Hedwig Courths-Mahler

A hűtlen asszony

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Es war keine Untreue

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG

Bergisch Gladbach

Fordította: KOHAJDA GIZELLA

I.

Alkonyodott. Ruth Waldeck a forró nyári nap utolsó óráit a teraszon töltötte. Gondolataiba mélyedve üldögélt, tekintete a messzi, sziklás hegyormokat fürkészte. A távolban a Watzmann körvonalai rajzolódtak ki élesen. Az égbolt vörösen izzott a lenyugvó nap fényében, s lenn a völgyben lassan megnyúltak az árnyékok. A Lockstein felől éles kiáltás hallatszott, majd egyre halkult, végül elnyelte a hangot a messzeség. A lányt ezúttal nem töltötte el csodálattal a lassan nyugovóra térő természet ünnepi hangulata. Fájdalmas gondolatok szorították össze a szívét. Leszállt az éj. Az égbolton kigyúltak az csillagok.

Az erkély alatt, a bejáratnál valaki lámpát gyújtott, mire Ruth felocsúdott tépelődéséből. Kinyújtózott, és kisvártatva felállt a könnyű nádfonatú karosszékből. Keskeny kezével hátrasimította a haját, aztán összefogta a tarkóján. Tétován álldogált egy pillanatig, végül bement a szobába.

A lámpafény ízlésesen berendezett, világos bútorzatú helyiséget világított meg. Első pillantásra látszott, hogy dúsgazdag családban nevelkedő ifjú hölgy szobája. Ruth tökéletesen beleillett e finom környezetbe. Karcsú termetét nőiessé tették alakjának lágy domborulatai. Arcvonásai inkább bájosak voltak, mint szabályosak, a szeme, a szája és a keze ugyanakkor tökéletes szépségről árulkodott. Szája szögletében keserű vonás húzódott, mely annyira friss volt, hogy szerencsére még nem tudott elmélyülni a fiatal, rózsás arcon.

Ruthnak boldog, gondtalan gyermekkora volt, habár korán elvesztette az édesanyját. Édesapja minden igyekezetével azon volt, hogy szeretettel, gyengédséggel pótolja a hiányt. Odaadó gondoskodásának köszönhetően leánya már rég nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a hajdani szomorú eseménynek.

Grotthusné, aki a családfő megbízásából a házvezetőnői teendőket látta el a Waldeck-villában, tudta a módját, hogyan nyerje meg a gyermek bizalmát. Nemcsak a házat tartotta példás rendben, hanem mindent megtett annak érdekében is, hogy a kis Ruth számára kellemessé tegye az életet, és édesanyja helyett ő segítse át a kamaszkor buktatóin. Waldeck kisasszony úgy érezte, a lehető legrendezettebb körülmények között él, és nem szenved hiányt semmiben. Elégedett volt önmagával valamint a környezetével, habár nem voltak túlzott igényei sem. Édesapjával szoros, bensőséges volt a kapcsolata, szinte már a rajongásig szerették egymást. Soha nem hitte volna, hogy egyszer vége szakadhat e tündérmesének, s keserű ébredés vár rá.

Néhány napja azonban olyan hírt kapott, amelyet képtelen volt felfogni. Édesapja úgy határozott, hogy új feleséget, Ruth számára pedig új anyát hoz a házhoz. A lány értetlenül nézett az események elé, fiatal szívére bánat telepedett. Apja jövendőbelijében idegen betolakodót látott, aki alkalmasint felborítja a ház rég megszokott rendjét, és előbb-utóbb elveszi tőle a szívének legkedvesebb személy szeretetét. Úgy érezte, apja árulást követ el vele szemben. Borúsan, rosszat sejtve nézett a jövő elé, el sem tudta képzelni, hogyan alakul ezek után az életük. Napok óta nem tudott enni, pedig Grotthusné finomabbnál finomabb falatokat tett eléje, és még szeretőbb gondoskodással vette körül.

A lány számára minden olyan hirtelen jött, akár a nyári zápor, melyre senki sem számít a meleg napokon. Egy levél csupán, s megváltozott az egész élete. Valamilyen módon pedig hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy apjának új felesége lesz, akit neki a jövőben, bármilyen nehéz, anyának kell szólítania. Nemcsak Ruth, hanem maga Waldeck úr számára is hirtelen jött ez a házasság, hiszen nemrég ismerkedett meg jövendőbeli feleségével. Régóta szenvedett a magánytól, lánya kedvéért azonban mindeddig lemondott a nősülésről. Időközben betöltötte az ötvenedik életévét, és már azt hitte, túl van a nehezén, amikor megismerkedett egy fiatal énekesnővel.

Olyan régóta élt társtalanul, magányra kárhoztatva, hogy szinte észrevétlenül fejbe kólintotta a szerelem. Eleinte nem is reménykedett benne, hogy gyengéd érzelmei viszonzásra találnak, hiszen Erna Setten pimaszul fiatal teremtés volt. Amikor azonban észrevette, hogy az énekesnő szívesen fogadja a közeledését, és viselkedéséből olyan következtetésre jutott, hogy nem közömbös iránta, nem tétovázott sokat. Olyan forró szerelemre lobbant az ifjú teremtés iránt, amilyet eddig még sohasem érzett. Bármi áldozatra képes lett volna érte, még akár a lányáról is lemondott volna, ha Erna ezt kívánja tőle.

Barátai nem ismertek Waldecknél lelkiismeretesebb és megfontoltabb üzletembert. Az a hír járta róla, hogy fél órájába sem telt, átlátott üzletfelein, s kiismerte minden titkos fortélyukat. Amikor fülükbe jutott a konzul nősülési szándéka, óva intették e meggondolatlan lépéstől, ám ő fittyet hányt a figyelmeztetésekre. Ha a karjába vette a bájos Erna Settent, az égvilágon mindenről megfeledkezett. A barátok intelmei nem voltak alaptalanok. A szóban forgó hölgy kihívó, határozott, rátarti teremtés hírében állott, és aki csak ismerte a városban, tudta róla, milyen agyafúrt.

Persze a szerelem vak, éppen ezért nem róható fel Waldeck úrnak, hogy figyelmen kívül hagyta a hölgy kellemetlen tulajdonságait. Teljesen levette a lábáról Erna tüzes szeme, lenyűgöző mosolya és tökéletes alakja. Erna pedig, aki korántsem volt biztos benne, hogy a férfi rajongása hosszú életű lesz, egyre csak azon mesterkedett, hogy minél előbb magához láncolja.

− Drágám − szólalt meg egyik este, amikor meghitten üldögéltek egymás mellett −, tulajdonképpen nem szívesen zavarlak ilyen csip-csup ügyekkel, de azt hiszem, mégiscsak jobb, ha szólok, hiszen a jó híred forog kockán.

A férfi csodálkozva kapta fel a fejét, el sem tudta képzelni, mi lehet az, ami megárthat a jó hírének. Lázasan gondolkodni kezdett, hátha üzleti kapcsolataiban elkerülte valami a figyelmét. A nő lesütötte a szemét.

− Te mindig olyan kedves vagy hozzám − suttogta, majd elcsukló hangon folytatta: − Nem tudnám elviselni, ha el kellene válnunk egymástól. Nélküled egy fabatkát sem ér az életem.

− No de Erna, drágám! Nem értem, miről beszélsz! Mi ketten soha, de soha nem válunk el egymástól, úgy szeretlek, ahogy eddig még soha senkit ebben az életben. − A konzul szorosan magához ölelte, és gyengéden letörölte arcáról a könnyeket. − Kérlek, mondd el, mi bánt, angyalom, ne hagyd, hogy kétségek közt vergődjek! Azt hittem, boldog vagy mellettem, s most látom csak, mekkorát tévedtem!

− Félreértesz − szabadkozott Erna fáradt mosollyal az arcán, és megsimogatta a férfi kezét. − Semmit sem szeretnék jobban, mint hogy téged boldoggá tegyelek. Érted bármit megtennék… csak… szóval már pletykálnak rólunk a városban. Azt beszélik, törvénytelen a kapcsolatunk. Nem, nem − hárította el, amikor a férfi közbe akart vágni −, engedd, hogy végigmondjam! Nekem szívügyem a te boldogságod, mindenről, még rólad is képes lennék lemondani, ha biztosra venném, hogy ezzel teszlek boldoggá.

− Nélküled nem lehetek boldog, Erna kedves. Ha elhagysz, a világ legboldogtalanabb emberévé teszel − felelte Waldeck, akit mélyen meghatott szerelmének áldozatkészsége. − Mindenem a tiéd, kedvesem, az életem, a vagyonom, minden. Szeretnélek megóvni a bajoktól és a kellemetlenségektől. Nem érdekel, hogy az emberek összesúgnak a hátam mögött, úgyis csak az irigység beszél belőlük. Ám a te érdekedben legjobb lesz, ha minél hamarabb összeházasodunk.

− Komolyan gondolod? Te… tényleg feleségül akarsz venni? − Erna a férfi nyaka köré fonta a karját, és szorosan hozzásimult.

− Talán csak nem kételkedtél bennem, egyetlenem?

− Dehogyis − sietett Erna megnyugtatni. − Csak éppen eszembe jutott a lányod, akivel mindeddig nem ismertettél össze, és arra gondoltam, talán… Jaj, drágám, én olyan boldog vagyok!

Lánya említésére a konzul kissé elbizonytalanodott. Kibontakozott az ölelésből, felállt, és gondolataiba merülve végigsétált néhányszor a szobán, majd hirtelen megállt a kedvese előtt.

− Ezt a szempontot eddig figyelmen kívül hagytam, de igazad van, egyetlenem, beszélnünk kell róla. Azt hiszem, időbe telik, mire Ruth megemészti, hogy újra megnősülök, és elfogad téged mostohaanyjának. Még fiatal, könnyen kezelhető, ezért is reménykedem benne, hogy gyorsan túlteszi magát az eseményeken, amelyek az első pillanatban fájdalmasnak tűnhetnek a számára. Egyébként nem szándékosan hallgattam el előtte a kettőnk kapcsolatát. Jogosan hívtad fel a figyelmem a mulasztásra.

− Feltehetően jól kijövünk majd egymással, hiszen alig vagyok idősebb nála. Barátnők leszünk.

− Szívből remélem. Csak még azt nem tudom, hogyan közöljem vele a hírt. Úgy érzem, nehezemre esne személyesen bejelenteni, hogy házasodni készülök.

− Megtegyem én? − kérdezte Erna Setten határozottan, miközben nem vette le a szemét Waldeckről.

− Inkább ne − felelte a férfi rövid tépelődés után. − Azt hiszem, megtaláltam a legjobb megoldást.

II.

Ruth ekkor még természetesen mit sem sejtett a készülő eseményekből. Gyanútlan, gyermeki szíve nem érezte meg apján a változást. Waldeck sokat volt úton, s őt továbbra is szerető gondoskodásával halmozta el.

A lány bánatosan leheveredett a díványra, és az apja levele után nyúlt, amely a közeli asztalkán hevert. Számtalanszor elolvasta ugyan, ám most újrakezdte, mintha nem tudná eléggé az emlékezetébe vésni apja sorait. A levél így szólt:

„Édes gyermekem!

Többször is elolvastam kedves leveledet, amelyben arról írsz, mennyire vágyódsz utánam. Legszívesebben hozzád rohannék, hogy a karomba zárjalak, és bebarangoljam veled a környéket, ahogy régen. Sajnos most nem mehetek el innen, édes kicsi, nagyra nőtt lányom. Hogy miért? Nézd, gyermekem, egy vallomással tartozom neked, de nehezen találom hozzá a kellő szavakat.

Megkérdezheted, az idén miért nem mentem veled és a mi nagyra becsült Grotthusnénkkal Berchtesgadenbe. Pusztán azért, mert nem lett volna annyi bátorságom, hogy szemtől szembe leüljek veled, és elmondjam mindazt, amire most készülök.

Emlékszel, ugye, milyen kicsi voltál, amikor édesanyád meghalt? Legjobb barátom özvegye, a kedves Grotthusné segítségemre volt a nevelésedben, és átvette a háztartás irányításának gondját is. Ezt természetesen tudod Te is, és azt is, hogy mennyire szeretlek. Annyira fiatal vagy még, talán meg sem érted, hogy anyád halála óta miért éreztem magam mégis sokszor magányosnak. Mostantól kezdve azonban minden másképp lesz, mert én is megtaláltam a boldogságot, és nem akarom többé elveszíteni.

Röviden szólva, neked mostantól új anyád lesz, kislányom. Lelki szemeim előtt látom rémült arcodat, amikor ezt olvasod. Tudom, hogy szavaimmal fájdalmat okozok, mert még túl tapasztalatlan vagy hozzá, hogy felfogd, a gyermekem szeretete miért nem elég nekem a boldogsághoz. Túl fiatal vagy, hogy ezt megérthesd. Bejelentésemmel bánatot okozok, félek szomorú tekintetedtől, ezért is küldtelek el magamtól. Meg kell békélned a gondolattal, hogy apád újra megnősül. Köztünk pedig, ugye tudod, hogy minden marad a régiben?

Mire ezt az írást kézhez kapod, mi a legnagyobb csendben már össze is házasodtunk. Néhány hét múlva meglátogatlak, és magammal viszem a feleségemet is. Mindössze pár évvel idősebb nálad, és szeretné, ha barátnők lennétek. Ugye a kedvemért megpróbálsz kedves lenni hozzá, és nem érezteted vele, hogy számodra nemkívánatos a személye?

Egy képet is küldök róla. Gyönyörű, igaz? Augusztus elején meglátogatunk, utána pedig elutazunk Svájcba.

Szeptember végén mindannyian hazamegyünk Berlinbe, és a telet bálozással, színházlátogatással tesszük vidámabbá. Azt csinálhatod, amiben kedved telik, meglátod, milyen jó életünk lesz.

Grotthusné továbbra is nálunk marad, és vezeti a háztartást. Ugye, örülsz neki? Viselkedj okosan, drágaságom, és ne búslakodj! Amíg szomorkodsz, ne is írjál! Majd ha már elszállt a bánatod, és újra vidám a kedved, örvendeztess meg kedves soraiddal!

Szerető édesapád”

Ruth szemét elfutották a könnyek. Dühösen megtörölte az arcát, és kivette a borítékból a fényképet. Töprengve nézegette a szép, életvidám fiatal nő arcképét, akit ezentúl anyának kell szólítania. Cseppet sem tetszett neki mosolygós, kihívó tekintete. Teljes biztonsággal érezte, hogy ez a nő sohasem lesz rokonszenves a számára, lehetetlen, hogy megkedvelje. Mélyet sóhajtott, és fejét a párnába fúrta. Nyílt az ajtó, és egy idősebb hölgy lépett a szobába. Odament a lányhoz, és gyengéden átölelte a vállát.

− Még mindig lógatod az orrod, Ruth?

A lány sietve felült.

− Jaj, te vagy az, Grotthus néni?

Megtörölte az arcát, miközben szomorú tekintete a kedves szempárt kereste, mely aggódva követte minden mozdulatát.

− Én vagyok, gyermekem. Azt hiszem, már éppen eleget bánkódtál egyedül. Mondd, hogy lehetsz ilyen kis buta?

− Csodálkozol, amiért nem örülök ennek a házasságnak?

Grotthusné elmosolyodott.

− Az én koromban már nemigen csodálkozik az ember semmin. Megértelek, hogy megijesztett e váratlan esemény. Mégis butaságnak tartom, hogy egész nap lógasd az orrod, és olyasmi miatt sírj, amin úgysem tudsz változtatni. Ne csak a saját szemszögedből ítéld meg a dolgokat, légy önzetlen, és gondolj édesapádra is! Örülj egy kicsit a boldogságának, hiszen hosszú éveken át oly magányosan élt szegény!

− De hát itt vagyunk neki mi, és eddig olyan boldogok voltunk!

− Te az voltál, honnan tudod azonban, hogy ő is ugyanazt érezte, amit te?

− Ezek szerint én nem jelentettem neki semmit. Az idős hölgy a fejét csóválta.

− Szégyelld magad, Ruth! Hát hogy mondhatsz ilyet? Én emlékeztesselek rá, hányszor nevezett egyetlen boldogságának és kicsi napsugarának?

Ruth Grotthusné vállára hajtotta a fejét.

− Tudod, mi fáj a legjobban? Az, hogy ennek most már örökre vége.

− Kettőtök kapcsolata nem fog megváltozni, hacsak te magad nem akarod.

− Én? Én dehogy akarom! Sohasem tennék ilyet a papával, amit most ő velem.

Grotthusné mosolyogva megsimogatta a buksi fejecskét.

− Te gyerek, mondok én neked valamit. Ha egy napon hozzád is eljön az igazi, meglátod, vakon követed, ahová csak akarja. És akkor mi lenne édesapáddal? Egyedül maradna. Örülj neki, hogy öreg napjaira lesz valaki mellette, aki megvigasztalja!

− Te olyan jó vagy, Grotthus néni! Tudom, hogy igazad van. Csak értsd meg, olyan rossz érzés, amikor az ember egyszeriben feleslegesnek érzi magát. Senkinek sincs szüksége rám, pedig én úgy szeretnék nélkülözhetetlennek lenni valaki számára.

− Ne beszélj így, Ruth! − mondta az idős hölgy komolyan. − Lehet, hogy édesapádnak most nagyobb szüksége van rád, mint valaha.

A lány meglepetten kapta fel a fejét.

− Ezt meg hogy érted?

− Á, felejtsd el! Csak úgy kiszaladt a számon.

− Kérlek, ne térj ki a beszélgetés elől, néni. Valld be, hogy neked se tetszik ez a nő! − Ruth sóhajtva a képre mutatott.

Grotthusné elvette, és hosszan nézte az arcképet.

− Túl sötéten látod a dolgokat, kicsim. A mostohaanyád gyönyörű teremtés. Akit ilyen szépséggel áldott meg a természet, az bizonyára jó is.

− Engem nem vezetsz félre, látom én, hogy nem akarod megmondani a véleményed! Ám legyen! De egy kérdésemre azért felelned kell. Hol és hogyan ismerkedett meg vele a papa, és ki ő tulajdonképpen?

− Úgy tudom, egy jótékonysági hangversenyen találkoztak először. A mostohaanyád énekesnő, és bemutatták édesapádnak, aki a bizottság tagja volt. Ez márciusban történt, emlékszel, azon az estén itthon maradtál, mert meg voltál fázva.

− Még sohasem hallottam róla.

− Kevesen ismerik. Nem értékelik nagyra az énektudását, sőt a kritika igen éles hangon bírálja.

− Hallottad már énekelni?

− Hol hallottam volna? Apád kívánságára nem lép fel többé.

− Élnek a szülei?

− Nem, korán árvaságra jutott.

− Gondolod, hogy szerelemből ment feleségül a papához?

Az idős hölgy elgondolkodva válaszolt:

− Ki tudja… Édesapád ötvenévesen is igen vonzó férfi. Miért ne szerethetné az a fiatalasszony?

Ruth a tenyerére támasztotta az állát, majd kisvártatva megszólalt:

− Miért? Azt én sem tudom, megérzés csupán. Ennek az asszonynak a tekintetéből látszik, hogy nem képes mély érzelmekre.

− Egyetlen fénykép alapján lehetetlen bárkit is megítélni.

− Ez igaz, de nekem mégiscsak az az érzésem, érdekből ment feleségül az apámhoz, aki kétszer olyan idős, mint ő. Jaj, Grotthus néni, te csak csóválod a fejed, pedig tudom, neked is ez a véleményed.

− Na és ha így van? Az a fontos, hogy az apád boldog. Szeret valakit, és úgy érzi, őt is szeretik. Hagyd meg őt a hitében! Légy bátor, Ruth, végy erőt magadon, és ne rontsd el a boldogságát, inkább azon legyél, hogy minél tovább tartson! A jövő Isten kezében van, tőle függ, mi lesz a házasság sorsa. Te pedig, ha be akarod bizonyítani, mennyire szereted az édesapádat, könnyíts a helyzetén, és írjál neki néhány kedves szót, már alig várja!

Ruth mindkét karját az idős hölgy nyaka köré fonta, és hálásan megcsókolta az arcát. Az asszony elmosolyodott.

− Látod, így már sokkal jobban tetszel. Most pedig gyere le az ebédlőbe, ízletes falatok várnak rád, még finom őszibarack is érkezett. Ideje megkóstolnod.

A lány kissé derűsebben hallgatta.

− Látom, még most is kisgyermeknek hiszel, akit néhány ínycsiklandó falattal meg lehet vigasztalni.

− Távol áll tőlem. Viszont nem árt, ha jó étvágya van az embernek.

Kart karba öltve átsétáltak az előkelően berendezett ebédlőbe. Grotthusné örült, hogy sikerült védencének a lelkére beszélni, és valamelyest meghozni a jókedvét.

A házvezetőnőnek fülébe jutott ugyan egy s más az egykori énekesnő feddhetetlennek éppen nem mondható múltjáról, ez azonban nem volt sok. Bizonyára súlyosabb kétségek gyötörték volna, ha valaki elmondja neki a teljes igazságot.

Korábban a fiatal, tehetséges zongorista, bizonyos Heinrich Rehling kísérte az énekesnőt fellépései során. Szerette Ernát, és azt hitte, ő is viszontszereti. Mi másra gondolhatott volna, miután Erna a titkos jegyeseként kész volt együtt élni vele. Kérését, hogy tartsák titokban az eljegyzésüket, azzal magyarázta, hogy kettétörné a karrierjét, ha a közönség megtudná, végleg elkötelezte magát. Heinrich Rehling ezután nem is firtatta többé a dolgot. Erna arról is meggyőzte, hogy csak azért flörtöl más férfiakkal, mert így művészi körökben többet emlegetik, és ezáltal nagyobb hírnévre tesz szert.

− Hidd el, drágám − mondogatta −, éppen ezek az emberek tehetnek legtöbbet értem. Egy megállapodott kapcsolat nem erősíti a népszerűséget. Az a jó, ha a társaságban minél többet beszélnek rólam és természetesen rólad is, hiszen tudnivaló, hogy nélküled nem lennék az, aki vagyok.

A szerelmes szavak és a hízelgés, melynek Erna legalább akkora mestere volt, mint Rehling a zongorának, maradéktalanul eloszlatták a fiatalember kétségeit. Vakon elhitte a nő minden szavát. A zongoraművész kezdettől fogva szemtanúja volt Erna és az idősödő Waldeck kapcsolatának is. Eleinte csak mosolygott rajta, mert a konzult a társaság más, fiatalabb tagjaihoz viszonyítva nem tekintette komoly vetélytársnak. A féltékenység csak akkor kerítette igazán a hatalmába, amikor minduntalan együtt látta őket, és a fülébe jutott, hogy az asszony elfogadja a konzul minden egyes meghívását. Operába, hangversenyre jártak, és hosszú sétákat tettek a szabadban.

− Ha megcsalsz, én, megöllek − rivallt rá a férfi Ernára, amikor egy alkalommal késő éjjel ért haza az operából, ahová a konzul hívta meg.

− Eszem ágában sincs, hogy megcsaljalak, drágám − fuvolázta az asszony. − De bele kell nyugodnod, hogy egy napon úgyis szétválnak útjaink.

A férfi felhördült.

− Nem várhatod el tőlem, hogy örök életemben ilyen szegényes körülmények között tengődjek! − folytatta Erna, s közben a gyűrűjével játszadozott, amelyet éppen aznap kapott a konzultól.

− Hát már elfelejtetted, hogy jegyesek vagyunk?! Ennek nincs semmi jelentősége?

− Ugyan már, hiszen senki sem tud róla, drágám.

Erna elérkezettnek látta az időt, hogy fájdalommentesen véget vessen ennek a számára terhessé váló viszonynak. Átölelte a férfit, és maga mellé húzta a heverőre.

− Légy észnél, Heinrich! Semmi értelme, hogy mindketten nyeljük az éhkoppot. Ha konzulné leszek, téged is könnyebben támogathatlak. Meglátod, olyan kapcsolataim lesznek, amilyenekhez a saját erőnkből sohasem juthatnánk. Továbbra is te leszel a zongorakísérőm. A nevedet együtt emlegetik majd Waldeck konzulné nevével. Képzeld csak el, milyen lehetőség rejlik ebben számodra is!

Nos, ez volt Erna Setten. Heinrich Rehling, akármennyire visszataszítónak találta is az asszony beszédét, belátta, hogy semmilyen körülmények között nem tudja őt visszatartani. Nem volt más választása, mint hogy beleegyezzen az eljegyzés felbontásába.

Grotthusnénak tehát szerencsére nem volt tudomása Waldeck konzulné múltjának minden részletéről. Így legalább egyelőre nyugodtan alhatott.

III.

A berchtesgadeni Waldeck-villa egyike volt a környék legszebb és legelőkelőbb épületeinek. A gyönyörű, teraszosan kialakított kertből festői kilátás nyílt a vadregényes tájra. Waldeck úr a nyári hónapokat mindig a kényelmes nyaralóban töltötte leányával. A hegyekben barangoltak, néha pedig horgászattal és vadászattal múlatta az időt. Csak október elején tért haza Berlinbe. Az idén Ruth csupán Grotthusné kíséretében utazott el Berchtesgadenbe. Apja üzleti ügyeire hivatkozva Berlinben maradt. A levél elolvasása után azonban a leány előtt is világossá vált távollétének valódi oka.

Aznap este vacsora után a hölgyek gondolataikba mélyedve kinn üldögéltek a tágas teraszon. Ruth egyszer csak megkérdezte:

− Mit csinálunk itt egész nyáron így kettesben? Nem várhatom el tőled, hogy elkísérj a hegyi túrákra, a sétálgatás meg nekem unalmas.

− Ha kedved tartja, majd kikocsizunk Ramsauba, Reichenhallba vagy a kedvenc tavadhoz. Salzburgba is szívesen elkísérlek, sőt könnyebb hegyi túrákra is vállalkozom. No persze, a sziklás, kies Watzmannt már nemigen tudom megmászni. De ha türelmesen végighallgatsz, elárulom, erre is van megoldás.

− Hát erre kíváncsi vagyok!

− A te jólelkű édesapád mindenre gondolt. Meghívta a fiamat vakációra ide, a nyaralóba. Azt hiszem, nemsokára megérkezik.

Ruth felélénkült, arca belepirult a váratlan örömbe.

− És ezt csak most mondod?

− Hát örülsz Fred érkezésének?

Ruth szemmel láthatóan zavarban volt, de végül így válaszolt:

− Hogyne örülnék, már csak temiattad is. Mindig a mennyországban érzed magad, ha Fred a közeledben van.

Az idős hölgy arca sugárzott a boldogságtól.

− Hát hogyne, hiszen ő az egyetlen fiam.

− Tudom én, mennyire szereted. Te biztosan nem lepnéd meg Fredet egyik napról a másikra egy mostohaapával.

− Nos, ha nem tévedek, újra elérkeztünk a kedvenc témádhoz. Figyelj ide, gyermekem! Amikor a férjem tizenkét évvel ezelőtt meghalt, én már jócskán benne jártam a korban. A fiamnak akkor kezdett serkenni a szakálla. Ilyenkor az ember már nem gondol saját magára. Az lett a legfontosabb feladatom az életben, hogy csekélyke nyugdíjamból lehetővé tegyem Fred számára a továbbtanulást. Gondolhatod, milyen boldog voltam, amikor édesapád felajánlotta a házvezetőnői állást. A béremből fizetni tudom Fred iskoláztatását, és hála édesapád bőkezűségének, nincs okom panaszra.

