Hedwig Courths-Mahler

A szív jogán

Hedwig Courths-Mahler felejthetetlen szerelmes regényei

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler:

Nur wer die Sehnsucht kennt

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Falvay Dóra, 2001

Fordította: FALVAY DÓRA

I.

Ronald Norden a berlini klub helyiségeiben ténfergett, meg-megállt az ismerőseinél, elejtett néhány tréfás megjegyzést, de sehol nem maradt hosszabb ideig. Olyan kedvében volt, amikor mindent unalmasnak talál az ember, és még csak azt sem tudta, miért ilyen a hangulata. Nem is tartóztatta senki, így aztán elhatározta, hogy hazamegy. Már az egész klubot bejárta, csak a játékszobában nem járt még, de oda nem is akart benézni. Szinte soha nem játszott, mivel a nyerést és a vesztést egyaránt kellemetlennek érezte. Aki veszít, az azon bosszankodhat, hogy szamár volt, amikor egyáltalán beszállt a játékba, nyerni pedig azért nyomasztó, mert talán olyasvalakinek vesszük el a pénzét, akinek sokkal nagyobb szüksége volna rá, mint nekünk magunknak.

Az ifjú Norden most mégis bekukkantott abba a tágas terembe, amelyben egy nagy, kerek asztal körül játékba merült urak ültek. Olykor még ebben az előkelő klubban is űztek tiltott szerencsejátékokat, már csak a veszély édes ízéért is. Ronald szemügyre vette a játékosok arcát. Ideges mohóság és elfojtott nyugtalanság tükröződött rajtuk, valószínűleg a magas tét miatt. Csak az egyik úr arca volt olyan, mintha kőből faragták volna ki. Vonásai lenyűgözték Ronaldot, és egyszeriben mintha elfújták volna az unalmát.

Az úriembert, aki felkeltette az érdeklődését, Horst von Winterfeldnek hívták, és ötvenes évei elején járt. Szmokingja hibátlanul állt karcsú, izmos, kisportolt testén. Éber, nagy szeme rezzenéstelenül nyugodott a kezében tartott és az asztalra már kitett kártyákon. Dús haja csak a halántékán deresedett, keskeny ajkát határozottan összeszorította.

Ronald Norden leült egy fotelba a terem egyik sarkában. A játékosok és a kibicek ügyet sem vetettek rá, ők csak a kártyára figyeltek. A játék most valóban szokatlanul magas tétre ment. Ronald többször is látta már Horst von Winterfeldet a klubban és társaságban is, de személyesen nem ismerte, és még soha nem nyűgözte le ennyire, mint ma. Egyébiránt az ő arca sem volt kevésbé markáns vagy érdekes, ugyanúgy határozottságról és életerőről árulkodott, csak az élet még nem hagyott rajta olyan éles, mély nyomokat, mint Horst von Winterfeldén. Igaz, ő még csak harminchárom éves, közel húsz esztendővel fiatalabb a játékosnál.

Még mindig csendben, mozdulatlanul ült a sarokban, amikor a mögötte álló férfi hirtelen áthajolt Winterfeld válla fölött, és megragadta a kezét.

- Ez az úr cinkelt lapokkal játszik! - kiáltotta metsző hangon.

Azonnal óriási zűrzavar támadt. Ronald Norden felállt, közelebb lépett az asztalhoz, és onnan figyelte, hogyan leplezik le a csaló férfit, aki az összes jelenlevő közül kétségtelenül a leginkább figyelemre méltó jelenség volt. A terem felbolydult, az urak egymás szavába vágva kiabáltak, egyedül Horst von Winterfeld hallgatott. Csak az arca lett még sápadtabb, és a tekintete csapongott nyugtalanul, mint az űzött vadé, amit már körülvett az üldöző falka. A becsapott játékosok valóban úgy is viselkedtek, mintha kopók volnának, és természetesen visszakövetelték a veszteségüket. Winterfeldet felszólították, hogy ürítse ki a zsebeit, majd az összes pénzét elvették, hogy szétosszák a károsultak között. Ronaldban önkéntelenül is együttérzés ébredt a leleplezett iránt, noha őt még jobban el kellett volna ítélnie, mint általában a kártyásokat. Arca, tekintete mégis részvétre indította.

Ezután nagyon gyorsan peregtek az események. Az urak megbeszélték, hogy nem értesítik a rendőrséget, mivel egyikük sem keveredett volna szívesen efféle ügybe. Ma esti zsákmányát visszaszerezték Winterfeldtől, aki már jó ideje szembeszökő szerencsével játszott a klubban, és a téteket is többnyire ő emelte nagyon magasra. Az urak közül többen gyanították, hogy korábban is megkárosította őket, de a botrányt valamennyien el akarták kerülni. Úgy döntöttek tehát, hogy elég lesz, ha Horst von Winterfeldet kizárják a klubból, és ezzel lehetetlenné teszik a társaságban.

A bűnös, aki mindeddig hallgatott, az ítéletet is egyetlen szó nélkül vette tudomásul. Lesütötte a szemét, csak meg-megránduló arcizmai árulták el, hogy zaklatott. A döntés meghozatala után némán meghajtotta magát, majd lassan elhagyta a termet. Ronald követte a tekintetével, és úgy érezte magát, mintha egy halálos ítéletet felolvasásánál lett volna jelen. Tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni ezeket a perceket és ennek az embernek az arcát.

Horst von Winterfeld távozása után sokáig síri csend volt a helyiségben.

- Ki is hozta a klubba ezt a Winterfeldet? - kérdezte végül az egyik férfi.

Erre felemelkedett ültéből az az úr, aki megragadta Winterfeld kezét, amikor az elő akarta húzni a hamis lapot.

- Én ajánlottam - felelte az idegességtől remegő hangon. - Gyerekkorom óta a legjobb barátom volt. Soha senkinek nem hittem volna el róla, hogy hamisan játszik, ha nem látom a saját szememmel csalni. Már korábban is gyanakodtam rá, mert egyszer látni véltem, hogy kicserélt egy kártyát. Akkor azonban még nem szóltam, mivel nem voltam biztos a dolgomban. Végül mégis le kellett lepleznem, bármennyire fájdalmas is ez nekem. Kötelességemnek éreztem, hogy megtegyem, éppen azért, mert én hoztam a klubba, és nem kívántam a cinkosává válni. Bevallom, megrázott, ami történt, még akkor is, ha tudom, hogy Horst von Winterfeldet csakis kedvezőtlen körülményei kényszerítették csalásra - tette hozzá von Wolzow úr elgyötörten.

- Jól tudom, hogy Horst von Winterfeld régebben kimondottan vagyonos embernek számított? - kérdezte az asztalszomszédja.

Von Wolzow úr kihúzta magát ültében, és végigsimított a homlokán.

- Édesapja már adósságokkal terhelten hagyta rá a családi birtokot. Kezdettől fogva keményen kellett küzdenie, mint mindnyájunknak, akik apáink hibáit igyekszünk jóvátenni. Winterfeld ráadásul még azt az ostobaságot is elkövette, hogy szegény lányt vett feleségül. Igaz, Letzerode bárókisasszony káprázatosan szép nő és finom, nemes lélek volt, akiért ostobának lenni is érdemes. Az esztelen házasság természetesen tovább rontotta Winterfeld helyzetét, bár néhány évig leírhatatlan boldogságban éltek. Horst von Winterfeld eleinte eltitkolta felesége elől az anyagi gondjait. Leste az asszony kívánságait, és kivétel nélkül teljesítette is őket. Egy idő után azonban a felesége is felismerte, hogy nagyon rosszul állnak, és ez akkora megrázkódtatás volt annak a törékeny, finom teremtésnek, hogy belebetegedett. És a legrosszabb még csak akkor következett. Winterfeldet kiküldték a frontra, ahol súlyosan megsebesült. Feleségének, aki rajongásig szerette, ez a hír maradék erejét is felemésztette, és betegszabadságra hazatért férje karjai között halt meg. Nemsokára véget ért a háború, ám a családi birtok addigra teljesen leromlott, a maradék munkát pedig elvégezte az infláció. Valamennyiünknek ismerős ez a történet, uraim, többé-kevésbé magunk is ugyanezen mentünk keresztül, de Horst von Winterfeldet súlyosabb csapások érték, mint bármelyikünket. Meg kellett válnia a birtokától, a gyermekét elhelyezte valahol, ahol nem kellett túl sokat fizetnie érte, és kétségbeesetten megpróbált talpra állni. Sokáig nem láttam, és még csak nem is hallottam felőle. Néhány hónapja aztán összefutottunk a Kurfürstendammon. Örömmel láttam, hogy remek színben van, és természetesen megkérdeztem tőle, miként alakult a sorsa. Csak annyit válaszolt, hogy nem panaszkodhat, mivel biztosítási ügynökként elfogadható jövedelmet élvez. Megemlítettem, hogy éppen a klubomba igyekszem, ő pedig arra kért, ajánljam be tagnak, mivel már nagyon hiányzik neki az úri társaság. Pillanatig sem haboztam, hiszen itt mind rég beláttuk már, hogy a tisztességes munka, bármi is legyen az, nem szégyen. Biztosítási ügynöknek hittem, de mindig is becsületes embernek ismertem. És erre most… Isten a tudója, mi mindenen mehetett keresztül, hogy éppen így akart javítani a helyzetén. Nem tehetek róla, porig sújtott, ami az imént történt. Szörnyű érzés végignézni, hogy egykori jó barátunk összeroppan az élet harcaiban. Iszonyú!

Von Wolzow szavait szótlanul hallgatták a jelenlevők, így Ronald Norden is, akit különösképpen megragadott az általa csak látásból ismert férfi története. A játéknak már a leleplezés pillanatában vége szakadt, és mára mindenkinek elment a kedve a kártyázástól. Az urak komoran meredtek maguk elé. Közülük többen is a tönk szélén álltak már, és nagy segítségükre lett volna egy jelentősebb nyereség, most mégsem akaródzott senkinek a kártyához nyúlnia.

- Azt hiszem, mindnyájan becsületszavunkat adhatjuk, hogy a legnagyobb titokban tartjuk az itt történteket - szólalt meg nagy sokára az egyik úr. - Nem volna szép, ha megköveznénk valakit, aki már a földre került.

Mindenki úri becsületszavát adta, Ronald Norden is, aki egy nagyiparosnak, Berlin egyik leggazdagabb emberének a fia volt. Életében először lehetett tanúja egy ember összeomlásának, aki másként már nem tudott segíteni magán, csak csalással. Mégsem kívánta a meghurcoltatását, noha ő maga nem ismerte az anyagi gondokat, és a legkisebb megértéssel sem viseltetett a csalók iránt. Lelki szemeivel azonban még mindig látta Horst von Winterfeldet, amint elsápad jó barátja könyörtelen vádja hallatán, majd merev, üres tekintettel maga elé mered, és csak részvétet tudott érezni a kisiklott életű férfi iránt. Biztos volt abban, hogy ezt az élményt nem fogja egyhamar elfelejteni, és sokáig látja majd még maga előtt azt a sápadt, halott arcot. Készségesen becsületszavát adta hát, és örült, hogy a többiek is hallgatást fogadtak. Egyszer talán mégis sikerül majd talpra állnia annak a kiközösített embernek. Szívesen segített volna rajta, de nem tudta, hogyan foghatna hozzá.

A többiekkel együtt ő is szedelőzködni kezdett, és közben beléhasított a gondolat, hogy Horst von Winterfeldnek a történtek után talán nincs más választása, és golyót kell röpítenie a fejébe.

Ronald Norden kilépett az utcára, és megborzongott, mert hideg téli szél fújt. Lassan lépkedett, és mélyeket lélegzett, mintha szabadulni szeretne a mellkasára nehezedő nyomás alól. Gondolatban azon győzködte magát, hogy valójában nem kellene egy vadidegen ember sorsán töprengenie. Végül nagy nehezen sikerült is más irányba terelnie a gondolatait.

Napokon át megnézte a halálhíreket a lapokban, de mindig megkönnyebbülten fellélegezhetett, mert nem kellett arról olvasnia, hogy Horst von Winterfeld véget vetett életének.

Az élmény ennek ellenére maradandó nyomot hagyott Ronald Nordenben, és jelleme fejlődésére is kihatott. Édesapja nagy elégtétellel vette tudomásul, hogy egyetlen gyermeke sokkal komolyabb és szorgalmasabb lett az utóbbi időben. Felelősségteljesebb feladatokat kért magának a nagy családi üzemben, és az édesapja természetesen örömmel teljesítette a kérését.

Négy hét telhetett el a klubbeli kártyaszobában lezajlott jelenet óta, amikor az idősebb Norden újra szóba hozta fia előtt már jó ideje dédelgetett tervét, azt, hogy Ronaldnak meg kellene házasodnia. A lány, akit kiszemelt a számára, egy nagyiparos egyetlen gyermeke volt. A két cég egyesítésével Németország egyik legnagyobb vállalkozása jöhetett volna létre, éppen ezért a két apa egybehangzóan óhajtotta gyermekeik házasságát. Ronald azonban nevetve tiltakozott, amikor édesapja először vetette fel neki ezt az ötletét.

- Eszemben sincs, hogy feladjam a szabadságomat. Lizzi Bernd különben sem az esetem, bár elismerem, hogy csinos, sőt szép. Nekem azonban nem tetszenek a barna lányok, én csak a szőkéket kedvelem. Ne is beszéljünk erről többet, apa!

Az idős úr akkor belátta, hogy egyelőre még korai volna, ha tovább erősködne. Most viszont, miután időközben nagyon megkomolyodott a fia, újra szóba hozta a házasság dolgát.

- Remélem, időközben beláttad, Ronald, miféle előnyökkel járna, ha elvennéd Lizzi Berndet. Egy napon mind a két cég a te kezedbe kerülne. Az esküvő után azonnal egyesülnénk a Bernd-féle céggel. Nem csábít a gondolat?

Ronald megrázta a fejét.

- Őszintén szólva, kicsit sem. Így is elég nagy már a cégünk, és nem látom be, miért kellene egyesülésre törekednünk. Főleg nem akkor, ha az én szabadságom az ára.

- A két cég együtt valódi nagyhatalom lenne.

- Aminek a fele a feleségemet illetné. Nem, apa, inkább még szorgalmasabban dolgozom, hogy te meg én egyesült erővel messze magunk mögött hagyhassuk Berndék vállalkozását. Mivel Bernd úrnak nincs fia, a cégének előbb-utóbb mindenképpen leáldozik.

- Nem, ha te állsz az élére. Annyira ellenszenves neked Lizzi?

Ronald felnevetett.

- Kicsit sem, sőt nagyszerűen megértjük egymást. A jövendőbelimként azonban szóba sem jöhet. Kicsit sem vonz a barna hajával, meg a fiús alkatával. Én csak olyan nő kedvéért adom fel a szabadságomat, akinek még a szíve is szőke. Az alakja meg olyan legyen, hogy ne kelljen azon töprengnem, fiú-e vagy lány. Lizzi Bernd igazán szórakoztató teremtés, de soha nem venném el, még a Bernd és Norden vállalatok egyesülésének az érdekében sem. Remélem, apa, nem akarod eljátszani a zord atyát, aki érdekházasságra kényszeríti a fiát.

Az idős úr megvonta a vállát.

- Természetesen semmire nem kényszerítelek, én csak meggyőzni szeretnélek.

- Ne reménykedj!

- Ezt egyelőre nem tekintem az utolsó szavadnak. Talán még jobb belátásra térsz. Lizzi Bernd igazán értelmes kislány.

- Nekem túlságosan is az.

- Akkor hát, mint mondtam, elnapoljuk ezt az ügyet. Még nem adtam fel minden reményt. Te pedig gondolkodj el a cégek egyesítésének az előnyeiről!

Friedrich Norden ezzel magára hagyta a fiát, aki fejcsóválva nézett utána.

- Nem, apa, hiába is győzködsz, én nem fuzionálok Lizzi Bernddel. Szerencsére ő sem úgy viselkedik, mintha fuzionálni akarna velem - mondta maga elé, aztán visszatért a munkájához.

Miután elhagyta a klubot, Horst von Winterfeld sokáig bolyongott céltalanul a városban. Lelkében a legellentmondásosabb érzések kavarogtak, és újra meg újra ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg benne. „Mindennek vége. Most már a becsületedet is elvesztetted.”

Ám aztán nyersen, gúnyosan felkacagott. Mikor veszíti el voltaképpen egy ember a becsületét? Csak akkor, amikor rajtakapják, vagy már hamarabb? Ha annyi is elég hozzá, hogy észrevétlenül letérjen az egyenes útról, akkor ő már hónapok óta becstelennek számít, attól a naptól fogva, hogy először csalt a játékban. Minden tőle telhetőt megtett, hogy tisztességes eszközökkel küzdjön a talpon maradásért, ám a végzet végül erősebbnek bizonyult nála. A nyomorúság vitte rá a bűnre, az elképzelhető legkeserűbb szükség. Isten a tanúja, hogy nem a romlottság édes varázsa vonzotta, amikor megtette az első lépést, és elhagyta a tisztesség útját. Attól a perctől lett megint elviselhető az élete, azóta nem kell éheznie. Azóta nem kell azon rettegnie, hogy miből fizeti ki a következő elsején a lánya intézeti díját. Amióta hamiskártyás lett, újra rendes öltönyt viselhet, és megengedheti magának a kifogástalan fehérneműt. Igaz, a pénz, ami ezt lehetővé teszi számára, még legavíttabb ingének gallérjánál is piszkosabb. Azóta viszont megint rendes szobában lakik egy szolid panzióban.

Miért is vetette a sors éppen Berlinbe, régi barátja, Wolzow útjába, és abba a klubba, amelyből most szégyenbélyeggel a homlokán kergették ki? Megbélyegzett ember lett!

Az urak saját érdekükben ugyan nem kürtölik szét, hogy Horst von Winterfeld hamiskártyás, mégis tudja mindenki, aki ott volt. Köztük régi barátja, Wolzow is, akinek tisztessége nem engedte, hogy ne leplezze le, amikor csaláson kapta. Élhet így tovább? Nem kell-e most azonnal véget vetnie mindennek? Igen, ez a legkevesebb, amit megtehet, miután elvesztette a becsületet.

Egyszeriben tudta, hova kell menne. Haza, hogy pontot tegyen az élete végére.

A panzióban felsietett a szobájába, és az íróasztalhoz lépett, hogy elővegye a megváltó revolvert, amikor pillantása az asztalon álló fényképre esett, ami tizenöt esztendős korában készült a lányáról. A férfi egész testében megremegett. Kezébe vette a fotót, leült a fotelba, és izzó tekintettel meredt a mosolygós gyerekarcra, a nagy, világos, még nevetés közben is tűnődő szempárra.

- Dani! Istenem, Dani, és veled mi lesz? - nyögött fel.

Daniela von Winterfeld arcképe azonban nem válaszolt neki, csak komolyan nézett rá, mintha azt kérné tőle, hogy ne tegye meg, ne hagyja őt egyedül a nagyvilágban, amikor amúgy is annyira magányos már.

Horst von Winterfeld újra megborzongott. Nem, nem hagyhatja magára, védtelenül a lányát. Élnie kell, pénzhez kell jutnia Daniela érdekében, mindegy, igenis mindegy, hogy tisztességes vagy becstelen úton szerzi-e meg azt a pénzt. Nem ítélkezhet önmaga fölött, amíg csak egy mód is van arra, hogy gondoskodjék a gyermekéről.

Elmerülten nézte a kislány arcát, mintha tiszta, nemes vonásai által ő is megtisztulhatna a szégyentől. Mennyire hasonlít az édesanyjára, és mostanra talán még erősebb lett ez a hasonlatosság, hiszen Daniela időközben felnőtt. Mennyi idős is most? Tizenkilenc? Nem, már betöltötte a húszat. A kép öt éve készült Montreux-ben. Öt éve nem látta az ő kis Daniját. Eleinte azért nem találkozott vele, mert nem akart szegényen, lerongyolódva a szeme elé kerülni, hiszen az intézeti díjat is alig tudta fizetni érte. Később pedig, amikor már jobban állt anyagilag, akkor meg szégyellt tiszta lelkű gyereke szemébe nézni.

Most azonban egyszeriben ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy újra láthassa. Ha már nem ölheti meg magát, akkor legalább el kell tűnnie Berlinből, hogy ne találkozzon azokkal, akik tudnak a szégyenéről. Igen, el kell mennie Montreux-be, a kislánya közelébe. Szerencsére szép kis summát gyűjtött már össze, tízezer márkát betett a bankba, és az íróasztalfiókban is van néhány ezres. Hálát adhat az égnek, hogy ezt a pénzt nem vitte magával a klubba, és nem vehették el tőle.

Ma ráadásul nagyon jól ment a kártya, a bevételből megduplázhatta volna a vagyonát. Abból már kezdhetett volna valamit… valami becsületeset. Ha még néhány évig ilyen szerencsésen játszhatott volna, akkor megalapozhatta volna a jövőjét. A tisztességes jövőjét. Ezzel a tizenkét-tizenháromezerrel viszont nem sokra megy. Daniért fizetnie kell elsején, és a panzióban is ki kell egyenlítenie a számláját. Még szerencse, hogy legalább a ruhatára rendben van, és jó ideig semmit nem kell vásárolnia.

Akkor hát irány Montreux! Már holnap reggel elindul Danihoz. Viszont kell látnia, hogy megint embernek, apának érezhesse magát. Hogy aztán mi lesz, azon egyelőre nem gondolkodott, de érezte, hogy azon az úton fog továbbmenni, amelyen eddig is haladt. A becsülete oda, azon már semmi nem múlik, hogy mélyebbre süllyed-e a mocsárban. Berlint azonban mindenképpen el kell hagynia. Nem találkozhat többé eggyel sem mai játékostársai közül. Tízen voltak, tízen tudnak a szégyenéről.

A kártyaasztalt valóban tíz úr ülte és állta körül a klubban, azt azonban a játék hevében Horst von Winterfeld nem vette észre, hogy Ronald Norden csendesen belépett a terembe, és helyet foglalt a sarokban. Megszégyenülésének tehát olyan tanúja is volt, akit nem ismert, és akiről nem tudta, hogy ismeri arcpirító titkát.

Nagyot sóhajtott, visszatette a helyére a képet, és felkelt, hogy bejelentse a portán, már másnap elutazik. Sosem fizette ki előre hosszabb időre a szobát, mert mindig számolt azzal, hogy esetleg hirtelen el kell tűnnie a színről.

Miután ezt elintézte, fellapozta a vasúti menetrendet, és a kilenc órakor induló vonat mellett döntött. Megtáviratozza Daninak, hogy jön? Lánya sokszor kérte a leveleiben, hogy menjen el hozzá, mert nagyon vágyik a látására. Azt is írta, hogy valójában túl idős már az intézethez, az iskoláit elvégezte, és csak unalmában kezdett el olaszul meg spanyolul tanulni, mivel angolul és franciául már szinte tökéletesen tud.

A viszontlátás gondolata megvigasztalta valamelyest a férfit. Buzgón csomagolni kezdett, ám egyszer csak összerezzent, mert elképzelte, mit szólna a lánya, ha megtudná, milyen módon kereste meg az utóbbi hónapokban azt a pénzt, amiből az intézetben él. Egy ideje a szokottnál magasabb összeget küldött Daninak, hogy vegyen belőle magának szép ruhákat és minden egyebet, amire még szüksége van. Lánya válaszában megköszönte a pénzt, és elmondta, hogy nagyon örül a csinos holmiknak, de még inkább annak, hogy a jelek szerint szeretett édesapját nem gyötrik már súlyos anyagi gondok.

Ha sejtené, honnan jött az a pénz!

De nem sejti, és soha nem is szabad megtudnia. És ő sem lehet még egyszer annyira balszerencsés, mint ma volt. Még néhány jó hónap, egy-két ügyes húzás, aztán újra becsületes ember lehet. „Annyira becsületes, amennyire egy magamfajta még egyáltalán az lehet” - gondolta, és keserűen felnevetett.

Miközben folytatta a csomagolást, a közeli jövőjén töprengett. Hova menjen majd Montreux-ből, és mit kezdjen a lányával? Az intézetben valóban nem maradhat tovább. Talán vigye magával a zsákmányszerző útjaira? Daninak természetesen nem szabad megtudnia, hogyan teremti elő a pénzt, ugyanakkor nagyon szép volna, ha együtt lehetne szeretett gyermekével. A közös élet sem kerülhet többe, mint az, hogy egyikük itt van, a másikuk meg ott. Ehhez persze neki vissza kellene kerülnie a jó társaságba, a lánya érdekében mindenképpen. Meg aztán mindenképpen tehetős emberek között kell forognia, nem olyanok között, akik azonnal a hajukat tépik, ha egy kicsit megkopasztják őket Ha Danival utazgatna, az ráadásul sokkal bizalomgerjesztőbb is volna. Ő volna a tisztes családatya, aki csak kikapcsolódásképpen ül le néhanap a kártyaasztalhoz…

A férfinak hirtelen arcába szökött a vér. Hát már olyan mélyre jutott, hogy csalinak akarja használni a saját lányát? Felnyögve leroskadt az egyik fotelba, de nem sikerült megszabadulnia attól a gondolattól, ami még önmagát is pirulásra késztette.

Ugyanakkor talán Dani boldogságát is megalapozná, ha magával vinné a nagyvilágba, ahol fiatalemberekkel találkozhatna, esetleg olyannal is, akinek a feleségeként biztonságban élhetne. De szép is volna, ha nem kellene többé aggódnia a lánya jövője miatt! Miért is ne mehetne Dani jól férjhez? Az apjaként kötelessége, hogy lehetőséghez juttassa, és bevezesse a társaságba.

Mennyit fejlődhetett az utóbbi öt évben? Horst von Winterfeld megint kezébe vette a fényképet. Igen, Dani a megszólalásig hasonlít az édesanyjára, aki varázslatosan szép volt. De vajon a lányából is olyan szépség lett-e? Az mindent nagyon megkönnyítene. A szeme ugyan nem bársonyosan barna, mint az édesanyjáé volt, mert azt tőle örökölte, de a szürke szem és a szőke haj is izgalmas együtt.

Nemsokára meglátja, mit változtatott az idő a gyermekén.

A fényképet is betette a bőröndbe, aztán telefonon táviratot adott fel Daninak, és jelezte az érkezését. Hadd örüljön előre, hogy viszontláthatja végre az apját!

Miután végzett a csomagolással, ólmos fáradtság tört rá. Az átélt izgalmak megtették a hatásukat. Hiába, ötvenhárom évesen már nem olyan szívós az ember, mint harmincévesen volt még. Horst von Winterfeld lepihent, és nagyon hamar el is aludt.

Másnap a kért időben ébresztették, és ő azonnal fel is kelt. Felöltözött, levitette a csomagját, megreggelizett, majd kiment a pályaudvarra. Vonatra szállt, és mintha súlyos tehertől szabadult volna meg, megkönnyebbülten fellélegzett, amint maga mögött hagyta Berlint. Gondolni sem akart arra, ami abban a klubban történt, ahova soha többé nem teszi be a lábát.

II.

Daniela von Winterfeld azon a reggelen, amelyen az édesapja elhagyta Berlint, ugyanazokkal a bús gondolatokkal ébredt, mint már jó ideje mindig. Nagyon hiányzott neki az apja, az egyetlen rokona a világon. Ő legalábbis abban a hitben élt, hogy sem apai, sem anyai ágon nincs másik hozzátartozója. Rég elfelejtette már, hogy édesanyja egyszer mesélt neki a nővéréről, akit kitaszított a családjuk, mivel polgári származású bankhivatalnokhoz ment feleségül. Húgának nagyon fájt, hogy soha többé nem hallott róla. Neki megtiltották, hogy tartsa a kapcsolatot szeretett nővérével, s mivel akkor mindössze tizenkét éves volt, nem szállhatott szembe a rokonai akaratával.

A két Letzerode bárókisasszony szülei korán meghaltak, és egy nagybátyjuk fogadta őket kegyelemből magához. Daniela édesanyjával nem bántak jól a nagybácsi házában, így hát nagyon is megértette a nővérét, aki inkább nekivágott a nagyvilágnak a szeretett férfi oldalán, semmint tovább egye a keserű kegyelemkenyeret. Az idő aztán lassan-lassan elhalványította testvére, Ursula emlékét, mivel többé nem találkozott vele.

Sabine von Letzerode, Dani későbbi édesanyja, alig volt tizenkilenc éves, amikor feleségül ment Horst von Winterfeldhez, akibe halálosan beleszeretett. Az ő házasságához nagybátyja is beleegyezését adta. Sabine nagy boldogságában ritkábban gondolt Ursulára, de néha azért eszébe jutott, merre járhat éppen, hol élhet a testvére. Egyszer a gyermekének is mesélt róla, ő azonban hamar elfelejtette, amit hallott, és azóta is abban a hitben élt, hogy édesapja az egyetlen ember a világon, akihez rokonság fűzi.

Daniela régóta nem érezte már jól magát az intézetben. Többször is lecserélődött mellette az egész diákság, csak ő egyedül maradt továbbra is. Karácsonyra sem hívták haza, hiszen nem volt otthona, hontalan volt ő is, akárcsak a nagyvilágban bolyongó édesapja, aki mindhiába igyekszik újra megvetni a lábát. Dani tudta, hogy apja súlyos gondokkal küzd, amióta elvesztette a birtokát, s mert a koránál jóval érettebben gondolkodott, komolyan aggódott érte. Mindig megszenvedte, ha késett az esedékes intézeti díj, mert ez arról árulkodott, hogy édesapjának nem megy jól a sora. Ilyenkor az igazgatónő is szemrehányón nézett rá, ám azonnal kedves lett megint, miután megjött a pénz. Dani azonban csak akkor nyugodott meg, amikor legközelebb is időben ott volt az összeg.

Ahogy növekedett, egyre gyakrabban töprengett el azon, miként lehetne rajongásig szeretett édesapja segítségére. Arra jutott, hogy állást kellene találnia, ez azonban nem volt egyszerű feladat. Titokban feladott egy újsághirdetést, de egyetlen választ sem kapott, ami nagyon elcsüggesztette. Újabb hirdetésre nem maradt pénze. Tovább töprengett, és végül eszébe jutott, hogy megkérdezhetné madame Boilieu-t, az igazgatónőt, nem alkalmazná-e nyelvtanárnak az intézetben.

Mielőtt azonban összeszedte volna a bátorságát, és előhozakodott volna az ötletével, levelet kapott az édesapjától, aki tudtára adta, hogy sokkal jobban mennek a dolgai. Ezentúl mindig több hónapot előre kifizethet az intézetben, és egy csekket is küld hamarosan, hogy Dani szép ruhákat vásárolhasson magának.

Danielával madarat lehetett volna fogatni örömében. Nem is annyira a sokat ígérő csekk tette boldoggá, noha természetesen nem bánta, hogy csinosan járhat majd, ő sokkal inkább annak örült, hogy édesapjának jobbra fordult a sora. Azóta nem kellett azon aggódnia, hogy idejében megérkezik-e a tandíj, madame Boilieu pedig, hála a több hónapra előre megküldött összegnek, maga lett a testet öltött szívélyesség. Elkísérte a lányt a bevásárló körútjaira, már csak a jutalék miatt is, amit az üzletekben kapott, ha új vásárlót vitt hozzájuk. Személyében Daniela mindazonáltal jó tanácsadóra tett szert, és ízlése rohamos fejlődésnek indult. Nemsokára már biztosan tudta, mit kell viselnie, hogy a lehető legjobban érvényesüljön természetes szépsége. Madame Boilieu nagyon sokszor nevezte szépnek, és a végén a lány már hitt neki, bár kicsit sem volt hiú. Örült, hogy szépnek tartják, leginkább azért, mert úgy gondolta, édesapja így sokkal jobban fogja szeretni, mint akkor szeretné, ha csúnyácska volna.

A legsúlyosabb aggodalmaktól megszabadult ugyan, de még mindig bánatos volt, hiszen továbbra is távol kellett élnie az édesapjától, akit már hosszú ideje nem látott. Amikor megérkezett a távirata, Daniela már befejezte a reggeli öltözködést, és éppen a tükör előtt állt, hogy csipkegallért erősítsen szürkészöld ruhája nyakkivágására. Elolvasta a rövid üzenetet, és belesápadt az izgatottságba. Édesapja eljön hozzá! Reggel indult el Berlinből, és holnap már itt lesz Montreux-ben. El sem akarta hinni, hogy végre teljesül a vágya. A nagy örömtől egyszeriben minden ereje elhagyta. Leroskadt egy fotelba, és szívére szorította a táviratot.

- Papa, drága papa, hát viszontlátlak végre! - rebegte.

Aztán felpattant, kirohant a szobából, le a lépcsőn, egyenesen madame Boilieu nappalijába, ahol izgatottan elújságolta, hogy másnap reggel itt lesz az édesapja. Az igazgatónő a legbarátságosabb mosolyát öltötte magára.

- Ez aztán a jó hír, kedves Daniela! - mondta. - Olyan régóta várta már a találkozást, és tessék, most mégis váratlanul éri!

- Még el sem merem hinni, hogy igaz. Jó öt éve nem láthattam már drága édesapámat. Egészen felkavart, hogy végre megint viszontláthatom.

Lelkendezett még egy darabig, mivel szíve túlcsordult az örömtől, aztán a reggelizőszobába sietett, ahol már mindenki a helyén ült a nagy asztalnál. Daniela kivételes helyzetnek örvendett az intézetben, mivel már nem vett részt az oktatásban, csak olaszul és spanyolul tanult egy fiatal tanárnőtől, aki örült, hogy az oktatásnak köszönhetően ő sem jön ki a gyakorlatból. Az órákon már-már barátság alakult ki közöttük, és a lány most is sietve elújságolta neki a nagy hírt.

- Elnézést kérek a késéséit, de táviratot kaptam az édesapámtól. Holnap reggel érkezik!

A fiatal tanárnő megszorította a kezét.

- Gondolom, most nagyon örül, Daniela kisasszony,

- De még mennyire, kedves Herma kisasszony! Hiszen tudja, mennyire szerettem volna már viszontlátni édesapámat.

- Igen, tudom. Mindjárt magával is viszi az édesapja?

A lány szívét riadt öröm szorította össze, és tágra nyílt szemmel nézett a tanárnőre.

- Úgy gondolja? Istenem, de szép is volna, ha valóban örökre elvinne innen a papa!

- Nagyon is valószínű, elvégre rég kinőtt már az intézeti korból, Daniela.

A lehetőség nem hagyta nyugodni a lányt. Üdvözölte a társnőit, aztán leült az asztalhoz, és nekilátott a reggelinek. Nem tudta volna megmondani, mit eszik, de szép engedelmesen mindent elfogyasztott, amit a tányérján talált. Gondolatai közben egészen máson jártak, és hevesen dobogott a szíve.

Azt a rövid időt, ami még elválasztotta az annyira óhajtott viszontlátástól, az eltelt éveknél is hosszabbnak érezte. Egész nap nyugtalanul járt-kelt a házban, és egyre csak azon járt az esze, hogy az édesapja talán magával viszi, és ezentúl mindig együtt lesznek. Ezt annyira szépnek és csodálatosnak képzelte, hogy nemigen merte elhinni.

Ám ha mégis úgy lenne, vajon hova mennének együtt? Berlinbe? Édesapja már fél éve ott lakik, noha korábban sehol sem telepedett meg. Az élet viharai mindig tovább és tovább sodorták. Mielőtt Berlinbe költözött, divatos fürdőhelyekről kapott tőle lapokat, de mindenütt csak rövid ideig maradt. Még korábban Breslauban, Bécsben és Drezdában élt hónapokig. Ezekben a városokban biztosítási ügynökként dolgozott, ezt tudta Daniela, de akkoriban nagyon rosszul mehetett neki, mert mindig késett az intézeti díjjal. Berlinben alighanem jól jövedelmező állást talált. Hogy mivel foglalkozik, arról mindig csak homályosan írt. Lehet, hogy már állandó lakást is megengedhet magának? Talán odaköltözhet hozzá, és végre igazi otthona lesz?

Nagy nehezen elmúlt a nap, és Daniela várakozó szívvel nyugovóra tért, miután hosszas töprengés után kitalálta, melyik ruháját vegye fel másnap, hogy tetsszen az édesapjának.

Sokáig nem tudott elaludni, utána viszont olyan mély álomba zuhant, hogy reggel csak nehezen tért magához. Azonnal kipattant azonban az ágyból, amint eszébe jutott az édesapja. Minden reggel tornázott, de ma csak futólag végzett el néhány gyakorlatot. Annál nagyobb gondot fordított az öltözködésre, és végül igazán elégedett lehetett magával.

Ha táviratában az édesapja nem kérte volna kifejezetten arra, hogy az intézetben várjon rá, kiment volna elé az állomásra, mert akkor néhány perccel hamarabb találkozhatnának. Így viszont engedelmesen, de vadul kalapáló szívvel várta a szobájában, és az ablakfüggöny mögül leste az érkezését. Amikor végre megpillantott egy magas férfit, aki belépett a kertbe, egy pillanatra kihagyott a szívverése. Nem tudta kivárni, hogy a társalgóba hívják. Felugrott, és leszáguldott a lépcsőn. A szobalány éppen beengedte a vendéget, amire Daniela leért, és az örömtől reszketve édesapja nyakába vetette magát.

- Papa! Drága apukám! - kiáltotta.

Apja szorosan magához ölelte, és megindultan megcsókolta az arcát meg a homlokát.

- Dani, kicsi Danim! Végre láthatlak!

A lány felnézett rá, és a férfi csaknem megijedt a szépsége láttán. Gyönyörű lett az elmúlt években, szakasztott az édesanyja, ugyanolyan elbűvölő, mint ő volt. Tőle csak a szemét örökölte, de szürke szeme csillagként ragyog ki bájos arcából. Apja eltartotta magától a lányt, hogy jobban megcsodálhassa.

- Dani - suttogta megindultan -, Istenem, kicsi Dani, csodaszép ifjú hölgy lett belőled!

A lány arcát még ellenállhatatlanabbá tette az örömpír.

- Örülök, hogy tetszem neked, papa.

Ekkor megzavarta őket madame Boilieu. Üdvözölte von Winterfeld urat, Danit pedig tréfálkozva megdorgálta a türelmetlenségéért. Volt azonban annyira megértő, hogy apát és lányát kettesben hagyja a társalgóban.

Horst von Winterfeld addig sem bírta levenni ámuló szemét a lányáról, amíg váltott néhány szót az igazgatónővel. Amikor végre magukra maradtak, magához vonta rég nem látott gyermekét.

- Nincs nálam büszkébb apa a világon - jelentette ki, mosolyogva. - Csodaszép lettél, amióta nem láttalak. Ha tudnád, mit érzek most, gyermekem! Hihetetlen, mennyire hasonlítasz drága édesanyádra. Mintha csak ő támadt volna fel szépsége teljében.

Gyengéden magához szorította Dani bájos fejecskéjét, ám sajgott a szíve, hiszen tudta, hogy nem kínálhat neki biztos jövőt. Magával kell vinnie az élet könyörtelen harcaiba, és nem örökíthet rá becsületes nevet.

Dani bezzeg maradéktalanul boldog volt, mert végre átölelhette az édesapját. Örült, hogy ilyen nagyon tetszik neki, és néhai édesanyjára emlékezteti. Tudta, hogy apja imádta a feleségét, és nagyon jól emlékezett arra a rettenetes órára, amelyben tehetetlenül, összeomolva állt a holtteste fölött. Még csak tízéves volt akkor, mégis tökéletesen átérezte édesapja szenvedését, hiszen ő is mélyen, gyengéden szerette az édesanyját.

Most azonban elhessegette magától ezeket az emlékképeket, mert a viszontlátás örömét akarta élvezni, semmi mást.

Miután sikerült valamelyest összeszednie magát, kissé félénken az előkelő, büszke férfira emelte rajongó tekintetét.

- Kedves, drága édesapám, csak annyit mondj meg most rögtön, hogy veled maradhatok-e ezentúl, vagy megint el kell válnunk! - kérte.

Apja égő szemmel nézett rá. Danielával könnyűszerrel bejutna a jobb körökbe, amelyekben „kifizetődő munkát” végezhetne. Gyűlölte magát azért, mert szép lányát csalinak akarja használni, de be kellett látnia, hogy aligha van más választása.

Végül arra jutott magában, hogy a lányának engedi át a választást, bár nagyon jól tudta, mi az, amit Dani szeretne.

- Ezt neked kell eldöntened, gyermekem.

- Akkor soha többé nem válok el tőled, papa.

A férfi maga mellé vonta a kanapéra.

- Várj, Dani, előbb hallgass meg! Egyelőre nem engedhetem meg magamnak, hogy végleg letelepedjem. A munkám miatt szinte állandóan úton vagyok. Jobbára szállodákban élek, nagyvárosokban vagy divatos fürdőhelyeken. Sosem tudom előre, meddig maradhatok egy helyen, és ha az üzlet úgy követeli, egyik pillanatról a másikra költöznöm kell. Ha velem utazgatnál, többnyire előkelő hotelekben laknál, de néha szerény panzióval kellene beérned. Ez mindig a körülményektől függ. Ügynökségem van, amelynek működtetéséhez előkelő társaságokban kell forgolódnom, diszkrétnek kell lennem, és úgy kell tennem, mintha nem is üzleti célból lennék ott, ahol éppen vagyok. Ha velem tartanál, a nagyvilági hölgyek életét kellene élned, miközben valójában szegény lány vagy, mert én is szegény vagyok. Érted, amit mondok, gyermekem, és vállalnád mellettem ezt az életet?

Daniela figyelmesen végighallgatta az édesapját, aztán gyengéden odabújt hozzá.

- Nem sokat értek abból, amit elmondtál, papa, de mindenben a kívánságaidhoz és előírásaidhoz fogom tartani magam. Nem lehet olyan nehéz nagyvilági hölgyként élni, még ha csak látszat is az egész. Soha nem fogom elfelejteni, hogy valójában csak szegény édesapám szegény lánya vagyok. Nagyon szerény leszek, hogy minél kevesebbet kelljen rám költened. Csak azt engedd meg, hogy veled élhessek! Nem bírom ki többé nélküled. Nagyon hideg és üres így a világ. Édes, drága papa, kérlek, vigyél magaddal. Hidd el, nem lesznek miattam kényelmetlenségeid vagy gondjaid, és mindent megteszek, amit kívánsz.

Apja megint magához vonta, és a távolba révedt. Lelki szemeivel látta önmagát, amint leleplezik a berlini klubban. Lelkére veheti-e, hogy miatta ártatlan kislányának is a kalandorok életét kell élnie? Egyszeriben úgy érezte, el kellene menekülnie innen, itt hagyni Danit az intézet biztos oltalmában, és örökre elválni tőle, ám könyörgő tekintete megakadályozta abban, hogy kimondja, amit gondolt.

Talán kegyes lesz az Úr, nem hozzá, csakis a lányához, és úgy intézi, hogy őt nem kell magával rántania a romlásba. Néhány évig még „sikeresen dolgozik”, aztán megkezdheti a tisztességes életet, Dani pedig sohasem fogja megtudni, miféle mesterséget űzött korábban az apja. Szerencsére elhitte a titokzatos ügynökségről szóló mesét. Nagyon vigyáz majd, hogy a lányának semmi köze ne legyen valódi tevékenységéhez. Sosem viszi el a játéktermekbe, úgy tiszta maradhat a gyermek, és akkor az ég talán majd nem lesz könyörtelen hozzájuk. Igaz, ő már becstelen lett, de nem azért, mert örömét lelné a bűnben, hanem végső kétségbeesésében és tehetetlenségében. Talán Isten irgalmas lesz… ártatlan gyermeke kedvéért.

A férfi kihúzta magát, és megsimogatta Dani dús, csillogó haját.

- Rendben van, kislányom, ha vállalod ezt a zaklatott életet, akkor természetesen magammal viszlek.

Dani felujjongott, és édesapja nyakába vetette magát.

- Csak meg ne bánd aztán, kicsi Dani! - mondta a férfi megindultan.

- Soha nem fogom megbánni, papa! Mindig boldog leszek, ha veled lehetek, bárhová menjünk is együtt. Nagyon örülök, hogy végre elhagyhatom ezt a házat. Tudom, hogy hálátlannak tűnök, de már nagyon elvágytam innen. Utánad sóvárogtam, drága papa. Mikor indulunk? És hova?

Horst von Winterfeld elgondolkodott.

- Nos… Még várok egy értesítést, és attól függ, hova kell utaznunk. Most átmegyek a Kontinental Szállodába, és ott majd együtt megebédelünk. Egy órára várlak.

Daniela izgatott örömmel bólintott. Apja mosolyogva nézett rá.

- Meg kell beszélnünk madame Boilieu-vel, hogy mi mindenre lesz még szükséged a társasági élethez.

- Gavalléros csekkednek hála, mindenem megvan, legfeljebb egy-két estélyi ruha hiányzik még. Azt pedig jó áron megvehetjük abban az üzletben, ahova madame Boilieu vitt el. Tudod, mit? Most mindjárt feljöhetnél a szobámba. Már biztosan befejezték a takarítást. Megmutatom a ruhatáramat, és akkor magad is látni fogod, hogy szinte tökéletes. Csak igazán ünnepi alkalmakra nem készültem fel, de van még úgy nyolcszáz márkám. Abból kitelik két elegáns estélyi.

A férfi ezt örömmel hallotta. Felment Danival a szobájába, és meggyőződött arról, hogy a lánya valóban mindennel el van látva, ráadásul körültekintően és olcsón vásárolt, madame Boilieu jutaléka ellenére is. Aztán egyelőre elvált Danitól, mert zavartalanul el akart gondolkodni a jövőjükről. Kedves szavakkal elbúcsúzott a lánytól és az igazgatónőtől is, akivel közölte, hogy Danit hamarosan kiveszi az intézetből.

Madame Boilieu őszintén fájlalta, hogy meg kell válnia a tanítványától, aki oly hosszú ideig élt nála.

- Kissé váratlanul ér bennünket a döntése, von Winterfeld úr. Nagyon megszerettük Danielát - tette hozzá.

Horst von Winterfeld a szállodába ment, ahova már elküldette kis utazótáskáját. Jókora bőröndjét a pályaudvaron hagyta a csomagmegőrzőben, mert még valóban nem tudta, merre vegye az irányt. Természetesen senkitől és sehonnan nem várt értesítést, csak ki kellett gondolnia, hogyan legyen tovább. Mindenekelőtt pedig számolnia kellett, kínos pontossággal kiszámolnia, mennyi időre elegendő még a pénze ahhoz, hogy a leányával utazgató tehetős úriember látszatát kelthesse valahol. A legjobb egy nagyvilági hely volna, ahol biztos lehet abban, hogy komoly nyereménnyel kecsegtet a játék.

Szerencsére nem megszállott játékos, csak a szükség kényszeríti újra meg újra a kártyaasztalhoz, és így mindig meg tudja őrizni a józan eszét. Mostantól még óvatosabbnak és megfontoltabbnak kell lennie. Danit végképp nem teheti ki annak a veszélynek, hogy az apját leleplezzék.

Hova menjenek hát?

Szállodai szobája ablakában állt, és kinézett a Genfi-tóra. Odaát, a túlpart fölött a Dent du Midi hófödte csúcsa magasodott. Az alacsonyabb hegyeket is hó borította még. Január vége volt, a téli sportok szezonja. Csakhogy a síelők, korcsolyázók estére elfáradnak, korán elmennek aludni; és nemigen kaphatók kártyázásra. Ilyenkor csak a nagyvárosokban zajlik a játék, viszont nemsokára benépesül a Riviéra.

Igen, talán éppen ott vár rá a szerencse. Az lesz a legokosabb, ha egyenesen a Riviérára utaznak. Megszállhatnának San Remóban, hogy Dani hozzászokjon egy kicsit a nagyvilági élethez. Berendezkednének ott, ő pedig, természetesen egyedül, át-átruccanna Nizzába. Vagy esetleg jobb volna Monte-Carlo? A főszezonban aztán nagyobb kockázatot kellene vállalnia. Egy időre beköltöznének egy igazán előkelő, nagy szállodába, és lakosztályt bérelne, hogy vendégeket is fogadhasson. Dani szépsége egészen biztosan feltűnést kelt majd, és hasznos ismeretségekhez segíti őt. És talán arra is alkalma nyílik, hogy előnyösen férjhez adja a lányát. Bárcsak úgy lenne! Akkor legalább ő biztonságba kerülne.

Alighanem Monte-Carlo lesz a legmegfelelőbb hely erre. Oda szenvedélyes játékosok járnak, akiket könnyű rávenni arra, hogy emeljék a téteket. Elvégre nem mindegy nekik, hogy ő szedi el a pénzüket vagy a bank? Azt mindenki tudja, hogy többnyire a bank nyer.

Horst von Winterfeld járt már egyszer Monte-Carlóban, és ott kezdett játszani… a maga módján. Természetesen nem a kaszinóban, az túlságosan kockázatos, mert ott mindenkinek alaposan a körmére néznek, de bizalmasabb körben is lehet nagy tétekben játszani. Ezeket a kedvező lehetőségeket kell kihasználnia. Nem is tehet mást, ha a nagyvilági urat akarja alakítani, mert az igencsak sokba kerül. Először is be kell fektetnie a tízezer márkáját. Daninak szüksége lesz néhány elegáns estélyire. Ékszerre, szerencsére nem. Ifjú hölgyek jó társaságban nem viselnek ékszert. Divatos hamis gyöngysora persze lehetne. Manapság sokan készíttetnek másolatot, és az eredetit a széfben tartják. Daniról is azt kell hinniük az embereknek, hogy csak a biztonság kedvéért nem hordja értékes ékszereit. Nem lesz nehéz ilyen látszatot kelteniük, mert Daniela hihetetlenül előkelő, szinte már arisztokratikus jelenség. Egy szó, mint száz: irány a Riviéra!

Horst von Winterfeld nem volt megszállott kártyás, a játékhoz fűződő babonák azonban már megfertőzték. Pénzérmét dobott az ablak alatt álló asztalkára. Ha páros lesz rajta az évszám, akkor a Riviérára mennek. Az azt jelzi majd, hogy ott a szerencse várja őket, elsősorban Danit.

A pénzen páros volt az évszám. A férfi nagyot sóhajtott. Ez szerencsét ígér a lányának. Valóban Dani boldogulása volt a legfontosabb neki, de az már nem jutott eszébe, hogy tisztességes úton induljon el. Azon az úton már túl sok kudarcban és csalódásban volt része.

A férfi az órára pillantott. Ideje, hogy átöltözzön ebédhez. A lánya mindjárt megérkezik, és biztosan csodaszép lesz. Ruhatára elárulta, hogy nagyon jó az ízlése. Mindenütt csodálni fogják.

Dani valóban szép, sőt elbűvölő volt, amikor helyet foglaltak az étterem egyik ablak melletti asztalánál. Gyönyörű szeme olyan boldogan ragyogott az édesapjára, hogy annak egyszerre támadt sírhatnékja és ujjonghatnékja. Valóban büszke lehet a lányára, ő viszont nem lehet büszke rá. Ettől a jogától már megfosztotta, és ez elmondhatatlanul gyötörte. Szerencsére Dani semmit sem tud, és nem is szabad soha megsejtenie semmit.

A lány izgatottan megkérdezte, hogy megérkezett-e az az értesítés, amit várt.

- Igen, kislányom, már itt volt a szállodában, amikor megérkeztem tőled. Most már tudom, hova utazunk.

- Ha veled lehetek, nekem mindenütt nagyon jó lesz, drága papa - válaszolta Dani.

- A Riviérára megyünk.

A lány elámult.

- Ez már sok is a jóból! A Riviéra egészen biztosan csodálatos hely.

- Ezt hamarosan magad is megítélheted. Először San Remóba megyünk néhány hétre, aztán pedig, ha igazán beindul a szezon, átköltözünk Monte-Carlóba. San Remóban kicsit szerényebben fogunk élni, Monte-Carlóban viszont jön az igazi nagyvilági élet. Ott az egyik legelőkelőbb hotelban szállunk majd meg.

- Nem lesz az nagyon drága? - kérdezte Dani ijedten.

A férfi halkan felnevetett.

- Befektetés nélkül nincs üzlet. Ennyit el kell bírnia a vállalkozásnak.

- Állandó állásban vagy, papa?

- Ez csak a teljesítményemtől függ. Minél sikeresebb vagyok, annál biztosabb a helyzetem. Eddig jó eredményeket tudtam felmutatni, és a Riviérán várhatóan sikeresen dolgozhatom. San Remóban egy-egy délutánra vagy estére magadra hagylak majd, mert többször át kell rándulnom Nizzába és Monte-Carlóba, hogy kapcsolatokat teremtsek. Utána pedig indulunk Monte-Carlóba.

Dani lelkesen kérdezősködött, mindent tudni akart, édesapja pedig válaszolgatott neki, már amennyire megtehette. A lány még csak nem is gyanakodott arra, hogy apja nem egyenes úton jár. Tapasztalatlanságában nem sejthette, mennyibe kerül az, ha valaki hosszú hetekig egy előkelő szállodában lakik a Riviérán.

A férfi aztán másra terelte a szót, és hamar megállapíthatta, hogy lánya lenyűgözően okos és tájékozott. Egy darabig franciául és angolul is társalogtak, és kiderült, hogy Dani mindkét nyelvet kifogástalanul beszéli. Irodalmi kérdésekben tájékozottabbnak bizonyult az apjánál. Mindig nagyon gondosan válogatta meg az olvasmányait, és a külföldi klasszikusokat többnyire eredetiben olvasta.

- Le fogod nyűgözni a társaságot, Dani - mondta az édesapja csillogó szemmel. - Nemcsak szép és bájos vagy, hanem okos, szellemes is, és szinte már ellenállhatatlan a vonzerőd, ami mindennél fontosabb. Örülök, hogy így van, mert ezzel segítségemre lehetsz a kedvező kapcsolatok kialakításában.

A lány fülig pirult, és zavara még elbűvölőbbé tette.

- Megszégyenítesz, papa. Még elbízom magam, és azt nem szeretném.

- Tisztában kell lenned az értékeiddel, de beképzelt soha ne légy. Csak a buta nők beképzeltek.

Dani ártatlanul felkacagott.

- Már csak azért sem szeretnék a buta nők közé tartozni, mert akkor nem tetszenék az én okos papámnak.

A férfi megsimogatta a kezét.

- Nagyon is tetszel nekem, kislányom - mondta.

- Az apáknak mindig tetszik a lányuk, még az a lány is, akit egyébként senki nem kedvel. Tudom, hogy így van, mert láttam, amikor a papák eljöttek látogatóba az intézeti társnőimhez.

- Szereted megfigyelni az embereket?

- Igen, ha alkalmam adódik rá.

Sokáig beszélgettek még, és bőven volt miről társalogniuk, hiszen évek óta nem váltottak már szót. Mindkettőjük őszinte örömére egyre közelebb kerültek egymáshoz, és mire felkeltek az ebédtől, már semmi sem választotta el őket.

Délután felmentek Caux-ba, és a kastélyszállóban teáztak. Horst von Winterfeld itt már megállapíthatta, hogy Dani mágnesként vonzza magára a tekinteteket. Mindenkit elbűvölt elegáns, karcsú alakjával, szép vonású, szellemes arcával, kecses mozdulataival és azzal a bizonyos valamivel, ami bájból, előkelőségből és finomságból áll össze, és az igazi hölgyek tévedhetetlen ismertetőjele.

A férfi elégedett lehetett. „Dani társaságában senki nem fog gyanakodni rám” - gondolta, bár azonnal elszégyellte magát ezért a gondolatáért.

Később visszavitte Danit az intézetbe. Abban maradtak, hogy szombaton Montreux-ből egyenesen San Remóba utaznak, de másnap még együtt vásárolnak egy-két ruhát Daninak. A lány örült, hogy édesapja vásárolni is elmegy vele, és nem sejtette, miért annyira fontos a férfinak az ő tökéletes megjelenése.

III.

Ronald Norden sokáig nem tudta elfelejteni a berlini klub játéktermében lezajlott kínos jelenetet. Lelki szemei előtt sokszor megjelent Horst von Winterfeld arca, és hetekig nem is volt kedve társaságba menni. Ám aztán az édesapja is estélyt adott, és onnan már nem maradhatott távol.

- Elmehetnél Herta nénikédhez, és megkérhetnéd, hogy vállalja el a háziasszonyi teendőket - mondta neki az apja, amikor már kitűzték az estély időpontját. - Limbach asszonynak, a házvezetőnőnknek túl sok dolga lesz a kulisszák mögött, és örülnék, ha Herta segítene a vendégek fogadásában. Egyébként is ideje már, hogy meglátogasd.

- Boldog örömmel megteszem, papa. Herta nénit nagyon szeretem, és nemcsak azért, mert elhunyt édesanyám nővére. Okos, jólelkű asszony, és csak hasznomra válik, ha elbeszélgetek vele. Holnap reggel felhívom, és bejelentkezem hozzá.

- Jól van, fiam. Egyébként tökéletesen igazad van, Herta valóban rokonszenves személyiség, és ebben is édesanyádra emlékeztet. Add át neki szívélyes üdvözletemet, ha beszéltek.

Ronald másnap este kiment Wannseebe. Nagynénje, egy testes, ősz hajú, ám fiatalos arcú és eleven mozgású hölgy örömmel fogadta.

- Kedves tőled, hogy végre megint velem töltöd az estét - mondta mosolyogva.

Ronald felnevetett.

- Akkor is kedvesnek fogsz találni, ha tolmácsolom édesapám kérését, hogy vállald el jövő szerdán az estélyünkön a háziasszony szerepét?

Az idős asszony mosolyogva belekarolt unokaöccsébe, és átsétált vele a szépen berendezett ebédlőbe.

- Akkor csak igazán! Mindig örülök, ha valakinek szüksége van rám. Olyankor legalább kis időre elfelejthetem, hogy semmire sem jó vénasszony lett belőlem.

- Nem szabad így beszélned, Herta néni. Nagyon sok mindenre jó vagy, és szükségünk is van rád.

- Például miben?

- Nekem például anyám helyett anyám vagy. Néha még a magamfajta felnőttnek is szüksége van anyai vigasztalásra, bátorításra. És mivel édesanyám már nem él, ilyenkor csakis rád számíthatok.

Az idős hölgynek könnybe lábadt a szeme, és kedvesen arcon csókolta unokaöccsét.

- Jólesik, amit mondasz, fiam. Egy olyan asszonynak, akinek nem lehetett gyermeke, az is nagy öröm, ha pótolhatja valakinek az édesanyját. Most éppen szükséged van vigasztalásra? Nem szorít valahol a cipő?

Ronald megcsókolta nénikéje kezét.

- Nem szorít igazán - felelte aztán inkább csak kényelmeden kissé.

- Meglátjuk, segíthetek-e, de előbb eszünk. Vacsora után majd mindent megbeszélünk.

Ronald jó étvággyal fogyasztott a finom ételekből. Herta néni híres volt a jó konyhájáról, és örömmel látta, hogy unokaöccse újra és újra szed magának.

- Még jó, hogy nem mindig nálad kosztolok, nénikém. Akkor igen hamar búcsút mondhatnék a karcsúságomnak - jegyezte meg a fiatalember mosolyogva.

Vacsora után Herta néni illatos kávét készített, a legjobbat, amit Ronald valaha is ivott. Letelepedtek a szalon egyik meghitt zugában, és mindketten cigarettára gyújtottak.

- Most pedig halljam, miért kényelmetlen a cipőd! - szólította fel a néni az unokaöccsét.

Ronald nagy levegőt vett, és kissé zavartan nézett vissza az idős hölgyre.

- Tudod, mit szeretek benned a legjobban, Herta néni?

- Nos?

- Azt, hogy eddig még soha senkivel nem akartál összeházasítani.

Az idős asszony eleven, sötét szeme felcsillant.

- Szóval itt szorít a cipő! Meg akarnak nősíteni?

- Apám ezen mesterkedik - válaszolta a fiatalember mogorván.

- A magam részéről nem szívesen szólok bele efféle kényes ügyekbe, meg aztán semmire nem tartom az olyan házasságot, amelybe úgy kell belerángatni a feleket. Édesapád ezen fáradozik?

Ronald bosszúsan felnevetett.

- Az utóbbi időben szinte másról sem beszél, ha együtt vagyunk. Egy nyugodt órám sincs otthon.

- Ennyire égető az ügy?

- Számára az. Lizzi Bernddel akar összehozni, hogy egyesülhessen a két cég.

Az idős hölgy kihúzta magát ültében.

- Lizzi Bernd? Nem, Ronald, ő volna az utolsó lány, akit a feleségednek kívánnék. Nem mintha komoly kifogásom volna ellene, csak túlságosan modernnek találom a gondolkodását. A soványságot is túlzásba viszi, egy deka hús sincs a csontjain. Hogy szül gyereket egy ilyen nő? Én már előre örülök, hogy egyszer majd magamhoz ölelhetem a gyermekeidet, ahogyan annak idején téged öleltelek magamhoz. De ha elképzelem, micsoda gyerekei lennének Lizzi Berndnek… Már ha egyáltalán hajlandó egy ilyen modern nő gyermeket szülni!

A fiatalember felnevetett.

- Annyira azért nem modern. Egyébként pedig igazán rendes lány, és nagyon kedvelem, de nem az esetem.

- Ez megnyugtat. Apádat viszont aligha. Megértem, hogy nagyon akarja a cégek egyesítését, de annyit nem ér az egész, hogy te boldogtalan légy miatta. Kényszeríteni csak nem fog?

- Nem, azt nem, és ebben a kérdésben egyébként sem engednék az akaratának. Látom azonban, hogy szívügye ez a fúzió, és másra sem tud gondolni. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neki.

- Megértelek, de apád idővel beletörődik majd a döntésedbe. Elvégre a Norden cég önmagában is tekintélyes vállalkozás.

- Én ugyanezt mondtam apának. Nagyon örülök, hogy beszélhetek erről veled, Herta néni, mert azért csak nyomaszt a dolog.

- Elhiszem. Azt tudjátok, hogy Lizzi Bernd egyáltalán hozzád menne-e feleségül?

- Sejtelmem sincs.

- Ki kellene puhatolni. Ha ő sem akarja a házasságot, akkor apádnak el kell fogadnia a helyzetet.

Ronald szeme felcsillant.

- Neked mindig nagyszerű ötleteid vannak, Herta néni! De hogy deríthetnénk ki Lizzi szándékait?

- Megtaláljuk a módját. Berndék is hivatalosak hozzátok jövő szerdára?

- Természetesen.

- Jól van, majd résen leszek. Nekünk, nőknek hatodik érzékünk van ezekhez a dolgokhoz. Neked csak arra legyen gondod, hogy apáddal addig ne is beszéljetek erről. Ha kiderítem, hogy Lizzi Bernd másnál érdekelt, akkor az volna a legokosabb, ha nyíltan beszélnél vele. Azt hiszem, a mai ifjú hölgyekkel az ilyen kérdéseket is meg lehet vitatni. Így van?

- Igen, Lizzivel alighanem lehet értelmesen beszélni, hacsak nem ég a vágytól, hogy Nordenné legyen belőle.

- Meglátjuk, mit tehetünk. Remélem, most már kicsit kényelmesebb az a cipő.

A fiatalember megcsókolta nagynénje kezét.

- Sokkal kényelmesebb, Herta néni, és köszönöm. Ha nem eleget beszéltünk rólam, most már te vagy soron. Hogy alakult az életed, amióta nem láttalak?

Az idős hölgy megvonta a vállat.

- Egy magamfajta magányos öregasszony élete nem igazán érdekes. Nem akarok panaszkodni, de az az igazság, hogy súlyos kereszt a magány. Amíg élt a férjem, nem éreztem nagy csapásnak, hogy nincsenek gyerekeim. Gondoskodhattam az uramról, körülötte forogtak a gondolataim. Most viszont egyedül ülök ebben a nagy házban. Idegenek társaságához sincs mindig kedvem. Többen is javasolták, hogy fogadjak fel egy fiatal társalkodónőt, de hát az is nagy kockázat. Rendkívül rokonszenves személyiségnek kellene lennie, aki fölött anyáskodhatnék kicsit. De hát hol és hogyan találok ilyen lányt? Ráadásul olyat, aki még tetszik is nekem, mert kellemes a megjelenése, de nem túl modern, és nem tart mindent ósdinak, aminek köze van az érzelmekhez. Egy szó, mint száz, kedves, finom kislányra volna szükségem, de ilyen nem terem minden bokorban.

- Igazad van, bár azt hiszem, azért lehetne találni megfelelő személyt, aki ráadásul még örülne is annak, hogy magadhoz veszed.

- A mai ifjú hölgyek mind függetlenségre vágynak, még az édesanyjukat sem szórakoztatják szívesen, egy idegen, magányos öregasszonyt meg végképp nem. Na de eleget siránkoztam már, annyira azért nem szörnyű a helyzet. Itt vagytok nekem ti, te és az édesapád, úgyhogy nem vagyok egészen egyedül. Az a legrosszabb, hogy nincsenek olyan kortársaim, akik merik vállalni a korukat. A mai nagymamák versenyt táncolnak és flörtölnek a bakfisokkal. Abból pedig én nem kérek.

- Ebben is igazad van, Herta néni. Nincs visszataszítóbb, mintha egy felnőtt lány anyja képtelen felhagyni a kacérkodással. Egyébként Lizzi Bernd anyja is ilyen, és nem tehetek róla, de nem egyszer eszembe jutott már, hogy Lizzi ebben is követi majd a mama példáját.

Az idős hölgy bólintott.

- Őszintén szólva, nem tudom elképzelni Berndnét az anyósodnak és gyermekeid nagyanyjának.

Ronald elutasítóan legyintett.

- Soha nem is lesz az!

- Egyetértünk, fiam.

Fesztelenül elcsevegtek még a mindkettőjüket érdeklő dolgokról, aztán tizenegy óra tájban Ronald elköszönt a nagynénjétől, aki megígérte, hogy jövő szerdán idejében ott lesz náluk, és segít a vendégek fogadásánál.

- Lizzi Berndet pedig csak bízd rám, édes fiam! - fűzte hozzá.

IV.

Horst von Winterfeld és a lánya megérkezett San Remóba. Danit elbűvölte a rengeteg új élmény és látnivaló. Édesapja egy csendes, de előkelő panzióban foglalt szállást, ahol számos új ismeretséget kötöttek. Dani nagyon hamar egy válogatott társaság középpontja lett. Apja gondos puhatolózás után olyan urakkal és hölgyekkel ismertette össze, akiket a saját céljaira is megfelelő személyeknek gondolt. Egyelőre azt tartotta a legfontosabbnak, hogy lánya megvesse lábát a társaságban, és biztos fellépésre tegyen szert. Daninak ez kicsit sem esett nehezére. Édesapja csodálkozva látta, hogy elbűvölő magabiztossággal mozog a társaságban. A fiatalemberek lázas érdeklődéssel keresték a közelségét, és egymással versengve ajánlották fel neki lovagi szolgálataikat.

Horst von Winterfeld hetente többször átment Monte-Carlóba vagy Nizzába, néha a San Remóban megismert urakkal együtt, akik aztán a két másik városban összehozták olyan urakkal, akiket szeretett volna megismerni. Lánya nélkül is könnyedén elnyerte az emberek rokonszenvét, hiszen előkelő és szeretetreméltó jelenség volt.

Hamar alkalma adatott a játékra is, bár eleinte úgy tett, mintha nem igazán érdekelné a kártya. Ráadásul még a szerencse is pártfogásába vette, méghozzá tisztességes játékban. A monte-carlói kaszinóban ezekben a hetekben csaknem harmincezer frankot nyert, és Nizzában is több mint tízezret, pedig nem is csalt. Erre egyébként lehetősége sem lett volna a kaszinóban, de a nizzai magánjátékteremben sem. Arra viszont alkalma nyílt, hogy olyan hölgyekkel és urakkal ismerkedjen meg, akik csak a játéknak éltek, és azt is megengedhették maguknak, hogy komoly összegeket veszítsenek. Horst von Winterfeld minél bizalmasabb viszonyba igyekezett kerülni velük, és többször is bosszúsan megjegyezte a fülük hallatára, mennyire fájlalja, hogy csak ritkán vehet részt igazán merész játékban.

- Szerintem össze kellene fognunk. Alapíthatnánk egy magánklubot - vetette fel egyik nap Monte-Carlóban.

Ötlete tetszést aratott. Ezután mintegy mellékesen megjegyezte, hogy a lányával nemsokára átköltözik Monte-Carlóba, és olyan szállodai lakosztályt szeretne bérelni, amelyhez szalon is tartozik, ahová bizalmas barátait meghívhatja egy-egy izgalmas játékra.

Döntését lelkesen üdvözölték, ő pedig mosolyogva meghajtotta magát a buzgón helyeslő társaság előtt.

- Hölgyeim és uraim, a lányomnak nem szabad észrevennie, hogy a szalonunkban játék folyik. Gyűlöli a kártyát, és elszomorodna, ha kiderülne, hogy az apja efféle szenvedélynek hódol. De hát mit érne az élet a mi korunkban, ha már ilyen aprócska örömöket sem engedhetnénk meg magunknak?

A társaság tagjai kacagva helyeseltek, és Horst von Winterfeld már indult is a szállodába, hogy lakosztályt béreljen.

Ez persze nem volt olcsó mulatság, de a férfi tudta, hogy kockázat nélkül nincs üzlet. Azt a látszatot kell keltenie, hogy nála nem számít a pénz. Olyan lakosztályt választott, amelyhez a két hálószobán kívül egy kisebb és egy nagyobb szalon is tartozott.

Úgy intézte, hogy Dani hálószobája leghátul legyen, így a nagyszalontól még az ő hálója és a kisszalon is elválasztotta. Szerencsére a lányának szánt szoba már az épület sarkán volt, és a másik oldalra néztek az ablakai.

Horst von Winterfeld elégedetten tért vissza San Remóba, és lányával szándékosan mások jelenlétében közölte, hogy lakosztályt bérelt egy monte-carlói hotelben, mivel San Remóra már ráunt. Szavaiból megint csak azt a következtetést vonták le, hogy mesésen gazdag lehet.

Miután azonban kettesben maradt Danival, egészen más hangot ütött meg.

- Tudod, hogy a munkám miatt Monte-Carlóban úgy kell majd tennünk, mintha számunkra természetes volna a fényűző életmód - fordult a lányához. - Csak így köthetek jó üzleteket. Ott majd a szalonunkban fogadhatom a hölgyeket és az urakat. Ha jelt adok neked, visszavonulsz a szobádba és lepihensz. Időnként biztosan nagyon elhúzódnak majd a tárgyalások, de téged nem fogunk zavarni. Fiatal lányoknak szükségük van a rendszeres alvásra, hogy megőrizzék a szépségüket. Megértettél?

Dani nem sokat értett a hallottakból, de apja szavait szentírásnak vette. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy kétségbe vonja őket.

Mindketten hamar elkészültek a csomagolással, és már indultak is Monte-Carlóba. Dani szíve gyorsabb dobogásba fogott, amikor édesapja karján belépett a szálloda elegáns előcsarnokába. Szobájában azonnal az ablakhoz sietett, és lenézett a kaszinó előtti térre meg a fürdőparkra. Az egzotikus növényekben bővelkedő parkot széles, előkelő sétány választotta el a szállodától. Jobbra a kaszinó elzárta előle a kilátást, balra viszont messzire elláthatott.

Horst von Winterfeld kicsit később végigvezette a lányát a lakosztályon. Dani hálószobája után az övé következett, majd a kisszalon, amit a lány nappalijának és vendégek fogadására szántak, a lakosztály túlsó végében pedig a nagyszalon helyezkedett el, amelyben a férfi a kártyaklubját akarta működtetni. Erről természetesen senkinek nem beszélt. A szálloda vezetőségének azt mondta, hogy időnként vacsorákat ad majd a barátainak, Dani pedig úgy tudta, hogy üzleti tárgyalásokat fog ott folytatni.

A lány elragadtatva állapította meg, hogy a lakosztály három másik szobájából Monte-Carlo jellegzetes teraszos kertjein és az agyaggalamblövő pályán át egészen a tengerig ellátni. A kisszalon ablakából kihajolva még a hercegi rezidenciát is láthatta.

- Ez aztán a fejedelmi lakosztály, papa! De nem kerül iszonyú pénzbe?

Apja talányos mosollyal megsimogatta a fejét.

- Élvezz ki minden napot, amit itt tölthetsz! Ki tudja, lesz-e még ilyen fényűző lakásunk, ha majd elhagytuk Monte-Carlót.

Dani megértően bólintott.

- Tudom, hogy ez csak átmeneti állapot, papa. Minden pillanatot élvezni fogok, hogy sokáig élhessek majd az itt szerzett élményeimből. Tudod már, meddig maradunk?

- Pontosan nem, de legalább egy hónapig, talán kettőig is. Attól függ, hogy alakulnak az üzleti ügyeim.

- Semmit sem tehetek, hogy a segítségedre legyek?

Horst von Winterfeld kinézett a tengerre.

- De, kislányom, tehetsz. Azzal segíthetsz, hogy nagyon kedves leszel azokhoz a hölgyekhez és urakhoz, akiket itt fogadok, vagy másutt mutatok be neked. Ezt persze nem lesz nehéz megtenned, hiszen annyira bájos vagy, hogy itt is versengenek majd a társaságodért. San Remóból is alig akartak elengedni.

Dani elfogulatlanul felnevetett.

- Igazán vicces volt, hogy az urak versengve bókoltak nekem. Annyi virágot kaptam, hogy nem is tarthattam mindet a szobámban, mert az illattól megfájdult a fejem. Csodálatos virágok nyílnak a Riviérán.

Horst von Winterfeld kutatóan nézett rá.

- Egyik lovagod sem hódított meg? Nekem úgy tűnt, hogy többen is komoly szándékkal közeledtek hozzád.

Dani rajongó pillantást vetett a férfira.

- Addig senkinek nincs esélye nálam, amíg túl nem szárnyalja az én elegáns és érdekes papámat. Veled pedig senki sem veheti fel a versenyt.

- Húszéves vagy, Dani, úgyhogy már férjhez mehetnél.

A lány huncutul elmosolyodott.

- Előbb alaposan ki akarom élvezni, hogy végre veled lehetek. Eszemben sincs, hogy elhagyjalak egy idegen férfi kedvéért.

Apja felsóhajtott.

- Ezt örömmel hallom, mégis szerencsésnek mondhatnád magad, ha jól mennél férjhez. Én sajnos nem kínálhatok neked fényes jövőt.

Dani hirtelen elkomolyodott.

- Ha veled maradhatok, nem érdekel a fényes jövő. Melletted a legszerényebb körülményeket is elviselem. Csak azért, hogy jó partit csináljak, soha nem mennék férjhez. Csakis olyan férfinak mondok igent, ha valaha is megteszem, akit teljes szívemből szeretek. Akkor pedig mindegy, hogy a választottam gazdag vagy szegény.

- Nem túl okos nézetek ezek egy olyan lánytól, akire az apja valószínűleg semmit sem hagyhat, amikor majd örökre lehunyja a szemét.

Dani gyengéden átölelte a férfit.

- Ne beszélj erről, papa! Gondolni sem akarok arra, hogy elveszíthetlek, hiszen éppen csak most találtalak meg,

- Minden ember halandó, és nekem gondolnom kell arra, hogy mi lesz veled, ha én már nem gondoskodhatom rólad.

- Megmondom én, mi lesz! Ha bekövetkezne az a szörnyűség, akkor is meg tudnám keresni a kenyeremet azzal, amit az intézetben tanultam. Ha véglegesen letelepednénk egy nagyvárosban, akkor már hamarabb is állást vállalnék. Már gondolkodtam ezen azokban az időkben, amikor nem tudtad rendszeresen fizetni az intézeti díjamat. Arra jutottam, hogy a nyelvtehetségemet kell hasznosítanom. Meg akartam kérni madame Boilieu-t, hogy alkalmazzon nyelvtanárnak az intézetben, vagy ajánljon be egy rendes helyre, de te éppen akkor megírtad, hogy már nincsenek anyagi gondjaid. Az ötletemet viszont még megvalósíthatom. Az olasszal és a spanyollal eljutottam odáig, hogy egyedül is folytathatom a tanulásukat. Ha ezeket a nyelveket is tökéletesen bírom majd, akkor aligha lesz nehéz jó állást találnom. Nem kell hát aggódnod értem, papa.

Horst von Winterfeld arca fájdalmasan megvonaglott.

- Bátor és okos vagy, de még csak nem is sejted, milyen nehéz manapság a megélhetés.

Dani megsimogatta a férfi kezét, és komolyan nézett fel rá.

- Nagyon is tudom, hiszen sokat aggódtam érted a távolból. Végül azonban sikerült rendes munkát találnod, ezért hát én sem félek. Nem fogom elfelejteni, hogy mostani fényűző életünk nem tart örökké, és aztán megint olyan idők jönnek, amikor élére kell raknunk a garast. Én persze akkor is vidám és bátor leszek, csak veled lehessek! Ha nem kell elválnunk egymástól, bármit könnyen elviselek.

Ha sejtette volna, milyen nehéz volt az apjának ezeket a bizakodó szavakat hallgatnia! Ha sejtette volna, mi is az a „rendes munka”, amibe hosszas vívódás után bele kellett vágnia!

Winterfeld erőnek erejével elhessegette magától komor gondolatait.

- Örülök, hogy ilyen derűlátó vagy. Én persze azon leszek, hogy elfogadható életet biztosítsak neked, de akkor is nagy szerencse volna, ha jól mennél férjhez. Most azonban legfőbb ideje, hogy kicsomagoljunk és berendezkedjünk. Utána megteázunk a szalonodban, később pedig átviszlek a kaszinóba, hogy azt is lásd egyszer.

- Egyszer még megnézem, bár szörnyűnek találom, hogy abban a szép épületben, egy ilyen gyönyörű vidéken csúnya szenvedélynek hódolnak az emberek.

- Ilyen rossz véleménnyel vagy a szerencsejátékokról?

- És a játékosokról is. Ugye te nem akarsz játszani? - kérdezte a lány félénken.

