Käthe egy kisváros nyomasztó légkörében nevelkedik. A szabadság és önmegvalósítás utáni vágytól hajtva elhatározza, hogy színésznő lesz. A városi színtársulat nyári vendégszereplése alkalmával megismerkedik a könnyelmű, körülrajongott színésszel, Wiganddal, aki első pillantásra beleszeret a bájos fiatal lányba. Összeházasodnak, ám a férfinak esze ágában sincs változtatni korábbi életvitelén. Mire Käthe rájön tévedésére, már késő…

Hedwig Courths-Mahler

Gazdátlan szív

I.

Käthe reggelihez terített. Szétrakta a csészéket, ropogós zsömlét tett a kenyérkosárba, a cukortartót és a pici tejszínes kancsót mértani pontossággal az asztal közepére állította.

Line, az idős cseléd, aki már húsz éve teljesített szolgálatot a háznál, behozta a gőzölgő kávét és az újságot.

Käthe szótlanul átvette tőle mindkettőt. Az, újságot elhelyezte Karl bácsi csészéje mellett, a kávéskancsót pedig feltette a spirituszfőzőre. A kékes lángnyelvek mohón csaptak a magasba. Még egy pillantást vetett az asztalra, s Käthe. elégedetten könyvelte el, hogy minden a legnagyobb rendben. Szokásához híven ránézett az órára, nyolc óráig mindössze két perc volt hátra.

Gépies mozdulattal végigsimított a haján, és az ablakhoz lépett.

Megszokott kép tárult a szeme elé.

Hosszú évek óta mindennap pontosan ebben az időben megállt az ablaknál, és álmodozva nézett kifelé.

Nap, mint nap ugyanazok a benyomások érték.

Az utca túloldalán kis vegyeskereskedés állott. A keskeny kirakatablakban szigorú rendben sorakozott a kávé, rizs, mandula és mazsola. Feljebb citrom, néhány teásdoboz és maggis-üveg. Leghátul makarónis és zabpelyhes zacskókból álló mesterséges fal emelkedett.

Amikor vásárló lépett az üzletbe, megszólalt az ajtó fölötti csengő, amelynek fülsértő hangja Käthéhez is eljutott.

Néha sírni tudott volna a minden áldott reggel elébe táruló egyhangú, unalmas látványtól.

Ásított egy nagyot, és megdörzsölte a szemét. Mellkasából mély sóhaj szakadt fel.

Käthe magas volt és karcsú, mint a nádszál. Finom arcvonásai és formás teste idegenül hatott a divatjamúlt bútorokkal ízléstelenül berendezett szobában. Egyszerű, kék csíkos kartonruhát viselt, ennek ellenére testtartásának és arckifejezésének köszönhetően igen előkelően festett. Szép, kék szemére hosszú, fekete pillák vetettek árnyékot, tekintetében volt valami édes mélabú, amely komolyságot kölcsönzött arcának. Sötét, már-már feketén csillogó haja elöl a homlokába hullott, hátul pedig laza hullámokban omlott alá. Szépen metszett, vérpiros ajkai még inkább kiemelték arcának üdeségét.

Nyolcat ütött az óra.

Ebben a pillanatban feltárult az ajtó Käthe háta mögött. Idős hölgy lépett be. Sötétszürke szövetruhát viselt és fekete selyemkötényt. Éles arcvonásai szigorrá merevedtek, tekintete hidegen pillantott körbe, keskeny ajkait szorosan összezárta.

Käthe megfordult, és elébe sietett.

- Jó reggelt, Amalie néni!

- Jó reggelt, Käthe!

A reggeli üdvözlés érzelemmentesen, minden szívélyesség nélkül zajlott.

Amalie néni az asztalra tette kosárkáját, amelyben a kulcsait tartotta, és tekintetét vizsgálódva körbejártatta a terítéken.

- Karl bácsi újságát már megint a csésze bal oldalára tetted. Tudod, hogy mindig jobb kézzel nyúl utána. Mikor tanulod meg végre a rendet?

- Bocsáss meg, nénikém, nem figyeltem oda - mondta Käthe, és a megfelelő oldalra tette át a lapot.

- Figyelmetlenség ilyet elfelejteni, rendetlen vagy. Mi lesz belőled, ha ennyire megbízhatatlan vagy?

Käthe ajka megrándult, mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát.

Ismét nyílt az ajtó, és Karl bácsi lépett be rajta.

Azt mondják, hosszú együttélés során a házastársak hasonlítani kezdenek egymásra. A Rodeck házaspárnál jobb bizonyítékot nem is lehetett volna találni erre. Hideg tekintet, szorosan összezárt, kicsinyességre valló ajkak, kifejezéstelen arc - a két ember szinte a megszólalásig hasonlított egymásra.

- Jó reggelt, Karl bácsi!

- Jó reggelt, Käthe!

A lány teletöltötte a csészéket, cukrot, tejszínt tett a kávéba, majd a kés után nyúlt, hogy megkenje a zsömléket nagybátyja és nagynénje számára. Csak ezután szolgálta ki saját magát.

Reggeli után Karl bácsi belelapozott az újságba, Amalie néni pedig a kötése után nyúlt. Käthe álmodozva meredt a semmibe.

Mindennap ugyanaz a kép.

Pontosan fél órával később Karl Rodeck bőrkereskedő félretette az újságot, és felemelkedett a székről. Käthe már hozta is a kalapját meg a botját, és ajtót nyitott neki. Karl Rodeck úr reggeli sétára indult. Käthe előre tudta, hogy ezen a napon is pontban kilenckor visszaérkezik, és belép a hátsó épületben berendezett irodájába.

A szürke homlokzatú, utcai épület lakóházként szolgált. Két emelete volt, amelyekről négy-négy ablak nyílt az utcára. A hátsó épület, amelyhez a fedett kapubejáraton keresztül lehetett eljutni, valamivel nagyobb volt. A földszinten az irodák kaptak helyet, a két emelet pedig a bőrbálák raktározására szolgált. A bor kellemetlen szaga beitta magát még a lakóház falai közé is.

A két hölgy szabályszerűen hozzálátott az aznapi háztartási teendők végzéséhez.

Amalie Rodeck maga volt a megtestesült pontosság. Hála neki, a házban minden olajozottan működött. Volt egy naptára, amelyben egy éven keresztül a nap minden órájára elő volt írva, hogy mi a teendő. A naptár szerinti rend évente ismétlődött, csupán a vasárnapok miatt tolódott egy napot. Meg volt határozva benne, hogy mikor lesz kicsi, közepes vagy nagytakarítás, - pontosan mely napokon mosnak, vasalnak, javítják a fehérneműt. Az étrendet is egy évre előre kifundálták. Amalie asszonnyal sohasem fordult elő, ami annyi háziasszonnyal: naptárának hála, soha nem okozott neki fejtörést a másnapi ebéd.

Ebben a házban, ahol minden maga volt a tökély, bárki nyugodtan leszokhatott a gondolkodásról. Käthe akár alva is el tudta volna látni napi teendőit. Néha úgy érezte, nem is ember többé, csak egy felhúzható munkagép. A gondolkodásról azért mégsem szokott le teljében. Csinos kis fejében olykor figyelemre méltó gondolatok születtek. Vére megpezsdült, és nyugtalanság lett úrrá rajta. Minden porcikájával szabadság után áhítozott, hívta, csalogatta a napsütötte, kacagó élet, a nagyvilág s vele a komoly munka, a hasznos tevékenység. A lélekölő egyhangúság, a haszontalan ábrándozás, amelyre nyárspolgár nagybátyja és gyámja ítélte, egyre elviselhetetlenebbé vált számára. Nyugtalan lelke hasztalanul vergődött börtönében, nem látva kiutat a szabadulásra.

Amikor egy alkalommal megemlítette nagybátyjának és nagynénjének, hogy milyen gondolatok foglalkoztatják, és beszélt a vágyairól, terveiről, azok úgy néztek rá, mint akinek elment az esze.

- A sok olvasás az oka - jegyezte meg Amalie néni szemrehányóan -, a végén még elveszted a fejed.

Karl bácsi a vállát vonogatta.

- Csupa haszontalanságon jár az eszed! Inkább segíts Amalie néninek a háztartásban, akad itt munka elég!

Ezzel pontot is tett a beszélgetés végére.

Käthe egyik alkalommal nyomatékosabban, komolyabban adott hangot kívánságainak.

- Szeretnék valami hasznosat tanulni, Karl bácsi! Küldj el engem, ha csak egy évre is egy nagyvárosba!

Nagybátyja hidegen, már-már megvető pillantással mérte végig.

- Te megbolondultál! Egy jóravaló, erényes nőnek otthon a helye. Amíg a gyámod vagyok, az én felügyeletem alatt állsz, és nem engedélyezem, hogy a nagyvilágban kószálj. Majd ha nagykorú leszel, azt teszed, amit jónak látsz, és punktum.

Ha Karl bácsi azt mondta, hogy „punktum”, akkor az a törvény erejével bírt.

Ettől fogva Käthe egyre csak a napokat és az órákat számolta. Magában már kiszínezte, hogyan alakul az élete, ha végre nagykorú lesz. Minden vágya az volt, hogy egyszer színésznő legyen. Úgy érezte, ez a leggyönyörűbb, legmagasztosabb hivatás. Titokban színdarabokat olvasott, és ha egyedül volt, szép, zengő hangján egyiket-másikat elő is adta. Ilyenkor magával ragadta a lelkesedés, és mámoros boldogság lett úrrá rajta. Már az iskolai ünnepségek alkalmával is sokat szerepelt, tanárai nem győzték dicsérni ügyességét. Egyikük, talán félig tréfából meg is jegyezte, hogy Käthét ígéretes színészi tehetséggel áldotta meg a sors. Käthe agyába bevésődött ez a mondat. Attól fogva tudatosan gyakorolt, főleg a klasszikus drámák sodró lendületű jeleneteit, s közben dicsőségről, hírnévről, színészi babérokról álmodott.

Majdnem minden fiatal lánnyal előfordul, hogy egy bizonyos korban élénk érdeklődést mutat a színház iránt, és azt hiszi, nagy dolgokra hivatott. Käthe bizonytalan lépései felett nem őrködött féltő anyai tekintet, és nem magyarázta meg neki egy jószándékú, gondos apa, hogy a szenvedéssel, bukásokkal kikövezett út csak egy-két kiválasztottat vezet fel a megálmodott csúcsra. Vágyait nem is a színházi elhivatottság, hanem inkább az a kívánság táplálta, hogy kikerüljön végre a fénytelen, unalmas mindennapok szürkeségéből. Olyan elfoglaltságot szeretett volna, amely kitölti az életét. Szűk volt neki a négy fal, szabadulni vágyott, oda, ahol sírnak, nevetnek az emberek, oda, ahol kedve szerint lehet kirobbanóan boldog vagy éppen szomorú. Talán egyszer összehozza a sors valakivel, akit ürességre kárhoztatott szíve minden vágyával szeretni tudna.

Esténként, mivel már tíz órakor el kellett oltania a lámpát a hálószobájában, nyitott szemmel, merengve feküdt a sötétben. Vágyakozó, kusza gondolatok rajzottak az agyában, s megrohanták a romantikus ábrándok.

Másnap reggel a kelő nap sugarai aztán könyörtelenül szétoszlatták az álmait. Köddé vált mind, s nem maradt más, csak a vágyakozás és a remény.

Käthe Rodeck nyolcéves korában került nagybátyja házába. A szülei tífuszjárvány áldozatai lettek, s szinte egy időben költöztek el az élők sorából. Édesapja Karl Rodeck unokatestvére volt, aki az árván maradt gyermek legközelebbi hozzátartozójaként kénytelen volt őt magához venni. Amalie néni még nála is kevésbé örült a váratlan családtagnak. Attól tartott, hogy egy kisgyermek kizökkentheti példás háztartását a megszokott kerékvágásból. Lelki szemei előtt azonnal megjelent két kis barbár gyermekláb, amely végigtrappol a gondosan fényesre suvickolt padlón.

Rodeckék fagyosan fogadták a szegény árvát. Amikor a kislány gyengéden, szeretet után áhítozva át akarta ölelni a nagynénjét, az asszony durván eltaszítottá magától, mert összegyűrte a kötényét.

Aztán magára hagyták a szobában. A kislány könnyeit nyelve szétnézett a csúnya, mértani pontossággal berendezett nappaliban, amikor nyílt az ajtó, és egy nyakigláb fiú lépett be rajta.

A nagy, mélyen ülő, szürke szempár egy pillanatra csodálkozva, majd együttérzéssel nézte a sírással küszködő gyermeket. Odalépett hozzá, és barátságosan megsimogatta a háját.

- Te vagy a kis Käthe?

A kislány abbahagyta a sírást, és bátran bólintott.

- Igen, és te ki vagy?

- Helmut a nevem, Amalie néni és Karl bácsi fia vagyok, az unokatestvéred.

- De te nem vagy olyan rossz, mint ők.

A fiú mosolygós arcán árnyék suhant át.

- Nem rosszak ők sem, Käthe, csak komolyak és szigorúak, mint amilyenek a szülők lenni szoktak.

A kislány hitetlenkedve rázta meg a fejét.

- Az én szüleim kedvesek voltak, jaj, de még milyen jók és kedvesek! - felelte, és újra sírva fakadt.

A fiú igyekezett megvigasztalni, történeteket mesélt neki, és játszott vele.