− Évek óta hűségesen gondoskodsz rólunk. Pénzzel meg sem fizethető mindaz, amit értünk teszel − mondta Ruth, azzal felpattant, és átölelte anyai barátnőjét.

− Tudod, kislányom, szívesen teszem a dolgom, először is mert hálás vagyok nektek, másodszor meg, mert így diktálja a szívem.

− Mondd, hogy szeretsz egy kicsit!

− Nagyon szeretlek, Ruth.

− És a fiad, Fred, nem féltékeny emiatt?

− Dehogy féltékeny, ő ugyanis jobban ismeri az anyját, mint egy bizonyos rakoncátlan teremtés az édesapját… hogy ne mutogassak ujjal az illetőre. Fred tudja, hogy nem rövidítem őt meg azzal, hogy téged is szeretlek.

− Igyekszem olyan józanul gondolkodni, mint a fiad. Ugye, ő nagyon jó ember?

− Igen, kedves, szorgalmas gyerek, remélem, viszi valamire az életben. Még egy éve van a főiskolán, utána majd meglátjuk, mi lesz a sorsa.

− És mondd csak, sohasem bántott meg téged, sohasem okozott gondot?

− Szándékosan soha. No persze, ő sem mintagyerek. Hirtelen természetű, kissé heves vérmérsékletű fiú. Sérti a büszkeségét, hogy jobbára én keresem meg az iskolára valót.

− Hát ezért ilyen tartózkodó velünk szemben? Haragszik ránk?

− Ugyan már, dehogy haragszik. Ellenkezőleg: hálás az apádnak, amiért segít rajtunk.

− Engem meg ki nem állhat, mondd csak meg nyugodtan! Ha csak lehet, kitér előlem.

Grotthusné rejtélyes pillantást vetett kis védencére.

− Ha kerül is, biztos vagyok benne, hogy nem azért teszi, mert ellenszenvesnek talál. Inkább csak nem akar tolakodó lenni. Ha meggyőznéd, hogy nincs a terhedre, azonnal változtatna a magatartásán. Lehet, hogy barátságtalan voltál vele.

− Csak azért, mert azt hittem, látni sem bír.

− És te rokonszenvesnek találod?

− Nagyon. Olyan jóságos a tekintete, mint a tied, csak néha keményebb, élesebb.

Az asszony magához ölelte a lányt, és szeretettel megcsókolta.

− Azért, mert férfi − mondta csendesen.

A közeli templomból odahallatszott, amikor a toronyóra elütötte a tizenegyet. Grotthusné rémülten felállt.

− Te jó ég, már ilyen későre jár? Gyorsan bújj ágyba, gyermekem! Jól elfecsegtük az időt, nem mondom! Gyere, lefektetlek, és odaülök az ágyad szélére, amíg el nem alszol, mert nem akarom, hogy butaságokon törd a fejed! Ugye, holnap reggel írsz a papának egy kedves levelet?

− Meglesz, Grotthus néni!

Ezzel az asszony felkísérte a hálószobába. Ruth pillanatokon belül a csipkés párnák között találta magát.

− Jó éjt, kedves néni, és nagyon-nagyon köszönök mindent!

− Aludj jól, szívem, álmodj szépeket!

Ruth hamarosan mély álomba merült. Az idős hölgy barátságos mosollyal hajolt a rózsás arcú, alvó lányka fölé. Gondosan kisimított egy hajtincset a homlokából, majd felállt, és kiment a szobából.

A saját hálószobája közvetlenül a lányé mellett volt. Lefekvés előtt utasítást adott a szolgálónak, hogy másnap korán reggel adjon fel egy táviratot. Amíg a szolgáló rendet rakott a teraszon, ő gyorsan papírra vetett néhány sort:

Waldeck konzul, Frankfurt am Main, Fürstenhof. A nehezén túl vagyunk. Aggodalomra nincs ok, minden rendben lesz. Levél megy.

Szívélyes üdvözlettel, Grotthusné.

IV.

Fred Grotthus sokáig válasz nélkül hagyta a konzul levelét. Egyrészt örült a berchtesgadeni meghívásnak, ha ott töltené ugyanis a vakációt, közelebb kerülhetne a bájos Ruth Waldeckhez, másrészt viszont a dolog sértette a büszkeségét. Úgy érezte, alamizsnát kínálnak neki, a szegény egyetemistának.

Fred őszinte vonzalmat táplált a konzul lánya iránt, aki viszont már nemegyszer éreztette vele, hogy közömbös iránta. A fiatalember nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a lány lenézi.

Egy évvel ezelőtt találkoztak utoljára, és amikor a vakáció végén elutazott Berchtesgadenből, megesküdött, hogy mindaddig nem teszi be a lábát Waldeckék nyaralójába, amíg le nem diplomázik, és nem lesz jól fizetett állása.

Azt fontolgatta, hogy nekiül, és megfogalmaz egy udvarias, ám határozott hangvételű levelet Waldeck konzul úrnak, amelyben köszönettel visszautasítja a meghívást. Elhatározása ellenére azonban egyre csak halogatta a levélírást, mert lelki szemei előtt újra és újra megjelent egy bájos arcocska és azon a kissé csúfondárosan lebiggyesztett ajkak, melyek huncutul ránevetnek.

Fred Grotthus gondolataiba mélyedve üldögélt a vesszőfonatú karosszékben. Meg sem hallotta, hogy kopogtattak az ajtaján. Csak akkor ocsúdott fel, amikor idős háziasszonya anyáskodó mozdulattal a vállára tette a kezét.

− Ne töprengjen már annyit, Fred! Hoztam egy kis süteményt, tudom, hogy szereti − mondta. Azt hitte, a fiatalember kitörő örömmel fogadja.

− Jaj, Bertenné − sóhajtott fel ehelyett Fred −, ha tudná, mennyi a gondom, bajom! De azért nagyon kedves magától, hogy eszébe jutottam.

Az asztalra pillantott, ahol egy csésze forró kávé gőzölgött két óriási sütemény társaságában.

− Jaj, ha tudná… − utánozta az asszony csúfolódva. − Nem tudom, mi lehet az oka, hogy a mai fiatalok mindent sötétebben látnak a kelleténél. Megköszönte már egyáltalán a konzul úr meghívását? Istenem, de jó magának, még idegenek is szívükön viselik a sorsát!

− Nem utazom én sehová − mondta a fiú elszántan, és felállt.

− Nono! − felelte az asszony csípőre tett kézzel. − Igen nagy csalódást okozna vele az édesanyjának, az már bizonyos. Régóta nem látta magát.

Tényleg, az édesanyja! Őróla meg teljesen megfeledkezett! A fiatalember csak úgy állva hörpintett egy kortyot a kávéból, és jó étvággyal beleharapott a finom süteménybe.

− Bertenné − váltott át hirtelen más témára Fred −, estére meghívtam három barátomat. Ugye, nem zavarja, ha meglátogatnak?

− Dehogy zavar! − örvendezett Bertenné. − Nem is képzeli, mennyire szeretem, ha nevetés veri fel a házam csendjét. Tudja, az előző lakó…

− Tudom, tudom, Bertenné − vágott közbe a fiú sóhajtva. − Neki minden este vendégei voltak, s maga idővel megsokallta a lármát. A barátaim meghívtak néhány hölgyet is.

− Annál jobb, Fred úr! Ha hölgyek is lesznek, legalább maguk sem isznak annyit.

Fred vállat vont. Valójában a barátai ötlete volt az egész, s titokban abban reménykedett, hogy Bertenné lefújja az összejövetelt. Egyáltalán nem örült az estének. Pedig akkor még nem is sejtette, hogy Georg barátja magával hozza a húgát, Hildegardot, aki viselkedésével már többször a tudtára adta, hogy szerelmes belé. A fiúk csak annyit mondtak, hogy eljönnek velük a barátnőik is.

Így aztán este igencsak meglepődött, amikor a többiek háta mögött felfedezte Hildegardot is.

− Úgy néz rám, Fred, mintha ki akarna dobni − szólította meg a lány a fiatalembert, akit barátai erőszakkal bújtattak a vendéglátó szerepébe.

Fred akarata ellenére elpirult.

− Téved, nagyságos kisasszony, egyébként sem hiszem, hogy komolyan gondolja, amit mond. Örülök, hogy eljött.

− Tényleg? − örvendezett a lány, majd hozzáfűzte: − Eddig az volt az érzésem, kerüli a társaságomat.

− Hát itt aztán senki rá sem hederít az emberre! − méltatlankodott Rudolf, és széles mozdulattal egy üveg bort tett az asztalra.

− Bocsáss meg, kérlek! − fordult hozzá Fred. − Még nem volt rá időm, hogy belezökkenjek a vendéglátó szerepébe.

− Na, na, na… − csóválta a fejét Fritz, és hol Fredre, hol meg Hildegardra nézett.

Az este várakozáson felül jól sikerült. Bertenné meglepte őket egy tálca finom süteménnyel, később pedig egy nagy kanna kávét vitt be nekik. A fiatalok hangos üdvrivalgással fogadták, s addig erősködtek, míg az idős asszony meg nem ivott egy pohár bort a férje egészségére.

− A szüleim egy hónap múlva bált rendeznek − mondta Hildegard Frednek. − Addigra elkezdődik a vakáció, remélem, számíthatunk magára.

− Szívesen elmegyek − válaszolta Fred, de aztán észbe kapott, és gondterhelt arccal helyesbített. − Elnézést, teljesen kiment a fejemből, hogy a vakációt az édesanyámnál töltöm. A meghívást már régen megkaptam. Talán legközelebb másként alakul.

− Igazán kár − felelte a lány halkan.

Amikor éjfél körül a társaság tagjai szedelőzködni kezdtek, Fred nem tehetett mást, mint hogy hazakíséri Hildegardot, mert Georgnak a barátnőjét kellett elkísérnie. Egy ideig szótlanul lépdeltek egymás mellett; Kellemes idő volt, Hildegardnak pedig esze ágában sem volt sietni.

− Megengedi? − törte meg végül a lány a csendet, és amikor kísérője nem ellenkezett, belekarolt.

− Ó, elnézését kérem, nagyságos kisasszony.

− Mondja, miért nem hív egyszerűen Hildegardnak? Én is a keresztnevén szólítom, hiszen a barátja húga vagyok.

− Nem tudtam, hogy szabad.

− Most már tudja? − incselkedett a lány.

− Igen, Hildegard.

A lány szerette volna megkérdezni tőle, hogy a vakáció kezdete előtt találkoznak-e még, ám inkább szemérmesen hallgatott, majd a főiskoláról kérdezősködött. Fred az elhelyezkedési lehetőségeiről beszélt és arról, hogy milyen munkahelyet választana legszívesebben tanulmányai befejezése után. Mire a lány felocsúdott, már meg is érkeztek a villájuk elé.

− A szüleim még fenn vannak − mutatott a kivilágított ablakokra. − Látja, aggódnak a lányuk biztonságáért. Nem kaptam volna engedélyt a mai kiruccanáshoz, ha az apám nem tisztelné annyira magát.

− Nagyon kedves az édesapjától. Kérem, adja át neki az üdvözletemet. És természetesen az édesanyjának is.

− Átadom, és jó utat hazafelé! − Hildegard elbúcsúzott, s amikor Fred kezet csókolt neki, az volt az érzése, hogy a fiú ajka a szokásosnál tovább időzött a kézfején.

Boldogan, ugyanakkor egy kis szomorúsággal a szívében nézett a távolodó után. Azt remélte, Fred visszanéz még egyszer, de az csak ment tovább anélkül, hogy megfordult volna.

Fred ezen az estén eldöntötte, elfogadja a konzul meghívását. Akkor pedig még inkább megerősödött elhatározásában, amikor néhány nap múlva levelet kapott az édesanyjától, aki többek között azt is a tudtára adta, hogy Ruth már nagyon várja a vele való találkozást. A lány igencsak elhagyatottnak és boldogtalannak érzi magát, amióta az édesapja megnősült.

V.

Waldeck konzul és ifjú felesége megérkezett Berchtesgadenbe. Ruth Grotthusné társaságában az állomáson várta őket. Lázas izgalommal készült a találkozásra, s égő szemmel meredt az érkező szerelvényre. A nagy tömegben végre ismerős arcot fedezett fel. Odafutott az őszülő halántékú, magas, jóképű úrhoz, és ügyet sem vetve a sokadalomra, a nyakába ugrott.

− Papa, édesapám!

A férfinak könny szökött a szemébe.

− Kislányom, édes kicsi Ruth!

Ölelték, csókolták egymást, szemlátomást nem tudtak betelni a másikkal. Grotthusné közben az elegáns és szép fiatalasszonyhoz fordult, aki csúfondáros mosollyal nézte a jelenetet, majd egy gúnyos vállrándítással elfordult. A melléje lépő asszonyt lenéző mosollyal üdvözölte.

− Grotthusné, ha nem tévedek? Úgy látom, egyedül kell megismerkednünk, mert a férjem most nagyon el van foglalva.

Mielőtt az idős hölgy válaszolhatott volna, Waldeck konzul a feleségéhez fordult.

− Bocsáss meg, kedves Erna, hogy megvárakoztattalak! Ez itt Ruth, kislányom, ő pedig az új anyukád.

Ruth némán meghajolt. Erna mindkét karját kitárta.

− Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy pótolni tudjam neked az édesanyádat, kedves Ruth, ezért azt javaslom, legyünk inkább barátok. Akarod?

A lány félénken kezet fogott a mostohaanyjával. Komolyan a szemébe nézett, s halkan így felelt:

− Megpróbálom, nagyságos asszony.

− Ugyan már, gyermekem, szólíts mamának! Semmi szükség formaságokra.

Erna igyekezett jóságos és közvetlen lenni. Végül is most már ő az anyja a gyermeknek, még ha csak a mostohaanyja is. Ruth tévedhetetlen ösztönnel megérezte az asszony hangjában a leereszkedést és a kétszínűséget. Egész lénye tiltakozott ellene, hogy ezt a szép, de ellenszenves nőt mamának szólítsa. A legszívesebben faképnél hagyta volna őket, hogy egy elhagyatott helyen végre istenigazából kisírja magát.

Durcásan lebiggyesztette az ajkát, ám ekkor találkozott a pillantása Grotthusné komoly, szemrehányó tekintetével. Összeszedte magát, és kényszeredetten megszólalt:

− Kérlek, légy türelemmel irántam, nem lesz könnyű újra kimondanom azt a szót, hogy mama.

Halkan beszélt, s közben egyetlenegyszer sem nézett apja feleségére.

Erna Waldeck álmélkodva figyelte. „No, nézd csak, milyen alázatos kislány!” − gondolta magában. Hangosan azonban csak ennyit mondott:

− Természetesen megértelek. De azt hiszem, akár indulhatunk is. Figyelnek bennünket, s egyesek már jól szórakoznak ezen a megkapó családi jeleneten.

A társaság tehát beszállt a kocsiba, és elindult hazafelé. Miután megérkeztek a villába, Erna asszony azonnal visszavonult a szobájába, hogy rendbe hozza magát. Kotnyeles szobalánya engedelmesen követte. Amikor Ruth is felment a szobájába, a konzul egyedül maradt Grotthusnéval, és forró hálával szorította meg a kezét.

− Nagyra becsült, kedves barátnőm, köszönöm a táviratát, nagy kő esett le a szívemről, amikor kézhez kaptam. Hogyan fogadta Ruth a házasságom hírét?

− Az volt a legnagyobb bánata, hogy úgy érezte, imádott édesapja nem szereti többé. Ha meggyőzi őt az ellenkezőjéről, hamarosan belenyugszik a történtekbe.

− Úgy megváltozott ez a lány! Rá sem lehet ismerni az én kis vadócomra!

− Ruth ifjú hölgy immár, és igyekszik hősiesen megbirkózni élete első csalódásával.

− Istenem, csak ne lenne ilyen hallgatag! Mit gondol majd róla a feleségem?

− Ha a kislány helyébe képzeli magát, a konzulné asszony is megérti és megbocsátja a viselkedését. Könyörgök, ne legyenek türelmetlenek a gyerekkel! Most úgyis csak néhány napig maradnak. Időre van szüksége, amíg feldolgozza magában az egészet. Meglátja, ha ősszel újra találkozunk Berlinben, ismét a régi lesz. Addigra visszanyeri a lelki egyensúlyát.

Váratlanul Erna jelent meg az ajtóban.

− Talán csak nem zavarom a titkos megbeszélést? − kérdezte hamiskás mosollyal.

Waldeck elébe ment, és hódolattal kezet csókolt neki.

− A lányomról beszélgetünk, szívem. Légy vele elnéző, mert ő…

− Egy kicsit féltékeny rám − fejezte be az asszony nevetve a megkezdett mondatot. − Jaj, eredj már, hagyd ezt a gyászos hangot, kedves Herbert, semmi szükség rá. Egyszerűen rá kell hagyni, hadd duzzogjon egy kicsit, engem nem zavar. Holnap beszélj vele, lepd meg egy szép ékszerrel, és meglátod, más színben látja a világot.

Waldeck megütközve hallgatta.

− Nagyon rosszul ítéled meg a lányomat, Erna, ha azt hiszed, ezzel mindent megoldok. Nem érdekli őt most sem ékszer, sem egyéb cicoma.

− Nos, nekem más a véleményem. Mi, nők még a legválságosabb pillanatokban sem feledkezünk meg erről. Tedd, ahogy mondtam, s meglátod, igazam lesz!

Ezzel lehuppant egy fotelba, és a lábát himbálta. Waldeck tanácstalanul nézett az özvegyre.

− Gondolja, hogy ez segítene?

Grotthusné megrázta a fejét.

− Biztos vagyok benne, hogy nem. Azt javaslom, hagyja most békén a kislányt, és tegyen úgy, mintha semmit sem venne észre a viselkedésén. Így teszi túl magát leghamarabb a lelki megrázkódtatáson.

Erna asszony színpadias mozdulattal egymáshoz illesztette két kezének ujjbegyeit, és pimaszul megjegyezte:

− Úgy látszik, a lányod számára igazi istencsapása vagyok. Nem mondom, hízelgő!

Grotthusné ezt már nem állhatta meg szó nélkül. Udvarias, ám felettébb határozott hangon megjegyezte:

− Engedje meg, hogy emlékeztessem, a nagyságos asszony még nem ismeri Ruthot. Neki nem a nagyságos asszony személye ellen van kifogása, hanem maga a tény ellen, hogy az apja megnősült. Már csak ezért sem kellene megsértődnie rá. Meggyőződésem, ha jobban megismeri mostohaanyját, megszereti, és nem tud ellenállni az ön kedvességének.

Grotthusné nem minden célzatosság nélkül mondta, amit mondott. Erna asszony kegyesen elmosolyodott, és a férjéhez fordult.

− Azt hiszem, meg kell fogadnunk Grotthusné tanácsát, és hagynunk kell, hogy a kislány nyugodtan kiduzzogja magát.

− Angyal vagy, Erna!

A házvezetőnő ezalatt csendben kisurrant az ajtón.

„Szegény, kicsi Ruth!” − gondolta, és nem tudta megállni, hogy ne keresse meg kis védencét.

Az árva teremtés komor arccal üldögélt a szobájában. A belépőt bágyadt mosollyal üdvözölte.

− Ne mondj most semmit, Grotthus néni, és ne is kérdezz semmit, tudom, meg kell tanulnom jobban uralkodni magamon.

Az asszony átkarolta a vállát, és magához ölelte. Kimondhatatlanul sajnálta szegényt. Elfacsarodott a szíve, ha arra gondolt, mi mindent kell még elszenvednie. Ebben a pillanatban szentül megfogadta, hogy nemcsak Ruthnak viseli gondját odaadóan, hanem megpróbálja elsimítani a mostohaanyja és közte várható súrlódásokat. Gyengéden megsimogatta a haját, és halkan kérlelni kezdte:

− Gyere le velem a kerti házikóba, ott fogunk teázni. Nemsokára lejönnek a szüleid is. Édesapád örülne, ha ott találna téged.

Ruth felállt, bedörzsölte a homlokát egy kis kölnivízzel, és megigazította a haját. Alig hallható sóhajjal, megadóan követte az idős hölgyet.

− Ne haragudj Ruthra, szívem! − mondta Waldeck, miután egyedül maradt a feleségével. − Egy kicsit elkényeztettem, és most nehezen tud hozzászokni a gondolathoz, hogy valaki más foglalja el a szívemben az első helyet.

Az asszony csábosán rámosolygott.

− Mindig így lesz, mondd? Nem hagyod-e majd, te csúnya ember, hogy kiszorítsanak a szívedből?

A konzul hevesen magához ölelte, és ajkát, szemét forró csókokkal borította.

− Tudod, mennyire szeretlek, jobban, mint bárki mást ezen a világon. Végtelenül boldog vagyok, hogy a feleségem lettél.

Az asszony mosolyogva bontakozott ki az öleléséből.

− Megfojtasz, te csacsi, és akkor vége a boldogságnak meg a szerelemnek!

− Ne félj, vigyázok én rád, kincsem. Ugyan mihez kezdenék nélküled?

− A magam részéről egyáltalán nem vagyok biztos benne, Herbert, hogy tőlem függ a boldogságod. Néha azt gondolom, hogy talán meg sem felelek az elvárásaidnak. Te jobban szereted az egyszerűséget, a csendes estéket, neked ez jelenti a boldogságot, én viszont egészen másként képzelem el az életet. És úgy tűnik, Ruth sem tud egykönnyen hozzászokni a gondolathoz, hogy egyik napról a másikra lett egy mostohaanyja. Neked is nehéz lesz elszakadnod tőle.

− Miket beszélsz, drágám? Hogy kételkedhetsz bennem? Hidd el, te vagy a mindenem! Boldog vagyok veled, s ha itt vagy a közelemben, minduntalan az jut eszembe, mennyi mindent elmulasztottam az elmúlt évek alatt. Rengeteg a pótolnivalóm. Ami pedig a lányomat illeti, aggodalomra nincs ok. Kiskorától fogva szóra hajló gyermek volt, meglátod, hamar megszeret. Különben is néhány nap múlva már másvalakivel lesz elfoglalva.

− Igen? − Erna asszony érdeklődve felkapta a fejét. − Ezt még nem is említetted.

− Meghívtam Grotthusné fiát vakációra. Egyrészt, mert kedvemre való fiatalember, és nem bánnám, ha Ruthtal megszeretnék egymást, másrészt pedig, mert derekasan rászolgált a pihenésre. Keményen tanul, pedig egyetemi tanulmányait abból a kevéske összegből kell fedeznie, amit az édesanyja biztosít számára, no meg abból, amit ő hozzákeres. Minden támogatásomat határozottan visszautasítja.

Az asszony elfintorodott.

− Nem tudom felfogni, miért éppen egy ilyen fiatalemberhez akarod hozzáadni a lányodat! Véleményem szerint sokkal különbet érdemelne.

− Ne beszélj így, Erna! A gazdagságnál sokkal fontosabbak az emberi értékek.

Az asszony belátta, hogy jobb, ha most nem ellenkezik. Most az a legfontosabb, hogy apát és lányát elválassza egymástól. A többi meg majd megoldódik magától. Szótlanul bólintott. Megfogta férje kezét, odahúzta az arcához, és játékosan csókot lehelt rá.

− Te olyan jó vagy! − súgta a fülébe, és hízelgőn rámosolygott.

Ruth és idős nevelőnője kénytelen volt hosszabb ideig várakozni, mire a házaspár lejött a kertbe. Szorosan egymáshoz simulva közeledtek az árnyas fák alatt vezető ösvényen. A lány szomorúan nézte őket, de aztán észbe kapott, és összeszedte magát, hogy illő módon részt tudjon venni a beszélgetésben. Kedvesen rámosolygott édesapjára, kitöltötte nekik a teát, majd újra helyet foglalt a nádfonatú széken.

− Kirándultál már a környékre, drágám? − kérdezte Waldeck.

− Igen, papa, Grotthus nénivel.

− Tudsz róla, hogy hamarosan társaságotok lesz Fred Grotthus személyében?

− Igen, és nagyon örülök neki. Talán feljön velem a Watzmannra.

− Bizonyára, ha megkéred. Jövőre neked is fel kell jönnöd, Erna.

− Az Isten szerelmére, Herbert! Hidd el, sokkal jobban szeretek idelentről gyönyörködni a hegyekben. Szörnyű lehet verejtékben fürödve kapaszkodni fel a csúcsra. Jaj, Ruth, csodálkozom, hogy te örömödet leled benne! Jobb, ha egy hölgy átengedi a férfiaknak az effajta szórakozást. Gondolom, milyen csapzott lehetsz egy ilyen megerőltető túra után.

Ruth elmosolyodott.

− Erről szó sincs. Fontos, hogy az ember jó szorosan feltűzze a haját, megfelelő öltözéket és jó túrabakancsot vegyen fel, és akkor már nem is olyan szörnyű, mint képzeled.

− Mégis le kell mondanotok a társaságomról. Átengedem neked az apádat, kísérd el te ezekre a kirándulásokra.

Ruth szeme felcsillant, és olyan szeretettel nézett az édesapjára, hogy az akaratlanul meghatódott.

− Már előre örülsz neki, ugye, kicsim? Nos, az idén Fred Grotthus fog helyettesíteni.

Erna nevetett.

− Szerintem jól jársz a cserével. Grotthus úr kellemes ember, és azt hiszem, egy fiatalember társasága mindig szórakoztatóbb, mint egy apáé.

Erna elégedetten látta, hogy Ruth elsápad egy picit, de aztán higgadtan válaszolt.

− Ízlések és pofonok különbözők.

Erna Grotthusnéhoz fordult.

− Ismerem a kedves fiát. Nagyon vonzó fiatalember, csak kissé túl komolynak találom.

Az iménti kegyes hazugságot hamiskás mosoly kísérte, ugyanis Erna valójában nem ismerte Fred Grotthust, legalábbis nem annyira, hogy bárminemű ítéletet mondjon róla. A fiatalemberről való ismereteit a férjével folytatott beszélgetésből szűrte ki. Csak azért dicsérte, mert azt a látszatot akarta kelteni, hogy őt is és a házvezetőnőt is rokonszenvesnek találja. Azt remélte, így ravaszul kiugrasztja a nyulat a bokorból: elismerő szavain felbuzdulva talán Ruth is elmondja Fredről a véleményét.

Az idős hölgy mosolyogva meghajolt.

− A fiam tud vidám is lenni, konzulné asszony, persze ez a hangulattól meg a társaságtól is függ, de alapjában véve tényleg komoly fiú.

− Én olyannak kedvelem, amilyen − szólt közbe Waldeck. − A természete éppen olyan, mint az apjáé, és ez csak előnyére szolgál.

Grotthusné hálásan nézett rá.

− Örülök, hogy rokonszenvesnek találja, konzul úr. Bevallom, nagyon büszke vagyok rá.

− Jogosan − mondta Waldeck, és melegen megszorította a kezét. − Remek fiatalember.

Ruth szótlanul hallgatta a párbeszédet. Észre sem vette, hogy mostohaanyja árgus szemekkel, kíváncsian figyeli. A lány arckifejezése azonban nem árulta el gondolatait. Az utcán, a kerítés mentén éppen egy kirándulócsoport haladt el, egyikük kissé zilált öltözékben. Erna hangosan felkacagott.

− Nézzétek már azt a madárijesztőt! Itt a bizonyíték, hogy az imént igazam volt a hegymászással kapcsolatban. Istenem, inkább meghalnék, mintsem ilyen külsővel jelenjek meg a világ szeme előtt.

Grotthusné elmosolyodott.

− Hát ez csakugyan elrettentő látvány. El sem tudom képzelni, hogy a nagyságos asszony így nézzen ki.

