barátnőm ezt nagyon zokon vette.

- Gondolja? - kapta fel a fejét Hendrik.

- Egész biztos.

- Talán mégis téved. Bertram kisasszony aligha feltételezte, hogy a barátom még egyszer megjelenik náluk, végvégtére is őszintén szólva épp a kedves barátnője késztette ilyen gyors elutazásra.

- Malve? - hökkent meg Daniela.

- Igen.

- Ezt hogy értsem?

- Közelebbit nem mondhatok, csupán annyit tudok, Rüdiger azért utazott el oly sietve, hogy ne kelljen még egyszer találkoznia Bertram kisasszonnyal. A kisasszony valószínűleg több felvilágosítással szolgálhat, mint én.

- Ő sem árult el többet, bár az az érzésem, hogy csak nem akart. Mindenesetre hallgatásra intett, amikor Lersingen úr elutazása felől érdeklődtem.

- Nos, mi ketten ezen nem változtathatunk, kisasszony, úgyhogy ne is beszéljünk róla! Nézze csak, amott már rőtben izzik a lomb, ez az ősz előhírnöke.

- Igen - sóhajtott Daniela -, véget ér a nyár. Gondolom, hamarosan ön is elhagyja Hagenaut?

Kérdéséből nyugtalanság csendült ki.

- Még nem tudom, meddig maradok. Lehetséges, hogy egy napon nekem is olyan váratlanul kell elutaznom, mint az én Lersingeh barátomnak.

A leány összerezzent és kissé elsápadt, de látszólag nyugodtan tudakolta:

- Visszatér Hollandiába?

- Igen, átmenetileg, de azután Szumátrára kell hajóznom.

Bánatos pillantása titkos örömmel töltötte el Hendriket.

Egy darabig némán ballagtak egymás mellett, a férfi figyelte, mint tükröződik Daniela arcán a lelki tusa.

- Straaten úr! - fordult feléje egyszerre amaz. - Arra az esetre, ha egyszer valóban ilyen hirtelen és búcsú nélkül utazna el, szeretnék megbeszélni önnel valamit, ami már régóta a szívemet nyomja.

- Mi nyomasztja, kisasszony?

- Olyan lelkifurdalás-féle.

- Az lehetetlen.

- Sajnos nem, és csak ön szabadíthat meg ettől a tehertől.

- Egy ilyen örökvidám teremtést furdal a lelkiismeret? - csóválta a fejét Hendrik.

- Mielőtt meggyónok, ígérje meg, hogy az édesanyámat élete végéig nem tessékeli ki az özvegyi lakból!

- Hisz nem is tehetném.

- Ígérje meg, kérem!

Ugyan mit ne ígért volna meg a férfi, ha ez a bűvös szempár néz rá?

- Jó, megígérem.

- Hála istennek, így már sokkal könnyebben megy a másik fele is. Nos, az az igazság, hogy semmiféle jogunk sincs az özvegyi lakra, mert az erről szóló okmány hatálya csak az ősünk, Malte von Hagenau leszármazottaira, vagyis a Hagenaukra terjed ki. Önre nézve nem kötelező erejű. Ezt már rég meg akartam mondani, de az édesanyám miatti aggodalom lakatot tett a számra. Ha ő nincs, nem is fogadtam volna el azt, ami valójában nem illet meg. Vele azonban mihez kezdtem volna? Én még csak elboldogulnék valahogy, hiszen fiatal vagyok, egészséges és munkabíró. Szegény mama azonban nem élte volna túl, ha el kell mennie innét. Ha nem vagyok meggyőződve az ön nagylelkűségéről, akkor nem nullám volna erőt gyűjteni, hogy könnyítsék a lelkiismeretemen. Amikor elérkezik az ideje, hogy örök búcsút kell vennem a mamától, akkor minden felszólítás nélkül kiköltözöm az özvegyi lakból, addig pedig igyekszem úgy rendben tartani, hogy ön örömét lelhesse benne.

A férfi megindultan hallgatott, majd fojtott hangon megszólalt:

- Tehát kiüríti az épületet, és egyszerűen elmegy innét?

- Igen.

- Szembenéz a küzdelmes élettel, amely odakint, a nagyvilágban vár kegyedre?

- Igen, ha így kell lennie.

Hendrik megtorpant, és elállta a leány útját. Izzó tekintettel nézett le rá.

- Engem meg csak úgy itthagyna, Daniela?

- De Straaten úr - pirult el amaz - mit akar ezzel mondani?

A férfi megragadta a két kezét.

- Daniela, hát tényleg magyaráznom kell? Talán nem tudja, mit jelent nekem? Nem érzi, hogy elepedek magáért? Azt hiszi, engedtem volna egyedül elutazni az én Rüdiger barátomat, ha maga nem kötött volna ide? Szeretem magát, Daniela, attól a perctől fogva, hogy megláttam az özvegyi lak mellett kertészkedni. Azóta csak az a vágy fűtött, hogy megnyerjem életem hűséges társának. Daniela! Akar-e a feleségem lenni? Tudom, csak akkor jön hozzám, ha úgy szeret, ahogy én kívánom, hogy szeressen-

A leány lesütött szemmel hallgatta szavait, tagjain remegés futott végig. Most felemelte a tekintetét, és elandalodva, teljes átéléssel súgta:

- Ekkora boldogság nem is létezhet!

Erre Hendrik a karjába kapta.

- Daniela, Daniela! Szeretsz engem?

Sírva-nevetve hangzott a válasz:

- Hát eltűrném ezt, ha nem szeretnélek, Hendrik?

A fiatalember gyengéden megcsókolta, ajka újra meg újra a leányéra tapadt.

- Néha már attól féltem - sóhajtott Daniela -, csak játszol velem. Annál többre tartom magam.

- Én büszke Danielám, imádom benned ezt az önérzetességet!

Hendrik átkarolta, úgy sétáltak tovább a parkban. Sok mindent kellett elmondaniuk egymásnak szerelmes érzéseikről, s közben minden másról megfeledkeztek. A leány csak akkor rezzent fel, amikor a nevét kiáltották.

- Burgel hív. A mama felébredt, mennem kell.

- Veled megyek - nevetett a férfi.

- És ha megszidnak, amiért ilyen sokáig elmaradtam? - ingerkedett Daniela.

- Akkor szidjanak meg engem is. Mostantól megosztunk mindent: örömöt és bánatot!

Kéz a kézben mentek vissza az özvegyi lakhoz. Az öreg Burgel a kerítésnél állt.

- Jövök már! - rikkantotta Daniela.

- Édes Jézusom, a lelkemet is kikiabálom a kisasszony után. A nagysasszony már rég kialudta magát, és várja a kisasszonyt. A kávé is kész.

- Én is kérek, Burgel - jelentette ki csillogó szemmel Straaten.

- Jaj, teremtőm, csak malátakávénk van, az nem a nagyságos úrnak való.

- De, éppen hogy arra támadt gusztusom.

- Töltsön csak egy csészével a nagyságos úrnak is, Burgel. Hadd igyék belőle, ha arra vágyik - vélte nevetve Daniela.

Ezzel a fiatalok bevonultak a házba, s a meghitt kis nappaliba léptek.

Ott ült Hagenauné az uzsonnaasztalnál. Straaten láttán azonnal felemelkedett.

- Vendéget hozok, mama. Straaten úr malátakávét inna velünk - szólt Daniela kissé megilletődve, ám Hendrik már az idős hölgy elé állt.

- Drága nagyságos asszony, nem ez hozott ide. Bocsássa meg, hogy a szokásokra fittyet hányva csak úgy idetolakszom, és kegyed elé terjesztem leghőbb vágyamat. Szerelem a leányát, és Daniela már igent is mondott. Most kérem, adja anyai áldását frigyünkre!

Hagenauné alig talált szavakat, mélyen meghatva nézett a fiatalemberre.

- Nőül kívánja venni a leányomat, Straaten úr?

- Igen, drága nagyságos asszony. Kérem a beleegyezését. • Nagyon szeretjük egymást.

- Csak nem ijedtél meg, mama? - ölelte meg Daniela. - Biztosan nem jobban, mint én. Csak úgy ukmukfukk a keblére ölelt. Légy szíves, egyezz bele!

Az asszony reszketve simogatta meg leánya fejét, és megfogta Hendrik jobbját.

- Kissé váratlanul ért a bejelentés, de nagyon boldog vagyok, mert az ön oltalmában biztos helyen tudom az én Danielámat. Most már nyugodtan hunyhatom le a szememet.

- Ne siessen azzal, drága nagyságos asszony! - csókolt kezet a férfi. - Látnia kell a boldogságunkat. Most már ketten gondoskodunk a jólétéről.

- Kedves, hogy ezt mondja. Az én Danielám boldogsága mindennél többet jelent nekem. Isten áldása rajtatok, gyermekeim!

Straaten gyengéden a karjába vette a leányt.

- Ügy fogok rá vigyázni, mint legdrágább kincsemre. Daniela örömmámorban úszva simult hozzá, és ragyogó szemmel nézett az anyjára.

X.

Másnap délelőtt Malve Bertram a Grintel-szurdokon át Hagenauba igyekezett. Ezen az úton mindig megdobbant a szíve annál a helynél, ahol először találkozott Rüdiger Lersingennel Egy pillanatra most is megállt ott, s behunyt szemmel a meredeken emelkedő sziklafalnak dőlt.

Lelki szemei előtt megjelent a férfi képe. Kétségbeesetten felnyögött, de aztán összeszedte magát, és továbbsietett célja felé. A hagenaui parkhoz érve észrevette Danielát, amint mosolygó arccal jön felé.

- Épp hozzád készültem, Lindenhofba!

- Befejezted a szüretet? Nagyon elégedettnek látszol.

- Nem ez a helyes kifejezés. Boldog vagyok, határtalanul boldog! De ahogy a te bánatos szemedbe nézek, nehezemre esik kimondanom.

- Ne törődj az én szememmel, Daniela, mert ha tényleg bánatosnak tűnik, majd felderül attól, hogy te boldog vagy.

- Képzeld, tegnap eljegyeztük egymást Hendrik van der Straatennel!

- Nahát! Ez aztán az örömhír! Sok szerencsét!

- Köszönöm! Már csak az a tudat hiányzik, hogy te is megtalálod a boldogságodat.

- A boldogság nem adatik meg mindenkinek. Élvezd a tiédet, mert igazán rászolgáltál, és ne hagyd, hogy bánni is el szomorítson! Nekem az is öröm, hogy a barátnőm révbe ért. De mondd, hogy történt ilyen hirtelen?

A két leány összehajolt, s Daniela beszámolt az eljegyzéről.

- A férjeddel Hagenauban fogtok lakni? - kérdezte Malve, mintán a végére ért.

- Nem állandóan. Néhány nyári hónapot minden évben itt töltünk. Ősszel és télen túlnyomórészt Amszterdamban tartózkodunk, tavasszal pedig Hendrik szumátrai ültetvényén. Azt akarja, hogy mindenhová elkísérjem, és ennek szívesen eleget teszek.

- Nem csodálom. Az urad mellett afféle világpolgárrá válsz te is, aki bárhol otthon érzi magát. Csak azt sajnálom, hogy most már teljesen magamra maradok. De tudod, mit: én is elmegyek. Engem semmi sem tart vissza. Hamarosan nagykorú leszek, nem függök tovább a rokonaimtól. El kell mondanom végre, hogy Lindenhofban mindig is rabnak éreztem magam. Herta nénihez csak felszínes kapcsolat fűz, lélekben idegenek maradtunk egymásnak.

- Megértelek, és köztünk szólva, a gyámod házában én sem szeretnék élni. Mindig olyan kísérteties érzés fog el a közelében. Jól teszed, ha nem akarsz Lindenhofban elfonnyadni. De az esküvőmig ugye mindenképpen maradsz?

- Mikor szándékoztok egybekelni?

- Decemberben. Hendrik nem akarja tovább halasztani. Addig nem engedlek el, mert a jelenlétedre okvetlenül számítunk.

- Magától értetődik, a lagzit feltétlenül megvárom.

Kiléptek a fák közül a gyepre, és megpillantották Straatent, aki lovaglásból tért vissza. A férfi sugárzó arccal üdvözölte Danielát, leszállt a nyeregből, és meghajolt Malve előtt.

- Engedje meg, Straaten úr, hogy gratuláljak az eljegyzéséhez! Daniela barátnője lévén, jól ismerem őt, és bátran állíthatom, hogy megütötte vele a főnyereményt!

- Tudom, kisasszony. Mindig tudtam, hogy a sors nagy ajándékot tartogat nekem. Hová igyekeznek a hölgyek?

- Csak úgy kószálunk, Hendrik. Véletlenül találkoztunk.

- Ezek szerint zavarok?

- Nem, Straaten úr, sokkal inkább azt hiszem, én zavarok, úgyhogy már fordulok is vissza Lindenhofba.

A férfi Malve arcát fürkészte. A barátja elutazása óta nem látta, s most neki is úgy tűnt, hogy megváltozott. Látott valamit a tekintetében, ami miatt nem tudott rá haragudni, hogy elutasította Rüdigert. Bármi okból tette is, biztos, hogy nemi könnyű szívvel szánta rá magát.

- Ugye, nem tűrhetjük, Daniela, hogy a barátnőd ilyen hamar befejezze a látogatását?

- Semmiképp, de neked megengedjük, hogy csatlakozz hozzánk.

- Hálás köszönet, kivált, hogy szeretnék valamit megbeszélni a hölgyekkel.

- Kegyesen meghallgatunk, Hendrik. Nos, mi nyomja a szívedet?

- Az imént érkezett meg a posta, s ahogy sebtében átfutottam, találtam közte egy levelet Jacob Boolmantól. Az ő nagynénje Maria Saalfner, Ramanina úrnője. Ramanina pedig határos Madalával, az én szumátrai birtokommal. Boolman jelenleg hitvesével Hollandiában tartózkodik. Egészségi okokból egy kis klímaváltozást igényeltek. Boolman a levelében közli velem, hogy szándékában áll ifeleségével hosszabb időre Hagenauba jönni.

- Talán nem örülsz nekik?

- Hát nem épp azok az emberek, akikért rajongok. Boolman eléggé nagyhangú, nemigen van tekintettel a környezetére, már amennyire a neje őnagysága engedi. Viszont még mindig szeretetreméltóbb, mint az utóbbi. Boolmannéról egész könyvet lehetne írni, de jobb, ha inkább hallgatunk róla.

- Sokat sejtető jellemzés - kacagott Daniela. - Ezek szerint nem nagy örömmel nézel e látogatás elébe.

- Mégis igyekszem jó vendéglátónak mutatkozni, éspedig két okból. Először is Maria Saalfner kedvéért, akinek vendégszeretetét gyakorta élveztem Ramaninán, és aki szoros barátságot kötött a szüleimmel, másodszor meg azért, mert rokonszenvezek Boolmanék vejével. Alfréd Meersburg német, és évekkel ezelőtt vette el az egyetlen leányukat. A fiatatok azóta is Ramaninán élnek, amely Madalához hasonlóan kiterjedt ültetvény. Két gyermekük született, akik egészégi okokból hosszabb ideje a hollandiai rokonoknál tartózkodnak. A nagyszülők most hazafelé magukkal viszik őket Szumátrára, a szüleikhez.

- És az egész família Ramaninán fog lakni?

- Igen, méghozzá lényegében Saalfnerné költségén, aki egyébként nagyszerű asszony, a legrokonszenvesebb egyéniség mindnyájuk közül, leszámítva Alfréd Meersburgot. Ráadásul születésére nézve német, a Rajna-vidékről származik.

- Akárcsak Malve!

- Kegyed a Rajna mellől való, kisasszony? - nézett a leányra kérdőn Hendrik. Amaz mosolyogva bólintott.

- A családom évszázadok óta honos a Rajna-melléken, de a szüleim halálával elkerültem onnét.

- No, Saalfnernéhoz visszatérve, akit mindenki csak Maria néninek szólít, még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy az unokaöccse, pontosabban elhalt férjének unokaöccse, azaz Jacob Boolman Ramanina várományosa. Ezzel minden fontosat elmondtam leendő vendégeinkről, kedves Danielám, hogy tudd, miféle társaságra számíthatsz. Remélem, kellő humorérzékkel viseled el őket, még ha beigazolódik is a félelmem, és nem nagyon nyerik el a tetszésedet.

- Ne aggódj, nemcsak kellemes emberekkel lehet szót érteni, és a te kedvedért a legundokabbakkal is zöld ágra vergődnék.

- Ez utóbbi tulajdonság vonatkozásában Boolmanné minden vetélytársat lesöpör a színről. Türelemmel kell elviselnünk, amit ránk mért a sors.

- Ebben ragyogó példával járok majd elöl, Hendrikem!

- Ez nagyon szép tőled. Remélem, kisasszony, időnként kegyed is segítségünkre lesz, hogy Danielának ne egyedül kell jen görnyedeznie a teher alatt - fordult a férfi tréfálkozva Malve felé.

- Vidéken az ember minden változatosságnak örülhet Straaten úr, s az ön látogatói feltétlenül mozgalmasabba teszik az életünket. Segédcsapatként készséggel állok rendelkezésre.

Ezzel a leány elbúcsúzott a jegyesektől, akik sugárzó arccal sétáltak tova a verőfényben.

Felvirradt Boolmanék érkezésének napja. Hendrik megkérte Daniela édesanyját, hogy a vendégek otttartózkodásának idejére lássa el a háziasszony tisztét, s ő örömmel vállalta ezt.

A házaspár röviddel ebéd előtt futott be. Az eléggé testes, kissé asztmatikus Boolman mókás ellentéte volt ösztövér hitvesének, ámbár Boolman asszonyság jelenlétében az embernek nem nagyon támadt kedve nevetni.Aki egyszer látta kifejezéstelennek tűnő, megnyúlt arcát, többé nem felejtette el. Vizenyős szeme fénytelenül ült üregében, akár egy hüllőé.

Szándékoltan puritán egyszerűséggel öltözködött, de el kellett ismerni, hogy ez a módi az egyetlen, ami úgy illik szögletes, csontos alakjához, hogy nem kelt kellemetlen feltűnést.

Boolman terebélyessége ellenére jelentéktelennek hatott a s felesége mellett, valami mókamester azt állította, ketten együtt tesznek ki egy tízest, az asszony az egyes, ő meg a nulla.

Fején is találta a szöget, bár Boolman uraság igen elbizakodott és nagyhangú nullának bizonyult, mihelyt nem a nejével, hanem valaki mással került szembe.

Danielának minden igyekezete dacára elakadt a szava a házaspár láttán. Hendrik azonnal a menyasszonyaként mutatta be a vendégeinek, mire Boolmanné rikácsolni kezdett:

- Miii? Maga eljegyezte magát, Straaten? Német nővel? Jól i Meggondolta? Hollandiában jobbnál jobb partik közt válogathatott volna.

Hendrik szilárdan elhatározta, hogy az előbbihez hasonló támadások ellenére sem veszíti el jó kedélyét.

- Én így is boldog és elégedett vagyok, asszonyom.

- Na, rögtön látni, hogy jobbat nem is találhatott volna. Ha ilyen szemrevaló lány akad, le kell rá csapni, amíg fiatal az ember - vélte Boolman kissé szuszogva és pont olyan tapintatlanul, mint a felesége. Aztán úgy hahotázott, hogy egész behemót teste rázkódott belé.

Hitvese lassan feléje fordította a fejét, és különös szemével rámeredt.

- Jacob!

Csak ennyit szólt, ezt is különösebb nyomaték nélkül, Boolman mégis tüstént behúzta a nyakát kankalinsárga felőltójébe. Egyet-kettőt még csuklott és fújtatott zavarában, aztán megpróbált méltóságteljes képet vágni.

- Szívből gratulálunk az eljegyzéséhez, tisztelt uram!

Erre őnagysága is Hendrik felé nyújtotta csupa csont jobbját.

- Isten adjon sok boldogságot maguknak, Straaten úr! - mondotta oly kenetteljesen, mint valami részvétnyilvánítást, majd Danielához fordult, s neki is kezét adott. - Magának nem is kell szerencsét kívánni, kisasszony, hiszen máris remek partit csinált. Sok irigyre számíthat.

A leány erre csak biccenteni bírt. Zavarán nem sokat enyhített Boolman bizalmaskodó kacsintása, mely körülbelül ennyit jelentett: „Oda se neki, ilyesmire rá se ránt az ember!”

A vendégeket most Berger kisasszony, a házvezetőnő a lakosztályukba kísérte, s miután eltűnték, Hendrik cinkos mosollyal a menyasszonyára és annak édesanyjára nézett.

- Nos, túloztam?

- Nem, a legmerészebb várakozásomat is túlszárnyalták - rázta a fejét elkámpicsorodva Daniela.

A férfi gyengéden magához vonta, és ingerkedve kérdezte:

- Tán örömünneppé akartad varázsolni a látogatásukat?

Kellő jó kedéllyel majdcsak elviseljük. Vagy téged máris cserbenhagyott?

Erre Daniela újra magára talált. Nevetve vőlegénye mellére borult.

- Jaj, Hendrik, itt tényleg nem segít más, csak a jó kedély. Ez a mentőöv az élet hullámzó tengerén.

- Csakhogy végre megint vidámnak látlak! Az előbb teljesen levertnek tűntél Boolmanné asszonyság otromba gratulációjától.

- Tudod - kuncogott a leány éppúgy éreztem magam, mint a férje, aki a megrovó pillantás hatására szinte összement a rikító sárga kabátjában. Rém mulatságosan festett, de bevallom, ha rám néznek így, minden bátorságomat össze kell szednem, hogy be ne bújjak egy egérlyukba. Valami dermesztő erő árad abból a kifejezéstelen szempárból.

A fiatalember eltűnődött.

- Rüdiger mondta, amikor Szumátrán megismerte az asszonyt, hogy olyan a szeme, akár az óriáskígyóé, megbénítja vele az áldozatát. Én mindig csak élettelennek és hidegnek találtam.

- Én inkább Lersingen véleményét osztom, s nem szeretném ellenségemmé tenni ezt a hölgyet.

- De Daniela, teljesen ártalmatlan, csak egy kicsit sipító a hangja, és borzasztó fukar. A férjével szemben persze nagyon erélyesen lép fel, és az egész családját is rövid pórázon tartja: Még a szellemi tekintetben messze fölötte álló Maria néni sem tudja teljesen kivonni magát a hatása alól. Alapjában véve azonban ez az erély áldásos Ramaninára nézve. Boolmannét. valamennyi alkalmazott istenként féli. A férje akármilyen harsogva zsémbelődik és teremtettézik, az emberek nem sokra becsülik. Reggeltől estig szájalhat, amit legtöbbször meg is tesz, de semmit sem ér el vele. Az asszony bezzeg csak rájuk emeli a tekintetét, már engedelmesen ugranak minden szavára. Azt hiszem, attól vált annyira erélyessé, hogy Boolmanból teljesen hiányzik ez a vonás. Egyébként viszont tényleg ártalmatlannak tartom.

- Mindenesetre megismerkedtem már kellemesebb emberekkel, is.

- Én nemkülönben! - bólogatott hevesen Hendrik. - Hát maga, kedves mama, semmit sem szól a vendégeimre?

Hagenauflé finoman elmosolyodott.

- Hiszen éppen azért nem, mert a vendégei, fiam. Érjük be azzal, hogy elviseljük őket.

- Köszönöm, drága mama! - csókolt kezet a férfi.

XI.

Boolmanné először is ujjával végigvizsgált minden bútort, miután a férjével egyedül maradt a barátságosan berendezett hagenaui vendégszobákban. Noha pornak a legcsekélyebb nyomát sem találta, rosszallóan nézett körül, mintha tiltakozna minden ellen, amit lát, majd az urához fordult.

- Ezt a Straatent jól megfogta magának egy mutatós kis csirke. Pedig de szívesen összeházasítottam volna az én Maritke unokahúgommal! Vele sokkal jobban járt volna.

- De drágám, Maritke szegény, mint a templom egere, emellett még csak nem is valami csinos.

- Hiszen egészen rám hasonlít.

- Hát pont azért… szóval… úgy értem… nem azt akarom mondani, hogy…

- Elég - emelkedett fel a csontos kéz csak rontasz a dolgon. Akárhogy is, elég bosszantó, hogy Straaten eljegyezte magát. Magunk után akartam hozatni Maritkét is, hogy megismerkedjenek. Ennek most már semmi értelme.

Jacob Boolman lemondott a válaszadásról, inkább elkészülődött az ebédhez, azután feleségének nyújtotta a karját, s levezette az ebédlőbe.

Hendrik, Daniela és az édesanyja már ott várta őket. Asztalhoz ültek, s a vendéglátók minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy a nagy igényű házaspárt kielégítsék, amit Boolmanné magától értetődőnek tekintett. Nem fojtott magába néhány személyeskedő célzást, amit Daniela jó kedéllyel fogadott, Hagenaunénak pedig a maga társasági gyakorlottságával azt is sikerült elérnie, hogy a beszélgetést a szumátrai szolgaszemélyzetre terelje. Az asszony lesújtóan nyilatkozott e kérdésben.

- Rengeteget mérgelődöm az embereinkkel, még szerencse, hogy néhány holland cseléd is dolgozik a háznál, azok legalább valamennyire megerőltetik magukat. Szeretnék felfogadni egy német nevelőnőt is az unokáim mellé, aki velünk együtt Szumátrára jönne. Pontosabban én jobb szeretnék hollandot, de a vejem német, és azt kívánja, hogy a gyermekei jól elsajátítsák az anyanyelvét. Szerintem ugyan ez nem szükséges, hiszen Németország nemzetközi téren már úgysem bír jelentőséggel, viszont a mi Maria nénink, aki szintén német származású, egyetért Alfreddal.

- Mivel pedig ő Ramanina úrnője, figyelembe kell venni a véleményét - bátorkodott közbeszólni a férje. - Különben i n is nagyon helyeslem, hogy a gyermekek megtanuljanak németül.

- Mondtam már, hogy ez fölösleges, esztelenség pénzt kiadni arra, hogy német nevelőnőt utaztassunk a gyarmatokra. - Ott helyben sokkal olcsóbban találtunk volna holland tanítót, amennyit csak akarunk. Csak az útiköltség egy vagyon.

- Hiszen azt Maria néni fizeti - vágott közbe ismét Boolman.

- De a mi örökségünket fogyasztja vele - nézett rá szemrehányóan a neje.

- Meddig szándékoznak Németországban maradni? - fordította másra a szót Daniela.

Boolmanné rámeresztette a szemét, s neki minden erejét össze kellett szednie, hogy állja a különös tekintetet

- Azt hiszem, ráérünk decemberben visszatérni Szumátrára, addig semmi sem sürget.

A jegyespár lopva összenézett.

- Akkor remélhetjük, hogy részt vesznek a lakodalmunkon? - kérdezte zavartan Hendrik, abban a reményben, hogy mégis lemondó választ kap. Ám Boolman asszonyság a szeretetre méltó mosoly halvány utánzatával így felelt:

- Ez magától értetődik, kedves Straaten úr, csak nem hagyjuk egyedül ünnepelni a menyegzőjét ebben az idegen országban!

A fiatalok alig tudták megőrizni az önuralmukat e fura megnyugtatás hallatán. Hendrik mégis higgadtan jelentette ki:

- Örülök, hogy ilyen sokáig vendégül láthatom önöket.

Az esküvő után mi is elhagyjuk Hagenaut, hogy először is néhány hónapot Amszterdamban töltsünk.

- Kell is, hogy a menyasszonya tisztességesen megtanuljon hollandul - bólogatott Boolmanné.

- Már azon igyekszem, asszonyom - vetette közbe Daniela.

- A kiejtése még sok kívánnivalót hagy maga után - közölte leplezetlen nyíltsággal az ösztövér hölgy.

- Ön ellenben igen jól beszél németül - felelte jól nevelten a leány.

- Sajnos Maria néni a vejünk miatt erőlteti, hogy Ramaninán is az anyanyelvén szóljunk hozzá.

- Saalfnerné csodálatos asszony - lelkendezett Hendrik. - Örülök, hogy újdonsült hitvesem is megismerheti majd, amikor tavasszal Szumátrára hajózunk.

- - Micsoda, a feleségét is hozni akarja?

- Hogyne, asszonyom, ez úgyszólván a nászutunk lesz.

- Igaz, maga elég gazdag, hogy megengedhessen magának egy ilyen költséges nászutat.

- Jövő tavasszal amúgy is szeretnék végre újból az ügyeim után nézni Madalán.

- Persze, de ahhoz minek a felesége?

A fiatalember önkéntelenül elnevette magát.

- Hát nászutat általában kettesben szokás tenni, és a jövőben különben is csak vele együtt utazom.

- Idővel megváltozik majd a véleménye - jegyezte meg szárazon Boolmanné.