Apja felkacagott.

- Elragadott a képzeleted, kicsim. Semmi rossz nincs a játékban, csak tudni kell abbahagyni.

- Te is szoktál játszani… néha? - kérdezte Dani, és kellemetlen érzése támadt.

Horst von Winterfeld megint felkacagott, de most éles, metsző volt a nevetése.

- Csak szórakozásból, nem szenvedélyből. Még soha nem veszítettem el a hidegvéremet.

A lány felsóhajtott.

- Ennek igazán örülök - válaszolta, és elhessegette kellemetlen érzését.

Kicsomagoltak, megteáztak, aztán átsétáltak a kaszinóba. Ezen a korai órán még csak kevesen játszottak. Winterfeld végigvezette a lányát a termeken, és mindent részletesen elmagyarázott neki. A rulettasztalnál megálltak egy időre, és nézték a játékot. A férfinak maradt néhány zsetonja még az utolsó látogatásáról. Most elővette őket, és feltette egy számra.

„Ha nyerek, akkor a lányom sorsa jobbra fordul itt” - gondolta a játékosokra jellemző babonás hittel.

És nyert. Megduplázta a tétet, és megint nyert. Ezt többször megismételte, és a szerencse még mindig nem pártolt el mellőle. Dani megbabonázva nézte, és olyan érzése volt, hogy el kell innen vinnie az apját. Óvatosan karjára tette a kezét.

Horst von Wínterfeldnek ekkor eszébe jutott a fogadalma, hogy soha nem fog a lánya előtt játszani. Nevetve besöpörte hát a nyereségét, közel kétezer frankot. A francia frank éppen rosszul állt, a bevétel tehát nem volt magas, de a férfinak most egyedül csak az volt a fontos, hogy a sors kedvező választ adott arra a kérdésére, amit a lányával kapcsolatban tett fel.

Elmosolyodott, és kivezette Danit a szabadba.

- Látod, kicsim? Nyerésben voltam, mégis azonnal kiszálltam, amint megérintetted a karomat. Ez azt bizonyítja, hogy nem vagyok a játék rabja.

- És ha veszítettél volna, papa?

- Akkor is csak néhány frankot hagytam volna itt.

- De hát annyit veszthettél volna, mint amennyit nyertél!

- Nem, nem - jelentette ki az apja határozottan és magabiztosan. - Ha veszítek, azonnal abbahagyom, ez az alapelvem. Ne vágj már ilyen aggodalmas képet! Annyit azért nyertem, hogy egyszer-egyszer megengedhessek magamnak egy kis szórakozást, akár még némi veszteséget is. A mostani nyereségem lesz a játékalapom. Ha eljátszom, többet nem ülök asztalhoz a kaszinóban. Jó lesz így?

Dani bólintott.

- Ne haragudj, hogy ennyire féltelek, de tudod, a regényekben iszonyú dolgokat lehet olvasni a monte-carlói kaszinóról. Ma is mindenki boldogtalan arccal ült az asztaloknál. Talán nem tudod, hogy sokan lettek öngyilkosok, miután mindenüket eljátszották itt?

- De, kislányom, tudom. Ilyesmi mindenütt megtörténhet, ahol az embereken eluralkodik a szenvedély.

A lány nagy sóhajjal körülnézett.

- Iszonyú, hogy éppen ilyen paradicsomi helyen kell eldobniuk az életüket, mert engedtek a szenvedélyüknek.

- Ne felejtsd el, Dani, hogy a legtöbben azért jönnek ide, mert már elszegényedtek, és nincs több lehetőségük. Ha az utolsó nagy húzás sem jön be, akkor végeznek magukkal. De ne is gondoljunk ezekre a szomorú dolgokra! Nézd csak, ott jön néhány újdonsült ismerősöm, akikkel üzletet szeretnék kötni. Bemutatlak nekik, és te nagyon kedves leszel hozzájuk, jó?

Dani szemügyre vette a kaszinó felé tartó kis társaságot. Négy úrból és két hölgyből állt. Az egyik hölgy amerikai volt, két úr szintén. Horst von Winterfeld tudta róluk, hogy dúsgazdagok, akárcsak a többiek, egy francia és egy német nagyiparos a feleségével.

- Már a kaszinóból jön, Winterfeld úr? - kérdezte élcelődve a német.

- Igen, benéztünk, hogy megmutassam a lányomnak. Őt pedig most, engedelmükkel, önöknek mutatom be.

Dani kedvesen, bájosan, ugyanakkor előkelő tartózkodással üdvözölte a hölgyeket és az urakat, és azonnal belopta magát a szívükbe.

- Hálás volnék önnek, méltóságos asszony, ha alkalmanként védőszárnyai alá venné a lányomat - mondta aztán Horst von Winterfeld a maga megnyerő, szívélyes modorában Köppen kereskedelmi tanácsosnénak.

- Boldogan, kedves Winterfeld úr. Ilyen elbűvölő ifjú hölggyel mindig öröm együtt lenni.

Beszélgettek még egy kicsit, ám aztán a hölgyeket és az urakat már csábította a kaszinó.

- Nem jön vissza velünk, Winterfeld úr? - kérdezte az egyik amerikai.

A férfi Danira pillantott, és megvonta a vállát.

- A lányom nem szereti, ha játszom, és én engedelmes apa vagyok.

Dani azt hitte, édesapjának fontos, hogy együtt maradhasson leendő üzletfeleivel.

- Nem kell rám ennyire tekintettel lenned, papa - mondta csendesen.

Horst von Winterfeld lopva rákacsintott a hölgyekre és az urakra, akik tudtak tervezett magánklubjáról és arról is, hogy a lányát nem avatta be. Így hát most megértően mosolyogtak, a kereskedelmi tanácsosné pedig megsimogatta Dani karját.

- Tartsa csak kordában a kedves édesapját, nagyságos kisasszony!

Dani zavartan nézett rá.

- Talán túlságosan is félénk vagyok, de nagyon nyomasztó helynek találom a játéktermeket.

- Valójában túl korán van még a kaszinózáshoz. Inkább szórakoztassuk Winterfeld kisasszonyt! - javasolta az egyik amerikai.

A többiek nevetve helyeseltek, és a kaszinót megkerülve kisétáltak a korzóra. A nőtlen amerikai és a francia közrefogta Danit, édesapja pedig a két idősebb hölgy között lépdelt, és elbűvölte őket gáláns, nagyvilági modorával.

A vidám kis társaság a korzó pálmafái alatt ismerős fiatalemberekkel találkozott, akik szintén lelkesedtek Horst von Winterfeld klubalapítási tervéért. Őket is bemutatták Daninak, aki azonnal elbűvölte az ifjú urakat. Csevegve fel-alá sétálgattak. Dani a franciával az anyanyelvén társalgott, az amerikaiakkal angolul, egy angyalarcú, de túlságosan törékeny alkatú kis olasz gróffal pedig még olaszul is sikerült szót váltania.

Apja eközben titokban közölte a többiekkel, hogy szalonja ezentúl a társaság rendelkezésére áll. A részleteket is megbeszélték, és Horst von Winterfeld ismét nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy a lánya semmiről nem tudhat. Mindannyian megértették, hogy apja az elbűvölő Dani minden kívánságát lesi.

A társaság nőttön-nőtt, egyre több ismerős csatlakozott hozzájuk, túlnyomórészt idősebb urak. Egyikük sem lehetett fiatalabb harmincöt évesnél, és ifjú hölgyek sem voltak velük. Horst von Winterfeld tisztában volt azzal, hogy a fiataloknak a legritkább esetben van eljátszani való pénzük. Arról a néhány fiatalról, aki mégis a körükhöz tartozott, biztos forrásból tudta, hogy komoly örökség vár rájuk. Őt magát pedig mindenki dúsgazdagnak hitte.

Kedvességével, természetes vonzerejével Dani mit sem sejtve támogatta apja céljait. Az olasz gróf azonnal fülig beleszeretett a tündérszép, aranyhajú német kisasszonyba. Elragadónak találta, ahogy az olasz nyelvvel küzd, és kérésének eleget téve, készségesen javítgatta kisebb-nagyobb hibáit. A többi fiatalúr irigyelte a grófot, mert ilyen nagyon hamar sikerült magára vonnia Dani figyelmét. Nem sejtették, hogy a lány csak olasz nyelvtudását szeretné tökéletesíteni.

Dani azért őket sem mellőzte egészen. Őszinte igyekezetével kizárólag az édesapjának kívánt segíteni. Az elmúlt hetekben sokat töprengett a munkáján, kérdezni azonban nem merte róla, mert érezte, nincs ínyére, hogy ő üzleti dolgokkal foglalkozzék. Annyit azonban látott, hogy a legjobb körökben forgolódik, tehát csakis finom munkát végezhet. Valószínűleg nemzetközi érdekeltségnek dolgozik, hiszen társasága a legkülönbözőbb nemzetiségű hölgyekből és urakból áll. A lányban egy pillanatig sem merült fel, hogy apja tisztességtelen úton keresi a pénzt. Saját szerepével sem volt tisztában, és nem tudta, hogy segítségével Horst von Winterfeld könnyebben keltheti előkelő és vagyonos úr benyomását.

Mielőtt szétszéledt volna a társaság, Winterfeld meghívta a hölgyeket és urakat másnap estére a szalonjába. Mindenki számára világos volt, hogy előbb ártatlan vacsorán vesznek részt, és játszani csak később ülnek le, amikor Dani már visszavonult.

V.

Friedrich Norden estélye ragyogóan sikerült. Apa és fia sok vendéget hívott, mivel évente kétszer-háromszor viszonozniuk illett azt a számos meghívást, amit ők kaptak. Herta Reinert asszony, Ronald nagynénje idejében érkezett, hogy sógora és unokaöccse oldalán fogadhassa az érkezőket. Értékes fekete csipkeruhájában, ami egyáltalán nem volt ízléstelenül fiatalos, dús, ősz hajával, finom arcbőrével tiszteletet parancsoló, előkelő benyomást keltett, és a ház rangjához illő ékszereket viselt. Egyébként roppant egyszerűen öltözködött, de ilyen alkalmakra mindig előkereste ékszerdobozából a legértékesebb darabokat, mert tudta, hogy sógora kedves figyelmességként értékeli az igyekezetét.

Az idős úr most is lelkesen megdicsérte sógornője megjelenését.

- Mindig a testvéredet juttatod eszembe, Herta - tette hozzá. - Pontosan olyan lenne, mint te vagy, ha megérte volna ezt a kort.

- Fájdalmas emlékeket ébresztek benned, Friedrich?

- Nem, nem! Örülök, hogy itt vagy, és olyan vagy, amilyen. Drága halottunk sem viselt volna a te korodban térdig érő ruhákat.

Herta néni kihasználta az alkalmat, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból.

- Örülök, hogy ebben a kérdésben te is régimódinak nevezett nézeteket vallasz, Friedrich. Úgy látom azonban, Bernd barátod más véleményen van, különben nem engedné, hogy a felesége az ő korában a ruhája aljából is megtakarítsa azt az anyagot, ami a nyakkivágásából már hiányzik - jegyezte meg csípősen.

A férfi kissé meghökkent, aztán gyors pillantást vetett a fiára. Ronaldnak hallania kellett nagynénje megjegyzését, de úgy tett, mintha nem nyugtázta volna magában enyhe kárörömmel, és buzgón rendezgette tovább a bejáratnál elhelyezett virágdíszt.

- Valóban annyira szörnyű Bernd asszony öltözködése? - kérdezte az idősebb Norden halkan a sógornőjétől.

- Sosem nézted még meg alaposan, Friedrich? Közszemlére teszi a bájait, és ebben legfeljebb a lánya múlja felül. Igaz, Berndnén legalább van valami, amit mutogathat, nem úgy, mint azon a kóró Lizzin.

A férfi kissé feszengve nézett az idős hölgyre.

- Eddig nem is tudtam, hogy ilyen csípős a nyelved.

Az asszony felnevetett.

- A nők alighanem annál epésebbek, minél több évet megéltek - válaszolta.

Ronald közben bölcsen kisétált az előszobába. Apja bátortalanul folytatta a puhatolózást.

- Lizzi Bernd ugyanúgy nem tetszik neked, mint az anyja?

- Az az igazság, Friedrich, hogy messziről valójában szórakoztatónak találom őket. Manapság ilyenek a modern nők. Lizzi ráadásul még szellemes is, amit az anyjáról nem lehetne elmondani. Néha azonban rosszul él a szellemességével. Nemrégiben fültanúja voltam, amint pimaszul beszélt az édesapjával. A hideg futkosott a hátamon. Istennek hála, ez nem a mi gondunk, mert nincs olyan gyermekünk, aki mindent elvetne, aminek köze van az érzésekhez. A te Ronaldod-nak, noha ízig-vérig korunk embere, azért helyén van a szíve. De már jönnek is az első vendégek! Menjünk, Friedrich, teljesítsük a kötelességünket!

Ezzel belekarolt a sógorába, és bölcsen hagyta, hogy megeméssze a hallottakat. Az okos és melegszívű asszony lopva rámosolygott az unokaöccsére, aki közben odalépett mellé.

Sorra érkeztek a vendégek, és hamarosan fényes társaság gyűlt össze a Norden-villa helyiségeiben. Herta néni nagy örömére Berndné ezúttal a szokottnál is merészebb ruhát öltött magára. Tagadhatatlanul káprázatosan festett, de inkább tűnt túlkoros revücsillagnak, mint egy eladósorban levő lány anyjának és egy köztiszteletben álló nagyiparos feleségének. Lizzi ruhája is túl sokat megmutatott viselője fiús alakjából.

Mindez Friedrich Norden figyelmét sem kerülte el, és magában igazat kellett adnia a sógornőjének. Az is eszébe jutott, hogy milyen gyerekeket hozna világra Lizzi, már ha egyáltalán akar gyereket szülni…

A ház ura komoly reményeket fűzött ehhez az estélyhez. Titokban azt remélte, hogy Lizzi jobb belátásra téríti majd a fiát. Most azonban már-már úgy érezte, hogy túl nagy árat kellene fizetniük a cégeik egyesítéséért. Ahogy elnézte Lizzi csaknem fekete haját, ami fiúsra nyírva simult keskeny arcához, és két furcsa kunkorban végződött rikítóra rúzsozott szája mellett, az apában felidéződtek fia szavai. „Olyan legyen, akinek még a szíve is szőke.”

Herta Reinert epés megjegyzései elérték céljukat, és Friedrich Nordennek egyszeriben nem tetszett annyira, hogy a fia látszólag lelkesen foglalkozik Lizzivel. A legrosszabbkor lépett mellé Bernd úr, aki tréfásan oldalba bökte, és a fiatal pár felé bökött a fejével.

- Mit szólsz ehhez, Friedrich? Azt hiszem, ideje, hogy komolyan elgondolkozzunk cégeink egyesítésén.

Friedrich Norden megpróbálkozott egy mosollyal.

- Talán igen, de azért ne kapkodjunk el semmit!

A vendégek asztalhoz ültek. A ház ura úgy intézkedett, hogy Lizzi Berndet a fia vezesse az asztalhoz. Herta néni figyelmét nem kerülte el, hogy a lány bosszús pillantást váltott egy ifjúval, amikor Ronald meghajtotta magát előtte. Az a bizonyos fiatalember, Hans Dernburg, egy bankigazgató fia volt, és ő is a bankszakmában dolgozott, de egyelőre még nem töltött be igazán jelentős pozíciót. Megjelenése sportemberre vallott, és tagadhatatlanul érdekes, markáns arca volt.

A lopott összenézés elgondolkodtatta az éberen figyelő Herta nénit. Amikor őt is asztalhoz vezette Bernd úr, elégedetten látta, hogy Lizzi és Ronald vele szemközt ül, míg az ifjú bankár Lizzivel majdnem szemben foglal helyet azzal a hölggyel, akit asztalszomszédjának jelöltek ki. Az idős hölgy újra elkapta Lizzi és a fiatalember titkos pillantását, amellyel most szemlátomást azt üzenték a másiknak, hogy legalább szembe kerültek, ha már egymás mellett nem ülhetnek.

Vacsora közben Herta néni többször is megállapíthatta, hogy Lizzi igencsak fesztelenül kacérkodik Hans Dembuiggal. Ronald ezt nem láthatta, de így is látszott rajta, hogy nem szívesen ül Lizzi mellett. Herta néni úgy döntött, hogy mindjárt a vacsora után beszámol unokaöccsének a megfigyeléseiről.

Így is tett. Amikor a vendégek asztalbontás után átsétáltak a szomszédos szobákba kávézni, nagynénje lopva odaintette magához Ronaldot.

- Mondani szeretnél valamit nekem, nénikém?

Az idős hölgy felnevetett.

- Mondjuk inkább úgy, hogy örömet szeretnék szerezni neked, fiam. Azt hiszem, megnyugodhatsz. Lizzi Bernd a jelek szerint éppolyan kevéssé akarja a kettőtök házasságát, mint te.

A fiatalember meglepetten nézett rá.

- Valóban? Miből gondolod?

- Jó helyen ültem az asztalnál, így láthattam, hogy Lizzi egész idő alatt lelkesen kacérkodott az ifjú Demburggal, miközben te illedelmesen társalogni igyekeztél vele. A legkevésbé sem volt elragadtatva attól, hogy te voltál az asztalszomszédja. Dernburgnak sokkal jobban örült volna.

- Mesés, Herta néni! Egy detektív veszett el benned!

Az idős hölgy vidáman bólintott. Örült, hogy tehetett valamit az unokaöccséért.

Ronald egy darabig a kávézó vendégek között sétálgatott, és az egyik sarokban hamarosan felfedezte a Bernd családot és velük az édesapját. Éppen Lizzi beszélt, amikor odalépett hozzájuk.

- Te csak ne írd elő nekem, öreg, hogy mit tegyek! Tudod, hogy azt nem viselem el.

Ronald apró meghajlással táncra kérte a lányt, aki azonnal felemelkedett ültéből.

- A legjobbkor jött, Norden úr. Apa számomra érthetetlen okból rossz kedvében van. Ilyenkor jobb lőtávolon kívül lenni. Atyuskám, hölgyem és uraim, még találkozunk!

Szülei igencsak gyámoltalan ábrázattal néztek utána, és Friedrich Norden is láthatóan feszengett.

- Nagy betyár a mi Lizzink, és pokolian önfejű - szólalt meg végül Bernd úr kényszeredett mosollyal. - Legfőbb ideje, hogy férjet kapjon, aki majd móresre tanítja.

Ronaldék közben távolabb értek a kis társaságtól.

- Megdorgálta az édesapja? - kérdezte a fiatalember a lánytól.

Lizzi fölényesen felnevetett.

- Nincs jelentősége. Apa bemutatót akart tartani a maga édesapja előtt, hogy megmutassa, milyen engedelmes kislánya van, én viszont nem kértem ebből.

- És miért éppen édesapám előtt kellett volna bemutatót tartania, ahogy fogalmazott? - kérdezte az ifjú Norden.

A lány kutatóan nézett rá fekete szemével.

- Nem is sejti, miben mesterkednek az őseink?

A fiatalember felnevetett.

- Remélem, magától most megtudom.

- Meg ám! Ám ha nincs ellene kifogása, most inkább hagyjuk abba a táncot, és üljünk le odaát. Az a szoba üres éppen, úgyhogy ott senki sem zavar bennünket.

Ronald kissé zavartan nézett a lányra, aki felkacagott.

- Ne rettegjen már ennyire, nem azért szeretnék félrevonulni, hogy édes bohóságokat sugdossak a fülébe. Csak azt akarom, hogy végre beszéljünk őszintén, és egyben a lovagiasságára is apellálok.

Ronald engedelmesen bekísérte a lányt az üres helyiségbe, és helyet foglaltak az egyik sarokban.

- Itt remélhetőleg zavartalanul beszélgethetünk negyedórát. Szóval valóban nem sejti, mit terveznek velünk?

- Nem tudom, mire céloz - játszotta Ronald a tudatlant.

- Úgy? Az édesapja valószínűleg még mindig azon rágódik, hogyan adja be magának a keserű pirulát. Mondhatom, vicces! Én bezzeg már rég gyanút fogtam, és a végére is jártam a dolognak. Akkor hát tudja meg, hogy bennünket össze akarnak boronálni.

A fiatalembernek most már színt kellett vallania.

- Úgy érti, össze kellene házasodnunk, mivel jó üzleti fogás volna a két cég egyesítése?

- Mégsem olyan nehéz felfogású, mint amilyennek hittem! Nyilván egy véleményen van velem abban, hogy manapság már senkit nem lehet akarata ellenére a házasság igájába hajtani.

Ronald felnevetett.

- Nagyon szemléletesen fejezi ki magát.

- Remélem, elég világosan és érthetően is.

- Ebből arra kell következtetnem, hogy nem óhajtja a házasság igáját magára venni, legalábbis velem nem.

- Ahogy mondja!

Ronald elmosolyodott.

- És mi kifogása van ellenem?

Lizzi tetőtől talpig végigmérte.

- Külsőleg voltaképpen semmi, de azt hiszem, maga olyan férfi, aki ósdi erkölcsi követelményeket támasztana a feleségével szemben, meg aztán… nem is vagyunk összeszokott táncosok.

- Ez utóbbi valóban nyomós érv - felelte Ronald fontoskodó arccal.

A lány felvetette a fejét.

- Azt hiszi, lehengerelhet, ha fölényeskedik? Ne is próbálkozzon! Én már döntöttem. A fúzió reménytelen.

Ronald hátán végigfutott a hideg, amikor elképzelte, milyen lenne a házasság ezzel a modern ifjú hölggyel.

- Szívből remélem, egyikünk édesapja sem lesz túlságosan csalódott - válaszolta nyugodtan.

Lizzi elképedten meredt rá.

- És maga nem az?

A fiatalember elnevette magát.

- Az az igazság, tudtam már, hogy fuzionálnunk kellene, amint maga mondta az imént, és egész este azon törtem a fejem, hogyan közöljem lovagiasan és kíméletesen, hogy… nem vagyok érdekelt ebben a fúzióban.

Lizzi megdöbbenése teljes volt.

- Miért nem mondta meg rögtön és hagyta, hogy hosszasan szónokoljak itt?

- Mert lovagiasabbnak tartottam, hogyha maga mondja ki az első szót. Köszönöm, hogy megtette, méltóságos kisasszony. Megmentett attól, hogy szembe kelljen szállnom apámmal. Vagyok annyira régimódi, hogy nem szívesen mondok ellent neki, és megkímélem a csalódásoktól, ha csak lehet.

Lizzi közönyösen, részvétlenül vállat vont.

- Mondtam én, hogy ósdiak az erkölcsi elvei. Az a fő azonban, hogy egyetértünk. Ezek után agg atyámnak talán nem is lesz akkora csalódás, hogy más jövendőbelit szemeltem ki magamnak.

Ronald fellélegzett. Egy ilyen feleséggel élni, az maga volna a pokol!

- Ez a megkönnyebbült sóhaj azért nem volt igazán lovagias magától - jegyezte meg a lány.

- Bocsásson meg, de én már rég beláttam, hogy mi ketten nem illünk össze. Az a másik férfi, akivel összeszokott párt alkotnak a táncban, valóban jobban illik magához.

Lizzi ámulata nőttön-nőtt.

- Maga tudja, kit választottam?

- Hogyne tudnám! Annyira azért nem vagyok vak, mint hiszi.

- Mondja meg, kire gondol! Ha eltalálja, akkor írásba adom, hogy sasszeme van, mivel mi ketten igazán óvatosak voltunk.

- Legyen szíves, forduljon az ajtó felé! A választottja már ott várja, hogy felkérhesse a következő táncra.

A lány gyorsan megfordult, és megpillantotta a fess Hans Dernburgot, aki színlelt egykedvűséggel támasztotta az ajtófélfát.

- Fogadja őszinte elismerésemet! Viszonzásul árulja el, hogy magát melyik hölgy szép szeme térítette el drága jó atyáink tervétől.

A fiatalember felnevetett.

- Az én szívem egészen szabad. Leendő hitvesem helye egyelőre betöltetlen, de azt már most tudom, hogy olyannak kell lennie, akinek még a szíve is szőke.

Ronald ezen az estén is egész sor többé-kevésbé csinos lányt vitt táncba kötelességtudóan, ám a szíve hideg és néma maradt, senki sem dobogtatta meg. Az estély után hazakísérte a nagynénjét, és útközben beszámolt neki a Lizzivel folytatott beszélgetéséről.

- Most érdemtelenül sasszeműnek tart, de nem akartam az orrára kötni, hogy te lested ki a titkát, Herta néni - fűzte hozzá.

- Ahhoz mindenesetre gratulálhatok, hogy ettől a házasságtól megmenekültél, fiam. Lizzi Bernd valóban nem hozzád való.

- Ha ezt apával is megértethetném!

- Ne aggódj, szerintem már nem bánja, ha semmi sem lesz ebből a házasságból. Felháborodva mesélte, hogy Lizzi tiszteletlenül beszél az apjával. Azt mondta, eddig még nem tűnt fel neki, de én most felnyitottam a szemét. Ha rám hallgatsz, mihamarabb őszintén beszélsz vele. Úgy látom, most már inkább attól tart, hogy teljesíted az akaratát. Igencsak aggodalmas képet vágott, amikor hosszú időre eltűntetek Lizzivel.

- Ha még ébren lesz, mire hazaérek, akkor azonnal beszélek vele.

Valóban ébren találta az édesapját, aki a dolgozószobájában üldögélt.

- Iszol velem még egy pohár bort? - kérdezte az idős úr a fiától. - Nem tudok elaludni, zsong a fejem.

Ronald leült.

- Örömmel. Az estély pompásan sikerült. Kitűnő volt a hangulat.

- Kevés kivétellel. Te jól szórakoztál?

- Nagyszerűen!

Apja fürkészőn nézett rá.

- Sokat foglalkoztál Lizzi Bernddel, és egyszer hosszabb időre eltűntetek - jegyezte meg nyugtalanul.

- Te kívántad így, apa.

- Valóban csábítónak gondoltam a cégeink egyesítését, de hát mindannyian tévedünk olykor. Remélem, még nem kötelezted el magad?

Ronald megfogta az édesapja kezét.

- Nem, apa. A fúzió beteljesületlen álom marad. Bernd kisasszony kerek perec közölte velem, hogy nem akar hozzám jönni. Ő már fuzionált Hans Dernburggal… vagyis összeszokott vele a táncban, ahogyan ő mondaná.

Az idős úr összerezzent.

- Ez meg mit jelentsen? Megkérted a kezét, és kosarat kaptál?

- Erre akkor sem kerülhetett volna sor, ha úgy akartam volna, mert nem jutottam szóhoz.

Ronald részletesen elmesélt mindent az édesapjának, aki fejcsóválva hallgatta.

- Hála istennek! - mondta fellélegezve, miután a fia elhallgatott. - Belátom, hogy ez a lány nem hozzád való. Már az estély alatt rádöbbentem erre. Herta nénéd nyitotta fel a szememet. Biztatására alaposan megnéztem magamnak Berndnét meg a lányát, és… Hagyjuk inkább, nem érdemes erre több szót vesztegetni! Attól persze még harminchárom éves vagy, fiam, és örülnék, ha mihamarabb megnősülnél. Talán már ki is néztél magadnak valakit? Nagyon határozottan mondtad a minap, hogy még a választott szívének is szőkének kell lennie.

- Így igaz, apa, de ez csak azt jelentette, hogy olyan feleségre vágyom, aki tiszta és ragyogó, a szőke meg az esetem. Választottam azonban nincs még. Ma szemügyre vettem az összes ifjú hölgyet, de egyiküket sem tudnám elképzelni hitvesemként. Meg aztán itthon túlságosan is lefoglalnak az üzleti ügyek. Szeretnék megint egy kis világot látni, rég nem utaztam már. Adsz egy kis szabadságot?

- Természetesen, ha húsvétra visszajössz. Akkor ugyanis én mennék le egy időre délre.

- Húsvétig biztosan megjövök, hiszen addig jó hat hét van még. Valószínűleg nem is maradok olyan sokáig.

- És hová utazol?

- Ezt még nem találtam ki. Hova is érdemes menni február elején? Talán a Riviérára, ott most zajlik az élet. Nem mintha ez vonzana, de az a vidék valóban szép.

Az idős úr elmosolyodott.

- És talán egy szőke szívű teremtéssel is összefutsz - jegyezte meg.

- Az csak egészen váratlanul történhet meg, nem szabad eltervezni. Annyit azért megígérhetek, hogy nyitva tartom majd a szemem, és nem szalasztom el a lehetőséget, ha adódik egyáltalán.

- Nagyon helyes! Mikor indulsz?

- Ha nincs ellenedre, akkor már jövő hétfőn.

- Semmi akadálya. Kár, hogy az üzlet miatt soha nem utazhatunk együtt. Én húsvétkor megint Rómába megyek, aztán pedig le Szicíliába.

- Jól van! Úgy rendezem, hogy előtte még együtt lehessünk itthon. Ha hétfőn utazom, akkor legkésőbb április elejére visszajövök, és akkor még két hét lesz húsvétig.

Ronald a következő napokban felkészült az utazásra. Herta nénit is meglátogatta, és elmesélte neki, hogy édesapja elállt a cégek egyesítésének tervétől. Bernd úrral azonban még nem beszélt erről, nehogy tőle tudja meg, hogy a lányának másféle tervei vannak.

- Ebben igazat adok apámnak. Jobb lesz az úgy, ha Lizzi Bernd maga közli az édesapjával, hogy mást szemelt ki a jövendőbelijének. Bernd úr aligha lesz boldog, mert az a kapcsolat nem jár együtt üzleti haszonnal. Azt hiszem, neki sokkal fontosabb lett volna az egyesülés, mint nekünk, de hát ez már az ő ügyük.

Herta néni elégedetten vette tudomásul, hogy unokaöccse és Lizzi Bernd kapcsolatából semmi nem lesz. Később azonban ő is megjegyezte, hogy Ronaldnak már gondolnia kellene a nősülésre.

A fiatalember felnevetett.

- Apa ugyanezt mondta, én viszont egyrészt nem érzem égető szükségét a nősülésnek, másrészt pedig nem is volna könnyű egyhamar nyélbe ütni a dolgot, főleg nem nekem, hiszen tökéletesen szabad a szívem.

- Talán a Riviérán majd adódik valami - jegyezte meg a nagynénje.

- Szeretem a meglepetéseket - válaszolta Ronald mosolyogva, aztán elmesélte, hogy édesapja Rómába és Szicíliába utazik húsvétkor. - Üdvözletét küldi, és azt üzeni, hogy amíg távol leszek, hetenként nálad tölt egy-két estét - tette hozzá mosolyogva.

- Ennek őszintén örülök.

- Te hova készülsz az idén, nénikém?

- Tudod, hogy én mindig csak nyáron utazom. Aki nem síel, és délre sem vágyik, az az én koromban télen idehaza van a legjobb helyen. Nyáron kis időre megint elmegyek Svájcba. Annyi levegőváltozás nekem bőven elég. Amit meg akartam nézni a világból, azt már mind láttam, Svájccal viszont nem tudok betelni. Csodálatos ott a természet. Új ismeretségekre pedig nem vágyom.

- Valóban kellene melléd egy fiatal társalkodónő, nénikém, aki az utazásaidra is elkísérhetne. Nem tetszik, hogy egyedül kóborolsz a nagyvilágban.

- Nekem sem, fiam, de amíg nem találok olyan lányt, aki első látásra megnyeri a szívemet, addig semmi sem lesz ebből a tervből.

Ronald nemsokára szívélyesen elbúcsúzott a nagynénjétől, és hazament. Herta néni szomorkás mosollyal nézett utána, és felsóhajtott. Már megint magára maradt.

VI.

Winterfeld úr szalonjában már jó néhány „társasági est” lezajlott, és mindenki igen elégedett volt az újfajta mulatsággal. Fesztelen összejövetelek voltak ezek. A társaság megvacsorázott, elgyönyörködött a házigazda szép lányában, akiért mindenki rajongott, aztán Dani tizenegy óra felé apja intésére kedvesen búcsút vett tőlük, a többiek pedig leültek játszani.

A vacsora után sem pincér, sem a személyzet más tagja nem lépett be a szalonba. A házigazda jó előre felhozatott néhány palack pezsgőt és ásványvizet, hogy mindenki kiszolgálhassa magát. Hivatalosan senki sem vett tudomást az előkelő német uraság szalonjáról és válogatott társaságáról. Monte-Carlóban nem egy ilyen titkos klub működött, és az illetékesek csendben megtűrték a létezésüket. Amíg a hölgyek és az urak Monacóban költik el a pénzüket, és nem követnek el súlyosabb bűncselekményt, addig az illetékesek hasznosabbnak találták, hogy behunyják a szemüket.

Horst Winterfeld pedig okos, nagyon okos volt. Eleinte jókedvűen és elegánsan veszített, amivel igen jó hatást tett a vendégeire. Megengedhette magának a veszteséget, mivel ruletten csinos összeget nyert már a gyógyszállóban. Aztán a szalonjában is nyerni kezdett, méghozzá anélkül, hogy cinkelt laphoz kellett volna nyúlnia. Vendégeinek volt miből úri módon, mosolyogva veszíteniük. Olykor-olykor természetesen nyertek is, ám sosem annyit, mint amennyit már eljátszottak.

Winterfeld úr estélyein ráadásul mindenki jól szórakozott. A házigazda érdekes személyiség, lenyűgöző társalgó volt, és nagyon tudta, hogyan kell elbűvölni a hölgyeket, akik már jócskán abban a korban voltak, amikor a nők igen nagyra értékelik a lovagias figyelmességet. Az urakat pedig kortól függetlenül valósággal megbolondította Dani szűzies bájának, szépségének varázsa, úgyhogy alig várták vele a találkozást. A kis olasz gróf bizonyosan megkérte volna már a kezét, ha a lány okosan, tapintatosan elejét nem vette volna a próbálkozásának. Dani azok közé a lányok közé tartozott, akiknek fáj, ha kosarat kell adniuk, és kifinomult ösztönével mindig megérezte a leselkedő veszélyt.

Winterfeldék kétségtelenül a monte-carlói szezon legizgalmasabb egyéniségei voltak. A kaszinó előtti téren és a sétányon megfordultak utánuk az emberek. Mindenkinek tetszett az édesapa lovagiassága és Dani szépsége, de az is, hogy a lány apja „mesés gazdagsága” ellenére is megmaradt egyszerűnek és természetesnek. Köppen kereskedelmi tanácsosné büszke volt arra, hogy időnként ő vigyázhatott az ifjú hölgyre, akit időnként gyengéden gyermekének szólított.

Dani pedig mindezt hálásan fogadta, mert nem felejtette el, hogy ki kell élveznie az aranyéletet, amiben valószínűleg soha többé nem lesz része. Aggodalmasan újra meg újra megkérdezte az édesapjától, hogy elégedett-e a viselkedésével, a férfi pedig ilyenkor magához vonta és megcsókolta, de azt nem árulhatta el, hogy nagyon megkönnyíti „üzleti ügyeinek” intézését. Ha sokat nyert, ajándékokat vásárolt gyermekének, csupa olyasmit, aminek a fiatal lányok örülni szoktak.

Dani örömmel látta, hogy édesapjának mostanában rendkívül jó a hangulata, és már nem gondterhelt, mint korábban volt. Nem sejtette persze, hogy attól lett felszabadult, mert egy ideje már nem kellett csalnia a játékban. A férfi szentül hitte, hogy Dani jelenléte hozta meg a szerencséjét, és úgy remélte, ártatlan leánya kedvéért továbbra is kegyes lesz hozzá a sors.

Apa és lánya nagy lábon élt, de bőven telt rá a nyereségből. A férfi éjjelente felváltva játszott a kaszinóban vagy a saját szalonjában. Reggel aztán mindig sokáig aludt. Dani már hozzászokott ehhez, és egyedül költötte el a reggelit. Ő általában már tizenegykor elment aludni, kivéve azon ritka alkalmakat, amikor édesapjával és annak „barátaival” társaságba ment. Ezért aztán többnyire már korán felkelt.

Éppen ezekben a reggeli órákban találta a legszebbnek Monte-Carlót. Miután megreggelizett, kiment a tengerre néző teraszra, és elgyönyörködött a hullámok játékában, vagy fogott egy jó könyvet, és kiült a parkba egy napsütötte padra. Ezekben a korai órákban mindig egyedül volt, hiszen ismerősei, édesapjához hasonlóan, aludtak még.

A nyelvtanulást lankadatlanul folytatta, és már folyékonyan társalgott olaszul a kis gróffal. Egy pillanatra sem felejtette el, hogy a fényűző élet nem tart örökké, csak addig, amíg édesapja végez az üzleti ügyeivel. Hogy aztán mi lesz, arról sejtelme sem volt.

- Ha valóban olyan jól alakulnak az ügyeim, mint ahogy remélem - válaszolta neki az édesapja, amikor egyszer megkérdezte erről -, akkor talán már nemsokára megtelepedhetünk valahol. Vásárolunk egy kis házat egy szép helyen, és ott talán majd megpróbálkozom azzal, amire mindig is vágytam: az írással. Valamikor ragyogónak nevezték a stílusomat, és azt mondták, a képzelőerőm is megvan az alkotáshoz. Ahhoz azonban nyugalom is kellene.

Valóban ez volt élete álma, és talán lehetett is volna belőle sikeres író, ha lehetőséget kap, és kiforrhat a tehetsége.

Danit elbűvölte ez a lehetőség.

- Mindig is nagyon tetszettek a leveleid - mondta felragyogó arccal. - Biztosan sikeres lennél, ha írnál. Én pedig lefordíthatnám a műveidet azokra a nyelvekre, amelyeket tudok. Csodálatos élet volna az, papa, még sokkal szebb, mint ez a mostani.

- Talán igen, bár akkor nagyon csendesen, magányosan élnénk, Dani.

- Ha neked tetszene úgy, papa, akkor miért ne? Nekem elég a te társaságod.

Apja erre megindultan a karjába zárta. Mindeközben nagyon is éberen figyelte, hogyan viselkedik a lánya a fiatalurak társaságában. Látta, hogy némelyikük szívesen udvarolna neki komolyabban is, ha megengedné, de egyiküknek sem sikerült közel kerülnie hozzá. Fesztelenül csevegett, tréfálkozott, nevetgélt velük, hálásan fogadta lovagias bókjaikat, szép virágcsokraikat, de senkivel sem volt bizalmasabb, mint amennyire azt a jó modor megkövetelte.

Két hete éltek már így Monte-Carlóban. Nizzában részt vettek a pompás virágkarneválon, és Dani ott is megérdemelt sikert aratott. Később egyszer megint átmentek Nizzába néhány társaságbeli úrral együtt. Horst von Winterfeld ezúttal nagy fogásra számított, de ehhez persze nem volt szüksége Dani jelenlétére. Késő délután a sétány egyik kávéházában üldögéltek.

- Ma este üzleti tárgyalásaim lesznek itt, és az uraknak is jelen kell lenniük - fordult Horst von Winterfeld a lányához. - Megkérlek arra, hogy menj vissza egyedül Monte-Carlóba. Taxit fogadok neked, úgy hamar visszaérsz. Legjobb lesz, ha a kisszalonban vacsorázol. Nem szeretném, ha egyedül lemennél az étterembe. Remélem, nem haragszol.

Dani gyanútlanul felnevetett, és megfogta az apja kezét.

- Ugyan, papa! Mi sem természetesebb, mint hogy eltűnök, ha nincs rám szükséged. Induljak most azonnal?

- Fél órát még elüldögélhetünk itt.

Úgy is lett. Dani érdeklődve nézegette a korzózó hölgyeket és urakat. Ezzel a látvánnyal soha nem tudott betelni.

- Mennyi érdekes ember járkál itt föl-alá, papa! Azt hiszem, mindegyikükről izgalmas regényt lehetne írni. Monte-Carlót mégis jobban szeretem, mint Nizzát. Nyugodtabb, talán még előkelőbb is, bár a híre alapján sokkal kalandosabb hely.

Édesapja bizonytalanul mosolyogva nézett rá.

- Kalandos? Nem tudom. De igazad van, Monte-Carlo nekem is jobban tetszik.

- Valóságos paradicsom volna, csak a játéktermeket kellene eltüntetni.

A férfi arca megrándult.

- De hát mivé lenne nélkülük Monte-Carlo? Bűbájos operettdíszlet volna mulatságos testőrgárdával, talán kellemes pihenőhely nyugalmazott kegyelmes urak számára, de hát az nem hozna pénzt. A monacói herceg aligha kérne ebből. Nagy szüksége van a játéktermekre.

- Ó, mindig az a csúnya pénz! - duzzogott Dani félig komolyan, félig huncutkodva.

Apja megrázta a fejét.

- Nem, nem, az édes, nagyszerű pénz, mindennek a kulcsa, ami csak szép és jó ezen a világon - mondta csendesen.

Dani ijedten nézett rá.

- Butaságot mondtam, papa?

- Bárcsak sokáig tekinthetnéd még mellékesnek vagy megvetendőnek a pénzt, kislányom!

Ebben a pillanatban megzavarták őket az urak, akikkel együtt érkeztek Nizzába.

- A lányom visszamegy Monte-Carlóba - jelentette be Horst von Winterfeld, és sokatmondó pillantást vetett a többiekre.

Dani engedelmesen felkelt. Az urak is azonnal felálltak, és sajnálkozva elköszöntek tőle. Apja azután elkísérte egy taxihoz. Kedvesen búcsút vett tőle, majd besegítette a kényelmes kocsiba.

A sofőr igencsak gyorsan hajtott, hogy mihamarabb visszaérjen Nizzába. Dani észre sem vette, hogy száguldanak. Villafranca kicsiny kikötője felett az égboltot nézegette, ami versenyre kelt a tenger kékjével. Nem tudta eldönteni, hol végződik a víz, és hol kezdődik az ég. A másik oldalon pedig mindenütt csodaszép virágok nyíltak. Bármerre nézett, örült a szíve.

Az út azonban igencsak rossz állapotban volt, jókora lyukak és bukkanók éktelenkedtek rajta. A kocsi nagyokat dobott rajtuk, de Dani csak kuncogott. Nem félt, és nem szólt a sofőrnek, hogy hajtson lassabban. Aztán megtörtént, aminek meg kellett történnie: az egyik gumi hatalmas durranással kilyukadt, és az autó veszedelmesen rángatni kezdett. A sofőrnek azonban végül sikerült megállítania. Franciául káromkodott, és úgy hadonászott Dani orra előtt, mintha mindennek ő volna az oka.

A lány egy darabig dermedten ült a hátsó ülésen, aztán végül ő is kiszállt. Éppen akkor, amikor egy másik autó érte be őket Nizza felől. Egy úr ült benne, aki azonnal megértette, hogy egy hölgy bajba került. Szólt a sofőrjének, hogy álljanak meg, kiugrott a kocsiból, és odasietett Danihoz. Mielőtt még egy szót szólhatott volna, a lány sofőrje őt is heves szitoközönnel árasztotta el. A idegen nyugodtan félretolta a tajtékzó embert, megemelte a kalapját Dani előtt, és elegáns franciasággal megkérdezte, hogy szolgálatára lehet-e.

A lány szinte elragadtatva meredt az erőt sugárzó arcra és az acélkék szempárba. Halványan elpirult, amikor észrevette, hogy a férfi is csodálattal néz vissza rá.

- Köszönöm, uram. Azt hiszem, meg kell várnom a villamost, ha vissza akarok jutni Monte-Carlóba.

- De kérem, természetesen rendelkezésére bocsátom a kocsimat. Inkább én várjak a villamosra, mint egy magányos hölgy!

Dani megrázta a fejét, és bájos mosolya elbűvölte az ismeretlent.

- Szó nem lehet arról, hogy megfosszam a kocsijától. Ám ha szintén Monte-Carlóba tart, és valóban segíteni kíván rajtam, akkor megkérem, hogy vigyen magával.

Az idegen látható örömmel meghajtotta magát.

- Megtiszteltetés lesz számomra. Én is Monte-Carlóba megyek.

- Akkor bocsásson meg egy pillanatra, csak kifizetem a sofőrt.

Jóval többet adott, mint amennyit az óra mutatott, a taxis mégis méltatlankodni kezdett, és kárpótlást követelt az elmaradt fuvarért.

- Ezt a pimaszságot! - fakadt ki az ismeretlen úr németül.

Dani mosolyogva fordult felé.

- Olyan tökéletes a francia kiejtése, hogy sosem hittem volna németnek - mondta ő is az anyanyelvén.

- Bocsásson meg, de nem sejthettem, hogy kegyed német. Még egy kis türelmét kérem. Csak elmagyarázom ennek az alaknak, hogyan kell bánni az utasokkal.

Higgadt, határozott hangon rendreutasította a sofőrt, aztán besegítette Danit a kocsijába.

A lány fenntartás nélkül elfogadta a felkínált segítséget. Magától értetődőnek tartotta, hogy egy úr minden körülmények között segít egy hölgynek. Mivel erősen sütött a nap, levette a kalapját, hogy a szél belekaphasson szőke fürtjeibe, és hálás pillantást vetett az ismeretlen férfira, aki elragadtatottan nézett vissza rá. „Még a szíve is szőke!” - gondolta áhítatosan.

Ronald Norden volt ugyanis az az úr, akit a sors Dani útjába vezetett. Gyorsan bemutatkozott, majd tisztelettudóan az autó sarkába húzódott, nehogy az ifjú hölgy tolakodónak érezze a viselkedését. Egy darabig csendben utaztak. Dani a tengert nézte, a férfi pedig az ő finom arcélét, ami ugyan nem volt klasszikusan szép, mivel bájos orrocskája kicsit rövidebbre sikerült a kelleténél, de éppen ez az apró szabálytalanság tette ellenállhatatlanná.

Ronald Norden ezen a rövid úton bizony elveszítette a szívét, méghozzá örökre, noha még azt sem tudta, ki az a hölgy, aki mellette ül, és látja-e valaha is, miután megérkeztek Monte-Carlóba. Úgy döntött hát, hogy él az alkalommal, és amíg teheti, elmélyed a szépségében. Útitársnője szerencsére megkönnyítette a dolgát, mivel kerülte a tekintetét, és makacsul kinézett a tengerre. Milyen elragadó! Igazán jó hozzá a sors, hogy ilyen elbűvölő meglepetést tartogatott számára.

Dani igencsak zavarban volt, és ezzel a fiatalemberrel nem tudott olyan elfogulatlanul csevegni, mint mindenki mással. Volt valami az arcában, ami különös módon megérintette, sőt szíven ütötte. Hiába bosszankodott, hiába szidta magát, nem volt bátorsága ahhoz, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Tudta, ha ő nem teszi meg, a férfinak is hallgatnia kell, és nagyra értékelte, hogy nem is próbálkozott.

Amikor feltűnt előttük Monte-Carlo, a fiatalembernek végre lehetősége nyílt arra, hogy megszólaljon.

- Hova vitethetem, nagyságos kisasszony? - kérdezte.

Dani megkönnyebbülten feléje fordult, és pír futotta el az arcát.

- Megköszönöm, ha kitesz a vasútállomásnál. Onnan már közel van a szállodánk.

Ronald meghajtotta magát. Szerette volna megtudni, hol lakik a lány, de nem akart tolakodónak látszani, és tudta, hogy az ifjú hölgynek nem volna kellemes, ha egy idegen úrral érkezne vissza a szállodájába.

- Ahogy óhajtja, nagyságos kisasszony! - Nem akarta, hogy megint hallgatásba burkolózzanak, ezért egy kertfalra mutatott, amelyet virágok borítottak. - Gyönyörűek, igaz? Nálunk ilyenkor még hóvirág sincs.

- Montreux-ben is csak május elején kezd nyílni a nárcisz, pedig az a legkorábbi virág.

Montreux? A férfi felfigyelt. Lehet, hogy svájci a hölgy? De nem, nem lehet, hiszen tiszta németséggel beszél, nem úgy, mint a svájciak.

- És milyen csodaszépek azok a montreux-i nárciszok! Lentről azt hinné az ember, hogy havasak még a lejtők, aztán felkapaszkodik, és meglátja, hogy csupa fehér virág a rét.

Dani ebből kitalálta, hogy a férfi ismeri Montreux-t. Ezzel azonban megint elhalt a társalgás. Ronald annyira elfogódott volt ezzel az ifjú hölggyel, mint soha senkivel még. Mindemellett imádni valónak találta, és nyugtalan lett, ha arra gondolt, hogy talán végképp szem elől téveszti, miután majd az állomásnál elválnak útjaik. Csak azzal vigasztalhatta magát, hogy Monte-Carlo kicsi, és véletlenül is bármikor összefuthatnak.

A pályaudvarnál megállította a kocsit, kiugrott, és gálánsán kisegítette útitársnőjét.

- Sajnos, adósa maradok, uram, de remélem, édesapám szerét ejtheti majd, hogy köszönetet mondjon önnek.

- Ami magától értetődik, azt nem kell megköszönni, nagyságos kisasszony.

Dani biccentett, majd ruganyos léptekkel elsietett. Ronald elbűvölve nézett utána, és külön beleszeretett kecses, céltudatos járásába, ami büszke, szabad lélekről és magabiztos nyugalomról árulkodott.

Miután a lány eltűnt a szeme elől, mélyet sóhajtott, és visszaült a kocsijába.

- Hotel de Paris! - utasította a sofőrjét.

Hamar megelőzték Danit. Ronald még egyszer búcsút intett, ő pedig válaszul meghajtotta a fejét, amelyen megint ott ült a csinos kis kalap.

Ronald kissé szórakozottan szállt ki a kocsiból a szállodája előtt. Szólt, hogy hozassák el a poggyászát az állomásról. Berlinben egyenesen Monte-Carlóba adta fel, és csak egy kis kézitáskát tartott magánál, mivel útközben megállt Nizzában, hogy megnézze a virágkarnevált. Ahhoz azonban nem volt kedve, hogy hosszabb időt is ott töltsön. Azt a várost mindig is a naplopók és a szélhámosok zsibvásárának érezte. Ízlésének sokkal jobban megfelelt Monte-Carlo, ahonnan szép kirándulásokat tehet. Társasági életre nem vágyott, abban épp elég része volt Berlinben. Leginkább a természet és a tenger vonzotta.

Szobájában az ablakhoz lépett, és lenézett a kaszinó előtti térre. Nem sejtette, hogy a szép ismeretlen egy szállodában lakik vele, csak abban reménykedett, hogy véletlenül meglátja odalent. Kitartó fürkészését végül siker koronázta, és valóban megpillantotta a szép ifjú hölgyet. A függöny mögé húzódott, és vad kalapálásba kezdett a szíve, amikor meglátta, hogy a lány egyenesen a Hotel de Paris felé tart, és belép az előcsarnokba. Az viszont elkerülte a figyelmét, hogy Dani észrevette a szálloda előtt álló autóját, és halványan elpirult.

Ronald bolondul vidám hangulatban volt, miközben átöltözött a vacsorához. Az étteremben bizonyára viszontláthatja a szép hölgyet, s ha legmerészebb reményei is teljesülnek, az édesapja megragadja majd az alkalmat, és köszönetet mond apró szolgálatáért. Ha pedig megismerkedne az édesapával, akkor a lányhoz is közelebb kerülhetne.

Várakozásteljesen lépett be a még szinte üres étterembe. A pincér egy asztalhoz vezette, ő pedig elfogadta a felkínált helyet. Még nem tudta, hol szokott ülni a szép ifjú hölgy és az édesapja, így hát nem kereshette a közelségüket. „Nem baj, majd holnap” - gondolta.

Mindenkit megnézett magának, aki csak belépett a helyiségbe, ám nagy bánatára az ifjú hölgy nem jelent meg. Étvágytalanul megvacsorázott, s amikor már semmi reménye nem volt arra, hogy még megérkezhet a lány, csalódottan felment a szobájába.

Kabátba bújt, és átsétált a kaszinóhoz. Megállt előtte, és felnézett a Hotel de Paris kivilágított ablakaira. Tekintetét hirtelen egy sarokablak vonzotta magához az első emeleten. A függöny mögött egy karcsú lányt látott tenni-venni, és szíve megsúgta, hogy csakis az ismeretlen szépség lehet az.

Nem ment be a kaszinóba, hanem a sétányon indult el, és olyan ábrándosan ballagott, ahogyan csak a szerelmesek tudnak. Tekintete minduntalan vissza-visszaröppent a sarokablakhoz. Amikor a szobában kihunyt a fény, megfordult és visszasétált a szállodába. Szobája a második emeleten volt, az épület másik végében, jó messzire Daniétól. Gondolatai azonban úgy repültek hozzá, mint hosszú útjukról megtérő madarak a fészkükre, ahol otthon érezhetik magukat.

VII.

Dani zaklatott lelkiállapotban ért fel a szobájába, miután a szálloda előtt meglátta az ismeretlen fiatalember autóját. Mert hát idegen még a számára, akkor is, ha bemutatkozott. Nordennek hívják, de egy név semmit nem mond. A szeme, markáns arca, előkelő, udvarias viselkedése viszont mély benyomást gyakorolt rá. Más férfiak is bántak már vele lovagiasan, máskor is látott markáns arcot és tiszta, okos szempárt, de… akkor mégis minden egészen más volt, mint most. Ennek a férfinak a szeméből leírhatatlan jóság árad. Igen, jóság, és éppen ez ragadta meg, ez pendítette meg szíve titkos húrjait.

Csábította a lehetőség, hogy lemenjen az ebédlőbe vacsorázni, és kiderítse, valóban a vendégek között van-e ismeretlen ismerőse, de végül ellenállt a kísértésnek. Édesapja azt mondta, hogy vacsorázzon a szobájában, neki pedig engedelmeskednie kell, nem mehet a maga feje után.

Megvacsorázott hát a kisszalonban, aztán egy könyvvel leült egy fotelba. Megmagyarázhatatlan nyugtalanságtól hajtva azonban hamarosan felkelt, és átment a hálószobájába, ahonnan leláthatott a kaszinó előtti térre. Az idegen úr talán még átmegy játszani, hiszen Monte-Carlóban jóformán mindenki ezt teszi.

Két perce sem állt az ablaknál, amikor Ronald Norden megjelent odalent. Dani azonnal megismerte, és látta, hogy a kaszinó felé tart. „Ne menj oda! Nem szabad játszanod, neked nem!” - gondolta gyerekes követelőzéssel. És a fiatalember, mintha csak meghallotta volna a kérését, hirtelen megfordult, és felnézett a szálloda ablakaira. Tévedett volna, vagy valóban az ő ablakát kereste a tekintete? A lány mozdulatlanul állt, és a saját hangos szívverését hallgatta.

„Bolond vagy!” - szidta meg magát gondolatban, mégis ott maradt az ablaknál, és a férfit nézte, mintha ezzel visszatarthatná attól, hogy belépjen a kaszinóba. Boldogan felcsillant a szeme, amikor meglátta, hogy az ifjú Norden megfordul, és elindul a sétányon.

Dani eloltotta a villanyt, és átsietett a kisszalonba, ahonnan beláthatta a sétány egy részét. Itt nem gyújtott fényt, nehogy elárulja magát. Kis híján felujjongott örömében, amikor a fiatalember a kaszinót meg sem nézve, visszatért a szállodába.

A lány fellélegezve lerogyott a fotelba, és összekulcsolta a kezét. Jó darabig üldögélt így a sötétben, és gondolatai egybecsengtek Ronald Norden gondolataival.

Másnap Dani szokás szerint egyedül reggelizett. Tudta, hogy apja sokáig fog aludni, mert cédulát hagyott neki a kisszalonban az asztalon. „Későn értem haza, sokáig szeretnék aludni, aztán megint vissza kell mennem Nizzába üzleti ügyben. Ne várj rám, töltsd kellemesen az időt!”

A lány nem sejtette, hogy apja szörnyű hangulatban jött meg az éjjel Nizzából. Most először kellett megint hamis lapokkal játszania, mivel olyan sokat veszített, hogy tartalékai teljesen kimerültek. Vakmerően, képtelenül magas tétben játszottak, és Horst von Winterfeldnek nem volt más lehetősége, csak a csalás, hogy megmeneküljön a teljes csődtől.

Amíg vesztésben volt, káprázatos önuralomról tett tanúbizonyságot, elfogulatlanul tréfálkozott, nevetgélt, és mindenki csodálta. Amikor aztán megint feléje fordult a szerencse, és nemcsak a veszteséget hozta be, hanem óriási összeget is nyert hozzá, látszólag ugyanolyan közönyös maradt. A többiek nem akartak szégyenben maradni mellette, és úri módon viselték a balszerencsét. Végül azonban visszavágót kértek, és Winterfeldnek, ha meg akarta őrizni kifogástalan úriember hírnevét, teljesítenie kellett a kérésüket. Ezért döntött úgy, hogy azokkal az urakkal, akik előző nap elkísérték, visszatér Nizzába, és az egyik ismerősük szállodai lakosztályában megint kártyaasztalhoz ülnek.

Dani természetesen mit sem sejtett az éjszaka Nizzában történtekről. Nesztelenül készülődött, hogy ne zavarja meg édesapja álmát. Megreggelizett a kisszalonban, aztán felöltözött. Csak a teraszos sétányra akart kimenni, hogy szemmel tarthassa apja hálószobáját. Úgy tervezte, azonnal visszatér a szállodába, amint odafönt elhúzzák a függönyt, hogy legalább kis időt együtt tölthessenek.

A sétány néptelen volt még ezen a kora reggeli órán. Amikor azonban Dani leült egy padra, csodálkozva látta, hogy Köppen kereskedelmi tanácsosné tart felé. Felállt hát, és elébe ment.

- Ilyen korán már úton van, méltóságos asszony? - kérdezte elbűvölő mosollyal.

Az idős hölgy visszamosolygott rá.

- Sokszor hallottam magától, hogy Monte-Carlo gyönyörű kora reggel. A férjem tegnap Nizzában volt Winterfeld úrékkal, én meg korán nyugovóra tértem, ezért aztán most megragadom az alkalmat, hogy ilyenkor is megnézzem a várost. Egyelőre ugyan még csak annyit sikerült megállapítanom, hogy az összes üzlet padlóját fellocsolták, meg a járdát is előttük, úgyhogy a vásárlást későbbre halasztottam.

Dani felkacagott.

- Az utcákon ilyenkor még valóban nem szabad járkálni, csakis a sétányon. Mennyei ez a nyugalom. Senki sincs itt rajtunk kívül. A parkban is csodálatos ilyenkor a csend.

A kereskedelmi tanácsosné nevetve belekarolt a lányba.

- Maga valóságos kis remete, és ott érzi a legjobban magát, ahol senki nem jár. Én mindig jobban kedvelem a nyüzsgést. Igaz, szebbet nem kívánhatok, ha a maga friss arcocskáját láthatom. Tudja, hogy az urak ma megint átmennek Nizzába?

- Igen, édesapám megírta egy cédulán. A kereskedelmi tanácsos úr és a többi urak is vele tartanak? És ön? Szintén átmegy Nizzába?

- Nem. Nem szeretem Nizzát, nekem túlságosan zsúfolt és poros az a hely, meg aztán olykor magukra kell hagynunk a férfiakat. Megvannak a maguk ügyei, hadd tombolják ki magukat! Jaj, ne nézzen rám ilyen rémülten! Csak tréfáltam. A férfiaknak néha szükségük van arra, hogy szabadnak érezhessék magukat. Ezt jegyezze meg, gyermekem, arra az időre, amikor majd maga is férjnél lesz.

Dani felnevetett, de el is pirult kicsit, mert az ismeretlen fiatalember jutott eszébe, akivel előző nap találkozott. Igen, életében most először gondolt egy bizonyos férfira a házassággal kapcsolatban. Azonnal megszidta magát a butaságáért, mégsem szabadulhatott attól a különös érzéstől, amelyet Ronald Norden ébresztett benne.

- Én sem megyek át Nizzába. Tegnap is egyedül kellett visszajönnöm, mert édesapámnak üzleti elintézendői akadtak, és csak zavartam volna.

A kereskedelmi tanácsosné csak bólintott. Nem árulta el Daninak, hogy apja a kártyaasztal mellett intézi „üzleti ügyeit”. A többiekkel együtt ő is szavát adta Horst von Winterfeldnek, hogy nem árulja el a titkát a lányának. A tanácsosné semmi kivetnivalót nem talált a játékban, és ő is szívesen leült kártyázni Winterfeld úr szalonjában. Nem hajtotta játékszenvedély, csak szórakozásból tette. Dúsgazdag férjével megengedhették maguknak az efféle kikapcsolódást, hiszen gyermektelenek lévén, legfeljebb haszonleső örökösök számára takarékoskodhattak volna. Természetesen meg volt győződve arról, hogy Winterfeld úr is csak az időt múlatja a kártyázással, és igen megkedvelte az érdekes férfit. Megértette, hogy a lányát nem kívánja beavatni, mert tudta, hogy Dani a maga kissé „puritán elveivel” a legártalmatlanabb játékot is bűnnek tartja.

Az idős hölgy kart karba öltve elindult a lánnyal az ébredező sétányon.

- Ha nincs ellenére, gyermekem, kettesben tölthetnénk a napot - javasolta. - Ebédelhetnénk, mondjuk, a maguk szállodájában. Nem szívesen laknék a Hotel de Paris-ban, nekem túlságosan hangos és zsúfolt az a ház, de a konyhája remek.

- Ezer örömmel, méltóságos asszony.

- Remek! Akkor meg is egyeztünk. Csak visszaszaladok még a szállodánkba, hogy találkozzam a férjemmel, mielőtt elindul Nizzába.

- Én is beszélni szeretnék még édesapámmal. Szemmel tartom a hálószobája ablakát, hogy tudjam, felébredt-e már.

A kereskedelmi tanácsosné felpillantott a szállodára.

- Valóban, innen láthatja a szobáját. Mindenesetre nem hiszem, hogy tizenegy óra előtt felkelne. Ha jól tudom, az urak már ebédre átmennek Nizzába, és feltehetőleg késő éjszakáig ott maradnak. Ma is csak éjjel kettőkor jöttek meg.

- Apa biztosan nagyon elfáradt - jegyezte meg Dani aggodalmasan.

A két hölgy visszasétált a kaszinó előtti térhez vezető széles lépcsőhöz. Odafentről éppen egy úr jött szembe velük. Dani összerezzent, mert azonnal megismerte a tegnapi idegent. A férfi szeme felcsillant, amikor meglátta. Ebben a pillanatban egyikük sem figyelt a lány kísérőjére, ő azonban nagy szemeket meresztett a fiatalemberre, aki lesietett a lépcsőn, és udvariasan megemelte a kalapját.

- Jól mondják, hogy kicsi a világ, kedves Norden úr! - mondta a kereskedelmi tanácsosné nevetve. - Nem is álmodtam arról, hogy éppen itt fogunk találkozni.

Ronald csak most nézte meg jobban az idősebb hölgyet, és örömmel üdvözölte.

- Röppen kereskedelmi tanácsosné asszony? Bevallom, úgy gondoltam, hogy odahaza tartózkodnak a kellemes Rajna-vidéken.

- Én pedig Berlinben hittem magát. A tisztelt édesapja szintén itt van?

- Sajnos nincs. Mindig csak külön utazhatunk.

- Remélem, azért jó egészségnek örvend.

- Istennek hála, igen!

- És a kedves nagynénje?

- Ő is jól van, méltóságos asszony. A kereskedelmi tanácsos úr szintén Monte-Carlóban tartózkodik?

- Természetesen, de őt ma nemigen láthatja. Hosszabb ideig marad?

- Úgy gondolom - felelte Ronald, és gyors oldalpillantást vetett Danira, aki tapintatosan távolabb húzódott a beszélgetőktől.

A kereskedelmi tanácsosné most feléje fordult.

- Jöjjön, gyermekem, bemutatom magának ezt a fiatalembert. A férjem egyik legrégibb üzletfelének, Friedrich Nordennek a fia. Nyilván már hallott a cégükről. Ha Berlinben időzünk, mindig a Norden-villa vendégszeretetét élvezzük. Ronald Norden úr, Dani von Winterfeld kisasszony.

A két fiatal pillantása találkozott. A fiatalember előírásosan meghajtotta magát. Nem figyelt fel a nem ritka Winterfeld névre. Azt viszont megjegyezte, hogy az ifjú hölgynek Dani, vagyis nyilván Daniela a keresztneve.

A lány hamar leküzdötte kezdeti zavarát, és mosolyogva biccentett.

- Már volt szerencsém találkozni Norden úrral. Igen nagy szolgálatot tett nekem tegnap.

Az idős hölgy meglepetten nézett rájuk.

- Elkéstem volna a bemutatással? Pedig abban reménykedtem, hogy mindkettőjüket érdekes ismeretséggel lephetem meg. Tudnia kell ugyanis, kedves Norden úr, hogy ez az ifjú hölgy pillanatnyilag Monte-Carlo legfőbb attrakciója. Mindenki el van ragadtatva tőle. Magának, pedig, gyermekem, elárulhatom, hogy Norden úrban minden túlzás nélkül egy félelem és gáncs nélküli lovagot tisztelhet.

Dani arcán bájos mosoly suhant át.

- Amit rólam mondott, méltóságos asszony, az erős túlzás, azt viszont már magam is megállapíthattam, hogy Norden úr félelem és gáncs nélküli lovag. Igen kellemetlen helyzetben sietett a segítségemre.

Ezzel röviden beszámolt az előző nap történtekről.

- Norden úr mindig is ilyen volt - mondta utána a kereskedelmi tanácsosné. - Segítőkész, talpig úriember. Hova igyekszik éppen, Norden úr?

- Nincs határozott célom, méltóságos asszony, csak sétálni akartam egyet.

- Azt a mi társaságunkban is megteheti. Ha egyedül volnék, vénasszony létemre nem láncolnám magamhoz, de így, hogy velem van ez a szép ifjú hölgy, még kegyet is gyakorlok magával, amikor sétálni hívom.

Roland olyan áhítatosan nézett rá, hogy Dani elpirult, és önkéntelenül lesütötte a szemét. „Úgy látszik, még nagyobb kegyet gyakorlok, mint hittem” - gondolta a kereskedelmi tanácsosné. Nagy örömöt okozott neki, hogy figyelhette a fiatalokat, és megállapíthatta, hogy mindkettőjüket boldoggá teszi a találkozás.

- Gondolom, csak az este érkezett, Norden úr - mondta fennhangon.

- Néhány napot Nizzában töltöttem, de eleve úgy terveztem, hogy átjövök ide. Monte-Carlót sokkal jobban kedvelem.

- Ezek szerint egyezik az ízlésünk. Mi is sokkal jobban érezzük magunkat itt. Hol szállt meg?

- A Hotel de Paris-ban.

- Igazán? Ifjú barátnőm is ott lakik az édesapjával.

A fiatalok tekintete megint találkozott egy pillanatra, aztán Ronald illedelmesen a lányhoz fordult.

- Szintén a Hotel de Paris-ban szálltak meg?

- Igen.

- Nem tudta? Nem vitte el Dani kisasszonyt a szállodájához?

- Nem, mivel a nagyságos kisasszony a pályaudvarnál óhajtott kiszállni.

A lány leküzdötte elfogódottságát.

- Nem sejtettem, hogy egy helyre igyekszünk, különben tovább is visszaéltem volna a kedvességével - felelte bűbájos incselkedéssel.

Elbeszélgettek erről-arról, és egy darabig fel-alá sétálgattak, aztán leültek egy padra, amelyről Dani szemmel tarthatta az édesapja ablakát. A hölgyek beszélgetéséből Ronald megértette, hogy a lány még látni szeretné az apját, mielőtt az Nizzába indul, ezért figyeli, mikor húzzák el odafönt a függönyt. A fiatalemberben fel sem merült, hogy ismeri és egyszer megszégyenítő helyzetben látta Dani apját. Miért is jutott volna eszébe, hogy ennek az előkelő, elegáns ifjú hölgynek bármi köze lehet egy leleplezett hamiskártyáshoz? A nevét már egyébként is rég elfelejtette, csak holtsápadt arca derengett fel néha előtte.

Fél órája üldögélhettek, amikor a kereskedelmi tanácsosné felemelkedett.

- Megnézem, mit csinál a férjem. Maga viszont még szórakoztathatná kicsit ifjú barátnőmet, Norden úr - mondta.

Ronald meghajtotta magát.

- Megtiszteltetés és öröm lesz számomra.

Saját bosszúságára és a tanácsosné őszinte örömére Dani megint fülig pirult. Az idős hölgy figyelmét nem kerülte el, hogy a lány eddig rendkívül nyugodtan és közönyösen bánt a fiatalurakkal, most azonban mintha megrendült volna a nyugalma. „Igaz, Ronald Norden nem akármilyen fiatalember. Nem csoda, hogy könnyen kibillent a lelki egyensúlyából egy ifjú hölgyet” - okoskodott magában, és elhatározta, lehetőségei szerint alkalmat teremt majd arra, hogy a fiatalok gyakran találkozhassanak.

- Akkor hát ebédnél látjuk egymást a Hotel de Paris-ban, Dani kisasszony. Pontos leszek - mondta még, mielőtt elindult, aztán Ronaldhoz fordult. - Ma ugyanis magunkra vagyunk utalva. Az urak megint átmennek Nizzába.

A fiatalember azonnal kapott az alkalmon.

- Felajánlhatom a hölgyeknek a védelmemet? Amúgy is a Hotel de Paris-ban ebédelek.

- Nagyszerű! Mit szól, Dani kisasszony, micsoda lovagra tettünk szert? Akkor hát viszontlátásra ebédnél!

A fiatalok a lépcsőig kísérték a tanácsosnét, és Ronald udvariasan fel is ment vele, de aztán az idős hölgy nevetve visszaküldte Danihoz.

Ronald csillogó szemmel nézett a lányra.

- Ugye nem küld el, nagyságos kisasszony? - kérdezte illemtudóan.

- Ha nincs fontosabb dolga, igazán örülök, ha nem hagy magamra - válaszolta Dani színlelt elfogulatlansággal.

Ronald melléje lépett, és elindultak a korzón.

- Mindig is kedveltem Köppen tanácsosnét, de még sosem örültem annyira neki, mint ma - mondta a férfi nagy sóhajjal.

A lánynak arcába szökött a vér.

- Idegen országban még jobban örülünk az ismerősöknek, mint odahaza - válaszolta, mintha nem értette volna el a célzást.

A fiatalember komolyan nézett a szemébe.

- Nem így gondoltam, nagyságos kisasszony. Tegnap óta azon aggódtam, hogy viszontláthatom-e és beszélhetünk-e még, de nem csak futólag. Úgy érzem, sok mindent mondhatunk egymásnak. Abban reménykedtem, hogy megismerhetem az édesapját, és önnek is a közelébe kerülhetek.

Dani megszokta már, hogy nagy hatással van a férfiakra, sokszor már első látásra, ami egyébként mindig nyomasztotta, és kicsit sem örült neki. Most viszont ujjongó érzés töltötte el a szívét. Az ifjú Norden szavait őszintéknek, tisztességeseknek és jelentőségteljeseknek érezte. A legszívesebben elmondta volna neki, hogy ő is örül a kereskedelmi tanácsosné áldásos közreműködésének, amivel szentesítette az ismeretségüket, de ezt persze nem tehette meg.

- Ma aligha találkozhat édesapámmal, de holnap talán adódik majd rá alkalom - mondta hát fennhangon. - Mivel ismeri Köppen tanácsosékat, ez akkor is megtörténhetne, ha édesapám nem tartozna köszönettel magának azért, mert segített rajtam tegnap.

- A köszönetét csak azért leszek hajlandó elfogadni, mert így kedvező színben tűnhetek fel előtte.

A lány félénken nézett fel rá.

- Ennyire fontos ez magának?

Ronald megállt előtte, és mélyen a szemébe nézett.

- Igen, nagyon fontos. Szeretném, ha az édesapja megengedné, hogy gyakran élvezhessem az ön társaságát. Kérem, ne vegye üres bóknak a szavaimat. A legkomolyabban így gondolom. Soha nő még nem volt rám olyan hatással, mint a nagyságos kisasszony. Ne higgye, hogy mindig ennyire buzgón keresem az ifjú hölgyek társaságát, inkább nehézkes és visszahúzódó alkat vagyok. Ám minden emberéletében eljön egy pillanat, amelyben azt kell mondania magának, hogy most nem habozhatsz, különben elszalasztod a szerencsédet, a boldogságot. Kérem, ne haragudjék rám az őszinteségemért. Valamit még most azonnal meg kell tudnom. Árulja el, legyen szíves, hogy van-e férfi, aki jogot formálhat önre!

Dani arca csak úgy lángolt, mégis bátran állta Ronald tekintetét. Egyenesen a szemébe nézett, amikor határozottan és komolyan válaszolt.

- Édesapám az egyetlen ilyen férfi. Rajta kívül egyébként sincs senkim a világon.

Ronald megfogta a kezét, és fölébe hajolt.

- Köszönöm. Nagyon köszönöm!

Csendben sétáltak tovább, ám hallgatásuk szenvedélyesen ékesszóló volt. Dani még nem tudott számot adni magának az érzéseiről, csak azt tudta, hogy ez a férfi különös, kivédhetetlen hatással van a gondolkodására és az érzelmeire. Ő is mintha a végzet szavát hallotta volna, amint azt mondja neki: most nem habozhatsz, különben soha nem leszel boldog.

Ronald Norden! Milyen meghitten cseng már a neve is a fülében, mintha nem tegnap hallotta volna életében először, hanem már hosszú évek óta ismerné. Ronald Norden! Szinte már jóságos, gyengéd kéz simogatja meg, amikor hallja. Igen, ő jóságos, és nem olyan, mint azok a könnyelmű fiatalurak, akik bármikor kaphatók egy kis flörtölésre. Az ő tekintete viszont őszinte és komoly. És milyen rémült aggódással kérdezte meg, hogy nem tartozik-e másik férfihoz!

Dani lelkét édes zaklatottság töltötte el, és Ronald is ugyanezt érezte, csak az ő érzései világosabbak, határozottabbak voltak. Pontosan tudta, hogy csak annak a fiatal nőnek az oldalán lehet teljes az élete, aki most itt lépked mellette, és még a szíve is szőke! Ilyennek álmodta azt a lányt, akit egyszer majd hazavisz.

Természetesen jobban meg kell ismernie, ez kötelessége, ha menyet akar vinni az apja házába. Önmagában azonban már most egészen biztos volt, és bár távol állt tőle az önteltség, azt is tudta, hogy Dani sem közömbös iránta. Bizonyára voltak már udvarlói, hiszen egy ilyen csodálatos teremtés mindenkit elbűvöl. Ronald ennek ellenére érezte, hogy a lánynak még érintetlen és ártatlan a szíve. Ő nem afféle modern ifjú hölgy, aki jogot formál arra, hogy kiélhesse a vágyait. Minden rezdülése ártatlanságról és lelki tisztaságról árulkodik. Efelől az ifjú Nordennek szemernyi kétsége sem volt.

Lassan sétálgattak, átadva magukat az érzéseiknek, és csak nagy ritkán váltottak egy-egy szót, de szavaik így is arról tanúskodtak, hogy tisztában vannak ezeknek a perceknek az értékével. Egyelőre csak a szívük mondhatta ki, amit a szájuknak még nem volt szabad. Üres fecsegéssel egyikük sem akarta megszentségteleníteni azt, amit mindketten nagyon értékesnek tartottak.

Amikor végül észrevette, hogy édesapja ablakán elhúzták a függönyöket, Dani megállt a lépcső aljában.

- Most fel kell mennem édesapámhoz - mondta.

A fiatalember meghajtotta magát.

- Nem tartóztathatom, úgyhogy csak sietve köszönöm meg önnek ezt az órát, nagyságos kisasszony. Azt azért még engedje meg, hogy feltegyek egy kérdést! Öné az a sarokablak ott az első emeleten?

Dani arcát megint árulkodó pír futotta el.

- Igen, az enyém - válaszolta csendesen.

- Meg akartam tudni, jól gondoltam-e az este, hogy önt látom odafent.

A lány bátran a szemébe nézett.

- Igen, én is láttam magát, és azt hittem, hogy a helyi szokásoknak megfelelően a kaszinóba készül.

- Úgy is volt, de aztán hírtelen elment tőle a kedvem.

- Szokott játszani? - kérdezte Dani feszülten.

Ronald felnevetett.

- Nemigen. Ha tehetem, elkerülöm a játéktermeket. Amikor vesztek, haragszom magamra az ostobaságomért, amikor meg nyerek, akkor viszont kellemetlennek érzem, hogy jogtalanul jutottam pénzhez. Itt, Monte-Carlóban egészen biztosan nem fogok játszani. Tegnap is csak azért akartam bemenni a kaszinóba, hogy megnézzem, nem bukkanok-e ismerősre.

- Örülök, hogy így gondolkodik - ragyogott rá Dani gyönyörű szeme. - Itt sajnos szinte mindenki játszik, hölgyek is, ami szerintem különösen utálatos dolog. Még Köppen kereskedelmi tanácsosné asszony is leül olykor kártyázni, persze csak szórakozásból.

- Itt ez, hogy úgy mondjam, benne van a levegőben. Monte-Carlóban elkerülni a játékasztalt olyan, mintha valaki Rómában van, de nem megy el a Trevi-kúthoz - felelte Ronald tréfálkozva.

Dani arca azonban nagyon komoly maradt.

- Talán butaság tőlem, hogy ennyire irtózom a játéktól. Köppen kereskedelmi tanácsosné asszony kis puritánnak szokott nevezni. Szerinte túlságosan is szigorú vagyok, mert mindenféle játékot rossznak, szinte már bűnnek tartok. Meglehet, igaza van, nekem mégis azonnal a hideg futkos a hátamon, mintha fenyegető veszélyt sejtenék, amikor csak hallok a játékról. Édesapám is megdorgált már ezért. Ő is szívesen múlatja kártyázással és másféle játékokkal az időt. Mindjárt az első nap, amikor megérkeztünk, leült rulettezni. Közel kétezer frankot nyert, én mégis nagyon rosszul éreztem magam, és azt a pénzt a legszívesebben odaadtam volna egy koldusnak.

