Hedwig Courths-Mahler (1867-1950)

Nagyon egyszerű körülményen közül származott, Lipcsében eladónőként dol­gozott, és tizenhét évesen íita első regényét. Pályafutása a szórakoztató irodalomban egyedülálló: 2C8 regénye, milliós példányszámban, több nyelvre lefordítva. A világhírű! német írónő művet töretlen népszerűségnek örvendenek napjainkban is.

Hedwig Courths-Mahler Harc a boldogságért

Rodenau kastélya kalapács aiá kerül. Háia az új tulajdonos, Friedrich Dalheim nagylelkűségének, Edelgarda grófnő és lánya, Adelheidis a kastély melletti özvegyi lakban maradhat. A grófnő elviselhetetlennek érzi. hogy egy felka­paszkodott újgazdag jóindulatára legyen utalva. Nern csoda hát, ha a lányának megtilt mindennemű érintkezést a kastély új lakóival. Friedrich Dalheim fiának, Connynak a szívét mégis rabul ejti Ade'heitíis. Csak hogy a közelébe férkőzhessen, Rodenau új in­tézőjének adja ki magát.

- Belátom, anyukám, mennyire elszomorít téged, hogy el kellett adnunk Rodenaut Miután azonban nem maradt más vá­lasztásunk, egyáltalán nem olyan rettenetes, hogy az egykori géplakatos, Dalheim úr vette meg. Nekünk ez már édes mind-

egy-

• Mert egy fikarcnyi nemesi öntudat sincs benned, Adel- heidis. Vérlázítóan demokratikus nézeteket örököltél az apád­tól!

• Kedves anyukám, megtennél nekem egy szívességet? - kérdezte a grófkisasszony, anyja szemrehányásait figyelmen kívül hagyva. - Megkérlek, hogy mostantól ne szólíts ezen a hangzatos keresztnéven. Jobb lesz, ha ezt néhány haszontalan sallanggal együtt Rodenaun hagyjuk. Kérlek, szánd rá ntagad végre, és szólíts ezentúl egyszerűen Heidének, mint ahogyan apu is tette.

Edelgarda Rodenau grófnő nagyot sóhajtott.

• Az apádba sajnos éppoly kevés nemesi önérzet szorult, mint beléd.

• Kérlek, ne kárhoztasd ót ezért. Ugyan mit ért volna az önérzetével szorult helyzetében? Siralmas állapotban vette át Rodenaut, emberfeletti erővel küzdött azért, hogy meg­tartsa. Minden tőle telhetőt megtett, mindhiába, Atéreztem minden gondját, baját. Amikor rá kellett döbbennie igyekeze­te hiábavalóságára, teljesen összetört. Jól tudom, szívesen cse­rélt volna bármely napszámosával.

• Hát ez rá vall. Nélkülem úgy éltetek volna, akár a parasz­tok.

Heide töprengő pillantást vetett anyjára. „Egy darabig ta­lán még megtarthattuk volna Rodenaut - gondolta ha fél­reteszed az előkelősködést, és lejjebb szállítod kissé az igényei­det, drága anyám." De hangosan csak ennyit mondott:

• Nos, akkor maradjunk annyiban, hogy ezentúl egyszerűen

Heide leszek. Szerintem fontosabb dolgunk is van a siránko­zásnál. Feljössz velem becsomagolni?

• Csak nem gondolod, hogy ez a mi dolgunk? - sápítozott a grófnő.

Heide végigsimította a homlokát, mintha kiverte volna a ve­rejték.

• Mivel csak az idős Trina szolgálataira számíthatunk, aki­nek bőségesen akad tennivalója, nincs más választásunk. Legalább mutasd meg, mit akarsz magaddal vinni az inté­zetbe! Majd én mindent bepakolok.

• O, Adelheidis, rettenetes, hogy te mindenbe ilyen köny- nyen beletörődsz!

• Könnyen? Bárcsak könnyebben tudnám elviselni ottho­nunk elvesztését! De a siránkozással nem megyünk semmi­re. - Heide keze erőtlenül lehanyatlott. Anyja értetlensége mindent megnehezített. - Ne sírj, anyukám! Csak ennél na­gyobb áldozatot ne kelljen hoznunk, s meglásd, még boldo­gok leszünk - mondta bágyadtan.

• Csupa lemondás volt már eddig is az életem, s mi vár még rám! Mennyit szenvedtem amiatt is, hogy az apád közönsé­gesen „Heidének" szólított, sőt még az én nevemet is megcsú­folta!

Heide szája körül mosoly bujkált.

• Ugyan, anyukám, hiszen olyan kedvesen tudott könyö­rögni, hogy „Gerdácska, hagyd már a cifra sallangokat, ezek­nek már rég lejárt az idejük".

Könnybe lábadt a szeme, mert még nem tudott nyugodtan gondolni szeretett édesapjára.

• Ennek ellenére szólíthatott volna Edelgardának is. Te talán nem vagy büszke arra, hogy Rodenau grófnője vagy?

• Ugyan, mama, milyen nevetségesen hangzana ez a cím egy fizetésből élő alkalmazott névjegykártyáján! Ha egyálta­lán alkalmazna bárki is. A kinti világban sosem fogok más­képp bemutatkozni, mint Heide Rodenau. Mihez kezdjek a cí­memmel a mai világban, amikor fittyet hánynak a nemesi rangra, előnévre.

• Milyen szörnyű világot élünk!

• Én csöppet sem találom szörnyűnek, anyukám. Legalább nincs megkötve az ember keze, és nem kell fölösleges teher­ként cipelnie egy ilyen címet. Ha nem kellene búcsút vennünk Rodenautól és apám kedves emlékétől, akkor, biz' isten örül­nék annak, hogy belevethetem magam az életbe, hogy magam kereshetem meg a kenyerem, és hogy megmutathatom, mire vagyok képes.

• Te teljesen kivetkőztél önmagadból, Adelheidis!

Heide megsimította lágy, szőkésbarna fürtjeit, melyek bá­jos arcát keretezték. Szürke szeméből komolyság sugárzott, mely több elszántságot tükrözött, mint amit anyjának mutat­ni kívánt.

• Örülök, hogy te legalább jó helyen leszel abban az inté­zetben, melyet egykor valamelyik ősünk alapított,

• Jóságos ég, te ennek még örülsz is? Az intézet jövedel­me az infláció következtében siralmasan megcsappant. Az ellátás is meglehetősen szegényes. Épp csak hogy lesz a fe­jem fölött tető, és meglesz a betevő falatom - nyöszörgött a grófnő.

Heide részvéttel nézte anyja elgyötört arcát. Ennek a büsz­ke, elkényeztetett dámának bizony nehéz lesz majd elviselnie a szűkös intézeti körülményeket. De ennek a menedéknek is örülnie kellett. Rodenau eladását követően egy vasuk sem maradt, a hitelezőket is alig tudták kifizetni. Semmijük sem maradi a ruháikon, néhány értéktelen bútordarabon és az in­tézeti elhelyezésen kívül.

• Igazán hálásak lehetünk, anyukám, hogy ilyen menedé­ket leltünk neked. Legalább hozzád hasonló emberek között élhetsz majd. Gondold csak el, mi lenne, ha egy parányi bér­lakásban kellene tengődnöd!

• Isten őrizz, azt nem élném túl! - kiáltotta a grófnő.-

• Ezért hát hálásak lehetünk Istennek, hogy menedéket találtál abban az intézetben. Amennyiben jó állást kapok, re­mélhetőleg tudok majd némi pénzt küldeni, amiből megenged­hetsz magadnak egy kis fényűzést. Talán titkárnőként vagy kül­kereskedelmi levelezőként sikerül elhelyezkednem. Valahogy majdcsak boldogulok.

• Az én lányom és egy ilyen állás! Micsoda borzalom! - jaj­veszékelt Edelgarda grófnő.

• O, anyukám, bárcsak meglenne már az az állás, milyen boldog is lennék! Átmenetileg be kell érnem azzal, amit a for­dításaimért kapok a Holdéi Kiadótól. De szívesen keresnék többet, hogy neked is tudjak valamennyit küldeni. Az is öröm­mel tölt el, hogy egy szolgálót magaddal vihetsz az intézetbe, így legalább Trina helyzete megoldódik. Magamat nem féltem. De most már gyerünk csomagolni, mama!

Ebben a pillanatban belépett Trina, aki már negyed évszá­zada szolgált Rodenauban. Legalább olyan büszke teremtés volt, mint az úrnője. Számára a grófnő magasabb rendű lény­nek számított, és mivel az alkalmazottja volt, úgy érezte, ezáltal ő is fölötte áll a többi halandónak.

Trina hűséges maradt akkor is, amikor már valamennyi szolgáló elhagyta a házat, mivel nem kapták meg a bérüket. Kijelentette, hogy fizetség nélkül is tovább szolgálja a gróf­nőt, és hogy a megtakarításai kamataiból ki tudja elégíteni sze­rény szükségleteit. Az intézetben alig lesz valami kiadása, és alapjában véve most gazdagabb volt a grófnőjénél. A grófkis­asszony álláskeresését szentségtörésnek tartotta, s legalább annyit siránkozott miatta, mint az úrnője.

Trina most felszolgálta a teát a hölgyeknek. Méltóságtel­jesen helyezte a tálcát az ablak melletti kerek asztalra, majd fojtott hangon, előkelően selypítve így szólt:

• A tea tálalva! Parancsolnak még a kegyelmes grófnők?

• Nem, Trina, elmehetsz.

• Becsomagolhatom a bőröndöket, kegyelmes grófnő?

• Nem, Trina - mondta Heide kedvesen így is épp elég a dolgod. Majd én becsomagolok.

Trina szinte megdermedt.

• Ez képtelenség! A kegyelmes grófnő ezt nem enged­heti!

• Nincs mit tenni - sóhajtott Edelgarda grófnő.

Trina olyan ábrázattal hagyta el a szobát, mintha itt lenne a világ vége.

Teázgatás közben Heide feljegyzett magának néhány fon­tos dolgot emlékeztetőül. Trina hamarosan újra megjelent.

• Kegyelmes grófnő, ezt a levelet most hozta egy küldönc.

• Talán egy újabb kifizetetlen számla, mama? - kérdezte Heide aggódva.

• Nem, attól a Dalheimtól jött. Kérlek, olvasd fel, Adelhei- dis! Engem már az is kellemetlen érzéssel tölt el, ha írásban kell érintkeznem vele.

Heide elvette a levelet.

• Mama, ez váratlanul egy örömteli hír! Anyja szeme elkerekedett.

• Még hogy örömteli hír attól a férfitól? Lehetetlen! - kiáltotta hitetlenkedve. Ugyan milyen kellemes meglepetés­sel szolgálhat neki, Rodenau grófnőjének egy volt géplakatos?

Heide keze remegett.

• De igen, mama, hallgasd csak, mit ír! Istenem, teljesen magamon kívül vagyok az örömtől!

Ezzel olvasni kezdte a levelet:

„Mélyen tisztelt grófnő!

A fiam, aki sosem lesz vérbeli üzletember, inkább gaz­dálkodóként szeretne tevékenykedni, a jövőben Rodenaut fogja irányítani. Tulajdonképpen neki vásároltam ezt a birtokot. De most nem ez a lényeg. Fogta magát ugyanis, és addig forgatta, olvasgatta a Rode- nauról magunkkal hozott iratokat, mígnem rábukkant egy passzusra. Eszerint az úgynevezett özvegyi lak, amely a kas­tély parkjában található, nem vásárolható meg, mert az és

egyéb jogosítványok a megözvegyült grófnőket jogszerűen megilletik.

A parkban álló özvegyi lak tehát minden körülmények között az utolsó Rodenau gróf özvegyének szolgál lakóhe­lyül, annak élete végéig. Emellett szintén halála napjáig a következő jogok illetik meg: az új birtokos köteles szállí­tani neki évente két mázsa búzát, rozsot, burgonyát, egy le­vágott sertést, hetente egy kiló vajat, harminc tojást, nyolc liter tejet, egy liter tejszínt, két fiatal tyúkot s ezenkívül annyi zöldséget, gyümölcsöt és salátát, amennyi a háztar­tásához szükséges.

A fiam meggyőződött arról, hogy az özvegyi ház jó, lak­ható állapotban van. Valószínűleg nincs teljesen bebútoroz­va, de Ön a bútorok közöl, melyek a kastélyban találhatók, és még nem kerültek eladásra, kiválogathatja, amire szük­sége van, ugyanis teljesen átalakíttatom a kastélyt. A mun­kásaim ezekben a napokban érkeznek Rodenauba, és kö­telesek mindent az özvegyi házba szállítani, amire Ön igényt tart.

Remélem, nem tartja tolakodásnak az ajánlatomat, egye­dül Önön múlik, hogy elfogadja-e. Elegendő, ha röviden közli velem elhatározását. Mélységes tisztelettel:

Friedrich Dalheim"

Amikor Heide végigolvasta a levelet,a két nő egy darabig döb­benten meredt egymásra. Végül a grófnő törte meg a csendet: - Istenem, Adelheidis, én erről mit sem tudtam! Heide megsimította a homlokát. Egészen biztos volt abban, hogy ha léteztek is valaha ilyen jogok, azok nem lehettek kötelező erejűek Rodenau megvásárlójára, legfeljebb az örö­kösökre. A levél hangvétele rendkívül magabiztos volt, való­színűleg Friedrich Dalheim úr tökéletesen tisztában volt az­zal, hogy senki sem kényszeríthetné őt e jogok tiszteletben tar­tására.

Heide először ösztönösen vissza akarta utasítani a „ke­gyes ajándékot". Berzenkedett az ellen, hogy bárkitől ala­mizsnát fogadjon el. Következő gondolata azonban az édes- anyja volt. Neki ez igazi megváltás lenne, és hogy jön ő ah­hoz, hogy megfossza ettől a lehetőségtől!

Majd egyszeriben eszébe jutott, hogy ha elfogadják ezt a nagylelkű ajánlatot, neki sem kell elhagynia Rodenaut. Milyen pompás, hogy az özvegyi házikóban lakhatnak! Tudta, hogy hat csinos, tágas szoba található benne minden szükséges fel­szereléssel. Ha egyedül lenne, akkor elhárítaná ezt a kegyes felajánlást, bármennyire fájna is a szíve, de az édesanyja miatt nem teheti.

• Erről én sem tudtam, anyukám, de nagyon örülök neki.

• Neked pedig nem kell a nyakadba venni a világot, Adel- heidis. Velem maradsz az özvegyi házban! Istenem, Adel- heidis, micsoda szerencse, hogy megillet bennünket ez a jog!

Heide elgondolkozott. Egy fillér nélkül így sem fognak boldogulni.

• Én azért tovább dolgozom a berlini kiadónak - jelentet­te ki.

A grófnő felfortyant.

• De hát minek, Adelheidis? Hál' istennek, erre már nem lesz szükség - mondta a gazdasági kérdésekben teljesen tapasz­talatlan asszony.

Gyengéd mosoly suhant át Heide arcán.

• Kénytelen leszek, mama, pénz nélkül nem boldogulunk. Mindenféle kiadások adódhatnak, amire nem számít az em­ber. Annyira boldog vagyok, hogy ezentúl havonta meghatá­rozott összeget kapok a kiadótól. Ez a csekély jövedelem le­hetővé teszi, hogy elfogadjuk Dalheim úr ajánlatát.

• Szerencsére nem kell senkinek az orrára kötni, hogy egy kiadónak dolgozol, így legalább nem esik csorba a rango­don.

• Akkor megírom Dalheim úrnak a nevedben, hogy hálá­san elfogadjuk az ajánlatát.

A grófnő büszkén felszegte a fejét.

• Mi az, hogy hálásan? Hiszen ez a jog megillett bennün­ket, Adelheidis, ezért semmi szükség arra, hogy köszönetet mondjunk. Egyszerűen közöld vele, hogy élünk a jogunkkal. A végén még nyeregben érzi magát ez az újgazdag uraság.

Heidének arcába szökött a vér.

• Azért, ha jobban belegondolsz, Dalheim úr megkérdője­lezhette volna ezt a jogot. Mégiscsak köszönettel tartozunk ne­ki vagy inkább a fiának, amiért rábukkant erre a régi törvényi passzusra, és elismerte, hogy megillet minket. Magunktól so­sem jöttünk volna rá.

• Nem is értem, hogy a közjegyző miért nem szállt síkra ezen kiváltságainkért - mondta a grófnő.

Heide világosan látta, hogy erre valószínűleg azért nem ke­rült sor, mert ezek a jogok legalábbis könnyen megtámadha­tók. De hangosan csak ennyit mondott:

• Mivel a közjegyző nem szállt síkra a jogainkért, és Dal­heim úr önszántából tett nekünk ilyen kedvező ajánlatot, épp ezért illik köszönetet mondanunk.

• Nos, legyen, akkor küldjünk neki egy hivatalos köszönő­levelet!

Heide szó nélkül hagyta anyja megjegyzését. Magában el­tökélte, hogy olyan levelet fogalmaz Dalhéim úrnak, amely­ből kiérződik a hálája.

Végigment a kastély tágas, üresen kongó haliján, fel a lép­csőn, az első emeletre, majd az elnéptelenedett szobák hosszú sorát elhagyva benyitott a'szobájába.

Milyen elhanyagolt volt minden! Szinte vigaszt nyújtott a tudat, hogy az új tulajdonos mindent rendbe akar hozatni. A teljes felújítás megálljt parancsol a pusztulásnak. Hálás és boldog lehet, amiért megmentik szülőházát az enyészettől. Je­lenleg csak az a néhány szoba volt valamelyest rendben, me­lyet az anyjával laktak. Ezekben a helyiségekben álltak a még kielégítő állapotban lévő bútoraik. Ami értékes volt, azt a hitelezőik elárverezték. Az értéktelen bútorok megmaradtak, egyedül a grófnő hálószobájának és nappalijának berendezé­se tükrözött némi előkelőséget. Heide szobája jóval egysze­rűbb volt.

A többi teremben szakadtan lógott a tapéta a falról, a meny- nyezeti festmények - hajdanvolt művészek alkotásai - kifa­kultak, a magas ablakok megvakultak. Már régóta nem volt elég szolgáló a házban, akik mindent kicsinosíthattak volna.

Heide körülpillantott a szobáján. Egyszerű, számára oly kedves bútoraitól nem kell megválnia, magával viheti őket az özvegyi lakba. És Rodenaut sem kell elhagynia, nem kell ne­kivágnia a rideg világnak, mely minden igyekezete ellenére félelemmel töltötte el.

Őszinte hála gyúlt a szívében Friedrich Dalheim és a Fia iránt. Valószínűleg mindketten jó emberek.

Amint újfent figyelmesen végigböngészte a levelet, a so­rok közé látott. Még az özvegyi ház és a kastély közötti tel­jes elszigeteltség hangoztatásában is ,azt a törekvést fedezte fel, hogy az új tulajdonos nem akarja megzavarni a köreiket.

Szíve sugallatát követve meleg hangú köszönőlevelet írt.

Friedrich Dalheim grunewaldi villájában ült az asztalnál fe­leségével és fiával. Arról beszélgetlek, hogy a fiú, miután befejezi tanulmányait a Mezőgazdasági Főiskolán, hosszabb utazást tesz. Habár Conny Dalheim kifogástalan társasági ember leli, az apja egyetlen alkalmat sem akart elmulasztani, amivel megerősíthette fia tökéletes nevelésből adódó maga­biztosságát. Rodenau jövendőbeli uraként minden olyan ké­pességgel rendelkeznie kellelt, amit ez a pozíció megkövetelt.

- Öt hónapot adok neked erre az útra, Conny, addig befe­jeződik a kastély teljes felújítása. Most októbert írunk, tehát kora tavasszal visszatérsz, és átveszed Rodenaun az intézői feladatokat. Addig a régi intéző a hivatalában marad, majd ezt követően nyugdíjba vonul. Elmondása szerint már megha­ladja az erejét ez az embert próbáló munka. Akkor aztán hoz­záláthatsz a tervezett gazdasági újítások bevezetéséhez. Elő- ször azonban elutazol. Jól nyisd ki a szemed, és sose feledd, hogy az egyetlen érték, amit senki sem vehet el tőled, az a megalapozott tudás.

• Köszönöm, apám, hogy beleegyeztél ebbe az utazásba. Mindenekelőtt azonban azt szeretném megköszönni, hogy Rodenau megvásárlásával ilyen nagyszerű hatáskörrel ruház­tál fel.

• Jól van, fiam. Tudom, hogy mindig ezt szeretted volna csinálni, szinte a véredben van a gazdálkodás. Annak is örü­lök, hogy ezentúl a nyarat mindig vidéken tölthetjük. Én ter­mészetesen nem maradhatok távol egész nyáron a munká­tól, a gyeplőt ugyanis nem akarom kiengedni a kezemből.

• Rodenau pompás birtok, apa, és igazán olcsón jutottál hozzá.

• Az üzlet az üzlet, de néhány ezret még rá kell áldoz­nom, amíg minden tökéletesen rendben lesz.

• És mi a helyzet a két grófnővel, apa? - kérdezte a fiú kis idő múltán, miközben elpirult, bár zavarát palástolni igye­kezett.

Régebben egyszer, amikor már az ő nevükön volt a Rode- nau-birtok, elment az apjával körülnézni, és a parkban meg­látta Heide grófkisasszonyt anélkül, hogy a lány észrevette vol­na. Ez a fiatal hölgy olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy azóta sem tudta elfelejteni. Együttérzése olyan mélyen gyö­kerezett, hogy egyfolytában azon törte a fejét, miként segít­hetne rajta. Újra és újra átböngészte azokat az iratokat, melye­ket az apjával Rodenau levéltárából vettek magukhoz. Első­sorban a kastély tervrajza érdekelte őket. A tervek között azonban rábukkant a Rodenau grófok krónikájára, amelyben meglelte a záradékot. Ez biztosította a Rodenau grófok özve­gyének az özvegyi lakban való elhelyezést, illetve további jo­gosítványokkal ruházta fel őket.

Kérdésére az apja csak megvonta a vállát.

• Érdekel is engem, mi van velük!

• Szegény teremtések! - szólt Lore asszony együtt érzően.

Fia hálásan pillantott rá, majd erőt vett magán, és látszólag közönyösen folytatta:

• Nos, annyira azért nem kell sajnálni őket, hiszen a park­ban lévő özvegyi ház őket illeti meg továbbra is, és igényt tart­hatnak különféle természetbeni juttatásokra.

Apja döbbenten fordult felé.

• Mire tarthatnak igényt? Miről beszélsz?

Conny tárgyilagosan megismételte előbbi szavait. Apja rámeredt, és megrázta a fejét.

• Milyen badarság ez, Conny, hiszen megvettem Rode- naut, annak minden élő és holt leltára az én tulajdonom!

Conny nyugodt hangon így válaszolt:

• Hát persze, apa, de az özvegyi házra ez nem vonatkozik, legalábbis addig nem, amíg Rodenau utolsó grófjának özve­gye él. Még ha Rodenau más kezébe is kerül, a grófnő lányá­val együtt élete végéig az özvegyi házban lakhat. Ezenkívül még bizonyos természetbeni juttatások is megilletik őket.

• De hát hol van ez leírva?

Conny pompás szónoklatot kerekített. Előadta az apjának, mit talált az oklevélben, és úgy állította be, mintha mindez megtámadhatatlan lenne.

• Ezeket a jogokat nem tekintheted semmisnek, apa, még ha esetleg vitathatóak is. Hiszen a lelkiismeretünk is azt pa­rancsolja, hogy ne foszd meg a gyámoltalan asszonyokat et­től a menedéktől. Az a kevés élelmiszer pedig, amit szállíta­nunk kell nekik, szinte szóra sem érdemes.

Lore asszony nyomatékosan támogatta a fiát. Friedrich Dalheim szigorú, töprengő arcot vágva ismét végighallgatta őket. Bármilyen erélyes és kemény kezű tudott is lenni, em­bertelen azért nem volt. És mivel tudta, hogy Rodenaut való­ban rendkívül olcsón vásárolta meg, így még könnyebb volt a lelkiismeretére hallgatnia. Ráadásul az özvegyi lak úgyis üre­sen állt volna. Friedrich Dalheim végül kijelentette, hogy meggyőzték: átengedi a grófnőnek az özvegyi házat, és egyéb követeléseinek is eleget tesz. Túl sokat hallott már Edelgar- da grófnő hírhedt gőgösségéről, és magától értetődőnek tar­totta, hogy a lány az anyja tökéletes mása. Arról is tudomást szerzett, hogy a grófnő megvetően „újgazdag uraságnak" ne­vezi, amitől még inkább feldühödött. Tehát roppant nagyvo­nalúnak érezhette magát a grófnőkkel szemben, amiért nem akart visszafizetni nekik ezért a sértésért.

Conny sajnálatosan nem oltalmazhatta úgy a grófnőket, ahogyan szerette volna. Adelheidis grófkisasszonyt csak lá­tásból ismerte. Milyen bánatos volt a tekintete! Ám az átélt megpróbáltatások sem csorbíthatták büszkeségét.

Vajon sikerült rászednie az apját, vagy csak úgy tett, mint­ha hinne neki? Igen jól ismerte az öreget, s tudta, hogy nem embertelen. Connyval madarat lehetett volna fogatni örömé­ben, amiért a grófnők beköltözhettek az özvegyi házba.

Lore asszony is végtelenül boldog volt, amiért a két terem­tés nem vált hontalanná. Fellélegezve jegyezte meg:

• Most már szívből örülök Rodenaunak. Nem lett volna nyugtom, ha elűzzük innen a hölgyeket.

• Lore, én kis érzelgős galambom, sosem változol! Mindig mások miatt fő a fejed.

Bárdolatlan szavai nem tévesztették meg Lore asszonyt. A férjének mindig helyén volt a szíve.

• Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, Fritz, öreg nap­jaimra már úgysem változom.

• O, Lore, te úgy tetszel nekem, ahogy vagy. Lényeg, hogy a szíved örökké fiatal maradjon. A szemed úgy csillog, akár egy csitrié.

Lore asszony lányosan elpirult.

• No de, Fritz!

A két férfi ismét az utazást kezdte tervezgeüii. Az édesanya sopánkodott ugyan, amikor megtudta, milyen messzire akar menni a fia, ám a férfiak nevetése elsöpörte aggodalmasko- dását.

• Nem kötheted a fiad örökké a szoknyádhoz, Lore. Bár­csak én is bebarangolhattam volna a világot! Lakatosinas ko­romban az apostolok lován utaztam, ami fölöttébb megeről­tető és kényelmetlen volt. Connynak már könnyebb dolga lesz. A legfontosabb azonban az, hogy mindenre nyitott legyen, és sok tapasztalatot gyűjtsön.

Conny a következő napokban az utazásra készülődött. A Földközi-tengeren és az Indiai-óceánon át a Szunda-szige- tekre tart majd, azután Ceylon szigetén tölt hosszabb időt. Mindent látni szeretett volna a világból, ami csak lehetséges öt hónap alatt.

Amikor néhány nappal később ismét együtt ültek az asztal­nál, Friedrich Dalheim elővett egy levelet.

• Rodenau fiatal grófnője az anyja és a saját nevében meg­köszöni, hogy a rendelkezésükre bocsátottuk az özvegyi há­zat.

Conny és az anyja érdeklődve nézte a levelet.

• Megengeded, apa, hogy elolvassam? - kérdezte Conny, nyugalmat erőltetve magára.

• Hát persze! A grófkisasszony hálálkodása úgyis téged il­let. Elvégre te eszelted ki a lakhatási jogot meg azokat a ki­váltságokat.

• A lelkiismeretem diktálta - nézett Conny az apjára esdek­lő tekintettel. Azután kivetette a levelet az egyszerű fehér bo­rítékból, kisimította, és látszólag higgadtan olvasni kezdte:

„Igen tisztelt Dalheim Úr!

Az édesanyám nevében szeretném Önnel tudatni, hogy szívesen elfogadjuk jóságos felajánlását. Nem tudom, mi­lyen mértékben illetnek meg bennünket ezek a jogok, de bi­zonyára sosem jutott volna eszünkbe, hogy magunk álljunk elő ilyen követelésekkel. A nagylelkűségét tanúsítja, hogy önként felajánlja nekünk ezt a lehetőséget. Anyám köszö­netnyilvánításával egyidejűleg ezért a saját nevemben is szeretném kifejezni a hálámat. Kimondhatatlanul boldogok vagyunk, amiért nem kell elhagynunk Rodenaut. Kérjük, adja át köszönetünket tisztelt fiának is, aki nem sajnálta a

fáradságot, és utánajárt ezeknek az ősi jogoknak. Köszö­nettel elfogadjuk azt a lehetőséget is, hogy a régi búto­rokból magunkkal vigyünk néhányat, amire szükségünk lesz. Anyám fájó szívvel vált volna meg azoktól a darabok­tól, melyek a szívéhez nőttek. Igyekszünk mielőbb átköl­tözni az özvegyi lakba, hogy a munkásai nekiláthassanak az átalakításnak.

Biztosíthatjuk, hogy semmikor sem leszünk a terhükre, és teljesen visszahúzódunk új otthonunkba. Még egyszer szívből köszönjük, amit értünk tett. Tisztelettel:

Heide Rodenau"

Conny szíve nagyot dobbant, amikor meglátta a grófkis­asszony egyszerű aláírását: Heide Rodenau! Igen, ez a név ra­gyogóan illik a kecses, aranybarna hajú és csodás szürke sze­mű szépséghez, akit titkon meglesett. Milyen meghatóan fes­tett fekete ruhájában! Megbabonázva állt, nem tudta levenni tekintetét a tündöklő jelenségről. Jól látta, amint karcsú kezét a keblére szorította, mintha a fájdalmát akarná elfojtani, s amikor könnybe lábadt a szeme, sietve letörölte a zsebkendő­jével, mintha bosszantaná saját gyöngesége.

Nem mert előbújni, hogy megszólítsa. Bizonyára nem szí­vesen találkozott volna Rodenau új tulajdonosával vagy an­nak fiával, s ő nem akart tolakodó lenni. Megbabonázva kö­vette a tekintetével, amikor észrevette az idős szolgálót, aki a lány felé tartva így szólt: „Kegyelmes grófkisasszony, szí­veskedjék a kegyelmes grófnéhoz fáradni."

Immár csalhatatlanul megbizonyosodott arról, hogy Adel- heidis Rodenau grófkisasszonyt leste meg. Feltoluló könnyeit és sóhajait kétségkívül az a körülmény magyarázta, hogy ha­marosan el kell hagynia kies otthonát.

A jegyző korábban tájékoztatta arról, hogy az idős grófnő­nek intézetbe kell vonulnia, az ifjú grófkisasszony pedig azt tervezi, hogy Berlinbe megy állást keresni, ahol kamatoztat­hatja nyelvtudását. Ekkor fogant meg benne a gondolat, hogy megóvja ettől a grófkisasszonyt. A nagyváros forgatagában bizton elveszne. Milyen komisz tapasztalatokra kellene szert tennie ennek a büszke, bájos teremtésnek!

Amint az ifjú hölgy eltűnt a szeme elől, komótosan to­vább baktatott. És egyszeriben a park végén az özvegyi ház­nál találta magát. Meghökkenve vette szemügyre az épületet, majd belül is megszemlélte. Amikor legközelebb találkozott a jegyzővel, megkérdezte tőle, miféle ház az a park végén. A Rodenau grófnők özvegyi hajléka, világosította fel a jegyző, s elmondta, hogy abban az épületben laktak a Rodenau gró­fok mindenkori özvegyei.

Conny utóbb valóban ráakadt a Rodenau grófnők özvegyi jogára vonatkozó oklevélre. Apjának egy szót sem szólt róla. A dokumentumokat magával vitte Berlinbe, hogy ott háborí­tatlanul tanulmányozhassa.

Egyre izmosodott benne a vágy, hogy a grófkisasszonyt megmentse a kiköltözéstől, az élet küzdelmes viszontagságai­tól. Végül kiötlötle, miként győzhetné meg az apját arról, hogy az özvegyi lak Rodenau grófnői illeti. Tervét sikere ko­ronázta. Amióta a hölgyeket az özvegyi lak oltalmában tud­ta, fellélegzett, s végre-valahára maradéktalanul örülhetett az utazásnak.

S most egyszeriben a kezében tartja a grófkisasszony kö­szönőlevelét, és tekintete az aláírásra téved: „Heide Rode­nau". Csak így egyszerűen Heide? Milyen kedvesen hangzik ez a név! Nem olyan hivalkodó, mint az Adelheidis Rodenau grólkisasszony.

• És te még gőgösnek és rátartinak nevezed a grófnőket! - fordult az apjához Conny. - A kisasszonyra ez semmiképp sem áll. Egyszerűen Heide Rodenauként írta alá a levelet.

Az idős ember közömbösen megvonta a vállát.

• Talán épp ebben rejlik a gőgje. Esze ágában sincs az „újgazdag uraságra" pazarolni nemesi címét.

• Nem hinném. A grófkisasszony nem lehet rátarti, ez a le­vélből is kitűnik.

De az apja csak legyintett.

• Egy árva petákjuk sincs, de a büszkeség majd szétveti őket. A magunkfajtát meg csak „újgazdagnak" csúfolják.

• Ugyan honnan veszed, hogy a grófnő így hív téged, Fritz? - kérdezte Lore asszony, akit fölöttébb meghatott a grófkisasszony levele.

• Magától a jegyzőtől és az intézőtől.

Lore asszony megpaskolta férje karját.

• Emiatt sose fájjon a fejed, Fritz! Most már a grófnő is tud­ja, hogy ez a becsmérlő kifejezés nem illik rád.

Férje somolyogva biccentett felé.

• Hadd füstölögjek egy kicsit, Lore, s azután fátylat rá.

Conny az apjára pillantott.

• Most még inkább örülök annak, hogy gondoskodtál a grófnők elhelyezéséről. Ebből is láthatják, hogy több nemes­ség és tisztesség szorult beléd, mint egynémely született arisz­tokratába. A grófkisasszonyt más fából faragták, mint az any­ját, a levele őszinte és egyben szívélyes.

• Csak ne tévesszen meg ez a levél, Conny! Azért ilyen a hangvétele, mert nem akarnak az adósaim maradni. Ezek mind egy húron pendülnek.

Dalheimné nyugtatólag megsimította a férje kezét.

• Ne kínozd magad amiatt, hogy a grófnő így nevezett, Fritz! Te hosszú évek becsületes munkájával lettél gazdag. A grófnő ezt persze nem tudhatja. Ha közelebbről ismerne téged, bizonyára nem vonná kétségbe, bármennyire büszke is - tet­te hozzá, mert jól tudta, mennyire felzaklatta férjét e sérelem.

• De nekem semmi kedvem ahhoz, hogy közelebbről is megismerjem! Éljék csak a saját életüket, és mi is éljük a miénket! Nem törekszem arra, hogy ilyen előkelő úri körök­be bekerüljek, és ők is boldogok lesznek, ha minél keveseb­bet kell érintkezniük a magunkfajta újgazdag népséggel. Bár

Rodenau már a miénk volt, mégis méltóságukon alulinak tar­tották, hogy fogadjanak.

• Ó, Fritz, gondolj csak bele, akkoriban úgy tekintettek rád, mint aki elűzi őket az otthonukból - csitította jóindula­túan Lore asszony.

• No, rendben, Lore, felőlem azt csinálnak, amit akarnak, nekem elegem van belőlük! Jobban teszik, ha nem kerülnek a szemem elé - jelentette ki kissé nyers stílusában.

Mégis felnevetett, ami megnyugtatta Lore asszonyt. Ahol a humor felüti fejét, ott vége a keserűségnek. Férje távozása után a fiához fordult:

• Apád sem gondolja komolyan, amit mondott. Ha vissza­térsz Rodcnaura, előveheted a csempésztudományodat, nehogy hiányt szenvedjenek bármiben is, hisz szegények, akár a templom egere.

Conny átölelte édesanyját, és megcsókolta.

• Anyám, emiatt ne fájjon a fejed! Néhány napja kelt leve­lemben meghagytam az intézőnek, hogy gondoskodjon min­denről.

• Ó, hála istennek! Az apád mégiscsak igazán nagyvona­lú ember!

Anya és fia felszabadultan kacagott. Conny titkon magá­hoz vette a grófkisasszony levelét.

Lelki szemei előtt megjelent a parkbéli látomás: az arany­barna hajú, csodás szürke szemű, karcsú tündér!

• Heide Rodenau! Heide Rodenau! - suttogta szinte megit­tasulva a név csengésétől.

II.

Hónapok tellek cl. A grófnők már rég beköltöztek az özvegyi házba. Trina és a grófkisasszony valóságos ékszerdobozzá varázsolta a házal, miután Conny Dalheim megbízásának megfelelően az intéző mindent a rendelkezésükre bocsátott.

Itt is a legjobb és legnagyobb szobát rendezték be a grófnő­nek. Az ő lakosztályába került minden szépséget és eleganciát sugárzó bútordarab. A második legtágasabb szobát nappali­nak, míg a harmadikat ebédlőnek nevezték ki. Az így fönn­maradó két hálószoba közül Hcidéé lett a kisebbik, míg a te­tőtéri szobácskát Trina kapta meg. A tágas konyhához élés­kamra is tartozott. A grófnő lakrésze a verandára nyílt, ahol kedvére üldögélhetett.

Reggelente egy fiatal falubéli lányka szokta elhozni a ma­jorból a friss tejet, tejszínt, tojást, vajat és ami járt nekik.

Heide csodálkozott azon, milyen bőségesen ellátják őket, és megkérte a kislányt, derítse ki, valóban megilleti-e őket mindez. Ám az intéző azt üzente, minden a legnagyobb rend­ben, a fiatalabb Dalheim úrtól még az elutazása előtt pontos utasításokat kapott erre vonatkozóim.

Heide tehát tudta, hogy az ifjabb Dalheim útra kelt. Később arról is értesült, hogy világ körüli utazást tesz, melyről, ki tud­ja, mikor tér vissza. A továbbiakban tartózkodott a kérde- zősködéstől, nehogy azt a látszatot keltse, mintha sejtené, hogy a lakhatási jog és az adományok csupán jótékony csa­lásból fakadnak, mellyel épp az Ő megaláztatásukat akarták el­kerülni. És ezt anyjára való tekintettel semmi áron sem val­lotta volna be.

A mindenre elszánt Heide elhitette hát magával és az any­jával, hogy valóban megilleti őket a ház és a kiváltságok.

Egyrészt örvendett, amiért anyjával Rodenaun maradhatott, másrészt viszont szomorúan gondolt arra, hogy jobban járt vol­na, ha beleveti magát a nagybetűs életbe. Bármily küzdel­mes is lett volna, bebizonyíthatta volna, hogy képes megáll­ni a saját lábán. Ha majd egyszer elragadja tőle édesanyját a halál, újfent ezzel a gonddal találja szemben magát: el kell hagynia Rodenaut, hisz semmiféle jogalapja nem lesz to­vábbra is itt maradni. Csakhogy akkor már, néhány évvel ko­rosabban nem lesz meg benne a fiatalság lendülete, mellyel könnyedén hozzászokhatna az új körülményekhez. Vagy ta-

Ián harmincéves fejjel vonuljon be az intézetbe? Megbor­zongott e gondolatra.

A más kegyelméből megadatott időt szívből ki akarta élvez­ni. Csak most érezte istenigazából, mennyire szereti drága otthonát. Minden fát, minden bokrot kedves ismerőseként üdvözölt.

Kíváncsi volt, mi történik a kastélyban, ahol már szorgal­masan folytak a munkálatok. Heide néha-néha egészen közel merészkedett, hogy meglesse, mi folyik egykori otthonában. Az új uraság még nem költözött be, csak tavaszra várták, amikor már mindennel eikészültek. C) és az édesanyja még za­vartalanul sétálhattak a parkban.