Erna hiúságának hízelgett az asszony kijelentése.

− Maga is örömét leli a hegyi túrákban? − fordult hozzá.

− Magasabb csúcsok megmászására nem vállalkozom, ehhez már túl öreg vagyok, szívesen túrázom azonban, akár hegynek felfelé is, mert szeretek gyönyörködni a szép kilátásban. Ha majd megismeri a környéket, a nagyságos asszony is vágyódni fog néha egy-egy kirándulásra.

− Bárcsak igaza lenne, Grotthusné! Elárulhatom, hogy nagyon lusta vagyok. Szívesebben kocsikáznék. Neked lenne hozzá kedved, Herbert?

− Persze, szívem, ha te szeretnéd, természetesen veled tartok. Elmehetünk Ramsauba, vagy akár a közeli tóhoz is, ha ezt kívánod. Ruth, ugye te is elkísérsz bennünket?

− Örömmel, papa.

− És ha visszajöttünk, énekeltek nekünk, jó?

Erna meglepetten felkapta a fejét.

− Nem is tudtam, hogy Ruth is énekel.

− Még nem említettem, milyen szép hangja van? Évek óta tanul énekelni.

− Hát erre már én is kíváncsi vagyok, kedves Ruth. Természetesen meghallgatlak ma este. Tudod, nekem ez a szakmám. Vagy nem mesélték, hogy régebben énekesnő voltam?

− De igen, mesélték, mama.

Erna önelégülten mosolygott. „Nocsak, a kicsike már mamának szólít!” − gondolta.

− És mondd csak, szeretsz énekelni? − kérdezte színlelt érdeklődéssel.

− Igen, nagyon.

− Akkor el tudod képzelni, mennyire szeretem a papádat, ha miatta le tudtam mondani a művészetről. Otthagytam mindent, hírnevet, csillogást, csak hogy mellette lehessek.

− És én gondoskodom róla, hogy soha ne bánd meg ezt a lépést, drágám − szólt közbe Waldeck. − A tenyeremen hordozlak, és bőségesen kárpótollak mindazért, amiről lemondtál miattam.

Erna édeskés fájdalommal nézett a férjére.

− Szívesen hoztam érted áldozatot, Herbert.

Ruth elvörösödött. Természetellenesnek, túl színpadiasnak találta mostohaanyja viselkedését. Érthetetlen volt számára, hogy lehet ennyire vak az édesapja, hogy ezt nem veszi észre. Most is mit csinál: önfeledten csókolgatja az asszony kezét. Ruth elfordult, és leszedte az asztalt.

Erna asszony sóhajtva hátradőlt a karosszékben.

− Tulajdonképpen nagy felelőtlenség így elpocsékolni a sorstól kapott tehetséget, ahelyett hogy örömöt szereznék vele embertársaimnak − mondta bánatosan.

Waldeck gyengéden megsimogatta.

− Hiszen nekem örömöt szerzel vele.

− Ez nem ugyanaz, Herbert. Egy művésznek igazi közönségre van szüksége a kibontakozáshoz.

− A társas összejöveteleinken ebben sem lesz hiány.

− Nos, ez már biztatóan hangzik. Ugye te is nagyon várod a telet, Ruth? Apád és én úgy terveztük, nagy estélyeket rendezünk, főleg a te kedvedért. Ahogy hallom, tizennyolc éves korod ellenére még nem vezettek be a társaságba.

− Eddig ezt nem tartottuk fontosnak. Én nagyon szeretek itthon lenni, nem vágyom nagy társaságra.

− Legfőbb ideje, hogy ezen változtassunk. Tekintettel kell lennünk a fiatalemberekre is. Manapság ritkaságszámba megy az ilyen csinos aranyhalacska, mint amilyen te vagy. Igazi élvezet lesz számomra veled megjelenni a társaságban. Meglátod, milyen sikerünk lesz! Az évad szenzációja: a fiatal mama és eladósorba cseperedett gazdag leánykája.

Erna tudta, ha sikerül mostohalánya kegyeibe férkőzni, nyert ügye van: ahhoz a férfihoz adhatja, akihez akarja. Természetesen csak olyasvalaki jöhet számításba, aki nincs ráutalva a jövendő apósa pénzére. Nemhogy tehetősnek, dúsgazdagnak kell lennie. Gyerekjáték lesz irányítani a sorsát, hiszen Ruth még tapasztalatlan lányka, akit egy szerelmes tekintettel, titkos gyengédséggel könnyen lépre lehet csalni. Gondolatait barátságos mosoly mögé rejtette. Ezzel is bizonyítani akarta, milyen jóindulattal van mostohalánya iránt.

Ruth észrevette, és kényszeredetten visszamosolygott rá, majd összepréselte ajkát, és tágra nyílt szemmel, elkomolyodva nézelődött kifelé a kerti házikó nyitott ajtaján. Erna elképzelését a fiatal mamáról és leányáról egyáltalán nem találta vonzónak.

VI.

Másnap a reggelinél kellemetlen eseményre került sor. Waldeck konzul annyira megörült lánya engedelmességének, hogy elhatározta, meglepi valamivel. Visszaemlékezett a régi időkre, amikor még egyedül voltak, és különleges alkalmakkor reggeli előtt gavallér módra egy csokor virágot nyújtott át neki.

Kora reggel ezzel a gondolattal ébredt, s anélkül hogy elmondta volna tervét a feleségének, felkelt, és lesétált a kertbe. Levágta a legszebb virágokat, és tarka csokorba kötötte.

Míg dolgozott, felvillant előtte néhány régi, kedves emlék. Milyen boldogok voltak hármasban, ő, Ruth meg a kedves Grotthusné! Hogy is volt csak? Mindig, amikor átadta a virágokat, Ruth viharosan átölelte, és százszor is elmondta, mennyire szereti.

Annyira elmerült az emlékekben, hogy egészen elfeledkezett Ernáról. Háta mögé rejtette a csokrot, és huncut mosollyal belépett a szalonba. Mindhárom hölgyet ott találta. Furcsa mód még ekkor sem jutott eszébe, hogy illett volna Ernának is virágot hoznia. Ehelyett csak cinkosan feléje kacsintott. Ünnepélyesen előhúzta háta mögül a csokrot. A hölgyek meglepetten felkiáltottak, Erna asszony arca pedig elégedetten felragyogott. Már ki is nyújtotta a kezét, hogy átvegye a pompás virágokat, ám a konzul váratlanul Ruthhoz fordult.

− Kedves leányom − kezdte lovagi mondókáját, s közben illendően meghajolt −, örömömre szolgál, hogy ilyen hosszú távollét után jó egészségben és jó kedvben talállak. Engedd meg, hogy üdvözlésképpen átnyújtsam e néhány szál virágot.

Ruth felemelt kézzel tiltakozott, szemében őszinte riadalom ült, látta ugyanis mostohaanyja irigységtől eltorzult arcát. A konzul azonban lehajolt hozzá, és gyengéden homlokon csókolta.

− Ne is tiltakozz − tette hozzá újabb meghajlás kíséretében −, az üdvözléssel és a csokorral, amely a hálám jele, adósod voltam. − Ezzel kedvesen rámosolygott, és a kezébe nyomta a virágokat.

Erna asszony sértődöttségében élesen felnevetett.

− Micsoda szamárság! − mondta megvetően. − Nem ismerek rád, Herbert!

Ruth egy pillanatra lehunyta a szemét. Szívét elöntötte a boldogság. Lám, a papa mégsem feledkezett meg róla teljesen! Felállt, és szorosan odasimult hozzá.

− Köszönöm, papa − suttogta meghatottan.

A csokorból kivett néhány szál virágot, letette az asztalra, a többit pedig átnyújtotta mostohaanyjának.

− Tudom, kedves mama, neked is részed van benne, hogy a papa nem feledkezett meg e régi, kedves játékról. Fogadd el tőlem a virágokat, hidd el, ő is így gondolta.

Míg beszélt, torkát sírás fojtogatta. Hősiesen visszanyelte a könnyeit, rámosolygott elvörösödő édesapjára, sőt még egy csókot is odacuppantott Erna orcájára. Az asszony kiengesztelődött. Ruth megkapóan őszinte szavai megtették a hatásukat. A konzul is lehajolt hozzá, és megcsókolta.

− Szép jó reggelt kívánok, édesem, szeretném, ha hozzánk hasonlóan ezentúl neked is örömöd telne ebben a kis családi játékban.

A férfi ezután lopva a lányára sandított, de ő ezt nem vette észre.

Reggeli után Erna asszony javaslatára rövid kerti sétát, majd közös muzsikálást terveztek. Ruth alig várta, hogy énekelhessen, de a sétáról lemondott, mert apró-cseprő elintéznivalói akadtak Grotthusnéval. A villa első emeletén volt egy nagy szalon, amelyet zeneszobának rendeztek be. A sarokban gyönyörű zongora állt. Erna asszony előszedett egy csomó kottát a szekrényből, és a zongora melletti asztalkán szétterítette.

− Neked aztán van miből válogatnod, gyermekem, ráadásul elég nehéz darabok. Sajnos a szopránomhoz túl mélyek, de sebaj, elhoztam a saját kottáimat. Kár, hogy magamnak kell zongoráznom. Azelőtt nem volt okom panaszra, a hangversenyeimen egy igen tehetséges zenész volt a zongorakísérőm. Nagyon értette a dolgát, és kitűnően igazította a játékát a hangomhoz.

− Mi lenne, ha most én helyettesíteném, mama?

− Vess egy pillantást a kottáimra, tudnád zongorán kísérni ezeket a dalokat?

Ruth átlapozta a füzeteket, amelyeket Erna nyújtott át neki. Mosoly suhant át az arcán.

− Menni fog − szólt csendesen.

Ezzel helyet foglalt a zongoránál, és belekezdett a nyitányba.

Erna asszony erőteljes, hangos éneke betöltötte a szalont. A középfekvésű hangokat tisztán, csengő hangon énekelte, a mélyeket fátyolosan, a magasakat pedig már-már bántóan élesen. Kétségkívül jól énekelt, de nem szívvel-lélekkel, hiányzott belőle a bensőségesség, a melegség.

Ruth hibátlanul kísérte. A zongorából kicsalogatott hangok lágyan simultak mostohaanyja kemény, határozott trilláihoz, sőt, lefaragtak annak éleiből. Erna élvezte a sikert. A taps és a dicsérő szavak hallatán önelégülten mosolygott, majd elismerően Ruthhoz fordult.

− Ragyogóan kísértél, ugye kérhetem olykor-olykor a segítségedet, ha új dalokat szeretnék begyakorolni?

− Ha megfelelek az igényeidnek, bármikor szívesen állok a rendelkezésedre.

− Tökéletesen megfelelsz. Érezni a zongorajátékodon, hogy magad is tanulsz énekelni. No, de most már rajtad a sor, igazán kíváncsi vagyok, mit tudsz!

Ezzel helyet foglalt férje mellett, s miközben a konzul kezet csókolt neki, halkan megjegyezte:

− Ne bíráljuk el túl szigorúan, nehogy elvegyük a gyermek kedvét az énektanulástól.

Waldeck hálásan pillantott rá.

− Angyal vagy, édesem − suttogta elérzékenyülten. Ruth végigfuttatta ujjait a billentyűkön, és belefogott az első dalba.

Erna hirtelen felegyenesedett a karosszékben, és a kis énekesnőre meredt. Mélyen, tisztán és lágyan, akár a harangszó csendült fel az édes, érzelmektől fűtött alt hangocska. Az énekszó betöltötte a termet, és a közönség szívéig hatolt.

Grotthusné könnyekig meghatódva hallgatta, s maga Waldeck is elhomályosult tekintettel nézte leányát. Úgy érezte, még sohasem énekelt ilyen szívbe markolóan, és hogy még sohasem pendített meg ilyen mély érzelmi húrokat a hallgatóságában.

Erna számára mindez rendkívül kínos meglepetés volt. Gyenge, bizonytalan gyermekhangra számított, s arra készült, hogy ennek ellenére nagylelkűen az egekig magasztalja. Ruth tökéletes énektudása hallatán azonban akarva-akaratlan elöntötte az irigység. Értett annyira a zenéhez, hogy elismerje, igazi tehetséggel áll szemben. Ruth már most nagyobb művész volt nála. Ilyen hanggal és ilyen tudással, ha akarná, meghódítaná az egész világot. Ki hitte volna, hogy igazi kincset rejtenek e ház falai! Ha őt ilyen hanggal áldja meg a sors, bizony egészen másként alakul az élete!

A szíve megtelt keserűséggel. Nem tudta többé értékelni, amit eddig elért, pedig nem is olyan régen még szegénységben teltek a napjai, és lám, mostanra jómódú konzulné lett. Elfogta az irigység, melyet csak művész érezhet a nagyobb művész iránt, és ettől a pillanattól fogva gyűlölte a mostohalányát.

Szeme alattomos szikrákat szórt vetélytársnője felé.

Grotthusné, aki véletlenül elcsípte a pillantását, megrémült, hisz váratlanul megvilágosodott előtte, mily kicsinyes a konzulné lelkülete.

Amint Ruth befejezte a dalt, Waldeck felugrott, és a karjába zárta a lányát.

− Szívből köszönöm, gyermekem, csodálatosan énekeltél! Nagyon büszke vagyok rád.

Örömtől ragyogó arccal Ernához fordult.

− Nos, mi a véleményed, drágám? Ruth ugye szerinted is elragadóan énekelt?

Várakozásteljesen nézett a feleségére, ám ekkor észrevette, hogy az asszony szeme gonoszul megvillan. A csinos, rózsás arcról lehullott a szépséges álarc, és egyik pillanatról a másikra szinte ijesztővé vált. A férfi iszonyattal nézte a változást, s olyan érzése támadt, mintha sötét szakadék nyílt volna meg előtte.

Erna igyekezett összeszedni magát.

− Bocsáss meg, hirtelen szörnyű fejfájás tört rám. Ruth csakugyan szépen énekelt, de most visszamegyek a szobámba, pihenésre van szükségem.

Ezzel kiment a szalonból.

A többiek szótlanul nézték a konzulné hirtelen távozását, majd kissé döcögve ugyan, de újra megindult a beszélgetés. Ruthnak és Grotthusnénak egyaránt szöget ütött a fejébe Erna viselkedése, de magukban gyorsan megtalálták rá a magyarázatot. Waldeck is töprengve simított végig a homlokán. A fülig szerelmes férfi szeméről egy pillanatra lehullt a hályog, s szembesült a valósággal. Igaz, gyorsan szemet is hunyt felette, és igyekezett elfelejteni a történteket, ám a gyanú immáron befészkelte magát a szívébe.

Ruth jól ismerte édesapját, s pontosan tudta, mi zajlik a lelkében. Nem érdekelte más, most már csak az ő boldogságáért aggódott. Gyengéd szavakkal sietett megvigasztalni.

− Ne aggódj a mama fejfájása miatt, meglátod, gyorsan elmúlik. Az énekléstől olykor nekem is pattanásig feszülnek az idegeim.

A férfi megsimogatta a kezét, és hálásan nézett a szemébe.

„Igen, Ruthnak igaza van! Erna egyszerűen ideges, én meg félremagyaráztam, ennyi az egész” − gondolta, és felállt a karosszékből.

− Megnézem, hogy van − mondta, s ezzel kiment. Ruth szomorú mosollyal nézett utána.

Habár a néhány napos együttlét után nehezére esett ismét megválni édesapjától, Ruth megkönnyebbülten fellélegzett, amikor szülei elutaztak. Egyik napról a másikra rászakadt a magány, s még kétségbeesettebben ragaszkodott az egyetlen lényhez, aki igazán szerette, és aki pici kora óta odaadóan gondoskodott róla. A gondtalan, vidám gyermek szinte hetek alatt komoly, töprengő nagylánnyá érett. Kereste a magányt, s ha csak tehette, félrehúzódott, és hirtelen megváltozott életéről gondolkodott. Elhatározta, ha kell, lemond bármiről, ha cserébe boldognak láthatja az édesapját.

Néhány nappal édesapja és mostohaanyja elutazása után csodálatos nyári reggelre ébredt. A hegycsúcs és a lába alatt elterülő völgy csak úgy ragyogott a szikrázó napsütésben. Ruth a kertbe indult, hogy megcsodálja a tarka pillangókat és a virágba borult bokrok körül döngicsélő méheket. Egy rózsabokorhoz lépett. Nem tudta megállni, hogy ne válasszon néhányat a legszebb bimbók közül. Van a szobájában üres váza elég. Aznap világos színű ruhát viselt, dús haját pedig széles karimájú szalmakalap takarta. Bájos volt, ahogy ott állt a szikrázó napsütésben, minden figyelmét a virágoknak szentelve. Határozott, értő mozdulattal levágta a kiválasztott rózsákat, majd csokorba kötötte.

Nem is sejtette, hogy a kerítés túloldaláról kíváncsi férfiszempár követi minden mozdulatát. A fiatalember örömét lelhette a látványban, mert le sem tudta venni a szemét a rózsabokrok között hajlongó fiatal teremtésről.

A lány eltartotta magától a csokrot, hogy messzebbről is megszemlélje. A kerítés rácsai mögül ekkor ismerős hang köszöntötte.

− Szép jó reggelt, Ruth kisasszony!

A lány meglepetten kapta fel a fejét. Odakintről rég nem látott, kedves arc mosolygott rá. Gyorsan a kerítéshez sietett, és szélesre tárta a kaput. A nyurga, szép arcú fiatalember szeme sötéten csillogott. Merész, barátságos pillantása a lány komoly arcát fürkészte.

− Jó reggelt, Fred! Istenem, hát hogy kerül ide? Csak holnapra vártuk. Jöjjön gyorsan, hogy fog ámulni Grotthus néni, ha meglátja!

Ezzel már tuszkolta is befelé. A vendég mosolyogva engedelmeskedett, de az előcsarnokban megállt, mert a lány mutatóujját az ajkára téve csendre intette.

− Most mit tegyek? − kérdezte suttogva.

Ruth tétovázott egy pillanatig, majd így szólt:

− Megvan, így lesz a legjobb. Jöjjön utánam, de ne csapjon zajt! Az édesanyja a szobájában van és éppen ír. Amikor bemegyek hozzá, nyitva hagyom az ajtót. Ha meghallja a végszót, lépjen be!

− No és mi lesz a végszó?

− Hipp-hopp itt legyen!

− Hát ezt igazán könnyű megjegyezni!

Óvatosan fellopakodtak az emeletre. A lépcsőt borító vastag szőnyeg elnyelte lépteik zaját. Az őrnagyné szobája előtt a lány intett, hogy álljanak meg. Résnyire nyitotta az ajtót, és halkan megkérdezte:

− Bejöhetek?

Grotthusné felpillantott a papírról.

− Hát persze, kicsim. Mit dugdosol a hátad mögött?

− Rózsát szedtem a kertben, szeretném vázába tenni itt, a te szobádban.

− Igazán kedves tőled. Azt hittem, magadnak szedted.

Ruth belépett, de az ajtót nyitva hagyta. Gondosan elrendezte a virágokat, s közben megjegyezte:

− Tudom, hogy örülsz a rózsaillatnak.

− Ez igaz, de annak még jobban, hogy te hoztad a virágokat − mondta az idős hölgy, és magához ölelte a lányt.

− Gyere, nénikém, ülj ide mellém, szeretnék mesélni valamit.

Grotthusné mosolyogva átült egy karosszékbe, háttal az ajtónak.

− Nagyon ünnepélyes vagy, Ruth. Csupa fül vagyok.

− Nos… hol volt, hol nem volt…

− Minden mese így kezdődik.

− Szóval, hol volt, hol nem volt, élt a világon egy kedves, pótolhatatlan, aranyszívű édesanya. Volt neki egy fia, aki nem maradhatott mellette. Az édesanya nap, mint nap vágyakozva gondolt rá, szerette volna gyakrabban látni egyszülött gyermekét. Az ujján egy gyűrűt hordott, lám éppen ilyet, mint te.

Megfogta Grotthusné kezét, és a gyűrűjére mutatott.

− Most kezdek csak igazán kíváncsi lenni.

− Akkor figyelj! Egyszer, amikor az asszonyt újfent elfogta a vágyakozás egy szem fia után, álmában megjelent előtte a jóságos tündér, és így szólt: „A gyűrűdnek, amelyet oly régóta viselsz, varázsereje van. Ha megfordítod az ujjadon, és kívánsz valamit, azonnal teljesül.”

− Nem rossz.

− Ugye? De várd ki a végét, most jön a java! Az asszony persze alig várta, hogy láthassa a nagy fiát, és gyorsan megfordította az ujján a varázsgyűrűt. Te is tégy így, kérlek! Jó, és most kívánd azt, hogy itt teremjen Fred! Egy, kettő, három, hipp-hopp, itt legyen!

És ebben a pillanatban belépett Fred Grotthus. Anya és fia meghatottan ölelték át egymást. Ruth észrevétlenül felállt, majd halkan behúzta maga mögött az ajtót.

„Istenem, milyen boldogok!” − gondolta, s megsajdult a szíve. Felidézte emlékezetében azokat az időket, amikor ő is így repült az apja karjába, ha az rövid távollét után hazaérkezett. Utasítást adott a személyzetnek, hogy pisztrángot készítsenek ebédre. Fred nagyon szerette a halat, erre emlékezett. Nem feledkezett meg a pezsgőről sem, így saját kezűleg hűtött be egy üveggel. Amikor mindennel végzett, sétára indult a kertben.

A keskeny ösvény, amelyen megindult, felfelé vezetett a kert legmagasabb pontjára, ahol kis kápolna emelkedett. Innen pompás kilátás nyílt a környező vidékre. A nézelődő gyönyörködhetett a táj varázslatos szépségében, s gondolatban bebarangolhatta a környéket a hegyek lábánál elnyúló völgytől egészen fel, a távolba vesző hegycsúcsokig.

Ruth nekitámasztotta hátát a kápolna egyik oszlopának, és szinte elkábulva itta a lába előtt elterülő szépséget, amely mindig megnyugtatta. Háborgó lelke lecsendesedett, s a vállára nehezülő terheket egyszeriben pihekönnyűnek érezte. Merengéséből lépések zaja riasztotta fel. Valaki közeledett a kaptatón. Mosolyogva intett Frednek és az édesanyjának.

− Úgy eltűnt, Ruth kisasszony, mintha a föld nyelte volna el − szólt oda neki a fiatalember szemrehányóan.

− Azt sem vártad meg, hogy megköszönjem a csodálatos történetet, amellyel bevezetted hozzám a fiamat. Mire felocsúdtam a meglepetésből, már hűlt helyed volt.

− Tudod, hogy nem szeretek feleslegesen lábatlankodni. A hatodik érzékem azt súgta, hogy magatokra kell hagynom benneteket.

− Azt is a hatodik érzéked súgta meg, hogy a fiam szereti a pisztrángot?

Ruth enyhén elpirult.

− Dehogyis, ezt éppen tőled tudom, nénikém.

− Engedje meg, hogy én is köszönetet mondjak a kedves történetért, no és természetesen a pisztrángért.

Fred illedelmesen meghajolt a lány felé, és mélyen a szemébe nézett. „Csuda édes teremtés vagy te, kicsi Ruth” − árulta el a tekintete.

Ruth olvasott benne, s jóleső melegség járta át a szívét. A fiú különös pillantása ugyanakkor az arcába kergette a vért. Megindultak hármasban a kerti ösvényen. Ruth a fiatalemberhez fordult.

− Az idén is indul nehezebb hegyi túrákra, Fred?

− Hát persze, és természetesen számítok a társaságára, Ruth kisasszony. Az édesapja legalábbis kilátásba helyezte, hogy elkísér.

− És ez nem vette el a kedvét? − incselkedett a lány.

− Lám csak, hát tud gonosz is lenni? Én meg már azt hittem, nincs egyetlen rossz tulajdonsága sem!

− Honnan tudhatnám, hogy megfelelő társaság vagyok-e magának a kirándulásaihoz?

− Pedig tudhatná. Nem titok előttem, milyen ügyes hegymászó.

− Ruth úgy szökell a meredek sziklákon, akár egy zerge, fiam − jegyezte meg az anyja mosolyogva. − Azt hiszem, igyekezned kell, ha lépést akarsz tartani vele.

Fred kihúzta magát, hadd lássák itt ezek a hölgyek, kivel van dolguk.

− Egy férfi csak nem hagyja magát megszégyeníteni, főleg nem egy hölgy előtt. Mit gondol, Ruth kisasszony, fel tudom venni magával a versenyt?

− Ne legyen olyan biztos benne! − tréfálkozott a lány. − Szó, ami szó, tényleg otthonosan mozgok a hegyekben, maga meg már biztosan eltunyult a berlini aszfaltdzsungelben.

− Nem értem, miről beszél. Egy igazi férfi sohasem engedheti meg magának, hogy elkényelmesedjék.

− Nos, majd meglátjuk. Holnap, nem bánom, pihenjen, de aztán nincs kegyelem, megkezdjük a túrázást, ha nincs kifogása ellene.

− Kívánsága számomra parancs.

− És te, drága néni, nem bánod, ha olykor-olykor elrabolom a fiadat?

− Én annak örülök, ha ti jól érzitek magatokat. De most menjünk, úgy hallom, ebédhez hívnak bennünket.

Fred a karját nyújtotta Ruthnak, hogy asztalhoz vezesse, a lány azonban mosolyogva megrázta a fejét.

− Nyújtsa csak nyugodtan a karját az édesanyjának, hiszen alig várja, hogy a fia kísérje!

A fiatalember arca elkomorult. Udvarias meghajlás közepette engedelmeskedett. Az asztalnál kimérten viselkedett, alig szólt pár szót. Ruth nem tudta mire vélni a dolgot, s pillantásával Grotthusnét faggatta.

Az idős hölgy figyelmét sem kerülte el Fred sértődött magatartása. Ismerte már a fiát, tudta, hogy félreértette Ruth szavait. Azt hitte, a kisasszony azért utasította vissza, amikor a karját kínálta, mert nincs ínyére az efféle bizalmaskodás. Fred, kínos udvariaskodása és hűvös arckifejezése elűzte a jókedvüket.

− Miért komolyodtál el ilyen hirtelen, fiam? − kérdezte Grotthusné, s közben úgy tett, mint aki semmit sem ért az egészből.

A fiatalok tekintete találkozott, s Ruth is türelmetlenül várta a választ. Fred elpirult, lehorgasztotta a fejét, s tekintetét a tányérra szegezve kérdezte:

− Elkomolyodtam volna?

− Igen, fiam. Jól ismerlek, tudom, mi bánt. Megsértődtél, amiért Ruth visszautasított.

A fiú elszégyellte magát.

− Mama, kérlek, hagyjuk ezt most! Ruth kisasszonynak igaza van, tolakodó voltam.

Ruth sápadt arccal, rémülten tiltakozott.

− Az imént félreértett, Fred. Fájna, ha ilyen rosszat feltételezne rólam.

A hangja őszintén csengett, s a fiatalember érezte, hogy amit mond, azt úgy is gondolja.

− Nincs abban semmi rossz, sőt jogában áll éreztetni velem, hogy én csak a házvezetőnőjük fia vagyok, s nem igazán tartozom a maguk köreibe.

Hangja tele volt keserűséggel. Ruth előtt egyszeriben megvilágosodott, hogy miért olyan nyers és tartózkodó néha vele Fred. Igaza volt Grotthus néninek, tényleg attól fél, hogy tolakodásnak veszi a közeledését. A lány megkönnyebbülten elnevette magát, és az asztal felett kezet nyújtott a fiatalembernek.