A kislány csengő kacagása melegséggel töltötte meg a szobát. Ekkor ismét megjelent Amalie néni, és szigorúan emlékeztette Helmutot befejezetlenül hagyott munkájára. Käthét kiküldte Linéhez, aki már akkor Rodeckéknél cselédeskedett.

A kislány azonnal szót fogadott, mert szívesebben volt a konyhában Linével, mint odabenn a hideg tekintetű nagynénivel.

Amalie asszonynak meggyűlt a baja az eleven kislánnyal. Nagy erőfeszítésébe tellett, mire megértette vele, hogyan kell viselkednie egy illedelmes, szófogadó gyereknek. Nemegyszer már-már közelharcot kellett vívnia a vadóc, szabadon szárnyaló kis lélekkel, mire az kezessé, csendessé vált.

A kislányt talán beteggé teszi a fagyos légkör, ha nincs ott Helmut és Line, a melegszívű cseléd. Mindketten szeretettel vették körül a kis jövevényt, persze csak titokban, amikor a Rodeck házaspár nem látta.

Egy évvel később Helmut örökre elhagyta a szülői házat. Attól fogva Käthe nem hallott több szívből jövő, vidám kacajt a szürke falak között. Helmut szilaj, heves vérmérsékletű fiatalember volt, akit az apja „neveletlenségéért” sokszor megfenyített. A szülők nem értették meg, hogy fiuk viselkedése életerős, tüzes természetéből fakad, s minden erejükkel azon voltak, hogy vakon engedelmeskedő rabszolgát neveljenek belőle. Szülői tekintélyüket latba vetve igyekeztek megfékezni lázadó természetét.

Helmuttól azonban idegen volt a szolgalelkűség, s végérvényesen kicsúszott a szigorú apa keze közül.

Apjának az volt a vágya, hogy idővel átvegye tőié a bőrkereskedés vezetését, ahogy annak idején ő átvette a saját édesapjától. Helmuttól senki sem kérdezte, van-e kedve vagy tehetsége hozzá, hogy egyszer majd apja örökébe lépjen.

A fiú szilárdan eltökélte magában, hogy belőle ugyan nem lesz bőrkereskedő. Éles esze magasztosabb, felelősségteljesebb hivatás felé irányította. Erről nem szólhatott senkinek, hiszen szülei úgysem értették volna meg. Amikor elutazott Berlinbe, hogy letöltse a tanoncévét, senki sem gondolt rá, hogy egyáltalán nem áll szándékában hazatérni.

Helmut tudta, mit csinál, ő már előre eltervezett mindent. Amikor letelt az egy év, levelet írt haza, amelyben nyíltan megvallotta, hogy nem akar kereskedő lenni, hanem minden vágya, hogy beiratkozzon az egyetemre, és ehhez szülei szíves beleegyezését kéri.

Apja habozás nélkül Berlinbe utazott, hogy szülői tekintélyét latba vetve, fiát józan belátásra bírja. A két férfi között összetűzésre került sor, s az apa kezet akart emelni fiára.

Helmut holtsápadtan, villámló tekintettel lefogta a karját, és olyan erősen tartotta, mintha satuba fogta volna. Vad haragjában szenvedélyesen az apja szemébe vágta, hogy vétkezett ellene, mert drákói szigorával és; nevelési módszereivel kiölt belőle mindén jót és nemeset. Apa és fia ellenségekként álltak egymással szemben, de egyikük sem tudta a másikat meggyőzni.

Karl Rodeck hazautazott, és kitagadta a fiát. Megszakította vele a kapcsolatot, s többé nem küldött neki egyetlen pfenniget sem.

- Azt akarom, hogy bűnbánó szívvel visszatérj a szülői házba, és alávesd magad az akaratomnak! - mondta a fiának.

Helmut dacosan válaszolt:

- Akkor majd a saját erőmből érem el, amit akarok. Ha kell, éhezem, de addig nem térek vissza, amíg nem csinálok valami hasznosat, és révbe nem jutok.

Ettől fogva Helmut nevét tilos volt kiejteni a házban. A kis Káthének nagyon hiányzott, de aztán megfeledkezett róla. A gyerekek gyorsan felejtenek.

Csak álmában hallotta néha a fiú vidám, szívből jövő kacaját, ilyenkor felült az ágyban, és zavartan nézett körül.

Néha neki is bizseregni kezdett a lába, forróvá vált talpa alatt a talaj, s legszívesebben Helmut Rodeckhez hasonlóan ő is a nyakába vette volna a nagyvilágot.

Ahogy múlt az idő, egyre gyakrabban gondolt Helmutra. Most már sejtette, mi űzte őt el otthonról. Esténként, amikor a konyhában Linével a vacsorát készítették, az öreg cseléd néha megjegyezte:

- Istenem, de jó lenne tudni, hogy megy a sora a mi fiatalurunknak!

Nem mert hangosan beszélni, csak suttogott, nehogy a nyitott ajtón keresztül meghallják a gazdái.

Vajon ők gondoltak-e a fiukra?

Amalie asszonynak az összetűzést követően gyakran rémálmai voltak, s égy belső hang talán megsúgta neki, mit kellene tennie. Férjéhez hasonlóan ő is abban reménykedett, hogy az éhség és a pénztelenség majd bűnbánatra és hazatérésre kényszeríti a fiút. Teltek-múltak az évek, de Helmut nem jelentkezett.

Karl Rodeck időnként titokban érdeklődött utána. Helmut Berlinben maradt, és irodalmat tanult az egyetemen, majd egy német család házitanítójának szegődve Amerikába hajózott.

Nem is sejtették, milyen nyomorúságosán, milyen nehezen érte el Helmut a célját. Tanoncéve alatt bölcs előrelátással takarékoskodott, mert sejtette, hogy apja leveszi róla a kezét, mihelyt ellenszegül akaratának. Összegyűjtött pénze azonban kevésnek bizonyult. Helmut órákat adott más diákoknak, másolást vállalt, cikkeket írt különféle újságoknak, hogy megkéresse a tandíjra valót. Szűkösen élt, s nem egy este bújt korgó gyomorral ágyba. Otthonról mégsem kért segítséget soha. Egyedül akart boldogulni, és megmutatni a szüleinek, hogy nem a kalandvágy marasztalta Berlinben, hanem a szilárd elhatározás, hogy valami hasznosat cselekedjék, és megmutassa, mire képes.

Amióta kivándorolt Amerikába, senki sem hallott felőle.

Az idős házaspárt leginkább a szóbeszéd zavarta, amely gyorsan felütötte a fejét a kisvárosban, mihelyt az emberek megneszelték, hogy Helmut Rodeck nem akar hazatérni a szülői házba. Ez talán még rossz útra tért fiuk elvesztésénél is jobban bántotta őket. - Karl Rodeck magához vette megboldogult fivérének a fiát. Úgy tervezte, hogy a cég fennmaradása érdekében Albert Rodecket jelöli ki utódjául saját, fia helyett.

Unokaöccse igazán Karl Rodeck ízlése szerinti ember volt. Szolgalelkű, csendes, hideg és számító, olyan, aki derekasan kivette a részét a cég munkájából. Kínosan rendszerető volt, akinek a szíve helyén számológép dolgozott.

Albert igen rossz véleménnyel volt „megfutamodott” unokatestvéréről, és remélte, hogy soha többé nem kerül elő. Az üzleti életben nagybátyja számára nélkülözhetetlenné tette magát.

Nagybátyja kívánságára oltárhoz vezette a polgármester lányát. Ifjú hitvesével jelenleg apósa házában lakott, és mint a polgármester veje most még egy fokkal magasabban hordta az orrát.

Vasárnap esténként Rodeckéknél kártyapartit rendeztek, amelyen természeteseti a hölgyek is részt vettek. Megérkeztek a polgármesterék, velük Albert és a felesége, valamint Albert barátja, az özvegy Krüger doktor. A férfiak kártyázlak, még a hölgyek egy-egy csésze tea és aprósütemény mellett kötöttek vagy horgoltak.

Rodeckék házában ez volt az egyetlen szórakozás, Käthe számára néhány tánciskolai lányismerősétől eltekintve erre korlátozódott a társasági élet. A barátnőkkel sem igen tudott mihez kezdeni. Néha úgy érezte, mintha nem is egy nyelven beszélnének, vagy nem is ugyanabban a világban élnének.

Käthe kimondhatatlanul magányos volt. Egyetlen öröme az volt, hogy eljárt nyelvórákra a városkában letelepedett idős franciatanárhoz. Neki köszönhette kiváló, folyékony francia nyelvtudását. A nyelvórák ellen még Karl Rodecknek sem volt semmi kifogása, szidta is emiatt eleget Amalie asszony, aki fel nem foghatta, mire jó az egész, hiszen Käthe már mindent elsajátított, amit az öreg francia tudott. Karl Rodeck hűvösen elmagyarázta neki, hogy Käthének állandóan gyakorolnia kell, mert különben elfelejti, amit tudott, és akkor hiábavaló pénzkidobás volt a taníttatása. Ebben maradtak.

II.

Ismét elérkezett a vasárnap este, a nagy kártyaparti ideje. A nappali hatalmas, kerek asztalát körülülte a négy férfi, míg a hölgyek a sarokban, a heverőn foglaltak helyet.

Karl bácsi zöld selyemmel hímzett házisapkáját viselte. Arca, a kártyalapok figuráihoz hasonlóan, mozdulatlanságba dermedt. A köpcös termetű Albert Rodeck, aki korán ritkuló, szökés haját szigorú középválaszték mentén kétfelé fésülte, mintha Karl bácsi arckifejezését utánozná. Semmitmondó arca méltóságteljes ráncokat formázott, csupán villogó tekintete volt élénk, amely időnként végigfutott a társaság tagjain.

Apósán, a polgármester úron, csak úgy rezgett a háj. Vizenyős tekintettel, kábán bámult bele a nagyvilágba. Kövér, vörös arcát a duzzadt ajkak, ha lehet, még csúfabbá tették. Feje teteje kopasz volt, akár a biliárdgolyó, melyet körös-körül őszülő, gyér haj keretezett. Minden mondatát így kezdte: „Mit is akartam mondani…” Ezután szünet következett, majd mély lélegzetvétel, és csak azután folytatta mondandóját.

A kártyaparti negyedik résztvevője Krüger doktor volt.

A harminchat éves, zömök, vöröses hajú, szőke szempillájú és szemöldökű férfi szúrós tekintetével hívta fel magára a figyelmet. Orrára aranykeretes szemüveget biggyesztett.

A férfiak alig beszéltek, de a hölgyek annál élénkebb csevegést folytattak a sarokban. A fő szóvivő a begyepesedett eszű, szűk látókörű polgármesterné és Johanna lánya voltak. Mindketten tudták a városka összes pletykáját, sőt az sem maradt előttük titokban, hogy aznap délben mi került a város lakóinak a fazekába.

Käthe örült, hogy legalább a teafőzés idejére megszabadult tőlük. Üres fecsegésük az idegeire ment, a kicsattanó, szőke Johannát pedig, akinek fiatal kora ellenére már tekintélyes toka rezgett az állán, egyenesen visszataszítónak találta.

Még hála is ellenszenvesebb volt Krüger doktor, akinek a tekintetét szünet nélkül magán érezte; Ha csak alkalma nyílt rá, tette neki a szépet, és nem titkolta, mennyire tetszik neki Käthe.

Doktor Krügert már hosszú ideje foglalkoztatta a gondolat, hogy korán elhalt felesége helyére új asszonyt vigyen a házhoz. Käthe nagyon is a kedvére való lett volna. Úgy gondolta, hogy a bájos, karcsú lány pontosan beleillenék a szép doktori lakba.

Käthe sejtette, milyen veszély fenyegeti, ezért határozottan elutasító volt a doktorral szemben, aki nem tudta mire vélni a viselkedését. Nem fért a fejébe, hogy mi gondolkodnivalója akadhat egy lánynak, ha abban, a megtiszteltetésben, van része, hogy Krüger doktorné lehet belőle. Az, hogy esetleg elutasítják, eszébe sem jutott. Már rég megkérte volna Käthe kezét, csak nem tudott dönteni közte és a szappanfőző idősebb, hervadásnak indult, ám igen gazdag leánya között. Végül mégiscsak úgy határozott, hogy Käthét választja. Ezen az estén Albert Rodeck tudtára adta, hogy hamarosan megkéri unokahúga kezét.

Albert távozásakor odasúgta ezt a nagybátyjának, mire az öregúr helyeslően biccentett, mintha csak ezt mondaná: „Jól van, nekem is tetszik a dolog, és punktum.” Még jó, hogy ezt a punktumot csak úgy odagondolta a végére, mert ha hangosan kimondja, bizonyára meglepődik, hogy a háziak között akad, akinek teljesen más erről a véleménye.

Amikor a vendégek hazamentek, és Käthe a jó éjszakát puszi után nyugovóra akart térni, nagybátyja utána szólt:

- Maradj még egy percet, mondanivalóm van a számodra! Az imént tudtam meg Albert öcsémtől, hogy Krüger doktor valamelyik nap tiszteletét teszi nálunk, és megkéri a kezed. Remélem, tudod, milyen kitüntetés és szerencse ez a számodra.

Käthe elsápadt, de határozott tekintettel válaszolt:

- Arra kérlek,, hogy beszéld le a doktort erről a lépésről, mert én soha nem leszek a felesége.

- Micsoda?!

- Nem megyek hozzá Krüger doktorhoz.

Az öregúr a nyakát nyújtogatta, mint aki levegő után kapkod.