Heide keményen dolgozott, hogy teljesítse a Holdéi Kia­dótól kapott megbízását. Rengeteg munkával halmozták el, s nem mondhatni, hogy tisztességgel megfizették volna. Ő azonban így is boldog és büszke voit csekély keresetére, melynek köszönhetően, szigorú beosztással élve bár, de nem kellett nélkülözniük. Ügyes keze a régi ruhákból újat varázsolt, így anya és leánya továbbra is jól öltözöttek lehettek. Vajon mi lesz velük, ha pénzt kell kiadniuk a ruházkodásra? Heide egyelőre elhessegette magától ezt a gondolatot.

A grófnő temiészetesen amiatt is siránkozott, hogy a lánya varrni kényszerül, neki pedig az általa összetákolt ruhákban kell járnia. Az persze eszébe sem jutott, hogy ő is megfoghat­ná a munka végét, és az apróbb javítgatásokba legalább bese­gíthetne.

Minden teher Heide vállára nehezedett. Mindössze napi egy órácskát szentelt sétáinak. Az étkezéseken kívül minden ide­je munkával telt.

Elmúlt a tél, és odaát a kastélyban már csaknem végeztek a mesterek. Egy napon Heide, sétája során a kastélyhoz érve, nagy bútorszállító teherautókra lett figyelmes, amelyekről épp akkor pakoltak le. Egyszerű, mégis nemes formájú, súlyos bútorokat cipeltek a kastélyba. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy felkapaszkodott újgazdag hivalkodó berendezése. Szí­vesen vetett volna egy pillantást a felújított termekre.

Úgy egy héttel később meghallotta, hogy másnap érkezik az új uraság.

- Tehát ezentúl nem lépjük át a területünket, Adelheidis, ne­hogy összeakadjunk azokkal az emberekkel - jelentette ki a grófnő, amikor tudomást szerzett a dologról.

Ám ezen az estén Heidét valami mégis a kastélyhoz hajtot­ta. Szeretett volna legalább egy pillantást vetni a kész ter­mekre.

Óvatosan szétnézett, nehogy meglássa valaki. A teraszon senki nem tartózkodott, s a ház környéke teljesen elnéptele­nedett. Összeszedte minden bátorságát, és a nyitott, földszin­ti erkélyajtókhoz lopakodott. Belesett a megvilágított ter­mekbe. Szíve hangosan kalapált az örömtől a mértéktartó szépség láttán. Arra számított, hogy hivalkodó pompával és ízléstelen giccsel rendezik be a kastélyt, de amióta meglátta az egyszerű és szép bútorokat, megnyugodott. Láthatóan nem spóroltak a termek berendezésekor. Mindenütt ízléses, mér­tékletes egyszerűség és célszerűség uralkodott.

A falakat értékes festmények díszítették, a műtárgyakat igen ízlésesen helyezték cl.

Heide nem is sejtette, hogy az egész kastélyt Conrad Dal- heim úr részletes utasításai alapján rendezték be. Elutazása előtt a szülei kívánságára mindent megbeszélt az építészekkel. „Te fogsz Rodenaun lakni - mondta neki az apja -, és te jobban értesz az ilyesmihez, mint mi. Az a fő, hogy neked tessen, ak­kor mi is kedvünket leljük majd benne." Heide ezt persze nem tudhatta, ezért azt gondolta, hogy Dalhcim úr rendkívül gondos és műértő építészt bízott meg a kastély felújításával. Minden csodaszép lett. Mennyire örülne a papa, ha látná, hogy a kastély újra régi fényében ragyog!

Bármennyire sajnálta is elveszelt szülői házát, mégis öröm töltötte cl. Igazi jótéteményként élte meg, hogy a szép parket­ta ismét egykori fényében tündököl, a fa színe még jobban ér­vényesül, hála az értékes szőnyegek színpompájának. Még egyszer végigballagott a teraszon, a termek előtt, majd kisur­rant a sötét és csendes parkba, így vett búcsút a szülői háztól.

Szótlanul ballagott vissza a parkon át az Özvegyi lakba. A tóhoz érve megtorpant, akárcsak egykor, midőn Conny Dal- heim megleste. Ugyanannak a fának dőlt most is, s hirtelen könnybe lábadt a szeme. Valami megingatta elszántságát. Ám nem sokáig engedte át magát a gyengeségnek, össze­szedte magát, sietve felszárította a könnyeit, és folytatta útját.

Másnap megjött az új uraság. Trina, aki a kis falusi szolgá- lólány révén minden újdonságról értesült, előadta az úrnőinek, hogy Daiheim úr és a félesége egy meseszép autóval érkezett. A fiuk még bizonyára utazgat, úgy látszik, nem sok kedve van kézbe venni Rodenau irányítását. Valószínűleg másra sincs gondja, mint hogy elverje az apja pénzét.

Néhány nap múlva aztán Trina arról tájékoztatta őket, hogy az idős és az ifjú Daiheim urak nem sokat érthetnek a mező­gazdasághoz, mert egy új intézőt fogadtak, aki a napokban ér­kezik. „Újgazdag uraság" - már Trina is így hívta Friedrich Dalheimot - igen keménykezű, szigorú ember lehet. A szol­gálók egy intésére ugranak, palheimné ezzel szemben egész rendes asszony, aki mindenkivel rendkívül barátságos, és nem vág olyan komor képet, mint a férje.

Miután Trina befejezte beszámolóját, Heide megpróbálta elképzelni, milyen lehet Rodenau új ura és úrnője. Az anyjá­hoz hasonlóan ő sem látta még a Daiheim család tagjait. Úgy képzelte, hogy az apa kövérkés, kopasz férfi, közönséges, vörhenyes arccal és nehézkes mozdulatokkal. Az anya egysze­rű, mindennapi teremtés.

És milyen lehet a fiú? Nos, ő bizonyára felfuvalkodott alak, aki roppant elegánsan öltözködik, nagy durva kezére túlságosan szűk kesztyűt erőltet, és feltűnő cipőt visel. De azért jóindulatú az arca, mely inkább nyájas édesanyjára ha­sonlít, mint szigorú apjára. Hiszen rendkívül jóindulatúnak kell lennie, különben nem találta volna ki neki és az anyjának a lak­halasi engedélyt és egyéb jogokat. Kétségtelenül közönsé­gesek a vonásai. Mivel oly gyakran hallotta anyja lekicsiny­lő gúnyolódását „újgazdagékról", teljesen természetesnek vette, hogy a Dalheim család tagjai kizárólag egyszerű, min­dennapi emberek lehetnek. Mindezek ellenére tisztessége­seknek képzelte őket. A fiút Rodenaurt még senki sem látta, kivéve az öreg intézőt és a jegyzőt, akikkel tárgyalt.

Mennyire másképpen festettek Dalheimék a valóságban!

Fritz Dalheim magas, megtermett férfi volt/ némileg testes és erős csontú, de nem kövér. Arcára voltak írva jellemvoná­sai: magas, értelmet sugárzó homlok, tiszta, éles, okos szem­pár, keskeny ajka körül eltökélt, konokságra valló vonás. Őszes haja még dús volt, mélyen ülő szemét vastag szemöl­dök árnyékolta, mely némileg komor külsőt kölcsönzött ne­ki. Öltönye jó szabóról árulkodott, ám csöppet sem volt fel­tűnő. Nyomban lerítt róla, hogy nem lehet jelentéktelen férfiú.

Felesége alacsonyabb volt nála, inkább középtennetű, még mindig igen jó alakú, kedves arca őszinte anyai érzületről árulkodott. Barna szemében vidámság bujkált, s aki belepil­lantott, rokonszenvet s melegséget talált.

Conny Dalheim magas, karcsú, mégis erőtől duzzadó fia­talember volt. A megjelenését illetően Heide alaposan mellé­fogott. Öltözéke egyszerű eleganciáról és ízlésről tanúskodott, mentes volt mindennemű lezserségtől avagy túlzott cicomá- tól. Senki sem vélte volna egy felkapaszkodott újgazdag fiá­nak, a szó rossz értelmében. Fiához hasonlóan az apa sem ha­sonlított e mihaszna törtetőkre, bár nem mindig viselkedett előírásszerűen. Lore Dalheim asszony is vétett olykor a for­maságok ellen, ám ez az egyszerű, melegszívű teremtés sosem lett volna tapintatlan. A jóságos emberek veleszületett meleg­ségét sugározta, melyet nem lehet megtanulni, ezt a lényében hordozza az ember.

Conny Dalheim, ez a fesztelen modorú, természetes fiatal­ember kitűnő nevelésben részesült. Ráadásul édesanyja szív­jóságát örökölte.

Megérkezésük napján Friedrich Dalheim feleségével a kastély szép, kényelmesen berendezett nappalijában üldögélt. Épp végigjárták a termeket, és Lore asszony szeme csak úgy csil­logott a büszkeségtől, amiért a fia mindent olyan szépen és ott­honosan berendeztetett. Még mindig a látottakról áradozott, hisz fogékony volt mindenre, ami szép.

Dalheim úr, aki legalább olyan büszke volt a fia jó ízlésé­re, ám azt semmi pénzért el nem árulta volna, nevetve tekin­tett a nejére. f

• Nos, Lore, elégedett vagy a kastéllyal?

• Eltekintve attól, hogy nem nekem találták ki az úrnő szerepét, minden csodálatos. Nem is képzeltem, hogy ilyen szép lesz, és most már megértem, miért ragaszkodott Conny ahhoz, hogy csak akkor jöjjünk ide, amikor már minden kész. így sokkal lenyűgözőbb a hatás. Az pedig egyenesen káprá­zatos, hogy még arra is ügyelt, hogy számtalan meghitt kis zu­got alakítson ki. Az ember mindenütt rögtön otthon érezheti magát. Figyelembe vette minden kedvtelésünket. Látszik, hogy gondolt ránk, még ha teljesen a saját ízlése szerint ren­dezte is be a kastélyt.

• Hát persze, Lore, hiszen ő fog itt élni majdan a feleségé­vel. Mi csak nyaranta jövünk, de bőven lesz hely mind­annyiunknak. Bárcsak igazán hozzánk való lenne a jöven­dőbeli menyünk! Csinos, tisztességtudó lánynak kell lennie, aki értelmes, jószívű, és nem fintorítja el rögtön az orrát, ha meghallja, hogy az apósa egykor kétkezi munkás volt. Fon­tos, hogy jól kijöjjünk egymással, hiszen az egész nyarat együtt töltjük majd, télen pedig a gyerekek fognak néhány he­tet nálunk tartózkodni, grunewaldi házunkban. Végül is a fiunkról nem akarunk teljesen lemondani csak azért, mert megnősül.

• Hát persze, Fritz. Minden elrendeződik majd.

• Felőlem akár szegény is lehet az a lány, csak egy a fon­tos, hogy Connyhoz való legyen. Nem akarok holmi cukor­babát látni a fiam oldalán, érted, Lore? De törékeny, szép vi­rágszálat, aki még az öreg szívet is megmelengeti, ha ránéz az ember.

• Bárcsak egy szép kislányt találna a mi Connynk!

• Na, igen, Lore, a₊szépség éppen nem hátrány, és te min­denért lelkesedsz, ami szép. Vajon honnan örökölted azt a képességet, hogy mindig a legszebbet választod ki? Csak egyszer hagyott cserben a szépérzéked, akkor, amikor belém szerettél.

Az asszony hamiskásan kacsintott rá.

• A férfiak és a szépség, no hiszen! Engem nem vonzanak az úgynevezett szép férfiak. Szerintem az a szép férfi, aki igaz ember, a külső nem számít. Ami pedig a mi jövendőbe­li kis menyünket illeti, valószínűleg Connyra kell bíznunk a választást. Ha egyszer beleszeret valakibe, ugyanolyan hajt­hatatlan lesz, mint az apja volt egykor. De azt hiszem, fölös­leges aggódnunk, biztos jó! fog választani.

• Jő, jó, nem olyan siétős a dolog, hiszen még harmincéves sincs. De mondd csak, miben mesterkedik megint? Még hogy hivatalosan az új intézőként mutassam be, és titkoljam el, hogy ő a fiam!

• Olvasd el még egyszer figyelmesen a levelét, amit az előbb csak átfutottál! Akkor mindent megértesz. - Ezzel át­nyújtotta férjének Conny levelét, amelyet röviddel érkezé­sük előtt hozott a postás.

Friedrich Dalheim kisimította a sűrűn teleírt papírlapot, és olvasni kezdte:

„Kedves Szüleim!

Ez a levél fogadjon benneteket Rodenau kastélyában, ha

már én nem lehetek ott személyesen, amikor beköltöztök.

Szívből remélem, hogy mindig jól fogjátok ott érezni ma­gatokat. Amennyiben az építész mindent az utasításaimnak

megfelelően alakított ki, tudom, nektek is tetszeni fog.

Komoly súlyt fektettem arra, hogy Rodenau kényelmes, szép otthonunk legyen, ne pedig holmi hivalkodó, felcico­mázott kastély.

Hogy miért nem igyekszem beköltözni veletek együtt Ro- denauba, annak nyomós oka van, melyet ezennel megma­gyarázok nektek. Egy ideig szeretném, ha senki sem tud­ná, hogy a kastély tulajdonosának a fia vagyok. Az új in­tézőként fogok bemutatkozni, akit nevezzünk egyszerűen Conrad urnák. A régi intéző azonnal átadja a hivatalát, mihelyt megérkezem. Ő az egyetlen személy Rodenaun, aki a fiatokként ismer, ezért hallgatásra kötelezzük majd. Ezért nem akartam veletek együtt érkezni. Csak néhány nap múlva megyek utánatok, mint az új intéző, Conrad úr. Te, Édesapám, most bizonyára azon morfondírozol, minek ez az egész színjáték. Először is azt remélem, hogy így gyorsabban beletanulok a munkába. Az emberek nyíltab­bak és őszintébbek lesznek velem szemben, így pontosan átláthatom a körülményeket. Ráadásul sok tekintetben könnyebb lesz a dolgom: nem kell látogatásokat tennem a szomszédoknál, nem leszek kitéve kíváncsiskodásoknak. Az intézőnek könnyebben megnyílnak az emberek, mint az uraság fiának, s így megtisztíthatom a búzát a korpától, amit elengedhetetlennek tartok. Kérlek, kedves Apám, telje­sítsd ezt a kívánságomat! Végül is nem állítasz hazugságot, amikor az új intézőként mutatsz be, s még az igazi neve­met sem kell meghamisítanod, hiszen engem is Conradnak hívnak. A következő napokban hírül adhatod, hogy a fiad meghatározatlan ideig utazgat még. Szívből remélem, hogy beleegyezel, kedves Édesapám. Anyámban nem kételke­dem. Lelki szemeimmel már látom, amint felragyog az arca, egy kis mulatságban ő mindig benne van. Az sem lesz feltűnő, hogy a kastélyban fogok lakni, és nem az intéző házában, mert ez utóbbit teljesen át kell építeni, mint ahogy a legtöbb gazdasági épületet Rode­naun. Fokozatosan, de lehetőleg minél előbb fel kell újíta­ni minden istállót és pajtát. Az átalakítások során én is je­len leszek. Fel kell számolni ezeket a tarthatatlan állapo­tokat. Még ha alaposan bele is kell nyúlnod a pénztárcád­ba, én biztosítalak arról, hogy Rodenau jövedelmező lesz, mert jó a földje, csak meg kell adni neki, ami jár. Megren­deltem az új gépeket, melyekről már beszámoltam neked, így rögtön munkához is láthatunk. A március ehhez a leg­megfelelőbb hónap, hogy már ebben az évben jó termést tudjunk betakarítani.

Az sem szúr majd szemet senkinek, hogy veletek érke­zem, elvégre mindent meg kell beszélned velem, amire leginkább az asztal mellett van mód. A személyzet jelen­létében természetesen nem szólíthattok a fiatoknak, ak­kor is Conrad úrnak nevezzetek!

Kedves Szüleim, ez a levél hosszúra nyúlt, de legalább most tisztában vagytok szándékaimmal, és remélhetőleg nem tagadjátok meg tőlem a beleegyezéseteket. Végezetül sok szeretettel ölel benneteket a Ti szerető fia­tok:

Conny"

*

A fő okot, amiért Conny Dalheim nem akart az új kastélytu­lajdonos fiaként megjelenni Rodenaun, elhallgatta a szülei elől. Attól tartott, hogy Conny Dalheimként nem lenne lehe­tősége arra, hogy Rodenau grófkisasszonyát megismerje. Márpedig feltétlenül meg akart ismerkedni vele, hogy meg­tudja, milyen teremtés, és hogy elnyerje a szívét.

Friedrich Dalheim figyelmesen végigolvasta fia levelét.

• Talán nem is olyan buta ötlet. így ismerheti meg a legala­posabban az embereit, kiválaszthatja a legjobbakat közülük, és mindent könnyebben átláthat.

• Nekem is ez a véleményem, Fritz. Férje nevetve nézett rá.

• Máris ragyog a szemed az élvezettől! Ez igazán neked va­ló mulatság, pompásan fogsz szórakozni. Hát akkor, jöjjön csak az a Conrad nevű intéző!

Friedrich Dalheim nem tartozott azok közé az apák közé, akik semmibe veszik gyermekük akaratát. Inkább arra törekedett, hogy megértse a fiát.

Már másnap beszélt az idős intézővel, hogy a legszigo­rúbb hallgatásra kötelezze. Mivel Fritz Dalheimtól tisztes végkielégítést kapott, az intéző szíves örömest ráállt a do­logra, és a szavát adta, hogy hallgat, mint a sír. Az özvegyi lak­ba így csak az a hír jutott el, hogy Rodenaura új intéző érke­zik. A jegyzővel is egyeztetett Friedrich Dalheim, előadta neki fia érveit, miután ő is titoktartást fogadott.

Lore asszony már elepedt fia után, számolta az órákat az ér­kezéséig. Az elkövetkező napokat a kastély felfedezésével töltötte, hogy mindent töviről hegyire megismerjen.

Nem telt el úgy nap, hogy egyedül vagy férje kíséretében hosszú sétákat ne tegyen. Nem érte be a mégoly hatalmas parkkal, szívesen barangolt az erdőben mindenfelé.

IV.

Conrad úr, az új intéző megérkezett Rodenaura. Minden simán ment, senki sem szerzett tudomást arról, hogy Ő Friedrich Dalheim fia.

Conny pompásan nézett ki, arca barnára sült, életvidá­mabb és energikusabb volt, mint valaha. Szülei boldogan fi­gyelték fiukat, aki lelkesen vetette bele magát a munkába, nem győzött eleget dolgozni.

Bármilyen felejthetetlen volt is az utazás, bármennyi érde­kes élményekben volt is része, Conny égett a vágytól, hogy munkához láthasson.

Esténként mesélt az úti éhnényeiről, amit a szülei érdeklő­déssel hallgattak. Apja egy héttel elhalasztotta berlini útját, hogy alaposan kibeszélhessék magukat.

Senki sem gyanította, hogy Conrad intéző Dalheim úr fia, csak annyit vettek észre, hogy az uraság teljesen a bizalmá­ba fogadta. Conny jelleméből adódóan kezdettől fogva erős kézzdl irányította Rodenaut, s mindenki elfogadta erélyes, határozott, mégis nyugodt stílusát. Mivel most már a szüksé­ges tőke is rendelkezésre állt, hozzáláttak a birtok teljes rend­behozatalához, amire az egykori Rodenau gróf idején pénz­telenség miatt nem kerülhetett sor.

Felújították a major gazdasági épületeit, megjavították és kibővítették az istállókat, valamint a pajtákat. Hamarosan megérkeztek az új gépek, melyeket Conny értő kézzel he­lyezett üzembe. A földek megművelése nem tűrt halasztást. Be akarta bizonyítani az apjának, mire képes a maga terüle­tén. Kora reggeltől késő estig dolgozott, mintha két ember ere­je szorult volna belé. Órákon át ült a nyeregben, még arra sem volt érkezése, hogy a szüleivel étkezzen. Ott is felbukkant, ahol nem is számítottak rá, így senki sem hanyagolhatta el a köte­lességét. Esténként a könyvelésbe mélyedt, hogy az is rend­ben legyen. Mégsem látszott fáradtnak. Egy parasztnemzet­ség leszármazottjaként örökölte elődei kitartását. A megfeszí­tett munkatempó a vérében volt. Végre bebizonyíthatta, hogy méltó az apjához.

Dalheim úr egy szót sem vesztegetett fia tevékenységére, csak nagy ritkán biccentett egyet a felesége felé, hogy büsz­kén kijelentse:

- Keményen állja a sarat, Lőre, elégedetlek lehetünk.

Mégis alig tudta kivárni egy-egy hét elteltét, hogy újfent elámulhasson fia munkálkodásának újabb eredményén.

Az első hetekben Connynak nem jutott ideje arra, hogy Adelheidis grófkisasszonnyal törődjön. Még csak nem is lát­ta. Jóllehet úgy intézte a dolgait, hogy néha az Özvegyi ház előtt vezessen el az útja. Amikor az ablakra pillantott, szíve vágya­kozva megdobbant: Heide Rodenau! Magában mindig így nevezte a kedves teremtést.

Látni azonban mind ez idáig nem látta, mintha kihalt vol­na az özvegyi lak, amikor arra járt. Csupán az idős szolgálót, Trinát látta egyszer a verandán, amint úrnőinek megterítette a reggelizőasztalt.

Conny nem tudta kiverni a fejéből a bájos, törékeny terem­tést. Aranybama haja, óriási, szürke szeme egész úton elkísér­te. Ki tudja, miért, a lány előkelősége áhítattal töltötte cl. Minden nő elhalványult mellette. Connyt, az ősi parasztnem­zetség sarját, az egykori lakatosinas fiát megbabonázta az if­jú grófkisasszony finom lénye. Az idő múlásával egyre job­ban vágyott a viszontlátásra. Mit nem adott volna azért, hogy újra elmerülhessen Heide csodás tekintetében!

Előre örült, hogy a legközelebbi találkozásukkor nem Conny Dalheimként kell a lány elé állnia. Felettébb nyugta­lanította a gondolat, hogy Heide ellenségesen tekintene annak a férfinak a fiára, akit az anyja gúnyosan csak „újgazdag ura­ságinak titulál. Vajon nem gyűlöli őt, amiért az apja lelt Ro­denau új tulajdonosa? Lehet, hogy magában ő is csak újgaz­dag uraságnak csúfolja az apját? Ezért is vette a fejébe, hogy első alkalommal más néven mutatkozik be neki. Akkor leg­alább tiszta lappal állhat a lány elé.

Amikor egyedül voltak, kikérdezte az anyját, látta-e már az özvegyi házban élő hölgyeket, de Lore asszony csak a féjét rázta.

• A közelébe sem megyek annak a háznak, Conny. Olyan kínos lenne, ha találkoznék a grófnőkkel. Ugye, nem szűköl­ködnek?

• Amennyiben rajtam múlik, biztos, hogy nem, anyám. Meghagytam, hogy bőségesen lássák el őket mindennel, olyannyira, hogy a grófkisasszony még a távollétem alatt megkérdezte az öreg intézőt, nincs-e valami tévedés a do­logban.

. - Te sem találkoztál még velük?

• Nem, csak az idős szolgálói láttam egyszer a verandán.

Ma reggel pedig a majorban futottam össze vele, ahonnan a grófnőknek járó élelmiszerekből vitt magával. De előkelőség­ben és büszkeségben még rajtuk is túltesz - jegyezte meg ne­vetve. - Fennhéjázva raccsol, és rettentő magasan hordja az orrát. Bizonyára az úrnőitől leste cl.

• A szolgáló gyakran ura tökéletes mása. Őszintén megval­lom neked, Conny, módfelett boldog vagyok, amiért nem kell velük érintkeznem. Szörnyű lenne, ha lekezelően bánná­nak velem.

Fia fájdalmasan összeráncolta a homlokát.

• Ettől ne tarts, anyám, ilyet nem merészelnének tenni.

Ha elképzelte, hogy a grófkisasszony vele vagy az édesany­jával lenézően viselkedne, fejébe szállt a vér. Amennyire epe­kedett Heide után, éppannyira tartott is a találkozástól. Igen, félt a fájdalmas csalódástól, hogy fennhéjázónak és rátartinak ismerné meg.

Friedrich Dalheim említést sem tett a grófnőkről. Egyetér­tett azzal, hogy a felesége az egész nyarat Rodenaun töltse, hi­szen tudta, mennyire imádja a vidéki életet. Pedig hiányzott neki a hitvese grunewaldi házukból, hiába ment minden úgy, mint a karikacsapás. De nem akarta megzavarni Lőrét, aki ugyanolyan jó és nélkülözhetetlen anya volt, mint feleség, ezért azt a látszatot keltette, hogy boldogul egymaga is. So­sem vallotta volna be, mennyire hiányzik neki az asszony. Olyan férfi volt, aki elrejti érzelmeit, és nyersebbnek, kemé­nyebbnek mutatja magát, mint amilyen valójában. Lore asz- szony azonban átlátott rajta, és Conny is tudta, hogy apjának vajból van a szíve.

Fia munkájával felettébb elégedett volt, még ha nem sok szót vesztegetett is rá. Látta, hogy érti a dolgát, és szeret dol­gozni. Magában hálát adott a jó istennek, amiért nem olyan hi­vatást adott a kezébe, amit csak fél szívvel végezne. Paraszt ősei vére csordogált az ereiben, és ösztönösen választott he­lyesen. Ha Conny olykor megleckéztetett egy buta, hanyag szolgát, és megmutatta neki, mit hogyan kellene csinálnia, az embereknek leesett az álla az intéző ereje és ügyessége láttán, s nem akartak megszégyenülni előtte. Az apjának ilyenkor csak úgy dagadt a keble a büszkeségtől.

A kastélyban Lore asszony tartotta kezében a gyeplőt. Csak akkor érezte jól magát, ha derekasan kivette részét a mun­kából. Esze ágában sem volt ölbe tett kézzel ülni.

Egy szombat délután Friedrich Dalheim sötét ábrázattal, rosszkedvűen tért haza sétájáról.

• Mi történt veled, Fritz? - kérdezte a felesége.

• Összeakadtam a grófnéval! Gőgösen keresztülnézett raj­tam, amikor elhaladtam az özvegyi ház mellett. Alig fogad­ta a köszönésemet. Micsoda koldusbüszkeség! Elöntött az epe, Lore. Legszívesebben körbekeríteném az özvegyi há­zat. Akkor aztán kisétálhatná magát egy húsz négyzetméter­nyi területen, anélkül hogy belebotlana az „újgazdag uraság­ba". Ezt érdemlem, amiért nem űztem el őt és a pökhendi lá­nyát innen?

Lore asszony jóságosan megfogta a kezét.

• Ugyan, ne mérgelődj, Fritz! Bizonyára nehezen tudja elviselni, hogy befészkeltük magunkat a fenséges kastélyába,- neki pedig abban a házikóban kell meghúzódnia. Gondolj csak bele, hogy éreznénk magunkat mi az ő helyében! Nem akarja mutatni, mennyire megalázó számára ez a helyzet, és sértett büszkeségét inkább kevélységgel leplezi.

• Igazad van, Lore, túl nagy feneket kerítek a dolognak. Fö­lösleges emiatt bosszankodni.

Conny, aki véletlenül tanúja volt a beszélgetésnek, megijedt, hogy az apja elűzi a két grófnőt. Hálás volt anyjának, aki le­csillapította háborgó urát. Mégis kiverte a veríték, ha arra gondolt, hogy a grófkisasszony az anyjához hasonlóan vi­selkedne a szüleivel. Amilyen kimondhatatlanul vágyott a vele való találkozásra, olyannyira gyötrődött amiatt, hogy Heide Rodenau jelleme visszataszítóan hatna rá. Rettenetesen félt a csalódástól.

Néhány nappal később Lőre asszony szokásos délelőtti sétá­jára indult.

Mélyen bent járt az erdőben, és épp egy forráshoz közele­dett, melynél már több ízben megpihent. Megszomjazott és in­ni akart. Amikor odaért, és félrehajtott egy bokrot, egy lányt pillantott meg, aki a víz fölé hajolva épp a szomját oltotta. Te­nyerét a forrás alá tartva szürcsölte a kristálytiszta vizet. Hei- de Rodenau volt az.

A kél nő tekintete találkozott, és egymásra nevettek. Hei- de lerázta kezéről a vizet, és zsebkendőjében megtörülkö­zött.

• Bizonyára ön is inni akar, nagyságos asszony? - érdek­lődött kedvesen.

• Igen. Megszomjaztam. De félek, nagyon esetlennek fo­gok tűnni, mivel a tenyeremből nem tudok olyan ügyesen inni, mint ahogy azt az imént magától láltam.

• Próbálja csak meg, Dalheim asszony, nem ördöngösség!

Lore meglepetten bámult a szép, barátságos lányra.

• Ön ismer engem?

Heide elpirult. Csak most jutott eszébe, hogy talán kínos­sá válhat a helyzet. De azután összeszedte magái, és az asz- szonyra pillantva bátran így szólt:

• Igen, nagyságos asszony, szoktam látni, amint elhalad az özvegyi ház előtt. Heide Rodenau vagyok.

Lore asszony összerezzent, és hitetlenkedve nézte Heidét. O lenne a gőgös grófkisasszony? Ez a szeretetre méltó, ked­ves teremtés? -

• Maga lenne Rodenau grófkisasszonya? - kérdezte meg­hökkenve.

• Talán kellemetlenül érinti, hogy találkozott velem, nagy­ságos asszony?

Lore asszony még mindig csodálkozva nézte a bájos arcot, a tiszta, ragyogó szempárt, mely büszkén és nyugodtan vet- ic őt szemügyre, minden önteltség nélkül.

• Dehogy, dehogy, nem ezen lepődtem meg. Attól tartok, inkább ön az, akinek kellemetlen lehet ez a találkozás, gróf­nő. Vagy inkább grófkisasszonynak szólítsam? Nem is tu­dom, mi a rangjához illő megszólítás.

Heide erre felszabadultan kacagott. Ez a Dalheimné igazán kedves és barátságos asszony, akitől nincs félnivalója.

• Kérem, hagyja el nyugodtan a grófnő vagy grófkisasz- szony címet! Szívesen lemondok róla. A mi helyzetünkben ez amúgy is csak fölösleges sallang. Hívjon egyszerűen Rodenau kisasszonynak! És vajon miért lenne kellemetlen nekem ez a találkozás?

Lore asszony egyre jobban elcsodálkozott. Heidétől éppoly távol állt a gőg, akárcsak tőle. A grófnőkről alkotott elképze­lései után szinte hihetetlennek tűnt, hogy ily kevés súlyt fek­tet a rangjára.

• Nos, talán azért, mert én vagyok a felesége annak a fér­finak, akit az édesanyja, Rodenau grófnője előszeretettel ne­vez „újgazdag uraságnak" - közölte Lore asszony kissé sér­tődötten.

Heidének arcába szökött a vér.

• Hát a fülükbe jutott? - kérdezte zavartan. - Igazán na­gyon, nagyon sajnálom, szívből sajnálom! Higgye el, kérem, roppant kellemetlen nekem, hogy az édesanyám elszegénye- sedésünk miatti elkeseredésében ilyen tapintatlanul fejezte ki magát. Ráadásul ezáltal azt az embert sértette meg, aki velünk igazán nagylelkűen viselkedett. Ha Dalheim úr koráb­ban tudomást szerez arról, hogy így emlegeti anyám, bizonyá­ra nem engedte volna, hogy az özvegyi házban maradjunk.

Lore asszony gyorsan megbékült.

• Látszik, hogy nem ismeri a férjemet. O már akkor is tudta, hogy büszke édesanyja így nevezi, mielőtt felajánlot­ta maguknak az özvegyi házat. És, ha bántotta is a dolog, mégsem akart bosszút állni, nem akart két gyámoltalan nőt ki­rakni az utcára. Egyébként ezt a fiam sem engedte volna.

Heide nagyon elsápadt.

• Akkor az ön férje minden bizonnyal talpig becsületes, nagylelkű ember.

Az őszinte elismerés büszke örömmel töltötte el Lore asz- szonyt.

• Igen, így van, jó ember és mindenekelőtt derék férfi. Igaz, néha azt a benyomást kelti, mintha kissé kemény lenne, de én és a fiam nagyon jól tudjuk, hogy ezzel csak a jó szívét akarja elrejteni. Amikor a fiam az oklevélben rábukkant az öz­vegyi jogra, és a férjemmel tudatta azt, ő rögtön beleegyezett, hogy átadja maguknak az özvegyi házat, habár az édesanyja sértő kijelentése bántotta.

Heide sápadt arca megrezzent. Rettenetesen szégyellte magát ez előtt az egyszerű asszony előtt.

• Megengedi, hogy bocsánatot kérjek anyám meggondo­latlan kijelentése miatt? És megkérné a férjét, hogy legyen el­néző édesanyámmal szemben? Hogy elhárítsa az emberek saj­nálkozását, szegénységünket túlzott büszkeséggel igyekszik ellensúlyozni. És közben ilyen meggondolatlanságok csúsz­nak ki a száján,

Lore asszony mérge már teljesen elpárolgott.

• De hát maga ebben nem hibás, ha valóban így gondolko­zik a történtekről.

• Valóban így gondolkodom.

• Ennek szívből örülök, sajnáltam volna, ha egy ilyen szép és bájos teremtés, mint maga, fenn hordaná az orrát. Ez olyan lenne, mintha a jó isten elrontotta volna egyik tökéletes mű­vét.

Heide fülig pirult. Lore asszony biztos nem akart tapintat­lanul hízelegni, csak őszintén kimondta, amit gondolt.

• Hogy jönnék én ahhoz, hogy fenn hordjam az orrom? - kérdezte halkan. - Milyen alapom vagy jogom lenne hozzá?

• A gőg ilyesmivel nem törődik. Ugyanolyan joga lehetne

hozzá, mint az édesanyjának, hiszen maga is született Rode- nau grófnő.

Heide arcán keserű mosoly suhant át.

• Egy üres cím még nem ok az önteltségre. Büszkének ta­lán mondhatom magam, de csak arra vagyok büszke, hogy je­lenleg képes vagyok a munkámmal annyit keresni, hogy min­den gondunkat megoldjam, melyet a férje jórészt ugyan már levett a vállunkról.

• O, maga pénzéit dolgozik? - kérdezte Lore asszony meg­rökönyödve.

• Igen, könyveket fordítok idegen nyelvre.

• Nem lehet könnyű.

• Ha tanulta az ember, akkor nem ördöngösség.

• Irigylésre méltó. Csodálom azokat, akik idegen nyelven beszélnek. A férjemnek és nekem ez nem adatott meg. Csak a fiam tud angolul és franciául, őt már sikerült taníttatnunk.

Heide meghatottan pillantott a gazdag hölgy szemébe, aki mindezt oly egyszerűen és fesztelenül adta elő.

• Én is mérhetetlenül örülök, hogy beszélem ezt a két nyelvet, hisz ez az egyetlen pénzkereseti lehetőségem. Más­különben alaposan benne Lennénk a pácban.

Lore asszony együtt érzőn mustrálta Heidét, akitől távol állt a kevélység. Egyszerű volt és szerény. Szépsége és bája meg­melengette az ember szívét.

• És jó) megfizetik? - érdeklődött gyakorlatiasan.

Heide elpirult.

• Nem panaszkodom - válaszolta kitérően.

• Derék dolog!

• Nincs más választásom - felelte Heide mosolyogva, majd így folytatta: - De hiszen még nem is ivott, csak feltar­tom.

Lore asszony nevetett.

• El is felejtettem, hogy szomjas vagyok. De most kipró­bálom, hogy iszik az ember a tenyeréből.

Ezzel az ujjait összeszorítva a forrás alá tartotta a kezét, és

aprókat kortyolva oltotta a szomját. Majd vidáman lerázta kezéről a vizet.

• De jólesett! Szükség eseten még pohár sem kell!

Heide mosolyogva bólintott.

• Igen, valóban bámulatos, mennyi mindent képes nélkü­lözni az ember, ha rá van kényszerítve - szaladt ki a száján.

Lőre asszony azonban rögtön észrevette, mennyi beletörő­dés bujkál a szavai mögött. Mennyi mindenről kell most le­mondania ennek a fiatal teremtésnek, csupa olyan dologról, amelyet korábban nélkülözhetetlennek vélt! De nem merte ki­mondani hangosan ezeket a gondolatokat, mert érezte, hogy csak megbántaná vele az ifjú hölgyet.

• Folytassuk együtt az utunkat, grófnő? Vagy talán a ter­hére lennék? - kérdezte.

• Már hogy lenne a terhemre, ellenkezőleg, örülök, ha el­kísérhetem. Az pedig különösen örömömre szolgál, hogy ta­lálkozhattam önnel, és bocsánatot kérhettem édesanyám meg­gondolatlan kijelentése miatt.

• Amióta a férjem vagyonos ember lett, sok jól tett. Kér­dezze csak meg az embereit! Munkások ezreinek ad mun­kát, kenyeret és biztonságot. Hűséges férj és gondos apa, nem hagyom, hogy bántsák őt.

Heide meghatottan nézle Lore asszony felhevült arcát. Igen rokonszenvesnek találta, és tetszeti neki, hogy ilyen bát­ran síkra szállt a férjéért. Melegen elmosolyodott, majd várat­lanul kinyújtotta a kezét.

• Mindkettőjük becsületére válik, nagyságos asszony, hogy ilyen vehemensen védelmezi a férjét.

• Kérem, szólítson Dalheimnénak, ki nem állhatom, ha „nagyságáznak". Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha össze­tévesztenének valakivel.

A grófkisasszony nevetve válaszolt:

• Ezzel én is így vagyok, bár mostanában nem sokat hal­lom a rangomhoz illő megszólítást. Ám a régi szolgálónknak,

Trillának mindhiába mondogatom, hogy nc nevezzen „ke­gyelmes gróíkisasszonynak".

• Pedig ez a megszólítás illeti meg önt. Legalább most már én is tudom, hogyan szólíthatom, kegyelmes grófkis­asszony.

Heide elszörnyedve tiltakozott.

• Kérem, ne tegye! Trina hajdan anyám komornája volt, most komorna, szakács és házvezetőnő egy személyben ne­gyedannyi fizetésért. így hát akkor sem róhalnám meg, ha na­ponta százszor szólítana „kegyelmes grófkisasszonynak". Ön azonban, tisztelt Dalheimné, kérem, ne nevezzen így.

• Mindenesetre szeretek tisztában lenni a dolgokkal, hiszen eleddig egyetlen grófnőt avagy itjú grófkisasszonyt nem kel­lett megszólítanom - jelentette ki Lore asszony vidáman.

• Maradjunk annyiban, hogy ez a hangzatos megszólítás egyedül Trina kiváltsága. No persze olykor egy úrtól is elfo­gadom, ha így akarja kifejezni a tiszteletét. Mi ketten azonban ugyanabba a társasági körbe tartozunk, ahol legfeljebb gróf­kisasszonynak szólíthat, ha már a Rodenau kisasszonyra nem áll rá a szája.

Heidének tetszett, hogy ez a szeretetre méltó asszony nem rejtette véka alá járatlanságát. Egyébként is egyre kedvesebb­nek és rokonszenvesebbnek találta a hölgy természetességét, mesterkéletlen jó kedélyét.

• Nos, legalább megint okosodtam egy kicsit! De nem adom alább, ezentúl grófkisasszonynak fogom szólítani.

A két nő lassan megindult hazafelé, közben élénken társa­logtak. Heide felfedezte, hogy Dalheimné rendkívül sokat tapasztalt és tapintatos asszony, akitől csak tanulhat az ember.

Mindketten úgy érezték, hogy nagyon gyorsan tették meg az utat, hiszen Lore asszony is örömmel beszélgetett Heidé- vel, aki annál inkább lenyűgözte, minél többet tudott meg róla. Amikor a parkot övező falhoz értek, Lore asszony kis­sé bizonytalanul így szólt:

• Megkérhetem, hogy adja át édesanyjának az üdvözlete­met?

Heide enyhén elpirult.

• Szívesen. Nagyon boldog lennék, ha meglátogatna min­ket, de a mama még nincs olyan állapotban, hogy idegen em­bereket fogadjon.

Lore asszony rögtön értett a szóból, Heide pirulása magáért beszélt.