- Nem hiszem. Egyébként mikor kaptak utoljára hírt Ramanináról? - próbált Hendrik eltávolodni a kínos témától, mert észrevette, hogy Daniela már alig tudja türtőztetni magát.

- Ó, mi csak akkor írunk egymásnak, ha valami jelentős dolog történik. Most, a távollétünkben a gyerekeinkre kétszer annyi intéznivaló hárul. Nem is hallottunk felőlük, amióta Európába jöttünk.

- Akkor azt sem tudják, hogy a jószágigazgatóm elhunyt?

- Hogyan? Manders meghalt?. - csodálkozott Boolman.

- Sajnos, egész váratlanul, pedig a múlt évben még hosszabb ideig Hollandiában üdült.

- És mihez kezd most Madalával? Alfréd persze rá-ránéz, de sok ráérő ideje neki sincs.

- Már a birtokra küldtem Manders utódját, asszonyom.

- Nagyon helyes. Ő is olyan rátermett vezető, mint az elődje?

- Meggyőződésem, hogy az.

- Nős? - faggatózott tovább Boolmanné.

- Nem! - felelte kurtán Hendrik.

- Na az jó, akkor majd kerítünk neki való asszonykát. Ha Manders megfogadja a tanácsomat, és megnősül, még ma is élne. •

- Tudják, a feleségem nem szenvedheti a nőtlen férfiakat. Mindenkit a házasság jármába akar fogni - élcelődött Boolman.

- Jacob! Kihűl a karajod. Az ember különben sem csak az élvezeteknek él, hanem azért, hogy teljesítse a kötelességeit. A férfiaknak pedig kötelességük családot alapítani.

Egy időre megfeneklett a társalgás. Boolman a harmadik szelet borjúsültre fordította a figyelmét, Hendrik és Daniela arra összpontosított, hogy ki ne jöjjön a béketűrésből, Hagenauné pedig próbált valami semleges témát keresni. Végül maga Boolman asszonyság hozakodott elő eggyel.

- Most jut eszembe a maga német barátja, Lersingen!

- Maria néni felfoghatatlan módon kedveli, nyilván csak azért, mert német. Mit csinál most?

Hendrik egy picit zavarba ött, mivel Daniela is kérdőn pillantott rá, s megígérte Rüdigernek, hogy a menyasszonyánaksem árulja el, hová utazott. Nem szeghette meg a szavát, s őszinte természet lévén, most nehéz helyzetbe került. Ezért kitérő választ adott.

- Feltehetőleg újabb tanulmányútra indult.

Boolmanné rosszallóan ingatta a fejét.

- Hát nincs jobb dolga?

Hendrik alig tudott elfojtani egy mosolyt. Elképzelte magának, mit fog szólni majd az asszony, amikor Rüdiger Lersingen a szomszédjává lép elő.

- De, majd akad egyéb teendője is.

A holland nő vállat vont.

- Ugyan már, az az úgynevezett kutatóexpedíció Új-Guineában, az sem volt komoly dolog. Mi sült ki belőle? Valami hasznos aligha.

Hendrikből kitört a nevetés, s látta, hogy Daniela sem bírja már türtőztetni magát.

- Nem, asszonyom, eddig valóban nem sok, csupán egy vaskos tudományos kézirat, amely már útnak indult az egyik rangos lipcsei kiadóhoz. Mihelyt megjelenik, bátorkodom átnyújtani önnek egy példányt, akár német, akár holland nyelven - válaszolta, s közben intett Hagenaunénak, hogy bontsanak asztalt.

Miután Boolmanék visszavonultak, s Daniela édesanyja is lepihent, Hendrik a karjába vette jegyesét.

- Szegénykém, én is pokoli kínokat álltam ki. Őszintén szólva, Boolmanné kifejezetten a hátrányára változott, vagy talán azelőtt nem ment annyira az idegeimre a viselkedése, mert akkor téged nem érintett. Kétségbe ejt a gondolat, hogy decemberig élvezni akarja a vendégszeretetünket.

- Hagyd csak, ez a tisztítótűz, amelyen át a mennyországba jutunk.

- Ezt észben tartom, úgy könnyebb a teher.

- Amíg a vendégeid sziesztáznak, iktassunk be egy kis üdítő sétát, hogy újult erővel viselhessük Boolmanné bűbájos lényét.

Straaten egyetértett, s az ifjú pár elindult az őszies színekbe öltözött park felé. Elfelejtették az utálatos hölgyet és nem sokkal kellemesebb urát, örültek az életnek, mely boldogságot hozott nekik.

Néhány nappal később Hendrik ebédre hívta a liadenhofiakat, mert a Boolman házaspár egy emberként jelentette ki: nem is hitték volna, hogy ennyire unalmas Hagenauban. Alig látni embert. Időközben Straaten szétküldte az eljegyzési értesítőket, s a szomszédságból néhány látogatója érkezett, hogy sok szerencsét kívánjanak.

Aki csak megfordult a házban, tüstént kivívta Boolmanné bírálatát, s mindenkiben akadt valami kifogásolnivaló. Emma Boolman az „őszinteségével” tüntetett, így nem csoda, hogy az érintettek egyöntetűen ellenszenves perszónának minősítették. Már csak a szurdokon túliak hiányoztak a sorból, s Daniela most nevetve kérdezte Hendriket:

- Tudod, milyen a káröröm?

- Azt hiszem, nem.

- Én már kezdem sejteni. Ha belegondolok, hogy ma délben Marlitz úr Boolmannét kapja asztaltársul, olyan érzés fog el, amit csak kárörömnek nevezhetek.

A fiatalember átfogta menyasszonya vállát. Reggeli után egy órácskára megszabadultak a vendégeiktől, s jártak egyet az erdős hegyoldalban.

- Szóval nem sok rokonszenvet táplálsz a szomszédunk iránt?

- Egy szikrányit sem!

- Szép, hogy ennyire egyetértünk, mert én sem szívelem.

Amikor asztalhoz ültek, örömmel engedték át Emma asszony társaságát Marlitznak. Neki is kijutott Boolmanné könyörtelen őszinteségéből. Róla azonban leperegtek az epés megjegyzések, mivel egész más dolgok jártak a fejében.

Különös módon a holland nő egészen feltűnő szimpátiát árult el Malve iránt. Megkímélte nyilaitól ezt a halk szavú, szelíd és visszahúzódó teremtést, akinek magatartása egyszerűen lefegyverezte. Akár a szerénysége, akár az ellenszenves asszony iránti előzékenysége okozta, annyi bizonyos, hogy Boolmanné az égvilágon semmi hibát nem lelt benne. Viselkedése elnyerte a tetszését, és követendő példaként állította mindenki elé. Ehhez talán az a körülmény is hozzájárult, hogy Malvét gazdag örökösnőnek tudta, márpedig ő egyetlen hatalom előtt hajolt meg, és az a pénz. Malve kifinomult lénye bizonyos mértékig még őt is hatása alá vonta. Jelenlétében Jacob is lejjebb vette a hangját.

Láthatóan törte magát, hogy tessék neki.

Ebéd után Daniela pár percre kettesben maradt barátnőjével, s megjegyezte:

- Te két lábon járó világcsoda vagy, Boolmanné ideérkezése óta az első ember, akire nem tesz rögtön a találkozáskor valami kellemetlen megjegyzést.

- Miért, olyan komisz?

- Még annál is komiszabb! Hendrikkel már valamennyire hozzászoktunk, hogy lerázzuk magunkról az undokságait, mint kutya a vizet. Áruld el, mivel tudtad megszelídíteni?

- Esetleg azzal, hogy hidegvérrel végighallgatom.

- Én nehezen tudok higgadt maradni. Mondhatom, egész életemben nem hallottam annyi tapintatlanságot, amennyit tőle eddig le kellett nyelnem. Talán nem is maradnék adósa, ha nem Hendrik vendége volna.

- Szegény Daniela, borzasztó, hogy a jegyességed legszebb napjaiban efféle társasággal kell vesződnöd. Szívesen megpróbállak tehermentesíteni, ha ezzel segíthetek.

- Nem, azt nem fogadhatom el, hosszú távon veled sem bírná kesztyűs kézzel.

- Ha ezen az áron egy kis nyugalmat szerezhetek neked - ölelte fáradt mosollyal Malve akkor örülök, hogy legalább valami hasznot hajtok. Bízd csak rám Boolmannét, amikor itt vagyok! Ha akarod, ezentúl gyakrabban jövök.

- Óriási szolgálatot tennél vele. Bevallom, szinte egy percig, sem hagynak békén bennünket a vendégeink.

- Hát miért nem hívtál már sokkal előbb? Ennyit igazán megtehetek a barátnőmért.

- Nincs is még egy ilyen jótét lélek, mint te, de nem tudod, mit vállalsz.

- Megszoktam már, hogy ellenszenves emberekkel megférjek. Mit gondolsz, a gyámommal könnyű kijönni? Az utóbbi időben elviselhetetlenné vált. Az a benyomásom, hogy gyűlöl, de nem tudom, miért.

- Jaj, Malve, ez szörnyű!

- Legalábbis nagyon utálatos, és napról napra rosszabb. Kezdek félni tőle, tudom, hogy butaság, mégis bezárkózom a szobámba. Biztos csak képzelődöm, de néha éjszakánként mintha az ajtómhoz osonna, és megpróbálná kinyitni. Tegnapelőtt is ilyen ostoba érzésem támadt. Kiugrottam az ágyból, felcsavartam a villanyt, és lélegzet-visszafojtva füleltem kifelé. A fantáziám játszhatott velem, mert teljesen úgy tűnt, mintha lopakodó lépteket hallanék távolodni. Csakis érzékcsalódás lehetett, ugyanis amikor egy idő múlva az ablakhoz léptem, fényt láttam a gyámom szobájában. Tudod, olyan hátborzongató a viselkedése, igazán próbára teszi az idegeimet. Tegnap éjjel is égett a lámpa a szobájában. Ma reggel megkérdeztem, nem meríti-e ki, hogy ilyen sokáig fenn marad, hiszen délelőttönként körül kell járnia a birtokot. Akkor úgy nézett rám, mintha meg akarná ölni.

- De Malve! - kiáltotta iszonyodva Daniela.

- Ugye, bolondság? Mégsem tudom másként leírni a tekintetét. Nem tudom, mit vétettem ellene, mi ütött belé. Néha arra gondolok, hogy beteg, nem testileg, hanem lelkileg. Már Herta nénivel is megpróbáltam beszélni erről, de nem vesz komolyan. Ezt az egészet csak azért meséltem el, hogy belásd, Boolmanné társasága semmivel sem nyomaszt jobban, mint a gyámomé. Bárcsak megmondtam volna már neki, hogy a nagykorúságom elérése után nem maradok Lindenhofban. Szilárdan elhatároztam, hogy elmegyek.

- Természetesen megértelek, Lindenhofban nem irigylésre méltó az életed.

- Hát nem, valóban nem az, már magam sem értem, hogy bírtam ki eddig. Igaz, hogy azelőtt Franz bácsit sem láttam olyannak, mint az utóbbi időben, bár kedves soha nem volt hozzám.

- Bárcsak segíthetnék! De nézd, már jön is Boolmanné!

- Bízd csak rám nyugodtan! Menj Hendrikhez, és egy darabig ne mutatkozzatok!

Daniela megszorította barátnője kezét, és elsietett. Emma asszony Malvéhoz lépett, aki udvariasan széket tolt alá.

- Olyan jó melegen süt a nap, elüdögélhetnénk egy kicsit itt, a teraszon. Remélem, nem zavarja a társaságom? - szólt hozzá a maga bársonyosan lágy hangján.

Boolmannéval nem túl gyakran fordult elő, hogy valaki önként keresse a társaságát. Fürkész tekintetet vetett a leányra, majd homlokát ráncolva nézett a másik után, akinek menekülésszerű távozását észrevette.

- Ritkaság, hogy egy fiatal teremtés egy idős hölggyel kívánjon csevegni, Bertram kisasszony, és meglep, hogy maga ezt teszi.

- Ó, ön biztosan sok élményt gyűjtött utazásai közben és szumátrai tartózkodása alatt. Straaten úr mesélt egyet-mást, és kedvet kaptam, hogy megismerjem azt a csodás tájat.

- Ebben senki sem akadályozza, hiszen gazdag örökösnő. - Egyszer jöjjön el hozzánk Szumátrára! - ragadtatta magát Hoolmanné tőle hallatlan nyájasságra.

Malve akként is fogadta.

- Talán sor kerül rá, ha majd az én Daniela barátnőm a férjével a gyarmatokon időzik.

- Helyes, akkor minket is meg kell látogatnia. Ámuldozhat majd, hogy milyen paradicsomi vidéken élünk.

- Mióta is?

- Tizenöt éve. Az uram nénikéje nagyon magára maradt Ramaninán, miután a leánya után a férjét is elveszítette. Megsajnáltam, és áttelepültünk hozzá. Ő már idestova negyven esztendeje él a birtokon, betöltötte a hetvenet, de elképesztően jól tartja magát. Régebben időről időre átruccant üdülni Európába, de egy évtizede felhagyott ezzel. Az egyik térde elmerevedett, így nem tud lóra ülni, s az utazást sem bírja. Egyébként egészséges, mint a makk.

Az utolsó szavakat fájdalmas sóhaj kísérte. Boolmanné szemlátomást egyáltalán nem örült az idős hölgy kifogástalan egészségi állapotának. Titokban évről évre reménykedett, hogy jobblétre szenderül, s ő végre korlátlan úrnőként rendelkezhet Ramanina fölött. Mert bár névleg Jacob Boolman volt Maria néni reménybeli örököse, a felesége mellett nem sok szava lehetett. A várva várt hagyaték pedig nemcsak a hatalmas ültetvényből állt, hanem tekintélyes bankbetétből és értékes ékszerekből is.

- Ritkán hallani, hogy európaiak ilyen sokáig jól érzik magukat a trópusokon - jegyezte meg Malve.

- Igen, mint már említettem, Ramanina magaslati levegője egészen kiváló. Persze az ottani tartózkodás így is igénybe veszi a szervezetet. A leányomnak ezért kellett Hollandiába küldeni a gyermekeit a legzsengébb éveikre. De most már elég nagyok és erősek, úgyhogy decemberben magunkkal visszük őket Szumátrára.

- Olyan hosszú ideig Európában maradnak?

- Igen, mégpedig itt, Hagenauban. Nem akarjuk Straaten urat egyedül hagyni az esküvőjére. Egyébként miért nem magát választotta feleségül? Sokkal jobban tette volna. Maga sokkal rokonszenvesebb nekem, mint Hagenau kisasszony.

- Az a fő, hogy Daniela jobban tetszett neki - mosolygott a leány. - A barátnőm nagyon jóravaló, nemes jellem, mindenki kedveli. A vőlegénye megütötte vele a főnyereményt, higgye el.

Boolmanné a fejét rázta.

- Hiszen szegény, mint a templom egere, hol itt a főnyeremény?

- A házigazdánknak szerencsére nem kellett a mátkája vagyoni helyzetével törődnie. Egyéb szempontból pedig nem is választhatott volna jobban.

- Ebben különbözik a véleményünk. Szerintem kotnyeles teremtés, maga sokkal inkább tetszik nekem.

- Ez hízelgő rám nézve, nem tudom, mivel érdemeltem ki a jóindulatát.

- - Azt én sem tudom, csak tetszik nekem, és kész.

A gondviselés útjai kifürkészhetetlenek: Mert mi más ébreszthetett rokonszenvet Emma Boolman megcsontosodott szívében éppen Malve Bertram iránt? Semmi más nem lágyíthatta meg az egyébként oly gyanakvó asszonyt, s a sors mégis arra szemelte ki Malvét, hogy általa elégtételt vegyen rajta sok igazságtalanságért. A leány sem sejtette, milyen különös módon kereszteződik majd életpályája Boolmannééval.

Ettől kezdve gyakrabban járt Hagenauba, s figyelmét ön- feláldozóan a holland nőnek szentelte, hogy a jegyesek zavartalanul Örülhessenek egymásnak.

Így telt el az október, s november elején leesett az első hó.

Mindinkább közelgett Malve huszonegyedik születésnapja, és még mindig nem beszélt gyámjával arról, hogy Daniela esküvője után el kívánja hagyni Lindenhofot. Tudta, hogy nagykorúvá válása napján Marlitznak el kell számolnia a vagyonával, mindazonáltal azt tervezte, hogy a továbbiakban is rábízza a kezelését. Csupán annyi pénzt utaltat át mindig magának, amennyi az életviteléhez szükséges.

Meg sem fordult a fejében, hogy a férfi esztelen spekulációkba fektette a rábízott javakat, s ezekben a hetekben lázas türelmetlenséggel várja, hogy milyen eredményt hoz utolsó, kétségbeesett vállalkozása.

Néhány nappal a születésnapja előtt egy hagenaui látogatásból hazatérve, könnyek között találta a nagynénjét.

- Mi történt, Herta néni? - kérdezte szánakozva. Az idős liölgy alig tudott erőt venni magán.

- Bár tudnám! Körülbelül egy órája sürgöny érkezett Franz bácsinak. Valami nyugtalanító hírt kaphatott, mert egészen feldúltan a dolgozószobájába rohant, és bezárkózott. Hiába szólongatom, nem felel, csak annyit hallani, hogy idegesen fel-alá járkál odabenn, és időnként hangosan nyöszörög.

- Talán valami üzleti bosszúság érte - igyekezett megnyugtatni az idős hölgyet Malve. - Hetek óta figyelem, hogy milyen zaklatott. Rettentő idegesnek látszik. Már épp javasolni akartam neked, hogy beszélj miatta az orvossal.

- Hallani sem akar orvosról, felfortyan, ha ezzel hozakodom elő.

A leány fejcsóválva az ablakhoz lépett, és kitekintett. Kisebbfajta hóvihar kerekedett, úgy tetszett, mintha az égbolt leereszkedett volna a hegyekig. Malve szíve furcsán elszorult, mintha valamiféle szörnyű veszély fenyegetné.

Franz Marlitz ezen a napon többé nem hagyta el a szobáját. A két hölgy este nyomott hangulatban ült asztalhoz, majd elváltak, hogy nyugovóra térjenek.

Herta asszony még egyszer a dolgozószoba ajtajához ment, s megkérdezte a férjét, aki hallhatóan még mindig nyugtalanul járt fel-alá, hogy nem akar-e vacsorázni vagy lepihenni, de most sem kapott semmiféle választ. Gondterhelten indult lefeküdni.

Malve szemére nem jött álom. Egyre csak Rüdiger Lersingenre gondolt. El kellett volna ítélnie őt, de a szívéből nem tudta kivetni, s ettől kimondhatatlanul gyötrődött.

Mialatt álmatlanul hánykolódott fekhelyén, s hiábavaló küzdelmet folytatott szerelmével - mint már oly sokszor hirtelen összerezzent. Tompa zaj ütötte meg a fülét - mintha fegyverdörrenés lett volna. Felült az ágyban, kalapáló szívvel fülelt a néma éjszakába. Egyszerre megelevenedett a ház. Nemcsak ő hallotta meg a lövést.

Kiugrott az ágyból, belebújt szőrmepapucsába, s meleg pongyolát kapott magára. Ahogy kinyitotta az ajtót, cselédeket látott lesietni a lépcsőn. A folyosón égett a villany, s ugyanebben a pillanatban nagynénje rémült kiáltása harsant:

- Franz! Franz! Az isten szerelmére, nyisd már ki!

Malve is leszaladt a földszintre, ahol Herta néni az egész személyzettől körülvéve a nagybátyja dolgozószobája előtt állt, és felindultan dörömbölt az ajtón.

- Mi történt, Herta néni? - kérdezte tőle riadtan.

- Hát nem hallottad? Egy lövés… csak innen jöhetett… jaj, istenem… Franz, nyisd ki végre… az ég szerelmére, nyisd ki!

A leány a zavarodottan körben állókhoz fordult.

- Nem tudna valaki odakintről bemászni a nagyságos úr szobájába? Nincs magasan az ablak. Törjenek be egy üvegtáblát, és nyissák ki! Gyorsan, siessenek! - sürgette őket.

Néhány gyötrelmesen hosszú perc után csörömpölés hallatszott, majd egy béres nehéz léptei. A legény belülről kinyitotta az ajtót, és dermedt arccal állt meg a küszöbön.

- Naccsága kérem, szerencsétlenség történt - nyögte ki lesújtva.

Herta asszony benyomult a szobába, és felsikoltott. Malve lövette, s látta, hogy az íróasztalnál ülő férfira veti magát, majd térdre rogy mellette. Franz Marlitz átlőtt halántékkal borult az asztalra.

A leány elszörnyedt, de megőrizte lélekjelenlétét, s intézkedett, hogy azonnal küldjenek kocsit a szanatóriumba, Haller doktorért.

Ezután a holttesthez lépett, amely előtt Herta néni még mindig félig önkívületben térdepelt. Megállapította, hogy nincs mentség.

Borzadva nézett le a fegyverre, mely a halott közelében fe- kiidt a földön. Marlitz homlokán fekete szegélyű foltocska jelezte a helyet, ahol a golyó behatolt. '

Vajon mi kergette a halálba a gyámját?

- Herta néni, térj magadhoz! - hajolt le az idős hölgyhöz. Miközben nagynénjével foglalatoskodott, a könyvek és számoszlopokkal teleírt papírlapok között észrevett egy cédulát, rajta gyámja jókora, szálkás betűivel:

„Tönkrementem. Malve egész vagyonát eltőzsdéztem. Lindenhofot elzálogosítottam, többé nem a miénk. A feleségem költözzék a gyermekeihez. Bocsássatok meg, ha tudtok - életemmel fizetek bűneimért.”

Malve a szavakra meredt, de értelmüket egyelőre nem tudta felfogni. Még egyszer el kellett olvasnia - azután harmadszor is. Akkor végigfutott a hátán a hideg, egyszerre rémítően világossá vált minden, megértette, miért-viselkedett a gyámja olyan zavartan a legutóbbi hónapokban. Hozzányúlt az ő örökségéhez, részvény spekulációra fordította, s most azzá vált, amire egy ízben áhítozott: nincstelenné!

Megrázta nagynénje vállát.

- Olvastad ezt? - kérdezte az izgalomtól fátyolos hangón

- Mi az? - emelte fel elkínzott arcát az asszony.

- Tessék, olvasd!

Marlitzné átfutotta a néhány sort, azután iszonyodva tekintett fel.

- Irgalmas isten! Hát ezért… ezért?

Ismét összecsuklott.

Malve megdörzsölte a homlokát, és reszketni kezdett, - mintha dideregne. Megrökönyödve bámult a halott sápadt vonásaira, melyek mozdulatlanságukkal békés alvóra emlékeztették. Most már tudta, mi nem hagyta a nagybátyját éjszakák óta nyugodni. Furdalta a lelkiismeret.

De most hogyan tovább?

Zavaros gondolatok rajzottak elméjében; nem értette, mi zajlik körülötte, tanácstalanul nézett le a nénikéjére, aki most kínlódva felegyenesedett. Döbbenten álltak a fejlemények előtt, amelyek mindkettejüket teljesen készületlenül érték.

Még magukhoz sem tértek megdöbbenésükből, amikor Haller doktor befutott. Az orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani, és levette a hölgyek válláról a legsürgősebb intéznivalók terhét. Érezte, hogy hiába próbálna lelket verni beléjük, s azt is, hogy nem Franz Marlitz elhunyta a legnagyobb csapás, mely Lindenhofot sújtotta.

Egy-egy táviratot adott fel a megboldogult leányainak, hogy siessenek édesanyjuk vigasztalására. Többet egyelőre nem tehetett.

XII.

Nehéz, nyomasztó időszak következett Malve Bertram számára. A valóság pontosan megfelelt a Franz Marlitz búcsúlevelében írottaknak: a leány egész vagyona elveszett, Lindenhofot pedig minden jószágával egyetemben banki jelzálog terhelte. A nagybátyja még a jelzálogkölcsön összegét is kockára tette legutolsó bizonytalan kimenetelű vállalkozásában, amelyből olyan magas nyereségre számított, ami anyagilag talpra állította volna. Ehelyett egy bányaomlás maga alá temette minden reményét. A felvásárolt részvények egy csapásra elértéktelenedtek. A sürgöny, amelyet kapott, erről a katasztrófáról tudósította.

Malve koldusszegénnyé vált. Nem maradt mása, csak egy haszontalan papírköteg, a ruhái és kevéske ékszere.

Marlitz halálhírére Daniela azonnal Lindenhofba sietett, ahol megtudta, miféle sorscsapás érte barátnőjét. Tökéletesen a (érezte szenvedéseit.

Másnap reggel vőlegénye kíséretében ismét eljött.

Hendrik kész volt Malve rendelkezésére állni, és kérte, a menyasszonyához fűződő barátságára való tekintettel hadd segítsen neki. A, leány bágyadt mosollyal hárította el:

- Nagyon köszönöm, Straaten úr, de megértheti, hogy nem fogadhatom el a segítségét.

- De hát mi lesz így veled? - tördelte a kezét Daniela. - Lindenhofnak vége. A nagynénéd a temetés után a gyermekeihez utazik. Idegenek költöznek ide. Nem akarsz átjönni velem édesanyámhoz? Ő szívesen befogad. Vele maradsz, és kárpótolod az elvesztésemért. Megmondhatom neki, hogy beleegyezel?

Malve szeméből kibuggyantak a könnyek.

- Nagyon kedves tőletek, hálásan köszönöm. Egy időre el is fogadom az ajánlatodat, amíg képes nem leszek világosan áttekinteni a helyzetemet. Szerencsére maradt néhány ékszerem. Sajnos nem annyi, amiből számottevő tőkére tehetnék szert, de legalább vésztartaléknak elegendő. Az unokanővérem azt tanácsolta, hogy keressek állást, mint társalkodónő, vagy hasonló. Kérdéses, hogy sikerül-e.

- Szegénykém, mennyire sajnállak! - ölelte magához a barátnője.

- Drága Danielám, mi mindig összetartottunk. Tudom hogy együtt érzel velem. Szívesen is megyek veled, amíg a továbbiak nem tisztázódnak. A temetésig itt maradok, mert nem akarom megbántani a nénikémet, hiszen ő nem tehet semmiről. A holmimat viszont máris átküldetem, ha megengeded. Még ma összecsomagolok.

Hendrik, aki eddig némán hallgatta őket, most Malvéhoz fordult:

- Semmit sem sikerült megmenteni a katasztrófából?

- Semmit - rázta lemondóan a fejét a leány -, csak az elértéktelenedett részvények maradtak. Ha a helyzet nem lett volna teljesen reménytelen, a gyámom nem vetett volna véget az életének.

- Talán csak elveszítette a fejét, kivált, hogy szorongatta a kegyed nagykorúvá válásának határideje. Bertram kisasszony érdekében mindenesetre szeretném figyelemmel kísérni az ügyek állását.

- Nagyon köszönöm a jóságát!

A férfi elégedetlen volt, hogy nem segíthetett többet. Rüdiger Lersingenre gondolt. Mennyire aggódik majd a szeretett leány miatt, ha a történtekről értesül! Már csak ezért sem hagyhatja sorsára Malvét. Elhatározta, hogy beszél erről Danielával.

A jegyespár elbúcsúzott, és a Grintel-szurdokon át tért haza Hagenauba. Hendrik igyekezett megnyugtatni menyasszonyát, biztosította, hogy talál valamilyen megoldást, amivel megóvhatják a barátnőjét a nélkülözéstől.

- Jól át kell gondolnunk a dolgot, Daniela. A kisasszony egyelőre jól el lesz az özvegyi lakban, a többi majd kialakul.

- Drága szerelmem! - simogatta meg a kezét a leány.

Malve az ablakból figyelte a távozókat. Sóhajtva hagyta el a szobát, hogy összeszedje a holmiját. Az előtérben Veronka állt-, és zavartan nézte.

- Kisasszony kérem, tessék engem meghallgatni! - hebegte.

- Beszéljen csak, mit akar elmondani?

- Aztat nem hallhassa más, csak a kisasszony, itt meg folyton gyün-megy valaki - pillantott körül nyugtalanul a cseléd.

- Akkor menjünk a szobámba, ott nem zavar bennünket senki!

Veronka a köténye szegélyét gyűrögetve követte a leányt. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, nagy levegőt vett, és nekifogott:

- Állandóan azon rágódok, hogy annak idején nem jót csinátam, most mán tisztán látom. De teccik tudni, akkor nem tehettem mást, mer a naccságos úr úgy akarta, és aztat kelletett mondanom, amire betanított, hogy megesküdhessünk a Szepivel. Pedig csak hazugság vót.

- Folytassa, Veronka, miféle hazugságról beszél?