- Neked elment az eszed! Ugyan miért nem?

- Mert nem szeretem. Kizárólag olyan férfihoz megyek feleségül, akit teljes szívemből szeretek.

- Badarság! Agyrém! Mit tudsz te a szerelemről! Majd megjön az esküvő után.

- Nálam már előtte meg kell lennie.

- No, de Käthe - szólt közbe méltatlankodva Amalie asszony buta gondolatok ezek. Az a sok regény az oka, amit elolvastál! Nézz rám és a nagybátyádra: bennünket a szüléink adtak össze, és mégis megszerettük egymást.

Káthének már a nyelve hegyén volt: „Nem akarok olyan házasságban élni, mint amilyen a tiétek”, végül mégis lenyelte a választ.

- Krüger doktort annyira ellenszenvesnek találom, hogy elképzelhetetlennek tartom a vele való együttélést.

- Azt hiszem, nem vagy tisztában azzal, milyen jó partiról mondasz le. Krüger doktort bármelyik családban tárt karokkal fogadnák.

- Annál jobb neki.

- Micsoda beszéd ez már megint, Käthe? Ki tudja, kínálkozik-e még valaha ilyen jó alkalmad a férjhez menésre. Azt mondom, vedd fontolóra a dolgot - javasolta Amalie asszony.

- Kérlek benneteket, ne kínozzatok tovább! Bármennyit is gondolkodom rajta, nem fogok másként dönteni.

Karl Rodeck ujjaival hangosan dobolt a térítőn. Arckifejezéséből ítélve nagyon ideges volt.

- Mindennek ellenére remélem, hogy jobb belátásra térsz. Nem szeretném, ha ezt a tekintélyes embert, akivel egyébként baráti viszonyban vagyunk, sértés érné a házamban. Erre külön felhívom a figyelmedet. Örülj, hogy ilyen férjet kapsz! Ezért hálát kellene adnod Istennek! Talán a mesebeli hercegre vársz, vagy mi?

- Nem, bácsikám. Mindössze arról van szó, hogy nem akarok olyan emberhez feleségül menni, akit nem tudok szeretni. Nem adtam okot rá Krüger doktornak, hogy reményeket tápláljon irányomban. Az ő baja, ha olyan lányt akar feleségül kérni, aki mindig is világosan kimutatta, hogy nem kedveli. Ebben az esetben nem érezheti sértésnek, ha előre a tudni ra adod, hogy ne kérje meg a kezem.

Csend lett a szobában. Az öregúr hallhatóan megköszörülte. a torkát, és megállt Käthe előtt.

- Nem mondhatnám, hogy hálás vagy mindazért, amit éried tettünk. Mindig is önfejű, engedetlen teremtés voltál. Még erre a csekélységre sem vagy hajlandó a kedvünkért. Lám, ilyen a világ, jóért rosszal fizet! Na de mi mást is várhatnánk el tőled.

- Hisz nektek úgyis mindegy, semmi nem függ a döntésemtől! - kelt ki magából Käthe. Már annyiszor megtörtént, hogy hálátlansággal vádolták, hogy kezdett elege lenni belőle.

- Jól van, feküdj le! Majd holnap visszatérünk rá.

- Holnap sem mondhatok mást, kitartok a válaszom mellett! Látni sem akarom Krüger doktort, annyira ellenszenves! - kiáltotta Käthe ingerülten, szenvedéllyel a hangjában.

Karl bácsi hűvösen, szigorúan mérte végig.

- Türtőztesd magad, nagyon csúnya, ha egy nő ennyire kikel magából! Azonnal menj lefeküdni!

Käthe kurtán elköszönt és kiment. A szíve megtelt keserűséggel és daccal.

Az idős házaspár értetlenül rázta a fejét, szidta a hálátlan ifjúságot, amely önfejűen megy a maga útján, ahelyett, hogy az idősebbekre, tapasztaltabbakra bízná a sorsdöntő kérdések megválaszolását.

Másnap Amalie asszony még egyszer megpróbált Käthe lelkére beszélni, de Ő tántoríthatatlan maradt.

Az idős hölgy útnak indult hát, hogy Johannával és a polgármesterné asszonnyal megvitassa az esetet. A két asszony együttérzéssel fogadta. Kifejezték sajnálatukat, amiért ilyen hálátlan teremtést kellett felnevelnie, és megbotránkoztak Käthe „romantikus hóbortjain”. Felháborodásukat néhány csésze kávéval öblítették le.

Karl Rodecknek le kellett tennie gyámleányával szemben a fegyvert. Nem is Käthe sorsa izgatta, inkább a hiúságát sértette, hogy alulmaradt a játszmában.

Másnap reggel bosszús képpel nyitott be az irodába, Albert már türelmetlenül várta.

- Johannától tudom, hogy Käthe nem akar hozzámenni Krüger barátomhoz. Igaz ez, bácsikám?

- Igen. Jól tennéd, ha a lehető legkíméletesebben a doktor tudtára adnád, hogy álljon el a lánykéréstől. Átkozottul kínos az egész.

- Valóban az. Käthe meg egy gőgös, fennhéjázó teremtés.

- Ugyan, inkább hóbortos, ostoba liba! A vérében van, az anyjától örökölte. Az sem volt különb, sőt! Verseket írt, amelyek aztán megjelentek az újságban. Käthét hiába neveltük szigorúan, egyszerűen ilyen a természete.

- Szegény bácsikám, meg vagy áldva vele.

- Hagyj békén! Tudod, mennyire utálom a sajnálkozást. Lássunk munkához! A Hüniger és Társának elment a szállítmány?

- Igen, bácsikám, pontosak voltunk.

- Jól van. Mutasd a postát!

Karl Rodeck elmélyült a beérkezett levelek tanulmányozásában. Albert serényen írt tovább. A betűk közül azonban ezen a napon újra és újra egy édes lányarc mosolygott rá.

Miért nem akar Käthe feleségül menni Krügerhez? Lehet, hogy mást szeret? Talán csak nem ő a kiválasztott? Nincs kizárva.

Ez az új lehetőség nem hagyta nyugodni Albertet. Annak idején megfordult a fejében, hogy elveszi feleségül Käthét, de a polgármester lányának kétszer annyi volt a hozománya, és számára ez volt a mérvadó.

Albert lenézte a nőket, s amióta feleségül vette Johannát, az asszony csak megerősítette ebben. Ezzel szemben a saját emberi értékeit jócskán túlbecsülte. Rövid mérlegelés után leszűrte, hogy Käthe reménytelenül szerelmes belé, azért kosarazta ki Krügert. Ez a gondolat szöget ütött a fejébe. Akárha hájjal kenegették volna a hiúságát! Elhatározta, hogy puhatolózik egy kicsit, hátha sikerül a végére járni a dolognak. Käthe nagyon szép lány, ő bizony szívesen megvigasztalná.

Ezzel a merész tervvel állt fel este a munkája mellől.

Käthe természetesen mit sem sejtett Albert „nemes” szándékáról.

Érezte, hogy a házasságkötéssel kapcsolatos határozott állásfoglalása óta kiesett nevelőszülei-kegyeiből. Eddig is kimértek, hűvösek voltak vele szemben, de az előző esti beszélgetés óta szinte fagyosan viselkedtek. Nem esett kétségbe emiatt, de a szabadság utáni vágyakozás még inkább megerősödött a lelkében.

Minél kimértebbek és mogorvábbak lettek a nevelőszülei, minél szürkébbek és reménytelenebbek a hétköznapok, annál tarkábban, pompázatosabban ragyogtak a színek, amelyekkel a jövőt tervezgette. Elképzelni sem tudta, hogy itt, ebben, a bőr szagától bűzlő, ódon házban élje le az életét érzéketlen, kicsinyes emberek között. Ó, mennyire elvágyódott erről a szörnyű helyről! Milyen gyönyörűnek látta a szabad életet, vonzotta a művészeték világa!

- Käthe kisasszony, ledaráltam a mandulát, lehet keverni a piskótatésztát - jelentette Line egyik reggel, amikor Käthe bevitte a konyhába a kávéscsészéket.

- A piskótatésztát? - csodálkozott.

- Hát persze, hiszen holnap lesz a születésnapja. Elfelejtette?

Käthe megrázta a fejét. Hogyan is felejthette volna el azt a napot, amikor végre szabad lész! Utövégre a huszonegyedik születésnapját ünnepli!

- Nem felejtettem el, Line. Csak éppen kiment a fejemből, hogy ilyenkor mit szoktunk sütni.

- Látja milyen jó, hogy minden benne van a naptárban!

Rodeckné asszony is megfeledkezett róla, én juttattam az eszébe, mert kellett a mandula. Mondja csak, Käthe kisasszony, a nagynénje haragszik magára?

- Meglehet.

- Gondoltam, másképp nem feledkezett volna meg a manduláról.

Käthe szótlanul feltűrte a ruhája ujját könyékig, és munkához látott. Gépies mozdulatokkal kavarta ki a tésztát. Gondolatai messze jártak, lélekben odakinn a szabadban köszöntötte a napsütötte, mosolygós júniusi reggelt. Közel sem volt olyan nyugodt, mint amilyennek látszott. Mindössze egy nap választotta el leghőbb vágyának teljesülésétől.

Másnap reggel, amikor belépett a nappaliba, hogy megterítsen, megpillantotta az elmaradhatatlan születésnapi asztalt, amelyet a két utcai ablak között állítottak fel. Az asztalkán a szokásos hasznos, nélkülözhetetlen holmik: egy ruhához elegendő szövet, kötények, zsebkendők és néhány pár zokni, amelyeket a nagynénje kötött, és amelyeket Käthe utált hordani. Középen ott díszelgett a születésnapi torta és egy kis doboz praliné.

Végigfutott a tekintete az asztalon sorakozó ajándékokon. Ellátta a tennivalóit, majd várakozásteljesen elhelyezkedett az ablaknál, amíg meg nem érkeztek a nevelőszülei.

Fogadta a fagyos szerencsekívánatokat, majd pár szóval köszönetét mondott az ajándékokért.

A szíve megtelt nyugtalan kíváncsisággal, a lelkében vihar tombolt.

Vajon mit hoz számára a mai nap?

A következő félóra a szokványos módon telt el. Käthe behozta nagybátyja botját és kalapját.

Karl bácsi indulás előtt odaszólt neki:

- Beszédem van veled. Tíz órakor gyere át az irodámba!

- Ott leszek, bácsikám.

Käthe nyugodtan ejtette ki a szavakat, de a szíve közben a torkában dobogott. Sejtette, miről lesz szó odaát.

Az idő csigalassúsággal telt.

Végre elérkezett a pillanat, amikor átmehetett nagybátyja irodájába. Pontosan tízét ütött az óra, amikor benyitott a helyiségbe, ahol a nagybátyja és Albert dolgozott. Käthe üdvözölte az urakat.

Karl Rodeck felpillantott a munkájából, gondosan megtörölgette a tollat, letette, majd becsukta a tintásüveget.

- Albert, nézz utána, hogy leszállították-e a prémeket! Megbeszélnivalóm van Käthével.

A fiatalember szolgálatkészen felpattant és kiment. Nem mulasztotta el, hogy előtte ne vessen egy barátságos pillantást Käthe felé, aminek a'lány nem tulajdonított jelentőséget, mert nem sejtette, milyen gondolatai támadtak Albertnek vele kapcsolatban. Mindössze az tűnt fel neki, hogy másként nézett rá, mint azelőtt, de nem volt ideje magyarázatot keresni rá.

A nagybátyja odatolt néki egy széket.

- Ülj le!

Käthe engedelmeskedett. Karl bácsi egy paksamétát és egy vékony füzetet szedett elő az íróasztalfiókból, és kiteregette előtte.

Körülményes mozdulattal kivetté a szemüvegét a tokjából, és az orrára biggyesztette. Megköszörülte a torkát, és megszólalt:

- A mai napon betöltötted a huszonegyedik életévedet. Most már nagykorú vagy, és a törvény értelmében kilépsz a gyámságom alól. Tisztában vagy ezzel?

- Igen, bácsikám.

- Eljött a pillanat, hogy elszámoljak a vagyonoddal, amit a szüleid hagytak rád. - Ebben a füzetben mindent megtalálsz. A vagyonod kamataiból csupán a rendkívüli kiadásokat fedeztem. Az étel, ital és a lakás költségeit nem számoltam fel.

Így minden évben sikerült egy kisebb összeget megtakarítanom, amelyet a vagyonodhoz csatoltam. Remélem, helyesled, és hálás leszel érte.

- Köszönöm - nyögte ki Käthe. Akármennyire is igyekezett, nem tudott forró köszönetet mondani ilyen hűvös, kínosan pontos elszámolásért.

- Jól van, lesz még rá alkalmad, hogy kifejezd a háládat. De erről majd később. A számításaim szerint kerek háromszázezer márkát tesz ki a vagyonod. Elegendő arra, hogy szerény igényekhez mérten, gondtalan életet biztosíts magadnak.

Käthe felegyenesedett, és boldog csodálkozással hallgatta nagybátyja szavait.

-  Ilyen gazdag vagyok? Az a sok pénz mind az enyém?

- Igen, és mától kezdve szabadon rendelkezhetsz vele.