• Értem, grófkisasszony, hát akkor inkább felejtsük el, amit mondtam. Csak nem akartam udvariatlannak tűnni. Ha netalán újra összetalálkoznánk, azért válthatok magával néhány szót, ugye?

• Ha nincs kifogása ellene, én a legnagyobb örömmel ta­lálkoznék önnel. Igen magányosan élünk, ezért nagyon sokat jelent nekem, ha időnként elbeszélgethetek egy ilyen kedves hölggyel, mint ön, Dalheimné asszony.

• Hát valóban nem tart ellenszenvesnek?

• Dehogy, épp ellenkezőleg!

• Nos, a szép embereket mindig hamar megkedvelem, de maga nemcsak szép, hanem jó is, és ez mindennél fontosabb.

• Zavarba ejt...

• O, ne haragudjon! Sajnos, ami a szívemen, az a számon. Kérem, ne vegye ezt rossz néven tőlem! Tehát a mielőbbi viszontlátásra, grófkisasszony!

,, - Viszontlátásra, Dalhcim asszony!

Szívélyes kézszorítással veitek búcsút, egymásra moso­lyogtak, majd Lore asszony a főbejáraton besétált a parkba. Heide tovább baktatott a fal mellett, amíg egy kis kapuhoz nem ért.

VI. ■

Az özvegyi házba lépve Heide a folyosón találta Trinát cipő­tisztítás közben. Az egyik lábbelit felmutatta a lánynak.

• Kegyelmes grófkisasszony, engedelmével elviszem ezt a cipőt megjavíttatni, új sarok kell rá.

Heide megrökönyödve meredt a lábbelire.

• Már megint, Trina? Halasszuk inkább a jövő hónapra, már nem telik rá.

• Nem kell azonnal kifizetni, a kegyelmes grófkisasszony­nak hitelbe is megjavítják.

Heide komor tekintetet vetett Trinára.

• Ezt meg ne halljam többé, Trina! Már megmondtam, hogy semmit sem vásárolunk vagy javíttatunk addig, amíg elő nem teremtjük a rá valót. Nem verhetjük magunkat adósság­ba.

• Csakhogy a kegyelmes grófkisasszonynak akkor nem marad más cipője, csak ami a lábán van.

• Majd kihúzom valahogy, Trina. I lol a mama?

• A kegyelmes grófnő a szobájában tartózkodik.

Heide nyomban megkereste az anyját. A grófnő az ablak­nál ült egy magas támlájú fotelban. Heide kezet csókolt neki.

• Csodálatosan telt az erdei sétám, mama! Bárcsak rászán­nád magad, és egyszer velem tartanál! Egyébként találkoztam Dalheimnéval, épp a forrásnál járt.

A grófnő határtalan gőgös pillantással tekintett fel a lá­nyára.

• Hiszen akkor nekem is találkoznom kellett volna ezzel az újgazdag asszonysággal!

Heide összeráncolta a homlokát.

• Egy rendkívül szeretetreméltó nőt ismerhettél volna meg, mama.

A grófnő letette olvasmányát.

• Talán csak nem képzeled, hogy szóba elegyedtem volna

vele? Remélem, te sem vetemedtél arra, hogy leállj vele cse­vegni, Adelheidis!

• De igen, mama, hosszasan és élvezetesen elbeszélgettünk, roppant kedves hölgy.

• Ez engem csöppet sem érdekel, és igazán sajnálatosnak tartom, hogy nem kerülted a vele való találkozást.

• Nem állt módomban, különben sem sajnálom, hiszen rendkívül rokonszenves asszony, ráadásul természetes és sze­rény, jóságos és barátságos.

• Csak azt tudnám, kitől örökölted a közönséges dolgok iránti vonzalmadat! Mi közünk nekünk egyáltalán az effajta emberekhez?

Heide arca lángba borult.

• Meg kell mondanom neked valamit, mama. Dalheim úr­nak a fülébe jutott, hogy te „újgazdag uraságnak" hívod, ami neki és a feleségének rendkívül rosszulesik.

A grófnő kissé zavarba jött, de igyekezett ezt leplezni.

• Istenem, Adelheidis - mondta kényeskedve ne törődj már azokkal az emberekkel!

• Képzelheted, milyen kínos volt, amikor Dalheimné a tudtomra adta, hogy a fülükbe jutott sértő kijelentésed.

• Legalább most már belátod, hogy kár beszédbe elegyed­ni velük. Milyen tapintatlan nőszemély!

• Mama, egyáltalán nem volt tapintatlan, és ha hallottad volna, hogy beszélt az uráról, gyökeresen megváltozna róla a véleményed.

• Az isten szerelmére, tartsd távol tőlem ezt a népséget! Semmi közöm hozzájuk.

• Ne félj, messziről elkerülnek, erre mérget vehetsz. Ezen­nel szeretnélek nyomatékosan megkérni, hogy ne illesd töb­bet Dalheim urat ezzel a csúfnévvel. Nem ezt érdemli tő­lünk. Másvalaki a helyében elűzött volna minket Rodenauról, egy ujját sem mozdította volna értünk.

• Mindazonáltal jogunkban áll itt élni. Egyébként fogalmam sincs, hogyan szerezhetett tudomást arról, hogy így hívom. Hi- ■ ' '

szen csak előtted és Trina előtt szoktam használni ezt a kife­jezést.

• És egyszer az öreg intéző, sőt a jegyző előtt is így beszél­tél Dalheim úrról.

• Bizonyára első rémületemben szaladt ki a számon, ami­kor megtudtam, hogy egy ilyen jelentéktelen alak vette meg Rodenaut. Ezek szerint a jegyzőtől vagy az intézőtől értesül­hetett róla.

• Egyre megy, kitől hallotta. Megkérlek, hogy ezentúl ne használd ezt a kifejezést!

A grófnő makacsul összeráncolta a homlokát.

• Nos, legyen, ahogy akarod. Nem tudom, miért fújod úgy fel ezt a kis semmiséget.

• Igen kellemetlenül érintett, hogy bocsánatot kellett kér­nem - felelte ingerülten Heide.

A grófnő felpattant a helyéről, és megrökönyödve meredt a lányára.

• Bocsánatot? Még hogy te kértél bocsánatot?!

• Ez volt a legkevesebb, amit tehettem. Meg akartalak kí­mélni attól, hogy te kövesd meg őket.

A grófnő gúnyosan kacagott.

• Arra ugyan várhatlak volna! Ha távolságtartóbb vagy, és nem elegyedsz szóba azzal a némberrel, te sem kerülsz ilyen kínos helyzetbe. Van még valami mondandód, Adelheidis? Ha kifogytál az efféle örvendetes hírekből, engedd meg, hogy elol­vassam végre ezt a regényt.

Heide erőtlenül leengedte a kezét. Ismételten rá kellett éb­rednie, hogy egy világ választja el az édesanyjától. Csak most értette meg valójában, hogy tette lelki beteggé az ő melegszí­vű, életerős apját anyja merev gőgje. Az iméntihez hasonló vi­táik után Heide mindig érezte, mennyire különbözőek a szü­lei, mennyire hiányzik a kapcsolatukból a megértés és a sze­retet. De már alig bánkódott emiatt. A megszokás nagy úr.

Szó nélkül hátat fordított anyjának, és az íróasztalához ment, hogy folytassa a fordítást. Égy darabig elmélázva bá­mult maga elé. Gondolatai Dalheimné körül forogtak. Vajon milyen lehet egy szerető édesanya?

Lore asszony türelmetlenül várta a fiát, aki megint csak rövid­del az ebédidő előtt ért haza a földekről. Lelkesen beszámolt a grófkisasszonnyal történt találkozásáról, s szinte szó szerint felidézte beszélgetésüket. Amikor a végére ért, megkönnyeb­bülten így szólt:

• És ha azt hiszitek, hogy olyan rátarti, mint az anyja, ak­kor óriásit tévedtek. Valójában roppant szeretetreméltó, ara­nyos teremtés. Legszívesebben magamhoz öleltem volna. És egy fikarcnyi gőg sincs benne! Az igaz, hogy büszke és mél­tóságteljes a megjelenése, elvégre grófnőnek született.

Conny, aki mindvégig néma áhítattal hallgatta, most a kar­jába kapta törékeny, melegszívű édesanyját, és szeretettel megcsókolta.

• Hiszen te magadon kívül vagy a lelkesedéstől - mondta látszólag elfogulatlanul, miközben a torkában dobogott a szí­ve.

• Örülhet az ember, ha Isten ilyen remekművet alkot. Bi­zonyára neked is tátva marad majd a szád, ha meglátod.

Conny nem árulta el, hogy tökéletesen megérti lelkesedé­sét és elragadtatását.

Anyja beszámolója után egyre türelmetlenebbül hajtotta a vágy, hogy megismerkedjen Heide Rodenauval. Abban re­ménykedett, hogy Rodenau intézője mégiscsak hamarabb ta­lál alkalmat a találkozásra, mint Friedrich Dalheim fia. Ha egy­szer Összeakadnak, talán az élelmiszer-juttatások ürügyén be­szédbe elegyedhetnek. És azután majdcsak lesz valahogy. Mikor pillanthat végre azokba a sötét pillákkal árnyékolt, gyönyörű szemekbe?

Az asztalnál figyelmesen hallgatta anyja további áradozá- sát Heide Rodenauról. Mivel már elvégezte a legszüksége­sebb munkálatokat, és egyszer ő is megengedhetett magának egy szabad órát, elhatározta, hogy egyik délelőtt a kőkerítés­tői nem messze, az erdőben fog várni a lányra. Anyja elbeszé­léséből tudta, hogy délelőttönként mindig ugyanabban az idő­pontban szokott sétálni.

VII.

Ezt követően délelőttönként bebarangolta az egész erdőt. Már három nap eltelt, de még csak nem is látta Heidét. A negye­dik napon végre melléje szegődött a szerencse; amikor egy bokros helyen megállította a lovát, megpillantotta a lányt, aki az erdei úton sétált. Hosszú, ruganyos léptekkel haladt, mint aki nemcsak levegőzni akar, hanem minden testrészét szeret­né alaposan megmozgatni. Mivel az anyja elmesélte neki, hogy órák hosszat görnyed a fordításai fölött, Conny meg tudta érteni, hogy szüksége van egy kis testmozgásra.

Lépésben követte a lányt a lován, de ügyelt arra, hogy megtartsa a kellő távolságot. Közben azon morfondírozott, ho­gyan szólíthatná meg, milyen ürüggyel ismerkedhetne meg ve­le. Esetleg megkérdezhetné tőle, nem szeretnénck-e a csirkék helyett, amit a majorból kaptak, egyszer egy kacsát. Bosszan­totta, hogy nem jutott valami ötletesebb az eszébe. De hogy is juthatott volna holmi elmés gondolatra, hisz minden ideg­szálát a karcsú alak kötötte le, a szíve majd kiugrott a helyé­ből a gyönyörűségtől. Tekintetét rabul ejtette a lány aranyo­san csillogó haja, melyre rásütött az ágak közül előtörő nap­fény. Szorongva várta, hogy Heide végre megforduljon és rátekintsen. Amint találkozik a tekintetük, tüstént melléje vágtat, hogy megszólítsa, és mint Conrad intéző bemutat­kozzon, hogy azután minden bátorságát összeszedve beszél­getni kezdjen vele bármiről, ami épp az eszébe jut.

Annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy ijedten rezzent össze, amikor a lány egy keskeny patak partjára érve hirtelen megállt. Látszott rajta, nem tudja, merre folytassa az útját.

A férfi megállította a lovát. Heide közben hátrált néhány lé­pést, és rövid nekifutás után átugrotta a patakot. Ám szeren­csétlenül ért földet - megcsúszott egy fa kiálló gyökerén, melyet a magas fű eltakart elesett, és hiába igyekezett talp­ra állni.

Conny a töprengéséből hirtelen föleszmélve a baleset szín­helyére vágtatott.

Heide felfigyelt a lódobogásra, és fájdalmas arccal fordult a hang irányába.

Rögtön sejtette, hogy Rodenau új intézője tart felé. És mi­vel belátta, hogy képtelen segítség nélkül lábra állni, oda­kiáltotta neki:

• Segítene, kérem? Ahogy átugrottam a patakon, olyan szerencsétlenül értem földel, hogy megsérült a lábam.

Conny máris leugrott a nyeregből, lovát kikötötte egy fá­hoz. Készségesen hajolt a lány fölé, majd óvatosan átkarolta a vállát, hogy felsegítse.

• Nem engedelmeskedik a lábam - nyögte a lány fájdalmas hangon.

Féltő gonddal, lassan visszaeresztette Conny a földre. Mi­alatt a karjaiban tartotta a karcsú testet, minden önuralmára szüksége volt.

• Várjon egy pillanatot, grófkisasszony, először kénye­lembe helyezem, azután a lábát is mégnézem.

Gyorsan kibújt a kabátjából, majd a puha fűre terítette egy fa tövében, hogy a lány kényelmesen a fa törzsének támasz­kodhasson.

• Jól ül így, grófkisasszony?

Heide megköszönte fáradozását, és ráemelte szép szemét.

• Maga ismer engem? Akkor bizonyára Rodenau új inté­zőjéhez van szerencsém.

• Igen - válaszolta kissé rekedten -, a nevem Conrad.

Ezzel letérdelt a lány elé, hogy lehúzza a sérült lábról a ci­pőt és a harisnyát. Heide maga lazította meg a harisnyatartót, majd levette. Itt most nem volt helye szégyenlősségnek. Conny óvatosan lehúzta a cipőjét, és megszabadította a lábát u harisnyától is. A lány nem vette észre a fájdalomtól, hogy közben reszket a keze. A férfi arca csaknem ugyanolyan sá­padt volt, mint Heidéé, amikor megvizsgálta a lábát.

• Egy kis fájdalmat kell okoznom önnek, grófkisasszony, de a bokáját azonnal helyre kell igazítani. ^:

Heide bátor mosolyt erőltetett az arcára.

• Ha ért hozzá, tegye, amit jónak lát. Igyekszem tartani ma­gam.

Connyt meghatotta a bátorsága.

• Vegye a foga közé a zsebkendőjét, harapjon rá erősen, s egykettőre megleszünk - biztatta. A hangjából kicsendülő részvét és aggodalom hallatán Heide meglepve függesztette rá a szemét.

• Kibírom zsebkendő nélkül is, nem vagyok olyan nyafka. Ne is hederítsen rám. Ha nagyon fáj, így is, úgy is üvölteni fo­gok - tréfálkozott.

Conny arca gyöngyözött a verítéktől, hisz tudta, milyen fáj­dalmas az efféle művelet. Amint megfogta a karcsú lábat, a megduzzadt bokát, mintha elektromos áram rázta volna meg. Miközben egyik kézzel megragadta Heide lábát, összeszorí­totta a fogát, nehogy elárulja gyengeségét, hisz akkor képte­len lenne segíteni rajta. Itt csak egy erőteljes rántás segíthe­tett. ,

Szerencsére nem láthatta a lány arcát. Minden idegszálá­val a sérülésre összpontosított. Egy határozott mozdulat, és a boka újra a helyére került.

Heide nem kiáltott fel, csak halkan felnyögött, s a feje ol­dalra hanyatlott. Olyan erősen harapott az ajkába, hogy kiser­kent a vére. A férfit heves vágy fogta el: szerette volna a kar­jába venni, hogy lecsókolhassa szájáról a vércseppet.

• Nagyon bátran viselkedett, grófkisasszony - mondta re­kedten -, már túl van a nehezén. Most hideg vizes borogatást teszek rá, hogy csillapítsa a fájdalmat, és ne duzzadjon meg a lába.

• Maga nem is orvos, mégis olyan hozzáértőén lát el, mint­ha az lenne.

• Ehhez nem kell nagy tudomány, grófkisasszony. Csak hát nagyon fájdalmas.

Ismét lehajolt a lányhoz, és kabátja zsebéből előhúzott egy nagy fehér zsebkendőt, amit aztán a csobogó patakba mártott. Összehajtotta a nedves kendőt, és Heide duzzadt bokájára terítette a borogatást.

• Ó, de jólesik! Mihez kezdtem volna, ha maga nem tartóz­kodik a közelben? Hálás lehetek magának, no meg a sorsnak, hogy az utamba vezérelte.

• Az csak természetes, hogy segít az ember, ha valaki baj­ba kerül.

Egy darabig mindketten hallgattak, és egymást nézték. Heidét eddig annyira lefoglalta a fájdalom, hogy ügyet sem ve­tett megmentője külsejére. Most, hogy alaposabban szemügy­re vette, Rodenau új intézőjét rendkívül határozott és érdekes személyiségnek találta.

A férfi pillantásától egyszerre nyugtalanul kezdett vemi a szíve. Kénytelen volt elfordítani a tekintetét, és halkan így szólt:

• Nem szeretném tovább feltartani... csak tudnám, hogy ju­tok haza.

• Kérem, emiatt ne aggódjék. Természetesen nem fogom a sorsára hagyni. Először is egy darabig üljön nyugodtan! Néhányszor kicserélem a bokáján a borogatást, hogy eny­hüljön a fájdalom. Ha a duzzanat kissé lclappad, rendes kö­tést teszek rá. A nyeregtáskámban, hál' istennek, mindig hor­dok kötszert magammal.

Heide tekintete némi nyugtalanságról árulkodott.

• De nem tartom fel túl hosszú ideig?

Ha sejtette volna, milyen boldoggá teszi Connyt azzal, hogy kénytelenségből ilyen sokáig együtt lehelnek!

• Ezzel most törődjön! Csak az számít, hogy segíteni tudok - mondta a tőle telhető legfesztelenebb hangon a férfi.

• Nem lesz kellemetlensége belőle?

• Még ha lenne is, akkor sem hagynám itt magatehetetle­nül. De higgye el, nem lesz ebből semmi kellemetlenségem, cí'elől nyugodt lehet.

Heidét meglepte a férfi választékos beszédstílusa. Für­készve pillantott az intéző rokonszenves arcára, okos, jó szán­dékú szemébe, magas, értelmet sugárzó homlokára.

• Bizonyára épp sietett valahová, mielőtt feltartóztattam. Tudom, hogy Rodenaun tengernyi a dolog.

Conny egy szemközti fatörzsnek támaszkodott, és szemügy­re vette a lányt. Hogy is nevezte az anyja? Roppant szeretet­re méltó, aranyos teremtésnek! Igen, kétségkívül az sápadt ar­cával, fényesen ragyogó szemével. Kedves, bájos lány és bá­tor, akinek most is csak olykor megvonagló ajka árulkodik a fájdalomról.

• A munka dandárján már túl vagyunk, grófkisasszony. Most már van némi szabadidőm.

Heide halkan felsóhajtott.

• A gazdaság teljesen tönkrement. Ám ne higgye, hogy ez apám bűne. Mihez kezdhetett volna pénz nélkül? Az évek óta tartó rablógazdálkodást pedig képtelen volt felszámolni. Belebetegedett a bánatba.

• Nehéz időszakot élt át, grófkisasszony.

• Igen, valóban így van. De a legeslegnehczebben apám ha­lálát tudtam megemészteni. Mostani helyzetünket illetően... nos, Dalheim úr és a fia megmentett bennünket a legrosszabb­tól, ami örök hálára kötelez minket.

• Megtudhatom, hogyan mentette meg önöket?

Heidét nem feszélyezte, hogy ilyen bizalmas dolgokról

társalog egy idegennel, hisz az életük nyitott könyv volt Ro­denaun. Jelenlegi helyzetében pedig egyébként sem volt he­lye a bizalmatlanságnak.

• Hát nem hallotta, hogy Dalheim úr engedelmével édes­anyámmal az özvegyi házban lakhatunk, s így nem kell meg­válnunk az otthonunktól?

/

• Már hogyne hallottam volna erről! Mégsem értem, miért hálásak Dalhciméknak. Hisz ez a lehetőség jog szerint megil­leti önöket.

• No igen, így mondta az ifjú Dalheim úr, aki minden bi­zonnyal talpig becsületes, jólelkű ember.

• Ugyan már, grófkisasszony, szó sincs itt semmiféle nagy­lelkűségről, az uraság csak a kötelességét teljesítette, semmi többet - tiltakozott Conny.

Heide kutató pillantással méregette,

• Talán nem szíveli az iljú Dalheimot?

• Azt azért nem mondanám.

• Ön szerint nem kedves és rokonszenves?

• Sőt, néha egyszerűen kibírhatatlan.

• Ó, akkor fikarcnyit sem hasonlít az anyjára. A minap erdei sétám során megismerkedtem Dalheimnéval, ezzel a kedves, vonzó és mesterkéletlen hölggyel, aki minden gazdag­sága ellenére egyszerű és szerény tudott maradni.

Az intéző mosolya megmelengettc Heide szívét.

• Igen, szerintem is igen szeretetre méltó hölgy. Lelkes beszámolójából kiviláglott, hogy ő is el volt ragadtatva öntől.

• Fölöttébb boldoggá tesz, hogy a rokonszenvünk kölcsö­nös. A fiát és a férjét ecsetelő szavai hallatán akaratlanul is el­fogulttá váltam irántuk.

Conny ajka kissé megrándult.

• Imádja a fiát, nem csoda, ha nyakra-főre dicséri. Dalheim úrról pedig elég, ha annyit tud, hogy talpig becsületes.

Heide szemében huncut mosoly csillant.

• A fiát mégsem kedveli túlzottan, ugye?

• Olykor kimondottan elégedetlen vagyok vele. Megle­het, némi elfogultságot érzek iránta, amit azonban nem mu­tathatok ki.

• Tehát ismeri őt? Tudtommal jelenleg utazgat valamerre.

Conny most nyakig volt a pácban.

• Igen, már elég régóta ismerem... O meg én... szóval mindketten a Mezőgazdasági Főiskolára jártunk.

• Vagy úgy! Nos, hajói tudom, ő lesz Rodenau jövendő­beli ura, ezért nem ártana, ha jó viszonyban lenne vele.

• Tulajdonképpen egész jól kijövünk egymással. Néha még azt is elnézi, ha beolvasok neki.

• Ezek szerint maguk ketten barátok?

A kihallgatás egyre kínosabbá vált Connynak, így hát más­ra terelte a szót.

• Mondhatni. Sosem hallgatjuk el egymás elől az igazat. De most már kicserélem a borogatást a lábán.

Gondosan levette a vizes ruhát, megmerítette a patakban, majd újból a lány lábára helyezte.

• Nem fázik? Még mindig a kabátján ülök.

A férfi a fejét ingatta, s közben nem nézett rá. Ha tudta vol­na, milyen forróság járja át Connyt a közelében!

• Már egész melegen süt a nap, mintha csak nyár lenne. Csillapodott a fájdalom? - kérdezte gyengéden. Jóságos sze­mében aggodalom tükröződött.

Heide szívében egyre hevesebb érdeklődés gyúlt az ifjú in­téző iránt. Többet szeretett volna tudni róla. Bizonyára jó családból származik, gondolta. Egész lényében van valami fen­séges és különleges, ráadásul igen képzett. Mégsem merte a származását firtatni. Amikor a férfi újfent egy fának dőlve el­helyezkedett vele szemben, Heide a gazdaságra terelte a be­szélgetést, amely kifejezetten érdekelte.

• Bizonyára minden felújításra és javításra szorul, intéző úr, ami temérdek pénzbe kerül.

• így igaz, Dalheim úrnak mélyen a zsebébe kell nyúlnia, ám viszonylag olcsón szerezte Rodenaut, és a teljes rendbe­hozatal kifizetődik majd.

Conny beszámolt eddig végzett munkájáról. Amikor ész­revette Heide őszinte érdeklődését, az apróbb részletekbe is beavatta.

• Örülök, hogy Rodenau újra virágozni fog.

• Nem fáj a szíve, amiért a birtok már nem az önöké?

Heide a fejét ingatta.

• Már régóta nem a miénk. A birtok a csőd szélén állt, amikor apámra szállt. Nem volt mit tenni, reggeltől estig gür­cölt, hogy legalább a kamatokat törleszteni tudja. Szegény jó apámnak Rodenau uraként egyetlen boldog órája sem volt.' Minden gondját megosztotta velem, én voltam az egyedüli bi­zalmasa. Anyám sosem értett a gazdálkodáshoz. A betegsé­ge alatt apám leginkább amiatt gyötrődött, mi lesz a mamá­val és velem. Ez a tépelődés teljesen felemésztette, mígnem meghalt.

Heide szeme könnybe lábadt. Minden erejét össze kellett szednie, nehogy elveszítse önuralmát. Conny szíves örömest a karjába kapta volna, hogy megvigasztalja.

• Nagyon szerette az apját? - kérdezte együtt érzőn.

• Ő volt a mindenem! Tökéletesen megértettük egymást, minden tekintetben rá ütöttem. Anyám homlokegyenest más, őt sokkal jobban megviseli családunk hanyatlása, mint engem. Egyedül miatta maradtam Rodcnaun. Tulajdonképpen már régi vágyam, hogy a saját lábamra álljak. Apám kitűnő nevel­tetésben részesített, én pedig sokat és szívesen tanultam. Tu­dom, megállnám a helyem. Persze rettenetesen megviselne, ha el kellene szakadnom Rodenautól, de majdcsak túltenném magam rajta. Mérhetetlenül örülök, hogy anyám élete vé­géig menedéket kap itt, s amíg ő él, én is Rodenaun maradok.

• És mi lesz azután? - firtatta Conny.

Heide kecses mozdulattal kisimította haját a homlokából.

• Arra céloz, mi lesz, ha anyám már nem él?

Conny némán bólintott, mivel a meghatottságtól szólni sem tudott.

• Nos, akkor természetesen elhagyom Rodenaut, és önál­ló életet kezdek. Semmiképp sem akarnék továbbra is Dalheim úr lekötelezettje lenni. Valami azt súgja, hogy a lakhatási jo­gunkat és az ehhez fűződő juttatásokat bármikor megtámad­hatják.

• Vagyis ön még az édesanyjánál is büszkébb!

Heide mélázva tekintett rá.

• Büszke lennék? Nem hiszem, hogy ez büszkeség, sokkal inkább az ellenkezője. Senkinek sem szeretnék a terhére len­ni, és azt sem fogom megvárni, amíg Dalheim úr a fejemre ol­vassa, hogy a legutolsó Rodenau lányaként nincs jogom az öz­vegyi házban lakni. Attól tartok, már most is a terhére vagyunk. Anyámnak azonban ezt nem szabad még csak sejtenie sem, mint ahogy azt sem mondhatom meg neki sajnos, hogy nem hiszek a mi írásba foglalt jogosítványainkban. Ha felnyitnám a szemét és megtudná, hogy hálára vagyunk kötelezve Dalheim úrnak, valószínűleg kivetkőzne önmagából. így hát magam­ban őrlődöm amiatt, hogy igénybe kell vennünk Dalheim úr jóságát. Mit gondol, megtámadná a jogainkat, ha rájönne, milyen ingatag lábakon állnak?

Conny a lány varázslatos, félénk szemébe nézett, melyben a büszkeség méllett alázat és szerénység csillogott.

• Ez elképzelhetetlen, grófkisasszony, efelől egészen nyu­godt lehet. En...' magam is beszéltem erről Dalheim úrral. Esze ágában sincs megtámadni a jogaikat.

• Akkor sem, ha megtehetné?

• Akkor sem! Tegye félre minden aggodalmát, Dalheim úr nem olyan férfi, aki gyámoltalan nőket foszt meg utolsó mentsváruktól.

• Tehát mégiscsak olyan jó és nemes lelkű, amilyennek a felesége leírta! Rettenetesen sajnálom, hogy anyám megsér­tette. Bizonyára ön is tud róla?

• Igen, hallottam, hogy Rodenau grófnője megvetően „új­gazdag uraságnak" titulálta.

• Ha tudná, mennyire bánt ez engem! Anyámnak elmond­tam, hogy Dalheim úr fülébe jutott a sértése. Kitartó könyör­gésemre megígérte, hogy nem illeti többé ilyen becsmérlő szavakkal megmentőnket.

• Cseréljük ki még egyszer a borogatást - javasolta Conny kitérően. Nem akarta, hogy Heide ismét szóba hozza Dal­heim úr fiát. Ilyenkor úgy érezte, mintha becsapná a lányt. A

>. t

lába fölé hajolva megkönnyebbülve vette észre, hogy a duz­zanat visszahúzódott.

Amíg a hűsítő zsebkendővel visszatért, Heide megtapogat­ta sajgó bokáját, hogy lássa, mennyire érzékeny még a sérü­lés helye. Conny letérdelt mellé, és a szeme megakadt a lány ápolt, kecses, mégis erős kezén. Látszott rajta, hogy nem fél a munkától. Connyt meglepte, hogy egy nemes kisasszonynak ilyen erőtől duzzadó a keze.

Miközben újfent beborogatta a lábát, Heidének is Conny ke­ze szúrt szemet. Kidolgozott, erős keze van, gondolta, hű le­nyomata gazdája jellemének: akaraterejének, céltudatossá­gának. Olyan férfira vall, aki bátran megállja a helyét az élet­ben.

• Valamivel jobban van, grófkisasszony? Nem fáj már annyira?

• Szinte alig. De kérem, felejtse el ezt a megszólítást!

• Akkor hogy szólítsam, talán Rodenau grófnőnek? Eset­leg Adelheidis grófkisasszonynak? Tulajdonképpen kegyel­mes grófkisasszonynak kellene hívnom, hiszen intézőként a ranglétrán ön alatt állok. Bocsássa meg tévedésem!

Az előtte térdeplő férfi szemében megjelenő kifejezés fel­kavarta Heidét, hirtelen arcába tolult a vér. A férfi acélkék sze­me vészesen közel volt hozzá, könnyű sportinge alatt jól lát­ta széles mellkasának zihálását. Megmagyarázhatatlanul össze­zavarodott, amikor a tudatára ébredt, milyen bizalmas kapcso­lat alakult ki közöttük a balesete révén. Mosolyt erőltetett magára, és így szólt:

• Felejtse el a grófnőt és a grófkisasszonyt, akárcsak azt a szörnyűséges Adelheidist, amit a fennhéjázó hangzása miatt ki nem állhatok. Végképp nem illik mostani körülményeink­hez. Nevethetnékem van tőle. Sajnos az anyámat hiába kér­lelem, hogy nevezzen egyszerűen Heidének, akárcsak apám tette. O mindig Heidének hívott, ezért is szeretem annyira ezt a nevet. Szólítson Rodenau kisasszonynak, egyszer úgyis ezen a néven veszem nyakamba a világot.

• Nem hívhatom így, grófkisasszony, illetlenség lenne ré- N/,emről - felelte Conny, miközben magában egyre csak azt hajtogatta: Heide Rodenau! Heide Rodenau!

• Örökre lekötelezne, ha elsőként ön venné a bátorságot ah­hoz, hogy így szólítson.

Heide olyan meghatóan kérlelte, hogy Connynak fel kel­lett pattannia, nehogy elveszítse a fejét.

• Nem, azt már nem, grófkisasszony, annyi bátorság nem szorult belém - tréfálkozott.

• Ez a cím úgy tapad hozzám, akár egy csillogó, szörnyen viseltes ruha, amelynek iszonyatosan hosszú az uszálya, s amelyben nem tudok szabadon mozogni. Képzelje csak el, amint irodákon és munkahelyeken keresztül vonszolom ezt az uszályt, ha majd belevetem magam az élet sűrűjébe. Sokkal jobb a közérzetem egyszerű Heide Rodenauként. Mintha egy kényelmes úti ruhába bújnék, amelyben szabadon járhatok-kel- hetek kedvem szerint. Csakhogy senki sem ért meg. Egyéb­ként már nem is fáj a lábam így pihentetve. Bár, ha meg­mozdítom, még sajog... De nem akarom tovább feltartani.

• Azért tegyünk csak rá még egy borogatást! Tényleg nem sietős a dolgom - nyugtatta meg Conny. - Azt követően csi­nos kötést kap a lábára, hogy rögzítsük a bokáját.

• Ön szerint eltudok hazáig gyalogolni?

• Semmiképpen! Még a cipőjét sem tudná felhúzni. Jó ideig feküdnie kell majd.

A lány megrémült.

• Istenem, hogy jutok így haza?

• Nagyon egyszerűen, a lovam hátán.

Heide tétován nézett a férfira.

• Az nem lehet!

• Miért nem? Még sosem ült lovon?

• Dehogynem, apával régen gyakran lovagoltunk ki a föl­dekre. Ám akkor magának gyalogolnia kellene!

Conny felnevetett.

• Ugyan, nem tesz semmit, szeretek gyalogolni. Tehát én majd kantárszáron vezetem a lovat, mert nem épp kezes bá­rány, ráadásul női nyergem sincs.

• Dc ezzel csak feltartom!

Hál' istennek, gondolta Conny. O egyáltalán nem sietett, egy perccel sem akarta megkurtítani az együttlétüket. Vajon mi­kor ballaghat megint ilyen meghitt körülmények között a lánnyal?

• Emiatt ne aggódjon - felelte nem maradok le semmi­ről, a munka holnap is megvár.

• De hát hogy köszönjem meg a kedvességét?

• Felesleges köszönetet mondania, grófkisasszony. Hisz bármely férfitársam ugyanezt tette volna a helyemben.

Hcide szája körül huncut mosoly bujkált.

• Azért attól a férfitól is megkérdezném, miként köszön­hetném meg a segítségét.

• Kérem, grófkisasszony, igazán örömmel segítettem. így, ezt a borogatást még felteszem, és hozom a kötszert - felel­te másra terelve a szót.

Heide ábrándos pillantással méregette, szíve vadul kala­pált.

Conny beborogatta a lábát, majd a patakon átugorva, béké­sen legelésző lovához lépett, amely most kérdőn felszegte a fejét. A nyeregtáskából elővett egy tekercs kötszert, azután visszatért Heidéhcz. Nem siette el a kötözést, inkább megint nekitámaszkodott a fának. Minél tovább akart édes kettesben maradni a lánnyal. Mindenféléről társalogtak. Conny sajnál­kozott amiatt, hogy Heide élete oly magányos, egyhangú. A lány mosolyogva nyugtatta meg, hogy teljesen elégedett a sorsával. Úgysem lenne ideje ismerkedésre, kikapcsolódásra, hiszen szorgalmasan kell dolgoznia.

• Dalheim asszonytól úgy hallottam, hogy fordítóként dol­gozik - említette meg Conny.

• Igen, egy berlini kiadónak dolgozom.

Conny érdeklődve tekinteti rá.

• Megkérdezhetem, melyiknek?

• A Holdci Kiadónak - felelte Heide nyugodtan és elfogu­latlanul.

• És jól fizetnek? - hangzott a tárgyilagos kérdés.

• Azt hiszem, nem fizetnek túl sokat, havonta kétszáz már­kát kapok.

Miért is beszél ezzel a vadidegen férfival ilyen őszintén ezekről a dolgokról? Bizonyára a gyámoltalansága, pillanat­nyi kiszolgáltatottsága tette különösen közlékennyé. Heide alig ismert magára. Mégsem viszonozhatta bizalmatlansággal a fér­fi lovagiasságát! Az is örömére szolgált, hogy végre egy ma­gakorabeli fiatalemberrel társaloghat.

Olyannyira belemerült a gondolataiba, hogy rémülten kap­ta fel a fejét a férfi kifakadására.

• De hiszen ez hallatlan!

Heide elbizonytalanodva pillantott rá.

• Miért?

• Az a véleményem, hogy hallatlanul kihasználják, ha ilyen keveset fizetnek a munkájáért.

A lány tétován megvonta a vállát.

• Tudja, hányan kapnának boldogan a megbízásaim után, és még elégedettek is lennének a fizetséggel? Egyébként én sem panaszkodom. Fogalma sincs, milyen boldoggá tesz ez a biztos jövedelem! ~ nevetett végül. Mit nem adott volna Conny azért, hogy lecsókolhassa a nevetést az ajkáról! Lélek­ben kissé elkalandozva tette fel következő kérdését:

• Hány órát szokott dolgozni?

-Nos, csak a fordításokkal... nem is tudom pontosan, ugyanis néhány órát varrással töltök, hogy rendben tartsam a ruhatárunkat. A virágokat is én gondozom, azután pedig mindig akad valami tennivaló. Csak délelőttönként jut időm egy kis sétára. Egyébként minden percem szigorúan be van osztva.

Mindez oly természetesen hangzott a szájából, hogy Conny csodálata nőttön-nőtt. Bárcsak hallaná az apja! Nyomban megváltozna a róla alkotott véleménye. Mélyet sóhajtott.

• Hisz ez túl sok önnek, rengeteg terhet vesz a nyakába!

• Szerencsérc egészséges és erős vagyok, meg se kottyan a munka. Szívből örülök, hogy hasznossá tudom tenni magam. Egy darabig kijövünk a jövedelmemből: minden krajcárt az élére állítunk, olykor még félretenni is sikerül. A major bőség­gel ellát minket élelmiszerrel, így a napi megélhetésre alig kell költenünk. Adósságot pedig egyszerűen nem veszünk a nya­kunkba. Trinát utasítanom kellett ez ügyben, mert anyáin az anyagiak tekintetében olyan, akár egy elkényeztetett gyerek. Gyakran értetlenkedik amiatt, ha le kell mondania valamiről, cs csak felidegesíti magát azon, hogy pénzért dolgozom. Bí­zom benne, hogy a jó isten majdcsak megsegít.

• Segítenie kell egy olyan bátor teremtésnek, mint ön, grófkisasszony.

Heide elpirult a férfi ámuló pillantásától, s egyszeriben tudatára ébredt, hogy már megint túl sokat árult el magáról.

• Én csak összevissza fecsegek itt, Conrad úr, s feltartom Önt. Bocsásson meg! Egyébként jóval tartózkodóbb vagyok.

• Annál nagyobb megtiszteltetés számomra, hogy a bizal­mába fogadott - jelentelte ki a férfi meghatottan.

Heidc végigsimított a homlokán.

• Az ösztöneim azt súgják, hogy ön méltó a bizalmamra. És olyan hosszasan voltunk egymásra utalva... legalábbis én Önre.

Conny ismét letérdelt elé, hogy levegye a borogatást, és be­kötözze a lábát. Mielőtt hozzálátott volna, megragadta Heide kezét, és rászorította a száját.

• Megtisztelő a bizalma, grófkisasszony, ön bámulatra méltóan állhatatos teremtés.

E szavakra nyomban Heide arcába szökött a vér, és kény­telen volt zavartan elfordítani a tekintetét. Szíve a torkában do­bogott. Lelke legmélyén érezte, hogy ez az óra szoros kapcso­latot teremtett kettőjük között, amely örökre összekötötte őt és ezt a számára eleddig ismeretlen férfit. Valami vonzotta hoz­zá, valami, amit még egyetlen férfi iránt sem érzett. Siralmas helyzete, majd apja betegsége megfosztotta a társadalmi élet minden lehetőségétől. Az emberek nem szívesen érintkez­nek olyanokkal, akik bajbajutottak, és a nehéz körülmények között sínylődök sem szeretnek olyanokkal találkozni, akik­nek jobb sors adatott. A szomszédos birtokon élők vagy ha­sonló helyzetben voltak, ezért kerülték az emberek társaságát, vagy pedig nem volt ínyükre, hogy egy lecsúszott rangjukbé­livel törődjenek.

így nem csoda, ha Conny Dalheim ilyen mély benyomást tett rá. A közelében Heide biztonságban érezte magát, s egy­szeriben minden félénksége elpárolgott. A férfi meleg, meg­nyerő és ábrándos pillantását azonban nem tudta mire vélni. Inkább kitért a tekintete elől.

VIII.

Conny jó erősen bekötözte Heide bokáját, aki végre felhúz­hatta a harisnyáját. Apró topánja a fűben hevert, s a férfi el­határozta, hogy a zsebébe rejti.

Nem engedte, hogy Heide talpra álljon, inkább a karjaiba vette, akár egy kisgyereket. Majd óvatosan átvitte a patak túloldalára.