− Büntetésképpen az iménti gonosz szavakért egész télen a lovagom lesz. Ahány estélyre csak meghívnak, mindegyikre el kell kísérnie, ott asztalhoz vezet, és… jaj, mit is találjunk még ki, nénikém, hogy kellőképpen megbüntessük ezt a gonosztevőt? Szégyellje magát, Fred! Éppen maga, apám legjobb barátjának és az én egyetlen, drága Grotthus nénimnek a fia, éppen maga vélekedik rólam és egyben önmagáról ilyen lekicsinylőn?!

A fiatalember lesütött szemmel, némán hallgatta a leckéztetést, közben persze majd szétvetette a boldogság. Megszorította a lány kezét, és átható pillantása Ruth szemébe mélyedt.

− Igenis, nagyon szégyellem magam, Ruth kisasszony, ám az iménti erkölcsi prédikáció örömmel és büszkeséggel tölt el, szintúgy a büntetés, amit kilátásba helyezett. Szinte kedvem lenne tovább vétkezni.

− Azzal csak újabb csalódást okozna.

− Azt a világért sem akarnám! Kérem, bocsásson meg! − kérlelte kedvesen.

VII.

A König-tó csendesen, titokzatosan húzódott meg a meredek sziklák tövében. Vége felé közeledett a nyár, s az idő is hűvösebbre fordult. A környéken nyaralók nagy része hazautazott, mindössze néhány csónak ringatózott a tó sima tükrén. Az egyikben erős, izmos halászforma férfi ült, aki erejét megfeszítve evezett. A szőke hajú, kék szemű, napbarnított óriás olyan volt, akár egy bronzszobor. Némán merítette az evezőket a vízbe, s közben két utasához hasonlóan a tájban gyönyörködött.

Grotthusné vastag takaróba burkolózva Ruth mellé húzódott a padon. A vizet hideg szél borzolta. A nap eltűnt a felhők mögött, amelyeken csak itt-ott szűrődött át egy-egy fénysugár. A Watzmann csúcsát ködsapka borította, s az égen a tenger felől komor fellegek közeledtek.

Ruth álmodozó tekintettel lógatta ki a kezét a csónakból, majd húzta végig a víz felszínén. Fred komoly arccal figyelte minden rezdülését. Az elmúlt néhány hét közelebb hozta őket egymáshoz. Hosszú beszélgetéseik során a fiatalembernek alkalma nyílt megismerni a lányt, és úgy érezte, igazi kincsre bukkant. Mindeddig csak megnyerő, bájos külseje miatt találta rokonszenvesnek, ám mostantól kezdve kedves, odaadó természete felé fordult az érdeklődése. Rég elfeledett húrokat pendített meg benne Ruth mély lelkivilága, s magával ragadta a fiatalos életöröme. Ahogy múlt az idő, egyre jobban kedvelte és becsülte. Hálás volt neki, amiért szinte észrevétlenül szabadította meg félénkségétől és aggályaitól, ami hosszú éveken át minduntalan visszatartotta a közeledéstől. Ruth meghatóan gondoskodott róla, hogy minden helyzetben jól érezze magát, és hogy az édesanyja minden pillanatát élvezze a fiával töltött napoknak.

Örömmel látta, milyen szerény és okos teremtés, és hogy minden mozdulata, szava helyénvaló. Mesterkéltségnek és gőgnek nyoma sincs benne, akárcsak a gazdag, elkényeztetett ifjú hölgyekre jellemző egyéb tulajdonságoknak.

Fred felsóhajtott. Kár, hogy oly elérhetetlen a magafajta szegény fiú számára! Ruth meghódította a szívét, s ő olyan szívesen udvarolt volna neki, ám így még csak gondolni sem mert rá. A lány akármilyen szerény és kedves, mégiscsak kinevetné, ha egy napon odaállna elébe, szerelmet vallana neki, és megkérné a kezét. És az apja? A konzul valószínűleg szóhoz sem jutna ekkora vakmerőség hallatán!

Annak reményében, hogy megszabadul ezektől a nyomasztó gondolatoktól, igyekezett Berlinre gondolni. Hirtelen Georg testvérhúga jutott az eszébe. Akárhogy igyekezett is azonban, nem sikerült magában felidéznie az arcát. Ehelyett minduntalan egy másik arc rémlett fel előtte. A kép tiszta volt és éles, s képzeletében egy csodaszép szempár mosolygott rá.

Ettől megrémült. Akarata ellenére beleszeretett volna Ruth Waldeckbe? Oldalra sandított, a lány csinos arcélét nézte. Ruth szorosra zárt ajakkal, vágyódó tekintettel nézett a messzeségbe, fel a hegycsúcsok irányába. Fred hirtelen hátravetette a fejét, és elrikkantotta magát. Ruth nevetve fordult felé.

− Talán csak nem a hegy vén szellemét akarja felébreszteni? − kérdezte.

− Ó, nem! Őt jobb, ha békén hagyjuk. Csak fel akartam hívni magamra a figyelmet. Látom, úgy elgondolkodott, hogy megfeledkezett közben az egész világról, szerény személyemet is beleértve.

− És ezt egy ifjú tudósember nem tűrheti, vagy tévedek? Nos, tisztelt uram, biztosíthatom, hogy tudatában vagyok, milyen kivételes személyiség társaságában csónakázom a König-tavon.

A csónak közben elérte a túlsó partot.

− Mi lenne, ha kikötnénk, és elmennénk a Felső-tóhoz? − kérdezte Ruth lelkesen.

− Nem bánom − mondta Fred édesanyja. − Legalább megmelegszem egy kicsit.

− Fázol?

− Kicsit hűvös van ma a csónakázáshoz. Hogyhogy ti észre sem veszitek?

− Nekem melegem van.

− Nekem is. De azért elmehetünk a Felső-tóhoz.

A tóhoz a mezőn át keskeny ösvény vezetett. Helyenként a fűből hatalmas sziklák meredeztek, melyeket a tavaszi olvadáskor a hó és a jég sodort le a hegytetőről.

Rövid gyaloglás után megérkeztek a kékeszöld vizű titokzatos tóhoz. Körülöttük szinte tapintható volt a csend. A parton, a dús lombú fák alatt magányos pad állt. Szótlanul leültek, és áhítatosan adták át magukat a természet szent csendjének. A tószéli fa lombkoronája alatt isteni béke töltötte el mindhármuk szívét. Szótlan egyetértésben mentek vissza a csónakhoz, s örökre emlékezetükbe vésődött e néhány perc varázslata. Innen visszacsónakáztak St. Bartholomae-ba, hogy az erdészházban megebédeljenek.

A fiatalok kiválasztottak egy napos helyet. Fred a Watzmann meredek sziklafalát pásztázta.

− Éppen ma három hete, hogy megmásztuk − mondta Ruthnak.

A lány bólintott.

− Felejthetetlen túra volt. Kár, hogy az idén vége a hegymászásnak. Ha elutazik, nem marad más számomra, mint hogy könnyű sétára vagy kocsikázásra induljak az édesanyjával.

− Így legalább sajnálja, hogy elmegyek. Különben még örülne, hogy végre megszabadult egy kibírhatatlan fickótól.

− Maga csakugyan kibírhatatlan, Fred. Hogy beszélhet így saját magáról?! Ha nem ismerném, azt hinném, mindezt azért mondja, hogy a dicséretét zengjem.

− Nem ez volt a szándékom, de azért jólesik, hogy dühös rám emiatt. Látja, Ruth kisasszony, minden igyekezete ellenére én azért néha elkövetem még a régi hibáimat. Kérem, ne veszítse el a türelmét, civakodjék velem tovább, mondja meg jól a magáét! Nem is tudja, milyen szívesen hallgatom, amikor a fejemre olvassa az összes bűnömet.

− Ezen ne múljon! Ha ennyire élvezi, hát majd gondoskodom róla, hogy az utolsó napokban gyakran hallja, nehogy ott a távolban letérjen a javulás útjáról. Néhány hét múlva pedig mi is visszamegyünk Berlinbe. Várom a látogatását, s remélem, nem felejti el letölteni a büntetését. Előrebocsátom, nincs kegyelem!

A fiatalember csillogó szemmel hallgatta.

− Ha tudná, mennyire örülök neki! Nagyon sokan irigyelnek majd a kitüntetésért, hogy egész télen át a lovagja lehetek. Csak nehogy valaki elvitassa tőlem ezt a tisztet!

− Ugyan ki vitatná el?

Fred vállat vont.

Az iménti szavak magukért beszéltek. Lám, máris elfogta a félelem, hogy jöhet valaki, aki majd többet jelent Ruthnak, valaki, aki megirigyli és talán el is veszi tőle a boldogságot, amit a lány jelent a számára. Zavarában, hogy elárulta érzelmeit, elnevette magát. Hangja még önmaga előtt is idegenül csengett, amikor megszólalt:

− Hát az édesapja, a mostohaanyja vagy valaki, akit maga feljogosít erre.

Elkínzott tekintettel figyelte a lányt. Ruth határozott mozdulattal kihúzta magát.

− Legfeljebb a papa tehetné meg, de nem teszi, mert örül a barátságunknak. Rajta kívül az égvilágon senki nincs, aki elvitathatná tőlem a maga társaságát.

Fred olyan erővel szorította meg a kezét, hogy Ruth majdnem felszisszent, s a következő pillanatban a fiú forró ajka tapadt a kézfejére. Ám mindjárt el is engedte, s úgy ugrott fel, mint akibe kígyó mart. Ruth szótlan-boldogan figyelte a nyurga, hajlékony testű fiú minden mozdulatát. Grotthusné elcsípte a pillantását, és szívéből hangtalan ima szállt az ég felé.

Teltek-múltak a napok. A kertet reggelente belepte a dér. Az előbukkanó napsugarak sugárkoszorút fontak a fenségesen emelkedő hegyvonulat köré. Ruth az ajtóban várakozott, Fred ugyanis arra kérte, tegyen vele egy utolsó reggeli sétát a kertben. Az őrnagyné már a csomagolással volt elfoglalva.

Fred kilépett a házból. Üdvözölte a lányt, és ünnepélyes csendben megindultak a fák szegélyezte keskeny, kavicsos úton. Egy tisztáshoz érve rátértek a kanyargós ösvényre, amely egy magaslaton felállított padhoz vezetett. A pad fölött hatalmas fenyők terjesztették ki ágaikat. Itt megpihentek, miközben a völgy látványában gyönyörködtek. Egyek voltak, mintha valami bűvös hálót szőtt volna köréjük a sors. Szívük repesve, szabadon szárnyalt, és úgy érezték, övék a világ. Különös belső hangtól vezérelve hirtelen összenéztek. Akár valami mély vizű, tiszta tóban, úgy merült el egymásban a két szempár. A lány tekintetében félénk kérdés ült, a fiúéban a szenvedély tüze lobogott. Maguk sem tudták, meddig ültek így.

Távoli fejszecsapások hangja riasztotta fel őket az álmodozásból. Ruth felpattant, és kapkodva így szólt:

− Fred, azonnal vissza kell fordulnunk, még lekési a vonatot.

A fiú kelletlenül megindult utána. Pár lépéssel mellette termett.

− Ugye, érzi, milyen nehezemre esik az elválás?

A lány bólintott.

− Emészt a gondolat, vajon Berlinben ott folytatjuk-e, ahol most abbahagytuk? Ugyanilyen kedves lesz majd hozzám ott is?

− Miért ne lennék?

− Mert itt én voltam az egyetlen társasága, míg Berlinben bizonyára körüludvarolják.

− Ugyan mit változtat ez a mi kapcsolatunkon? Bárhol vagyok, maga áll a legközelebb a szívemhez, olyan, mintha a testvérem lenne.

A fiú pillantása előbb felragyogott, az utolsó szavakat azonban már megsemmisülten hallgatta. A testvér szó hallatán úgy érezte, egy vödör hideg vizet zúdítottak a nyakába. Ruth maga sem volt tisztában az érzelmeivel, és a testvér szót is csak úgy véletlenül ejtette ki. Szívében teljes volt a zűrzavar. Egyet azért biztosan tudott: ha Fred elutazik, neki sem lesz itt nyugta többé, és szakadatlanul a berlini viszontlátás jár majd az eszében.

Eddig egyáltalán nem érdekelte a társasági élet, az estélyek, ám most mindez különös jelentőséget nyert számára. Arról álmodott, hogy káprázatos estélyi ruhába bújik, Fred karján végiglejt a báltermen, és hatalmas csillárok fényénél újra elönti majd az a földöntúli boldogság, amit egyedül az ő jelenlétében érez. Azon töprengett, vajon milyen érzés lehet, ha van egy bátyja az embernek. Pontosan milyen is a testvéri szeretet? Olyan, mint amilyet Fred iránt érez? Ruth egyke lévén nem tudta megválaszolni az önmagának feltett kérdéseket.

Szívesen mondott volna valami nagyon kedveset búcsúzóul, de cserbenhagyták a szavak. Bárcsak Fred mondana valamit! Ha megszólal, talán neki is sikerül szavakba foglalnia azt a sok kusza gondolatot és érzést, amely ott kavarog benne.

Fred azonban némán, gondolataiba mélyedve baktatott mellette. „Biztosan már az egyetemen jár az esze” − gondolta Ruth elbizonytalanodva.

Amikor elérkezett az elválás pillanata, már a fiú édesanyja is jelen volt. A fiatalok látszólag könnyedén, tréfálkozva vettek búcsút egymástól, mindazonáltal az utolsó pillanatig nem eresztették el egymás tekintetét.

VIII.

Waldeck konzul háza fényárban úszott. Elöl, a kiugró üvegtető alatt egy nagy ívlámpa világította meg a bejáratot. A nehéz, fémveretes tölgyfa ajtóhoz vezető lépcsőt vastag szőnyeg borította. Az ajtó előtt libériás inas várta az estélyre meghívott vendégeket. Az előcsarnokban már készenlétben állt a személyzet, hogy a meghívott előkelőségek segítségére legyen a ruhatárnál, melyet a földszinten helyeztek el.

Az emeletre vezető, fehér márványlépcsőt mindkét oldalról cserepes pálmafák díszítették. Mögöttük arannyal futtatott, barokk stílusú kovácsoltvas korlát húzódott,, a lépések zaját elnyelő, haragoszöld, süppedő futószőnyeget pedig aranyszínű rudak szorították a lépcsőhöz.

A már szinte nappali fényben fürdő termek berendezése kifinomult művészi ízlésről árulkodott. A pompa ellenére egyetlen felesleges, hivalkodó tárgyat sem lehetett találni sehol.

Waldeck konzul szülei újgazdagok voltak. Egyetlen fiukból művelt, iskolázott férfit neveltek, akinek előkelő viselkedését, kifinomult ízlését mindenekelőtt arisztokrata származású felesége csiszolgatta. A konzul a hatalmas, főúri ház építésekor mindenben hitvese ízlésére és hasznos tanácsaira hagyatkozott.

A törékeny, műértő asszony azonban nem sokáig élvezhette szép otthonának kényelmét. Néhány boldog, együtt töltött év után eltávozott az élők sorából. Amikor pedig a rokonság utolsó útjára kísérte, kicsi lánya az emeleti ablakból nézte a szomorú menetet, s nem is értette igazán, mi történt tulajdonképpen.

A bánatos tekintetű kislány azóta bájos hajadonná serdült, akit éppen most szándékoztak bevezetni a társaságba. Egykor sápadt, vékony édesanyja helyett fiatal, szép mostohaanyja üdvözölte a meghívottakat.

Erna asszony tetőtől talpig csipkében jelent meg az ajtóban. Férjébe karolt, és vizsgálódva járta körül a termeket. Lélegzetelállítóan szép volt talpig érő, uszályos estélyi ruhájában, amely kiemelte tökéletes alakját. Waldeck, aki nem tudott betelni fiatal felesége tündöklő szépségével, megszorította az asszony hófehér karját.

− Ugye, minden a kedved szerint van, drágám? Elégedett vagy?

Az asszony mosolyogva válaszolt:

− Olyannyira, hogy az már szinte zavar.

− Hogyhogy, angyalom?

− Mert így nincs mire vágyódnom. No, de íme, itt jön Grotthusné. Mondja csak, tisztelt asszonyom, kijelölte már az ülésrendet? Ugyan árulja el, kire mosolygott rá a szerencse, hogy az asztalszomszédom lehet!

Az idős hölgy még egyszer végigjártatta tekintetét a gazdagon díszített asztalon.

− Mehnert úrra, asszonyom − felelte.

− Jaj, nekem, éppen a nagyothalló, öreg tata mellé kell ülnöm! Muszáj, Herbert? − nyafogott Erna.

A konzul szórakozottan mosolygott.

− Szót kell fogadnod, gyermekem, különben vérig sérted.

− No persze, a világért se szabad megsértenünk, így hát nem marad más hátra, le kell nyelnem a keserű pirulát. De az Isten szerelmére kérlek, legalább a másik oldalamra ültess valami szórakoztatóbb vendéget! Hadd látom, ki lesz az!

Grotthusné az ülésrendet böngészte. A ház asszonya a háta mögül próbált belekukkantani a névsorba.

− Soltenau úr, de ha kívánja, változtatunk rajta. Őt máshová is ültethetjük.

− Nem, nem, éppen megfelel. Soltenau úr érdekes ember, azt hiszem, meg leszek vele elégedve. És veled mi lesz, Herbert? Természetesen neked is valami tisztes matrónát kell asztalhoz vezetned. Csak bele ne szeress!

Waldeck bocsánatkérően mosolygott Grotthusnéra, és megjegyezte:

− Nekem teljésen mindegy, ki ül mellettem. Mit szól a feleségemhez, kedves Grotthusné? Ugye, milyen elragadóan néz ki? − kérdezte büszkén.

Az idős hölgy elismerően bólogatott.

− A konzulné a legszebb asszony, akit valaha láttam. Erna büszkén felvetette a fejét, és tetszelegve mustrálta magát az óriási falitükörben.

− Nem rossz − jegyezte meg elégedett mosollyal. Még egyszer megperdült a sarkán, majd egy briliánstűt erősített kissé szokatlanul fésült hajába.

A felemelt karral álló asszonyból ellenállhatatlan vonzerő áradt. Mivel Grotthusné átment egy másik terembe, Waldeck konzul engedett a kísértésnek, és szenvedélyesen magához ölelte szépséges hitvesét. Az asszony kelletlenül szabadította ki magát az ölelésből.

− Jaj, Herbert, légy egy kicsit óvatosabb, tönkreteszed a ruhámat!

A férfi megcsókolta a nyakát.

− Ne zsörtölődj, kicsim, te vagy a hibás. Olyan szép vagy, hogy nem tudok uralkodni magamon!

Erna duzzogott egy kicsit, s közben gondosan ellenőrizte a ruháját és haját.

− Gyere, adj gyorsan egy csókot, szívem! Hamarosan megérkeznek az első vendégek, és elrabolják tőlem az én szépséges feleségemet.

Az asszony kelletlenül odanyújtotta az ajkát. Ha nem hunyta volna be a szemét, férje bizonyára észreveszi a tekintetéből, mennyire nincs ínyére a gyengédsége.

Ebben a pillanatban az asszony a pokol fenekére kívánta gazdag férjét. Bárcsak soha többé ne ölelhetné magához ez az őszülő halántékú férfi! Képzeletében megjelent előtte egy sötét hajú, tüzes tekintetű ifjú, és nyomban elfogta a sóvárgás. Mielőtt Waldeck még egyszer magához szorította volna, belépett Ruth. Dús haja lágy, természetes hullámokban omlott a vállára. Ékszerei közül csak egy arany karcsatot viselt meg egy brosstűt a ruhája kivágásában. Csinos, egyszerű szabású ruhájában végtelenül bájosan festett. A konzul kedvesen megforgatta maga előtt.

− Hadd nézzelek, kicsim! Nagyon csinos vagy. Ugye, szerinted is, Erna?

Ragyogó szépségű mostohaanyja mellett Ruth egyszerű, kislányos bája alig-alig jutott érvényre. Ernát természetesen őszinte megelégedéssel töltötte el ez a tény, ezért nagylelkűen megdicsérte.

− Csak az a baj, hogy túl egyszerű vagy, kedves Ruth, túl hétköznapi. Miért nem viseled az ékszereket, amelyeket erre az alkalomra választottam ki neked?

− Bocsáss meg, de túl feltűnőek. A drágakövek jobban illenek a te büszke szépségedhez, engem csak elnyomnának.

− Ahogy gondolod. De nem szeretném, ha úgy néznél ki mellettem, mint egy Hamupipőke. Semmi kedvem a gonosz mostoha szerepéhez.

− Emiatt ne aggódj, Erna! Ruthnak igaza van, valóban túl fiatal még a briliánsokhoz. Te érett asszony vagy, viselheted, mert kiemeli a szépségedet, ám egy fiatal lánynak nem állna jól.

Betoppantak az első vendégek. Egy órával később nevetgélő, zsibongó tömeg töltötte meg a ház eddig üresen tátongó termeit. Ruthnak már zúgott a feje a sok új névtől és az elcsépelt, udvarias mondatoktól, melyeket meg kellett hallgatnia, sőt neki is újra és újra el kellett ismételnie. Sóvárogva nézett körül, hátha meglátja Grotthusnét, akinek a jelenléte mindig nyugalommal és biztonsággal töltötte el.

− Megkérdezhetem, kit keres? − szólalt meg egy ismerős hang a közelében. A lány örömmel indult feléje.

− Jaj, maga az, Fred! Kérem, kísérjen ki egy pillanatra, zúg a fejem ettől a lármától.

A fiatalember a karját nyújtotta.

− Gondoltam, hogy előbb-utóbb megelégeli ezt a zűrzavart, és csendre vágyik. Ezért is igyekeztem a közelében tartózkodni.

Ruth kedvesen rámosolygott.

− Igaz is, egy hűséges lovag mindenre figyel. De hová meneküljünk, mindenfelé vendégek vannak.

− Odaát a dohányzó szinte üres, csak az édesanyámat láttam az imént bemenni.

− Akkor gyerünk gyorsan utána!

Amikor beléptek az ajtón, Grotthusné, akinek minden erejét felemésztették az előkészületek, éppen kényelembe helyezte magát az egyik karosszékben.

− Drága néni, tudom, hogy zavarunk, de mondd csak, hajlandó vagy-e megosztani velünk e békés oázis nyugalmát?

− Már hogy zavarnátok! Úgy látom, Ruth, te is gyorsan kereket oldottál!

− Elviselhetetlen az egész. Kellemes társalgásról szó sem lehet, merthogy nem mondhatod ki, amit gondolsz. Az a sok badarság, ami ott elhangzik! Az imént már majdnem elkezdtem fintorogni, úgy elgémberedtek az arcizmaim a kényszeredett mosolygástól.

Fred és az édesanyja nem állhatták meg nevetés nélkül.

− Nem is tudom, mit mondjak, Ruth kisasszony. Hogy lehet valaki ilyen fiatalon ennyire életunt? Hát hová vezet ez? − tréfálkozott Fred.

− Találóbb lenne így fogalmazni: hogyan lehetséges, hogy valaki ilyen idős korára még nem életunt? Ám félre a tréfával, nem hittem volna, hogy ilyen nehezemre esik kedvesnek lennem.

Fred hozott egy karosszéket. Ruth megkönnyebbült sóhajjal huppant bele.

− Pedig neked olyan kedves a természeted, gyermekem − jegyezte meg Fred édesanyja mosolyogva.

− Könnyű kedvesnek lenni azokkal, akiket szeretünk, ebben még nincs semmi rendkívüli. Mit kezdjek azonban ezzel a sok idegennel, akik közül nem egyet kimondottan ellenszenvesnek találok?

− Ismerkedj meg velük közelebbről! Talán akad közöttük olyan, akit később megkedvelsz.

− Lehet, de azért megsúgok valamit: olyat már találtam, akit egyenesen utálok.

Grotthusné együtt nevetett Ruthtal. Beszélgettek még egy kicsit, aztán az idős házvezetőnőnek indulnia kellett.

− Szólít a kötelesség. Megnézem, rendben mennek-e a dolgok odaát. Ruth, kedves, te sem maradhatsz sokáig távol a társaságtól. Fred majd visszakísér a többiekhez.

− Hát, ha gondolod… Jöjjön, Fred, újra bele kell vetnünk magunkat abba a szörnyű nyüzsgésbe!

Kart karba öltve vonultak ki a szalonból.

− Fred − súgta Ruth. − Ugye, maga a barátom? A fiú magán érezte a lány bársonyos tekintetét.

− Boldogság és büszkeség számomra, ha az lehetek.

− Akkor ugye teljesíti a kívánságomat? Szeretném, ha végig mellettem maradna. Papa amúgy is túlságosan elfoglalt, én meg félek ezektől az idegen emberektől. Olyan magányosnak érzem magam közöttük.

Fred közelebb hajolt hozzá, a hangja remegett.

− Boldogan teljesítem a kérését, kedves Ruth kisasszony, de félek, feltűnő lesz, ha egész este csak nekem jut az a kiváltság, hogy a házigazda egyetlen lányának társaságát élvezzem.

− Ugyan, ne is törődjön vele! Engem aztán egy cseppet sem érdekel, hogy feltűnő-e vagy sem! Mindenki tudja, hogy maga tulajdonképpen a családhoz tartozik.

− És a kedves édesapjának sem lesz ellene kifogása?

− Már hogy lenne. Örül, ha együtt lát bennünket. Nagyon kedveli magát.

− A rokonszenv kölcsönös. A kedves édesapja nagyszerű ember, el sem tudom mondani, mennyire tisztelem és becsülöm.

Ruth csillogó szemmel hallgatta.

− Nagyon kedves magától, Fred, hogy ezt mondja. Tudja, olyan büszke vagyok rá. Nézze csak, ott áll szemben. Igazán megnyerő a külseje. Integet, látja? Örül, hogy együtt vagyunk.

A lány szeme nedvesen csillogott a meghatottságtól. Olyan tiszta volt, bájos és kedves, hogy Fred legszívesebben a karjába kapta volna. A szíve hevesen vert. Már nem fontolgatta, helyesen cselekszik-e, ha enged a kísértésnek, és beleszeret a dúsgazdag konzul lányába, csak azt tudta, neki Ruth Waldecket rendelte a sors. Szerette teljes szívéből, ahogy csak egyszer tud szeretni az ember.

− Miért hallgatott el? − szólt rá Ruth hirtelen. − Bánkódik, amiért egész estére kisajátítottam?

Megálltak egy ablakmélyedésben. A fiú szeméből sütött a szerelem. S ekkor, mintegy varázsütésre, hirtelen megszűnt körülöttük a világ, csak ők léteztek egymás számára. A bál forgatagában két szív egymásra talált, s meghitt csendre, magányra vágyott. Váratlanul Grotthusné termett mellettük. Ruth a keze után nyúlt, és kipirult arcához szorította.

− Édes, jó néni! − suttogta. Mondania kellett valamit, úgy érezte, túlcsordul benne a boldogság.

Az idős hölgy egyetlen pillantással felmérte, mi játszódik le a lelkükben. Érezte, titkos imái meghallgatásra találtak, hisz fia és Ruth között félve bár, de kibontakozni látszott egy gyönyörű, tiszta szerelem. Úgy tett, mint aki nem vesz észre semmit, hiszen a bimbót is előbb-utóbb virággá bontja a napsugár, ám addig is tilos érinteni, inkább óvni kell még a széltől is. Új most nekik ez az érzés és felettébb sérülékeny, gondolta, s ki tudja, talán még az anyai szó is árthat neki.

IX.