- Hát a tekintetes úrról. Mer nem igaz ám az a dolog a kisasszonnyal a szanatóriumból, nem láttam én, hogy csókolgatta, dehogy is láttam, nem láttam én senkivel se. A naccságos úr mondta, hogy ő látta, és nekem kell elmondanom a kisasszonynak, mer különben nagy baja lesz emiatt. De aztat nem mondhattam meg, hogy a naccságos úr tanított be, és egész idő alatt az a hazugság terhelte a lelkemet. Amíg a naccságos úr élt, nem mertem elmondani a kisasszonynak az igazságot, de mostan mán nem hallgathattam tovább. Mindig olyan jónak teccett lenni velem, és mindig azt a sápadt arcát kellett látnom, és gondoltam, hogy nem maradhatok tovább hazugságba. Ne tessék rám haragudni!

Malve falfehér lett. A tekintete elsötétült.

- Szóval nem látta, hogy Lersingen úr megcsókolt egy hölgyet. ”

- Jaj, dehogy is láttam én, csak a naccságos úr beszélte belém.

- Rendben; akkor most már könnyített a lelkén.

- Nagyon szépen kérem, ne tessék rám haragudni, nem tehettem mást.

- Nem haragszom, Veronka - intette le a cselédet -, csak menjen már!

Veronka fellélegzett és eltűnt.

Malve az ablakhoz lépett, és kibámult. Tehát csak hazugság volt, hogy Rüdiger mást csókolt? Mert ha igazság lett volna, és a gyámja valóban szemtanúja a jelenetnek, akkor nyilván maga számolt volna be róla. Vajon miért beszélte rá hazugságra Veronkát? Ráadásul fölöslegesen, hiszen Lersingen amúgy is menekülésszerűen elutazott. A gyámja nyilván attól félt, hogy kiállja a próbát. Erre az eshetőségre gondolva akarta a hazugsággal arra kényszeríteni, hogy elutasítsa a férfit.

Megdörzsölte a szemét.

Végtére is mindegy! Most már úgy jó, ahogy van - most már valóban szegény, és Rüdigemek csak a terhére lenne, ha annak idején eljegyezték volna egymást. Az még sokkal rosszabb lenne.

Sóhajtva kezdett a csomagoláshoz. Közben mégis olyan érzés fogta el, mintha Veronka vallomásától megkönnyebbült volna a szíve. Ha Lersingen elfordult is tőle, legalább nem egy másik miatt, ami mostanáig leginkább emésztette.

Szorgosan dolgozott, csak annyi időre hagyta abba a munkát, hogy lemenjen étkezni Herta nénihez meg a leányaihoz:

Az idős hölgyet saját keserves helyzeténél is jobban nyomasztotta Malve sorsa.

- Ártatlan vagyok - bizonygatta neki sírva -, és bárhogy sajnállak, segíteni nem tudok, hiszen most már magam is a két vőm kegyelemkenyerére szorulok, ami elég nehezemre esik. Ráadásul ők sem dúskálnak a javakban. Bárcsak meghalnék, hogy ne lennék senkinek terhére!

És kemény szavakkal illette az elhunytat, aki ilyen helyzetbe taszította őket.

A leányt sohasem fűzte bensőséges kapcsolat a nagynéniéhez, de most éppúgy szánta, mint saját magát.

Másnap, miután az elhunytat a gundlingeni templom kis sírkertjében örök nyugalomra helyezték, Malve a temetőből egyenesen Hagenauba kocsizott Danieláékkal. A holmiját már előbb átszállíttatta az özvegyi lakba.

Néhány nappal a hagenaui esküvő előtt Boolmanné teljesén váratlanul nagy jelentőségű javaslattal rukkolt elő Malvénak.

- Találtam megoldást, amellyel segíthetnénk magának -jelentette ki a tőle megszokott tömörséggel, mit sem törődve az általános meghökkenéssel, amelyet a jelenlévők körében kiváltott.

- Miféle megoldást? - érdeklődött halkan a leány.

- No, hát tudja, hogy német nevelőnőt keresünk, aki elkísér bennünket Szumátrára. Úgy gondolom, maga nagyon is megfelelne erre a feladatra. Mit szól hozzá?

Daniela meg a vőlegénye felkapta a fejét, mintha vissza akarnák tartani Malvét az ajánlat elfogadásától. Ő azonban nem figyelt rájuk, ehelyett örömteli meglepetéssel kérdezte:

- Valóban rám bízná ezt a hivatalt, asszonyom?

- Különben miért mondtam volna? Sajnálom magát, mert nem kellemes, ha az embert kiforgatják az egész vagyonából. Említette, hogy állást kíván keresni. Tetszik nekem, mert udvarias és szerény, nekem pedig így nem kell megfelelő munkaerő után szaladgálnom.

- Ez igazán nagyszerű ötlet, kedves Emmám - vélte egyetértőleg Boolman, hitvese azonban szokás szerint egyetlen pillantással elnémította.

- Igazán úgy érzi, hogy megfelelek az igényeinek, asszonyom? - tudakolta bátortalanul Malve.

Boolmanné bólintott.

- Természetesen már tájékozódtam maga felől. Az a fő, hogy kifogástalanul beszéli az anyanyelvét. Higgadt, szerény, mégis magabiztos egyéniségével tökéletesen alkalmas a feladatra.

- Boldogan elfogadom.

- Helyes, akkor ezt meg is beszéltük.

Hendrik, aki leplezett izgalommal kísérte a beszélgetést, most felugrott.

- Kérem, Boolmanné asszony, adjon néhány nap gondolkodási időt Bertram kisasszonynak! Fontolja meg alaposan ezt a lépést, kisasszony, nem biztos, hogy ez a leghelyesebb - mondta nyomatékosan.

Nemcsak azért lépett közbe, mert meg akarta óvni Malvét, hogy Boolmannétól függő helyzetbe kerüljön, de arra gondolt, hogy amennyiben a leány Ramaninára megy, okvetlenül találkozik Rüdigerrel. Nem tudta, hogy nem kellene-e mindenáron megakadályoznia ezt.

- Nincs szükségem gondolkodási időre, Straaten úr. Szerencsémnek tekintem, hogy Boolmanné asszony alkalmazni óhajt, mert idehaza nem könnyű megfelelő állást találni.

- Maga értelmes leány - bólintott Emma Boolman -, és szerintem is szerencse, hogy ilyen jó munkát kap, ráadásul Németországból is kijuthat. A részleteket majd megtárgyaljuk.

- Mindenesetre köszönöm a bizalmát, asszonyom!

- Ó, elég jó a szemem, arra bátran hagyatkozhatom.

Ezzel Boolmanné elintézettnek tekintette az ügyet.

Hendrik nem szólt többet, de Daniela látta rajta, hogy nincs ínyére ez a fordulat. Maga is szívesen visszatartotta volna a barátnőjét, csak azzal nyugtatgatta magát, hogy tavasszal ő is Szumátrára utazik a férjével. Ha Malve nem tud megszokni Ramaninán, akkor majd ő hazahozza.

Később, amikor kettesben maradtak, a vőlegénye leverten megszólalt:

- A tanácsodat és a segítségedet kell kérnem Bertram kisasszony elhatározásával kapcsolatban. Határozott okkal próbáltam lebeszélni őt, eltekintve attól, hogy ez az állás nem valami irigylésre méltó a számára.

- Én is attól tartok, bár Boolmanné különlegesen kedveli. De miféle okra céloztál?

- El kell mondanom neked valamit, de ígérd meg, hogy köztünk marad!

- Megígérem, Hendrik.

- Nos, Rüdiger Lersingent jószágigazgatónak szerződtettem Madalára. Maga ajánlkozott a megüresedett posztra, miután megkérte Bertram kisasszony kezét, amire a gyámjától és tőle elutasító választ kapott. Legalábbis nekem azt mondta, hogy mindennek vége, és azonnal el akar utazni. Az elutasítás rettentően megrázta, mert nagyon szerette Malve Bertramot.

- Jaj, Hendrik, így még rejtélyesebb az ügy! - nézett rá megütődve Daniela. - Te azt állítod, Lersingen szerette Malvét, én pedig tudom, hogy a barátnőm szereti őt.

- Biztosan tévedsz, mert Rüdiger szó szerint ezt mondta: „elutasított, nem szeret.” Többet nem tudtam kihúzni belőle.

- Márpedig nem kétséges, hogy Malve szereti, még ha leplezni igyekszik is. Én jól ismerem, és tudom, hogy a barátod váratlan elutazása borzasztóan lesújtotta és megviselte.

- Nem értem - ingatta a fejét a férfi.

- Én sem, és mivel mindketten ilyen zárkózottak, talán soha nem is fogjuk megérteni. Egy dolog azonban világosnak látszik: itt valami nem stimmel.

- Hm! Nekem is úgy tűnik. A barátnőd mindenesetre furcsán megváltozott Rüdiger elutazása után. De most adj tanácsot, hogy mit tegyek! Rüdiger el akart tűnni Malve életéből, ezért kellett titokban tartanom, hová ment. Ha viszont Malve Ramaninára utazik, akkor mindenképpen találkoznak. Talán a barátom akarata ellenére fedjem fel tartózkodási helyét? A jelen esetben, melyet nem láthatott előre, talán ő is mentesítene a hallgatási kötelezettség alól.

Daniela fontolgatott egy darabig, azután eltökéltén kihúzta magát.

- Nem, Hendrik, nem szólhatunk a barátnőmnek, különben nem utazik el. Hirtelen az az érzésem, nem véletlenül rendezte úgy a sors, hogy Malve Szumátrára hajózik. Talán ezek ketten mégis egymásra találnak. Ha csakugyan szeretik egymást, akkor csak valami félreértés állhatott közéjük, ez pedig csak úgy tisztázódhat, ha találkoznak.

- Tényleg azt hiszed, hogy Malve szereti Rüdigert?

- Drága Hendrikem, az ilyesmit mi, nők csalhatatlanul megérezzük. Mondhatja a barátnőm százszor is, hogy nem szereti, akkor sem téveszt meg.

- Édes szívem, akkor hát semmit se szóljak Rüdiger hollétéről?

- Semmit, Hendrik, bízd a többit a Jóistenre! Semmiképp sem szerencsétlenség, ha ezek ketten váratlanul viszontlátják egymást. Ellenkezőleg, talán mindkettőjükre nézve szerencse.

- Hát jó, legyen úgy, ahogy akarod. A mi odautazásunkig elválik, hogy Malvénak sikerül-e összejönnie Rüdigerrel, s ha nem, akkor majd mi visszahozzuk Európába. Egyelőre feltétlenül jót tesz neki, ha a környezetváltozás eltereli a figyelmét gyászos gondolatairól. Meg aztán nem veszítjük szem elől, s bárhogy alakul is, meggyőződésem, hogy Rüdigerben odaát támaszra lel.

- Én is így látom, nagyszerű ember a barátod.

- Ne ilyen lelkesen, Danielám, mert még féltékennyé teszel!

-Attól nem félek, hiszen tudhatod, hogy a szívemben nincs hely más férfi számára.

- Nemsokára egészen az enyém leszel, szerelmem! - ölel- le magához a leányt Hendrik.

XIII.

Hagenauban lezajlott az esküvő. Hagenauné azután is az udvarházban maradt, hogy még néhány napig gondoskodjék Boolmanékról. Malve nehéz szívvel vett búcsút Danielától. Egyszerre megrohanta romba dőlt életének minden fájdalma, és görcsös zokogásban tört ki.

- Nyugodj meg - vigasztalta a barátnője -, a Jóisten biztos tudja, miért rendelte így. Lásd, amikor a mamával elhagytuk ezt az épületet, hogy az özvegyi lakban meghúzódjunk, s még azt sem tudtuk, hogy azt a menedéket megtarthatjuk-e, akkor egy időre én is nagyon búnak adtam a fejemet. De azután azt mondtam magamnak: félre a kishitűséggel, a bátrakat szívesebben segíti az ég, mint a csüggedőket. És íme, milyen csodálatosan megsegített! Figyeld csak meg, így lesz majd veled is. Ki tudja, milyen boldogság integet feléd a messzeségből. Mi pedig nem veszítjük el egymást. Tavasszal a férjemmel hónapokra Madalára utazunk, és akkor találkozhatunk, ahányszor, csak akarunk. Hendrik szerint Saalfnernében, Ramanina tulajdonosában biztos pártfogóra lelsz. Azt mondja, emelkedett gondolkodású, nemes lélek, aki nem fogja eltűrni, hogy a házában bármi bántódás érjen.

- Nem is félek, Danielám, csak az idegeim mondták fel a szolgálatot. Az utóbbi időben kicsit sok minden ért, de majd kiheverem.

Straatenné fürkész pillantást vetett barátnőjére.

- Szeretnék megtudni valamit, Malve, ne haragudj rám, hogy szóba hozom a dolgot. Nem a tapintatlan kíváncsiság, hanem az együttérzés vezet. Elárulnád, hogy szeretted-e Rüdiger Lersingent?

Malve arca előbb lángvörösre, majd holtsápadtra vált, végül fátyolos hangon megszólalt:

- Ez az egyetlen kérdés, amelyre adós maradok a válasszal, mert a büszkeség elnémítja a számat.

Ebből Daniela pontosan tudta, hogy a barátnője nemcsak szerette, de még mindig szereti Rüdigert. Repesett a szíve örömében.

- Bocsáss meg, egyszer talán elmondhatom, miért tettem fel ezt a kérdést, de lehet, hogy addigra magadtól is rájössz. Akkor majd megérted, hogy csak az irántad érzett aggodalom kényszerítette ki belőlem.

- Ebben nem is kételkedem, és te se neheztelj rám, de bizonyos dolgokról az ember nem beszélhet úgy, hogy ne restelkedne saját maga előtt. Nézd el nekem, hogy nem adtam választ. Most pedig búcsúznunk kell…

Elérzékenyülten köszöntek el egymástól, majd jött Hendrik a feleségéért. Az ifjú házasok boldogan csillogó szemmel néztek egymás szemébe. Az újdonsült férj is szívélyesen mondott búcsút Malvénak, azzal, hogy nemsokára viszontlátjuk egymást. Miután kissé eltávolodtak, a felesége odasúgta neki:

- Most már egész biztosan tudom, hogy Malve szereti Lensingent.

- Akkor remélhetőleg minden rendbe jön, igen tisztelt van der Straaten asszonyság. Most gyere, hátra ne nézz, mert ott Boolmannét látod, előttünk meg a boldogságot!

Röviddel karácsony előtt Malve könnyek között vett búcsút Hagenaunétól, aki hasztalanul marasztalta, s elutazott Boolmanékkal.

Amszterdamban a Straaten házaspár várta őket a pályaudvaron, és engedélyt kértek Malve munkaadóitól, hogy másnapig hadd vigyék magukkal a lányt.

Boolmanék a rokonaikhoz tartottak, hogy ott magukhoz vegyék az unokáikat.

Az ifjú pár ragyogó ízléssel berendezett, régi keletű jómódról árulkodó otthonában töltötte Malve utolsó európai estéjét. Másnap reggel Danieláék kísérték a gőzös fedélzetére.

Boolmanék fentről, a hajókorlátnak támaszkodva integettek nekik. Mögöttük a két unoka hancúrozott a széles sétafedélzeten: egy fiúcska meg egy kisleány.

Üdvözölték egymást, majd Emma Boolman odahívta a kicsinyeket.

- Jan, Martha, gyertek ide! Ez itt Bertram kisasszony, a német nevelőnőtök. Szólíthatjátok Malve kisasszonynak - tette hozzá hollandul.

A két gyermek elfogódottan nézett fel Malvéra. Jan keménykötésű legénykének látszott a maga kilenc esztendejével, a jól fejlett, hétéves, szőke Martje is majd kicsattant az egészségtől, csak úgy sugárzott róluk a gyermeki vidámság és életöröm.

- Adjatok pacsit! - biztatta őket barátságosan Malve.

- O, ik kan niet goed verstaan Duitsch - felelte Jan.

- Hát én meg hollandul nem értek jól - nevetett a leány.- Sebaj, majd segítünk egymásnak. Nektek németül kell jobban megtanulnotok, nekem viszont hollandul. Jó móka lesz, nem igaz?

A kisfiú is nagyon mulatságosnak találta a dolgot, Martje pedig általában véve jónak és mulatságosnak ítélt mindent, ami a bátyjának tetszett. Így hát Malvénak máris nyert ügye volt, s az első percekben sikerült megalapoznia a kölcsönös megértést növendékeivel. Az apróságok türelmetlenül várták, hogy Malve kisasszony, azaz „Juffrouw Malve” elbúcsúzzék barátaitól. Mivel már elhangzott a felszólítás, hogy az utasok kísérői hagyják el a fedélzetet, ez hamar meg is történt. A két barátnő még egyszer összeölelkezett.

- Szerencsés utat, kedves Malve! Kívánom, hogy a boldogságba vezessen!

- Köszönöm, és sok boldogságot kívánok!

- A viszontlátásra Szumátrán, Bertram kisasszony! - köszönt el nyájasan Hendrik, majd feleségével együtt sietve Boolmanéktól is búcsút vett, üdvözletét küldve Ramanina úrnőjének, valamint Alfréd Meersburgnak és hitvesének.

Ezután már igyekezniük kellett a távozással.

Malve szeméből kibuggyantak a könnyek. Hirtelen páni félelem fogta el. Ekkor odaszaladt hozzá a két kicsi.

- Miért sírsz, Malve kisasszony? Hiszen apuhoz meg anyuhoz utazunk - vigasztalta Martje.'

- Persze, kicsim, te apuhoz és anyuhoz utazol, örülhetsz - ölelte magához a gyermeket.

- De te is örülj!

- Jó, én is örülök, hiszen vár a nagyvilág - vette elő a zsebkendőjét, és még egyszer utoljára integetett Danieláéknak. Röviddel ezután mozgásba lendült a hatalmas gőzös. A hajózenekar vidám dallamokat játszott, Malve könnyei fátyolán a I mind elmosódottabban látta barátait.

Jan és Martje nevetve elhúzták onnan, a muzsikához. Megemberelte magát, visszanyelte könnyeit, s vidám csevegésbe kezdett a gyermekekkel, ami mókás keveréknyelven, félig hollandul, félig németül folyt.

Így indult el az új, ismeretlen élet felé, nem tudva, hogy Szumátrán Rüdiger Lersingennel találkozik majd. Ha sejtette volna, semmi áron nem követi Boolmanékat Ramaninára.

Az út szépen telt. Hamar megszerette a két jól nevelt csöppséget, ügyesen elterelgette őket. Apró kellemetlenségek óhatatlanul előfordultak, de olyankor azzal vigasztalódott, hogy ha sok minden együtt jár is a függő helyzettel, így legalább megkeresheti a kenyerét.

A tengerjáró január elején futott be Palembangba, Szumátra Velencéjébe. Boolmanék a gyermekekkel és a nevelőnővel elhagyták a hajót. A rakparton Alfréd Meersburg meg a felesége, Johanna fogadta őket. A nyúlánk, izmos férfi éles metszésű, napbarnított arca rokonszenves természetet sejtetett. Szőke hajához szürkéskék szempár társult. Világos vászonöltönyt viselt, meg a trópusokon megszokott, tarkóvédős parafakalapot.

A felesége, Jo egyáltalán nem az anyjára ütött. Kellemesen telt alakján látszott, hogy kissé hízásra hajlamos. Inkább az apjára hasonlított, de finomabb vonásokat mutatott. A fiatalok örömmel ölelték keblükre gyermekeiket, azután igen barátságosan üdvözölték Malvét is. A kicsik rögtön áradozni kezdtek, hogy milyen csodálatos nevelőnőt kaptak. Aranyos, vidám, még a tanulás is élvezet vele.

Egy kis. gőzösön indultak el a kikötővárost behálózó vízi utakon, közben a bennszülöttek könnyű építésű bárkaházai, az úgynevezett rakitok mellett haladtak el. A szellős, tarkabarkára pingált házacskákból kíváncsi asszony- és gyermek arcok bukkantak elő.

Csónakok, folyami gőzösök és teherhajók hada nyüzsgőit a vízi országutakon, időnként teljes összevisszaságban feltorlódva.

A piacnegyednél, a nagy bazár közelében kiszálltak. Soha nem látott, idegenszerű és színpompás kép bontakozott ki Malve ámuló szemei előtt. Kínáltak itt minden elképzelhető árut. Hegyekben állt a délszaki gyümölcs és zöldség, mellette a szigetre jellemző, elragadó ízléssel, száz színből fonott kosarak tömege. Másutt végszámra tornyozódtak egymásra a különös mintázatú kelmék. Itt árulták a tarka szárongot, a bennszülöttek hagyományos ruhadarabját. Az ottani nők a testük köré csavarják ezt a leplet, és a keblük fölött rögzítik, szabadon hagyva a karokat és a vállat. Időnként egy bő, rövid kabátfélét is felöltenek rá, ezt kabadzsának nevezik. A nagy hőségben, otthon még a Szumátrán élő európai lányok, asszonyok is szívesen hordják ezt a viseletet.

Jo Meersburg Malve kedvében akart járni, amiért annyira belopta magát a gyermekei szívébe, ezért vásárolt neki egy szárongot és hozzá való kabadzsát.

- Meglátja, Bertram kisasszony, mennyire kényelmes holmi, hamar hozzászokik majd - nyújtotta át mosolyogva.

A leány köszönettel vette el a pehelykönnyű, színes csomagot, mely minden nehézség nélkül belefért a kézitáskájába, és alaposan megfigyelte, hogyan viselik a helybeliek.

Találkoztak a standokon ékszerekkel, csecsebecsékkel, gyapjú- és kókuszszőnyegekkel, varázsgyűrűkkel meg amulettekkel, de nem hiányoztak a piacról a különféle háztartási eszközök, sem a játékszerek. Az éjszakát az „Emma Királyné” szállóban töltötték az utazók.

Másnap reggel ismét egy kis gőzösön folytatták útjukat a Moesi folyón, a sziget belseje felé.

A partokat buja trópusi növényzet borította. Minél feljebb hajóztak, annál sűrűbbé vált a vegetáció. Egy idő múlva a távolban jellegzetes alakzatú hegyvonulat tűnt fel. Rideg, csupasz sziklafalak villantak elő sárgán a dús zöld és az ezerféle árnyalatú virág közül. A festői táj egyre újabb és újabb arcát mutatta. Végül a folyó mindkét oldalán felmagasodott az őserdő smaragd lombfüggönye.

Azután ismét nyílt terep következett: rizsföldek váltakoztak kávé- és gyapotültetvényekkel. Facölöpökön emelkedtek az őslakosok pálmalevelekkel fedett, sajátságos kunyhói, a maguk érdekes formájú, nyereg alakban elől-hátul marásba ívelő tetőgerincével, a házak mellett sorakozó, kecses pavilonra emlékeztető, portánként takarosan egyforma rizstárolókkal, a rankiangokkal, melyeknek nagyságából a tulajdonos gazdagságára következtethetett a szemlélő.

Malve úgy fogadta ezeket az egzotikus csodákat, mint valami kinyilatkoztatást. Bármerre nézett, asszonyokat látott dolgozni, míg a férfiak többnyire tétlenül guggoltak a közeliikben.

Délután a gőzös elérte a Madalához és Ramaninához legközelebb fekvő kikötőhelyet, amely mellett holland kereskedőtelep épült. Karcsú pálmák nyújtották üstöküket az ég felé.

A parton több szolga várakozott az utasokra, valamint néhány ökrös szekér, ezek közül a két elegánsabbat kényelmes kárpitozott ülésekkel szerelték fel - Boolmanék és Meersburgék szálltak az egyikre, Malve a gyermekekkel a másikra a harmadik pedig csomagszállításra szolgált. Megindultak felfelé a kávé-, gyapot- és rizsföldek, pazar trópusi virágokkal tarkított pálmaligetek között. Minél magasabbra jutottak, annál pompásabb kilátás nyílt előttük a gyönyörű tájra. Hosszú szakaszokon az őserdő peremén vezetett az út. Malve lenyűgözve bámulta a csodálatos vidéket. A szélben hajladozó bambuszszárak levelei megannyi zöld-ezüst dárdahegynek tetszettek. Mint valami természet alkotta, roppant oszlopcsarnok mennyezete, úgy borult a varinginfák babérszerű lombja a számtalan hatalmas törzs fölébe, s az eleven baldachin alatt léggyökerek indultak a talajba, hogy általuk új erőt szívhassanak magukba a növények. A sűrű lombfüggönyön helyenként alig hatolt át a nap, liánokkal körülfont, ezüstös fatörzsek derengtek elő a félhomályból.

Villámsújtotta vagy az idő által ledöntött, vén óriásfák hevertek a burjánzó zöldben. Ravataluk díszeként kék, fehér, rózsaszín és bíbor orchideák sarjadtak belőlük. Malve szemét szinte elvakította a színorgia. Áhítatos érzés fogta el.

A gyermekek kacaja és száz meg száz kérdése máskor örömöt szerzett neki, de most zavarta, mert legszívesebben elandalodva feledkezett volna bele a virághímes tobzódásba. Idővel azonban a kicsinyek kimerültek, és a leány vállára dőlve elszunnyadtak.

Végül fennsíkra értek az ökrös szekerek, felbukkant Rama nina, Maria Saalfner birtoka.

Malve nem tudta, hogy eddig órákon át Madala földjén gördültek, mely most Rüdiger Lersingen felügyelete alatt áll.

Egészen elfáradt, mire bekanyarodtak a birtok központjában épült, terjedelmes lakóház elé. De gyorsan ismét felélénkült, ahogy a kocsiról leugorva, szemügyre vette az édenkertnek beillő környéket.

A ház külső megjelenésében tökéletesen hasonult a meleg égövi tájhoz, míg belül részben európai ízlés szerint rendezték be.

Az egész épület egyetlen, magas és szilárd faalapzatra emelt szintből állott, homlokzatát színesre mázolták. Árny ékvetőkkel védett, széles tornác vette körül. Erre minden szobából szélesre tárt franciaablak nyílt. A főbejárathoz vagy tíz-tizenkét lépcső vezetett, s odafenn, az előtető alatt tiszteletet parancsoló jelenség várt: Maria Saalfner.

A magas termetű asszony derekát kissé már meghajlította a kor, botra kellett támaszkodnia. Ősz hajjal övezett, napbarnította arcán még látszottak az egykori szépség nyomai. Szellemi frissességről tanúskodott elevenen villogó, nagy barna szeme.

A nemes vonások azonban azt is elárulták, hogy Maria Saalfnert nem kímélte meg az élet a bánattól és szenvedéstől, nehéz küzdelmeket tudhat maga mögött. Sajátságos bő köntöst viselt, melyet a csípőjén lazán megkötött öv fogott össze, két hatalmas zsebében újságot, könyvet, szemüveget szokott tartani, meg a kulcscsomóját.

Boolman a kilói számához képest meglepő fürgeséggel igyekezett a matrónához, és harsány szóárádattal üdvözölte, hangoztatta, mennyire boldog, hogy épen és egészségesen láthatja viszont. Az idős hölgy nyugodt méltósággal viszonozta unokaöccse köszöntését.

- Örülök, hogy szerencsésen megérkeztetek, Jacob.

Most Emma Boolman lépett oda hozzá, és átkarolta.

- Drága néni, annyira boldog vagyok, hogy újra veled lehetek. Hála istennek, ugyanolyan jó erőben látlak viszont, mint ahogy itt hagytalak. Egész idő alatt rettentően aggódtam miattad. Soha többé nem válók el tőled - fogadkozott feltűnő kedvességgel.

Maria Saalfner húzódozás nélkül tűrte az ölelgetést. Valami különös, védtelen beletörődés érződött lényén.

- És hogy vannak a gyermekek?

Alfréd odaszólította Jant és. Martjét. Az idős hölgy mosolyogva biccentett Meersburgnak, s először a kisfiú, majd a húga buksijára fektette a kezét, mintha megáldaná őket. Derűsen figyelte, hogy a leányka az övét babrálja, míg Jan türelmetlenül izeg-mozog a tenyere alatt.

- Na, nézzetek csak rám, ti ketten! Tudjátok-e, ki vagyok

Jan nevetett, Martje előbb a bátyjára nézett, aztán követe a példáját.

- Te vagy Maria dédnagynéni - felelt a fiúcska.

- A mi szeretett Maria dédnagynénink - sietett kiigazítani Boolmanné.

- Már hogy szerethetnének a kicsik, Emma, hiszen még nem is ismernek, honnan tudhatnák, hogy értjük majd meg egymást? Ne akadályozd a gyermeki őszinteséget! - intette le higgadtan az idős hölgy, majd az apróságokhoz fordulva így folytatta: - Előbb megpróbálunk összebarátkozni, csak aztán mondjátok meg, hogy szerettek-e!

Jan bólintott, mire Martje is bólintott.

- Ha tudsz játszani, akkor biztos barátok leszünk - vélte a kisfiú.

- Hát játszani már nemigen tudok, ahhoz túl sok év nyomja a vállamat. Pedig én is kedveltem a vidámságot, amikor fiatal voltam.