A lány fesztelenül befészkelte magát a két erős kar közé. A vékony ingen át érezte a férfi szívének kalapálását. Édes, zavarba ejtő érzés lett rajta úrrá, amint a szemébe nézett. Conny összeszorította a fogát, arcizmai izgatottan meg-meg- rándultak. A szemében tükröződő kifejezéstől Heide meg­borzongott. Mindezek ellenére továbbra is határtalan bizalmat érzett iránta.

Amikor átértek, és felültette a lóra, Conny megkönnyebbül­ten fellélegzett.

- Ugye, nagyon nehéz vagyok, Conrad úr? - kérdezte Hei­de ártatlanul.

A férfi megrázta a fejét.

• "Nem, egyáltalán nem nehéz, csak féltem, hogy megütöm a lábát.

Heide kissé álmodozva elmosolyodott.

• Hiszen olyan figyelmes volt, hogy szinte semmit sem éreztem. Köszönöm.

Conny kissé meghajolt előtte.

A viselkedése és minden szava tovább növelte Heide cso­dálatát. Ez az intéző talpig úriember.

Conny gondosan elrendezte a lány ruháját, majd megtá­masztotta a lábát, hogy ne rázkódjon túlságosan. Egyelőre nem oldotta el a kantárszárat, nehogy meginduljon a ló, amíg ő visszamegy a kabátjáért.

Amikor magára öltötte, sietve a zsebébe rejtette Heide ci­pőjét, ám előtte még gyengéden magához szorította. A lány mindebből semmit sem vett észre.

Azután ismét átugrott a patakon. A lány tetszéssel követ­te erőteljes és ruganyos mozdulatait. Visszaérve eloldotta a kö­tőféket, és erős kézzel tartotta a lovát, nehogy nyugtalankod­jon. Komótosan lépegetett mellette, s magába itta a lány sö­tét színezetű, lágy hangját. Beszélgetés közben rádöbbentek, milyen remekül megértik egymást, milyen hasonlóan véleked­nek az élet dolgairól. Különös, de ebben a rendkívüli helyzet­ben sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mintha évekig ugyanabba a társaságba járlak volna.

Mintha nem is ma ismerték volna meg egymást. Heide ar­ról is megfeledkezett, hogy a férfi csak egyszerű intéző. Ha­sonszőrűnek érezte a lovagias Connyt, aki ugyanolyan képzett volt, mint ő.

Lett volna csak Conny gondolatolvasó, most madarat lehe­tett volna fogatni vele!

A férfi aggódó kérdéseire Heide megnyugtatta, hogy már nem érez fájdalmat. Minél gyakrabban jelent meg ez az elra­gadó mosoly az arcán, minél ragyogóbban csillogott a szeme, annál tündöklőbbé vált a külseje. Szegény Connynak minden önuralmára szüksége volt, hogy fesztelenül baktasson mellet­te. Egyre jobban elárasztotta az elragadó teremtés iránti sze­relem. Eletében még sosem volt olyan boldog, mint most. Ha megsejti, milyen mély és kedvező benyomást tett a lány­ra, még nagyobb lett volna a boldogsága.

Eltökélte, hogy Heidének továbbra is Conrad intéző marad, az a férfi, akit megajándékozott a bizalmával, amíg... nos, egyelőre nem akart a jövővel foglalkozni. Egyszerű intézőként akart udvarolni neki, hogy elnyerje a szerelmét. Annál nagyobb boldogság lesz számára, hogy a lány a szegény alkalmazott­ba szeret bele. Attól már nem tartott, hogy Heide gőgösen át­néz rajta. Leghőbb vágya volt, hogy a lány önmagáért szeres­se, s ne azért, mert ő Rodenau ura, s így Heide a feleségeként újra a birtok úrnője lehet. Szerelme egyedül a személyének szóljon, semmi másnak. Annál pompásabb lesz, ha így nye­ri el a szívét. Annyira belefeledkezett ábrándos gondolataiba, hogy kissé szórakozottan felelgetett Heidének.

A lány azt hitte, hogy Conny az elpazarolt idő miatt bán­kódik, ezért vigasztalóan így szólt:

• Hamarosan megszabadul tőlem, intéző úr.

A férfi izzó pillantást vetett rá. Bárcsak megvallhatná ne­ki, hogy akár a világ végére is elkísérné. Ehelyett így szólt:

• Nem sietek.

Ám egyszer a leghosszabb útnak is vége szakad, és Conny bármilyen csigalassúsággal is vezette lovát, egyszer csak fel­bukkant a Rodenau-birtok kőkerítése.

• Nos, grófkisasszony, már itt is vagyunk a parknál, hama­rosan kényelembe helyezheti magát.

Heide lepillantott a férfira, halkan felsóhajtott, majd így szólt:

. - Ön pedig végre megszabadul terhes kötelességétől.

Conny rosszallóan ingatta a fejét.

• Remélem, nem gondolja komolyan. Ha ez a véleménye, akkor... akkor igencsak ügyetlenül viselkedhettem önnel.

A lány hirtelen kinyújtotta felé a kezét.

• Maga kifogástalanul viselkedett, akár egy félelem és gáncs nélküli lovag. Természetesen nem gondoltam komolyan, hogy egy lovagi kötelesség tehertétel lehet az ön számára. Ké­rem, bocsásson meg ostoba és felületes kijelentésemért. ^v

• Korábban is hasonló állást töltött be, mint most Rode- naun? - kérdezte kis idő múlva.

• Nem, grófkisasszony, ez az első munkahelyem, ahol in­tézőként dolgozom.

• Tehát csak most fejezte be mezőgazdasági tanulmányait?

• Igen, úgy fél éve. Azt követően utazgattam.

• Külföldön?

• Igen, ott is.

• Legalább most már tudom, mért különbözik annyira a töb­bi intézőtől, akiket eddig ismertem, és akiknek közel sem olyan a modora és a képzettsége, mint önnek. Apám szerint az utazás az élet tanítómestere,

A park nagy kapujához érkeztek éppen, és Conny át akar­ta vezetni a lovát. Heide rátette a kezét a vállára.

• Kérem, ne itt menjünk be, használjuk inkább a kiskaput az előírásnak megfelelően! Nem zavarhatjuk Rodenau tulaj­donosát.

A férfi lelki szemei előtt megjelent az édesapja. Szó nélkül vezette tovább a lovat a fal mentén, a kiskapuhoz. Rövidesen megálltak az özvegyi ház előtt.

Az idős Trina szaladt elébük, aki már nyugtalanul várta .ke­gyelmes grófkisasszonykáját", és nagyon aggódott érte.

Conny azzal vetett véget a kíváncsiskodó szóáradatnak, hogy nyugodtan így szólt:

• Mindezt később is megkérdezheti és megtudhatja, Trina. Most menjen gyorsan előre, nyissa ki az ajtót, hogy bevihes- sem a grófkisasszonyt a házba, és készítsen neki fekvőhe­lyet!

• A kegyelmes grófkisasszonyt, intéző úr! - utasította rendre a szolgáló.

• Legyen, ahogy akarja! A legkegyelmesebb grófkis-

asszonynak kibicsaklott a bokája, s most pihenésre van szük­sége.

Trina jajveszékelve sietett be a házba, siránkozása behal­latszott Edelgarda grófnőhöz, aki csodálkozva jött ki a szobá­jából.

• Mi van veled, Trina, miért jajveszékelsz ennyire?

• Ó, kegyelmes asszonyom, a kegyelmes grófkisasszony halesetet szenvedett, Rodenau intézője épp most hozza be a házba!

Erre a grófnő is megijedt, és a keskeny folyosón át az aj­tóhoz sietett. Conny épp akkor jelent meg. Úgy tartotta Hei- dét a karjában, akár egy gyereket.

• Ne rémülj meg, mama, nincs nagy baj, csak kibicsaklott a bokám, amikor átugrottam a patakon, de az intéző úr ott nyomban helyreigazította. Csak még nem tudok ráállni - mondta Heide.

A grófnő tüstént visszanyerte önuralmát. Megparancsolta Trinának, hogy hagyja abba a jajgatást, kinyitotta a nappali aj­taját, ahol egy széles h'everő állt.

Conny óvatosan ráhelyezte Heidét, azután felegyenese­dett.

• Kényelmesen fekszik, grófkisasszony?

• Hálásan köszönöm, intéző úr. Ha meggyógyulok, első utam magához vezet majd a majorba. Kérem, adja át üdvöz­letem Dalheimnénak!

Ezzel kezet nyújtott neki.

A férfi meghajolt a hölgyek előtt. A grófnő mormogott néhány kényszeredett köszönő szót, majd miután Conny tá­vozott, rosszallóan fordult a lánya felé:

• Hogy nyújthattad a kezed ennek az embernek, hiszen ez csak egy közönséges alkalmazott.

Heide arca megrándult.

• Megmentett, amikor bajba kerültem. Ha nem segít, órák hosszat feküdhettem volna tehetetlenül, fájdalmak közt az erdőben. Ehhez képest igazán nem nevezhető túlzásnak, hogy kezet fogtam vele.

• Az pedig egyenesen felháborító, hogy az üdvözleted kül­dözgeted annak a Dalheimnénak. Megmondtam, hogy ne ereszkedj le azokhoz az emberekhez!

Heide homloka ráncba szaladt.

• Azok az emberek önzetlenül a segítségünkre siettek, s megkíméltek attól, hogy hontalanok legyünk. Kérlek, ne fe­ledd ezt, mama!

• Rettenetesen idegesít, ahogy a védelmükre kelsz!

• Te kényszerítesz rá a viselkedéseddel, mama, én nem tudok hálátlan lenni.

Heide ismét megtapasztalhatta, hogy anyja képtelen a sze­retetre. Egyetlen szót sem ejtett a balesetről, nem kérdezte, van­nak-e fájdalmai, segítségre szorul-e. Még egy idegen is jóval több együttérzést tanúsított iránta.

Előadta, hogy történt a baj. A grófnő felvonta a szemöldö­két.

• Istenem, minő illetlenség, hogy annyi ideig egyedül ma­radtál azzal az intézővel!

• Aggodalomra semmi ok, az intéző mindvégig kifogásta­lanul, felettébb lovagiasan viselkedett.

A grófnő becsmérlő pillantással mérte végig a lányát.

• Még hogy lovagiasan? Egy intéző? Már megint túlzások­ba esel! Fáj még a lábad?

Heide lehunyta a szemét. Az ilyen szócsaták jobban kime­rítették, mint a legnehezebb fizikai munka.

• Már alig sajog, de amikor az intéző helyreigazította, csaknem elájultam a fájdalomtól.

A grófnő elszörnyedve tárta szét a karját.

• Legjobb, ha bele sem gondolok, milyen kínos helyzetben voltál. Az a férfi a lábadat fogdosta!

Heide felidézte magában Conrad úr érintését, melyet csep­pet sem talált elviselhetetlennek. Sokkal inkább becézésnek érezte. De ezt még önmagának is alig merte bevallani, az

nnyja bizonyára tombolna, ha megtudná. így jobbnak látta, ha icndben marad. A grófnő néhány tárgyilagos megjegyzést kö­vetően kijelentette, hogy megfájdult a feje az ijedtségtől, és le kell feküdnie. Ám búcsúzóul még megrótta Heidét: i - Remélem, ez a kis baleset jó lecke lesz neked, és nem ug­rándozol többé a patak fölött!

Ezzel magára hagyta a lányát. Heide fátyolos tekintettel né­zett utána. Majd lehunyta a szemét, és maga elé képzelte megmentőjét. Trina azonban félbeszakította merengését. Meg­ható gondoskodással vette körül Heidét.

Amikor már megelégelte Trina örökös aggodalmaskodását, kedvesen rászólt:

• Hagyd már, Trina! Hajót akarsz nekem, légy hálás az in-, léző úrnak, amiért nem hagyta, hogy órákig feküdjek maga­lehetetlenül, fájdalmak között valahol az erdő mélyén.

• Ezt maga a jó isten sem hagyta volna, de azért szívből há­lás vagyok az intéző úrnak.

Még Trina is belátóbb volt az anyjánál, s minden tőle tel­hetőt megtett, hogy a grófkisasszonykája mielőbb felépül­jön.

IX.

Conny odakint felpattant a lovára, és átvágtatott a kastélyhoz. Otthon elővette Heide kis topánját. A legszívesebben minden­hová magával vitte volna. Végül úgy döntött, hogy az íróasz­talába zárja. A szerelem néha őrültségekre képes. Remélte, bű­ne megbocsáttatik..

Lovaglóruháját kényelmes otthoni öltözékre cserélte, az­után lement az ebédlőbe, ahol édesanyja már várta: Mihelyst magukra maradtak, Conny elmesélte, milyen szerencsétlen kö­rülmények között találkozott a grófkisasszonnyal. Lore asszony egészen megrémült a baleset hallatán, és nagyon sajnálta a grófkisasszonyt. Conny sietett megnyugtatni.

• Most már minden a legnagyobb rendben van, anya, de ha tudnád, milyen bátran viselkedett, amikor helyre kellett iga­zítanom a bokáját! Egy mukkot sem szólt, csak az arca vált fal­fehérré.

• Jóságos ég, szegény gyermek! És mondd csak, egyébként hogy tetszett a grófkisasszony? Ugye, milyen elbűvölő te­remtés?

• Egyfolytában a szavaid jártak a fejemben: roppant sze­retetre méltó, aranyos teremtés. Igen, anyám, valóban az - vá­laszolta.

Dalheimné élénken biccentett.

• Ugye, mennyire illenek rá ezek a szavak? De most me­sélj el mindent töviről hegyire, hogy történt a dolog, miről be­széltetek!

Conny ezután mindenről részletesen beszámolt, gyengéd ér­zelmeit azonban eltitkolta. Ám az anyját nem tudta becsapni: Lore asszony nyomban észrevette, milyen különös a fia hang­ja, és aggódni kezdett. Vajon mi történhetett? Te jó ég, talán csak nem szeretett bele ebbe a kedves, szeretetre méltó kis te­remtésbe? Bár nincs ezen mit csodálkozni, hiszen az ő szívét is rögtön rabul ejtette. De nem, ez lehetetlen! Az ő fia, Conny és egy grófkisasszony? Mit szól majd ehhez az apja? Nem be­szélve a rátarti Edelgarda grófnőről! Ennek nem lesz jó vége!

Étkezés közben Lore asszony egyre csak ezen törte a fejét, de azután visszanyerte természetadta jókedvét. Miért is ne? Miért ne kaphatna az ő Connyja ilyen kedves, bájos feleséget, még ha az egy szegény grófnő is? És miért ne szerethetne bele egy született grófkisasszony az ő fiába? Conny megér­demli, hogy őszintén szeressék. Igaz, hogy az „újgazdag ura­ság" fia, de a büszke Edelgarda grófnő majdcsak lenyeli ezt a békát. Emiatt kár aggódni, hisz az igaz szerelem minden aka­dályt leküzd.

És mit szól mindehhez az ura? Nos, ha közelebbről megis­meri, belátja majd, hogy Heide nem az a kényeskedő úri­lány, akinek gondolja, hanem, értelmes, szeretetre méltó terem­tés. Akkor aztán beadja a derekát, és így szól: „Lore, ő való­ban a mi Connynkhoz való asszony. Arról meg nem tehet, hogy grófnőnek született." Nem lesz könnyű úgy alakítani a dolgokat, hogy megismerkedhessenek. De majdcsak lesz va­lahogy! A fia boldogsága forog kockán. Mindenképpen meg­találja az útját-módját annak, hogy mindent a helyes meder­be tereljen.

• De anya, te nem is figyelsz rám! - szakította félbe gon­dolatait Conny szemrehányó hangja.

Az asszony összerezzent, majd félig álmodozva, félig tré­fálkozva ránevetett, ahogyan csak ő tudott nevetni.

• Ó, Conny, csodás dolgok járnak a fejemben. Azért min­dent hallottam, amit eddig meséltél. Kérlek, folytasd!

• A grófnő igen leereszkedően bánt velem, már csak az kel­lett volna, hogy némi borravalót nyomjon a markomba. Hide­gen hagyta a lánya balesete. Fel nem foghatom, hogy lehet egy ilyen nőnek ennyire elragadó lánya?

Lore asszony fülét ismét megütötte a különös, érzelmes hang.

• Hál' istennek, a grófkisasszonyt egészen más fából farag­ták - jelentette ki.

• Igen, szerencsére. Egyébként üdvözöl. Ha sejtené, hogy az anyám vagy!

• Valóban üdvözöl?

• Igen, és legalább annyira el van ragadtatva tőled, mint te őtőle. Apáról és a fiadról is igen kedvesen beszélt. Ó anyám, milyen helyzetbe keveredtem! Dicshimnuszt akart zengeni rólam, de én nem engedtem. Vissza akartam rángatni a föld­re, és némi ellenszenvvel festettem le magam. Erre ő szemre­hányóan leteremtett, s kijelentette, hogy az ifjú Dalheim igenis jó és nemes lelkű férfi. Egyébként úgy tűnik, nem ál­tatja magát azzal, hogy a jogaik megtámadhatatlanok lenné­nek.

Anya és fia jóízűen felnevetett, i - Ebben én sem hiszek. Csak azért eszelted ki az egészet;

Conny, hogy a két gyámoltalan nó ne kerüljön az utcára, s ne érezzék úgy, mintha kegyet gyakorolnánk velük. De ha azt hi­szed, hogy az apádat sikerült felültetned, alaposan tévedsz.

• Jól tudom, anyám. Semmi pénzért sem vallaná be, hogy alapvetően lágyszívű és jóságos.

• Őszintén örülök, hogy ilyen jó véleménnyel vagy apád­ról.

Megszorították egymás kezét. Legfőbb ideje volt, hogy Conny kilovagoljon a földekre. A délelőtt kiesett néhány órát is be kellett hoznia. Miután elköszönt az édesanyjától, felment a szobájába, hogy ismét magára öltse lovaglóruháját. Ám először még elővette Heide apró cipőjét, amit ebéd előtt rej­tett az íróasztalába, és gyengéden magához szorította.

Tudta, hogy vissza kell adnia a lábbelit, ha a grófkisasszony meggyógyul. Bizonyára szüksége lesz rá, hisz nem sok cipő­je lehet. Eszébe jutottak a lány szavai, miszerint egy váratlan cipőjavíttatás nekik egy kisebb csőddel is felér. Hát akkor egy új megvásárlása milyen nehézséget jelenthet szegény gróf­kisasszonykának!

Ismét felötlött benne a gondolat, amely akkor jutott eszé­be, amikor a lány a kiadójáról beszélt. Mihelyst lesz némi ide­je, véghezviszi a tervét.

Olyan finoman simogatta a lábbelit, mint egy kedves lény kezét, majd visszatette az íróasztalába. Egykettőre átöltözött és ellovagolt. Nem is sejtette, milyen gondolatok járnak any­ja fejében. Míg Lore asszony az ablakból kísérte tekintetével, egyre csak kettejükre gondolt a fiatal grófnővel.

Ezen az estén, amikor Dalheim asszony már visszavonult, Conny leült dolgozószobájában az íróasztalhoz, majd írni kezdett a Holdéi Kiadónak:

„Tisztelt Uraim!

Tudomásomra jutott, hogy fordításokkal bízzák meg Adel-

heidis Rodenau grófnőt, és mivel jól tudom, milyen nehéz

helyzetben van, azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy

emeljék duplájára a fizetését. A hölgy természetesen sem­miképpen sem értesülhet arról, hogy mindez az én közben­járásomra történik. Jól tudom, hogy a grófnő képtelen ha­vi kétszáz márkából megélni, mivel teljesen elszegényedett. Ahhoz azonban túlságosan büszke, hogy a segítségünket el­fogadja. Arra kérném Önöket tehát, hogy közöljék a gróf­nővel, annyira meg vannak elégedve a munkájával, hogy kétszeresére emelik a fizetését. Ezennel mellékelem erre a hónapra az első kétszáz márkáról szóló csekket, amit ezután minden hónap végén eljuttatok Önökhöz. Megértésükben bízva tisztelettel ajánlom magamat:

Conrad Dalheim, Rodenau"

Három nap múlva kézhez kapta a beleegyező választ. Connyval madarat lehetett volna fogatni örömében. Bizo­nyára Heide Rodenau is örül majd a fizetésemelésnek, miköz­ben nem is sejti, hogy Conrad intézőnek köze van a történtek­hez. Az utóbbi napokban kínozta a bizonytalanság, mivel semmit sem tudott a lány állapotáról. Ha már egyszer nem lát­hatja, legalább hallott volna valamit felőle! Egyszerűen sehol sem találta a helyét. Tudta, ha Heide újra lábra áll, eljön hoz­zá a majorba, hogy még egyszer köszönetet mondjon neki. A várakozást azonban nagyon nehezen viselte. Gyakorta simo­gatta a parányi cipőt. Egyszer aztán eszébe jutott valami. Itt az ideje, hogy megváljon a cipellőtől, vissza kell adnia tulaj­donosának. Ám ha 6 viszi vissza, Trina egyszerűen elveszi tő­le, és így semmit sem tudhat meg Heidéről. De mi lenne, ha az anyjával küldené át?

Megfogta.a cipőt, és lesietett a nappaliba, az édesanyjához. Lore asszony mosolyogva pillantott fel a fiára.

• Te itt, Conny? Munkaidő alatt? Ilyen is ritkán fordul elő!

• Szeretnék megbeszélni veled valamit, anya - szólt Conny.

Ezzel elébe rakta a kis női topánt. Anyja meglepetten né­zett rá.

• Hát ez meg micsoda?

• A grófkisasszony cipője, amit a sérült lábáról húztam le. Mivel nem tudta felvenni, zsebre dugtam, azután teljesen megfeledkeztem róla. Most véletlenül a kezembe került. Ter­mészetesen vissza kell juttatói a gazdájához.

Lore asszony szeme megértően felcsillant. Sejtette, hogy Conny eddig egyszerűen nem tudott megválni a cipőtől. Az utóbbi napokban világossá vált a számára, hogy a fia cseppet sem közömbös Heide Rodenau iránt.

• Igazad van - mondta látszólag fesztelenül -, nyomban vissza kell küldeni az özvegyi házba, a grófkisasszony talán már hiányolja.

Fia bizonytalanul nézett rá.

• Nem gondolod, anya, hogy érdeklődnöd kellene az álla­pota felől? Nyilván feltételezi, hogy az intéző jelentette neked a balesetet.

• Isten ments, hogy Edelgarda grófnő ajtót mutasson ne­kem!

• Bizonyára nem tenne ilyesmit, ilyen messzire azért talán nem megy el. A grófkisasszony pédig biztosan örülne a láto­gatásodnak.

Anyja ismét visszanyerte jókedvét. Fürkészve nézett a fiá­ra. Észrevette, milyen nyugtalan az arca. Tudta, mennyire ag­gódik a grófkisasszonyért, és hogy szeretne biztosat hallani ró­la. Ezért halk sóhajjal így szólt:

• Holnap megjön apád! Szörnyen dühös lenne rám, ha lá­togatást tennék az Özvegyi házban.

Conny megragadta a kezét, és ráfüggesztette könyörgő te­kintetét. *

• Apának nem kell erről tudnia. Különben is csak azért mennél oda, mert a grófkisasszony beteg. Tapintatlanság len­ne tőled, ha egyszer sem látogatnád meg.

Lore asszony egy darabig töprengett, majd megadóan így sióit:

f - Akkor nincs más választásom! Átviszem a cipőt, és ha már ott vagyok, kihasználom az alkalmat, megkérdezem, válthatnék-e néhány szót a grófkisasszonnyal, hogy a gyógyu- ■ lása felől érdeklődjem. Talán szerencsém lesz, és Édelgarda grófnőt nem találom otthon. Ha pedig otthon van, vérbeli grófnőként tudnia kell, mit kíván az illendőség. Már indulok is, Conny. De tényleg jobb lesz, ha apádnak egy darabig nem szólunk erről a látogatásról, nem tudom, hogyan fogadná. Semmi szín alatt nem akarok titkolózni előtte, csak kivárom, amíg jó hangulatban lesz.

Conny boldogan megcsókolta az anyját. : - Igazán nagyon kedves tőled, anyám.

• Hm... Átadjam esetleg az intéző úr üdvözletét is?

A fiú megtörölte forró homlokát.

• De csak akkor, ha egyedül maradtok, csakis akkor. És ne feledd, hogy én most Conrad intéző vagyok.

• Hogy is feledném!

Lore asszony kiment a kabátjáért, aztán látszólag melléke­sen a fiának szegezte a kérdést:

• Mondd csak, Conny, lehet, hogy te már az ideköltözésünk előtt is láttad a grófnőket, amikor apáddal Rodenaun jártál?

Fia színe változása elárulta, hogy rátapintott a lényegre.

• Én... szóval... nem, a grófnőt akkor még nem láttam. Tudod, hogy nem fogadott minket. Csak a grófkisasszonnyal találkoztam. Mindössze egy pillanatra láttam, véletlenül a parkban.

Az okos Lore asszonynak nem kellett több. Fia zavart da­dogása magáért beszélt. Tehát már akkor is látta a grófkis­asszonyt, noha nem tett róla említést. Azután fundálta ki azo­kat az „ősi jogokat". Egyszerűen nem akarta, hogy a grófnők elhagyják Rodenaut.

„Drága fiacskám, most már nyitott könyv vagy a számom-

ra, olvasok a szívedben" - gondolta meghatottan, de nem árulta el magát.

Mintha mi sem történt volna, magához vette a cipőt rejtő dobozt, és könnyedén megkérdezte:

• Kilovagolsz még ebéd előtt?

• Nem, anyám, a könyvekkel van dolgom. Ha visszatérsz, a dolgozószobámban leszek.

• Rendben van, majd benézek hozzád, és tájékoztatlak mindenről. Bizonyára furdalja majd az oldalad a kíváncsiság, hogy fogadtak odaát.

Conny megcsókolta az anyját, és megigazította vállán a hor­golt kabátkát.

• Elég szép vagyok? - nevetett az asszony.

Fia bólintott.

• A napot is elhomályosítod! - tréfálkozott kissé zavartan.

X.

A parkon áthaladva Lore asszony gondolatai Conny körül jártak. Ez a fiú! Képes átküldeni az anyját az özvegyi lakba, csak hogy megtudja, hogy s mint van a grófkisasszony! A ház­hoz közeledve egyre tétovábbak lettek léptei. így érezheti magát az, akit a vesztőhelyre visznek, gondolta, és minden bá­torságát össze kellett szednie.

Trina épp a grófnők téli holmijait porolta a ház előtt. Ami­kor megpillantotta Dalheim asszonyt, álmélkodva hagyta ab­ba a munkát, és elkerekedett szemmel fogadta az asszonyt.

• Itthon vannak az úmői? - kérdezte Lore asszony.

• A kegyelmes grófnő és a kegyelmes grófkisasszony itt­hon tartózkodnak, de nem tudom, méltóztatnak-e bárkit is fogadni.

• Akkor hál jelentsen be, kérem, szeretném megérdeklőd­ni, hogy van a grófkisasszony.

Trina leengedte a porolót, és a kötényébe törölte a kezét. Nem tudta, beengedje-e az „újgazdag asszonyságot", de az is világos volt előtte, hogy illetlenség lenne Rodenau új úrnőjét a folyosón várakoztatni. Tétova pillantást vetett a nappali ab­lakai felé. Végül határozottan így szólt:

• Kérem, szíveskedjék befáradni, bejelentem önt.

Lore asszony biccentett.

Trina a parányi fogadószobába vezette, mely a folyosón rög­tön jobbra nyílt, majd elsietett. Úrnői lakosztályába lépve bejelentette a látogatót. Heide szeme felcsillant. Még mindig a heverőn feküdt.

• Vezesse be ide Dalheim asszonyt, Trina, én még nem tudok fölkelni.

A grófnő tiltákozva felemelte a kezét.

• Várj csak, Trina! Ez így túl családias. Inkább átmegyek a fogadószobába.

• De én is nagyon szeretném Dalheim asszonyt látni, ma­ma - kérlelte Heide. - Hiszen hallottad, hogy az állapotom fe­lől akar érdeklődni, és mivel ágyhoz vagyok kötve, igazán megbocsátható, ha a nappaliban fogadom.

Anyja megvonta a vállát.

• Csinálj, amit akarsz! Én mindenesetre váltok vele né­hány szót, majd visszavonulok a szobámba. Szabadulj meg tő­le minél hamarabb, Adelheidis!

Ezzel Edelgarda grófnő kivonult a szobából.

Lore asszony közben egészen megnyugodott. Amikor a grófnő belépett a fogadószobába, nyílt tekintettel nézett az ar­cába. Milyen pompás arc, de mégis milyen iszonyatosan ri­deg és kifejezéstelen! „Szegény kis grófkisasszony!" - gon­dolta.

A grófnő egy fejjel magasabb volt nála, ezért Lore asszony­nak fel kellett rá néznie.

• Dalheimné? - kérdezte a grófnő leereszkedően.

• Igen, így hívnak, grófnő - mondta Lore nyugodtan, mi­vel örök jó kedélye átsegítette a helyzeten.

• Megkérdezhetem, mi járatban van? - szegezte neki a grófnő büszkén a kérdést. Királyi kézmozdulattal hellyel kí­nálta vendégét, s közben merev, egyenes derékkal leereszke­dett egy fotelba.

Lore asszony csodálattal figyelte, milyen előkelő a külse­je, milyen kifogástalanok a mozdulatai.

• Az intéző úrtól értesültem a grófkisasszony balesetéről, és szeretném megtudni, hogy van. Ezenkívül visszahoztam a cipőjét, ami az intézőnél maradt, amikor a grófkisasszony segítségére sietett. Örömömre szolgálna, ha üdvözölhetném a lányát, mivel már ismerjük egymást.

A grófnő elámult: hiszen ez az „újgazdag asszonyság" egészen választékosan fejezi ki magát, ráadásul nem is olyan közönséges jelenség. Ellenkezőleg, igazán csinos a külseje, ki­fogástalan az öltözéke, és finomak a mozdulatai.

• Meghagyom, hogy vezessék a lányomhoz a nappaliba, ugyanis még nem kelhet fel - mondta és csengetett. - Kísér­je Dalheimnét a grófkisasszonyhoz, Trina! - parancsolta a szobába lépő idős szolgálónak. - Majd mereven a vendéghez fordult: - Bocsásson meg, nekem dolgom van.

Büszkén biccentett, majd magasra emelt fővel távozott.

Lore asszony magában nevetett, amikor a grófnő mögött be­csukódott az ajtó. Nem várt mást tőle. „Ezt a királynői tartást nem ártana elsajátítanom a kastély új úrnőjeként" - gondol­ta. Edelgarda grófnő viselkedése nem volt sértő, hisz a köte­lező udvariasság szabályait nem sértette meg, Lore asszony­nak be kellett érnie ennyivel.

Követte Trinát a nappaliba. Heide a heverőn ült, és kedves mosollyal nyújtotta a kezét.

• Drága nagyságos asszony, bocsáss meg, hogy nem men­tem ön elé, de ez a buta lábam még mindig sajog, ha rálépek. Kérem, foglaljon helyet mellettem, örülök, hogy újra látom - mondta szívélyesen.

Lore asszony egyszerre megfeledkezett a grófnő távolság- tó viselkedéséről. Leült Heide mellé, megfogta a kezét, miközben Trina lekicsinylő pillantással elhagyta a szobát, i - De azért remélhetőleg már jobban érzi magát, grófkis­asszony?

, - Sokkal, sokkal jobban. Conrad úr segítségének köszön­hetően nem fordult komolyabbra az állapotom. Rögtön hely­reigazította a bokám. Micsoda szerencse, hogy véletlenül épp a közelben tartózkodott!

A találkozás véletlenszerűségéről Lőre asszonynak megvolt a maga véleménye, amióta tudta, hogy Conny korábban is lát­ta a grófkisasszonyt.

• Jól végezte a dolgát?

• Ó, ügyes kezű, akár egy orvos, és olyan lovagias és se­gítőkész! Kimondhatatlanul hálás vagyok neki. Átadta ön­nek az üdvözletemet?

• Hát persze. És itt hozom a cipőjét is, melyet Conrad úr a zsebébe tett, azután pedig megfeledkezett róla. Szerinte legalább nyolc napig ágyban kell maradnia. Én azonban már nem győztem kivárni, hogy felépüljön, és semmi hírem sem volt önről. Természetesen az intéző úr is tudni szeremé, hogy van. Ám nem merészelt személyesen érdeklődni. Közölhetem vele esetleg, hogy már jobban érzi magát?

Lore asszony élvezettel állapította meg, hogy Heide elpi­rul.

| - Igen, megkérem rá.

i - Nem talált kivetnivalót a viselkedésén, grófkisasszony?

• Kifogástalan úriember. Meg kell hagyni, magam is meg­lepődtem tökéletes modorán. Világfi benyomását keltette. A környék intézői a nyomába sem émek.

Lore asszony anyai szívét melengették a lány szavai.

• Igen, meglehetősen jó modorú fiatalember - jegyezte meg mosolyogva.

• Tőle tudom, hogy ugyanarra a főiskolára járt, mint az ön fia.

Lore asszony szája kissé megrándult.

• Igen, ő a fiam legjobb barátja.

Heidének eszébe jutott, hogy Conrad úr igen visszafogot­tan nyilatkozott az ifjú Dalheimról. Bizonyára jó oka volt rá.

A két nő kedélyesen elbeszélgetett. Heide jól tudta, hogy anyja számtalan kivetnivalót találna a viselkedésében, de er­re most nem tudott, sőt nem is akart figyelemmel lenni. Ki­mondhatatlanul boldoggá tette, hogy ezzel a kedves, anyás­kodó teremtéssel cseveghet, aki őszinte együttérzést tanúsít iránta.

• Bizonyára sokat unatkozik most, hogy nem hagyhatja el a szobáját, grófkisasszony? - érdeklődött Lore asszony.

Heide mosolyogva mutatott az ágya melletti asztalra.

• Nincs időm unatkozni. Látja, ott a munkám, amivel csak úgy röpül az idő. Az egyetlen jó dolog a balesetemben, hogy nyugodtan dolgozhatok.

• Belenézhetek egy kicsit? - kérdezte Lore asszony.

Heide nevetve bólintott. Dalheimné kivett egy lapot a kéz­iratból, és tetszéssel méregette.

• Milyen mesésen szép és áttekinthető a kézírása! Idegen nyelvről- fordít?

Heide egy könyvet nyújtott oda neki.

• Ez itt egy ismert angol szerző regénye, amit németre fordítok.

Lore asszony belelapozott a könyvbe.

• Jézusom, ez embert próbáló lehet!

• Ó nem, nagyságos asszonyom!

• Hívjon csak egyszerűen Dalheimnénak.

• Bocsásson meg, elfeledkeztem róla! Ezentúl jobban vi­gyázok.

• Nem fér a fejembe, hogy ön egész nap a szobájában kuksol a munkája fölött.

• Pénzt kell keresnem. Igaz, ha már nem lennék ráutalva, akkor sem mondanék le a fordításról.* Fogadni mernék, ön is tevékenykedik, holott nincs rászorulva.

Lore asszony elnevette magát. Egyre jobban a szívébe zár- ■ka a lányt, legszívesebben a karjába kapta volna, hogy simo­gathassa.

I - Ráhibázott. Valóban csinálnom kell valamit ahhoz, hogy jól érezzem magam. De szerencsére egy fordítással felérő I agymunkát nem kell végeznem. Önnek nem tűnik megerőlte­tőnek, mivel már a kisujjában van.

• Nos, tulajdonképpen minden munkához használjuk az Hszünket.

Úgy társalogtak, mint két jó barát. Lore asszony eltűnődött: „Ha az uram így látná őt, és hallaná kedves, okos szavait, bizonyára egykettőre megenyhülne iránta. Az én Connymnak I igazán kitűnő az ízlése!"

Lore asszony nemsokára felállt, és kedvesen mosolyogva így szólt:

• Ideje indulnom, a grófnő bizonyára már így is hosszúnak találja a látogatásomat.

Heide kissé félszegen tekintett rá.

• A mama nagyon örült a látogatásának.

Lore asszony anyáskodóan megsimogatta Heide arcát.

• Egyáltalán nem volt olyan kellemetlen, mint képzeltem. Tudja, nem szívesen jöttem, de az intéző úr megkért, hogy sür­gősen látogassam meg, no persze csakis a cipő miatt.

Lore asszony ujjongva látta, hogy újfent Heide arcába szö­kik a vér.

• Én mindenesetre igazán hálás vagyok, amiért meglátoga­tott. Holnap megpróbálok lábra állni, a jövő héten pedig re­mélhetőleg már újra sétálhatok. Nagyon hiányzik a mozgás és a friss levegő.

• Ezt tökéletesen meg tudom érteni. Talán hamarosan ta- I lálkozunk. A jövőben is mindig tíz és tizenegy óra között i fog sétálni?

; - Igen, és végtelenül örülnék, ha néha-néha elbeszélgethet- f nénk. Ön olyan jóságos, elragadó asszony, és... olyan kedves i és szívélyes a tekintete, hogy az ember szíve felmelegszik, ha i' a szemébe néz.

• Egészen zavarba ejt, Heide grófkisasszony! Ugye, szó­líthatom így?

• Ha semmiképp sem akarja elhagyni a címemet, ám le­gyen!

• Akkor hát a mielőbbi viszontlátásra, Heide grófkis­asszony, kívánom, hogy minél előbb gyógyuljon meg! Szíve­sen megkérném, hogy látogasson meg néhanapján a kastély­ban, de nem tudom, nem okozna-e fájdalmat önnek, hogy minden megváltozott, ami kedves volt a szívének. Az édes­anyja miatt sem szeretném zavarba hozni, hisz ő bizonyára nem nézné jó szemmel a látogatásait. Elvégre az erdőben is kibeszélhetjük magunkat.

• így van, Dalheimné, már előre örülök a legközelebbi ta­lálkozásunknak. Ha olykor meglátom mifelénk, engedje meg, hogy a nyomába szegődjek.

• Ez csak természetes, Heide grófkisasszony.

• Köszönöm, Dalheimné. És kérem, közölje Conrad úrral, hogy mihelyt talpra tudok állni, felkeresem a majorban, hogy még egyszer megköszönjem a segítségét.

• Szívesen átadom az üzenetét. A mielőbbi viszontlátásra, Heide grófkisasszony!

• Viszontlátásra, Dalheimné!

Heide magára maradva elővette a selyempapírba csomagolt cipőjét. Alaposan szemügyre vette, mintha szóra szeretné bírni. Ám ekkor benyitott az édesanyja.

• Eltűnt végre az a Dalheimné, Adelheidis?

• Igen, mama!

• Hihetetlen, csaknem fél órát volt itt! Milyen alantas vi­selkedés! >

• Magam kértem, hogy eddig maradjon - vette védelmé­be Heide Lore asszonyt.

Edelgarda grófnő szemrehányóan emelte égnek a tekinte­tét.

• Még hogy te bírtad maradásra? Adelheidis, én már sem-

sem lepődöm meg veled kapcsolatban! Hát nem vette ész- , hogy nem kívánatos a társasága?

i - Dalheimné egyszerűen csak meg akarta érdeklődni, hogy gyok.

( - Nos, részemről megteszem a szükséges intézkedéseket - :ntette ki a grófnő fennhéjázón, és Trináért csengetett. - En- k a Dalheimnénak a jövőben nem vagyunk itthon, Trina, ezt 1 jegyezd meg!

Heide összerezzent, majd miután Trina egy meghajlással tá­vozott, szemrehányó hangon így szólt: E - Mire volt ez jó, mama? Miért kell léjáratnád Dalheimnét I komoma előtt?

| - Semminemű kapcsolatot nem kívánok fenntartani azzal a Rodenau-kastélyban terpeszkedő népséggel! -. csattant fel a grófnő.

Heide ekkor egy sóhajjal munkához látott. Úgysem tudta volna jobb belátásra bírni anyját. Minden próbálkozás hiába­való lett volna.

XI.

Az özvegyi lakból visszatérve Lore asszony első útja fia dol­gozószobájába vezetett.