Käthe akaratlanul is kihúzta magát, és öröm áramlott szét a szívében. Igen tapasztalatlan volt pénzügyekben, ezért is képzelte magát valóságos Krőzusnak. Háromszázezer márka! Hiszen ez egy halom pénz! Most, hogy ilyen hatalmas összeg került a birtokába, végre igazán szabadnak érezte magát. Ezek után tetszés szerint alakíthatja az életét, nem kell tekintettel lennie az anyagiakra. Eddig titokban attól tartott, hogy a pénz hiánya lesz az oka, hogy nem valósíthatja meg terveit. Álmában sem gondolta, hogy ilyen jelentős összeg birtokába kerül.

Erezte, mondania kell valamit.

- Köszönöm a fáradozásodat, Karl bácsi!

- Éppen erre akartam kilyukadni. Az irántam érzett háládra szeretnék apellálni. Tudom, hogy nyugtalan természeteddel a szabad, kötetlen élet után vágyakozol, és a jövőt a lehető legromantikusabban képzeled el. Ha menni akarsz, természetesen nem tarthatlak vissza, de szeretnélek emlékeztetni, hogy Amalie néni már nem fiatal, és nagyon elkelne neki a segítség. Ha nem akarsz hálátlan lenni, és öregségükre szívtelenül hátát fordítani azoknak, akik felneveltek, akkor velünk maradsz, amíg oltár elé nem vezet egy jóravaló fiatalember, ezáltal is bizonyítva, hogy nem volt hiába a fáradozásunk, és sikerült embert faragnunk belőled.

Käthe megilletődve, nyugtalanul hallgatta.

Csak azért vették le róla a bilincseket, hogy újabbakat, még szorosabbakat rakjanak rá? Hálája jeléül elvárhatnak tőle ekkora áldozatot? Türelmetlenül kutatott valami megoldás után -, de semmi sem jutott az eszébe. Hát ő már soha az életben nem lehet igazán szabad? A mai nap volt az utolsó reménye, az is szertefoszlik?

Nem, nem és nem! Nincs az a pénz, amiért újra lekötné magát! Ennyivel tartozik önmagának. A háztartásban könnyen nélkülözhetik, a kerék nélküle is olajozottan forog tovább.

Összeszedte magát, és nyíltan a nagybátyja szemébe nézett.

Ebben a pillanatban még nem tudok végleges választ adni, bácsikám. Megígérem, hogy még egy ideig veletek maradok. Ha a nénikém beteg volna, vagy tényleg nélkülözhetetlen lennék a háztartásban, akkor egy pillanatig sem gondolkodnék. De erről, hál' istennek, szó sincs. Saját magammal szemben is vannak kötelezettségeim. Itt, ebben a környezetben nem tudok úgy kibontakozni, ahogy szeretnék.

- Az efféle butaságok iránt nem tudok megértést tanúsítani.

- De hát akkor miért tartotok vissza, miért nem engeditek, hogy a saját utamat járjam?

- Az emberek megbotránkoznának rajta.

- Vagy úgy? Szóval mások miatt?

- Nem, temiattad is. Tapasztalatlan vagy, képtelen vagy felmérni, milyen veszélyek leselkednék rád a nagyvilágban.

- Mégis annyi egyedülálló fiatal lány van, aki rendes foglalkozást űz.

- Csupa olyanok, akik vagy nem kellenek senkinek, vagy könnyelmű kalandorok. Neked itt az otthonod, senki sem üldöz el innen. Légy boldog, hogy van hol meghúznod magad!

Käthe elgondolkodva meredt maga elé. „Meghúznod magad.” Hát igen, éppen erről van szó. Amíg ebben a házban él, csakugyan meg kell húznia magát. Márpedig ő meg akar állni a saját lábán, és magasra törni.

Bárcsak színésznő lehetne! Milyen csodálatos érzés lehet egy író hősnőjének a bőrébe bújni, és a művészet erejével megkapni az emberi szíveket, és magasba röpíteni a fények, a költészet, a mese világába! Felemelő lehet bánatot, örömet ébreszteni az emberi szívekben, előhívni a szépet és a jót, hogy ezáltal mi magunk is szabaddá, naggyá váljunk! Forró vágy ébredt benne, hogy egyszer színésznő lehessen, de egyúttal megrohanták a kétségek is. Vajon van-e hozzá tehetsége, hogy ilyen nagy dolgot vigyen véghez? Bárcsak választ kaphatna erre a kérdésre! Hogyan fogjon hozzá, hogy bizonyosságot szerezzen? Akármilyen tapasztalaton volt, azt azért tudta, hogy pusztán az akarat nem elég célja eléréséhez.

Mély lélegzetet vett, és bátran folytatta:

- Kérlek, Karl bácsi, adj még egy kis gondolkodási időt! Egyelőre nem tudom, mihez fogok kezdeni.

Az öregúr élesen, rosszallóan figyelte.

- Jól van, menj! Most nincs több mondanivalóm - válaszolta kurtán.

Käthe átsétált a nappaliba. Nagynénjét az ablak mellett, kézimunkázás közben találta. Leült vele szemben, és a kezébe vette a varrását. Mindketten szótlanul dolgoztak, így Käthe zavartalanul elmélyülhetett a gondolataiban.

Amalie asszony szólalt meg elsőnek:

- Jobban tennéd, ha hozzámennél Krüger doktorhoz. Elszomorít, hogy visszautasítottad ezt az igen nagy tekintélynek örvendő férfit. Meglátod, keserűen megbánod te még ezt!

- Soha, Amalie néni.

- De hát megsértetted.

- Sajnálom, de magára vessen. Amúgy pedig megvigasztalódik ő hamar, szombat este is milyen jókedvű volt.

- Mert nem akarta kimutatni, mennyire dühös.

- Pontosan ez az, nénikém. Dühösemért azt hitte, kapva kapok az ajánlatán. Csupán a hiúsága szenvedett csorbát, más nem történt.

- Furcsa lány vagy te, Käthe - jegyezte meg Amalie néni must is, mint már annyiszor.

III.

Rodeckéknél egy este ismét összegyűlt a megszokott társaság. Hallgatólagos megegyezéssel kivétel nélkül haragudni látszottak Käthére. Alig-alig szóltak hozzá, szinte keresztülnézlek rajta. Ezzel szemben Krüger doktort szeretetteljes együttérzéssel vették körül, ami néma szemrehányás volt Käthe felé. A lány nyugodtan tűrte, nem érezte megalázónak viselkedésüket, éppen ellenkezőleg: növelte harci kedvét.

Honnan veszik maguknak ezek az emberek a bátorságot, hogy így viselkedjenek vele? A nevelőszülei még hagyján, de hogy jön a polgármester családja ahhoz, hogy elbírálja az ő döntését, amely a saját életével kapcsolatos? Käthét egy cseppet sem izgatta, hogy egyik napról a másikra kegyvesztetté vált a társaságban.

Ha kénytelen volt Käthéhez szólni, Krüger doktor savanyú, sértett arcot vágott, de egyébként túlzott jókedvet színlelt.

Amikor rákerült az osztás, emelt hangon közölte az álmélkodó társasággal, hogy eljegyezte Meinert kisasszonyt, a szappanfőző lányát.

A bejelentést kínos csend követte. A társaság tagjai szemrehányó pillantást vetettek Käthére, majd kissé zavartan gratuláltak Krüger doktornak, aki közölte velük, hogy a jövőben kénytelen lesz kihagyni a „meghitt kártyaestéket”.

- Tudják, a lovagias kötelezettségek. Ezentúl minden szabad percemet természetesen a menyasszonyommal kívánom tölteni.

Szavai hallatán a többiek homloka mögött zivatarfelhők gyülekeztek, és szemrehányó pillantásaik mérgezett nyilakként hullottak Käthére.

Olyan csendben és ünnepélyesen zajlott az egész, mintha egy halottnak adnák meg a végtisztességet.

A fenti színjáték láttán Käthének nevethetnékje támadt. Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy valami gúnyosat mondjon.

- Akkor ezentúl ingyen kapja a szappant, doktor úr? - törte meg az ünnepélyes csendet.

Minden szem megbotránkozva meredt rá.

- No, de Käthe!

- Igen, Amalie néni?

- Tapintatlan vagy!

- Elnézést kérek a meggondolatlanul feltett kérdésemért. Természetesen nem várok választ, doktor úr. Puszta kíváncsiságból kérdeztem. Tölthetek még italt?

- Ha kérhetem… - Ahogy ezt kiejtette, az önmagáért beszélt; Ettől a pillanattól fogva Käthe Rodeck kisasszony levegővé vált Krüger doktor úr számára. Egyedül Albert vetett rá olykor egy-egy barátságos oldalpillantást, amelyet Käthe nem tudott mire vélni. A férfi egyébként egész este szórakozott volt és meglepően nyugtalan, amit a nagybátyja és az apósa azonnal szóvá is tett.

Amalie néni kiküldte Käthét a konyhába, hogy újabb adag teát főzzön a hölgyeknek. Alighogy kitette a lábát, nagynénje máris a nyomába eredt.

- Felháborító, hogy milyen tapintatlanul viselkedtél, Käthe.

Nem elég, hogy szívfájdalmat okoztál Krüger doktornak, még csúfot is űzöl belőle.

- A doktor már talált gyógyírt a szívfájdalmára, nénikém, méghozzá nagyon gyorsan. Egyébként belátom, hogy udvariatlanul viselkedtem, magam sem tudom, hogy történhetett. Egyszerűen kicsúszott a számon az a megjegyzés.

- Sok bánatot okozhatunk embertársainknak, ha előbb beszélünk, és csak azután gondolkodunk. Könnyelműen és meggondolatlanul viselkedsz. Azt hittem, jó példával jártunk elöl.

Käthe felsóhajtott.

- Hát igen, ti persze tízszer is megfontoljátok, mire kimondotok valamit.

- Már megint milyen hangot ütsz meg! Veled nem lehet zöld ágra vergődni - mondta Amalie asszony, és sértetten visszament a nappaliba.

Käthe bevitte a teát, de aznap este már senki sem szólt többé hozzá. Johanna tüntetően átült máshová, amikor elhelyezkedett mellette a kanapén. Käthe nem szólt semmit, csak némán összehajtotta a kézimunkáját, felállt, és kifelé indult.

- Jó éjszakát! - szólt vissza hangosan az ajtóból.

Karl Rodeck felnézett a kártyáiból.

- Hová mész?

- A szobámba.

- Miért? Hiszen még mindannyian itt vagyunk.

- Csakhogy én itt felesleges vagyok, érzem, hogy zavarok. Johanna is elült mellőlem. Senkinek sem akarok az útjában lenni. Jó éjszakát!

„Városunkban július elsejétől augusztus harmincegyedikéig vendégszerepei a chemnitzi városi színtársulat. Klasszikus és modern színdarabok, vígjátékok kerülnek bemutatásra.”

A városka minden utcasarkán ott díszelgett a fenti szöveggel ellátott piros plakát, amelyen többek között feltüntették a jegyárakat is. Az érdeklődők megtudhatták, hol lehet megvásárolni a jegyeket, esetleg bérletet, valamint hogy az előadásokat a népkert nagytermében tartják.

Käthe éppen franciaóráról igyekezett hazafelé, amikor megpillantotta a plakátot. Felcsillant a szeme, és kezét hangosan dobogó szívére szorította. Akármi legyen, ha ez nem a sors keze!

A chemnitzi színészek minden évben ellátogattak a városkába a nyári vakáció idején. Käthe lelkesedett a színházért, mégis csak nagyon ritkán nyílt rá alkalma, hogy megnézzen egy-egy előadást. Rodeckéknél nem sokra tartották az efféle „könnyed szórakozást”.

Most azonban változott a helyzet: Káthének volt saját pénze, amelyen megvásárolhatta a belépőjegyet. Lopva megtapogatta a pénztárcáját, amelyben egy százmárkás lapult.

Az izgalomtól lázasan böngészte a falra kiragasztott plakátot, és igyekezett minden szót az emlékezetébe, vésni. A betűk táncra perdültek a szeme előtt, és érezte, hogy a vér lüktetve száguld az ereiben. Mit tegyen? Hogyan fordíthatná a saját hasznára ezt a rendkívüli eseményt? Először is belépőt kell váltania az előadásokra. Lám, az áll itt, hogy bérletet is lehet vásárolni! No, ez éppen neki való! Jól teszi, ha azonnal beszerez egyet, még mielőtt otthon lebeszélnék a színházlátogatásról. Ilyen alkalma talán nem is lesz soha többé. Abban reménykedett, hogy akad majd valaki a színészek között, aki tanácsot tudna adni neki, és megmondja, van-e tehetsége egyáltalán, a színjátszáshoz. Talán… Ó, micsoda új lehetőségek nyíltak meg művészet, szabadság, fény és melegség után áhítozó lelke előtt!

Sietős léptekkel a jegypénztár felé vette útját,, és bérletet vásárolt magának. Önfeledten tette le a százmárkást a pultra, és remegő kézzel seperte bele a visszajáró pénzt a tárcájába. Mint egy vagyont érő kincsért, úgy nyúlt a színházbérlet után, amely szabad belépést biztosított neki vágyai paradicsomába. Ujjongó boldogság töltötte be a szívét, nem tudta, nevessen-e vagy sírjon örömében. Milyen szépek, magasztosak lesznek számára ezek a gyönyörű színházi esték!

Álmodozó arccal indult hazafelé. Otthon már várták. Line éppen feltálalta a levest. Miután lerakta a holmiját, gyorsan a nappaliba sietett. Az asztalnál nem volt szokás sokat beszélni, ezért Käthe kénytelen volt magában tartani a számára oly fontos és izgalmas újdonságot az ebéd végéig.