Erna asszony azon az estén azt sem tudta, hová legyen féktelen jókedvében. Soltenau igazán szórakoztató asztaltársnak bizonyult. Vakmerő, pimasz tekintete elárulta, mennyire tetszik neki a mellette ülő szépasszony. Ernának pedig igencsak legyezgette a hiúságát, hogy ilyen elemi erővel hat a férfira. Tudta, hogy Soltenaut körülrajongják a nők, de ő csak a legszebbeket méltatja figyelemre. A fiatalember eleinte nagyon tartózkodóan viselkedett. Hűvös magatartása sértette Erna hiúságát, aki legszívesebben minden férfit az ujja köré csavart volna. Nemhiába volt járatos a hódítás művészetében, most is elérte célját.

Soltenau, akit felbátorított Erna szabados viselkedése, egyre bizalmasabb hangot ütött meg vele szemben. Rövid időn belül kialakult közöttük egyfajta rejtélyes szembeszéd, amelynek jelentését csak ők ismerték. Soltenau ha csak tehette, ott lebzselt Erna közelében. Azt hitte, az asszony intézte úgy, hogy asztalszomszédok legyenek. Mély meghajlással üdvözölte, amikor a vacsoránál helyet foglalt mellette.

− Köszönöm kitüntető figyelmét, nagyságos asszony. Igyekszem kiérdemelni a kegyet, amelyben részesített.

− A hála nem engem illet, Soltenau úr. A véletlen műve, hogy mellettem kapott helyet.

− Most kegyetlenül szétrombolta a nagylelkűségébe vetett hitemet.

Az asszony elbűvölő mosollyal válaszolt.

− Ha szükség mutatkozik, talán kicsit magam is besegítek a sorsnak.

Tekintetük egymásba kapcsolódott.

− Ne nézzen így rám, mert megfeledkezem magamról, és olyat teszek, amit nem lenne szabad − suttogta a férfi forrón.

Az asszony megremegett. A férfi szemében égő vágyakozás az ő szívét is lángra lobbantotta. A könnyednek induló játék komolyra fordult. A pohár után nyúlt, és mohón ivott a hűs borból. Amikor kissé lehiggadt, félig süket asztalszomszédjához fordult, akinek minden figyelmét lekötötte a sok finomabbnál finomabb falat. Váltott vele néhány szót, majd túláradó jókedvvel odabiccentett a férjének.

Közben Soltenau is beszédbe elegyedett a másik oldalán ülő, sápadt, jelentéktelen külsejű hölggyel. Akadozva indult meg köztük a beszélgetés.

− Elveszek, megfagyok, ha nem bocsát rám ismét egy sugarat − súgta észrevétlenül Erna fülébe.

Az asszony aznap többet ivott a kelleténél. A vér vadul száguldott az ereiben, s ő minden óvatosságról megfeledkezve, lelkesen viszonozta a fiatalember szenvedélyes, egyre követelőzőbb pillantását.

− Maga a legédesebb asszony, akit valaha is láttam. Olyan szép, hogy az már szinte bűn. Egészségére! − mondta Soltenau, és megemelte poharát.

Koccintottak, s miközben ajkukhoz emelték a poharat, a tekintetük beszélt helyettük. Waldeck véletlenül éppen ebben a pillanatban nézett oda. A felesége szeméből sugárzó leplezetlen szenvedély láttán megrettent. Holtsápadt arccal, reszketve nyúlt a pohár után, s úgy megmarkolta, hogy az összeroppant a kezében. A bor az abroszra ömlött, mire a mellette ülő hölgy ijedten felkiáltott.

A házigazda erre felocsúdott. Összeszedte magát, és néhány tréfás szót intézett a vendégekhez. Hangja azonban még önmaga előtt is idegenül csengett. Keserű fájdalom szorította össze a szívét, s többé nem tévesztette szem elől Soltenaut és a feleségét. Az epekedő pillantások láttán pokolian szenvedett, torkát pedig tehetetlen düh fojtogatta.

Mindeközben Erna enyhén becsípett, féktelen szenvedélyében már-már megfeledkezett magáról, és úgy viselkedett, akár egy bacchánsnő. A konzul úgy érezte, felesége immáron nem ugyanaz a bájos teremtés, akit imádott, és akinek leste minden kívánságát. Ha ez az igazi arca, akkor, jaj, mindkettőjüknek, oda a boldogsága, mellyel, ha kissé későn is, de megajándékozta az élet.

Halkan felsóhajtott. Ezernyi kérdés kínozta. Ha Erna nem szereti igazán, akkor miért lett a felesége? Ha meg szereti, akkor miért meresztgeti így a szemét egy vadidegen férfira alig néhány hónappal az esküvőjük után? Miért olyan kedves és odaadó mindig, ha nem érez iránta semmit? Csak megjátssza magát? Csupán számításból, az anyagi jólét reményében lett egy korosodó férfi felesége?

Erna magán érezte férje kutató tekintetét, és hirtelen észbe kapott. Egy pillanatra elbizonytalanodott, ám aztán határozott mozdulattal felkapta a poharát az asztalról, és színlelt ártatlansággal megemelte feléje. Közben odasúgta Soltenaunak:

− A férjem figyel bennünket. Kérem, legyen óvatos!

A fiatalember értett a szóból. Összeszedte magát, s élénk beszélgetésbe kezdett másik asztalszomszédjával. Ezt látva, Waldeck megkönnyebbülten fellélegzett.

Amikor asztalt bontottak, Erna azonnal mellette termett, és a karjába simult.

− Egész este teutánad vágyakozom, drágám. Kár, hogy alig van időnk egymás számára.

Az asszony epekedő pillantásán felbuzdulva, Waldeck legszívesebben azonnal a karjába kapta volna. Elhessegette magától iménti sötét gondolatait. Talán tévedett, nem is igaz az egész, talán…

− Csakugyan hiányoztam? − kérdezte halkan.

Erna nevetett.

− Talán nem hiszed, te csacsi?

− Úgy tűnt, nagyszerűen szórakoztál vacsora közben. Kapkodva rábólintott, akár egy boldog kisgyerek.

− Hát persze. Hogy ez a Soltenau micsoda egy felfuvalkodott alak! Azt hiszi, minden nő odavan érte. De én majd megmutatom neki, hogy korántsem olyan ellenállhatatlan, mint amilyennek hiszi magát!

− Kérlek, ne vidd túlzásba, Erna! Tudod, milyenek az emberek, könnyen félreértik a látottakat, és téves következtetéseket vonnak le. Az én feleségemnek pedig minden gyanú felett kell állnia, a jó híre semmiképpen sem szenvedhet csorbát.

− Ugyan, eredj már! Hiszen olyan jól szórakozom rajta.

Ebben a pillanatban Ruth lépett oda hozzájuk.

− Nem érzed jól magad, papa? − kérdezte aggódva. − Olyan fehér vagy, mint a fal.

A konzul mosolyt erőltetett az arcára.

− Nagyon meleg van itt, lányom, és ideges vagyok kicsit ettől a hangzavartól. Jól szórakozol?

− Nagyon jól, papa. A vacsoránál Freddel beszélgettem, olyan érdekesen tud mesélni.

− Ennek örülök, Ruth. Ne gondolj mással, élvezd az estélyt!

− Szót fogadok, de csak akkor, ha megígéred, hogy lepihensz egy kicsit.

− Jól van, megígérem. Már megyek is.

Az idős férfi ezzel fejet hajtott a hölgyek előtt, és lassú léptekkel elhagyta a termet.

Ruth és mostohaanyja eközben körbejárták a vendégeket, akik először a szép konzulnét csodálták meg, aztán viszont a tekintetük Ruthon állapodott meg. Az urak nagy része szemmel láthatóan többre értékelte a fiatal lány szelíd báját, mint Erna büszke, ragyogó szépségét. Fred ügyet sem vetett a szépséges konzulnéra. Őt kizárólag Ruth érdekelte. Soltenau társaságában, akivel egyébként jó barátságban volt, a hölgyekhez lépett.

− Megkérdezhetem a hölgyeket, hogy látták-e már az új kiállítást? − Soltenau Ernára szegezte a tekintetét.

− Még nem. Érdemes megnézni?

− Én azt mondom, igen. Van ott néhány kép, amit mindenképpen látnia kell, nagyságos asszony.

− Csakugyan? Mit szólnál hozzá, Ruth, ha holnap délután megnéznénk?

− Örülnék neki.

− Az urak talán elkísérhetnének bennünket. A férjem hivatalos ügyekkel lesz elfoglalva.

A két férfi beleegyezően bólintott.

− Nagyszerű, akkor, holnap négykor találkozunk a múzeumban.

− Ruth kisasszony, ma este nincs kedve énekelni? − kérdezte Fred váratlanul.

A lány rémülten kapta fel a fejét.

− Ennyi ember előtt? Az izgalomtól úgysem jönne ki egyetlen hang sem a torkomon.

− Talán akkor a nagyságos asszony − szólalt meg Soltenau. − A társaság nevében kérem, énekeljen nekünk.

Erna mosolyogva nézett körül.

− Csakugyan ezt akarják?

− Hogy kérdezhet ilyet!

− Hát nem bánom. Átkísérne a zeneterembe? Grotthus úr, kérem, legyen olyan kedves, és keresse meg nekem Rehling urat! Ismeri, ugye? Megszoktam, hogy ő kísér, amikor énekelek. Vagy esetleg neked lenne kedved a zongorázáshoz, Ruth…

− Ha magunk között vagyunk, szívesen állok a rendelkezésedre, de ilyen nagy társaság előtt jobban szeretném, ha Rehling úr kísérne.

− Gondoltam. Nos, Grotthus úr, kérem, küldje a zongoristát a zeneterembe.

− Magával megyek, Fred − szólt Ruth, és elindult a fiú oldalán, hogy közösen megkeressék Rehlinget.

Erna Soltenau karján az ellentétes irányba indult.

− A férjem az imént jelenetet rendezett maga miatt. Még majd hírbe hoz a merészségével.

− Ettől ne féljen, asszonyok gyöngye! Csak annyit mondjon, hogy remélhetek, s akkor megígérem, ha nem vagyunk magunk között, a lehető legtartózkodóbban fogok viselkedni.

− Mit akar remélni?

− Ne bújócskázzon velem, mert még kedvem támad mindenki szeme láttára megcsókolni. Olvasok a tekintetében, a szeme mindent elárul. Ugye alkalmat ad rá, hogy kettesben találkozzunk? Ígérje meg, és mára békén hagyom.

− Megígérem.

A férfi megszorította a karját, és diadalittasan suttogta:

− Köszönöm, ezerszer köszönöm!

Odaértek a zongorához, mire a férfi lovagias meghajlás után magára hagyta Ernát. Már javában lapozgatta a kottákat, amikor egy magas, szikár, beesett arcú fiatalember lépett oda hozzá. A sötét szempár szenvtelenül tapadt az arcára.

− Jaj, hát itt van, kedves Rehling! − pillantott fel az asszony. − Még nem is volt időm, hogy üdvözöljem.

− Hát igen, végre nekem is megadatott, hogy az ünnepelt Waldeck konzulné közelében legyek − jegyezte meg a férfi keserű szájízzel.

− Miért gúnyolódik velem, fájdalmat akar okozni?

− Legalázatosabb szolgája, Heinrich Rehling sohasem vetemedne ilyesmire. Viszont nem tudom megállni, hogy párhuzamot ne vonjak múlt és jelen között. Tudja-e, Erna, milyen nap van ma?

− Nem − válaszolta az asszony kelletlenül, és tovább lapozgatta a kottáit.

− Gondolhattam volna, hogy a maga számára nincs jelentősége többé. Velem azonban más a helyzet, mert ezen a napon köszöntött rám a boldogság, amely azóta, igaz, semmivé vált. Tényleg nem emlékszik? Ma két éve ígéretet tett, hogy mihelyt rendeződik kissé a helyzetünk, a feleségem lesz. Akkor azt hazudta, hogy szeret, én bolond meg elhittem, és úsztam a boldogságban.

− Hagyjuk a régi dolgokat, Heinrich! Megtiltom, hogy erről beszéljen, különben kénytelen leszek megszakítani minden kapcsolatot magával.

A férfi idegesen beletúrt hosszú, sötét hajába, és halkan elnevette magát.

− Igaza van, mondja csak ki nyíltan, hogy a terhére vagyok. Majd ha úgy tartja kedve, vet egy kis alamizsnát a koldusnak. Szerencsére Heinrich Rehling tűrhetően kalimpál a zongorán, így még estélyekre is meghívják, hogy nagylelkűen felajánlja szolgálatait a csodálatos Waldeck konzulnénak.

− Kérem, türtőztesse magát! Figyelnek bennünket.

− Ó, hát legfeljebb azt hiszik, zenei kérdésekről vitatkozunk.

− Ne gúnyolódjék, Heinrich! Egyszer már őszintén bevallottam, hogy tévedtem, maga meg visszaadta a szavam. Mit akar még?

− Hát igen, remekül megszervezett mindent. Titkos eljegyzésünket még nagyobb titoktartás közepette felbontottuk. Amikor megjelent a láthatáron a dúsgazdag kérő, én feleslegessé váltam. Hagytam, hogy félreállítson, de hát úgysem tarthattam volna vissza, hiszen mindig gazdagságra, pompára vágyott. Elengedtem, Erna, azóta viszont nem találom a helyem. Összetörte a szívemet, tönkretette az életemet.

− Majd megtalálja másutt a boldogságát, Heinrich. Engem felejtsen el!

Rehling tekintete felizzott.

− Ha ezt meg tudnám tenni, nem vergődnék tovább. De én már csak ilyen vagyok, maga ezt úgysem érti. Tudom, nem érdekli, de az én szótáramban sajnos nem szerepel az a szó, hogy „elfelejteni”. Csupán az nyújt némi vigaszt, hogy a férjét sem szereti, így rá nem kell féltékenynek lennem.

− Most már aztán fejezze be, kérem! Mi az ördög ütött magába éppen ma? Eddig olyan okosan viselkedett.

− Hallgasson ide! Észrevettem, hogy az este szemet vetett valakire. Abból, ahogy ránézett, rögtön tudtam, hogy szerelmes belé. Ebbe beleőrülök. Vigyázzon, Erna, nem tűröm, hogy mást szeressen, inkább… − Hirtelen elhallgatott, és leült a zongorához.

− Kezdhetjük, kérem − szólt színtelen hangon. Az asszony közben kiválasztotta a dalokat.

− Hála magának, borzalmasan fogok énekelni, sikerült elrontania a kedvem.

− Túl nagy tisztesség egy jelentéktelen muzsikusnak! − gúnyolódott Rehling, és leütötte az első hangokat.

A vendégek Soltenau felhívását követve, időközben átvonultak a zeneterembe. Erna hangján nem lehetett megérezni a felindultságot. Éneklés közben hanyag eleganciával maga elé tartotta a kottafüzetet. A rögtönzött koncert végén a hallgatóság éljenzésben tört ki. Hízelegve körülfogták az énekesnőt, és elhalmozták dicséretekkel. Soltenau is közelebb lépett, és kezet csókolt az asszonynak. Végig kifogástalanul viselkedett, úgyhogy még a közelben álló Waldeck sem talált benne semmi kivetnivalót.

Erna, miközben leereszkedő mosollyal fogadta a gratulációkat, azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg finoman Heinrich Rehlingtől. A férfi zaklatása kezdett az idegeire menni, hisz nem hagyhatja, hogy egy ilyen tolakodó alak megkeserítse az életét. Eddig még egyetlen férfit sem szeretett igazán, Soltenau azonban lángra lobbantotta a szívét, s vad szenvedélyt ébresztett benne. Waldeck asszony habozás nélkül adta át magát ennek az érzésnek, s nem akarta mérlegelni, hová vezet mindez. Esze ágában sem volt lemondani a férfi szerelméről.

Azzal tisztában volt, hogy ügyelnie kell a látszatra. Nem árt az elővigyázatosság, különös tekintettel a feszült idegzetű, bolond zongoristára, aki fenyegető szavaival máris tönkretette az estéjét. Mialatt mostohaanyja énekelt, Ruth leült édesapja mellé, és gyengéden megsimogatta a kezét. Titokban már hosszabb ideje szemmel tartotta.

− Mama gyönyörű ma este. Ugye, boldog vagy, papa?

A konzul felocsúdott gondolataiból. Tekintetében szomorúság bujkált, szája körül pedig megjelent egy eddig ismeretlen keserű vonás.

− Olyan boldog vagyok, kicsim, hogy attól félek, nem tarthat soká.

− Hogy mondhatsz ilyet, papa! Megérdemled a boldogságot.

Waldeck gyengéden megszorította a kezét.

− Édes kicsikém! Ugye, te nagyon szeretsz? A lány könnyes szemmel válaszolt.

− Tudod, hogy téged szeretlek a legjobban a világon.

− Nincs is más vigaszom az életben.

− De hiszen van már feleséged, nincs többé szükséged az én vigasztalásomra.

− Azt hiszed? És nem fáj ez neked?

− Már nem, papa. Bevallom, eleinte dühös voltam és féltékeny. Sehogy sem tudtam megbékélni a gondolattal, hogy újra megnősülsz. De aztán Grotthus néni megmagyarázta, hogy igazságtalan vagyok és önző, ha irigylem tőled ezt a kis boldogságot. Azóta másként gondolkodom, és ez így van rendjén. Együtt örülök veled.

− Azt hiszem, nincs könnyű dolgod.

Ruth görcsösen markolászta a zsebkendőjét.

− Még sokkal nagyobb áldozatra is képes lennék érted.

Waldeck elszégyellte magát. Beléhasított a felismerés, mennyire elhanyagolta a lányát, amióta Erna felbukkant az életében. Vajon megérdemli-e még egyáltalán gyermeke odaadó szeretetét?

Egy ideig csendben ültek, s Ernát hallgatták. Amikor a vendégek hangos éljenzéssel ünnepelni kezdték az énekesnőt, Waldeck megkérdezte:

− Mondd csak, Ruth, téged ez nem vonz? Nem vágysz te is művészi babérokra?

A lány elmosolyodott.

− Ugyan már, papa. Ismersz jól, tudod, hogy sohasem mernék kiállni ennyi ember elé. Sokkal szívesebben énekelek neked, Grotthus néninek vagy Frednek. Ebben én is örömömet lelem.

− Milyen különbözőek vagytok! Látod, a mamának meg közönségre van szüksége.

− Legalább kiegészítjük egymást. Mama nagy művész, nincs mit szégyellnie.

− Nem akarom, hogy a fejedbe szálljon a dicsőség, de hidd el, te legalább akkora művész vagy, mint ő.

Ruth jóízűen elnevette magát.

− A szülői szeretet vak. Nem tudtam, hogy ilyen elfogult vagy. Mama éppen ma reggel tanácsolta, ne hagyjam magam rábeszélni a közönség előtti éneklésre, mert az ő hangja elnyomná az enyémet, nekem meg semmi kedvem szégyent vallani annyi ember előtt. Mama jobban ért hozzá, mint te.

− Azt mondod?

Waldecknek nehezére esett megszólalni. Hirtelen felidézte képzeletében Erna irigy tekintetét, amikor először hallotta a mostohalányát énekelni. Lám, meg is feledkezett róla, most meg oly fájdalmasan érinti az emlékezés. Akármilyen vakon szerette is eddig az asszonyt, azt mindig tudta, hogy lánya énektudása és tehetsége messze felülmúlja Erna zenei képességeit. Szóval még az irigység sem idegen az asszonytól. Ruth nem is sejtette, hogy iménti kijelentésével milyen lavinát indított meg édesapja lelkében.

Amikor valamelyest elült a lárma, Waldeck a feleségéhez lépett. A komornyik éppen pezsgővel kínálta, s az asszony mohón hajtott fel egy pohárral.

− Nem lesz ez sok, Erna?

Az asszony csak nevetett.

− Nyugodj meg, bírom az italt, és olyan jó hideg ez a pezsgő.

− Csak meg ne ártson!

− Ne aggódj! Inkább azt mondd meg, hogy tetszett az előadásom! A vendégek el voltak ragadtatva, nem győztem hallgatni a bókokat, egyedül te nem szólsz semmit.

− Tudod, hogy jobban szeretem, ha csak nekünk énekelsz.

− Ugyan, menj már, ahhoz semmi kedvem. Majd Ruth énekel neked. Az előbb megkértem, hogy adjon elő ő is valamit, de kerek perec nemet mondott. A kis csacsi nem mer kiállni ennyi ember elé.

A konzul komoran hallgatta a szóáradatot. Ma aztán tényleg rájár a rúd! Erna mindennek a tetejébe még hazudik is. Hát vak volt eddig, hogy egyetlen hibáját sem vette észre? Fred Grotthus eközben megállt Ruth széke mögött.

− Tudja, mire gondoltam az előbb, amíg a tisztelt konzulné énekelt, Ruth kisasszony? − kérdezte.

A lány kérdőn felvonta a szemöldökét.

− Majd megmondja.

− Az jutott eszembe, hogy milyen régen hallottam magát énekelni. Mikor hallhatnám újra?

− Olyan fontos ez magának?

− Nagyon.

− Akkor jöjjön el hozzánk gyakrabban, úgy öt és hat óra között. Olyankor gyakorolok, és az édesanyján meg időnként a papán kívül nincs hallgatóságom.

− Megengedi, hogy én is beüljek a közönség soraiba?

− Amikor csak akarja.

− Akkor mindennap eljövök.

− Szívből örülnék neki.

− Komolyan mondja?

A lány észbe kapott és elpirult, de nem akart szemérmességből magyarázkodni, ahhoz túl becsületes volt.

− Hát persze. A jó barátokat mindig szívesen látom. Fred tartózkodónak és semmitmondónak találta a „jó barát” titulust. Arca elkomorult.

− Megint rosszkedvű lett, Fred. Megbántottam valamivel? Ne legyen már ilyen sértődékeny!

− Nyugodjék meg, nem vagyok rosszkedvű. Ellenkezőleg, nagyon örülök, amiért megengedte, hogy gyakrabban meglátogassam.

− Ugye, holnap eljön a múzeumba?

− Ott leszek.

− Eláruljak valamit? Borzasztóan fáradt vagyok.

− Nem is csoda, későre jár. A vendégek közül sokan hazamentek, nemsokára lepihenhet.

Az estélynek ugyan már vége volt, Grotthusnénak azonban még számtalan teendője akadt. Mikor végzett, és a szobája felé indult, egy karcsú, hálóinges alak suhant melléje.

− Nagyon fáradt vagy, néni?

− Uramisten, Ruth, már rég aludnod kellene! Olyan kimerült voltál.

− Sehogy sem jön álom a szememre. Ugye átjössz egy kicsit hozzám?

− Nem is tudom, miért fogadok szót, ahelyett hogy jól megszidnálak.

Grotthusné átölelte védence vállát, és visszakísérte a hálószobába. Ruthnak kényelmes bútorokkal berendezett, bájos kis fészke volt.

− Így ni, angyalom, most pedig szépen lefekszel. Látom, tényleg ágyban voltál már.

− Igen, de nem tudtam elaludni. Előbb még el akartam mondani neked, hogy nagyon jól éreztem magam az este.

Az idős hölgy elmosolyodott.

− Pedig eleinte semmi sem tetszett.

− Azért, mert olyan unalmas volt sorban üdvözölni azt a sok vendéget. De aztán megjött a kedvem, s egyik percről a másikra megváltozott minden. Holnap Freddel és a mamával múzeumba megyek.

Grotthusné mosolyogva hallgatta.

− És ennek örülsz annyira?

− Igen, de látom, nagyon fáradt vagy. Igazán nem szép tőlem, hogy feltartalak. Kérlek, ne haragudj!

− Már hogy haragudnék, kislányom. Aludj jól, s álmodj a szép estélyről!

− Mondd csak, hány éves is Fred tulajdonképpen?

− Huszonnyolc.

Ruth bágyadtan elmosolyodott. Becsukta a szemét, de félálomban még megjegyezte:

− Olyan jó és kedves… − Ezzel már aludt is.

Fred édesanyja elüldögélt még egy kicsit az ágya mellett, s megvárta, hogy a fiatal lány mély álomba merüljön, miközben ő ébren álmodott fia boldogságáról.

X.

A következő napokban, a konzul házában az élet látszólag visszazökkent a régi kerékvágásba. Erna élénk társadalmi életet élt, s egyik estélyről a másikra rohant. Fáradhatatlan volt és mindig jókedvű. Fel sem tűnt neki, hogy férje egyre hűvösebb, tartózkodóbb vele szemben, sőt mivel ez nagyon is megfelelt számára, nemigen törte rajta a fejét. Elégedett volt, mert a konzul teljesen szabadjára engedte, és maradéktalanul teljesítette minden kívánságát. Waldeck sápadtsága, megváltozott magatartása csak Ruthnak tűnt fel igazán, aki már szóvá is tette Grotthusnénak.

− Ez csak a kései kimaradozásoktól van, gyermekem. Ne aggódj, mindössze arról van szó, hogy édesapád még nem szokott hozzá a sok estélyhez − mondta Grotthusné, hogy megnyugtassa, pedig őt is mélyen elgondolkodtatták a látottak.

Az asszony hosszú évek óta ismerte Waldecket. Céltudatos, magabiztos embernek tartotta, aki előkelőségével, nyugodt magabiztosságával kivívta tiszteletét. Tudta, nyomós oka lehet, hogy egyik napról a másikra magába zárkózott, ideges lett és szétszórt. Ha jobban belegondolt, meg is értette, miért.

Soltenau egyre gyakoribbá váló látogatásait az asszony is rosszallással nézte, és neki is feltűnt, hogy a fiatalember mindig a konzul távollétében érkezik. Egyszer Waldeck azonban váratlanul korábban jött haza, s attól a naptól fogva még mélyebb hallgatásba burkolózott.

Ruth ezzel szemben szinte kivirágzott. Most először volt életében szerelmes. Gondolatai egyre csak Fred Grotthus körül forogtak, habár még önmagának sem merte bevallani, mit érez iránta. A fiatalemberrel továbbra is tartózkodó maradt. Sokkal szemérmesebb volt annál, semhogy ő közeledjék. Fred gyakran eljött meghallgatni, ő pedig dalba öntötte érzelmeit. Soha még nem énekelt ilyen szívhez szólóan. A fiatalember némán meghúzódott egy sarokban, és dobogó szívvel hallgatta az imádott bársonyos hangot.

Egy borús délutánon Ruth éppen Chopin egyik noktürnjét játszotta, amikor Fred belépett. Csendben megállt a zongoránál, rákönyökölt a tetejére, és elnézte a lány ápolt kezét és kipirult arcát. Amikor befejezte a darabot, a fiatal teremtés kezet nyújtott neki.

− Jó napot, Fred. Foglaljon helyet! Papának ma dolga akadt, de az édesanyja perceken belül itt lesz.

− Éppen az imént beszéltem vele, Ruth kisasszony. Ő küldött ide. Nem is tudom, mit szeretek jobban, a zongorajátékát vagy azt, ha énekel. Magát isteni tehetséggel áldotta meg a sors, mert magával ragadja a hallgatóságát, és megfogja a szíveket.

A lány szabadkozott.

− A szíveket? Talán inkább a füleket.

− Nem. A hangja nem a fülekhez szól, hanem egyenesen a szívekhez.

Ebben a pillanatban belépett Fred édesanyja is, és helyet foglalt a kandalló mellett. Egész nap erre a percre várt. Fred odaült mellé, és le sem vette a szemét Ruthról. A lány folytatta a gyakorlást, egyik dalt a másik után énekelte, alig tartott szünetet. Egy óra elmúltával lecsukta a zongora fedelét, és mosolyogva fordult a közönsége felé, amely áhítattal hallgatta. Fred odament hozzá, és kezet csókolt neki. Ruth villámgyorsan visszahúzta a kezét, mintha megégette volna kicsit. Grotthusné, aki észrevette a jelenetet, tapsolni kezdett, hogy átsegítse a fiatalokat a kínos pillanaton.