Ronald megindultan hallgatta a lány szavait. Érthetőnek találta, hogy ez az ártatlan, érzékeny teremtés ennyire irtózik a szerencsejátékoktól. Ha másként volna, az nem is illene abba a képbe, amit róla alkotott magának.

- Örülök, hogy így gondolja, nagyságos kisasszony - válaszolta komolyan. - Az sem szép, ha egy férfi lesz a játékszenvedély rabja, egy nőtől viszont egyenesen elfogadhatatlannak tartom.

Dani gyorsan kezet nyújtott a fiatalembernek.

- Most már sietnem kell, különben édesapám elszalad előlem.

Ronald meghajtotta magát, megemelte a kalapját, és megszorította a lány kezét.

- Viszontlátásra, nagyságos kisasszony!

- Viszontlátásra ebédnél, Norden úr! - bólintott Dani, és elsietett.

Az ifjú Norden elragadtatottan csodálta kecses mozgását, és egyre biztosabb lett abban, hogy csakis ez a szép lány lehet a felesége.

VIII.

Amikor Dani belépett a kisszalonba, édesapja már felöltözve ült kései reggelijénél. Sápadtnak, kimerültnek látszott, de uralkodott magán. Lánya nem is vette észre rajta, hogy az éjjel olyasmi történt vele, ami rettenetesen nyomasztja.

- De jó, hogy még itt talállak, papa! Figyeltem ám a hálód ablakát. Kialudtad magad?

- Köszönöm, gyermekem. Én pedig azt láttam, hogy odalent sétálgatsz egy fiatalemberrel, akit nem ismerek.

Dani minden erejét összeszedte, nehogy édesapja leolvassa az arcáról, hogy az a fiatalember már-már többet jelent neki, mint bárki más, akit eddig ismert.

- Az az úr óriási szolgálatot tett nekem tegnap, papa. Egyébként Köppen kereskedelmi tanácsosné jól ismeri, és be is mutatott bennünket egymásnak.

A lány elmesélte, hol ismerkedett meg az ifjú úrral, és hogyan találkoztak össze véletlenül megint, amikor ő a tanácsosnéval sétálgatott.

Apja elgondolkozva nézett rá.

- Szóval a nagyiparos Friedrich Norden fia? Világcég az övék, gyermekem.

Dani szívét hirtelen félelem szorította össze. Nem akarta, hogy édesapja megjegyezze, az ifjú Norden dúsgazdag örökös, tehát ragyogó parti volna. Úgy érezte, ha elhangzanak ezek a szavak, ő soha többé nem lehet elfogulatlan a férfival. Édesapja azonban hallgatott, noha valóban arra gondolt, amit a lánya nem szeretett volna hallani a szájából. Azt természetesen nem sejtette, hogy Ronald Norden is tagja annak a klubnak, amelyben rá annak idején lesújtott a végzet, és már találkoztak egy mással.

- Remélem, megismerhetem azt a fiatalembert, hogy köszönetet mondhassak a segítségéért.

- Ma együtt ebédel Köppen kereskedelmi tanácsosné asszonnyal és velem. Felajánlotta nekünk a védelmét, mivel meghallotta, hogy magunkra maradtunk. A tanácsosné asszonnyal már reggel elhatároztuk, hogy együtt töltjük a napot, és kölcsönösen szórakoztatjuk a másikat.

- Nagyszerű, így legalább jó társaságban tudlak. Kérlek, köszönd meg a nevemben már előre a tanácsosné asszonynak, hogy kedvesen a gondjaiba vesz téged.

- Meglesz, papa. Ma is későn jössz majd vissza Nizzából?

A férfinak ráncba szaladt a homloka.

- Nem tudom, gyermekem. Üzleti ügyeket intézek, és nem rendelkezem szabadon az időmmel. Tessék, tedd el ezt a pénzt! Tegnap nagyon jó boltot csináltam, úgyhogy egypár ezrestől könnyű szívvel megválhatok.

Ezzel tízezer frankot nyomott a lánya kezébe, aki rémülten meredt rá.

- Ez kész vagyon!

Horst von Winterfeld felnevetett. Nyereményeiből mindig juttatott Daninak, és ha az tiltakozott, mondván, nincs szüksége olyan sok pénzre, könnyedén azt tanácsolta neki, hogy tegye el szűkösebb időkre, amikor majd nem megy ilyen jól a bolt. Ekkora összeget azonban még soha nem adott egyszerre, és lánya riadt arca láttán kellemetlen érzése támadt. Tudta, hogy csalással szerzett piszkos pénzt adott ártatlan gyermekének.

- Nem kell mindet elköltened - válaszolta sietve. - Tedd hozzá ahhoz, amit már megtakarítottál! Jól jön majd, amikor már a saját házikónkban éldegélünk, és élére kell raknunk a garast. Most könnyen nélkülözhetem, később viszont talán garasoskodnom kell.

Dani megsimogatta az édesapja fejét.

- Ha meglesz az a házikó, én is keresni fogok, és nem kell eltartanod.

A férfi bólintott, aztán gyermeke vállára hajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott.

- Bárcsak már ott tartanánk!

- Eljön az is, papa. Eddig sikeres üzleteket kötöttél, és ez remélhetőleg továbbra is így lesz.

A férfi felkelt az asztaltól.

- Most már igyekeznem kell. Tedd el azt a pénzt nyugodtan, mindig jó, ha van egy kis tartalékod. Ismerlek, és tudom, hogy nem fogod kidobni az ablakon.

- Persze hogy nem, papa, hiszen keményen meg kellett dolgoznod érte.

A férfi elköszönt Danitól, és remegett a keze, amikor megsimogatta a fejét. „Imádkozz, hogy ma tisztességes maradhassak!” - gondolta, de hangosan nem mondta ki a kérését.

Miután magára maradt, a lány a szobájába sietett, és biztonságba helyezte a pénzt abban a dobozkában, amelyben eddigi megtakarítását őrizte. Majdnem kilencezer frankja volt már, a mai ajándékkal együtt tehát kis híján tizenkilencezerre szaporodott a vagyonkája. Sajnálta kicsit, hogy nem svájci frankban van ennyi pénze. A francia frank sokkal kevesebbet ér, de azért így is csinos kis summa ez.

Gondosan berakosgatta a bankjegyeket a dobozba, azt pedig elrejtette szekrénykoffere titkos rekeszében. Egy-két ruhája kivételével mindenét a bőröndben hagyta. Édesapja mondta neki, hogy így tegyen, mivel nem lesz idejük a csomagolásra, ha esetleg hirtelen kell távozniuk. Horst von Winterfeld is így tartotta a holmiját, és a lánya nem sejtette, hogy félelemből. Soha nem tudhatta, mikor lesz megint forró a talaj a lába alatt.

Dani lassan készülődni kezdett az ebédhez, és közben Ronald Nordennél időztek a gondolatai. Minden egyes szavát megőrizte az emlékezete, és most hallani vélte őket a férfi meleg jóságos hangján. Hirtelen reszketés futott végig a testén. Megállt, karját védekezően összefonta a melle előtt, majd tenyerébe temette az arcát, amikor érezte, hogy minden ellenállása szertefoszlik. Ő és Ronald Norden… Ronald Norden és ő! Ki állíthatja, hogy nem a sors akaratából találkoztak, azért, mert egymásnak teremtették őket? Akkor meg miért védekezne az elrendelés ellen?

Édes, drága csoda az, ami történt. Ronald Norden éppen abban a pillanatban ért melléje az országúton, amikor védelemre szorult. Úgy volt megírva a sors könyvében, hogy a szívük azonnal a másikéhoz repüljön, és ez ellen egyszerűen nincs védekezés. Ő már akkor, a kocsiban érezte, hogy magasabb hatalom döntött felőlük, és ez a férfi élete nagy boldogságát hozza el, vagy pedig örök tragédiáját.

Szemérmes mosollyal kihúzta magát, és abbahagyta a tépelődést, hogy kiválassza végre azt a ruhát, amelyet majd ebédnél viselni fog. Egyszeriben nagyon fontossá vált számára, hogy szép legyen. A végén egy fehér kreppruha mellett döntött, amelyet piros lakköv fogott össze a derekán, a nyakkivágását és a karját pedig keskeny, szintén piros selyemszegély díszítette. Egyszerű darab volt, de az édesapja egyszer megjegyezte, hogy nagyon jól áll neki, fiatalos és üde benne. Édesapjának pedig biztos ízlése van, ezért is döntött most a lány e mellett a ruha mellett.

Finoman bepúderezte izgalomtól kipirult arcát, aztán az ablakhoz lépett, és az utcát nézegette. Korán volt még, és semmiképpen sem akart elsőnek érkezni az étterembe. Majd csak akkor, amikor a kereskedelmi tanácsosné és Ronald Norden már ott lesznek.

Miközben ott állt álmodozva, hirtelen nyugtalanító gondolata támadt. Ronald Norden mindenki máshoz hasonlóan azt fogja hinni róla, hogy dúsgazdag ember lánya!

Dani már a többieket sem szívesen csapta be, és csak azért tette meg, mert édesapjának erre van szüksége. Igaz, soha nem állította, hogy gazdagok, de nem is tagadta, ha valaki ilyesmire célzott. Eddig ennek nem volt igazán jelentősége, mert azok az emberek mind közömbösek a számára, most azonban rádöbbent, hogy Ronald Norden előtt nem komédiázhat. Nem, előtte nem adhatja ki magát gazdag örökösnőnek. Az nem volna tisztességes, neki pedig tisztességesnek kell lennie vele, ahogyan ő is őszinte volt hozzá. Engedélyt kell kérnie az édesapjától arra, hogy Ronald Nordennek bevallhassa az igazságot.

Igen ám, de apja akkor egészen biztosan kérdezősködni fog, és meg akarja majd tudni, hogy miért éppen Ronald Norden előtt volna kínos színlelnie, ha mások előtt nem az. És utána… talán kimondja azt, amit ő olyan nagyon nem akar hallani a szájából. Azt, hogy Ronald Norden remek parti. Jaj, csak azt ne! Ennek semmi jelentősége nincs, az ő szemében legalábbis. Neki teljesen mindegy, hogy Ronald Norden gazdag-e vagy szegény. És tudja jól, hogy a férfit sem érdekli az ő anyagi helyzete. Éppen ezért annyira fontos, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Meg kell tennie. Nem beszél erről az édesapjával, hanem titoktartást kér Nordentől. Meg kell tudnia, hogy nincs vagyonuk, még mielőtt megismerkedne a papával.

Dani kihúzta magát, és megint egészen könnyű volt a szíve. A kereskedelmi tanácsosné előtt természetesen nem beszélhet erről, de ha szerencséje lesz, akkor kis időre majd kettesben maradhat a férfival.

Gyorsan megigazította a frizuráját, és lesietett az étterembe. Ronald Norden udvariasan éppen széket segített a kereskedelmi tanácsosné alá. Amikor megpillantotta a lányt, elébe sietett, és az asztalhoz kísérte. Közben megkérdezte, hogy neki is megfelel-e az ablak melletti hely.

Dani bólintott, aztán leült. Csak ekkor pillantotta meg a terítéke mellett ékeskedő ibolyacsokrot és a tanácsosné előtt illatozó csodálatos rózsákat. A lány kérdő mosollyal pillantott fel a férfira.

- A nizzai ibolyák sokkal nagyobbak, mint a mi német ibolyánk, de nem olyan bűvös az illatuk. Mégis ezt választottam önnek, nagyságos kisasszony, mivel ez a tavasz virága - mondta az ifjú Norden illedelmesen, és ő is helyet foglalt.

- Nekem pedig ezeket a büszke rózsákat hozta, Norden úr. Imádom őket.

- Tudtam, hogy szereti a rózsát, méltóságos asszony. Elárulta egyszer, amikor nálunk vendégeskedtek Berlinben. Azt viszont nem sejtettem, melyik virágot kedveli a nagyságos kisasszony, de megpróbáltam kitalálni.

- És ki is találta! - lelkendezett a kereskedelmi tanácsosné elragadtatva. - A társaságunkhoz tartozó urak valósággal elárasztják Winterfeld kisasszonyt ibolyával, mivel ez a kedvence.

A fiatalember Danira nézett.

- Éreztem, hogy szereti.

A lány mosolyogva megköszönte a csokrot.

Jókedvű beszélgetés indult meg az asztalnál. A kereskedelmi tanácsosné tolmácsolta Ronaldnak férje üdvözletét, aki örömmel értesült arról, hogy ő is éppen Monte-Carlóban időzik.

- Kis híján itt maradt, hogy találkozhasson magával, Norden úr, de az uraknak nagyon érdekes programjuk lehet, mert végül mégis elgyengült, és a többiekkel tartott.

- Édesapám egyelőre általam küldi köszönetét magának azért, hogy tegnap a segítségemre sietett, és ma is csatlakozott a tanácsosné asszonyhoz, és a védelmébe vett. Reméli, hogy holnap már személyesen is megismerheti.

Ronald meghajtotta magát.

- Megtiszteltetés és öröm lesz számomra, nagyságos kisasszony.

Ebéd után a kereskedelmi tanácsosné bejelentette, hogy visszamegy a szállodájába szokásos déli sziesztájára.

- Maga mit tervezett délutánra, Dani kisasszony? - fordult a lány felé.

- Ha megengedi, elkísérem a szállodájába, méltóságos asszony, aztán pedig járok egyet, mert arra ma még nem volt alkalmam.

Ronald kérlelőn nézett rá.

- Csatlakozhatom a nagyságos kisasszonyhoz? Nekem is jólesne egy kiadós séta.

Dani kérdő pillantást vetett a tanácsosnéra.

- Természetesen, gyermekem, legalább lesz társasága - mondta az idős hölgy habozás nélkül. - Norden úrral szívesen elengedem. Ha visszaérnek, kérem, jöjjenek el a szállodámba, és teázzanak velem.

Dani bólintott, aztán elnézést kért, és felment a szobájába kalapért meg kesztyűért. Ronald önfeledten nézett utána.

- Hogy tetszik magának az én kis barátnőm? - kérdezte a kereskedelmi tanácsosné mosolyogva.

A fiatalember összerezzent.

- Elragadó teremtés - válaszolta őszintén.

Az idős hölgy egyetértően bólintott.

- Így igaz. Az összes úr csodálja, ő mégis bámulatra méltóan szerény és tartózkodó. Semmi nincs belőle a mai modern ifjú hölgyekből. A kacérkodás, a léha flörtölés nem az ő világa, sőt valósággal fél attól, hogy bármelyik urat is kitüntesse a figyelmével. Az ifjú Spirinelli gróf imádja, és bizonyára szívesen feleségül venné, Winterfeld kisasszony azonban épp a minap kért meg arra, hogy ne hagyjam kettesben vele. Attól tart, hogy megkéri a kezét, és nem akar fájdalmat okozni neki a kikosarazással. A gróf sajnos még mindig úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy a kisasszony kitér az útjából.

Ronald megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Azért, mert nem szereti, és el kellene utasítania?

- Egészen biztos vagyok abban, hogy ezt tenné, pedig a gróf dúsgazdag és jóképű férfi is, csak éppen fél fejjel alacsonyabb Winterfeld kisasszonynál. Neki egyébként sem kell pénzért férjhez mennie, hiszen vagyonos ember egyetlen lánya. Meggyőződésem szerint különben sem házasodna anyagiak miatt, mivel igen finom gondolkodású ifjú hölgy. Korához képest talán túlságosan is komoly és mély érzésű. Azt hiszem, önmagát és a többi embert is igen szigorú mércével méri. Időnként, amikor idős asszony létemre azon kapom magam, hogy kevésbé lelkiismeretesen gondolkodom, mint ez a gyereklány, bizony szégyenkezem. Ő a legártalmatlanabb játékot is bűnnek tartja, ezért aztán az édesapja kérésére nem szabad elárulnunk neki, hogy Winterfeld úr a szalonjában néha összehívja a társaságot egy kis kártyázásra. Dani kisasszony ezt nem szívelné, így hát mindig csak akkor ülünk le kártyázni, amikor ő már nyugovóra tért.

Ronald egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a kereskedelmi tanácsosnét. Szavai mind kedvezőbb színben tüntették fel előtte Danit.

- Ma reggel nekem is említette, hogy mindenfajta játék taszítja.

- Bizony, hallani erre egyet-mást, ami rosszul hat egy érzékeny kislány lelkére. Alapjában véve ez a berzenkedés is kedves benne, mert ártatlan és tiszta gondolkodásról árulkodik. Hanem nézze, már jön is! Kérem, semmiképpen se árulja el neki az édesapja titkát, amit itt most kikotyogtam. Winterfeld úr ebben a tekintetben papucs alatt van, és nem akarja, hogy a lánya tudjon erről a gyengéjéről.

- Legyen egészen nyugodt, méltóságos asszony! Tudom, hogy Winterfeld kisasszonynak fájna az igazság, és én nem szeretnék bánatot okozni neki.

A kereskedelmi tanácsosné mosolyogva bólintott. Örült, hogy az ifjú Norden élénken érdeklődik Dani iránt. Őt is ugyanolyan mély érzésű embernek ismerte, mint a lányt, és úgy gondolta, hogy pompásan összeillenének. A házasságszerzés pedig közismerten az idős hölgyek egyik kedvenc elfoglaltsága.

Dani felvitte az ibolyacsokrát a szobájába, és odafent néhány üde szálat a ruhájára tűzött belőle, Ronald legnagyobb örömére.

- Merre induljunk, Norden úr? - kérdezte a lány, miután a kereskedelmi tanácsosnét visszakísérték a szállodájába.

- Amerre óhajtja, nagyságos kisasszony.

- Akkor sétáljunk el a hercegi rezidenciához! Bűbájos az a kis palota.

- Itt tartózkodik a herceg?

- Nem, úgy hallottam, Párizsban van. Többnyire ott él.

Fiatalos, lendületes léptekkel haladtak, és közben fesztelenül beszélgettek. Ronald megemlítette, hogy kevéssel a halála előtt édesanyjával is itt töltött néhány hetet.

- Hát magának sem él már az édesanyja?

- Sajnos nem. Apámmal élek a grunewaldi villánkban. Rajta kívül egy ember áll közel hozzám, édesanyám nővére.

- Remélem, mindkettőjükkel jól megérti magát.

- Istennek hála, kitűnően! Ők is nagyon megértik egymást, például mindketten úgy gondolják, hogy mihamarabb meg kellene nősülnöm.

Gyors oldalpillantást vetett Danira, és boldogan látta, hogy elvörösödött.

- Mennyi idős, Norden úr? - kérdezte a lány gyorsan, látszólag elfogulatlanul.

- Harminchárom éves vagyok.

Dani arcán mosoly suhant át.

- Azt hiszem, ez éppen megfelelő kor a nősülésre.

- Az enyéim is így gondolják. És kegyed hány éves? Azt hiszem, öntől még meg szabad kérdeznem a korát.

- Húszéves vagyok.

- Az éppen megfelelő kor a férjhez menéshez - mondta Ronald mosolyogva.

Dani kissé elpirult.

- Nekem nem sietős. Örülök, hogy végre együtt lehetek a papával. Édesanyám halála óta sokáig távol éltünk egymástól. Akkor kerültem a montreux-i intézetbe, és csak nagyon ritkán találkoztunk.

- Szóval ezért ismeri Montreux-t?

- Igen. Csak két hónapja élek édesapámmal.

- Jó sokáig hagyta abban az intézetben!

A lány elkomolyodott.

- Nem lehetett másként. Most annál nagyobb öröm számomra, hogy vele lehetek.

- Meg aztán itt érdekesebb és szórakoztatóbb az élet, mint az intézetben lehetett.

- Az már egyszer biztos! Elmondhatatlanul örülök, hogy ennyi szépet láthatok. Minden órát áhítatosan élvezek.

- Megkérdezhetem, hol laknak egyébként?

Dani megállt a szálloda tengerpart felőli falánál, és a vízen ringó elegáns jachtokat nézegette.

- Nincs még állandó lakhelyünk. Édesanyám halála óta a papa állandóan utazgatott, ezért is hagyott engem az intézetben. Nem akarta, hogy osztoznom kelljen vele a vándorélet kellemetlenségeiben.

- Annyi éven át utazgatott? Bocsássa meg, hogy ennyit kérdezek, de sokat… nem, mindent tudni szeretnék magáról. Elmondhatnám egészen őszintén, mi nyomja a szívemet?

Dani zavartan nézett rá, de aztán erőt vett magán.

- Nem akadályozom meg, hogy megtegye - válaszolta bátran.

Ronald nagy levegőt vett.

- Kérem, menjünk egy kicsit feljebb. Arról a padról gyönyörű kilátás nyílik a tengerre.

Dani bólintott, és felkapaszkodtak a padhoz. A lány leült, a fiatalember pedig a pad mellett álló fának vetette a hátát.

- Itt senki sem zavar bennünket, nagyságos kisasszony, és most már beszélhetek magamról - kezdte a fiatalember. - Apám össze akart házasítani egy ifjú hölggyel. Az édesapjának a mienkhez hasonló vállalkozása van. A két cég remekül kiegészítené egymást, érthető volt hát, hogy édesapám az egyesülésüket óhajtotta. Ehhez viszont az kellett volna, hogy elvegyem apám üzlettársának egyetlen leányát.

Dani kissé elsápadt, ami nem kerülte el Ronald figyelmét, és igen-igen megörvendeztette.

- Nézze el nekem, kérem, hogy kissé messziről indítottam, de szeretném, ha megértene. A számomra kiszemelt ifjú hölgy azonban nem tetszett nekem. Egészen modern felfogású, nem olyan, mint ön. Eltagadja az érzéseit, ha egyáltalán vannak érzései, szabados viselkedése sem tette vonzóvá a szememben, és a külseje sem fogott meg. Barna, fiús alkat, amit én mindig természetellenesnek éreztem a nőknél. Mindezt apámnak is elmondtam, amikor rá akart beszélni erre a házasságra. Ő megkérdezte, milyennek képzelem el a jövendőbelimet, én pedig gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy olyan lányt szeretnék elvenni, akinek még a szíve is szőke. Meg kell jegyeznem, hogy kiszemelt menyasszonyjelöltem éppolyan kevéssé rajong értem, mint én őérte. Túlságosan komolynak, nehézkesnek tart. Gunyorosan a fejemhez vágta, hogy biztosan rengeteg erkölcsi elvárást támasztanék a feleségemmel szemben. Békésen megegyeztünk hát abban, hogy nem kelünk egybe. Egyébként ő már mást választott. Apám, miután közelebbről is megismerte az ifjú hölgyet, szintén belátta, hogy nem illik hozzám. Továbbra is azon a véleményen van azonban, hogy meg kellene végre nősülnöm. Odahaza szinte minden percemet lefoglalja a munka, így aztán sem időm, sem alkalmam nincs arra, hogy menyasszonyt keressek magamnak. Határozottan azzal a céllal indultam el erre az útra, hogy feleség után nézzek. Apám tréfásan megjegyezte, hogy talán még szőke szívű lányt is találok a Riviérán. Eljöttem hát ide, és jól kinyitottam a szemem. Nizzában a virágkarneválon sok szép nőt láttam, de egyikük sem dobogtatta meg a szívemet. Aztán elindultam Nizzából Monte-Carlóba, és útközben megtaláltam azt a lányt, akinek még a szíve is szőke. Amint először a szemébe néztem, rögtön tudtam, hogy vagy ő, vagy senki. A legszívesebben már ma megkérném a kezét, mivel bizonyos vagyok abban, hogy csak vele lehet teljes az életem. Azonban alkalmat kell adnom neki arra, hogy jobban megismerjen, mielőtt feleségül kérem. Nem magam miatt van erre szükség, mert én bizton tudom, hogy nem téved a szívem. Csakis a választottam érdekében kell még türelemmel lennem, és édesapámnak is tartozom ezzel, akit őszintén tisztelek és szeretek. Többet most nem mondhatok és nem is akarok mondani, nagyságos kisasszony, de leplezetlenül küzdeni fogok annak a boldogságnak a megszerzéséért, amelyet felmérhetetlennek érzek. Kérem, mondja meg, még mielőtt megismerném az édesapját, megengedi-e, hogy harcoljak ezért a boldogságért, vagy eleve megtiltja. Ne nevezzen türelmetlennek vagy túl hevesnek, kérem, hanem értse meg, nem tehetek másként, ha nem akarok ostobán elsétálni a boldogságom mellett.

Dani lesütött szemmel, mozdulatlanul hallgatta, de a férfi látta, hogy nyugalma csak látszólagos, és kapkodva szedi a levegőt. Amikor aztán lassan Ronaldra emelte sápadt arcát, könny csillogott a szemében.

- Nem tiltom meg, hogy a szíve szavát kövesse, Norden úr. Mielőtt azonban egyetlen lépést is tenne a célja felé, nekem is beszélnem kell magamról, őszintén, ahogyan maga is tette. Azt akarom, hogy minden teljesen tiszta, világos és igaz legyen körülöttem. Kérem, hallgasson meg, de előbb fogadja meg becsületszavára, hogy soha senkinek nem adja tovább, amit most mondok. Édesapám ugyanis szigorúan megtiltotta, hogy bárkinek is beszéljek arról, amit magával megosztani készülök, nehogy egy napon majd téves ítéletet alkosson rólam.

- Ez sohasem történhetne meg, de mert megkért rá, becsületszavamat adom arra, hogy köztünk marad, amit elmond nekem. Talán jobban érezném magam, ha nem szegné meg miattam az édesapja parancsát, ugyanakkor óriási kitüntetés számomra, hogy velem megosztja azt, amit mások előtt elhallgat.

- Akkor hát hallgasson meg! Édesapámnak üzleti okokból dúsgazdag embernek kell kiadnia magát, és úgy él, mintha vagyonos volna, de… valójában nem gazdag… mi szegények vagyunk, és itt is csak a cég költségére élünk nagy lábon.

Ronald gyorsan leült a lány mellé, és megfogta a kezét.

- Remélem, nagyságos kisasszony, nem feltételezi rólam, hogy ez a körülmény bármilyen tekintetben is befolyásolja a szándékomat.

Dani keze remegett, és árulkodón csillogott a szeme.

- De… mit szól majd az édesapja?

- Ha én boldog leszek, neki ugyanúgy lényegtelen lesz, hogy ön vagyonos-e vagy sem, ahogyan nekem is az. Emiatt sose aggódjon! Könnyű a szívem, és boldoggá tesz, hogy semmi más nem állhat közénk. Amennyiben persze megengedi, hogy továbbra is a kegyeit keressem.

A lány arca lángba borult.

- Mivel maga őszinte és egyenes volt hozzám, én sem kívánok kicsinyesnek vagy szűkkeblűnek mutatkozni, mert az nem volna igazságos tőlem. Elmondom hát, hogy az, amit magától ma hallottam… nagyon boldoggá tett. Igen, el kell mondanom, hogy engem is mélyen megérintett a találkozásunk, és mindjárt első látásra erős rokonszenvet éreztem maga iránt. Ezt el szabad mondanom, miután maga teljes bizalommal volt irántam. Egyelőre azonban mindent el kell felejtenünk, amit ezen az órán megvallottunk. Egyetértünk abban, hogy előbb jobban meg kell ismernünk egymást. És mivel maga már sokat elmesélt az életéről, most rajtam a sor.

Dani nagy levegőt vett, aztán folytatta:

- Édesapám valaha tehetős embernek számított, nagybirtokos volt, ám a birtokát már jelzáloggal megterhelten örökölte meg az apjától. Édesanyám nem rendelkezett vagyonnal, de apám bátran felvette a harcot a szegénységgel, és nagyon boldogok voltak együtt. Ám aztán már semmi sem segített. A háború apámat elszólította eladósodott birtokától, anyám pedig olyan súlyos gondokkal maradt magára, amelyekkel nem volt képes megbirkózni. Apám volt az élete, és minden idegszálával utána vágyódott. Megbetegedett, egyre betegebb lett, és végképp összeomlott, amikor arról kellett értesülnie, hogy imádott férje megsebesült a fronton. Édesapám hazatért, sebesülten ugyan, de szerencsére csak karlövést kapott. Édesanyámat annyira felkavarta a viszontlátás öröme, hogy ereje végleg elhagyta, és néhány nappal apám hazatérte után meghalt. Ekkor váratlanul véget ért a háború, és apámnak, nagy örömére, nem kellett visszamennie a frontra. Ugyanakkor elkeseredett harcot kellett indítania a megélhetésért, és az infláció megadta neki a kegyelemdöfést. A birtokát elárverezték, és semmije sem maradt, csak a ruha, amit viselt.

A lány rövid szünetet tartott.

- Engem akkor adott be a montreux-i intézetbe - folytatta aztán elszántan. - Valamit bizonyára még sikerült pénzzé tennie, hogy ki tudja fizetni az intézeti díjamat. Akkor kezdődött csak el számára az igazi harc az életben maradásért. Sokszor nem jött meg időben az intézeti díjam, és tudom, apának összeszorított foggal kellett küzdenie, hogy fizetni tudjon értem, és saját magát is fenntartsa. Sokáig nem járt szerencsével. Nemegyszer nélkülöznie kellett, hogy legalább nekem elviselhető életet biztosíthasson az intézetben. Minél idősebb lettem, annál tisztábban láttam, de csak a távolból, tétlenül szemlélhettem a történéseket, mert nem volt lehetőségem arra, hogy bármit is tegyek. Amikor végül képesnek éreztem magam arra, hogy kivegyem a részem ebből a küzdelemből, álláshirdetést adtam fel az újságban, de egyetlen választ sem kaptam. Akkor úgy döntöttem, megkérem az intézeti igazgatónőt, hogy alkalmazzon nyelvtanárnak. Mielőtt azonban még összeszedtem volna a bátorságomat, hogy beszéljek vele, édesapám tudtomra adta, hogy váratlanul jobbra fordult a helyzete. Megint határidőre, sőt előre fizette a tandíjat, és még nekem is küldött pénzt, hogy szép ruhákat vásárolhassak magamnak. Azt írta, hogy nem kell többé aggódnom miatta, jó állása van, és most már boldogulni fog.

Dani a férfira emelte a szemét.

- Maga talán fel sem mérheti, mekkora megkönnyebbülés volt ez számomra. Szerettem, imádtam édesapámat, és nagyon jól tudtam, hogy szörnyű helyzetben vergődik, ám egyszeriben minden lelki tehertől megszabadult. Nekem küldött levelei a legkülönbözőbb helyekről érkeztek, jobbára nagyvárosokból és divatos fürdőhelyekről. Érdeklődésemre közölte velem, hogy ügynökséget működtet, és a társadalom legelőkelőbb köreinek tagjaival kell együtt dolgoznia. Ezért tartózkodik többnyire olyan helyeken, amelyekre vagyonos, vásárlóképes emberek járnak. Azt máig sem tudom, hogy pontosan mivel foglalkozik ez az ügynökség. Édesapám nem szeret üzletről beszélni velem, azt mondja, nem akar ezzel terhelni. Azt szeretné, hogy előkelő ifjú hölgyként éljem az életem, aki pénzről és pénzkeresetről semmit nem tud.

A lány megcsóválta a fejét, de nem adta fel, ha egyszer már belekezdett.

- Öt hosszú évig egyszer sem láttam édesapámat. Januárban aztán váratlanul megjelent Montreux-ben, és kimondhatatlan örömömre közölte velem, hogy többé nem válunk meg egymástól. Nagyon hiányoztam neki, és a körülményei most végre megengedik, hogy ezentúl magával vigyen. Boldoggá teszi, hogy együtt lehetünk, és kellemes életet biztosíthat számomra, de újra meg újra megjegyzi, hogy nem tudja, meddig lesz ilyen kedvező a helyzete. Az az álma, hogy vásárolunk magunknak egy házikót, ha meglesz rá a pénze, és utána ő az írásnak szentelné magát, én pedig fordítást vállalnék. Egyszerű életet élnénk, de boldoggá tenne bennünket, hogy együtt lehetünk. Papának most még nagyon sok a dolga, sokat kell utaznia, és talán itt sem maradunk már hosszú ideig. A munkája miatt fontos, hogy előkelő társaságba járjunk, és a legjobb szállodákban lakjunk. Nem tudom, miért van ez így, de már nem is faggatom. Tiszteletben tartom az akaratát, annál is inkább, mert tudom, nagyon örül annak, hogy megszépítheti az életemet. Ezért is nem tiltakozom, ha fellépésünk alapján vagyonosnak tartanak bennünket. Papa szerint ez kizárólag ránk tartozik, senki másra. Magának viszont el kellett mondanom az igazat, mert nem akarom, nem engedhetem meg, hogy titkaim legyenek maga előtt. Ezt édesapám is megértené, és bizonyára jóvá is hagyná. Csak azért nem mondhatom el neki, miért árultam el magának a titkunkat, mert akkor valószínűleg magára is úgy tekintene, mint a társaságbeli többi fiatalemberre, és azt vizsgálgatná, jó parti-e. Tudom, arról álmodik, hogy jól megyek majd férjhez, és utána gondtalan életet élhetek. Én azonban sokkal szívesebben dolgozom a megélhetésemért, semmint csak azért menjek hozzá valakihez, mert gazdag. Ha erre vágynék, már nemegyszer megtehettem volna.

Ronald odaadó figyelemmel hallgatta a lányt. Mélységes együttérzés támadt iránta a szívében, ami csak még erősebbé tette a szerelmét, még jobban hozzá láncolta. Gyengéden megfogta és ajkához emelte a kezét.

- Tudom, hogy rég férjhez mehetett volna már, mert Köppen kereskedelmi tanácsosné asszony mesélt nekem Spirinelli grófról, és bizonyára nem ő az egyetlen, aki szeretné elnyerni a nagyságos kisasszony kezét és szívét. Annál nagyobb boldogság számomra, hogy éppen engem tisztelt meg a bizalmával. Ha ez egyáltalán lehetséges volt, akkor a története még jobban elmélyítette az érzéseimet. Nagyon fiatal még, mégis rengeteg megpróbáltatáson kellett már keresztülmennie. Tisztelt édesapja egyike volt a háború és az infláció számos áldozatának. Ha nem is tapasztalatból, de tudom, hogy napjainkban igen nehéz egzisztenciát teremteni. El sem tudja képzelni, hány és hány derékba tört életű ember keresett már nálunk is állást. Sajnos csak néhányukon segíthettünk. Vigasztalására azonban már most elmondhatom, hogy tisztelt édesapja számára mindenképpen lesz állás a Norden cégnél. Szükségünk van olyanokra, akiket megedzettek az élet küzdelmei. Higgye el, nem kell többé aggódnia! Édesapja nem kímélhette meg a gondoktól, bajoktól, de úgy remélem, hogy nekem majd sikerül.

Dani pillantása a fiatalember szívéig hatolt.

- Maga nagyon jó! - sóhajtotta a lány. - Tudtam én ezt mindjárt, éreztem, és ez vonzott magához. Fogadja hálás köszönetemet! Most pedig felejtsük el mindazt, amiről szót ejtettünk! A szívem újra egészen könnyű. Egyvalamit magyaráznék még csak meg, azt, hogy miért irtózom annyira, vagyis miért rettegek annyira a játékoktól. Attól félek, hogy édesapám egyszer mindent elveszít, amit verejtékes munkával megszerzett. Az rettenetes volna, elgondolni is szörnyű! Ne értsen félre, kérem, nem attól tartok, hogy édesapám könnyelműségből menne bele a játékba, hanem csakis azért, hogy az én életemet még szebbé tehesse. Eljöhet a nap, amelyen majd esetleg úgy érzi, hogy túlságosan lassan gyűlik össze a szükséges pénz, túl messze van az áhított cél, és akkor talán nem tud ellenállni a kísértésnek, és mindent kockára tesz. Ahogy Köppen kereskedelmi tanácsosné asszony mondani szokta, a játék itt úgymond benne van a levegőben, én pedig gyűlölöm a játékot, mert rettegek tőle. Boldog leszek, ha végre elhagyjuk Monte-Carlót, bármilyen szép is itt.

Ronald megnyugtatóan mosolygott rá.

- Túlságosan sötéten lát, nagyságos kisasszony. Tisztelt édesapja soha nem fogja elfelejteni, mennyire nehéz volna, ha mindent megint egészen elölről kellene kezdenie. Nem fogja kockára tenni az egzisztenciáját, ami egyben az öné is.

- Én is ezzel bátorítom magam, és igyekszem elhessegetni a buta gondolataimat. Most azonban már valóban egy szót se többet erről! Induljunk a hercegi rezidenciához, aztán pedig ideje lesz, hogy visszamenjünk teázni Köppen kereskedelmi tanácsosné asszonyhoz.

Dani felállt, és szapora léptekkel elindult. Ronald mellette lépdelt, és most már boldogan és gondtalanul csevegtek, ahogyan csak olyan szerelmes fiatalok tudnak, akik biztosak egymás érzéseiben, bár még nem teljesülhetnek be a vágyaik; akik előtt még zárva van egy kapu, ám tudják már, hogy eljön a nap, amelyen majd kinyílik.

Ronald tisztában volt azzal, hogy édesapja kicsit berzenkedni fog a választása ellen. Ő mindig is azon a véleményen volt, hogy suba a subához, guba a gubához. Az ifjú Nordent azonban nem érdekelte jövendőbelije anyagi helyzete, hiszen az ő vagyona kettőjüknek is bőven elég lesz. Az egyenlőség nála csak műveltség, jellem és belső értékek dolgában számított, ebben a tekintetben pedig Dani von Winterfeld teljesen egyenlő vele. Minden egyéb mellékes.

A tisztesség kérdése fel sem merült benne. Magától értetődőnek tartotta, hogy csakis kifogástalan úriember lehet az a férfi, akinek Dani a lánya, akit egy ilyen lány tisztel és szeret.

A két fiatal meg volt győződve arról, hogy immár minden akadály elhárult az útjukból. Emelkedett, csaknem szilajul vidám hangulatban sétáltak tovább, és sugárzott róluk a boldogság. Ahányszor egy másra néztek, csaknem felujjongtak, s ha összeért a kezük, áramütésként járta át őket az öröm. Odafent ígéretesen ragyogott a kék ég, és ők még csak nem is sejthették, hogy boldogságuk felett máris sötét, vészjósló fellegek gyülekeznek.

Miután odaértek a rezidenciához, kuncogva nézegették a hercegi testőrség mulatságosan fontoskodó őrségváltását.

- Voltaképpen mit őriznek ezek a daliák? - kérdezte Dani suttogva.

- A kaszinó bankját - vágta rá a férfi jókedvűen.

- Okosabban tennék, ha a tengerbe hajítanák azt a csúfságot - jelentette ki a lány, és sarkon fordult.

Ronald követte, és sietős léptekkel visszaindultak Monte-Carlóba.

IX.

Köppen kereskedelmi tanácsosnét a kiadós szieszta után pompás hangulatban találták. Még abba is belement, hogy velük vacsorázzon a Hotel de Paris-ban, mert így Daninak nem kell egyedül a szobájában étkeznie.

A lány egyik elragadó estélyi ruháját vette fel, és erre is tűzött néhány szál ibolyát a Ronaldtól kapott csokorból. A szeméből sugárzó visszafogott boldogság elbűvölte az ifjú Nordent. Az idős hölgy is megérezte, hogy a fiatalok között delejes hullámok áramlanak. „Szegény grófocska - gondolta neked már befellegzett, reményed sem maradt. Úgy látom, a kis Dani ugyanolyan hamar beleszeretett a pompás Ronald Nordenbe, mint az belé.”

Tíz óra is elmúlt már, amikor a kereskedelmi tanácsosné Danihoz fordult, és közölte, hogy vissza szeretne vonulni.

- Kihasználom a ritka alkalmat, és megint egyszer kialszom magam. Magát is ágyba küldöm most, kedves Dani kisasszony, ahogyan az édesapja szokta. A fiatal lányoknak sok alvásra van szükségük, hogy megőrizzék a szépségüket. Ugye visszakísér a szállodámba, kedves Norden úr?

Ronald meghajtotta magát, Dani pedig engedelmesen, ellentmondás nélkül elbúcsúzott tőlük. A tanácsosné kezét a törődésért hálásan megcsókolta, aztán kezet nyújtott Ronaldnak, aki gyengéden megszorította a jobbját. Boldogan érezte, hogy a lány bátortalanul, mégis egyértelműen viszonozta a szorítását.

Miközben Ronald a szállodája felé sétált a kereskedelmi tanácsosnéval, Dani a hálószobájában levette az estélyijét, könnyű selyem háziköntösbe bújt, és átment a kisszalonba. Még nem tudott volna elaludni, és egyébként is álmodozni vágyott egy kicsit arról, ami egészen betöltötte ifjú szívét. Nem gyújtott lámpát, csak leült az ablakhoz, és kinézett a holdfényes éjszakába. A teraszok előtt sötéten elterülő tenger végtelennek tűnt. Valahol muzsika szólt, és Dani halkan dúdolta a melódiát, bár nem tudta volna megmondani, mi az.

Egyszer csak összerezzent. Odalent, a teraszokra vezető lépcsőn karcsú, erőteljes férfi tűnt fel. A lány szíve előbb ismerte meg, mint a szeme. Ronald Norden volt az. Megállt egy pillanatra, mielőtt elindult volna lefelé, és felnézett Dani ablakába. Megérezte volna a közelségét?

Mindenesetre megemelte a kalapját, mintha köszöntené, aztán lesietett a lépcsőn, a terasz kő mellvédjéig. Onnan megint visszanézett, és a lány felé, a holdfénynek fordította az arcát. Dani nem mozdult, de látta, hogy Ronald egyenesen az ő ablakára néz.

A fiatalember különös hangulatban volt. Nevetségesnek érezte magát, amint szerelmes gimnazistaként áll egy ablak alatt, de azzal is tisztában volt, hogy érzései sokkal áhítatosabbak, mélyebbek és erősebbek egy ábrándos diákéinál. Mintha ülni látott volna valakit annál az ablaknál, és feléje repült a lelke. Felidéződött benne minden, amit Dani meggyónt neki a magányos padon, és mély megindultság töltötte el a szívét. Boldogságába azonban váratlanul szomorúság is vegyült. Eleinte nem értette, mi az, ami beárnyékolja felhőtlen jókedvét, és hirtelen rádöbbent, hogy nem más, mint Dani édesapjának az élettörténete. Mennyit küzdhetett, szenvedhetett, hogy elviselhető életet teremtsen a lányának! És miféle állás lehet az, ami ilyen magas költségekkel jár, mégsem teszi lehetővé számára, hogy saját otthona legyen?

Töprengett, gondolkodott, és olyan érzése támadt, hogy minél előbb ki kell szabadítania Danit ebből a bizonytalan helyzetből. Egyszeriben gyötrelmesnek érezte, hogy apja parancsára a lánynak alakoskodnia kell. Miért lehet annyira fontos Horst von Winterfeldnek, hogy gazdagnak tartsák? Mi a foglalkozása, és miért nem beszél róla soha a gyermekével? Talán azért, mert nem úriemberhez méltó munkát végez? Akkor viszont miért kell a legjobb körökben forgolódnia? És miért bérel egy egész lakosztályt, ráadásul az egyik legelőkelőbb szállodában az, aki igen takarékosan kíván élni? Igaz, Dani azt mondta, hogy a költségeiket édesapja cége állja. Ugyan milyen cég visel el ennyi kiadást?

Ronald önmagára bosszúsan elhessegette megválaszolatlan kérdéseit. Egyiknek sincs igazán jelentősége, győzködte magát. Egyedül az a fontos, hogy szereti Danit, és ő viszontszereti. Ebben szinte egészen biztos lehet. Ha nem így volna, akkor másként beszélt volna vele ma délután. A szemében azonban könnyek csillogtak, az elfojtott izgatottság könnyei! Senki nem lesz nála irigylésre méltóbb, ha majd elnyeri annak a lánynak a kezét, aki ilyen mély, ilyen erős érzésekre képes.

Mert a felesége lesz, a feleségének kell lennie! Végül is mindegy, mivel foglalkozik az apja, hiszen az biztos, hogy tisztességes munkából él, és csak ez számít.

Vágyakozó tekintettel nézett fel a szállodára, és meglátta, hogy Dani felkapcsolja a villanyt, és ott áll az ablakban. Ronald abbahagyta a töprengést, és odaköszönt a lánynak. Ő meghajtotta a fejét, aztán gyorsan ellépett az ablaktól. A fiatalember nagyot sóhajtott, amikor a lámpa fénye megcsillant Dani haján. Még a szíve is szőke!

Igen, szőke, tiszta, fényes, ragyogó és makulátlan. Ez ő! A férfit kimondhatatlanul boldoggá tette, hogy rátalált erre a lányra, az egyetlenre, az igazira.

Lassan visszament a szállodába, fel a szobájába. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy Monte-Carlóban van, és már tizenegykor elmegy aludni.

A fiatalok gondolatai megint egymáshoz repültek, és mindketten érezték, hogy a másik is rájuk gondol, és egyszerre dobban a szívük.

Másnap Ronald korán kelt, mert abban reménykedett, hogy még találkozhat Danival kettesben, mielőtt az édesapja felébredne. Ha szerencséje van, Winterfeld úr megint későn ért haza, és ma is sokáig alszik.

És szerencséje lett. Amikor leért az előcsarnokba, a személyzet még nem végzett a takarítással. Monte-Carlóban a vendégek nem szoktak korán kelni. Kevéssel Ronald után azonban Dani is kiosont a szobájából. Zavartan megállt, amikor megpillantotta a fiatalembert, de aztán odasietett hozzá.

- Jó reggelt, nagyságos kisasszony! Jól aludt?

Dani a férfiéba tette a kezét.

- Köszönöm, kitűnően. Remélem, maga is.

- Sok volt a gondolkoznivalóm, csak sokára aludtam el. Sétálni készül?

- Igen, mint minden reggel, amíg a papa alszik.

- Önnel tarthatok? Én is szívesen sétálnék egyet.

- Hogyne, csak tessék!

Az előkelő vendégseregből még senki nem mutatkozott. Az üzleteket és a kávéházakat éppen takarították, méghozzá rengeteg vízzel, így aztán mindig le kellett lépniük a járdáról, hogy ne ázzon el a lábbelijük. Végül maguk mögött hagyták a városi utcákat, és rátértek a hegyre felkapaszkodó ösvényre.

Egy darabig most is szótlanul lépdeltek, míg egy olyan helyre nem értek, ahonnan csodálatos kilátás nyílt Monte-Carlóra. Itt megálltak, és hosszasan gyönyörködtek az elébük táruló képben. Ronald tekintetét azonban nem sokáig tartotta fogva a panoráma, mert szebb, kedvesebb néznivalója akadt: Dani elbűvölő, finom profilja és karcsú, mégis nőies alakja. Finom zöld ruhát és fehér kalapkát viselt, ami ugyan eltakarta gyönyörű haját, de nagyon jól állt neki.

- Elmondhatatlanul örülök, hogy egy órára csak az enyém, nagyságos kisasszony. Attól tartok, ma nem sokat élvezhetem a társaságát, hacsak az édesapja és a barátai nem mennek át megint Nizzába.

- Viszont megismerkedhet édesapámmal, Norden úr.

- Ez nagyon fontos nekem, mégis örülök, hogy kettesben is lehetünk egy keveset. Hát nem különös, hogy életünkben milliók mellett elmegyünk, de nem tesznek ránk maradandó hatást, és nem ébred bennünk vágy arra, hogy viszontlássuk őket? Aztán találkozunk valakivel, akiről azonnal tudjuk, hogy hozzánk tartozik, tudtunkon kívül őt kerestük egész életünkben, és mindenáron meg kell tartanunk. Hihetetlenül szomorú volna, ha ez nem sikerülne, és még szomorúbb, ha soha nem is találkoznánk ezzel az emberrel. Ugyanakkor csodálatos, ha mindez megtörténik, és úgy érezhetjük, hogy mi is jelentünk valamit annak a másiknak. Ugye, hogy nagyszerű, nagyságos kisasszony?

Dani felnézett rá, és gyönyörű fényben ragyogott a szeme.

- Igen, rendkívüli boldogság ez. Hálásnak kell lennünk érte és alázatosnak… vagy büszkének. Nem is tudom, melyik vagyok inkább.

Ronald megfogta a kezét.

- Végtelenül boldoggá tett azzal, amit mondott, mert arról árulkodik, hogy tökéletesen megértjük egymást. És ezt akkor is érzem, amikor éppen nem vagyunk együtt. Tegnap este, amint felnéztem az ablakára, olyan érzésem volt, hogy a szívem beszélget az ön szívével.

A lány arcát pír öntötte el.

- Nagyon korán visszavonult tegnap.

A fiatalember felnevetett.

- Egyedül akartam maradni, nem volt kedvem emberek közé menni. Lelkem mélyén éreztem, hogy még találkozunk. Ön is gondolt rám?

Dani egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Szünet nélkül - suttogta, mintha a férfi akaratának engedelmeskedne.

Ronald a kezére tapasztotta az ajkát.

- Nem is lehet másként. Az ilyen erős érzelemnek viszonzásra kell találnia.

Lassan továbbindultak felfelé, és egyre szebb kilátást élvezhettek. Most már Monacót is láthatták a kis kikötővel és a vitorlásokkal. Egy idő után megfordultak és visszaindultak. Ronald óvatosan támogatta a lányt, és ő nem tiltakozott, mert így legalább összeérhetett a kezük. Olykor egymásra néztek, tekintetük önfeledten a másikéba fonódott, és Ronaldnak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne vonja magához és ne szorítsa vadul kalapáló szívére a lányt.

Melegen sütött le rájuk a nap, és Dani levette a kis kalapot aranyban csillogó hajáról. „Ha száz évig élek is, akkor sem felejtem el soha ezt a boldog órát” - gondolta.

Akkorákat nevettek, amekkorákat csak ártatlan kisgyermekek tudnak, és vidáman, felszabadultan értek vissza Monte-Carlóba. A város közben elkészült reggeli toalettjével. A kirakatok csábítóan kellették magukat, az utcák tisztán, szárazon ragyogtak. A kaszinó előtti téren és másutt is jól öltözött, elegáns hölgyek és urak korzóztak.

- Visszatér a szállodába, nagyságos kisasszony?

- Nem, előbb kimegyek a teraszokra, hogy megnézzem, nyitva van-e már édesapám ablaka. Ha csukva lenne, akkor sétálok még egy kicsit.

- Megengedi, hogy önnel maradjak?

- Örömmel.

Lementek hát a teraszokra, ahol már sokan tartózkodtak, és Dani hamarosan ismerősökkel is találkozott. Néhány hölgy és úr ráköszönt, ő pedig elfogulatlanul bemutatta nekik Ronald Nordent, és megjegyezte, hogy Köppen kereskedelmi tanácsos úrék jó ismerőse. A társaság tagjai barátságosan üdvözölték a fiatalembert, ám hamarosan előkerült Spirinelli gróf is, és nyugtalanul, kérdőn nézett a lányra. Dani őt is összeismertette Ronalddal, és a kis gróf, aki azonnal megérezte, hogy a magas, karcsú németnek több szerencséje volt a lánynál, mint neki, búsan lehajtotta szép fejét. Ronald tudta, hogy a vetélytársa, de hamar belátta, hogy nincs mitől tartania. Dani kedves, barátságos volt a gróffal, ám a szeméből csak jóindulat és együttérzés áradt feléje, semmi más.

Hamarosan megjelent Köppen kereskedelmi tanácsos is a hitvesével. A férfi a maga lendületes módján, jellegzetes Rajna-vidéki tájszólásban üdvözölte Ronaldot, aztán Danihoz fordult.

- A kedves papa, gondolom, alszik még. Tegnap is átkozottul későn tértünk nyugovóra, de a feleségem nekem ma nem engedte meg, hogy kialudjam magam. Ragaszkodott ahhoz, hogy legalább egyszer nézzem meg Monte-Carlót kora reggel. Végül mégsem sikerült, sokáig ültünk ugyanis a reggelinél, mert rengeteg üzleti levelet kellett elolvasnom.

- Papa még nem ébredt fel… azaz épp most nyitja ki az ablakot. Hölgyeim és uraim, elnézésüket kérem, de most felmegyek édesapámhoz. A viszontlátásra!

Kedves köszönése mindenkinek szólt, ám utolsó, felragyogó pillantása Ronaldhoz szállt, ami nem kerülte el a kis gróf figyelmét, és még szomorúbb lett tőle. Érezte, hogy számára mindörökre elveszett a szép német lány. Elvált a barátaitól, és lassan elindult lefelé a lépcsőn. Ronald sokáig nézett utána, és őszintén együtt érzett vele. Megengedhette magának a győztes nagylelkűségét.

A kereskedelmi tanácsos kérdésekkel árasztotta el az ifjú Nordent Meg akarta tudni, hogy vannak az otthoniak, és valóban eldöntött dolog-e már a Bernd és a Norden családi vállalkozások egyesítése. Ronald nyugodtan és határozottan nemmel válaszolt, ám aztán gyorsan másra terelte a szót.

Dani belépett a kisszalonba, és bekopogtatott az édesapja hálójába nyíló ajtón.

- Mindjárt jövök, kislányom. Légy szíves, addig hozasd fel a reggelimet! - szólt ki a férfi.

- Máris, papa!

A lány csengetett, a belépő szobapincértől megrendelte a reggelit, aztán a hálószobájába szaladt, hogy letegye a kalapját meg a kesztyűjét. Az asztalon friss csokor ibolya várta, mellette egy kis borítékban Ronald Norden névjegye. Erre nem is lett volna szükség, mert Dani szíve azonnal megsúgta, kinek köszönheti a virágokat. Felhevült arcát a harmatosan hűvös szirmok közé fúrta, és lehunyta a szemét.

Egy idő múlva visszasietett a kisszalonba. Apja ugyanekkor lépett ki a szobájából. Dani megrémült, amikor meglátta.

- Mi van veled, papa? Beteg vagy? Falfehér az arcod.

A férfi kényszeredetten mosolygott.

- Semmi baj, csak egy kis macskajaj, Dani. Túl sokat füstöltünk meg poharaztunk tegnap, és megint nagyon későn kerültem ágyba, de a reggeli majd rendbe hoz. Éhes és szomjas vagyok. Szórakoztatsz kicsit, amíg eszem? Az utóbbi napokban alig láttalak, annyira lefoglalt az üzlet.

- Ma is dolgoznod kell, papa? - kérdezte Dani, és kedvesen odabújt hozzá.

Apja megsimogatta a fejét.

- Nem, hála istennek, ma szabad vagyok.

Meghozták a reggelit. Dani szorgalmasan kente a lekvárt a ropogós francia kiflikre, ahogyan édesapja szerette, és a forró, erős kávét is ő töltötte ki neki. Miután megitta az első csészével, a férfi hatalmasat sóhajtott.

- Ez vérré vált! Mindjárt szebb a világ, ha az ember vehet egy jó fürdőt és megkávézhat. Kérek még egy csészével, Dani, és egy kiflit is. Ilyen finomat csak Franciaországban kapni.

Apja igyekezett vidáman, elfogulatlanul csevegni, a lány azonban érezte, hogy valójában nem olyan derűs, mint amilyennek mutatja magát.

- Jó üzletet kötöttél tegnap, papa? - kérdezte, mert úgy sejtette, hogy édesapjának üzleti bosszúságai lehetnek.

Horst von Winterfeld megsimogatta tömött levéltárcáját. Tegnap megint szédületes összegeket nyert, de sajnos csak azután, hogy bevetette cinkelt lapjait. Eleinte megint nagyon sokat vesztett. Jó képet vágott hozzá, hogy megmutassa a többieknek, hogyan veszít egy igazi úr, de ehhez komoly lelkierő kellett, majdnem annyi, mint a csalárd játékhoz.

- Nagyon jól ment a bolt, Dani, úgyhogy ma kérhetsz tőlem valami szépet.

A lány megrázta a fejét.

- Semmilyen kívánságom nincs, papa. Ha neked nincs szükséged a pénzre, akkor inkább add ide, és elteszem.

A férfi bólintott.

- Igazad van. Tessék, fogd!

Elővette a tárcáját, vaskos köteg bankót húzott ki belőle, és számolatlanul a lánya elé tette. Dani megrémült, amikor meglátta, hogy ez legalább annyi pénz, mint amennyit tegnap hozott az édesapja.

- Ez iszonyatosan sok, papa! Vedd vissza inkább, úgyis megjött a szálloda heti számlája.

Horst von Winterfeld türelmetlen mozdulattal visszatolta a lány elé a pénzt.

- Tedd csak el! A számlát mindjárt kifizetem, és a jövő hetet is előre.

Dani nem tudta, miért, de szorongás fogta el a pénz láttán. Amikor azonban meghallotta, hogy édesapja mindjárt két hetet kifizet a szállodában, megpróbálkozott egy tréfás megjegyzéssel.

- Alaposan ki lehet bélelve a zsebed, papa.

A férfi a levéltárcájára pillantott. Átszámítva úgy harmincezer márka lehet benne a szállodai számlán és azon felül, amit Daninak adott. Még néhány a tegnapihoz hasonló este, és aztán végleg felhagy hat a játékkal. Elhatározta, hogy a szükséges forgótőkén kívül az összes pénzt beviszi a bankba, átutaltatja Svájcba, és átváltatja svájci frankra. Mielőtt eljöttek volna Montreux-ből, számlát nyitott egy svájci bankban a saját és a leánya nevére. Igaz, csak ezer svájci frankot fizetett be, de legalább van számlájuk. Már akkor megmondta a lányának, hogy a számlát a magáénak is tekintheti. Most pedig közölte vele, hogy újabb tizenötezer svájci frankot utaltat át.

- Te is befizetheted, amit eddig összegyűjtöttél, ha nincs rá szükséged, Dani. Amennyiben mégis kellene valamire, csak szólj, és adok megint. Azt hiszem, később majd Svájcban telepedünk le, és már most elkezdhetünk takarékoskodni.

A lány lelkesen bólintott.

- Ez remek ötlet, papa!

Gyorsan elővette a pénzes dobozát, és megszámolta a vagyonkáját. Közel harmincezer francia frankot tett ki. Az egészet odaadta az édesapjának, ő viszont csak húszezret vett el belőle.

- A többit tartsd magadnál, ki tudja, nem lesz-e szükséged rá. Ezt itt pedig átváltom svájci frankra, és az egészet átutaltatom Montreux-be. Így már huszonegyezer frankunk lesz, és ha minden jól megy, még tehetünk is majd hozzá. Amink van, azt mindenesetre biztonságba helyeztük, és ez felettébb megnyugtató. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, és mindnyájan halandók vagyunk. Ha velem történne valami, legalább nem maradsz egészen pénz nélkül.

Dani megfogta a karját.

- Ne beszélj ilyesmiről, papa! - kérte ijedten.

Édesapja felnevetett.

- Attól még nem hal meg korábban az ember, hogy minden eshetőségre felkészül. Engem megnyugtat, ha tudom, hogy a legrosszabb esetben sem leszel nincstelen.

Együtt mentek el a bankba. A férfi befizette a pénzt, és rendelkezett az átutalásról.

- Ne felejtsd el, Dani, ha valaha is magadra maradsz, és pénzre lesz szükséged, csak fel kell venned a montreux-i számláról - mondta a férfi csendesen, miután kijöttek a bankból. - Az az összeg éppúgy a tied, mint az enyém, és nyugodtan felhasználhatod.

Dani belekarolt, és megborzongott, pedig szépen sütött a nap.

- Ne beszéljünk többet ezekről a kellemetlen dolgokról, papa!

A férfi gyengéden magához szorította a karját.

- A bankszámlát én nem sorolnám a kellemetlen dolgok közé - mondta nevetve.

- Nem is az, amíg a tied, papa, de ha az enyém lenne… Nem, gondolni sem akarok erre.

- Rendben van, most már beszélhetünk másról, de egyszer ezt is tisztázni kellett - válaszolta az édesapja.

Kicsit könnyebb lett a szíve, miután gondoskodott Daniról, amennyire tehette. A levéltárcájában is maradt annyi, amennyiből további bevételekre tehet szert. Jól veszi ki magát, ha tömött tárcával ül le a kártyaasztalhoz. Senkinek nem szabad megsejtenie, hogy valójában minden fillér számít neki. Dúsgazdag ember benyomását kell keltenie, ezért nem utalhat át egyelőre több pénzt Svájcba.

- Hova menjünk, Dani?

- Mindjárt itt az ebédidő, papa, de előtte még kimehetünk a teraszokra. Biztosan ott vannak még az ismerőseink, és végre bemutathatom neked Norden urat, akit legutóbb a kereskedelmi tanácsos úrék társaságában láttam. Még köszönetet kell mondanod neki.

- Igaz is, ezt meg egészen elfelejtettem! Az ifjú úr tegnap is védelmébe vett benneteket a tanácsosné asszonnyal?

- Igen, és délután Monacóban voltam vele a hercegi rezidenciánál.

- Kedves ember?

- Igen, az. Illemtudó, előkelő és finom a modora.

- Akkor hát menjünk és üdvözöljük!

Átvágtak a fürdőparkon, a különös kaktuszok és más egzotikus növények között, aztán a kaszinó előtti téren keresztül kisétáltak a teraszokra. Ronald Norden ott üldögélt a kereskedelmi tanácsosékkal és egy kisebb társasággal. Nyugtalan, várakozó tekintete minduntalan a szalon ablakára és a teraszlépcsőre tévedt. Alig várta már, hogy viszontláthassa Danit. Aztán végre megpillantotta egy magas, előkelő tartású úr karján, akinek az arcát csak akkor tudta kivenni, amikor már a lépcső felénél tartott, és megállt, hogy üdvözöljön valakit. Közben levette a kalapját, és Ronald Norden összerezzent, mintha megütötték volna.

Dani… ezzel az emberrel? Csakis az apja lehet, különben nem karolna bele ilyen bizalmasan. Ez az ember… magasságos ég, ez az a férfi, akinek holtsápadt arcát soha nem tudta elfelejteni! Ő az, akit kártyacsaláson értek a berlini klubban.

Az ifjú Norden döbbenten meredt a közeledő párra, és önkéntelenül felnyögött. Leírhatatlan fájdalom hasított a szívébe, mert rádöbbent, hogy éppen csak megszületett napsugaras boldogsága egyszeriben összetört. Össze kell törnie, mert immár tudja, kicsoda Dani apja.

Fejében egymást kergették a gondolatok. Mit tegyen? Hogy nézzen ezek után Dani szemébe? És mivel magyarázza meg, hogy mostantól másként néz majd rá? Az egészen biztos, hogy a lány semmit sem sejt, és nem tudja, miből él az apja.

Ronald egyszeriben mindent megértett. Ezért titkolja hát el Horst von Winterfeld a lánya elől a foglalkozását! Nyilván szégyelli magát tiszta és ártatlan gyermeke előtt. Ezért hallgatja el előle, hogy kártyázni szokott, ezért küldi el mindig aludni, mielőtt játszani kezdenének a szalonjában, és ezért fogadtatta meg a „barátaival”, hogy nem árulják el a titkát a lányának.

„Istenem, de borzasztó!” - gondolta a fiatalember. Dani szereti, imádja az apját, tisztességesnek tartja, és azt hiszi, hogy fáradságot nem kímélve küzd a kettőjük megélhetéséért. Mit sem sejt, ösztönösen mégis mindenfajta játéktól irtózik, mert érzi, hogy veszélyt hozhat rá.

Ezek a gondolatok jártak Ronald fejében, amíg Dani és az édesapja feléje tartott. Égő szemét hol a lány boldogságtól ragyogó, ártatlan arcára, hol pedig az apára szegezte. Horst von Winterfeld arca most nem volt olyan merev, mint Berlinben azon a szörnyű órán, és keskeny ajkán most kedves mosoly játszott. A szeméből azonban Ronald, aki ismerte a titkát, meghatározhatatlan félelmet olvasott ki, az űzött vad rettegését. Mi lakozhat a lelkében?

A fiatalember mindennek dacára szánta ezt a boldogtalant, aki bizonyosan minden tőle telhetőt elkövetett, hogy tisztességes megélhetést biztosítson a gyermekének és magának, mielőtt odadobta volna a becsületét, hogy legalább a lányát megmentse a nélkülözéstől. Amíg csak tehette, a biztonságos intézetben tartotta, ám aztán Dani már nem bírta ott tovább, és mindenáron ki akart szabadulni. Csak azóta él vele, de most is igyekszik távol tartani minden tisztátalanságtól, ha becstelen úton szerzett pénzből kell is eltartania.

Apa és lánya már egészen közel ért hozzá. Ronald önkéntelen mozdulatot tett, mintha menekülnie kellene, mintha nem nézhetne többé Dani szemébe, miután tudja, amit tud. A lába azonban nem engedelmeskedett az akaratának. Fusson el, hagyja magára a lányt? Nem kell-e megvédenie a gyalázattól, a felismeréstől, hogy kiféle, miféle az apja? Igen ám, de hogyan? Mit tehetne azért, hogy megmentse a fenyegető szörnyűségtől? Előbb vagy utóbb az összes csalót utoléri a végzete. Horst von Winterfeld ott, Berlinben még kitérhetett előle, de bármikor újra leleplezhetik. Nem kell hozzá más, csak az, hogy egy bizalmatlan játékostársa, akitől már túl sokat nyert el, figyelni kezdje, aztán pedig az igazságszolgáltatás kezére juttassa.

Mi lesz akkor Danival?

Már ott is állt előtte, és hallotta meleg, tiszta, érzelmekkel teli hangját.

- Norden úr, édesapám szeretné megismerni, hogy kifejezhesse köszönetét azért a segítségért, amelyet nemrég nekem nyújtott.

Ronald úgy nézett a lányra, mintha rémálomból riadt volna fel, aztán az apja felé fordult. Szinte csak a távolból hallotta, hogy kedvesen, udvariasan megköszöni a lányának tett szolgálatait, nem is sejtve, hogy nem most látja először. Azon az éjszakán nem vette észre, ő viszont érdeklődéssel figyelte, és megjegyezte magának érdekes, okos vonásait. Szórakozottan válaszolt néhány udvarias szót, aztán Horst von Winterfeld végre Köppen kereskedelmi tanácsosné asszonyhoz fordult, és gálánsán, kedvesen csevegni kezdett vele.

Dani odalépett Ronald mellé.

- Mi történt magával, Norden úr? Nagyon sápadt, mintha erős fájdalmai volnának. Nem érzi jól magát?

A fiatalember hálásan kapott a mentő ötleten.

- Sajnálom, nagyságos kisasszony, de hirtelen elviselhetetlen fejfájás tört rám.

Dani aggodalmasan nézett rá.

- Mert délelőtt megint kalap nélkül sétált. Mondtam már magának, hogy nem szabad sokáig fedetlen fővel az erős napon tartózkodni. Pihenjen le egy órára lehetőleg elsötétített szobában, és vegyen be gyógyszert! Meglátja, délutánra rendbe jön.

Ronald összeharapta a fogát, és a lány számára megmagyarázhatatlan fájdalom jelent meg a szemében. Daninak olyan érzése támadt, hogy kihunyt a nap, és fenyegető árnyék borult fölé. Rendkívül érzékeny teremtés volt, és rövid ismeretségük dacára is ismerte már annyira a fiatalembert, hogy tudta, nem csak fejfájás kínozza. Mi történhetett vele, amióta elváltak? Nem sejthette, hogy a rettenetes élmény éppen az ő látványa volt, ahogy apja karján közeledett feléje.

- Alighanem igaza van… a napsütés lehet az oka. Megfogadom a tanácsát, nagyságos kisasszony, és felmegyek a szobámba.

Ronald megemelte a kalapját a lány előtt, aztán sietve kimentette magát a hölgyeknél és az uraknál. Dani szorongva nézett utána. Mi történhetett? Mitől változott meg ilyen hirtelen, ilyen érthetetlenül? Szinte már fenyegetőn nézett rá, ugyanakkor mintha szánta volna. De miért kellene szánnia? Talán tudja, hogy fájdalom fogja érni őt? Ha igen, annak csakis ő lehet az oka, hiszen az édesapja itt van vele, egészséges, vidám, és anyagi helyzetük is egyre biztosabb. Érte tehát nem kell aggódnia. Nem szomoríthatja el más, csakis az a férfi, akit ellenállhatatlanul szeret.

Dani gondolatban megrótta magát, mert fényes nappal kísértetet lát. Ronaldot biztosan csak a fejfájás gyötörte, és hamarosan jól lesz megint. Majd ő vigyáz rá, és nem fogja még egyszer megengedni, hogy kalap nélkül járkáljon a tűző napon.

X.

Ronald Norden a szobájába érve fellélegzett, mintha óriási veszélyből szabadult volna. Ledobta a kabátját meg a kalapját, lerogyott egy fotelba, és maga elé meredt.

Gondolatai megint a körül a szörnyű felismerés körül keringtek, amelyet akkor tett, amikor Danit megpillantotta az apja karján. Mindent alaposan megfontolt, hosszasan töprengett, mérlegelt, és végül arra kellett jutnia, hogy nem veheti feleségül Danit. Egy szerencselovag, egy hamiskártyás lányát semmiképpen sem viheti haza az édesapja házába. Mégis úgy érezte, hogy nem képes elszakadni tőle. Bár csak rövid ideje ismeri, szíve máris visszavonhatatlanul az övé. Végtelenül boldoggá tette, hogy megtalálta az igazit, és elnyerte a rokonszenvét, a szerelmét. Tudta, hogy ő az egyetlen nő, aki boldoggá teheti. Azzal is tisztában volt, hogy bárki is az apja, Dani ugyanaz maradt, aki eddig volt. Egészen biztosan ártatlan, bűntelen, sejtelme sincs az apja üzelmeiről. Szíve, gondolkodása makulátlanul tiszta, és bizonyosan az apjáé is az volt valaha, amikor a fenyegető nyomor miatt még nem kellett letérnie a helyes útról, legfőképpen azért, hogy gyermeke számára elviselhetőbb körülményeket teremtsen.

Így okoskodott Ronald, ám aztán megint iszonyatos harag fogta el. Hogyan ránthatta magával ez az ember kalandor életébe ártatlan és tiszta lányát? Nem lett volna-e kötelessége, hogy mindenáron távol tartsa azoktól a köröktől, amelyekben bűnös mesterségét űzi?

Igaz, szívből szereti a lányát, nagyon vágyódhatott utána, és bizonyára Dani is arra kérte, hogy hozza már el az intézetből, mert együtt szeretne élni vele. Horst von Winterfeld valószínűleg abban reménykedik, hogy hamarosan összeszed annyi pénzt, amennyiből szerény kis otthont teremthet a lányának és magának. Dani is mesélte, hogy az édesapja erről álmodik. Nem fényűző életet akart élni, hanem a szerény, de biztos megélhetés utáni vágy hajtja.

- Szegény ember! Szegény Dani! Szegény én! - mormolta maga elé a fiatalember.

Aztán hirtelen felpattant ültéből. Nem, nem maradhat itt tovább. El kell menekülnie ez elől a szerelem elől, ami soha nem teljesülhet be.

Úgy érezte, kettészakad a szíve. Mondjon le Daniról? Képes lesz erre? Be kell azonban látnia, hogy nem lehet a felesége. Hát a szeretője? Nem, a lány arra nem volna kapható, és ő sem akarja megalázni. Éppen elég baj, hogy az apja becstelenségbe keverte, neki még gondolatban sem szabad megsértenie.

„Dani! Szegény, édes kicsi Dani! Hová tűnt egyszerre a boldogságunk?”

És mit gondol majd vajon a lány, ha ő most váratlanul, magyarázat nélkül elutazik? Megteheti-e egyáltalán, hogy szó nélkül elmegy, és tévedésben hagyja Danit?

Mi tegyen? Az ég szerelmére, mit tegyen?

Ronald az asztalra borult, és karjára hajtotta a fejét.

Nem, nem utazhat el, amíg nem tudja biztosnak Dani jövőjét. Elképzelte, mi lesz vele, ha az apját megint leleplezik, és félelem hasított a szívébe. Nyughatatlanul felpattant a fotelból. Mit tehetne?

Álljon oda Horst von Winterfeld elé, és közölje vele, hogy azon az estén Berlinben tanúja volt a leleplezésének? Ajánljon fel neki pénzt, hogy otthont teremthessen magának meg a lányának, és ne kelljen többé tisztességtelenül élnie? Mit válaszolna vajon? Ugyanolyan merev arccal nézne rá, ahogyan a klubban nézett a többiekre? És képes volna Dani apjának szemébe mondani: tudok az üzelmeidről?

Ellentétes érzések között hányódott, és nem tudta eldönteni, mit tegyen. Nem ment le ebédelni, a szobájába hozatott fel magának harapnivalót, de szinte hozzá sem nyúlt.

Dani nyugtalanul ült az étteremben. Aggódva gondolt arra, hogy Ronald talán még mindig rosszul van, és az is nyugtalanította, hogy olyan fájdalmasan nézett rá a korzón. Közben úgy tett, mintha élénk érdeklődéssel hallgatná az édesapját, aki elmondta, hogy igen rokonszenvesnek találta az ifjú Nordent, és sajnálja, hogy fejfájása miatt nem maradhatott tovább velük.

- Nem baj, majd pótoljuk, amit elmulasztottunk - folytatta a férfi. - Holnapután Norden urat és a többi barátunkat is meghívjuk magunkhoz vacsorára. Eljön még néhány másik úr is, akiket Nizzában ismertem meg, egy amerikai és két francia. Fontos, hogy jól érezzék magukat nálunk, és te majd nagyon kedvesen fogadod őket.

- Velük is üzleti terveid vannak, papa? - kérdezte a lány.

Örömmel hallotta, hogy édesapja Ronald Nordent is meghívja, de egy szót sem szólt erről. Nem akarta, hogy kiderüljön, milyen sokat jelent neki a fiatalember, mert nem viselte volna el, ha édesapja célzásokat tett volna az előnyös házasságra.

- Igen, remélem, jó üzleteket kötök majd velük - válaszolta a férfi derülátón, de közben fájdalmasan ráncba szaladt a homloka.

Arról persze mélyen hallgatott, hogy előző este megint sok pénztől szabadította meg ezeket az „üzletfeleit” és a többi „jó barátját”. Az urak utána természetesen visszavágót követeltek.

- Bármikor örömmel állok rendelkezésükre - felelte nekik Winterfeld a maga megnyerő és világfias modorában. - Csak azt kérem, hogy jöjjenek át hozzám Monte-Carlóba, és legyenek a vendégeim. Ott újra játszhatunk, és talán majd szerencsésebbek lesznek, mint itt voltak.

Az urak jelentőségteljes pillantást váltottak, mielőtt elfogadták volna a meghívást. Az örökkön éber Horst von Winterfeld figyelmét semmi, így ez a pillantás sem kerülte el, csakhogy rosszul értelmezte, és nem tulajdonított neki kellő jelentőséget. Ezek az urak komoly veszteségeket is megengedhetnek maguknak, ezzel tökéletesen tisztában volt, háborgó lelkiismerete megnyugtatására pedig úgy gondolta, hogy akinek túlságosan is sokat juttatott a gondviselés, az könnyedén adhat belőle a rászorulóknak. Amit tőlük vesz el, azzal nem nélkülözőket rövidít meg. És ezt kell tennie, hacsak nem akar éhen veszni a lányával együtt.

Azt még csak nem is sejtette, hogy van Monte-Carlóban, mi több, vele egy szállodában valaki, aki tudja róla, hogy hamiskártyás. Ennek ellenére soha életében nem vágyott még annyira a becsületes életre, mint éppen most.

Gondolatai nagyon lefoglalták, és nem vette észre, hogy Dani ma szokatlanul csendes. Az sem tűnt fel neki, hogy az ifjú német, akit ő ma ismert meg, mélyebb hatással volt a lányára, mint bárki korábban. Így aztán alig-alig beszélgettek, és Dani továbbra is zavartalanul töprenkedhetett azon, hogy miért nézett rá ma Ronald annyira fájdalmasan, és miért volt falfehér az arca. Valóban csak a fejfájás lett volna az oka?

Nyomasztotta, hogy a férfi nem jött le ebédelni, egész nap nem mutatkozott, és vacsoránál sem jelent meg. Dani délután a Café de Paris-ban üldögélt az édesapjával és a társaságukkal. Szórakozottan hallgatta a koncertet, és folyton csak arra gondolt, hogy hol van Ronald, és mi lehet vele.

A kereskedelmi tanácsos úr és a felesége meg is kérdezte, hová tűnt az ifjú Norden. Dani a tőle telhető legnagyobb nyugalommal azt felelte, hogy tudomása szerint gyengélkedik. A tanácsos úr aggódott fiatal barátjáért, és azonnal felküldött hozzá egy szállodai boyt, aki azzal az üzenettel jött vissza, hogy Norden úr sajnálja, de még mindig elviselhetetlenül fáj a feje, és a nap hátralevő részét is a szobájában kívánja tölteni.

Dani most már legalább annyit tudott, hogy Ronald a szállodában van, bár ez a legkevésbé sem nyugtatta meg. A Ronalddal töltött órák olyan gyönyörűségesek voltak, hogy most egyszeriben úgy érezte, életéből eltűnt a napfény. Gondolatban alaposan leteremtette magát ezért a butaságért, mégsem tehetett semmit az érzése ellen. Érzékeny lelke talán már sejtette, hogy szerelmükre veszély leselkedik, ha azt még nem is tudta, miért és hogyan.

Este leverten, szomorúan vonult vissza a szobájába. Kivételesen az édesapja is korán lepihent. Elhatározta ugyanis, hogy két napig kíméli magát. Tudta, hogy holnapután megint nagy lelkierőre és jó idegekre lesz szüksége.

Dani kezébe vette az ibolyacsokrot, amit Ronald küldetett fel a szobájába. Még megköszönni sem tudta, mert egy pillanatra sem maradtak kettesben. Most ajkához emelte a virágokat, aztán gyengéden végigsimított a szirmokon. Gyötrelmes érzések szorították össze a szívét, és szerelméhez repültek a gondolatai.

Ronald csak keveset aludt az éjjel, de reggelre már tudta, mi az, amit legelőbb tennie kell. Belátta, hogy egyik percről a másikra nem viselkedhet egészen másként Danival, mint ahogyan eddig viselkedett. Legalább kísérletet kell tennie arra, hogy magyarázattal szolgáljon neki.