Amikor kitöltötte Karl bácsinak a kávét, színlelt nyugalommal a hangjában megjegyezte:

- Hazafelé jövet vásároltam magamnak egy színházbérletet.

Az idős házaspár értetlenül meredt rá.

- Színházbérletet?

- Igen.

- Magadnak, egy egész bérletet?

- Igen, nénikém.

- Hiszen ez hallatlan!

- Mi abban a furcsa, hogy vettem magamnak egy bérlelet?

- Az, hogy az engedélyünk nélkül tetted. Honnan vetted a rávalót?

- Karl bácsitól.

Amalie asszony meglepetten nézett a férjére.

- Tőled?

- Igen, természetesen. Amióta Käthe nagykorú, maga fedezi a saját kiadásait, ezért adtam neki pénzt.

- És te meg, Käthe, csak úgy ukmukfukk kiadsz egy halom pénzt haszontalanságokra?

- Azt hiszem, nagyon is sok hasznom származik belőle, nénikém.

Rodeckné gúnyosan elnevette magát.

- No, persze. Még hóbortosabb leszel, mint eddig, és a végén teljesen elmegy az eszed. A színház, igazi méreg a számodra. Soha nem engedném meg, hogy ennyi pénzt rákölts.

- De mivel már megtörtént, remélem, megengeded, hogy elmenjek az előadásokra?

- Nem, nem engedem meg! És egyáltalán, hallatlan, hogy, így a hátunk mögött…

Karl Rodeck határozottan a szavába vágott.

- Ne izgasd fel magad, Amalie! Käthe elég érett már ahhoz, hogy számot adjon magának a cselekedeteiről. Természetesen megbocsáthatatlan, hogy rászedett bennünket, de ezt önmagával kell tisztáznia. Mi maradéktalanul teljesítettük a kötelességünket vele szemben, ám ami a jövőt illeti, nyugodt lelkiismerettel átruházhatjuk rá a felelősséget a saját tetteiért. Én mosom kezeimet. Ezentúl maga dönt a sorsáról.

- Hálátlanság a részéről, hogy hirtelen semmibe vesz bennünket.

- Jótett helyébe jót ne várj, Amalie. Hogy őszinte legyek, nem is számítottam másra, amióta a saját vérünk olyan hálátlanul hátat fordított nekünk.

E szavak hallatán az asszony arcát enyhe pír futotta el. A kötőtűk gyanúsan csattogni kezdtek. Käthe látta, hogy a nagynénje keze megremeg. Ez volt az első alkalom, hogy szóba v került Helmut, amióta elhagyta a szülői házat. Käthe nemes, együtt érző szívében hirtelen sajnálat ébredt idős nevelőszülei iránt. Nagynénje hűvös, merev magatartása talán mély fájdalmat takar, és titokban elveszett fiát siratja. Lehet, hogy most meggondolatlanul ő is fájdalmat okozott nekik?

Gyorsan odalépett nagynénjéhez, és megfogta a kezét.

- Kérlek, bocsáss meg, kedves, jó nénikém. Nem akartam én fájdalmat okozni senkinek.

A lány meleg hangja bebocsátásért esedezett nevelőszülei megkérgesedett szívébe. Amalie asszony azonban gyorsan visszatalált régi, rideg önmagához.

- Még leszalajtom itt a szemeket miattad - méltatlankodott.

- Majd én felszedem helyetted.

Puszta időpazarlás volna. Ne is mondj semmit, a hálátlanság az hálátlanság.

Käthe ajka megrándult. Már megint csak a szemrehányás, érzéketlenség és kicsinyesség. Őszinte, túláradó érzelmeit csírájában elfojtották. Valószínűleg tévedett, amikor azt lufié, Amalie néni csendes bánatot hordoz a szívében. Néni, in visszaült a helyére, és Helmutra gondolt.

Vajon mi lett abból a jószívű, életvidám fiúból? Egyáltalán él-e még? Megbánta-e, hogy elhagyta a szülői házat? De szeretett volna hírt hallani felőle! Nagyon is jól értette, mi űzte el otthonról Helmutot.

A nagybátyja és a nagynénje egymással szemben ültek, de nem mertek egymás szemébe nézni. Karl Rodeck szavai nyomán közéjük vetődött a múlt árnyéka. Annyira nem voltak lelketlenek, hogy egykedvűen napirendre térjenek a feltolult emlékek felett. Féltek, hogy a másik tekintetéből titkos vágyakozást olvashatnak ki. Úgy vélték, legjobb nem elmélyülni az emlékekben.

Megérkeztek a színészek. A kisvárosban eseményszámba 11icnt, hogy ugyanazokat a színészeket láthatják a színpadon, akik Chemnitzben is estéről-estére fellépnek. Az embereket nem is a művészet iránti érdeklődés, inkább a kíváncsiság vitte rá a jegyváltásra. A népkert nagytermében, ahol takaros színpad állt rendelkezésre, egyenes sorokban székeket állítottak fel, és számokkal látták el őket. Még karzat is volt, igaz, ott csak állni lehetett, de a hatalmas terem rengeteg ember befogadására volt alkalmas.

A színpad berendezése hiányos volt ugyan, de a színészek magukkal hozták a műszaki felszerelést és kellékeket. A vendéglő tulajdonosa a színtársulat rendelkezésére bocsátotta saját szalonbútorát és egyszerű lakberendezési tárgyait, amelyekből a találékony művészek pazar díszletet ügyeskedtek össze. A színészek a nyári kényszerszünet ideje alatt a saját szakállukra játszottak, mivel a chemnitzi színháztól a vakáció hónapjaiban nem kaptak gázsit.

Minden rendezett államnak van feje, ezért a színészek is megválasztották a maguk vezérét, a hősszerelmes szerepekben tündöklő Georg Wigand személyében. Megegyeztek, hogy a bevételt a chemnitzi színházban kapott fizetés százalékarányában osztják szét egymás között.

A társulat július elsejének délelőttjén tartotta első próbáját. Először az öltözőt tekintették meg. A nagyteremből spanyolfallal és mozgódíszletekkel kellett leválasztani az öltözőnek való kisebb helyiségeket. A hölgyek egyike-másika kényesen elhúzta a száját, és holmi „szörnyen kezdetleges állapotokat” emlegetett, de végül belátták, hogy a kényszer-szünetnél a csepűrágás is jobb.

Kisvártatva elkezdődött a próba.

Georg Wigand bevezetőként rövid ünnepi beszédet intézett híveihez.

- Gyerekek, eltökélt szándékunk, hogy itt, az isten háta mögött magasra emeljük a művészet zászlaját. Egyszóval, semmi lazsálás, Vegyétek komolyan e szent feladatot! Majd mi megmutatjuk, hogy…

- … mindnyájan testvérek vagyunk - kiáltotta közbe Adi Kertner szárazon.

- Adi, most te beszélsz vagy én?

- Ezt most te kérdezed vagy a jó szellemed?

- A közbekotyogásért ezennel megbüntetlek húsz német birodalmi márkára.

- Akkor kénytelen vagyok némi előleget kérni. Sajnálatos módon nincs a birtokomban ilyen hatalmas összeg.

- Előleg? Jól hallok, itt előleget emleget valaki? Adi, drága Adi, keblemre, cimbora, kimondtad a megváltó szót! - ujjongott a cingár Hartenberg.

- Csendet! Csendet kérek, ha mondom! Kezdjük el a próbát!

- Az iménti előleg téma sokkalta érdekesebb - mormogta Hieronymus Berthold, aki a színházban általában a hős atya szerepét öltötte magára.

- „Te is fiam, Brutus!” - hörögte Wigand.

- Csupán bűnös, halandó énem szentségtörő megnyilvánulása volt. Bocsáss meg nekem, ó, nemes direktor!

- Tartsd távol tőlem a hárpiákat a próba végéig, akkor bűnöd megbocsáttatik.

- Önnön testemmel védelmezlek, ha kell.

- Szép, de most már nincs több mellébeszélés, gyerünk próbálni!

Georg Wigand, a hősszerelmes és színigazgató szép szál férfi volt. Tüzes, fekete szemének lágy, igéző pillantása nem maradt hatástalan, sűrű, fekete, rövidre nyírt haja a homlokába hullott; Magas, karcsú alakja, szép, fehér keze, hibátlan fogsora és nemes arcvonásai voltak, aminek köszönhetően minden tizenöt és negyven év közötti színházrajongó hölgy szíve érte dobogott. Ha a zsenik hatalmas képzelőereje hiányzott is belőle, tehetséges színész volt. Az elmúlt télen öt évre leszerződött a chemnitzi színházhoz. Havi gázsija hatszáz márkára rúgott, amellyel a város messzemenően legjobban fizetett színészévé lépett elő.

Rögtön utána Adi Kertner következett, a jellemkomikus. Berlini születésű lévén, az ottaniakra jellemző kissé szemtelen, humoros hangnemben beszélt. Ő volt a társulat legérdekesebb és legszellemesebb színésze, olyan ember, akinek mélyen szántó, önálló gondolatai voltak, amelyeket időnként tréfás hangnemben osztott meg a többiekkel. Alapvetően komoly természetű volt, de ezt ügyesen leplezte. Csak úgy röpködtek a szájából a rosszmájú megjegyzések, és ha csak tehette, gúnyt űzött a többiekből.

Mindig csinosan járt, kínos gonddal öltözött. Alacsony termete ellenére hibátlan alakja volt, akit ráadásul okos tekintettel, kifejező arcvonásokkal áldott meg a sors. Sötét szemének éles pillantása magára vonta mások figyelmét. Inkább csúnyának számított, mint szépnek, de még csúnyaságában is vonzóbbnak látszott holmi üres tekintetű, szép arcú férfiaknál. A csinos külső és divatos öltözködés iránti vonzalmának köszönhetően a „szép Adi” becenevet kapta, amely ellen nem is tiltakozott. A korát lehetetlen volt meghatározni. Néha smink nélkül is úgy nézett ki, mint egy húszéves suhanc, máskor, meg mint egy negyvenéves érett férfi. Azt beszélték róla, hogy a szívében reménytelen szerelem virágzik. Évek óta titokban jegyben járt egy lánnyal, akinek a szülei nem egyeztek bele a házasságba. A legfurcsább az volt, hogy Adi hűséges maradt menyasszonyához, ami nem kis teljesítmény egy állandó csábításnak kitett színész részéről. Adi Kertner rendkívül nagy műveltséggel rendelkezett. Rengeteget olvasott, tanulmányozta a filozófusokat, érdekelték a művészetek. Chemnitzben bejáratos volt a legjobb családokhoz, mindenütt nagyra értékelték szellemes, szórakoztató társaságát.

Paul Hartenberghez, félénk szerelmeseket játszó színésztársához valamiféle atyai barátság fűzte, habár Hartenberg sem volt fiatalabb harmincévesnél.

A nyúlánk, vékonydongájú „kis Paul” - ahogy a kollégái hívták - jó szándékú, kedves ember hírében állott. Csinos arca volt, talán kissé lágy vonásokkal. Őszinte, égszínkék szeme vidáman nevetett bele a nagyvilágba. Akkor érezte magát igazán jól, ha éppen boldogtalanul szerelmes volt valakibe. Gyengéd érzelmeinek tárgyát gyakran váltogatta.

A társulat legzseniálisabb és egyben legbohémabb tagja Franz Huber volt, az álnok cselszövőket alakító színész. Voltak napok, amikor színészi játéka a legnagyobbakéval vetekedett, máskor meg siralmasan alakított. Túl sokat ivott, és valószínűleg már rég elzüllött volna, ha amazontermészetű felesége nem tartja kordában. Esténként fogta magát, és egyszerűen hazavonszolta a vendéglőből, ügyet sem vetve férje méltatlankodására. Egyik alkalommal sikeresen eltámogatta a házuk ajtajáig, ahol Franz a kulcsot kérte, hogy kinyissa az ajtót. Beengedte az asszonyt maga előtt, gyorsan becsukta az ajtót, és kívülről bezárta, ő pedig, mint áki jól végezte dolgát, visszasietett a barátaihoz. Azóta Huberné résen volt, és rtein engedte, hogy akár egy pillanatra is mögéje kerüljön. Franz józan pillanataiban köszönetét mondott neki a gondoskodásért, dejtia rossz kedve volt, durván lehordta érte. Huberné színházi pályafutását a hősök anyjának szerepe kísérte végig.

A hős atya, Hieronymus Berthold felesége mulatságos, életvidám, ízes beszédű idős hölgy volt, akiért a közönség és a munkatársak egyaránt rajongtak. A bonvivánon, a naiván és a szenvelgő hősnőn kívül még néhány statiszta alkotta a rögtönzött színészgárdát. A chemnitzi színház többi tagja nyári színpadokon vállalt vendégszereplést, vagy ha tehette, elment nyaralni.

Első este a „Rómeó és Júliát” tűzték műsorra. A színészek előadás előtt még egyszer átvették a szövegüket. Ezután közösen kidolgozták a díszleteket, mivel színpadi munkásokat takarékossági okokból nem hoztak magukkal.

A legtöbb fejtörést a palota felállítása okozta, amely minden igyekezetük ellenére siralmasan festett. Júlia szobájának erkélyével is meggyűlt a bajuk. Hellmann kisasszonyt, aki Júliát játszotta, az idegbaj kerülgette, mert az erkélyt újra és ú jra át kellett építeni. A végén azért mindenre megoldást tahi Itak. Délután három órára a színészek megvoltak az előkészületekkel, és közösen elvonultak a közeli vendéglőbe ebédelni.