- Olyan fiatal, mint Malve kisasszony?

Maria néni összerezzent Martje kérdésére, elsápadt, tekintete a semmibe meredt.

- Kiről beszél ez a gyermek?

- A német nevelőnőre, Malve Bertramra gondol - magyarázta Meersburg.

Az idős hölgy nagy nehezen összeszedte magát.

- Malve? - rebegte maga elé különös, gyászos hangon, azután felegyenesedett és körülnézett.

- Hol az a nevelőnő?

- Itt. Legyen szíves, jöjjön ide, Bertram kisasszony! - fordult Jo Meersburg Malvéhoz, aki a lépcső aljában várakozott.

Most fellépett a tornácra, és illedelmesen meghajolt Ramanina úrnője előtt, aki baljával botja végét markolva, döbbenjen bámulta az idegent.

- A holtak feltámadnak - mormolta alig hallhatóan, le nem véve a szemét Malve arcáról, majd a kezét nyújtotta, és németül köszöntötte: - Isten hozta a házamban, Bertram kisasszony! Megkérdezhetem, hová Való?

- A Rajna mentén születtem, nagyságos asszony, de az utóbbi években Felső-Bajorországban éltem.

- Rajna-vidéki? Akkor a szó szoros értelmében a földim. Magam is a Rajna mellől származom…

Láthatóan többet is akart mondani, de egy pillantás Emma Boolman kémlelő tekintetére beléfojtotta a szót.

- Mi a keresztneve? - kérdezte kis szünet után, mintha nem jól értette volna.

- Malvénak hívnak.

- Malve… Milyen különös név, nem túl gyakori Németországban.

- Most jut eszembe: nem így hívták szegény leányodat is? - érdeklődött Jacob Boolman. A felesége meghökkent.

- Tényleg, ki is ment a fejemből, faj, Maria néni, csak nem ébreszt benned szomorú emlékeket ez a név? Akkor inkább átkereszteljük Bertram kisasszonyt - sietett megnyugtatni Emma.

- Nem, nem, miért rabolnánk el tőle a nevét? Engem nem zavar, ha így szólítjuk. Csak feltűnt nekem, mert ritkán hallani. De most már ne ácsorogjunk idekinn! Biztosan szeretnétek rendbe hozni magatokat a több órás kocsizás után, azután asztalhoz ülünk.

Ezzel Saalfnerné belépett a házba, a többiek követték.

Tágas, levegős előcsarnokba jutottak, melynek tetejét tizenhat dúsan faragott és festett faoszlop tartotta. Padozatát a jobbra-balra nyíló, hosszú oldalfolyosókkal együtt vastag kókuszszőnyeg borította. A mennyezetről középen és attól egyenletes távolságra körben nagy függőlámpák csüngtek. A folyosókról fedetlen ajtónyílások vezettek a számos lakóhelyiségbe, csak egyeseket takart tarka, hímzett szőnyeg. Az ajtófélfákat szintén művészien festett vésetek díszítették. Az előcsarnokban a falak mentén lócák álltak, más bútor nem volt. A nappali szobákat európai módra rendezték be, de nagyrészt könnyű bútorokkal. A hatalmas, masszív beépített szekrényeket ajtó helyett többnyire értékes szőnyegek zárták el a lakótértől.

A kivétel nélkül fehérre festett hálószobák rézvázas, széles díszágyaikkal mindazt a kényelmet nyújtották, ami a trópusokon elképzelhető.

Malve csinos, tágas szobát kapott. Egy maláj szolgálót bocsátottak a rendelkezésére, aki készségesen segítette mindenben. Ő vezette be az egyik fürdőkamrába is. Ezek egész Szumátrán igen egyszerűen kialakított, lefolyóval ellátott, cementpadlós helyiségek. Oldalt nagy víztartály áll, melyből kis vödörrel lehet meríteni. A fürdőző ezzel locsolja a testére a vizet. Ezzel az egyszerű megoldással napjában annyiszor vehet frissítő fürdőt, ahányszor csak akar. Szokás szerint minden étkezés előtt és lefekvéskor veszik igénybe.

Malvét egészen felüdítette a fürdés. Egyszerű fehér ruhát I vett fel, megigazította szép haját, majd a széles folyosón és; ! az előcsarnokon át az ebédlőbe indult, ahol a gyermekekkel :! együtt az egész család összegyülekezett. |

Az asztalfőn Maria Saalfner ült, tőle jobbra-balra Jacob és Emma Boolman, az utóbbi mellett Alfréd Meersburg, Jacob oldalán pedig a leánya, Jo. Martje az édesanyja, Jan az apja mellett foglalt helyet. Malvénak az asztal másik vége maradt. Saalfnerné különös módon az egész étkezés alatt rajta nyugtatta a tekintetét. Csak most, kalap nélkül láthatta a leány hajának telt arany színét, és még inkább megrendítette, hogy i ugyanazt az árnyalatot ismerte fel benne, amilyen megboldogult gyermekének hajáé volt.

Malve jól érezte, hogy az idős hölgy szinte le sem veszi róla a szemét, de egyúttal azt is érzékelte, hogy ez az érdeklődés erős rokonszenvből táplálkozik, ami annál is inkább megnyugtatta, mivel tiszta szívből viszonozni tudta. Egyébként bizony nagyon magányosnak érezte magát ennyi idegen között.

Jan és Martje közben újra magára talált, kedvet kapott a csintalankodásra, így Malve megmutathatta nevelői tehetségét. Nem szigorú szavakkal, korholással intette rendre a kis vadócokat, hanem vidám történeteket mesélt, melyekből levonhatták a tanulságot, hogy mi illik és mi nem.

A vacsora hátralévő részében ki is tűntek jó magaviseletük- kel. Az. Étkezés végeztével Malve visszavonult velük. Hármasban megtekintették a tanulószobát, ahol ezentúl az órákat tartották, amikor nem a szabadban folyt az oktatás.

Amint a többiek magúkra maradtak, Emma Boolman Saalf nernéhoz fordult:

- Remélem, nem kellemetlen neked Malve kisasszony jelenléte?

Maria néni látszólag közömbösen vont vállat:

• A fő az, hogy jól nevelje a gyermekeket.

XIV.

Eltelt néhány nap Malve Ramaninára érkezése óta. Gyorsan megszokta a körülményeket, jól kiismerte magát a házban és a környéken.

A tágas, szép lakóházat hatalmas, mesebeli szépségű kert övezte. Pompás virágok illatoztak, rengeteg kitűnő gyümölcs és mindenféle zöldség termett benne. Kicsit távolabb feküdtek a gazdasági épületek, istállók és a szolgák lakásai.

Malve majdnem az egész napot a gyermekek társaságában töltötte, akik szorgalmasan tanultak. A rekkenő hőségben, napközben a kis Martjához hasonlóan szellős szárongot és könnyű kabadzsát viselt, lábára fonott szandált húzott, harisnya nélkül. Az étkezéseknél ezt az öltözéket, amelyben a forró napokon Jo Meersburg és Emma Boolman is járt, nem tartották ildomosnak. Az utóbbi egyébként leírhatatlanul komikusan festett tarka szárongjában és az égszínkék kabadzsában, ő azonban nem zavartatta magát. Egyedül Saalfnerné nem öltötte fel soha a szigetlakók nemzeti viseletét, még a lakosztályában is mindig csak sajátos fehér köntöseit hordta.

Boolmanné magától értetődőnek tartotta, hogy mindenféle olyan házimunkával is foglalkoztassa Malvét, ami nevelőnőként egyáltalán nem tartozott a feladatkörébe. A leány sohasem vonakodott, elvégzett mindent, amivel megbízták. Egy ízben Maria Saalfner észrevette, hogy gyümölccsel megrakott, jókora és nehéz kosarat cipel a kertből a házba.

- Nem veheted igénybe Bertram kisasszonyt olyan célra, amire nem vonatkozik a szerződése - szólt erre a mellette álló Emmához.

- De Maria néni, hiszen rengeteg a szabad ideje, és ő maga kért munkát.

- Ha van szabad ideje, az jó, azt másra is tudom használni. Egyre gyengébb a szemem, és nem szívesen mondok le az olvasmányaimról. Bertram kisasszony majd felolvas nekem német könyvekből, amikor a kicsiknek nincs rá szüksége.

- Ahogy óhajtod, drága néni, elvégre te vagy a kenyéradója. Remélem, elég kellemes a társasága, hogy megtűrd a közeledben?

A kérdésben sanda szándék rejlett, de Saalfnerné jól tudta, mit akar kikémlelni, ezért egykedvűen felelt:

- Se nem kellemes, se nem kellemetlen, de a hangja lágy és tiszta. A felolvasás pedig a képzettségének megfelelő tevékenység.

Ezzel Boolmanné is megelégedett. Éppen így tetszett neki, hogy Malve se nem kellemes, se nem kellemetlen Maria néninek.

Persze az első volt számára fontosabb. Évek óta fáradozott azon, nehogy Ramanina úrnője valakit megkedveljen a környezetéből. Állandóan az járt a fejébén, hogy Saalfnernének eszébe ne jusson egyéb örököst keresni a birtokához, mint az unokaöccsét. Nyugtalanította a gondolat, hogy törvény szerint szabadon hagyhatja a javait akárki másra is.

Éles eszével már néhány évvel azelőtt elérte, hogy az idős hölgy végrendelkezzék. Ravaszul egyfajta lelki nyomást gyakorolt rá, egyre azt hajtogatta, hogy Saalfner úr, az elhalt férje forogna a sírjában, ha hátrahagyott jószága nem maradna a családban. Márpedig Saalfnernek Jacob Boolman az egyetlen élő rokona.

Mivel Maria néni rokonai már mind elhunytak, igazságszerető, asszony lévén, ő is úgy látta, hogy a férje unokaöccsének kell örökölnie a vagyont, kivált, hogy a megboldogult mindig Boolmannak szánta a birtokot, amelyet szerény alapokról indulva, maga fejlesztett kitartó munkával virágzó gazdasággá. Hogy Emma Boolman állandó nyaggatásának véget vessen, egy szép napon leírta végakaratát, melyben Jacob Boolmant jelölte meg általános örököséül. Az iratot betekintésre átadta a házaspárnak - „hogy végre nyugtot hagyj nekem, Emma”, jegyezte meg fáradtan-, majd borítékba tette, lepecsételte, és kettejük szeme láttára az íróasztalába zárta, mondván, hogy ott marad addig, amíg ő le nem hunyja a szemét.

A biztonság kedvéért Boolmanné titokban kulcsot másoltatott az íróasztalfiókhoz, s időről időre ellenőrizte, hogy a végrendelet változatlanul ott pihen-e. Minden alkalommal megnyugodva látta, hogy a nagyalakú, lepecsételt boríték még mindig ott a helyén.

Maria Saalfner átlátott Emma szándékain. Jól tudta, milyen sóvárogva várja a halálát. Mindenesetre szívesebben tette volna örökösévé az unokaöccsét, ha nem unszolják erre már-már erőszakosan.

Maria néni tehát megkérte Malvét, hogy időnként olvasson fel neki egy órácskát. Boolmanné jelenlétében tette ezt, nem túl barátságos, már-már rideg hangon. A leány mindeddig nem sok kedvességet kapott tőle, mégis biztosan érezte, hogy rokonszenvez vele. Egyszer-egyszer, amikor senki sem figyelte őket, tapasztalhatta, hogy az idős hölgy tekintete szinte anyai szeretettel pihen meg rajta.

A Malve érkezése utáni első vasárnap a közeli Battakam-bongban aratóünnepet rendeztek, amelyre a földeken dolgozó bennszülöttek meghívták a ramaninai uraságot. A szomszédos ültetvények tulajdonosait is odavárták.

Boolmanék elhatározták, hogy a leányukkal, vejükkel és unokáikkal részt vesznek az ünnepségen. Mivel Saalfnerné egészségi állapota miatt nem tarthatott velük, társaság gyanánt Malvét is otthon akarták hagyni. Maria néni színleg ellenkezett.

- Vigyétek csak nyugodtan magatokkal Bertram kisasszonyt, nem kell nekem társaság.

Emma Boolman azonban keresztülvitte az akaratát.

- Malve kisasszony majd felolvas neked, úgy gyorsabban telik az idő, és nekünk is megnyugtatóbb, ha tudjuk, hogy nem vagy egyedül.

- Na jó, akkor hagyjátok itt! - egyezett bele látszólag kényszeredetten az idős hölgy.

A többiek két ökrös szekéren elhajtattak, Saalfnerné és Malve pedig kiült a tornácra a ház árnyékos oldalán, egymással szemben. Közöttük egy kisasztalon a felolvasandó könyv. A leány könnyű, fehér ruhát viselt, amely még a jobb időkből származott, finom, muszlinszerű anyagból készült, és szép csipkebetétekkel díszítették. Elragadó látványt nyújtott benne büszke tartásával, arányfényű hajával.

Miután egy ideig felolvasott lágy hangján, Saalfnerné hirtelen a könyvre tette a kezét.

- Most hagyja abba egy kicsit, kedves gyermekem, szeretnék beszélgetni magával - mondta furcsán megindultan.

Malve csodálkozva pillantott fel.

- Ahogy parancsolja, nagyságos asszony.

- Hagyja ezt, nevezzen egyszerűen Saalfner asszonynak, ahogy mindenütt hívnak! Először maradtunk egyedül, amióta ideérkezett. Máskor nem hagynak magamra idegenekkel, valaki a családból mindig a közelemben tartózkodik. Egész biztos most is így történt volna, ha nem keltem azt a látszatot, hogy maga közömbös, sőt, ellenszenves nekem.

- Néhányszor éreztem, hogy jóságosan néz rám, bár közben rideg hangot használt velem. Ezt nem értettem, s most még kevésbé értem.

Az idős hölgy mélyet sóhajtott, majd ruhája kivágásából nagy, gyémántokkal ékesített aranymedaliont vont elő, amely vastag aranyláncon függött a nyakában. Kinyitotta, és művészi miniatűr portrét tartott Malve elé, egy fiatal hölgy mellképét. Fehér ruhájából vékony csík látszott, karcsú nyakán formás fej ült. Malve megilletődve bámult a finom vonású arcra, melyet enyhén hullámos haj keretezett, ugyanolyan telt aranyszínű, mint az övé. A festett leányarc is szakasztott mása volt az övének, úgy hasonlított rá, mint az ikertestvére.

- Ki ez? - kérdezte lélegzet-visszafojtott érdeklődéssel, és meglepetten nézett az idős hölgyre, aki ismét sóhajtott, és szemét elfutotta a pára.

- A leányom, egyetlen, szeretett gyermekem képe. Fél évvel a halála előtt festette róla egy holland művész, amikor Amszterdamban jártunk. Hosszú, hosszú évek teltek el azóta, de máig sem tudtam kiheverni az elvesztését, a gyász és a fájdalom még mindig kísér. Képzelheti, hogyan hatott rám a maga látványa, amikor először került elém, és a gyermekem szemével tekintett rám! Egy pillanatra azt hittem, ő támadt fel a halottaiból. De mivel Boolmanné ott állt mellettem, leküzdöttem megindultságomat. Ő még sohasem látta ezt a képet, mindig magamnál hordom, sőt, a leányomat sem ismerte, így nem sejtheti, mi ment végbe bennem, amikor találkoztam magával. Nem is tudhatja meg, mennyire kedvessé vált maga nekem, különben valahogy kimódolná, hogy eltávolítsa RamanináróL Engem az állapotom a házhoz szegez, így vissza sem tudnám hozni többé. Nem engedik, hogy bárkihez is kötődjek a Boolman családon kívül.

Malve részvéttel nézett az idős hölgy szenvedő arcára.

- De miért nem, kedves, tisztelt Saalfner asszony?

- Hogy miért? Nos, gyermekem, ennek a megértéséhez bepillantást kell engednem magának egy törpe lélek észjárásába. Boolmanné türelmetlenül várja a halálomat, hogy ő rendelkezhessék Ramaninával. Ezért senkit sem enged a közelembe, akit megkedvelhetnék, nehogy kísértésbe essek, és másra hagyjam a vagyonomat. Az egész családját kényszeríti, hogy segédkezzenek neki. A többiek teljesen ártalmatlanok, csak a befolyása alá vonta őket. Neki azonban minden gondolata, minden cselekedete arra irányul, hogy egy gombostű se kerüljön máshoz abból, ami most az, enyém. Évek óta számolja a perceket, hogy meddig húzom még.

A leány arcából lefutott a vér.

- Az isten szerelmére, ez rettenetes!

- Az ember mindenhez hozzászokik, kedves gyermekem

- felelte fanyar mosollyal az idős hölgy.

- De miért tűri ezt?

- Mihez kezdhetnék védtelen öregasszony létemre? Évek óta nem beszéltem felügyelet nélkül a személyzeten kívül egy lélekkel sem. Ramanina úrnője bizonyos értelemben fogoly a saját házában. Boolmanné ügyesen elrendezett mindent. Azt a látszatot kelti, mintha minden csak az irántam való aggodalomból történne. Pedig szükségtelenül fáradozik, hiszen egyetlen rokonom sincs Jacob Boolmanon, a megboldogult férjem unokaöccsén kívül. Az uram azt kívánta, hogy ő örökölje Ramaninát. Kedvelte őt, mielőtt még a felesége zsarnoksága szánalmas bábbá silányította, aki tiltott eszközökkel jut némi kis életörömhöz. Tiszta szívű, becsületes, derék fiatalember volt, ha nem különösebben tehetséges is, de áldozatul esett az asszonynak. Tehát, mint mondtam, mindenképpen neki kell örökölnie Ramaninát, de higgye el, egyszerűen nem tudom lehunyni a szemem attól a gondolattól, hogy a halálom után a neje uralkodik itt mindenen. Szembeszegültem a halállal, és szerintem csak az tart életben, hogy minden porcikám tiltakozik ennek a nőnek a mohósága és hatalmi vágya ellen, amellyel egész családját tönkreteszi.

Malvé összekulcsolta a kezét, elképedve bámult Saalfnernéra.

- Uramisten, mennyire szenvedhet!

- Mint mondottam, az ember mindenhez hozzászokik. Mivel azonban megérhettem, hogy maga Ramaninára jött, megláthattam, és beszélhettem is magával, így már nem értelmetlenül hadakoztam ilyen sokáig az elmúlással. Mintha a leányom tért volna vissza hozzám; úgy érzek maga iránt, mint egy anya. Nem sajnálja tőlem ezt az érzést?

- Kedves, drága Saalfner asszony, nem tehetek valami mást is önért? - csókolt kezet meghatottan Malve.

- De, segíthet elviselni ezt az életet, segítenie kell, hogy olykor egy-egy ilyen órácskához jussunk, mint ez a mostani. Ehhez magának is komédiáznia kell egy keveset. Nem szívesen bírom rá ilyesmire, de senki sem sejtheti, mit jelent nekem, milyen kapcsolatban állunk. Tavaly két fiatalember járt itt, van der Straaten úr, a madalai szomszédunk meg a barátja. Teljesen meghódították az én öreg szívemet. Azt hiszi, akár egy percre is egyedül hagytak velük? Nem, és ez mindig így megy. Ezért kényszerültem erre a ravaszkodásra. Rideg közömbösséggel palástolom a maga iránti rokonszenvemet. Ugye nem árul el?

- Ne is kérdezzen ilyet! Ez magától értetődik.

- Ha tudná, milyen örömmel tölt el ez az óra, mennyire vágytam rá. Végre egyszer beszélhetek arról, ami a szívemet nyomja, olyasvalakivel, aki minden vonásában a leányomra emlékeztet, akit élete virágjában, alig húszévesen ragadott el a halál.

- Hogyan veszíthette el ilyen fiatalon? - érdeklődött részvéttel Malve.

Reszketeg sóhaj szállt fel Maria Saalfner ajkáról.

- Sok-sok éve már, hogy a férjemmel és a leányommal Hollandiába utaztunk üdülni. Akkor készíttettem ezt a képecskét. Visszaútban Szumátrára a leányom eljegyezte magát egy holland tengerésztiszttel, aki a hajón szolgált. Megállapodtunk vele, hogy miután a gőzös visszatér Amszterdamba, ő leszerel, és utánunk jön Ramaninára. A férjem örült, hogy fiatal, erős támaszra lel benne, mert a birtok egyre gyarapodott. Az esküvőt tehát egy időre el kellett halasztani. Azután Padangban kényszerpihenőt tartott a hajó, mert a gép meghibásodott. Malve vőlegénye értesített bennünket, és kérte, hogy addig Malvéval utazzunk oda. Padang nincs messze innét, és kedves barátaink laktak ott, akiket szívesen viszontláttunk volna. Emellett természetesen a leányom égett a vágytól, hogy még egyszer találkozzék a jegyesével, mielőtt az visszahajózik Amszterdamba. Így hát lekocsiztunk a kereskedőtelep melletti állomásig, ahol maguk, gyermekem, a folyami gőzösről leszálltak, és hegyi vasúttal mentünk tovább Padangba. Malve vőlegénye alig várta, hogy odaérjünk, és a fiatalok boldogsága a szemünk láttára nyílt ki, mint valami finom, csodálatos virág. Imádták egymást - sóhajtott ismét az idős hölgy, majd folytatta: - Egy napon a jegyespár egy kis vitorláson kirándulást tett a tengeren. Szép idő ígérkezett, sehol egy felhő. A férjem meg én barátainkkal üldögéltünk egy szálló teraszán, és repeső szívvel figyeltük, amint gyermekeink nevetve búcsút intenek. Akkor láttam utoljára életben hőn szeretett leányomat. A kis hajó már messze kint járt a tengeren, a vitorláját is alig láttuk, amikor hirtelen minden előjel nélkül heves vihar kerekedett. A jacht felborult, s ott, előttünk fúlt vízbe a gyermekünk a férfival együtt, akit szeretett.

Kis szünetet tartott, megtörölgette a szemét.

- Közös sírba temettük őket Padangban, s velük minden boldogságunkat. Tíz esztendővel később elveszítettem az uramat is, Padangban helyeztettem örök nyugalomra, a leánya mellett. Amíg utazni bírtam, minden évben elzarándokoltam néhányszor szeretteim nyughelyéhez, de már évek óta nincs módom erre sem. Egyszer aztán, röviddel férjem halála után felbukkantak Boolmanék, és végleg megtelepedtek Ramaninán. Rájuk hagytam, mert semmi nem érdekelt, ami nem a fájdalmammal függött össze. Akkor persze még nem ismertem Emma Boolmant úgy, ahogy ma, különben bizonyára erélyesen kitessékeltem volna őket. De hát az ember mindenhez hozzászokik. Nos, kedvesem, most már tudja, hogyan veszítettem el a leányomat. Majdnem huszonöt éve történt, de annak a borzalmas napnak az emléke ma is elevenen él bennem.

- Micsoda csapás!

- Igen, keserves dolog magányosán megöregedni, miközben a pénzsóvár örökösök várják az ember halálát. Pedig nem szenvednek hiányt semmiben, a házamban gondtalanul élnek, mégis sajnálják tőlem a levegőt is. De ne legyünk igazságtalanok, alapjában véve csak az egyikük ilyen: Emma

Boolman. Jacob az ő befolyása alatt áll, a leányuk, Jo pedig túl nehéz felfogású, semhogy egy rossz gondolatot kiötölni képes lenne, az anyja parancsára mindent megtesz és elfogad, Ami Alfréd Meersburgot illeti, ő tisztességes ember, hálás nekem, és titokban esküdt ellensége számító és házsártos anyósának. Csak a békesség kedvéért hagy rá mindent. Talán benne van elég erő, hogy a gyermekei lelkét ne engedje megmérgezni. Kérem, támogassa ebben, amennyire lehet, segítsen, hogy a kicsinyek becsületes felnőtté cseperedjenek! Maga olyan kedvesen és okosan tud bánni velük.

- Szeretem a gyerekeket, és megteszem, ami erőmtől telik, hogy a jóra hajlítsam őket.

- Adja az ég, hogy sikerüljön! A napjaim szürke egyformaságban peregnek, amióta az állapotom a házhoz köt. A maga megpillantása felrázott tompultságomból. A leányomhoz való hasonlatossága úgy hatott rám, mint valami csoda, s amióta csak itt van, nap-nap után azon töröm a fejem, miként lehetséges ilyen egyformaság. Különös, hogy ráadásul ugyanazt a nevet is viseli, amely pedig elég ritka. Azt mondja, Rajna-vidéki, ahogy én, aki négy szőke testvérem között egyedül születtem feketének. Valamikor sokat bánkódtam is emiatt. Én is aranyló fürtöket akartam, mint ősanyáink, akik a szabadságharcokban áldozatul adták aranyhajukat.

Malve meghökkenve kapta fel a fejét.

- Ez igazán különös. Az édesanyám az egyik elődünk tiszteletére nevezett el, aki a hazának áldozta aranyszínű haját.

Most Maria Saalfneren volt a sor, hogy elcsodálkozzék.

- Nem tudja, hogy hívták ezt az elődüket?

- De igen, Malve Döringnek. í

• Az idős hölgy egy lendülettel talpra szökkent.

- Malve Döringnek? Hiszen a leányom is őutána kapta a nevét. Egy Redwitz nevű kereskedőhöz ment férjhez, és két leányt hagyott hátra, Malve és Dorette Redwitzet.

Malve szeme felcsillant. Hevesen bólogatott:

- És Dorette Redwitz leánya lett az én dédnagyanyám, Malve Schwind.

- Most már világos. Ugyanis Malve Redwitz leánya meg az én nagyanyám. De ő mindig azt állította, hogy egyetlen rokona sincs már.

- Ez abból ered - magyarázta felajzottan Malve -, hogy a nagyapám, Malve Redwitz egyetlen fia egész fiatalon kivándorolt Amerikába, és a nagynénje nyilván eltűntnek vélte. Édesanyám már az Újvilágban született, csak felnőttként tért vissza az apjával együtt Németországba, és a Rajna-vidéken feleségül ment az apámhoz.

Maria Saalfner egyre izgatottabb lett.

- Az én rokonaim sorra kihaltak körülöttem. Három testvérem fiatalon hunyt el, mielőtt a férjemmel Hollandiába mentem. A negyedik nővérem, aki pártában maradt, röviddel a leányom előtt költözött el az élők sorából. Így aztán mindig azt hittem, hogy nem maradt több rokonom.

- Édesanyám is ezt hitte. Az apja ugyan ismét a Rajna-vidéken telepedett le, de nem sokkal később meghalt. Az édesapámnak viszont volt egy unokanővére, s a mama halála után, aki egy évvel élte csak túl a papát, ennek a nagynénémnek a férjét nevezték ki gyámomul. Az utóbbi három évben az ő házukban éltem.

- Gyermekem, az ég csodálatos rendelése, hogy te idekerültél - szorongatta Malve kezét mélyen megrendülve az idős hölgy. - Tegeznem kell téged, hisz' vér vagy a véremből, mindketten Malve Döringtől származunk. Malve, kedves kicsi Malve, gyere, hadd ölellek meg! - vonta magához meg- hatottan a leányt, aki úgy érezte, mintha szerető édesanyja karjaiban nyugodna.

Ezután mindent el kellett mesélnie magáról, így tudta meg Maria Saalfner azt is, hogy Straaten fiatal feleségének a barátnője.

Csak Rüdiger Lersingenről nem szólt neki egy szót sem, még a nevét sem említette, és úgy adódott, hogy Maria néni sem beszélt a férfiról.

XV.

Megjöttünk, Maria néni! Kellemesen töltötted az időt? - üdvözölte visszatérésük után az. idős hölgyet Emma Boolman.

- Ó, igen, de ti nyilván sokkal jobban szórakoztatok - vetett Saalfnerné jelentőségteljes pillantást Malvéra, és Boolmanné bőbeszédűen mentegetőzött, amiért nem ő maradt odahaza. Aztán a konyhába küldte Malvét, a gyermekekhez, akik az ünnepségtől felvillanyozva számoltak be nevelőnőjüknek a nap eseményeiről.

Mialatt hármasban a kertben játszadoztak, a felnőttek kiültek Maria nénihez a tornácra, és ők is élménybeszámolót tartottak. Végül Emma Boolman feldúltan kijelentette:

- Meglepetés is ért, de nem valami örömteli. A többi szomszéd között megjelent az ünnepségen Madala új jószágigazgatója. Legnagyobb megdöbbenésemre láttam, hogy Rüdiger Lersingen az. Senki nem készített fel erre. Fogalmam sincs, mi okból titkolta el Straaten úr, hogy kicsoda az új igazgatója. Ráadásul Jo és Alfréd is elmulasztották közölni velem ezt a tényállást - nézett szemrehányóan a leányára és a vejére.

- Nem tudtuk, hogy érdekel a dolog - vetette közbe Meersburg.

- Ugyan, te sokszor az égvilágon semmiről sem tudsz! Szörnyen kellemetlen, hogy ez az ellenszenves alak mostantól hosszú távon a közelünkben él. Óhatatlanul érintkeznünk kell vele.