Lement hát a szálloda előcsarnokába, és várt. Abban reménykedett, hogy Dani ma is korán és egyedül jön majd le. Nagy megkönnyebbülésére a lány hamarosan megjelent, és sápadt arcát ragyogó mosoly derítette fel, amikor megpillantotta őt. Odasietett hozzá, és mielőtt még megszólalhatott volna, megfogta a kezét.

- Hála istennek, jobb színben van! - mondta halk, remegő hangon. - Nagyon aggódtam magáért.

Ronaldot tegnap még elmondhatatlanul boldoggá tették volna ezek a szavak, ma azonban csak üres udvariassággal válaszolt.

- Valóban jobban vagyok, nagyságos kisasszony. Köszönöm az együttérzését.

Dani fürkészőn nézett fel rá. Nem így, nem ilyen hűvösen szokott beszélni vele!

- Most látom csak, hogy mégsem jött rendbe. Ugyanolyan sápadt, mint tegnap volt - mondta sajnálkozva és nyugtalanul.

- Azt hiszem, a friss levegő jót tenne. Maga is sétálni készült, nagyságos kisasszony?

- Igen, de nem sokáig. Édesapám bizonyára nemsokára felkel majd, mert az este korán lepihent.

- Csatlakozhatom önhöz? Szeretnék ugyanis elmondani… valamit.

Dani nyugtalanul méregette a férfit, es szokatlanul levertnek találta.

- Akkor hát menjünk! - válaszolta.

Kisétáltak a teraszokra, és lassan lépdeltek egymás mellett. Sokáig egyikük sem szólalt meg. Végül Ronald törte meg a csendet.

- Nagyságos kisasszony - kezdte olyan nyugodtan, ahogy csak kitelt tőle -, tegnap nem mondtam igazat. Nem fájt a fejem. Nem testi fájdalmaim voltak, hanem lelkiek. Tudomásomra jutott ugyanis valami, pontosabban értesültem valamiről, ami egy csapásra szétzúzta a boldogságomat. Oda lett minden, amiről az utóbbi időben álmodoztam, amikor önt láthattam és együtt lehettünk. Miután egészen nyíltan beszéltem önnek az érzéseimről, most kötelességemnek tartom, hogy közöljem, leküzdhetetlen akadályok emelkedtek közénk. Kérem, bocsássa meg, hogy elhamarkodottan megvallottam az érzéseimet, mert a… sors úgy akarja, hogy ne kereshessem tovább a kegyeit. Becsületes ember lévén, ezt el kellett mondanom, és most már nem tehetek mást, csak még egyszer arra kérem, hogy bocsásson meg nekem.

Dani halotthalvány lett. Rémülten, kérdőn nézett fel a férfira, és remegett az ajka.

- Nem tudom, mi történt magával, de amióta tegnap elváltunk, érzem, hogy fájdalom kínozza, az én életemből pedig eltűnőben van a napfény. A bocsánatomat kéri? Nem is haragudhatnék magára, hiszen tudom, hogy szándékosan soha nem okozna fájdalmat nekem. - A lány elhallgatott, mert nem tudta folytatni.

- Nem, a világért sem okoznék fájdalmat magának, de érzem, hogy meg kell tennem. És ez most legalább annyira elkeserít, mint amennyire boldoggá tett az, hogy tudhattam, sokat számítok önnek. Higgye el, szörnyű kínokat állok ki, amióta rádöbbentem, hogy le kell mondanom magáról, mégis kötelességem, hogy ezt tegyem. Ez egészen bizonyos. Olyan akadály emelkedett közénk, amelyet nem léphetek át… nem szabad átlépnem. Amint ezt beláttam, azt is azonnal megértettem, hogy ezt el kell mondanom magának, bár tudom, fájdalmat okozok.

Dani arca még halványabb lett. Elkínzottan nézett fel a férfira, de görcsösen igyekezett megőrizni a tartását.

- Köszönöm az egyenességét. Nem kérdezem meg, mi az, ami egyszeriben közénk állt, mert tudom, megkímélt volna a szenvedéstől, ha elháríthatná az akadályt.

Ronald halkan felnyögött.

- Bárcsak megkímélhetném! Szerencsére senki nem tudja, mi volt közöttünk. Maga miatt kell ezt szerencsének neveznem. Kétségbe vagyok esve, egész éjjel nem aludtam, de minden hiába, akaratlanul is fájdalmat kell okoznom magának, nagyságos kisasszony.

Danit felkavarta a férfi hangjából kihallatszó gyötrődés. Sápadt arca is erről mesélt, és a lány érezte, hogy minden szava igaz. Annyira szánta, hogy még a maga szenvedéséről is megfeledkezett.

- Ne aggódjék miattam, Norden úr! Reményeim alighanem túlságosan merészek voltak ahhoz, hogy beteljesülhessenek. Nem ahhoz szoktam, hogy kegyes legyen hozzám a sors. És… nem akarom még jobban elszomorítani azzal, hogy megnehezítem a helyzetét. Bátor leszek, beletörődöm a megváltoztathatatlanba, és… legalább életemben egyszer maradéktalanul boldog voltam. Sokan ezt sem mondhatják el magukról.

Bátorsága mélységesen meghatotta a férfit, aki nagyon is látta rajta, hogy meg kell küzdenie ezért a bátorságért. Megindultan nézte sápadt arcát, és bármit megadott volna azért, ha a karjába zárhatta volna, és azt mondhatta volna neki, hogy ostobaság ez az egész, csak az számít, hogy mi ketten szeretjük egymást és egymáshoz tartozunk. Bennünket csak a halál választhat el. Ám aztán hallani vélte édesapja szemrehányó hangját: egy hamiskártyás lányát hoztad a házamba!

Ronald összeharapta a fogát. Nem, ezt nem teheti meg. Édesapja nem ezt érdemli tőle. Fel kell áldoznia a boldogságát, és ami még rosszabb, ennek az ártatlan lénynek a boldogságát is.

- Ha tudná, mit érzek most, és mennyire boldogtalanná tesz, hogy magát szenvedni látom! A saját fájdalmamnál ezerszer rettenetesebb, hogy magának is fájdalmat kell okoznom - mondta rekedten.

Dani megremegett, de hősiesen tartotta magát.

- Nem maradt más lehetőségünk, csak az, hogy emlékezzünk erre a néhány boldog órára. Számomra feledhetetlen emlék lesz, ami soha nem tér vissza, olyasmi, amiről csak álmodni lehet. Túl szép lett volna… ekkora boldogság nem is létezik - válaszolta csendesen.

Nem tett szemrehányást Ronaldnak, mert bizton tudta, hogy nincs más választása. Mesélt neki a cégeik tervezett egyesítéséről, amit az édesapja oly nagyon akart, és azt hitte, hogy most mégis elkerülhetetlenné vált a fúzió. Tisztában volt azzal, hogy az üzleti életben gyakran adódnak nehézségek, bonyodalmak. Ronald tegnap valószínűleg levelet kapott otthonról, amelyben az édesapja arra kérte, hogy a családi cég érdekében mégis vegye el azt az ifjú hölgyet. Egészen biztosan ez történt. Ronald pedig nagyon szereti az édesapját, és nem tagadhatja meg a kérését. A lány most már csak arra vágyott, hogy magára maradhasson a fájdalmával.

A fiatalember komoran, elkínzott tekintettel nézett rá.

- Azt mondja, ekkora boldogság nem is létezik? Sajnálom, de igazat kell adnom magának, nagyságos kisasszony. Ennek ellenére keserű, elmondhatatlanul keserű, hogy nem létezhet az, ami ennyire szép, kedves és boldogító. Azért mindenképpen köszönettel tartozom magának, hogy megkönnyíti a helyzetemet, és nem tesz szemrehányást nekem.

Dani megrázta a fejét.

- Hogyan tennék szemrehányást, amikor tudom, hogy szeretne boldoggá tenni, csak nem szabad? Ennyire kicsinyes, remélem, soha nem leszek.

- Maga nagylelkű, kedves és jó…

Ronaldnak elcsuklott a hangja, és nem tudta folytatni. A lány látta, hogy szenved, súlyos küzdelmet vív önmagával, és finoman a karjára tette a kezét.

- Nagyon sajnálom, hogy gyötrődnie kell. Bárcsak magamra vállalhatnám a fájdalmát!

A férfi megfogta a kezét, és szenvedélyesen megcsókolta. Bátorságából erőt merített, de továbbra is elviselhetetlenül kínozta az a kérdés, hogy mi lesz Danival, ha az apját leleplezik, és talán még börtönbe is kerül. Másodszor már aligha kerülheti el a sorsát.

Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett, és mindketten átadták magukat komor gondolataiknak.

- Elutazik? - kérdezte végül a lány halkan.

Ronald mélyet sóhajtolt.

- Nem tudom megtenni! - szakadt fel belőle a válasz.

Dani gyötrelmes tépelődésbe merült.

- Akkor maradjon! - válaszolta végül. - Attól ne féljen, hogy fájdalmat okoz nekem! Úgy fogok élni, mintha nem hangzottak el volna közöttünk azok a bizalmas szavak, amelyek elhangzottak, mintha minden csak a képzeletem szüleménye lett volna. Mindketten bátrak és erősek leszünk, és azért még… barátok maradhatunk?

Ronald szívéről nagy kő esett le. Nem lett volna képes elutazni, amíg Dani jövője bizonytalan. Beszélni fog Horst von Winterfelddel, felajánlja neki a segítségét, hogy szerény, de tisztességes életet kezdhessen a lányával. Ehhez azonban idő kell, nem ronthat ajtóstul a házba.

- Lesz ereje ahhoz, hogy úgy találkozzon velem ezután, mintha csak jó barátok volnánk?

Dani bátran a szemébe nézett.

- Igen, lesz, de előbb… össze kell szednem magam. Kérem, engedje meg, hogy most elmenjek…

A lány csak gyámoltalanul ingatta a fejét, mert cserbenhagyta a hangja. Aztán megindítóan tehetetlen mosollyal biccentett, és elsietett.

Ronald sokáig nézett utána, és az ő szeme is párás lett. Ott megy az a lány, akivel maradéktalanul boldog lehetne, ha az apja tisztességes ember volna. És neki nem szabad visszatartania, be kell érnie azzal, hogy hűséges jó barátjaként talán megóvhatja a még nagyobb fájdalomtól. Szentül megfogadta, hogy ennek érdekében minden tőle telhetőt megtesz. Ha az égiek is segítik, eléri, hogy Horst von Winterfeld tarthatatlan körülményei megváltozzanak, mert csak úgy tudhatja biztonságban Danit.

Tudta, hogy mostantól kell csak igazán küzdenie a szeretett lányért. Senki sem teszi túl magát egyik napról a másikra azon, ha összetörik a szívét. Dani számára csak most kezdődik az a szenvedés, amin ő már előző nap keresztülment. És ennek az elviselésében nem lehet a segítségére.

Dani a szobájába sietett. Szerencsére az édesapja aludt még, így egyedül lehetett, és zavartalanul átadhatta magát a fájdalmának. Összetörten lerogyott egy fotelba, és égő szemmel maga elé meredt. Hogy milyen erősen érez Ronald Norden iránt, azt teljes mélységében csak most ismerte fel, most, amikor éppen elveszíti, vagy talán már el is veszítette.

Soha nem hitte volna, hogy valaki ilyen rövid idő alatt meghódítja majd a szívét. Két fénytől ragyogó napot tölthettek együtt az élet csúcsain, most pedig a szenvedés legsötétebb mélye következik mindkettőjük számára. Képes lesz-e ezt elviselni? Lesz-e majd olyan bátor, mint amilyennek mutatta magát, hogy Ronald szívét ne keserítse még tovább?

Bármekkora erőfeszítésébe kerüljön is, így kell lennie. Senkinek nem szabad észrevennie, mi megy végbe a lelkében. És ha megint találkozik Ronalddal, akkor higgadtan, fegyelmezetten kell majd viselkednie, nehogy bárki is megsejtse, mit jelent neki valójában.

Ronald néhány napig még biztosan itt marad, már csak azért is, hogy elkerüljék a feltűnést, aztán elutazik, visszamegy Berlinbe, vissza egy lányhoz, akit nem szeret, és mégis feleségül kell vennie. Semmi más nem állhatott közéjük, csakis az a lány és Ronald édesapjának az akarata.

Ronald elmegy, az ő élete pedig egészen üres lesz, eltűnik belőle minden fény és melegség. Csak az édesapja marad meg neki. Soha más férfié nem lesz, senkihez sem tartozhat, ha Ronald Nordené nem lehet.

Sokáig ült így búskomor tépelődésbe merülve. Végül az édesapja kopogtatására riadt fel. Akkor minden erejét összeszedte, és kiszólt, hogy még öltözik, de mindjárt átmegy a kisszalonba. Felkelt a fotelból, és sietve hideg vizet engedett felforrósodott arcára. Aztán megigazította a ruháját, rendbe szedte a vonásait, és kiment az édesapjához.

Később nem tudta volna megmondani, mivel töltötte a következő órákat. Gépiesen járt-kelt és beszélgetett az édesapjával, aztán együtt kimentek a teraszokra. Hamarosan összefutottak Ronald Nordennel, aki a kereskedelmi tanácsosék és néhány hölgy meg úr társaságában sétálgatott. A fiatalok pillantása találkozott, és mind a ketten látták, mekkora erőfeszítésébe kerül a másiknak, hogy nyugodtnak és fegyelmezettnek mutatkozzon. Sikerült azonban elfogulatlanul, közömbös dolgokról csevegniük, és elszántan igyekeztek megbirkózni a megváltozott helyzettel.

Dani hallotta, hogy édesapja meghívja másnap vacsorára a barátait, és látta, hogy ezután Ronaldhoz fordul.

- Megtiszteltetés és öröm volna számunkra, ha önt is a vendégeink között üdvözölhetnénk, Norden úr. Néhány urat Nizzából is várunk még, és remélhetőleg igen jól fogunk szórakozni.

Dani fürkészőn nézte Ronald arcát, ami nehezen elfojtott feszültségről árulkodott. A lánynak az sem kerülte el a figyelmét, hogy a fiatalember csak rövid habozás után hajtotta meg magát udvariasan.

- Köszönöm a kedves meghívást, és örömmel elfogadom - válaszolta végül Ronald.

Szíve szerint nemet mondott volna, mégsem tette, mert saját szemével akarta látni, mi zajlik esténként Horst von Winterfeld szalonjában. Tudta, hogy csak úgy segíthet Danin, ha közelebb kerül az apjához. Miután elfogadta a meghívást, a lányra pillantott, és látta, hogy félénk, fájdalmas öröm csillant meg a szemében.

Páratlanul szerény teremtés! Belátta, hogy így kell lennie, és beéri a barátságával. Ő azonban nem képes erre a beletörődésre, szívében viharos szenvedély tombol. Még nem tud belenyugodni abba, hogy le kell mondania Daniról és arról a boldogságról, amit egyedül tőle kaphatna meg. Úgy látszik, a nők könnyebben elfogadják, hogy áldozatot kell hozniuk. A férfiak azonban tovább hadakoznak a sorssal.

Ronald nem bírta ki sokáig a társaságban. Túlságosan nagy önuralmába került, hogy nyugodtnak mutatkozzon Dani közelében, annál is inkább, mivel a kis olasz gróf megújult reménnyel sürgölődött körülötte. Mivel a lány hűvösen távol tartotta magát Ronaldtól, a gróf arra gondolt, hogy tévedett, amikor előző nap az ifjú németet hitte a szerencsés kiválasztottnak.

Az ifjú Norden féltékenyen méregette az apró termetű, de páratlanul szép olaszt. Mi lesz, ha Dani beletörődik, hogy az ő szerelmükből semmi sem lehet, és hozzámegy a grófhoz vagy bárki máshoz? Jelentkezőben aligha volna hiány, hiszen a többi férfi nem olyan szerencsétlen, mint ő, és nem tudja, hogy Horst von Winterfeld eljátszotta a becsületét. Őrjítő gondolat, hogy Dani máshoz menjen feleségül. Azt nem viselné el, pedig az eszével tudja, többet, jobbat aligha kívánhat neki annál, mint hogy biztonságban éljen egy tisztességes, rendes férj oldalán. Ezt kellene kívánnia, csak éppen nincs ereje hozzá.

Gyorsan elbúcsúzott a társaságtól, és elsietett. Dani szomorúan nézett utána. Mielőtt befordult volna a kaszinónál, Ronald még egyszer visszanézett, egyenesen a lány bánatos szemébe. Tekintete szinte ellenállhatatlan erővel vonzotta vissza hozzá. „Ostoba vagyok - gondolta. - Ez a lány soha nem lesz más felesége, ő nem. Szerelem nélkül senkinek nem ajándékozná oda magát.”

Ronald szórakozottan kiválasztott egy lapot az újságos bódénál, megvette, aztán… visszament a teraszra. Dani egyedül állt a mellvédnél, az elmélyülten beszélgető társaság tagjai már távolabb jártak. A lány nem vette észre, hogy az ifjú Norden visszajött és odalépett mellé. Mereven a távolba nézett, arcán keserűség ült, pilláján könnycsepp rezgett.

- Dani! - suttogta a férfi.

Most először szólította a keresztnevén. A lány összerezzent és feléje fordult. A könnycsepp lehullott a pillájáról, és sötét foltot hagyott világoskék ruháján. Ronald megigézve nézte az aprócska foltot.

- Nézze el nekem, kérem, hogy így szólítottam. Akaratom ellenére csúszott ki a számon a neve, amikor megláttam a szomorú arcát.

Dani kényszeredetten elmosolyodott.

- Már nem vagyok szomorú, barátom, csak… magáért aggódtam. Féltem, hogy megint bezárkózik, és szenvedni fog.

- Megpróbáltam elmenekülni, de hirtelen őrült rettegés fogott el, mert arra gondoltam, hogy még képes lenne… Spirinelli gróf nagyon hevesen keresi a kegyeit, én pedig nem bírtam tovább elnézni, pedig nem tilthatom meg - mondta a férfi rekedten.

A lány arcán szomorkás mosoly suhant át.

- Szegény gróf!

- Hát sajnálja? A részvéttől már csak egy kis lépés a szerelem - jegyezte meg Ronald féltékenyen.

Dani most egészen feléje fordult, és tágra nyílt szemmel nézett fel rá.

- Maga sem gondolhatja komolyan, amire céloz. Valóban el tudja képzelni rólam, hogy elfogadnám a gróf vagy akárki más udvarlását azután, ami közöttünk történt? Ó… kedves barátom, akkor maga nagyon rosszul ismer engem.

Ronald megragadta a kezét, és rátapasztotta az ajkát.

- Bocsásson meg nekem! Nem vagyok egészen beszámítható. Nem akarom, hogy valaha is másé legyen, noha nem tarthatom meg magamnak. Azt kellene kívánnom, hogy felejtsen el, ám ha arra gondolok, hogy képes lenne rá, akkor… Istenem, bocsásson meg nekem! Már nincs jogom ahhoz, hogy ilyeneket mondjak magának.

Dani olyan őszinte, szerelmes pillantással nézett rá, hogy a férfi beleremegett.

- Miért ne hallhatnám, mennyire fáj magának, hogy le kell mondania rólam? Semmire nem kötelezi az őszintesége. Tudom, hogy nem remélhetek, mégis boldoggá tesz, hogy nehezére esik elválnia tőlem. Akkor lennék csak igazán szomorú, ha könnyű szívvel hagyna el, bár így még az is fáj, hogy magát szenvedni látom. Nekem azonban még az a fájdalom is kedves, amit maga miatt kell kiállnom.

Ronaldnak össze kellett harapnia a fogát, és perzselő szemmel meredt a lányra. Ahhoz már nem volt ereje, hogy megszólaljon. Sokáig álltak mozdulatlanul, és egyikük sem volt képes arra, hogy elszakadjon a másiktól.

Dani végül lerázta magáról a dermedtséget.

- Jöjjön, kedves barátom! Csatlakozzunk a többiekhez!

Ronald engedelmesen követte. A lány kedves barátjának nevezte… Szomorú kárpótlás ez azért a névért, amelyen szólíthatná, ha…

- Csodálatra méltó a bátorsága - jegyezte meg halkan.

Dani felnézett rá, és tekintete lelke mélyéig felkavarta a férfit.

- Bennünket, nőket arra nevelnek, hogy önmagunkkal szemben is bátrak legyünk. Egy férfinak csak az ellenséggel szemben kell bátornak lennie. Azt hiszem, az könnyebb.

- Milyen igaza van! Valamit okvetlenül tudnom kell még. Nem lesz kellemetlen önnek, ha elfogadom az édesapja holnap estére szóló meghívását?

A lány nagyot sóhajtott.

- Tudom jól, hogy már nem sokáig láthatom magát. Amíg azonban lehetőségem van arra, hogy a társaságát élvezhessem, örülni fogok neki, és… gyűjtöm az emlékeket, hogy eltegyem őket azokra az időkre, amikor majd nem találkozhatunk.

- Nem kínozza a jelenlétem?

- Kínoz, mégis boldoggá tesz. Olyan boldoggá, hogy szenvedni is hajlandó vagyok érte. Egyvalamire azonban megkérem.

- Bármilyen kérését teljesítem, ha megtehetem.

- Arra kérem, ígérje meg, nem utazik el úgy, hogy ne búcsúzott volna el tőlem. Tudnom kell, mikor látom utoljára. Nem mehet el titokban. Már az imént is azon rettegtem, hogy talán elutazik, és nekem nem is szól előtte.

Ronald mélységesen meghatódott.

- Bírja az ígéretemet. Szólni fogok, ha elutazom.

- És ez… hamar lesz?

- Nem ma és nem holnap. Előbb meg kell szoknom a gondolatot, hogy soha többé nem láthatom magát - válaszolta a férfi, és utolsó szavai fájdalmas nyögéssel értek fel.

- Szegény barátom!

Nem beszélhettek tovább bizalmasan, mert közben beérték a többieket, akik meghallhatták volna őket. Bármennyire is nehezükre esett, részt kellett venniük a társalgásban, együtt kellett tréfálkozniuk, kacagniuk a hölgyekkel és az urakkal. Nekik azonban csak az ajkuk nevetett, szívük némán zokogott a keblükben.

XI.

Horst von Winterfeld szalonjában minden készen állt a vendégek fogadására. A nagy kerek asztalt szépen megterítették, és virágok is pompáztak rajta. Apa és lánya együtt fogadták az érkezőket. Dani bájos és rendkívül elegáns, halvány rózsaszín ruhát vett fel. Ékszert nem viselt, de szüksége sem volt rá, mert természetes szépségében is olyan előkelő és elragadó volt, hogy minden szem megakadt rajta. A kis gróf már megint majdnem belepusztult az epekedésbe.

Elsőként a nizzai urak érkeztek meg, és egy ismeretlen férfit is hoztak magukkal, akit jó barátjukként mutattak be. Horst von Winterfeld őt is barátságosan fogadta.

- Nem akartuk Gradieu urat magára hagyni Nizzában, és biztosak voltunk abban, hogy önnél ő is baráti fogadtatásra talál. Tehetős ember, és messze nem ellensége a játéknak - magyarázta az amerikai, amikor Dani éppen nem hallhatta.

A lány csak kicsit később jelent meg a szalonban. Diadalmas, mégis szerény szépsége hosszú pillanatokra elnémította a nizzai urakat, ám aztán sietve az üdvözlésére siettek.

- Nem is tudtuk, hogy ilyen elbűvölő lánya van, von Winterfeld úr - mondta egyikük, és rajongó pillantást vetett Danira.

Horst von Winterfeld gyengéd büszkeséggel nézett a gyermekére.

- Pedig hát említettem már, hogy papucs alatt tart a lányom. Ezért is nem mertem ma megint átmenni Nizzába, és hívtam meg inkább önöket magamhoz.

Az urak jót nevettek, és egyszeriben megértették, miért kérte őket arra Winterfeld, hogy a lánya előtt soha ne beszéljenek a kártyáról. Ennek az előkelő és elragadó ifjú hölgynek valóban nincs helye a játékasztal mellett.

Gyors egymásutánban a többi vendég is megérkezett. Ronald Norden az utolsók között volt. Szívébe megint késként hasított a fájdalom, amit Dani elvesztése okozott, amikor üdvözölte az édesapja mellett álló lányt. Most először látta elegáns esti öltözékben, és úgy érezte, hogy mesebeli tündérkirálynő áll előtte.

Hamarosan asztalhoz ültek, és Ronaldnak el kellett ismernie magában, hogy Horst von Winterfeld nagyszerű házigazda. Az ételsor hibátlan volt, és a borok kiválasztása is szakértőre vallott. Minden finom, elegáns volt, de kicsit sem hivalkodó vagy pénzszagú. Kétség nem férhetett ahhoz, hogy egy dúsgazdag úriember vendégszeretetét élvezik. Az is Winterfeld mellett szólt, hogy a leánya nem viselt ékszert. Ronaldon kívül mindenki szentül meg volt győződve arról, hogy Daninak rengeteg drága ékszere van, csak nem hordja őket, mert tudja, hogy fiatal lányhoz jobban illik a természetes egyszerűség.

Dani mellett csak idősebb, kevésbé mutatós hölgyek voltak jelen, így aztán az urak egytől egyig a fiatal lány szépségében gyönyörködtek. A Nizzából érkezett négy férfi is így tett, de az éles szemű megfigyelő észrevehette volna, hogy időnként lopott pillantásokat váltottak, és mintha szánakozás lett volna a szemükben.

A házigazdával és a lányával együtt tizenöten voltak, tizenkét úr és mindössze három hölgy. Horst von Winterfeld világfias jártasságának és Dani kedves, okos megjegyzéseinek köszönhetően a társalgás egy pillanatra sem lanyhult. Nagy bánatára Ronald nem a lány mellé került az asztalnál. Dani helyét Spirinelli gróf és a Nizzából érkezett amerikai között jelölte ki az édesapja, amit Ronald féltékenységében úgy értelmezett, hogy Winterfeld támogatja a kis olasz gróf igyekezetét. Nyilván őt tartja a legjobb partinak. Az amerikait meg, aki már közel jár az ötvenhez, bizonyára azért ültette mellé, hogy a lány még jobban elvarázsolhassa. Ronaldnak egyszeriben szörnyű gyanúja támadt. Horst von Winterfeld talán még arra is képes, hogy csalinak használja a lányát! Meglehet, nem tudatosan, és biztosan nem azért, hogy ártson neki, de akkor is abban a reményben, hogy a tiszta és ártatlan jelenségnek köszönhetően jó benyomást kelt majd.

Ronald a legszívesebben azonnal felpattant volna, hogy kimenekítse Danit ebből a társaságból. Nagy nehezen azonban erőt vett magán annyira, hogy legalább nyugodtnak higgyék. Majdnem szemben ült a lánnyal, és most végre találkozott a tekintetük. Dani szeméből mennyei ártatlanság sugárzott. Még a szíve is szőke, a lelke pedig olyan tiszta, mint egy hegyi patak! Ronald nagyot sóhajtott, és komor pillantást vetett a lány apjára, aki felszabadultan beszélgetett, tréfálkozott, mintha neki volna a világon a legtisztább lelkiismerete.

- Maga lenni Winterfeld úrnak a honfitársa? - fordult Ronaldhoz az egyik francia kerékbe törve a német nyelvet.

- Igen - válaszolta a fiatalember kurtán.

- Gondolom, van jó barátja neki és szép lányának.

- Csak itt ismerkedtünk meg Monte-Carlóban, monsieur - felelte Ronald tökéletes franciasággal.

Asztalszomszédja erre elegánsan meghajtotta magát, és ő is áttért a franciára.

- Gyönyörűen beszéli a nyelvünket. Fogadja őszinte elismerésemet! Az én németem sajnos siralmas.

Ronald elmosolyodott.

- Önnek nyilván nem volt annyira fontos, hogy már gyermekkorától tanuljon németül. Mi, németek viszont mindig tisztában voltunk azzal, hogy a jó társaság nemzetközi nyelve a francia, míg az üzleti életé inkább az angol.

- Maga bókol nekünk, uram!

- Szó nincs róla, csupán tényeket szögeztem le.

- Szóval csak rövid ideje ismeri von Winterfeld urat.

- Ahogy mondja!

- És kártyázott már vele?

Ronald aggodalmas pillantást vetett Danira.

- Nem szabad a játékról beszélnünk, amíg a nagyságos kisasszony a körünkben tartózkodik - suttogta.

- Igen, tudom, hogy Winterfeld úr felettébb óvatos ebben a kérdésben. A kedves lánya talán nem szereti a kártyát?

- Gyűlöli és bűnnek tartja - válaszolta Ronald határozottan, mintha el kellene határolnia Danit az apja üzelmeitől.

- Nem nehéz megérteni, csak rá kell nézni a kisasszonyra. Az édesapja viszont nagyon is szeret játszani. Az sem csoda egyébként, hiszen nagyon… szerencsés.

Ronald enyhe gúnyt vélt kihallani a francia szavaiból, de úgy tett, mintha mit sem sejtene.

- Igazán? Winterfeld úrnak szerencséje van a játékban?

A francia élesen felnevetett.

- Meghiszem azt! Legalábbis Nizzában óriási szerencséje volt. Igaz, előbb csinos summát vesztett, elegánsan és mosolyogva, mintha csak tudta volna, hogy Fortuna visszapártol majd hozzá. Így is lett. Barátaim és jómagam a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, akárcsak a többi jelenlevő. Winterfeld barátunk azonban bemutatta nekünk, hogyan veszít egy igazi úr, és mi nem akartunk szégyenben maradni mellette. Másnap este megint csak nem volt szerencsénk, és akkor már ajkunkra fagyott a mosoly. Visszavágót kértünk, és Winterfeld úr meghívott magához bennünket ma estére, mert ő nagyon nem akart újra átjönni Nizzába.

Ronald egyre biztosabb volt abban, hogy a francia szavaiban gyanakvás lappang, és szorongva gondolt Danira.

- Érthető, ha nem akarja túl gyakran magára hagyni a lányát - válaszolta látszólag közömbösen. - Mivel pedig a nagyságos kisasszony nem csábítható át Nizzába, Winterfeld úr inkább önöket hívta ide.

- Most, hogy láttuk a nagyságos kisasszonyt, már mi is jobban megértjük a házigazdánkat.

Ronaldnak valami azt súgta, hogy ma este Dani lesz az apja őrangyala. Nem tudta volna megmondani, miért van ilyen érzése, de a francia szavaiból azt hallotta ki, hogy készülnek valamire Winterfeld ellen. A legszívesebben figyelmeztette volna a férfit, hogy legyen óvatos, ám ezt természetesen nem tehette meg. Szereti, félti Danit, de még miatta sem vállalhat cinkosságot az apjával.

Ügyesen másra terelte a szót, és közben lopva figyelte a nizzai vendégeket. Nemsokára észrevette, hogy az egyik francia szemlátomást nem jár gyakran előkelő társaságba. Néhány apróság elárulta, hogy az egyébként nyugodt, erélyes és okos arcú férfi kissé bizonytalanul mozog ebben az elegáns környezetben.

Ronald gondolatban megszidta magát. Annyira félti Danit, hogy már mindenütt rémeket lát. Elvégre semmi meglepő nincs abban, ha egy franciának nem tökéletes a társasági modora. Franciaországban is vannak felkapaszkodottak, mint bárhol másutt, és időbe telik, amíg elsajátítják az illemszabályokat.

Így győzködte magát gondolatban, és végül sikerült is elaltatnia az aggodalmait, miközben asztalszomszédjával az aktuális eseményekről társalgott. Tekintete azonban titkolt vágyakozással újra meg újra Danira tévedt. A lány szeme is gyakran kereste az övét, és bár nem beszélgettek, pillantásaikkal minden szónál többet elmondtak egymásnak.

Végül asztalt bontottak, és felszolgálták a kávét, amit kisebb csoportokban fogyasztottak el. Ronald most már feltűnés nélkül odamehetett Danihoz.

- Remélem, Norden úr, kellemesen szórakozik - szólította meg a lány.

A fiatalember mélyen a szemébe nézett.

- Láthattam önt, és olykor elkaphattam a pillantását. Ez kárpótolt azért, hogy nem beszélgethettünk.

Dani halkan felsóhajtott.

- Mit mondhatnánk még egymásnak, amit ne tudnánk már?

- Igaza van. Újra meg újra csak azt mondhatnánk el, hogy nagyon nehéz a lemondás.

- Erősnek kell lennünk - mondta a lány csendesen.

Ronald felsóhajtott.

- Azt hiszem, sohasem voltam még annyira gyenge, mint most vagyok.

Egy pincér kávét kínált nekik.

- Hamarosan vissza kell vonulnom - szólalt meg Dani, miután kiszolgálták magukat, és a pincér továbblépett. - Papa üzleti ügyekről fog tárgyalni az urakkal. Alighanem unni fogja magát, Norden úr.

- Mint mindenütt, ahol nem lehetünk együtt, nagyságos kisasszony.

Odalépett hozzájuk az amerikai, és mosolyogva Danihoz fordult.

- A nagyságos kisasszony kiválóan beszél angolul. Szívesen társalognék még önnel egy kicsit.

A lány ugyan szívesebben beszélgetett volna Ronalddal, mégis kedvesen meghajtotta a fejét.

- Norden úr legalább olyan jól beszél angolul, mint én, Mr. Traily, úgyhogy hármasban is cseveghetünk - válaszolta.

Így legalább nem kellett elválnia Ronaldtól, de az amerikai kérését is teljesíthette. Látszólag vidáman, könnyedén beszélgetett, Ronald azonban látta, hogy időnként fájdalmas fény villan a szemében.

A kis társaság remek hangulatban volt. Horst von Winterfeld kitűnő borokat szolgáltatott fel, de senkinek nem szúrt szemet, hogy ő maga alig-alig fogyasztott belőlük. Tudta, hogy tiszta fejre lesz szüksége, mert nagyon sok forog kockán.

Kevéssel tizenegy óra előtt Ronald észrevette, hogy apja titkos jelet ad Daninak, aki ezután habozás nélkül elbúcsúzott a társaságtól. Ugratták egy kicsit, hogy a kisgyerekeknek ilyenkor bizony már ágyban a helyük, és a fiatal lányok arcáról lehervadnak a rózsák, ha túl sokáig éri őket a lámpafény. Dani kedves csipkelődéssel nyugtázta a tréfálkozásokat, és mindenkit újra elbűvölt bájával és eleven eszével. Utoljára Ronaldtól köszönt el.

- A viszontlátásra? - kérdezte inkább, semmint mondta.

A férfi megszorította a kezét.

- A holnapi viszontlátásra!

Dani a kisszalonba nyíló ajtón át elhagyta a helyiséget, és nem Ronald volt az egyetlen, aki úgy érezte, hogy egyszeriben sötétség borult rájuk. Az amerikai azonban kisvártatva megtörte a csendet.

- Nos, Winterfeld úr, a kedves leánya lepihent, maga pedig visszavágót ígért nekünk. Ezért vagyunk itt.

A házigazda elbűvölő mosollyal meghajtotta magát.

- Állok rendelkezésükre, uraim.

A pincérek már rég leszedték az asztalt, szokás szerint néhány palack hűtött pezsgőt, ásványvizet és poharakat készítettek az ablak alatt álló asztalkára, majd távoztak. A nagy kerek ebédlőasztal most szempillantás alatt kártyaasztallá változott.

Ronald éberen figyelt, és látta, hogy mindent gondosan előkészítettek a játékhoz. Egy fiókból, amelyhez csak Horst von Winterfeldnek volt kulcsa, mintegy varázsütésre előkerültek a játék kellékei. A karosszékeket az asztal köré húzták, és majdnem mindenki helyet foglalt.

Horst von Winterfeld kérdő pillantást vetett a háttérben álldogáló Ronaldra.

- Maga is játszik, Norden úr?

A fiatalember elutasítóan legyintett.

- Ma nem vagyok olyan hangulatban. Inkább csak kibicelnék, ha szabad.

- Kérem, ahogy tetszik! Pezsgőt és vizet a kisasztalon talál, szolgálja ki magát, legyen szíves! A pincérek nem jönnek vissza, mert csak zavarnának bennünket.

Az ifjú Norden könnyedén meghajtotta magát.

Megkezdődött a játék. Ronald szeme titkolt félelemmel Horst von Winterfeldre tapadt, mintha hipnotizálnia kellene, hogy ne játsszon hamisan. Éberen figyelt, de apró szabálytalanságot sem fedezett fel. Ez megnyugtatta valamelyest, és úgy döntött, hogy nyugovóra tér, hiszen nincs miért tovább itt maradnia. Mégsem tudta rászánni magát az indulásra. Látta, hogy Horst von Winterfeld szünet nélkül veszít, igaz, csak kisebb összegeket, de folyamatosan. Arcáról azonban nem tűnt el a derűs nyugalom. Egyedül Ronald vette észre, hogy időnként ideges remegés fut át rajta.

Miután már komoly összeget vesztett, Horst von Winterfeld egyszer csak nyerni kezdett. Nyert egyszer, nyert kétszer, aztán vesztett, nyert, megint vesztett. Látszólag minden úgy ment, ahogyan kártyázáskor szokott.

Kisvártatva azonban már csak a házigazdát pártolta a szerencse, és minél magasabb tétben játszottak, annál biztosabban nyert. Ronaldot ideges nyugtalanság fogta el, és egyszeriben fullasztónak érezte a levegőt. Úgy gondolta, ha átmegy a kisszalonba, ott ablakot nyithat, és csendben elhagyta a szobát. A játékba merült társaságból senki nem vette észre a távozását.

Dani ma este vonakodva vonult vissza a hálószobájába. Nem vetkőzött le, csak leült egy fotelba, és maga elé meredt. Miért ragaszkodhat ilyen szigorúan az édesapja ahhoz, hogy pontban tizenegy órakor mindig elhagyja a társaságot? Eddig mindig zúgolódás nélkül távozott, és eszébe sem jutott, hogy elgondolkodjék az édesapja okain, ma azonban szívesen maradt volna még, mert Ronald Norden is odaát van a nagyszalonban, és már nem sok alkalmuk lesz a találkozásra.

Miért kell még azt a kis időt is megrövidítenie, amit együtt tölthetne vele? Édesapja távol akarja tartani a terhes üzleti ügyektől, ezt tudja, de Ronald Nordennek biztosan nincs vele hivatalos elintéznivalója. Bizonyára halálra unja magát, és csak udvariasságból nem akar időnek előtte távozni. Pedig ők ketten még mindig beszélgethetnének. Igaz, a férfi szavai méregként hatnak rá, hiszen soha nem lehet az övé, de milyen édes ez a méreg! És milyen sokáig kell majd ezen az édes mérgen élnie! Egy teljes, hosszú, üres, szomorú életen át! Mert az egészen biztos, hogy Ronald nélkül üres és szomorú lesz az élete. Nem láthatja többé szeretett arcát, nem nézhet többé kedves jóságos szemébe, nem hallhatja mélyen zengő hangját… Végtelenül szomorú lesz ez most, miután megtapasztalhatta, mennyire boldogító is mindezt megtenni.

Hirtelen forró vágy ébredt a lelkében arra, hogy még egyszer Ronald szemébe nézhessen ma este, mielőtt lepihenne. Miért is ne tehetné meg? Visszamehet a nagyszalonba, mintha elfelejtett volna valamit megkérdezni az édesapjától, vagy más ürüggyel. Ez már csak nem bűn? Nem zavarná meg az édesapját és az üzletfeleit, hanem azonnal kijönne megint. Apja biztosan nem szidná meg, de ha mégis, az sem baj, mert legalább találkozhatna még Ronald Nordennel.

Hogy felcsillanna a szeme, amikor meglátná őt! Igen, egészen biztosan felcsillanna! Ez a bizonyosság erőt adott Daninak, hogy ma szembeszálljon az édesapja akaratával. Felpattant ültéből, a tükör elé lépett, és ellenőrizte a megjelenését. Elégedett volt a látvánnyal. Gyorsan elhagyta a szobát, és belépett a kisszalonba, hogy azon át menjen vissza a nagyszalonba. A folyosóról is nyílt oda ajtó, de azt édesapja be szokta zárni, amint a pincérek elhagyták a lakosztályt, úgyhogy arra most nem mehetett.

Kissé félénken megállt a két szalont elválasztó ajtó előtt. Ronald Norden éppen ebben a pillanatban lépett ki ezen az ajtón, hogy friss levegőt szívjon a kisszalonban. Megijedt, amikor meglátta Danit, és amilyen gyorsan csak tudta, becsukta maga mögött az ajtót. A lánynak azonban egyetlen pillantás is elég volt ahhoz, hogy meglássa, a nagyszalonban mindenki kártyázik. Rémülettől tágra nyílt szemmel meredt Ronaldra, aki ugyanolyan ijedten nézett vissza rá.

A lány arcából kifutott a vér.

- Mit jelentsen ez? - lehelte csaknem hangtalanul.

A fiatalember megfogta a karját, és el akarta vezetni az ajtótól, de Daninak valósággal földbe gyökeredzett a lába.

- Mi folyik itt? Láttam… a játékasztalt! Az ég szerelmére, odabent kártyáznak! - dadogta reszketve.

Ronald látta, hogy magánkívül van, és megpróbálta megnyugtatni.

- Miért rémült meg ennyire, nagyságos kisasszony? A hölgyeknek és az uraknak kedvük támadt egy kis kártyázásra, és leültek játszani. Nekem nem volt kedvem hozzá, és ablakot akartam nyitni ebben a szobában, hogy friss levegőt szívjak. Szerencse, hogy éppen most jöttem át, mielőtt még a nagyságos kisasszony belépett volna. Biztosan megharagította volna az édesapját.

Ö is halkan beszélt, hogy odaát ne hallhassák. Dani görcsösen összekulcsolta a kezét, szeme bizonytalan nyugtalanságról árulkodott.

- Kérem, engedjen bemennem. Édesapám nem kártyázhat. Nagyon féltem, elmondhatatlanul aggódom érte, akár nyer, akár veszít.

Megpróbálta eltolni az útjából Ronaldot, ő azonban tudta, hogy a lánynak semmiképpen sem szabad meglátnia a játékteremmé átalakított szalont. Most már tökéletesen értette, miért ragaszkodott Horst von Winterfeld ahhoz, hogy csak akkor kezdjenek el játszani, amikor Dani már visszavonult. Meg akarja kímélni attól, hogy tanúja legyen annak, ha őt esetleg megint lelepleznék. Így senki nem hiheti, hogy a lánya a cinkosa.

Ez a felismerés valamelyest megnyugtatta Ronaldot. Újra megfogta Dani karját.

- Nem mehet be, nagyságos kisasszony. Hölgyeknek nincs helyük a kártyaasztalnál.

- De hát más hölgyek is vannak bent!

- Igen, de ők már idősebbek, és a férjük társaságában játszanak. Önnek nem szabad bemennie.

- Kérem, értse meg, hogy édesapámnak nem szabad játszania. Ha veszít, akkor kockára teszi a megélhetésünket, de ha nyer is, az így szerzett pénzen nincs áldás. Rettenetes érzés tudnom, hogy a papa kártyázik. Ezt nem volna szabad. Nagyon félek!

- Miért akart egyáltalán visszajönni? - kérdezte a férfi elgyötörten.

Dani zavartan lesimította a haját.

- Eszembe jutott, hogy maga biztosan unatkozik, amíg édesapám az üzletei ügyeit intézi, meg aztán… tudom, hogy mi ketten már nem sokáig láthatjuk egymást. Értelmetlen kínzásnak éreztem, hogy aludni küldenek, mintha kisgyerek volnék, amikor maga még itt van. Életemben először akartam ellenszegülni apám akaratának, és azt hiszem, az ég rendelte így. Remélem, a legjobbkor érkeztem, és még nem túl későn ahhoz, hogy édesapámat megóvjam a komoly veszteségtől. Kérem, engedjen be hozzá. Megpróbálom lebeszélni a kártyázásról.

Ronald már nem tudta, hogyan tartsa vissza a lányt. Szorult helyzetében kemény, erélyes hangot ütött meg.

- Semmiképpen sem mehet be. Édesapja nagyon megharagudna, ha zavarba hozná a barátai előtt. Azzal ugratnák, hogy a lánya parancsnoksága alatt áll. Meg kell értenie, hogy egy férfi ezt nem viseli el. Most még csak szórakozásból játszanak, alacsony a tét, ám ha ön közbelép, az édesapja sértett büszkeségből talán esztelen játékba kezd majd. Ilyenek vagyunk mi, férfiak. Nem akarjuk, hogy a nők dirigáljanak nekünk.

A lány bizonytalanul nézett fel rá.

- De amikor annyira félek! Mit tegyek?

- Nyugodtan térjen vissza a szobájába! Én pedig visszamegyek a szalonba, és elmondom az édesapjának, hogy erősen aggódik érte, és csak nagy nehezen sikerült visszatartanom. Kérem, most menjen el innen. Nem szabad, hogy itt találják. Szavamat adom, hogy azonnal beküldőm önhöz az édesapját, és véget vetek a játéknak.

Dani megkönnyebbülten fellélegzett.

- Igazán megteszi?

- Becsületszavamra!

- Köszönöm. Talán bután és gyerekesen viselkedem, de nem tehetek másként. Mindenki szörnyen megváltozik, ha leül játszani. Édesapámnak nem szabad kártyáznia!

- Mondtam már, hogy csupán ártatlan szórakozásról van szó. Kérem, nyugodjék meg. Édesapja nemsokára ott lesz önnél, és megnyugtatja.

A lány ráemelte ijedt, könnyes szemét.

- Köszönöm. Maga nagyon jó hozzám. Jól van, visszamegyek a szobámba. Kérem, érje el, hogy édesapám felhagyjon a játékkal, bármennyire ártatlan szórakozás is, mert még rá talál kapni az ízére, azt pedig nem szabad. A megélhetésünk forog kockán.

- Úgy lesz, csak nyugodjon már meg végre! Jó éjszakát, nagyságos kisasszony!

- Jó éjt, Norden úr! És még egyszer köszönöm. Talán valóban hibát követtem volna el, ha magam mentem volna be.

- Az egészen biztosan hiba lett volna.

A lány meghajtotta a fejét, aztán elhagyta a kisszalont. Ronald megkönnyebbülten nézett utána. A legjobbkor jött át ide! Danit soha nem láthatják az édesapja kártyaasztalánál. Ha csak kicsit is gyanakodott volna arra, hogy a lány tud Horst von Winterfeld üzelmeiről, most az a gyanúja is maradéktalanul eloszlott volna. Ártatlanságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a rémület, ami akkor fogta el, amikor megpillantotta a kártyaasztalt és mellette az édesapját.

Ronald erőt vett magán, és csendesen visszament a nagyszalonba, ahol javában folyt a játék, és még mind a házigazda volt nyerésben. Egész halom papírpénz feküdt előtte az asztalon, és arca meg-megrándult a fojtott feszültségtől. Ronald mögéje lépett, és látta, hogy a két nizzai francia előrehajol, és a szemét meresztve figyeli Horst von Winterfeld kezét. Az ifjú Norden megrémült. Olyan érzése volt, hogy mindjárt megismétlődik a berlini jelenet. Dani szorongása rá is átragadt.

- Winterfeld úr! - szólalt meg halkan, de határozottan, és a házigazda vállára tette a kezét.

Az összerezzent, feléje fordult, és hamuszürke arccal meredt rá. Egy pillanatra azt hitte, Ronald leleplezi, mivel éppen most akart hamis lapot csempészni a játékba.

- Mit óhajt? - kérdezte üres tekintettel.

- Arra kérem, hogy fejezzék be a játékot.

- Miért? - kérdezte Horst von Winterfeld szigorúan, de félelem rezgett a hangjában.

- Megígértem a kedves lányának, hogy haladéktalanul átküldőm hozzá. Az imént átmentem a szomszéd szobába, hogy ablakot nyissak és friss levegőt szívjak, s ott összetalálkoztam a nagyságos kisasszonnyal. Éppen ide tartott, mert fontos ügyben kívánt beszélni önnel. Nagyon nyugtalan volt, és csak úgy sikerült távol tartanom ettől a helyiségtől, hogy azt mondtam neki, a társaság már indulni készül, úgyhogy ön hamarosan bemegy hozzá.

Ronald pontosan leolvashatta Horst von Winterfeld arcáról, hogy mi megy végbe a lelkében. A házigazda végül kedves mosollyal a vendégeihez fordult.

- Tisztelt hölgyeim és uraim, megzavarták a játékunkat, és én ilyenkor már soha nem kezdem újra. Legyen elég mára! A leányomhoz kell mennem, és mint tudják, neki nem szabad megsejtenie, hogy mi itt kártyázunk.

A három francia meg az amerikai lopva bosszús, csalódott pillantásokat váltott.

- Szóval ma is mi húzzuk a rövidebbet, Winterfeld úr - jegyezte meg az amerikai ingerülten.

- Sajnálom, uraim, de nem tehetek róla.

- Ma sem sikerült visszavágnunk önnek - mérgelődött az egyik francia.

- Én készségesen a rendelkezésükre álltam, uraim, de hát a szerencse újra hozzám pártolt.

A másik francia dühösen válaszolni akart valamit, de Ronald észrevette, hogy monsieur Gradieu, vagyis éppen az az úr, akinek a viselkedése nem vallott tökéletes neveltetésre, figyelmeztető pillantást vet rá, és megfogja a karját.

- Uraim, nincs más választásom, mint hogy újra a rendelkezésükre álljak - folytatta Horst von Winterfeld. - Holnap átmegyek Nizzába, ott nem zavarhatnak meg bennünket. Ennél többet nem ígérhetek.

Ronald csodálta a hamiskártyás lélekjelenlétét. Nyugalma megingathatatlannak tűnt.

A nizzaiak urak összenéztek, és végül monsieur Gradieu szólalt meg:

- Von Winterfeld úr ismét készséggel a rendelkezésünkre áll, nekünk pedig be kell érnünk ezzel. Magam is úgy gondolom, hogy Nizzában zavartalanabbul játszhatunk - mondta, és jelentőségteljes pillantást vetett a társaira.

A társaság hamarosan szedelődzködni kezdett. Horst von Winterfeld és a kereskedelmi tanácsos, aki szintén nyert, tárcájukba rakták a pénzt.

- Majd kárpótolsz a veszteségemért - mondta a tanácsosné nevetve a férjének. - Lesz miből, elvégre eleget nyertél, te szerencse fia.

- Rajtam ne múljon! - válaszolta a férfi vidáman.

Mindenki elköszönt a házigazdától, köztük Ronald is.

Nem szúrt szemet neki, hogy a nizzai urak igencsak hűvösen, ridegen búcsúztak el Horst von Winterfeldtől. Semmi különös nem volt abban, hogy a vesztes játékosok nem igazán barátságosak ahhoz, aki elnyerte a pénzüket. Winterfeld maga is ezzel magyarázta vendégei ridegségét.

Amikor azonban végre magára maradt, kimerülten leroskadt egy székre. Az utolsó percekben minden akaraterejét mozgósítania kellett. Iszonyatos volt számára az a pillanat, amelyben Ronald Norden a vállára tette a kezét, és a nevén szólította. Azt kellett hinnie, hogy megint leleplezték.

Csak nagyon lassan sikerült kissé összeszednie magát. Az is megrémítette, hogy határozott tiltása ellenére Dani vissza akart jönni a nagyszalonba. Pedig őt mindenáron távol kell tartania a kártyaasztaltól.

Sóhajtva felállt, megdörzsölte az arcát, és ivott egy korty vizet. Hála valóban páratlan önuralmának, már megint önmaga volt. Lassan mindent leszedett az asztalról, visszatette a fiókba, és elzárta a kártyakellékeket. Miután az összes nyomot eltüntette, még egyszer körülnézett, majd leoltotta a villanyt, és elindult a lányához.

Kopogtatására Dani azonnal ajtót nyitott, és szemrehányón nézett rá. Winterfeld megrémült, amint meglátta a lánya krétafehér arcát.

- Mi történt, Dani? Miért akartál beszélni velem? Csak nincs valami baj?

A lány felzokogott, és a karjába vetette magát.

- Papa, drága papa, kérlek, ne tedd ezt soha többé. Annyira félek a kártyától!

A férfi arcán alig észrevehetően megrándult egy izom.

- Nem értem, miről beszélsz - állította.

- Hát nem mondta el neked Norden úr, hogy egy pillanatra benéztem a nagyszalonba, és láttam, hogy valamennyien a kártyaasztalnál ültök? Norden úr azt mondta, hogy csak ártatlan szórakozásból játszotok, én mégis halálra rémültem. Nekünk nincs annyi pénzünk, papa, hogy veszíthess a játékon.

Horst von Winterfeld kétszeresen is hálás volt Ronaldnak. Egyrészt azért, mert egy szóval sem említette odabent, hogy Dani már tud a kártyázásról, másrészt pedig azért, mert azt mondta a lánynak, hogy csak ártatlan szórakozásból játszanak.

Nevetve megfogta Dani vállát, és gyengéden megrázta.

- Ilyen gyerekség miatt ugrasztotta szét az én butuska kislányom a társaságot? Ma szerencsére nem kellett sokáig üzlettel foglalkoznunk, és korán volt még, ezért hát leültünk kicsit kártyázni. Még szerencse, hogy Norden úr nem beszélt a gyerekes félelmeidről, és nem tett nevetségessé engem a hölgyek meg az urak előtt. Amúgy is eleget ugratnak már azzal, hogy papucs alatt tart a lányom. Fel kellene hagynod azzal, Dani, hogy még az ártatlan játékoktól is betegesen irtózol. Mégsem rángathatod dróton apádat. Tudom én nélküled is, mit tehetek és mit nem, butuskám. Most pedig irány az ágy, kicsim! Nem akarom, hogy sokáig fent maradj, mert az éjszakázás árt a szépségednek. Aludj jól, gyermekem!

Dani szégyellte magát egy kicsit, ám azért még nem nyugodott meg egészen.

- Ne haragudj, papa! Tudom, hogy buta voltam, de nagyon megrémültem.

Horst von Winterfeld magához vonta a lánya fejét, és üres tekintettel a semmibe révedt. Tudta, finom ösztönével Dani megérezte, hogy ő állandó veszélyben él. Remélhetőleg most már hamar szakíthat ezzel az élettel. Senki sem vágyhat jobban erre, mint ő.

- Menj szépen aludni, kislányom, és verd ki a fejedből ezeket a bolondos aggodalmakat! Jó éjszakát! Holnap megint át kell mennem Nizzába. Abban bíztam, hogy ma maradéktalanul elintézhetem a függőben maradt ügyeket, de az urak azonnal távoztak, amikor Norden úr szólt, hogy beszélni akarsz velem.

Dani halkan felsóhajtott.

- Mikor indulsz?

- Csak este. A napot együtt tölthetjük.

Horst von Winterfeld ezzel átment a hálószobájába, és megszámolta a nyereményét. Kevesebb volt, mint máskor, mivel korábban abba kellett hagyniuk a játékot. Ennek ellenére felmerült benne, hogy megint befizethetne néhány ezer svájci frankot a montreux-i számlára. Végül mégis úgy döntött, hogy magánál tartja a pénzt, mivel másnap tömött levéltárcával kell megjelennie Nizzában. Abból majd arra következtetnek az urak, hogy valóban hajlandó kockáztatni, amikor ők vissza akarnak vágni.

XII.

Ronald másnap reggel is a szálloda előcsarnokában várta Danit. A lány arca nagyon sápadt, a szeme fénytelen volt, amikor lejött a lépcsőn.

- Úgy látom, nem aludt jól, nagyságos kisasszony - jegyezte meg a fiatalember aggodalmasan, miközben elindultak egymás mellett, mintha mi sem volna természetesebb.

Dani felsóhajtott.

- Valóban nem aludtam jól. Sokáig forgolódtam ébren. Nagyon nehéz volt a szívem. Édesapám, ahogy maga megígérte, hamar átjött hozzám, és félig tréfálkozva, félig szigorúan nyugtatni próbált. Meglehet, balgaság, hogy ennyire irtózom a kártyától. Azt hiszem, nagyon jól tette, kedves barátom, hogy nem engedett bemenni a nagyszalonba. Papa biztosan nagyon mérges lett volna. Azt mondja, nem való, hogy dróton rángassam, és már így is csúfolják, mert papucs alatt tartja a lánya. Magam sem értem, miért izgattam fel magam annyira, amikor megláttam, hogy kártyázik, de nem tehettem másként. Ráadásul valami azt súgja nekem, hogy nem tegnap játszottak először a szalonunkban. Erről persze nem merem megkérdezni édesapámat, de nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy mindig is kártyáztak, miután nekem vissza kellett vonulnom. Soha többé nem leszek nyugodt, ha nem lehetek a papa mellett, és nem látom a saját szememmel, mit csinál éppen. Természetesen megértem, hogy időnként próbára akarja tenni a szerencséjét, de tegnap este óta szörnyen gyanakvó lettem. Édesapámtól többször is kaptam nagyobb összeget azzal, hogy sikeres üzletet kötött, és onnan van a pénz. Legutóbb több mint tízezer frankot adott. Most már hajlamos vagyok azt képzelni, hogy azt is kártyán nyerte. Ha azonban egyszer ilyen sokat nyert, akkor bármikor veszíthet is ugyanennyit… és többet is! Azt hiszem, igazán csak akkor nyugszom majd meg, ha végre elutazunk innen. Itt valóban a levegőben van a játék.

Ronald együttérzéssel hallgatta a lányt.

- Túl sötéten lát, nagyságos kisasszony - mondta csitítóan, miután Dani elhallgatott. - Mindemellett talán valóban jó lesz, ha mihamarabb elutaznak Monte-Carlóból az édesapjával.

- Nem lehet, amíg papát itt tartják az üzleti ügyek - magyarázta a lány, aki azt még mindig nem sejtette, hogy apjának semmi más dolga nincs, mint a kártyázás.

Ronald belátta, hogy Dani nyugalma érdekében minél előbb beszélnie kell Horst von Winterfelddel, és másik, veszélytelenebb megélhetéshez kell segítenie. Már több tervet is kidolgozott. Úgy gondolta, egészen nyíltan fog beszélni Winterfelddel, és elmondja neki, hogy annak idején tanúja volt a berlini klubban lejátszódott végzetes jelenetnek. Megérteti vele, hogy a lánya érdekében fel kell hagynia eddigi életvitelével. Pillanatig sem kételkedett abban, hogy Horst von Winterfeld két kézzel kap majd a tisztességesebb élet lehetőségén. Tudta azonban, hogy ma még nem beszélhet vele, mivel délután megint átmegy játszani Nizzába. Majd holnap próbát tesz.

Szíve szerint mindent őszintén elmondott volna Daninak, hogy megnyugtassa, de nem akarta megszégyeníteni. Jobb, ha nem tud arról, hogy egy kicsit a gondviselést fogja játszani az apja életében, mert biztonságban akarja tudni az ő jövőjét.

- A tisztelt édesapja talán már hamar végez az üzleti ügyekkel. Kérem, nagyságos kisasszony, ne nézzen rám ilyen bánatosan, mert én is elszomorodom.

Dani nagy nehezen elmosolyodott.

- Csak tegnap volt, hogy megdicsért a bátorságomért, és tessék, már ma gyámoltalan és kishitű vagyok! De megígérem, hogy nem leszek az tovább. Jó az Isten, és ő majd segít, hogy ne legyen semmi baj.

Ezután hétköznapi dolgokról beszélgettek, számukra mégis ünnepiek voltak ezek a percek, mert együtt lehettek. Nem maradhattak azonban sokáig kettesben, mert ismerősökkel találkoztak, akik csatlakoztak hozzájuk. Végül Horst von Winterfeld is lejött a lakosztályból. Ma szándékosan nem húzta el a hálószobája függönyét, mivel nem akart kettesben lenni a lányával. Attól tartott, akkor kínos kérdésekre kellene válaszolnia.

Még soha nem vágyott ilyen nagyon arra a csendes, békés otthonra, amelyben végre nyugodtan élhetne Danival, távol az idegőrlő szerencsevadászattól, mégis jókedvet színlelt. Csevegett a hölgyekkel, incselkedett a lányával, látszólag pompás hangulatban volt, és ez kissé megnyugtatta a szorongó Danit.

Mielőtt ebédelni indult volna a társaság, Horst von Winterfeld megkérdezte az uraktól, melyikük tart vele Nizzába. Azonnal jelentkeztek néhányan, köztük, Dani nagy meglepetésére, Ronald Norden is. A fiatalember úgy érezte, hogy ma nem hagyhatja magára Dani apját, de kitért a lány kutató tekintete elől. „Biztosan kártyázni fognak, és Ronald Norden ott akar lenni - gondolta Dani szomorúan és nyugtalanul. - Borzasztó, hogy itt mindenki a csúf játék rabja lesz!”

Ronald kitalálta a gondolatát, és melléje szegődött a szállodába menet.

- Nem kell aggódnia, nagyságos kisasszony. Én nem fogok játszani.

A lány ámulva nézett rá.

- Honnan tudta, hogy ettől félek?

A fiatalember elmosolyodott.

- Beszédes az arca. Én legalábbis tudok olvasni róla.

- Bárcsak édesapám is tudna, és ő is megígérné, hogy nem fog játszani!

- Nem azt mondta egyszer, nagyságos kisasszony, hogy édesapja megígérte önnek, sosem veszít el többet, mint amennyit akkor a kaszinóban nyert?

Dani nagyot sóhajtott.

- Hittem is neki, hiszen szavát adta. Ma mégis nagyon ideges vagyok, és fényes nappal kísérteteket látok.

- Csak azért, mert rosszul aludt. Holnapra mindent más színben lát majd. Megnyugszik és bizakodóbb lesz.

Nem beszélgethettek tovább, mert közben megérkeztek a szállodához. Horst von Winterfeld mosolyogva felszólította a fiatalembert, hogy ebédeljen velük.

- Még meg sem köszöntem magának, hogy tegnap kedvesen megnyugtatta a kislányomat, és megakadályozta egy butaság elkövetésében. Nagy szolgálatot tett nekem. Fogadja őszinte hálámat! - mondta aztán, amikor már az asztalnál ültek.

Az urak éppen kettesben voltak, mert Dani felszaladt a szobájába, és még nem jött vissza.

- Nem tartozik hálával, Winterfeld úr. Örültem, hogy valamelyest sikerült megnyugtatnom a kedves leányát. Voltaképpen megmagyarázhatatlan, miért fél szinte már betegesen mindenfajta játéktól. Nézze el nekem, hogy kéretlenül tanáccsal szolgálok, de azt javaslom, beszéljen a nagyságos kisasszonnyal, és nyugtassa meg. Az este rendkívül zaklatottnak tűnt.

Horst von Winterfeld különös tekintettel nézett az ifjú Norden szemébe. Most először merült fel benne, hogy ennek a fiatalembernek igen komoly szándékai lehetnek a lányával.

Óriási szerencse volna, ha ez a rokonszenves, egészséges és gazdag férfi elvenné Danit. Akkor soha többé nem kellene aggódnia érte. Ő maga egy darabig még természetesen nem mutatkozhatna a berlini társaságban, mivel a klubbeli jelenetnek számos tanúja volt, de idővel biztosan az is elfelejtődik majd. Mindenesetre rajta fogja tartani a szemét ezen a fiatalemberen, annál is inkább, mivel az olasz gróf ügye reménytelennek látszik. Dani hallani sem akar róla. Az ifjú Norden azonban egészen más személyiség, olyan férfi, aki veszélyes lehet egy lány szívére.

- Ügyelni fogok arra, hogy a lányomnak ne legyen többé oka a nyugtalanságra - válaszolta könnyedén. - A jövőben nem rendezek játékot a szalonomban. Ezt már az este elhatároztam, amikor láttam, mennyire felizgatta magát Dani.

Ronaldot megnyugtatta ez az ígéret.

- Megoldható volna, hogy holnap egy órát rám szánjon? - kérdezte, már terve megvalósítását szem előtt tartva. - Üzleti ügyben szeretnék négyszemközt beszélni önnel.

Horst von Winterfeld szemlátomást meglepődött.

- Természetesen rendelkezésére állok - felelte igen udvariasan. - Mikor gondolta?

- Tizenegy és tizenkét óra között megfelelne?

- Igen. Felkeres a szalonomban?

- Nem szeretném, hogy bárki fültanúja lehessen a beszélgetésünknek. A kedves leánya sem tudhat róla. Jó okom van arra, hogy ragaszkodjam ehhez.

Winterfeld még jobban elcsodálkozott.

- Kíváncsivá tett. Rendben van, akkor hol találkozzunk?

- Megköszönném, ha megtisztelne azzal, hogy felfárad hozzám. A második emeleti sarokszobában lakom, a fürdőszoba mellett. Ott biztosan senki nem hallgathat ki bennünket.

Horst von Winterfeld felnevetett.

- Nagyon titokzatos, Norden úr, de természetesen ott leszek önnél holnap tizenegykor.

- Köszönöm.

Ezután semleges témákról beszélgettek. Horst von Winterfeld közben azon töprengett, hogy mit akarhat tőle az ifjú Norden. Ha nem mondta volna, hogy üzleti ügyről van szó, akár azt is hihetné, hogy a lányáról akar beszélni vele. Aztán felhagyott a találgatással. Holnap majd mindent megtud.

Hamarosan megérkezett Dani, aki gyorsan átöltözött, és hozzáláttak az ebédhez.

Kora este az urak elindultak Nizzába. Dani az autójuk mellett elköszönt az édesapjától és Ronald Nordentől. A kereskedelmi tanácsos és a neje is ott voltak, és váltottak néhány szót a távozókkal. Az urak nevetve felszólították a tanácsost, hogy tartson velük, ám ő csak a fejét rázta.

- Néhány éjszakát most már alvással kell töltenem, különben nem bírom tovább - mondta.

Ronald és Dani még váltottak egy pillantást, aztán a lányt újra elfogta a félelem, és megragadta az édesapja kezét.

- Ne maradj túl sokáig, papa!

A férfi elmosolyodott.

- Azt nem ígérhetem meg, hogy ma korán visszajövök, azt viszont igen, hogy nélküled most megyek át utoljára Nizzába. Holnaptól pedig legalább egy hétig visszafogott leszek, mint már mondtam is neked.

Korábban közölte Danival, hogy lemond a nagyszalonról, és nem hív meg magához többet vendégeket. Lánya nagyon örült a döntésének, ő pedig már szólt is a szállodában, hogy nincs tovább szüksége a nagyszalonra. Mivel azonban a teljes lakosztály díját egy hétre előre kiegyenlítette, azt kérte, hogy a túlfizetést írják majd jóvá a következő számlában. Megkérdezték tőle, előreláthatóan meddig kívánja még igénybe venni a másik három szobát, ő pedig közölte, hogy a mostanin kívül legfeljebb még egy hetet maradnak. Abban bízott, hogy addigra eléri a célját, aztán kereshet a lányával egy békés zugot a világban, ahol egy csendes otthont teremthetnek maguknak.

Mindezt Danival is megbeszélte, akit boldoggá tett a hír, hogy nemsokára elhagyják Monte-Carlót. Nagyon szépnek találta ezt a helyet, és nagyon boldog volt itt, ha rövid időre is csupán, mégis elvágyódott innen, már csak azért is, mert tudta, hogy Ronald Norden sem marad sokáig. Nélküle pedig még szomorúbbnak találná Monte-Carlót.

Bátran rámosolygott az édesapjára, ő pedig arcához szorította a kezét. Elköszöntek egymástól, és már el is indult a kocsi. Édesapja arcát nem láthatta, Dani utolsó pillantása így Ronaldnak szólt, aki kiintett neki. Az autó aztán megfordult, és a lány most megpillantotta az apja arcát. Ijesztően sápadtnak találta, de úgy gondolta, hogy bizonyára tévedett, hiszen az imént még semmi baja nem volt. Mégis megborzongott, mintha fázna, és olyan érzése támadt, hogy hirtelen magára maradt a nagyvilágban. A kereskedelmi tanácsosné azonban kedvesen belekarolt.

- Vacsorázzon ma velünk a szállodánkban, Daniela kisasszony! - kérte.

A lány elfogadta a meghívást, mert félt kicsit az egyedülléttől. Akkor alighanem csak arra gondolna, hogy az édesapja megint kártyázik, és talán annyit veszít, hogy minden eddigi munkája kárba vész.

Aztán eszébe jutott a montreux-i bankszámla. Édesapja szerencsére legalább azt a pénzt biztonságba helyezte, és az akkor is meglesz, ha ma valóban maradéktalanul elveszít mindent, ami nála van. A lakosztályt is kifizették vasárnapig, és még éppen csak elkezdődött a hét. Ez megnyugtatta valamelyest, és a mindig jókedvű Rajna-vidéki házaspár is elfeledtette vele egy időre nyomasztó gondjait. Sokáig együtt maradtak, és fél tizenkettő volt már, amikor a kereskedelmi tanácsosék visszakísérték a szállodájába, ahol kedvesen elbúcsúztak tőle.

Későre járt, de a lány kicsit sem volt fáradt. Hálószobája ablakához ült, és a kaszinó előtt jövő-menő embereket nézegette. Ma este nem öltözött át vacsorához, mert a kereskedelmi tanácsosék az autótól mindjárt magukkal vitték. Acélkék, csipkegalléros délutáni ruhát viselt, de azt sem vette még le, mert nem volt kedve ágyba bújni.

Csaknem egy órát üldögélt az ablaknál. Éppen fel akart kelni, hogy mégiscsak elmenjen aludni, amikor autó állt meg odalent. Az utcai lámpák fényében a lány látta, hogy Ronald Norden ül a kocsiban. Kihagyott a szívverése, mint mindig, ha váratlanul megpillantotta a férfit. Kinyitotta az ablakot, és kihajolt rajta. Látta, hogy Ronald kiugrik az autóból, és mond valamit a sofőrnek, aki erre megfordul a kocsival, majd várakozón félreáll vele.

„Úgy látszik, még el akar menni” - gondolta Dani kissé nyugtalanul, és becsukta az ablakot. Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtaján.

- Ki az? - kérdezte és összerezzent.

- Ronald Norden vagyok, nagyságos kisasszony. Láttam, hogy még ég önnél a villany. Okvetlenül beszélnünk kell.

Dani az ajtóhoz szaladt, és kinyitotta.

- Fáradjon a kisszalonba! - mondta remegő hangon.

A gyéren megvilágított folyosón nem tudta kivenni a férfi arcát. A szalonban aztán felgyújtotta a villanyt, és megrémült Ronald tekintetét látva.

- Teremtőm, miért ilyen sápadt? Mi történt?

- Most nagyon bátornak kell lennie, Dani. Rossz hírt hozok. Elkeserít, hogy nekem kell megtennem, de nem bízhattam másra.

- Papa? Istenem, szerencsétlenség érte a papát?

- Igen, Dani, így is fogalmazhatunk.

A lány megragadta a karját, és megrázta.

- Beszéljen végre, az ég szerelmére! Mi történt az édesapámmal? - kérdezte a félelemtől magánkívül.

Ronald meg akart szólalni, de nem volt ereje hozzá. Daninak hirtelen tágra nyílt a szeme.

- Meghalt? Mondja, hogy nem! Mondja, hogy él!

- Él, de… önnek talán jobb volna, ha nem így lenne.

Dani megtántorodott, és rémülten megkapaszkodott a férfiban.

- Beszéljen végre, ne kínozzon tovább! Mi történt édesapámmal?

A fiatalember nagy levegőt vett.

- Letartóztatták - mondta ki végre.

Dani lerogyott egy fotelba, de inkább meglepődött, semmint megijedt. Nem fogta fel a történtek súlyát, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Istenem, már azt hittem, komoly baja esett! Azt mondja, letartóztatták? Letartóztatták az édesapámat? Ez csakis tévedés lehet, és a papa hamar tisztázza majd magát - jelentette ki sokkal nyugodtabban.

Ronald mély együttérzéssel nézett rá. Viselkedése, ahogyan a hírt fogadta, megint csak azt bizonyítja, hogy ártatlan, és semmiről sem tud. Nagyon nehéz lesz elmondania az igazságot, ám minden hiába, Daninak végre tisztán kell látnia.

- Sajnálom, de nem vigasztalhatom azzal, hogy tévedés történt. Az édesapját jogosan vették őrizetbe.

Dani sápadtan, értetlenül csóválta a fejét.

- Nem történt tévedés? Jogosan vették őrizetbe? De hát miért? Édesapám egészen biztosan nem követett el semmi rosszat.

A fiatalember szánakozva megfogta a kezét.

- Mindent meg kell tudnia, Dani. Az édesapját kártyacsaláson érték, és foglalkozásszerűen űzött csalásért tartóztatták le. Sajnos én is tanúja voltam az esetnek.

Dani kihúzta magát ültében, és védekezőn kinyújtotta a kezét.

- Nem! Nem! Ez nem lehet igaz! Ez nem igaz! - hebegte elfehéredő ajakkal, színtelen hangon.

- Sajnos nem férhet kétség ahhoz, hogy ez az igazság. Nem szeretném, ha hamis reményeket táplálna, ezért elmondom, hogy azonnal felismertem az édesapját, amikor először megláttam itt, Monte-Carlóban. Már akkor tudtam, milyen szerencsétlen mesterséget űz. Januárban ott voltam ugyanis egy berlini klubban, amikor ugyancsak leleplezték, de ő nem vett észre engem. Akkor eltekintettek attól, hogy feljelentsék, és futni hagyták. Ma azonban nem kegyelmeztek neki a vádlói, akik valószínűleg régóta gyanakodtak rá. Már tegnap magukkal hoztak egy titkosrendőrt, hogy lefogassák. Erre azonban nem került sor, mert a gondviselés úgy akarta, hogy ön megzavarja a játékot. Ma viszont leleplezték, és azonnal őrizetbe vették.

Dani bénultan hallgatta ezeket a szavakat. Egyszeriben nagyon hasonlított az édesapjára, noha valójában csak a szemét örökölte tőle. Most mégis ugyanolyan merev lett az arca, mint Horst von Winterfeldé volt Berlinben és ma is, amikor a titkosrendőr megragadta a kezét, benne a cinkelt lapokkal, és rákiáltott, hogy ezennel letartóztatja.

Ronald nem vett részt a játékban, csak Winterfeldet figyelte szorongva, nyugtalanul, mégsem vette észre, hogy csal. Nagyon ügyesen és óvatosan dolgozhatott, de végül nem csaphatta be a jó szemű titkosrendőrt, akit a már több ízben kifosztott franciák meg az amerikai bérelték fel. Miután tetten érték, aznapi óriási nyereségét és az összes pénzét elvették tőle. Amikor elvezették mellette, elgyötört pillantást vetett Ronaldra, akinek a szeméből nem megvetést, hanem részvétet olvashatott ki.

- A lányom! - súgta oda neki.

- Biztonságba helyezem - válaszolta Ronald, de úgy, hogy a többiek ne tudják, kinek és kiről beszél.

Horst von Winterfeld még egy hálás, megkönnyebbült pillantással köszönetet mondhatott, aztán elvezették.

Ronald gyorsan elhagyta a felbolydult társaságot. Ő csak Danira tudott gondolni. Kocsit fogadott, és őrült iramban visszahajtatott Monte-Carlóba. Útközben megkérdezte a sofőrt, hogy vállal-e még az éjjel egy másik utat is.

- Ha uraságod rendesen megfizet, miért ne? - felelte a francia férfi mosolyogva.

- Jól megfizetem. Várjon meg itt! - szólt vissza neki Ronald, amikor a szálloda előtt kiugrott a kocsiból.

Most pedig itt áll Dani előtt, közölte vele a lesújtó hírt, neki pedig ugyanolyan halott lett az arca, mint az apjáé volt kevéssel ezelőtt.

A lány hirtelen megtántorodott, még sápadtabb lett, és elvesztette az egyensúlyát. Ronald a karjába zárta, hogy ne essen el, de ő maradék erejét összeszedve kiszakította magát az öleléséből.

- Ne érjen hozzám! Most már értem, miért nem válhat valóra az álmunk. Amikor meglátta édesapámat, rádöbbent, hogy hamiskártyás és becstelen ember lánya vagyok. Most már azt is tudom, hogy igaza volt, és teljes joggal szakított velem. Ne, ne érjen hozzám! Tudja meg, hogy én sem elítélni, sem megvetni nem vagyok képes az édesapámat! Még mindig szeretem, mert tudom, hogy elkeseredetten küzdött, mielőtt idejutott volna. Tudom, hogy mindent csak értem tett, nekem akart gondtalan életet biztosítani. Tisztességes úton hiába próbálkozott. Ha őt elítéli, forduljon el tőlem is, ítéljen el engem is, mert én szeretem őt, és hozzá akarok menni!

Már szaladt is volna az ajtóhoz, de a férfi visszatartotta.

- Hallgasson meg, Dani! Nem ítélem el az édesapját. Isten a tanúm, mennyire féltem attól, ön miatt, hogy megint hamisan fog játszani. Álláshoz akartam segíteni, hogy mindketten biztonságban élhessenek. Holnap tizenegy órára a szobámba hívtam, hogy mindent megtanácskozzam vele, természetesen a maga tudta nélkül Nem vehetem feleségül, Dani, noha tudom, hogy a világ legtisztább, legnemesebb teremtése, mert édesapám soha nem egyezne bele a kapcsolatunkba. A nyugalmáról azonban mindenképpen gondoskodni akartam. Azt hiszi, egy percig is itt maradtam volna, hogy kínozzam magam, és nap mint nap újra feltépjem éppen csak behegedt sebeimet, ha nem féltem magát olyan nagyon? Átkozom magam, hogy nem beszéltem már ma az édesapjával, és nem tartottam vissza a nizzai kirándulástól. Csak hát szavát adta a többieknek, hogy lehetőséget kapnak a visszavágásra. Semmit sem tehettem annak érdekében, hogy elejét vegyem a bajnak. Most azonban azért vagyok itt, hogy legalább magát biztonságba helyezzem. A lehető leghamarabb el kell mennie innen.

Dani arca már nem volt annyira merev.

- Köszönöm. Maga jó és segítőkész, mint mindig. Én azonban nem hagyom el édesapámat. Kitartok mellette.