Georg Wigand ebéd előtt még gyorsan felkereste a két jegyeladót, és elszámolt velük. A befolyt összeg nagyságán kellemesen meglepődött. Az első előadásra minden jegy elkelt, bérletet is sokan váltottak. A kezdet jónak ígérkezett. Wigand jókedvűen csatlakozott a többiekhez. Adi Kertner megfogta a kabátujját, és félrevonta.

- Szépségem és tehetségem zsarnoki bérlője, ha piszkos anyagiakra tettél szert, nosza, adj nekünk is a fölöslegből!

- Megkapjátok, gyerekek. Csak azt engedjétek meg, hogy egyek előbb egy tányér levest, mert meghalok éhen. Leesik az állatok, ha utána kiosztom az áldást.

- Nagyszerű, nagyszerű! Kedveljük az efféle meglepetéseket.

- Ha több mint egymillióra rúg az én részem, akkor át sem veszem.

- Akkor én meg emlékművet állíttatok a város jótékony polgárainak.

- Ne legyetek már ilyen szerénytelenek! Milliókkal nem dobálózik az ember.

- Kis Paul, angyalkám, hogy te milyen okos vagy!

- Nemes direktorunk, mondd csak, bedobtad már azt a levest?

- Gondold el, minő fájdalmas vágyakozás van a szívünkben!

Jóízű élcelődésük közepette berontott Hieronymus Berthold.

- Hol van az én direktor barátom? Elő vele, de tüstént, hadd öleljem a keblemre! Van pénze! Ó, hát itt van.

Oda akart rontani Wigandhoz, de a szép Adi megállította.

- Ne olyan hevesen, nemes atyám, még majd szétlapítod a zsebében a bankjegyeket! Légy gyengéd vele, amíg eret nem vágunk rajta!

- Emberek, olyanok vagytok, mint a vámpírok - sóhajtotta Wigand. - Még enni sem lehet tőletek nyugodtan.

Alighogy bekanalazta a levest, szorosan körülállták színésztársai.

- Élő a dohánnyal, nemes lelkű emberbarát!

- Ha nem osztod szét tüstént, bizony megbánod!

- Ki merészeli fenyegetni kedvenc vezérünket? Nyugodj meg, mélyen tisztelt direktorom, én megvédelmezlek!

Wigand nevetve tiltakozott.

- Ha nem ültök vissza csendben a helyetekre, én bizony kereket oldok a kasszával!

- Hohó, fogjátok meg! Nelly, ugyan bűvöld már el szirén hangoddal!

Nelly Dannewitz elkapta Wigand karját, és a füléhez hajolt: Súgd meg, ugye sok pénzed van, direktorom?

- Igen, Dannewitz, több, mint amit reméltem.

Nelly erre már elengedte.

- Gyerekek - kiáltotta nevetve, képzeljétek, sok pénze van! Hallgassatok rám, és foglaljatok helyet! Muszáj rikkantanom egyét, mert különben szétvet az öröm.

Széles jókedvében akkorát kurjantott, hogy a pincér ijedten rontott be a terembe.

Huber vadul villogó szemmel és rémisztő arckifejezéssel, fenyegetően magasodott fölé.

- Távozz, fekete frakkos rabszolga, és ne zavarj meg bennünket fontos teendőink végzésében!

Wigand kiteregette a bevételt az asztalón. Hieronymus Berthold papíron számolta ki, hogy a költségek levonása után mennyi pénz jár nekik fejenként. Elég sokáig eltartott a munka, mert az izgatott siserehad nem hagyott neki békét.

Egyedül Paul Hartenberg húzódott félre. Odament az ablakhoz, és a napsütötte utcát figyelte. Adi lépett oda hozzá.

- Alszol, Hagen fiam?

A félénk szerelmes tekintélyes magasságból nézett le Kertnerre, és a kabátujjánál fogva közelebb húzta.

- Adi, ma reggel, amikor próbára mentem, láttam itt egy kislányt… nem hiszed, milyen gyönyörű volt, édes, egyszerűen elragadó! Az alakja, az arca, nem tudtam betelni a látvánnyal. Sajnos gyorsan eltűnt az egyik házban. Nem hittem volna, hogy ebben a porfészekben akad ilyen drágakő.

- Te mindenütt találsz valakit, kicsi Paulom. Tartsd féken a szívedet, ha nem akarod, hogy háromszázhetvenötödször is összetörjön.

Hartenberg mélabús képet vágott, ami hihetetlenül nevetségessé tette.

- Adi, érzéketlen szörnyeteg vagy, aki élvezi mások kín- szenvedését.

Adi a fülcimpájánál fogva lehúzta magához, és sokat sejtetően odasúgta neki:

- Vonulj kolostorba, Ophelia!

Ezzel faképnél hagyta, és visszament a többiekhez.

Berthold időközben befejezte a számadást, Wigand pedig hozzáfogott a kifizetésekhez. Szűnni nem akaró örömujjongás tört elő a torkokból.

- Fizetek egy üveg pezsgőt! - rikkantotta Hartenberg.

- Én is!

- Én is !

- Most nem, majd estére, előadás után! - kiáltotta Wigand ellentmondást nem tűrő hangon.

- Jól van, akkor estére mindenki fizet egy üveg pezsgőt.

- Én nem - mormogta Berthold -, mert már sok lenne, de az ivásban azért veletek tartok.

- Páholjátok el, de rögtön!

- Várjatok, hadd mondjam végig! Huber és én, mi ketten vagyunk csak házasok, nem való már nekünk ez a nagy dőzsölés.

- Ugyan, hallgassátok, miket beszél!

- Mondtam, hogy várjátok ki a végét. Egyszóval, a mama és én meghívunk benneteket vasárnap ebédre. Anna - így hívták a feleségét - ízletes burgonyapürét készít, hozzá finom karajt gondoltam.

- Éljen, éljen! Éljen Berthold és a tüneményes Anna!

- Drága Anna, akkor rengeteg karajt süssél - javasolta Kertner emlékszel, kicsi Paul tavaly télen ötöt evett meg belőle, s mellé még egy hatalmas tányér burgonyapürét is benyalt.

- Piszok rágalmazó vagy, Adi, négy volt az, nem öt - kiáltott közbe a sértett.

- Na, ne veszekedjetek már, gyerekek! - figyelmeztette őket Anna Berthold, a tőle megszokott vidám hanglejtéssel.

Az lesz a legjobb, ha meghatározzuk az átlagot. Fejenként három darabot számolok, ami nem csekélység ilyen magas húsárak mellett.

Az általános ováció közepette Huberné megkocogtatta a poharát.

- Most én mondanék valamit,

- Csend, szilencium, Therese Huber asszony kíván szólni hozzánk!

- Huber és én meghívunk benneteket a rá következő vasárnap tejszínhabos kávéra és habkosárra.

- Hurrá, hurrá, hurrá, éljen a drága Therese!

- Gyerekek, össze ne keverjétek! - figyelmeztette őket Kertner. - Tehát most vasárnap Bertholdékhoz megyünk habkosárra meg burgonyapürére, a rá következőn pedig Huberék-nél lesz tejszínhabos karaj kávéval.

- Csak el ne csapja a hasadat, szép Adi - jegyezte meg Anna Berthold mosolyogva.

Miután megitták a kávét, mindannyian szétszéledtek, hogy felkészüljenek az esti előadásra.

IV.

Véget ért a „Rómeó és Júlia” első felvonása. Lehullt a függöny, s a közönség hatalmas tapssal jutalmazta a színészek játékát.

Paul Hartenberg, akinek nem kellett átöltöznie, a függöny mögött állt, és a lyukon kikémlelve izgatottan pásztázta a közönség sorait. A földszinten, az első sorok egyikében még az előadás alatt észrevette azt a szép lányt, akit aznap délelőtt látott. Käthe Rodeck volt az, aki kipirult arccal, csillogó szemmel kísérte végig a színpadon lejátszódó eseményeket, most pedig szent áhítattal figyelte, hogy mikor emelkedik fel újra a függöny. Olyan bájos volt, hogy nem is lehetett felróni Hartenbergnek, amiért képtelen volt levenni róla a szemét.

Egy kéz nehezedett Paul vállára.

- Enyje, Hartenberg, hagyjál valamit a többieknek is! Úgy állsz itt, mint aki gyökeret eresztett.

- Ó, Adi, mondtam, hogy az a tüneményes teremtés ott ül a földszinten. Láttad?

- Igen, láttam, és istenemre mondom, tényleg gyönyörű. Különben meg elégedett lehetsz, lelkednek izzó vágyakozása ezúttal is viszonzatlan marad. Ismét egy boldogtalan szerelem boldog csapdájába estél. Bánom is én, szakadj meg, ó, szív!

- Adi, honnan veszed, hogy nem fog szeretni?

- A lány tekintete nem a te ,kedves, kerek téliholdképeden akadt meg. Mivel a szívemen viselem a sorsodat, az első felvonás ideje alatt megfigyeltem a kulisszák mögül. Nem látott, nem hallott senki mást, egyedül csak őt, hős Rómeónkat. A mi nagyra becsült direktorunk ma tényleg ragyogóan néz ki. Már-már azt hinné az ember, lelke és szíve is van, de ez csak a látszat. Mindannyian tudjuk, milyen nagy szemfényvesztő. Az a szegény kis szív ott a földszinten már csapdába esett, és kétségbeesetten verdes a szárnyaival. Fogadok veled három üveg pezsgőbe egy üres tojáshéj ellenében!

- Tényleg az a véleményed, hogy sohasem lesz az enyém?

- Mérget vehetsz rá.

- Akkor hát magányosan folytatom utam. Úgy látszik, az a sorsom, hogy soha ne találjam meg az igazit.

- Titkos örömöt érzek a hangodon, tudom, boldog vagy, amiért így alakult a dolog. Mert ha a tiéd lenne minden szép lány, akit eddig megkívántál… szent Habakuk!… belegondolni is szörnyű!

Nem vagyok én telhetelen, csupán azt szeretném, ha mindegyik kedvelne egy kicsit.

- Mi másra is vágyna egy érző férfiúi kebel!

Normális ember nem is lehet olyan egyoldalú a szerelemben, mint amilyen te vagy.

Kertner arca elkomorodott.

- Te, ne üsd olyasmibe az orrod, amihez nem értesz!

- Istenem, Adi, hát nincs egy csepp humorérzéked?

- Annyi van, amennyit csak akarsz, pusztán ebben az egy dologban nem ismerek tréfát. De odanézz, ott jön a mi kedves igazgatónk! Szép, mint egy álom, és csak úgy ragyog hősi mivoltában! Wigand-Rómeó, ne csodálkozz, ember, ha a nők rád vetik magukat!

- Már megint engem szemeltél ki mérgezett nyilaid céltáblájául? Hagyjatok békén! Engedjetek ide, hadd kukkantsak ki én is!

- Vagy úgy! Szóval te is észrevetted a rajongva rád tapadó nagy, kék szempárt?

- Nem vagyok vak. Ritkaság az ilyen gyönyörűséges, édes kislány. Ha hiszitek, ha nem, engem is megbabonázott az a csillogó szempár. Egész este egyedül csak nekijátszom.

- Szegény teremtés! - mondta Kertner komolyan.

- Hogyhogy?

- Jobban járt volna, ha nem lát meg soha, és te sem veszed őt észre.

- Miért?

- Azért, mert most az lesz a következő lépésed, hogy beveted minden vonzerődet, hátha sikerül teljesen elbűvölnöd.

- Ki tudja, eljön-e újra.

- Biztosan, a tizenötös széken ül, és erre a helyre bérletet váltottak. Minden negyedik előadáson itt lesz.

- Hát ezt meg honnan veszed, Adi?

- A jegyárusunk elszámolásából tudom. Utánanéztem, természetesen kizárólag a te érdekedben.

- Le vagyok kötelezve. De most már aztán indulás, mindjárt kezdődik a második felvonás.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

Käthe szinte itta magába a költő szavait, a lelke éteri magasságokban szárnyalt. Úgy érezte magát, mint aki egy egészen más világba került, a fény, a ragyogás, a szépség, birodalmába.

Wigand ezen az estén csakugyan kitett magáért. Partnernője, Hellmann kisasszony is kitűnően játszott. Käthe véleménye szerint Júlia észveszejtőén szép volt, nem is csoda, hogy Rómeó oly forró szavakkal vallott szerelmet neki.

Júliának a második felvonás utáni szünetben apró féltékenységi jelenete volt Rómeójával. Természetesen mindez a kulisszák mögött, a nyilvánosság kizárásával történt.

- Wigand, mi közöd neked ahhoz a hölgyhöz ott a földszinten?

- Melyik hölgyhöz?

- Ugyan, ne játszd meg magad! Azt hiszed, nem vettem észre, hogy szüntelenül őt bámultad?

- És ha így van? Hagyj már békén az állandó féltékenykedéseddel! Nincs is hozzá jogod, nekem meg egyenesen terhes.

- Hát már nem szeretsz?

- Hagyd ezt a tragikus hangot! Hát persze hogy nagyon kedvellek. De azért csak megnézhetek egy csinos lányt.

- Hisz ha csak ennyiben maradnál…

- És ha nem, akkor mi van? Úgyis tudod, hogy mindig visszatérek hozzád. Nélkülözhetetlen vagy művészi kibontakozásomhoz, mert minden alkalommal magával ragad a játékod. Ma este ismét csodálatos voltál, maradj végig ilyen, és ne rontsd el mindkettőnk kedvét a féltékenységeddel! Tudod, hogy nem töröm a bilincset, kérlek, ne légy kicsinyes!