- Nem is kell, hogy elkerüljük: - Én mindig örülök, ha idejön. Miért annyira ellenszenves neked? - kérdezte egyenesen Mária néni.

Emma csontos arca elvörösödött.

- Mert olyan arcátlan, folyton fölényeskedik, és úgy néz az emberre, hogy az kimondottan feszélyező.

- Úgy látszik, egyedül állsz ezzel a véleményeddel - jegyezte meg nyugodtan az ősz hajú matróna, mire Alfréd Meersburg sem állhatta meg, hogy hozzátegye:

- Mindenesetre Lersingen úr közszeretetnek örvend, szerintem pedig derék, megbízható, emelkedett gondolkodású ember.

Az anyósa elképedve meredt rá:

- Eh, ti férfiak! Fabatkát sem ér az emberismeretetek.

Jo is arra készült, hogy szót emel Lersingen érdekében, de az anyja pillantása elnémította. Saálfnerné észrevette ezt.

- Nem mondta Lersingen, hogy miért nem járt egész héten Ramaninán?

- Ma szándékozott benézni, de az aratóünnepségen természetesen ő sem mondhatta le a részvételt, különben megsértette volna az embereit. A napokban azonban átjön - felelte Jacob Boolman.

A hitvese szükségesnek tartotta, hogy témát váltson, és Malvéról kezdett beszélni.

- Úgy tűnik, remekül beválik mint nevelőnő. Jan és Martje valósággal csüngenek rajta, ma vagy százszor sajnálkoztak, hogy nem jött velünk.

- Nem vagy rá féltékeny a gyermekeid miatt, Jo?

- Nem, Maria néni - nevetett Meersburgné -, se időm, se kedvem féltékenykedni. Nagyon elégedett vagyok, hogy a gyerekek ilyen jól szót értenek velé. Játszva tanulnak. Nekem temérdek a dolgom a gazdaságban, Alfréd sokszor egész nap a földeket járja, így aztán nagyon megnyugtató, hogy a gyerekeimet megbízható felügyelet alatt hagyhatom.

- Tudtam, hogy jól választottam, az emberismeretem még sohasem hagyott cserben - jelentette ki önelégülten Emma Boolman.

Malve a következő napokban többször is eldiskurálhatott Saalfnernéval egy-egy órácskát anélkül, hogy Boolmanné gyanút fogott volna. A felolvasás alkalmas ürügyet kínált.

Hamar közel kerültek egymáshoz. Maria Saalfner úgy érzett Malve iránt, mintha újabb leánnyal adományozta volna meg az ég, az ifjú nevelőnő pedig őszinte gyermeki vonzalommal viszonozta ezt.

A vérségi kapcsolat és a kölcsönös megértés szálai mindinkább összefűzték őket.

Emma Boolman, akinek figyelmét nemigen kerülte el semmi sem a környezetében, különös módon vakon ment el e titokteljes kötődés mellett. Talán azért, mert Malvét inkább a személyzet tagjai közé számította, akik nem veszélyeztethették terveit.'

A rokoni egymásra találás nevezetes vasárnapját követő szerdán Jan és Martje épp szokásos csendes pihenőjét töltötte a „rijstafel”, azaz számtalan keleti fűszerrel ízesített, tucatnyi különböző finomsággal gazdagított rizses lakoma után, a család többi tagja is hosszabb sziesztára vonult vissza, így Malve néhány órára minden kötelezettségtől mentesült. Ebben az időben legtöbbször felöltötte szellős szárongját, rávette a kabadzsát, és a tornácon az árnyékba telepedett, vagy átvonult a kis pavilonba, amely a kertkapu közvetlen közelében, egy magaslaton állt. Ott szokott levelet írni vagy olvasgatni.

Először ma is a tornácra ült ki, hogy részletes beszámolót fogalmazzon Danielának mindarról, ami azóta történt, hogy a gőzhajó fedélzetén búcsút vettek egymástól. Csak Maria Saalfnerhez fűződő kapcsolatáról hallgatott, mivel az idős hölgy nyomatékosan figyelmeztette, hogy Emma Boolman egyetlen küldeményt sem enged ki a házból ellenőrizetlenül. Minden posta az ő kezén megy keresztül. Ezt Malve jól eszébe véste, és ehhez igazította levelei tartalmát.

Miután elkészült az írással, felegyenesedett, és a tornác korlátjának támaszkodva végighordozta tekintetét az elébe terülő pompás trópusi tájon. Lenn, a völgyben őserdő zöldellt, körülötte rizs-, kávé- és gyapotföldek, túlnan pedig párába burkolódzott hegyek. Észak felé, a távolban az Indrapura tört az égnek. Mögötte, még északabbra - ezt már tudta Malve - feküdt Padang, a kikötőváros, ahol Saalfnerné leánya nyugszik a szerelmével. Mindent egybevéve legalább szépen hagyta itt ezt a siralomvölgyet - a szeretett férfi karjában halt meg, aki a halálban sem vált el tőle. Vajon csakugyan létezik sírig tartó szerelem? Felsóhajtott, és megdörzsölte a homlokát. Nem szabad erre gondolnia! Inkább átmegy a pavilonhoz.

Vékony kendőt terített a fejére a perzselő nap ellen, és fonott szandáljában lesietett a lépcsőn. Épp a verőfényben fürdő pavilonhoz ért, amikor a kerítésen túl lovas közeledett a kertkapuhoz. Malve nem vette észre. Ellenkező irányba fordult, és a pazar látképen legeltette a szemét.

A férfi odakinn leugrott a nyeregből, kinyitotta a kaput, és meglegyintette a hátasát, mire az nyugodtan elbaktatott a jól ismert istálló felé.

Maga a lovas megállt és körülnézett. Rüdiger Lersingen volt az, Madalából jött át látogatóba.

Meglátta a pavilonban a szárongba öltözött, karcsú leányalakot. Mivel a kendő elfedte aranyfényű haját, az egyik maláj szolgálónak vélte.

- Halló, Heda, még pihen az uraság? - rikkantotta neki.

Malve felriadt ábrándozásából, és hátraperdült. Eközben a kendő lecsúszott a fejéről. Két sápadt arc fordult megkövülten egymás felé, egyikük sem tudott egy szót sem szólni. Lersingen csak egy idő múlva tudta megemberelni magát, és egészen közel lépett a leányhoz.

- Kísértet fényes nappal? Vagy csalóka délibábot látok? Malve Bertram! Malve Bertram… kegyed az, vagy holmi lidérc űz tréfát velem?

Malve reszketve dőlt a pavilon mellvédjének, kezét a szívére szorította.

- Lersingen úr… istenem… hogy kerül ön ide? - nyögte döbbenten.

A fiatalember felsóhajtott, és szemét le sem véve a sápadt, kedves arcról, fojtott hangon felelt a kérdésre kérdéssel:

- Hogy én hogy kerülök ide? Madalából jöttem át, az én Straaten barátom ültetvényéről. De kegyed? Ez érthetetlen… itt, Ramaninán, bennszülöttnek öltözve? Igaz, hogy az itt élő európaiak is hordják a hőségben ezt a viseletet, de hogy kerül kegyed Ramaninára?

Malve nyugalmat kényszerített magára, büszkén felvetette a fejét, és elutasító tekintettel, hűvösen így válaszolt:

- A Meersburg házaspár gyermekeinek nevelőnőjeként állok itt alkalmazásban.

A férfi úgy nézett rá, mintha számára idegen nyelven szólt volná hozzá.

- Már engedelmet, természetesen semmi jogom hozzá, hogy kérdezősködjek, de nem fér a fejembe, miképpen jutott Lindenhofból ide.

Látta, hogy Malve szája megremeg, s eltöprengett, hogy vajon mi játszódhat most le benne.

- Gyorsan megmagyarázom, Lersingen úr. Hogy rövidre fogjam: Boolmanné a férjével épp látogatóban járt Hagenauban, amikor… amikor a gyámom váratlanul meghalt… önkezűleg… és a szükség rákényszerített, hogy kenyérkereset után nézzek. Daniela és az édesanyja végleg magukhoz akartak venni. Straaten úr is nagylelkűen felajánlotta a segítségét, de sem egyiket, sem másikat nem fogadhattam el. Ekkor javasolta Boolman asszony, hogy szegődjek el nevelőnőnek az unokái mellé, én ráálltam, s most itt vagyok.

Rüdiger értetlenül rázta a fejét.

- Felfoghatatlan ez az egész. Hiszen úgy tudom, anyagi tekintetben független volt a gyámjától, saját vagyonnal rendelkezett. Akkor hogy kerülhetett ilyen helyzetbe?

A leány tekintete a messzeségbe révedt.

- A gyámom kétes vállalkozásokba fektette és elherdálta mindenemet, mintha a sajátja lenne. Lindenhof idegenek kezére jutott, Herta néninek a gyermekeinél kellett menedéket keresnie. Így én arra szorulok, hogy mások szolgálatából éljek.

Rüdiger önkéntelen mozdulatot tett, mintha védelmezőleg át akarná karolni, azután ernyedten lehanyatlott a keze.

- Ez rettenetes! Gazdag örökösként dúskált minden földi jóban, most pedig Boolmanné alkalmazottja. Micsoda kegyetlen sorsfordulat!

Malve elbizonytalanodva nézett rá. Miért kelt olyan látszatot, mint aki mindeddig gazdag örökösnőnek hitte őt? Hiszen a gyámja azt írta neki, hogy ez tévedés, és épp ezért menekült el tőle. Ismét lelkébe mart az izzó fájdalom, hogy a férfi eldobta magától a szegénysége miatt.

- Nem kellene ennyire meglepődnie azon, hogy szegény vagyok - vonta össze a szemöldökét.

- Dehogynem, hiszen nagyon is vagyonosnak tartottam.

A leány szeme elkerekedett. Ettől a gyalázatos hazugságtól kemény szavak tolultak a nyelvére. De minek feltépni a régi sebeket,- amelyek amúgy is sajognak még?

Lersingen látta rajta, hogy magába fojtja, ami kikívánkozik belőle, de nem firtatta, mi az, amikor néhány másodpercnyi hallgatás után csak ennyi választ kapott:

- Akkor hát tévedett, de ez már nem fontos.

Úgy nézett rá, hogy Malve megrettenve sütötte le a szemét,

- Nem? Azt hiszi, számomra nem bír jelentőséggel, ami a kegyed személyével függ össze?

A nevelőnő elpirult, és dacosan felszegte az állát.,

- Kérem, uram, hogy tekintse mindazt, ami a személyemmel kapcsolatos, magára nézve tökéletesen érdektelennek!

- Bocsánat - hajolt meg Rüdiger -, én egykor azt hittem… de nem, erről nem beszélhetek. Ne aggódjék, ezentúl megtartom a kegyed által kívánt távolságot. Nézzünk valami semleges témát…! Hogy tetszik kegyednek Ramanina?

- Köszönöm kérdését, nagyon szép itt. Szabad tudnom, hogy sokáig időzik-e Madalán?

Tekintete fájdalmasan a leány szemébe mélyedt.

- Valószínűleg örökre. Jószágigazgatónak szerződtem az ültetvényre, amikor Hagenauból elutaztam. Elnézést kell kérnem, amiért annak idején elmulasztottam búcsúlátogatást tenni Lindenhofban.

- Jobb volt így - ráncolta a homlokát Malve. - De miért nem árulta el nekem Straaten úr, hogy ön ideutazott?

- Az én kérésemre hallgatott erről, mert nem akartam, hogy kegyednek tudnia kelljen, hová megyek.

Keserű érzés támadt fel a leány szívében.

- Talán attól tartott, hogy menekülésszerű távozása után kéretlenül hírt adok magamról? - kérdezte gúnyosan.

A férfi értetlenül nézett rá.

- Nem, nem feltételeztem, hogy valaha is hallok kegyedről, de végképp ki akartam törölni magam az életéből. Ha megtudta volna, hogy a barátomat arra kértem, bízza rám igazgató nélkül maradt ültetvénye vezetését, és Madalára utaztam, akkor talán a forma kedvéért mégis kényszerítve érezte volna magát, hogy a sorsom felől érdeklődjék, és ettől meg akartam kímélni… mindkettőnket.

- Igencsak sietősnek érezte, hogy nyomtalanul eltűnjék - szikrázott fel dölyfösen a leány szeme.

- Nem láttam más megoldást, s reméltem, hogy legalább ezt megérti.

- Legalább ezt? - Ó, értek én mindent, és nagyon sajnálom, hogy mégis újra találkoznia kellett velem. Bizonyára nincs ínyére ez a viszontlátás.

Rüdiger összeszorította a fogát. Hát még gúnyolódik is a fájdalmán, amely újra szinte a földre teperte?

- Engedje meg, hogy erre a kérdésre adós maradjak a válasszal!

Egy darabig némán álltak egymással szemben. A férfi tekintete fájdalmas vágyakozással szegeződött a karcsú leányalakra, aki olyan különösen festett a kék szemű szőkeségéhez sehogy sem illő, tarka mintás szárongban. Egyikük sem sejtette, milyen igazságtalanul ítéli meg a másikat, nem sejtették, hogy a szívük a történtek dacára kölcsönösen egymásért sóvárog.

Végül Malve elszakította magát gyötrő gondolataitól.

- A háziakhoz készült látogatóba, Lersingen úr, kérem, ne tartoztassa magát miattam!

- Ezt mifelénk úgy mondják: „Szabadítson meg terhes társaságától!” Máris elvonulok, csak még annyit áruljon el, legyen szíves, hogyan vált el az én Hendrik barátomtól és ifjú hitvesétől. A napokban kaptam meg az esküvői értesítőjüket. Jól vannak?

- Mindketten nagyon boldogok, a gőzös indulása előtti napon látogattam meg őket szép amszterdami otthonukban. Elkísértek a hajóra, és jelezték, hogy tavasszal Madalára érkeznek. Azt azonban eltitkolták előlem, hogy önt itt találom.

Malve feldúltan gondolt Daniela különös szavaira a hagenaui búcsúzáskor. Miért, jaj, miért hallgatta el, hogy Lersingen itt dolgozik?

- Persze, ne is folytassa, akkor nyilván nem jött volna ide. Sajnos nem nyugtathatom meg azzal, hogy nem kell gyakran találkoznunk. Hivatalból állandó összeköttetésben állok Ramaninával, a múlt héten is csak kivételes elfoglaltságaim miatt nem jelentkeztem. Óhatatlanul látjuk még egymást. Innen már nincs módom megszökni, mert felelős posztot töltök be. Nem értem, hogy Hendrik miért nem kímélt meg mindkettőnket ettől a kínos helyzettől. Máskor oly tapintatos, és az adott körülmények között szükségtelenül ragaszkodott nekem tett ígéretéhez. Meg kellett volna mondania kegyednek, hogy szerződtetett, Különös, de nekem sem írt egy sort sem a leveleiben azzal kapcsolatban, hogy kegyed ideutazik.

- A dolgok állása szerint mindkettőnknek alkalmazkodnunk kell a helyzethez, mert én sem adhatom fel az állásomat, mivel legalább két évre elköteleztem magam. Hogy megkönnyítsük egymás dolgát, arra kérem, viselkedjünk futó ismerősökként.

Rüdiger ismét furcsán nyugtalanító tekintetet vetett rá, és udvariasan meghajolt.

- Ahogy parancsolja, kisasszony.

Ebben a pillanatban Saalfnerné jelent meg a tornácon. Botjára támaszkodva, éles szemmel fürkészte a két fiatalt.

Malve megfordult.

- Mennem kell.

- Megengedi, hogy elkísérjem?

Egymás mellett lépkedtek a kerten át. A virágágyások között káprázatos színekben tobzódó pillangók röpdöstsk. Az idős hölgy csodálkozó arccal fogadta őket.

- Csakhogy végre önt is látni, kedves Lersingenem. Már attól féltem, egészen elfeledkezett Ramanináról, Mint látom, már megismerkedett Bertram kisasszonnyal.

A fiatalember tisztelettudóan kezet csókolt.

- Nem most, hanem még Németországban, Saalfnerné asszony. Az egész nyarat az én Hendrik barátomnál töltöttem, Hagenauban, Bertram kisasszony pedig a szomszéd birtokon, Lindenhofban lakott. Hendrik a kisasszony legjobb barátnőjét vette feleségül.

A sokat tapasztalt, öreg szempár Malve halovány, elkínzott arcát és Lersingen nem kevésbé feldúlt vonásait kémlelte.

- Ó, tehát már tudták, hogy itt találkozni fognak, Bertram kisasszony?

- Nem, Saalfner asszony, erre egyikünk sem számított. Mindketten nagyon meglepődtünk, amikor hagenaui futó ismeretségünk után itt viszontláttuk egymást.

Saalfnernénak feltűnt, hogy Malve mennyire megnyomja a „futó” jelzőt, és közben kerüli a tekintetét.

- Á, Lersingen úr! - hallatszott hirtelen Emma Boolman hangja, aki nesztelenül a tornácra osont, amikor megütötte a fülét a beszélgetés.

Rüdiger őt is üdvözölte, bár valamivel kimértebben és kevésbé szívélyesen, mint az idős hölgyet. Amaz még mindig Malve arcát figyelte.

- Malve kisasszony, nem kéne már a gyermekek után néznie? - kérdezte rosszallóan Boolmanné. - Öltöztesse fel és hozza ki őket!

A leány összerezzent az éles felszólítástól.

- Elnézést kérek, kissé elmaradtam a teendőimmel.

A fiatalember felvonta a szemöldökét.

- Az én hibám, asszonyom, feltartottam Bertram kisasszonyt. Még Hagenauból ismerjük egymást, és a barátom felől tudakozódtam nála - magyarázta gyorsan.

- Úgy, szóval ismerik egymást? Jó, most már igyekezzék a gyermekekhez!

Malve meghajolt és elsietett.

Ebben a percben lépett ki a házból Alfréd Meersburg a hitvesével, és örvendezve köszöntötte a vendéget.

Már csak Jacob Boolman hiányzott. Őt Malve a kicsinyeknél találta, akik félig felöltözve a szobájukban hancúroztak, és ujjongva üdvözölték a nevelőnőjüket.

- Na, gyerekek, ma dicsőséget szerezhettek nekem. Egy német úr jött vendégségbe a szüleitekhez és a nagyszüleitekhez, akivel az anyanyelvén kell beszélnetek. Először köszönjetek szépen: „Guten Tag, Herr Doktor!” Aztán ha valamit kérdez, németül válaszoltok neki.

- És ha nem megy, ha nem értünk valamit?

- Igyekezzetek megérteni! Ha megszorultok, majd kisegítelek. Most készüljünk gyorsan! Itt várjatok szépen öt percig, míg átöltözöm.

- Szárongban vagy a legcsinosabb, Malve kisasszony - igyekezett bókolni a kis Jan.

- Ez legfeljebb itthoni viseletnek alkalmas, de most vendéget fogadunk. Úgyhogy viselkedjetek rendesen, és ne gyűrjétek össze a ruhátokat! Tudjátok, mit? Versenyezzetek egy kicsit egymással, beszélgessetek németül, és aki a legkevesebbet hibázik, az a király.

Az apróságoknak tetszett az ötlet, és olyan buzgón gyakoroltak, hogy nem is tűnt nekik hosszúnak a várakozás.

Amikor Malve csinos, fehér ruhájában visszatért, Jan lelkesen fogadta:

- Én vagyok a király! Martje hétszer hibázott, én meg csak háromszor.

Jobbról-balról nevelőnőjük karjára csimpaszkodtak, így léptek ki a tornácra, ahol a többiek a kerek asztal körül ültek. A bennszülött szolgálók enni-innivalót kínáltak nekik.

Malve magán érezte Rüdiger pillantását. Elpirult, s ezt nemcsak a fiatalember vette észre, hanem Saalfnerné is. Nem sejtette, milyen érzésekkel ül vele szemben Lersingen. Alig mert ránézni, mert amikor a tekintete találkozott az övével, újra meg újra azt a különös fájdalmat látta benne tükröződni, amely annyira nyugtalanná tette. Miért, hogy a szíve ilyenkor mindig megremeg?

Az okos és jóságos Saalfnerné gondolt magában egyet-mást a két fiatalról, de megtartotta magának.

A jószágigazgató egész este, sőt éjszakára is Ramaninán maradt. Ez nem volt szokatlan, mivel éjjelente az őserdőből előmerészkedő ragadozók miatt nem lett volna tanácsos vállalkozni a több órás útra.

Így Malve rákényszerült, hogy hosszasan élvezze Rüdiger társaságát. A fiatalember foglalkozott a gyermekekkel, és egykettőre elnyerte a rokonszenvüket. Jan és Martje a bizalmukba fogadták, és kedvenc témájukról áradoztak neki: Malve kisasszonyról. Jan egyszer lelkesen jelentette ki:

- Malve kisasszonyt szeretem a legjobban!

- Meg tudlak érteni - motyogta a bajsza alatt Rüdiger, de a leány így is meghallotta, és a vér az arcába szökött. Felugrott, beszaladt a házba, s jó idő elteltével került elő valami kézimunkafélével. A vacsoránál is egymással szemben ültek, és Malvénak ismét látnia kellett, hogy a férfi alig veszi le róla a szemét.

A kicsik ezúttal a szokottnál tovább maradhattak fenn. Végül Boolmanné megadta a jelt a távozásra.

- Malve kisasszony, fektesse le a gyermekeket! Azután nincs szükségünk magára.

A nevelőnő azonnal felemelkedett. Egyrészt megkönnyebbült, hogy elküldik, ugyanakkor rosszul is esett neki. Jan és Martje mindenkinek jó éjszakát kívánt, Malve néma meghajlással köszönt él.

Saalfnerné azonban visszatartotta.

- Azt hiszem, ma nehezen alszom el. Malve kisasszony felolvashatna nekem egy órácskát, ha te már nem tartasz rá igényt, Emma.

- Természetesen a rendelkezésedre áll, Maria néni.

- Helyes, akkor egy félóra múlva várom a szobámban - fordult a leányhoz Saalfnerné.

- Ott leszek, asszonyom - hajolt meg ismét Malve. Ezzel eltűnt.

Az idős hölgy világosan látta, hogy a vendég ettől fogva szórakozottan bámul maga elé. Hamarosan ő is felállt.

- Kérlek, ne zavartassátok magatokat, beszélgessetek csak Lersingen úrral! Jólesik bentről hallani, hogy idekint még tereferélnek, amikor lefekszem, és várom, hogy elaludjak.

- Még mindig nincs jobban, Saalfnerné asszony? - kérdezte Rüdiger részvevően, miközben kezet csókolt az idős hölgynek.

- A magamfajta vénség elégedett lehet, ha nincs rosszabbul. Akkor hát jó éjt, és mivel tudom, hogy holnap már napkelte után ellovagol, egyúttal a viszontlátásra! Jöjjön el minél hamarabb ismét!

- Ha megengedi, vasárnap megint ellátogatok… ha nem zavarok, akkor egész napra.

- Dehogy zavar! Várjuk! - kiáltották a többiek, kivéve Emma Boolmant.

- Lám, nekem nem is kell válaszolnom - mosolygott kedvesen Maria néni. - Tehát viszontlátásra vasárnap, kedves Lersingen úr!

Rüdiger a karját nyújtotta az idős hölgynek, hogy a szobája ajtajáig kísérje. Mihelyt hallótávolságon kívülre kerültek a társaságtól, az asszony odasúgta neki:

- Kedves Lersingen úr, előfordulhat, hogy valamit szeretnék mondani önnek, amit másnak nem kell hallania. Ezért inkább leírom, és a legközelebbi találkozásunkkor titokban átadom. De erről senkinek egy szót se!

- Hallgatok, mint a sír, Saalfnerné asszony. Bármit biz is rám, az köztünk marad.

- Köszönöm… és most jó éjt, kedves barátom!

Saalfnerné eltűnt a szobájában, Rüdiger pedig visszament a többiekhez. Boolmanékat hagenaui tartózkodásukról meséltette. Eközben részletesen tájékozódott a lindenhofi drámai eseményekről, valamint Hendrik van der Straaten lakodalmáról. S bármilyen hűvösen fogalmazott is Emma Boolman, a fiatalember feszült érdeklődéssel hallgatta, mert Malvéról is szót ejtett.

XVI

.

A leány ezalatt lefektette a gyermekeket. Ezt máskor a legvidámabb hangulatban folytatta le, ma azonban nem állt a helyzet magaslatán, emiatt Jan és Martje duzzogott is egy kicsit. Egy kis esti mesével azért sikerült kárpótolnia őket.

Ezután átment Saalfnerné hálószobájába. Az idős hölgy közben már a szolgálója segítségével lefeküdt, s mosolyogva fogadta Malvét.

- Ülj ide mellém, gyermekem, ne hagyjuk kihasználatlanul az alkalmat, hogy egy órácskát beszélgethetünk. De úgy helyezkedj, hogy szemmel tarthasd a nyitott ablakot. Nem kizárt, hogy Emma Boolman megpróbál észrevétlenül ellenőrizni engem, persze merő aggodalomból.

A leány bólintott, majd gondosan megigazította Maria néni párnáit, aki az arcát kémlelte.

- Sápadtnak és fáradtnak látszol, mint akit nyomaszt valami.

Maga elé meredt, s halkan válaszolt:

- Ma különösen nehéz a szívem.

- Ebben Lersingen úr a hibás? - fogta meg a kezét az asszony. - Vele függ össze a dolog?

A vér a leány arcába szökött.

- Kérlek, ne kérdezz erről!

- Gyermekem, nem akarok erőszakkal a bizalmadba férkőzni, de tudod, jól láttam a feszültséget kettőtök között. Én úgy megszerettelek, mint édes gyermekemet. Ha a saját leányom ülne most előttem ilyen elkeseredett, szenvedő arccal, akkor nem nyugodnék addig, míg mindent el nem mondana, hogy tudhassam, nem segíthetek-e.

- Nem segíthetsz… rajtam senki sem segíthet.

- Mondd csak: nem azért jöttél Ramaninára, hogy vele találkozhass?'

- Nem, dehogy! Ha tudtam volna, hogy itt lelem, sohasem utaztam volna ide.

- Én pedig sohasem ismerhettelek volna meg. Hála istennek, hogy nem tudtad! Szóval nem jöttél volna ide, ha tudod, hogy itt találkoztok? Ő viszont úgy nézett téged, mint aki a kínok kínját állja ki miattad.

Malve ajka fanyar mosolyra nyílt.

- Te egyébként olyan bölcsen megfigyelsz és átlátsz mindent, de ezúttal tévedsz, Maria néni. Tudnod kell, mi történt kettőnk között. Még soha senkinek nem mondtam el, de neked elmondom, mert olyan jó vagy hozzám, mint az édesanyám.

Ezzel elmesélte, hogyan ismerte és szerette meg Rüdiger Lersingent, mennyire hitt abban, hogy viszonozza az érzéseit a férfi, aki végül meg is kérte a kezét a gyámjától. Részletekbe menően beszámolt a Franz bácsival folytatott beszélgetéséről - annak kívánságáról, hogy állítsák próba elé Lersingent. Azt sem hallgatta el, mit írt ő személyesén a kérőjének, hogy jelezze neki, kényszerűségből fogadta el a gondolkodási időt. Azután remegő hangon ecsetelte Rüdiger menekülésszerű távozását, miután a fiatalember megtudhatta, hogy ő nem az a gazdag örökösnő, akinek hitte.

- Azután többé hírét sem hallottam. A barátja révén mentette ki magát, hogy hirtelen üzleti ügyben el kellett utaznia. Ma pedig egyszer csak ott állt előttem. Gondolhatod, hogy éreztem magam.

Az idős hölgy figyelmesen hallgatta.

- Ez az egész sehogy sem illik Lersingen egyéniségéhez, gyermekem. Mit mondott ma neked, amikor váratlanul viszontlátott?

Malve felidézte a kora délutáni találkozást.

- Ezek szerint jobbnak látta - tette hozzá - olyan látszatot kelteni, mintha még mindig azt hinné, hogy gazdag örökösnő vagyok. Egyáltalán, az egész viselkedése inkább szemrehányó volt, mintsem zavart. Bizonyára miattatok is feszélyezte a helyzet. De most már hagyjuk ezt a témát, Maria néni, még mindig fáj, és jobb szeretném elfelejteni.

- Rendben, de egyvalamit nem tudok magamban tartani:, bármi késztette is annak idején Lersingent elutazásra anélkül, hogy a kikötött gondolkodási idő leteltével még egyszer feltette volna a kérdést, hozzámész-e feleségül, nem a szerelem hiánya volt az ok. Szeret téged! Amikor téged nézett, pontosan az a szerelem égett a szemében, amelyet egyszer magam is láttam egy férfiéban lobogni.

- Az lehetetlen - sápadt el Malve biztosan tévedsz.