Ronald megint megfogta a lány karját.

- Előfordulhat, hogy magát is letartóztatják, és bűnrészességgel vádolják Az édesapja küldött ide, és én megígértem neki, hogy biztonságba helyezem. Nem segíthet rajta, csak megnehezítené a helyzetét, ha maradna. Mindent könnyebben elvisel majd, ha magát biztonságban tudhatja. Azonnal vissza kell térnie a montreux-i intézetbe, és ott kell maradnia, amíg megtudja, hogyan legyen tovább.

Dani iránti aggodalmában Ronald ezt még útközben kigondolta. Az a legfontosabb, hogy a lány mielőbb átlépje a határt. Winterfeldet utána is ráérnek értesíteni arról, hogy a lánya Montreux-ben tartózkodik.

Daninak eszébe sem jutott, hogy ezt az egészet csak Ronald találta ki. Engedelmességhez szokott, és azonnal kész volt teljesíteni azt, amit az apja akaratának hitt.

- Mit kell hát tennem? Hogyan rendelkezett az édesapám?

- Tessék, ezt a pénzt az édesapja küldte magának. Sikerült titokban odacsúsztatnia nekem a nagy kavarodásban.

A lány elrántotta a kezét.

- Kártyanyereség! Csalással szerzett pénz! Nem fogadom el, és szükségem sincs rá. Maradt annyi pénzem, hogy eljussak Montreux-be, és az ottani bankban van huszonegyezer svájci frankunk. Istenem, a papa valószínűleg sejtette, hogy utoléri a végzet, és azért utalta át a pénzt, hogy bármikor a rendelkezésemre álljon. Igen ám, de… - Dani félbehagyta a mondatot, görcsösen összekulcsolta a kezét, és mereven maga elé nézett.

- Mi van magával?

- Az is csak kártyán, valószínűleg csalással szerzett pénz lehet. Irtózom tőle!

- Erre most nem szabad gondolnia. Fel kell használnia azt a pénzt, el kell menekülnie, és Svájcban is abból kell élnie.

A lány lesimította a haját, aztán a férfira emelte szánalomra indító tekintetét.

- Mivé lett a büszkeségem? Belátom, ebből a pénzből kell élnem, amíg nem tudom megkeresni a kenyeremet. Remélem, hamar találok majd munkát. Ezt a pénzt nem tekintem a magaménak. Ha majd keresek, összegyűjtöm megint, és jótékony célra fordítom. Édesapám sem használhatja fel, ha kiszabadul. Mind a ketten becsülettel fogunk dolgozni, és lemondunk erről a pénzről. Egyszerűen kölcsönnek tekintem.

Ronald végül rábeszélte, hogy fogadja el azt a néhányezer francia frankot is, ami nála volt. Dani eltette, mert azt hitte, hogy az édesapja küldte neki.

- És most mit kell tennem? - kérdezte megadóan.

- Csomagoljon össze, amilyen gyorsan csak tud! Még az éjjel el kell mennie innen, mielőtt a nizzaiaknak eszébe jutna, hogy magát is letartóztassák. Az autóm odalent vár. Átviszem az olasz határon. Útlevele van?

- Igen, az összes papírom nálam van. Papa akarta így, és a holmimat is állandóan a szekrénykofferemben kellett tartanom. Most már értem, miért volt szükség erre - mondta Dani, aztán lerogyott egy fotelba, és tenyerébe temette az arcát.

Ronald már reszketett a türelmetlenségtől és a lányért érzett aggodalomtól.

- Szedje össze magát! - mondta szándékosan szigorúan. - Sietnie kell. Mennyi idő alatt tud elkészülni?

- Negyedóra elég lesz - vett erőt magán Dani.

- Jól van, akkor igyekezzen! Addig lemegyek, kifizetem a számlájukat, és bejelentem, hogy az édesapjához kell mennie Nizzába. Itt még nem tudnak a történtekről.

- A számlát előre kifizettük a hét végéig - mondta a lány színtelen hangon.

Ronald szívét összeszorította a félelem, de most nem lágyulhatott el.

- Akkor hát siessen! Én felszaladok a szobámba, hogy lehozzam, amire szükségem lehet, aztán visszajövök és segítek. Ne féljen, magának nem eshet baja. Bízzon rám mindent! És vegyen meleg kabátot, mert hűvös az éjszaka.

Türelmetlenül az ajtóhoz tuszkolta a lányt, mert rettegve gondolt arra, hogy ellene is bármelyik pillanatban meghozhatják a letartóztatási parancsot. Dani úgy engedelmeskedett, mintha nem is volna önálló akarata. Miután azonban magára maradt a hálószobájában, akkora erővel tört rá a gyötrelmes keserűség, hogy egész testében reszketni kezdett. Mégis tette, amit Ronald mondott, és hamar becsomagolta azt a kevés holmiját, amit nem tartott a kofferban. El is készült, mire a férfi visszajött és minden további nélkül besietett hozzá a hálószobába. Most nem volt idő a máskor magától értetődő tapintatosságra.

- Készen vagyok - jelentette Dani, miközben feltette kis filckalapját, Ronald pedig felsegítette a kabátját.

- Jól van, induljunk!

A lány még habozott.

- Édesapám holmijával mi lesz?

- Gondom lesz rá, ha majd visszajöttem. Ez most mellékes, hiszen a lakosztály a hét végéig még a maguké. Jöjjön!

Levitette Dani csomagját, majd a karórájára nézett. Már éjjel egy is elmúlt. Átkísérte a lányt az előcsarnokon, ahol csak az éjszakai portás és egy boy tartózkodott. Ronald már tájékoztatta őket, és most udvariasan kikísérték Danit. Monte-Carlóban senki nem csodálkozott semmin. Ha a vendég rendesen fizetett, nem akadékoskodtak, és nem nehezítették meg a dolgát.

Ronaldnak viszont remegett a keze. Félt, hogy még mindig közbejöhet valami, és meghiúsul Dani menekülése. Csak akkor lélegzett fel, amikor végre a kocsiban ültek. Sietve közölte a sofőrrel, hova mennek.

- Ventimigliába!

A taxis meghökkent, és akadékoskodni kezdett. Ventimiglia túl messze van, odáig nem lesz elég a benzin, mondta ingerülten.

- Jóember, útközben is tankolhat. Ne tartson fel bennünket, mert sietünk. El kell érnünk az első vonatot, ami Ventimigliából indul.

- Azt sietség nélkül is elérik, monsieur.

- Nekünk akkor is sietős. Mondja meg, mennyit akar! Tudom, hogy erre megy ki a játék.

A sofőr nem volt éppen szerény, de Ronald minden további nélkül teljesítette a követelését.

- Azt sem szabad elfelejtenie, monsieur, hogy utas nélkül kell visszajönnöm.

- Szó nincs róla. Engem visszahoz, most pedig elég volt az akadékoskodásból, hogy az ördög vinné már el! Induljon végre!

A sofőr most már semmit sem értett. Eddig azt hitte, hogy Ronald megszökteti a szép ifjú hölgyet. Ám ha visszajön, akkor másról lehet szó. Ezen gondolkodott, miközben felrakta Dani bőröndjét a csomagtartóra. Kis utazótáskáját az első ülésre tette a lány.

Ronald már majdnem eszét vesztette az idegességtől, de még mindig várnia kellett. Végre aztán minden a helyére került, a sofőr bekurblizta a motort, és elindultak.

Ronald mellkasából hatalmas sóhaj szakadt fel. Az éjszakai portásnak azt mondta, hogy Nizzába viszi Danit az édesapjához, aki most ott bérelt szállást.

- Winterfeld úr holmija további rendelkezésig a szobáiban marad - tette hozzá.

Senki nem fogott gyanút, hiszen Horst von Winterfeld nem mondta meg előre, meddig marad.

Útjuk a tengerparton vezetett, és egyre messzebb kerültek Monte-Carlótól. Dani lehunyt szemmel, sápadtan, mozdulatlanul ült a kocsiban. Ronald időnként szorongva odapillantott rá, és újra meg újra betakargatta, ha lecsúszott róla a takaró. Lassanként csitult a nyugtalansága, és most már felmerült benne, hogy talán maga is megsérti a törvényt, amikor segédkezet nyújt a lány szökéséhez. Ebben a pillanatban azonban csak az érdekelte, hogy Dani biztonságban legyen. Attól kezdve, hogy átlépték az olasz határt, nem fenyegeti veszély. Onnan Genován és Milánón át továbbutazhat Svájcba. Montreux-ben legalább átmenetileg jó helyen lesz. A továbbiakat meg majd meglátják.

Csodálatos éjszaka volt, kissé hűvös, de varázslatosan szép. A tenger szelíd hullámain megcsillant a hold fénye, és fűszeres illat lengte körül a két, gondolataiba merült fiatalt.

Dani később nem tudott volna számot adni azokról az érzésekről, amelyek ezen az éjszakán eltöltötték. Valódi otthona soha nem volt, most azonban végképp olyan falevélnek érezte magát, ami leszakadt az ágról, és a viharban hányódik. Nem tudta, hova sodródik. Vad összevisszaságban kavargott benne a félelem, a rettegés az édesapja miatt, a gyötrő fájdalom és a szégyen. Sajnálta az apját, sajnálta önmagát, és sajnálta azt a férfit, aki most itt ült mellette, és ártatlanul belekeveredett az ő végzetes kalandjukba.

Vágyakozó pillantása egyszer csak a tengerre tévedt. De jó is volna belerohanni, és hagyni, hogy a hullámok elsodorják, el a feledésbe, bele a semmibe! De szép is volna!

Ám aztán összeharapta a fogát, és összekulcsolta a kezét. Ronald észrevette görcsös mozdulatát, és gyengéden, vigasztalóan kezére tette a kezét. Ez a szelíd érintés és az a tudat, hogy még nincs egészen egyedül, elhagyatva, végre megváltó könnyeket csalt a lány szemébe. Sokáig sírt, mintha élete minden keserűségét ki kellene sírnia magából. A végén már egész testét rázta a zokogás. Ronald akkor átölelte, magához szorította, letörölgette a könnyeit, mint egy kisgyereknek szokták, akinél eltört a mécses, és újra meg újra megsimogatta a kezét.

Kedvessége elmondhatatlanul jólesett Daninak, és segített megnyugodnia. Nemsokára már beszélni is tudott megint.

- Úgy fogadtam el a segítségét, Norden úr, mintha magától értetődő volna, de most, hogy kezdek magamhoz térni, belátom, óriási áldozatot hozott értem. Lemondott miattam az alvásról, itt utazik velem éjnek évadján, és reggel lesz, mire visszaér Monte-Carlóba. És mi mindent tett még értem és az édesapámért! Hogyan köszönhetném meg mindezt magának?

- Úgy, hogy megpróbálja megőrizni a nyugalmát, és belenyugszik a megváltoztathatatlanba.

- Igyekezni fogok, már csak azért is, hogy magának ne okozzak még több bánatot és keserűséget. Soha nem felejtem el, amit értem tett.

- Ön talán nem tette volna meg ugyanezt értem? - kérdezte a férfi csendesen.

- Talán… talán igen.

- Tudom, hogy igen. Boldog leszek, ha biztonságba kerül. Rettenetesen aggódtam magáért, amióta tudom, hogy kicsoda, micsoda az édesapja.

- Szegény! Szegény szerencsétlen! - jajdult fel Dani szívet tépően. - Találkozik még vele, ha visszamegy Monte-Carlóba?

- Mindenesetre meg fogom próbálni. Minden tőlem telhetőt megteszek, amivel magát megnyugtathatom.

- Ha találkozik vele, kérem, mondja meg neki, hogy leírhatatlanul sajnálom, együtt érzek vele, és csak még jobban szeretem azóta, hogy megtudtam, mit kellett kiállnia. Igen, bizton tudom, hogy mindvégig szenvedett, gyötrődött, és most már azt is értem, miért volt sokszor komor és bánatos a szeme.

- Nekem is meggyőződésem, hogy az édesapja szenvedett. Azóta sem felejtettem el, milyen volt az arca, amikor Berlinben leleplezték. Nagyon szívesen segítettem volna rajta, de ezt már nem engedte meg a sors.

- Hálásan köszönöm, hogy így beszél róla. Nem gonosz, csak szerencsétlen ember, ezt el kell hinnie nekem.

- Elhiszem.

- Kérem, mondja el, mit kell tennem, miután megérkeztünk Ventimigliába.

- Magával maradok, amíg fel nem ül az első genovai vonatra. Genovában átszáll, és továbbmegy Milánóba, onnan pedig egyenesen Montreux-be. Ventimigliában sürgönyt adok fel az intézet igazgatónőjének, és értesítem az érkezéséről, hogy várják az állomáson. Legyen szíves, adja meg már most a címet!

Dani teljesítette a kérését, ő pedig feljegyezte a címet.

- Montreux-ben majd üzenet várja tőlem - mondta. - Az is lehet, hogy odautazom, és személyesen számolok be mindenről - tette hozzá, és érezte, hogy a lány megremeg.

- Akkor hát ma nem kell… örökre elbúcsúznunk? - kérdezte Dani.

- Nem… egyszer még találkozunk.

A lány megint összekulcsolta a kezét.

- Hálát adok érte az égnek! Ma… az már túl sok lett volna, hogy még magától is búcsút vegyek. Montreux-ben majd megnyugszom valamelyest, és talán a bátorságom is visszatér, mire maga megérkezik oda.

Ronaldnak tőrként hasítottak a szívébe ezek a szavak. Soha korábban nem szerette annyira Danit, mint most. Szeretett volna válaszolni, de nem volt ereje ahhoz, hogy megszólaljon.

A lány látta, hogy megvonaglik az arca, és kezére tette a kezét.

- Mindennek ellenére szép volt, hogy megismerhettem magát. Így legalább lesz az életemben fénysugár, mert gondolhatok magára és szerethetem. Azt senki sem tilthatja meg, és ennél többet nem is kívánok.

Ronald lehajolt, és arcához szorította a lány kezét.

- Maga megindítóan szerény, Dani. Én nem vagyok képes erre, és örökké átkozni fogom a sorsot, mert nem engedi, hogy az enyém legyen.

A lány megborzongott, és a fiatalember megint gondosan betakarta. Egyikük sem felejtette el soha ezt az éjszakai utazást a csillagfényes tengerparton.

Korán volt, amikor megérkeztek Ventimigliába, úgyhogy a vasútállomáson még ihattak egy kávét, és ehettek néhány falatot. Dani sem enni, sem inni nem akart, de végül engedett Ronald szelíd szigorának.

Együtt üldögéltek, amíg megjött a vonat. A fiatalember feladta a lány poggyászát Montreux-be, majd még egyszer ellátta jó tanácsokkal. A legszívesebben elkísérte volna, de tudta, hogy többet tehet érte, ha most az édesapjával törődik.

Egy üres fülkébe kísérte, utazótáskáját feltette a csomagtartóba, ám aztán már le kellett szállnia. Görcsösen megszorította Dani kezét, és még utoljára fájdalmas pillantást váltottak. Ronald ekkor elvesztette a fejét, magához rántotta a lányt, és ajkára tapasztotta a száját. Egyetlenegyszer meg kellett tennie, különben nem viselte volna el az elválást. Dani szelíden pihegett a karjában, és ártatlan szívének minden gyengédségével viszonozta a csókját.

Aztán a férfi erőnek erejével elvált tőle, és leugrott a vonatról. A lány leroskadt az ülésre, és lehajtotta a fejét. Nem akart még egyszer Ronald szemébe nézni a búcsújuk után. A férfi megértette, és vágyódó tekintettel benézett a fülkébe, ahol sápadtan, lehunyt szemmel, magába roskadva ült a lány. Ezt a képet őrizte meg róla. A vonat elindult, ő pedig ott maradt egyedül.

XIII.

Ronald azonnal visszament Monte-Carlóba. Útközben azon gondolkodott, hogy mit tehetne még Daniért és az édesapjáért. Szánta azt az embert, annak ellenére, amit elkövetett. Ő is csak a háború és az infláció számtalan áldozatának egyike, akinek kisiklott az élete. Szeme elárulta, hogy nem könnyen tért le a helyes útról. Ronald nem akarta elítélni, már csak Dani miatt sem. Ami az apával történik, az a lányát is érinti, amit érte tesz, azt tehát Daniért is teszi.

Monte-Carlóban sietve kiderítette, hogy a szállodában még mindig nem értesültek Horst von Winterfeld letartóztatásáról, aztán felment a szobájába, hogy alhasson néhány órát. Tizenegyre kért ébresztést.

Sikerült is elaludnia. Kimerítette az átvirrasztott éjszaka és a sok aggódás. Tizenegykor, amikor felébresztették, egy pillanatig azt hitte, csak álmodta az egészet. Hamar rádöbbent azonban, hogy nem így van.

Felkelt, gyorsan felöltözött, majd lement az előcsarnokba, és megkérdezte a portást, hogy érkezett-e számára üzenet. Már természetesen nem az éjszakai portás volt szolgálatban, aki Ronaldot látta elutazni Winterfeld kisasszonnyal, hanem egy másik. A vendég érdeklődésére közölte, hogy megtudták, Winterfeld urat Nizzában kártyacsaláson érték és letartóztatták. Az egész szálloda felbolydult a hírre. Ronald egy szóval sem árulta el, hogy jelen volt a letartóztatásnál, és semmilyen megjegyzést nem tett az esettel kapcsolatban.

- Winterfeld urat kevéssel azután tartóztathatták le, hogy a lánya Nizzába érkezett - vélte a portás. - Az éjszakás kollégámtól úgy tudom, hogy uraságod kísérte át Nizzába a nagyságos kisasszonyt.

Ronald bólintott.

- Igen, Winterfeld úr megkért, hogy vigyem át a lányát, ha már úgyis visszajövök Monte-Carlóba a levéltárcámért, amit itt felejtettem a szállodában. Amikor Nizzába értem a nagyságos kisasszonnyal, meghallottuk, mi történt az édesapjával, de úgy gondoltuk, csakis tévedés történhetett. Winterfeld kisasszony, azt hiszem, megszállt egy nizzai hotelben, és ott várja meg a további fejleményeket. Én összetalálkoztam néhány ismerősömmel, és sokáig együtt maradtunk. Természetesen engem is érdekel, hogy mi lett végül Winterfeld úrral.

- Azt én most mindjárt elmondhatom önnek, monsieur. Bizonyítást nyert, hogy Winterfeld úr cinkelt lapokkal játszott, és előzetes letartóztatásba helyezték. A rendőrség utasított bennünket, hogy a nyomozás érdekében szolgáltassuk ki a holmiját.

Ronaldnak hirtelen kiszáradt a torka az izgatottságtól.

- És Winterfeld kisasszony? Vele mi történt?

- Azt nem tudom, róla nem volt szó. Valószínűleg még mindig Nizzában van, hacsak el nem utazott.

Ronald megköszönte a tájékoztatást, és elhagyta a szállodát. A kaszinó előtti téren Köppen kereskedelmi tanácsosékba botlott.

- Hallotta már? Winterfeldet Nizzában letartóztatták kártyacsalás miatt! - kiáltotta a tanácsos feldúltan.

Előttük Ronald nem titkolta el, hogy mindent tud.

- Tudom, ott voltam.

- Igaz is, hiszen maga velük tartott Nizzába! Mesélje el, hogyan történt! Mi még mindig nem tértünk magunkhoz a nejemmel.

- Istenem, annyira sajnálom azt a szegény kislányt! - jegyezte meg a tanácsosné. - Biztosan sejtelme sem volt arról, hogy az apja hamiskártyás. El akartam menni hozzá, hogy megkérdezzem, segítségére lehetek-e valamiben, elvégre rettenetes, ha egy ilyen gyámoltalan teremtés minden támaszát elveszti, de már nem találtam itt. Azt mondják, tegnap éjjel elvitték Nizzába.

Ronald habozott egy pillanatig.

- Ha szavukat adják, hogy hallgatni fognak, akkor megmondom, ki vitte el - válaszolta aztán az idős hölgy őszinte aggodalma láttán.

A kereskedelmi tanácsos és hitvese azonnal titoktartást fogadott.

- Miután leleplezték és elvezették, Winterfeld úr előttem haladt el, és szívszaggató hangon csak annyit súgott oda nekem: a lányom! Kiolvastam a szeméből, hogy félti a gyermekét, és nagyon aggódik érte. Bármennyire is bűnös ő maga, a lánya akkor is ártatlan. Még csak nem is sejtett semmit. A nagy kavarodásban azt válaszoltam az apjának, hogy biztonságba helyezem a nagyságos kisasszonyt, ő pedig megkönnyebbült pillantással mondott köszönetet. Azonnal visszajöttem Monte-Carlóba, hogy mindent elmondjak Winterfeld kisasszonynak. Szerencsére még nem tért nyugovóra.

A kisszalonjukban beszéltem vele, és abból ítélve, ahogyan a szavaimat fogadta, a napnál is világosabb, hogy semmit sem tudott az apja üzelmeiről.

Ezután részletesen elmondta, miről beszélt Danival, és hogyan vitte át a határon.

- Nem tudom, megsértettem-e a törvényt, de nem tehettem másként - fűzte hozzá végül. - Gondoskodnom kellett róla.

Az idős hölgy megszorította a kezét.

- Mindenesetre nagyon emberségesen cselekedett. Mi is mélyen meg vagyunk győződve arról, hogy az a szegény teremtés ártatlan. Winterfeld egyetlen helyes cselekedete az volt, hogy a lányát távol tartotta a dolgaitól. Csak most értettük meg igazán, miért félt annyira attól, hogy Dani esetleg megsejt valamit a kártyaestjeiről. Istenem, szegény kislány! Mi lesz most vele?

Ronald elárulta a tanácsoséknak, hogy Horst von Winterfeld, minden eshetőséggel számolva, elhelyezett egy kisebb összeget a lánya nevére egy svájci bankban. Azt elhallgatta, hogy ő is adott pénzt Daninak, azt füllentve, hogy az édesapja küldte neki.

Nemsokára Spirinelli gróf is csatlakozott hozzájuk. Sápadt, kimerült volt, és arra panaszkodott, hogy egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Ő is jelen volt a letartóztatásnál, és most ékesszólóan bizonygatta, hogy rettenetesen megdöbbentette és elszomorította, ami történt. Fel akarta ajánlani a segítségét a nagyságos kisasszonynak, ő azonban nyomtalanul eltűnt.

- Soha életemben nem felejtem el ezt a borzalmas esetet! És én még nőül akartam venni Winterfeld kisasszonyt! Erről most már természetesen szó sem lehet. Kész szerencse, hogy nem kértem még meg a kezét - sóhajtotta leverten.

Sopánkodott még egy darabig, aztán a kaszinó felé vette az útját. Játszani készült, mert abban reménykedett, hogy beválik a mondás, amely szerint szerencséje lesz a kártyában annak, akinek a szerelemben nem volt.

Ronald még elmondta Köppen kereskedelmi tanácsoséknak, hogy Nizzába készül, mert tudatni szeretné Horst von Winterfelddel, hogy a lánya biztonságban van. Az idős házaspár szívélyesen elbúcsúzott tőle. Mindkettőjüket megviselték a történtek, és elment a kedvük Monte-Carlótól. Winterfeld úr volt a társaság lelke, és bár időnként elnyerte a pénzüket, úgy gondolták, hogy bőségesen kárpótolta őket színes, szórakoztató egyéniségével.

Nizzába menet Ronald azon gondolkozott, hogyan léphetne kapcsolatba Horst von Winterfelddel. Végül arra jutott magában, hogy előbb a titkosrendőrt felfogadó két franciával és az amerikaival próbál meg találkozni.

Szerencséje volt, mert a Promenade des Anglais-ra érve kinézett a kocsi ablakán, és a három úr éppen ott sétált. Ronald megállította a taxit, kifizette a sofőrt, és odalépett az urakhoz, akik azonnal felismerték, és udvariasan viszonozták az üdvözlését. A fiatalember megkérdezte tőlük, tudják-e hova vitték Horst von Winterfeldet. Természetesen tudták.

- Épp az ő lányáról beszélgettünk - fűzte hozzá Mr. Traily, az amerikai. - Egyikünk sem hiszi, hogy akár csak sejtelme lett volna az apja üzelmeiről. Tisztának, ártatlannak és előkelőnek ismertük meg. Az is mellette szól, hogy az apja mindig távol tartotta a játéktól. Nagyon sajnáljuk szegényt, és erőnk szerint igyekeztünk megkímélni a kellemetlenségektől. Említést sem tettünk róla a rendőrségen, nehogy őt is zaklassák.

- Ez igen nemes gondolkodásra vall, uraim. Mi is valamennyien meg vagyunk győződve arról, hogy Winterfeld kisasszony ártatlan Én magam vittem meg neki az éjjel a szörnyű hírt, amit úgy fogadott, hogy az már önmagában elegendő bizonyíték lehetne az ártatlanságára.

- És… azt is tudja, mihez kezd most szegény Winterfeld kisasszony?

- Elutazott, mivel anyagi helyzete nem engedte meg, hogy tovább maradhasson. Azt hiszem, a rokonaihoz ment - válaszolta Ronald a biztonság kedvéért, nehogy bárki is üldöztetésnek tehesse ki Danit.

- Hát ilyen nehéz helyzetbe került? Ennek részben mi vagyunk az okai, mert Winterfeld minden készpénzét elvettük, ami éppen fedezte eddigi veszteségünket. Az ifjú hölgynek azért szívesen rendelkezésére bocsátottunk volna egy kisebb összeget - mondta az egyik francia.

- Aligha fogadta volna el. Azt tervezi, hogy állást vállal, és a nyelvtudásából fog megélni - fűzte tovább a szót Ronald ügyesen Dani érdekében.

- Szegény kisasszony! Egyébként ma már szembesítettek bennünket Winterfelddel, és ő bocsánatot kért tőlünk. Szörnyű állapotban van. Egészen biztos, hogy nem romlottságból tévedt le a helyes útról. Ennek ellenére nem hunyhattunk szemet az üzelmei felett.

Ronald látta az urakon, hogy korántsem annyira felindultak már, mint előző nap voltak még, és ezt is megpróbálta Dani hasznára fordítani.

- Winterfeld urat bizonyára a lánya sorsa aggasztja leginkább. Tudnia kell, hogy a nagyságos kisasszonynál nincs pénz. Az útiköltségét is a barátai adták össze, akik kivétel nélkül hisznek az ártatlanságában. Az apja azonban ezt nem tudja. Jó volna, ha legalább arról értesülhetne, hogy a lánya már úton van a rokonaihoz.

Az urak tűnődőn összenéztek.

- Azt még talán el lehet intézni. Mi, akik feljelentettük, nemigen tehetjük meg, maga viszont közölhetné vele.

Ronald megvonta a vállát.

- Már csak emberségből is megtenném, de hogyan juthatnék be hozzá? Nem hiszem, hogy beengednek.

- Mi sem egyszerűbb! Jöjjön velünk, éppen monsieur Gradieu-höz, a titkosrendőrhöz készülünk, aki letartóztatta Horst von Winterfeldet. Ő majd elintézi, hogy beszélhessen vele.

- Ám legyen! - válaszolta Ronald látszólag egykedvűen, bár nagyon örült a szerencséjének. - Elkísérem önöket.

Fél óra múlva már kezében is volt az engedély arra, hogy beszélhessen a letartóztatottal. Horst von Winterfeld még vizsgálati fogságban volt, de ügye egyszerűnek ígérkezett, mivel őszinte beismerő vallomást tett. Ezért is kapta meg Ronald könnyen a látogatási engedélyt.

Horst von Winterfeld teljesen összetört, és elmondhatatlanul kínozta a lánya sorsa miatti aggodalom. Lázas türelmetlenséggel várta, hogy hírt kapjon róla. Semmitől sem rettegett annyira, mint attól, hogy személyesen kelljen találkoznia vele, belenéznie abba az ártatlan szemébe… Nem, az még a halálnál is rosszabb volna.

A leleplezés felkészületlenül érte a férfit. Biztonságban érezte magát, és úgy gondolta, eleget nyert már ahhoz, hogy szerény kis otthont teremtsen magának meg Daninak, és végre megint tisztességes munkával tartsa el magát. Abból a pénzből, amit kártyán nyert, mind a ketten megélhettek volna, amíg ő íróként nevet nem szerez magának. Ám előbb utolérte végzete.

Azt csak ő tudta egyedül, hogyan élte túl ezt az éjszakát, milyen érzésekkel lépett reggel a vádlói elé, és mennyire kínozta a lányáért érzett aggodalom. Egyetlen reménye az volt, hogy letartóztatásakor még meghallotta az ifjú Norden szavait. És most arra várt, hogy megtudja, sikerült-e a fiatalembernek teljesítenie az ígéretét.

Amióta letért az egyenes útról, mindig úgy gondolta, hogy nem élné túl, ha börtönbe vetnék, és már rég felkészült erre az eshetőségre: mérget rejtett el a zsebórája tokjában. A nem igazán értékes órát kérésére a rendőrségen visszaadták neki, mit sem sejtve arról, hogy mi van elrejtve benne.

Winterfeld úgy gondolta, hogy leleplezett bűnözőként többé nem lehet köze a lányához. Szabadulása után csak kolonc lenne a nyakán. Dani egyedül akkor már könnyebben boldogulhat. A montreux-i bankban elhelyezett összeg megvédi a nélkülözéstől, és a nyelvtudásából bármikor megélhet. Ő maga pedig belefáradt az életbe, és egyszeriben minden ereje elhagyta. Idegeit végképp felőrölte az állandó feszültség, amelyben élnie kellett. Igen, meg akar halni, és meg is fog, amint értesül arról, hogy a lánya biztonságban van. Nem tudna többé a szeme elé kerülni. Feszülten várta hát, hogy kap-e hírt Ronald Nordenről és Daniról.

A gyötrelmes várakozási időt arra használta fel, hogy hosszú levelet írjon a lányának. Részletesen beszámolt sok-sok szenvedéséről és küzdelmeiről, amelyek már-már kétségbeesésbe kergették, miközben Dani az intézetben élt. Elmondta, miként engedett hosszú harc után a kísértésnek, hogy hamisan játsszon. Biztosította a lányát, hogy soha nem rövidített meg szegény, kiszolgáltatott embert, hanem csakis olyanok pénzét nyerte el, akik gazdagok, és meg sem érezték a veszteséget.

Őszintén meggyónta berlini leleplezését is, amikor először kellett megtapasztalnia a becsületét vesztett ember szenvedését. Elmondta, hogy később mégsem talált más megoldást, és továbbra is csalásból kellett eltartania önmagát és a gyermekét.

Megrendítő szavakkal írta le, mennyire viszolygott attól, hogy újra hamisan játsszon. Eleinte szerencséje is volt, és tisztességes úton nyert, ám aztán szinte mindenét elvesztette. Csak akkor kezdett el megint hamisan játszani, és amikor aztán már-már ott tartott, hogy szerzeményéből tisztességes életet kezdhessen, váratlanul utolérte a végzete.

Szívhez szólóan ecsetelte, hogyan igyekezett Danit távol tartani az üzelmeitől. Végezetül lánya bocsánatáért esedezett, arra kérte, hogy ne vesse ki őt a szívéből, hiszen már attól is éppen eléggé szenved, hogy elvesztette a becsületét. Dani nyugodtan tartsa meg azt az összeget, amelyet a nevére helyezett el a svájci bankban, mivel azt a pénzt mind becsületes játékon nyerte, a tisztességtelenül szerzett nyereségét viszont maradéktalanul elvették tőle.

Azt nem akarta tudatni Danival, hogy öngyilkosságra készül, de valahogyan el szeretett volna búcsúzni tőle, ezért sokat gondolkodott, mielőtt leírta volna levele utolsó sorait.

„Azzal, hogy önhibámból, megérdemelten börtönbe kerültem, eljátszottam a jogomat a szeretetedre, arra, hogy ezentúl együtt élhessek veled. Sorsomat el kell választanom a tiédtől, drága gyermekem. Nem élhetsz apáddal, aki neked is becstelen híredet keltené. Neked tisztának kell maradnod. Éppen ezért nem térek vissza hozzád, akkor sem, ha kiengednek a börtönből. Könyörgök, bocsáss meg nekem, és ne vess meg. Szeretetem veled lesz, amíg csak lélegzem. Utolsó imámban azt kérem majd az égtől, hogy téged ne büntessen az én bűnömért.

Isten majd megsegít, kislányom. A nyelvtudásod nagyszerű tőke, fiatal vagy még, előttem viszont már az összes ajtó bezárult. Szívem legforróbb, legáhítatosabb jókívánságai kísérjenek életed útján, amelyet könnyebben járhatsz nélkülem. Élj boldogul, édes gyermekem! Bocsáss meg nekem, és ne felejts el egészen!

Örök szeretettel és áldásommal

édesapád”

Miután végzett a levéllel, sokáig ült még mozdulatlanul, komor gondolataiba merülve. Elmondhatatlan fájdalommal töltötte el, hogy nem láthatja többé Danit, de ezt mintegy vezeklésnek tekintette elkövetett bűneiért. Aztán azon töprengett, hogyan juttathatná el búcsúlevelét a lányához. Hivatalos úton nem teheti, hiszen akkor át kellene mennie a cenzor kezén, és úgy Dani nevét is belekeverné az ügy be. Róla eddig szerencsére senki nem tett említést.

Egyelőre tehát elrejtette a levelet, abban a reményben, hogy előbb-utóbb adódik majd alkalma a cenzúra megkerülésére. Aztán elővette az óráját, felnyitotta a fedelét, és kiemelte belőle a sztaniolba göngyölt csomagocskát. Ebben tartotta a mérget, hogy segítségével, ha úgy hozza az élet, megmenekülhessen a börtönbüntetéstől. Előző nap, amikor elvették az óráját, megrémült, és csak azután nyugodott meg, amikor kitartó kérlelésére végre visszakapta. Kérését azzal indokolta, hogy ez az egyetlen emléke, amit még elhunyt édesapjától kapott.

Most megint szorongva gondolt arra, hogy újra elvehetik az óráját, ezért kivette belőle a mérget, és a ruhájába rejtette.

Sokáig nyugtalanul fel-alá járkált a szűk cellában, de azonnal megállt, amint kinyílt az ajtó, és az őr mögött megpillantotta Ronald Nordent. Tágra nyílt, ijedt szemmel nézett rá.

- A lányomról hoz hírt? - kérdezte, miután az őr magukra hagyta őket.

Ronald együttérzőn nézett a megtört férfira.

- Igen, Winterfeld úr, a kedves lánya biztonságban van. Az éjszaka elkísértem Ventimigliába, és feltettem a genovai vonatra. Azt mondtam neki, maga úgy kívánja, hogy egyelőre téljen vissza a montreux-i intézetbe. Különben nem ment volna el, mert mindenképpen magához akart jönni.

A fiatalember dióhéjban elmondta, hogyan fogadta Dani a letartóztatás hírét. Apja égő szemmel, figyelmesen hallgatta.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor megtudta, hogy lánya nem ítéli el, és nem vonta meg tőle a szeretetét.

- Köszönöm, Norden úr. Köszönöm a jó hírt, és köszönöm a fáradozását, a jóindulatát, azt, hogy segített a lányomon. Elveszett ember vagyok, magának aligha számít sokat a hálám. Nem akarom mentegetni magam, azt azonban el kell hinnie, hogy csak súlyos és keserves küzdelmek után engedtem a kísértésnek. Terhelhetem még egy kéréssel? Eljuttatna egy levelet a lányomhoz?

- Természetesen.

Winterfeld sietve elővette és átnyújtotta a Danihoz írt vaskos levelet.

- Kérem, őrizze meg jól. Mindenképpen el kell jutnia a lányomhoz. Senki másra nem bízhatom. Maga páratlanul emberséges volt hozzám, ezért bátorkodom még ezzel is terhelni. Örökké hálás leszek, ha ezt is megteszi nekem.

- Megteszem, már csak a kedves leánya kedvéért is. Hogy egészen biztos lehessen bennem, Winterfeld úr, elárulom, hogy szeretem Danit, és feleségül akartam venni. Első pillantásra meghódította a szívemet, és ő is ugyanolyan hamar megszeretett engem. Házasságunkból azonban sajnos semmi nem lehet, mivel ezt nem tehetem meg az édesapámmal. És akkor most már tudjon meg mindent! Azt is, hogy ott voltam Berlinben is, amikor magát… kártyacsaláson érték. Amikor aztán itt viszontláttam, és kiderült számomra, hogy maga az apja annak a lánynak, aki szempillantás alatt elrabolta a szívemet, azonnal beláttam, hogy le kell mondanom Daniról. Mégis segíteni akartam rajta, hogy békében, nyugalomban élhessen. Magát álláshoz akartam juttatni, azért hívtam a szobámba, hogy ezt megbeszéljük, de elkéstem.

Ronald megindultan elhallgatott, mert Horst von Winterfeld arca, könnybe lábadó szeme elárulta neki, hogy súlyos küzdelmet vív önmagával.

A megtört férfi felnyögött, és görcsösen összeharapta a fogát.

- Igen, elkésett - szólalt meg végül rekedten -, de azért köszönöm, hogy segíteni akart. Elszörnyedve kell rádöbbennem, hogy tönkretettem a lányom boldogságát. Ó, én szerencsétlen!

Ronald szánakozva nézett az idős férfira, aki elhallgatott, mert egyszeriben minden ereje elhagyta.

- Szedje össze magát! Megígérem, hogy nem fogom cserbenhagyni. Ha letöltötte a büntetését, megpróbálok segíteni magán… Dani kedvéért.

- Szegény kislányom! - mondta Winterfeld rekedten.

- Nyugodjon meg! Feleségül sajnos nem vehetem Danit, de örökre hű barátja maradok.

- Maga nagyon jó és nemes lelkű ember. Köszönöm. Nem szoríthatom meg a kezét, mert az enyém nem tiszta.

Ronald elmosolyodott, és megszorította a másik férfi jobb kezét.

- Ki merné kijelenteni, hogy a maga helyében tiszta maradt volna? Én nem ítélem el, nem ítélhetem el, ahogyan a kedves leánya sem volt képes erre. Csak szánhatom, és teljes szívemből szánom is. - A fiatalember nagyot sóhajtott. - Azt hiszem, lassan lejár az engedélyezett időm, és hamarosan távoznom kell. Tehetek még valamit magáért?

- Köszönöm, nem. Mikor hagyja el Monte-Carlót?

- Holnapután. Már semmi nem tart itt. Talán Montreux-n át megyek majd haza, hogy átadhassam a levelét kedves lányának.

Horst von Winterfeld egy darabig elgondolkodva nézett a fiatalemberre.

- Ez nagyon szép lenne magától, és alighanem szegény kislányomnak is vigasztaló volna, hogy maga emberségesen viszonyul az apjához, és személyesen visz neki üzenetet tőle. Isten áldja meg, és kérem, adja át üdvözletemet szegény gyermekemnek.

Winterfeld bátortalanul megfogta Ronald kezét, és mély meghatottságában úgy megszorította, hogy az már fájt.

Ebben a pillanatban belépett az őr, aki eddig a cella előtt várakozott.

- Letelt az idő, monsieur - fordult Ronaldhoz.

Horst von Winterfeld csak biccentéssel búcsúzott el a fiatalembertől. Ronald meghajtotta magát, még egy utolsó, szánakozó pillantást vetett az élet küzdelmében elbukott emberre, aztán kilépett a folyosóra.

Miután magára maradt, Winterfeld lerogyott a székre, és tenyerébe temette az arcát.

- Tönkretettem a gyermekem életét! Milyen boldog lehetett volna ezzel a férfival! Kiérdemeltem a halált - suttogta maga elé.

Sokáig ült még így, de aztán erőt vett magán, és sietve néhány sort írt egy levélpapírra.

„Ronald Norden Úrnak, Hotel de Paris, Monte-Carlo Mélyen tisztelt Norden Úr!

Még egyszer köszönöm a jóságát. Kérem, tetézze meg azzal, hogy kíméletesen közli leányommal a halálhíremet. Becstelenül, börtönviselt emberként nem akarok élni. Teher lennék a leányom számára, nem támasz, nem segítség. Remélem, Isten megsegíti őt. Magának külön köszönöm, hogy kezet szorított velem. Ez volt az utolsó jótétemény, amit egy embertársamtól kaptam. Hozzon áldást magára! Éljen boldogul! Kérem, adja át gyermekemnek végső üdvözletemet és áldásomat.

Horst von Winterfeld”

Összehajtotta a levelet, aztán elővette a sztaniolba csomagolt mérget, és óvatosan kibontotta. Szájába szórta a port, ivott rá egy korty vizet, majd lefeküdt a priccsre, és várta, hogy eljöjjön érte a halál.

- Dani! Kislányom! - mondta halkan.

Gyermeke képe lassan elhomályosodott lelki szemei előtt, és rég halott felesége jelent meg helyette. A látomás belibegett az ajtón, az ágyhoz lépett, és szeretettel a férje fölé hajolt.

- Sabine! De jó, hogy itt vagy! - lehelte a haldokló.

Teste görcsbe rándult, felnyögött, és segélykérő mozdulattal kinyújtotta a kezét. Aztán minden véget ért. Horst von Winterfeld elítélte magát, szigorúbban, mintha a legszigorúbb bíró ítélkezett volna felette.

XIV.

Miután visszament Monte-Carlóba, Ronald Norden lepihent a szobájában. A Horst von Winterfeldnél tett látogatás nagyon megviselte, és újfent fájdalmasan tudatosult benne, hogy le kell mondania Daniról. Az apja bűnt követett el, igaz, csak a körülmények kényszerítő hatására. Bármit tett, Ronald nem tudta maradéktalanul elítélni.

A körülmények kényszerítő hatalmának pedig neki magának is engednie kell. Ha egyedül rajta múlna, soha nem hagyná el Danit, de saját apjára is tekintettel kell lennie. Bármilyen keserves is, nincs más választása, le kell mondania a szerelméről.

Mindennek ellenére még egyszer látni akarta Danit, utoljára még beszélni szeretett volna vele. Elmegy hozzá Montreux-be, és vigasztalásul elmondja neki, azt tervezi, hogy szabadulása után pártfogásába veszi majd az édesapját. Valahol biztosan sikerül elhelyeznie.

Ezzel az elhatározással hunyta le a szemét, és egészen addig aludt, amíg nem kopogtattak az ajtaján.

- Szabad! - szólt ki hangosan.

Egy szállodai boy lépett be, és jelentette, hogy Nizzából keresik a nagyságos urat. Ronald megüzente, hogy rögtön lemegy.

Nagy meglepetésére Mr. Traily várta az előcsarnokban. Az amerikai rendkívül komoly arccal lépett oda hozzá.

- Ugyan minek köszönhetem megtisztelő látogatását, Mr. Traily? - kérdezte Ronald, akinek rögtön kellemetlen előérzete támadt.

Az amerikai félrevonta egy csendes sarokba.

- Mélyen megrendülten állok itt ön előtt, Norden úr. Winterfeld úr letartóztatása olyasmit vont maga után, ami semmiképpen sem állt szándékomban, mégis az én lelkemet terheli.

- Mi történt? - kérdezte Ronald szorongva.

Mr. Traily nagyot sóhajtott.

- Körülbelül egy órával azután, hogy maga eljött tőle, Winterfeld urat holtan találták a cellájában.

A fiatalember összerezzent. Azonnal Dani jutott az eszébe.

- Hogy lehet ez? Fegyvert hagytak nála?

- Megmérgezte magát. A börtönorvos állapította meg a halál okát, de többet már nem tehetett. Monsieur Gradieu, a titkosrendőr hozta meg nekünk a hírt, és egy levelet is, amit a megboldogult magának írt, Norden úr. A boríték nem volt lezárva, és a hatóságok nem emeltek kifogást a továbbítása ellen. Elvállaltam, hogy elhozom.

Az amerikai átnyújtotta az eltávozott levelét Ronaldnak, aki megrendülten futotta át a néhány soros búcsúüzenetet.

- Szerencsétlen ember! Remélem, ebből az önök számára is világossá vált, Mr. Traily, hogy Winterfeld úr inkább volt szerencsétlen, mint elvetemült.

- Csak annyit mondhatok, hogy ha sejtettem volna, mi lesz a vége, inkább elviseltem volna a veszteséget, és soha nem vetettem volna őrizetbe. Ami azonban megtörtént, az már sajnos megtörtént, és nem változtathatunk rajta. Arról viszont beszélni szeretnék magával, hogy nem lehetnénk-e valamilyen módon Winterfeld kisasszony segítségére. A magam részéről nagyon szívesen tennék érte valamit.

Ronald kis ideig tűnődve nézett maga elé.

- Meggyőződésem, Mr. Traily, hogy Winterfeld kisasszony önöktől semmiképpen sem fogadna el segítséget. Úgy sejtem, senkinek nem akar a lekötelezettjévé válni. Arról mindenesetre biztosíthatom, hogy amennyiben egyáltalán sikerül rábírnom segítség igénybevételére, akkor én magam leszek az, aki segít neki. Teljesítem az édesapja utolsó kívánságát, és megviszem neki a halálhírt. Már holnap indulok. Nehéz a feladat, de lesz erőm a teljesítéséhez. Mindenesetre a nagyságos kisasszony nevében is köszönöm a jóindulatát, és tájékoztatni fogom arról, hogy felajánlotta a segítségét.

- Kérem, tegye meg. Megadom a címemet, ahol mindig elér a posta. Amennyiben az ifjú hölgynek bármikor szüksége volna rám, forduljon hozzám bátran! Készséggel állok rendelkezésére.

Ronald meghajtotta magát, az amerikai pedig felállt.

- Maga másként cselekedett volna a helyemben, Norden úr, vagy szintén kiszolgáltatta volna a csalót az igazságszolgáltatásnak? - kérdezte aggodalmas arccal, mielőtt távozott.

- Nemigen tudhatjuk, mit tennénk ilyen vagy olyan helyzetben. Mindig komoly szerepet játszik, hogy az adott pillanatban mit tartunk a leghelyesebbnek. Azt azonban kijelenthetem, hogy maguknak senki nem tehet szemrehányást. Önöket megkárosították, és megvédték magukat, amihez minden joguk megvolt. Szándékukon kívül vett tragikus véget a történet, és az, hogy ezt ön fájlalja, mindenképpen a szívjóságát tanúsítja.

Mr. Traily kezet nyújtott Ronaldnak.

- Köszönöm. Megnyugtatott, bár egy jó darabig azért még aligha alszom majd jól. Akkor hát isten áldja, Norden úr! Nem hiszem, hogy valaha is viszontlátjuk egymást.

- Aligha. Egyvalamit még a lelkére szeretnék kötni. Legyen gondja arra, kérem, hogy Winterfeld kisasszony a napokban megkapja az édesapja halotti bizonyítványát.

Az amerikai meghajolt, aztán az urak komolyan elköszöntek egymástól.

Ronaldot lesújtotta Horst von Winterfeld halálhíre. Most már tudta, hogy a boldogtalan ember már az ő látogatásakor elhatározta, önkezével vet véget az életének. Mielőtt örökre eltávozott volna, valószínűleg csak arra várt, hogy hírt kapjon a lányáról. Neki küldött levelében minden bizonnyal búcsút vesz tőle. Előbb tehát kíméletesen el kell mondania Daninak, mi történt, határozta el Ronald, és csak aztán adhatja át szegénynek Horst von Winterfeld utolsó levelét.

Aznap este még egyszer találkozott Köppen kereskedelmi tanácsosékkal. Beszámolt nekik Horst von Wínterfeldnél tett látogatásáról és az utána történtekről. A két jólelkű ember is mélyen megrendült, és szívből sajnálták apát és lányát. A tanácsosné megkérte Ronaldot, mondja meg Daninak, hogy hozzá bármikor fordulhat, ha úgy hozza az élet. A fiatalember megígérte, hogy tolmácsolni fogja az üzenetet, és elmondta, hogy már Mr. Traily is felajánlotta Winterfeld kisasszonynak a segítségét.

Ronald másnap kora reggel kijelentkezett a szállodából. Ugyanazon az útvonalon utazott, mint Dani, csak ő már Monte-Carlóban felszállt a genovai vonatra. Visszanézett az aprócska hercegség felé, és nehéz sóhaj szakadt fel a melléből. Sokkal keserűbb szívvel hagyja el Monte-Carlót, mint amilyennel ide érkezett. Lelki szemei előtt egyszeriben megjelent Dani, ahogyan először látta ott az országúton, a használhatatlanná vált bérautó mellett. Úgy érezte, hosszú évek teltek el azóta, pedig még csak igen rövid ideje ismeri a lányt.

Tekintete a tengerre siklott, oda, ahol a békés víz és a felhőtlen ég végtelen kékje egymásba olvadt. Gyönyörű a világ, számára mégis sivár és üres… Dani nélkül.

Nemsokára viszontlátja, de ez az utolsó találkozás mindkettőjük számára elmondhatatlanul fájdalmas lesz.

Danit személyesen madame Boilieu várta a montreux-i állomáson. Ronald kérte meg erre táviratban, és arra is, hogy készíttessen elő egy szobát Winterfeld kisasszony számára, akinek egy ideig ismét az intézetben kell laknia.

A lány nemigen tudta, hogyan élte túl ezt az utazást. Magába roskadva ült a fülke sarkában egészen Genováig. Ott mindjárt kapott csatlakozást Milánóba, ám a fülkén osztoznia kellett egy szerfelett élénk és népes olasz családdal. Megpróbálta megérteni pergő nyelvű olaszságukat, ami többnyire sikerült is, és így legalább ideig-óráig megfeledkezett a bánatáról.

Mégis megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Milánóban végre megszabadulhatott lármás útitársaitól. Zúgott a feje, és nyugalomra vágyott, hogy eltöprenghessen élete végzetes fordulatán.

Megtehette, mert innentől egy csendes idős hölggyel utazott kettesben, aki maga is a gondolataiba merült. Dani fejében egyre csak ugyanaz a fájdalmas mondat fogalmazódott meg. „Apád elvesztette a becsületét, és te ezért soha nem lehetsz Ronald Norden felesége.” Szívét egyszerre kínozta a szerelme utáni vágyakozás és az édesapjáért érzett aggodalom.

Miközben a Rhone völgyén át robogott a vonat, megállás nélkül zuhogott az eső, függönyt vonva a táj elé. Sem a folyó, sem a túlparti hegyek nem látszottak, és Daninak olyan érzése volt, hogy ő maga is végtelen, szürke felhőben lebeg. Erről a jövője jutott eszébe. Az is ilyen szürke, üres és vigasztalan lesz, nem rejteget örömöt vagy boldogító ígéretet. Csakis a munkában találhat enyhülést.

Meddig kell vajon nélkülöznie az édesapját? És mi lesz, ha majd kiengedik? Addigra neki mindenképpen gondoskodnia kell a megélhetésükről. Arra már nem gondolt, hogy madame Boilieu intézetében kérjen magának nyelvtanári állást, hiszen kiszabadulása után természetesen az édesapjával fog élni. Olyan lakhelyet kell tehát találnia, ahol együtt is meghúzhatják magukat.

Végül annyira elkeserítette és kimerítette a sok gondolkodás, töprenkedés, hogy szervezete fellázadt ellene. Jöjjön, aminek jönnie kell! Egyelőre az intézetben marad, és miután valamelyest összeszedte magát, kitalálja, hogyan legyen tovább. Addig sajnos a montreux-i bankban levő pénzből kell élnie. Irtózott a gondolattól, de belátta, hogy nincs más választása, mert az élethez pénz is kell. Isten majd hozzásegíti ahhoz, hogy egy nap visszatehesse azt az összeget a bankba. Utána pedig rá fogja beszélni az édesapját, hogy az egészet utalja át egy jótékony alapítványnak.

Madame Boilieu megrémült, amikor meglátta a montreux-i pályaudvaron.

- Szent ég, Daniela kisasszony, hogy maga milyen sápadt! Csak nem beteg? - kérdezte inkább csodálkozva, semmint aggodalmasan.

- Nem, csak fáradt és kimerült vagyok. Rémes utam volt. Ráadásul egészen Martinique-ig ömlött az eső, és csak aztán tisztult ki az ég. Köszönöm, hogy kijött elém, madame.

- Ez természetes, hiszen így állt a táviratban. Gondolom, a tisztelt édesapja küldte.

Dani kis ideig habozott a válasszal.

- Igen, édesapám adta fel a sürgönyt, mert… ő nem kísérhetett el - válaszolta végül alig hallhatóan. - Sajnos… üzleti okokból hosszabb utazást kell tennie, és abban reménykedett, hogy én ismét megszállhatok önnél, amíg… nem találok magamnak másik lakóhelyet.

Dani a világ minden kincséért sem mondta volna el a borzalmas igazságot az intézet igazgatónőjének. Tudta, hogy be sem fogadná, ha csak sejtené is, hogy az édesapja hamiskártyás.

- Ez magától értetődik, édesem. Nagyon örülök, hogy viszontláthatom. A régi szobája egyébként még szabad. Ilyenkor, húsvét előtt már nem jönnek új növendékek. Most azonban siessünk, hogy minél előbb lepihenhessen!

- Igen, kialszom magam, és aztán jól leszek megint - felelte a lány fakó hangon.

Az intézetben egyenesen a szobájába ment, nem is evett, és azonnal ágyba bújt. Egészséges, fiatal szervezete sem bírta tovább a megpróbáltatásokat, pár perc alatt mély álomba zuhant. Nem is sejtette, hogy közben egészen árva lett.

Csak az első étkezéshez szólító gong ismerős hangja ébresztette másnap reggel. Felriadt, és álomittasan körülnézett. „Hála istennek, az egészet csak álmodtam - gondolta. - Hiszen még mindig madame Boilieu intézetében vagyok, és nem is mentem el innen.”

Pillantása azonban a kézitáskájára meg a nagy szekrénykofferre esett, és rádöbbent, hogy mégsem álmot látott. Minden szörnyűség megtörtént, és Ronald Nordent sem álmodta csupán. Valóban belépett az életébe, és a legdrágább lett a számára, elmondta azokat a szívhez szóló szavakat, és valóban olyan gyengéden nézett rá. Ám aztán megint elkerültek egymástól, olyan messzire, hogy semmi sem hidalhatja át közöttük többé a távolságot.

Dani lassan felkelt, és elgondolkodva maga elé nézett. Nem volt mégis butaság, hogy engedett a rábeszélésnek, és eljött Monte-Carlóból? Nem kellett volna ott maradnia, hogy találkozzon az édesapjával, vagy legalább a közelében legyen?

Nem, mégsem. A Riviérán nagyon drága az élet. Igaza volt az édesapjának, amikor elküldte, mert különben talán még őt is börtönbe zárták volna. A lány megborzongott. „Isten az égben, ezt nem engedheted! Hiszen én ártatlan vagyok!” Igaz, olykor megesik sajnos, hogy bűnteleneket is letartóztatnak. És Ronald szemlátomást nagyon aggódott érte. Csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor már átvitte az olasz határon, és megérkeztek Ventimigliába.

Hirtelen felidéződött benne a férfi csókja, és lehunyta a szemét. De jó is lett volna meghalni akkor, abban a pillanatban, Ronald karjában, szerelmes ölelésében! Igen, Ronald Norden szereti őt, és ez mindennek ellenére vigasz lesz számára, az egyetlen melengető fénysugár szürke, rideg életében. Ebből fog táplálkozni, ez a szerelem ad majd erőt neki ahhoz, hogy elviselje sorsát. Méltónak kell lennie Ronaldhoz, nem lehet gyenge, és nem siránkozhat azon, amin úgysem változtathat.

Dani kihúzta magát. Sápadt arcán különös fény ragyogott fel, és talán még soha nem volt olyan varázslatosan szép, mint ebben a pillanatban.

Gyorsan felöltözött, és lement az étkezőbe. Most már érezte, hogy előző nap csak egy szelet vajas kenyeret evett, és egy csésze teát ivott. Gyengeség fogta el, és félt, hogy a végén még megbetegszik. Azt pedig nem szabad, most a legkevésbé sem! Ennie kell, hogy jó erőben maradjon.

Az első falatokat még úgy kellett magába erőltetnie, ám aztán már jó étvággyal fogyasztotta el a szokásos intézeti reggelit, a tojást, a fehér kenyeret és a forró csokoládét. Utána mindjárt jobban érezte magát, és bátrabban nézett szembe a jövővel.

Egyedül volt az étkezőben, mivel későn jött le. Reggeli után elindult az igazgatónőhöz, akit a nappalijában talált.

- Kialudta magát, Dani kisasszony?

- Igen, madame Boilieu, és sokkal jobban is vagyok.

- Hála istennek! Már a legkomolyabban attól tartottam, hogy beteg. Azt azért egyébként most sem mondanám, hogy kicsattan az egészségtől.

Dani nagy nehezen elmosolyodott.

- Madame elfelejti, hogy a Riviérán bizony fárasztó a szezon. Egy ideig San Remóban voltunk, az csendes, nyugodt hely, ám aztán átköltöztünk Monte-Carlóba, és ott aztán zajlik az élet! A nizzai virágkarneválon is részt vettünk.

Az igazgatónő elbűvölten hallgatta a nagyvilágból visszatért növendéke szavait.

- Arról majd okvetlenül mesélnie kell, drágám. Jól szórakozott? Bizonyára mindenkit elkápráztatott a szépségével, a fellépésével pedig jó hírét keltette az intézetemnek. Egyébként hogyhogy máris újra elvált magától a kedves édesapja?

Dani az igazat nem mondhatta el, de már előre ügyes kifogást eszelt ki.

- Édesapámnak üzleti okokból tengeri utazást kell tennie, és talán hónapokig is távol lesz. Nem akartam vele menni, mert az túlságosan megerőltető lett volna számomra. Papa megengedte, hogy én döntsem el, hol akarom megvárni. Eleinte semmilyen ötletem nem volt, ám aztán eszembe jutott, hogy ön biztosan befogadna egy kis időre.

- Mi sem természetesebb, drágám! Örülök, hogy itt van, és addig maradhat, amíg csak óhajt.

- Gondolom, egyelőre lakhatom önnél a régi feltételek szerint. Ha megoldható, szívesen vennék még spanyolórákat. Az olaszban már sokat haladtam - hála szegény grófocskának, fűzte hozzá gondolatban -, de a spanyolomon még van mit csiszolnom. Később ugyanis szeretném hasznát venni a nyelvtudásomnak. Nem akarok mindig édesapámtól függeni, önálló keresetre vágyom.

- Csak nem szorul rá?

- Akár igen, akár nem, madame Boilieu, ha már ennyit tanultam, akkor legalább hasznom is származzon belőle, nem igaz?

- Értem, amit mond, drágám, bár nem hiszem, hogy sokáig kamatoztathatja a nyelvtudását. Meglátja, igen hamar férjhez megy majd.

- Aligha, madame Boilieu, hiszen szegény vagyok.

- Legyen őszinte, drágám! Ugye nem akarja azt mondani, hogy egyetlen rajongója sem akadt a Riviérán, ahol mindenki a szép hölgyek kegyeit keresi?

Dani arcát könnyű pír futotta el.

- Rajongókból, akik bókolnak és virágot küldenek, valóban nincs hiány, de őket senki nem veszi komolyan. Az udvarlás ott már afféle helyi szokásnak számít - felelte hűvösen.

Nem volt az a fajta lány, aki henceg a férfiaknál aratott sikereivel. Az igazgatónő figyelmét azonban nem kerülte el, hogy közben elpirult, és neki ennyi elég volt. Őt sokkal inkább meglepte volna, ha Dani ragyogó szépsége és bája nem talált volna méltó elismerésre.

- Visszatérve a kérdésére, természetesen semmi akadálya, hogy nyelvórákat vegyen, drágám - mondta fennhangon. - A részletekről a tanárnővel kell megállapodnia. Egyébként meddig szándékozik nálunk maradni?

A lány elgondolkodott.

- Meg kell várnom, hogy édesapám hírt adjon magáról. Csak utána dönthetek véglegesen.

- Értem. Nem akarom sürgetni, és magára természetesen nem vonatkozik a növendékek számára kötelező szigorú intézeti rend. Elég jól ismerem ahhoz, hogy fenntartás nélkül nagyobb szabadságot adjak magának, Dani kisasszony.

- Nemigen fogok élni vele, madame Boilieu, bár annak magától értetődően örülök, hogy tetszésem szerint járhatok ki a házból. Édesapám egyébként valószínűleg egy ifjú barátunkkal küld majd üzenetet, aki a monte-carlói társaságunkhoz tartozott. Hazafele Montreux-n át visz az útja. Megengedi, asszonyom, hogy fogadjam?

- Hát persze, drágám. Ha az édesapja küldi önhöz azt az urat, akkor minden további nélkül fogadhatja.

Ezzel egyelőre mindent megbeszéltek, és Dani visszavonulhatott a szobájába. Délelőtt aztán kiment a városba, mondván, hogy be kell szereznie egy-két apróságot. Valójában csak újságokat akart venni, mivel attól tartott, hogy beszámolnak az édesapja letartóztatásáról, és ez semmiképpen sem érheti felkészületlenül. Nagy megkönnyebbülésére azonban egyik lap sem közölt semmit a Nizzában történtekről.

A lány visszament az intézetbe, és kis ideig azon töprengett, hogy kicsomagolja-e a bőröndjét, vagy hagyja úgy, ahogyan Monte-Carlóban tartotta. Végül úgy döntött, hogy Ronald megérkezéséig mindenképpen vár a berendezkedéssel.

Hogy megszabaduljon kínzó gondolataitól, levelet kezdett írni az édesapjának. Úgy gondolta, hogy a leveleit a börtönben is megkaphatja. Könnyíteni akart a szerencsétlen férfi szívén, megírta hát neki, hogy ugyanúgy szereti, mint eddig, mert tudja, hogy csakis a fenyegető nyomor kényszerítette a végzetes lépésre, amelynek megtételével egyetlen célja az volt, hogy az ő számára jobb életet biztosíthasson. Elmondta, milyennek képzeli el jövendő közös, dolgos életüket, és kedves szavakkal vigasztalta a bizonyára megtört embert.

Csupa könny volt az arca, mire befejezte a levelet, de a szíve megkönnyebbült, és egy kicsit már szabadabban lélegzett.

Másnap lázas türelmetlenséggel várta, hogy hírt kapjon végre Monte-Carlóból. Teltek-múltak az órák, de sem levél, sem távirat nem érkezett. Miért? Mit jelenthet ez? Ezernyi gyanú és félelem szaggatta a szívét, és úgy érezte, feneketlen mélységbe zuhan, a megsemmisülés felé. Irgalmas ég, miféle szörnyűség várhat még rá?

XV.

Ronald az éjszakai milánói vonattal érkezett meg Montreux-be, és az állomásról egy szállodába ment. Ahhoz még korán volt, hogy meglátogassa Danit. Felfrissítette hát magát, megreggelizett, aztán a tóparton sétálgatott, amíg végre elindulhatott madame Boilieu intézetébe.

Először az igazgatónőnél jelentette be magát, aki azonnal fogadta, és látogatása célja felől érdeklődött.

- Winterfeld kisasszonynak hoztam hírt az édesapjától - felelte Ronald olyan nyugodtan, ahogyan csak kitelt tőle.

- A kisasszony említette, hogy fel fogja keresni az édesapja egy fiatal barátja, de mintha csak későbbre várta volna uraságodat.

- Valóban korábban értem ide, mint terveztem. Azért akartam előbb önnel beszélni, madame Boilieu, mert szükségem van a segítségére. Sajnos nagyon rossz hírt hozok Winterfeld kisasszonynak, ezért is kellett már ma idejönnöm. Azt kell a nagyságos kisasszony tudtára adnom - a fiatalember rövid szünetet tartott - hogy Winterfeld úr tragikus hirtelenséggel elhalálozott.

Az igazgatónő arcából minden csepp vér kifutott.

- Istenem! Ilyen váratlanul?

- Szerencsétlen baleset történt. Nyilván megérti, mennyire nehéz feladat számomra, hogy Winterfeld kisasszonnyal éppen ezt a hírt kell közölnöm. A lehető legkíméletesebben fogom előadni, gondosan fel szeretném készíteni az ifjú hölgyet, ezért hát valószínűleg sokáig tart majd a beszélgetésünk. Remélem, megérti, madame Boilieu.

A madame természetesen megértette. Ráadásul Ronald Nordent igen rokonszenvesnek találta, és a kedvében akart járni.

- Mi sem természetesebb! Istenem, szegény kislány! Ön pedig valóban nehéz feladatot vállalt magára, uram. Daniela már türelmetlenül várja, hogy hírt kapjon az édesapjától. Hogy történt a szerencsétlenség?

Ronald habozott a válasszal, mert nem találta ki előre, hogy mit mond majd erre a kérdésre. Végül úgy döntött, hogy a közlekedési baleset lesz a leghihetőbb.

- Nizzából Monte-Carlóba menet közlekedési balesetet szenvedett, és kevéssel később elhunyt a kórházban. Arra azonban még megkérhetett, hogy értesítsem a lányát a történtekről. Levelet is hoztam tőle a nagyságos kisasszonynak, amit Winterfeld úr már korábban átadott nekem.

- Istenem, micsoda csapás ez szegény Danielának! Hosszú-hosszú évekig vágyódott az édesapja után, és aztán csak igen rövid időt tölthetett vele. Már az is nagyon elszomorította, hogy Winterfeld úrnak tengeri utat kell tennie, és ő nem kísérhette el. Most még ez a borzalmas hír is! Természetesen segítségükre leszek abban, hogy zavartalanul beszélhessenek egymással. A társalgó a rendelkezésükre áll. Azonnal oda is kísérem, uram, aztán pedig leküldöm magához Danielát.

Így is történt. Ronald belépett az aprócska helyiségbe, ami spártai egyszerűségével és személytelenségével leginkább orvosi várószobára emlékeztetett.

Madame Boilieu személyesen ment fel Daniért.

- Máris megérkezett a látogatója, akit annyira várt, drágám. Norden úr szeretne beszélni magával.

A lány összerezzent.

- Ő maga és már ma? - kérdezte egyszerre riadtan és boldogan.

- Igen, lent várja a társalgóban. Mint látom, nem kell átöltöznie, és máris lemehet hozzá.

Dani minden bátorságát összeszedte, bár torkában dobogott a szíve. A búcsújuk pillanatára kellett gondolnia, és Ronald csókja még mindig ott égett az ajkán. Már az emlékképtől is zavarba jött, de hamar leküzdötte.

- Azonnal megyek, madame Boilieu - mondta remegő hangon.

Az igazgatónő elindult kifele, de az ajtóból még visszafordult.

- Ne felejtsen el zsebkendőt vinni, drágám! - mondta.

Dani meglepetten nézett utána. Még soha nem figyelmeztette arra, hogy legyen nála zsebkendő. Igazán különös! Mindenesetre engedelmesen magához vett egyet.

Aztán kis ideig még mozdulatlanul állt, és szívére szorította a kezét. Tudta jól, hogy most már végleg el kell búcsúznia Ronald Nordentől, ez lesz az utolsó találkozásuk, és fájni fog az elválás. Vajon milyen hírt hozott az édesapjáról?

Nem várakoztathatja tovább, le kell mennie hozzá. Értelme sem lenne a halogatásnak, hiszen attól semmi nem lesz könnyebb.

Kissé bizonytalan lábakon elindult hát le a lépcsőn, és nemsokára belépett a társalgóba. Ronald a helyiség közepén állt, sápadtan, szemlátomást feldúltan. Dani odasietett hozzá, és feléje nyújtott kezébe tette a kezét.

- Hamar megjött, kedves barátom! Köszönöm, hogy máris itt van. Hozott hírt édesapámról?

Ronald sokáig nézett a szemébe, szinte itta a látványát. Soha korábban nem látta még ilyen szépnek, mint ezekben a pillanatokban.

- Igen, Dani, hoztam híreket. Jöjjön, üljünk le! Sok a mesélnivalóm.

Kezénél fogva egy fotelhoz vezette a lányt, aki engedelmesen helyet foglalt, magának pedig odahúzott egy karosszéket, és ő is leült.

Dani még mindig a zavarával küszködött, mert a ventimigliai búcsújuk járt a fejében. Ronaldnak ugyanez jutott eszébe, és vágyakozó tekintete a lány ajkára tévedt, ám aztán erőt vett magán. Most nem gondolhat magára, a szerelmére.

Azért van itt, hogy a lehető legkíméletesebben közölje Danival a borzalmas hírt.

- Hogy van az édesapám? - kérdezte a lány - Hallott róla?

- Láttam is. Bent voltam nála.

Dani megfogta a férfi kezét.

- Nagyon kedves magától! Ezt sosem fogom elfelejteni. Nagyon rossz állapotban van?

- Várjon, kérem. Az lesz a legjobb, ha szép sorban mondok el mindent.

Részletesen elmesélte, hogyan ment át Nizzába, hogy lehetőség szerint meglátogathassa Horst von Winterfeldet, ahol aztán összefutott Mr. Traily-vel és a két francia úrral. Mindenről apróra beszámolt, hogy időt nyerjen. Elmondta, hogyan kapott látogatási engedélyt. Amikor odáig jutott az elbeszélésben, hogy belépett a cellába, Dani összerezzent, ő pedig megnyugtatóan megsimogatta a kezét.

Majdnem szóról szóra felidézte Horst von Winterfelddel folytatott beszélgetését. Leírta, mennyire megörült a letartóztatott férfi, amikor megtudta, hogy a lánya biztonságban van, és nem vonta meg tőle a szeretetét, nem ítéli el.

Dani reszketve, áhítatosan hallgatta, szinte a szájáról olvasta le a szavakat. Ronald azt is elmondta, hogy Horst von Winterfeld meghatódott, amikor ő kezet nyújtott neki. A lány ekkor hirtelen lehajolt, és meg akarta csókolni a fiatalember kezét, ő azonban rémülten elrántotta előle.

- Mit művel, Dani?

A lány kebléből száraz zokogás tört fel.

- Hogyan másként köszönhetném meg, hogy ennyire jó volt szegény édesapámhoz?

- Higgye el, annyira sajnáltam és együtt éreztem vele, hogy sokkal többet is szívesen megtettem volna érte. De kérem, hadd mondom tovább! Édesapja egy levelet adott át nekem, amit már korábban megírt, hogy eljuttassa önhöz, amikor alkalma nyílik rá. Megörült, mert velem úgy küldhette el, hogy nem kellett keresztülmennie a cenzor kezén.

- Adja ide máris, drága barátom!

- Később, Dani! Majd elolvassa, ha már egyedül lesz. Meglehetősen terjedelmes a levél, és előbb inkább befejezném a beszámolómat. Nos… amikor eljöttem tőle, olyan érzésem volt, hogy az édesapja már vágyja a halált.

A lány összerezzent, és rémülten nézett Ronaldra.

- Csak nem hagyták nála a revolverét?

- Nem, természetesen elvették tőle. Én azonban úgy éreztem, hogy különben egészen biztosan használta volna.

Dani tenyerébe temette az arcát. A férfi gyengéden megsimogatta a haját.

- Hát nem érti? - kérdezte aztán. - Az édesapja, bármire is kényszerítette a szükség, egyenes, őszinte ember volt, és borzalmas lehetett éreznie, hogy ezentúl le kellene sütnie a szemét az emberek előtt. Ha valóban szereti, ha valóban meg akarja érteni, akkor a gyermekeként sem kívánhatna neki mást, mint azt, hogy bárcsak hagyták volna nála a fegyverét.

A lány megint felzokogott.

- Hogy kívánhatnék ilyet? Megértem, hogy vágyik rá, hogy szeretné megtenni, de arra is gondolnia kellene, hogy akkor én egészen egyedül maradnék.

- Éppen ön miatt tenné meg, azért, hogy később ne legyen a terhére.

- Ő soha nem lehetne teher számomra! Örömmel dolgoznék érte.

- És mit gondol, Winterfeld úr hogyan érezné magát, ha a gyermekétől kellene függenie? Örökösen arra kellene gondolnia, hogy becstelensége a lányára is árnyékot vetett, és soha többé nem járhat büszkén, emelt fővel. Hát nem érti?

- Most látom csak, hogy maga kegyetlen is tud lenni. Kérem, ne beszéljen így. Természetesen mindent értek, édesapámról mégsem akarok lemondani. Elmehetünk valahova együtt, ahol senki sem ismeri, és nem tudnak a bűnéről. A szeretetem majd elviselhetővé teszi számára az életet.

- Igen, de legfeljebb csak elviselhetővé, és ez kevés egy férfinak. Ne tartson kegyetlennek, ha azt mondom, hogy inkább kívánom neki a halált, semmint az ilyen életet.

Dani keserves zokogásban tört ki.

- Szegény édesapám! Mennyit kell szenvednie!

Ronald megfogta a kezét.

- Az ilyen élettől valóban rettenetesen szenvedne, és… most már el kell mondanom, hogy ettől megkímélte őt az ég. Most legyen erős, mert először nagyon fog fájni, amit meg kell tudnia, de remélem, könnyebben viseli majd azok után, amikről beszéltünk. Dani… Az édesapjától ugyan elvették a revolverét, de azt senki nem sejtette, hogy maradt még másik fegyvere.

A lány összerezzent, és halálra váltan meredt a férfira.

- Fegyvere? Teremtőm, mit kell még megtudnom?

Ronald fogva tartotta a kezét, és esdeklőn nézett rá.

- Boldogtalan édesapja megszabadult a kínoktól. Véget vetett a szenvedéseinek.

A lány magába roskadt, mintha megsemmisítő csapást mértek volna rá. Testét hangtalan, görcsös zokogás rázta. Ronald hagyta, hadd sírjon, mert tudta, hogy ilyenkor jót tesznek a könnyek. Közben újra meg újra megsimogatta a lány haját, hogy érezhesse, nincs egyedül ezen a rettenetes órán.

Végre csitult a zokogás. Dani zavart arccal felegyenesedett, és a férfira emelte megrázó tekintetét.

- Értem végre, miért tűnt annyira kegyetlennek az előbb, barátom. Azon volt, hogy kíméletesen tudassa velem ezt a hírt. Köszönöm. Szegény édesapám! Most már egészen egyedül vagyok. Neki pedig egyedül kellett meghalnia, nem volt mellette senki, aki vigasztalhatta volna. Könyörtelen az élet, elmondhatatlanul könyörtelen, és a legszívesebben én is meghalnék. Mi keresnivalóm van még ezen a világon?

- Nem akarom, hogy így beszéljen, Dani. Most lesújtotta és összezavarta a rettenetes hír, de maga még fiatal, egészséges, és vissza fog térni az életkedve. Minden embernek teljesítenie kell a feladatát, azt, amiért megszületett. Nem tudhatjuk, mi vár még magára az életben. És… ha mi ketten nem is lehetünk egymáséi, azért örökre össze fogunk tartozni. Nekem szükségem van arra a tudatra, hogy maga a világon van, és a vágyam eléri valahol. Magának nem vigasztaló tudnia, hogy a gondolataink mindennek ellenére újra meg újra találkozhatnak?

Dani szerelmesen nézett rá a szép szürke szemével.

- Milyen igaza van, Ronald Norden! Sok-sok embernek kell leélnie az életét úgy, hogy nem szerethet és őt sem szeretik. Nem akarok hálátlannak látszani, csak adjon nekem egy kis időt arra, hogy feldolgozzam ezt az utolsó csapást. Szegény édesapám! Nagyon is megértem, hogy nem viselte el tovább az életet, és azt hitte, úgy segíthet rajtam a leginkább, ha kilép az életemből. Csakhogy minden ember önző, a szeretetében is az, és számomra évek hosszú során át az édesapám volt az egyetlen ember, akit szerethettem. Mennyire vágyódtam utána, és milyen boldog voltam, amikor hosszas kérlelésemre végre magához vett! Csak rövid időre adatott meg számomra az a boldogság, hogy vele lehettem, és ebbe a rövid időbe minden szeretetét belezsúfolta, amit csak adhatott nekem. Kényelmessé akarta tenni az életemet, és nem gondolt azzal, hogy becstelen eszközökkel szerezte meg a rávalót. Csendes, békés otthonról álmodott, ahol együtt élhetnénk és dolgozhatnánk. Szerény álom volt ez, mégsem teljesülhetett. Meghalt, távol tőlem, önmaga felett kimondva és végrehajtva a súlyos ítéletet.

Dani megint fájdalmasan felsírt. Miután megnyugodott kissé, Ronald elmondta, hogy Mr. Traily átadta neki Horst von Winterfeld utolsó levelét, és napokon belül a halotti bizonyítványt is megküldeti. Végül még hozzátette, hogy Mr. Traily és Köppen kereskedelmi tanácsosné is felajánlotta a segítségét Daninak.

A lány megrázta a fejét.

- Tudom, hogy jót akarnak, de nem fogadhatok el idegen segítséget. A magam lábára kell állnom.

Ronald bólintott.

- Tudtam, hogy nem akarja majd igénybe venni a támogatásukat. Ha bárkitől is segítséget fogadna el, az csakis én lehetnék. Jól gondolom, Dani?

A lány újra megrázta a fejét.

- Magától sem fogadnám el, barátom, talán magától a legkevésbé. Ezt meg kell értenie. Tudja, hogy édesapám hagyott rám egy kevés pénzt. Azt sem tisztességes úton szerezte, ezért csak annyit veszek el belőle, amennyi okvetlenül szükséges lesz, amíg sikerül megvetnem a lábamat. Utána az lesz az első dolgom, hogy visszafizessem az elvett összeget. Mivel nem tudom, kit illet valójában, a szabadult rabokat támogató alapítványnak fogom ajándékozni.

- Megtudhatom majd, hogyan alakul a sorsa? Ígérje meg, hogy olykor-olykor hírt ad magáról! - mondta a férfi kérlelőn.

Dani fájdalmas pillantást vetett rá.

- Nem volna jobb úgy, ha soha többé nem hallana rólam? Ha elfelejtene?

Ronald szemrehányón nézett rá.

- Maga el tudna felejteni engem?

A lány megrázta a fejét.

- Nem, soha.

- És azt gondolja, hogy én képes volnék rá?

- Ha majd begyógyult a seb, amelyet nekem kellett ütnöm a szívén, akkor mást vesz feleségül. Magának… teljesítenie kell a kötelességét.