Hellmann kisasszony szemrehányó pillantást vetett rá.

- Jobb lenne, ha nem szeretnélek - jegyezte meg keserű szájízzel.

- Ugyan, eredj már, Helene! Badarságokat beszélsz. Kímélj meg a kispolgári érzelgősségtől - mondta Wigand, és faképnél hagyta.

Hellmann kisasszony dühösen nézett utána. A szemét elfutotta a könny.

Visszament az öltözőbe, hogy eltüntesse a könnyek nyomát az arcáról.

Az előadás folytatódott. Rómeó egyedül csak a földszinten ülő gyönyörű lánynak játszott. A szünetek alatt pedig ott leselkedett a függöny mögött, ügyet sem vetve a durcás Helene Hellmannra.

Wigandot nagyon érdekelte Käthe, aki kitűnt környezetéből. Nemcsak a szépsége helyezte őt mások fölé. Egyszerű ruhája nem volt agyondíszítve, mint a többi hölgyé, mégis egész lényéből sütött az előkelőség.

Wigand nagyon szeretett volna többet tudni róla. Úgy látta, hogy egyedül érkezett az előadásra, és a szünetekben is csendben, gondolataiba mélyedve üldögélt a helyén.

Minden felvonás után, amikor lehullt a függöny, és meghajoltak a színészek, a férfi a lány tekintetét kereste. Minden egyes alkalommal találkozott a pillantásuk. A férfié szinte lángolt, a lányé pedig megtelt rajongással. Wigand már hozzászokott az álmélkodó, rajongással teli asszonyszemekhez, de ennek a lánynak a tekintetében volt valami rejtélyes, ami elbűvölte a nők elkényeztetett kedvencét. Käthe tekintetének talán a költészet szépségében való határtalan feloldódás, szabadság után áhítozó lelkének vad lobogása és a szépség és magasztosság utáni vágyakozás kölcsönözte a titokzatos ragyogást. Volt benne valami rendkívüli, ami nem kerülte el az asszonyszívek kedvencének figyelmét, sőt, magával ragadta, és lángra lobbantotta a szívét.

Käthe maga sem tudta, mi történik vele. Nem is nagyon törte a fejét, hogy vajon miért száguldozik a vér oly vadul az ereiben. Beletörődve a megváltoztathatatlanba, átadta magát a varázslatnak, és közben lélekben gazdagnak s kimondhatatlanul boldognak érezte magát. Mozdulatlanul ült a helyén, még csak nem is tapsolt, de a szeme nedvesen csillogott a meghatottságtól és a lelkesedéstől.

Amikor véget ért az előadás, álomszerű léptekkel áthatolt a tolakodó tömegen. Odakinn csillagos éjszaka borult a városkára. Langyos, nehéz illatokat árasztó nyári este volt.

A népkert kapujában Line várta. Mellette, zsebre vágott kézzel, cigarettával a szájában, cilinderrel a fején, ott ácsorgott Adi Kertner, aki még az előadás vége előtt átöltözött.

Látta a közeledő Käthét, és figyelte minden mozdulatát. A lány odalépett az idős szolgálóhoz.

- Itt vagyok, Line, induljunk gyorsan haza - szólította meg Käthe barátságos hangon.

A két nőt elnyelte a sötétség.

Kertner elgondolkodva nézett utánuk, határozott mozdulattal kifújta a cigarettafüstöt, és elhajította a csikket.

- Szegény, buta teremtések - jegyezte meg félhangosan, inkább csak magának, majd az éppen ekkor kilépő Hartenberg- hez fordult.

- Elkészültél végre, kis Paul? Már tíz perce ácsorgok itt, és várlak, pedig te hamarabb bejezted a szereplést, mint én.

- Nagyon sokáig tartott, amíg lemostam a festéket. Vastag smink alá kellett rejtenem a szépségemet.

- Piperkőc.

- No de Adi! Rossz kedved van?

- Ha csak az volna! Dühös vagyok.

- Miért?

- Hogy miért? Magam sem tudom.

- Akkor gyere gyorsan, megiszunk valamit. A többiek is ott lesznek.

Nem, menj csak egyedül! Ma irtózatos, embergyűlölő hangulatban vagyok, még saját magamat sem tudom elviselni. Jó éjszakát!

Ezzel elsietett. Paul Hartenberg fejcsóválva nézett utána.

„Már megint nietzschei hangulatban van, ilyenkor lehetetlen bármit is kezdeni vele” - gondolta magában, és belépett .1 vendéglőbe.

Käthe időközben némán ballagott hazafelé Line oldalán, boldog volt, hogy a nagybátyja és a nagynénje nem kísérték el a színházba, mert ez sokat rontott volna az élvezeten, amelyben része volt. Nem tudta volna elviselni hozzá nem értő, akadékoskodó bírálatukat.

Line törte meg a csendet.

- Szép volt az előadás, Käthe kisasszony?

A lány felocsúdott gondolataiból.

- Igen, Line, nagyon szép.

- Én is szeretem a színészeket. Tavaly láttam az egyik előadást, amelyben egy szép, fiatal lány mérget ivott a kedvese kezéből. A méreg egy pohár üdítőben volt, a kedvese meg nagyon sajnálta utána. Olyan szomorú volt az egész, majd kisírtam a szemem. De azért szép volt. Szeretnék újra elmenni a színházba. Mit gondol, megengedné a nagynénje?

- Nem lehet semmi ellenvetése.

- Hát azt sosem tudni. Rodeckné néha igen különösen viselkedik.

- Meg fogja engedni, Line. Majd én átveszem addig a helyét, és megajándékozom egy jeggyel is.

- Maga olyan jó, Käthe kisasszony! Hisz nemrég adott pénzt szoknyára is.

Käthe elmosolyodott.

- Jaj, Line, hát minek nekem az a sok pénz, ha nem szerezhetek vele örömet senkinek?

- Nem mindenki gondolkodik úgy, mint a nagyságos kisasszony. Magának túl jó szíve van.

Amikor hazaérkeztek, a házban már mindenütt sötétség honolt. Csak a folyosón világított egy apró lámpa, amelyet Line hagyott égve. Rodeckék már lefeküdtek.

Käthe csendben felment a lépcsőn a szobájába. Még sokáig üldögélt ébren az ablaknál, és a langyos, csendes nyáréjszakában gyönyörködött. Minden mást elnyomó, erős életöröm töltötte be a szívét. Milyen szép az élet, milyen nagyszerű, hogy ma este ilyen gyönyörűségben lehetett része! Boldog volt, hogy a tizenöt előadásból, amelyre bérletet váltott, még csak az elsőnek volt vége. Milyen csodálatos esték várnak még rá! Ezen az éjszakán fekete, lángoló pillantású szemek kísérték át az álom kapuján.

Másnap reggel Käthe frissen ébredt, s boldog, feszült várakozás töltötte el. Milyen nagyszerű érzés Örülni valaminek! Tegnap óta titokzatos boldogság ragyogta be minden percét.

A reggelihez való terítés sem tűnt most olyan unalmasnak. Jaj, és a nap is sokkal tündöklőbben ragyogott, mint máskor! Még a vegyeskereskedés csengőjének sem volt olyan csúnya a hangja.

Csak nagybátyja és nagynénje vágtak a megszokottnál is savanyúbb képet. Hűvösén, barátságtalanul üdvözölték Käthét.

Egyetlen szóval sem említették a színházat.

Käthe igyekezett az előadásra terelni a szót. Túlságosan tele volt élményekkel, és szívesen megosztotta volna valakivel örömét, ám nevelőszülei hidegen visszautasították a közeledését.

Kérlek, kímélj meg bennünket ettől! Minket egyáltalán nem érdekel az efféle felszínes szórakozás - jegyezte meg Karl Rodeck fennkölt hangon.

Käthe kénytelen volt magába fojtani érzéseit. Bárcsak lett volna valakije, aki barátsággal, megértően végighallgatja, un 11 a segítségével valószínűleg különbséget tesz látszat és valóság között. Ilyen bizalmas hiányában mindent egyedül kellett feldolgoznia, és érzékenysége, mély, töretlen idealizmusa kézzelfogható körvonalat adott fantáziaképeinek.

Tapasztalat híján csupán homályos elképzelései voltak a világról és az életről. Számára egyértelmű volt, hogy a színészek a valóságban is olyan tökéletes emberpéldányok, mint amilyennek a színpadon mutatják magukat. Ezzel azonnal megnyerték a lány hontalan, boldogság után áhítozó szívét. Főleg az az egy, akinek sötét szeme forró nyugtalanságot hintett el a lelkében. Júliára is örömmel gondolt. Milyen gyönyörű érzés lehet úgy magával ragadni, fellelkesíteni az embereket, mint ahogy annak a színésznőnek sikerült! Lehet, hogy őbenne is szunnyad némi tehetség! Hátha csak a kedvező pillanatra vár, hogy végre kibontakozhasson?

Minél gyakrabban látogatta az előadásokat, annál inkább megerősödött elhatározásában, hogy színésznő legyen. Nem tudta, hogy tulajdonképpen azért támadt fel benne régi vágya, hogy ezáltal is közelebb kerülhessen Wigandhoz. Szilárdan eltökélte magában, hogy hamarosan kikéri egy tapasztalt személy véleményét.

A szívében bizalom ébredt Anna Berthold asszony iránt. Volt a természetében valami nyájasság, veleszületett jókedv. Käthe egyre csak azon törte a fején, hogyan kereshetné fel, hogy kikérje a tanácsát. Tőle várta az útbaigazítást, legyen-e, és ha igen, hogyan legyen belőle színésznő.

Esze ágában sem volt, hogy a hozzátartozóival beszélje meg a dolgot. Tudta, hogy nem mindennapi cirkusz kerekedne belőle, ha egy napon előrukkolna a terveivel. Úgy határozott, kész tényekkel hozakodik majd elő a nevelőszüleinél.

Időközben az élete visszazökkent a régi, megszokott kerékvágásba.

Egyik délelőtt Line és Käthe nagy kosarakkal megrakodva hazafelé tartott a piacról.

Käthe a piac sarkán váratlanul Georg Wigandba botlott. A férfi látta, hogy milyen izgalmat váltott ki belőle váratlan felbukkanásával. Nagy nőismerő lévén, nem esett nehezére átlátni a fiatal teremtésen. Félreállt, és sokatmondó, mélyreható tekintettel engedte el maga mellett. Elámult, hogy közben neki magának is melege lett kissé. Käthe üde, érintetlen szépsége rég nem látott érzéseket ébresztett az elkényeztetett férfiban. Ártatlan szemének áhítatos tekintete a szívéig hatolt.

Wigand feltűnés nélkül érdeklődni kezdett felőle a városban. Megtudta, hogy árva, aki a nagybátyja és egykori gyámja házában él, és igen gazdag. Käthe nagy vagyonának híre Linének köszönhetően elterjedt a városkában. Ez a körülmény igencsak közrejátszott, amikor Wigand úgy döntött, hogy megismerkedik a lánnyal.

Egy gazdag és független árva éppen az ő esete lenne. A lány ráadásul még gyönyörű is, és halálosan szerelmes belé.

Mi lenne, ha komolyan foglalkozna vele?

És csakugyan elkezdett komolyan foglalkozni vele. Nem volna rossz egy ügyes húzással véget vetni az örökös pénzzavarnak, gondolta. Nem lenne többé adóssága cipésznél, szabónál, pincéreknél! Kényelmes, meghitt otthona lenne a szegényes, csúnya legénylakás helyett, benne pedig egy csinos, puha asszonyka, aki imádja a férjét, és lesi minden kívánságát. Hát nem csábító? Ki tudja, kínálkozik-e még ilyen jó alkalom az életben! Elhatározta, hogy megpróbál közeledni Käthéhez.

Tisztes távolságból követni kezdte.

Käthe remegő térddel folytatta útját. Anélkül, hogy megfordult volna, érezte, hogy a férfi követi. Természetesen ettől még inkább zavarba jött. Nem mert felnézni, Linének pedig furcsa válaszokat adott, amit a szegény asszony felcsóválva hallgatott. Csak akkor mert egy félénk oldalpillantást vetni, amikor már a házuk elé értek.

A túloldalon valóban ott jött a férfi.

Mint akit üldöznek, felrohant a lépcsőn, be a szobájába. Odalépett az ablakhoz, de a függönyt nem merte félrehúzni.

Wigand éles tekintetét nem kerülte el a függöny enyhe hullámzása. Jelentőségteljes pillantást vetett az ablak irányába, majd lassan továbbindult.

Käthe ijedten lépett hátra. Talán csak nem vette őt észre?

A szoba közepén állt, és kezét vadul kalapáló szívére szorította.

„Istenem, édes jó Istenem, szeretem” - nyilallt belé a gondolat, majd a felismeréstől kővé dermedve állt egy helyben, amíg nem szólították odalentről. Akkor felocsúdott, égő arcát megmosta hideg vízzel, és lement a földszintre. Amikor negyedórával később megállt a nappaliban a varróasztalka előtt, hirtelen ismét a visszafelé igyekvő Wigandot pillantotta meg; Lángoló arccal lépett el az ablaktól. A férfi észrevehette, mert mosolyogva folytatta útját. Käthe keze remegett varrás közben, egész bensőjében vihar tombolt. Sírt és nevetett volna, egyszerre, mert kimondhatatlanul boldoggá tette, hogy a lelke a szürke hétköznapok sivárságából váratlanul napsütötte magasságokba röpítette.