- Kizárt dolog. Szeret téged, ahogy te is őt.

- Én már nem szeretem, annak vége.

- Kedves gyermekem, az a nő, aki Malve Döring leszármazottja, csak egyszer szeret életében, de akkor mindhalálig. Az az érzésem, a gyámod nemcsak a vagyonodat, de a boldogságodat is elsikkasztotta. Olvastad a levelet, amelyet Lersingennek írt?

- Igen, azután pedig a szemem láttára tette borítékba, és a jelenlétemben adta át a küldöncnek.

Az idős hölgy eltűnődött. Vajon nem hívhatta-e vissza a férfi azt a küldöncöt, hogy kicserélje a levelet?

De nem mondta ki, amit gondolt, csupán ennyit kérdezett:

- Semmi feltűnőt nem tapasztaltál az üggyel kapcsolatban?

Malve megdörzsölte a homlokát.

- Annyi bizonyos, hogy a gyámom akadályozni próbálta ezt a házasságot, hogy a nagykorúságom előtt senki se firtathassa a vagyonom helyzetét. Ez világosan kiderült az egyik cseléd elmondásából.

Ezzel felelevenítette Veronka esetét és a szolgáló vallomását Marlitz halála után.

- A gyámod semmilyen eszköztől nem riadt vissza - fortyant fel Saalfnerné. - Mindaz, amit Lersingenről elmondtál, sehogy sem fér össze a jellemével, sem pedig azzal, amilyen tekintettel nézett téged. Tudod, gyermekem, az olyan férfi, mint ő, nem a hozományért szokott házasodni, mert ő el akarja tartani magát és a nőt, akit szeret.

- Azt talán igen, akit szeret… de engem éppen hogy nem szeret.

A sokat megélt asszony felmérte, hogy most úgysem tudja meggyőzni Malvét, elhatározta azonban, hogy feltárja ezt az ügyet.

- Nem tudom, igazad van-e vagy sem. Talán egyszer majd kiderül. Valami azt súgja, a Jóisten nemhiába vezérelt téged Ramaninára. Majd elválik, mi végre történt így. Most pedig beszéljünk másról! A napokban átgondoltam, hogyan segíthetnélek ki nehéz helyzetedből, mert az biztos, hogy segítenem kell.

- Miattam nem kell aggódnod, Mária néni, hiszen veled vagyok, s ez rengeteget jelent nekem.

- De érzem, a napjaim meg vannak számlálva. Ramanina meg a férjem unokaöccsét illeti, az uram is így akarta, így helyénvaló és méltányos, ráadásul jó néhányszor biztosítottam Jacobot, hogy egyszer őrá száll a birtok. Ezenkívül azonban tekintélyes összegű készpénzzel és értékes ékszerekkel is bírok. Az utóbbiak nagyrészt a családomtól származnak, csak néhány kisebb értékű darabot kaptam a férjemtől ajándékba. Úgy gondolom, mindezzel szabadon rendelkezem, anélkül, hogy az uram hagyatékát csorbítanám, tehát legalább azt a kedvem szerint adhatom tovább, amit magam hoztam a házasságba. Ezt pedig mind neked szánom, gyermekem. Igaz, hogy eredetileg ezt is Jacob Boolmannak juttattam volna, mivel őt neveztem meg egyedüli általános örökösömként, de akkor még nem tudhattam, hogy vérrokonom is él. Az oroszlánrészt így is ő kapja, de valamennyire rólad is szeretnék gondoskodni. Ezért szükséges, hogy a lehető leghamarabb új végrendeletet írjak, és azt biztonságba helyezzem Emma Boolman elől. Remélhetőleg annyit még enged élnem az ég, hogy ezt elrendezzem. Most elfáradtam, aludni szeretnék. De jó, hogy te itt vagy velem, kicsi Malve! És hogy szeretsz. Nem is sejted, mit jelent ez számomra, akit eddig csak olyanok vettek körül, akik a halálomat lesik. Milyen másként töltöttem volna életem utolsó éveit, ha magam mellett tudhatlak. Nálam neked is jobb sorod lett volna, mint a gyámod házában. De hát az Úr másképp akarta, be kell érnünk ennyivel. Mindenesetre legalább a továbbiakban megpróbálom egyengetni az utadat. Hagyd meg nekem azt az örömöt, hogy könnyíthetek a sorsodon! Annyira szívesen teszem. Most jó éjt!

Malve elköszönt, s a szobájába térve hallotta, hogy Rüdiger Lersingen éppen a háziaktól búcsúzkodik; mindjárt napkelte után szándékozott útnak indulni, és senkit sem akart olyan korán zavarni.

- A viszontlátásra vasárnap, Lersingen úr! - ütötte meg a leány fülét Jo Meersburg hangja.

- Viszontlátásra! - felelte a férfi.

XVII.

Az új nap első sugarai felébresztették Malvét. Mintha férfihangok szűrődtek volna be odakintről. Felpattant, az ablakhoz lépett, és lopva kikémlelt. Rüdiger Lersingent pillantotta meg, amint épp a kezét nyújtotta Alfrednak.

- Remélem, nem miattam kelt fel ilyen korán, kedves Meersburg?

- Nem, nem, ideje körüljárnom a földeken. Tudja, hogy az embereink nem épp a serénységükről híresek. Egy kicsit nem árt munkára buzdítani őket.

- Valóban nem. Akkor a viszontlátásra!

Rüdiger pillantása még egyszer a ház felé szállt, mintha keresne valamit. Malve riadtan húzódott vissza a szobába, és ismét ágyba bújt

A jószágigazgató pedig tovaügetett a fűszeres illatokkal terhes trópusi reggelben. Szívében újra fellángolt a szenvedélyes vágy Malve Bertram után. Miért sápadt el annyira a leány; amikor hirtelen szembetalálkoztak? Miért kavarta fel annyira a váratlan viszontlátás? És mitől az a keserű önérzetesség a szavaiban? Szinte úgy viselkedett vele, mint valami ítélőbíró.

Elővette a tárcáját, s mint már oly sokszor, elolvasta a néhány szót, amelyet Malve annak idején a gyámja leveléhez mellékelt:

„Kérem, ne nehezteljen rám, nem tehettem másként. Malve Bertram”

Furcsa mód most, miután viszontlátta a leányt, szavai hirtelen más, új értelmet nyertek. Teljesen úgy csengtek, mintha Malve valamiféle külső kényszer hatása alatt cselekedett volna. Miért is nem tehetett másként, mint hogy elutasítsa őt? Nem azért, mert a szíve nem volt az övé? Hátha mégis valami egyéb kényszerítette. De hát nem azt írta a gyámja, hogy azért nem fogadja el az ajánlatát, mivel szerelem nélkül senkinek sem nyújtja a kezét?

Szerelem nélkül…

Fogcsikorgatva sarkantyúzta meg a lovát, és továbbnyargalt délkeleti irányban, Madala felé.

Az ültetvényre érve, bőven elég tennivaló várta, hogy elfoglalja magát. A nap folyamán nem is jutott ideje, hogy reggeli gondolatain morfondírozzék. Este azonban, a ramaninaihoz hasonló tágas, szépen épített úriházban, amikor egyedül üldögélt szobájában, és a bodrozódó cigarettafüstöt figyelte, ismét eszébe jutott az előző napi találkozás. Kézzelfogható közelségben látta maga előtt a leány igéző képét, aranyfényű hajával, az idegenszerű viseletben. Milyen édes volt az a riadtan sápadt arcocska! Ó, mennyire szerette, még mindig szerette, mélyebben, fájdalmasabban, epekedőbben, mint valaha! És mennyire aggódott érte. Tudta, hogy Ramaninán, ahol Emma Boolman parancsol a házban, nem fenékig tejfel az élete. Bárcsak segíthetne rajta!

Azután Maria Saalfnerra gondolt. Tisztelte és szerette a nagyszerű asszonyt, s mindig érezte, hogy bizonyos értelemben őrizetben tartják a saját házában. Tegnap esti szavai megerősítették ebben. Még csak nem is beszélhet vele kedve szerint. Nos, benne megbízhat az idős hölgy, bármit kíván is közölni véle.

Sokáig ült töprengve a sötétben. Odakint a bennszülött személyzet cseverészett és nevetgélt, a szomszéd szobában az ültetvény néhány holland alkalmazottja kártyázott. Máskor egy órácskát eldiskurált velük, miután leszállt az éj, ma azonban távol tartotta magát a társaságtól - egyedül akart lenni vágyódó gondolataival.

Tudta, hogy vasárnapig csigalassúsággal télik majd az idő. Akkor viszontláthatja Malvét. Ez a bizonyosság mégis örömmel töltötte el.

Saalfnerné a dolgozószobájában ült, az íróasztalánál. Boolman és Meersburg kinn járt, a földeken, Boolmanné meg a leánya látogatóba ment egy családhoz, akiknek Ramaninától északra feküdt a birtoka. Emma Boolman Hollandiáról akart mesélni nekik, és üzenetet vitt ottani rokonaiktól. Mostanáig halogatta a dolgot, mert nem tudott rá időt szakítani, de tovább nem húzhatta. Malvét megbízta, hogy csak addig foglalkozzék a gyerekekkel, amíg Maria néninek nincs szüksége rá.

Az idős hölgy végre szerét ejthette, hogy elhatározásához híven papírra vesse új végrendeletét, mivel Emma Boolman ottlétében egy sort sem írhatott felügyelet nélkül.

A korábban szerkesztett testamentum az íróasztalában pihent. Jól tudta, hogy Emma kulcsot másoltatott magának a fiókhoz, és időnként átkutatja, de úgy tett, mintha nem vette volna észre.

Azzal is tisztában volt, hogy ennek megfelelően, kellő körültekintéssel kell eljárnia. Leírta tehát megváltoztatott végakaratát, amely a következőképpen hangzott:

„Ezennel érvénytelennek nyilvánítom az évekkel ezelőtt unokaöcsém, Jacob Boolman és hitvese jelenlétében írt végrendeletemet, mivel időközben tudomásomra jutott, hogy életben van még egy vérrokonom, akiről végrendeletileg gondoskodni kívánok.

Ezért a mai napon, testi és szellemi képességeim birtokában az alábbiakat jelentem ki:

A férjem által rám örökített Ramanina ültetvényt: minden ingó és ingatlan tartozékával egyetemben unokaöcsémre, Jacob Boolmanra hagyományozom.

Ezzel szemben valamennyi ékszerem, melyeknek felsorolása az utóiratban megtalálható, halálom után rokonomat, az ez idő szerint Ramaninán nevelőnőként tevékenykedő Malve Bertramot illeti, korlátozás nélkül az ő tulajdonába megy át. Ugyancsak Malve Bertram kapja az általam házasságomba vitt négyszázezer holland forint készpénzt. Ezt az összeget a palembangi Holland Bankban veheti át. A vagyonomból ezek után fennmaradó háromszázhatvanezer holland forint készpénzt két egyenlő részre osztva unokaöcsém, Jacob Boolman unokáira, Jan és Martje Meersburgra hagyom. A hagyaték kezelését Jan és Martje Meersburg nagykorúságáig édesapjukra, Alfréd Meersburgra bízom. Ezáltal függetleníteni kívánom őt és gyermekeit Emma Boolmantól, Jacob Boolman hitvesétől, tudván, hogy ezzel jót cselekszem. Ebben a tekintetben is eltérek évekkel ezelőtt megfogalmazott végakaratomtól. Nem ok nélkül teszem ezt. Nem engedhetem, hogy elhalálozásomat követően Emma Boolman korlátlanul kiterjessze mohóságát és hatalomvágyát családja tagjaira. Nevezettnek a legcsekélyebb joga sincs a hagyatékomra. Jacob Boolman halála után Ramanina az ő két unokájára, Jan és Martje Meersburgra száll, akiknek nagykorúságáig szüleik, Alfréd és Jo Meersburg látják el a vagyongondnoki teendőket. Magától értetődik; hogy Alfréd Meersburg és hitvese halálukig ingyenes haszonélvezetet nyernek Ramaninára, ez megilleti őket szorgalmas munkájukért. Hogy Emma Boolman semminemű nehézséget ne támaszthasson fiatal rokonomnak, Malve Bertramnak öröksége átvételében, kijelentem, hogy nevezett, ki elhalt leányomra, Malvéra ikertestvérként hasonlít, velem együtt annak a Malve Redwitz asszonynak (leánykori nevén Malve Döringnek) a leszármazottja, aki Koblenzben született és halt meg, s származását okmányokkal igazolni tudja. Elvárom, hogy utolsó akaratomat minden vonatkozásban tiszteletben tartsák, s örököseim abba belenyugodva, békességben vegyék át hagyatékomat.

Kelt Ramaninán, 1922. február 22-én Maria Saalfner szül. Falke”

Miután Saalfnerné erről az új végrendeletről másolatot készített, óvatosan levette a pecsétet arról a borítékról, amely évekkel korábban írott végakaratát rejtette, kinyitotta a borítékot, és kiemelte belőle az érvénytelenné vált okiratot, hogy megsemmisítse azt. Ezután belecsúsztatta az újonnan készített testamentum másodpéldányát, gondosan új pecséttel látta el, és visszatette régi helyére, az íróasztalfiókba.

Az új irat eredetijét egy másik borítékba zárta, ugyanúgy lepecsételte, s ráírta:

„Végakaratom

Dr. Rüdiger Lersingen saját kezébe, azzal a kéréssel, hogy halálom után a hozzátartozóim és Malve Bertram kisasszony jelenlétében nyissa fel. Ezennel végrendeletem végrehajtójává nevezem ki.”

Amint ez megtörtént, az alábbi levelet fogalmazta Lersingennek:

„Kedves Lersingen Úr!

Kénytelen vagyok egy kéréssel terhelni Önt. E levéllel egyidejűleg átadom Önnek lepecsételt végrendeletemet. Becsületes embernek ismerem, így tudom, hogy biztonságba helyezi és híven megőrzi ezt a dokumentumot. A másolatát elhelyezem az íróasztalomban, nem biztos azonban, hogy annak létezése a hatóságok és az érintett örökösök tudomására jut. Amennyiben gyanúm alaptalannak bizonyul, kész vagyok lélekben megkövetni azt a személyt, akit képesnek tartok arra, hogy eltüntesse a végrendeletemet. Bizalmatlanságomért azonban saját viselkedése a felelős, mivel tudom, hogy titokban kulcsmásolatot készíttetett az íróasztalomhoz, melyet a hátam mögött meglehetős gyakorisággal használ is.

Még egy kérés, kedves Lersingen Úr: legyen szíves halálom után lovagiasan oltalmába venni Bertram kisasszonyt akkor is, ha ő maga nem kéri erre! Nem akarom, hogy bárkitől is bántódása essék.

Hogy miként került őszinte és baráti érdeklődésem előterébe Malve Bertram, azt egyszer talán ő maga fedi fel Ön előtt, ha nekem nem adódna rá alkalmam. Mindazonáltal nagyon szeretnék beszélni Önnel a kisasszonyról. Amit kifejezett kérésemre Malve Bertram mesélt az Önök között történtekről, az számomra kissé zavarosnak tűnik. Úgy látom, mindketten szenvednek, s én szívesen segítenék. Ilyen kérdésekhez azonban csak óvatos kézzel és háborítatlan órán szabad nyúlni. Ezért arra kérem, ha megoldható, szerdán vagy csütörtökön fáradjon át Ramaniriára. Boolmanék és Meersburgék szerdán Palembangba utaznak bevásárolni és különféle üzleti ügyeket intézni, s csak csütörtökön térnek vissza.

Nagyon örülnék, ha nyugodtan beszélhetnék Önnel - nem kérek többet egy óránál. Remélhetőleg megérem azt a napot! Mivel azonban megöregedtem, s érzem, hogy időm lassan lejár/titokban még vasárnap átadom Önnek ezt a levelet és a végrendeletet. Higgye el, nyomós ok késztet erre a titokzatoskodásra, amelyet személyesen tárok fel Ön . előtt, amennyiben megérem a jövő hetet. Ellenkező esetben halálom után Malve Bertram adhat Önnek felvilágosítást.

Üdvözlettel: Maria Saalfner”

Az idős hölgy ezt a levelet is még egyszer átolvasta, azután megelégedve hajtotta össze, s a végrendeletet tartalmazó, lepecsételt borítékkal együtt egy másik, Rüdiger Lersingen nevével ellátott borítékba rejtette.

Ez utóbbit ruhája begombolható, mély zsebébe süllyesztette. Ott kellett lapulnia a jószágigazgató vasárnapi érkezéséig. Két napon át magánál kellett tehát hordoznia, mert jól tudta, hogy nincs még egy hely a házban, ahol védve maradhatna Emma Boolman vizsla tekintete elől. Felemelkedett, és a nyitott franciaablakhoz lépett. Hajlott korát meghazudtolóan egyenes, tiszteletet parancsoló tartásában volt valami királynői.

Odakinn, a tornácon Malve tanult Jannal és Martjával. Épp valami írásbeli feladatot bízott rájuk. Amikor megpillantotta az idős hölgyet, felemelkedett.

- Dolgozzatok szépen, én addig megyek Maria nénihez. Ha elkészültetek, játszunk egyet - ígérte, és Saalfnernéhoz indult.

Az belékarolt.

- Vigyél ki egy kicsit a szabadba!

Óvatosan vezette le a lépcső melletti széles, enyhén lejtősre kiképzett járdán a kertbe.

- Befejezted a munkádat, Maria néni?

- Be, gyermekem: a végrendelet kész, a többi Isten kezében van.

Lassan, karonfogva sétálgattak fel és alá a széles gyalogösvényen, így Malve szemmel tarthatta az apróságokat, mégis zavartalanul cseveghetett Maria nénivel, aki gyönyörködve szemlélte paradicsomi szépségű birtokát.

- Vajon meddig még? - sóhajtotta halkan.

- Mire gondolsz, Maria néni?

- Arra, hogy még meddig élvezhetem ezt a csodálatos látványt.

- Reméljük, még nagyon-nagyon sokáig - felelte meggyőződéssel Malve. - Nem szeretnéd még egyszer viszontlátni az óhazát?

- Kedves gyermekem, egy asszonynak ott a hazája, ahol a szerettei. Az én szeretteim mind itt vannak, Szumátrán… legalábbis a sírjuk. Ahol a sírhant borul föléjük, ott vagyok honn, s ott akarok én is nyugodni, ha eljő a vég. De te visszatérsz egyszer, s akkor gondolj majd a te öreg Maria nénidre, akinek utolsó napjait megszépítetted, mint a melengető, éltető napsugár.

- Igazán ezt tettem?

- Bizony, gyermekem. Érzem, hogy már nem sokáig mondhatom neked ezt.

- Ne hagyj magamra! - bújt hozzá szorongva a leány.

- Nem kérdik tőlem, mit akarok, kicsi Malve, de te nem sokáig maradsz egyedül.

- Hogy érted ezt?

- Hát csak úgy, hogy tavasszal ideutazik Straaten úr a feleségével. Akkor találkozhatsz a barátaiddal. Add át üdvözletemet Hendrik van der Straatennek, és mondd meg, hogy sok boldogságot kívánok nekik! Nagyszerű ember, s a te Daniela barátnőd méltó párja lehet mindazok alapján, amit meséltél róla. Mire ideér a férjével, én minden bizonnyal már rég Padangban fekszem az enyéim mellett. Pedig szívesen megismertem volna. De már így is elég sokáig várakoztattam az én drágáimat, hamarosan velük leszek.

A nap a trópusokra jellemző hirtelenséggel bukott alá az Indrapura mögött, rohamosan sötétedett.

- Malve kisasszony, elkészültünk! - szaladtak óda a tornácról a gyermekek, és a nevelőnőbe kapaszkodtak. - Gyere játszani!

Saalfnerné megsimogatta a kobakjukat.

- Ugye, nagyon szeretitek Malve kisasszonyt?

- Igen, Maria néni, nagyon-nagyon szeretjük - jelentette ki Jan.

- Nagyon-nagyon szeretjük - visszhangozta Martje.

- De a dédnagynénéteket is szeretitek, nem igaz? - kérdezte tőlük Malve, mire az idős hölgyre néztek, és bólintottak.

- Kit szerettek jobban, a kisasszonyt vagy engem? - faggatta őket Saalfnerné.

A fiúcska egy másodpercnyi habozás után szemrebbenés nélkül válaszolt:

- Én sokkal jobban szeretem Malve kisasszonyt.

- Én is! - szólalt meg a hű visszhang.

Erre felderült az agg arc. Hál' istennek, Emma Boolman vetése még nem sarjadt ki a gyermekszívekben!

- Szép tőletek, hogy őszinték vagytok. Maradjatok mindig azok!

Nem sokkal később a ház elé gördült az ökrös szekér, amely Boolmannét és leányát hozta haza. Emma a hosszú úttól kissé elgémberedett tagokkal kászálódott le. Miközben az apróságok nevetve rohantak az anyjukhoz, Boolmanné felkiáltott, mint aki rettentően aggódik:

- Te még itt, a szabadban, Maria néni? Nem erőltetted túl magad? Jaj, mindig úgy féltelek. Már előre rettegek a szerdától és a csütörtöktől, amikor le kell mennünk Palembangba.

Saalfnerné nyugodt hangon, kifürkészhetetlen arccal válaszolt:

- Addig is boldogultam, míg Jacobbal Európában jártál.

Emma Boolman az ajkába harapott, majd dühösen Malvéhoz fordult.

- Maga meg mit áll itt? Törődjék inkább a gyerekekkel!

- Vissza akartam kísérni Saalfner asszonyt - felelte csendesen a leány.

- Az az én dolgom, ha egyszer itt vagyok. Vigye be a gyerekeket a házba!

Malve szótlanul engedelmeskedett.

XVIII.

Vasárnap reggel Rüdiger Lersingen ismét átlovagolt Ramaninára. Mindenki szívélyesen fogadta - eltekintve Boolmanné savanyú ábrázatától.

Malve nem volt jelen, s Saalfnerné azonnal észrevette, hogy Rüdiger egyre nyugtalanabbul nézeget a ház felé.

- Mindjárt jönnek a gyermekek is, hogy üdvözöljék önt. Vasárnaponként Bertram kisasszony imaórát tart nekik, de mindjárt befejezik, és akkor együtt reggelizünk.

A fiatalember meghajolt.

- Örülök, asszonyom, hogy ma sokkal jobb színben látom, mint az utóbbi időben.

Az idős hölgy sokat sejtetően mosolygott, majd helyet foglalt a többiekkel a terített asztalnál.

Ebben a pillanatban jelent meg Malve a kicsikkel. Maria néni látta, mint csillan fel Rüdiger szeme.

„Ha nem szereti legalább, annyira Malvét, mint amaz őt, akkor sutba dobhatom az emberismeretemet” - gondolta.

Az étkezés meglehetősen hosszúra nyúlt, s azután is kedélyesen beszélgetve üldögéltek tovább, hogy a szolgálók leszedték az asztalt.

Lersingen átadta Hendrik van der Straaten legújabb levelében küldött üdvözletét, és jelezte, hogy barátja április végére várható a nejével.

- Kellemetlen nőszemély Straaten úr felesége - közölte Emma Boolman. - Öntelt és kotnyeles.

- Ilyet ne mondjon a jelenlétemben, asszonyom! Nemigen ismerheti az ifjú hölgyet. Én tudom, mennyire értékes ember, s büszke vagyok rá, hogy elnyertem a barátságát - jelentette ki határozottan és nyugodtan a jószágigazgató.

Malve önkéntelenül is hálásan nézett rá. Ő is alig bírt magába fojtani egy hasonló megjegyzést.

Boolmanné viszolyogva meredt a jószágigazgató arcára, de aztán vállat vont.

A fiatalember Malvénak is tolmácsolta barátai üdvözletét. A leány kimérten megköszönte, Rüdigernek pedig Hendrik sorai jutottak az eszébe:

„Talán haragszol rám, amiért nem gátoltam meg, hogy Malve Bertram Ramaninára utazzék. Időközben már bizonyára viszontláttad, s a feleségemmel teljes szívünkből reméljük, hogy mindennek ellenére újra egymásra találtok. Megítélésünk szerint csupán valami félreértés vagy olyan akadály állhatott közétek, amelynek mindenképpen el kell hárulnia. Mert Daniela esküszik rá, hogy Malve szeret Téged, én pedig tudom, hogy Te is szereted őt: Nagyon örülnénk, ha kapcsolatotok jóra fordulna.”

Még mindig a szeme előtt látta ezeket a mondatokat, s egyre elgondolkodóbban kémlelte a nevelőnő vonásait. „Daniela esküszik rá, hogy Malve szeret Téged…”

Ha így van, akkor hamisan esküszik, mert ha Malve szeretné, nem üzente volna, hogy szerelem nélkül senkinek sem nyújtja a kezét.

A vasárnap a legoldottabb hangulatban telt el Ramanina lakói és a vendégük számára - csupán Boolmanné meg Malve Bertram maradt szótlan és feszült, persze mindketten egészen más okból. Emmának azt kellett látnia, hogy Maria néni élénkebb és vidámabb, mint már évek óta, s ez romba döntötte reményeit, hogy hamarosan a birtok úrnőjévé váljék. A leány viszont a szerelemtől szenvedett.

Az ebédre felszolgált gyümölcsös rizs elfogyasztása után a háziak valamennyien visszavonultak a szobájukba. Rüdiger az árnyékos tornácon akart sziesztázni, s egy nyugágyra telepedett.

Mihelyt azonban minden elcsendesedett, Maria Saalfner tűnt fel a franciaablakban, s odaintette magához a fiatalembert. Lersingen azonnal felpattant, és követte a hívást. Az asszony közben körültekintett, majd elővonta zsebéből a meglehetősen terjedelmes borítékot.

- Tegye, el, kérem, és jól vigyázzon rá! Csak otthon bontsa ki! - suttogta.

Rüdiger magához vette a méretes csomagot.

Saalfnerné egy kézmozdulattal jelezte, hogy visszatérhet pihenőhelyére, és ujját szájára téve figyelmeztette, hogy erről senkinek egy szót se. A férfi bólintott, és visszafeküdt a nyugágyra.

Már ő is rászokott a trópusokon szükséges déli ejtőzésre, s szívesen szundított egyet ebben a napszakban. Ma azonban nem tudott elaludni. Gondolatai Malve körül jártak. Tekintete a ház elnyújtott homlokzatát pásztázta. Vajon melyik a leány szobája? Csak annyit tudott, hogy erre az oldalra esik. Alszik-e odabent?

Így telhetett el talán egy negyedóra, amikor hirtelen halk lépések nesze hatolt el a füléhez. Felpillantva, Malvét látta meg, amint fehér ruhában és széles karimájú szalmakalapban lefelé tart a tornácról. A leány nem vette észre őt, ruganyos léptekkel vágott át a kerten, a pavilon felé. Ott levette a kalapját, egy fonott székre ereszkedett, és elmélyült könyve olvasásában. Rüdiger nem bírt tovább a helyén maradni.

Felállt, és lassan Malvéhoz ment.

Az megriadt, amikor megállt előtte.

- Bocsásson meg, kisasszony, láttam idejönni, s mivel úgy tűnik, egyedül mi nem sziesztázunk, bátorkodtam követni, Megengedi, hogy egy kicsit igénybe vegyem a társaságát?

A leány előbb elvörösödött, majd elsápadt.

- Olvasni akartam - tette le tétován a könyvet. - Máskor nemigen jutok hozzá.

- Úgy érti, távozzam, mert nemkívánatos a jelenlétem - sóhajtott keserűen a jószágigazgató.

Malve nem állhatta szemrehányó tekintetét.

- Nincs jogom kiutasítani ebből a pavilonból, Lersingen úr.

- De ha volna, akkor megtenné?

- Mire jó ez a beszéd? Semmi értelme.

- Így valóban semmi. Közös barátainkról, Hendrik van der Straatenről és nejéről akartam szót váltani kegyeddel. Tudja, hogy tegnap levelet kaptam tőlük.

- Igen, említette.

- Ebben a kisasszonyról is sok szó esik.

- Rólam?

- Igen, az én Hendrik barátom bizonyos értelemben mentegetődzik azért, hogy nem gátolta meg a kegyed idejövetelét. Haragszik rá emiatt?

- Nyilván nem akart rosszat.

- Nem, tényleg nem, és a felesége sem.

- Tehát Daniela tudta, hogy itt találkozni fogok önnel? - kérdezte fölindultan Malve.

- Hogyne, Hendrik közölte vele.

- Ez nem szép a barátnőmtől… igaz, hogy nem tudta… - Elnémult, nem fejezte be a mondatot.

- Mit nem tudott? - firtatta a férfi.

- Hagyjuk! Beszéljünk másról! Végleg vagy csak átmenetileg marad Madalán, mint jószágigazgató?