A fiatalember mélyet sóhajtott.

- Egyetlen ember sem tépheti ki a szívét a helyéről. Szerelem nélkül házasodni pedig keserves lenne. Ezt a sorsot nem kívánhatja nekem, Dani.

A lány összekulcsolta a kezét.

- Az ég nem volt kegyes magához, amikor az utamba vezette a Riviérán. De hagyjuk, ne beszéljünk többet erről! Bízzunk mindent a sorsra!

A férfi nyugtalanul nézett rá.

- Maga boldoggá tesz majd egy másik férfit azzal, hogy neki nyújtja a kezét?

Dani keserűen elmosolyodott.

- Soha nem mennék férjhez szerelem nélkül. Egyébként is mindenkire csak szégyent hoznék, hiszen egy hamiskártyás, egy öngyilkos lánya vagyok.

Ronald összerezzent.

- Ne beszéljen így, Dani, ezt nem bírom hallgatni! Az édesapja szerencsétlen ember volt, semmi más. Sokan, nagyon sokan járnak-kelnek büszkén, emelt fővel, noha sokkal súlyosabb bűnök terhelik a lelküket. Horst von Wínterfeldre senki sem vethet követ.

A lány a kezét tördelte.

- Senki nem ítéli el nálam kevésbé, ezt elhiheti. A világ azonban nem ítél majd olyan elnézően felette, mint maga vagy én. Én pedig magányosan fogom járni az utamat. Senki nem bírhat rá arra, hogy hűtlen legyek az első szerelmemhez - jelentette ki, és olyan bájos, bár szomorú mosoly jelent meg az arcán, hogy a férfi a legszívesebben lecsókolta volna róla, de nem merte megtenni.

Dani az ő számára szent és érinthetetlen, annak kell lennie. Egyszer az életben megcsókolta, de az volt az első és az utolsó alkalom is. Nincs joga ahhoz, hogy újra a karjába zárja.

Átnyújtotta a lánynak az édesapja búcsúlevelét, és azokat a sorokat is, amelyeket őhozzá intézett. Mr. Traily címét ugyancsak átadta, de a lány heves mozdulattal széttépte a névjegyet.

Ronald ezután felemelkedett ültéből.

- Teljesítettem szomorú kötelességemet, Dani. Most el kell hagynom. Madame Boilieu-nek azt mondtam, hogy az édesapja közlekedési balesetben vesztette életét. Tartsa magát ehhez, kérem.

A lány is felállt. Sápadt volt, és remegett az ajka.

- Úgy lesz, Ronald - bólintott. - Köszönöm, és most menjen! Még egyszer szívből köszönök mindent, amit édesapámért és értem tett. Mikor utazik el Montreux-ből? - kérdezte nyugalmat erőltetve magára.

- Csak az éjszakai vonattal megyek. Ha valamit még közölni szeretne velem, telefonon egész nap elér a szállodában.

- Jobb lesz, ha minél korábban szokni kezdem a gondolatot, hogy ezentúl csak magamra számíthatok. Előfordulhat azonban, hogy édesapám levelét meg akarom majd mutatni magának. Talán van benne valami, ami mellette szól. Igen, szeretném, ha elolvasná utolsó, hozzám intézett szavait. Ha így lesz, elküldhetem magának a levelét?

- Megkérem rá. Amint elolvastam, visszajuttatom. És… itt a címem, ezen mindig elérhető vagyok. Kérem, írjon néha egy-két sort, és engedje meg, hogy válaszoljak. Hiszen nagyon-nagyon kevés, amit nem vont meg tőlünk a sors…

Dani hősiesen kezet nyújtott a férfinak.

- Rendben van, írok majd olykor. Egészen röviden, tárgyilagosan fogok beszámolni a sorsom alakulásáról, és csak azért, hogy megnyugtassam magát.

Ronald görcsösen megszorította a lány kezét.

- Be kell érnem ennyivel. Ég áldja, Dani!

Sokáig néztek egymásra szótlanul, elhomályosuló szemmel. Aztán Ronald a lány kezére tapasztotta az ajkát, majd kisietett a szobából, mert félt, hogy elveszíti az önuralmát.

Dani fájdalmas tekintettel nézett utána, míg el nem tűnt a szeme elől. Akkor fájdalmas kiáltással összerogyott.

Ronald odakint összetalálkozott madame Boilieu-vel.

- Kérem, vegye gondjaiba Winterfeld kisasszonyt. Nagyon megrázta a hír - mondta sietve, aztán elköszönt, és elhagyta a házat.

Az intézet igazgatónője belépett a társalgóba, és nem lepte meg, hogy a lány eszméletlenül fekszik a padlón. Azt hitte, édesapja váratlan halála törte össze, és tőle szokatlanul őszinte együttérzéssel hajolt a lassan felocsúdó teremtés fölé.

- Szegény gyermekem! Végtelenül sajnálom. Jöjjön, felkísérem a szobájába. Most nyugalomra van szüksége.

Dani üres tekintettel engedte, hogy felsegítsék, és madame Boilieu támogatásával nagy nehezen felvonszolta magát a lépcsőn. A szobájában erőtlenül leroskadt egy fotelba.

- Kérem, most hagyjon magamra - mondta halkan. - Egyedül szeretnék lenni.

Az igazgatónő egyetértően bólintott, és megsimogatta a lány fejét.

- Isten majd megsegíti, szegény Daniela - mondta vigasztalón, aztán elhagyta a szobát.

Dani lehunyt szemmel ült a fotelban, és görcsösen magához szorította édesapja hozzá és Ronald Nordenhez írt levelét. Megszűnt létezni az akarata, átengedte magát a fájdalmának és keserűségének. Most már örökre elvált Ronaldtól, és apja sincs már. Ijesztően egyedül érezte magát, és szeretett volna meghalni.

Hosszú órák óta ült már így, amikor madame Boilieu újra belépett hozzá, és megkérte, hogy szedje össze magát egy kicsit, és legalább néhány falatot egyen. A lány nemet intett a fejével, de nagy nehezen lerázta magáról a dermedtséget.

- Köszönöm, de most nem tudnék enni. Talán majd később. Kérem, hagyjon még egy kicsit magamra. Azért köszönöm az együttérzését. Legyen szíves, mentsen ki vacsoránál, és hálás volnék, ha felküldetne egy csésze teát.

Madame megint távozott, és hamarosan felvitette a kért teát meg néhány szelet pirítóst, de azokhoz Dani hozzá sem nyúlt. Az erős tea viszont felélénkítette kissé, és most már képes volt arra, hogy elolvassa az édesapja levelét. Mély megrendüléssel szembesült azzal, hogy a megboldogult elkeseredett küzdelmet folytatott azért, hogy ők ketten tisztességesen élhessenek. Minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, de még mindig ellenállt a kísértésnek, és csak akkor tért le a helyes útról, amikor már végképp nem volt számára más lehetőség. Aztán a búcsúszavak következtek. Apja arról nem szólt, hogyan akar elválni tőle, Dani azonban olvasott a sorai között, és megértette, hogy a levél írásakor már eldöntötte, végez magával. Ezek a szavak egy apa utolsó szavai voltak a lányához. Danit megnyugtatta valamelyest, hogy a hátrahagyott pénz nem csalásból származik. Így már nem viszolygott annyira tőle, bár ez is csak kártyanyereség, az ő szemében tehát mindenképpen átkozott pénz.

Még egyszer elolvasta az édesapja levelét, aztán borítékba tette, megcímezte Ronaldnak, és néhány sort írt mellé.

„Kérem, olvassa el édesapám levelét. Utána bizonyosan még enyhébben fogja megítélni a tettét. Küldje majd vissza a levelet, és ne aggódjék értem! Erős leszek. Szívélyesen üdvözlöm.

Dani”

Azonnal elküldte a levelet a szállodába, aztán elolvasta édesapja Ronaldnak írt sorait. Megint potyogtak a könnyei, és mélységes hálával gondolt arra a férfira, aki kezet nyújtott az ő édesapjának, és ezzel utolsó jótéteményben részesítette.

Ronald izgatottan várta, hogy kap-e még hírt Danitól. Éppen fel akarta hívni telefonon madame Boilieu-t, amikor megérkezett a küldönc a lány levelével. A fiatalember végtelenül megkönnyebbült, bár maga sem tudta volna megmondani, mitől is rettegett. Leült, elolvasta a mellékelt levelet, és mélyen megrendítette a boldogtalan ember gyónása. Most még jobban együtt érzett Horst von Winterfelddel, és leginkább az nyugtatta meg, hogy leveléből kiviláglott, a lányát minden becstelenségtől távol tartotta.

Az első levelet, amelyet Danitól kapott, Ronald az ajkához szorította, majd párás szemmel nézett le a szépen formált betűkre. Ugyanolyan tiszták és nemesek voltak, mint az, aki papírra vetette őket. A fiatalember levéltárcájába rejtette a rövid üzenetet, hogy legalább ennyi kézzelfogható emléke legyen a szerelmétől, aztán választ írt neki.

„Kedves Dani!

Köszönöm, hogy elolvashattam édesapja levelét, és általa még jobban megérthettem őt. Emlékezzünk ezentúl csak szerencsétlen sorsára, és ne a bűnre, amiért súlyosan vezekelt. Legyen erős, Dani! Nagyon aggódom magáért. Isten óvja!

Ronald Norden”

A búcsúlevelet és saját sorait borítékba zárta, aztán elhagyta a szállodát. Felkeresett egy kertészetet, kis kosár ibolyát vásárolt, és a borítékkal együtt elküldte Daninak. Utána gondolataiba merülve sétálgatott a tó partján. Újra belesajdult a szíve abba a gondolatba, hogy Dani nem lehet az övé. Tudta, hogy soha senki nem jelent majd neki annyit, mint ő jelenthetett volna. Felmerült benne, hogy nem kellene-e az édesapjára bíznia azt a döntést, hogy hazaviheti-e a házába Danit, vagy sem, ám aztán csüggedten megrázta a fejét. Apja nem mondhatna mást, csakis nemet. Feleslegesen szomorítaná, mert mindenképpen így kellene döntenie. Egy hamiskártyás és öngyilkos lányának nincs helye az ő tisztességes házában, bármi szóljon is a szerencsétlen ember mellett

Ronald visszaballagott a szállodába, és megsürgönyözte az édesapjának, hogy másnap este érkezik. Egy héttel hamarabb otthon lesz, mint tervezte, de elment a kedve a további utazgatástól. Neki most dolgoznia kell, nagyon sokat kell dolgoznia, hogy visszanyerje a lelki egyensúlyát.

Aznap este nehéz szívvel elhagyta Montreux-t.

Odahaza édesapja boldog örömmel fogadta, ő pedig még szomorúbban gondolt arra, hogy Dani egészen egyedül maradt a nagyvilágban. Apja gyanakodva fürkészte az arcát.

- Sokkal hamarabb megjöttél, mint tervezted, fiam. Talán nem szórakoztál jól?

Ronald tudta, hogy édesapja figyelmét nem fogja elkerülni a bánata, és úgy döntött, mindent elmond neki, amit elmondhat.

- Csak igen keveset szórakoztam, apa. Bevallom, mert úgyis meglátnád rajtam, hogy elveszítettem a szívem, méghozzá mindörökre. Elrabolta egy lány, akinek még a szíve is szőke, aki szép, kedves és jó. Sajnos leküzdhetetlen akadály választ el bennünket egymástól, noha ő is szeret engem. Meg kell próbálnom elfogadni azt, amin nem változtathatok.

Az idős férfi nyugtalanul nézett gyermekére.

- Ez csakis azt jelentheti, hogy az a hölgy már máshoz tartozik. Mi más választhatna el benneteket?

- Nem, a hölgy még szabad, mégsem lehet az enyém. Kérlek, ne faggass, és ne tégy fel kérdéseket. Hazudni nem akarok, az igazságot viszont nem mondhatom el, ezért hát nem is akarom elmondani. Ennyit is csak azért árultam el, hogy ne aggódj feleslegesen értem, ha levertnek látnál. Bízzál rám minél több feladatot, mert az lesz a legjobb segítség.

Édesapja nem faggatta, nem tett fel neki kérdéseket, és bőségesen ellátta munkával, hogy ne maradjon ideje a fájdalmas tépelődésre.

Ronald hamarosan megtudta, hogy Lizzi Bernd keresztülvitte az akaratát, és Bernd úr, bár hangos és viharos jelenetek után, de végül csak beleegyezett abba, hogy a lánya eljegyezze magát a választottjával. Lizziből tehát nemsokára Dernburgné lesz, és tetszése szerint élheti az életét.

Az ifjú Nordent hidegen hagyta a hír. Lizzi Bernd a legkevésbé sem érdekelte. Mindig is közömbös volt számára, most pedig közömbösebb, mint valaha… akárcsak az összes többi nő.

Herta nénivel már valamivel nehezebb dolga volt. Nagynénje nem kívánt tolakodón a bizalmába férkőzni, de nagyon szívesen segített volna rajta.

- Semmit sem tehetek érted, ha a sötétben kell tapogatóznom, Ronald - mondta neki egyik nap inkább szomorúan, semmint bosszúsan. - Vagy azt hiszed talán, jól érzem magam, amikor ilyen bánatosnak kell látnom téged?

A fiatalember megszorította az idős hölgy kezét.

- Drága jó Herta néni, itt nincs segítség, különben rég segítettem volna már magamon.

- De hát azt mondtad, hogy az a lány is szeret, és ez a legfontosabb. Senkinek nem kötelezte el magát, akkor meg mi választ el benneteket? Mi az, amit jó akarattal ne lehetne elhárítani? Szegény az az ifjú hölgy?

- Szegény, de az engem nem zavarna, és idővel apa is biztosan belenyugodna.

- Most már elképzelni sem tudom, hol keressem azt az akadályt.

- Add fel, Herta néni! Ha bármit is lehetne még tenni, én már rég megtettem volna. Léteznek azonban elháríthatatlan akadályok, sajnos. Kérlek, ne is beszéljünk többet erről.

- Rendben van. Meghajlok az akaratod előtt, és ha nyugodt lélekkel nem is, de tétlenül fogom nézni a szenvedésedet.

Az idős hölgynek nehezére esett, mégsem hozta többé szóba ezt a kérdést. Ronaldot viszont az eddiginél is több gondoskodással vette körül, amikor együtt voltak. A fiatalembernek ilyenkor mindig arra kellett gondolnia, hogy bárcsak szegény Daninak is volna valakije, aki így szereti!

Húsvét előtt kevéssel Friedrich Norden elutazott Rómába, és Ronaldra kétszer annyi munka maradt, de ő csak örült ennek, mert így legalább kevesebbet foglalkozhatott a saját bánatával. Minden pillanatban várta és remélte, hogy Dani végre hírt ad magáról, a lány azonban nem jelentkezett. Valószínűleg nem következett be jelentős változás az életében, másról pedig nem akar írni neki.

XVI.

Dani nem adhatta át magát sokáig a bánatának. Tudta, hogy az élet pénzbe kerül, az ő pénze pedig mindennap fogy, és mielőbb meg kell próbálnia keresetre szert tenni. Csak néhány napot töltött hát bánatba merülve, fájdalmas gondolatai és emlékei közepette, sápadt arcát újra meg újra a Ronaldtól kapott ibolyák közé fúrva.

Egyik reggel aztán erőt vett magán, és a nappalijában felkereste az intézet igazgatónőjét.

- Kéréssel jövök ma önhöz, madame Boilieu. Eddig nem voltam abban az állapotban, hogy a körülményeimről beszéljek, de nem halogathatom tovább azt, aminek mindenképpen meg kell lennie. Édesapám csupán kisebb összeget hagyhatott rám, de én ahhoz is csak… végszükségben szeretnék hozzányúlni. Nyíltan megmondom, hogy munkával kell eltartanom magam, és minél előbb találok megélhetést, annál jobb. Nem adhatom át tovább magam a gyásznak és a fájdalmamnak. Szerencsére az ön intézményében igen jó nevelésben részesültem. Azt hiszem, leginkább a nyelvtudásomra számíthatok. Hirdetéseket is feladok, és szorgalmasan fogok állást keresni. Amíg azonban nem találok, szeretnék itt maradni önnél, amennyiben megoldható, hogy kevesebbet kelljen fizetnem. Kisebb szobával is beérném, és valamilyen módon talán hasznossá is tehetném magam a házban.

Az igazgatónő nem igazán örült ennek a kérésnek, de volt annyira tisztességes, hogy belássa, Dani hosszú éveken át jelentős bevételhez juttatta, akkor is, ha az apja egyszer-egyszer késett a díjjal. Nem maradhat hát érzéketlen iránta most, amikor szorult helyzetbe került.

- Tudja jól, Daniela, hogy az intézet bevételeiből élek, és mostanában nem megy fényesen az üzlet - válaszolta nagy sóhajjal. - Nehéz időket élünk. Ma is sokan szívesen adnák intézetbe a lányukat, de már nem engedhetik meg maguknak. Így aztán nálam is mindig üresen áll egy-két szoba, pedig csak akkor keresek egy keveset, ha teljes a létszám. Szorult helyzetére mégis tekintettel kell lennem. Elengedem a díj felét, és megmaradhat az eddigi szobájában, hiszen úgyis csak üresen állna. Ha húsvét után akadna rá jelentkező, amit egyébként nemigen hiszek, akkor majd másként állapodunk meg. Annak azonban semmi akadálya, hogy hasznossá tegye magát a házban. Átvehetne tőlem néhány tanórát. Jólesne, ha többet pihenhetnék.

- Boldog örömmel, madame Boilieu, és köszönöm a megértését. Arra is megkérhetem, hogy adjon majd nekem ajánlólevelet, amennyiben szükség lesz rá?

- Ez természetes, Daniela. Csak a legjobb bizonyítványt állíthatom ki magáról. Egyedül az okozhat nehézséget önnek, hogy még sehol nem állt alkalmazásban. Én azonban, mint mondtam, jó lelkiismerettel fogom ajánlani.

Ezzel elintézettnek tekintették az ügyet. Madame Boilieu nem volt szégyenlős, és igencsak megkérte az elengedett intézeti díj árát. Dani csaknem az összes óráját átvette, és egyaránt tanított irodalmat, zenét, földrajzot és illemtant. Örült, hogy dolgozhat, és kevés ideje marad a szomorú tépelődésre. Szabad idejében szorgalmasan tanulta az olaszt és a spanyolt, cserébe pedig a nyelvtanárnőtől is átvett néhány órát. Közben szünet nélkül állás után kutatott, és ő is feladott néhány hirdetést, ami azonban sajnos sokba került. Fáradozásait hosszú időn át nem koronázta siker. Elmúlt a húsvét, el a pünkösd is, és még mindig nem jutott semmire.

Végül azonban, kevéssel pünkösd után, rámosolygott a szerencse. Egy neves montreux-i orvos, akihez külföldről is sokan jártak, olyan előkelő, finom hölgyet keresett az intézetébe a betegek fogadására, aki minél több nyelvet beszél. Dani azonnal odasietett, és jelentkezett az állásra. Az orvos eleinte elutasító volt, mert túlságosan fiatalnak találta a lányt a posztra. Egyik legfőbb feladata ugyanis az lenne, hogy megnyugtassa a váróban ülő szorongó, ijedt pácienseket.

Dani kérlelőn nézett rá.

- Talán mégis próbát tehetne velem, professzor úr. Minden erőmmel azon lennék, hogy megfeleljek az elvárásainak. Boldoggá tenne, ha állást kaphatnék önnél. Jól beszélek angolul, franciául és olaszul, de a spanyolom sem a legrosszabb már.

Csiptetős pápaszemén keresztül az orvos alaposan megnézte magának a jelentkezőt, akinek lágy, mély hangjáról úgy gondolta, hogy jól hatna az ideges betegekre. Ráadásul vitathatatlanul előkelő jelenség.

- Milyen állásokat töltött be eddig? Vannak bizonyítványai vagy ajánlásai? - kérdezte végül.

Daninak torkában dobogott a szíve. Számított rá, hogy bizonyítványt vagy ajánlást fognak kérni tőle, de nem szállt inába a bátorság.

- Eddig csak kisegítő tanár voltam madame Boilieu intézetében, ahol korábban magam is tanultam. Madame Boilieu szívesen ad önnek felvilágosítást velem kapcsolatban.

„Szerencsére a madame nem tudja, hogyan halt meg az édesapám - gondolta közben. - Ennek titokban kell maradnia, ha valaha is állást akarok szerezni.”

Az orvos megint fürkészőn végigmérte.

- Próbaidőre talán felvehetem. Már most be tud lépni?

- Igen, professzor úr. Madame Boilieu szükség esetén elenged.

- Helyes! A fizetéséről milyen elképzelései vannak?

- Kérem, azt határozza meg ön, professzor úr.

Az orvos elgondolkozott.

- Kétszáz frankot fizetek teljes ellátás mellett - mondta aztán. - Saját szobát kaphat a szanatóriumban. Felhívom azonban a figyelmét arra, hogy mindig elegánsan kell megjelennie. Hozzám előkelő páciensek járnak, akik magával találkoznak itt először, tehát úgymond az intézetet kell képviselnie. Rendelkezik az ehhez szükséges ruhatárral?

- Erre a kérdésre nyugodtan válaszolhatok igennel, professzor úr.

- Úgy látom, gyászol.

- Igen… édesapámat gyászolom.

- Munkaidő alatt le kell vennie a gyászruhát. A betegek nem szeretik, ha a halálra emlékeztetik őket.

Dani meghajtotta a fejét.

- Megértem, és készséggel lemondok a gyász külsődleges jelzéséről.

- Bölcsen teszi. A szívünk nem a ruhánkon dobog. Rendben van, akkor holnapután tíz órakor munkába állhat. Feltéve persze, hogy madame Boilieu-től nem hallok kedvezőtlen dolgokat magáról.

Dani elvörösödött, de végül sikerült higgadtan válaszolnia:

- Egészen biztosan nem fog, professzor úr.

- Reméljük a legjobbakat! A nevét még nem is tudom.

- Daniela von Winterfeld vagyok.

A professzor elmosolyodott, aztán elégedetten biccentett.

- Von Winterfeld kisasszony? Ez jól hangzik, előkelő név, tetszeni fog a betegeimnek. Akkor hát állapodjunk meg, mondjuk… havi kétszázötven frankban, mert hát a ruháit is ebből kell megvennie.

Daniela tudta, hogy a hirtelen eldöntött fizetésemelést csakis nemesi nevének köszönheti. Ha a professzor sejtené, hogy szégyenfolt éktelenkedik ezen a néven, akkor bezzeg sosem adta volna neki az állást!

A lány mégis örült, hogy végre a saját lábára állhat. Ruhákkal jól el van látva, sokáig nem lesz még szüksége új holmikra. Azonnal elkezdheti hát összegyűjteni azt a pénzt, amit akarata ellenére el kellett költenie. Ettől kicsit könnyebb lett a szíve.

Visszament az intézetbe, közölte az igazgatónővel, hogy Sturm professzor alkalmazná, és megkérte, hogy lehetőleg kedvező információkat adjon róla. Madame Boilieu gratulált neki, s bár nem örvendeztette meg a hír, hogy vissza kell vennie az óráit, ügyesen leplezte csalódottságát.

Dani felsietett a szobájába, hogy elkezdjen csomagolni, és megírja első levelét Ronald Nordennek.

„Kedves Barátom!

Ígéretemhez híven, egyúttal talán megnyugtatására is közölhetem, hogy hosszas keresés után végre sikerült állást találnom. Sturm professzor híres intézetében fogok dolgozni, és a betegek fogadása lesz a feladatom. Nagy öröm ez számomra, főként azért, mert tisztes fizetést kapok. Egyébként jól vagyok, a körülményekhez képest legalábbis. Megnyugodtam valamelyest, és beletörődtem a sorsomba. Magának is ezt kívánom, teljes szívemből! Új címem a következő: Sturm professzor szanatóriuma, Montreux.

Szívélyesen üdvözli

Daniela von Winterfeld”

Úgy vélte, hogy ennyi éppen elég lesz, és nem írt többet. A szerelméről és a fájdalmáról szót sem ejtett, mert azzal csak nyugtalanítaná a férfit, ő pedig nem akarja megzavarni a lelki békéjét.

Néhány nap múlva, amikor már elfoglalta új állását, megérkezett Ronald Norden válasza.

„Drága Danim!

Meg kell engednie, hogy így szólítsam, mert egyelőre még nem tudok csupán jó barátként gondolni önre. Őszintén megörvendeztetett azzal, hogy végre írt. Már nagyon aggódtam magáért. Örülök, hogy talált állást, méghozzá remélhetőleg kellemeset és megfelelőt. Kérem, írjon néha, hiszen mindig csak önre gondolok. Ezt tudnia kell, ahogyan én is tudom, hogy ön is gondol rám.

Örökké hű barátja,

Ronald Norden”

Szemlátomást a férfi is vigyázott, hogy ne írjon semmi olyat, amivel nyugtalanítaná vagy felkavarná a lányt. Mindketten olvastak azonban sorok között, és tudták, hogy a szívük vágyakozva kiált a másikért.

Dani hamar beletanult új munkájába, noha feladatát nem lehetett könnyűnek nevezni. Minden önuralmára szüksége volt, hogy megfeleljen a magas elvárásoknak. Sturm professzor szanatóriumában szinte mindig telt ház volt, és a rendelését is sokan látogatták. Daninak az összes beteg nevét fel kellett jegyeznie, és azt is, hogy melyikükkel mennyi ideig foglalkozott az orvos. Feljegyzéseit a nap végén leadta a könyvelésen. Rendelés közben a várakozókkal foglalkozott, meghallgatta panaszaikat, vigasztalta, bátorította őket, és csitította, nyugtatgatta is, ha türelmüket kikezdte a hosszas várakozás.

Eleinte nemegyszer úgy érezte, hogy ezt nem fogja sokáig bírni, ám ilyenkor összeharapta a fogát, és magában többször is elmondta: ki kell bírnod! Hálával tartozik Istennek azért, hogy végre sikerült állást találnia, és legjobb tudása szerint kell dolgoznia. Az ideges betegek sokszor bizony barátságtalanok voltak vele, de ő ilyenkor is uralkodott magán, és még kedvesebb, még türelmesebb volt, mint egyébként.

Rendelés után elmehetett ebédelni, utána viszont ismét a szanatóriumba szólította a kötelesség, mert a könnyebb betegeknek és lábadozóknak kellett szentelnie magát, hogy szórakoztassa őket, ha úgy kívánták. Már nagyon hamar mindenki az ő társaságát óhajtotta. Barátságos, kiegyensúlyozott lényével, szépségével és kedvességével az összes beteg szívét megnyerte, és jóval többet dolgozott előírt munkaidejénél. Mindig örült, ha szép volt az idő, mert akkor legalább kint lehetett a levegőn a betegekkel a hatalmas kertben.

Sturm professzor szanatóriumába igen előkelő betegek jártak, köztük sok külföldi is, akikkel Dani az anyanyelvükön beszélgethetett. Egész nap nem volt megállása, sem hét közben, sem hét végén. Esténként, amikor végre lepihenhetett kicsi, de tiszta és barátságos szobájában, többnyire olyan fáradt volt, hogy azonnal álomba zuhant. Búslakodásra nem maradt ideje.

Egyre jobban megismerte a szanatóriumot és az ott folyó munkát, s azon volt, hogy mindenütt hasznossá tegye magát. A professzor szemlátomást nagyon elégedett volt a munkájával. Ha találkoztak, mindig barátságosan viselkedett, bár soha nem váltott néhány szónál többet Danival.

- Úgy látom, meghódította a pácienseim szívét - jegyezte meg egyik nap, amikor összefutottak a kertben. - Mindenki dicshimnuszokat zeng von Winterfeld kisasszonyról.

A lány ráemelte szép, komoly szemét.

- Remélem, a professzor úr is elégedett velem.

- Az vagyok! Bevallom, csodálkozva kell tapasztalnom, hogy hibátlanul látja el a feladatát. A maga korában ez páratlan! Komoly iskolákat végezhetett.

Dani előbb elvörösödött, aztán falfehér lett az arca. Ha az orvos tudná, miféle tapasztalatokat kellett szereznie…

- Szigorú tanár a szükség, professzor úr.

- Vagy úgy! Egészen egyedül van a nagyvilágban?

- Igen, professzor úr.

- Nehéz lehet ez a maga zsenge korában. Nos, dolgozzon továbbra is ugyanolyan jól, mint eddig tette!

Az orvos barátságosan biccentett, aztán sietett a dolgára. Elfoglalt ember lévén, nemigen szánhatott több időt egy idegen emberre, és Dani valójában nem volt több számára hasznos segítségnél a munkájában.

A lány folytatta sétáját a kora tavaszi zöldben pompázó kertben, és mélyeket lélegzett a fűszeres illatú levegőből. A kerttel határos tó felől kellemes szellő fújdogált.

Dani nemsokára kiért egy tágas tisztásra, amelyen jó néhány beteg napozott a nyugágyakban. Amint megpillantották a lányt, mindenfelől szólongatni kezdték. Ezeknek a hölgyeknek és uraknak nem voltak komoly panaszaik, és sokan már a gyógyulás útjára léptek közülük. A súlyosabb betegekkel Daninak szerencsére nem kellett foglalkoznia, róluk az ápolónők gondoskodtak. A könnyebb betegeknek és a lábadozóknak viszont mindig akadt valamilyen óhajuk, sóhajuk. Csupán apróbb szolgálatokat vártak el Danitól, de annyian és annyifélét, hogy az együttvéve igencsak kimerítő volt. Ráadásul sokan szeszélyesek, ingerlékenyek voltak, és néha a legjobb indulattal sem lehetett a kedvükben járni.

Dani sokszor volt holtfáradt, és nemegyszer érezte, hogy fogytán a türelme. Ilyenkor mindig megrémült. Mi lesz, ha nem bírja sokáig ezt a megerőltető iramot, és esetleg még meg is betegszik? Félelmeit azonban senki nem vette észre rajta a környezetében, és senkinek nem jutott eszébe, hogy a fiatal teremtés emberfeletti munkát végez. Mindenki csak kívánságokkal fordult hozzá, figyelmet és együttérzést várt el tőle, és senki sem volt tekintettel rá. Igaz, kedvelték, cserébe viszont örökösen kedvesnek és vidámnak kellett lennie, bárhogy is érezte magát valójában.

Amióta a szanatóriumban dolgozott, másodszor is írt Ronald Nordennek.

„Kedves Barátom!

Ismét hírt adok magamról. Jól vagyok. A munkám teljesen lefoglal, és nincs időm arra, hogy boldogtalannak érezzem magam, ami áldás számomra. Ne aggódjon miattam! Jól megy sorom, és már sikerült összegyűjtenem azt a pénzt, amit igénybe kellett vennem édesapám hagyatékából. Mint tudja, a legszívesebben a szabadult rabok javára fordítanám. Volna esetleg ötlete arra, hogyan valósíthatnám meg a tervemet? Ha tudna segíteni ebben, akkor a kérdéses összeget azonnal átutalnám Berlinbe. Remélem, maga is jól van.

Szívélyes üdvözletem küldöm.

Dani von Winterfeld”

Ronaldtól postafordultával megérkezett a válasz.

„Drága Danim!

Hálásan köszönöm a levelét. Megnyugtató tudnom, hogy bátran helyt áll és elviseli, amit a sors önre mért. Nagyon szépen kérem azonban, hogy egyelőre még ne váljon meg attól a pénztől. Hagyja a bankban, amíg össze nem gyűjt egy kevés tartalékot! Arra is gondolnia kell, hogy megbetegedhet, vagy egy időre megint állás nélkül maradhat. Nem égethet fel minden hidat maga mögött. Ne mondjon le a tartalékáról, amíg nincs helyette másik. Utána még mindig jótékony célra fordíthatja. Megértem, hogy minél előbb meg akar szabadítani attól a pénztől, bár az édesapja a búcsúlevelében megírta önnek, hogy nem becstelen módon tett szert rá. Pillanatnyilag semmiképpen sem engedhetem meg, hogy elajándékozza a tőkéjét. Később kész örömmel segítségére leszek abban, hogy áldásos módon fektethesse be.

Remélem, megszívleli a tanácsomat. Szüntelenül aggodalommal gondolok önre, és érzéseim mit sem változtak. Kérem, adjon hírt magáról minél előbb újra.

Hűséges barátja,

Ronald Norden”

Dani megfogadta a férfi tanácsát, noha alig várta már, hogy jótékony célra fordíthassa azt a bizonyos összeget.

Napjait továbbra is a munka töltötte ki. Esténként azonban, amikor lepihent, gyakran gondolt arra keserűen, szorongva, hogy talán az egész élete ebben az egyhangúságban telik majd el. Az egyetlen változatosságot a madame Boilieu-nél tett látogatásai jelentették. Az igazgatónő mindig kedvesen fogadta, együtt teáztak, és vele meg a nyelvtanárnővel irodalomról, művészetről és mindenféle másról csevegtek, ami legalább egy időre elterelte Dani gondolatait a szanatóriumbeli betegekről. Más öröme nem is volt.

XVII.

Ez idő tájt Ronald Norden is szinte csak a munkájának élt. Miután édesapja hazatért Rómából és Szicíliából, esténként többnyire kettesben üldögéltek, és a fiatalember nem vette észre, hogy apja titkos aggodalommal figyeli őt. A házasság kérdését már nem emlegette fel az idős úr, mert érezte, hogy most nem szabad szóba hoznia. Nem faggatta a fiát arról, hogy mi történt vele a Riviérán, Herta nénivel viszont időnként beszélgettek erről. Az idős hölgyet is felettébb nyugtalanította, hogy Ronald soha nem beszél gyötrelmes élményeiről. Nem a kíváncsiskodás vezette, hanem segíteni vágyott, ezért szerette volna megtudni, mi kínozza az unokaöccsét.

Közeledett a nyár, s apának és fiának már nemigen kellett társasági kötelezettségeknek eleget tenniük, aminek mind a ketten örültek. Június végén Herta néni is készülődni kezdett szokásos nyári utazására.

- Természetesen Svájcba megyek megint - válaszolta Ronald érdeklődésére de egyelőre még ingadozom Interlaken és Montreux között. Azt hiszem, végül Montreux mellett fogok dönteni. Tudod, akkor érzem igazán jól magam, ha hegy és víz is van a közelemben.

Ronald szíve lázongó dobogásba kezdett. Montreux? Oda ő is nagyon szívesen elmenne. Annyira vágyódott Dani után, hogy az néha már elviselhetetlennek tűnt. Olyankor a legszívesebben csapot-papot itt hagyott volna, hogy hozzá rohanjon, és végre elgyönyörködhessen lelket gyógyító szépségében.

Sokszor gondolt arra, hogy ostobaság volt lemondania róla, hiszen szeretik egymást. Miért választaná el őket másvalakinek a bűne, még ha azt a bűnt éppen Dani édesapja követte is el? Hát ezért neki már örökre le kell mondania a szerelméről, az ő végtelenül tiszta és ártatlan szerelmeséről? Mit tehet ő az apja bűnéről?

Ronald újra és újra kísértésbe esett, hogy mindent meggyónjon az édesapjának, és ráhagyja annak eldöntését, hogy egész életére magányos és boldogtalan legyen a fia, vagy pedig feleségül veheti egy hamiskártyás lányát. Ám aztán apja becsületes arcára nézett, és mindig inába szállt a bátorság. Továbbra is magába zárta azt, amit pedig oly nagyon szeretett volna meggyónni. Nem, nem állíthatja ilyen döntés elé az édesapját, csak értelmetlenül meggyötörné vele. Akárcsak Herta nénit, ha őt fogadná a bizalmába.

Az idős hölgy végül közölte vele, hogy Montreux-t választotta úti céljául.

- Bárcsak veled tarthatnék! - válaszolta Ronald mély, bánatos sóhajjal.

Nagynénje csodálkozva nézett rá.

- Volna kedved hozzá?

- De még mekkora!

- Akkor gyere velem! Én boldog volnék, ha végre egyszer nem egyedül kellene utaznom.

Ronald megrázta a fejét. Semmi értelme nem volna, hogy találkozzon Danival. Az mindkettőjüket csak meggyötörné.

- Nem utazhatom el, nénikém - válaszolta fennhangon. - Rengeteg a munka, és nem hagyhatom megint magára apát. Montreux-nek mindenesetre add át legszívélyesebb üdvözletemet!

Herta néni felkacagott.

- Ezt olyan vágyakozva mondtad, mintha egy szeretett lényt üdvözölnél. Nem is tudtam, hogy ennyire kedveled Montreux-t.

Ronald álmodozva nézett maga elé.

- Nagyon kedves, bár fájdalmas emlék fűz ahhoz a gyönyörű városhoz.

- A szívfájdalmaddal kapcsolatos az az emlék?

A fiatalember bólintott.

- Igen, azzal.

- Talán Montreux-ben él az a varázslatos lány, aki elrabolta a szívedet?

Ronald átölelte és megcsókolta a nagynénjét.

- Ne kérdezz erről, drága nénikém! Hagyjuk nyugodni a múltat!

- És ez már mindörökre múlt idő?

- Sajnos az. De beszéljünk másról! Mikor indulsz?

- Holnapután, június 28-án, és azt hiszem, augusztus közepéig maradok.

- Pihenj jól, nénikém!

- Pihenni is fogok, meg valószínűleg keresek egy szanatóriumot, hogy kúráltassam magam a reumámmal, de majd csak ott választom ki a helyet. Először hotelban szállok meg, aztán alaposan körülnézek. Az én koromban már csak így mennek a dolgok. A nyár arra való, hogy megszabaduljunk a télen beszerzett nyavalyáinktól.

- Komoly panaszaid vannak?

- Azok éppen nincsenek, istennek hála, de azért szükségem van egy kis pihenésre. Ha viszont nem szanatóriumba megy az ember, akkor bizony hajlamos butaságokat elkövetni, főleg az étrendet és a nyugalmat illetően.

Ronaldnak eszébe jutott, hogy Dani egy montreux-i szanatóriumban dolgozik. Megeshet, hogy Herta néni éppen azt választja majd. Előfordulnak efféle véletlenek az életben.

- Jól van, de írd majd meg hamar, hogy hol verted fel a sátradat!

- A címemet természetesen közölni fogom veletek. A levélírás azonban, mint tudod, sosem volt erősségem. Amíg nem hallotok felőlem, tudhatjátok, hogy élek és virulok. Csak az nem tetszik, hogy megint egyedül kell utaznom. Most már valóban össze kellene szednem magam, hogy keressek egy rendes, kedves és fiatal társalkodónőt. Utazáskor volna rá a legnagyobb szükségem.

Ronald másnap, amikor a nagynénje elindult, kiment az állomásra, és vitt neki virágot, olvasni- meg rágcsálnivalóval az útra. Herta nénit egészen meghatotta ez a gondoskodás. A fiatalember meggyőződött arról, hogy nénikéje jó helyet kapott a fülkében, és busás borravalót adott a kalauznak, hogy figyeljen oda az idős hölgyre, amit a vasutas szolgálatkészen meg is ígért.

- Átadom Montreux városának szívélyes üdvözletedet - mondta Herta néni, amikor búcsúzóul kezet szorított az unokaöccsével.

Ronald ábrándos tekintettel nézett vissza rá.

- Semmiképpen se feledkezz meg róla, Herta néni!

A vonat elment, de Ronald sokáig nézett még utána vágyakozva. Aztán nagyot sóhajtva sarkon fordult, és hazaindult. Újra vad vihar dúlt a lelkében. Nem tudta elfelejteni Danit, ébren és álmában is szüntelenül az ő kedves, halovány arcát, szép, csillogó szemét és szőke haját látta. Néha olyan tisztán jelent meg lelki szemei előtt, hogy úgy érezte, megérintheti. És minden szavát drága kincsként őrizte az emlékezete.

Herta Reinert asszony eközben egyre közelebb ért úti céljához. Kellemesen utazott a kényelmes hálókocsiban, és másnap délre meg is érkezett Montreux-be. Terjedelmes poggyászát az állomáson hagyta megőrzésre, és csak kis utazótáskájában vitte magával a legszükségesebbeket a szállodába. Nagy bőröndjét majd egyenesen a szanatóriumba viteti.

Bázelban beszállt a fülkéjébe egy idősebb hölgy, akivel beszédbe elegyedett. Útitársnője elújságolta, hogy ő is Montreux-be tart, Sturm professzor szanatóriumában fogja kúráltatni magát. Ezt három-négy évente megismétli, mert mindig nagyon jót tesz neki, és csodálatosan felfrissíti. Lelkesen dicsérte Sturm professzort meg a módszereit, és Herta néni úgy gondolta, hogy talán a sorstól kapott figyelmeztető jelzést.

Montreux-ben mosolyogva búcsúzott el útitársnőjétől.

- Könnyen lehet, hogy hamarosan újra találkozunk Sturm professzor szanatóriumában, méltóságos asszony - mondta.

- Én nagyon örülnék neki. Akkor hát viszontlátásra! - felelte a másik hölgy is mosolyogva.

Herta néni a szállodában felfrissítette magát, átöltözött, aztán lement ebédelni az étterembe. Ismét nagyon szomorúnak találta, hogy egyedül van. A bázeli hölgy társasága jó hatással volt rá, és egyre inkább úgy érezte, hogy kellemes volna, ha vele együtt pihenne a szanatóriumban.

Miután megebédelt, a portán megkérdezte, merre található Sturm professzor szanatóriuma, és mikor rendel a doktor úr. A válaszokból kiderült, hogy aznap már lekéste a rendelést, de azért elsétált a tópartra, megnézte magának a szanatóriumot, és tetszett neki, amit látott.

Másnap délelőtt meg is jelent a rendelőben. Mint a professzor minden páciensét, őt is Dani fogadta. Az idős hölgy szépségre fogékony szíve azonnal megnyílt a lány előtt, de azt természetesen nem sejtette, hogy ő az, aki meghódította az unokaöccsét. A lányban ugyanígy nem merült fel, hogy a berlini Reinert asszonynak bármi köze lehet Ronald Nordenhez, aki egyébként sem említette előtte soha a nagynénjét.

Herta Reinert asszonyban első látásra megmagyarázhatatlan rokonszenv ébredt a szanatóriumban dolgozó ifjú hölgy iránt, aki előkelő és elegáns, ugyanakkor kedves és szerény is volt. Látta, hogy szinte már megható gondoskodással bánt egy idős nővel, aki nagyon félt az orvosi vizsgálattól. Olyan kedvesen, szeretetre méltóan nyugtatgatta, hogy az asszonynak sikerült erőt vennie a rettegésén, és végül bátran lépett be a vizsgálószobába.

- Félig-meddig maga is orvos, nagyságos kisasszony - jegyezte meg Herta Reinert.

A lány mosolyogva feléje fordult.

- Segíteni sajnos nemigen tudok a betegeken, legfeljebb csak bátorítom őket, ha rászorulnak, azt viszont nagyon szívesen teszem - felelte.

Egy úr, aki eddig komoran ült az egyik sarokban, most váratlanul ingerült francia szóáradatot zúdított Danira. Felpanaszolta, hogy túl sokáig váratják, és rég sorra kellett volna már kerülnie.

A lány odafordult hozzá, és kifogástalan franciasággal arra kérte, hogy legyen még egy kis türelemmel.

- Türelemmel? Órák óta ülök már itt! Mégis mit képzel? Velem ezt nem csinálhatják!

Dani higgadtan belepillantott a nyilvántartási könyvébe.

- Elnézését kérem, uram, de ön tizenegy óra három perckor érkezett, és most még csak tizenegy óra huszonkét perc van. Ön tehát tizenkilenc perce ül itt. Ezenkívül sorszámot is kapott, a tizenhatost. Azé a hölgyé, aki most ment be a professzor úrhoz, a tizennégyes volt, vagyis uraságod hamarosan sorra kerül. Kérem, legyen türelemmel. Mindenki ezt teszi.

Dani nagyon kedvesen, barátságosan, mégis igen határozott hangon beszélt. Bőven volt már tapasztalata az ideges betegekkel. A francia férfinak azonban szemlátomást nem volt erénye a türelem… és a jó modor sem. Emelt hangon szemtelen perszónának nevezte Danit, aki elő akarja írni neki, hogy mit csináljon. Azzal fenyegetőzött, hogy panaszt tesz a professzornál. Herta asszony látta, hogy szegény lány arcából kifutott a vér a rémülettől.

- Kérem, uram, biztosíthatom, hogy semmit sem akarok előírni önnek - hebegte Dani zavartan. - Arra azonban meg kell kérnem, hogy ne sértegessen. Nem tehetek mást, be kell tartanom a professzor úr rendelkezéseit. Igazságtalan volna, ha bepanaszolna nála csak azért, mert teljesítem a kötelességemet, és én esetleg… elveszíteném az állásomat.

A francia, mintha mit sem hallott volna, szitkozódva és dühösen visszavonult a sarokba. Dani odalépett hozzá.

- Talán fájdalmai vannak? - kérdezte.

- Mi köze hozzá? Hagyjon békén! - érkezett az indulatos válasz.

Herta asszony szánakozva nézte a lány sápadt, feldúlt arcát.

- Szegény gyermekem! Sok az ilyen kellemetlen beteg? - kérdezte németül, hogy a francia ne értse, amit mond.

Dani szeme könnybe lábadt az együtt érző szavak hallatán. Nemigen fordult elő, hogy rá bárki is tekintettel lett volna.

- A páciensek többnyire nem érzik jól magukat, amikor ide jönnek. El kell néznünk nekik, ha kissé ingerültek. Szerencsére már megszoktam az effajta kitöréseket.

- Akkor bizony nem könnyű a munkája!

- Boldog lehet, akinek egyáltalán van állása, méltóságos asszony. Manapság senki nem lehet válogatós.

„Ezt a lányt most azonnal felvenném társalkodónőnek, ha elszegődne hozzám” - állapította meg magában Herta asszony, de gondolatát egyelőre megtartotta magának.

Danit közben elszólította tőle a kötelesség, és a félős hölgy is éppen kilépett a professzortól. Arca óriási megkönnyebbülésről árulkodott.

- Nem is volt szörnyű, igaz? - kérdezte tőle Dani mosolygó arccal.

- Nem, egyáltalán nem fájt. És nagyon örülök, mert kiderült, hogy semmi bajom nincs - mesélte az idős asszony lelkesen.

Bement az a hölgy, aki a tizenötös sorszámot kapta, és Dani még egyszer szerencsét próbált a francia férfinál.

- Most már valóban mindjárt ön következik, uram.

A férfi éppen csak mordult egyet. Szemlátomást már maga is szégyellte iménti kirohanását. Amikor végre sorra került, Dani még biztatóan biccentett is neki.

„Igazán bűbájos teremtés! Egészen biztosan csodálatos társaság volna” - gondolta Herta asszony, és észre sem vette, milyen sokat kellett várnia, amíg a kezében tartott huszonötösig jutottak a sorszámok. Egész idő alatt Dani szépségében és kedvességében gyönyörködött.

- Tudja véletlenül, nagyságos kisasszony, hogy van-e szabad szoba a professzor úr szanatóriumában? - kérdezte tőle, amikor egyszer a lánynak megint akadt néhány szabad pillanata.

- Igen, van, méltóságos asszony. Épp ma reggel szabadult fel két szép, tóra néző szobánk. Ezek persze valamivel drágábbak a szép kilátás miatt.

- Én pontosan olyat szeretnék, ami a tóra néz.

- Kúrára van szüksége, méltóságos asszony? Istennek hála, nem tűnik betegnek.

- Az én koromban már ezerféle nyavalya gyötri az embert, ha komoly baja nincs is. Remélem, itt majd kipihenhetem magam. Kivenném az egyik szobát, amennyiben persze még nem kelt el mind a kettő.

- Arról tudnék. Máris lefoglalom önnek a legszebb szobát, amíg megegyezik a professzor úrral.

Herta asszony mosolyogva bólintott.

- Köszönöm a kedvességét. Régóta van már ebben az állásban, nagyságos kisasszony?

- Nem, még csak kis ideje dolgozom itt.

- Azelőtt is hasonló munkát végzett?

- Nem, méltóságos asszony, azelőtt nem voltam állásban. A professzor úr először nem is akarta rám bízni ezt a feladatot, mert úgy gondolta, hogy túlságosan fiatal vagyok hozzá. Éppen ezért volna számomra roppant kellemetlen, ha a francia úr valóban panaszt tenne ellenem.

- Emiatt ne aggódjék! Majd én elmondom a professzor úrnak, hogy maga angyali türelemmel bánt azzal a kellemetlenkedő úrral.

Dani szép szeme hálásan ragyogott Herta asszonyra, aki úgy érezte, pillantása megmelengette a szívét.

- Köszönöm szépen, méltóságos asszony. Lesújtana, ha el kellene vesztenem az állásomat. Nagyon nehéz volna másikat találnom.

„Szegény kicsikém! - gondolta az idős hölgy. - Mi mindenen mehettél már keresztül, ha ennyire félted ezt a cseppet sem könnyű állást!”

- A professzor úrnak egyébként igaza volt - mondta fennhangon. - Maga valóban túlságosan fiatal ehhez az emberpróbáló feladathoz. Meg kell azonban mondanom, hogy csodálatra méltóan végzi.

Dani hálás pillantást vetett az idős hölgyre, aki iránt mély rokonszenvet érzett, és megindította barátságos jóindulata.

- Igyekszem, amennyire csak tudok - felelte csendesen.

Danit megint elszólították a betegek, de Herta asszony nem vette le róla a szemét. Jólesett látnia, hogy Isten ilyen szép és kedves lényeket is teremt, amilyen ez a fiatal lány.

Végre ő is sorra került, és bement a vizsgálóba. A professzor imponáló személyisége azonnal bizalmat ébresztett benne.

- Nem akarom túl sokáig igénybe venni a drága idejét, professzor úr. Egy enyhe, krónikus reumát leszámítva semmi bajom, de azzal szeretnék végre alaposan elbánni. Egy bázeli hölgy javasolta az ön kúráit, és azt mondta, hogy ő valósággal újjászületik tőlük. Csecsemő éppen nem szeretnék lenni, annak viszont örülnék, ha felfrissítenének egy kicsit. Mit gondol, van rá esélyem? - kezdte Herta asszony a maga határozott modorában a megbeszélést.

A professzor somolyogva nézett rá a pápaszeme fölött. Sirámokhoz szokott fülének jólesett ez a váratlanul derűs hang.

- Aki olyan bátran farkasszemet néz a nehézségeivel, mint a méltóságos asszony, az joggal várhatja el, hogy sokat kapjon vissza az élettől, még az ön korában is. Egyébként mennyi idős? Becslésem szerint ötven és ötvenöt között lehet.

- Annál azért több vagyok. Nemsokára betöltöm a hatvanat.

A professzor alaposan megvizsgálta, kikérdezte, aztán elégedetten bólintott.

- Minden a legnagyobb rendben van, méltóságos asszony, azzal a kis reumával pedig elbánunk. Tehát kúrát óhajt venni az intézményemben?

- Igen, és szeretném magam kipihenni. Azt hiszem, itt sikerülne. Már a várószobában félig-meddig meggyógyul az ember. Az ott dolgozó ifjú hölgy egyszerűen csodálatra méltó. Az imént mégis csúnyán rátámadt egy francia úr. A hölgy azonban kifogástalanul viselkedett. Meglepő, hogy ilyen fiatal, és mégis ekkora az önfegyelme.

A professzor elmosolyodott.

- Mindenki az ő dicséretét zengi. A francia úr nekem is panaszkodott a hölgy viselkedésére, de azt válaszoltam, hogy bizonyára téved, mivel a kisasszony az egyik legjobb munkaerő. A francia úr egyébként súlyos neuraszténiában szenved, ami talán mentségére szolgál.

- Vagy úgy! Ha én rosszul érzem magam, akkor más se legyen jól! - tréfálkozott Herta asszony.

A professzor bólintott, és mind a ketten elnevették magukat. Megbeszélték a kúra részleteit, aztán az orvos behívta Danit, mert már csak kevesen vártak odakint.

- Von Winterfeld kisasszony, legyen szíves, kísérje át a méltóságos asszonyt, és mutassa meg neki a két felszabadult szobát, hogy választhasson közülük.

A lány meghajtotta magát. Herta asszony elköszönt a professzortól, majd egy másik ajtón át követte a lányt a szanatóriumba.

- A modortalan francia miatt egyébként ne aggódjon - mondta, miután kiválasztotta leendő szobáját. - A professzor úr tökéletesen tisztában van az ön értékeivel, nagyságos kisasszony.

Dani elpirult örömében.

- Igazán kedves, hogy megnyugtat, méltóságos asszony. Már attól féltem, hogy kikapok.

- Az úr bepanaszolta magát, de nem sikerült félrevezetnie a professzort, aki közölte vele, hogy maga az egyik legmegbízhatóbb munkatársa, nagyságos kisasszony.

- Ezt boldogan hallom, és köszönöm szépen, hogy elmondta, méltóságos asszony. A professzor úr nagyon tartózkodó, és nemigen mondja, hogy elégedett-e velem. Egyszer ugyan megemlítette, amikor még egészen új voltam itt, de végül is megváltozhat a véleménye, ha panaszt tesznek rám.

- Úgy tűnik, ennél azért okosabb, és nagyon jól tudja, hogy maga kincset ér. Akkor hát ezt a szobát választom. Ma délután beköltözöm. Most visszamegyek a szállodámba, kifizetem a számlát, és vásárolok még egyet-mást.

- Itt minden készen lesz a fogadására, mire megérkezik, méltóságos asszony - felelte Dani kedvesen.

XVIII.

Két hét telt el azóta, hogy Herta asszony beköltözött a szanatóriumba, ahol nagyon jól érezte magát. A személyzet udvarias volt, a konyha kifogástalan, a kezelés hatásos, mégsem kimerítő, a többit pedig megtette a tó és a hegyvidék csodálatos levegője. A legjobb hatást mégis Dani von Winterfeld társasága gyakorolta az idős hölgy hangulatára. Ha a kertben napozott, mindig felujjongott a szíve, amikor felbukkant a lány. Sajátságos kapcsolat alakult ki közöttük. Herta asszony úgy érezte, hogy Dani szerető lányaként gondoskodik róla, neki pedig végre volt ki felett anyáskodnia egy kicsit. Egyre jobban vonzódtak egymáshoz, és az idős hölgy igencsak egyértelműen fejezte ki rosszallását, ha a többi beteg tapintatlanul hajszolta a fiatal teremtést. A hölgyek és az urak ilyenkor megszeppentek, és buzgón bizonygatták, hogy nem úgy értették ők azt, meg aztán aki ilyen fiatal, az még bírja az egész napos szaladgálást. Herta asszony viszont elősorolta nekik, mi mindent kell Daninak elvégeznie, és felszólította a többieket, hogy legyenek tekintettel rá.

A betegek eleinte meglepődtek, sőt meg is sértődtek kicsit. Winterfeld kisasszonyt ugyanis mindenki kedvelte, és éppen ezért fordultak hozzá az összes gondjukkal. Herta asszony azonban nyugodtan, határozott hangon kijelentette, hogy arra itt vannak az ápolónők, akiknek más dolguk sincs.

Mindenkinek sokkal kellemesebb, ha Winterfeld kisasszony leül közéjük és eltársalog velük, és nem szalajtják lépten-nyomon a szobákban felejtett pamutgombolyagokért és napernyőkért, vagy éppen egy pohár vízért.

A többiek végül hajlottak az okos szóra, és megfogadták Herta asszony tanácsát. Dani csodálkozva tapasztalta, hogy mostanában sokszor már egy teljes órát is nyugton üldögélhet, és csak annyit várnak el tőle, hogy kedvesen elbeszélgessen a hölgyekkel meg az urakkal. Ezt kész örömmel megtette, és bájosan csevegett, hol ezen, hol azon a nyelven. Hamarosan rájött, hogy Reinert asszony lépett fel az érdekében, és egyik este, amikor felkísérte a szobájába, meg is köszönte a jóindulatát.

- Ugyan már, gyermekem, nincs mit megköszönnie! Az idegeimre ment, hogy merő szeretetből egész nap csak hajszolták itt magát a népek. Nem nézhettem tovább tétlenül, ezért aztán felvilágosító munkába kezdtem. Remélem, tartós lesz a hatása. Gondolom, esténként mindig holtfáradtan kerül ágyba.

Dani halványan elmosolyodott.

- Bizony hosszú a nap, de majd csak megszokom.

Herta asszony együttérzőn nézett rá.

- És most még én is feltartom! Foglaljon helyet legalább! Szeretnék megbeszélni magával valamit, amennyiben nem túl fáradt.

- Ha leülhetek, bírom még - válaszolta a lány kedvesen mosolyogva.

- Akkor hát üljünk le ide szépen! Parancsoljon, vegyen ebből a pralinéból! Azt akarom megkérdezni magától, nem gondolja-e úgy, hogy hosszú távon mégiscsak túlságosan megterhelő az itteni munkája. Attól tartok, hogy egyszer csak összecsuklik. Erre az állásra harcedzett, robusztus asszonyságot kellene felvenni, olyasvalakit, akit nem lehet kihozni a sodrából. Nem magának való ez a feladat.

Dani megrémült.

- Kérem, ne mondjon ilyet. Boldogtalan lennék, ha elveszíteném az állásomat. Nagyon nehéz volt elhelyezkednem. Ha rövid idő után felmondanék, akkor még nehezebben találnék másik helyet. Rossz benyomást tesz, ha nem kitartó az ember.

- Egy szót sem szóltam volna erről, gyermekem, ha nem tudnék mindjárt mást ajánlani. Hallgasson meg, kérem. Hosszú ideje keresek már társalkodónőt, de nem találtam meg a megfelelő személyt. Nehezen szokom meg az idegeneket, és olyasvalakire van szükségem, aki rokonszenves nekem, elnézi a magamfajta öregasszony hóbortjait, és aki fölött anyáskodhatom is kicsit. Gyermekem nem született, és a társalkodónőm szinte már a lányom lenne. Egyedül lakom a villámban, ami túl nagy egy embernek. A sógoromon és az unokaöcsémen kívül senki olyannal nem tartom a kapcsolatot, aki közel állna hozzám. Minél öregebb leszek, annál inkább nyomaszt a magány. Most pedig megismertem magát, és amint először megláttam, azonnal arra gondoltam, hogy pontosan ez a lány az, akit én keresek. Mindig mellettem lenne, kedvesem, de csak rólam kellene gondoskodnia, amíg itt mindenki a maga szolgálatait óhajtja. Nyaranként okvetlenül el kellene kísérnie az utazásaimra. Egy idős asszony életében talán az a legszörnyűbb, hogy egyedül kell utaznia. Az természetes, hogy kapna nálam két csinos szobát, de egyébként az egész házam nyitva állna maga előtt. Hatalmas kert veszi körül, az is biztosan elnyerné a tetszését. Berlin világváros, de el lehet vonulni a nyüzsgése elől, ha viszont éppen arra vágyik, akkor belevetheti magát a zajos életbe. Magától értetődően legalább annyi fizetést kapna tőlem, mint amennyit itt keres. Tudom, nem igazán tisztességes tőlem, hogy el akarom csábítani Sturm professzortól, de itt olyan nehéz munkát végez, hogy előbb vagy utóbb bizonyosan beleroppan. Ezt a professzor úr is meg fogja érteni, ha elmagyarázom neki. Már most szólnék neki, hogy legyen ideje új munkaerőt szerezni. Nálam életre szóló szerződést kapna, pontosabban az én életem végéig szólót. Nos, mit gondol az ajánlatomról, gyermekem?

Dani vegyes érzésekkel hallgatta Herta asszonyt. Erősen vonzódott hozzá, és megismerte már annyira, hogy tudja, jóságos, finom érzésű és tapintatos ember. Nagy volt a csábítás, hogy elfogadja az ajánlatát, annál is inkább, mivel egy ideje érezte már, hogy a szanatóriumban végzett munka meghaladja az erejét. Ilyen felkérést valószínűleg csak egyszer kap az életben az ember. El is fogadta volna boldogan, gondolkodás nélkül, csakhogy volt valami, ami megrémítette. Berlin! Ronald Norden Berlinben él, és ő semmiképpen nem találkozhat vele. Ezt mindkettőjük lelki nyugalma így kívánja. Ha Berlinbe költözik, akkor pedig összefuthatnak. Azt persze nem tudhatta, hogy ennek igen nagy a veszélye. Sejtelme sem volt arról, hogy a véletlennek köszönhetően éppen Ronald nagynénjének házába kerülne.

Óriási a kísértés, az idős hölgy pedig végtelenül kedves és jóságos… Milyen szép is volna a védelme alatt élni! Daninak könnybe lábadt a szeme. Nem, nem utasíthatja vissza az ajánlatot. Berlin végtére is hatalmas, és két ember könnyen elkerülheti egymást egy világvárosban. Miután megérkezik, megírhatja Ronald Nordennek, hova költözött, és megkérheti, hogy térjen ki az útjából.

Végül Herta Reinertre emelte könnyes szemét.

- Az ajánlata végtelenül csábító, méltóságos asszony - mondta remegő hangon. - Valóságos jótétemény volna számomra a felkínált állás. Magam is érzem, hogy itt erőmön felül igénybe vesznek, amiben egyébként talán én is hibás vagyok. Kezdettől fogva azon igyekeztem ugyanis, hogy mihamarabb nélkülözhetetlenné tegyem magam. Szegény vagyok, és meg kell keresnem a kenyeremet, mivel nincs más megélhetésem. Mégis hálátlanságnak érezném, ha felmondanék. A professzor úr nagyon rendes volt, amikor hajlandónak mutatkozott arra, hogy próbát tegyen velem.

- Ha viszont nem vált volna be, vagy tovább hajszolná magát és végül megbetegedne, a professzor úrnak el kellene bocsátania, és higgye el, hogy haladéktalanul, lelki gyötrődés nélkül azonnal megtenné. Meggyőződésem, hogy ezt ő is be fogja látni. Majd én tárgyalok vele, ezt bízza rám! Magától csupán annyit szeretnék hallani, hogy velem tart-e, ha augusztus közepén visszatérek Berlinbe.

Dani megfogta és hálásan megcsókolta a jóságos Herta asszony kezét.

- Hogyan hálálhatom meg a jóságát?

- Úgy, hogy társaságot biztosít és egy kis szeretet ajándékoz ennek a magányos öregasszonynak. Ha óhajtja, hosszú időre szóló szerződést is köthetünk, ami csak számomra írna elő kötelezettségeket. Nem akarom magamhoz láncolni, nagyságos kisasszony, hiszen fiatal, szép, és valószínűleg megtalálja majd azt a férfit, akivel együtt kívánják járni az élet útjait.

- Én soha nem megyek férjhez, méltóságos asszony - felelte a lány komolyan.

Herta asszony halkan felnevetett.

- A legtöbb lány ezt mondja, amíg el nem jön számára az igazi.

- Nálam másról van szó, méltóságos asszony. Én… én már megtaláltam azt a férfit, akit szeretek, de le kellett mondanom róla, mert úgy hozták a körülmények. Nem fogok mást választani, és örökké hű maradok ahhoz, akit szeretek. Egészen biztos, hogy soha nem megyek férjhez.

Herta asszony fürkészőn méregette a sápadt, komoly kis arcot. Érezte, hogy a lány elhatározása valóban megmásíthatatlan, és kedvesen megfogta a kezét.

- Szegény gyermekem! Ilyen fiatal, és máris leszámolt az élettel? Nos, ha így állunk, én csak még jobban szeretném, hogy hozzám költözzön és otthona legyen az otthonom. Hogy hangzik hát a válasza? Elfogadja az állást?

- Igen, méltóságos asszony, boldog örömmel. Köszönöm a bizalmát, és azon leszek, hogy megszolgáljam.

Dani hálásan megcsókolta az idős hölgy kezét. Egy pillanatra elfogta a vágy, hogy elmondja neki, hogyan veszítette el az édesapját. Úgy érezte, a sok jó után, amit kapott tőle, nem lehet titka előtte, ám végül mégsem tudta rábírni magát a vallomástételre. Bármilyen jóságos is Reinert asszony, a történteken ő is biztosan megütközne, és visszavonná az ajánlatát. Azt pedig nem szabad. Ilyen állásajánlatot aligha kap még egyszer, és mi lenne úgy vele, ha beleroppanna az itt végzett munkába? Nem, hallgatnia kell, és Isten majd megbocsát neki. Ha szerencséje lesz, Reinert asszony nem fog a szülei után érdeklődni, főleg nem az édesapja után. Akkor megmaradhat az elhallgatásnál, és nem kényszerül hazugságra.

Dani végül elköszönt, és visszavonult a szobájába. Herta asszony a szokottnál is jobban aludt ezen az éjszakán. Boldoggá tette, hogy ilyen kedves, rokonszenves lányt talált, ő sem lesz többé egyedül, és még jót is tesz ezzel a bűbájos teremtéssel.

Másnap rögtön akcióba lépett. Amikor a professzor szokásos körútját végezte a szanatóriumban, feltartóztatta, és ügyesen, diplomatikusan előadta neki a tervét. Úgy állította be a dolgot, hogy a professzor kegyetlen zsarnoknak érezte volna magát, ha nem adja a beleegyezését. Így aztán, ha nem is szívesen, de engedett.

- Soha nem találok magam mellé még egy ilyen hölgyet! - jegyezte meg azért.

- Ezt nem nehéz elhinnem, professzor úr. Orvosként azonban magának kell a legjobban tudnia, hogy ez az állás nem való egy törékeny ifjú hölgynek. Nem is sejti, mennyit hajszolják szegényt kora reggeltől késő estig! Maga nem látja, én viszont tanúja voltam, és mondhatom, ha minden ugyanígy menne tovább, szegény kicsike heteken belül összeroppanna. Az pedig végzetes volna a számára, hiszen abból kell élnie, amit keres. Gondolom, azt maga sem venné a lelkére.

A professzor elnevette magát.

- Ügyesen csavarja a szót, méltóságos asszony! Kezdem magam rabszolgahajcsárnak érezni.

- Én csak akkor tartanám annak, ha nem engedné el Winterfeld kisasszonyt, miután felnyitottam a szemét, professzor úr. Ez azonban nem történhet meg, ebben egészen biztos vagyok, hiszen tisztességes, rendes embernek ismertem meg magát.

- Ön pedig csodálatra méltó asszony. Maradéktalanul meggyőzött azzal, amit mondott és láttatott velem. Megadom magam, és máris elkezdem keresni Winterfeld kisasszony utódját. Őt pedig azonnal felmentem a munkavégzés alól, amint találok helyette valakit.

- És ha az nagyon soká lesz?

A férfi felnevetett.

- Emiatt ne aggódjék, méltóságos asszony! Nemigen akad ilyen jellegű állás, és igen sok a jelentkező. Hamar találok majd valakit, bár azt kétlem, hogy az illető minden tekintetben pótolni fogja Winterfeld kisasszonyt.

Az ügy ezzel elintézést nyert.

Dani továbbra is nagy odaadással teljesítette a kötelességét, de már egy hét múlva megtalálták az utódját. A megtermett, kemény kötésű svájci nő rendkívül szorgalmas és kötelességtudó volt, de olyan közönyös is, hogy a lelkét egyáltalán nem érintette meg a betegek kellemetlenkedése. Őt aztán nem zaklatta fel a páciensek siránkozása vagy türelmetlenkedése, és azt sem engedte, hogy a szanatórium lakói feleslegesen ugráltassák.

„Nekem is csak két kezem van. Mindenki várja ki a sorát türelmesen!” - mondogatta, és nyugodtan tette a dolgát, de semmivel sem többet. Pirospozsgás, gömbölyű arcával mindemellett kellemes jelenség volt, rendíthetetlen nyugalma pedig a legidegesebbeket is jótékonyan lecsillapította. A professzor tehát alapjában véve elégedett lehetett, mégis gyakran felsóhajtott, amikor a kecsesen suhanó Dani helyett az új munkatárs dübörgött végig a folyosón.

Dani azonnal átkerült Reinert asszony alkalmazásába, és ezután a többi beteg már nem tarthatott igényt a szolgálataira. Herta asszony csak bázeli barátnőjének engedte meg olykor, hogy apróbb szívességeket kérjen ifjú társalkodónőjétől.

A lány szinte még fel sem fogta, mi történt vele. Szokatlan volt számára, hogy nem hajszolják, nem küldözgetik reggeltől estig ide-oda. Gyakran szinte gépiesen felugrott, ha valakinek kérése volt, ám Herta asszony ilyenkor nevetve visszanyomta a székére.

- Nyugalom, gyermekem! Ez már nem a maga dolga. Csak pihenjen szépen, hogy erőre kapjon. Bármibe lefogadom, hogy még csinosabb lesz, ha felszed néhány kilót.

Dani valóban öt kilót fogyott, amióta a szanatóriumba került, és látni valóan nyúzott, kimerült volt. A professzor mosolyogva étvágygerjesztő szert írt fel neki.

- A méltóságos asszonynak igaza van - jegyezte meg. - Amikor beállt hozzánk, valóban teltebb és bájosabb volt. Nem vettem észre, hogy lefogyott, de most majd hamar visszaszerzi, amit elvesztett.

A lány valóban gyorsan erőre kapott, és a szín is visszatért az arcába. Igazán kellemes napokat töltött a szanatóriumban, és csak hálával tudott jótevőjére gondolni. Most, hogy végre pihenhetett, minden korábbinál jobban érezte, mennyire kimerítette a nehéz munka. Szívfájdalma is megviselte, ám most a lelke is nyugodtabb lett kicsit, és nemsokára ereje teljében érezte magát.

Egyik nap meglátogatta madame Boilieu-t, és elmesélte neki, mekkora fordulat állt be az életében. Az igazgatónő minden jót kívánt neki, és megjegyezte, hogy óriási szerencse érte, amit persze Dani magától is tudott.

Ronald Nordennek még nem írt, őt csak akkor akarta értesíteni, ha már Reinert asszonnyal megérkezett Berlinbe. Egyúttal majd az új címét is megadja, hogy a férfi elkerülhesse. Egyelőre nem tudta, hogy úrnője a város melyik részében, közel vagy távol lakik-e Nordenéktől. Arról pedig a leghalványabb sejtelme sem volt, hogy az idős hölgyet rokoni szálak fűzik Ronald Nordenhez, különben nem vállalta volna el az állást.

Herta asszony sem írta meg az övéinek, hogy talált maga mellé társalkodónőt. Nem volt nagy levélíró, és csak pár soros képeslapokat küldött a sógorának meg az unokaöccsének. Címéből azonban így is kiderült Ronald számára, hogy nagynénjét éppen Sturm professzor intézményébe vetette a sors. Azt nem sejthette, hogy az idős hölgy összebarátkozott Danival, mégis abban reménykedett, hogy majd sokat hall tőle a lányról. Eltervezte, hogy ügyesen, okosan kifaggatja, miután megjött Svájcból, és ez a gondolat megnyugtatta kissé, mivel már nagyon rég nem kapott hírt szerelméről.

XIX.

Mr. Trailyt, az amerikait nyomasztotta a tudat, hogy közbelépésével elősegítette Horst von Winterfeld öngyilkosságát. Elintézte, hogy a megboldogult tisztességes temetést kapjon, és koszorút is tett a sírjára. Ezt Daninak is megírta, amikor elküldte a halotti bizonyítványt. A történtek elvették a kedvét Nizzától és az egész Riviérától, úgyhogy hamarosan elutazott. Bejárta még Svájcot és Németországot, aztán Hamburgból visszahajózott Amerikába. New Yorkban élt, ahol hatalmas gyára volt.

Jó barátai közé egy New York-i bankelnök is tartozott, aki Németországban született, de már hosszú évekkel ezelőtt Amerikában telepedett le, és kis banktisztviselőből küzdötte fel magát jelenlegi magas posztjára. Theodor Rosenernek hívták, a feleségét pedig, akit még Németországból hozott magával, Ursulának. Az asszony született Letzerode bárónő volt és Dani nagynénje, a lány azonban nem tudott a létezéséről. Korán elhunyt édesanyja ugyan mesélt egyszer a nővéréről, aki egy egyszerű banktisztviselőhöz ment feleségül, és a családjuk ezért kitagadta, de Dani akkor még nagyon kicsi volt, és nem tulajdonított jelentőséget a történetnek. Édesanyja testvéréről ráadásul később sem hallott soha.

Amikor Ursula Rosener átkelt az óceánon, Dani édesanyja gyerek volt még. Nővére úgy gondolta, hogy ő is a család befolyása alá került, és soha nem próbálta meg helyreállítani vele a megszakadt kapcsolatot. Egy ügynökség útján azért érdeklődött felőle, és megtudta, hogy feleségül ment egy Horst von Winterfeld nevű úrhoz. Ebből arra következtetett, hogy Sabine nemesek között él, akik mindent elutasítanak, ami nem tartozik a köreikhez, és inkább lemondott arról, hogy közeledni próbáljon hozzá. Attól tartott, hogy húga is elzárkózna előle, mint az összes többi rokona.

A háború után, amikor megint érdeklődött felőle, megtudta, hogy Sabine meghalt, és egy leánygyermek maradt utána. Azt már nem sikerült kideríttetnie, hogy mi lett vele és az édesapjával.

Ursula Rosener ötvenhárom évesen is szép asszony volt még. Házassága nagy fájdalmára gyermektelen maradt, de gyengéd szeretetben élt a férjével, és büszke volt rá, mert sokra vitte az életben. Ebben természetesen a sors is szerepet játszott, elvégre a sikerhez többnyire szerencse is kell.

Az asszony tudta, hogy férje hamarosan Németországba utazik, mert nagyobb kölcsönügyletről kell tárgyalnia a birodalmi kormánnyal, és úgy gondolta, ez remek alkalom lesz arra, hogy sok-sok év után végre ő is viszontlássa a szülőföldjét.

Nem sokkal pünkösd után Rosenerék meghívták vacsorára a férj régi barátját, Mr. Trailyt. Még nem találkoztak vele azóta, hogy visszatért európai utazásáról, és kíváncsian várták a beszámolóját. Rosenerék a tengerparton laktak, autóval úgy egy órára New Yorktól, de Mr. Traily háza nem volt messze az ő szép villájuktól.

A házaspár elegáns szalonjában fogadta a vendéget, aki az üdvözlések után kis ideig megütközve méregette a háziasszony arcát.

- Most már tudom, kire emlékeztetett az a szép ifjú hölgy, akit Monte-Carlóban ismertem meg - mondta aztán. - Akár a lánya is lehetne, Mrs. Rosener, annyira hasonlít magára.

Ursula Rosener elmosolyodott.

- Bókolni akar nekem, Mr. Traily, azért mondja, hogy egy szép ifjú hölgy hasonlít rám?

- Nem, nem. Monte-Carlóban valóban egész idő alatt azon gondolkodtam, hogy kire is hasonlít az az ifjú hölgy, és most hirtelen rádöbbentem. De ne beszéljünk többet róla, mert mindent szeretnék elfelejteni, ami ott történt. Számomra nagyon kellemetlen az az emlék, noha erről Winterfeld kisasszony nem tehet.

Ursula Rosener felkapta a fejét, és a férjére nézett, aki szemlátomást ugyancsak felfigyelt a névre, mivel tudta, hogy felesége húga egy bizonyos Winterfeldhez ment feleségül.

- Milyen nevet mondott, Mr. Traily?

- Winterfeld kisasszonyról beszéltem. Daniela von Winterfeldről.

Mrs. Rosener elsápadt. Rég elhunyt édesanyját is szintén Danielának hívták.

- Mennyi idős is az a Winterfeld kisasszony? - kérdezte sietve.

- Húsz lehet, de miért érdekli?

Az asszony igyekezett erőt venni a zaklatottságán.

- Ez a név nem ismeretlen számomra, Mr. Traily. Jöjjön, foglaljon helyet, és meséljen el mindent, amit csak tud Winterfeld kisasszonyról!

- Akkor is, ha kellemetlen, amit tudok? - kérdezte a vendég óvatosan.

A háziasszony határozottan bólintott.

- Igen. Egyenesen arra kérem, hogy szépítés nélkül számoljon be mindenről.

- Ahogy óhajtja! Nos tehát, a kisasszony az édesapjával, Horst von Winterfelddel tartózkodott Monte-Carlóban, akiről később megtudtam, hogy földbirtokos volt, de elszegényedett, és kétségbeesetten mindent elkövetett a talpon maradásért, ám nem járt sikerrel. Akkor a játékasztalnál próbált szerencsét, és… mivel tisztességes úton csak vesztett, végül… csalni kezdett. Leleplezték, letartóztatták, aztán megmérgezte magát a cellájában. Szörnyű helyzetben hagyta hátra szép és ártatlan leányát, akinek sejtelme sem volt az üzelmeiről.

Ursula Rosener még sápadtabb lett, és megragadta a férje kezét. A vér erős kötelék, és Ursula asszony szíve húga gyermeke felé fordult, miután megtudta, hogy komoly bajban van.

- Mr. Traily, maga régi jó barátunk, és tudjuk, hogy számíthatunk a diszkréciójára. Mindjárt megérti, miért kavart fel ennyire, amit elmondott. Néhai húgom egy Winterfeld nevű úrhoz ment feleségül. Horst von Winterfeldhez. Édesanyánk keresztneve pedig Daniela volt, ráadásul maga szerint Daniela von Winterfeld nagyon hasonlít hozzám. Aligha fér tehát kétség ahhoz, hogy az ifjú hölgy az unokahúgom. Bizonyára megérti, hogy mindent tudni szeretnék szerencsétlen sógoromról és a gyermekéről.

Mr. Traily ezt természetesen megértette. Kicsit haragudott magára, amiért kicsúszott a száján Daniela von Winterfeld neve, de így majd a rokonainak köszönhetően esetleg jobb helyzetbe kerül, mert az ő segítségüket talán nem fogja büszkén visszautasítani.

Sietve, de részletesen elmondott hát mindent, amit Winterfeldékről tudott. Semmit nem hallgatott el, Ronald Nordent ugyancsak megemlítette, és azt is elmondta, amit tőle hallott.

Ursula Rosener a lélegzetét visszafojtva hallgatta, és mire Mr. Traily a beszámolója végére ért, egészen szívébe zárta ismeretlen rokonát, aki mégiscsak vér a véréből. Nem hagyhatja magára a bajban, a nélkülözésben. Kapcsolatba kell lépnie vele, hogy segíthessen rajta.