− Utána elkísérhetsz, Fred, bevásárolni megyek. Ráérsz?

− Hát persze, mama.

− Akkor átöltözöm. Addig szórakoztasd Ruthot!

Fred némán bólintott, édesanyja pedig kiment a szobából.

− Már megint olyan szótlan, Fred. Úgy látom, elszomorították a dalaim.

− Erről szó sincs, Ruth kisasszony. Csupán végtelen vágyat ébresztettek bennem valami csodálatos dolog után, amit nem tudok szavakba foglalni.

− Akkor nem szabad többé énekelnem a jelenlétében. Helytelen olyan vágyakat ébreszteni az emberek szívében, amelyeket nem tudunk teljesíteni.

A fiú megmerevedett. Úgy érezte, a lány iménti kijelentése egyenlő a visszautasítással.

− Legyen nyugodt, eddig még minden helyzettel megbirkóztam.

Ruth döbbenten hallgatta. Az éles, bántó hang idegen volt számára, hisz ilyennek még sohasem látta Fredet. Talán csak nem bántotta meg újra? Gondolatban felidézte az iménti beszélgetést, de nem tudott rájönni, mivel sérthette meg. Amikor Grotthusné útra készen megjelent az ajtóban, Fred kapkodva elbúcsúzott. Ruth búsan nézett utána. Míg azon tépelődött, mi lehet a fiú komorságának az oka, neki is elnehezült a szíve.

Anya és fia némán lépdelt egymás mellett. Útjuk a terebélyes, hólepte hársak alatt vezetett. Mindketten gondolataikba mélyedtek. Nagy sokára Fred törte meg a csendet.

− Olyan hallgatag vagy, mama.

Édesanyja nevetve rávágta:

− Akárcsak te, fiam.

Fred szégyenlősen elmosolyodott.

− Bocsáss meg, elgondolkodtam!

− Akkor kölcsönösen meg kell bocsátanunk egymásnak, merthogy én is ugyanezt tettem. Remélem, csupa kellemes dolog jár a fejedben.

Fred felsóhajtott.

− Ahogy vesszük.

− Hát ez nem hangzik túl szívderítőén. Nyomaszt valami, fiam? Az ég szerelmére, talán csak nincs adósságod?

− Tudod, hogy nem kártyázom, az a vég kezdete volna. Elvetemült gazember volnék, ha így hálálnám meg, amit értem teszel.

− Miket beszélsz, Fred? Ugyan mi rendkívülit teszek érted? Megosztom veled, amim van, és kész.

− Feladtad a szabadságodat, csak hogy kitaníttass.

− Ne feledd, hogy így sokkal jobban érzem magam, mintha senki nem vitatná el tőlem azt a híres szabadságot. Waldeckéknél aranyéletem van, s kimondhatatlanul örülök, hogy a konzul házassága ellenére minden maradt a régiben. Erna asszonyt nemigen érdekli a háztartás, úgyhogy szabad kezem van. Mondhatni, a magam ura vagyok,

− Ha már itt tartunk, meg kell mondanom, ki nem állhatom, amiért olyan leereszkedően beszél veled.

Az idős hölgy büszkén kihúzta magát.

− Egy olyan nő, mint Erna Waldeck nem ereszkedhet le hozzám, mert én felette állok. Szegény sorból származik, és szeret úrnősdit játszani. Ha modortalanságában nem a megfelelő hangot üti meg velem szemben, azzal magát járatja le, nem engem.

− Nem értem, hogy a konzul előkelő, művelt férfi létére hogyan szerethetett bele abba a nőbe.

− Éppen, mert olyan művelt és előkelő, azt hiszi, hogy mindenki olyan. Gyanítom, hogy már túl van az első csalódáson, és szenved miatta.

− Gondolod?

− Szinte biztosra veszem.

− És Ruthnak mi a véleménye a mostohaanyjáról?

− Igyekszik megkedvelni szegény, de hiába. Ahhoz pedig még túl tapasztalatlan, hogy átlásson rajta.

− Úgy beszélsz a konzulnéról, mint aki jogosan megveti.

− Sajnos így van, fiam. Attól tartok, Waldeck úrra és Ruthra még nagyon sok megpróbáltatás vár, s ha nem tévedek, Soltenau úrnak is szerepe lesz benne.

− Mama!

Az asszony bólintott, majd némán folytatták az utat. Ismét Fred törte meg a csendet:

− Vigyázz Ruthra, nehogy őt is beszennyezze!

− Minden tőlem telhetőt megteszek.

− Olyan tiszta, szeretetre méltó teremtés.

− Ezt most miért mondod?

Fred megszorította a karját.

− Mama, mi mindig őszinték voltunk egymáshoz. Ne tettesd magad! Úgyis tudom, hogy nem titok előtted, mit érzek iránta.

Az asszony némán bólintott.

− Reménytelen eset, ugye, anyám?

− Miért volna az, Fred?

− Még kérded? Hol láttál te olyat, hogy egy tündért magamfajta szegény ördögnek adjanak? Ráadásul milliomos az apja.

− Ha az a szegény ördög jóravaló meg szorgalmas, és igaz szívből szereti a lányt, akár a milliók nélkül is, akkor az ilyen mellékes dolgok nem érdeklik az apját.

− Te ezt lehetségesnek tartod? − kérdezte Fred lélegezet-visszafojtva.

− Miért ne?

− Mama, komolyan beszélsz? Bátorítani akarsz, hogy kérjem meg Ruth kezét?

− Azt mondom, próbáld meg. Inkább legyen a te feleséged, mint hogy áldozatul essen egy gátlástalan hozományvadásznak.

Fia olyan erővel szorította meg az asszony karját, hogy az felszisszent. Fred sugárzó arca láttán pedig kedvesen elnevette magát.

− Édes, drága mama, mit gondolsz, szeret egy kicsit?

− Most már aztán túl sokat kérdezel szegény anyádtól, te bohó! Még ha tudnám, sem árulnám el.

− Legszívesebben itt, a nyílt utcán megcsókolnálak! Az asszony elérzékenyült pillantást vetett rá.

− Jaj, fiam, ha én azt megérhetném, hogy te és az a kedves, csupa szív teremtés egymáséi lennétek! De szép is volna!

Fred hirtelen elkomolyodott.

− No de mit szólna mindehhez a konzul?

− Amennyire én ismerem, áldását adná rátok.

− Szerintem egészen más tervei vannak a lányával.

− Nem akar ő semmi mást, csak hogy Ruth boldog legyen, ebben biztos lehetsz.

− Holnap újra eljöhetek, mamikám?

− No, csak ne olyan hevesen!

− A legszívesebben azonnal visszafordulnék, hogy megbizonyosodjam, igazat szóltál-e.

− Most menj haza, Fred! Nem eszik olyan forrón a kását. Mindennek eljön az ideje.

− Igazad van, anyám. Ameddig azonban nem vagyok biztos a dolgomban, nem találom a helyem.

− Ilyen a szerelem, fiam. Ám az ember legyen kitartó. Lám, már meg is érkeztünk! Megvársz, amíg bevásárolok? Utána visszakísérsz, és kívülről újra megnézheted a házat, amely a boldogságodat rejti. És ha jól viselkedsz, azt is elárulom, hogy Ruth ma este operába megy a szüleivel.

Ennek hallatán Fred körmei ismét belevájtak a karjába.

− Megbolondultál, fiam?

− Ez a büntetés, amiért ilyen kegyetlen vagy hozzám!

Ezen mindketten jót nevettek. Grotthusné bement az üzletbe, Fred pedig odakinn várt rá, miközben izgatottan sétált fel-alá.

Az együtt töltött nyári vakáció óta Fred előtt világossá vált, hogy szereti Ruth Waldecket, azt azonban álmodni sem merte, hogy egyszer talán feleségül veheti.

Feledést keresve szívfájdalmára, szabad idejét többnyire Hildegarddal, Georg húgával töltötte, pedig nem is igazán tetszett neki. A lány szülei néhányszor meghívták, ő pedig kellemesen érezte magát e családi körben.

Megfordult a fejében, hogy Hildegardban esetleg hamis reményeket ébreszt, holott szívélyes barátságnál többet nem érzett iránta. Ha aznap nem kerül sor a beszélgetésre az édesanyjával, bizonyára ellátogat hozzájuk. Így azonban úgy döntött, estére operába megy, csak hogy szíve választottja közelében lehessen. Sietett, hogy időben hazaérjen. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki a nevén szólítja.

− Hé, Fred! Hová ilyen sietve?

Amikor megismerte Georg hangját, megfordult, hogy gyorsan elmagyarázza, miért siet. Barátja azonban nem volt egyedül, vele volt Hildegard is, aki boldogan integetett feléje.

Akarva-akaratlan kénytelen volt néhány percet szentelni rájuk.

− Két napja a színét sem láttuk, Fred − jegyezte meg Hildegard szemrehányóan.

− Tudod, hugi, milyen stréber alak. Még a szép nők sem tudják elvonni a figyelmét a tanulásról. Bezzeg ő nem olyan széltoló, mint a bátyád! − csipkelődött Georg, és barátságosan oldalba bökte Fredet.

− Hogy is mondjam… − kezdett magyarázkodni Fred. − Az az igazság, hogy ma este éppen be akartam nézni hozzád, Georg.

− Vagy úgy − szólt közbe Hildegard nevetve. − Csak Georghoz, hozzám nem? Pedig azt hittem, néha én is eszébe jutok.

Ez már felért egy vallomással. Hildegard maga sem tudta, mitől bátorodott fel ennyire, talán az esti félhomály volt az oka, hogy ki merte mondani, amit igazából gondolt.

„Ez az, amiben Hildegard és Ruth különböznek egymástól” − gondolta Fred. Ruth inkább elharapta volna a nyelvét, mintsem ilyen vallomást tegyen.

Hildegard észrevette, hogy a fiú kissé megütközött a szavain, ezért igyekezett menteni a helyzetet.

− A bátyámat annyian látogatják. Újabban még fiatal hölgyek is eljönnek. Kezdek féltékeny lenni, mert rám meg senki sem gondol.

A kisasszony tréfásnak szánta a megjegyzést, Fred azonban elértette. Barátjához fordult.

− Miket hallok? Lehet már gratulálni, öregem? Hosszú csavargás után végre erős kezekbe kerültél? Tiszteltetem az ifjú hölgyet.

− Én több hölgyről beszéltem, Fred − kapcsolódott be Hildegard újra a beszélgetésbe. − A bátyám egyiket a másik után mutatja be a szüleinknek, mert azt reméli, ők majd tanácsot adnak. Néha még az én véleményemet is kikéri. Nem értem, hogy lehet egy leendő felnőtt férfi ennyire önállótlan?

− Miket hordasz itt össze? Még hogy egy leendő felnőtt férfi! Mintha már most nem lennék az! Muszáj neked mindenáron rossz híremet kelteni, s éppen a legjobb barátom előtt?

Ezen aztán mindhárman hangosan nevettek. Georg hirtelen karon ragadta Fredet, és bizalmasan közölte vele:

− Volna egy sürgős elintéznivalóm, még mielőtt bezárnak a boltok. Ugye hazakíséred Hildegardot? Na, viszlát, hugi! Estére találkozunk, addig tartsd ott Fredet. Beszédem lesz vele.

Mielőtt még Fred szóhoz jutott volna, el is tűnt.

− Látja, ő már csak ilyen − szólt a lány. − Igazi széltoló, de azért nagyon szeretem.

A fiatalember szórakozottan hallgatta. Ruthra és az esti operaelőadásra gondolt. Hirtelen a lány kezét érezte a karján.

− Miért nem őszinte hozzám, Fred? − kérdezte váratlanul.

− Már miért ne lennék? − csodálkozott Fred. − Nem emlékszem, hogy egyszer is hazudtam volna.

− Tudom, hogy nem tette, de érzem, elhallgat valamit. Kérem, ne tegye, hiszen jó barátok vagyunk, vagy tévedek?

Frednek feltűnt, hogy a múltkor Ruth is szinte ugyanezeket a szavakat használta. Csakhogy annak egészen más volt az értelme, s erre csak most döbbent rá.

− Bocsásson meg, Hildegard, de tudja, eléggé zárkózott vagyok.

A lány esdeklő pillantást vetett rá.

− Most az egyszer nyíljon meg a kedvemért! Érzem, hogy foglalkoztatja valami. Kérem, árulja el, mi az!

A fiú nem válaszolt azonnal. Tekintete a semmibe révedt, s így elkerülte a figyelmét, hogy Hildegard milyen türelmetlenül várja a választ. Végre elhatározta magát. Ha már Hildegard célzott a barátságukra, miért ne önthetné ki neki a szívét?

− Szeretek egy ifjú hölgyet, s egészen mostanáig azt hittem, kár beleélni magam a gondolatba, hogy egyszer feleségül vehetem.

− És most már nem így látja? − kérdezte a lány lélegezet-visszafojtva.

− Nem, mert megtudtam, hogy ő is szeret. Legalábbis remélem. Egyszóval úgy érzem, meghallgatna, ha megkérném a kezét.

− Fred! − kiáltott fel Hildegard meglepetten. − Nem is gondoltam, hogy ennyire félénk!

A fiatalembernek fogalma sem volt róla, hogy vallomásával mekkora félreértést okozott.

− Alapjában véve nem vagyok félénk, de tudja, a szerelem különös dolgokat művel az emberrel − folytatta gyanútlanul. − Néha már magunkat sem értjük. Ha édesanyám nem mondja, hogy nem reménytelenül epekedem utána, magamtól talán sosem jövök rá.

− Az édesanyja? − Hildegard úgy érezte, megáll a szívverése. Már a házuk közelében jártak.

− Igen, éppen az imént beszéltem vele. El sem merem hinni. Tudja, Hildegard, az egy gazdag lány, én meg szegény vagyok. A szegénység gátlásossá teszi az embert, de ezt maga nem értheti. Én sosem tudtam őszintén hinni a boldogságban. Ám most, hogy anyám felnyitotta a szemem, most… − Döbbenten elhallgatott, mert Hildegard váratlanul felzokogott mellette. S mielőtt megkérdezhette volna, mi lelte, a lány elrohant.

Fred látta, hogy eltűnt a kapuban. Most jött csak igazán zavarba! Olyan tanácstalan volt, mint még soha. Maga sem tudta, meddig téblábolt ott a ház előtt. Végre elindult visszafelé. Útközben ismét összefutott Georggal, aki mit sem sejtve, jókedvűen beszédbe elegyedett vele, s mindenáron magával akarta cipelni. Fred közölte vele, hogy estére operába megy, ezért nem tudja elfogadni a meghívást. Búcsúzáskor hozzátette:

− Add át üdvözletemet Hildegardnak! Mondd meg neki, hogy nagyon sajnálom, amiért akaratlanul fájdalmat okoztam. Nem tudtam, hogy…

Az utolsó szavakat már szinte suttogta, így Georg semmit sem hallott belőle. Értetlenül megrázta a fejét, s távolodó barátja után nézett. Mit jelent ez az egész?

XI.

Ruth hazafelé tartott a korcsolyázásból. Csaknem két órát töltött Freddel a jégen, közben alig beszélgettek. A csikorgó hideg ellenére mindazonáltal szívükben napsugaras tavasz ragyogott. A fiatalember még nem tette fel a döntő kérdést, pedig egyre inkább megbizonyosodott, hogy érzelmei viszonzásra találtak. Ruth nem tudott színészkedni, mégis azt hitte, egyedül az ő édes titka a szívében őrzött szerelem. Tekintete, el-elpiruló orcái, enyhén megremegő hangja azonban akaratlanul is elárulta. Fred nem sértődött meg többé a lány hűvös, tartózkodó mondatai hallatán, mert tudta, csupán igazi érzelmeit takargatja velük. Megtanulta helyesen értelmezni eddig közömbösnek hitt szavait s tartózkodását. Már csak a megfelelő pillanatra várt, hogy megvallja szerelmét.

A Waldeck-villa bejárata előtt elbúcsúztak.

− Nem akar bejönni velem, Fred? Ma még nem is köszöntötte az édesanyját.

− Sajnos, idő szűkében vagyok, Ruth kisasszony. Kérem, adja át neki üdvözletemet!

− Szívesen. A viszontlátásra holnap este. Már előre örülök a bálnak!

− Hát még én! Isten áldja.

Kezet csókolt, és nézte, amíg a lány el nem tűnt a házban. Ruth az előcsarnokban átadta az inasnak a korcsolyákat.

− Édesapám itthon van?

− Nincs, nagyságos kisasszony, Grotthusné is elment.

− És a mama?

− A nagyságos asszony a szobájában van. Soltenau úr érkezett hozzá látogatóba.

Ruth köszönettel bólintott, és felment a szobájába. Miután lerakta a holmiját, mostohaanyja szalonjába indult, hogy üdvözölje a vendéget. A vastag szőnyeg elnyelte léptei neszét. A szalon elé érve elcsodálkozott, hogy nem szűrődnek ki hangok. Kisvártatva benyitott. Az eléje táruló látványtól szinte kővé dermedt.

Az otthonosan berendezett szoba közepén egy férfi és egy nő állt, egymást szorosan átölelve. Ajkuk összeforrt, s önfeledt boldogságukban észre sem vették, hogy valaki rájuk nyitotta az ajtót. Soltenau volt az és Erna.

A lány egy pillanatig dermedten állt, aztán gyors mozdulattal behúzta az ajtót. Csak egy szemvillanás volt az egész, mégis fájdalmas bizonyossággal hasított belé a felismerés. Amikor összeszedte magát annyira, hogy meg tudott mozdulni, valósággal elmenekült onnan. A szobájába érve, reszkető térddel roskadt a karosszékbe, és szívet tépően felzokogott. „Papa, szegény, jó papa, mi lesz most vele?” − ez volt az egyetlen gondolata. Mit tegyen, hogyan viselkedjék ezután? Megmondja az apjának, hogy a felesége megcsalja? Már a gondolat is iszonyattal töltötte el. Éppen ő mérje a halálos csapást arra, akit a legjobban szeret? Megborzongott, tudta, erre úgyis képtelen lenne. Hogy is mondta annak idején Grotthus néni, amikor felvetődött, hogy a mostohaanyja esetleg nem szerelemből ment hozzá az édesapjához? „A boldogság csalóka ábránd csupán. Segíts édesapádnak megőrizni, még akkor is, ha tudod, csak az ő képzeletében él.” Ám ha mélyen hallgat a látottakról, nem válik-e ő is mostohaanyja cinkosává? Hol itt a megoldás, ki tudna most tanácsot adni, ki segíthetne? Édesapjának semmiképpen sem juthat tudomására felesége hűtlensége.

Megmondja-e a mostohaanyjának, hogy szemtanúja volt árulásának? Megpróbálja-e jó útra téríteni, kirántani a mocsokból, amelybe belesüllyedt? Vajon hallgatna-e a jó szóra? Mindenképpen meg kell próbálnia. Ez az egyetlen, amit tehet. Talán így megkímélheti édesapját a legrosszabbtól. Ehhez azonban erőt kell gyűjtenie. Bizonyára beletelik néhány napba, míg megnyugszik. A történteket titokban kell tartania, még Fred édesanyja sem tudhatja meg az igazat. Órákig gyötrődött így, miközben számtalan megválaszolatlan kérdés kínozta. Halk kopogtatás után egyszer csak Erna nyitott be hozzá.

− Már hazaérkeztél, gyermekem? Csak az imént hallottam. Miért nem jöttél át hozzám?

Ruth helyette is szégyellte magát. Lehorgasztott fejjel válaszolt.

− Ne haragudj, fáj a fejem. Ments ki, kérlek, a papánál, szeretnék a szobámban maradni.

Erna ingerült arcot vágott.

− Istenem, Ruth, talán csak nem leszel beteg? A holnapi bált a te tiszteletedre rendezzük. Soltenau épp ez ügyben járt nálam.

Ruth az ajkába harapott, s kínjában a homlokát ráncolta.

− Légy nyugodt, holnapra elmúlik! − válaszolta színtelen hangon. − Kérlek, hagyj most magamra!

Erna kissé megütközve csukta be maga után az ajtót. Nyugtalanította Ruth különös, érthetetlen viselkedése. Talán csak nem hallgatózott a gyerek? Az inas azt mondta, már régóta itthon van. Butaság! Ha így lenne, rég kitálalt volna neki, ugyan miért kímélné gyűlölt mostohaanyját? Erna képtelen volt beleképzelni magát egy olyan tiszta jellemű ember helyébe, mint amilyen Ruth volt. Halkan dudorászva visszament a szalonba, és megnyugodva belehuppant a kandalló előtt álló, kényelmes karosszékbe. Hazaérkező férjét negédes mosollyal fogadta.

− Ma este végre kettesben leszünk, Herbert. Ruthnak fáj a feje, azt mondta, a szobájában marad. Örülsz, hogy velem lehetsz?

A konzul végigsimított a homlokán.

− Remélem, Ruthnak nincs semmi komoly baja.

− Te dörmögő, vén medve. Mindössze ez jut eszedbe, amikor én egy meghitt estét helyeztem kilátásba? Vigyázz, féltékeny leszek a lányodra!

− Pedig semmi okod rá − válaszolta a férfi komolyan.

− Istenem, hogy te milyen nehézkes vagy! Mi van veled, Herbert, az utóbbi időben közel sem vagy olyan kedves hozzám, mint régen. Miért ez a nagy komolyság?

− Fontos üzleti ügyek foglalkoztatnak.

− Mindig csak az az üzlet! Foglalkozz már egy kicsit mással is!

E szavakkal karját a férje nyaka köré fonta, és mosolyogva az ajkát nyújtotta. A férfi bánatos gyengédséggel megcsókolta, ám az arca továbbra is komoly maradt, amikor pedig értesült Soltenau látogatásáról, szótlanul visszavonult a szobájába.

Másnap este a konzul házában javában állt a bál. A hangulat a tetőfokára hágott. Az est ünnepelt fénypontja újfent a ház asszonya volt. A házikisasszony sápadt, törődött arccal jelent meg a vendégek körében. Szeme körül a sötét karikák álmatlan éjszakákról árulkodtak.

Riadt pillantása ide-oda rebbent, hol Ernát és Soltenaut, hol az édesapját figyelte. A konzul sem érezte magát a legjobban, ám a maga előkelő modorában igyekezett eleget tenni vendéglátói kötelezettségeinek. Pillantása gyakran a lányára tévedt. Aggódott miatta. Talán csak nincs valami komoly baja? Vagy csupán Fred Grotthus az oka szokatlan csendességének?

Összevesztek volna?

Waldeck már régen észrevette, hogy a lánya vonzódik a fiatal Grotthushoz, és hogy a fiú viszonozza érzelmeit. A kettejük között kibontakozó barátság ellen nem volt semmi kifogása. Ezen az estén azonban úgy tűnt neki, nincs minden rendben köztük. Gondolt egyet, s megkereste Fredet, aki egy oszlophoz támaszkodva a táncosokat nézte.

− Nem táncol, Fred?

− A lánya úgy döntött, kihagyja ezt a táncot, így hát nekem sincs más választásom.

− Úgy tűnik, Ruth nem érzi jól magát.

− Nagyon rossz kedve van.

− Azt hittem, összeszólalkoztak valamin.

− Téved, konzul úr, Ruth kisasszony nagyon kedves volt hozzám egész este, de én is észrevettem, hogy szomorú.

Waldeck a fiú arcát fürkészte. Szemével megkereste a lányát, majd így folytatta:

− Látja, ott van szemben. Menjen oda hozzá, kérem, és mondja meg neki, hogy vonuljon vissza egy félórácskára a télikertbe, ott legalább csend van. Talán el is kísérhetné.

− Örömmel.

− Vidítsa fel egy kicsit!

− Megpróbálom − ígérte Fred és elsietett.

Ruth sápadt arca láttán megtelt a szíve aggodalommal.

− Ruth kisasszony, az édesapja küldött önhöz, hogy kísérjem át a télikertbe.

A lány a szemével az apját kereste. A konzul bátorítóan biccentett feléje, így hát felállt, és megindult Fred oldalán. Mielőtt elhagyta volna a termet, megnézte, hol van Erna.

Mostohaanyját férfiak csoportja vette körül, míg Soltenau kissé távolabb egy idősebb hölggyel csevegett. Ruth megkönnyebbülten felsóhajtott. Fred egy csendes, meghitt sarokba vezette, ahol leülhetett.

− Így ni, Ruth kisasszony, most pedig pihenjen egy kicsit! Higgye el, a nyugalom jót tesz a megfáradt idegeknek. Itt maradhatok maga mellett? Ígérem, csendben leszek, meg sem szólalok, ha nem akarja.

A lány elcsigázott mosollyal nyugtázta a szavait. A fiú aggódó tekintete láttán azonban nem bírta tovább, kitört belőle a sírás. Arcát kezébe rejtve megállíthatatlanul zokogott. Fred döbbenten nézte, majd lassan lefejtette a kezét az arcáról.

− Édes, drága Ruth, miért sír?

− Ne haragudjon, Fred, kissé ideges vagyok. Jaj, most mit gondol rólam?

Fred gyengéden megcsókolta mindkét kezét, és odaült mellé a padra.

− Mindig csak a legszebbet, a legjobbat gondolom magáról.

Ruth felitatta a könnyeit, és a még nedves szempillák alól Fredre emelte a tekintetét. A fiatalember újra megfogta a kezét.

− Ruth! − szólt gyengéd kérleléssel.

A lány megborzongott. Még soha senki sem mondta ki ilyen gyengéden, ennyi szeretettel a nevét. Elpirult, miközben Fred tekintete fogva tartotta.

− Szeretsz engem?

A kérdés halk volt, alig több egy sóhajtásnál. Ruth állta a pillantását, és hangosan, határozottan felelte:

− Teljes szívemből, teljes lelkemből.

A fiatalember reszketve magához ölelte.

− Szerelmem, édes egyetlenem!

Az ajkuk az első édes csók mézét ízlelgette. Ruth úgy érezte, ez a csók lemossa róla a tegnapi gyalázatot. Lehunyt szemmel a fiú vállára hajtotta a fejét, és kisvártatva megszólalt:

− Fred!

− Igen, drágám.

− Mondd, hogy szeretsz!

− Édes egyetlenem! Mindennél jobban szeretlek. Ugye, tudod régóta?

− Csak reméltem.

− Áruld el, kérlek, miért vagy ilyen búskomor egész este!

Ruth a homlokát ráncolta.

− Kérlek, ne beszéljünk erről!

− Nem bízol bennem?

− Sajnos ezt az egyet nem mondhatom el, Fredy, sem ma, sem holnap. Talán majd egyszer. Ne légy morcos, hidd el, nem rólunk van szó. Szemtanúja voltam egy eseménynek, amely nagyon elszomorított.

− Nem haragszom, drágám, csak bánt, hogy nem tudok segíteni.

− A szerelmed az, ami segít, Fredy. Én most már örökre a tiéd vagyok, te pedig, tudom, türelmes leszel velem.

− Édes, drága angyal! Mikor közölhetem édesapáddal, hogy szeretjük egymást?

− Várjunk vele egy kicsit! Édesanyádnak még ma elmondunk mindent, de más egyelőre ne tudja meg! Van egy küldetésem, amit teljesítenem kell. Ameddig ezt el nem intéztem, szeretném, ha nem jönnél el hozzánk. Ha elrendeződtek a dolgok, hívlak, jó?