- Valószínűleg addig, míg Hendrik igényt tart a munkámra. Időközben megvalósítottam azt az elképzelésemet is, hogy ingatlant vásárolok. Jóllehet, a birtokom sokkal szerényebb, mint Ramanina vagy Madala, a házat némileg át kell építenem és kényelmesebben berendeznem, de ha már nem én igazgatom Madalát, én is a magaménak mondhatok majd egy kis földdarabot.

- Ezek szerint nem tér vissza Németországba?

- Feltehetőleg nem. Ahogy ma fest az ország, az egyébként sem vágyaim netovábbja.

- De hát hogy bírja ki itt hosszú távon? Amennyire tudom, egész társasága a ramaninaiakra és néhány szomszéd ültetvényesre korlátozódik. Ez tartósan aligha elégíti ki az igényeit.

- Szellemi felüdülésre ott vannak a könyveim, a tudományos munkám, no meg a természet. Hébe-hóba majd megengedhetek magamnak egy-egy európai utazást is, mivel itt kevéssel is beérem, így elég sokat tudok megtakarítani.

- Régen magasabb célokra tört.

A fiatalember a pavilon tetejét tartó egyik oszlopnak dőlt.

- Magasabb célokra? Ó, igen, katedrát akartam szerezni valamelyik német egyetemen, azonkívül boldogságot akartam. Az egyetemi tanárságról könnyű szívvel mondtam le, a boldogságról pedig nehéz szívvel bár, de le kellett mondanom, amint azt kegyed jól tudja.

- Én?

- Igen, kegyed! De erről nem beszélhetek, meg aztán minek is? Talán megenged ön is egy kérdést: hosszabb ideig szándékozik Ramaninán maradni? Amennyire meg tudom ítélni, a helyzete ebben a házban nem épp irigylésre méltó.

- Örülhetek, hogy állást találtam, amely biztosítja a megélhetésemet. Remélem, nem küldenek el, ha majd lejár a két évre kötött szerződésem.

Rüdiger kínlódva hallgatta ezt a bánatosan fojtott hangot.

- Tehát marad, amíg, mondjuk, Jant főiskolára küldik Hollandiába, Martje pedig eladósorba kerül. Addigra az ifjúsága oda, s mihez kezd majd, amikor itt már nem igénylik a szolgálatait?

- Nincs más választásom - vont vállat lemondó mosollyal Malve.

Rüdiger odalépett, hozzá.

- Szeretném megkérni, ha valaha tanácsra vagy segítségre szorul, hívjon engem. Megígéri?

A bizalmas szavakra forróság öntötte el a leányt. De aztán ismét eszébe jutott, hogyan menekült el Lersingen az ő szegénysége elől. Dacosan felszegte a fejét.

- Bárki másnak szívesebben tennék ilyen ígéretet.

A férfi tekintete elsötétült.

- Ennyire gyűlöl? És én bolond egykor azt hittem, hogy szeret.

- Fejezzük be ezt a beszélgetést - ugrott fel Malve -, és jobb lesz, ha a jövőben minden hasonló együttléttől tartózkodunk, kivált, hogy téves feltételezésekre adhatnánk alkalmat.

Ezzel biccentett, és elsietett a ház irányában.

Rüdiger fakó arccal bámult utána. Hiába hiszi Daniela, hogy Malve Bertram valaha is szerette, ez nem igaz. De miért rejtőzik folyton sértett büszkeség mögé., amikor a múltról kezd beszélni neki? Tán megbántotta? Bűnt követett el azzal, hogy becsületes férfihoz illően megkérte a kezét? Milyen jogon bánik vele ilyen lekezelően? Így tépelődött magában, de nem talált választ kérdéseire.

Eredetileg másnap reggelig akart Ramaninán maradni, de nem bírta tovább, hogy Malve ilyen idegenként tekintsen rá. Így még egy órát diskurált a többiekkel, azután felszedelőzködött. Kétórás kemény vágta után ért vissza Madalára, ahol vasárnapi, csend honolt. Itt senki sem zavarta. Teljes nyugalomban olvashatta el Maria Saalfner levelét.

Gondosan a páncélszekrénybe zárta a végrendeletet, aztán még sokáig ült eltűnődve.

XIX.

Boolmanék a leányukkal és a vejükkel Palembangba utaztak. Emma Boolman magához rendelte Malvét, és megbízta, hogy senkit a világon ne engedjen Saalfnerné közelébe.

- Csakis azért, hogy kímélje magát, mert feltétlenül pihennie kell. Magát teszem felelőssé, hogy senki ne zavarhassa meg a nyugalmát.

A leány némán bólintott, s miután Boolmanné még mindenféle viselkedési előírásokat adott neki, egyedül maradt Maria nénivel és a gyerekekkel. Azonnal tájékoztatta az öreg hölgyet, hogy miféle feladatot kapott.

- Remélem, nem akarod szó szerint betartani? - mosolygott az ősz hajú asszony.

- Ma aligha jön bárki is Ramaninára, Maria néni.

- Ki tudja? Mindenesetre szeretném magam eldönteni, hogy fogadok-e valakit, vagy sem.

- Ez természetes.

Mindketten örömmel használták ki a ritka alkalmat, hogy zavartalanul beszélgethetnek. A gyermekek nem nagyon zavarták őket, mivel Malve megengedte nekik, hogy Jumbó hátán kiruccanjanak a földekre. Jumbónak hívták azt a hatalmas elefántot, amelyiket teherhordásra használtak az ültetvényen. Jumbót egy megbízható bennszülött hajtotta, akivel már sokszor kiengedték a kicsiket a földekre.

Alig telt el azonban egy félóra, amikor a leány hirtelen megremegett, és döbbenten bámult a kertkapura.

Maria Saalfner odafordult.

- Á, már meg is érkezett a várva várt látogatóm?

- Te tudtad, hogy Lersingen idejön?

- Igen, Malve, sőt, külön megkértem rá, mert tudtam, hogy ma és holnap magunk leszünk. Fontos megbeszélnivalóm van vele. Remélem, nem akarod megtiltani, hogy meglátogasson. Hiába is próbálnád, hiszen már itt van.

A jószágigazgató leugrott a nyeregből, felsietett a tornác lépcsőjén, és üdvözölte a hölgyeket. Saalfnerné megkülönböztetett szívélyességgel fogadta.

- Köszönöm, hogy ilyen hamar teljesítette a kívánságomat.

- Szívügyemnek tekintettem, asszonyom.

- Kedves gyermekem - fordult az idős hölgy Malvéhoz hagyj magunkra minket, és figyeld, nem jönnek-e a gyerekek! Ha lehetséges, szeretném elkerülni, hogy meglássák Lersingen urat.

- Majd ügyelek rá.

- Hívatlak, ha szükségem lesz rád.

A leány biccentett és távozott. Rüdiger meghökkenve nézte az idős hölgyet. Az finoman elmosolyodott.

- Bizonyára csodálkozik, hogy tegeztem Bertram kisasszonyt.

- Mindenesetre váratlanul ért.

Saalfnerné leoldotta nyakából az aranyláncot, és kinyitva Lersingen élé tartotta a medaliont.

- Tekintse meg ezt a képet!

A fiatalember előrehajolt, és meglepetten rezzent össze.

- Malve Bertram! Nem, mégsem ő az, de hihetetlen a hasonlóság. Kit ábrázol ez a portré?

- A leányomat, akinek a halálát annyi éve gyászolom - felelte Maria néni, és elmesélte, miként hatott rá az első találkozás Malvéval, s mi módon bizonyosodott meg arról, hogy rokonok. Rüdiger megtudott minden mást is, ami az asszony. leveléből nem derült ki, s bár vendéglátója nem nevezte meg azt, akiről feltételezi, hogy képes eltűntetni a végrendeletét, rájött, hogy Emma Boolmanra gondol.

Miután Saalfnerné beszámolója végére ért, így szólt:

- Igazán megértem, hogy ennyire megszerette Bertram kisasszonyt, de… már engedelmet, ha kimondom: akkor miért tűri, hogy ilyen alárendelt sorban éljen az ön házában?

- Kedves fiatal barátom, ha úgy kezelném, ahogy a szívem diktálja, akkor már rég eltávolították volna innét. Látom már, hogy semmit sem takargathatok ön előtt, s egyébként is bízom a titoktartásában. A végrendeletemet ugye jó helyre tette?

- A madalai páncélszekrénybe zártam, amelyhez rajtam kívül senkinek sincs kulcsa.

Az asszony megnyugodva bólintott, azután tájékoztatta mindarról, amit tudnia kellett. Lefestette előtte Emma Boolman jellemét, beszélt korábbi, immár megsemmisített végrendeletéről s arról, hogy Malve jövőjét biztosítandó készített újat.

- A legszívesebben őt jelöltem volna meg általános örökösömül, de ezt nem tehettem, mivel a vagyon egy részét a férjem hagyta rám. Azt azonban, amit én hoztam a házasságba, Malvénak kell megkapnia. Emma Boolman persze mindén tőle telhetőt el fog követni, hogy kitúrja az örökségből. Ezért még egyszer kérem, hogy álljon ki mellette, és képviselje az érdekeit.

Rüdiger meghajolt.

- Ez magától értetődik, még akkor is, ha Bertram kisasszony elvitatja tőlem ezt a jogot.

- Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami a szívemen fekszik. Megmondom őszintén, Malve bevallott nekem mindent, ami Hagenauban történt önök között. Hogy változatlan bizalommal viseltetek ön iránt, az jó szándékom bizonysága lehet. Úgy tűnik, az ön akkori menekülésszerű távozását valami titokzatos köd lengi be, melyet szeretnék eloszlatni, s nem kíváncsiságból. Ezért kérem, árulja el, miért fordult el Malvétól.

- Hogy én elfordultam? - ütődött meg Rüdiger. - Önt tévesen tájékoztatták, Saalfnerné asszony! Nem én fordultam el Bertram kisasszonytól, hogy is tehettem volna, hiszen jobban szeretem, mint az életemet! A gyámja levele után azonban, amelyhez ő néhány semmitmondó szót fűzött csupán, nem maradt más hátra, mint az elutazás. Abban a helyzetben nem voltam képes még egyszer találkozni vele.

Az öreg hölgy tűnődve vizsgálgátta feldúlt arcát, majd komolyan így szólt:

- Szeretnék végre tisztán látni. Ahogy Malvét meghallgattam, úgy meghallgatnám önt is. De mindenekelőtt hadd tegyek fel egy kérdést.

- Parancsoljon!

- Megvan még az a levél, amelyet Malve gyámja önnek írt?

- Hogyne, asszonyom, azóta is őrzöm, mi több, magammal hordom.

- Elolvashatnám?

Lersingen elővonta a tárcáját, és kiemelte belőle a borítékot a két levéllel.

- Itt tartom, az eredeti borítékban, amelyben elküldték nekem. Mellette az egysoros üzenet Bertram kisasszonytól. Gondolom, arra most nincs szüksége?

- Köszönöm, nincs, azt ki is veheti.

Így is történt, azután az idős hölgy orrára biggyesztette a szemüvegét, szétnyitotta a levelet, és végigolvasta.

Sötét szemében felvillámlott a harag a csaló gyám eljárása miatt. Miután áttanulmányozta az írást, összehajtogatta, és látszólag nyugodtan megkérdezte:

- Nálam hagyná néhány napra ezt a levelet anélkül, hogy megkérdezné, mi a célom vele?

- Rendelkezzék vele tetszése szerint!

- Köszönöm! A következő látogatása alkalmával visszaadom. Amennyiben nem érném meg, akkor Malve Bertramot bízom meg ezzel.

- Arra semmi szükség. Nyugodtan megsemmisítheti, eddig is csak azért őrizgettem a borítékot, mert Bertram kisasszony írása is benne volt.

- Nos, én mindenképpen visszajuttatom - derült fel az idős arc. - De most térjünk vissza még egyszer a végrendelethez! Mihelyt értesül az elhalálozásomról, legyen szíves, jöjjön Ramaninára, és kérdezze meg a rokonaimat, hogy megtalálták-e az íróasztalomban a végrendeletemet. Majd meglátja, mit válaszolnak. Figyeljen csak, hátha látnoki képességekkel bírok! A másolat vagy felbontatlanul hever majd az íróasztalomban, vagy… nyoma vész. Amennyiben Emma Boolman egy pillantást vet az új végrendelet tartalmára, megsemmisíti abban a hiszemben, hogy az az egy példány létezik. Figyelmen kívül hagyja majd Malve meg az én rokoni kapcsolatomat, s arra hivatkozik, hogy a férje az egyetlen rokonom, tehát egyedül jogosult az örökségre. A végrendelet másik példányáról nem sejthet semmit. Ezért kell önnek előadnia azt, és képviselnie Malve érdekeit, mert ő tehetetlen Emma Boolmannal szemben. Arra is felhatalmazom, hogy felmutassa a levelet, amelyet önnek írtam. Ugye, bízhatom abban, hogy mindenben az akaratom szerint jár el?

- Egészen nyugodt lehet, becsületszavamat adom, hogy Bertram kisasszony érdekeit a magamévá teszem. Igazi megkönnyebbülés számomra, hogy az ön segítsége megoltalmazza a kisasszonyt minden gondtól és nélkülözéstől. Kimondhatatlanul fájt, hogy semmit nem tehetek érte, amikor megtudtam, hogy már nem gazdag örökösnő.

- Ezt első ízben tőle hallotta, itt, Ramaninán?

- Igen, amikor először találkoztunk.

- Isten mindent jóra fordít a maga végtelen bölcsességében és jóságában, csak mi, rövidlátó emberek nem vagyunk időnként hajlandók belátni ezt. Most pedig még egy, házigazdához méltatlan kéréssel fordulok önhöz. Gyorsan készíttetek valami harapnivalót, s azután kérem, azonnal hagyja el ismét a birtokot. Nem szeretném, ha a gyermekek meglátnák, mert rajtuk keresztül Emma Boolman is tudomást szerezne árról, hogy itt járt. Hamar gyanút fog.

Rüdiger azonnal felemelkedett, s még a felkínált frissítőről is lemondott.

- Nem haragszik, hogy nem tartóztatom, s hogy idefárasztottam? - nyújtotta a jobbját az idős hölgy.

- Köszönöm, hogy megtette csókolt kezet Rüdiger. - Örülök, hogy ennyire megtisztelt a bizalmával.

- Tudom, hogy megérdemli. S ha még valamit használni akar, akkor bátorítsa Alfréd Meersburgot! Szabaddá kell tennie magát a befolyás alól, amelyet az anyósa rákényszerít. Ezt mondja is meg neki!

- Készséggel, Saalfnerné asszony.

- Köszönöm önnek! Adja még egyszer a kezét! Ha már nem érném meg, amikor valami nagy boldogság ragyog önre, akkor gondoljon Maria Saalfnerra, aki az égből fohászkodott érte!

A férfi lemondóan pillantott a pavilon felé.

- Nem számítok én már ilyesmire, asszonyom.

- Csak semmi kishitűség, kedves fiatal barátom! Ég önnel, a Jóisten áldja meg!

Amikor Malve kisvártatva belépett az idős hölgyhöz, az komolyan ráfüggesztette a szemét.

- Lersingen úr máris ellovagolt, Maria néni?

- Igen, gyermekem, én kértem rá, nehogy a kicsinyek meglássák, és beszámolhassanak az ittlétéről Emma Bool- mannak. Gyere, ülj le mellém, Malve, mondani szeretnék valamit.

A leány odahúzott magának egy széket. Saalfnerné megfogta a kezét.

- Sajnálom, hogy ilyen gyorsan el kellett küldenem Lersingent. Szerettem volna még ma ledönteni a kettőtök közé emelt falat. De majd ti elvégzitek ezt a legközelebbi találkozásotokkor.. Most már bizonyosságot szereztem, hogy szeret téged.

Malve arca elsápadt az izgalomtól.

- Ezt nem tudom elhinni! Akkor hogy volt képes annak idején olyan rettenetesen megalázni?

- Mit sem tudott arról, hogy te csak gondolkodási időt kértél.

A leány tágra nyílt szemekkel meredt az idős hölgyre.

- Hogyhogy nem tudott? Hiszen a gyámom közölte vele.

- Nem, Malve. A gyámod gonosz játékot űzött veletek. Nézd, ezt az írást küldte akkor Lersingennek. Jelentősen eltér attój amit neked mutatott. Valahogy elcserélhette a két levelet. Olvasd el ezt, és mindjárt más megvilágításba kerül a kérőd hirtelen elutazása.

Malve reszkető kézzel nyúlt a levél után, amelyben Marlitz a gyámleánya nevében azzal utasította el Rüdigert, hogy ő szerelem nélkül senkinek, sem nyújtja a kezét.

Sápadtan és feldúltan meredt a jól ismert kézírásra.

- Maria néni - bukott ki belőle aztán -, mit gondolhat Lersingen mindezek után a viselkedésemről?

- Biztosan csupa szépet és jót, még ha megmagyarázni nem tudja is, hogy mi fordította el tőle a szívedet. Azt hiszi, hogy nem szereted. Én nem világosítottam fel, rád akartam hagyni ezt a feladatot. Nyilván tőled hallja legszívesebben. Csak a levelet kértem el, hogy téged meggyőzhesselek. Vasárnap biztosan újra eljön, akkor add vissza neki az írást, és mondd meg, hogyan hangzott eredetileg.

A rátörő érzésektől letaglózva, Malve térdre rogyott az idős hölgy előtt, és sápadt, vonagló arcát az ölébe temette.

- Maria néni, drága Maria néni, honnan sejthettem volna, hogy a gyámom ilyen kegyetlen játékot űz velünk? Hogy bizonyítsam be Lersingennek, hogy mit sem sejtettem ennek a levélnek a tartalmáról?

- Csakis a tiszta igazat mondd, kedves gyermekem - simogatta meg a fejét az asszony -, a többi majd kialakul magától. Add csak ide a levelet, és hozz egy borítékot meg egy darab papírt!

Malve felállt, és odavitte, amit kértek tőle. Saalfnerné ezt irta a papirosra:

„Kedves Lersingen Úr! Kérdezze meg Malvét, mi a mondanivalója ezzel a levéllel kapcsolatban, azután ragadja meg a boldogságot, és soha többé ne eressze el! Áldásom rá!

Szeretettel:

Maria Saalfner”

Ezt a levéllel együtt a borítékba tette, amelyre Rüdiger nevét írta, majd átadta a leánynak.

- Így ni, gyermekem, vasárnap majd gondom lesz rá, hogy négyszemközt beszélgethessetek. Akkor add oda neki ezt a levelet, s a többit bízd rá! .

- Drága, jó Maria néni - szöktek könnyek Malve szemébe hogyan háláljam meg neked? Mivé lettem volna a te segítséged nélkül? Ha most valóban megtalálom a boldogságomat, amit már remélni sem merek, azt csak neked köszönhetem. Örökre elveszítettük volna egymást, nem sejtve, hogy a gyámom galádsága választott szét.

- Kicsi Malve - vette szeretettel a karjába az idős hölgy csupán eszköz voltam Isten kezében. Ő majd mindent helyrehoz. Én pedig most már nyugodt vagyok a sorsod felől. Tudod, mit mondott még Lersingen? Azt, hogy kimondhatatlanul fájt neki, hogy semmit nem tehet érted, meg azt, hogy első ízben tőled, itt, Ramaninán hallotta, hogy minden vagyonodat elveszítetted.

- És én még milyen utálatosnak hittem! Ha most belegondolok, mi mindent vágtam a fejéhez, s hogyan vélekedtem róla, legszívesebben elsüllyednék szégyenletemben.

- Ezért ne tégy magadnak szemrehányást, nem a te hibád. Örülj inkább, hogy így szeret!

A leány Saalfnerné vállára borult.

- Hát csakugyan létezhet ekkora boldogság? Nem fog sértetten elfordulni tőlem, amiért ilyen komiszul bántam vele?

- Erre ő maga adhat leginkább választ. Vasárnapig most már türelemmel kell lenned. Ma sem szívesen küldtem el. Sokkal inkább könnyítettem volna mindjárt az ő lelkén is, de nem tehettem mást. Még egy kicsit tarts ki, kedvesem, annál szebben ragyog majd rád a boldogság.

Az idős asszony örült, hogy immár elrendezte földi dolga-. it, s Malve sorsát Rüdigemél jó kezekben tudhatta, mert érezte, hogy az utóbbi napok felfokozott izgalma egyszerre felemésztette maradék erejét. A derű és élénkség, amelyet Emma Boolman előtt mutatott, csupán akaraterejének végső fellobbanása volt.

A következő éjjel Saalfnerné szolgálója ébresztette Malvét, hogy azonnal menjen az úrnőhöz, mert rosszul érzi magát.

A leány megrettenve ugrott ki az ágyból, magára kapott valamit, majd sietett az idős hölgy hálószobájába, aki párnákkal felpolcolva ült fekhelyén, és zihálva lélegzett.

- Maria néni! Mi van veled?

- Látnom kellett téged - húzta le maga mellé. - Azt hiszem, itt a vég… Maradj mellettem, gyermekem, ha nem vagy túl kimerült!

Malve szeretettel kifésülte az asszony magas homlokába hullott, ősz tincseit.

- Drága Maria néni, hát persze hogy itt maradok. Majd megint jobban leszel, csak felizgattad magad, s most pihenned kell.

Bágyadt mosoly suhant át a megfáradt arcon.

- Most már minden rendben, hogy magam mellett tudhatlak, de érzem, hogy nincs sok időm hátra. Nem félek a haláltól, de ne hagyj egyedül, s ha Emma Boolman ide találna jönni, mielőtt bevégeztetett, semmi szín alatt se engedd be! Csak veled akarok lenni.

- Drága néni - simogatta meg Malve -, mit segíthetek,, mit tehetek érted?

- Fogd a kezemet, a tiéd olyan jó meleg… Így, és maradj velem, hogy láthassam azt a kedves szemedet! - suttogta Maria Saalfner.

Úgy tűnt, hogy Malve jelenléte megnyugtató hatást gyakorol rá. Hamarosan elszunyókált. A leány elosont, hogy rendesen felöltözködjön, majd visszasietett, és az idős hölgy fekhelye mellé telepedve, türelmesen virrasztott.

Az éjszaka további része zavar nélkül telt el, csak az alvó lélegzése vált időnként görcsössé, aztán rémülten felpattant a szemhéja, de amikor látta maga mellett Malve szeretettel aggódó arcát, megbékélve hunyta le ismét.

Reggelre kelve a gyermekek felébredtek, és nevelőnőjüket hiányolták, aki csendben átment hozzájuk.

- Ma legyetek jók, és viselkedjetek szépen, Maria néni beteg, nem szabad zavarni. Ugye megígéritek, hogy ügyeltek magatokra? Kivételesen egyedül reggeliztek, aztán kiültök a tornácra, és megírjátok a német fogalmazást, amit tegnap megbeszéltünk.

A kicsik megígérték, hogy szót fogadnak, s ezt tőlük telhetően be is tartották.

A délelőtt folyamán Maria Saalfner állapota nem változott. Dél körül felébredt rövid szendergéséből, s tágra nyílt szemmel nézett Malvéra.

- Álmomban a leányom lépett az ágyamhoz. Levette a nyakamról a láncot, és rád adta. Most pedig felébredek, és ahogy rád nézek, az ő kedves szemét látom. Követem a jeladást, a nyakadba akasztom ezt a láncot, neked kell viselned a leányom képét. A sírba akartam vinni magammal, nehogy Emma Boolman megkaparinthassa. Viseld a te öreg Maria nénid emlékére, akinek az életébe az utolsó melengető napsugarat csempészted.

Ezzel leoldotta az aranyláncot a rajta függő, gyémántokkal kirakott medalionnal, és még egyszer elérzékenyülve megszemlélte leánya portréját, azután Malve nyakába akasztotta az ékszert.

- Rejtsd a ruhád alá, kedves gyermekem, egyelőre ne lássa Boolmanné!

A leány teljesítette a kívánságát, majd megcsókolta a kezét.

- Nagyon szépen köszönöm, Maria néni! Sohasem felejtem el a jóságodat. Szentként tisztelem majd ezt a képet, hálával gondolok a hasonlóságra, amely miatt a szívedbe fogadtál engem.

- Tartsd is becsben, ne válj meg tőle, akkor mindig szerencsét hoz neked.

- És ha el akarják venni tőlem?

- Azt senki sem teheti, te öröklöd az ékszereimet, köztük ezt is. Nyugodj meg, senki nem vitathatja el a jogot, hogy birtokold, még Emma Boolman sem, arról Lersingen gondoskodik.

Malve elpirult, majd aggódva kérdezte:

- Nem akarsz enni egy falatot?

- Nem, nagyon fáradt vagyok, végtelenül fáradt - ismét elszenderedett.

Mialatt aludt, Malve Jannal és Martjával elköltötte az ebédet, azután lefektette őket.

Amikor visszatért, még mindig szunyókálva találta az idős asszonyt. Elküldte a szolgálót, aki addig az alvó nyugalmát vigyázta, és utasította, hogy öltöztesse fel a kicsinyeket, ha felébrednek.

Maria nénivel maradt, míg a tornácról ismét gyerekzsivajt nem hallott. Akkor kiosont, és csendre intette őket.

- A szüleitek és a nagyszüleitek nemsokára hazatérnek. Figyeljetek, és ha meglátjátok, hogy jönnek, menjetek eléjük a kertkapuhoz, mondjátok meg: Maria néni betegen fekszik. Nem szabad zavarni az álmát.

A két gyermek szófogadóan bólogatott.

Malve visszatért Maria néni fekhelyéhez. Aggódva tapasztalta, hogy egyre nehezebben lélegzik.

Valóban máris elérkezett volna a vég, ilyen hirtelen? Milyen szívesen visszatartotta volna az elröppenni készülő életet! Már az éjszaka el akart küldeni a kereskedőtelepre az orvosért, de Maria néni nem engedte.

- Az én bajomon nem segíthet orvos, gyermekem.

A trópusi nap hirtelen alábukott a láthatáron, egyszerre sötétbe borítva a tájat.

Maria szembogara kitágult.

- Látod… Malve… ott fenn… rózsaszín a mennyország… . nézd… ott jön a leányom… integet… -mosolyog… Malve… Malve… drága kislányom… drága…

Elakadt a szava, vágyakozva nyújtotta ki a karját, fel akart ülni, de egy utolsó sóhajjal visszahanyatlott párnáira. Tekintete megtört. Ramanina úrnője kiadta a lelkét.

Malve gyengéd kézzel fogta le a szemét. Határtalan bánat és elhagyatottság érzése fogta el. Forró könnyek szántották arcát, visszaült a halott mellé,, és a hófehér ágyneműre borult. Nem érzékelte többé, mi történik körülötte. Ám hirtelen . összerázkódott, amikor éles hang förmedt rá a küszöbről:

- Mit jelentsen ez? Miért futkároznak még odakinn a gyermekek? Mi van Maria nénivel?

Elcsigázva nézett fel a nyitott ajtóbán álló Boolmannéra, s óhatatlanul arra gondolt, hogy teljesült a néni kívánsága: Emma Boolman nem láthatta meghalni.

A hüllőszempár előbb Malvéra, majd az ágyon fekvőre meredt. A leány önkéntelenül befedte tenyerével az élettelen arcot, mintha meg akarná védelmezni.

- Halott, néhány perce csendben elszenderült - magyarázta halkan.

S Emma Boolmanra tovább nem is ügyelve, elvett az éjjeliszekrényről egy odakészített tiszta zsebkendőt, amit szeretettel az eltávozott arcára terített, amely fenséges nyugalmával borzongató tiszteletet ébresztett a szemlélőben.

Erre Boolmanné is magához tért döbbenetéből.

- Menjen ki! Hagyjon magamra drága halottammal! - parancsolta.

A leány még egyszer megsimogatta a két hideg kezet, melyeket összekulcsolt, s csendben kiment.

Emma Boolman az ágyhoz lépett, és meggyőződött róla, hogy Malve igazat állított-e.

- Végre! - bukott ki belőle halkan, majd mintegy eszelős félelemtől hajtva, Maria Saalfner dolgozószobájába lépett. Kis kézitáskájából kulcscsomót rántott elő, megkereste a pótkulcsot, amelyet csináltatott, szaporán kinyitotta az íróasztalfiókot, és ellenőrizte a tartalmát, mint titokban már oly sokszor. Fellélegezve látta, hogy benne lapul a jól ismert boríték, s hozzá sem nyúlva, visszazárta az íróasztalt.

Ezután kisietett a házból. A bejáratnál álltak Meersburgék meg Jacob Boolman a gyermekekkel.

- A mi drága, szeretett Maria nénink kiszenvedett. Gyertek velem a halálos ágyához!

Ezzel kézen ragadta a két kicsit, és előrement velük, míg a többiek csendben követték.

Malve a szobájába húzódott, ott ült sápadt arccal és görcsösen összekulcsolt kézzel. Nem tudott emberek közé menni, míg le nem csillapodnak lelkében a fájdalmas végóra utórezgései. Évekkel azelőtt ugyanígy végigélte édesanyja halálát, s most mintha másodszor is az anyját veszítette volna el.