Mr. Trailynek eszébe jutott, hogy a noteszában megvan még az a cím, amelyikre a halotti bizonyítványt küldte. Ursula asszony azonnal elkérte tőle, aztán végre eszébe jutottak háziasszonyi kötelességei.

- Elnézését kérem, Mr. Traily, de lebilincselt a története, és egészen megfeledkeztem a vacsoráról. Menjünk, üljünk máris asztalhoz!

Így is tettek, de Ursula Rosener alig evett valamit. Egyre csak testvére gyermeke körüljártak a gondolatai. Megelevenedett előtte Sabine, a húga képe, aki még kislány volt, amikor ő elhagyta a családját, és egyszeriben lelkifurdalása támadt. Miért is nem törődött soha a testvérével? Igaz, eleinte nem volt abban a helyzetben, hogy a segítségére lehetett volna. Igen keservesen kellett küzdeniük, amíg a férje eljutott oda, ahol ma tart. Aztán pedig a húga férjhez ment, és ő azt hitte, nagyszerű körülmények között él, és nem is akarna tudni róla.

Mindez igaz, de kettőjük közül ő volt az idősebb, és mégiscsak neki kellett volna keresnie a kapcsolatot. Talán egymásra találhattak volna. A háború azonban jó időre lehetetlenné tette az érintkezést, utána pedig őt már olyan széles szakadék választotta el a szülőföldjétől, hogy nem is gondolt a kapcsolatteremtésre.

Most azonban mégis elégedetlen volt önmagával, és nagyon bántotta, hogy egyetlen rokona nehéz helyzetbe került. Mélyen megérintette mindaz, amit Mr. Traily elmondott róla. Finom érzésű, büszke jellem lehet, és rengeteget szenvedhet az apja bűne miatt. Borzalmas, ha egy ártatlan gyermek ilyen csúnya ügybe keveredik.

Miután Mr. Traily elbúcsúzott vendéglátóitól, Ursula asszony búskomor töprengésbe merült. Csak ült, magába roskadva, a férje pedig árgus szemmel figyelte. Egy darabig hagyta, hadd szomorkodjon, ám aztán odalépett hozzá, és megsimogatta még mindig szőke haját.

- Elmondod, mi nyomja a szívedet?

Felesége felnézett rá.

- Ez volna az első alkalom, Theo, hogy ne tudnád magadtól is, mi nyomaszt engem.

A férfi jóságosan rámosolygott.

- Most is tudom, de azért meg kellene beszélnünk, hogy mit tegyünk. Ahogy ismerlek, egyetlen vágyad, hogy segítségére siess elárvult unokahúgodnak, aki valószínűleg szorult helyzetben van. Amíg a családod nem tartott igényt rád, és megszűntél létezni a számukra, addig nem akartál a terhükre lenni. Azt tudjuk, hogy időközben az összes rokonod meghalt, csak azt nem sikerült kiderítenünk, hogy mi lett néhai húgod férjével és a lányával. Most már ezt is tudjuk. A szemed pedig elárulja, hogy nagyon szeretnél segíteni rajta.

Ursula asszony felállt, és sírva-nevetve a férje nyakába borult.

- Ugye megértesz, Theo?

- Természetesen megértelek, hiszen látom, hogy zaklatott vagy már egy ideje. Azóta, hogy elhatároztuk, te is velem tartasz Németországba. Nyilván azon törted a fejed, hogyan találhatnád meg az unokahúgodat. Most már tudjuk, hol keressük. Kiderítheted, milyen ember lett belőle, és megszólal-e bennetek a vér szava, ha találkoztok. Azzal is tisztában vagyok, hogy gondolatban ennél is tovább mentél már. Annak idején nagyon szerettem volna örökbe fogadni egy gyermeket, mivel nekünk nem adott az ég. Te azonban nem akartad, mert féltél a felelősségtől és az idegen vértől. Most azonban talán úgy rendeli a sors, hogy mégis legyen fogadott lányunk, és még csak nem is idegen vérből való. Mint hallottuk, az unokahúgod nagyon hasonlít rád, a jelleme is kifogástalan, meg aztán megboldogult édesanyád után Danielának hívják, ráadásul valószínűleg segítségre szorul, úgyhogy elgondolkozhatnánk azon, ne vegyük-e magunkhoz.

Ursula asszony megindultan nézett rá szép szemével.

- Te valóban olvasol a gondolataimban, Theo. Pontosan erre gondoltam, csak attól féltem, elleneznéd, hogy magunkhoz vegyük Danielát, mivel… az apja hamiskártyás volt.

A férfi megsimogatta a felesége haját.

- Kedves Ursulám, alapjában véve mindannyian hamiskártyások vagyunk, ki többé, ki kevésbé. Aki azt állítja, hogy soha életében nem csalt a játékban, mármint átvitt értelemben, az hazudik. Csak éppen a legtöbbünknek szerencsénk van, és nem kapnak rajta bennünket. Egy kicsit mindenki olyan, mint a spártaiak voltak. Tudod, Spártában nem tiltották a lopást, csak azért járt büntetés, ha valakit rajtakaptak. Horst von Winterfeldet pedig tetten érték. Milliók járhatnak büszkén, emelt fővel, pedig sokkal nagyobb bűnöket követtek el, mint ő, csak éppen őket nem kapták rajta. Annak idején, a nehéz időkben, amikor nagyon rosszul ment a sorunk, és néha a legszükségesebbet sem adhattam meg neked, én is képes lettem volna kisebb bűn elkövetésére, ha egészen biztos lehettem volna abban, hogy nem vesztek rajta. Traily elmondása alapján néhai sógorod mindennek ellenére nem lehetett ellenszenves ember. Az mindenképpen a javára írandó, hogy a lányát gondosan távol tartotta kétes üzelmeitől. Ki tudja, mi mindenen ment keresztül, amíg végül csalásra adta a fejét. A háború és az infláció tönkretette Németországot. Kényszerből sokan követtek el olyasmit, amit önszántukból soha nem tettek volna meg, úgyhogy emiatt ne aggódj! Csak az számít, hogy az unokahúgod tiszta és ártatlan ember-e. Ha az, akkor természetesen nagy szeretettel magunkhoz vesszük. Jó lesz így?

Felesége fátyolos szemmel bólintott.

- Te mindig megtalálod a legjobb megoldást, és mindig nagylelkű vagy.

A férfi felnevetett.

- Talán az tett rám nagy hatást, hogy az unokahúgod annyira hasonlít rád, mintha a te gyermeked volna. El tudod képzelni, milyen büszke lennék, ha volna egy fogadott lányom, aki a te szakasztott másod? Biztosan nagyon szép, hiszen Trailyt is elvarázsolta, és ezért nem jelentette fel már első este az apját. Ez pedig már jelent valamit! Egy szó, mint száz, alaposan megnézzük magunknak azt a lányt. Ha elnyeri a tetszésünket, örökbe fogadjuk, ha meg nem, akkor más módon segítünk rajta. Most már tudjuk, hol találjuk. Kicsit előbb indulunk, mint a tárgyalásaim miatt terveztem, és előtte még elnézünk Svájcba. Montreux-ben felkeressük az unokahúgodat madame Boilieu-nél, akinek Traily megadta a címét.

- És ha már nincs ott?

- Az szerintem csak azt jelentheti, hogy állást vállalt valahol, hogy a maga lábára álljon. Madame Boilieu biztosan tudni fogja, hova költözött, mi pedig majd utána megyünk.

- Az sokáig is eltarthat.

- Légy türelemmel! Most június eleje van, augusztus közepén indulunk, és legkésőbb a hónap végén Montreux-ben leszünk.

- Szegény unokahúgomnak addig talán csupa rettegés és szorongás lesz az élete.

- Az még nem ártott meg senkinek, amint a magunk példája is tanúsítja, Ursula. Legalább bebizonyíthatja, hogy valóban rád ütött-e. Meg aztán bizonyára nincs egészen egyedül, valószínűleg vannak barátai, akik mellé állnak a bajban.

Az asszony halkan felsóhajtott.

- Igazad van, Theo, én mégis számolni fogom a napokat az indulásig.

A férfi magához vonta és megcsókolta a feleségét.

- Addig legalább mindent alaposan átgondolhatsz. Meglátod, hamarabb elrepül az idő, mint hinnéd. Mindkettőnknek bőven lesz dolgunk. Nekem a bankban kell mindent elrendeznem arra az időre, amíg távol leszek, és a németországi tárgyalásokra is fel kell készülnöm, neked pedig idehaza kell mindent eligazítanod, hiszen hónapokig távol leszünk. Ha Montreux-ben minden úgy alakul majd, ahogyan szeretnénk, akkor Berlinben nemcsak egy szép feleséggel büszkélkedhetem, de már a szép lányommal is. És mivel alapvetően derűlátó vagyok, itthon már mindent elrendezek, hogy aztán minél hamarabb elintézhessük az örökbefogadást.

Sokáig komolyan néztek egymás szemébe, gyengéd csókot váltottak, majd nyugovóra tértek, mert igencsak későre járt már.

Ursula Rosener másra sem tudott gondolni, csak Danielára. Szüntelenül azon töprengett, boldogul-e az életben az a fiatal teremtés. Kudarcot vall, vagy diadalt arat? Végül azonban mindig arra jutott magában, hogy a férjének igaza volt. Nem árt, ha Daniela bebizonyíthatja, mire képes. Ha elbukik, talán nem is kár érte, ha viszont megállja a helyét, akkor ez az időszak jó iskola lesz a számára.

Az asszony egyre nagyobb örömmel várta azt a napot, amelyen majd talán egy lánnyal ajándékozza meg a sors. Bejárta a szép, tágas villa helyiségeit, és azon gondolkodott, hogy melyik szoba felelne meg leginkább Danielának. Ilyenkor egészen különös, addig ismeretlen érzés fogta el. Kezdte megsejteni, mit is jelent anyának lenni. Életét eddig teljesen kitöltötte a férje iránti szerelem, szeretet, de mostantól még valakinek helyet kell szorítania a szívében, és ő boldogan megteszi, csak legyen módja rá.

Esténként, ha férj és feleség együtt üldögélt, most már mindig Danieláról beszélgettek, terveket szőttek, és aggódtak, ahogyan már csak a szülők szoktak a gyermekükért.

Hamarosan Mr. Trailynek is elmondták, mire készülnek, őt pedig igen-igen megörvendeztette, hogy a szép Daniela von Winterfeldet nemsokára régi barátja házában üdvözölheti, ha az ég is úgy akarja.

Az idő valóban sokkal gyorsabban elrepült, mint Ursula asszony hitte. Egy szép napon aztán felsétáltak a hatalmas óceánjáró fedélzetére, hogy áthajózzanak Hamburgba. Úgy tervezték, hogy onnan egyenesen Svájcba utaznak.

XX.

Augusztus közepén Reinert asszony kíséretében Dani elindult Berlinbe. Nem sejtette, hogy számára ismeretlen rokonai a messzi Amerikában döntést hoztak a sorsáról, és azt sem gyaníthatta, hogy új úrnője nem más, mint Ronald Norden nagynénje. Madame Boilieu búcsúzóul nagylelkűen felajánlotta neki, hogy bármikor visszatérhet hozzá, ha ne adj' isten megint segítségére szorulna. A lány azt válaszolta, hogy örökké hálával fog gondolni rá, de reményei szerint most hosszú évekre biztosnak tudhatja a jövőjét.

- Sosem tudhatjuk, mit hoz a jövő, Daniela. Teljes szívemből kívánom, hogy soha többé ne legyen szüksége rám, de azért tudnia kell, hogy bármikor lesz helye a házamban - mondta az igazgatónő érzelmesen.

Magában azonban egészen mást gondolt. Bizony nagyon jól járt Danival, aki fizetett a szállásért, miközben elvégezte egy tanárnő munkáját, akinek egyébként a teljes ellátás mellett még fizetés is járt volna. Madame Boilieu szinte mindig nagyvonalú volt, amikor neki is haszna származott a nagylelkűségéből.

Daninak még meg kellett ígérnie, hogy nem feledkezik meg az igazgatónő ajánlatáról, aztán elbúcsúztak egymástól. Az ártatlan lelkű lányt mélyen meghatotta madame Boilieu nagylelkűsége.

És aztán elindultak Berlinbe. Herta asszony nemegyszer szinte már dorombolni tudott volna elégedett örömében, annyira jólesett neki Dani gyengéd gondoskodása, szellemes, mulatságos csevegése és üde szépsége. A lány az utolsó hetekben kipihente magát a szanatóriumban, és bája megint teljes fényében pompázott. Már nem viselt gyászruhát, mert nem akarta, hogy úrnője esetleg kérdéseket tegyen fel az édesapjáról. Jól mondta a professzor, hogy az ember a szívében gyászol, nem pedig a viseletével. Mivel mindig gondosan rendben tartotta a ruhatárát, semmiben nem szenvedett hiányt, és Herta asszony őszinte örömére mindig elegáns volt.

Az idős hölgy tudta, hogy sem az unokaöccse, sem pedig a sógora nem várja majd a berlini állomáson. Táviratban jelezte az érkezését, Ronald pedig szintén sürgönyben értesítette arról, hogy a napokban fontos üzleti ügyben Hamburgba kell utazniuk az édesapjával. A hét végén azonban már odahaza lesznek, és előre örülnek, hogy akkor majd találkozhatnak, és személyesen győződhetnek meg a svájci kúra jótékony hatásáról.

Herta asszony még mindig nem közölte rokonaival, hogy társalkodónőt fogadott fel. Rendkívül büszke volt ugyanis arra, hogy ilyen elbűvölő ifjú hölgyet sikerült találnia, és meg akarta lepni az urakat.

A két hölgyet így aztán csak Reinert asszony inasa fogadta a pályaudvaron, odakint pedig a sofőrje várt a kocsival. Dani tehát teljesen gyanútlanul költözött be a Reinert-villába, ahol két szép szobát kapott. Hamar otthon érezte magát az előkelő, mégis kedves házban, és őszinte örömmel teljesítette feladatait.

Herta asszony csak úgy ragyogott a boldogságtól. Végre nincs egyedül, mert itt van mellette ez az édes, aranyos kislány, és a tetejébe még a kúra is valósággal megfiatalította. Alig várta már, hogy örömét a sógorával és az unokaöccsével is megoszthassa. Szombaton jönnek meg, úgyhogy mindjárt vasárnap meghívja őket ebédre. Daninak is elmondta, mit talált ki. Sokat mesélt már neki az unokaöccséről, és mindig nagy szeretettel emlegette, de sohasem a nevén. Így aztán a lány továbbra sem sejtett semmit.

Szombat délelőtt Herta asszony fogorvoshoz ment, mert meglazult az egyik tömése. Dani el akarta kísérni, úrnője azonban más véleményen volt.

- Semmi értelme, hogy ott várjon rám az előszobában. Jobban örülnék, ha itthon maradna, gyermekem, mert előfordulhat, hogy az unokaöcsém már ma beugrik hozzám. Az urak valószínűleg az éjszakai vonattal jöttek meg Fogadja az unokaöcsémet, ha felbukkanna, és próbálja meg itt tartani! Nagyon sokáig biztosan nem leszek távol. Figyelje meg alaposan, milyen képet vág, amikor közli vele, hogy maga az új társalkodónőm! Utána részletesen be kell számolnia róla.

Dani mosolyogva bólintott, és megígérte, hogy nagyon fog figyelni. Miután Herta asszony elment, leült kis íróasztalához, hogy végre írjon Ronald Nordennek.

„Kedves Barátom!

Bizonyára csodálkozva látta a borítékon a berlini postabélyegzőt. Igen, Berlinbe kerültem, és mindjárt el is mondom, hogyan. Sturm professzor páciensei között volt egy jólelkű hölgy, akinek elnyertem a tetszését, és felajánlotta, hogy legyek a társalkodónője. A hölgy, Herta Reinert asszony, annyira kedves volt hozzám, hogy nem tudtam ellenállni az ajánlatának. Egyébként is éreztem már, hogy a szanatóriumbeli munka meghaladja az erőmet. Nemegyszer rettegve gondoltam arra, hogy előbb-utóbb összeroppanok, és akkor elvesztem az állásomat. Ám ekkor a gondviselés elküldte hozzám ezt az áldott asszonyt, aki éles szemével felismerte, hogy fogytán az erőm. Eleinte nem akaródzott elfogadnom az ajánlatot, bármennyire csábító is volt, hiszen tudtam, hogy akkor Berlinbe kell költöznöm. Ám aztán arra gondoltam, hogy Berlin nagy város, úgyhogy maga meg én elkerülhetjük egymást. Alább megadom Reinert asszony címét. Remélem, messzire lakik innen, és nem kell összefutnunk. Kérem, térjen ki majd az utamból, ahogyan én is kerülni fogom magával a találkozást. Levélben természetesen ezentúl is hírt adok majd időnként magamról.

Új úrnőmnél nagyon jó dolgom van. Elbűvölő asszony, okos, megértő és jóságos. Édesapámról azért mégsem mertem beszélni neki, mert féltem, hogy akkor nem alkalmazna. Remélem, ez nem számít túlságosan nagy álnokságnak. Egyébként mindent tőlem telhetőt elkövetek, hogy elégedett legyen velem.

Megfogadom a tanácsát, és egyelőre megtartom azt a pénzt, amit édesapám hagyott rám, amíg meg nem takarítok egy kis tartalékot. Akkor majd még egyszer megkérem, hogy intézze el ezt az ügyet.

Éljen boldogul, kedves barátom! Éppolyan távol leszünk egymástól, mintha én még mindig Montreux-ben lennék. Csak a gondolataink találkozhatnak.

Szívélyesen üdvözli

Dani von Winterfeld.”

A lány azonnal borítékba tette a levelet, bélyeget ragasztott rá, és a kerten át kiment az utcára. Már tudta, hogy közvetlenül a kapujuk mellett van egy postaláda. Bedobta a levelet, aztán visszatért a házba. Maradék idejét varrogatással akarta kitölteni.

Miközben ő a ruháit javítgatta, Ronald Norden kocsija állt meg a ház előtt. Dani hallotta a motor hangját, de nem láthatta az autót, mivel a szobája a másik oldalra nézett. Úrnője nem érhetett vissza ilyen hamar, így hát arra gondolt, hogy látogató érkezett, feltehetőleg Reinert asszony sógora vagy unokaöccse.

Ronald kiugrott a kocsiból, és belépett az előcsarnokba. Semmi nem súgta meg neki, hogy meglepetés vár rá.

- Itthon van a nénikém, Joseph? - kérdezte barátságosan az elébe siető inastól.

- Nincsen, méltóságos úr. A méltóságos asszony fogorvoshoz ment, de meghagyta, hogy szíveskedjék megvárni, ha egy mód van rá. Azonnal szólok a méltóságos asszony társalkodónőjének, hogy szórakoztassa a méltóságos urat, amíg várakozik.

Ronald elámult.

- Mióta van a nénikémnek társalkodónője?

- A méltóságos asszony Svájcból hozta magával a kisasszonyt.

A fiatalember elgondolkodott. Menjen vagy maradjon? Nagyon szerette volna már látni a nagynénjét.

- Rég elment már a nénikém? - kérdezte végül.

- Jó órája is megvan, méltóságos úr. Bizonyára hamarosan itt lesz - válaszolta az inas, aki tudta, hogy úrnője nem örülne, ha elkerülnék egy mást az unokaöccsével.

- Jól van, akkor megvárom, és közben megismerkedem az új lakótársával.

Az inas bevezette a fogadószobába, Ronald pedig ledobta magát egy fotelba. Mosolyogva azon töprengett, miféle szerzetre bukkanhatott a nénikéje. Még mindig nem sejtett semmit.

Dani ugyanilyen gyanútlanul lépett be a fogadószobába. Az inas csak annyit mondott neki, hogy megérkezett a méltóságos asszony unokaöccse.

Ő azonnal elindult a földszintre, és már ott is állt a küszöbön. Ronald, aki eddig háttal ült az ajtónak, a lépteket hallva felkelt, és megfordult. A döbbenettől szinte kővé váltan meredtek egymásra. A fiatalember tért először magához. Elindult a lányhoz, feléje nyújtotta mindkét kezét, és szemében az álmélkodás egyszeriben ujjongó örömnek adta át a helyét.

- Dani! Édes Dani! Istenem! Álmodom, vagy valóban maga az? - kérdezte, és megragadta a lány élettelenül lógó kezét.

Dani testén remegés futott végig.

- Istenem! Hát maga… csak nem maga Reinert asszony unokaöccse?

- Igen, az vagyok, de miért ijedt meg ettől ilyen nagyon?

A lány kiszabadította a kezét, és erőtlenül lerogyott egy fotelba. Holtsápadtan, leírhatatlan tekintettel meredt a férfira. Szerelem sugárzott a szeméből, de rémület is. Megrémítette, hogy Ronald Norden az úrnője unokaöccse.

- Jóságos ég! Ezt nem tudtam, nem sejtettem, különben nem jöttem volna ide.

A fiatalember végigsimított a homlokán, mintha szép álomból ébredt volna éppen.

- Szóval maga… a nagynéném társalkodónője.

Dani aprót bólintott.

- Sturm professzor szanatóriumában ismertem meg - válaszolta fakó hangon. - Nagyon jó volt hozzám, és felajánlotta, hogy legyek a társalkodónője… Épp most írtam meg mindezt magának, és csak pár perce vittem le a levelet a postaládába. Azt hittem, Berlin elég nagy ahhoz, hogy elkerülhessük egymást.

Ronald szívében újra fellángolt a szerelem. Ebben a pillanatban semmi másra nem volt képes, csak élvezte a boldogságot, hogy hosszú vágyakozás után viszontláthatja a lányt.

- Dani, ó, Dani! Mindennek ellenére végtelenül boldoggá tesz, hogy újra láthatom. Nagyon aggódtam magáért, mert sokáig nem írt. Ma is azért siettem ide, mert abban reménykedtem, hogy a nénikémtől majd hallhatok magáról. Tudtam ugyanis, hogy Herta néni Sturm professzor szanatóriumában pihent. És annyi gyötrelem után most maga áll itt előttem! Ha tudná, mennyit szenvedtem!

A lány megremegett, és szomorúan, de szerelmesen nézett a férfira.

- Elmondhatatlanul sajnálom, hogy megint fájdalmat kell okoznom magának, és újabb küzdelmeknek teszem ki. Istenem, hogyan is sejthettem volna, hogy maga az úrnőm közeli rokona! Ha legalább megírta volna, hogy Reinert asszony a nagynénje! Hiszen tudta, hogy Sturm professzor szanatóriumát választotta.

- Nem akartam, hogy magának terhes legyen a rokonságunk, Dani.

- Igen, maga jót akart, mint mindig - válaszolta a lány. - Most azonban természetesen el kell mennem innen. Nem maradhatok. Csak tudnám, hogyan értessem meg Reinert asszonnyal, hogy nem hálátlanságból vagy állhatatlanságból hagyom el! A valódi okot semmiképpen sem árulhatom el neki.

Ronald megrendülten megragadta a kezét.

- Nem űzhetem el innen, most, amikor végre biztos kikötőbe ért! Erre gondolnunk sem szabad. Nem, nem mehet el, itt kell maradnia. Kerülni fogom a nagynéném házát, amennyire csak lehet. Elmondhatatlanul boldoggá tesz, hogy biztonságban tudhatom itt. És mindennek ellenére nagyon-nagyon örülök, hogy végre megint láthattam. Maradnia kell, nem mehet el.

Dani tehetetlenül rázta a fejét.

- Azt nem lehet. Nem szabad elűznöm ettől a háztól. A nagynénje imádja, és elmondta, hogy mindig repesve várja a látogatását. Nekem kell elmennem, ez egészen biztos. Csak azt nem tudom még, mivel okoljam meg a távozásomat.

Tanácstalanul meredtek egymásra. Ronald egy pillanatra sem bírta levenni a szemét a lányról. Megint kezére tapasztotta az ajkát, aztán elszántan kihúzta magát.

- Mindent elmondok az édesapámnak és a nagynénémnek, Dani. Apám tudja, hogy szerelemmel szeretek valakit, de boldogtalan vagyok, mert akadály állt közénk. Ennyit a nénikémnek is elmeséltem. Teszek egy végső kísérletet. Mindent elmondok édesapámnak, hogy eldönthesse, elfogadja-e magát a menyének.

A lány összerezzent, és rémülten nézett a férfira.

- Ne! Azt nem szabad! Ne felejtse el, hogy becstelen ember lánya vagyok. Nem férkőzhetem be egy tisztességes családba, de nem is akarnék. Bármennyire megalázó is a helyzetem, ennyi büszkeség azért még van bennem. A nagynénje semmit nem tud édesapámról. Nem mertem elmondani, mert attól féltem, hogy akkor nem fogadna a házába. Gondolja, hogy ezek után a családjuk egyenrangú tagja lehetnék? Legyen okos, kedves barátom! Mindkettőnknek józanoknak kell maradnunk. Engedjen el! Jó az Isten, ő majd segít, hogy találjak magamnak egy másik helyet, ahol élhetek és dolgozhatom. Ne aggódjon értem! Madame Boilieu bármikor befogad, amíg nem találok állást. Legrosszabb esetben pedig megint édesapám hagyatékához nyúlok, amíg újra megvetem a lábam. Most már együtt van a teljes összeg, és arra is maradt pénzem, hogy visszautazhassam Montreux-be. Minden rendben lesz, csak nekünk kell minél messzebb élnünk egymástól, különben nem viseljük el, amit ránk mért a sors. Kérem, kérem, nyugodjon meg. Látni sem bírom, hogy ennyire elkeserítettem.

- Jaj, Dani! Majd szétvet az öröm, hogy láthatom, és kétségbeesésbe kerget, hogy megint el kell engednem. De vigyázat! Hallom, hogy jön a nénikém. Kérem, szedje össze magát, és egyelőre ne döntsön. Kérem, adja a szavát, hogy nem megy el innen, amíg nem beszéltünk még egyszer.

A lány minden akaraterejét mozgósította, hogy megőrizze a tartását.

- Jól van, megígérem. Mindent nyugodtan átgondolok, aztán közlöm magával, hogyan döntöttem.

- Köszönöm. Hálásan köszönöm!

Éppen csak annyi idejük maradt, hogy közömbös társalgásba kezdjenek, és már be is lépett Herta asszony. Boldogan üdvözölte Ronaldot, és nagy örömében nem figyelt fel arra, hogy a két fiatal sápadt és zaklatott.

- Örülök, hogy még itt talállak, édes fiam. Látom, a társalkodónőmmel már megismerkedtél. Be kell látnod, hogy érdemes volt sokáig halogatnom a döntést. Jobban nem is választhattam volna.

Ronald ajkához emelte az idős hölgy kezét.

- Az már egyszer biztos, drága nénikém. Örülök, hogy végre rábukkantál egy ifjú hölgyre, akit annyira rokonszenvesnek találtál, hogy alkalmazd.

- A rokonszenves messze nem a helyes kifejezés, Ronald. Winterfeld kisasszonyt úgy szeretem, mintha a saját lányom volna, ő pedig hihetetlenül elkényeztet. Pompás érzés, hogy nem kell végre egész nap egyedül lennem. Holnap édesapáddal együtt nálam kell ebédelned, hogy ti is jobban megismerjétek Winterfeld kisasszonyt.

A fiatalember Danira nézett, ő azonban kitért a pillantása elől. Herta asszony felnevetett.

- Fiatalurakkal igen félénk és tartózkodó a kisasszony, ezt már Svájcban is megfigyeltem. Eltart egy darabig, amíg leküzdi a félénkségét, de egyébként remek társalgó. Meglátod, nagyon hamar jól megértitek majd egymást.

- Elhiszem, nénikém, bár egyelőre csak néhány szót válthattam a kisasszonnyal, mielőtt megjöttél volna. Most pedig halljam végre, hogy vagy!

Dani meghajolt, és sietve visszavonult. Herta asszony kedves biccentéssel engedte el.

- Jobban nem is lehetnék, Ronald - válaszolta, miután a lány távozott. - Húsz évet fiatalodtam, és nem igazán tudom, hogy ezt Sturm professzor kúrájának köszönhetem, vagy inkább ifjú társalkodónőmnek. Ugye, hogy elbűvölő?

- Igen, vitathatatlanul kellemes és rokonszenves személyiség - felelte a férfi fojtott hangon.

- Jóságos ég, hogy te milyen kimért vagy! Ha fiatalember volnék, én bizony első látásra fülig beleszeretnék! Igaz, a te szíved már nem szabad. Még mindig reménytelen és kilátástalan a szerelmed, fiam?

- Sajnos az, nénikém.

- Bárcsak segíthetnék rajtad!

Ronald nagyot sóhajtott.

- Tudom, hogy szívesen megtennéd, Herta néni. Most azonban nem maradhatok tovább, üzleti tárgyalások várnak, csak gyorsan üdvözölni akartalak.

- Menj csak, édes fiam, ha dolgod van. Holnap azonban az egész délutánt itt töltitek. Sok mesélnivalónk van egymásnak.

Ronald vágyakozó pillantást vetett az ajtóra, de Dani nem jött vissza. Örült, hogy visszavonulhatott a szobájába, mert így könnyebben erőt vehetett magán. A váratlan viszontlátás mindent felkavart benne, amit félig már feldolgozott és elfeledett.

A fiatalembernek végül úgy kellett távoznia, hogy nem láthatta még egyszer. Azzal vigasztalta magát, hogy másnap megint eljön, és akkor majd megoldja, hogy négyszemközt is beszélhessenek. Addig pedig kitalálja, mi történjen, minek kell történnie ezután.

Dani összetörten ült a szobájában egy fotelban, és megpróbált megnyugodni. Szívén felszakadt és fájt a seb. A férfi szeme elárulta, hogy Ronald nem felejtette el, és még mindig szereti. Az ő szenvedése talán még a magáénál is jobban megviselte. Arra is fájt gondolnia, hogy éppen csak megtalálta ezt a kedves menedéket, és nemsokára el kell hagynia. Végtelenül boldoggá tette, hogy végre otthonra lelt, és most máris elveszíti. Abban egészen biztos volt, hogy el kell mennie, csak azt nem tudta még, mivel indokolja meg a távozását. Úgy döntött, hogy vár másnapig. Akkor még egyszer láthatja Ronaldot, utána azonban, ha apa és fia már távozott, mindenképpen bejelenti Reinert asszonynak, hogy el kell mennie. Addigra talán sikerül valamilyen elfogadható ürügyet találnia.

Nem töprenghetett tovább, mert hallotta, hogy odalent elindult Ronald kocsija. Sietve felkelt, hideg vízzel lehűtötte égő arcát, és még ahhoz is volt ereje, hogy mosolyogva lépjen be úrnőjéhez. Ő mégis megrémült, amikor meglátta.

- Mi lelte, gyermekem? Miért ilyen sápadt?

- Nincs semmi baj, csak fájdalmas emlékek elevenedtek fel bennem, de már elmúlt.

Az idős hölgy Dani vállára tette a kezét.

- Ne engedje, hogy legyűrje a múlt! Tudom, hogy egészen magára maradt a nagyvilágban. Nagyon szomorú, hogy így alakult a sorsa, mégis el kell viselnie. Ne is juttassa többé eszünkbe! Legyünk azon, hogy mind többet jelentsünk egy másnak, és egyikünk se érezze egyedül magát!

Dani mélyen megrendülve ajkához emelte Herta asszony kezét.

- Áldja meg az Isten azért, hogy ilyen jó hozzám!

- Ugyan, ugyan, gyermekem! Most pedig közösen kitaláljuk, mi kerüljön holnap az asztalra. Két urat várunk vendégségbe, úgyhogy ki kell tennünk magunkért. Egyébként hogy tetszett magának az unokaöcsém?

- Nagyon jó benyomást tett rám.

- Sajnos már nem olyan eleven és jókedvű, mint régebben volt. Amióta visszatért a Riviéráról, egyszer sem hallottam szívből és jóízűen nevetni, pedig azelőtt sokszor megörvendeztetett vele. Boldogtalan szerelem nyomasztja. Nagyon szeretnék segíteni rajta, csak nem tudom, hogyan foghatnék hozzá. Semmit sem mesélt a Riviérán történtekről. Csak annyit tudunk, az apja meg én, hogy szeret valakit, aki viszontszereti, mégsem lehetnek egymáséi. Arról sejtelmünk sincs, hogy miféle akadály választja el őket.

Herta asszony úgy vélte, jó lesz, ha a lány értesül erről. Szeretetreméltó fiatalembernek tartotta az unokaöccsét, és nem találta lehetetlennek, hogy ifjú társalkodónője beleszeressen. Jobbnak látta hát, ha előre felhívja Dani figyelmét arra, hogy esetleges vonzalma reménytelen volna.

- Igazán sajnálatra méltó a kedves unokaöccse, méltóságos asszony. Kiváló jellemre vall, hogy ilyen mély érzésekre képes - válaszolta a lány olyan nyugodtan, ahogyan csak kitelt tőle.

- Igen, fiatalember létére túlságosan is mély érzésű. Remélem, előbb-utóbb kigyógyul a boldogtalan szerelemből. Az édesapjának ugyanis leghőbb kívánsága, hogy Ronald mihamarabb megnősüljön. Egyelőre ezt persze nem hozhatjuk szóba előtte.

- Mi történt a fogorvosnál, méltóságos asszony? Nagyon fájt a kezelés? - terelte Dani másra a szót.

- Istennek hála, nem volt szörnyű. De most állítsuk végre össze a holnapi menüt!

Ezzel a két hölgy elmélyült tanácskozásba kezdett.

Dani örült, amikor eljött az este, és végre magára maradhatott a szobájában. Egész nap nem jutott ideje arra, hogy zavartalanul gondolkodhasson a helyzetéről és a jövőjéről. Most végre megtehette.

Megragadt benne, amit úrnőjétől Ronald boldogtalan szerelméről hallott. Apja és nagynénje aggódnak érte, mert elment az életkedve, és nem képes megszabadulni reménytelen vonzalmától. A lány természetesen örömmel hallotta, hogy Ronald szereti, ugyanakkor nyomasztó volt tudnia, hogy miatta kell szenvednie. Bármilyen áldozatot kész lett volna meghozni, hogy segítsen rajta. „Nem elég talán, hogy én boldogtalan vagyok? - kérdezte önmagától gondolatban. - Neki is annak kell lennie?”

Mit érezne vajon, ha Ronaldnak sikerülne elfelejtenie őt? Már a gondolatra is fájdalom hasított meggyötört szívébe. Mégis úgy gondolta, hogy ezzel a fájdalommal is meg tudna birkózni, ha Ronaldot végre megint nyugodtnak és boldognak tudhatná.

Boldognak? Lehet-e Ronald valaha is boldog még az életben? És ő maga?

Azt mondják, a férfiak másként éreznek. Ha soha többé nem látná őt, és nem is hallana róla, akkor Ronald talán kiheverné ezt a csalódást. Igen, meg kell hoznia érte ezt az áldozatot, és el kell tűnnie a szeme elől. Gyanútlan volt, mégis hibát követett el, amikor eljött Berlinbe, Ronald Norden közelébe. Most már nemcsak messzire kell mennie tőle, hanem ezentúl életjelet sem adhat magáról, és nem írhat több levelet neki. Így kell tennie, ha valóban ki akar lépni az életéből. Ha majd semmi nem emlékezteti rá, akkor Ronald lassan-lassan megnyugszik, és végül… elfelejti őt.

Dani megborzongott erre a gondolatra, és görcsös zokogás tört fel a kebléből, de elszántan erőt vett magán. Bátran meg fogja hozni ezt az áldozatot, hogy a szeretett férfit megszabadítsa a boldogtalan szerelemtől.

Csakhogy akkor ő végképp magára marad… Heves vágyat érzett arra, hogy legalább emlék lehessen Ronald életében, a napfényesen boldog monte-carlói napok emléke. Vagy erről is le kell mondania? Az ő számára mindenképpen megmarad ez az emlék, akárcsak az a boldogító elégtétel, hogy áldozatot hozott Ronaldért. Neki vissza kell kapnia a szabadságát, nem vágyakozhat többé utána, el kell felejtenie őt.

Az elhatározás, hogy segíthet a férfinak, erőt adott neki, és végleges döntésre jutott. Holnap még láthatja, ám aztán soha többé. Utána néhány sorban közli vele, milyen elhatározásra jutott. Azzal minden véget ér, egyszer s mindenkorra.

Végre eleredtek megváltó könnyei. Nem törölte le őket, hagyta, hadd folyjanak, mintha csak elmoshatnák a fájdalmát.

Kicsit később megint azon kezdett gondolkodni, miként hagyhatná el ezt a házat, és hogyan magyarázhatná meg a távozását úgy, hogy jóságos úrnője ne tartsa hálátlannak? Addig-addig töprengett, tépelődött, hogy a végén már halálosan kimerült, és le kellett pihennie. Nagyon hamar el is aludt.

Másnap, miután felkelt, hirtelen eszébe jutott, mivel indokolhatja meg a távozását. Őszintén elmondja az édesapja történetét Reinert asszonynak, és azt is, hogy Ronald Norden annak idején jelen volt Nizzában a letartóztatásánál. Így aztán tegnap természetesen azonnal megismerte őt, és megkérdezte tőle, hogy őszintén beszámolt-e úrnőjének a monte-carlói eseményekről. Ő bevallotta, hogy elhallgatta a történteket, mire Norden úr vallomástételre szólította fel. Ezt most megteszi, ám ezek után nem maradhat itt tovább, mert szégyellne olyanokkal együtt élni, akik tudnak az apja bűnéről.

Igen, ezt fogja mondani az úrnőjének, aztán megkéri, hogy bocsásson meg neki és azonnal engedje el. Ronald nem tudhat erről a tervről, mert talán megpróbálná megakadályozni a végrehajtásában. Mindent megtenne azért, hogy ő itt maradjon a nagynénje mellett, ezen a biztos menedéken. Majd levélben értesíti, de csak utólag, amikor már elment innen.

Dani nyugodtabb lett kicsit, miután meghozta döntését. Nagyon-nagyon nehéz lesz az édesapja bűnéről beszélnie, de jóságos úrnője biztosan megbocsátja majd, hogy eddig hallgatott erről, és sajnálni fogja, hogy el kell mennie. Nagylelkűségében talán még tartóztatni is akarja majd, ám neki ki kell tartania az elhatározása mellett.

Gyorsan befejezte az öltözködést, és átsietett Reinert asszonyhoz, akit már ugyancsak felöltözve talált. Az idős hölgy szívélyesen üdvözölte, és elmondta, hogy nagy örömmel várja sógora és unokaöccse látogatását. Miután a hölgyek megreggeliztek, lementek a kertbe, hogy virágot szedjenek az asztal díszítéséhez.

Daninak sikerült nyugodtnak, derűsnek mutatkoznia, és látszólag elfogulatlanul csevegett úrnőjével. Annyi tennivalójuk volt, hogy a délelőtt szinte észrevétlenül elrepült.

- Ideje, hogy átöltözzünk ebédhez - jelentette be egyszer csak Herta asszony. - Legyen ám nagyon csinos, gyermekem, mert hencegni akarok magával. Igaz, szerelmi bánata miatt az unokaöcsém szívére most nem hatnak a női bájak, de egy szépen felöltözött, elragadó ifjú hölgy látványának azért biztosan örül a szeme. A sógorom is jobban szereti a szép embereket a csúfaknál.

Dani megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz, és valóban nagy műgonddal öltözködött, hiszen tudta, hogy Ronald ma látja utoljára.

Miután elkészült, lement a földszintre. Hamarosan megjelent Herta asszony is, aki rendkívül elegáns volt szürke selyemruhájában. Dani egy egyszerű, de nagyon csinos fehér ruhát választott, amit legutoljára Monte-Carlóban viselt. Ronald ott már látta rajta, és meg is dicsérte. A lány most is elbűvölően festett, és a két úr, miután belépett a szalonba, hosszú pillanatokig rajta felejtette a szemét.

Ronald odahaza elújságolta az édesapjának, hogy Herta néni egy ifjú társalkodónővel tért haza Svájcból, aki igen rokonszenvesnek tűnik. Az öregúr most megállapította magában, hogy fia igencsak visszafogottan fogalmazott. Ez az ifjú hölgy nemcsak nagyon szép, hanem kedves és bájos is.

Ebéd közben az idős úr csaknem ugyanannyiszor nézett csodálattal a lányra, mint Ronald. A fiatalember azonban csak lopva vetett pillantásokat a szerelmére. Boldoggá tette, hogy egy asztalnál ülhet vele, mégis sajgott a szíve.

Asztalbontás után Dani elkészítette és értékes, finom csészékben felszolgálta a kávét úrnőjének és az uraknak. Cukrot, tejszínt és aprósüteményt kínált körbe, és mindezt olyan természetesen, kecsesen tette, hogy az öregúr többször is elismerően elmosolyodott.

- Elragadó teremtés a társalkodónőd, kedves Herta - mondta lelkesen, amikor Dani kiment valamiért a szobából. - Még az én vén szívemet is megmelengette. A megjelenése és a viselkedése alapján akár álruhás hercegnő is lehetne. Bárki megirigyelhet érte.

- Tudom, Friedrich. Mennyei dolgom van mellette. És azt még nem is tudjátok, hogy ez a szerény teremtés hihetetlenül művelt és szellemes. Bármiről el lehet vele beszélgetni, méghozzá több nyelven. Angolul és franciául szoktunk társalogni, csak a gyakorlás kedvéért, de ő még olaszul és spanyolul is tud. Ilyen útitárssal szorongás és minden nehézség nélkül akárhova elutazhatom. Úgyhogy ne csodálkozzatok, ha világjáró lesz belőlem!

- Jól teszed, Herta. Megütötted a főnyereményt ezzel az ifjú hölggyel. Hogy találtál rá?

Reinert asszony elmesélte, hogyan ismerte meg Danit a szanatóriumban, ahol megállás nélkül hajszolták szegényt, és már-már a végkimerülés határán járt.

- Olyan sápadt és elesett volt, hogy ránézni is fájt. El sem tudjátok képzelni, hogy megkínozták a betegek. Nem nézhettem sokáig tétlenül a gyötrődését. Ő még arra is mosolygott, aki kiállhatatlan volt vele, elszántan és kedvesen tette a dolgát, én azonban láttam, hogy menthetetlenül összeomlik, ha nem lépek közbe. Úgyhogy beszéltem vele, és mondhatom, nem volt egyszerű megszabadítanom attól a rögeszméjétől, hogy összeroppanásig kell dolgoznia, ugyanis hálával tartozik a professzornak, aki alkalmazta. Aztán a professzorral is megértettem, hogy teherbíróbb embert kell keresnie erre a posztra. Belátta, hogy igazam van, és megértően elengedte Winterfeld kisasszonyt. Ezután még négy hétig a szanatóriumban maradtunk, hogy a kisasszony is kipihenje és összeszedje magát, ami sikerült is.

Nem nehéz kitalálni, milyen érzésekkel hallgatta Ronald a nagynénje beszámolóját. Utólag is sajnálta Danit a Svájcban kiállt szenvedésekért, annak viszont örült, hogy édesapja és nagynénje szépen, kedvesen beszél róla. Az ő szíve sok szépet, kedveset mesélhetett volna, szájának azonban hallgatnia kell. Így aztán fia hűvös hallgatásából az idős Norden arra következtetett, hogy Ronald még mindig tökéletesen közömbös a női nem iránt.

A finom kávé után Herta néni és sógora sziesztázni kívánt egy keveset.

- Daniela, kedvesem, sétáljon egyet az unokaöcsémmel a kertben, vagy beszélgessen vele idebent, amíg mi, öregek, szunyókálunk - mondta az idős hölgy mosolyogva.

A lánynak olyan hangos kalapálásba kezdett a szíve, hogy attól tartott, mindenki hallja. Ronaldon is izgatott reménykedés vett erőt. Végre eljött a rég várt alkalom, és kettesben beszélhetnek. Tegnap óta ő is szüntelenül azon gondolkodott, hogyan maradhatna Dani a nagynénjénél úgy, hogy ő ne veszélyeztesse a lelki békéjét, de nem talált megoldást. Ha mindent meggyónna az apjának, és a kezébe tenné le a sorsát, akkor ő bizonyára olyan döntést hozna, ami miatt veszélybe kerülne Dani állása. Édesapja egészen biztosan ragaszkodna ahhoz, hogy sógornője bocsássa el a társalkodónőjét.

Az is felmerült benne, hogy elhallgathatná Horst von Winterfeld bűnét, ám aztán eszébe jutott, hogy ez csak ideig-óráig jelentene megoldást. Köppen kereskedelmi tanácsosék, akik ismerik Danit, előbb-utóbb biztosan megint eljönnek Berlinbe, akkor pedig mindenképpen találkoznak Danival, ha ő feleségül veszi. Hamar kiderülne az igazság, és az édesapja biztosan magánkívül lenne. Arról már nem is szólva, hogy Dani ilyen feltételek mellett soha nem menne hozzá. Ez tehát nem megoldás.

Miközben a kertben sétálgattak, elmesélte Daninak, mennyit tervezgetett, gondolkodott, hogy valamiképpen segíthessen rajta, de sajnos eredménytelenül. Szavai elárulták a lánynak, hogy nagyon szereti.

- Mire nem volna képes értem, kedves barátom! - mondta Dani könnyes szemmel. - Akár még a rokonai elől is eltitkolná az édesapám szégyenét? Ez ékesen bizonyítja, hogy sokat jelentek magának. Én azonban ilyen feltétellel soha nem lennék a felesége. Nem, nem, maradjunk józanok, és ne kívánjunk lehetetlent! Kérem, ne törje tovább ezen a fejét. Valamilyen módon elérem, hogy Reinert asszony elbocsásson. Csupán kis időre lesz szükségem, hogy felkészítsem. Ugye nem jön ide a következő napokban?

- Nem, Dani, ezt megígérem. Ha mindenképpen el kell mennie, készüljön fel a lehető legjobban! Bármennyire fáj is ez nekem, meg kell értenem. Ha legalább itt maradhatna ezen a békés menedéken! Mihez kezd majd, ha elmegy innen? Sturm professzorhoz nem térhet vissza. Rémülettel hallgattam az imént a nagynénémet, aki elmesélte, milyen élete volt ott.

Dani elpirult.

- Nem volt az olyan rettenetes, csak én nem győztem erővel. Miután elhagyom ezt a házat, visszamegyek Montreux-be, és madame Boilieu-nél maradok, amíg nem találok magamnak állást. Biztosan adódik majd megoldás. Lehetnék például titkárnő, mert akkor még nagyobb hasznát venném a nyelvtudásomnak. Azt hiszem, Genfben sikerül majd elhelyezkednem. Hiszem, hogy boldogulni fogok, és nem félek a jövőtől.

Édesen mosolygott, miközben hazudott. Valójában rettegett a jövőtől, hiszen pontosan tudta, milyen nehéz állást találni, mekkora szerencse kell hozzá. Nem akarta azonban, hogy Ronald aggódjon miatta. Már így is olyan összetört és boldogtalan, hogy fáj ránézni.

A férfi nagyot sóhajtott.

- Rettenetes, hogy még csak az élet viszontagságaitól sem védhetem meg, ha már nem lehet az enyém! El tudja képzelni, hogyan érzek?

Dani hideg keze félénken Ronaldéba simult.

- Igen, kedves barátom, tudom, mennyire szenved, és sokkal jobban érezném magam, ha legalább valamelyest enyhíthetném a fájdalmát. Az keserít el a legjobban, hogy tudom, az én boldogtalanságom magának is szenvedést okoz.

Ronald átkulcsolta a szeretett kis kezet.

- Számomra pedig az a legnehezebb, hogy nem védhetem, nem oltalmazhatom magát, ahogyan szeretném. Most, ahogy itt áll előttem, teljességgel értelmetlennek tűnik számomra, hogy nem lehetünk egymáséi. Megtaláltam azt a nőt, aki maradéktalanul boldoggá tehetne. Szép, egészséges, okos, erényes, tiszta és annyira szeretetre méltó, hogy bármelyik férfi boldog lehetne, ha ilyen társra lelne. Én azonban nem ölelhetem magamhoz, pedig ő is szeret, ugyanúgy, ahogyan én szeretem őt. Milyen vak és kegyetlen is néha a sors!

Ronald összeharapta a fogát, és görcsösen szorította a lány kezét.

- Nem lehet mindenki boldog, barátom - felelte Dani csendesen, és gyengéden kiszabadította a kezét a férfiéból.

- Ó, Dani! Maga csodálatra méltóan bátor és lemondó. Én nem vagyok képes erre. Viaskodom a sorssal, és szüntelenül azon töröm a fejem, hogyan győzhetném le, de semmire sem jutok. Szörnyű érzés egy férfinak, ha ennyire tehetetlennek bizonyul!

Dani belátta, hogy csak egyet tehet Ronaldért. Segítenie kell neki, hogy elfelejtse őt, és újra megtalálja a nyugalmát, így csak egyre jobban gyötri magát, megkeseredik, és összeroppan a vágyakozásban, amelyet ő nem csillapíthat.

A lány szeméből a vértanúk fennkölt elszántsága sugárzott. Egyszerre boldogítónak érezte, hogy áldozatot hozhat Ronald lelki békéjéért.

- Levélben fogom értesíteni a döntésemről és arról, mivel indokoltam meg nagynénje előtt a távozásomat - kezdte határozottan, mielőtt még a férfi bármit mondhatott volna. - Tudom, hogy Reinert asszony nem szívesen enged majd el. Érzem, hogy megszeretett, és én is a szívembe zártam őt. Szerencsére még nem szokta meg annyira a jelenlétemet, hogy ne tudna lemondani róla. Ne aggódjon, barátom, meglátja, minden elrendeződik. Tegnap nagyon megrémültem, amikor megláttam magát, de most már nyugodtabb vagyok. Végül is mi változott? Voltaképpen semmi. Majd kitörlöm az emlékezetemből az utóbbi heteket, és azt képzelem, hogy soha nem találkoztam a nagynénjével. Így sokkal könnyebb lesz nekem.

A férfi perzselő szemmel nézett rá

- És én ezt higgyem el? Engem nem csaphat be, Dani, ahhoz túlságosan is jól ismerem. A lelkébe látok, látom benne a csodálatra méltó áldozatkészséget, a szomorú beletörődést és a keserű lemondást. Szörnyű érzés mindezt látni, és mindeközben tudni, hogy semmit nem tehetek magáért.

Dani a férfira emelte csodaszép, beszédes szemét. Sokáig néztek így egymásra, és a lelkük elmondta a másiknak, amit az ajkuk nem mondhatott el. A kétségbeesett Ronaldban felmerült, hogy talán mégsem követne el bűnt a lány ellen, ha rábírná, hogy legyen az övé a törvények és az egyház szentesítése nélkül. Miért kellene hagynia, hogy boldogtalanul elhervadjon, csak mert nem veheti feleségül?

Mielőtt azonban kimondhatta volna a gondolatait, meglátta Dani arcán a büszke tisztaságot. Nem, ennek a lánynak egyetlen férfi sem tehet ilyen ajánlatot!

Dani végre elszakította tekintetét Ronaldétól. Ezzel a hosszú pillantással vett végső búcsút tőle. Elszántan kiüríti a szenvedés kelyhét. Nem látja többé Ronaldot, és nem fog hallani felőle. Mindennek vége. Még ma elhagyja ezt a házat, és attól fogva laza kapcsolat sem lesz közöttük.

A lány megborzongott.

- Menjünk vissza a házba! Reinert asszony és Norden úr már bizonyára befejezték a sziesztát.

Ronald szótlanul lépkedett mellette. Dani sem szólalt meg, mert félt, hogy cserbenhagyná a hangja. Neki pedig most nem szabad elvesztenie az önuralmát.

Mire beértek a házba, Herta asszony és a sógora már jókedvűen csevegett. A fiataloknak természetesen részt kellett venniük a beszélgetésben, és maguk is megdöbbentek azon, hogy képesek voltak erre. Olyan jól uralkodtak magukon, hogy senki nem vette észre, mennyire zaklatottak valójában.

A vendégek teára is ott maradtak. Friedrich Norden régimódi bókokkal halmozta el Danit, és búcsúzáskor megkérte a sógornőjét, hogy jövő vasárnap a társalkodónőjével együtt ebédeljen náluk.

Dani arca alig észrevehetően megrándult. Ronaldra pillantott, és látta, hogy mindennek ellenére felragyogott a szeme. A lány látszólag nyugodtan megköszönte a meghívást. Ronald édesapját nagyon rokonszenvesnek találta, és jólesett neki, hogy meleg kézszorítással köszönt el tőle. A fiatalember kétségbeesetten, csaknem fájdalmasan szorította meg a kezét, de a többieknek ez sem tűnt fel. Csak Ronald érezte, hogy a lánynak remeg a keze.

Így köszöntek el egymástól. Dani tudta, hogy végleg.

XXI.

Este, amikor már egyedül volt a szobájában, nagy sóhajjal szívére szorította a kezét, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Maga volt a megtestesült fájdalom, ám aztán erőt vett magán, és leült kicsiny íróasztalához. Hosszú levelet írt Ronaldnak, majd kézitáskájába rejtette a borítékot. Írás közben kövér könnycseppek gördültek végig az arcán, és a papíron is nyomot hagytak, hiába itatta fel őket sietve.

Miután elkészült a levéllel, erőtlenül hátradőlt a karosszékben, és egy darabig mozdulatlanná dermedt a fájdalomtól. Végül aztán megrázta magát, és felkelt, hogy becsomagoljon. Úgy tervezte, hogy másnap reggel beszél Reinert asszonnyal, és utána azonnal elhagyja a házat. Már a vasúti menetrendet is megnézte, és megtudta, hogy kevéssel délután három óra előtt megy Montreux-be vonat.

Amikor befejezte a csomagolást, nyugovóra tért, de nem tudott elaludni. Ifjú szíve még egyszer fellázadt az ellen, amit megtenni készül, amit meg kell tennie, de erőnek erejével elfojtotta rebellis érzéseit. Végül mégiscsak sikerült néhány órát aludnia.

Későn ébredt, és sietnie kellett, hogy időben leérjen a reggelihez. Lement, és kisvártatva a derűs Herta asszony is megjelent.

- Szánna rám néhány percet, méltóságos asszony? - kérdezte reggeli után Dani, amilyen nyugodtan csak kitelt tőle. - Fontos ügyben szeretnék beszélni önnel.

Az idős hölgy ámulva nézett rá.

- Jóságos ég, miért ilyen ünnepélyes? Természetesen van időm. Mi fontosat kell elmondania nekem?

- Átkísérhetem a kisszalonba, méltóságos asszony? Ott zavartalanul beszélgethetünk, és én… nem szeretném, ha megzavarnának bennünket.

Herta asszony fejcsóválva felállt.

- Jól van, gyermekem, menjünk! Remélem, nem kellemetlen hírt akar közölni velem.

Dani nem válaszolt. Szótlanul átkísérte úrnőjét a szalonba, leültette egy fotelba, magának pedig egy zsámolyt húzott oda, és az idős hölgy lábához telepedett le. Sápadtan, szomorúan nézett fel rá, aztán megfogta a kezét, és tisztelettel megcsókolta.

- Kedves méltóságos asszony, sajnálom, de valóban kellemetlen az, amit mondanom kell. Mindjárt a legfontosabbal kezdem. Arra kell kérnem, hogy haladéktalanul bocsásson el az állásomból.

Herta asszony összerezzent, majd védekezőn kihúzta magát ültében.

- Ezt nem mondhatja komolyan, Daniela!

- De igen, méltóságos asszony, sajnos így kell lennie.

- Nem értem, gyermekem. Ennyire szeszélyes volna? Vagy kellemetlenség érte? Megsértette valaki a személyzetből? Mi más oka lehet, hogy egyszerre el akar menni?

- Sajnos nagyon is nyomós okom van rá. Kérem, hallgassa meg a gyónásomat. Hihetetlenül nehéz lesz erről beszélnem, de meg kell tennem. Amikor a méltóságos asszony felfogadott, én gyávaságból elhallgattam valamit, amit pedig el kellett volna mondanom önnek. Féltem azonban, hogy visszavonná az ajánlatát, ha megtudná azt, amiről nem beszéltem. Abban reménykedtem, hogy örökre titokban tarthatom, ám aztán tegnapelőtt, amikor megláttam itt az unokaöccsét, rádöbbentem, hogy mindenképpen fény derülne a titkomra. Az unokaöccse tanúja volt ugyanis egy szörnyű eseménynek, ami örök időkre besározta a nevemet. Ronald Norden úr jelen volt, amikor édesapámat Nizzában letartóztatták kártyacsalásért. Apámmal együtt Monte-Carlóban tartózkodtam, és ő egyik este átruccant Nizzába. Norden úr szintén Monte-Carlóban időzött, és a társaságban összeismerkedtünk. Tegnap aztán meglátott itt, és megtudta tőlem, hogy elhallgattam ön előtt édesapám bűnét. Norden úr természetesen elvárja tőlem, hogy mindent mondjak el a méltóságos asszonynak, és azonnal hagyjam el a házát.

Az idős hölgy falfehér lett a rémülettől.

- Az ég szerelmére, Daniela, miért nem mondta el mindezt már régen? És mi történt az édesapjával? Talán… börtönben van?

A lány lehajtotta a fejét, és száraz zokogás rázta a testét.

- Nincs börtönben, mert… ítéletet mondott önmaga felett. Mérget vett be, mivel nem tudta elviselni a szégyent.

Herta asszony végigsimított a homlokán.

- Istenem, micsoda rettenetes történet!

- Kérem, méltóságos asszony, ne ítéljen el engem, és édesapámat se. Hallgasson meg!

Dani részletesen elmondta apja teljes történetét, végül még a búcsúlevelét is elővette és megmutatta Herta asszonynak.

- Kérem, olvassa el ezeket a sorokat! - mondta fátyolos hangon. - Olyan ember levele ez, aki halálra ítélte magát. Édesapám utolsó hozzám írott szavai. Olyan helyzetben, amelyben ez a levél született, azt hiszem, egyetlen apa sem hazudna a gyermekének. Kezeskedem azért, hogy a levél minden szava igaz. Kérem, olvassa el.

Herta asszony megrendülten elvette a levelet. Lelke mélyéig felkavarta a boldogtalan ember utolsó vallomása. Leveléből minden kétséget kizáróan kiviláglott, hogy Dani teljességgel ártatlan, és mit sem tudott az apja üzelmeiről. Az idős hölgy megértette, hogy a lány csak azért hallgatott minderről, mert féltette az állását, a megélhetését. Mélyen együtt érzett vele, és kedvesen megsimogatta a fejét.

- Szegény gyermekem! Nem érzem magam feljogosítva arra, hogy pálcát törjek az édesapja felett. Amit végső kétségbeesésében elkövetett, azért súlyosan meglakolt. Meg tudom érteni, hogy maga mindezt eltitkolta előlem. Maga semmiről sem tehetett, és senki nem várhatja el, hogy közhírré tegye a szerencsétlenségét. Ha bizalommal lett volna irántam, én akkor is alkalmaztam volna. És… eszemben sincs, hogy elengedjem. Túlteszem magam azon, amit hallottam, csak előbb magamhoz kell térnem.

Dani megindultan megcsókolta úrnője kezét.

- A méltóságos asszony végtelenül jó és nagylelkű. Sejtettem, hogy meg tudna bocsátani nekem, ha megismerné a titkomat, én azonban mégsem maradhatok itt. Most, hogy mindenről értesült, nem tudnék többé a szemébe nézni. És az unokaöccsével sem lennék képes többé találkozni. Kérem, értsen meg, drága méltóságos asszony. El kell mennem, még ma, most mindjárt. Tegnap beszéltem az unokaöccsével, aki nagyon jó volt hozzám, én mégsem találkozhatom még egyszer vele. Nem, azt nem szabad! Kérem, engedje meg, hogy elmenjek. Ha csak sejtettem volna, hogy Norden úr az unokaöccse, soha nem jöttem volna ide. Kettőnk között sem lehetne már ugyanolyan a kapcsolat, mint eddig volt, méltóságos asszony. Ezért kell elmennem. Elszomorít, hogy el kell hagynom azt a kedves otthont, amelyet ön biztosított nekem, de már szombaton tudtam, hogy így kell lennie. Mondja, drága méltóságos asszony, hogy nem neheztel rám! Higgye el, végtelenül elkeserít, hogy meg kellett bántanom. Kérem, bocsásson meg nekem.

- Már hogy neheztelnék magára, szegény gyermekem? Nagy bajában csak nem fogom még én is kicsinyes sértődéssel szaporítani a gondjait? Valóban nincs más választása? Mindenképpen el kell hagynia a házamat? Itt senki sem bántaná, az unokaöcsém sem.

Daniela összeszorította a száját, nehogy hangosan felzokogjon.

- Kérem, ne tartóztasson, hanem engedjen el, drága méltóságos asszony. Ez az egyetlen jótétemény, amelyben még részesíthet - mondta olyan hangon, hogy kis híján Herta asszony is elsírta magát.

- Nyugodjon meg, gyermekem! Ha el kell mennie, nem tartóztatom. Milyen igazságtalan is a sors! Végre találtam valakit, akit megszerettem, és máris el kell válnom tőle… Egészen összezavarodtam. Valóban el kell engednem? Semmiképpen sem maradhat?

- Nem. Senki és semmi nem tarthat vissza, el kell mennem. Nem akarom, hogy az okvetlenül szükségesnél tovább tartson a búcsúzás, ezért még ma el akarok menni. A holmimat már becsomagoltam. Öntől már most elköszönök, drága méltóságos asszony. Áldja meg az ég! Mindent köszönök. Kérem, higgye el, hogy nem méltatlanra pazarolta a szeretetét és a jóságát.

Dani felállt, és túláradó hálával még egyszer megcsókolta úrnője kezét. Herta asszony összezavarodva, dermedten ült, és nem tudta, mit kellene tennie.

A lány kisietett, szólt az inasnak, hogy hozza le a bőröndjét, és küldjön el valakit taxiért. Az inas meglepődött, de tette, amit mondtak neki.

Dani lázas sietséggel készülődött, állandó félelemben, hogy Reinert asszony visszatarthatja. Ha csak kis időt is hagy neki, akkor egészen biztosan megpróbálja megakadályozni a távozását. Úgy hagyja el a házat, mintha menekülne, és valóban menekül is. Tudta, ha csak pillanatra is meginog, többé nem lesz ereje elmenni.

Viharos gyorsasággal követték egymást a történések. Az inasnak éppen a kapu előtt sikerült taxit fognia. Azonnal berakták Dani bőröndjét és utazótáskáját. A lány bedobta a postaládába a levelet, amelyet Ronaldnak írt, aztán beugrott az autóba. Mielőtt még Herta asszony felocsúdott volna első döbbenetéből, Dani már árkon-bokron túl volt.

Reinert asszony, miután összeszedte magát valamelyest, felkelt a fotelból, végigsietett a földszinti szobákon, aztán felment a lépcsőn. Azt hitte, Danit még a szobájában találja.

Meg akarta mondani neki, hogy nem mehet el, nem engedi elmenni.

Bekopogott az ajtaján, de csak egy szobalány jelent meg, aki éppen rendet rakott az elhagyott szobában.

- Hol van Daniela kisasszony?

A lány elképedve meredt úrnőjére.

- Elment.

Herta asszony megrémült.

- Mi az, hogy elment?

- Fogta a bőröndjét, és elindult az állomásra.

Az idős hölgy arcából kifutott a vér.

- Ilyen hirtelen? Hogy lehet ez? Hiszen pár perce még nálam volt!

- Nagyon sietett, hogy elérje a vonatot. Éppen erre jött egy taxi, és az vitte el.

Herta asszony szó nélkül megfordult, és lement a lépcsőn. Fájt a szíve, most érezte csak igazán, hogy nagyon megszerette Danit. Nem akarta azonban, hogy a személyzet megtudja, társalkodónője akarata ellenére hagyta el a házat.

Az előcsarnokban az inasával találkozott.

- Miért nem az én autóm vitte el Daniela kisasszonyt, Joseph?

Az inas megvonta a vállát.

- Azt mondta, hívjak neki taxit, méltóságos asszony. Talán az óriási szekrénykoffere miatt.

- Üzent nekem valamit?

- Alázatos üdvözletét küldi a méltóságos asszonynak, és engedelmével majd ír pár sort, ha megérkezett.

Herta asszony fázósan megborzongott. Megint egyedül van. Nem kérdezi meg tőle többé az a kedves, meleg hang, hogy tehet-e érte valamit. Nem nézhet többé abba a szép szempárba, ami utoljára oly megrázóan szegeződött rá. Hogy mehetett el ilyen hirtelen, miért nem adott időt neki arra, hogy magához térhessen? Szegény, kedves gyermek, az apja bűne miatti szégyen űzte el. És Ronald? Ő vajon miért nem mondta el neki, amit tudott? Miért Danit szólította fel arra, hogy tegyen vallomást?

Herta asszony kihúzta magát, és a telefonhoz lépett, hogy felhívja Ronaldot. Nordenék inasa azonban közölte vele, hogy az uraságok tárgyalásra mentek. Az idős hölgy helyére tette a kagylót, és a készülék mellett állva elgondolkodott. Mitévő legyen? Siessen az állomásra Dani után, és hozza vissza? De engedne-e neki? Aligha, amilyen elszánt volt. Rettenetesen szégyellte magát, mert napvilágra került az apja bűne, amit nem vallott meg időben. Tisztességérzete nem engedte, hogy továbbra is itt maradjon.

Herta asszony még mindig zavarodottan visszament a szalonba, és megpróbált megbékélni azzal a gondolattal, hogy elveszítette Danit. Ismeri és tudja, hogy nem sikerülne rábírnia a visszatérésre. Szegény gyermek! Szegény, kedves kislány! Mi lesz így belőle? Sturm professzornál már elvesztette az állását, igaz, ott nem is bírta volna sokáig. Azt mondta, Montreux-be megy madame Boilieu-hez. Ott egyelőre biztonságban lesz, de mindenképpen tenni kell valamit az érdekében. Nem hagyhatják csak úgy a sorsára. Ha legalább Ronalddal beszélhetne! Unokaöccse egy szóval sem említette, hogy ismeri Danielát. Különös! Herta asszony elgondolkodott az ifjú Norden okain, de nem bukkant rá a helyes nyomra.

Délután megint felhívta Ronaldot, az urak azonban még mindig nem értek haza. Üzletfeleikkel ebédelnek a városban, és csak hat órára várják vissza őket, hogy aláírják az esti postával elküldendő leveleket, mondták a Norden-villában.

Herta asszony nem tehetett mást, várnia kellett.

Az idősebb és az ifjabb Norden valóban csak hat óra után értek haza, és azonnal az irodájukba mentek, hogy elintézzék a halaszthatatlan ügyeket. Ronalddal közölték, hogy a nagynénje többször is kereste telefonon. A fiatalember elhatározta, hogy elvégzi, amit kell, aztán azonnal felhívja Herta nénit. Egyúttal legalább Daniról is hallhat.

Gyorsan átfutotta az asztalán tornyosuló postát, és amikor a halom aljára ért, egy „saját kezű felbontásra” feliratú borítékra bukkant. A levélpapírból és a kézírásból rögtön tudta, hogy a levél Danitól érkezett. Ő kérte meg a lányt, hogy a borítékra mindig írja rá a „saját kezű felbontásra” megjegyzést, mert így biztosan nem nyitják fel a titkárságon.

A borítékból két sűrűn teleírt levélpapír került elő. Ronaldnak reszketett a keze, amikor széthajtotta. Mit akarhat elmondani neki Dani? Feszült várakozással látott neki az olvasásnak.

„Kedves, drága Barátom!

Mire megkapja ezt a levelet, én már nem leszek Berlinben. Magát is, magamat is szerettem volna megkímélni a búcsú fájdalmától, és féltem, hogy megpróbálna lebeszélni. Amikor soraimat olvassa, én már elvégeztem, amit elhatároztam, és elmondtam a kedves nagynénjének, amit el kellett mondanom ahhoz, hogy meggyőzzem távozásom szükségességéről. Magának is tudnia kell, hogyan értem el célomat. Azt mondom a méltóságos asszonynak, hogy azért kell elmennem, mert annak idején maga tanúja volt édesapám letartóztatásának. Berlinben aztán megismert, és megkérdezte, elmondtam-e a nagynénjének, hogy apámat csalásért letartóztatták, majd öngyilkos lett. Nagynénje úgy fogja tudni, hogy a maga felszólítására tettem neki feltáró vallomást, ám ezek után az elbocsátásomat kell kérnem. Szégyellem magam, mivel becstelen nevet viselek, és ezt ráadásul még sokáig el is hallgattam.

Most már tudja, kedves barátom, milyen indokkal értem el, hogy úrnőm elbocsásson. Nem hagyok neki időt arra, hogy tartóztasson. Semmiképpen sem maradhatok, el kell mennem innen, a maga közeléből. Ki kell lépnem az életéből, drága barátom. Nagynénjétől tudom, mennyire megváltozott az utóbbi időben, mert gyötri be nem teljesült szerelme. Ez pedig nem mehet így tovább. Éppen elég, hogy én szenvedek. Magának el kell felejtenie engem. Nem kap többé levelet tőlem, és maga se írjon nekem, mert nem olvasom el a sorait.

Meg kell szabadulnia az emlékemtől, a miattam kiállt fájdalmaktól. Elviselhetetlen számomra a gondolat, hogy drága életét tönkreteszi egy reménytelen szerelem. Kedves, egyetlen barátom, segítsen nekem abban, hogy megszabadítsam ettől a gyötrődéstől! Ha nem lát többé, nem hall felőlem, és erőnek erővel eléri, hogy ne gondoljon rám, akkor idővel talán teljesíteni tudja tisztelt édesapja kívánságát, és feleségül vesz egy olyan lányt, aki méltó a családjukhoz, és akit az egész világ előtt büszkén vallhat a társának.

Miattam ne aggódjon! Meg fogom tanulni úgy is elviselni az életet, hogy nem hallok többet önről. Mint mondtam, éppen elég, ha én szenvedek. Maga ne legyen tovább boldogtalan! Teljes szívemből kívánom, hogy nyugodjék meg, és ne kínozza tovább magát azzal, hogy rám gondol. Drága barátom, a legszívesebben meghalnék, hogy teljesen visszaadjam a szabadságát. Higgye el, örömmel megtenném, ha nem tudnám, hogy a halálommal csak még jobban elkeseríteném.

Éljen boldogul, Ronald Norden, és fogadja szívbéli hálámat azért, hogy mindennek ellenére méltónak tartott a szerelmére! Életemből nem fog hiányozni a napsugár, mert emlékezhetem arra, hogy maga szeretett és én utolsó lélegzetvételemig szerethetem magát. Segítsen bevégeznem a művemet! Legyen bátor, erős, és felejtsen el! Ne írjon többet, mert a leveleit úgyis felbontatlanul visszaküldöm. Többé nem hall felőlem, ennek így kell lennie. Kérni fogom Istent, hogy legyen irgalmas hozzám, hallgassa meg az imámat, és tegye boldoggá magát. Utolszor üdvözli szívélyesen

Dani von Winterfeld.”

Ronald szinte megsemmisülten meredt a levélre. Hiába igyekezett Dani eltüntetni az árulkodó foltokat a papírról, ő tudta, hogy könnyezve, a szíve vérével írta ezeket a sorokat, és mélyen megrendítette a levele. Miért gondolja, hogy valaha is képes lesz elfelejteni? Hiszen napról napra erősebben vágyódik utána. És most, miután viszontláthatta, majd akaratlanul elűzte a nehezen megszerzett menedékből, szerelme csak még forróbb, még gyengédebb lett.

Szeméhez, ajkához szorította a levelet, és beleremegett szerelme erejébe. Nem, nem engedheti el Danit, meg kell szereznie, bármilyen akadály válassza is el őket!

A fiatalember felpattant ültéből. Lehet, hogy Dani már el is utazott? Nem, ilyen hirtelen nem távozhatott!

Felkapta a telefont, és felhívta a nagynénjét, aki azonnal jelentkezett.

- Ronald? Hála istennek! Egész nap hívtalak.

- Hallottam, nénikém. Csak annyit mondj meg gyorsan, hogy ott van-e még nálad Winterfeld kisasszony! - kérdezte Ronald remegő hangon.

- Nincs. Egészen hirtelen elutazott. Ezért is akartam minél hamarabb beszélni veled. Elmondta, hogy te már ismerted Monte-Carlóból, és… azt is megvallotta, mi történt az apjával. Fel nem foghatom! Fejvesztve elmenekült innen, és meg sem hallgatott.

Ronald elszántan küzdött nyugalma megőrzéséért.

- Most mindjárt átmegyek hozzád, Herta néni. Apát is magammal viszem. Mondanom kell nektek valamit. Meg tudod oldani, hogy édesapám ehessen néhány falatot?

- Természetesen, Ronald. Örülök, hogy mindent megbeszélhetek veletek. Magányos lettem megint, édes fiam. Szörnyű, hogy Daniela itt hagyott. Mit érdekel engem, mit követett el az apja, amikor ő tiszta és ártatlan!

- Igen, az, drága nénikém. Legkésőbb fél óra múlva ott vagyunk nálad.

- Jól van, Ronald. Jó, hogy nem kell egyedül lennem ma este.

Ronald letette a kagylót, és egy darabig maga elé meredt. Aztán felkelt, és átment az édesapjához.

- Készen vagy, apa?

- Igen, mehetünk.

- Bejelentettem magunkat Herta néninél. Többször is keresett telefonon, és az előbb visszahívtam. Nagyon magányos, szomorú, és arra kért, hogy menjünk át hozzá.

Az idős úr meglepetten felkapta a fejét.

- Magányos? Hogyhogy? Amikor ott van vele a bűbájos társalkodónője?

- Ő… sajnos már nincs ott. Elutazott.

- Elutazott? Ez meg mit jelentsen?

- Egészen váratlanul felmondott.

- Nem értem. Herta azt mondta, hogy örökre maga mellett akarja tartani.

- Igen, csakhogy… történt valami. Herta néninél majd mindent megmagyarázok. Siessünk hozzá! Össze van zavarodva és nagyon szomorú.

- Elhiszem, hogy az, ha el kellett válnia attól az elragadó teremtéstől. Én is így éreznék a helyében. Bevallom, ifjú hölgy hosszú-hosszú évek óta nem hatott rám úgy, mint Winterfeld kisasszony. Akkor hát induljunk Hertához, hadd tudjuk meg, mi történt!

Az urak elhagyták az irodát, és nemsokára megérkeztek a Reinert-villába. Herta asszony kisírt szemmel sietett elébük.

- Nyugodtan nevezzetek bolondnak! - mondta mély sóhajjal, miután üdvözölték egymást. - A két szemem kisírom, mintha a legrégibb barátomat veszítettem volna el. Hogy lehet ilyen hamar ennyire megszeretni valakit?

- Megértelek, Hertám. Winterfeld kisasszonyt én is azonnal megkedveltem. Miért hagyott el ilyen hirtelen? Mi történt?

- Ronald még nem mondta el?

- Nem. Csak annyit említett, hogy történt valami.

A fiatalember végigsimított a homlokán.

- Nénikém, kérlek, előbb hozass apának teát és szendvicset. Utána mindent megbeszélünk, és… különleges bejelentenivalóm is lesz.

Édesapja ámulva nézett rá, Herta asszony azonban nem lepődött meg, mivel tudta, vagyis tudni vélte, mit akar elmondani az unokaöccse.

Átmentek az ebédlőbe, ahol már terített asztal várta őket. Jóformán csak az idősebbik Norden evett, mert sem Herta asszonynak, sem Ronaldnak nem volt étvágya. A könnyű vacsora így hamar véget ért. Utána visszavonultak a kisszalonba, ahol Herta asszony beszámolt sógorának a délelőtt történtekről. Az öregúr figyelmesen végighallgatta, aztán a fiához fordult:

- Szóval te már korábbról ismerted az ifjú hölgyet, és jelen voltál az édesapja leleplezésénél?

Ronald komor gondolatokba merülve várta, hogy Herta néni a beszámolója végére érjen. Most felállt, a kandallóhoz lépett, és a párkányának támasztotta a hátát.

- Igen, apa, ismertem a kisasszonyt, és közelebbi magyarázattal is szolgálok. Utána már nem lesz annyira érthetetlen számotokra Winterfeld kisasszony hirtelen, mondhatni, menekülésszerű távozása. Nem hallgathatok tovább. Daniela von Winterfeld tehát azért utazott el ilyen hirtelen, mert… szombati látogatásomkor legnagyobb megdöbbenésére meg kellett tudnia, hogy úrnője unokaöccse vagyok. Eleve habozott, hogy elfogadja-e ezt az állást, mert tudta, hogy én is Berlinben lakom. Amikor megérkezett, azonnal írt nekem, megadta az új címét, és arra kért, hogy lehetőség szerint kerüljem vele a találkozást. A levelet nem sokkal azelőtt dobta be a postaládába, hogy én váratlanul beállítottam ide. Aztán egyszer csak ott álltam előtte. Egyedül Isten a megmondhatója, mennyire megrémültünk. Ugyanis… Montreux-ben, amikor utoljára találkoztunk, örökre búcsút vettünk egymástól. Az elmondottak után nyilván sejtitek már, hogy Dani von Winterfeld az a lány, aki elrabolta a szívemet. Ő az a lány, akinek még a szíve is szőke, és tiszta, ártatlan, akár egy angyal. Viszontszeret engem, mégis el kellett válnunk, mert az apja bűne elválasztott bennünket. Nem tehettem meg veled, apa, hogy egy csaló és öngyilkos ember lányát hozom haza a házadba. Ezt ő is megértette, és belátta, hogy le kell mondanunk a szerelmünkről. Isten látja lelkemet, sejtelmem sem volt arról, hogy ilyen nehéz lesz a lemondás Teljes szívemből szeretem azt a lányt. Tudom, hogy méltó hozzám, szeret engem, és csak ő tehetne maradéktalanul boldoggá. Ha nem kellett volna tekintettel lennem rád, apa, akkor semmi sem akadályozhatott volna meg abban, hogy feleségül vegyem. Az sem, hogy hamiskártyás volt és öngyilkos lett az apja. Csak végső kétségbeesésében hagyta el a helyes utat. Inkább szerencsétlen volt, semmint gonosz.