− Nem lesz könnyű kivárnom, édesem.

− Ez az első, amit kérek tőled, Fredy.

− Ám legyen. Ha még egyszer megcsókolsz, megígérem, hogy türelmes leszek.

Nem csak egy, hanem több csókot is váltottak, mire elindultak.

− Gyere, táncoljunk! − kérte Fred, amikor visszamentek a bálterembe. − Szeretnélek a karomban tartani, különben azt hiszem, csak álmodtam.

A lány boldog mosollyal a karjába simult, és repült vele, akár egy tündérmesében. A mulatság végén sikerült néhány percre kettesben maradniuk.

− Isten áldjon, szerelmem, kérlek, ne száműzz magadtól túl hosszú időre! Anyám mindent tud, lefekvéskor majd bemegy hozzád. Jó éjszakát, kedves!

Ruth viszonozta a kézszorítást, és lágyan a fülébe súgta:

− Neked is jó éjszakát, Fredy, hamarosan találkozunk!

Waldeck figyelmét nem kerülte el a fiatalok érzékeny búcsúja. Belekarolt a lányába, és megkérdezte:

− Jobban vagy, kislányom?

− Igen, papa. Holnapra kialszom magam, és minden rendben lesz, aggodalomra semmi ok.

− Hála Istennek. Aludj jól!

− Te is, papa. Édes, drága, jó apukám!

− Kicsi lányom!

Megcsókolták egymást. Erna, aki éppen az utolsó vendégeket kísérte ki, gúnyosan meg is jegyezte:

− Úgy csináltok, mintha évekre búcsúznátok. Az ember teljesen meghatódik, ha rátok néz. − Elnevette magát, majd visszaszólt: − Hát akkor jó éjt, Ruth! Gyere, Herbert!

A konzul kisvártatva követte, s Ruth is a szobájába indult. Amikor Fred édesanyja benyitott hozzá, már csendben, lehunyt szemmel üldögélt a karosszékben. Jöttére felpattant, és a nyakába borult.

− Anyuka!

Grotthusné szeretettel magához ölelte.

− Áldásom rád, gyermekem, légy boldog, és tedd boldoggá a fiamat is! − mondta ünnepélyesen. Egy pillanatra elérzékenyült, de aztán szigorúan folytatta: − Azt viszont nem helyeslem, hogy édesapádat nem akarod beavatni.

− Tudom, drága anyuka, hidd el, nyomaszt is nagyon. De az még inkább, hogy tielőttetek, főleg az én szeretett Fredem előtt el kell titkolnom valamit. Mondd csak, helyesen cselekszem, ha Fred elől elhallgatok valamit, ami kárt okozna másoknak, ha elárulnám?

Grotthusné szánakozva nézte a komoly arcocskát.

− Ne emészd magad, kicsim! Majd ha Fred már a férjed lesz, akkor utólag mindent elmondasz neki. Ismerlek, gyermekem, és remélem, a fiam is megismert: mindketten tudjuk, csak a jó szándék vezérel, ha nem árulod el, mi az, ami a szívedet nyomja. Feküdj le, és pihend ki magad! Jó éjszakát, drágám!

− Jó éjszakát, néni… anyuka. Ugye most már nekem is szerető anyám vagy, nemcsak Frednek?

− Az vagyok, kicsim.

XII.

A Waldeck-villában nyomasztó hangulatban teltek a következő napok. Ruth nyugtalanul járt-kelt a házban, s nem tudta magát rászánni, hogy beszéljen Ernával. Kimondhatatlanul vágyódott Fred után, de megfogadta, addig nem gondol a saját boldogságára, amíg meg nem próbál hatni a mostohaanyjára, és meg nem menti az apja házasságát.

A konzul kedélye napról napra borúsabb lett. Ha a felesége távol volt, nem találta helyét, idegességében hol az egyik, hol a másik szobába nyitott be. Ha megérkezett, lopva az arcát figyelte. Erna asszony hangulata sem volt már olyan rózsás, mint korábban. Heinrich Rehling megkeserítette az életét. Az asszony látszólag elfogulatlanul viselkedett vele, valójában azonban tartott tőle, főleg amióta észrevette az ablakból, hogy leskelődik utána. Éppen Soltenaut várta, amikor meglátta, hogy a fiatal zenész egy bokor mögül figyeli a házat, s csak akkor bújt elő a rejtekhelyéről, miután Soltenau belépett a kapun.

Erna az utóbbi időben sokat tartózkodott házon kívül, mint mondta, bevásárlásait intézi. Ilyenkor valamelyik nagyobb divatszalon elé hajtatott, ahol a kocsi sokszor órákig várta. Senki sem vette észre, hogy a másik kijáraton elhagyta az üzletet, és másutt töltötte az időt. Néha az is előfordult, hogy elküldte a kocsit, és gyalog vagy bérkocsin tette meg a hazafelé vezető utat. Ezután mindig kivételesen kedves és előzékeny volt a férjével, vidám megjegyzéseket tett Ruth túlzott komolyságára, egyszóval a példás feleség és a szerető anya szerepében tetszelgett.

Azt természetesen senki sem sejtette, hogy közben mi játszódik le a konzul lelkében. A meggyötört férfi igyekezett uralkodni a mozdulatain, arckifejezésén, főleg ha magán érezte lánya aggódó pillantását.

Borús februári nap volt. A várost vastag hótakaró borította. A rossz idő és a csikorgó hideg ellenére Erna, mint minden délután, aznap is elment hazulról. A házvezetőnő a család értékes ezüstkészletét vette számba, Waldeck pedig a szalonban Ruth énekét hallgatta. A lány éppen csak hogy végigénekelte Schumann egyik dalát, amikor a belépő inas egy levelet nyújtott át a konzulnak. Waldeck feltépte, és olvasni kezdte. Ruth látta, milyen megrökönyödéssel mered a papírlapra, miközben egyre jobban reszket a keze.

Megmagyarázhatatlan félelem szorította össze a lány szívét. Az apja befejezte az olvasást, dühösen gombóccá gyűrte a papírlapot, és a kandallóba hajította. Nem vette észre, hogy oldalra elgurult, és nem kaphattak bele a lángok. Ruth azonban ezt is látta, és feszülten várt. Waldeck elszántan felállt, és tettetett nyugalommal odaszólt a lányának:

− Mégiscsak el kell mennem. Sürgős üzleti ügyben kaptam üzenetet. Szervusz, drágám!

Ezzel odahajolt hozzá, és megcsókolta. Az ajka jéghideg volt. A lány megvárta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, aztán a kandallóhoz futott, és kivette a gombóccá gyűrt papírlapot. Remegő kézzel széthajtogatta, és mohón olvasni kezdte.

A levélben pedig ez állt:

„Tisztel Konzul úr!

Ha meg akarja akadályozni, hogy továbbra is nevetségessé tegyék, azonnal induljon Soltenau úr lakására. Ha ma nem kapná kézhez ezt az írást, úgy tudatom Önnel, hogy négy és hat óra között bármelyik nap meggyőződhet felesége hűtlenségéről. A levélről természetesen ne szóljon senkinek! Mivel úgysem hinne egy névtelen levélírónak, őszintén felfedem kilétemet.

Heinrich Rehling ”

Ruth kővé dermedt ijedtében. Édesapja a vesztébe rohan! Most már nemcsak a boldogsága, hanem az élete is kockán forog. Ha Ernát Soltenau lakásán találja, abból könnyen tragédia lehet. Tennie kell valamit, meg kell akadályoznia, hogy idáig fajuljanak a dolgok! Agyában kétségbeesett elhatározás született, már csak erőt kell meríteni a cselekvéshez… Van ideje, apja még csak most öltözködik. Minden jóra fordulhat, ha megelőzi, és időben figyelmezteti Ernát. Előrántotta a kalapját és a kabátját, és a személyzeti lépcsőn át futólépésben elhagyta a házat. Végigrohant az utcán, és odaintett egy bérkocsit. A kocsisnak a markába nyomott egy ötmárkást, miközben kifulladva hadarta:

− Hajtson, amilyen gyorsan csak tud a Zeppelin utcába! De kérem, siessen!

Amint megállt a kocsi a megadott címen, Ruth leugrott, és felrohant a lépcsőn. Soltenau ajtaja előtt meghúzta a csengőt. Bent semmi nem mozdult. Erősebben megrántotta a csengőt, mire végre lépéseket hallott odabentről. Kinyílt az ajtó, és Soltenau jelent meg előtte. Amikor megpillantotta a lányt, rémülten elállta az útját.

− Mi járatban, nagyságos kisasszony?

Ruth falfehéren, reszketve az ajtófélfának támaszkodott. Alig tudott megszólalni.

− Az anyám itt van magánál, Soltenau úr, kérem, ne mondjon semmit, mindent tudok. Azonnal el kell jönnie velem, mert különben szörnyűség történik. Az apám itt van a nyomomban.

A férfi megrökönyödve, tanácstalanul hallgatta. Kellemes, fiatalos arca elfehéredett.

− Nagyságos kisasszony, én…

− Ne vesztegesse az időt hiábavaló magyarázkodásra, uram, inkább siessen!

Soltenau még mindig tanácstalanul álldogált, amikor kinyílt a szobaajtó, és Erna lépett ki rajta. Ő is sápadt volt. Hallotta Ruth minden szavát, és gyorsabban felfogta értelmüket, mint Soltenau. Indulásra készen állt. Lentről kocsizörgés hallatszott. Ruth hallgatózott egy pillanatig, majd kétségbeesetten félretolta mindkettőjüket az útból, bement, és remegő kézzel becsukta az ajtót.

− Késő, egyetlen megoldás van hátra! El kell rejtenie minket, uram!

Soltenau magához tért iménti kábulatából.

− Egyszerűen nem nyitunk ajtót − mondta halkan.

− Papa nem fog elmozdulni innét, amíg bizonyosságot nem szerez. Az egyetlen megoldás, ha beengedi.

Ruth karon ragadta Ernát, Soltenau pedig bezárta őket a szomszéd szobába. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Soltenau nyugalmat erőltetett magára, és indult ajtót nyitni. Ruth bereteszelte a szobaajtót, és kifelé hallgatózott. Erna a félelemtől reszketve, erőtlenül zuhant egy karosszékbe. Waldeck közvetlenül Ruth után elhagyta a házat, és akárcsak a lánya, ő is bérkocsit hívott. Éppen be akart szállni, amikor megpillantotta Fred Grotthust, akit odavitt a vágyakozás kedvese háza elé. Legalább fel akart nézni a szeretett lány ablakára, ha már nem találkozhatott vele. A konzul magához intette.

− Van egy kis ideje, Fred?

− Több is, mint kellene.

− Akkor szálljon be, kérem!

Fred szót fogadott, és a kocsi kisvártatva megindult velük. Waldeck a fiatalember arcát fürkészte.

− Fred, maga olyan nekem, mintha a fiam volna, és tudom, nemes, megbízható jellem. Olyan helyzetben vagyok, hogy szükségem lehet tanúra. Esküdjék meg, hogy hallgatni fog arról, amit az elkövetkezendő órában tapasztal.

− A szavamat adom, konzul úr.

− Köszönöm.

− Hová megyünk?

− Soltenau úr lakására.

Fred ijedten felkapta a fejét.

− Konzul úr!

Az idős Waldeck kérdőn felvonta a szemöldökét.

− Mitől ijedt meg? Fred zavarba jött.

− Nem ijedtem meg.

− Szóval kitér a válasz elől. Tehát sejti, miről van szó?

− Konzul úr!

− Jól van, ne is beszéljünk róla! Igen kényes téma. Nem szóltak többet. A ház előtt némán kiszálltak a kocsiból, és felmentek a lépcsőn. Amikor Soltenau ajtót nyitott, meglepetten vette észre Grotthust a konzul háta mögött.

− Micsoda kellemes meglepetés, uraim! Minek köszönhetem a látogatást?

Waldeck belépett az ajtón, nyomában a két fiatalember. Soltenau hellyel kínálta őket, de senki sem vett tudomást róla.

− Soltenau úr − szólalt meg Waldeck élesen. − Önnek hölgyvendége van. Tudom, hogy itt rejtegeti a lakásán.

Soltenau vakmerően állta a pillantását.

− Milyen jogon vizsgáztat, uram?

− Ön pontosan tudja, milyen jogon. Mégis kész vagyok minden további nélkül távozni, ha a becsületszavát adja, hogy nem tartózkodik hölgy a lakásán.

− Nem követelheti tőlem, hogy a becsületszavamat adjam. Ha van is hölgyvendégem, nem tartozik önre.

− Ha valóban így van, elnézését kérem. Még világosabban fogalmazok. Ha becsületszavát adja, hogy nem tartózkodik a lakásán olyan hölgy, aki rokoni kapcsolatban áll velem, kész vagyok azonnal távozni.

Soltenau tanácstalanul az ajkába harapott, és magában elátkozta a percet, amikor megismerkedett Ernával. Lám, milyen szégyenletes helyzetbe került miatta! Waldeck nem vette le a szemét róla. Arca hamuszürke volt az idegességtől.

− Amíg nem adja a becsületszavát, uram, addig nem mozdulok innét egy tapodtat sem!

Ebben a válságos pillanatban hirtelen feltárult a szomszédos szoba ajtaja, és a küszöbön megjelent Ruth. Elszánt arca fehér volt, akár a fal, a viselkedése azonban nyugodt és határozott. Csak akkor rándult meg az ajka, amikor megpillantotta Fredet, de aztán gyorsan összeszedte magát. Az urak magukban egytől egyig másként magyarázták váratlan megjelenését, mindazonáltal mindhárman úgy néztek rá, mintha kísértetet látnának.

− Ruth! − kiáltott fel Fred, és hitetlenkedve rázta meg a fejét.

Waldeck arca megkövült. Egy pillanatra elgondolkodva meredt maga elé, s ekkor valami fényes tárgyon akadt meg a tekintete. A padlón egy arany melltű hevert.

Felocsúdott, s a lányához fordult:

− Te meg hogy kerülsz ide, Ruth?

− Megbeszélnivalóm volt Soltenau úrral. A konzul hosszan a szemébe nézett.

− Magad is tudod, hogy látogatásod csak azzal magyarázható, hogy az úr menyasszonyának tekinted magad. Ezek után csak, mint a jegyese hagyhatod el a házat.

Ruth kínjában a kezét tördelte. Fájdalmas, esdeklő pillantással nézett Fred szemébe, a fiatalember azonban elfordult tőle. A lány megremegett, s csak ennyit mondott:

− Tudom, papa.

Waldeck észrevétlenül felemelte az arany melltűt a földről, és zsebre tette. Higgadtan folytatta:

− Jól van, majd otthon megbeszéljük a többit. Soltenau úr, kérem, látogasson meg holnap!

A fiatalember némán meghajolt, és lesütötte a szemét. Waldeck Ruth és Fred társaságában elhagyta a lakást. A lépcsőházban a lány lopva megérintette a fiatalember karját.

− Fred! − A hangja könyörgő volt.

A fiú elhúzta a kezét, és a földre szegezte a tekintetét. A ház előtt Waldeck besegítette a lányát a kocsiba, amely az imént ideszállította őket.

− Menj haza, Ruth!

− Te nem jössz, papa? − kérdezte a lány riadtan.

− Inkább gyalog megyek Freddel. Jót tesz a friss levegő.

Ruth még egy utolsó, esdeklő pillantást vetett Fredre, de az rá sem nézett. A kocsi elindult, s az elkeseredett teremtés végre szabad folyást engedhetett a könnyeinek. Waldeck a kocsi után nézett, s szinte csak magának megjegyezte:

− Bátor, kicsi lány! Mekkora áldozatot hoztál értem! Megindultak hazafelé, miközben Fred kétségbeesetten megfelelő szavak után kutatott.

− Azt hiszem, nincs már szüksége rám, konzul úr − mondta összetörten.

− Nincs, kedves barátom. Köszönöm, hogy elkísért. Az események nem úgy alakultak, mint hittem. De talán jobb is így.

− Nekem nem! − suttogta maga elé Fred.

Waldeck meghallotta, és határozott mozdulattal elkapta a karját.

− Legyen esze, Fred! Remélem, nem hitte el az iménti komédiát?

A fiú kérdő tekintete láttán a vállára tette a kezét, úgy folytatta:

− Édes fiam… azt hiszem, így kezdené most az édesanyja, aki okos, jóravaló asszony. Ne dobja félre figyelmetlenül a drágakövet még akkor sem, ha mocskos kezek beszennyezték. Ha igazi, akkor nem veszít az értékéből, hanem változatlanul csillog tovább a sár és piszok alatt is. Emelje föl a földről, és mossa tisztára! Gondolkodjon el ezen, s ne csináljon butaságot! Hamarosan jelentkezem. Fred sebzett szívvel hazafelé indult. A konzul megvárta, amíg eltűnik, aztán visszafordult. Soltenau lakásának közelében elrejtőzött egy sötét kapualjban, és türelmesen várt.

XIII.

Soltenau zaklatottan, megszégyenülten kísérte ki a vendégeket. Amikor az ablakból meggyőződött, hogy csakugyan elmentek, kinyitotta a szoba ajtaját, és beszólt rajta:

− Szabad az út.

Erna kilépett az ajtón, s megindult a kijárat felé.

− Isten áldja! − köszönt el halkan.

A férfi meghajolt, és szélesre tárta az ajtót előtte. Az asszony megtorpant, összenéztek, aztán mindketten lesütötték a szemüket. Erna leeresztette sűrű fátylát, és lesietett a lépcsőn. Mielőtt kilépett volna a kapun, óvatosan körülkémlelt. Az utcán alig volt járókelő. Waldeck messziről követte. Az asszony szinte alig tett néhány lépést, amikor egy kapualjból sötét ruhás alak toppant elébe, és elállta az útját.

− Istenem, Rehling, de megijesztett! Hogy kerül ide?

− Árnyékként követem mindenhová, Erna. Figyeltem a kocsiját. Ugye most is magára vár, hogy hazavigye a titkos pásztoróra után?

− A kocsi valóban engem vár, de a többiből egy szót sem értek.

− Megmagyarázom. Mindennap láttam, amikor felment Soltenau úr lakására. Ma különösen jól szórakoztam.

A férfi vészjósló tekintete félelemmel töltötte el Ernát. Gyors léptekkel a kocsihoz sietett, ám még mielőtt felszállt volna, Rehling vadul magához ölelte, és forró csókokkal borította az arcát. Aztán hirtelen elengedte, és fásultan így szólt:

− Nincs lealacsonyította egy férfi számára, mint olyan asszonyt szeretni, aki inkább megvetést érdemelne. Isten áldjon!

Ellépett a kocsitól, mire Erna beszállt, és elrobogott. Rehling elkínzott sóhajjal megfordult, indulni akart. Hirtelen azonban szembe találta magát Waldeckkel, aki sötét pillantással méregette. A zongorista keserűen elnevette magát.

− Nagyszerű, konzul úr! Éppen időben érkezett, hogy szemtanúja legyen egy regény utolsó fejezetének.

Waldeck együttérzéssel fürkészte a fiatalember fájdalomtól eltorzult arcát. Nyugodt, határozott hangon szólalt meg:

− Kérem, jöjjön velem, leülünk a szemközti borozóban. Beszélnünk kell.

− Hát jó, csakugyan van még egy kis tisztázatlan ügyünk.

Némán átmentek az úton, és betértek a borozóba. Rajtuk kívül nem volt egyetlen vendég sem. Waldeck bort rendelt. Amikor a pincér letette eléjük a palackot meg a poharakat, mindkettőt teletöltötte, s így szólt:

− Ma délután rejtélyes levelet kaptam.

Rehling keskeny kezével beletúrt dús hajába. Tekintete szenvedélyesen felizzott.

− Gondolom, azóta már végére járt a rejtélynek. Láttam felmenni Soltenau lakására, ahol édes kettesben találta az urat a maga feleségével. De legalábbis látnia kellett Ernát kijönni onnan.

− Nyilván eltekint attól, hogy válaszoljak. Rehling gúnyosan elnevette magát.

− No, igen, kellemetlen az ilyesmi. Sajnálom magát, ha csak feleannyira is szenved, mint én. Mondja gyorsan, mit akar tőlem!

− Az előbb tanúja voltam, hogyan búcsúzott el a… feleségemtől. Jogomban áll megkérdezni, hogy jön ahhoz, hogy megcsókolja?

− Hát igen, kétségkívül jogos a kérdés. Őszinte leszek. Nem ez volt az első eset, hogy megcsókoltam. Még mielőtt megismerkedtek volna, az én titkos menyasszonyom volt, gyengéd, odaadó jegyesem. Ugye tudja, milyen elbűvölő tud lenni ez az asszony, ha meg akar hódítani valakit? Hogyne tudná, hiszen már számtalan helyzetben látta. Röviden szólva, Erna szépsége és gyengédsége nyomorúságos, tehetetlen bolondot csinált belőlem. Amikor pedig megjelent a dúsgazdag kérő, engem gondolkodás nélkül félretolt. Rájött, nem szeret annyira, hogy miattam elszalassza a gazdag Waldecket;így hát konzulné lett belőle. Tudom, nem érdekli, mit éreztem akkor. Elveszett életemből, meghiúsult reményeimből csupán egyetlen érzést sikerült megmentenem, éppen a legfeleslegesebbet: a szerelmet egy olyan asszony iránt, akit gyűlölnöm kellene. Csak az vigasztalt, hogy Erna a férjét sem szerette igazán. Bocsásson meg, amiért ezt nyíltan a szemébe mondom. Abban reménykedtem, mást sem tud szeretni, hisz alkalmatlan az őszinte szerelemre. Mégsem volt nyugodalmam, titokban figyelni kezdtem. Észrevettem, hogy Soltenau könnyűszerrel megkapja mindazt, ami nekünk nem adatott meg. Nem tudom, igaz szerelemmel szereti-e azt a férfit, vagy csupán a szenvedély fűti, de láttam, hogy mindenről megfeledkezett miatta. Miután csalhatatlan bizonyítékaim voltak, hogy nap mint nap találkoznak, végső elkeseredésemben megírtam a levelet. Bosszút akartam állni Ernán, Soltenaun és a dúsgazdag konzulon egyaránt. Ha pedig golyót röpít a csábító fejébe, már elértem célomat.

Waldeck látszólag higgadtan hallgatta. Egyetlen arcizma sem rezdült. Rehling odaszólt a pincérnek, és egy pohár vizet kért.

− Be kell vennem ezt a port, tudja, az idegeim… − mondta könnyedén, és egy kis csomagot húzott elő a zsebéből. Tartalmát feloldotta a vízben, és felhajtotta.

− Engedje meg, hogy kérdezzek valamit − szólt a konzul. − Mikor vette észre, hogy a feleségemnek viszonya van Soltenauval?

− Már az estélyen gyanúsan viselkedtek, ám néhány nappal ezelőtt bizonyosságot szereztem. Hát, ez a helyzet, konzul úr. Elrabolta a kedvesemet, feleségül vette, Soltenau meg elvette öntől, és…

Hirtelen elfehéredett, és görcsös mozdulattal a szívéhez kapott.

− Nincs több időm… bocsásson meg egy szerencsétlennek, ha fájdalmat okozott… és utoljára üdvözölje a nevemben Ernát. Szeretem még, minek tagadjam… s mivel ennek a szerelemnek nem lesz vége soha, inkább az életemnek vetek véget. Nem élhetek így tovább. Az imént mérget vettem be. Isten áldja, és…

Waldeck felugrott, és elkapta az erőtlenül hátrahanyatló Rehlinget.

− Pincér, hívjon gyorsan orvost!

A pincér odarohant, hogy lássa, mi történt. Rehling intett a kezével.

− Felesleges… az adag halálos… mindennek vége! Kétségbeesetten Erna nevét kiáltotta, miközben keze görcsösen a levegőbe markolt. Még egyszer elsuttogta az asszony nevét, aztán nem mozdult többé.

Waldeck mélyen megrendülve hajolt föléje. Tekintetében vád és megvetés volt az asszony iránt, aki kegyetlenül tönkretett egy fiatal életet. Waldeck körültekintően és higgadtan intézkedett a megboldogult elszállításáról, majd hazafelé vette útját. Arcára kiült a bánat, ajkát keserűen összepréselte. Iszonyattal gondolt Ernára, aki bűnös egy ártatlan ember halálában, és aki neki is annyi fájdalmat okozott. Tisztán látta, hogy nem maradhatnak tovább együtt, életét el kell oldoznia az övétől.

Lassú léptekkel haladt a sűrű hóesésben, és az elmúlt órák eseményei jártak a fejében. A sok boldogtalanság és bűn közepette tisztán és fényesen derengett fel előtte a leánya képe, aki ezt a nagylelkű áldozatot sem sajnálta tőle. Megfogadta, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot. Elégtételt kell nyújtania neki, hiszen csupán őt próbálta megóvni a szégyenteljes csalódástól. Meghatott gyengédséggel gondolt az ő bátor leánykájára. Ó, hát ennyire szereti az apját, hogy még a legnagyobb áldozattól sem riadt vissza érte!

XIV.

Ruth rettenetesen zaklatott lelkiállapotban érkezett haza. Boldog volt, mert sikerült megakadályoznia a tragédiát, ám ha Fredre gondolt, elszorult a szíve. A fiú viselkedéséből látta, hogy bűnösnek hiszi, s ez nagyon fájt neki. De még ha nem is így volna, a boldogsága akkor is örökre elveszett.

Ha nem akar mindent bevallani az apjának, akkor a látszat kedvéért bele kell egyeznie, hogy Soltenau eljegyezze. Még ha később fel is bontják az eljegyzést, Fred sohasem bocsátaná meg neki állítólagos hűtlenségét, és nem hinne neki, mert nem árulhatja el az okát, mi késztette rá, hogy így cselekedjék. Ha meg őszintén elmondja a történteket, Fred megvetné a papa feleségét, ami szintén megengedhetetlen. És Erna? Megjavul-e vajon a mai események hatására, belátja-e, hogy azon az úton, amelyen elindult, a vesztébe rohan? A kezét tördelve kétségbeesetten járkált fel s alá. Egy óra is eltelt, mire kisvártatva Erna kopogtatott be hozzá. A két nő némán megállt egymással szemben. Ruth komoly, szomorú tekintete láttán Erna elvörösödött.

− Meg kell beszélnünk a délutáni kínos esetet, Ruth. Értsd meg, teljesen véletlenül kerültem Soltenau lakására. A közelben akadt dolgom, amikor hirtelen rám jött a rosszullét. Soltenau éppen arra járt, és felajánlotta a segítségét. Elmentem vele a lakására, hogy ott kipihenjem magam. Ez minden.

Ruth arca Erna magyarázkodása közben hirtelen pirosra gyúlt. Ennyi hazugság hallatán jószerével szóhoz sem jutott.

− Nos? Nem válaszolsz? Hogy kerültél te Soltenau lakására, és miért jött apád utánad?

Ruth előhúzta Rehling levelét, és átnyújtotta neki. Erna döbbenten olvasta. Szóval Rehling el akart bánni vele! Még időben el kellett volna hallgattatnia. Holnap korán reggel első dolga lesz, hogy felkeresi. Tudta, neki úgysem tud nemet mondani, hallgatni fog rá. Lassú, kimért mozdulatokkal apró darabokra tépte a levelet, és megvetően így szólt:

− Meg akart rágalmazni a gazember! Kihasználta az alkalmat, hogy bosszút álljon rajtam, mert annak idején nem mentem hozzá feleségül. Kérlek, ne vágj már ilyen savanyú képet! Úgy állsz itt előttem, mintha a bírám lennél! Nincs miért elítélned.