Részletesen elmesélte, hogyan zajlott a látogatása. A gróf­nő gőgös viselkedését némileg kifigurázta. Heidéről azon­ban csak elismeréssel, felső fokban beszélt. Nem hallgatott el semmit, amit a lány Connyval kapcsolatban mondott. Majd mellékesen megemlítette, miben állapodott meg Heidével.

- Tíz és tizenegy között szokott az erdőben sétálni, s néha- néha találkozunk majd. Az anyja miatt nem jöhet el a kastély­ba, én pedig szabad akaratomból többé be nem teszem a lá­bam az özvegyi házba. Edelgarda grófnő túl előkelő nekem. Legközelebb nem bírnám ki, alaposan beolvasnék neki. Pe­dig Heide grófkisasszony miatt felettébb sajnálnám, ha az anyjával összeszólalkoznék.

Conny átölelte és megcsókolta az anyját.

• Pompás voltál, anyácskám, a grófnő meg nyugodtan pél­dát vehet rólad, ami a jó modort illeti.

• Ha ezt hallaná, Conny! Elsüllyednék szégyenemben, ha egy gyanútlan látogatót olyan fogadtatásban részesítenék a há­zamban, mint ő. Azt meg kell hagyni, királyi jelenség, a moz­dulatai fenségesek! Csakhogy az efféle viselkedés nem való az Özvegyi hajlékba. Tudod, Conny, ő bizonyára sokkal job­ban illett ehhez az óriási kastélyhoz, mint a te törékeny, egy­szerű anyád. Én egykettőre otthon érezném magam abban a kis lakban, és sokkalta elégedettebb lennék, mint ő.

Conny még egyszer megcsókolta az anyját. Csaknem kibújt a bőréből örömében, amiért tíz és tizenegy óra között mindig az erdőben találja majd Heidét, no persze, csak ha már telje­sen felgyógyult.

Friedrich Dalheim egy ideig nem szerzett tudomást arról, hogy a felesége látogatást tett az özvegyi házban, csak arról tudott, hogy találkozott Heidével az erdei forrásnál, és hogy Conny a segítségére sietett, amikor a grófkisasszony balese­tet szenvedett.

Lore asszony gyakran áradozott a grófkisasszony szépsé­géről és kedvességéről.

Végül Friedrich Dalheim tiltakozva felemelte a kezét, és fé­lig nevetve, félig bosszankodva így szólt:

• Na, most már aztán elég legyen, Lore! Nem vonom két­ségbe, hogy a grófkisasszony szép, hiszen az a gőgös anyja még most is szemrevaló asszony. És a szép emberek téged könnyen levesznek a lábadról, de attól még a grófkisasszony egy elkényeztetett úrilány marad. Ha pedig azt állítja, saj­nálja, hogy az anyja „újgazdag uraságnak" nevezett, akkor csak mentegetőzni akar. Valószínűleg ő is így hív maguk közt. Ahhoz persze nincs mersze, hogy ezt nyíltan be is vallja.

Lore asszony magánkívül volt.

• Dehogy, Fritz, dehogy! Te nem ismered olyan jól, mint én. Kérdezd csak meg a fiad, hiszen ő is ismeri.

Conny eddig nyugtalanul hallgatta a beszélgetést, és most boldog volt, hogy az anyja kikérte véleményét.

• Anyának igaza van, apám! A grófkisasszony rendkívül egyszerű, természetes és szeretetre méltó teremtés.

[ - Akkor nem sok köze lehet az anyjához. ! - Nincs is, Fritz. Ha megismered, te is olyan elragadónak találod majd, mint én.

Friedrich Dalheim erre felfortyant.

• Köszönöm, de semmi kedvem megismerkedni vele! De most már beszéljünk másról, a két grófnő nekem nem igazán kellemes beszédtéma.

így hát nem esett több szó az özvegyi ház lakóiról. Lore asszony azonban nem adta fel a csatát. Tudta, hogy Conny szí­ve Heidéért dobog, és a lány sem teljesen közömbös az „in­téző úr" iránt. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy minden ere­jét latba vetve harcoljon azért, hogy Conny és a bájos gróf- kisasszonyka egymáséi legyenek. Az ő fia megérdemel bár­milyen előkelő úri dámát, gondolta Lore asszony büszkén, aki e tekintetben korántsem volt olyan szerény, mint magával szemben. És Heide örökre belopta magát a szívébe.

A következő hétvégén, amikor Conny éppen az istállókat el­lenőrizte reggel a majorban, és áthaladt a nagy udvaron, egy­szer csak megpillantott egy karcsú, fekete ruhás nőt az udvar bejáratánál. Heide volt az. Félénk mosollyal köszönt felé. A férfi úgy érezte, nyomban megáll a szívverése. Odasietett a lányhoz.

• Grófkisasszony, hogyan vállalkozhatott ilyen hosszú út­ra? - kérdezte aggódva.

! Heide mosolyogva nyújtotta felé a kezét, melyet Conny gyengéden megfogott. Szeme boldogan ragyogott a lányra.

• Már épp itt volt az ideje, hogy kimerészkedjek, Conrad úr, hiszen nagyszerűen érzem magam. A kezelésének kö­szönhetően rendbe jött a lábam. Még egyszer szeretném há­lásan megköszönni a segítségét.

Conny le nem vette a szemét a lány arcáról.

• Kérem, ne túlozza el az érdememet, kegyelmes grófkis­asszony, hisz a helyemben más is így tett volna.

• Szent ég, már megint ez a megszólítás! Már a grófkis­asszony is több a kelleténél!

• Csak Trina fülébe ne jusson! A minap is illemtanórát tartott nekem. Most már kikezdhetetlenek az ismereteim, így nem hivatkozhatom többé a tudatlanságomra.

• Még hogy Trina legyen a tanítómestere! Csak nem ül fel minden badarságnak?

• Megígértette velem, hogy ezentúl betartom az illemet, ha a grófnőivel társalgók.

• Ez elképesztő! Nos, jó, Trina és az anyám jelenlétében zú­dítsa csak rám valamennyi címemet, de ha egyedül vagyunk, kíméljen meg a formaságoktól.

• Tehát maradjak a grófkisasszonynál?

• Pontosan, hisz tudja, hogyan vélekedem erről.

• Istenem, milyen figyelmetlen is vagyok! Hagyom, hogy itt ácsorogjon a beteg lábával! Ha megkerüljük a házat, a fák árnyékában megpihenhetünk. ,

• Szívesen kifújom magam, és ha lehet, innék egy pohár te­jet.

Conny meghagyta a házból kijövő szolgálólánynak, hogy hozzon egy pohár friss tejet. Heide leült az egyik padra, míg ő állva maradt előtte.

• Nem foglal helyet, intéző úr? Bizonyára ön is fáradt.

Conny nem tudta levenni róla a szeméi.

• Szívesen állok egy kicsit.

A szolgáló meghozta a tejet, és letette Heide mellé a pad­ra. Azután beszélgetni kezdtek, mint két jó barát. A férfi okos, szórakoztató társalgó volt.

Már jó ideje beszélgettek, amikor Heide arca felderült:

• Képzelje csak, valami egészen nagyszerű dolog történt ve­m! A berlini kiadóm úgy döntött, hogy a duplájára emeli a zetésemet. Mit szól, hát nem csodálatos? j ■ Conny igyekezett palástolni zavarát, és nyugodt hangon ki­jelentette:

| - Legfőbb ideje volt! Hallatlanul kizsákmányolták! Még ez a négyszáz márka is édeskevés. Dalheimné azt mondta, egy­millió márkáért sem lenne képes ilyesmire. ' - Ó, Dalheimné kissé eltúlozza a dolgot! Kezdetben termé­szetesen nem ment olyan könnyen, néha figyelmeztettek is, hogy nem elég gördülékeny a stílusom. De most már belejöt­tem, elégedettek velem, és én is örömömet lelem a munkában.

• Valóban?

• Hát persze!

• Ám bizonyára szívesen felhagyna a fordítással, ha nem lenne szüksége a pénzre.

, - Nem, higgye el, akkor is folytatnám a munkám. Megsze­rettem a fordítást. Az a legjobb benne, hogy a magam ura va­gyok. Még ha dúsgazdag lennék, akkor sem mondanék le er­ről a pénzről, amiért magam dolgozom meg.

Conny boldog volt, hogy a gondok egy részét levehette Hei- de válláról. Lassan egész valóját betöltötte a lány iránt táplált szerelem.

Heide minden hozzá intézett szava növelte vonzalmát. '

• Örülök, hogy ezt hallom. Dalheim úr kedvenc mondása szerint „csak akkor lehetünk boldogok az életben, ha szeret­jük a munkánkat".

A lány elgondolkozva nézett rá.

• Csupa jót hallok erről a Dalheim úrról, felettébb bölcs em­ber lehet.

• Igen, valóban az - mondta Conny melegen.

• Es a fia cseppet sem hasonlít rá?

Conny zavarba jött.

• A fia? Nos, közel sem tartom olyan nagyra, mint az ap­ját.

Heide fürkésző pillantással méregette.

• Különös, Dalheimné szerint önök igen jó barátok. Tud­ja, hogy sokat törtem ezen a fejem? Ha említést tesz az ifjú Dalheimról, határozottan elítélő a hangja. Ez az egyetlen, amit nem tudok fenntartás nélkül elfogadni önnel kapcsolat­ban.

Conny hátratolta homlokán a sapkáját, mintha melege lenne.

• Megtenne nekem egy szívességet, grófkisasszony?

• Természetesen, amennyiben módomban áll.

• Akkor kérem, ne kívánja többet tőlem, hogy az ifjú Dal­heimról meséljek. Bizonyos okokból kissé elfogult vagyok ve­le szemben. Ne gondolja, hogy lekicsinylően nyilatkoznék ró­la, hiszen erre semmi okom sem lenne. Nem erről van szó. Tal­pig becsületes férfi, ebben biztos vagyok. Más okból nem beszélek róla szívesen, ami azonban nem azt jelenti, hogy rossz véleménnyel lennék róla.

• Bocsássa meg, ha tolakodó voltam. Ez a dolog valahogy nem vallott önre.

• Remélem, sikerült tisztáznom magam, rettenetesen bán­nám, ha másképpen lenne.

Heide kissé zavartan elmosolyodott.

• Hát persze, most már mindent értek, csak rosszul fejez­tem ki magam. Egyedül azért ütött ez szöget a fejemben, mert ön általában mindenről olyan egyértelműen nyilatko­zik, csak az ifjú Dalheim úrral kapcsolatban bizonytalanodott el. És most, hogy megittam a tejet, ideje, hogy hazamenjek.

• Elkísérhetem, grófkisasszony? Épp a kastélyba készültem.

• Ugye, a kastélyban lakik?

• Igen, kezdetben ugyanis az intéző háza olyan siralmas ál­lapotban volt, hogy fel kellett újíttatni. Dalheim úr most már jobbnak látja, ha a kastélyban lakom, mivel így kényelmeseb­ben tudunk tárgyalni, ha a hétvégét Rodenaun tölti. Azt pedig igen jó néven veszi, hogy a távollétében van egy férfi Dalheim­né mellett.

• Ez érthető.

P - Tehát megengedi, hogy visszafelé önnel tartsak?

• Csak feltartanám, hiszen maga sokkal gyorsabban lova- | gol, mint ahogy én gyalogolok - jelentette ki Heide, de a ' szíve mélyén nagyon szerette volna az intézővel együtt meg- I tenni az utat hazafelé.

• Mi lenne, ha inkább ön ülne a lovam hátára, nehogy megerőltesse a lábát?

• Ó, nem, jobb lesz, ha sétálok, csak szokja meg a lábam minél előbb újra a járást.

A férfi elővezette a lovát. Amint Heide mellé ért, a lány megveregette az állat nyakát.

• Milyen szép, nemes paripa! Dalheim úr igen drága lovat j bocsátott a rendelkezésére.

• A gazdám tudja, hogy értek a lovakhoz. Az a terve, hogy idővel lótenyésztést is folytatunk, ezért csak nemes állatokat vásárolunk.

, - Apám is szeretett volna egy ménest, de tudta, hogy ez az L álma sosem fog teljesülni - mondta halkan. Tekintete most is elkomorult, mint mindig, ha az édesapját emlegette.

A férfi kantárszáron vezette a lovát, a lány mellett lépeget­ve. Az út nagyrészt az erdőn át vezetett. Körös-körül csend ho­nolt. A két fiatal egy darabon hallgatagon ballagott, csak rit- | kán szóltak egymáshoz. És ez az örömteli, jelentőségteljes hall­gatás mindkettőjüket különös boldogsággal töltötte el. | Heidé törte meg a csendet egy számára ártalmatlan kérdés- i sel. i

• Említette, hogy a tanulmányai befejeztével külföldön S utazgatott. Merre járt?

Connynak résen kellett lennie, nehogy elszólja magát.

• Franciaországban és spanyol földön - sorolta legutóbbi utazásának két helyszínét, a Szunda-szigetekről inkább hall-

l gatott. ,

• Ó, és Párizsban is járt? - lelkesült fel Heide.

• Igen, természetesen.

• Valóban olyan szép, ahogy mondják?

• Igazi nagyváros, ahol virágzik a kultúra és a hagyomány. Minden épületnek megvan a maga története. Ellátogattam Versáilles-ba, napokig barangoltam a Louvre-ban, és követ­tem a francia királyok nyomát, II. Henriktől egészen XVI. La­josig. Persze a nagy Napóleon sem hagyott hidegen. Párizs a francia történelem igazi kincsesbányája. No, de egészen elra­gadtattam magam.

• Ó, nem, dehogy! Tudja, mindenfélét hall az ember Párizs­ról, de az ön beszámolója sokkal élvezetesebb, kiérződik be­lőle, hogy ön mindezt a saját szemével látta.

• A Párizsba látogatók többnyire csak a bódító élvezetek városát látják benne. Kevesen érdeklődnek a kultúrája, gaz­dag történelme iránt.

• Különös, hogy intézőként ennyire fogékony a francia történelemre.

• Nemcsak a francia, más népek történelme is izgat. Még egy intézőnek is szüksége van szellemi táplálékra, ha nem akar teljesen begyepesedni. Minden hivatás mellett kell valami, ami eltereli az ember figyelmét, és segít a kikapcsolódásban.

• Szereti a munkáját?

• Igen. Már gyerekkoromban is intéző akartam lenni. Tud­ja, ősi parasztcsaládból származom.

• Ki hitte volna! Legfeljebb az erőteljes testalkata tanúsko­dik erről. Mindenesetre még nem találkoztam intézővel, aki ilyen nagy tudású és kifogástalan modorú lenne, mint ön, - Heide mélázva nézett a férfira. - Tudja, a szemlélete emlékez­tet az apáméra. Szinte minden érdekelte. Ám azután a gondok eltompították a szellemét, ami engem felettébb lehangolt. Szörnyű volt látnom, ahogy tönkremegy, és én nem segíthet­tem rajta.

Szeme megtelt könnyel. Conny részvéttel nézett rá.

• Ha most az apja láthatná, milyen derekasan állja a sarat, feleannyit sem gyötrődött volna. Áz édesanyja is beletörődik majd a sorsába.

Heide sietve megtörölte a szemét, és a fejét ingatta.

• Soha. Egyre jobban elkeseredik, mindenkit kárhoztat, [hibáztat a sorsáért, csak magát nem. Mindennek a nevelteté­se az oka.

• Hiszen önt is ugyanabban a szellemben nevelték! Hogy eshetett ilyen messzire az alma a fájától?

• Egyszerűen: nem ő nevelt. Akkor nem lett volna elég ide­je önmagára. Elsősorban az apám és az általa kiválasztott ne­velőnők foglalkoztak velem. Minden tekintetben az apám lá­nya vagyok. O nem sokat adott a hagyományokra. Gyakran mondogatta: „Az ember egyedül arra lehet büszke, amiért megdolgozik, arról nem tehet, hová születik. Egy kétkezi, dolgos munkást többre tartott, mint egy renyhe arisztokratát, legyen bármily előkelő."

• Vajon hogy fértek meg apja nézetei édesanyja hom­lokegyenest eltérő gondolkodásmódjával?

Heide hátrasimította a haját. Eszébe sem ötlött, milyen kü­lönös, hogy ezzel a férfival mindenről ilyen nyíltan beszélget­het. Az apján kívül sosem volt senkije, akivel a legrejtettebb titkait megtárgyalhatta.

• Anyám egykor igázi szépség hírében állt, és az apám beleszeretett. Lehetséges, hogy azért mentünk tönkre, mert semmit sem tudott megtagadni a feleségétől. Még a csillago­kat is lehozta volna neki az égről. Amikor utóbb észrevette, hogy anyám képtelen megadni neki azt a lelki gazdagságot, amire vágyott, nem adta jelét csalódásának. Ehelyett jólelkűen tűrte anyám gyengéit, megbocsátó elnézést tanúsított. Egyre csak adott és adott, mígnem mindenünk ráment. Anyámtól ek­kor már csak szemrehányásokat kapott. Minthogy nem maradt más anyám számára, egyre megátalkodottabban kapaszko­dott a semmitmondó formaságokba. Most, hogy teljesen el­szegényedtünk, ez csak még rosszabb lesz. Mintha ez jelen­tené számára az utolsó szalmaszálat, amelybe belekapasz­kodhat. Egyedül a rangja maradt meg neki, és képtelen belát­ni, hogy tartalom nélkül üresen cseng.

Conny együtt érzőn nézte a lány szomorú arcát.

• Bizonyára gyakran megnehezíti ezzel az ön életét, hisz ön olyan életrevaló és melegszívű.

• Már megszoktam, hogy úgymond állandó harcban álljak anyámmal. Nincs benne anyai hajlam, egy kicsit mindig is ide­gen volt száfnomra. Épp ezért vonzódom annyira Dalheimné- hoz, számomra ő igazi anya. De kérem, el ne árulja ezt neki! Amikor a minap meglátogatott, legszívesebben a karjába ve­tettem volna magam, hogy egy kis szeretetért könyörögjek.

E szavakra fátyolossá vált a tekintete, és Conny csak nagy nehézségek árán tudta megőrizni lélekjelenlétét. Oly elbű- völőnek és édesnek találta Heidét, amint kiöntötte fiatal, ma­gányos szívének bánatát.

Azon tanakodott, hogy ha mindezt elmondja az anyjának - hiszen nincs miért titkolódznia előtte -, az sírva fakad a meg­hatottságtól.

• Őszintén sajnálom önt, grófkisasszony - szóh gyengéden.

Heide egykettőre felszárította a könnyei, és nevetni próbált.

• Milyen eszelős is vagyok! Jaj, nekem, ha egyszer elkap az érzelgősség! De ne higgye, kérem, hogy elment az eszem! Egészen hamar észhez térek, és ismét olyannak látok mindent, amilyen, nem pedig amilyennek látni szeretném. Veszélyes do­log az önsajnálat. A szüleim között néha elszomorító jelene­tek játszódtak le, amelyeket eleinte nem tudtam mire vélni. Csak később értettem meg. Szívből sajnáltam apámat, aki a leginkább szenvedett ettől a helyzettől. De, jézusom, hetet­havat összehordok itt! Fogalmam sincs, mi vitt rá, hogy kiönt­sem a szívem önnek. Igaz, a kapcsolatunk minden konvenció­tól mentes, eltér a megszokottól. Bocsássa meg, hogy önre zú­dítottam a bánatom. Igazán jólesik néha, ha kibeszélheti ma­gát az ember, és engem senki sem szokott meghallgatni.

Conny pillantása zavarba ejtette Heidét.

• Számomra kimondhatatlanul megtisztelő a bizalma, gróf­kisasszony, mely boldoggá és egyben lelkiekben gazdagabbá tesz. Ne kérjen hát bocsánatot! Szavamat adom, hogy mindig méltó leszek a bizalmára. Dalfieimné előtt pedig tárja csak fel bátran a szívét! Benne hozzám hasonló lelki társra talál.

Heide ajka körül zavart mosoly bujkált. ; - Beszéljünk inkább másról! Meséljen még egy kicsit az utazásairól, a Rodenauval kapcsolatos terveiről vagy Dal- heimnérólV bármiről, amiről csak kíván, csak hogy ne untas­sam tovább a saját dolgaimmal.

- Ugye, ezt nem mondja komolyan! - dorgálta meg Conny szelíden. Majd látva a zavarát, másra terelte a szót.

Heide érezte, hogy a férfi nem közömbös iránta. Annak is tudatára ébredt, hogy maga is melegebb érzéseket táplál irán­ta, mint bárki más iránt.

Egy pillanatig sem gondolta, hogy Conrad intéző és Ro- denau grófkisasszonya között bármiféle szakadék tátongana. Lelkében végleg lezárta a múltat. Ő már ízig-vérig Heide Rodenau volt, aki megáll a saját lábán.

Teljes egyetértésben tették meg az utat, majd a park kőfa­lához érve bensőséges kézfogással vettek búcsút egymástól.

XII.

Ezt követően igen gyakran találkoztak „csak úgy véletlenül". Amennyiben Conny ideje engedte, tíz óra tájt lesben állt, és várta a lányt. De arra ügyelt, hogy mindig akkor „fusson össze" Heidével, amikor az édesanyja valami miatt nem me­hetett sétálni.

Lőre asszony is sűrűn találkozott a grófkisasszonnyal, ami ugyancsak nem kizárólag a véletlen műve volt, és aminek mindketten szívből örültek. A két hölgy érzelmileg egyre kö­zelebb kerüli egymáshoz. Heide hamar megtanulta, hogy Lő­re asszonnyal minden apró-cseprő gondját és örömét megoszt­hatja. Közelében mindig meleg, jóleső érzés árasztotta el, mert az asszony megértette őt.

Egy alkalommal, amikor ismét összetalálkozott Conny- val, a férfi nekiszegezte a kérdést:

• Tulajdonképpen miért nem látogatja meg sosem Dal- heimnét? Bizonyára nagyon örülne.

Heide megrázta a fejét.

• Nem tehetem.

• Hát persze, nem akar kapcsolatba kerülni ilyen művelet­len emberekkel - mondta a férfi kissé keserűen.

Heide rosszallóan nézett rá.

• Lore asszony egyáltalán nem műveletlen, és ami ennél is fontosabb: csupa szív! Igazán nem szép öntől, hogy Dalhei- mékat műveletlen embereknek nevezi. Meglehet a férjét^és a fiát nem ismerem, ám az alapján, amit hallottam róluk, el sem tudom képzelni, hogy műveletlenek lennének. Dalheim- néról pedig bizton állíthatom, hogy nem az. Nem rejti véka alá, hogy néhány dolgot még el kell sajátítania. Épp ez teszi olyan szeretetre méltóvá. Ne fájdítsa a szívem effajta beszéddel!

• Félreértett, én egyáltalán nem tartom Dalheimékat mű­veletleneknek, csak azt hittem, éppenséggel ön az, aki így vélekedik róluk, mivel nem akarja meglátogatni Dalheim- nét.

• Hogy feltételezhet rólam ilyesmit! Más okból nem láto­gatom meg. Szerény körülményeink ugyanis nem teszik lehe­tővé, hogy ilyen gazdag emberekkel érintkezzünk. Ezenkívül... én egyedül nem tehetek látogatást Dalheimnénál. Anyám pe­dig valószínűleg nem kísérne el, mivel túlságosan megkese­redett. Képtelen beletörődni abba, hogy Rodenau már nem a miénk. így be kell érnem azzal, hogy néhanapján az erdőben találkozzam ezzel a kedves asszonnyal. Minden sétánk való­ságos ünnep számomra.

• Talán elszomorítja Dalheimnét azzal, hogy sosem láto­gatja meg,

Heide könyörgő pillantást vetett rá.

• Nyomatékosan kérem, értesse meg vele, hogy nem me­hetek. És ne keseregjen emiatt! Bizonyára nem is számít rá.

gy tűnik, egyedül ön nem ért meg, holott erre még nem olt példa.

Conny nem vallhatta meg, hogy csak azért ingerli olykor, ogy újfent kicsikarhassa belőle, mennyire szereti az édesany­ját.

• Nyugodjon meg, grófkisasszony, természetesen most is megértem, csak kissé félreértettük egymást. Mindent elmesé­lek Dalheimnénak. Legjobb lesz, ha köntörfalazás nélkül megmondom neki az igazat: vagyis, hogy az édesanyja nem engedi, hogy a kastélyba látogasson.

• Magunk közt szólva ez az igazság. De nem szeretném, ha Dalheimné erről tudomást szerezne, csak megbántódna, amit őszintén sajnálnék.

• Sokkal jobban fájlalná, ha ön nem menne el hozzá ön­szántából.

f - Nos, akkor közölje vele az igazságot, kérem.

• Legyen egészen nyugodt! Én majd mindenről felvilá­gosítom Dalheimnét, s ön a legközelebbi sétájuk során nyu­godtan megvitathatja vele a dolgot. Biztosan megérti a hely­zetét, hiszen most ő is hasonló gondokkal küzd.

Heide kíváncsian nézett rá. ; - Hasonló helyzetben van, mint én? Hogy értsem ezt?

• Igen, neki sem volt engedélye, hogy látogatást tegyen az özvegyi házban. Dalheim úr még ma sem tudja, hogy a fele­sége önöknél járt.

' - Talán Dalheim úr ellenezné?

, - Úgy gondolkodik, mint az ön édesanyja. Semmi kedve kapcsolatba kerülni a volt tulajdonosokkai.

• Ezt nem is lehet rossz néven venni tőle. Nyomós oka van rá, hogy ne álljon velünk szóba. És ön ennek tudatában - akar rávenni arra, hogy meglátogassam Dalheimnét?

f - Úgy rendezhetnénk, hogy a látogatásakor Dalheim úr ne legyen otthon.

• Talán a háta mögött surranjak be a házába?

• Dalheimné mindezért kárpótolná, és nos, ki tudja, talán,

ha az úr megismerhetné önt, tüstént elpárologna a mérge. Va­lószínűleg őt ís annyira elbűvölné, mint a feleségét. Ezért azt kívánom, bárcsak találkoznának valahol véletlenül!

• Én túlságosan kockázatosnak vélek egy ilyen találko­zást, Conrad úr. Tartok is tőle. Szívesen lemondok arról, hogy megismeijem Dalheim urat. Beérem azzal, hogy Lore asszony kedvel, és jó hozzám.

Conny erre csendesen megjegyezte:

• Bárcsak remélhetném, hogy egy kissé én is felkeltettem az érdeklődését!

Lángoló pír futotta el Heide arcát.

• Kérem, erről inkább ne beszéljünk!

• Bocsásson meg, grófkisasszony, egy pillanatra megfeled­keztem arról, hogy csak egy szegény intéző vagyok, ön pedig arisztokrata hölgy.

A lány megtorpant, és szikrázó szemmel nézett rá.

• Ez igazán nem volt szép öntől, intéző úr! Talán alkalmat adtam rá valaha, hogy gőgösnek és ostobának tartson?

Conny legszívesebben magához ölelte volna, annyira bol­doggá tette a lány haragja.

• Ne legyen rám dühös, grófkisasszony, biztos vagyok benne, hogy nem ostoba és csöppet sem gőgös, de néha kisebb­ségi érzésem van önnel szemben. Áthághatatlan szakadék tá- tbng közöttünk.

Heide nem mert a szemébe nézni, amikor halk, remegő hangon így szólt:

• Szerintem nincs közöttünk semmiféle szakadék. Maga rendkívül művelt férfi, és nem hiszem, hogy bármiféle társa­dalmi különbség lenne közöttünk, hiszen én is ugyanúgy megdolgozom a pénzemért, mint maga. Manapság, hál' isten­nek, már nem léteznek születési előjogok és ebből származó osztálykülönbségek.

• Hálásan köszönöm, hogy mindezt nem tartja sajnálatos­nak, grófkisasszony. De... tegyük fel, hogy a szegény, fizetés­ből élő Conrad intéző arra a vakmerőségre vetemedne, hogy

megkérne Rodenau grófkisasszony kezét, mert annyira szeret­né. Ehhez vajon mit szólna Rodenau gróíkisasszonya?

Heide először elpirult, majd feltűnően elsápadt, és reszke­tett az ajka. Nagy, komoly szemét a férfira emelte. Egyszer­re megértette, hogy szereti ezt a férfit, és érezte, hogy legszí­vesebben a nyakába borulna, és így szólna: „Szeretlek és igent mondanék". De rögvest elhessegette magától ezt a gon­dolatot. Nyugalmat erőltetett magára, és kissé remegő hangon felelte:

• A következőt válaszolnám: „Kedves Conrad úr, maga szegény ember, Rodenau grófkisasszony pedig még magánál is szegényebb, ezért lehetetlen, amit kér.

Conny ismét megragadta a kezét, és parázsló tekintettel né­zett rá.

• Tehát nem lenne egyéb akadály, csak a szegénység? - kér­dezte az izgatottságtól rekedt hangon.

• Túlságosan kíváncsi, intéző úr! Erre a kérdésére nem válaszolhatok, máskülönben soha többé nem beszélhetnénk vagy találkozhatnánk egymással.

-És azt azért sajnálná egy kicsit? - faggatta a férfi izgatot­tan.

Heide egy darabig habozott, majd bólintott.

• Igen, nagyon sajnálnám... de most már beszéljünk más­ról!

• De hát miért, Heide?

A lány reszkető kézzel simította meg a homlokát.

• Ne folytassa, máskülönben egyedül kell továbbmennem. Ráadásul elveszíteném az egyetlen embert, akivel megosztha­tom a gondolataimat, ami felettébb elszomorítana.

Conny lelkét ujjongó öröm töltötte el. Immár tudta, érez­te, hogy Heide is szereti őt. Nem állhat közéjük semmiféle osz­tálykülönbség, legyen akár az egyszerű Conrad intéző avagy a hajdani lakatosinas fia. Egyedül mindkettőjük szegénysége tartotta vissza Heidét attól, hogy kimutassa érzelmeit. Minden aggályát félresöpörhetné, ha már tudná, hányadán áll az ap-

jávai. Ám addig nem udvarolhat nyíltan Heidének. Most, hogy megbizonyosodott a lány érzéseiről, mielőbb sort akart keríteni az apjával való beszélgetésre. Minden önuralmát összeszedve felindultan így szólt:

• Ezentúl semmit sem teszek, illetve mondok, amit nem szeretne látni vagy hallani, amivel megbolygathatnám a nyu­galmát. Azt azonban nem titkolhatom, hogy mindezek ellené­re ez életem legszebb órája, amiért teljes szívemből hálás va­gyok. Semmiképp sem merném megkockáztatni, hogy többé szóra se méltasson. Egyvalamit azonban hadd mondjak még el önnek! Egy szép napon a szegény intéző és a grófkis­asszony minden titkolózás nélkül, őszintén kitárulkozhat majd egymás előtt. Hisz a mesék így végződnek: és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

• Ne keverje össze a mesét a valósággal, Conrad úr! Nem kell mindjárt lehozni a csillagokat az égről.

• Pedig most arra is képes lennék.

Heide ezt nem állhatta meg nevetés nélkül.

• Olyan magasra még az ön karja sem ér fel, bármennyi­re nyújtózkodjon is. De nézze csak, az erdő lassan magára öl­ti az ősz színeit. Hamarosan lehullanak a levelek, és a mi kis sétáinknak befellegzik.

Conny sejtette, hogy a lány szándékosan váltott témát. Mi­vel nem akarta még jobban felkavarni, tiszteletben tartotta a kívánságát.

• Bizonyára télen is szokott sétálni - jegyezte meg re­ménykedve.

• Télen még csak-csak, ám ősszel, esőben és viharban ba­josan.

• Akkor nehéz idők előtt állunk - sóhajtott nagyot Conny. - Reményeim szerint azért a szép, téli napokon találkozhatunk. Dalheimné is elköltözik majd grunewaldi villájába, én meg egyedül leszek, akár az ujjam.

• Ez azt jelenti, hogy Lore asszony az egész telet máshol tölti?

( - Pontosan. Dalheim úr már alig várja, hogy a felesége ismét vele legyen.

( - Tehát az uraság télen be sem teszi a lábát Rodenaura? I - Csak elvétve. Ha beszédem lesz vele, majd én utazom hozzá, Berlinbe.

! - Legalább egy kicsit kikapcsolódik. I - Erre most egy csöppet sem vágyom - jegyezte meg Con- ny sokatmondóan.

Heide ismét elpirult, és másra terelte a szót: [ - Vajon mikor tér vissza az ifjú Dalheim?

• Nem lehet tudni pontosan.

• És Rodenaun lakik majd?

• A tervek szerint igen. No persze télen néhány napot a szü­léméi tölt majd Berlinben.

| - Akkor ön legalább nem lesz egyedül, í - Valószínűleg meg fog nősülni.

• Vagy úgy, és mennyire komoly a dolog?

• Meglehetősen. Szerelmes egy ifjú hölgybe, aki nélkül már elképzelni sem tudja további életét.

• És a hölgy viszontszereti? Tudom, nem illik pletykálkod­ni. de ez a téma igen érdekes.

Conny szenvedélyes pillantást veteti a lányra.

• Csak remélheti - felelte s mint minden szerelmes, rendkívül bizakodó. Néhány akadályt azonban még le kell győzniük. Dalheim urat és a lány anyját még nem sikerült meg­nyerni a frigynek.

Heide mit sem sejtve felsóhajtott.

• Azt gondolná az ember, hogy a gazdagok világa mentes az efféle gondoktól. Vagy talán az ifjú hölgy nem olyan tehe­tős, mint Dalheim úrfi?

í - Nem bizony. Bár nem a szegénysége jelenti az igazi ne­hézséget. Mindenesetre a magam részéről szívből kívánom, hogy mielőbb egybekelhessenek.

i₍ - Fel nem foghatom, hogy a fiatalúr miként utazgathat olyan sokáig! A kedvese bizonyára bánkódik utána.

- Biztos megvan rá az oka.

Heide érezte, hogy a férfi nem szívesen beszél erről, ezérl nem kérdezősködött tovább.

Nemsokára a park kőfalához értek, ahol el kellett búcsúz­niuk. Miközben erősen megszorították egymás kezét, még egyszer összefonódott a tekintetük. Heide nem értett a kacér­kodás művészetéhez, őszintén, tiszta szívvel viselkedett Con- ny val. Tisztában volt vele, hogy ma elárulta a férfinak, hogy szereti. Nem áltatta magát, tudta, hogy a szerelmük sosem tel­jesedhet be, hisz mindketten szegények. De még ez a re­ménytelenség sem indíthatta arra, hogy eltitkolja az érzéseit. Ezért nézett olyan szerelmes pillantással a férfira. Tekintete Conny szívébe markolt, akinek minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne veszítse a fejét. Bármennyire csábította is a gondolat, hogy a karjába zárja Heidét, tudta, hogy ennek még nem jött el az ideje. Először a közéjük álló akadályokat kell felszámolniuk.

Még egy utolsó, meleg kézszorítás, és ki-ki ment a maga dolgára.

Heide, miközben hazafelé ballagott, ráébredt, hogy tulaj­donképpen havi négyszáz márkás jövedelemmel rendelke­zik, amit az intéző feleségeként is megkereshet. Keltőjük ke­resete pedig talán elegendő lehet a szerény megélhetéshez. Amint a szíve reménykedve megdobbant, eszébe jutott az anyja. Róla is gondoskodnia kell. Vajon mit szólna, ha meg­tudná, hogy a lánya egy egyszerű intézőhöz akar férjhez men­ni? Vég nélküli jeleneteket rendezne. Heide úgy érezte, nem rakhatja a férfi nyakába a maga keresztjét. Csak hátráltatná az előbbre jutásban.

Sóhajtva hessegette el magától a szárba szökkenő reményt. Miközben szenvedélyes gondolatai továbbra is a férfi körül jár­tak, hirtelen ráeszmélt, hogy még a keresztnevét sem tudja. Egyszer majd, csak úgy mellékesen rákérdez.

O mennyire szereti őt! Szíve teljes odaadásával, lelke min­den rezdülésével, minden idegszálával - ez az érzés szinte

egész lényét betölti. Senki sem tépheti ki a szívéből ezt a zerelmet. Minden nap új örömet tartogat számára: a viszont­látás örömét.

XIII.

Amikor Heide belépett az özvegyi házba, Trina aggódva sie­tett elébe a keskeny folyosón.

• Végre megjött a kegyelmes grófkisasszony! A kegyelmes grófnő nem érzi jól magát.

Heide megijedt. Mint általában a szegények, ő is úgy félt a betegségektől, mint a tűztől, hiszen az orvosok és a gyógy­szerek mindig sokba kerültek.

Heide besietett anyja hálószobájába. : - Hogy vagy, mama?

• Nem jól, Adelheidis, hirtelen iszonyatosan kirázott a hi­deg. Már néhány napja nem túl jó a közérzetem, de nem fog­lalkoztam vele. Olyan rettenetesen érzem magam, mint még soha életemben.

Heide megsimította a homlokát, melyet forrónak és száraz­nak érzett.

• Szegény mama! Azonnal megmérem a lázad.

• Trina már megmérte. Nem túl magas, de mint már em­lítettem, nagyon rosszul érzem magam.

• Jobb lesz, ha még egyszer megmérjük, mama, Trina kis­sé ügyetlenül bánik a lázmérővel.

Behelyezte anyjának a lázmérőt.

• Kinyithatom az ablakot, mama? Olyan kellemesen me­leg, szép napos idő van kint.

• Ne, inkább ne, annyira fázom! A lábam akár a jégcsap!

Heide rémülten látta, hogy any ja láz,a rohamosan emelke­dik. Mégis nyugalmat parancsolt magára.

• A lázmérő most egy kicsit többet mutat, mama. Jobb lesz, ha kihívatjuk az orvost.

• Dc Adelheidis, az rengeteg pénzbe kerül - mondta a grófnő fogvacogva.

Heide először tapasztalta, hogy anyja nem szívesen ad ki pénzt valamire. Összeszorult a szíve a meghatottságtól.

• Ezzel most ne törődj, mama, szükséged van az orvosra. Az a fő, hogy mielőbb felépülj. Az utóbbi időben gyakran ra­koncátlankodott a szíved, emiatt sem vehetjük félvállról a dolgot. Azonnal átküldőm Trinát a kastélyba, hogy telefo­náljanak a doktorért. Máris írok néhány sort Dalheimnénak.

Heide az íróasztalához sietett, és írni kezdett:

„Kedves, nagyra becsült Dalheimné! Sajnos az édesanyám megbetegedett, és meglehetősen ma­gas a láza. Jóságos segítségére számítva szeretném megkér­ni, hogy azonnal telefonáljon orvosért, és sürgősen hívja ki hozzánk. Előre is hálásan köszönöm fáradozását, mara­dok őszinte híve:

Heide Rodenau"

- Siess a kastélyba, Trina, és add ezt át Dalheimnénak! Ha nem találod, fordulj Conrad intézőhöz, és kérd meg, hogy telefo­náljon orvosért. Szedd a lábad, szörnyen aggódom anyámért.

Trina ijedtében még tiltakozni is elfelejtett, sőt az illő meg­szólításra sem ügyelt.

• Igen, igen, máris megyek, az isten szerelmére, csak nem komoly a grófnő állapota?

• Félek, igen, Trina.

A hű cseléd kimerülten ért a kastélyba, ahol megkérdezte, otthon van-e Dalheim asszony, mert át kell adnia egy levelet. Még mielőtt választ kapott volna, ott termett Conny, mert meglátta, amint Trina a kastélyba tart.

• Milyen levélről van szó? - kérdezte.

Trina sietve előadta, hogy a grófnő ágynak esett, és a ke­gyelmes grófkisasszony kéri Dalheimnét, hogy telefonáljon or­vosért.

Conny intett a szolgának, hogy siessen az úrnőjéhez, és kéz- sítse a levelet.

• Jelentse a nagyságos asszonynak, hogy magam telefoná­lok orvosért, majd felkeresem őt, hogy néhány dolgot megbe- zéljünk.

Trina már menni készült, amikor Conny visszahívta.

• Várjon egy percet', azonnal megmondom, mikor tud jön­ni az orvos. Addig üljön le itt!