Ronald kimerülten lerogyott egy fotelba, és tenyerébe temette arcát. Édesapja és nagynénje döbbenten meredtek rá.

Herta asszony szívét összeszorította a részvét. Most már mindent értett, és tudta, hogy Dani valójában önmaga és a szerelme elől menekült el hirtelen távozásával.

Friedrich Norden szánakozva nézett a fiára. Mélyen átérezte a szenvedését, de tudta, hogy nem segíthet rajta. Elveivel összeegyeztethetetlen, hogy egy becstelen ember lányát a házába és a családjába fogadja.

Sokáig ültek így. Egyikük sem mert megszólalni, de lélekben mind a hárman Danival voltak, aki megint hontalanul bolyong a nagyvilágban.

Végül Ronald erőt vett magán.

- Elmondom, mi minden történt még - szólalt meg fátyolos hangon.

Részletesen beszámolt a Monte-Carlóban történtekről, attól a pillanattól kezdve, hogy a Nizza és Monte-Carlo közötti autóúton megismerte Danit, egészen addig, hogy Montreux-ben búcsút vettek egymástól, miután ő átadta neki az apja levelét. Azt is megemlítette, hogy Berlinben egyszer már tanúja volt Horst von Winterfeld leleplezésének.

- Ha elolvashatnátok annak a boldogtalan embernek a búcsúlevelét, megértenétek, hogy valóban csak szerencsétlen volt, és elkeseredetten harcolt a talpon maradásért, mielőtt a bűn útjára lépett volna - tette hozzá végül.

Herta asszony kihúzta magát ültében.

- Én olvastam azt a levelet. Daniela ma délelőtt megmutatta, és egyet kell értenem veled, Ronald. Az az ember nem lehetett elvetemült.

Friedrich Norden lelki szemei előtt megjelent Daniela, és nagyon is megértette, hogy Ronald szenvedélyesen szereti azt a szép, kedves lányt, aki emberi értékeire is joggal lehet büszke. Ám hogy a fia feleségül vegye… Nem, az lehetetlen.

- Megrendített a történeted, Ronald - szólalt meg végül az idős úr. - Mélyen együtt érzek veled, leghőbb vágyam, hogy segíthessek rajtad és azon a szegény gyermeken. Ne feledd azonban, hogy a Winterfeld nevet viseli, és az a név ismerősen cseng a berlini klub tagjainak a fülében. Olyan ember nevét viseli, aki önkezével vetett véget az életének, miután csalás miatt letartóztatták. Winterfeld kisasszony bizonyára tiszta, mint a frissen leesett hó, mégis ezt a nevet viseli, és hozzád is ezen a néven kellene feleségül mennie. Nem, fiam, ezt önmagad miatt sem teheted meg, még akkor sem, ha rám nem lennél tekintettel. A Norden néven soha nem esett folt, és ennek ezentúl is így kell maradnia. Bármennyire sajnállak, és bármennyire fáj a szívem azért a szegény gyermekért, le kell mondania arról, hogy a feleséged legyen.

Ebben a pillanatban Ronald is úgy érezte, hogy az édesapjának igaza van. Fátyolos szemmel nézett rá.

- Daniela rég lemondott már erről, apám. Tessék, olvasd el ezt a levelet! Ma reggel adhatta postára, még az elutazása előtt. Megtudhatod belőle, hogy minden gyötrelme ellenére csak rám gondol, magára sosem.

Átnyújtotta a lány levelét az édesapjának, aki megrendülten elolvasta, és a könnyek nyoma az ő figyelmét sem kerülte el. Szívét részvét töltötte el, őszintén szánta a boldogtalan szerelmeseket. Végül odaadta Herta asszonynak a levelet.

- Bárcsak tudnám - szólalt meg -, hogyan tehetném lehetővé a kapcsolatotokat anélkül, hogy Daniela apjának a bűne a mi nevünket is beszennyezné! Ha eltitkolhatnám a világ elől, ki volt az apja, őt magát örömmel fogadnám a családba. Ennek a beismerésénél azonban nem tehetek többet. Amíg az ő családjuk szégyenfoltja a mienket is bemocskolhatja, addig gondolni sem lehet házasságra. Ezt neked is be kell látnod, fiam.

A holtsápadt Ronald végigsimított a homlokán.

- Természetesen belátom, apa. Ha a véletlen nem éppen Herta néni házába vezeti Danit, akkor soha nem hozakodtam volna elő boldogtalan történetünkkel. Így azonban mindent el kellett mondanom nektek, meg aztán… az ember titkon mindig csodában reménykedik. Csodák azonban nincsenek.

Herta asszony együttérzőn nézett rá, és megfogta a kezét.

- Isten a tanúm, hogy átérzem a fájdalmadat, fiam, hiszen nekem is nagyon fáj, hogy el kellett válnom Danielától, pedig én nem szerelemmel szeretem. El tudom képzelni, mennyire aggódsz érte. Meg kell találnunk a módját, hogy segíthessünk rajta, de ő ne tudja, kitől érkezett a segítség. Tudom, hogy szinte teljesen nincstelen.

Ronald elmondta, hogy Horst von Winterfeld huszonegyezer frankot helyezett el egy bankban a lánya részére. Megírta, hogy ezt az összeget becsületes úton szerezte, Dani mégis jótékony célra, a szabadult rabok javára akarja fordítani. Már meg is bízta őt, hogy járjon el ebben az ügyben.

- Rábeszéltem, hogy várjon ezzel, amíg maga is össze nem gyűjt egy kis tartalékot. Mivel elvesztette az állását, gondolom, most megint ehhez az összeghez kell majd nyúlnia. Azt viszont bizton tudom, hogy első dolga lesz visszafizetni és végre jótékony célra fordítani, amint keresethez jut. Nem tekinti a sajátjának.

- Ez is csak a tisztességét tanúsítja. Hertának igaza van. Segítenünk kell Winterfeld kisasszonynak, de névtelenül, mert a mi segítségünket bizonyosan nem fogadná el - mondta Friedrich Norden.

- De hát hogyan segíthetnénk? Én felajánlottam neki a segítségemet, de határozottan elutasított.

- Jól emlékszem, hogy a kisasszony kitűnően beszél több nyelven is?

- Igen. Angolul és franciául anyanyelvi szinten tud, olaszul jól beszél, bár írásban egyelőre nem tökéletes, a spanyolt pedig tanulja még.

- A nyelvismerete és egyéb jó tulajdonságai alapján kiváló titkárnő lehetne. A kapcsolataink révén talán álláshoz juttathatnánk.

Ronald nagyot sóhajtott.

- Ha te lépnél fel az érdekében, apa, az senkiben nem ébresztene gyanút. Én nem tehetem meg, mert nem akarom veszélyeztetni Dani jó hírét.

- Persze, megértelek. Majd gondolkodom a dolgon, és biztosan találok megoldást. Jó lelkiismerettel ajánlhatom, elvégre művelt, iskolázott hölgy és tisztességes, becsületes ember. Remélem, a te szíved is könnyebb lesz, ha Winterfeld kisasszonyt sikerül elhelyeznem valahol. Akkor talán majd megszívleled, amire ő maga is kért, azaz okos leszel, és megpróbálod elfelejteni.

Ronald ajka keserű mosolyra húzódott.

- Nem akarok nagy szavakat használni, apa, mégis azt kell mondanom, mert így igaz, hogy Danit nem felejtem el, amíg élek.

Sokáig beszélgettek még. Édesapja és nagynénje erejük szerint enyhíteni igyekeztek Ronald fájdalmát. A fiatalember egy idő után kiment a teraszra, hogy elszívjon egy szál cigarettát.

- El kell ismerned, Herta - fordult Friedrich Norden a sógornőjéhez -, hogy nem egyezhetem bele ebbe a kapcsolatba.

Az idős hölgy nagyot sóhajtott.

- Én csak annyit mondhatok, hogy különös fogalmaink vannak a tisztességről. Lizzi Berndet tárt karokkal a családba fogadtad volna, noha sokkal kevésbé értékes ember, mint Daniela. Lizziben szemernyi tisztességérzet sincs, végtelenül önző és rideg. Előbb vagy utóbb ugyanúgy felszarvazza majd a férjét, ahogyan… valószínűleg az anyja is felszarvazta a magáét, és szerintem nem is egyszer. Csakhogy Lizzi apja gazdag és tekintélyes úr. Nem látod be, Friedrich, mennyire ingatag a becsületről alkotott fogalmunk?

- Csak nem azt akarod mondani, Herta, hogy helyesnek tartanád, ha áldásomat adnám erre a házasságra?

- Nem, azt nem mondom, azt viszont igen, hogy Danielát örömmel elfogadnám az unokahúgomnak. És nem tudom, ér-e annyit az úgynevezett becsület, mint két ember sorsa.

Friedrich Norden zsebkendőt vett elő, megtörölte gyöngyöző homlokát, és zavartan nézett komoly sógornőjére.

- Nem vagy éppen kíméletes hozzám, Herta.

- Nem kell egyetértened velem, de én sem tagadhatom meg az érzéseimet.

Nem beszélgethettek tovább, mert Ronald visszajött a szobába. Sápadt, feldúlt arcát néma szemrehányásnak érezte az apja, és minden lelkierejét mozgósítania kellett, hogy ne gyengüljön el.

Herta asszony unokaöccse karjára tette a kezét.

- Mivel te már nem írhatsz Danielának, és ő sem fog írni neked, majd én érdeklődöm nála, hogy megtudjam, szerencsésen megérkezett-e, és hogy megy sora. Félek, azt kell majd hallanom, hogy nincs a legjobb körülmények között, de így legalább hírt kapunk felőle, és egyelőre ez a legfontosabb. Különben is éreznie kell, hogy törődünk vele, és nem neheztelek rá. Megígérte, hogy írni fog nekem, de én nem akarok addig várni.

Ronald megcsókolta a nagynénje kezét.

- Köszönöm, drága nénikém. Így majd egy kicsit nyugodtabb leszek.

Az idős hölgy megsimogatta az arcát.

- Fel a fejjel, édes fiam! Igenis történhet csoda, csak hinni kell benne - mondta, és gyors oldalpillantást vetett a sógorára, aki szemlátomást nagyon elmerült a gondolataiban.

Ezután másról beszélgettek, de újra és újra elakadt a társalgás, mivel minduntalan arra kellett gondolniuk, hogy egy fiatal teremtés most magányosan utazik az éjszakában a bizonytalan jövő felé.

Végül az urak elbúcsúztak Herta asszonytól, és mély hallgatásba burkolózva hazahajtottak.

XXII.

Dani utólag nem tudta volna megmondani, hogyan élte túl az utazást. Legutóbb akkor érezte ilyen elveszettnek magát, amikor Ventimigliából tartott Montreux-be. Nem akart arra gondolni, amit maga mögött hagyott, mégis szüntelenül kínzó gondolatok ostromolták. Kiszámolta, mikor kapja meg Ronald a levelét, és megpróbálta maga elé képzelni az arcát, miközben a sorait olvassa. Minden tőle telhetőt megtett, hogy örökre elváljanak az útjaik, ennek ellenére tudta, érezte, hogy végtelenül boldogtalan lesz, ha a férfinak valóban sikerül elfelejtenie őt. Odaadóan imádkozott azért, hogy Ronald boldog legyen, és visszanyerje a lelki békéjét, ám összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy a szerelme egy napon majd talán másik nőt vesz feleségül.

Szánalmas testi és lelki állapotban érkezett meg Montreux-be. Bőröndjét az állomáson hagyta a csomagmegőrzőben, és elindult az intézetbe. Madame Boilieu nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a nappalija ajtajában.

- Maga még itt van, Daniela? Azt hittem, már rég elutazott Berlinbe.

- Ott is voltam, madame Boilieu, de csupán néhány napig. Sajnos fel kellett adnom az állásomat, mivel… nem várt nehézségek merültek fel.

- Istenem, pedig mennyire biztos volt abban, hogy megtalálta a végleges megoldást! Bevallom, nekem túlságosan is szépnek tűnt a dolog. Ilyenkor aztán többnyire kiderül, hogy a látszat csal. És emiatt elvesztette a Sturm professzornál betöltött pompás állását! Voltaképpen hallatlan, hogy mindenféle ígérettel elcsalták tőle, aztán meg pácban hagyták.

- Kérem, ne higgye, hogy Reinert asszony bármiben is hibás. Én sem hibáztam, csak a körülmények szerencsétlen alakulása miatt nem tarthattam meg az állásomat. Nem szeretnék többet mondani erről, kérem, érje be ennyivel. Berlinben nem akartam maradni, mert félek attól a nagyvárostól. Ezért hát visszajöttem önhöz, mivel elutazásom előtt jóságosan megígérte, hogy a régi feltételek mellett bármikor befogad, ha úgy hozza a szükség. Megteszi?

Madame Boilieu nagyon is szívesen megtette. Még mindig voltak üres szobái, és bár Daniela csak a szokásos díj felét fogja fizetni, a másik feléért bőségesen megdolgozik.

- Természetesen állom a szavamat. Nem akarok erőszakkal a bizalmába férkőzni, de jól ismerem, Daniela, és tudom, hogy maga nem lehet hibás. Menjen csak fel a régi szobájába. Azóta sem foglalták el, úgyhogy rendben, készen várja. Pihenjen le, mert megint elgyötörtnek tűnik.

- A hosszú, kimerítő út miatt van, madame Boilieu. Holnapra friss és üde leszek. És igyekszem majd mihamarabb elhelyezkedni, hogy ne legyek sokáig a terhére.

- Ne siessen el semmit, Daniela! Nekem nem sürgős.

Dani nemsokára a régi szobájában ült. Itt végre nem kellett kíváncsi tekintetek elől elrejtenie a bánatát, és zavartalanul átadhatta magát szomorú gondolatainak. Sokáig ült dermedt mozdulatlanságban, és arra gondolt, hogy már megint egészen egyedül van a nagyvilágban. Könnyű szívvel lemondott volna az életéről, ha úgy kellett volna lennie. Senkihez, semmihez nem tartozik. A sors bármikor újra lesújthat rá, hiába ártatlan és tiszta a lelke.

Maga sem igen tudta, hogyan vészelte át a következő napokat. Evett, hogy ne betegedjen meg, beszélt, ha szóltak hozzá, átvette az igazgatónő óráit, és örült, hogy egyelőre semmiben nem kell döntenie.

Tudta, hogy írnia kellene Reinert asszonynak, de nem sikerült rászánnia magát. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor egyszer csak ő kapott levelet az idős hölgytől.

„Kedves Danielám!

Menekülését, mert másnak nem nevezhetem a távozását, magyarázatai ellenére is annyira érthetetlennek találtam, hogy csak lassan tértem magamhoz. Megdöbbentett, hogy elment, mielőtt még valójában elbúcsúztunk volna egymástól. Aznap este aztán mindent megértettem. Unokaöcsém részletes vallomást tett az édesapjának és nekem. Most, hogy mindent tudok, megértem az indítékait, őszinte együttérzésemről biztosíthatom, és még jobban megszerettem, szegény gyermekem. Ha rajtam múlna, magából és Ronaldból nagyon hamar boldog pár lenne. Nem a gyermek bűne, ha apjának végső kétségbeesésében le kell térnie a helyes útról. Szegény unokaöcsém sem követett el bűnt, mégis szenvednie kell. Mint mondtam, én bizony áldásomat adnám a házasságukra, de a férfiak másként gondolkodnak. A sógoromat is nagyon megrázták a hallottak, mégsem tudja rászánni magát arra, hogy megtegye azt, amit szerintem itt egyedül helyes lenne tenni. Vagyis, hogy beleegyezését adná a kapcsolatukhoz. Maga becsületes, tiszta, ártatlan, és nekem egyedül ez számít, akárcsak Ronaldnak. A sógoromnak azonban mindennél fontosabb a nevük tisztasága, és attól tart, folt esne rajta, ha a Winterfeld névvel kerülne kapcsolatba.

Mindezt nem azért mondom el, hogy még jobban elszomorítsam, gyermekem. Gondolhatja, mennyire hiányzik nekem. Megint egyedül maradtam, nincs már kislányom, aki szeretettel gondoskodik rólam. Megértem, hogy nem maradhatott, ugyanakkor mindnyájan kimondhatatlanul aggódunk magáért, leginkább természetesen Ronald, de a sógorom is. Talán vigasztalja majd kicsit, hogy lélekben magával vagyunk. Téved, ha azt hiszi, hogy búcsúlevelének köszönhetően Ronald kevesebbet gondol magára, és egy szép napon mást vesz majd feleségül. Akit egyszer a szívébe zárt, azt nem veti ki onnan soha. Különben is… ugyan ki pótolhatná Danielát? Hiába volt hát hősies önfeláldozása. Ha nem ad nagyon hamar megnyugtató hírt magáról, akkor nem tudom, mivel csendesíthetem le Ronaldot. Kérem, gyermekem, írjon hamar. Ha az unokaöcsémmel nem hajlandó levelezni, akkor legalább nekem írjon olykor-olykor!

Most be kell fejeznem, hogy még a mai postával elmehessen a levél. Ronald már kétszer is megkérdezte, hogy felvettem-e önnel a kapcsolatot. Vigyázzon magára, gyermekem! Egyelőre biztonságban tudhatom madame Boilieu-nél, aztán pedig majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

Szeretettel üdvözli

Herta Reinert.”

A levél megint elindította Dani könnyeinek árját. Végtelenül hálás volt Reinert asszonynak mindazért, amit leírt. Bizonyára csak vigasztalásul mondta, hogy ő áldását adná a házasságukra, szavai mégis jólestek a lánynak, és könnyítettek a szívén.

Miután azonban megint megnyugodott kissé, arra gondolt, hogy áldozata nem volna teljes, ha továbbra is levelezne volt úrnőjével. Ronald úgy időnként hallana róla, és nem tudná elfelejteni. Repesett a boldogságtól, amikor azt olvasta, hogy Ronald soha nem lesz képes elfeledni őt, mégis tudta, mindent meg kell tennie azért, hogy úgy legyen.

Végül leült, hogy higgadtan, megfontoltan megválaszolja Herta asszony levelét.

„Jóságos, imádni való Úrnőm!

Kedves levele megörvendeztetett és megvigasztalt, mivel most már tudom, hogy nem neheztel rám, noha időközben mindenről értesült. Teljes szívemből köszönöm jóindulatú, kedves szavait. Mégis arra kell kérnem, hogy ne haragudjon rám, ha a jövőben levelezés útján sem maradhatok kapcsolatban önnel. Leghőbb vágyam, hogy visszaadjam Norden úr lelki békéjét, ezért öntől sem szabad többé hallania rólam. Megnyugtatásukra annyit megígérek, hogy mindenképpen önhöz fordulok, ha valaha is kilátástalan helyzetbe kerülnék. Ha tehát nem hall felőlem, akkor bizonyos lehet abban, hogy jól megy sorom, és megállom a helyem az életben. Áldja meg az Isten, asszonyom… és áldja meg őt is!

Norden úr édesapjának köszönje meg a nevemben, kérem, hogy aggódott értem. Megértem őt, és tudom, hogy nincs helyem a tisztességes házában, még ha ártatlan vagyok is.

Önt, kedves méltóságos asszony, arra kérem, hogy ne felejtsen el egészen. Vigasztaló volna tudnom, hogy néha-néha gondol rám. Ezek az utolsó önhöz intézett szavaim. Isten óvja! Utolszor üdvözli, aki önnek örökre hálás,

Daniela von Winterfeld.”

A lány ezt a levelet is könnyek között írta, de valamelyest sikerült megnyugodnia, mire befejezte. Arra is ráébredt, hogy minél előbb állást kell találnia, mert akkor elkerülhet madame Boilieu házából. Nem találhatják itt, ha a nyomába erednének. Végleg ki kell lépnie Ronald életéből.

Szorgalmasan bújta hát az újságokat, és maga is hirdetést adott fel az egyik genfi lapban. Genfben egymás után nyíltak meg a politikai képviseletek, és abban reménykedett, hogy valamelyiknél esetleg akad számára titkárnői vagy levelezői állás. Olyan munkát nem akart többé elvállalni, amilyet Sturm professzornál végzett. Félt, hogy megbetegedne, ha ismét túl kellene hajszolnia magát, és a mostani helyzetében nem engedheti meg magának a betegeskedés fényűzését.

Végül elküldte a jóságos Reinert asszonynak írt levelet, hogy minden közvetlen és közvetett kapcsolatot megszakítson Ronalddal.

Teltek-múltak a napok, és Daniela egyre nyugodtabb lett. Megkérte madame Boilieu-t, hogy a számára Berlinből érkező leveleket azonnal küldesse vissza. Herta asszony, ha mégis megpróbálkozna a levelezéssel, ebből majd megérti, hogy komoly az elhatározása.

Dani bő egy hete volt már Montreux-ben, amikor egy ismeretlen házaspár küldte be névjegyét madame Boilieu-hez, aki azonnal kérette is őket, bár igencsak meglepte, hogy a New York-i City Bank elnöke, Mr. Theodor Rosener és a neje óhajt beszélni vele. Talán van egy lányuk, és őt szeretnék elhelyezni az intézményében? Az igazgatónő a jó üzlet reményében lekötelező szívélyességgel fogadta az amerikai házaspárt, és előzékenyen megkérdezte, miben állhat a szolgálatukra.

- Egy ifjú hölgy után szeretnénk érdeklődni - válaszolta Mrs. Rosener. - Amerikai barátunktól úgy értesültünk, hogy ez a bizonyos ifjú hölgy, Daniela von Winterfeld, az édesapja halála után az ön házában talált menedéket.

A madame reményei egy csapásra szertefoszlottak, és ezzel párhuzamosan szívélyessége is fakult egy árnyalatnyit.

- Talán azt is hallották, hogy Winterfeld kisasszony állást keres?

- Így igaz - kapott a szón Ursula Rosener, aki egyelőre nem akarta elárulni, hogy ő valójában Daniela nagynénje.

- Winterfeld kisasszony ismét a házamban lakik. Egy ideig Sturm professzor szanatóriumában dolgozott, aztán az egyik beteg alkalmazta társalkodónőnek. Sajnos tőle független okokból fel kellett adnia az állását, így aztán Winterfeld kisasszonynak újra kereset után kell néznie. Önöknél milyen jellegű állást kaphatna? Bocsássák meg az érdeklődésemet, de az ifjú hölgy éveken át a növendékem volt, és úgyszólván anyai kötelességeim vannak vele szemben.

- Társalkodónőnek szeretném alkalmazni az ifjú hölgyet. Megkérhetném, hogy adjon róla rövid jellemzést?

- Bátran kijelenthetem, Mrs. Rosener, hogy sokáig kellene keresnie, amíg hasonlóan értékes és derék embert találna. Túlzás nélkül megígérhetem, hogy mindenki irigyelni fogja a társalkodónőjéért, ha sikerül megállapodnia Winterfeld kisasszonnyal. De nem fecsegek tovább, nézze meg inkább saját szemével az ifjú hölgyet! Ha magukkal kívánják vinni Amerikába, akkor mindenképpen igazolniuk kell, hogy jó kezekbe kerül. Ő talán boldog örömmel önökkel tart, nekem azonban ragaszkodnom kell ahhoz, hogy referenciákat kapjak.

- Ennek semmi akadálya. Amennyiben létrejön a megállapodás, kétséget kizáróan igazolni fogjuk, hogy nem kell aggódnia a védencéért.

A madame meghajtotta magát, majd a kis társalgóba vezette a vendégeket.

- Máris leküldöm Winterfeld kisasszonyt - mondta, és felsietett Dani szobájába.

Kopogtatására a lány azonnal ajtót nyitott.

- Itt van egy amerikai úr a feleségével, Daniela - tért azonnal a lényegre az igazgatónő. - Társalkodónőnek szeretnék alkalmazni magát. A férfi bankelnök, és a feleségével együtt megbízható embereknek tűnnek. Amerikai munkavállalás esetén azonban nem árt az óvatosság. Fáradjon le hozzájuk, a társalgóban várják. A fizetése megbeszélésekor ne felejtse el, hogy odaát minden nagyon sokba kerül. Magasabb bért kell kikötnie, mint amekkora errefelé szokásos. Szívesen tárgyalok erről maga helyett, ha kívánja. Csak szóljon, amikor már ott tartanak.

- Köszönöm, madame Boilieu. Óvatos leszek, és szívesen elfogadom a segítségét, ha az uraságék valóban alkalmazni akarnak.

Az igazgatónő azt elfelejtette megemlíteni, hogy a látogatók egy amerikai barátjuktól hallottak Daniról. A lány így aztán azt hitte, hogy a hirdetésére figyeltek fel az újságban.

A tükör elé lépett, és gyorsan rendbe szedte magát. Bájos, szeretetreméltó, bár kissé sápadt és szomorú teremtés nézett vissza rá a tükörből.

Így lépett be a társalgóba, és elkerekedett a szeme, amikor megpillantotta Ursula Rosenert. Ismerősnek találta, de nem tudta volna megmondani, kire emlékezteti. Az nem jutott eszébe, hogy az édesanyjáról megmaradt egyetlen fénykép az, ami annyira hasonlít az ismeretlenre, és ő maga is mintha szakasztott mása volna.

Ursula Rosener szíve viszont azonnal vad kalapálásba kezdett. Igen, ez az elragadó fiatal lány valóban annyira hasonlít hozzá, mintha édes gyermeke volna. Az arcáról sugárzó tisztaság és ártatlanság valójában minden kérdezősködést, kutakodást feleslegessé tett.

Mr. Rosenert is elbűvölte Daniela. A két hölgy közötti hasonlóság neki még inkább feltűnt, mint a feleségének, és első pillantásra megérezte, hogy szívből meg tudná szeretni ezt a bájos teremtést.

- Madame Boilieu-től úgy tudom, azért fáradtak ide, hogy esetleg társalkodónőnek alkalmazzanak. Örülnék, ha megfelelnék az elvárásaiknak, méltóságos asszony - mondta Dani udvariasan, és Ursula Rosenerre szegezte kérdő, fürkésző tekintetét.

A szeme volt az egyetlen, ami nem a húgára emlékeztette Ursula asszonyt. Sabinének, akárcsak neki, barna szeme volt. Az előtte álló lány azonban minden másban annyira hasonlított a szívének oly kedves elhunytra, hogy az asszony kis híján felsikoltott. Kérdő pillantást vetett a férjére, aki biztatóan bólintott, mintha csak azt mondaná: tégy belátásod szerint, én mindennel egyetértek.

Dani értetlenül és meghökkenve látta, hogy az amerikai hölgy szemébe könny szökik. Ursula Rosener végül odalépett a lányhoz, és megfogta kezét.

- Kedves gyermekem, édesanyád sosem mesélt neked a nővéréről?

Dani alig észrevehetően összerezzent. Most már tudta, hogy Mrs. Rosener az édesanyja fényképére emlékezteti.

- De… igen, egyszer megemlítette, hogy az egyetlen testvére nyomtalanul eltűnt. A családja akarata ellenére választott magának párt, és a férjével együtt nekivágott a nagyvilágnak. Többé nem is adott hírt magáról. Ezt mesélte az édesanyám, és sírt, mert bántotta, hogy soha nem hallott az egyetlen nővéréről.

Ursula Rosener szeméből most már feltartóztathatatlanul folytak a könnyek.

- Sírt? Sírt a nővéréért? Daniela, még most sem sejted, hogy én vagyok édesanyád elveszett testvére? A nevemet nem hallottad tőle?

A lány arcából minden csepp vér kifutott.

- De igen, Ursulácska… így emlegette a nővérét - rebegte halkan, elfogódottan.

Még mindig nem fogta fel egészen, hogy ez a hölgy valóban az édesanyja testvére. Mrs. Rosener a kezénél fogva magához vonta.

- Ursula Rosener vagyok, született Letzerode bárónő. Mélyen megrázott, hogy Sabine húgom sírt utánam, és az is, hogy te ennyire hasonlítasz rá. Gyermekem, megtudnád szeretni egy kicsit Ursula nénédet?

Dani leírhatatlan tekintettel nézett az asszonyra.

- Ha az ég megengedné! Egymagam vagyok a nagyvilágban, és… nagyon-nagyon örülnék, ha volna valakim, akit szerethetek. Most már tudom, hogy azonnal az édesanyámra emlékeztetett, amikor megpillantottam. Igen, szeretném megszeretni, teljes szívemből, ha megengedi. Csak éppen félek… Attól félek, mégsem engedi majd, mert… Ó, Istenem! El kell mondanom valamit az édesapámról.

Ursula Rosener szorosan a karjába zárta.

- A szeretetem nem függ attól, amit édesapádról akarsz mondani. Igen, Daniela, azonnal a szívembe zártalak, amint beléptél ebbe a szobába. A vér szava erős és hatalmas. Remélem, te is megszeretsz majd egy kicsit, ugyanis… Azért jöttünk ide, hogy magunkkal vigyünk. Nekünk sajnos nem született gyerekünk, és te lehetnél a mi szeretett kislányunk.

Dani megremegett. A sors már megint csalóka reménnyel kecsegteti. Ez is szertefoszlik majd azonban, mint összes korábbi reménye, amint ezek a jó emberek megtudják, mit követett el az édesapja.

A lány sok csalódása után még mindig nem merte viszonozni nagynénje ölelését.

- Kedves Ursula néni… Istenem, olyan ez az egész, mint egy szép álom! Tudom, sajnos tudom, hogy elfordulsz tőlem, ha elmondom édesapám gyászos történetét. Mégis most azonnal el kell mondanom, mielőtt még egészen a szívedbe zárnál.

Ursula asszony megcsókolta az unokahúgát.

- Sokat kell majd még mesélned nekünk szegény édesapádról, Danielám, de azt, amire most gondolsz, mi már rég tudjuk. Az itteni címedet a férjem egyik régi barátjától, Mr. Trailytől kaptuk, aki Monte-Carlóban ismert meg téged, és ő küldte meg neked édesapád halotti bizonyítványát.

Dani megint összerezzent.

- Mr. Traily? Szentséges ég! Ő mindent elmondott neked édesapámról, és te mégis eljöttél hozzám?

- Éppen azért jöttünk el, Daniela. Tőle ugyanis arról is értesültünk, hogy szükséged lehet ránk. Tudjuk, hogy teljesen magadra maradtál, és ezért szeretnénk, ha a mi kedves gyermekünk lennél. A nevedben is mondhatom ezt, igaz, Theo?

Mr. Rosener, aki eddig mosolyogva figyelte a megható egymásra találást, most odalépett Danihoz, és kezet nyújtott neki.

- Egész életemben arra vágytam, hogy legyen egy bájos kislányom. Ha akarsz a gyermekünk lenni, Daniela, remélem, már igen hamar nagyon jól megértjük majd egymást. Én mindig első pillantásra tudom, hogy kedvelni fogok-e valakit, vagy sem. Téged pedig máris szeretlek.

Daniela úgy kapaszkodott a férfi erős kezébe, mintha támaszra szorulna.

- Bocsássák meg, kérem, a zavarodottságomat és a megilletődöttségemet, de… olyan ez, mintha csoda történt volna. Nem vagyok többé egyedül, rokonaim vannak, akik szeretnek, és akiket szerethetek.

Hirtelen görcsös zokogás tört fel a kebléből, és minden tartózkodásáról megfeledkezve, nagynénje karjába vetette magát. Rosenerék megindultan nézték a síró lányt, aki ezekben a pillanatokban visszavonhatatlanul Ursula asszony szívéhez nőtt, és Theodor Rosenerében is biztos helyet szerzett magának. Egy darabig egyikük sem szólalt meg, mert előbb le kellett küzdeniük megindultságukat.

Mr. Rosener nyerte vissza először nyugalmát. Gyengéd mosollyal egyszerre ölelte magához a feleségét és Danit.

- Gyorsabban célt értünk, Ursula, mint hittük. Legelőbb is azonban meg kell nyugodnotok, ezért azt javaslom, hogy vigyük magunkkal Danielát a szállodába. Ott zavartalanabbul beszélgethetünk, mint itt, mondanivalónk pedig bőven lesz, hiszen még meg kell ismernünk egymást. Velünk jössz most mindjárt, Daniela, vagy nem hagyhatod el minden további nélkül ezt a házat?

- Semmi sem tarthat vissza, ha bácsikámék valóban elvisznek magukkal.

- Elviszünk, hiszen azért jöttünk ide, de csak egy feltétellel. Közeli rokonok vagyunk, tehát tegeződni fogunk.

Daniela hirtelen elpirult.

- Bocsáss meg, bácsikám, de nagyon szokatlan még nekem, hogy bárkit is tegezhetek. Édesapámon kívül soha senkihez nem szólhattam ilyen bizalmasan. Szokatlan… de szép is nagyon! Drága Ursula néni, kedves bácsikám, tudom, az Úr azért küldött ide benneteket, mert megkönyörült rajtam, és véget vet az árvaságomnak.

Érzelmei elragadták, és forrón megcsókolta nagynénjét. Nagybátyjának csak a kezét szorította meg, ám ő nem érte be ennyivel, és magához vonta.

- Nekem is kijár az ölelés, Daniela. Ursula nénéd és én féltékenyen vigyázunk majd, hogy egyformán jusson nekünk belőled - mondta tréfálkozva, aztán atyai csókot nyomott a lány homlokára.

Újonnan megismert rokonai oldalán Dani már néhány perc múlva elhagyta madame Boilieu intézetét. Az igazgatónő igencsak meglepetten hallotta, hogy a lánynak családja van, de magától értetődőnek tartotta, hogy nagybátyja kívánságára azonnal átköltözik a szállodájukba. Dani előbb még össze akart csomagolni, de nagynénje nem engedte.

- Azt majd elintézi egy szobalány - jelentette ki az amerikaiak magabiztosságával. - Madame Boilieu bizonyára intézkedik ebben az ügyben, bennünket pedig megtisztel azzal, hogy holnap velünk vacsorázik a hotelban.

A kissé még csodálkozó igazgatónő azonnal igent mondott a hízelgő meghívásra.

- Vacsora közben az összes rendelkezésünkre álló igazolást is megmutatjuk, hogy biztos lehessen abban, jó kezekbe kerül a védence - jegyezte meg Mr. Rosener mosolyogva.

- Arra immár nincs szükség, Mr. Rosener. Most, hogy Daniela rokonokra talált, nem kell többé aggódnom a jövője miatt. Kötelességemnek tartottam azonban, hogy meggyőződjem arról, valóban jó helyre kerül-e önöknél, ám ezt semmiképpen sem szabad a bizalmatlanság jelének tekinteniük.

- Sose szabadkozzék, asszonyom! Hálásak vagyunk önnek, hogy védőszárnyai alá vette elárvult unokahúgunkat Meg kell engednie, hogy hálánkat nyomatékosan is kifejezzük.

Ez valósággal muzsika volt Madame Boilieu fülének. Újra elmondta, hogy Danielának ne legyen gondja a holmijára, majd ő mindent átküldet a szállodába.

A lány csak kalapot, kesztyűt kapott magára, és már indultak is. Nagynénje és nagybátyja maga közé vette az utcán, ő pedig csodálatosnak érezte, hogy két olyan ember között lépdelhet, akikkel összetartozik. Nagyon-nagyon régen nem lehetett már része ebben az érzésben…

A szállodában Mrs. Rosener először is unokahúga elhelyezéséről gondoskodott. Dani új szobája közvetlenül Rosenerék szalonja mellett volt. Ebben a szalonban telepedtek le. Miután Mrs. Rosener frissítőket hozatott, a lánynak töviről hegyire el kellett mondania élete történetét. Dani eleget tett a kérésnek, majd megmutatta Roseneréknek édesapja búcsúlevelét, amelyet a vizsgálati fogságban írt. Ursula asszonyt különösen megragadta, hogy Dani szülei nagyon szerették egymást, és a lány édesanyja, az ő egyetlen húga valójában a bánatba halt bele, amikor a háború elszakította imádott férjétől.

Intézeti éveiről Dani nem mondott sokat, csak azt emelte ki, hogy sokat aggódott az édesapja miatt, különösen akkor, amikor késett az intézeti díj befizetésével. Végül még hozzáfűzte, hogy édesapja bűnéről és öngyilkosságáról madame Boilieu-nek sejtelme sincs.

Élményeiből, szenvedéseiből semmit nem hallgatott el. Nyíltan beszélt a szanatóriumban töltött időről és a Reinert-házban történtekről. Herta asszony utolsó levelét is megmutatta rokonainak, és elmondta, mit válaszolt rá.

- Ki kell lépnem Ronald Norden életéből, segítenem kell neki, hogy lélekben el tudjon szakadni tőlem. Éppen ezért nem tudhat rólatok, nem tudhatja, hova megyek veletek. Ha érdeklődni találna madame Boiheu-nél, azt a választ kell kapnia, hogy Amerikában vállaltam állást.

Nagybátyja és nagynénje feszült figyelemmel hallgatta szavait, és napnál is világosabbá vált számukra, hogy Dani értékes és szeretetreméltó teremtés. Fájlalták, hogy nem teljesülhetett be a szerelme, belátták azonban, hogy Ronald édesapjának életfelfogása minden további megenyhítési kísérletet feleslegessé tesz. Rosenerék mindketten sokat tapasztalt emberek voltak, és abban reménykedtek, hogy idővel majd Dani szívének sebei is behegednek, és egy szép nap talán mégiscsak megtalálja a boldogságot.

- Ezentúl ami lányunk leszel, Dani - jelentette ki Mr. Rosener. - Örökbe fogadunk, és nem viseled többé a Winterfeld nevet. A lányomként új életet kezdhetsz, jóformán egészen új ember leszel. Édesapád emlékét te természetesen megőrzöd, de mások számára ő nem létezik többé. Így az is örökre elfelejtődik majd, hogy folt esett a nevén. Nem kell tovább attól tartanod, hogy a neved hallatán bárkiben is gyanú ébredhet. Én egyébként nem ítélem meg olyan szigorúan az édesapád bűnét, hogy a körülményekre tekintettel ne tarthatnám megbocsáthatónak, és nagyon sajnálom, hogy nem hallottunk rólatok már korábban. Mindkettőtöket sok mindentől megkímélhettünk volna. Ám hiába nyomoztattunk utánatok, édesanyád halála óta semmit sem sikerült kiderítenünk. Most már tudom, hogy azért, mert édesapádnak nem volt többé állandó lakhelye, csak hontalanul bolyongott a nagyvilágban.

Daninak újra eleredtek a könnyei. Meghatotta, hogy a nagybátyja segíteni szeretett volna rajtuk. Nénikéje gyengéden a karjába vonta.

- Nem vezet az sehova, ha túl sokat morfondírozunk a múlton. Nyugodj meg, kislányom! Mi mind a ketten azon leszünk, hogy most már minél szebbé és gondtalanabbá tegyük az életedet.

Dani simogatónak találta ezt a gyengéd vigasztalást. Szívében még sajgott a Ronald elvesztése miatti fájdalom, és mindörökké fájni is fog, de egyébként egyszeriben sokkal szebbnek érezte az életet. Felmerült benne, hogy megírja Ronaldnak, biztonságban van, mert rokonokra talált, ám aztán elvetette a gondolatot. Hiszen megfogadta, hogy soha többet nem ad hírt magáról.

Most Roseneréken volt a mesélés sora. Beszámoltak eddigi életükről, a küzdelmes kezdetekről és jelenlegi körülményeikről. Dani arról is értesült, hogy nagybátyját a közeli jövőben Berlinbe szólítja a kötelesség.

- Oda soha többé nem szeretném betenni a lábam - mondta ijedten. - Nem maradhatnék Montreux-ben, amíg ti ott időztök?

- Megértjük, hogy nem szívesen jönnél velem Berlinbe. Semmi akadálya, hogy a nagynénéddel máshol töltsd azt az időt, amíg nekem Berlinben kell tárgyalnom. A kölcsönügylet miatt utána még Párizsba és Londonba is el kell mennem, de ott már henceghetek a szép lányommal Berlinben egyébként is rengeteg dolgom lesz, és csak kevés időt tölthetnék veletek. Párizsban és Londonban azonban inkább csak társasági eseményeken kell megjelennem. Nos, Ursula, hova szeretnél menni Danival, amíg én Berlinben leszek?

- Mennyi időt kell ott töltened?

- Legalább két hetet.

- Akkor még együtt megnézzük Svájcot, és talán Olaszországba is átruccanunk, ahogyan eredetileg terveztük. Azután te Berlinbe mégy, én pedig Danival előre utazom Párizsba, és arra használjuk fel az időt, hogy tökéletesítsük a ruhatárunkat. Utána majd igazán büszke lehetsz ránk a párizsi és a londoni társaságban.

Férje mosolyogva bólintott.

- Erre igényt is tartok. Kérkedni szeretnék a szép feleségemmel és a szép lányommal. Mint tudod, Dani örökbefogadását előkészítettem, és csupán néhány apróbb formaságot kell még elintézni, ami igen hamar meglesz. Párizsban és Londonban már hivatalosan is a gyermekemként mutathatom be.

Dani élete tehát hirtelen éles fordulatot vett. Mély hála töltötte el a szívét leendő nevelőszülei iránt, és finom, mély ragaszkodásával hamarosan belopta magát a szívükbe. Nagybátyja és nagynénje gyengéd gondoskodással vették körül, ő pedig szívbéli szeretettel hálálta meg a kedvességüket. Elhalmozta őket a gyermeki figyelmesség ezernyi apró jelével, és kívánságukra hamar megszokta, hogy apának és anyának szólítsa őket. Már nagyon hamar annyira szerették egymást, mintha világ életükben összetartoztak volna.

Együtt bejárták a Berni-felföldet, az engadini völgységet és Svájc minden szép, hívogató táját. Aztán Genovába utaztak, onnan Rómába és Firenzébe, végül pedig Velencében is eltöltöttek néhány napot. Dani nem tudta volna megmondani, hol tetszett neki a legjobban. Sehol nem maradhattak olyan sokáig, hogy az összes látnivalót és nevezetességet megcsodálják, mivel Mr. Rosenernek a megadott időre Berlinben kellett lennie, de azért így is sok újat és szépet láttak.

Frankfurtban aztán elváltak útjaik. Mr. Rosener onnan Berlinbe indult tovább, a két hölgy pedig Párizsba. Dani már mindenütt a Miss Rosener néven szerepelt. Hamar megszokta, és bár eleinte fájt neki, hogy le kellett tennie édesapja nevét, mégis úgy érezte, hogy így van ez jól.

XXIII.

Ronaldnak nehéz lett a szíve, amikor elolvasta azt a levelet, amelyet Dani Montreux-ből küldött Herta asszonynak. Megértette belőle, hogy a lány komolyan elszánta magát a teljes és végleges szakításra. Még gyötrelmesebbé tette számára az elválást, hogy tudta, Dani is nagyon megszenvedi.

A fiatalemberre súlyos mélabú tört rá. Nyomasztotta, hogy férfi létére sem tehet semmit a saját és Dani sorsának jobbra fordításáért. Szinte már elviselhetetlennek érezte ezt a tehetetlenséget.

Édesapja növekvő aggodalommal figyelte, és újra meg újra sógornője szavai jutottak eszébe. Mi ér többet, az állítólagos tisztesség, a jó hír, vagy pedig két ember boldogsága? Az idős úr súlyos küzdelmet folytatott önmagával. Többször is ott tartott már, hogy feladja az ellenállást, elutazik Montreux-be, és hazahozza az eddig elutasított lányt. Egészen ellágyult, ha elképzelte az ifjú pár örömét. Ám mielőtt elszánta volna magát a döntő lépésre, mindig felülkerekedett a konoksága, és tisztességérzete azt parancsolta, hogy nem szabad megtennie.

Később aztán azzal vigasztalta magát, hogy egyébként is elkésett volna. Herta asszony ugyanis érdeklődött madame Boilieu-nél, és megtudta, hogy Danit egy amerikai házaspár alkalmazta társalkodónőnek, és már el is utazott velük, új lakcímét azonban nem hagyta meg.

Amikor Ronald meghallotta, hogy most már egy hatalmas óceán választja el szerelmétől, végképp összeomlott.

Búskomor volt, és magába zárkózott. Édesapja és nagynénje erősen aggódtak érte, de semmivel sem sikerült megvigasztalniuk.

Az idős Norden már annyira rettegett a fiáért, hogy bármit megtett volna, csak visszaszerezhesse neki a szeretett lányt. Szörnyű szemrehányásokkal illette magát, és úgy érezte, nála szívtelenebb apát még nem hordott hátán a föld. Aggodalmait és gondolatait fenntartás nélkül megosztotta a sógornőjével, aki magában ugyan megállapította, hogy megkésett ez a felismerés, hiszen most már semmit sem tehetnek, de azért ugyanúgy szánta a sógorát, mint Ronaldot.

Egyik nap aztán elővette az unokaöccsét, és elmondta neki, mennyit szenved miatta az édesapja. Felszólította, hogy emberelje meg magát, és viselje férfihoz méltóan a fájdalmát.

Ronald üres tekintettel meredt rá.

- De hát én senkit nem terhelek a fájdalmammal! - felelte keserűen.

- Dehogynem, fiam! Képzelheted, milyen érzés látnunk, hogy lassan, de biztosan felőrlőd magad. Légy erős! Végy példát Daniról, aki bátran elfogadta azt, amin már nem lehet változtatni.

A fiatalember felnyögött.

- Hiszen éppen ez a legszörnyűbb, nénikém! Tudom, hogy ő nálam is jobban szenved. Még az óceánon is átkelt, hogy elmeneküljön a saját szíve elől. Tudom, érzem, hogy gondolatban szüntelenül velem van, és csak ezernyi gyötrelem árán hozta meg ezt a hallatlan áldozatot. Magányos, szánnivalóan magányos ott, a tengeren túl, idegenek között, akik nem érthetik meg. Őrjítő már a gondolat is.

Herta asszony végigsimított a homlokán.

- Akkor is össze kell szedned magad, Ronald. Édesapád halálosan aggódik érted, és már ott tart, hogy szemrehányásokat tesz magának, amiért korábban nem egyezett bele a házasságotokba.

A fiatalember keserűen felkacagott.

- Elkésett a megértéssel!

- Talán mégsem, fiam. Talán nyomára bukkanunk Danielának, és tehetünk egy utolsó kísérletet arra, hogy felvegyük vele a kapcsolatot. Ne adj fel minden reményt! Kérésemre madame Boilieu az első adandó alkalommal közli Danival, hogy itt már egészen más a helyzet, és még minden jóra fordulhat. Igaz, édesapád háta mögött cselekedtem, de azt hiszem, utólag jóváhagyja majd a lépésemet. Dani előbb vagy utóbb csak hírt ad magáról, ha nem is nekünk. Megírtam madame Boilieu-nek, mennyire fontos számunkra, hogy megtudjuk a címét. Szedd össze hát magad, fiam! Nincs még minden elveszve. Apáddal majd szépen, lassan megértetem, hogy merev felfogásával a boldogtalanságba kerget téged. Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy boldog lehess, de neked is okosabbnak kell lenned. Hiába érem el végül a célomat, ha te addigra összeroppansz.

Ronald kihúzta magát.

- Drága nénikém, végtelenül hálás vagyok neked. Nem nagyon hiszek terved sikerében, de annyit megértettem, hogy nem hagyhatom el magam. Apámat nem hibáztatom, hiszen nem tehetett másként. Szélmalomharcot vívunk, de ígérem, lesz eredménye, hogy beszéltél a fejemmel. Igyekszem majd megőrizni a tartásomat.

Ronald komolyan is gondolta, amit mondott. Nyugodtabb, összeszedettebb lett, és belevetette magát a munkába. Édesapja megkérdezte tőle, nem volna-e jobb, ha elutazna egy időre szórakozni, felejteni, ám ő nemet mondott a javaslatra. Akkor érzi a legjobban magát, ha dolgozhat, közölte. Az idős úr ebből arra következtetett, hogy a legrosszabbon már túl van a fia, és fellélegzett kicsit.

Hetek múltak el, de még mindig nem jött hír Daniról. A két Norden érdeklődését is felkeltette az a bejelentés, hogy Theodor Rosener amerikai bankelnök Berlinbe érkezett, ahol kölcsönügyletről folytat tárgyalásokat a német kormánnyal. Azt természetesen nem sejthették, hogy Mr. Rosener megmondhatná nekik, hol tartózkodik most éppen Dani.

Ugyanekkor látogatott Berlinbe Köppen kereskedelmi tanácsos is a feleségével. Mint mindig, most is Nordenéknél szálltak meg. A tanácsosné felemlegette Daniela von Winterfeldet, és Friedrich Norden jelenlétében valósággal áradozva beszélt róla. Sajnálta, hogy nem tudják, mi lett az ifjú hölggyel. Édesapja aggodalmas pillantást vetett Ronaldra, mert úgy hitte, hogy a kereskedelmi tanácsosné szavai felébresztik fájdalmas emlékeit. Nem tudhatta, hogy erre semmi szükség nincs, hiszen Ronald egyébként is szüntelenül csak Danira gondol.

Amikor közeledett a hazaindulásuk napja, Köppenék bejelentették, hogy repülővel fogják megtenni az utat Kölnbe. Friedrich Norden csak a fejét csóválta a terv hallatán. Ő bizony a világ minden kincséért sem szállna repülőre, főleg nem most, amikor egyre téliesebb az idő. A vállalkozó szellemű idős házaspár kinevette az aggodalmait, mondván, hogy a repülés az utazás legszebb, legkellemesebb és főleg leggyorsabb módja. Végül szívélyesen búcsút vettek egymástól, és Nordenék megígérték, hogy nemsokára ők is ellátogatnak Kölnbe.

Nem sejtették azonban, hogy erre már igen hamar sor kerül. Köppen kereskedelmi tanácsosék gépe ugyanis kevéssel a leszállás előtt lezuhant, és mindketten életüket vesztették. Nordenéket mélyen megrázta a hír. Apa és fia azonnal Kölnbe indult. Friedrich Norden útközben megkérdezte a fiától, hogy nem ugranak-e el a temetés után kis időre Párizsba.

- Nagyon rövid az élet, édes fiam, és sohasem tudhatjuk, megérjük-e még a másnap reggelt. Barátaink sorsa is ezt bizonyítja. Miért ne kapcsolódhatnánk ki egy kicsit Párizsban? Bevallom, jót tenne, ha egy időre lefoglalnám magam. Nagyon megviselt ez a tragédia.

Ronald jól tudta, hogy édesapja csak azért javasolja ezt az utazást, hogy számára megkönnyítse a felejtést, de nem akarta visszautasítással megbántani.

- Jó ötlet, apa! - válaszolta végül. - Ráadásul néhány napig most a cégnél is kibírják nélkülünk.

A temetés után azonnal Párizsba utaztak. Régi szokásuk szerint a Hotel Reginában szálltak meg a rue Rivolin. A kedvező fekvésű szállodában mindig kellemes kiszolgálásban volt részük.

- Úgy gondolom, mindketten a magunk útját járhatnánk, hogy ne legyünk a másik terhére - javasolta Friedrich Norden mindjárt az első este. - Mindennap együtt ebédelhetnénk a szállodában, és közben megbeszélhetjük, csinálunk-e aznap közös programot.

Ronald egyetértett az édesapjával. Üzleti elintézendőik is akadtak Párizsban, de ezeket hamar letudták. Felkeresték ismerőseiket, és egyik nap meghívót kaptak a német nagykövetség báljára. Friedrich Norden és fia fontos személyiségnek számított a német nagyiparban, és a nagykövetségen értesültek Párizsba érkezésükről. Meg sem tehették volna, hogy ne fogadják el a meghívást, így aztán természetesen a megadott időpontban megjelentek a nagykövetségen. Mindkettőjüknek sok ismerőst kellett üdvözölnie, így aztán elváltak, és abban állapodtak meg, hogy nem várnak egymásra, ki-ki akkor megy haza, amikor majd kedve tartja.

Az ünnepi forgatagban hamar szem elől tévesztették egymást. Ronald eleget tett társadalmi kötelességeinek, aztán visszahúzódott egy csendes oldalszobába, és fájdalmas töprengésbe merült. Egy jókora pálma mögött üldögélt, és ügyet sem vetett a környezetére.

Nyugalmát azonban egyszer csak megzavarták. A hatalmas levelű, buja növény másik oldalán egy kis kanapé állt, és arra telepedett le egy hölgy meg egy úr. Ronaldot egyikük sem vette észre.

- Ebben a szobában valóban hűvösebb van kicsit, kedves Miss Rosener - mondta az úr angolul. - Azt hiszem, itt kifújhatja magát kicsit. Odabent igencsak zajlik az élet.

Amikor meghallotta a válaszoló hangját, Ronald egész testében összerándult.

- Igaza van, Mr. Heart, itt valóban kellemesebb.

Ronald nem hitt a fülének. Tévedett, vagy ez valóban Dani hangja volt? Nem, nem lehet, hiszen tisztán hallotta, hogy az úr Miss Rosenernek szólította a hölgyet.

Az ifjú Norden óvatosan felegyenesedett, és vigyázva félrehajtotta a pálma nagy leveleit. Kis híján felkiáltott, amikor meglátta, hogy Dani ül ott, szinte mellette, az ő Danija, aki után annyira vágyódott már, hogy majdnem belepusztult. A lány csodálatos és nyilvánvalóan méregdrága ruhát visel, szebb, mint valaha, és értékes ékszerek díszítik…

- Most először jár Párizsban, Miss Rosener? - kérdezte az úr érdeklődve, amikor Ronald még fel sem ocsúdhatott első döbbenetéből.

- Igen, Mr. Heart, most vagyok itt először.

- És milyennek találja Párizst?

- Csodálatos város. Örülök, hogy megismerhetem. De kérem, Mr. Heart, nem szeretnék a terhére lenni. Még egy kicsit pihenek itt, de magának igazán nem kell tekintettel lennie rám.

Az úr felemelkedett, és előírásosan meghajtotta magát.

- Akkor nem is zavarom tovább, Miss Rosener - mondta illedelmesen.

Ronaldnak olyan érzése volt, hogy kínzó álmot lát. Dani a német nagykövetség bálján, álnéven, fényűző ruhában, káprázatos ékszerekkel? Irgalmas Isten, ez csak egyet jelenthet! Azt, hogy a nyomor és az elhagyatottság őt is letérítette az egyenes útról, és most már kalandor életet folytat. Mi másért szerepelne itt Miss Rosener néven?

Ronald rémülten gondolt arra, hogy az édesapja bármikor összetalálkozhat Danival, és megtudhatja, hogy hamis zászló alatt hajózik. A félelem, a részvét és a gyötrő fájdalom, hogy a lány mégis elzüllött, nem hagyta nyugodni. Felugrott ültéből, és néhány lépéssel átment a pálma másik oldalára.

Csak ők ketten voltak a szobában. A fiatalember holtsápadtan a lány elé lépett, aki önkéntelenül összerezzent, amikor egyszer csak ott állt előtte, és a rémülettől tágra nyílt szemmel meredt rá. Halk kiáltás hagyta el az ajkát, de ahhoz nem volt ereje, hogy megmozduljon.

Ronald kétségbeesetten nézett rá.

- Dani - mondta rekedten -, mit tett önmagával, és mit tett velem? Álnéven lopódzott be ide. Tudom, mert hallottam, hogy egy úr Miss Rosenernek szólította. És a megjelenése… Hát mégis legyűrte a sors? Kalandornő lett, és álnevet használ? Ki fizeti az ékszereit, a ruháját? Végleg elveszett, Dani, és ennek én vagyok az oka, mert nem álltam ki időben maga mellett.

A lány halotthalvány lett. A férfi szavai arculcsapásként érték, de azt az őrült kétségbeesést és kínlódást is kihallotta belőlük, amit Ronaldnak azért kell kiállnia, mert elveszettnek hiszi őt. Sértett büszkeségénél eresebbnek bizonyult a férfi iránti mélységes együttérzése.

- Térjen észhez, Ronald Norden! - szólalt meg végül. - Hogy feledkezhetett meg ennyire magáról? Azt hiszi, nekem is szégyenben és gyalázatban kell végeznem, csak azért, mert édesapám bűnt követett el? Ilyen kevéssé ismer? Végtelenül sajnálom, hogy a sors megint egymáshoz sodort bennünket, és megint akaratomon kívül. Szívesen megkíméltem volna ettől magát és magamat is, hiszen mindig csak újra felszakadnak a sebeink. Abban azonban mindenkor biztos lehet, hogy soha nem leszek méltatlan a szerelmére. Azzal lábbal tipornám azt, ami a legdrágább számomra.

Ronald felnyögött. Danielát hallgatva, belenézve szomorú, büszke és tiszta szemébe, egyszeriben rádöbbent, hogy őrültségeket beszélt az imént. A látszat talán a lány ellen szól, ám ő csakis a szemének hihet.

- Bocsásson meg, nem voltam magamnál, szinte már az őrületbe kergetett a magáért érzett aggodalom. Nem kételkedtem igazán magában, de mivel magyarázhattam volna meg, amit látok? Könyörüljön meg rajtam, és adjon megnyugtató magyarázatot!

Dani szeméből részvét és szerelem sugárzott.

- Szegény barátom, mennyit kell szenvednie miattam, és én nem lehetek a segítségére! Higgye el, nem kell aggódnia miattam. Jól vagyok, jobban már nem is lehetnék. Nem hallott Mr. Theodor Rosenerről, aki azért jött Berlinbe, hogy egy államkölcsön ügyében folytasson tárgyalásokat?

- Természetesen hallottam, de mi köze magának Mr. Rosenerhez? Hogyhogy az ő nevét viseli?

- Örökbe fogadott! Mrs. Rosener elhunyt édesanyám nővére. Hosszú-hosszú évekre nyoma veszett, ám aztán közös ismerősünktől, Mr. Trailytől, aki a férje barátja, hallott rólam és értesült a sorsomról. Nagynénémet a férje polgári származása miatt kitagadta a család, és ő sem akart többé hallani a rokonairól. Amikor azonban a fülébe jutott, hogy egyetlen húgának lánya nagy bajban van, azonnal eljött Montreux-be. Nem sokkal azután érkeztek meg, hogy én visszatértem az intézetbe. Nagynénéméknek nincs gyerekük… és megszerettek engem a férjével. Örökbe fogadtak, hogy makulátlan nevet viselhessek. Látja, milyen egyszerű a magyarázat! Nevelőszüleim mindent tudnak rólam, a sorsomról, és nagylelkűen elárasztanak a szeretetükkel. Úgy élek náluk, mint egy mesebeli hercegnő.

Ronald vágyakozó szemmel nézett a lányra.

- És mindezt elhallgatta előlem? Megváltás lett volna számomra, ha biztonságban tudhatom. Hogy lehetett ilyen kegyetlen velem?

Dani szeme szenvedésről árulkodott.

- Kegyetlen? Ki akartam lépni az életéből, hogy megnyugodhasson, de hiába volt minden. Most újra kezdődnek a gyötrelmek - mondta csendesen, a férfi szemrehányó tekintetétől megrendülten.

- Magát senki és semmi nem választhatja el tőlem, Dani. Higgye el, minden erőfeszítés hiábavaló. A sors úja és újra összehoz bennünket, mert összetartozunk, mert nem lehet egymástól elszakítani azokat, akik ennyire szeretik egymást. Megnyugodtam kissé, és most már nagyon-nagyon örülök, hogy megtaláltam. Soha többé ne próbáljon meg kilépni az életemből! Nem szabad. Herta néni azt mondta, hogy igenis történhet csoda, és tessék, megtörtént, mert megtaláltam magát. Soha többé nem hagyom el. Nem élhetek maga nélkül.

- Pedig úgy kell lennie, kedves barátom. Én nemsokára New Yorkba megyek az új családommal, magának pedig gondolnia kell az édesapjára.

Ronald megragadta a lány kezét.

- Nem mehet el! Édesapám pedig, azt hiszem, már nem olyan kőszívű, hogy el akarna választani bennünket. Megviselte, hogy szenvedni látott engem, és valószínűleg bármit megtenne azért, hogy véget éljen a gyötrődésem. Ráadásul most már másik nevet visel, Dani, és ezzel elhárult a legnagyobb akadály. Erre nem gondolt?

A lány rémülten, kérlelőn nézett fel rá.

- Kérem, ne keltsen bennem hiú reményeket! Az én erőm is véges, sokkal többet már nem viselek el.

- Nem válok el többé magától, Dani, ez egészen biztos. Kérem, vezessen oda a szüleihez. Gondolom, itt vannak.

- Természetesen, csak a nagy kavarodásban elszakadtam tőlük. Mr. Heart, az amerikai nagykövetség titkára kísért ide. Megígérte, hogy megkeresi és ideküldi a szüleimet. Nem mehetek el innen, mert akkor megint csak elkerülnénk egymást.

- Akkor én is maradok, és megvárom őket. Kérem, ne küldjön el.

És Dani nem küldte el, szíve nem engedte, hogy megtegye. Ronald ott állt előtte, és eltakarta a nagyteremben tartózkodók kíváncsi pillantásai elől. Tekintetük egymásba fonódott, és némán mesélt kiállt szenvedéseikről, határtalan szerelmükről. Később már szavakat is találtak arra, hogy elmondják egymásnak, mi mindenen mentek keresztül, és milyen nagyon vágyódtak a másik után.

Egészen elmerültek egymásban, és nem vették észre, hogy Ronald édesapja belépett a szobába. Ő is csak a tömeg elől szeretett volna kis időre elszökni, s váratlanul a fiával és Danival találta szembe magát. Meglepetten felkiáltott, amikor felismerte a lányt.

Ronald gyorsan feléje fordult, és a szemében ragyogó mámoros boldogság még jobban megrázta az apját, mint eddigi szenvedései.

- Apám! Nézd, a sors megint elvezetett bennünket egymáshoz! Hát nem igazi csoda ez? - kérdezte a fiatalember felindultan.

Friedrich Norden kihúzta magát.

- Az, fiam, és az efféle csodáknak hinnünk kell. Én pedig nem akarom még egyszer tönkretenni a sors munkáját. Azt akarom, hogy megmaradjon a szemedben ez a boldog ragyogás. Szenvedésed, gyötrődésed rég megtörte már a makacsságomat. Soha többé nem akarlak boldogtalannak látni. Herta nénédnek igaza volt. Két derékba tört élet túl magas ár holmi megcsontosodott eszmékért. Nem vesztegethetem az időt. Tudom, hogy Winterfeld kisasszony igen gyorsan szokta meghozni a döntéseit, és ha nem tartom vissza, talán megint elszökik előlünk. Ezt nem engedhetem. A fiam tönkremegy, ha nem veheti a védelmébe magát, kedves kisasszony. Ezennel megkérem a kezét Ronald számára.

Dani holtsápadt lett, és Ronald arcából is kifutott a vér. Mindketten az idős férfira néztek, aztán egymásra. A lány végül erőtlenül és hitetlenkedőn elmosolyodott, a fiatalember pedig megragadta az édesapja kezét.

- Apám!

Ebben az egyetlen szóban minden érzése benne volt. Friedrich Norden megfogta Dani kezét, és mosolyogva a fiáéba helyezte.

- Igaz ez? Valóban megengedi, hogy boldogok legyünk? - kérdezte a lány megremegve.

- Igen, gyermekem, ezt akarom. A boldogság többet ér, mint egy név talán méltatlanul nagyra tartott tisztasága. Meg aztán hamarosan te is a mienket viseled majd, és a mostani nevedre senki nem gondol többé.

- Ne lepődj meg nagyon, apa, de nem ismerheted ennek az ifjú hölgynek a nevét! Nem Winterfeld kisasszonyt vezetem oltárhoz, hanem Miss Rosenert, a New York-i City Bank elnökének a lányát - mondta Ronald somolyogva.

Édesapja értetlenül meredt rá.

- Miket beszélsz, fiam? Megártott a nagy boldogság?

A fiatalember felkacagott.

- Nem, apa, ne hidd, hogy örömömben elment az eszem! Mr. Rosener örökbe fogadta Danit. Mrs. Rosener a nagynénje, néhai édesanyjának a nővére. Egy amerikai barátjuk megismerkedett Monte-Carlóban Danival, és Rosenerék tőle tudták meg, hogy elárvult rokonuk segítségre szorul. Ezért mentek el érte Montreux-be.

A szerelmesek izgatottan, egymás szavába vágva elmesélték az elképedt édesapának a történteket. Azt sem hallgatták el, hogy Ronald egy kétségbeesett pillanatig kalandornőnek hitte Danit.

Friedrich Nordennek nagy kő esett le a szívéről. A hamiskártyás és öngyilkos neve mégsem kerül kapcsolatba az övével! Fia a City Bank elnökének lányát veszi feleségül. A nyilvánosságnak csak ehhez van köze, semmi máshoz.

- Kicsi Dani - mondta fellélegezve ne vedd rossz néven tőlem, hogy örülök ennek. Így nem kell attól félnem, hogy valaha is ferde szemmel néznek majd a fiam hitvesére. Annak is örülök, hogy már akkor beleegyeztem a házasságotokba, amikor ezt még nem tudtam.

Dani megszorította leendő apósa kezét, és könnyes szemmel nézett rá.

- Én is örülök annak, hogy így alakultak a dolgok, kedves papa. Daniela von Winterfeldnek talán soha nem lett volna bátorsága ahhoz, hogy a Norden-házban keresse a boldogságát. Daniela Rosenernek viszont van. Ennek ellenére nagyon hálás vagyok neked azért, hogy Daniela von Winterfeldként is a családodba fogadtál volna.

- Én is köszönöm neked, édesapám. Ez is csak azt mutatja, hogy nagyon szeretsz.

- Most, hogy ezt tisztáztuk, már csak a nevelőszüleid beleegyezését kell megszereznünk - jegyezte meg az idős úr.

Dani összerezzent.

- Istenem, milyen hálátlan, mennyire önző vagyok! Eddig eszembe sem jutott, hogy el kell válnom az új családomtól. Egészen biztosan azt akarják, hogy én boldog legyek, de azért nehezükre esik majd a szomorú elválás, mivel nagyon megszerettek.

- Ezt nem nehéz elhinnem, de Ronald hamarabb benyújtotta rád az igényét - jegyezte meg Friedrich Norden mosolyogva. - Gondolom, nektek most sok mondanivalótok van egymás számára, úgyhogy én megyek, megkeresem és idehozom Roseneréket.

Az idős úr sietve távozott, mert fia szeméből kiolvasta, hogy igencsak szívesen maradna kettesben Danival. Még nem járt messze, amikor Ronald már a pálma mögé vonta a lányt.

Ott aztán a karjába zárta, és a nagyteremben zsibongó előkelő társasággal mit sem törődve, annyi hiábavaló vágyakozás után végre megcsókolta. A világ megszűnt létezni körülöttük. Földöntúli boldogsággal csókolták egymást, aztán mélyen egymás szemébe néztek, majd újabb csókok következtek.

Boldogságuk rózsaszín fellegeiből csak akkor tértek vissza a valóságba, amikor meghallották Friedrich Norden derűs hangját.

- Miss Rosener egészen biztosan itt van. Itt hagytam a fiam társaságában. Ha jól sejtem, behúzódtak a pálma mögé.

Dani és Ronald gyorsan előlépett. Friedrich Norden mellett ott álltak Rosenerék, és újra izgatott beszámoló, magyarázkodás vette kezdetét. Mr. és Mrs. Rosener hamar belátták, hogy csupán kurta ideig alakíthatják a szülői szerepet, de nagyon örültek Dani boldogságának. Mivel itt nem beszélgethettek zavartalanul, úgy döntöttek, hogy elhagyják az estélyt, és Rosenerék szállodájába mennek. Társadalmi kötelességeiknek eleget tettek, úgyhogy senki nem fogja rossz néven venni a távozásukat.

Fél órával később mind együtt ültek Rosenerék szalonjában. Mr. Rosener pezsgőt hozatott, hogy koccinthassanak az egymás kezét pillanatra sem elengedő fiatalok boldogságára. Még mindig rengeteg volt a mesélni- és megmagyaráznivalójuk. Végül elhatározták, hogy Dani elkíséri Londonba nevelőszüleit, és Ronald, akit édesapja örömmel felmentett a munka alól, szintén velük tart. A fiatalember nem akart többé elválni szerelmétől.

Friedrich Norden úgy döntött, hogy néhány napot még Párizsban tölt, és élvezi a szerelmesek boldogságát, aztán egyedül megy vissza Berlinbe. Személyesen akarta megvinni Herta asszonynak a hírt, hogy hamarosan kedves szállóvendége lesz. Az esküvőig ugyanis Dani nála lakik majd. Nászútra a fiatalok természetesen New Yorkba mennek, és hosszú időt töltenek ott, hogy Rosenerék valamennyi ismerősüknek a lányukként mutathassák be Danit. Az magától értetődött, hogy nevelőszülei Danit tekintik az örökösüknek, akárcsak az, hogy a jövőben egyik évben az amerikai házaspár jön át Németországba, a következőben pedig a fiatalok látogatják meg őket Amerikában. Így minden évben legalább egy-két hetet együtt tölthetnek.

- Ha majd nyugalomba vonulok, akkor talán visszaköltözünk Németországba - jelentette be Mr. Rosener. - Amerika ugyanis pompás hely, ha munkáról van szó, de pihenésre nem igazán alkalmas. Azt majd idehaza újra meg kell tanulnunk.

Késő éjszaka volt már, amikor a kis társaság szétszéledt. Dani gyengéden, hálás boldogsággal búcsúzott el a jegyesétől és leendő apósától, de nevelőszüleit is hálás szívvel ölelte magához.

- Ugye nem haragszotok rám, amiért ilyen nagyon boldog vagyok? - kérdezte.

Természetesen ugratták kicsit és kikacagták, ám a lány így is érezte, hogy nem szívesen válnak meg tőle. Önzőnek tartotta magát egy kicsit, ám most nem tudott búslakodni.

Miután magukra maradtak, Mr. Rosener magához ölelte a feleségét.

- Rövidre sikerült az anyai boldogságod, Ursula.

Az asszony ráemelte könnyes szemét.

- Minden szülőnek az a sorsa, Theo - felelte bátran -, hogy előbb vagy utóbb átengedje gyermekét a jövendőbelijének. Mi azonban okosak leszünk, és nem mondjuk, hogy elvesztettük a lányunkat, csak mert nem lehet mindig velünk. Inkább azt mondjuk, hogy most már két gyermekünk van: egy lányunk meg egy fiunk.

Férje gyengéden megcsókolta.

- Nagyon szép gondolat, Ursula. Ehhez fogjuk tartani magunkat.

XIV.

A sok-sok szenvedés, fájdalom és gyötrődés után a két fiatal számára elkövetkezett a jegyesség csodaszép időszaka. Éppen a báli szezonra érkeztek meg Rosenerékkel Londonba, és káprázatos estélyeken vettek részt. Dani egyik diadalt aratta a másik után. Szépsége, bája, kecsessége mindenkit elbűvölt. Valósággal nyüzsögtek körülötte a hódolók, de számára egyedül csak Ronald létezett, akinél nem volt büszkébb, boldogabb vőlegény. A lány egészen neki és nevelőszüleinek szentelte magát.

Szinte repültek a hetek, és egyre jobban közeledett az a nap, amelyen Roseneréknek vissza kellett indulniuk Amerikába. Hogy a kevéske időt még jobban kihasználják, a fiatalok elkísérték a házaspárt Hamburgba, ahonnan a gőzösük indult. Miután a hajó kifutott a kikötőből, a jegyesek felszálltak az első berlini vonatra.

Berlinbe érkezése után Friedrich Norden azonnal felkereste sógornőjét. Herta asszony boldogan üdvözölte. Örült, hogy végre nincs egyedül, és van kivel szót váltania.

- Hogyhogy egyedül, Friedrich? Ronald is itt lesz mindjárt? - kérdezte.

Az idős úr szeme huncutul csillogott.

- Nem, Herta, ő Párizsban maradt, onnan pedig Londonba megy, ugyanis… eljegyezte magát, és elkíséri Londonba a menyasszonyát meg a leendő apósáékat.

Herta asszony szemlátomást megdöbbent.

- Eljegyezte magát? Ronald eljegyezte magát? Ezt meg hogy értsem? Kit jegyzett el?

- Miss Rosenert, a New York-i City Bank elnökének csodaszép lányát.

Az idős hölgy elsápadt.

- Szegény Dani! Nem hittem volna, hogy Ronald valaha is képes lesz elfelejteni - mondta csendesen.

Az öregúr felkacagott, és a vállánál fogva gyengéden megrázta a sógornőjét.

- Ez már nem fér abba az okos fejedbe, igaz? Megjegyzem azonban, hogy Miss Rosener úgy hasonlít Dani von Winterfeldre, mint egyik tojás a másikra, és ráadásul őt is Danielának hívják.

- Ez aztán a különös egybeesés! - jegyezte meg az idős hölgy kissé szomorúan.

Sógora megint felnevetett.

- Még mindig nem sejtesz semmit, Herta? Ismered Ronaldot, és tudhatod, hogy nem csapodár a szíve. Akit egyszer befogadott, azt többé nem ereszti. Miss Rosener nem más, mint Daniela von Winterfeld. Gyere, üljünk le, aztán mindent apróra elmesélek.

Friedrich Norden nem kis büszkeséggel újságolta el, hogy sikerült legyőznie önmagát, és megkérte Ronald számára Dani kezét, majd a további történésekről is beszámolt. Herta néninek nagy kő esett le a szívéről, egyszerre sírt és nevetett örömében.

Amikor aztán sógora még azt is elmondta, hogy Dani nem megy vissza Amerikába a nevelőszüleivel, mivel a szerelmesek nem akarnak megint elválni egymástól, hanem a kis menyasszony itt, az ő házában lakik majd az esküvőig, nos, akkor az idős hölgynek végképp felragyogott az örömtől arca. Természetesen tudni akarta, mikor lesz az esküvő. Friedrich Norden elmesélte, hogy május negyedike mellett döntöttek, és utána a fiatalok néhány hónapra New Yorkba utaznak.

Herta néni öröme még nagyobb lett, már ha ez még egyáltalán lehetséges volt. Ezek szerint Dani hónapokig itt lakik majd nála! És még mindig nem volt vége az idős hölgy számára szebbnél szebb újságoknak. Sógora elmondta, Mrs. Rosener általa arra kéri, hogy legyen Dani segítségére a kelengyéje összeállításában és kiválasztásában.

- Nem kell garasoskodnotok, Hertám. Mr. Rosener semmit nem kíván megtagadni fogadott leányától. Ragaszkodik ahhoz, hogy mindenből csakis a legjobbat kapja, neked pedig szabad kezet ad, Herta. Na, mit szólsz? Ronald mégiscsak vagyonos lányt vesz feleségül, hiszen valamikor majd Daniela lesz Rosenerék örököse. Bevallom, büszkévé tesz, hogy én mindezt csak akkor tudtam meg, amikor végre-valahára sutba dobtam a büszkeségemet, és kizárólag a fiam érzéseire gondoltam. Nem ment ki a fejemből, amit mondtál. Az, hogy két ember boldogsága semmiféle rideg erkölcsi elvvel nem mérhető össze.

Az idős hölgy melegen megszorította a férfi kezét.

- Régóta látom én már rajtad, Friedrich, hogy szavaim megtették a hatásukat. Titokban mindig is abban reménykedtem, hogy Dani és Ronald a végén mégis egymásra találnak. Annak természetesen én is örülök, hogy így alakultak a dolgok, már csak Dani miatt is. Aligha tette volna túl magát könnyen azon, hogy miatta árnyék vetülhet a férje tiszta nevére. Segítse meg őket az Úr, hogy ezzel az árnyékkal együtt az összes többi is eltűnjön az életükből! Keservesen megszenvedték a boldogságukat.

Amikor a fiatalok megérkeztek Berlinbe, Herta asszony gyengéd szeretettel fogadta Danit, aki az esküvőig az ő édes kislánya maradt. Ronald természetesen mindennap megjelent a nagynénjénél, és Friedrich Norden is minden adódó alkalmat kihasznált, hogy leendő menye társaságát élvezhesse. Meghívta őt és Herta nénit a házába, hogy a lány kiválaszthassa leendő szobáit, amelyeket az ő ízlése és kívánságai alapján fognak berendezni. Friedrich Norden úgy határozott, hogy az esküvő után átköltözik a villa egyik oldalszárnyába, mert így a gyerekek közelében maradhat.

Dani mindennel egyetértett, és őszintén hálás volt azért a sok-sok szeretetért, amit a vőlegényétől és annak rokonaitól kapott. Édesapja halálának évfordulóján pedig végre megvalósította régóta dédelgetett tervét, és a Horst von Winterfeld által hátrahagyott tőkéből létrehozta a börtönből szabadultakat segítő alapítványt.

A csodálatosan szép és boldog jegyesség után, május negyedikén Dani Rosener és Ronald Norden örök hűséget fogadott egymásnak. A fiatal pár szeméből tiszta, mély boldogság sugárzott. A menyasszonyt mindenki gyönyörűnek találta, még Lizzi Dernbuig, az egykor Lizzi Bernd sem tett rá gonosz megjegyzést, ez pedig már önmagában is szenzációszámba ment.

Az esküvő után az ifjú házasok azonnal Hamburgba utaztak, ahol gőzösre szálltak, és elindultak New Yorkba, Dani nevelőszüleihez. Felhőtlen boldogságban tették meg a hajóutat. Csak egymásnak éltek, csak egymást látták, hallották. Amikor a hajókorlátnál álltak, és kéz a kézben csodálták a hullámok játékát, Ronald mindig édes bohóságokat suttogott ifjú felesége fülébe, mert nem tudott betelni azzal, hogy Dani arca újra és újra színt vált. Boldogságuk, a szív jogán, végre beteljesedett.

VÉGE

ISBN 963 8248 52 1 ö

ISBN 963 296 474 8

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629

Szerkesztőség: 1088 Budapest, Bródy Sándor u. 30/b

Telefon: [phone]

Felelős kiadó: a kft. Ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2260-4901

Készült Debrecenben, a 2001. évben

---