Sokáig nem adhatta át magát zavartalanul gyászának. Nem sokkal később Emma Boolman jelent meg szobája küszöbén.

- Ma nagyon elhanyagolja a kötelességeit, Malve kisasszony. A gyermekek terhesek nekünk mostani fájdalmunkban, ügyeljen jobban a védenceire! - utasította keményen.

- Bocsánat, máris megyek. Saalfner asszony halála…

- Tudom, tudom - szakította félbe Boolmanné -, de ez minket sokkal mélyebben érint, mégis helyt kell állnunk. Saalfnerné nem bízta meg valamivel az elhunyta előtt? Úgy hallom, kettesben volt vele.

- Igen, magunkban voltunk, de nem bízott rám semmit. Szépen elszenderedett, utoljára a leányáról beszélt.

- Helyes! Most eredjen a gyerekekhez!

Malve tette, amit mondtak neki, de a kicsik elégedetlenül látták, hogy milyen szótlan és bánatos. Könnyes szemmel fektette le őket.

Még aznap este elhozatták a holland orvost, aki már csak a halotti bizonyítványt tudta kiállítani.

Másnap reggel Alfréd Meersburg valamennyi szomszéd ültetvényest értesített, miközben a doktor Jacob Boolman és a leánya segítségével a már régen elkészített koporsóba fektette az elhunytat, aki még maga rendelte meg azt, hogy benne tegye meg utolsó útját Padangba. Malve is segédkezhetett, így még egy végső kegyeleti szolgálatot tehetett kedves halottjának. Emma Boolman távol tartotta magát. Azt állította, nagyon megrázta a holttest látványa. Valójában órákon át kutatott a házban, hogy nem hiányzik-e valami, amit Saalfnerné hátrahagyott.

A többiek éppen elkészültek, amikor feldúltan berontott a szobába.

- Levettétek Maria néni nyakáról a vastag aranyláncot meg a briliánsokkal kirakott medált, amit mindig hordott? Nem szabad eltemetni vele, túl értékes ahhoz.

Jo meghökkenve nézett az anyjára.

- Nem volt rajta semmiféle lánc.

Boolmanné szeme szikrát szórt.

- Akkor hová tűnt az ékszer? Biztosan tudom, hogy állandóan viselte, még tegnapelőtt reggel is, amikor elbúcsúztam tőle.

Ebben a pillanatban lépett be Malve egy csokor virággal, melyet utolsó üdvözletként a halott mellé akart tenni a koporsóba. Nem hallotta Emma iménti szavait, s most lehajolt, hogy Maria néni kezéhez és lábához helyezze a virágokat. Néhány szál a földre esett, s Malve utánuk nyúlt, hogy fölvegye őket. Ebben a pillanatban kicsúszott ruhája kivágásából a medalion. Emma Boolman éles szeme azonnal felfedezte. A leányhoz ugrott, és elkapta az ékszert.

- Mi ez? Hogy jutott ehhez? A halottól vette el.

Malve egy másodpercre zavartan elpirult, de azután önérzetesen kihúzta magát, s tőle telhető nyugalommal felelt:

- Téved, asszonyom, Maria néni maga akasztotta a nyakamba. Hordanom kell ezt az ékszert, mely a leánya portréját rejti.

Emma Boolman egy pillanatra elképedve meredt rá.

- Mi jut eszébe? Mit merészel? Hogy jön maga ahhoz, hogy a mi drága halottunkat Maria néninek nevezze? Hazudik, nem kaphatott tőle ilyen drága ajándékot. Hogy is adhatta volna magának ezt a vagyont érő holmit? Hiába próbál ilyen dajkamesékkel traktálni bennünket. Azonnal adja vissza, amit ellopott!

Malve hirtelen hátratántorodott, mintha arcul csapták volna, s eközben a medál kicsúszott Emma Boolman ujjai közül. Most maga fogta a kezébe. Sápadt arccal állt az őt többé-kévésbé bizalmatlanul méregetők előtt. Jól tudta, mennyire kínos helyzetbe került, de határozott hangon válaszolt:

- Nem loptam az ékszert, Maria néni ajándékozta nekem, és nem adom oda senkinek. Teljes joggal nevezem Maria néninek a megboldogultat. Maga engedte meg ezt nekem, mivel rokonságban álltunk. Tessék, győződjenek meg róla, mennyire hasonlít rám a leánya, Malve portréja, amit a medalionban őrzött. Ebből a hasonlóságból jött rá, hogy vérrokonok vagyunk, és erről később meg is bizonyosodtunk, bár elég távoli a kapcsolat.

Ezzel felpattintotta a medált, és némán megmutatta a körülállóknak, anélkül, hogy kiengedte volna a kezéből. Elsőként Jo vette szemügyre a miniatűrt.

Valóban, anyám, ez a festmény Malve kisasszony szakasztott mása, mintha az ikertestvérét ábrázolná!

- Badarság! Na és ha hasonlít, ez az álnok nőszemély csupán kihasználta ezt a véletlent, hogy kiötölje a meséjét. De téved, ha ennyire hiszékenynek képzel bennünket. Azonnal szolgáltassa vissza az ékszert, különben átadom magát a palembangi rendőrségnek.

Malve még szorosabban fogta a medaliont, és bátran vádlója szemébe nézett.

- Legyen szíves, mérsékelje magát, Boolman asszony! Meg fogja bánni, hogy így sértegetett. Maria nénitől tudom, hogy a végrendeletében nemcsak ezt a medaliont, hanem valamennyi ékszerét rám hagyta.

Emma gúnyos, fülsértő hangon felkacagott.

- Micsoda arcátlan hazudozó! Ide az ékszert, maga szégyentelen!

- Nem, nem adom ki a kezemből. Megígértem, hogy a szívem fölött hordom. Maria néni holmija között kell lennie az írásnak, amely erre vonatkozik.

Ebben a pillanatban Alfréd Meersburg lépett a szobába. Jo beszámolt neki a történtekről. Senki sem figyelt fel arra, hogy Boolmanné sietve távozott a helyiségből. Alfréd Malvéhoz fordult, és udvariasan megkérte, hogy részletesen mesélje el, ami közte és Maria néni között történt. Úgy látszott, hitelt ad a szavainak.

Jo éppoly kevéssé tudta elhatárolni magát a leány állításaitól, mint a férje. Mindazonáltal kissé bizonytalanul nézett a nevelőnőre.

- Megértheti, Malve kisasszony, hogy mindez elég különösnek tűnik. Maria néni soha egy sióval sem tett említést a rokonságukról. Mégsem tudom minden további nélkül ekkora bűnnel gyanúsítani, s ha azt mondja, hogy Maria néni valami írást is hátrahagyott, az bizonyára a maga javára szól majd.

- Én is így vélem - értett egyet Alfréd.

A leány fellélegzett, és megköszönte a házaspárnak, hogy nem ítélik el azonnal, ahogy Boolmanné tette.

Eközben Emma Maria Saalfner dolgozószobájába rohant. Lázas sietséggel nyitottaki pótkulcsával az íróasztalt, és előrántotta a végrendeletet tartalmazó borítékot. Éles szemmel átvizsgálta, s nem kerülte el a figyelmét, hogy a ragasztott szélek nem egyenletesen záródnak. Vajon eleve így volt, vagy pedig kinyitották és visszaragasztották a borítékot?

Gyötrő nyugtalanság fogta el. Gyorsan visszazárta a fiókot, a testamentumot a ruhájába rejtette, és a saját szobájába sietett vele.

Ott a lehető legóvatosabban felbontotta a borítékot, kihúzta belőle az okmányt, és tágra meredt szemmel olvasta a Maria Saalfner által írottakat. Csak egyetlen részletet fogott fel belőle: ez az új változat letaszítja a trónról, megfosztja az áhított uralomtól Ramanina s ezzel együtt a hozzátartozói felett. Ha azok elolvassák ezt az iratot, megalázva félretolják őt.

Dühösen fújtatva húzta ki magát. Hallatlan! Maria néni az ő tudta nélkül megsemmisítette a régi testamentumot, és újat készített, amiben mértéktelenül sokat juttat ennek az idegennek. De a legrosszabb mégis az, hogy neki pedig egyúttal kihúzzák a lába alól a talajt, nevetségessé válik a családja előtt.

Tekintetében vad elszántság villant, csontos arca vörösre gyúlt a haragtól.

Nem, ezerszer is nem, ezt nem engedheti! Ennek, a végrendeletnek el kell tűnnie! Ha nincs testamentum, a férje örökli mindenestül Ramaninát. Akkor próbáljon meg igényeket támasztani ez a jöttment teremtés! Ó, miért is hozta ide! Először is meg kell félemlíteni, fenn kell tartani a látszatot, hogy ellopta az ékszert.

Reszkető kézzel a fehémeműs szekrényébe rejtette az írást, nem sejtve, hogy az csak másolat, és elhagyta a szobát, hogy ismét csatlakozzék a többiekhez.

- Nos, Bertram kisasszony, átgondolta közben, hogy a hazudozással nem segít magán? Vallja be, hogy ahalottról vette le a láncot, és most, hogy ez napvilágra került, kieszelte a meséjét az állítólagos rokonságról! - rivallt Malvéra.

Mielőtt azonban az válaszolhatott volna, Alfréd Meersburg lépett az anyósához.

- Kérlek, ne vádold elhamarkodottan lopással Bertram kisasszonyt! Nagyon is hihető mindaz, amit a rokonságukkal kapcsolatban mondott. Előbb vizsgáljuk meg alaposan a dolgot! A magam részéről meg vagyok győződve Bertram kisasszony ártatlanságáról.

Emma Boolman megsemmisítő pillantást vetett rá. Mindig is gyűlölte a vejét, mert ném akart engedelmes eszközévé válni, mióta azonban olvasta Maria Saalfner végrendelét, amely ráadásul fölébe helyezte a férfit, aki most nyíltan szembeszegülve vele, Malve védelmére kelt, gyűlölete újult erővel lángolt fel.

- Hát majd meglátjuk, valósnak bizonyulnak-e Bertram kisasszony állításai. Szerinte Maria néni végakaratában ráhagyta az ékszereit. Én csak azt tudom, hogy volt egy végrendelet, amelyben a férjemet nevezte még általános örököséül. Hogy még létezik-e, azt persze nem tudom. Először is át kell kutatnunk Maria néni íróasztalát. Jacob, tegnap este, amikor holtan találtuk, azonnal átadtam neked megőrzésre a kulcscsomóját.

- Igen, drágám - vonta elő zsebéből a kulcsokat Boolman.

Sem ő, sem a többiek nem sejtették, hogy Emma másodkulccsal rendelkezik Maria Saalfner íróasztalához.

Az asszony nyugalmat erőltetett magára.

- Most menjünk át mindannyian Maria néni dolgozószobájába! Maga is velünk jön, Bertram kisasszony. Elválik, hogy igazat beszélt-e. Ellenkező esetben semmi sem mossa le magáról a tolvajlás gyanúját.

Malve utolsóként követte őket. Szeretettel megsimogatta az elhunyt kihűlt kezét, tekintete fájdalmasan pihent meg a mozdulatlanná meredt arcon.

Végül ő is belépett Maria néni dolgozószobájába. Némán megállt az ajtó mellett. a szíve elszorult, bár szilárdan hitt Maria néni szavaiban, így bízott benne, hogy vétlensége beigazolódik. Mélyen felháborította, hogy büntetlenül vádolhatják lopással. Nyugtalanul várt, amíg átkutatták az íróasztalt, de semmi sem került elő, ami alátámasztotta volna állításait. A végrendelet eltűnt, és más feljegyzésre sem bukkantak. Rettegés fogta el. Mivel bizonyítsa, hogy Maria néni adta neki az ékszert, ha az asszony nem erősítette meg ezt a saját végakaratával? Úgy érezte, mintha ingadozni kezdene a lába alatt a talaj. Szinte aléltan hanyatlott a falnak, kábultan állt a rászegeződő tekintetek kereszttüzében.

- Sajnos, semmit sem leltünk, ami tisztázná a helyzetet, Bertram kisasszony - közölte láthatóan lesújtva Alfréd Meersburg.

Ebben a pillanatban férfiasan határozott lépések közeledtek a folyosón, s Rüdiger Lersingen tűnt fel a küszöbön. Még hallotta Emma Boolman szavait:

- Nos, Bertram kisasszony, továbbra is kitart a hazugságai mellett, vagy hajlandó végre beismerni, hogy eltulajdonította a medaliont?

A jószágigazgató egy másodpercig értetlenül szemlélte az élébe táruló csoportképet, majd megpillantotta Malvét, aki sápadtan és elgyötörten a falnak támaszkodott.

Villámló szemmel minden további nélkül a leány védelmére kelt.

- Ki merészeli ilyen hallatlan rágalommal illetni Bertram kisasszonyt? - dörögte.

- Én, Lersingen úr, én vádolom lopással a kisasszonyt - felelte dölyfösen Emma Boolman.

- Vonja vissza, és szolgáltasson elégtételt Bertram kisasszonynak! A saját becsületemmel kezeskedem az övéért.

- Inkább ne tegye, és ne ártsa magát olyasmibe, amihez semmi köze! Bertram kisasszony nem átallotta levenni szeretett halottunkról a nyakláncát a medáljával együtt, és amikor lelepleződött, azzal próbált ámítani bennünket, hogy Maria néni ajándékozta neki a láncot.

Rüdiger megvetően végigmérte.

- Ha azt mondta, akkor úgy is van - jelentette ki határozottan, majd Malvéhoz fordult, aki reszketve állt mellette, és a lába kicsúszni készült alóla. Minden teketória nélkül széket tolt alá, és lenyomta rá.

- Parancsoljon, kisasszony, foglaljon helyet! Reszket az idegességtől. Nyugodjék meg kérem, itt vagyok, hogy megvédelmezzem!

A leány félénken nézett fel rá. A legszívesebben odasimult volna hozzá.

- Meddig kell még néznünk ezt a komédiát? Úgy vélem, Lersingen úr, nem túl ízléses a jelenlétünkben ez az otromba udvarlás - fakadt ki gúnyosan metsző hangon Boolmanné.

Rüdiger lassan feléje fordult, és fölényesen nyugodt pillantást vetett rá. Szavait válasz nélkül hagyva, megkérdezte a többieket.

- Hölgyeim és uraim, megkeresték már a végrendeletet Saalfnerné asszony íróasztalában?

- Természetesen mindent átnéztünk, azonban nem találtunk semmit - felelte gyorsan Emma Boolman. - De mennyiben tartozik ez magára?

Rüdiger közelebb lépett, és a szemébe mélyesztette a tekintetét.

- Különös. Akkor egy illetéktelen személy eltávolította a helyéről a testamentumot. Csakhogy én ismerem a tartalmát.

Boolmanné felhorkant, míg a többiek megütközve pillan-. tottak a fiatalemberre.

- Mi jut eszébe? Miféle célozgatás ez? Úgy látom, összejátszik Bertram kisasszonnyal.

- Válogassa meg a szavait, Boolmanné, különben máris el kell mesélnem egy kis történetet holmi másodkulcsról. Igenis azt állítom, hogy a testamentumot eltávolították, mégpedig az a személy, aki a pótkulccsal rendelkezik.

- Arcátlanság! Mit merészel? - sziszegte Emma.

Rüdiger lenézően végigmérte.

- Ezek szerint eltűnt a végrendelet, az, amelyet Saalfnerné asszony ez év február huszadikán vetett papírra? Még szerencse, hogy csupán a másolatát zárta az íróasztalába. Az eredetit nálam helyezte letétbe, mivel tisztában volt azzal, hogy illetéktelen kezek egy pótkulcs segítségével rendszeresen átkutatják a fiókját. Engem jelölt meg végrendelete végrehajtójául, felhatalmazott, hogy önök előtt felolvassam, és a hatóságnál benyújtsam azt. Kérem, győződjenek meg róla, mi áll a borítékon! Mint láthatják, a pecsét sértetlen.

Malve biztos fedezékben érezte magát ülőhelyén, s csillogó szemmel figyelte Rüdigert, aki felmutatta a lepecsételt végrendeletet.

Boolmanné odaugrott, és őrjöngve próbálta kitépni a férfi kezéből az iratot, Lersingen azonban finom, de ellentmondást nem tűrő mozdulattal visszatolta.

- Lassan a testtel, ön is megtekintheti. Mielőtt azonban felbontom a végrendeletet, előbb szeretném mindannyiuknak felolvasni a kísérőlevelet, amelyet Saalfnerné asszonytól kaptam. Kérem, foglaljanak helyet.

A többiek kissé letaglózva követték a jelenetet, s most mind tanácstalanul néztek az asszonyra, aki eleddig zsarnoki kénye-kedve szerint irányította életüket. Emma Boolmant nem bírta tovább a lába, egy fotelba roskadt. Minden erejét összeszedve bámult Rüdigerre, mintha meg akarná babonázni, de igyekezete hatástalan maradt.

A fiatalember megvárta, amíg valamennyien leülnek, majd maga is egy székre ereszkedett.

Felolvasta az elhunyt levelét, beszámolt arról, hogy szerdán Ramaninán járt, és hosszas beszélgetést folytatott Saalfnerné asszonnyal, melynek során az idős hölgy közölte vele, miszerint Malve Bertram a rokona, s ezért róla is gondoskodott végrendeletében.

Emma Boolman mindinkább összehúzta magát megrökönyödött családtagjai előtt. Rüdiger pedig áttért magára a végrendelet ismertetésére, miáltal Malve ártatlansága egyértelműen tisztázódott.

Miután befejezte, egy időre mély csend támadt.

- Boolman úr, megkérdezem, hogy érvényesnek ismeri-e el a végrendelet tartalmát. Önt is kérdezem, kedves Meersburg, mivel ön kiskorú gyermekeinek képviselője.

Jacob Boolman bátortalanul pislogott hitvese felé, minthogy azonban az teljesen összetörve, a bűntudattól erejét vesztve bámult maga elé, végül kibökte:

- Elismerem, és mindennel egyetértek, amit Maria néni határozott.

- Én a gyermekeim nevében úgyszintén, és teljes szívemből hálás vagyok drága halottunknak, akit őszintén szerettem és tiszteltem - csatlakozott hozzá a veje.

Rüdiger azon melegében, a többiek jelenlétében átadta neki Maria Saalfner szóbeli üzenetét. Meersburg fellélegzett, és megrázta a jószágigazgató kezét.

- Köszönöm, kedves Lersingen úr, hogy tolmácsolta ezeket a szavakat. Sok minden történt ebben a házban, amit szívesen megakadályoztam volna, de nem volt rá módom. Most hála az égnek, szabad a kezem. Isten engem úgy segéljen, hogy becsületes embert nevelek a gyermekeimből, és nemcsak azért, hogy Maria nénit halálában is tiszteljék.

Erre Emma Boolman felállt, és szó nélkül kifordult a szobából. A trónfosztott királynő száműzetésbe vonult. Érezte, hogy hatalma megtört, a halott győzedelmeskedett fölötte.

Rüdiger is felemelkedett.

- Gratulálok döntésükhöz és áhhoz, hogy megszabadultak a mindannyiukat nyomasztó kényszertől.

Ezzel kezet rázott Boolmannal és Meersburgékkal.

Jacob a nevelőnőhöz lépett:

- Bocsásson meg azért, ami ebben a házban érte. Szeretném jóvátenni - jelentette ki egyszerűen.

- Mindent megbocsátottam és elfelejtettem - biccentett Malve.

Jo megfogta a kezét.

- Maria néni révén szegről-végről mi is rokonságba kerültünk, Malve kisasszony. Remélem, apám egyetértésével találkozom, amikor arra kérem, kedves vendégünkként a jövőben is maradjon nálunk, s a gyermekeinket se fossza meg attól, amivé vált a számukra.

- Köszönöm a kedvességét, de egyelőre ne kívánja, hogy, elkötelezzem magam. Addig mindenképpen vállalom Jan és Martje nevelését, míg sikerül gondoskodni a helyettesítésemről.

Alfréd is a jobbját nyújtotta.

- Örülök, hogy nem kellett csalódnom az önbe vetett hitemben.

A leány megköszönte a bizalmat, majd Rüdigerhez fordult.

- Nem tudom, hogyan mondhatnék köszönetet mindazért, amit értem tett, Lersingen úr.

- Hiszen alig tehettem valamit kegyedért, kisasszony.

- Megakadályozta, hogy sárba tiporják a becsületemet.

- Csupán Saalfnerné asszony megbízását teljesítettem, s most, hogy ez megtörtént, abban a biztos tudatban távozhatom, hogy minden az elhunyt kívánsága szerint intéződött el.

- Maradjon itt ebédre! - tartóztatta Meersburg. - Délután kísérjük Maria néni földi maradványait Padangba. Remélem, megadja neki a végtisztességet.

Rüdiger meghajolt.

- Bár csapot-papot ott kellett hagynom Madalán, amikor megkaptam az üzenetét Saalfnerné asszony elhunytáról, de talán egy napig elboldogulnak nélkülem odaát. Szívesen maradok, ameddig óhajtják.

Ebben a pillanatban a gyermekek kukkantottak be az ablakon, és hívták Malvét, hogy ellenőrizze a számtanleckéjüket.

A nevelőnő kötelességtudoan sietett hozzájuk.

XXI.

Malve Maria néni halálos ágyához lépett, hogy még egyszer hálás szeretettel az arcába nézzen. Utoljára láthatta, mert ezután gondosan lezárták a koporsót, s a leány távozott a szobából.

A pavilonba indult, egy kis egyedüllétre vágyott az elmúlt órák izgalmai után.

Magánya azonban nem sokáig tarthatott. Rüdiger Lersingen követte, és elébe állt.

- Kisasszony, Saalfnerné arra kért, nyújtsak segítséget és védelmet kegyednek, ezért ne vegye tolakodásnak, ha megkérdezem, tehetek-e valamit kegyedért.

A leány bizonytalan tekintettel nézett fel rá.

- Mielőtt érre felelnék, én is szeretném teljesíteni Maria néni megbízását. Átadott nekem egy levelet, amelyet vissza kell juttatnom önnek.

Ezzel átnyújtotta a borítékot, benne Franz Marlitz levelével és a néhány sorral, melyet Maria néni hozzáfűzött.

Rüdiger ez utóbbit elolvasta, és meglepetten kapta fel a fejét.

- Nekem kell megkérdeznem, hogy mi a mondanivalója a gyámja levelével kapcsolatban? Saalfnerné szerdán arra kért, engedjem át neki azt az írást, de nem tudtam, milyen célból. Meg tudná magyarázni, mit jelentenek a szavai, hogy ragadjam meg a boldogságot, és soha többé ne eresszem el?

Malve elpirult, nem merte viszonozni a pillantását.

- Igen, Lersingen úr, meg tudom és meg is akarom magyarázni. Az én hibám, és először bocsánatot kell kémem, amiért tévesen ítéltem meg önt. Nem tudtam, hogy ezzel szörnyű igazságtalanságot követek el. A gyámom az akaratom ellenére és tudtomon kívül írta ezt a levelet. Előtte egy egészen más tartalmút mutatott nekem, amelyet a szemem láttára a borítékba csúsztatott. Azután nyilvánvalóan kicserélhette arra, amit most ön tart a kezében. Nem sejtettem, hogy ebben elutasítja önt, mert azt soha nem is engedtem volna.

A férfi hitetlenkedve meredt rá, aztán hirtelen felindultan ragadta meg a kezét.

- Nem engedte volna?

- Nem… soha!

- Malve, Malve, mit beszél? Nem utasított volna el, nem tudta, hogy a gyámja ezt teszi velem?

A leány felsóhajtott, és tekintete világosan árulkodott érzéseiről.

- Nem, nem tudtam - válaszolt fátyolos hangon, és sietve elmesélte, mi történt annak idején Lindenhofban. Lersingen léjegzet-visszafojtva hallgatta, s amikor Veronka vallomásához értek, dühében ökölbe szorult a keze. Amikor Malve befejezte beszámolóját, a szeme felizzott, s nem bírván tovább türtőztetni magát, egyszerre magához szorította.

- Akkor hát szeretsz engem, Malve, nem igaz, hogy nem akartál hozzám jönni feleségül?

A leány könnyein át nézett fel rá.

- Nem, dehogy igaz, egyedül az igaz, hogy szeretlek, és kimondhatatlanul szenvedtem, amiért azt hittem, hogy csalódnom kellett benned.

- Ugyanezt éltem át én is. Isten az égben, hogy engedhetted, hogy ilyen kínokat álljunk ki?

Malve megragadta a férfi kezét, és az arcához simította.

- Próbatételre kényszerített bennünket, Rüdiger, hogy ráébredjünk, mennyire szeretjük egymást. Mert én nem tudtalak nem szeretni, bárhogy vergődtem, amikor méltatlannak tartottalak a szerelmemre. Inkább meghaltam volna, semhogy kimutassam érzéseimet.

Lersingen ajka az ajkára tapadt, gyengéd tekintete az övét kereste.

Egy boldog ifjú pár sétált vissza a házba. Az ebédlőben Jacob Boolman és Meersburgék várták őket. Emma nem jelent meg, rosszullétre hivatkozva maradt távol. Mielőtt asztalhoz ültek, Rüdiger bejelentette eljegyzését Malvéval, és hálás szavakkal emlékezett meg Maria Saalfnerről, mint kis híján végleg.elveszett boldogságuk kovácsáról.

Ebéd után megindult a komoran ünnepélyes menet Ramaninából a Moesi partján fekvő vasútállomásra. A három férfi onnan kísérte tovább az elhunytat Padangba, hogy másnap örök nyugalomra helyezzék. Malve és Jo Meersburg az állomásról a szolgákkal együtt visszafordult Ramaninára. Amikor hazaértek, Emma Boolman a tornácon ült, és hüllőszemével mereven bámult maga elé. A gyermekek előtte, a kertben játszottak. A két nő összenézett, majd a fiatalasszony így szólt:

- Az anyám, nem bíráskodhatok felette, de majd segítek, hogy ő is új életet kezdjen.

Malve megértette ezt, és jólelkűségében azonnal arra gondolt, hogy ő is minden lehető módon támogatni fogja ebbéli igyekezetében.

- Lekísértük Maria nénit az állomásra, anyám - lépett a magába roskadt asszonyhoz Meersburgné.

Erre a kicsinyek is odaszaladtak, és önfeledt csivitelésükkel a maguk módján ők is segítettek hidat építeni Emma Boolmannak, mely egy jobb életbe vezet.

Rüdiger ettől fogva minél gyakrabban járt át Ramaninára, hogy láthassa a menyasszonyát. Néhányszor Malve is átkocsizott Meersburgékkal Madalára. Lersingen csinosan és lakályosan berendezte a saját házát, mert pár évig Szumátrán akart maradni Malvéval. Hogy később végleg vagy hosszabb időre visszatelepülnek-e Németországba, azt az óhazában uralkodó körülményektől kívánták függővé tenni.

Április végén elkészült az elragadó új otthon Malvenauban, egy valóságos kis ékszerdoboz, ahogy Jó Meersburg fogalmazott, mire Rüdiger szerelemtől izzó tekintetét jegyesére vetve, így felelt:

- Úgy is illik, hiszen igazi drágakőhöz szolgál foglalatul.

Május elején megérkezett ifjú hitvesével Hendrik van der Straaten. Nyolc nappal később megtartották Rüdiger és Malve esküvőjét. Meersburgék ragaszkodtak hozzá, hogy ők rendezhessék a menyegzői lakomát, melyen az egész környék részt vett.

Délután, mihelyt alábbhagyott a hőség, előállt a felvirágozott ökrös fogat, hogy Malvenauba szállítsa az ifjú párt.

Rüdiger bekopogtatott Malvéhoz a szobába, amelyben nevelőnőként lakott. A fiatalasszony már átöltözött az úthoz.

- Jöjj hát, ramaninai boldogságom, légy mostantól az én malvenaui boldogságom! - vonta a karjába gyengéden az újdonsült férj.

- Te pedig az enyém - suttogta Malve hozzásimulva.

Mélyen egymás szemébe néztek, és szenvedélyesen megcsókolták egymást.

Néhány perc múlva kocsira szálltak, és elhajtattak. Sok boldogságot kívánó kiáltások szálltak utánuk. Meghitten összebújt a két örömmámorban úszó fiatal, s a trópusok ezer virága közt indultak el a boldogság felé.

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Sie hatten einander so lieb

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co. Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Komáromy Rudolf

Fordította: KOMÁROMY RUDOLF

ISBN 963 8248 52 1 ö ISBN 963 296 115 3

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629

Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M. u. 34.

Telefon: [phone]

Felelős kiadó: Oroszlán László

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella

Szedés: Bastei Budapest Kft.

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 1803.66-14-2

Készült Debrecenben, az 1997. évben

---