Trina helyet foglalt, és kíváncsian nézelődni kezdeti az elő­kelően berendezett előcsarnokban. Halkan felsóhajtott. Az ő grófnője idején sosem nézett ki ilyen káprázatosan a kastély.

Conny hamarosan visszatért, és közölle vele, hogy az or­vos útban van Rodenauba. Trina bólintott és hazaindult.

Conny ezután felkereste az édesanyját. Lore asszony a nappaliban állt, kezében Heide levelével.

• Telefonáltál az orvosnak, Conny?

• Igen, anyám, már elindult Rodenauba.

• Remélhetőleg nem súlyos a grófnő állapota, különben a szegény kis Heide nehéz napok elé néz.

Fia leült mellé, és maga elé bámult. Anyja fürkészve tekin­tett rá.

• Mi a baj, Conny, mintha mostanában valami nyomná a szíved.

A férfi szája körül halvány mosoly bujkált.

• Igen, anyám, valóban nyomja a szívem... de nem valami, hanem valaki.

Anyja meghökkent, majd a maga természetes módján nó­gatni kezdte:

• No, akkor ki vele, Conny!

A férfi előrehajolt, megfogta a kezét, és az arcára szorította.

• Úgy jánilok eléd, anyám, mint egy kis lurkó, aki rossz fái tett a tűzre. Gyónni szeretnék.

Anyja gyöngéden megsimogatta a homlokát.

• Tehát gyónni akarsz. Nos, akkor könnyíts a lelkeden, hiszen anyád mindig feloldoz.

• De egy ideig nem beszélhetsz erről apának. Kérlek, ígérd meg!

• Ha nem kell örök időkre eltitkolnom előle, akkor megígé­rem.

• Édesanyám... a szívem rabul esett...

Lőre asszonynak a szeme sem rebbent. Túl jól ismerte a fiát ahhoz, hogy megsejtse, mit akar megvallani neki. Bátorítóan megszorította a kezét.

• Már harminc év van mögötted, épp ideje volt. Abban pedig biztos vagyok, hogy a szíved jól választott.

• Nála jobbat sosem találnék, de most már nem kertelek to­vább... Heide Rodenaut szeretem.

• Vagy úgy? Adelheidis Rodenau grófkisasszonyt?

• Igen, anyám.

• Nem túl merész választás ez, Conny?

• Sosem voltam kishitű, anyám.

• Tehát egy ilyen előkelő, ifjú hölgy sebezte meg a szíved?

• Igen, anyám, épp egy ilyen előkelő hölgyet kellett kisze­melnem. Az egyszerű parasztemberek leszármazottja ilyen fi­nom hölgyet választott magának. Nála kedvesebbet, édeseb­bet elképzelni sem tudnék! Ilyen törékeny, finom és előkelő teremtést talált az én buta szívem. Mi a véleményed, anyám?

• Hogy megtaláltad az igazit! Mindig ilyen nagyszerű te­remtést kívántam neked, és én is éppilyen előkelő menyről ál­modoztam. Tudod, fiam, akár előkelő, akár nem, a legfonto­sabb, hogy neked ő legyen az igazi. Biztos vagyok benne, hogy jól választottál. De van egy kis gondom.

-Apa?

• Nem is annyira az apád. Rá egyelőre még nem is gondol­tam. Ám mit szól mindehhez az a kedves, bájos kisasszony?

• Biztos vagyok benne, hogy hozzámegy a szegény inté­zőhöz, ha az megkéri a kezét. Hadd meséljem el, miről beszél­gettünk ma!

Majd előadta, milyen virágnyelven tudakolta meg Heidé- től, mit érez iránta.

• Látnod kellett volna, amint rám nézett, a tekintete min­dent elárult! Szeret engem, egyedül attól tart, hogy ő és az édesanyja túl nagy terhet jelentene nekem. Mindez mellé­kes: olyannak szeret, amilyen vagyok, lehetek akár egy sze­gény intéző! És... azt akarom, hogy a feleségem legyen.

Hangján érződött, hogy elhatározása végleges és megmá­síthatatlan. Lore asszony gyöngéden homlokon csókolta.

• És az én drága fiam most azt hiszi, hogy ezzel újat mon­dott az anyjának?

Conny kérdőn nézett rá.

• Te tudtad?

• Már régen észrevettem, hogy tüzet fogtatok. Különben minek rostokoltam volna itthon hétfő, szerda és szombat dél­előtt? Azt is tudom, hogy ezt a színjátékot Conrad intézővel is egyedül miatta rendezted. Már első látásra rabul ejtette a szí­ved, amikor a parkban megpillantottad.

• Anyám, furfangos anyácskám, hogy jöttél rá erre?

• Egy anya csupa szem és fül, ha a gyermeke boldogságá­ról van szó. Igazán nem vehetem zokon tőled, hogy belesze­rettél. Minden tekintetben szívem szerint való menyem lesz, és tudom, hogy idővel az apád is megszereti. Ám addig szám­talan akadályt kell leküzdenünk. Bár Heide a szegénységet is ide sorolja, mi ezt máris kipipálhatjuk. A legnehezebb eset az apád! Tajtékozni fog, Conny.

• Mit számít, ha le melleltem állsz!

• Csak ne vedd félvállról a dolgot, hisz tudod, mennyire ke­ményfejű, pláne, ha azt hiszi, hogy rászedtük!

• Segítened kell, hogy jobb belátásra bírjuk. Heide nél­kül oda a boldogságom.

• Tehát ennyire szereted?

• Annál is jobban, anyám!

• Apád azonban szilárdan meg lesz győződve arról, hogy a grófkisasszony nem tudna boldoggá tenni. Én minden tőlem telhetői megteszek. De hogy lássunk hozzá?

• Most, hogy megbizonyosodtam Heide érzéseiről, nem akarok tovább titkolózni apa előtt. Megérdemli, hogy egye­nes és őszinte legyek. Akkor majd mellém kell állnod, hisz rád hallgat a legjobban.

• Kemény küzdelem lesz, és akkor még figyelembe sem vettük a másik akadályt, Edelgarda grófnőt.

• Ha apámmal sikerül megértetni, hogy Heide nélkül nem tudok élni, a grófnő már nem jelenthet akadályt.

• És mikor akarod elmondani neki? Rögtön szombaton, amikor megérkezik?

• Nem, anyám, először gyógyuljon fel a grófnő. Heidét nem akarom addig háborgatni, amíg beteg az édesanyja. Elő­ször az apámmal kell dűlőre jutnom. Csak azután kérem fe­leségül. Addig fölösleges megtudnia, hogy én vagyok az if­jú Dalheim, és érte kelek birokra az apámmal. Te megérted, hogy most a legnagyobb nyugalomra van szüksége.

• Ha apád elé állsz, készülj fel a leghatározottabb elutasítás­ra! Ne kelj ki magadból, őrizd meg a nyugalmad, de azért légy tántoríthatatlan. Én pedig arra kérem majd őt, hogy ismerked­jen meg Heidével, mielőtt kimondaná a végső szót. Ha már megismerte, nincs mitől tartanunk, hamarosan beadja a derekát, kivált, ha kijelentem neki, hogy Heidénél jobb menyünk nem is lehetne. Valamilyen ürüggyel majdcsak összehozzuk őket anélkül, hogy a kisasszony sejtené, mire megy ki a játék. Min­dent elrendezünk, csak ígérd meg, Conny, hogy nyugodt ma­radsz, még akkor is, ha apád elveszíti a fejét, és túllő a célon.

• Megígérem, anyám. Hiszen tudom, hogy apa, bármit is tegyen, a javamat akarja.

• Légy nyugodt, ha megismeri Heidét, végül úgyis megeny­hül. Elvégre jobb emberismerő, mint mi ketten együttvéve.

Conny folytatta a munkáját. Szíve megkönnyebbült, mert biztos volt abban, hogy Heide megtöri apja ellenállását.

Az orvos megállapította, hogy a grófnőnek tüdőgyulladása van, így Heidére nehéz, gondokkal teli napok vártak. Szinte egy pil­lanatra sem hagyta el anyja betegágyát. Csak néhány órára vál­totta fel Trina, amíg ő pihent.

Lore asszony naponta kétszer átküldte a szolgálót, hogy megérdeklődje, milyen állapotban van a grófnő, és az üveg­házból virágot is küldött. Edelgarda grófnő magas lázzal fe­küdt, és legtöbbször annyira egykedvű volt, hogy semmi sem keltette fel az érdeklődését. Heide épp egy határidős megbí­záson dolgozott. Ha anyjának nem volt rá szüksége, az ágya mellett ülve fordított. Hogy is engedhette volna meg magának, hogy sutba dobja a munkáját épp most, amikor minden pénz­re szükségük volt. így a sétákról kénytelen volt lemondani.

Az orvos mindennap eljött, megvizsgálta betegét. Egyre job­ban aggasztotta a grófnő állapota, habár ezt Heide elől eltit­kolta. Conny megkérte, hogy folyamatosan tájékoztassa Dal- heimnét a beteg hogylétéről, és előtte már nyíltan beszélt az orvos. A legrosszabbtól tartott, mivel a grófnő szíve sosem volt teljesen egészséges.

Conny nem találta a helyét. Mindennél jobban szerette volna látni Heidét, hogy vigaszt nyújtson neki.

Amikor az apja megérkezett Berlinből, és értesült a gróf­nő betegségéről, így szólt:

• Ugye, minden lehetséges erősítőszert átküldtél, Lore? Bár egyébként nem érintkezünk egymással, a betegség kivé­teles helyzetet teremt. Bizonyára elkél egy kis segítség most az özvegyi házban.

Conny és az anyja e szavak hallatán cinkosán egymásra mo­solygott. Lore asszony férje nyakát átölelve így szólt:

• Mindig is tudtam, hogy vajból van a szíved, Fritz!

Dalheim úr csaknem zavartan tiltakozott.

• Hetet-havat összehordasz itt, Lore, mi köze ennek az egésznek a szívemhez? Kézenfekvő, hogy az ember segít, ha tud.

Lore asszony nem szólt többet, tudta, hogy a férje nem szereti az ilyen beszédet. Magában azonban bizakodott, hogy a grófnő betegsége végre-valahára megtöri a jeget. Megüzen­te Heidének, ha szüksége van valamire, szóljon bátran. A lány visszaüzente, hogy kedves tőle a gondoskodás, de ne küldjön több ételt, mert az édesanyja egyelőre semmit nem tud enni. De ha bármilyen segítségre szorul, Dalheimnéhoz fog for­dulni.

Amikor Friedrich Dalheim visszautazott Berlinbe, a gróf­nő állapota továbbra is válságos maradt. A láza emelkedett, többnyire félig öntudatlanul feküdt.

Heide önfeláldozó odaadással ápolta anyját. Mivel úgy érezte, szíve mélyén mindig is adósa maradt, most minden tő­le telhetőt megtett. Gyámoltalan édesanyját sokkal szeretet­reméltóbbnak találta, mint a hajdani kiméit grófnőt.

így teltek a napok, mígnem bekövetkezett a krízis. Egy alkalommal hirtelen elmúlt a magas láz, sőt a beteg testhőmér­séklete a szokásos alá zuhant. Heide: fellélegzett, mert azt hitte, az anyja végre túl van az életveszélyen. Ám egy dolog­gal nem számolt: a grófnő gyenge szíve nem tudott megbir­kózni a hirtelen hőmérsékleteséssel, és a beteget minden ed­diginél aggasztóbb levertség kerítette hatalmába.

Feszülten várta az orvos érkezését, mert az anyja már na­gyon gyengének és kimerültnek látszott. Ám még mielőtt megjött volna az orvos, a grófnő szíve felmondta a szolgála­tot. Oly békésen lehelte ki a lelkét, hogy Heide először ész­re sem vette. Csak egy halk sóhajt hallott, és látta, hogy any­ja nyugodtan fekszik. Nem mozdult, azt hitte, elaludt. Anyja kezét fogva csöndesen virrasztott mellette. Ám egyszer csak észrevette, hogy a beteg keze különösen nehéz és élettelen. Riadtan hajolt fölé, s hirtelen kirázta a hideg. Félig leeresztett szemhéja mögött a grófnő szeme tompán fénylett. A hajdan oly szép arcon most újra megjelentek a klasszikus vonások.

Edelgarda Rodenau, született Sondersheim grófnő jobblétre szenderült.

Heide megrendülten rogyott térdre anyja ágyánál.

Majd megszakadt a szíve. Most érezte csak, milyen hihe­tetlen összetartó ereje van a vérségi köteléknek. Mindenről megfeledkezett, ami valaha közéjük állt. Ott feküdt előtte halott édesanyja, akihez a létező legszorosabb kötelék fűzte.

Amikor kis idő múltán Trina belépett, hogy bejelentse az orvost, Heidét a fájdalomtól magába roskadva találta. Ször­nyen megrémült, midőn a grófkisasszony színtelen, zavaro­dott arccal felegyenesedett, majd halott édesanyjára muta­tott.

Az orvos elvégezte a feladatát, igyekezett megvigasztalni Heidét és Trinát, majd megígérte, hogy eleget tesz a leány ké­résének, és bejelenti a kastélyban a grófnő halálát.

Amikor megérkezett Dalheimné, Heide még mindig tehe­tetlenül ült anyja halottas ágyánál, mintha minden ereje elhagy­ta volna. A kis fogadószobában üdvözölte vendégét. Ami­kor Lőre asszony együtt érzően széttárta a karját, Heide a keblére vetette magát.

-Teljesen egyedül maradtam! Szívből köszönöm, hogy eljött, drága Dalheimné. Ön annyira jó hozzám!

Lore asszony erősen tartotta a karjában a remegő lányt - jö­vendőbeli menyét.

• Ez csak természetes, szegény gyermekem. Tudni sze­retném, miben lehetek a segítségérc. Sokat szenvedett az édesanyja?

• Ha köhögött, komoly fájdalmai voltak. Ma éjjel azonban javult az állapota, és már azt hittem, a láz elmúltával meggyó­gyulhat, amikor békésen jobblétre szenderült. Mindössze halk sóhaját hallottam, és nem tudtam, hogy ez az utolsó életjele. Bár lelkileg mindig igen távol álltunk egymástól, hogy nincs többé, most érzem csak, mennyire összetartoztunk. - Heide fáj­dalmasan felzokogott Dalheimné karjában.

Lore asszony egyre csak nyugtatgatta, vigasztalta.

• A temetést és a többi hivatalos intéznivalót bízza csak ránk! Majd átjön az intéző, aki egyébként őszinte részvétét kiil di. Épp jelen volt, amikor az orvos meghozta a grófnő halál hírét. Mindenben a rendelkezésére áll, bármit kész megtenni önért, amiben csak segítségére lehet mélységes gyászában.

• Kérem, mondja meg neki, hogy mindent köszönök, és szí­vesen elfogadom a segítségét. Fogalmam sincs, mit kell ten­ni ilyenkor. Csak azt kérem, hogy anyámat a falu temetőjében, a családi sírboltba helyezzék, apám mellé. Megnézi? Megke­seredett anyám gyakran bántotta önt és a kedves férjét, amiért joggal neheztelhetnek rá. Talán, ha még egyszer utoljára meg­nézi, elszáll a haragja.

Lore asszony átment Heidével a halottas szobába, és szem­ügyre vette a grófnő büszke, fenséges arcát.

• Szegény asszony - suttogta. Mély részvét gyúlt benne a halott asszony iránt, aki üressé és magányossá tette saját éle­tét, akinek a szívéhez még gyermeke sem talált utat.

• Igen, szegény volt és szánalomra méltó. Ugye, most már nem haragszik rá?

• Nem, a halál mindent más színben tüntet fel. Egyébként már régen megbocsátottam neki.

Egy órával Dalheimné távozása után Conny is megérkezett az özvegyi házba. Heide könnyes szemmel nyújtotta a kezét. Komoly pillantással néztek egymásra, összefonódó tekintetük felért egy szerelmi vallomással.

Ezután minden szükséges dolgot megtárgyaltak. Kizárólag a grófnő temetéséről beszéltek, ám a lányt így is kellemes meg­nyugvás töltötte el a férfi közelében. Amikor elment, és Hei- dének sikerüli rendeznie a gondolatait, egyszerre elnehezedett a szíve. Most, hogy már nem él az édesanyja, nincs többé joga az özvegyi házban maradni és az eddigi juttatásokat él­vezni. Hiszen ezekkel a kiváltságokkal egyedül a megözve­gyült Rodenau grófnők rendelkeztek, a gyerekekre csak ad­dig voltak érvényesek, amíg az özvegyek éltek. Ezentúl már

emmiképp sem fogadhatja el Friedrich Dalheim kegyét, hisz ez idáig is csak az édesanyja kedvéért egyezett bele, aki túl­ságosan gyámoltalan volt. De ő fiatal és erős, van munkája, és szerencsére elég pénzt keres ahhoz, hogy megálljon a sa­ját lábán.

J Mi több, még azt is megengedhette magának, hogy Triná- [ nak juttasson valamicske pénzt, mert bármennyire is szeret­te volna, semmiképp sem vihette magával új lakóhelyére. Talán Dalheim asszony a szolgálataiba fogadja. De mindezt I csak elutazása után levélben fogja közölni, mert sem Dal­heim asszonynak, sem Conrad úrnak nem szabad megtud- i nia, hogy el akar menni. A férfi sem engedné el, megpróbál­ná visszatartani, és feleségül kérné. Erre pedig nem adhat al- ! kaimat, mert nem akar a terhére lenni. Mihez kezdene egy sze­gény nővel, aki még egy szerény háztartás vezetéséhez sem ért? Nem, vége az álmodozásnak! Ideje, hogy szembenéz­zen a valósággal. Nem engedheti el magát, hisz önsajnálattal semmire sem megy.

De már képtelen volt visszatartani a könnyeit. Szegény szíve majd megszakadt arra a gondolatra, hogy sosem látja vi­szont Conrad intézőt. Nem nézhet többé jóságos, szerető sze­mébe, nem hallja meleg, lágy hangját, soha többé nem örül­het a találkozásuknak!

Hogy éli ezt túl? Azt talán még elviselné, hogy sohasem le­het a felesége, de hogy örökre elváljon tőle, ez keserűbb kín a halálnál is.

Ám egyszeriben eszébe jutott valami. Mi lenne, ha megkér­dezné Dalheim urat, nem bérelhetné-e az özvegyi házat? Hi­szen ő maga mondta, hogy nincs rá szüksége, csak üresen áll­na, nem használnák semmire. Talán havi száz márkáért kiad­ná neki. Ha takarékoskodik, ennyit mindenképp ki tudna fi­zetni. És akkor - te jóságos ég! - nem kellene elhagynia Ro- denaut, nem kellene a rideg, ismeretlen világban új életet kezdenie. A kedves, jóságos Dalheim asszony és... és Conrad

úr mellett maradhatna! Semmit sem kérne ingyen. Összekul esolta a kezét, és könyörgőn a magasba emelte.

- Édes Istenem, ha látsz engem, kérlek, segíts, hogy no kelljen elhagynom Rodenaut, Dalheimnét és... őt, igen, őt! Kö nyörgöm, segíts!

Ha akadt egy-egy nyugodt órája, azon töprengett, hogyan rendezhetné el mindezt. Elhatározta, hogy mihelyt eltemetik az édesanyját, beszél Dalheim úrral. A temetés pénteken lesz, Dalheim úr pedig szombaton érkezik Berlinből. Már vasárnap délelőtt át fog menni a kastélyba, és beszél vele. Addig sen­kit sem akart beavatni a terveibe. Ha Dalheim úr nem egye­zik bele, csöndben eltűnik az özvegyi házból, és Berlinbe megy. Conrad úrhoz intéz majd néhány sort, hisz megérdem­li. Legalább megtudja, milyen nehezére esett az elválás. Igen, nem akart kertelni, a férfinak tudnia és éreznie kell, mennyi­re szereti, ha már nyíltan nem beszélhetnek, hisz a szerel­mük oly kilátástalan, oly reménytelen.

Heide erre a gondolatra mindig megremegett.

Ezekben a napokban félelem és remény között hánykoló­dott. Még sosem vágyott jobban arra, hogy Rodenaun marad­hasson, mint most. Nem remélhette, hogy a szerelme betelje­sedik, mégis beérte volna már azzal is, ha kedvese közelében lehet.

XV.

Edelgarda grófnő földi maradványait a kis templomkertben lé­vő családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. A szomszéd birtokosok is eljöttek, hogy leróják tiszteletüket a halott előtt, noha a grófnő az utóbbi időben senkivel sem tartotta a kapcso­latot. Conny és az anyja is elkísérte a grófnőt utolsó útjára. Mi­vel Friedrich Dalheimot épp nem nélkülözhették a gyárban, nem tudott eljönni Edelgarda grófnő temetésére.

A gyászszertartás alatt Conny tekintete a sír mellett álló, fe- ete ruhás, karcsú alakon függött, akit még sosem látott szebb­nek és szeretetre méltóbbnak, mint ezen a szomorú órán.

Heide nem sírt. Halovány arca komoly és rezzenéstelen ma- adt. Példás önfegyelemmel lbgadta a részvétnyilvánításo­kat. Annyiban büszke édesanyjára hasonlított, hogy idegenek előtt jól leplezte az érzelmeit.

Dalheim asszonynak és Connynak köszönetet mondott a se­gítségért, és a szertartás után is váltott velük néhány szót. Majd kijelentette, hogy hétfőre el kell készítenie egy munkát, és elbúcsúzott.

Amikor Conny megértően kezet nyújtott, s közben komo­lyan a szemébe nézett, Heide hirtelen elpirult. Pillantása min­den szónál ékesebben vallott érzelmeiről. Conny úgy érezte, sosem felejti el ezt a tekintetet. Ha még kételkedett volna Heide vonzalmában, e beszédes szemek tökéletesen meg­nyugtatták volna. És ez kimondhatatlan boldogsággal töltöt­te el.

Anya és fia elkísérte Heidét az özvegyi házig. Miután ket­tesben maradtak, Conny görcsösen megragadva anyja kar­ját, így szólt:

• Holnap beszélek apával. Azt akarom, hogy ezekben a ne­héz időkben Heide mellett állhassak.

• Bármily sajnálatos, hogy elveszítette az édesanyját, úgy vélem, a grófnő halálával megszűnt egy komoly akadály. Re­mélem, apád beleegyezését is könnyebb lesz kicsikarnunk.

Másnap megérkezett Friedrich Dalheim Rodenauba. Lőre asszony megkérte a fiát, hadd legyen jelen, amikor bejelenti az apjának, hogy házasodni kíván. Remélte, hogy jótékonyan közbeléphet, ha esetleg elmérgesedne a helyzet.

Conny tájékoztatta apját a temetésről, és azt is elmondta, hogy az anyjával minden tőlük telhetőt megtettek a grófkis­asszonyért.

• Ez csak természetes! - felelte az apja nyugodt, határozott hangon.

• Ez azért is természetes, kedves apám, mivel a grófkis­asszony nagyon a szívemhez nőtt.

Apja felkapta a fejét, lassan leeresztette a csészéjét, amely­ből épp inni készült, és szúrós szemmel nézett a fiára.

• Mit jelentsen ez, Conny?

• Ez azt jelenti, apám, hogy szívből szeretem a grófkis­asszonyt, és ezennel szeretnélek megkérni, egyezz bele, hogy a feleségem legyen.

Az idős férfi szinte megdermedt. Az arca megfeszült, de nem vesztette el az önuralmát. Elszántan kijelentette:

• Ebbe sosem fogok beleegyezni!

• De hát miért nem, apám? - kérdezte Conny, miközben nyugalomra intette magát.

• Mert nem akarom, hogy egy elkényeztetett grófkis­asszony legyen a menyem, aki két kézzel szórja majd azt a pénzt, amit én nehéz munkával kerestem. Hiszen csak azért menne hozzád, hogy visszaszerezze magának Rodenaut! O, ez az elszegényedett grófnő szépen eltervezte, miként vál­hat újra Rodenau úrnőjévé! De bennem emberére talált!

• Alaptalan a gyanúd, apám, hiszen azt sem tudja, hogy a fiad vagyok. Elfelejted, hogy itt Conrad intézőként ismer­nek. Most már elmondhatom, hogy csak miatta kezdtem eb­be a színjátékba. Azóta szeretem, amióta először megpillan­tottam. Akkor történt ez, amikor legelőször jártunk Rode- naun, erről ő persze mit sem tud. Úgy akartam vele találkoz­ni, hogy ne tudja, ki vagyok, ne Rodenau örököseként ismer­jen meg, mert ez talán befolyásolta volna az érzéseit. Azt akartam, hogy magamért szeressen, a szegény intézőt lássa bennem, és ne a fiadat.

• Te pedig el is hiszed neki, hogy sejtelme sincs arról, ki vagy tulajdonképpen? Hát tényleg ennyire bolond vagy, ha­gyod, hogy port hintsen a szemedbe ez a minden hájjal meg­kent férjvadász?

Conny egész testében megremegett.

• Apa, ezt senkitől sem tűrném el rajtad kívül. Csak azért sértegeted ilyen alantas gyanúsítgatással, mert nem ismered. [ - Nemhiába mondják, hogy a szerelem vak. Még Csak az hiányzik, hogy egy ilyen nagysága befészkelje magát a csa- ádunkba! Nem, nem, kedves fiam, a te érdekedben sosem já­rulok hozzá ehhez a házassághoz.

| - Megtagadhatod a beleegyezésed, apa, Heide grófkis­asszonyt akkor is feleségül veszem, mert csak vele lehet bol­dog az életem.

Dalheim urat erre már elfutotta a méreg. Csak úgy lán­golt az arca.

• Úgy, tehát semmibe veszed apád szavát? Nos, akkor ki­tagadlak!

Lore asszony ijedten közbe akart lépni, de férje ráripako­dott.

• Te ne avatkozz bele, Lore, ez csak rám és Connyra tar­tozik!

Conny felemelkedett, kihúzta magát, és konok elszántság­gal nézett apja szemébe.

| - Ezt kár volt mondanod, apa! Senki és semmi nem akadá­lyozhatja meg, hogy feleségül vegyem Rodenau grófkis­asszonyt, a legkevésbé a te fenyegetésed! Ne félj, eltartom én a feleségemet és magamat is! Talán szerényebb körülmények között élünk majd, de Heide Rodenauval így is boldogok le­szünk .

• Ha azt képzeled, hogy egy kunyhóban fog turbékolni veled, nagyot fogsz csalódni. O gazdag férjre pályázik! Térj már észre, fiam! Ne hagyd, hogy behálózzon, hisz a napnál vi­lágosabb, hogy rég tudja, ki vagy valójában.

• Nem, Fritz, biztosan nem tudja - szólt közbe Lore asszony nyugodtan. - Ismerkedj meg vele, akkor másképp fogsz vé­lekedni róla! Te nem szoktál bizonyíték nélkül, alaptalanul vá­daskodni.

• Nos, nem lesz nehéz bizonyítékot szereznem! Te beszél­ted tele Conny fejét ezzel a badarsággal. Még hogy megismer­kedjem azzal a kényes kis majommal! Anyja méltó utódaként bizonyára kesztyűben sem érintené meg a mi Connynkat, ha nem Rodenau jövendőbeli örököse lenne. Hát mindkettőtök­nek elment az esze? Valóban azt hiszitek, hogy engem is be­lerángathattok ebbe az őrültségbe? Még hogy az én kemény munkával megszerzett vagyonomat egy léha, úri lányka her­dálja el! Nem és nem, ezt nem hagyom! Ezt véssétek jól az eszetekbe, és egy szót se halljak erről többet! Azért jövök Rodenaura, hogy kipihenjem az üzlettel járó fáradalmakat. Egyszer s mindenkorra elegem van ebből az őrültségből!

Friedrich Dalheim dühösen felhörpintette a teáját. Anya és fia némán álltak előtte. Lore asszony könyörgő szemmel né­zett Connyra, így a fiú inkább hallgatott, bármennyire nehe­zére esett is. Tudta, hogy az anyjának igaza van. Hagyni, kell, hogy az öregúr először is megnyugodjon. Később aztán ismét előhozakodhat a témával. Nem sokkal ezután, arra hivatkoz­va, hogy még egyszer ki kell mennie a majorba, elhagyta a szo­bát.

Amikor a szülők magukra maradta, Lore asszony béké­sebb vizekre akart evezni, de a férje leintette.

- Ne, Lore, hagyd ezt! Nem vagyok olyan hangulatban, hogy jelentéktelen dolgokról fecsegjünk! Először még fel kell dolgoznom a történteket, és magammal is számot kell vet­nem. Jobb lesz, ha sétálok egy órát, mert ez a kis közjáték na­gyon megfeküdte a gyomromat.

Friedrich Dalheim fogta a sapkáját, és elhagyta a kastélyt. A parkban gyors léptekkel rótta a kaviccsal beszórt utat, és egyre azon törte a fejét, hogyan szabadíthatná ki a fiát annak a „rafinált bestiának" a hálójából. Egy pillanatig sem kételke­dett abban, hogy a grófkisasszony pontosan tudja, ki Conrad intéző valójában. A régi intézőtől vagy Just jegyzőtől könnyen tudomást szerezhetett az igazságról. Valószínűleg azt a kis er­dei balesetet is megrendezte, hogy felhívja magára Conny figyelmét. Bizonyára szemrevaló lány, hiszen az anyja is szép volt hajdanában. Nem csoda hát, hogy a fiát elragadta a hév.

Számító kis bestia lehel. Csábítja az óriási vagyon és Rode- nau kívül-belül felújított kastélya. De benne emberére talált. Milyen rettenetes csalódás lesz Connynak, ha a kisasszony­ka megneszeli, hogy kitagadja a fiát, ha egybekelnek. Bár attól a fiútól az is kitelik, hogy elhallgatja az igazat a kényes kis grófnőcske elől. Csak úgy villámlott a szeme, amikor ki­fakadt: ,,Ne félj, eltartom én a feleségemet és magamai is!" Hál persze hogy eltartaná, hisz derék, tisztességes ember. És épp ő essen áldozatul egy számító, férjvadász némbernek? Mi lenne, ha ő maga mondaná meg neki az igazat? Ki akadályoz­hatná meg benne? Elmegy hozzá, és az arcába vágja, hogy du­gába dőlt a terve, sosem lesz Rodenau úrnője! Ennél oko­sabbat ki sem találhatott volna! Ha megtudja, hogy Conny nincstelen, maga köt útilaput a talpára. És akkor Conny meg­menekül. Azon melegében elmegy hozzá, és cselekszik, még mielőtt késő nem lesz, és rá nem megy a fia boldogsága.

Gondölt egyet, és megindult az özvegyi ház irányába. Öt perc múlva már oda is ért. A ház lépcsőjén Trina jött elé.

• Itthon van Rodenau grófkisasszony? - kérdezte nyer­sen.

Trina sérteti pillantást vetett rá. Jól ismerte a kastély urát. Vajon miért érdeklődhet a kegyelmes grófkisasszonya felől ilyen durva hangnemben?

• A kegyelmes grófkisasszony itthon tartózkodik, de nem tudom, fogadja-e - selypítette előkelően.

• Ne aggódjon, engem fogadni fog. Jelentsen csak be, és mondja meg neki, hogy fontos beszélnivalóm van vele.

Trina be bocsátotta a hívatlan vendéget a kis fogadószo­bába.

Heide a nappaliban ült, és buzgón dolgozott, hogy hétfő­re elkészüljön.

• Kegyelmes grófkisasszony, az a bizonyos Dalheim úr van itt a kastélyból, és arra kéri a kegyelmes grófkisasszonyt, hogy fogadja.

Heide sóhajtva letette a tollát. Dalheim úr minden bi­zonnyal azcrt jött, hogy közölje vele, cl kell hagynia az özve­gyi házat.

• Kérem, mondja meg Dalheim úrnak, hogy rögtön jö­vök.

Heide megigazította a ruháját a tükör előtt. Kritikus szem­mel, minden hiúság nélkül méregette tükörképét. Félénk te­kintete mintha azt kérdezte volna: kiadja-e neki vajon Dalheim úr az özvegyi házat, vagy már másképp rendelkezett?

Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy látszólag nyugodtan lépjen a fogadószobába.

Amikor benyitott, meglátta Friedrich Dalheimot, aki türel­metlenül ácsorgott az ablaknál, és az ujjával idegesen dobolt a párkányon. A hangra tüstént megfordult. Egy ideig némán méregették egymást.

Mindketten meghökkentek, hiszen nem így képzelték el a másikat.

Ám amíg Friedrich Dalheimot a halvány arcú, félénk tekin­tetű teremtés bája ragadta meg, addig Heide szinte halálra rémült a férfi kemény, szigorú pillantásától.

• Minek köszönhetem a látogatását? - kérdezte szorongva. - Kérem, foglaljon helyet!

• Köszönöm, inkább állok. Nem tartom fel sokáig - csat­tant a kurta, elutasító válasz.

így inkább Heide is állva maradt, és idegesen összekulcsol­ta a kezét. Nem az a jóságos és nagylelkű férfi állt előtte, akinek Dalheim urat képzelte. Ez komor, könyörtelen férfi volt. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga vele.

Halk, reszkető hangon így szólt:

• Nos, gondolom, mit kíván mondani.

„Úgy néz rám, mint Piroska a gonosz farkasra" - futott át a férfi agyán, de azután megkeményítette a szívét, és kurtán­furcsán csak ennyit mondott:

• Annál jobb, legalább kevés szóból is megértjük egy­mást!

• Azért jött, hogy közölje velem, minél hamarabb ki kell költöznöm az özvegyi házból, mivel édesanyám halála után már nincs jogom tovább itt élni.

A férfi egy pillanatra megdöbbent, majd gyorsan rávágta:

• Igen, erról is beszélni akartam önnel. De mindenekelőtt azért jöttem, hogy az értésére adjam, nem engedem, hogy a fiam feleségül vegye, és hogy kitagadom, ha az akaratomat semmibe veszi.

A lány olyan őszinte csodálkozással nézett rá, ami még Dalheim urat is zavarba ejtette. Heide a fejét ingatta.

• Nem értem... Hogy venne engem feleségül a maga fia? Hiszen sosem láttam, tudomásom szerint még nem is járt Ro- denaun, én pedig évek óta ki sem tettem a lábam innen. Azt hallottam, hogy világ körüli úton van.

Dalheimnak minden erejére szüksége volt, hogy felvér­tezze magát a lányból áradó varázserővel szemben. Hogy pa­lástolja elbizonytalanodását, még határozottabban és durváb­ban folytatta:

• Nálam nem megy semmire ezzel a komédiázással, gróf­kisasszony, én nem vagyok fülig szerelmes, hogy ne lássak át a szitán. Nagyon jól tudom, hogy ismeri a fiamat, és arra akarja felhasználni, hogy ismét Rodenau úrnője lehessen. Ezért vetette ki rá a hálóját.

Heide rémülten lépett hátra, mintha egy őrülttel állna szem­ben.

• Uram, én... attól tartok, hogy nincs teljesen jól... Nem ér­tem, mit akar - mondta félénken, az ajtó felé húzódva.

Friedrich Dalheim szíve csaknem újból megenyhült az el­ragadó és gyámoltalan Heide láttán, ám ekkor megmakacsol­ta magát, és még nyersebben támadt rá.

• Most már aztán elég ebből a kutyakomédiából! Velem nem tudja elhitetni, hogy nem ismeri a fiamat. Ne akarja be­mesélni nekem, hogy egy egyszerű intézőre vetette ki a háló­ját! Nyilvánvalóan valakitől tudomást szerzett arról, hogy Conrad intéző és a fiam egy és ugyanazon személy.

Heide erre megremegett, és minden vér kifutott az arcából.

Erőtlenül rogyott a fotelba, és elszörnyedve bámult a férfira. Ajka reszketett, a szeme üresen és élettelenül fénylett.

Friedricb Dalheim kénytelen volt belátni, hogy ez nem színjáték. Csaknem ijedten nézett a lányra. Egy darabig nyo­masztó csend nehezedett a szobára. Látta Heide reszkető ke­zét s azt, milyen görcsösen igyekszik visszanyerni önural­mát. Legszívesebben odalépett volna hozzá, hogy megfogja a kezét és megnyugtassa. Ám ezt nem engedhette meg magá­nak! Ha most elérzékenyül, egyszer s mindenkorra eljátszot­ta a lehetőséget!

Most is megmutatkozott, hogy anyja szigorú önfegyelmét Heide is örökölte. Kis idő múltán sikerült összeszednie ma­gát. Lassan felemelkedeti, és sápadt arccal, nagyra nyílt, ko­moly szemmel a vendége felé fordult. Amikor megszólalt, re­megett a hangja.

- Ez azt jelenti, hogy Conrad úr a maga fia? Nem tudtam, esküszöm, nem tudtam. És ha a fia valóban azt állította, hogy feleségül akarja venni a koldusszegény Rodenau grófnőt, ak­kor most már legalább megértem, miért kelt ki ennyire magá­ból, hogy nem válogat az eszközökben, amelyekkel megaka­dályozhatja ezt a házasságot. Úgy vélem, sikerült kamatostul visszafizetnie nekem a sértésért, hogy az anyám becsmér­lőén „újgazdag uraságnak" nevezte. Azzal, hogy számító és gátlástalan férjvadásznak tartott, tízszeresen torolta meg a magát ért méltánytalanságot. Ne aggódjon! Bár a szegény intézőbe valóban beleszerettem, annak a dúsgazdag Dalheim úrnak a fiát azonban, aki ilyen megalázóan bánt velem, holott én semmit sem ártottam neki, ígérem, messze elkerülöm. Nyugodtan hazamehet, úgy döntöttem, hogy a történtek után nem akarom többé látni a kedves fiát. Nem értem, mi oka volt erre a színjátékra. Nagyon bánt, hogy csak játszott az érzéseim­mel. Eredetileg az volt a szándékom, hogy megkérem magát, adja ki nekem bérbe az özvegyi házat, mivel úgysem használ­nák. Ezek után erről természetesen szó sem lehet. Belátom, hogy itt nem kívánatos a személyem. ígérem, olyan gyorsan elutazom, ahogy csak tudok. És... végül még, bocsássa meg... én... én...

Képtelen volt befejezni a mondatot, csak némán biccentett, és kiviharzott a szobából. Nem akarta elveszíteni lélekjelen­létét a férfi előtt. Kint csak annyit tudott mondani Irinának, hogy kísérje ki Dalheim urat. Majd a szobájába sietett, bezár­kózott, és aléltan a heverőre omlott. Kezébe temette az arcát, és kínzó zokogás rázta a testét. Még sosem érezte magát ilyen nyomorultul, sosem volt ilyen magányos, mint ezen az órán.

Friedrich Dalheim kissé elbizonytalanodva nézett a lány után. Úgy tűnt, elérte a célját: Rodenau grófkisasszony nem lesz a fia felesége. De milyen áron érte el ezt? Talán kifogás­talannak nevezhető az eljárása? Távolról sem!

Jó emberismerő volt ahhoz, hogy megállapítsa, a grófkis­asszony nem tettette magát. Halvány arca, reszkető ajka, fénytelen, megtört tekintete arról árulkodott, hogy kemény csa­pást mért rá. Hát valóban nem tudta, hogy Conny a fia? Iga­zán azt hitte, hogy egyszerű intéző, és mégis beleszeretett? És most, amikor megtudta, hogy gazdag családból származik, in­kább elmegy, és nem akarja látni többé, mert Conny csak ko­médiázott vele, ő pedig vérig sértette - igen, ebben ő is ugyanolyan hibás, mint a fia!

Igen, hiszen igazságtalanul bánt a fiatal grófkisasszonnyal, megbocsáthatatlanul megsértette, és könyörtelenül viselkedett vele. Hová ragadta el a düh? Talán elhamarkodta a dolgot, és ügyetlenül szétrombolta fia boldogságát?

Tanácstalanul nézett fel, amikor Trina benyitott, és sötét pil­lantással végigmérte a vendéget.

- A kegyelmes grólkisasszony azt parancsolta, hogy kísér­jem ki, Dalheim úr - mondta barátságtalanul.