− Távol áll tőlem, hogy elítéljelek, sőt én lennék a legboldogabb, ha igaz volna, amit elmondtál. − Ruth mély lélegzetet vett, aztán így folytatta: − Tisztáznunk kell valamit. Néhány nappal ezelőtt véletlenül tanúja voltam egy jelenetnek, amely egyértelműen bizonyította, milyen kapcsolatban állsz Soltenauval. Már akkor meg kellett volna tennem, de valami visszatartott… Meg akartalak kérni, hogy sürgősen hagyj fel a Soltenauval folytatott viszonnyal, és légy hűséges apámhoz, még akkor is, ha nem szereted. Apám belebetegedne, ha megtudná az igazat. Ma sikerült megelőznöm a bajt, s ha csak időlegesen is, de a látszat kedvéért bele kell egyeznem, hogy Soltenau eljegyezzen. Még megmenthető a házasságotok, ha teljesíted, amire könyörögve kérlek, és a jövőben nem szeged meg a hűségesküt. Papa nagyon jó ember, és mindenkinél jobban szeret téged, nem eshet hát olyan nehezedre a hűség, ha igazán akarod.

Erna ingerülten hallgatta. Amikor befejezte, dacosan megjegyezte:

− Úgy emlegeted ezt a kis kalandot, mintha valami főbenjáró bűnt követtem volna el. Semmi kedvem eltűrni, hogy a jövőben fölényeskedj velem, inkább megmondom apádnak az igazat.

Erna természetesen maga sem gondolta komolyan, amit mondott. Mindössze csak menteni akarta a menthetőt, s nem hagyhatta, hogy mostohaleánya megalázza. Ruth tudta, honnan fúj a szél.

− Szavamat adom, hogy soha többé nem hozom szóba ezt a beszélgetést, és soha nem éreztetem veled, hogy tudok bizonyos dolgokról, amelyeket mások előtt titokban akarsz tartani − mondta komolyan. − Mindössze arra kérlek, ígérd meg, ezentúl hűséges leszel.

Erna szorosan melléje lépett.

− Jól van, megígérem.

− Köszönöm, s mivel mindent megbeszéltünk, arra kérlek, hagyj magamra. Papa minden percben megérkezhet, semmi szükség arra, hogy együtt találjon bennünket.

Erna némán betette maga mögött az ajtót, és visszament a szalonba. Mozdulatlanul megállt az ablak mellett, és kinézett a kavargó hóesésre. Hazatérő férje hűvös nyugalommal üdvözölte.

− Beszélni akarok veled. Kérlek, gyere át a szobámba, ott senki sem zavar!

− De ünnepélyes vagy, kedves Herbert! − tréfálkozott Erna, megjátszva az ártatlant.

A konzul kinyitotta az ajtót, és előreengedte az asszonyt, aki a férje arcát látva egyre kínosabban érezte magát. Némán megindult előtte a folyosón. Amikor a dolgozószobába értek, Waldeck becsukta az ajtót, és személytelen hangon közölte:

− Holnap kora reggel elutazol, mondjuk, meglátogatod egy beteg rokonodat. Remélem, tisztában vagy vele, hogy soha többé nem térsz ide vissza.

Az asszony megrökönyödve hallgatta.

− Herbert, neked elment az eszed!

− Inkább csak most jött meg. Közlöm veled, hogy természetesen egy pillanatig sem hittem el azt a komédiát, amit Soltenaunál eljátszottatok.

− Nem értelek, Herbert, mit akarsz… A férfi megvetően a szavába vágott:

− Tartsd meg magadnak a hazugságaidat! Sajnos, tudom, milyen a természeted, és hogy nem esik nehezedre a hazudozás, de eszem ágában sincs meghallgatni.

Előhúzta zsebéből az arany melltűt, és Erna-elé tartotta.

− Ez a melltű kétségkívül a te tulajdonod. A jövőben jobban vigyázz rá! Soltenau lakásán találtam.

Az asszony még most is azt hitte, félrevezetheti.

− Istenem, hogy kerülhetett oda? − kérdezte színlelt csodálkozással.

A konzul homlokán haragjában kidagadt az ér.

− Úgy, hogy ott veszítetted el. Hogy kielégítsem a kíváncsiságodat, tudd meg, megvártalak Soltenau lakása előtt. Fültanúja voltam a Rehlinggel folytatott érdekes beszélgetésednek is.

Erna megrémült.

− Megtámadott a szégyentelen! A konzul vészjóslóan kérdezte:

− A szégyentelen?! Az is lehet, hogy joga volt hozzá. − Nem igaz!

Waldeck fel-alá járkált a szobában. Az asszony hirtelen eléje lépett, mindkét karjával átölelte, és könyörögve kérte:

− Herbert, bocsáss meg, ne légy kegyetlen!

A konzul határozott mozdulattal lefejtette magáról Erna ölelő karjait.

− Hagyd ezt a hangot, kérlek, rám nem tudsz többé hatni vele. Végeztünk egymással. Azért mentem Soltenauhoz, hogy házasságtörésen kapjalak, ám a lányom nagylelkű cselekedetének hála, erre nem került sor. Én pedig meg akartam kímélni őt egy csúnya jelenettől. Még ma utánajárok, hogyan sikerült megelőznie, és hogy tiszta lelkülete, erkölcsössége ellenére mi vitte rá, hogy részt vegyen ebben a piszkos játékban. Régóta sejtem, hogy számításból lettél a feleségem, és nem vagy hűséges hozzám. De teljes valójában csak akkor tárult fel előttem alantas lelked, miután elbeszélgettem Rehlinggel.

− Megrágalmazott, mert nem mentem hozzá feleségül!

− A szeretője voltál, mégis igent mondtál nekem, amikor megkértem a kezed.

− Hazudott az a szégyentelen.

− Ne gyalázd az emlékét, Rehling halott.

− Halott? − Erna hitetlenkedve rázta meg a fejét.

− Megmérgezte magát, mert tönkretetted az életét. A te neveddel az ajkán halt meg. Ez is a te műved!

Az asszony felháborodottan kiáltotta:

− Ó, a bolond! Még ezt is a nyakamba varrná!

− Erről neked kell számot adnod magadnak. Engem már nem érint többé. Ahogy mondtam, holnap kora reggel örökre elhagyod a házamat. A lányom nem lakhat veled tovább egy fedél alatt.

− Nem kergethetsz el csak úgy egyszerűen! Nincsenek bizonyítékaid ellenem.

A konzul érezte, hogy elfogja az undor.

− Nekem ennyi is bőven elég a döntésemhez − felelte.

− És ha nem vagyok hajlandó elmenni? − rikácsolta dühösen az asszony.

A konzul megvetően elfordult. Elviselhetetlen volt számára a gyűlölettől eltorzult arcú nő látványa.

− Hajlandó leszel. Ugyanis ettől függ, gondoskodom-e rólad a továbbiakban vagy sem. Kapsz tőlem elegendő pénzt, hogy tetszés szerint rendezd be az életed. Mindössze egy feltételem van: el kell menned Berlinből.

− Nos, jól van, engedelmeskedem. Tiéd a pénz, a te kezedben van a hatalom. Meg akarsz szabadulni tőlem, legyen hát a kívánságod szerint.

− Élj boldogul! A komornád veled mehet. Szeretném elkerülni a feltűnést.

Erna elviharzott mellette.

− Többé nincs mit mondanunk egymásnak, Isten veled!

− Isten veled!

Az ajtóból még egy utolsó pillantást vetett a konzulra. A férfi egyenes derékkal állt az íróasztala mögött. Összeszorított szájjal, kemény, elszánt arccal nézte a távozó asszonyt.

Az ajtó becsukódott Erna mögött. A férfi megremegett, és összetörten a karosszékbe rogyott. Hosszú ideig ült mozdulatlanul, tenyerébe temetett arccal. Ezekben a percekben törölte ki szívéből a boldogságot és a szerelmet, gondolatban pedig örökre búcsút vett fiatalságától, és megpróbált férfiasan belenyugodni a sorsába.

Erna a komorna segítségével összecsomagolta a holmiját, miközben már terveket szőtt a jövőre nézve. Habár nem szívesen hagyta el a házat, ahol királynői élete volt, vigasztalta a tudat, hogy Waldeck bőséges évjáradékot biztosít neki. Titokban azonban abban reménykedett, hogy Soltenau vele tart a száműzetésbe. Végül is bűnrészes, s nem hagyhatja el. Legalábbis neki ez volt a véleménye.

Másnap reggel Grotthusné az alagsorban foglalatoskodott, ott volt a konyha és az éléskamra. Aggodalmas arccal járt-kelt, nem értette, mi történik körülötte. Tegnap óta nyomasztó, kísérteties hangulat uralkodott az egész házban. Este sem Ruth, sem Waldeck úr, de még Erna sem ment le vacsorázni. A személyzet összesúgott, ugyanis Marié, a komorna egész délután le-fel szaladozott a lépcsőn, hol ez, hol amaz után kutatva. A házvezetőnő éppen felfelé indult, amikor összefutott az úti ruhába öltözött Ernával.

− Jó, hogy találkozunk, Grotthusné. Így legalább elbúcsúzhatunk egymástól.

− Hát elutazik, konzulné asszony?

Erna gúnyosan elnevette magát, és Grotthusné füléhez hajolt.

− Köztünk maradjon, kedves asszonyom, a távozásom örökre szól. Ismét maga lesz a ház vitathatatlan úrnője. Azt hiszem, nem is bánja. Nos, nem veszem rossz néven. A rokonszenv kölcsönös: valljuk be, ki nem állhattuk egymást. Túlságosan különbözőek vagyunk. Adja át, kérem, üdvözletemet kis kedvencének, és mondja meg neki, hogy őrizzen meg jó emlékezetében!

Ezzel leereszkedően biccentett, majd büszke, ringó járásával a rá váró kocsi felé indult. Az idős hölgy szomorúan nézett utána. Nem értette, mi történhetett, de egyben biztos volt: ez volt az utolsó eset, hogy Erna a ház úrnőjeként szólt hozzá. Nehéz szívvel ment fel a lépcsőn. Az inas közölte vele, hogy a konzul várja. Besietett hozzá, s ijedten látta, mennyire elgyötört az arca, mintha éveket öregedett volna.

− Kedves Grotthusné, fontos közlendőm van az ön számára − kezdte a konzul. − A feleségem éppen az imént hagyta el örökre a házat. A részleteket egyelőre hagyjuk! A személyzetnek adja tudtára, hogy Erna hosszabb időre elutazott. Aztán majd kitalálunk valamit.

Az asszony részvéttel kezet nyújtott.

− Vigasztalásképpen csak annyit mondhatok, itt van a lánya, aki imádja önt.

− Tudom. Közöttünk újra úgy lesz minden, mint régen. Majd elfelejtjük, hogy… hogy buta vénember létemre magamhoz akartam bilincselni az ifjúságot. Kinevethet, ha akar, kedves barátnőm.

− Eszemben sincs kinevetni! Szívesen segítenék viselni a terhet, amit a sors mért magára. Sejtettem, hogy ez lesz a vége.

− Lám, hát maga is! Csak én voltam vak, és megvártam, hogy erőszakkal tépjék le a kötést a szememről. Most aztán persze fáj a vakító fény!

− Ne féljen, gyorsan hozzászokik a szeme a világossághoz!

− Miért nem figyelmeztetett, hogy a vesztembe rohanok?

− Nem szeretek beleavatkozni mások életébe, egyébként is szívből örültem kései boldogságának. Ajándék volt ez a sorstól, higgye el, s ha rajtam múlik, inkább segítek, hogy tovább tartson, mintsem időnap előtt szétromboljam.

− Ugye, maga ültette el a lányom fejébe is ezeket a gondolatokat?

− Természetesen.

A konzul bólintott, majd így folytatta:

− Küldje ide, kérem, a lányomat, szeretnék beszélni vele. Ne mondjon neki semmit! Hol van Ruth?

− Tegnap este óta nem hagyta el a szobáját, nekem sem nyitott ajtót. Arra kért, ne zavarjam, mert fáj a feje.

− De nekem mindenképpen beszélnem kell vele. Ha ezt is elintéztem, mindent megmagyarázok.

− Nem szükséges, felesleges felszakítani a sebeket. Éppen eleget tudok.

A házvezetőnő elment, és bekopogott Ruth ajtaján.

− Édesapád hívat, gyermekem.

A lány, mintha csak erre várt volna, azonnal megjelent az ajtóban. Sápadt volna, a szeme kisírva, ám akármilyen nehezére esett is, rámosolygott Grotthusnéra. Az idős hölgy gyengéden megsimogatta az arcát.

− Nem fáj már a fejed, kicsim?

− Köszönöm, néni, jól vagyok − válaszolta, és meg sem állt az apja dolgozószobájáig.

− Bocsáss meg, papa, a tegnapiért!

− Úgy értsem, megbántad, hogy elmentél Soltenauhoz? Egyáltalán, mit kerestél ott?

− Szidj csak meg, papa, nyugodtan! Belátom, nagy butaság és meggondolatlanság volt részemről.

− Nekem is ez a véleményem.

− Köszönöm, hogy bízol bennem.

− No és mit akartál Soltenautól?

Ruth elvörösödött.

− Hát, azt én sem tudom pontosan. Csak szerettem volna látni egy igazi legénylakást.

− Nem tudtad, hogy illetlenség, amit művelsz? A jó híredet tetted kockára.

− Erre nem gondoltam, papa.

− Szereted Soltenaut?

− Nem, nem szeretem − felelte alig hallhatóan.

− De a tegnapiak után, ugye tudod, hogy feleségül kell menned hozzá? Most már nincs visszaút. Előbb kellett volna gondolkodnod. Sajnos, tanúja is volt az eseménynek. Mit fog gondolni rólad Fred, ha a jó híred védelmében nem tartjuk meg gyorsan az eljegyzést Soltenauval?

A lány egy pillanatra lehunyta a szemét.

− Legyen úgy, ahogy jónak látod, papa − mondta halkan, de határozottan.

A konzul a tenyerébe fogta lánya keskeny kis kezét, s az arcát fürkészte.

− Sajnálom azt a szegény Fredet. Azt hiszem, meg akarta kérni a kezed.

Ruth megremegett, de elszánt arccal, nyugodtan válaszolt.

− Majd megvigasztalódik valahogy, ezek után úgysem vagyok méltó a szerelmére. Tegnap világosan kimutatta, hogy ellentétben veled, csakis engem okol a történtekért.

A konzul nem bírta tovább, s a keblére ölelte gyermekét.

− Édes, bátor kislányom! Persze hogy téged okol, amikor nem tudja azt, amit én tudok: hogy tegnap csak komédiáztál, hogy megóvd apádat egy nagy-nagy fájdalomtól.

− Papa! − kiáltott fel döbbenten Ruth.

− Nyugodj meg, gyermekem! Mindent tudok. Igaz, félrevezetted apádat, de azért, hogy megmentsd.

Ruth féltő szeretettel édesapja nyaka köré fonta a karját.

− Jaj, szegény papa, mi lesz most veled?

− Ne sajnálkozz rajtam, és főleg ne mondd azt, hogy „szegény”, mert a te szereteted gazdaggá tesz.

Ruth a kezét simogatta.

− Istenem, bárcsak megkímélhettelek volna a csalódástól! Most mi lesz?

− Magunkra maradtunk, szívem. Az asszony, aki kegyetlenül becsapott, éppen most hagyta el a házat.

A lány hitetlenkedve rázta meg a fejét.

− Örökre?

− Természetesen.

− Nem értem, hogy jöttél rá, hiszen látszólag minden rendben ment.

Waldeck őszintén elmesélte a történteket. Ruth döbbenten hallgatta. Amikor a konzul befejezte, felkiáltott:

− De hiszen akkor hiába volt minden! Mégiscsak összetűzésbe kerülsz Soltenauval.

− Nyugodj meg, erre nem kerül sor, a szavamat adom. Határozott fellépésednek köszönhetően elkerültük a botrányt. Nem áll szándékomban megkeseríteni Soltenau és idős szülei életét. A te közbelépésed nélkül drámába torkollott volna az eset. Elégtétel lehet számodra, hogy ezt sikerült megakadályoznod.

− Hála Istennek! Ha tényleg így van, a többit bátran elviselem.

− És szegény Freddel mi legyen?

Ruth édesapja keblére borulva bevallotta, hogy szereti a fiatalembert, és hogy mennyire fáj a szíve miatta. A konzul vigasztalóan simogatta a haját.

− Légy nyugodt, kicsim − mondta −, majd én elrendezem a dolgot! Megígérem, töredelmesen bocsánatot fog kérni tőled, amiért nem hitt benned.

Ezzel megcsókolták egymást, és sokáig ültek szótlanul, bensőségesen összeborulva. Waldeck szólalt meg elsőnek.

− Most menj, és öntsd ki a szíved Grotthus néninek! Ne hallgass el előle semmit! Én megvárom Soltenaut, bármelyik percben megérkezhet.

A lány elkapta a kezét.

− Ugye, papa, nem felejted el, mit ígértél?

− Légy nyugodt, nem lesz semmi baj.

Ruth még egyszer megszorította a kezét.

− Édes apukám, annyira szeretlek!

− Én is téged, kislányom!

Ruth megkereste Fred édesanyját, és töviről hegyire elmesélte a történteket.

− Ezek után szeretni fog még engem az a csúnya, drága Fred? − kérdezte végül.

Az idős hölgy mélyet sóhajtott.

− Ne félj, akit az én Fredem egyszer a szívébe zár, azt soha nem törli ki onnan. Hála Istennek, hogy ok nélkül kételkedett benned.

− Nagyon szenvedett miattam?

− Majd ő elmondja, kicsim! Hisz még most sem tudja, hogy feleslegesen búslakodik. Viszont ha eljött volna hozzám, és megkérdez, ettől is megkímélhette volna magát, hiszen énnálam jobban senki sem ismeri a kicsi Ruth Waldecket. Ha úgy vesszük, rá is fér arra a kelekótyára, hátha megjön az esze.

− Én éppen ilyennek szeretem.

− Nem rossz fiú, mindig megértettük egymást.

− Mi is, és… és bárcsak találkozhatnék már vele!

− Türelem, ennek is eljön az ideje.

Csakhamar megérkezett Soltenau, akit azonnal a házigazdához vezettek. Amikor megállt előtte, Waldeck hellyel sem kínálta, hanem nyomban kérdőre vonta.

− Ugyebár azért jött, Soltenau úr, hogy megkérje a leányom kezét?

A fiatalember sápadt volt és rosszkedvű.

− Konzul úr, tudom, ezt várja tőlem. De még mielőtt megtenném, egy vallomással tartozom önnek. Utána majd eldönti…

Waldeck szigorú arccal közbevágott.

− Nem vagyok hajlandó meghallgatni a vallomását. Értse meg, egyszerűen nem akarom hallani. Nagyon rossz szolgálatot tenne önmagának és nekem is, ha elmondaná. Érti?

− Konzul úr, ön bizonyára tudja…

− Nem tudok semmit, és nem is akarom megtudni. Mindenkinek jobb így. Ismerem az édesapját, köztiszteletben álló úriember, Mit gondol, mit érezne, ha egy napon párbajban lelőnék az egyetlen fiát? Vagy nézzük a fordítottját: ön ismeri a lányomat, és talán azt is tudja, mennyire szereti Ruth az édesapját. Képzelje csak el, milyen vigasztalhatatlan lenne, ha engem vinnének haza holtan! Azt kérdezi, hogyanjutott ez az eszembe? Elárulom. Képzelje, tegnap este tanúja voltam, amint egy ember megmérgezte magát anélkül, hogy tudtam volna, mit cselekszik. Talán ismeri is a muzsikus Heinrich Rehlinget?

− Igen, azt hiszem, egyszer-kétszer találkoztunk már. Magas, sötét hajú férfi, olyan titokzatos a tekintete.

− Igen, ő az. A jelenlétemben mérgezte meg magát. Mielőtt még segítséget hozhattunk volna, meghalt. Reménytelenül szerelmes volt a szerencsétlen. Eljegyezte a szeretett asszonyt, de az elhagyta, és hozzáment egy nála sokkal idősebb, gazdag férfihoz. A férjét is megcsalta, és viszonyt kezdett egy fiatalemberrel. Tegnap is nála járt. A féltékeny Rehling a kínok kínját állta ki, s bosszúból mindent elárult az asszony férjének, akinek a jelenlétében öngyilkosságot követett el, ugyanis a történtek ellenére nem tudta elfelejteni egykori szerelmét. Azt hiszem, egy ilyen nő nem érdemli meg, hogy egy férfi szerencsétlenné tegye magát miatta.

− Konzul úr − mondta Soltenau meg-megránduló arccal −, nem találok szavakat, amelyekkel kifejezhetném, mit érzek. Meg vagyok rendülve.

− Az efféle megrázkódtatások néha gyógyítóan hatnak az emberre, Soltenau úr. Egyébként közlöm önnel, hogy a feleségem kora reggel meghatározatlan időre elutazott.

Soltenau döbbenten, összeszorított foggal hallgatta. Arcizmai pattanásig feszültek.

− Szégyellem magam, konzul úr. Mit nem adnék érte, ha meg nem történtté tehetném az eseményeket!

Waldeck kimérten bólintott.

− Jó lecke volt, talán levonja belőle a megfelelő következtetést. És még valami: a lányom és Grotthus úr szeretik egymást. Már megkötötték volna az eljegyzést, ha a véletlen folytán Grotthus úr nem lett volna tanúja egy jelenetnek, amely joggal ébresztett kételyt benne a lányom hűségét illetően. Mivel tudom, hogy önnek módjában áll meggyőznie Grotthus urat e vád alaptalanságáról, arra kérem, tegye meg. Az imént vallomást akart nekem tenni, de én visszautasítottam. Kérem, keresse fel Grotthus urat, és mondja el neki mindazt, amit nekem akart.

Soltenau kihúzta magát.

− Azonnal felkeresem, konzul úr. Mindent köszönök, örökre az adósa maradok. Késedelem nélkül kérni fogom az áthelyezésemet, és itt helyben elbúcsúzom öntől. Kérem, adja át szívélyes üdvözletemet a leányának, és esedezem a bocsánatáért. És, konzul úr, talán egyszer majd meg tud nekem bocsátani… nem is merem kérni. Isten önnel!

Ezzel meghajolt, és elhagyta a helyiséget. Amikor magára maradt, Waldeck nagyot sóhajtott. Leült az íróasztalhoz, majd keserű szájízzel felesége fényképére meredt. Lassan kivette a tartójából, hogy a fiók mélyére süllyessze, aztán gondolt egyet, és határozott mozdulattal darabokra tépte.

− Végleg ki kell törölnöm az életemből, különben sohasem tudom túltenni magam rajta − mormogta maga elé, és fejét fáradtan összekulcsolt kezére támasztotta.

XV.

Fred szörnyű lelkiállapotban virrasztotta át az éjszakát. Ruth tisztaságába és erényességébe vetett hite ugyan csupán első megrökönyödésében ingott meg kissé, ám továbbra is nyugtalanság és kétség marcangolta a lelkét. Akármennyire is szerette volna, nem tudott magyarázatot találni a történtekre. Egy dologban azonban biztos volt: Ruth elveszett a számára. Csak most ébredt tudatára, mennyire szereti. Magába roskadtan tépelődött egyszerű szobája falai között, s szinte önkínzó módon adta át magát a lelkét betöltő végtelen fájdalomnak.

Így talált rá Soltenau. A gyónás rövid ideig tartott, s a fiú szívfájdalma egyszeriben elillant: eltűnt, akár a hó a tavaszi napsütésben. Lelki szemei előtt megjelent szerelme kedves arca, mely fehérebb és tisztább volt, mint valaha. Hirtelen eszébe jutott, milyen kegyetlenül bánt Ruthtal azon a kínos délutánon, és elszégyellte magát.

Soltenau szerfelett komolyan és előzékenyen viselkedett, szemlátomást még mindig a konzul személyiségének hatása alatt állt, akinek emberi nagysága lenyűgözte. Hiába is szerette volna, Fred sem találta a kellő szavakat, amelyekkel megvigasztalhatta volna.

− Mik a tervei, Soltenau? Újra felveszi a kapcsolatot Erna asszonnyal, és feleségül veszi, amint kimondják a válást?

− Nem. A hölgy valódi jellemét megismerve akkor sem kötném hozzá az életemet, ha továbbra is fűtené szenvedély.

− Véleményem szerint közeledni próbál majd magához. Azt akarja, hogy vegye feleségül még akkor is, ha az érzelmei nem voltak elég erősek hozzá, hogy átvészeljék a tegnapi kínos helyzetet. Ez a házasság mindenképpen előnyös lenne Erna asszony számára.

− Pedig kénytelen lesz lemondani róla. Nem venném a lelkemre, hogy még egyszer szégyent hozzak Waldeck úrra, még ha súlyosan vétettem is ellene. Szinte fáj, hogy ilyen könnyen le tudok mondani arról az asszonyról, de a konzul kedvéért igazi, nagy áldozatra is kész lennék.

Soltenau elbúcsúzott, Fred pedig Ruthhoz indult. Egy pillanat nyugta sem volt, amíg nem kér bocsánatot tőle.

Először a konzult kereste fel, hogy annak rendje és módja szerint megkérje a lánya kezét. A két férfi, aki eddig is rokonszenvvel viseltetett egymás iránt, gyorsan szót értett. Egy nyílt tekintet, egy szívélyes kézszorítás, és minden a helyére került.

− Most pedig menj be a menyasszonyodhoz, fiam! Alig várja, hogy találkozzék veled − mondta Waldeck, Fred pedig sietett megfogadni a tanácsot.

A lányt a kisszalonban találta. Amikor Ruth meglátta szerelmét, felpattant, és szép szemében néma, aggódó kérdés ült. Aztán már röpült is a fiú karjába, aki szorosan magához ölelte.

− Bocsáss meg, drágám, amiért kételkedtem benned!

− Te bocsáss meg, hiszen fájdalmat okoztam! Jaj, Fred, belehaltam volna, ha elveszítelek.

Ajkuk szenvedélyes csókban forrt össze.

Hamarjában megtartották az esküvőt, még mielőtt elterjedt volna a hír a városban, hogy a konzul második házassága felbomlott.

Az ifjú pár Berchtesgadenben töltötte a mézesheteket. Amikor pedig visszatértek Berlinbe, beköltöztek a konzul házába. Ruth nem szívesen hagyta volna egyedül az édesapját. A háztartást továbbra is Grotthusné vezette, és a konzullal versengve kényeztették a fiatalokat.

Erna asszonyról az a hír járta, hogy Münchenben telepedett le, és sokat utazott. Azt beszélték, egy ismert tenor személyében állandó kísérője akadt.

Soltenau is elköltözött. Fred tőle hallotta, hogy az asszony egy ideig levelekkel zaklatta, és vissza akarta hódítani. Amikor azonban látta, hogy hiába töri magát, gyorsan más lovag után nézett. A hozzá hasonló asszonyok nem halnak bele egy szerelmi csalódásba.

A csendes, meghitt estéken Ruth lágy, bársonyos hangja töltötte be a Waldeck-villa termeit. Énekével megnyugvást vitt édesapja lelkébe, férje szívét pedig örökre rabul ejtette. Ruth volt a világ legboldogabb asszonya, aki áldásos békét és édes boldogságot árasztott környezetére.

ISBN 963 7042 28 8

ISSN 1216-2140

ISSN 1589-1046

EX-BB Kiadói Kft.

1399 Budapest, Pf. 701/358

Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János igazgató