A férfi felállt és távozott. Leforrázva, csöppet sem győztes­ként hagyta el az özvegyi házat.

Mivel belátta, hogy igazságtalanul viselkedett, már nem vé­dekezett Heide varázsa ellen. Most fogta csak fel valójában,

*

miért is tett ez a szép teremtés olyan kitörölhetetlen benyomást a fiára.

Hátratolta fején a sapkát. Egyszeriben elöntötte a forróság. Mit művelt vad haragjában? Egyáltalán nem ilyennek képzel­te az ifjú grófkisasszonyt. Valóban édes, kedves teremtés, gyámoltalan jószág, aki rajongásig szereti Connyt. Mennyi­re fájhat neki, hogy a fiú hamis játékot űzött vele. Hiába hes­segette el magától ezeket a gondolatokat, mindhiába igyeke­zett bebeszélni magának, hogy valójában minden remekül alakult, hisz sikerüli meghiúsítania a házasságot. Néhány nap és a grófkisasszony elutazik, ezzel pont kerül a dolog végé­re. Mégsem lelte lelki nyugalmát.

Egyetlen menedékétől fosztotta meg a lányt. Mégiscsak kö­nyörtelen és kegyetlen ember, igen, az, különben nem vetkő­zött volna ki ennyire magából.

Friedrich Dalhcim még sosem volt ilyen elégedetlen ma­gával.

Lassan, gondolataiba mélyedve ért a kastélyhoz. Egyene­sen a szobájába ment, és magára zárta az ajtót.

Lore asszony a függöny mögül leste a hazatérését. Jól is­merte a férjét, s már a fejtartásából észrevette, hogy elpárol­gott a mérge. Nem sejthette, hol és hogyan tombolta ki esz­telen dühét.

Dalheim úr aznap nem hagyta el a szobáját. Még a vacso­ránál sem mutatkozott. A szolgálóval azt üzente, hogy dolgoz­nia kell, és csak pár falat harapnivalót küldjenek fel neki. Anya és fia így kettesben költötte cl estebédjét. Conny az or­rát lógatta, mire anyja megpaskolta a kezét.

• Szedd össze magad, fiam! Apád már legyűrte a mérgét, bizonyára most akar dűlőre jutni magával. Holnap már hall­gatni fog az okos szóra. Ráveszem majd, hogy mielőtt kimon­daná a végső szót, mindenképpen ismerkedjen meg Heidévcl.

• Igen nehéz a szívem, anyám. Rettenetesen bánt, hogy szembe kell szállnom apámmal. Ideje, hogy meggyónjam Heidének, ki is vagyok valójában. Biztos haragudni fog rám, és eleinte nem ért majd meg. Hirtelen elfogott a félelem: mi lesz, ha nem bocsátja meg ezt az egész színjátékot?

- Emiatt ne emészd magad, Conny, hiszen szeret téged. Márpedig egy szerelmes nő kész mindent elfelejteni, még egy ilyen komédiát is, elvégre épp miatta találtad ki az egé­szet. Ne vágj már ilyen komor képet, meglásd, minden jóra for­dul.

Conny az arcára szorította anyja kezét, ez mindig meg­nyugtatta.

Lore asszony csak késő este, lefekvéskor találkozott a fér­jével. Faggatás, kérdezgetés helyett kedves, okos hangnem­ben, látszólag vidáman és fesztelenül csevegett mindennapi dolgokról, s úgy tett, mintha nem venné észre férje vívódását. Pedig komor ábrázata nem kerülhette el a figyelmét.

XVI.

Heide hosszú ideig feküdt a heverőn, teljesen hatalmába ke­rítette a nagy fájdalom. De azután összeszedte magát, hiszen döntenie kellett. Száját összeszorítva meredt egy darabig ma­ga elé, majd felkelt, megmosta hideg vízzel az arcát, és behív­ta Trinát, aki egy ideje már az ajtónál hallgatózott, mert ret­tenetesen aggódott fiatal úrnőjéért. Meg volt róla győződve, hogy Dalheim úr valami rosszat tett vele. Nem kerülte el ugyanis a figyelmét, hogy lleide alig tudta visszafojtani a könnyeit, amikor kijött a fogadószobából. Most sietve belé­pett, és nyugtalanul méregette Heidét.

• Mit parancsol, kegyelmes grófkisasszony?

• Gyere, Trina, ülj ide mellém, beszélnem kell veled - mondta Heide nyugalmat erőltetve magára. A komorna a könnyeivel küszködött, mikor leült vele szemben.

• El kell válnunk, jó Trina - folytatta Heide, miközben megfogta az idős szolgáló kezét. - Dalheim úr nem adja ki ne­kem az özvegyi házat, el kell mennem innen!

Irina szemébe könnyeket csalt a düh és a fájdalom.

• Az a szívtelen ember!

Heide felsóhajtott.

• Meg kell hagyni, igaza van. A mamának talán megvolt a joga arra, hogy itt lakjék, de nekem már nincs. Szeretnék azonnal elutazni, még ma!

• Édes istenem! - kiáltotta megdöbbenve Trina.

• Igen, Trina, egyetlen órával sem akarom tovább élvezni Dalheim úr kegyét, mint feltétlenül szükséges. Te mindig olyan büszke voltál ránk, biztos megértesz.

• Igen, igen, hát persze hogy megértem!

• Berlmbe megyek, és Schirmachcmé panziójában keresek majd szállást, ahol eredetileg is terveztem, amikor még azt hit­tük, hogy anyának intézetbe kell vonulnia. Neked is juttatok valamennyit a jövedelmemből, hogy ne kelljen szükséget szenvedned.

• Miattam fölösleges aggódnia a kegyelmes grófkisasszony­nak, van némi megtakarított pénzem. Kiveszek a faluban egy kisebb szobát, majd ott berendezkedem.

• A bútorokból bármit magaddal vihetsz, amire szüksé­ged van. A Dalheim úr tulajdonában lévő bútorokat itt hagy­juk, a sajátjainkat pedig eladjuk. Jól jön majd az a kis pénz is. Ha elmentem, mindent intézz el nyugodtan.

Trina sírva fakadt. Heide a vállára tette a kezét.

• Jóságos Trinám, ne sírj, már így is rfiajd megszakad a szí­vem! Most becsomagolok néhány dolgot. Megadom a cí­mem, de senkinek sem árulhatod el, Trina, bármilyen fontos dologról legyen is szó. Megértetted?

• Kegyelmes grófkisasszony, egészen nyugodt lehet - bó­lintott Trina tőlem senki sem fogja megtudni a címét.

Heide szeme könnybe lábadt, mire Trina is rázendített. Majd a lány intésére kiment, hogy utoljára még felszolgálja úrnőjének a teát. Heide közben csomagolni kezdett. A legszük­ségesebb dolgokat a kézitáskájába tette. Először a munkáját rakta el. amit másnap a szállodában akart befejezni, hogy hétfőn személyesen vihesse el a kiadóba.

Amikor aztán Trinával elcipelték a bőröndöt a vasútállomás­ra, Heidc nyugtalanul tekingetett mindenfelé, nehogy össze­találkozzon valakivel. Szíve majd meghasadt a fájdalomtól. Hiszen örökre elmegy, anélkül hogy valaha is látná azt a fér­fit, akit mindennél jobban szeret. Már tudta, miért kertelt, amikor az ifjú Dalheimról beszéltek. Vajon miért űzte vele ezt a komédiát?

Sikerült észrevétlenül eljutniuk az állomásra. Nem sokkal később Heide egy másodosztályú fülkében ült, miután fájdal­mas búcsúi vett Trinától, és megígérte neki, hogy megírja majd, miként alakul a sorsa.

A vonat megindult. Heide sóhajtva süppedt bele az ülésbe. Trina a keskeny peronon állt, és könnyes szemmel nézett a vo­nat után. Mihez kezdjen most az öreg, hűséges cseléd? Bár­csak a grófkisasszonykája mellett maradhatott volna!

XVII.

Heide nyolc óra tájt érkezett Berlinbe, könnyű csomaggal, ám annál nehezebb szívvel. Schirmacher doktorné panziójába hajtatott, s kissé megkönnyebbült, hogy tüstént elfoglalhatta a szállását. Heide ezzel a szerény szobácskával is meg volt elé­gedve.

Miután kipakolt, és előkészítette a munkáját, még két órát dolgozott, hogy másnap biztosan befejezhesse a fordítást. Lefekvés után sokáig nem jött álom a szemére. Hiába sírta el minden bánatát, szívfájdalmát, nem talált megnyugvásra. Vé­gül nagy nehezen lecsukódott a szeme.

Másnap szerencsére reggeltől estig dolgoznia kellett, s közben egy életre megtanulta, milyen áldás a munka egy szo- moiií szívnek. Meglehetősen későre járt, mire elkészült. Bár­milyen fáradt volt is, most sem tudott elaludni. Gondolatai Ro denau'körül jártak. Határtalan elhagyatottság lett úrrá rajta. Olyan hevesen vágyódott a szeretett férfi után, hogy össze kel lett szorítania a fogát. Vajon miért csapta be, miért adta ki ma gát Conrad intézőnek? Tehát Conrad Dalheim a teljes neve. Az anyja egyszer Connynak nevezte, amikor a fiáról beszél­gettek.

Mégiscsak szeretheti, hisz az apja szerint el akarta venni fe­leségül! Minden fájdalom és szenvedés dacára boldogság jár­ta át erre a gondolatra. Ebben legalább őszinte volt hozzá. To­vábbi okok után kutatott, amelyek felmenthették a férfit. Le­hetetlen, hogy gonosz szándék vezette volna, ezi nem akarta és nem is tudta elhinni róla. Dalheim úr azonban a szemébe vágta, hogy számításból hálózta be a fiát, hogy újra Rodenau úrnője lehessen. Milyen sértőn viselkedett vele, milyen kemé­nyen és kegyetlenül! Ezután nem tehetett mást, mint hogy csendben kisétált Conny életéből.

Conny! Conny! Egyre csak az imádott nevet mormolta, hol gyengéden, szemrehányóan, hol pedig könyörgőn és két­ségbeesve.

Kimondhatatlanul vágyódott egyetlen gyengéd pillantása, meleg, öblös hangja után. Kétségbeesésében úgy hullott a könnye, mint a záporeső.

Másnap felkereste a Holdéi Kiadót, hogy személyesen ad­ja le a kéziratát. Még sosem járt ott, eddig csak levélben érintkezett doktor Wendlcrrel.

Amint belépett a harmadik emeleten lévő előszobába, né­hány szorgosan tevékenykedő urat és hölgyet pillantott meg. Az egyik fiatal hölgy kisvártatva felemelkedett, és megkérdez­te tőle, mit óhajt.

• Beszélhetnék doktor Wendlcrrel?

• Kit jelenthetek be?

Heide szótlanul átnyújtotta névjegyét, nem akart hangosan bemutatkozni.

Az ifjú hölgy pillantásra sem méltatta a kártyát. Sarkon for- ult és eltűnt egy szomszédos szobába vezető ajtó mögött. Kis ^!dő múlva visszatért, és így szólt:

• Az igazgató úr arra kéri, várjon egy kicsit, épp tárgyal. Heide helyet foglalt, és érdeklődve figyelte az irodai jövés-

enést. A közvetlenül előtte ülő hölgy asztalához épp odalé­pett az egyik fiatalember. .

• Dreher kisasszony, ráér most, hogy egyeztessük a bevé­teleket?

A fiatalember egy pénztárkönyvből sorolni kezdte az egyes tételeket, mire a munkatársnője minden alkalommal helyes­lően bólintott.

Ez így ment jó darabig. Heide figyelmesen hallgatta, ám egyszer csak összerezzent. A fiatalember érthetően kántálta:

• Conrad Dalheim, Rodenau kastélya, kétszáz márka Ro- dcnau grófkisasszony számlájára.

Heide megütközve bámult a férfira. Mit jelent ez? Der­medten ült, még mindig a fülében csengett a két név. Még mi­előtt magához térhetett volna, kinyílt Wendler szobájának az ajtaja, és egy negyven év körüli, kopaszodó, aranycvikkeres úr jelent meg. Meghajtotta magát Heide előtt.

• Kérem, fáradjon be, grófkisasszony!

Heide felállt, és a kéziratot szorongatva elindult az iroda fe­lé. A szobába érve a férfi becsukta az ajtót. Miközben még egy­szer meghajolt a lány előtt, csodálkozó pillantással mérte vé- gig- ..

• Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetjük egy­mást. Kérem, foglaljon helyet. Kíváncsian várom, minek kö­szönhetem a látogatását.

Heide erőt vett magán, és elhessegette kínzó, zavaros gon­dolatait, amelyek azóta gyötörték, hogy odakint a saját és Conny Dalheim nevét érthetetlenül kétszáz márkával hozták összefüggésbe.

• Elhoztam a fordítás kéziratát, amelyet mára kellett elké­szítenem. Sajnos szombaton nem tudtam postára adni. Pénte­ken temettük az édesanyámat. Talán megbocsátja ezt a kis mu­lasztást.

Ezzel átnyújtotta a kéziratot, amit a férfi az íróasztalára tett.

• Engedje meg, hogy kifejezzem őszinte részvétem e fáj­dalmas veszteség miatt, grófkisasszony.

• Köszönöm, igazgató úr. Tudja, az ön jóindulata számom­ra igen sokat jelent, remélem, továbbra sem lesz panasz a munkámra.

• Nos, a legutóbbi fordításai lényegesen jobban sikerültek, mint az előzőek. Egyébként nem kellett volna személyesen ide­fáradnia. Ha jól sejtem, a közeljövőben nemigen tud majd dol­gozni.

Heide felkapta a fejét.

• Épp ellenkezőleg, igazgató úr, és kérem, ha lehet, tüstént adjon újabb megbízást! Nagy szükségem van a munkára, hogy elterelje a figyelmem a gyászról.

• Megértem önt. Máris nekiláthat egy újabb regénynek ugyanannak az angol írónak a tollából. Jelenleg ő a legfelka­pottabb szerző, úgy veszik, mint a cukrot. Örülök, hogy nyom­ban munkához akar látni.

Dr. Wendler átnyújtotta Heidének az angol nyelvű könyvet.

• Szeretném tudatni önnel, igazgató úr, hogy pillanatnyi­lag Berlinbe tettem át a lakhelyem. Anyám halála rákény- szerített, hogy elhagyjam korábbi otthonomat. Felírja az új cí­mem, hogy szükség esetén elérjenek?

A férfi feljegyezte a címet. Heide nem akarta feltartani szemmel láthatóan igen elfoglalt munkaadóját, ezért felállt.

• Nem is zavarom tovább.

• Köszönöm, grófkisasszony. Jut eszembe, holnap lesz október elseje, ha nem bánja, kiállítok egy utalványt, és a pénztárban fel is veheti a honoráriumát.

• Igazán kedves öntől, köszönöm a figyelmességét.

Dr. Wendler leült az íróasztalához, hogy kiállítsa az utal­ványt. Heide összeszedte minden bátorságát, és végre feltet­te a kérdést, amely egész idő alatt furdalta az oldalát.

• Megenged egy kérdést, doktor Wendler?

• Természetesen, grófkisasszony.

• Imént az előszobában véletlenül fültanúja voltam, amint a nevemet a rodenaui Conrad Dalheim úréval együtt emleget­ték. Arról volt szó, hogy a Dalheim úr állal utalt kétszáz már­kát az cn számlámra könyveljék. Bizonyára megérti, hogy felettébb meglep a dolog, nem tudom mire vélni. Megkérhe­tem, hogy világosítson fel, mit jelent ez az egész?

Az igazgató pipacsvörös lett. Annyira váratlanul érte a kérdés, hogy hirtelen szóhoz sem tudott jutni.

• Szóval... sajnálom, de erről nem adhatunk felvilágosítást, grófkisasszony - bökte ki zavartan.

• És vajon kitől kaphatok választ, igazgató úr? Higgye el, jó okom van rá, hogy kiderítsem, miért emlegetik a nevem Dal­heim úréval együtt.

Dr. Wendler zavara nőttön-nőtt.

• Bocsásson meg, grófkisasszony, de a cég belső ügyeiről nem adhatok felvilágosítást. Annak a dolognak bizonyára nincs köze önhöz. Talán, igen, meglehet, hogy valamit félreér­tett.

Heide arcából kifutott a vér. Észrevette, hogy a férfi kifo- ■ gásokat keres.

• Biztos nem hallottam rosszul. A becsületszavát adja, hogy annak a dolognak semmi köze sincs hozzám? - kér­dezte remegő hangon, könyörgő tekintettel.

A sarokba szorított férfi megvonta a vállát.

• Semmiképpen! De kérem, ne faggasson tovább! Szava­mat adtam, hogy hallgatok.

Heide most már mindent értett. Hirtelen arcába szökött a vér, s meg kellett kapaszkodnia a szék karfájában. Időbe telt, míg sikerült összeszednie magát.

• Nem zaklatom tovább a kérdéseimmel, igazgató úr, min­dent értek. Igazán gyanút foghattam volna a váratlan fize­tésemelés hírére. Most már tudom, hogy ez nem az ön kiadó­jától származik, hanem másvalakitől, egy olyan embertől,

akinek nem volt joga ahhoz, hogy rám tukmálja a pénzét. Conrad Dalheim úr utalta át nekem ezt az összeget, én pedig, édes istenem, elfogadtam!

Dr. Wendler egyre jobban feszengett.

• Teljesen zavarba hoz, grófkisasszony, de a történteket már nem lehet semmissé tenni. Arról azonban biztosíthatom, hogy senki sem akarta megsérteni.

Heide ajka megrándult a visszafojtott sírástól.

• Kérem, higgye el, a legcsekélyebb mértékben sem hibáz­tatom önt, hisz nem ön követett el tapintatlanságot. De kérem, igazgató úr, védjen meg a további megaláztatástól, attól, hogy újabb alamizsnát kelljen elfogadnom Dalheim úrtól. Küldje vissza neki a ma érkezett összeget azzal a megjegyzéssel, hogy Rodenau grófkisasszony nem fogad el olyan pénzt, amiért nem dolgozott meg. A gyanútlanul és tévedésből elfo­gadott korábbi összeget természetesen szintén visszafizetem neki. Ha kell, a föld alól is előteremtem rá a pénzt.

Dr. Wendler együtt érzőn tekintett a lány bájos és felindult arcába.

• Ha nem akarja, természetcsen nem fogadunk el több be­fizetést a számlájára, grófkisasszony. Rendkívül elkeserít, hogy ennyire megviseli ez az eset, ami számomra igen kínos. Sajnálom, hogy egy szerencsétlen véletlen folytán fény derült erre a minden bizonnyal jó szándékú kis csalásra.

r- Én örülök neki.

• Legyen nyugodt, grófkisasszony, mindent a kívánságá­nak megfelelően intézünk majd. Először azonban hadd mond­jak valamit, amit már korábban is említeni akartam! A kiadónk egyébként is elhatározta, hogy megemeli a tiszteletdíját.

Heide már-már fellélegzett, mintha csoda történt volna. Am azután felébredt benne a gyanú, és nyugtalanul fürkész­te az igazgatót.

• Ez tényleg igaz, doktor Wendler?

A férfi felvett az asztaláról egy levelet a postázandó iratok közül.

• Kérem, grófkisasszony, olvassa el ezt a levelet! Ebből megbizonyosodhat arról, hogy a fizetésemelése eldöntött tény. Reményeim szerint a közeljövőben akár négyszáz már­kát is kereshet,

Heide átfutotta a levelet, majd visszaadta.

• Bocsássa meg, ha kételkedni mertem, de biztosan megért. Igazán hálás vagyok önnek. Megkérem, készíttessen egy ki­mutatást arról, hány márkát utalt át nekem Dalheim úr az el­múlt hónapok során. Nem lesz nyugtom, amíg tartozom ne­ki. Anyám hagyatékát mielőbb pénzzé teszem. Az összeget majd átadom önnek, hogy juttassa el Dalheim úrnak.

Dr. Wendler érezte, milyen rettenetesen bántotta Heidét, hogy - meglehet akaratlanul - pénzt fogadott el.

• Látom, mennyire feldúlta ez az eset. Szeretnék segíteni, hogy egyszer s mindenkorra fátylat boríthasson rá. A kiadó szí­vesen megelőlegezi önnek a Dalheim úr által küldött össze­get. Hajónak látja, máris átutaljuk a pénzt. És majd havonta ötven márkát levonunk a fizetéséből a törlesztésre.

Heide megindultan kezet nyújtott a férfinak.

• Szívből köszönöm a jóságát. Örömmel élek az ajánlatá­val.

Dr. Wendler melegen megszorította a kezét.

• És kérem, közölje Dalheim úrral, hogy Rodenau grófkis­asszony senkitől sem fogad el ajándékot, bármit gondoljanak

, is róla.

Az igazgató meghajtotta magát.

• A címemet tartsa titokban, kérem. Meglehet, Dalheim úr bocsánatot akar majd kérni tőlem, amire nem vagyok kíván­csi.

• Ahogy óhajtja, grófkisasszony. Én mindenesetre elné­zését kérem, hogy ha jó szándékúan is, de közreműködtem eb­ben a kínos ügyben.

A lány hálás mosollyal újfent megszorította munkaadója ke­zét, majd távozott.

Furcsa hangulat szállta meg. Tulajdonképpen sérelmeznie

kellett volna, hogy Conny Dalheim titokban pénzzel támogat­ta. Ám amikor lecsillapodott, és tiszta fejjel végiggondolta a történteket, mélyen meghatódott. Csak egy nemes lelkű és jó­szívű férfi képes ilyesmire. Hisz nem számított rá, hogy egy­szer lelepleződik. Ebben a tettében is az iránta való szerető gondoskodása nyilvánult meg.

Conny! Kedves, jó Conny! - ismételgette magában.

Repesett a boldogságtól, hogy a véletlen így a kezére ját­szott. Ám épp a szerelmük miatt nem fogadhatott el pénzt a férfitól. És milyen szerencse, hogy a kiadó megemelte a fize­tését, máskülönben kutyaszorítóba került volna.

Gondolni sem mert rá, mi lett volna, ha Conny apja, az a kegyetlen, goromba fráter, megneszeli, hogy pénzt fogadott el a fiától! Akkor aztán még elvetemültebbnek és becstelenebb­nek tartaná.

Leírhatatlan lelkiállapotban tért vissza a panzióba. Dol­gozni sem tudott. Hiába próbált fordítani, a gondolatai mindun­talan elkalandoztak. Végül halálosan kimerülve a szobájá­ban álló keskeny heverőre vetette magát. Ismét eluralkodott rajta az elhagyatottság érzése és a gyötrő magány. Árva szí­ve epekedve hívta szerelmesét, aki elől oly ügyesen el bujdo­kolt. Biztosra vette, hogy soha többé nem látják egymást, hisz minden hidat felégetett maga mögött. Egyes-egyedül volt a világban.

XVIII.

Friedrich Dalheim nyugtalanul aludt. Gondolatai egyre csak a fiatal grófkisasszony körül jártak. Maga előtt látta, amikor sápadtan és összetörten fogadta a hírt. hogy Conrad intéző és a fia egy és ugyanazon személy. Amikor pedig kivonult a szobából, látszott, hogy minden erejét össze kellett szednie, hogy tartását megőrizze. Bár magának sem merte bevallani, a történtek alaposan megviselték. Nem menekülhetett a lelki­furdalás elől: tudta, hogy igazságtalanul bánt a lánnyal, meg­sértett és megbántott egy gyámoltalan nőt.

Nem olyan fából faragták, hogy könnyen túltegye magát az ilyesmin. Másnap a reggelizőasztalnál találkozott Connyval és Lore asszonnyal. Továbbra is töprengő és hallgatag maradt, amit a felesége jó jelnek vélt. Hiába várta, Lore és a fia nem említették Heidét. Friedrieh Dalheim szerette volna kiönteni a szívét, el akarta nekik mondani, mit művelt tegnap, ám ma­gától nem szívesen hozakodott elő vele. A máskülönben oly magabiztos férfinak nehezére esett bevallani a tévedését.

Lore asszony jól látta néma vívódását, s reménykedett, hogy majdcsak szóba kerül a lezáratlan ügy.

Reggeli után Conny elbúcsúzott, s ment a dolgára. Nem akart épp most alkalmat szolgáltatni az apjának arra, hogy két­ségbe vonhassa a szorgalmát és kötelességtudatát. Komoly arc­cal nyújtott kezet az apjának. Módfelett bántotta ez a viszály­kodás, hisz amióta az eszét tudta, mindig remekül kijöttek egy­mással. Azt is világosan látta, hogy az apja csak azért tiltako­zik a házassága ellen, mert azt hiszi, Heide boldogtalanná tenné.

Amikor kezet rázott vele, és apja ráemelte a tekintetét, mintha mondani akart volna valamit. Végül azonban meggon­dolta magát, hagyta, hogy Conny elmenjen. Amikor Lore asszony egyedül maradt a férjével, megsimogatta a homlokát.

• Nem érzed túl jól magad a bőrödben, Fritz, ugye igazam van?

• Miért gondolod? - kérdezte az ura látszólag közömbösen.

• Úgy látom, szíven ütött, ami tegnap történt közted és Conny között, hiszen ismerlek, te vén medve!

• Csak az bosszant, hogy alig vagy velem, Lore. Mikor jössz végre vissza Berlinbe?

Az asszony tűnődve pillantott rá.

• Ha szükséged van rám, csak szólnod kell, és én azonnal megyek, Fritz.

A férfi kezével végigszántott a homlokán.

• Butaságokat beszélek, ne is hallgass rám, Lőre. Majd megleszek valahogy, te csak élvezd Rodcnaun a szép őszi napokat. A fiunk is örülni fog, ha még maradsz.

• Igen, Fritz, most nagy szüksége van rám. Annyira fáj a szíve! Nem akarod megkönnyíteni a helyzetet?

• Mit javasolsz? - kérdezte a férje elbizonytalanodva.

Lore asszony átölelte a vállát.

• Csak arra lenne szükség, hogy egyszer szemügyre vedd a grófkisasszonyt.

• Már megtörtént, Lore! - mondta a férfi különös pillan­tással.

Az asszony megijedt.

• Hát már találkoztatok?

• Igen!

Lore izgatottan faggatta:

• De hát mikor?

• Tegnap. Nyomban elmentem hozzá, hogy tiszta vizel öntsek a pohárba, és elszakítsam Connytól.

Lore asszony elhűlve nézett rá.

• Na és? - Levette a kezét férje válláról, és felállt.

A férfi rászegezte égő szemét.

• Hát... rettenetesen viselkedtem vele, Lore, megbántottam, sőt alávaló módon sértegettem szegény kis teremtést. Azt hittem, igazam van, s meg akartam kímélni Connyt attól, hogy boldogtalan legyen. És mivel a grófkisasszony már az első perctől kezdve elnyerte a tetszésemet, ezért kétszeres kíméletlenséggel bántam vele. Amikor rájöttem, hogy igaz­ságtalanságot követtem el, már késő volt.

Lore asszony elsápadt.

• O, Fritz, most mi lesz azzal a szegény teremtéssel? Ugyan mit mondtál neki?

A férfi bűntudatosan szóról szóra elmesélte a történteket.

Lore asszony egyszer sem szakította félbe. Amikor a fér­je befejezte, egy ideig meg sem tudott szólalni a döbbenettől.

• Na, mondj már valamit, Lore, halljam, mit gondolsz! Mosd csak meg alaposan a fejem, hisz megérdemlem!

Az asszony megsimogatta férje homlokát.

• Azzal még nem tennénk meg nem történtté a dolgokat, Fritz. Hagytad, hogy elragadjon a szenvedély és a düh, és ennek következményét csak nehezen lehet jóvátenni. Ó, Fritz, Conny magánkívül lesz! Hiszen Heide az élete, és olyan nagyszerűen illenek egymáshoz. Ennek a megítélésében rám bízhatod magad.

Lore asszony mindenről részletesen beszámolt, amit Hei- déről tudott. Azt is elmondta, milyen bátran vetette bele ma­gát az élet küzdelmeibe, és milyen szorgalmasan dolgozott. Amikor befejezte, férje egy ideig töprengő arccal ült, végül bosszúsan így szólt:

• És én elvakultságomban úgy viselkedtem, akár egy ele­fánt a porcelánboltban! Végül is nem tehet arról, hogy gróf­nőnek született, és az anyját megszállta a kevélység ördöge.

• Ő maga is épp eleget szenvedett az anyja természete miatt. Ó, Fritz, ha tudnád, mennyire megkedveltem! Mindig azt szerettem volna, hogy Uyen lányom legyen. Kedves és sze­rény. Nem hiányzik belőle a büszkeség sem, de az anyjával össze sem lehet hasonlítani. Hiszen te is boldognak akarod lát­ni a fiad, Fritz, ne ellenkezz hát tovább!

A férfi ránézett, gyengéden megcsókolta, majd sóhajtva így szólt:

• Már késő, Lore. Úgy nézett rám, mint Piroska a gonosz farkasra. Amikor büszkén felállt, minden igyekezetére szük­sége volt, hogy palástolni tudja fájdalmát.

Lore asszony már újra bizakodó volt. Könnyes szemmel mosolygott az urára.

• Ha mindezt belátod, Fritz, akkor semmi sincs veszve. Még mindent jóvátehetsz!

• Csak nem képzeled, hogy odaállítok hozzá bocsánatot kérni?

Lore asszony kedves pillantást vetett hitvesére.

• Ó, az én Fritzem még sosem voll olyan konok, hogy a hi­báját ne tette volna önként jóvá. Hidd el, sikerülni fog! Gye­re, Fritz, veled megyek, és segítek mindent helyrehozni. Ne­ked egy szót sem kell szólnod, majd én beszélek.

És Friedrich Dalheim engedelmeskedett. Bár igyekezett fenntartani férfibüszkeségének és atyai méltóságának némi lát­szatát, azért szaporán szedte a lábát.

Amint az özvegyi ház lépcsőjéhez értek, Trina viharzott elé­bük. Sötéten végigmérte Friedrich Dalheimot, és Dalheim asszonyt sem üdvözölte sokkal barátságosabban.

• Még nem készültem el a csomagolással, nem megy az ilyen gyorsan. Szükségem van még néhány napra.

Lőre asszony mosolyogva tette a kezét a karjára.

• Ne csomagoljon tovább, Trina! Remélem, a grófkisasz- szony nem fog elmenni. Épp erről szeretnénk vele beszélni.

Trina izgatottan megtörölte keze fejével a homlokát.

• Ezzel el késtek,. Dalheim asszony. A kegyelmes grófkis­asszony már tegnap délután elutazott.

Az asszony és a férje ijedten néztek egymásra.

• Elutazott? - kérdezte Lore meghökkenve.

• Hát persze! Mivel Dalheim úr kirakta az özvegyi házból, mielőbb el akarta hagyni Rodenaut, hogy ne kelljen tovább el­fogadnia az uraság kegyét. Dalheim úr alig várta már, hogy a szegény kegyelmes grófkisasszonyl kiüldözhesse otthoná­ból! Láttam rajta, majd megszakad a szíve fájdalmában, de még ekkor is védelmébe vette Dalheim urat, és az mondta: Jo­ga van hozzá, Trina!"

Lore asszony magánkívül volt, mégis az öreg cselédet csi­títgatta.

• Nyugodjon meg, Trina, félreértés történt! A grófkis­asszony bizonyára félreértette a férjemet.

• Meglehet, de ma vagy holnap úgyis el kellett volna men­nie, ezért ő.inkább nyomban elutazott. Én is igyekszem. Már ki is vettem magamnak egy szobát a faluban, a kovácsnál.

• Nem hagyott valami üzenetet nekem vagy... az intéző úrnak?

• Nem, egy szót sem, hiszen meg se tudott szólalni a köny- nyektől, melyek a torkát fojtogatták. Csak a legszükségesebb holmikat vitte magával, miután rólam gondoskodott. A hagya­tékból összejön egy kis pénzmag, amely jó lesz majd a gróf- kisasszonykámnak végszükség esetén. Kedden és szerdán lesz az árverés, akkor visszakapják az özvegyi házukat - je­lentette ki felindultan Trina.

Lore asszony már visszanyerte az önuralmát.

• Ne csomagoljon tovább, Trina! Semmit sem kell eladni, maradjon minden a helyén! A grófkisasszony vissza fog jön­ni, és ön nála marad. A férjemnek esze ágában sincs elűzni az úrnőjét. Hagyjon csak mindent ott, ahol van.

Bizalmatlanul, hitetlenkedve nézett az öreg szolgáló Lore asszony barátságos arcába. Majd rosszalló pillantást vetett Dalheim úrra.

• O, nem hiszem, hogy a kegyelmes grófkisasszony vissza­jönne. Nem fogad el semmiféle alamizsnát! Majd megszakadt a szíve, amikor elment! Nem, nem fog visszatérni, hiszen már megtette az első nehéz lépést.

Lore asszony rémülten gondolt a fiára, de azután erőt vett magán.

• Minden jóra fordul, Trina. Csak azt mondja meg, hova utazott a grófkisasszony, és mi a címe, amit bizonyára meg­hagyott önnek.

• A grófkisasszony szigorúan megparancsolta, hogy sen­kinek se áruljam el, hol tartózkodik jelenleg. Senki sem tud­hatja meg, hova ment.

Lore asszony elképedve nézett az idős szolgálóra.

• De, Trina, ez rám bizonyára nem vonatkozik!

• Ez mindenkire vonatkozik, Dalheim asszony - makacs­kodott Trina.

• De Trina, térjen észre, nekem tudnom kell, hová üzenhe­tek a grófkisasszonynak!

• Sajnálom, de belőlem semmit sem szed ki. A kegyel­mes grófkisasszony hagyta meg így, és én csak az ő parancsait követem. Nem fogják újból bántani. Bár nem tudhatom, mit mondott tegnap Dalheim úr az úrnőmnek, az biztos, hogy rettenetesen megsértette. Ahogy kitántorgott a szobából, a fájdalomtól és sérelemtől szinte megnémulva, rögtön tud­tam, hogy valami szörnyűség történt vele. Hát ezért nem áru­lom el a címét!

• Rendben, Trina, talán valóban nem tehet másképp. De szeretném megnyugtatni, nem akarunk több bánatot okozni a fiatal úrnőjének, épp ellenkezőleg. A grófkisasszony tartóz­kodási helyét úgyis megtudjuk, legfeljebb nem magától. De legalább a csomagolást hagyja abba! Heide grófkisasszony vissza fog témi Rodenaura. Nyugodtan tájékoztassa csak ar­ról, amit most hallott. Az úrnője további rendelkezéséig pe­dig hagyjon mindent a helyén!

Trina fontolóra vette a hallottakat, majd bólintott.

• Hát legyen, mindenről tájékoztatni fogom a grófkis­asszonyt. De addig épp elég dolgom van még.

Lőre asszony belekarolt a férjébe.

• Induljunk, Fritz - mondta.

Amikor már hallótávolságon kívül voltak, Friedrich Dal­heim aggodalmasan megszólalt:

• Kihez fordulhatott, Lore? A hátamon futkos a hideg, ha belegondolok, hogy szegény gyermek magára hagyatva bo­lyong a nagyvilágban. - A férfi nagyot sóhajtott. - Na és hogy fogadja majd mindezt a fiunk?

• Nincs mit tenni, Fritz, mindent el kell mondanunk Conny- nak. Talán ő sejti, hova mehetett a grófkisasszony.

Lassan és szótlanul tették meg az utat vissza a kastélyba.

Conny még nem érkezett haza a majorból, csak röviddel ebéd előtt jött meg. Friedrich Dalheim ekkor így szólt a feleségé­hez:

• Csak evés után beszélek vele, különben egy falat sem megy le a torkán.

Conny ugyanolyan komolysággal üdvözölte a szüleit, mint ahogyan elbúcsúzott tőlük. Apja az arcát fürkészte: vajon tudja-e már, hogy eltűnt a grófkisasszony? De a Fián nem lát­szott semmi.

Hallgatagon fogyasztották cl az ebédet. Amikor azután a szomszédos szobában a kávéjukat itták, az apa mély levegőt vett, és nekiveselkedett a vallomásnak.

• Conny, mondanom kell neked valamit.

Conny felkapta a fejét. Arcáról lerítt, hogy felkészült egy újabb jelenetre. Mégis maga volt a megtestesült nyugalom.

Friedrich Dalheimnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy el tudja mondani, ami a szívét nyomta.

• No tehát, tegnap kissé túllőttem a célon, Conny. Felke­restem a grófkisasszonyt, hogy rábeszéljem, hagyjon téged bé­kén.

Conny falfehér arccal ugrott fel.

• Apa! Az isten szerelmére, csak nem mondtad el neki, hogy a fiad vagyok? - kiáltotta magánkívül.

• De, igen. Elmondtam, mert mérget vettem volna rá, hogy tud róla.

• Nem! Dehogy! Nem tudta! Istenem, vajon most mit gon­dol rólam? - kiáltotta Conny kétségbeesve.

Lore asszony megragadta a karját.

• Nyugodj meg, fiam! Minden jóra fordul majd, szedd össze magad, és hallgasd apádat!

Conny nyugalmat erőltetett magára, bár mélységesen fel­kavarták a hallottak. Heide most már tudja, ki is Ő valójában.

Az apja biztosan ajtóstul rontott a házba. Vajon mit gondol­hat most róla a lány?

Legszívesebben tüstént átrohant volna az özvegyi házba, hogy a bocsánatáért esedezzen, és mindent megmagyaráz­zon neki. Ám először meg kell hallgatnia az apját. Tudnia kell, mi történt.

• Fiam - folytatta az apa -, most már biztos vagyok ben­ne, hogy nem tudott róla. A rémülete mindent elárult. Nos, megismerkedtem vele, és a viselkedéséből egyértelműen ki­derült, hogy tévesen ítéltem meg. Nem köntörfalazok tovább, Conny, csúnyán viselkedtem vele, mert azt hittem, hogy szá­mító komédiás, aki csak azért hálózott be téged, hogy újra Ro- denau úrnője lehessen. Most már tisztán látok, és anyádnak megígértem, hogy közelebbről is megismerkedem vele, s meggyőződöm arról, valóban hozzád illő-e. Ma délelőtt anyád­dal az özvegyi házban jártunk. Bocsánatot akartam kérni.

Conny izgatottan felpattant, és megragadta apja kezét.

• Kedves, jó apám, hogy köszönjem ezt meg neked?

Apja megrázta a fejét, és zavartan nézett a fiára.

• Nem, nem, ne köszönjél még semmit! Ülj csak le újra, és hallgass tovább! Amikor megérkeztünk az özvegyi házba, megtudtuk az idős szolgálótól, hogy a grófkisasszony még teg­nap elutazott, nem sokkal a beszélgetésünk után. Trina épp cso­magolt.

Conny, aki az előbb visszaült, most újra felugrott. Félelem és aggodalom tükröződött az arcán.

• Apám, mit tettél vele!? - kiáltotta csaknem fenyegetően.

Anyja újra lenyomta a székre. Friedrich Dalhcim nem ke­vésbé izgatottan így folytatta:

• Most, hogy már megtudtad a legrosszabbat, szeretném részletesen, minden szépítgetés nélkül elmesélni neked, mi tör­tént köztünk, és hogy mit beszéltünk ma délelőtt a szolgáló­val.

Ezután részletesen meggyónt mindent. Semmit sem hall­gatott el a fia elől, elmondta, hogy milyen gorombán viselke- dctt a grófkisasszonnyal, és milyen érzések ébredtek benne a lány iránt. Végül arról is beszámolt, amit ma reggel tudtak meg Trinától.

Conny egy ideig dermedten ült. Nagyon jól tudta, milyen nehezére esik apjának ez a gyónás, ezért elpárolgott a mérge, bár szinte eszét vette a Heidéért érzett aggódás.

Végül, amikor sikerült összeszednie magát, felegyenesedett.

- Azonnal át kell mennem Trinához. Meg kell tudnom, hová utazott Heide. Utána kell mennem, hogy mindent tisz­tázzak vele. Apa, te fel sem tudod fogni, mennyire megsértet­ted és megbántottad ót, hiszen nem ismered olyan jól, mint én. Istenem, hol bolyonghat most egyedül, tele fájdalommal és te­hetetlenül! Bocsássatok meg, de most Trinához kell men­nem!

Ezzel kiviharzott a szobából, meg sem hallotta anyja kiál­tását. Úgy, ahogy volt, kirohant a kastélyból, és a parkon át az özvegyi házba sietett.

Trina őt sem fogadta sokkal barátságosabban, mint Dalhei- mékat. Conny mindent megpróbált, hogy rávegye, árulja el Heide címét, ám a hű szolgáló ahhoz tartotta magát, amit fia­tal úrnője megparancsolt neki.

Conny letörten, magánkívül tért vissza a kastélyba. Vajon hová mehetett Heide? Egyfolytában ezen törte a fejét. A lány neki is hátat fordított. Talán már nem is szereti, amióta meg­tudta, hogy ő Friedrich Dalheim fia? Nem, ezt nem akarta és nem is tudta elhinni, máskülönben teljesen összeomlott vol­na. Tépelődése közben eszébe jutott a Holdéi Kiadó. Rajtuk keresztül esetleg megtudhatja a címét. Lehet, hogy Berlinbe utazott? Mintha egyszer azt mesélte volna, hogy amikor az édesanyja intézetbe akart vonulni, ő Berlinbe készült, és egy panzióban lakolt volna. Csakhogy Berlin hatalmas, ráadásul számtalan panzió van benne. Hogy bukkanjon rá az igazira minden közelebbi információ nélkül? Az lesz a legjobb, ha ki­várja, amíg a Holdéi Kiadó megadja a címét.

A kastélyba érve szüleit szintén magukba roskadva talál­ta. Apja letaglózva kérdezte:

• Nos, sikerrel jártál, megszerezted a címét?

Conny a fejét ingatta.

• Nem, semmit sem tudtam kiszedni Irinából. Azt hiszi, va­lami rosszban sántikálunk. Hogy mondjam meg neki, hogy leg­szívesebben a tenyeremen hordoznám az úmójét? Egyetlen le­hetőségünk a Holdéi Kiadó.

Apja felélénkülve pillantott rá.

• Akkor ne vesztegessük az időt, azonnal fordulj a kiadó­hoz, Conny!

• Nem ismered Heidét, apám. Biztos sejti, hogy ott is ér­deklődni fogok utána, ezért egy darabig előlük is elhallgatja majd a címét. Szilárd meggyőződése, hogy el kell tűnnie az életemből. Mindenáron be akarja bizonyítani neked, hogy nem az a számító férj vadász, akinek hitted! Mindennek vége!

Lore asszony megragadta a kezét.

• Nyugalom, fiam! A jó isten minden teremtményét szere­ti. Meglátod, téged is megsegít. Ám mindenekelőtt ne feledd, hogy az apád már nem ellenzi a frigyeteket. Heide épp az eltűnésével győzte meg végérvényesen arról, hogy soha nem pályázott Rodenau úrnőjének a címére. Ennél ragyogóbb bi­zonyítékkal nem is szolgálhatott volna. Meglásd, meg fogjuk találni.

• De képzeld csak, anyám, mit gondolhat most felőlem! Hi­szen hazudtam neki.

• Épp elegendő érvet tudsz felsorakoztatni amellett, amiért nem az igazi neveden mutatkoztál be neki. A legfontosabbat tudjuk: vagyis, hogy szeret téged, és Conny Dalheimként éppúgy szeretni fog, mint Conrad intézőként. Biztos nem fut­kos fűhöz-fához, valahol kereshetett magának egy biztonsá­gos szállást, és most olt van. Várjuk ki azt a néhány napot, amíg Trina választ kap tőle.

Anyja szavaira némi nyugalom szállta meg Connyt. Apjá­val mindent alaposan meghánytak-vetettek. Az öreget annyi­ra letaglózta, amit hirtelen felindulásában tett, hogy megígér­te Connynak, többé nem gördít akadályt a házasságuk elé.

Friedrich Dalheim olyan nyugtalan volt, hogy hétfő reggel nem tudta rászánni magát, hogy visszautazzon Berlinbe. Leg­fontosabb üzleti ügyeit telefonon intézte el, és ugyanolyan iz­gatottan várta, hogy végre megtudjon valamit Heidéről, mint a fia.

Csak Heidéről folyt most a szó a Dalheim családban. Con- ny és az anyja egymást felülmúlva sorolták Dalheim úrnak a lány megható jellemvonásait. Conny őszintén elmesélte, mi­lyen félve és takarékosan gazdálkodott kétszáz márkás havi fizetésével, s mennyire tartott egy közönséges cipőjavítás­tól, ami valóságos anyagi csődöt jelentett neki, mivel soha nem fogadott volna el kölcsönt. Majd ezt látva, miként jutott eszé­be úgy könnyíteni a lány gondjain, hogy fizetését a kétszere­sére emeltette a Holdéi Kiadóval, a különbözetet pedig magá­ra vállalta.

• Bizonyára megérted, apám, hogy nem tudtam tovább tétlenül nézni, mennyi nehézséggel küzd. Azt mondanom sem kell, hogy az anyja továbbra is meglehetősen igényes maradt. Heide szemében az adósság kész sorscsapás volt, mivel sokat szenvedett tőle még amikor az édesapja élt. Egy­szer azt mondta: „Sosem mertem a hitelezőink szemébe néz­ni. Mivel hajdan szörnyen szégyelltem, hogy fűnek-fának tartozunk, inkább minden kényelemről lemondok, mint hogy egyetlen fillért is kölcsönkérjek."

Friedrich Dalheim elgondolkozva hallgatta fiát, majd így szólt:

• Igazán figyelemre méltó tulajdonság. Minél többet me­séltek erről a grófkisasszonyról, annál jobban sajnálom, hogy megbántottam. Azt pedig igazán nem vehetem tőled rossz néven, hogy így segítettél rajta. Ám ezzel, ha rájött volna, te talán még jobban megsértetted és megaláztad volna, mint én, amikor elvesztettem a fejem.

• Az isten szerelmére, apa, ő erről sosem szerezhet tudo­mást! Elképzelheted, hogy minden szükséges óvintézkedés) megtettem, hogy a kiadó tapintatosan és a legnagyobb titok­ban kezelje az ügyet!

XX.

Néhány nap telt el így, egyre növekvő izgalomban. Lore asszony vasárnap délután még egyszer felkereste Trinát, és megkérte, közölje az úrnőjével, hogy fontos ügyben kérik a címét.

• Ha nem írja ezt meg neki, Trina akkor maga lesz a hibás abban, hogy a grófkisasszonya élete végéig boldogtalan lesz. Szavamat adom, hogy nem bántjuk többé.

Trina elhatározta, hogy ír a grófkisasszonyának, ám ami­kor Conny néhány nappal később megérdeklődte tőle, jött-e válasz, Trina azt felelte, hogy elküldte a levelet, és válasz is érkezett, de abban a kegyelmes grófkisasszony még egyszer megparancsolta neki, hogy semmi esetre se árulja el a tartóz­kodási helyét - bárki is kérje.

Conny nem tudta, higgyen-e Triának, de a türelme a végé­re ért. Magánkívül volt a kétségbeeséstől, és amikor vissza­tért a szüleihez, kijelentette, hogy nem bírja tovább ezt a tét­len várakozást. Berlinbe megy, és felkeresi a Holdéi Kiadót. Talán ott meg tudják mondani Heide címét.

Apja ekkor átadott neki egy levelet, amely akkor érkezett, amikor Conny Trinánál járt.

• Ez épp a Holdéi Kiadótól jött. Olvasd cl, aztán meglát­juk, mit tegyünk! Most már nekem is elegem van a várakozás­ból. Ki tudja, tényleg írt-e neki Trina. Ez a nyakas komorna az úrnője iránti aggodalomból a végén még valami butaságot csinál.

Conny izgatottan kapott a levél után, és olvasni kezdett.

„Tisztelt Uram!

Sajnálattal kell közölnöm, hogy a legutóbbi kétszáz már­káról szóló átutalását vissza kell juttatnom Önnek. A továb­biakban semmiféle összeget nem fogadhatunk el Öntől Rodenau grófnő számlájára. Egy szerencsétlen véletlen folytán megtudta, hogy állítólagos fizetésemelése az Ön ér­deme. Hétfőn reggel bejött a kiadónkba, hogy behozza egyik kész fordítását, és mialatt az előszobában várakozott, sajnálatos módon fültanúja lett, amint két alkalmazottunk pénzbevételeket egyeztetett. Ezek között szerepelt az Ön­től beérkezett kétszáz márkás összeg is. A grófkisasszonyt rettenetesen feldúlta ez a felismerés, alig tudtam meg­nyugtatni. Határozottan követelte, hogy küldjük vissza Önnek a pénzt, és a megelőző befizetéseket is hamarosan visszajuttatja.

Mivel úgy érzem, őszintén a szívén viseli a hölgy sorsát, engedje meg, hogy megnyugtassam. A grófkisasszony for­dításai egyre jobbak és gördülékenyebbek, így a kiadó megemelte a honoráriumát.

Nagyon sajnálom, hogy egy ilyen szerencsétlen véletlen ke­resztülhúzta nemes szándékát. Őszinte tisztelettel:

Dr. Wendler Holdéi Kiadó"

Amikor Conny elolvasta a levelet, felnyögött.

• Már csak ez hiányzott!

• Mi történt, Conny? - kérdezte az apja.

Fia sápadt arccal odanyújtotta neki a levelet. Friedrich Dalheim előtt így Heide jellemének újabb voná­sai tárultak fel. Bármilyen szegény volt is, nem kért az alamizs­nából, inkább választotta a keserves nélkülözést, csak hogy visszafizethesse a pénzt. A levélből egyértelműen kiderült, hogy Conny eljárását legalább olyan megalázónak érzi, mint az ő alaptalan rágalmait.

Ölébe ejtette a levelet, és Conny meggyötölt arcába nézetí.

• Azonnal Berlinbe kell utaznod, fiam. Ez a Wendler dok­tor biztos megadja Heide címét.

• Ha csak nem tiltotta meg neki is - mondta Conny letör­ten.

• Mondd meg annak a férfinak kerek perec, hogy áll a do­log köztetek, és hogy mindenképpen beszélned kell vele. Ké­szülj az útra, Conny, én is veled tartok Berlinbe.

Lőre asszony átölelte a fiát.

• Ne félj, a szerelem diktálta minden tetted, és ezt egy nő mindig megbocsátja.

A két Dalheim útra kelt. Berlin határában áilt Friedrich Dalheim gyára. Conny itt kitette az apját, majd szülei grune- waldi villájához hajtatott. Beadta a csomagokat, és meghagy­ta, hogy a ház urát ebéddel várják. Ezután nyomban tovább- robogott, egyenesen a Holdéi Kiadóhoz.

Dél előtt pár perccel Conny bejelentkezett doktor Wendler- hez, aki rögtön fogadta. Az igazgató már az üdvözléskor ész­revette, hogy vendége rettenetesen izgatott.

• Bocsássa meg, hogy magánjellegű gondjaimmal zavarom. Amikor ma reggel kézhez kaptam a levelét, nyomban felke­rekedtem, hogy beszéljek Önnel. Kimondhatatlanul kínosan érint, hogy Rodenau grófkisasszony tudomást szerzett arról, hogy én fedeztem a fizetésemelését. Tudom, milyen megalá­zó helyzetbe hoztam őt. Azonnal jóvá akarom tenni a vétkem. Sajnos azonban fogalmam sincs, hol tartózkodik jelenleg. Már napok óta szörnyen aggódom a kisasszonyért. Egyedül az ön levele hozott némi megnyugvást, melyből kiderült, hogy járt önnél. Kérem, igazgató úr, közölje velem a grófkis­asszony címét!

Wendler doktor zavartan nézett rá.

• Sajnos, nem teljesíthetem a kívánságát; a grófkisasszony szigorú utasítást adott, hogy senkinek se áruljam el a címét.

• Gondoltam! De ha tudná, doktor úr, milyen kétségbeesett vagyok, bizonyára készségesen megadná a címét.

• És ezzel valószínűleg éppolyan nagy ostobaságot kö­vetnék el, mint amikor beleegyeztem, hogy átutaljam a gróf- kisasszonynak azt a bizonyos összeget

• Kérem, tisztelt igazgató úr, ezúttal biztosan nem cseleked­ne helytelenül, csak jót tenne, ha megadná a grófkisasszony címét. Hogy meggyőzzem, őszinte leszek önhöz. Abban re­ménykedem, hogy a grófkisasszony hamarosan a feleségem lesz. Szeretem őt, és ő is engem, ám egy sajnálatos félreértés következtében fejvesztve elmenekült Rodenauból, nekem egy árva szót sem szólt, még a címét sem hagyta meg. Azóta sikerült minden nehézségen úrrá lennem, most már az apám sem gördít akadályt a házasságunk útjába. Ha beszélhetnék ve­le, minden elrendeződne. Nos, doktor úr, most már mindent tud, kérem, ne mondja, hogy a hallottak után van szíve tovább titkolózni előttem. Könyörögve kérem, ne aggályoskodjon tovább, adja meg a grófkisasszony címét! Gondoljon csak bele, mennyi időbe telne, amíg a segítsége nélkül rátalálnék.

Wcndler doktor kezet nyújtott.

• Köszönöm a bizalmát, Dalheim úr, nos hát megadom a címet. Remélem, a grófkisasszony megbocsátja majd.

• Efelől semmi kétségem.

Az igazgató fellapozta a jegyzetfüzetét.

• A grófkisasszony a Fácán utca 14-ben lakik, Schirmacher doktorné panziójában.

Conny fellélegzett, mint akinek súlyos kő esett le a szívé­ről.

• Köszönöm önnek! Higgye el, óriási szolgálatot tett nekem és a grófkisasszonynak. Megengedi, hogy használjam a tele­fonját?

Conny az asztali készülékhez lépve feltárcsázta apja szá­mát, aki rögtön bejelentkezett.

• Apám, hál' istennek megszereztem Heide címét. Igaz, meghagyta, hogy senkinek se adják meg, de Wendler úrnak megesett rajtam a szíve, miután röviden elmeséltem neki

mindent. Máris indulok Keidéhez, s mihelyt tisztáztuk a dol­gokat, újra hívlak.

• Járj szerencsével!

Conny letette a kagylót, és búcsút vett doktor Wendlertől. Beült a ház előtt várakozó kocsijába, és a sofőrnek megadta a panzió címét. Hirtelen eszébe jutott, hogy ha Heide meglát­ja, amint a ház elé hajtat, esetleg letagadtatja magát. Ezért hát meghagyta a sofőrnek, hogy a Kant és a Fácán utca sarkán áll­jon meg.

Kínzó lassúsággal múllak a percek. Alig tudta Conny ki­várni, hogy elérjék úti céljukat. Amikor megálltak, utasítot­ta a vezetőt, hogy kis idő múlva hajtson a Fácán utca 14-es szá­mú ház elé, és ott várjon rá.

Szorosan a fal mellé húzódva közelített a panzió bejáratá­hoz, majd belépett a házba, és felsietett a lépcsőn. A szíve egy­re szaporábban vert. A második emeleti ajtón ott állt Schirma- cherné neve. Conny meghúzta a csengőt, mire egy szolgáló­lány nyitott ajtót.

• Itthon van Rodenau grófkisasszony?

A lány értetlenül nézett rá.

• Nálunk aztán nem lakik semmiféle grófkisasszony, csak egy bizonyos Rodenau kisasszony bérel itt szobát-jelentet­te ki.

Conny bólintott, majd borravalót nyomott a kezébe, ami­től a lány rendkívül szolgálatkész lett.

• Bocsánat, kisasszonyt akartam mondani. Itthon találom a hölgyet?¹

• Igen, uram!

• Akkor kérem, jelentse neki, hogy egy úr keresi a Holdéi Kiadótól, és üzleti ügyben szerelne beszélni vele.

A lány szolgálatkészen beengedte.

• Addig foglaljon helyet a fogadószobában! Azonnal áthí­vom Rodenau kisasszonyt.

Conny belépett egy keskeny, barátságosan berendezett szo­bába, ahol a kis panzió lakói fogadhatták vendégeiket. Az

egyetlen ablak az udvarra nézeU, ezért nem volt túlságosan vi­lágos a szobában.

Conny háttal állt meg az ablak előtt, így az arca árnyékban maradt, Heide nem ismerhette fel rögtön.

XXI.

Nyugtalan várakozott. Kisvártatva megjelent Heide, valóban elhitte, hogy a kiadótól keresik. Nem is sejtette, ki vár rá.

Conny szíve megdobbant, amikor észrevette a lány sápadt arcát, fénytelen tekintetét. Heide azonban csak akkor ismer­te fel, amikor már a közvetlen közelébe ért, és épp meg akar­ta kérdezni, mit óhajt. Torkán akadt a szó, ijedten hátralé­pett, mint aki menekülni próbál.

A férfi azonban gyorsan elállta az útját.

• Ön az? Ettől igazán megkímélhetett volna! - dadogta erőtlenül.

Conny könyörögve nyújtotta felé a kezét.

• Kérem, könyörgök, Heide grófkisasszony, hallgasson végig, ne szaladjon el! Minden bűnözőnek megadják a lehe­tőséget, hogy védje magát. Ön ezt is megtagadná tőlem?

Heide igyekezett összeszedni magát, habár egész testében reszketett. Úgy kalapált a szíve, majd kiugrott a helyéből. Büszkén kihúzta magát, pedig legszívesebben a férfi nyaká­ba borult volna.

• Fogalmam sincs, mit akarhat mondani nekem a történtek után, Dalheim úr - jelentette ki elhaló hangon.

• Grófkisasszony, úgy ejti ki a nevem, mintha bűn tapad­na hozzá. Kérve kérem, ne higgye, hogy be akartam csapni, a'világért sem akartam megbántani vagy megsérteni! Hallgas­son meg! Amikor legelőször jártam Rodenaun, átsétáltam a parkon. Egyedül voltam, és csak a parkot akartam szemügy­re venni. Bár ön és az édesanyja nem fogadtak minket, én...

én mégis láttam önt! A tónál állt, szomorúan maga elé meredt, és heves mozdulattal letörölte arcáról a könnyeket. Attól a perctói kezdve csak önre tudok gondolni. Egyre csak az járt a fejemben, hogyan segíthetnék önnek, és hogyan nyerhetném el a szívét. Hogy a közelében maradhassak, legszívesebben a tervezett utazásomról is lemondtam volna, ha találtam volna valamilyen elfogadható kifogást.

A lány továbbra is büszkén és megközelíthetetlenül állt előtte.

• És akkor kitalálta azt a történetet az özvegyi joggal és kü­lönféle járandóságokkal kapcsolatban - szólt keserűen.

• Nem kellett kitalálnom, hiszen valóban léteztek ilyen jogosítványok, még ha vitathatóak is lettek volna. De ez lé­nyegtelen. Számunkra azonban kötelező érvényűek voltak, hi­szen nem tehettünk földönfutóvá két gyámoltalan nőt. Ezen­kívül az apám olyan nevetséges áron vásárolta meg Rodenaut a hitelezőktől, hogy csöppet sem bánta, hogy a volt tulajdo­nos családtagjait ilyen formán kárpótolhatja.

Heide összekulcsolta a kezét.

• Ön tudja, hogy mindent csak anyám kedvéért fogadtam el. Nem tehettem otthontalanná, bár sejtettem, hogy ezeket a jogokat csak az apja nagylelkűségének köszönhetjük. Ő viszont ebből azt a következtetést vonta le, hogy jogában áll az álta­la felajánlott házban vérig sérteni.

A férfi erre elsápadt. A lány észrevette és tudta, hogy az ele­venére tapintott.

Conny szomorúan nézett rá.

• Remélem, ezt nem gondolja komolyan, grófkisasszony. Ha apám megbántotta, az csak azért történt, mert nem isme­ri önt, és azt hitte, fia boldogtalanná válna az ön oldalán.

Heide elutasító mozdulatot tett.

• Hagyjuk ezt! Ennek tulajdonképpen semmi köze ahhoz, hogy álnéven mutatkozott be nekem.

• Bocsánat, grófkisasszony, de az igazsághoz tartozik, hogy nem hazudtam önnek, csupán nem ellenkeztem, amikor azt képzelte, hogy én vagyok az intéző.

• Micsoda agyafúrtság! Azt akarta, hogy ne tudjam meg, ki is valójában.

• Pontosan. S most szeretném elmagyarázni, mi vezetett er­re. Tudtam, hogy az édesanyja lenéz bennünket. Akkoriban még nem tudhattam, hogy ön másként vélekedik rólunk. At­tól féltem, kerülné a velem való találkozást, ha az „újgazdag uraság" fiaként ismerne meg. Pedig én már akkor is szerettem önt! Ezért mindenképpen alkalmat kellett találnom arra, hogy megismerjük egymást. Úgy véli, hogy ez megbocsáthatatlan vétek, Heide? És az talán még nagyobb bűn, hogy amikor megismertem önt, és már nem kellett attól tartanom, hogy az apám fiaként semmibe vesz, továbbra is az intéző álarca mö­gé bújtam, mivel mérhetetlenül boldoggá tett, hogy a sze­gény intéző kezdi meghódítani a szívét?

A lány kitért a pillantása elől, s Conny észrevette, hogy egy„- re jobban gyöngül az ellenállása. Ám azért nem lehetett ilyen gyorsan kiengesztelni.

• Nem, már nem tartom bűnnek, ami történt. Ám mindez még nem jogosította fel arra, hogy anyagi támogatásban ré­szesítsen a tudtom nélkül. Ha igazán szeretett volna, nem ho­zott volna ilyen megalázó helyzetbe.

A férfi észrevette, hogy Heide hangja elcsuklik. Nagyot só­hajtott.

• Nem nézhettem tétlenül, hogyan sínylődik, hisz még egy cipőjavítástól is rettegnie kellett siralmas helyzetében. Nem tudtam, miként segítsek önnek anélkül, hogy ne érezze megalázónak, és bíztam benne, hogy sosem szerez tudomást a mesterkedésemről. Mindez olyan semmiségnek tűnt, hi­szen legszívesebben a csillagokat is lehoznám önnek az ég­ből. Sosem lett volna szabad megtudnia!

Heide szíve körül olvadni kezdett a jég, de továbbra is ke­ményen tartotta magát.

• Szerencsére mégis megtudtam. így legalább visszaszol­gáltathatom a pénzct. El sem tudja képzelni, milyen leala­csonyító érzés volt! Azok után, hogy az édesapjától hallatlan sértést kellett elviselnem, még ez is... rettenetes volt!

Conny könyörögve nyújtotta felé a kezét.

• O, lleide, hagyjuk most apámat! Először azt mondja meg, megbocsátja-e nekem, amit ön iránti határtalan szerel­memben és aggódásomban elkövettem? Szeretem, Heide, szívem csak magáért dobog! Kimondhatatlan fájdalom járt át, amikor elment Rodenauról. Mennyire aggódtam, hogy féltet­tem! Trina betartotta az utasítását, és nem árulta el a címét. Hogy lehetett ilyen kegyetlen, Heide! Hát nem szeret többé, amiért nem a szegény Conrad intéző vagyok? Conny Dal- hcimként már semmibe vesz? Ennyire másként érez a két férfi iránt?

Heide összekulcsolta a kezét, ajka reszketett, amikor meg­szólalt:

• Conrad intézőt szívesen megajándékoztam a szerelmem­mel, bár tudtam, sosem lehetünk egymáséi, mert mindketten ugyanolyan szegények voltunk. Dalheim úr fia... de hagyjuk ezt, majd az apja megindokolja önnek, miért nem illünk egy­máshoz!

• Vagyis Friedrich Dalheim fiát megfosztja a szerelmé­től? Ezt nem teheti velem, Heide, és nem is fog ilyet tenni. Hei­de, hát nem akar megbocsátani és a feleségem lenni, hogy min­den bűnömet jóvátehessem?

Könyörgő hangjára a lány megremegett, de minden mara­dék erejével nyugalmat kényszerített magára.

• Meg akarok bocsátani, s már meg is tettem. Még mindig szeretem önt, s ez sosem fog változni, de nem leszek a fele­sége. Az apja az arcomba vágta, mi a véleménye rólam. Tud­ja, hogy nem vagyok fennhéjázóan büszke, de annyi tartás azért van bennem, hogy ne tűrjem el a sértési, és ne akarjak olyan családba férkőzni, amely nem szívesen fogad be.

Conny megragadta a kezét.

• Heide, az apám elhamarkodva ítélte meg, mert nem ismer­te magát, és attól félt, hogy boldogtalanná tesz. Keserűen megbánta, amit tett, és rettenetesen aggódik, amiért igazság­talanul viselkedett. Már akkor tudatára ébredt ennek, amikor a leleplező hír hallatán, hogy a fia vagyok, ön teljesen össze­tört. Mindenről töredelmesen beszámolt, és önként beleegye­zett abba, hogy egybekeljünk, anyám pedig boldogan várja sze­retett menyét. Ő már régóta a szövetségesem. Tehát szó sincs arról, hogy befurakodna a családunkba, hisz mindnyájan tárt karokkal várjuk. Ó, Heide, édes, kedves Heide, ne hagyd, hogy ilyen sokáig könyörögjek, mondd már, hogy a feleségem leszel! ,

Hangja remegett a meghatottságtól. A lány ráemelte a te­kintetét, s csodaszép szeme megtelt könnyel.

• Az apja...? Lehetséges, hogy ennyire megváltozott rólam a véleménye? Az édesanyjáról tudom, hogy szeret, hiszen mindig olyan jő volt hozzám. De az apja? Olyan sértően és dur­ván bánt velem, s most egyszerre gyökeresen megváltozott?

Conny a kezénél fogva szorosan magához húzta Heidét.

• Heide, először neked is meg kell ismerned az apámat ahhoz, hogy megértsd őt, és megbocsáss neki. Egyvalamit azonban tudnod kell! Akkor sem hagytalak volna el, ha nem egyezik bele a házasságunkba. Dc nagyon fájt volna, mert sze­retem és tisztelem apámat. Szerintem hamarosan te is így ér­zel majd iránta. Mégsem szakíthatott volna el tőled. és... és te a szegény intézővel is boldog lettél volna, ugye, Heide?

• Talán kedvesebb is lett volna nekem, mint a gazdag Dal- heim úr fia.

• Heide, felejts el mindent, csak a szerelmünk fontos! Anyám azzal vigasztalt, hogy egy nő mindent megbocsát, amit egy férfi az iránta érzett szerelemből követ el. Kedves, édes Heidém!

Ezek a könyörgő szavak végre megtörték Heide maradék ellenállását is. Már nem volt ereje visszautasítani, amikor Conny átölelte. Ajkán érezte a férfi csókját, s határtalan bol­dogság töltötte el, mert érezte, mennyire szereti őt, és cson- desen a férfi szívére hajtotta fejét. Conny egyre csak csókol­gatta, majd eltolta magától, és izzó tekintettel nézett rá.

• Még egyszer sem szólítottál a nevemen, Heide.

A lány arcán huncut mosoly jelent meg.

• Mert csak akkor tudtam meg, hogy hívnak, amikor azt hit­tem, végleg el kell válnom tőled. Conny, ó, Conny, annyira sze­retlek!

A férfi szeme felcsillant a boldogságtól.

• Heide, édes Heide, én kis grófkisasszonyom, én gyö­nyörű úrnőm, ezentúl egyszerűen csak Dalheimné lesz a ne­ved.

A lány kiszabadította magát a karjából.

• Hiszen tudod, mi a véleményem a címekről, Conny. Ám csak akkor megyek hozzád feleségül, ha apád maga kér meg rá.

Conny boldogan nevetett.

• így lesz, egyetlenem, meglásd! És örömére szolgál majd, hogy ekképp követhet meg téged. Bár rémesen viselkedett ve­led, te még így is elbűvölted őt. Azért keményítette meg a szí­vét, mert attól félt, hogy leveszed a lábáról. Nem tudhatta, hogy ez így is, úgy is bekövetkezik. Gyötörte az önvád, hogy ő űzött el az otthonodból.

• És hogy tudtad meg a címem?

• Doktor Wendlertől. Amikor megértette, mennyire odava­gyok érted, megenyhült irániam, és beadta a derekát. Csak nem haragszol rá?

Heide boldogan rámosolygott.

• Sőt, hálás vagyok neki, Conny!

Kifulladásig csókolták egymást, majd Conny lekicsiny­lően végigjáratta tekintetét a parányi szobán.

• Fölöttébb elszomorít, hogy ezen a lehangoló helyen csó­kolóztunk először. Ez a szoba méltatlan az én egyetlen gróf­kisasszonyomhoz!

• A grófkisasszony egyszer s mindenkorra a süllyesztőbe kerül. Ezentúl Heide vagyok, egyedül a te Heidéd.

Conny ezt a kijelentést nem hagyhatta csók nélkül, majd így szólt:

• Most pedig megszöktetlek, Heide! A szüleim villájába megyünk, hogy ott együtt ebédeljünk apámmal.

Heide megilletődve ingatta a fejét.

• Nem lehet, Conny, nem lépem át hívatlanul apád házá­nak küszöbét.

A férfi jóízűen felnevetett.

• Igazad van, büszke kis Heidém! Várj csak, lehel innen te­lefonálni?

• Persze. Kint van a készülék a folyosón.

• Akkor gyere velem, hallanod kell, miről beszélek apám­mal! De előbb még egy csókot!

A lány megállt, hogy viszonozza kedvese csókját. Ezután kimentek, és Heide a telefonhoz vezette Connyt. A folyosón szerencsére senki sem tartózkodott. Ilyenkor a lakók általában az ebédlőben voltak.

Amikor Friedrich Dalheim beleszólt a kagylóba, Conny így kiáltott:

• Apám, megtaláltam végre!

• Hál' istennek! A hangodból úgy hallom, hogy minden rendbe jött.

• Igen, apám. Lényegében mindent tisztáztunk. Épp egy kö­zös ebédre invitáltam Heidét hozzád, ám azt mondta, nem megy hívatlanul a házadba.

• Igaza van. Beszélhetek vele?

• Igen, itt áll mellettem.

• Akkor engedd a telefonhoz!

• Heide, apám beszélni szeretne veled. A lány a füléhez emelte a kagylót, és kissé félénken bele­szólt:

• Itt Heide Rodenau.

• Hál' istennek, gyermekem! Végre újra közöttünk vagy! Igazán izgalmas napokat éltünk át miattad. De ebben én vol­tam a hibás, hiszen szörnyen viselkedtem veled. Egy öreg­ember ne legyen ilyen forrófejű, először mérlegeljen, fon­tolja meg a helyes döntést. No, a többit majd élőszóban! Hadd lássalak együtt benneteket! Kérlek, gyere el Conny- val, megebédelünk, és ünnepélyes keretek között megbocsá­tasz nekem. Rendben?

• Szíves örömest.

• A kapunál várlak benneteket, én akarlak a házamba ve­zetni. Gyertek mielőbb, már alig váíom, hogy újra az én ré­gi, vidám Connymat lássam. Hogy fest most?

Heide jót kacagott.

• Azt hiszem, boldogabb már nem is lehetne.

• És te?

• Én még nála is boldogabb vagyok!

• Na, ezt látnom kell. Akkor hát viszontlátásra!

Heide ragyogó szemmel pillantott Connyra.

• Nagyon kedves volt, vár minket.

• Akkor ne sokáig készülődj!

• Egy darabig azért kénytelen leszel vámi. Rendbe kell szednem magam.

• Hisz már így is gyönyörű vagy! - incselkedett vele Conny vidáman.

Heide mosolyogva ingatta a fejét, és bement a szobájába. Ott egy darabig szívére szorított kézzel, lehunyt szemmel áll­dogált.

• Istenem, köszönöm - rebegte megindultan.

Connyval az út Grunewaldba örökre az emlékezetébe vé­sődött. Mennyi kedveset és szépet mondott neki Conny! Ami­kor kocsijuk a Dalheim-viila elé hajtott, Conny apja már a lép­csőn állva várta a fiatalokat. Megfogta Heide kezét, és mélyen a szemébe nézett.

• Meg tudsz nekem bocsátani, grófkisasszonyka?

Heidét azonnal lefegyverezte a férfi tekintete, és a karjába

vetette magát.

• Kedves apa! Te rossz, kedves, jó apám! Nincs mit meg­bocsátanom. Hiszen jogodban állt megvédeni a fiad boldog­ságát, melyről azt hitted, veszélyben forog.

• Valóban így látod?

• Igen, tökéletesen megértelek, kedves apa. De ne aggódj, Conny boldogsága ugyanolyan jó kezekben lesz nálam, mint az enyém nála.

• Ezt fogadalomnak veszem, grófkisasszonyka, és ha ko­molyan gondolod, mindig megértjük majd egymást.

Kissé régimódi lovagiassággal vezette be a házba, miköz­ben Conny ragyogó arccal lépdelt mellettük.

Azután megebédeltek. Az öregúr egyre jobban megkedvel­te elragadó menyét. Az ebéd befejeztével így szólt:

• Most pedig menjünk mindnyájan anyátokhoz, hiszen nélküle nem lehet teljes a boldogságunk. Látni akarom az ő örömét is. Mi van a holmiddal, Heide? Szükség van a bőrön­dödre?

• Ha megállunk a panziónál, öt perc alatt összecsomago­lok, hisz csak a legszükségesebb dolgaimat hoztam magam­mal.

• A többit az a bolondos Trina már biztos bepakolta.

Heide arcán mosoly bujkált.

• Megírta, milyen kínszenvedést kell kiállnia a kastély la­kói miatt, akik mindenáron ki akarják szedni belőle a kegyel­mes grófkisasszonya címét. O azonban a végsőkig kitart, nem hagyja, hogy még egyszer olyan csúnyán elbánjanak velem.

• Hát most majd leesik az álla!

• Meg kell bocsátanotok neki, bár kissé hóbortos, ő a hű­ség eleven szobra.

• Tartsd csak meg a szolgálatodban, Heide, a hűséget meg kell becsülni - jelentette ki Dalheim úr.

• Nem is hagynám, hogy elmenjen, apa.

• Induljatok hát a panzióba, és rendezzetek el mindent! Azután gyertek vissza értem a gyárba, addig még elintézek né­hány dolgot.

Lőre asszony roppant izgatottan várta a híreket, és most mér­hetetlenül boldog volt, amint Heide Conny karján közeledett felé.

• Nos, anya - mondta Friedrich Dalheim -, most már ismét tiszta a lelkiismeretem. Végre megünnepelhetjük csendes családi körben az eljegyzést.

Lore asszony a nyakába borult. Ezt az alkalmat természe­tesen Conny sem hagyhatta ki, karjába kapta Heidét, és meg­csókolta.

Amíg Lore asszony előkészítette az eljegyzési ünnepséget, a fiatal pár az özvegyi házba indult. Trinát óriási felfordulás kellős közepén találták. Épp a nappaliban tett-vett, amikor megpillantotta kedves grófkisasszonyát az intézővel kéz a kézben a küszöbön. Hatalmas szemeket meresztett, mintha kí­sértetet látna. Olyan rémület járta át minden tagját, hogy erőt­lenül egy karosszékbe rogyott, minden illendőségnek fittyet hányva.

• Jóságos isten, hiszen ez a grófkisasszonykám! - kiáltot­ta, s ettől nyomban észbe kapott és felpattant.

Heide csak nevetett.

• Igen, Trina, jól látod, én vagyok az. A jegyesem egysze­rűen visszahozott. Hadd mutassam be a vőlegényem, Trina!

• De hát, kegyelmes grófkisasszony, ön és egy intéző! Ha ezt a kegyelmes grófné megérte volna!

Conny azonban olyan felhőtlen boldogsággal nevetett rá, hogy Trina még nagyobb zavarba jött.

• Tudom, azzal sem fogom túlságosan megvigasztalni, ha közlöm önnel, hogy valójában nem Conrad intéző vagyok, ha­nem Conrad Dalheim, Rodenau jelenlegi tulajdonosának a fia. A feleségem pedig újra Rodenau úrnője lesz. Ehhez mit szól, Trina?

O, szegény Trina! Azt se tudta, sírjon-e vagy nevessen. Rémülten hallotta, hogy úrnője az újgazdag úrfihoz megy feleségül, ám az mégis büszkeséggel töltötte el, hogy a gróf­kisasszony ismét Rodenau úrnője lesz. Magától értetődőnek tartotta, hogy ő mellette marad. Ki is merte volna vitatni ezt a jogát?

Amikor végre-valahára kinyögött egy jókívánságot, Heide utasította, hogy tegyen mindent vissza a helyére az özvegyi házban.

• Látja, Trina, ha megfogadta volna anyám tanácsát, most nem kellene feleslegesen dolgoznia! - mondta Conny ne­vetve.

• Én senki másnak nem engedelmeskedhetek, csak a ke­gyelmes grófkisasszonyomnak, Dalheim úr.

Conny és Heide mosolyogva összenéztek.

• Gyere, Heide, menjünk vissza a szüleimhez! Trina, ma es­te jöjjön át a kastélyba, hogy együtt ünnepelhessük az el­jegyzésünket. A személyzetnek hivatalos formában a meny­asszonyom komornájakent mutatom majd be. A továbbiakban önre bízom, hogy közölje velük, én nem az intéző, hanem a ház urának fia vagyok. Ezzel komoly tekintélyre tehet szert előttük.

Trina bizonytalanul tekintett a férfira, majd nyájasan így szólt:

• Ön legalább tudja, mi az illem, Dalheim úr. Én egyébként mindig is tanult embernek tartottam. Egyedül a megszólítási formákkal állt hadilábon.

• Nem véletlenül, Trina. Én ugyanis már akkor tudtam, hogy Heide a feleségem lesz, és nem állt rá a szám a kegyel­mes grófkisasszonyra. De most már menjünk, Heide!

Trina egy ideig a nyitott ajtóból figyelte a távolodó párt. Azután titkon a köténye sarkába törölte könnyes szemét. Mi­csoda boldogság, hogy az ő grófkisasszonykája ismét hazata­lált! Heide a Rodenau-kastélyban maradt,míg Lore asszony ott tartózkodott. Majd leendő anyósával Berlinbe költözött, ahol

együtt töltötték a telet. Friedrich Dalheimot hamarosan telje­sen lefegyverezte Heide. A lány minél jobban megismerte, an­nál jobban megszerette és tisztelte az öregurat.

Conny természetesen minden szabadidejét Berlinben töl­tötte. Télen nem sok dolga akadt egy gazdálkodónak a birto­kon. Boldog volt, hogy szórakozhat egy kicsit Heidével, szín­házba, koncertekre jártak, aminek a lány kimondhatatlanul örült.

Heide februárban lett Conny Dalheim felesége. Mivel még nem telt le a gyászév, kívánságára nem tartottak nagy ün­nepséget, csak a család legközelebbi barátait, köztük Wend- ler doktort hívták meg. Egyszerű, fehér menyasszonyi ruhá­jában Heide elragadóan nézett ki. Nehéz lett volna eldönteni, ki volt rá büszkébb: a meghatott férj, Lore asszony vagy Fried­rich Dalheim. Amikor Connynak végre sikerült kiszabadíta­nia ifjú feleségét szülei karjaiból, és beült vele a kocsiba, szenvedélyesen magához ölelte.

• Már alig vártam, hogy kettesben maradjunk! Lassan fél­tékeny leszek a szüleimre. Az utóbbi időben több időt töltöt­tél velük, mint velem. De most már csak az enyém vagy, édes Heidém! Megmutatom neked Olaszországot, azután Ro- denaura megyünk, és ott egészen a nyár beköszöntéig egye­dül az enyém leszel!

Heide hozzásimult.

• Szeretném bebizonyítani az én féltékeny uramnak, hogy annyi szeretet van a szívemben, hogy neki is bőven jut be­lőle.

Férje megcsókolta az ajkát.

Szeretetteljesen egymáshoz simulva indultak útnak, két boldog ember, akiket az Isten is egymásnak teremtett.

VÉGE