Käthe ismét színházban töltötte az estét.

Georg Wigand neve ezúttal nem szerepelt a színlapon. Az aznap esti vígjátékban csupán jelentéktelen szerepe volt. Käthe a bejáratnál összetalálkozott a polgármesterékkel és Albert Rodeckkel. A városatya, akinek hivatásánál fogva kötelessége volt időnként megjelenni a színházban, közszereplésre az aznap esti vígjátékot választotta.

Käthét kimérten üdvözölték. A lány nemigen örült a váratlan találkozásnak, nyugodt léptekkel folytatta útját a széles kerti ösvényen, amely a színházterembe vezetett. Közvetlenül a nézőtér bejáratánál ott állt Georg Wigand. Éppen a színpadra indult, hogy a dolga után nézzen. Amikor megpillantotta Käthét a polgármester családjával közeledni, lelassította lépteit.

Megemelte a kalapját, hogy üdvözölje a polgármestert, de a tekintete Käthét köszöntötte. Csak ezután indult tovább. A lány félt, hogy valamilyen megjegyzést tesznek Wigandra. ezért gyorsan belépett a terembe, és a széke felé indult. A többiek szerencsére néhány sorral odébb kaptak helyet. Käthe örült, hogy Wigand nem játszik ezen az estén, mert másnap kártyaparti volt, és egyszerűen képtelen lett volna végighallgatni a többiek bírálatát. Ezen az estén nemigen követte a színpadon játszódó eseményeket, figyelmetlen volt és szétszórt.

Szórakozottságát rokonai jelenlétének rótta fel, ami nem felelt meg a teljes igazságnak. Az érdeklődésének középpontjában álló személy a kulisszák mögött időzött. Gondolatai oda kalauzolták Käthét, ahol képzeletben kétségbeesetten kutatott imádottja után. A férfi az oldalkulisszák mögött állt, és mosolyogva figyelte. Jó érzéssel vette tudomásul, hogy ezúttal nem követte a darabot olyan rajongó lelkesedéssel, mint máskor. Az okát is tudta. Jóval az előadás vége előtt kiment, és le-fel járkált a kertben, hogy elkaphassa még egy pillantását, mielőtt elhagyná a színházat.

Odakinn meglátta a fának támaszkodó Linét, és azonnal felismerte benne Käthe múltkori kísérőjét.

Úgy tett, mint akinek éppen arra vezet az útja. Az öreg szolgáló mellett hirtelen megtorpant, mintha csak most vette volna észre.

- Vár valakit?

Line felegyenesedett kényelmes testtartásából. Ő is mindjárt felismerte a férfit. A múltkori előadáson, amelyet Line is megnézett, Wigand játszotta a szép, fiatal herceget, aki beleszeretett a saját mostohaanyjába. Először fehér selyembe öltözve, majd rövid fekete bársonynadrágban és hosszú harisnyában jelent meg a színpadon. Csodálatosan festett mindkettőben. És a darab is nagyon szomorú volt. Az apja olyan gonosz volt, hogy megölte a legjobb barátját. Így mesélte Line másnap Käthének a történetet.

Most váratlanul itt állt előtte a szép fiatalember, és barátságosan nézett a szemébe.

- Igen, uram, a mi Käthe kisasszonyunkat várom.

- Vagy úgy! Ő a gazdái lánya?

- Neeem, éppen, hogy nem a lányuk. Rodeck úr csupán a nagybátyja a kisasszonynak.

- Akkor háta a maga kisasszonykája szegény árva?

- Árvának árva, de isten őrizz, hogy szegény lenne! Käthe kisasszony borzasztóan gazdag, és nagyon jó. Amióta nagykorú, rengeteg ajándékot kapok tőle. Azóta annyiszor megy ki a házból, ahányszor akar. Ő maga mesélte nekem, a Käthe kisasszony.

Wigand elmosolyodott. A jó öreg Line igazán közlékenynek bizonyult, látszott rajta, hogy boldog, ha cseveghet, valakivel.

- Ugye nagyon szereti a kisasszonyt?

- Hát persze, uram. Olyan elhagyatott volt szegényke, amikor hozzánk került, és amióta a fiatalúr elköltözött, az égvilágon senki sem bánt vele kedvesen. Mindig odajött hozzám, és kérdezgetett; „Line, te is haragszol rám?” Én persze nem tudtam olyan lenni, mint a többiek, hiszen olyan aranyos kislány volt.

- A nagybátyja és a nagynénje nem bántak jól vele?

- Hát édes istenein, elszoktak ők már a gyerekektől, ő meg kis vadóc volt örök életében. A gazdáim túl szigorúak, de nem akarok én semmi rosszat mondani róluk. Isten őrizz! Valójában nagyon rendes emberek.

- A kisasszony gyakran jár színházba?

- Igen, egy csomó jegyet váltott egyszerre. A gazdáim dühösek is voltak rá miatta.

- Ők talán nem szeretik a színházat?

- Nem, sohasem néznek meg egyetlen előadást sem. De én voltam, uram, amikor a múltkor azt a szép herceget játszotta. Hogy sírtam, istenem! Nagyon szép volt.

- Ennyire tetszett magának?

- Jaj, istenem, olyan szomorú volt, hogy alig tudtam abbahagyni a sírást. Nem is csodálkozom Käthe kisasszonyon, amiért ennyire rajong a színházért.

- Tán szeretne gyakrabban megnézni egy-egy előadást?

- Hát persze, uram. De még ha Rodecknétől kapnék is rá szabad estét, vétek annyi pénzt kiadni. Ötven pfennig a karzatra szóló jegy.

Wigand nevetett.

- Sokallja? Várjon csak, mindjárt segítünk rajta.

Kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből, és néhány szót írt rá, majd átnyújtotta Linének.

- Nem kell mást tennie, csak mutassa fel ezt a cédulát a bejáratnál. Ha ideje és kedve lesz színházba jönni, bármikor megteheti a cédula segítségével. Ha felmutatja, ingyen felmehet a karzatra.

- De, uram, ezt nem fogadhatom el.

- Fogadja csak el nyugodtan! Örömet akarok szerezni magának, amiért olyan jó Käthe kisasszonyhoz.

Line arcán mosoly terült szét.

- Minden vasárnap eljöhetek, vagy az túl sok lenne?

- Amilyen gyakran csak kedve tartja.

- Ezer köszönet érte, uram!

Wigand barátságos mosollyal biccentett, és lassan átsétált a kerten.

„Micsoda finom, barátságos fiatalember!” - gondolta Line, és ujjaival görcsösen szorongatta a papírdarabot. Hogy mi állt rajta, azt nem tudta kibogozni. Majd Käthe kisasszony felolvassa neki.

Az előadás végeztével Käthe megvárta, hogy a közönség kissé szétszéledjen, csak ezután lépett ki a színházból. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy ismét összefusson a polgármesterékkel.

Line izgatottan mesélte el neki Wiganddal való találkozási, és a cédulát is megmutatta.

„Szabad belépés a karzatra. Georg Wigand” - ez állt rajta, Käthe felolvasta a szöveget Linének. Szilárd meggyőződése volt, hogy Wigand kizárólag őmiatta állt szóba a cseleddel. Erre a gondolatra elöntötte szívét a boldogság.

Amikor kiléptek a kertkapun, megpillantották a lámpaoszlop alatt várakozó Wigandot.

Line azonnal észrevette, és régi jó ismerősként barátságosán odabiccentett neki.

A férfi mély, tiszteletteljes üdvözlésre emelte a kalapját Käthe előtt. A lány alig észrevehető, félénk fejbólintással viszonozta a köszönést. Közben olyan érzése támadt, mint aki rózsaszín felhőkön lépdel.

Linének. részletesen be kellett számolnia a színésszel folytatott beszélgetéséről. Käthe minden egyes szóra kíváncsi volt, Line pedig boldog volt, hogy cseveghetett, pletykálkodhatott egy kicsit.

Wigand önfeledten legeltette a szemét a távozó, karcsú lányon. Még akkor is mozdulatlanul állt, amikor Kertner odalépett hozzá.

- Szépségem és tehetségem haszonélvezője, ki után bámulsz oly álmodozó szemmel?

- Ne légy kíváncsi, Adi!

- Nem is vagyok. Költői kérdés volt, ugyanis pontosan tudom, kit követsz a tekinteteddel. Nem mást, mint a gyönyörű Rodeck kisasszonyt! Csakugyan az a szándékod, hogy felszítsd a szenvedély tüzét ebben az ártatlan teremtésben?

Hagyd a butavicceidet! Nem csinálok én semmit. Különben sem biztos, hogy egyáltalán érdek lem őt.

Kertner vállat vont.

- Buta nép az asszonynép. Kivétel nélkül mindegyik belehabarodik a csinos porhüvelyedbe, és azt hiszi, van mögötte szellem és érzelem. Nem tudják a szerencsétlenek, hogy mindkettő után hiába kutatnak.

- Köszönöm, már megint végtelenül kedves vagy hozzám.

- Kérlek, nagyon szívesen. Remélem, nem akarsz bizonyítékkal szolgálni az iménti állításomhoz.

- Hogy érted ezt?

- Nagyon egyszerű: ha tényleg üresfejű vagy, akkor megsértődsz az iménti szabadszájúságomon. Ha meg nem, akkor az igazán nagy szellemek fennköltségével túlteszed magad azon, amit mondtam, és eljössz velem egy italra. A többiek is mindjárt csatlakoznak hozzánk. Vagy Rodeck kisasszony után akarsz eredni?

- Butaság, gondolni sem mernék rá ebben az eldugott fészekben. Itt nagyon nehezen lehet ismeretséget kötni.

- Számodra ez végzetes lehet, ám Rodeck kisasszonyra nézve igazi szerencse.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy tudom, mi következne. Gyors rohamot indítasz ellene, hogy végleg meghódítsd, és ha lejárt a vendégszereplésünk, mint aki jól végezte dolgát, visszatérsz Chemnitzbe, sorsára hagyva az összetört szívű Rodeck kisasszonyt.

- És ha ezúttal egész másként alakul a dolog, és feleségül veszem?

Kertner gúnyos pillantással mérte végig.

- Leni Hellmann vajon mit szólna hozzá? Szerencsére nem egyezne bele.

Wigand felfortyant.

- Nekem az égvilágon senki sem engedélyezhet vagy tilthat meg valamit. Teljesen szabad vagyok! Semmivel sem jogosítottam fel a Hellmannt, hogy tapadjon rám, mint a bogáncs.

- Na szép, legyen úgy, ahogy mondod. De van itt még egy sokkal fontosabb mozzanat is, fiacskám. A nagyra becsült polgárok szorgalmasan látogatják az előadásainkat, tapsolnak nekünk, nevetnek rajtunk, megsiratnak bennünket, egyszóval kényeztetnek, ahogy tudnak, mindaddig, amíg nem akarunk túlságosan a közelükbe férkőzni. Eszük ágában sincs a lányaikat feleségül adni hozzánk, és ezt nem is vehetjük rossz néven tőlük.

- De hát mi is csak emberek vagyunk.

Kertner kajánul elnevette magát.

- Így is lehet mondani. De csak holmi díszpéldányok, akiket kivételes alkalmakkor üvegbúra alatt mutogat az ember. A világért sem valók mindennapi használatra.

- Pesszimista vagy.

- Talán joggal. Én már egyszer próbát tettem, de alaposan megjártam. Akkoriban még igazságtalan előítéletnek tartottam, ahogyan rólunk, színészekről vélekednek az emberek. Megszenvedtem érte, mire megértettem, miről is van szó tulajdonképpen. Később átéltem dolgokat, amelyek meghozták számomra a bizonyosságot: a tiszteletre méltó polgároknak igazuk van, legalábbis a saját szemszögükből nézve. Egy szó, mint száz, végül beletörődtem, hogy a közönség előtt csak addig van létjogosultságom, ameddig megmozgatom a rekeszizmukat. Ezen felül már egyáltalán nem számítok.

- Vannak kivételek.

- Biztosan, és éppen e kivételek kedvéért vagyok még ma is szívvel-lélekkel színész. Csakhogy nagyon ritka az ilyen, barátocskám, nagyon-nagyon ritka. Ebben a poros kisvárosban pedig egyenesen eseményszámba menne, ha ilyen ritka emberpéldányra akadnál. Ám az is lehet, hogy szerencséd lesz.

- Ahogy lesz, úgy lesz! Mindenesetre nem bánnám, ha megkímélnél ezektől a nehéz fajsúlyú gondolatoktól.

- Igazad van, ehhez még nem vagy elég érett. Gyere, szeressük egymást megint, és csapjunk egy görbe estét! Megengedhetjük magunknak, hisz virágzik az üzlet. Ha így folytatódik, akkor soha nem látott csoda történik.

- Milyen csodáról beszélsz?

- Arról, hogy a vakáció kellős közepén minden felszólítás nélkül letudok egy részletet a szabómnál. Csak meg ne üsse a guta szegényt meglepetésében!

Wigand elnevette magát.

- Én ugyan nem teszem ki magam ilyen kockázatnak. Inkább nem adok egy vasat sem.

- De én igen, mert annak ellenére, hogy színész vagyok, nekem vannak elveim, barátocskám. Mindig örömmel fizetem vissza pz adósságaimat, ha éppen van rá pénzem.

Beléptek a számukra lefoglalt terembe. Nemsokára megérkeztek a többiek is. Vidám lakomázás kezdődött, a hangulat hamarosan a tetőfokára hágott.

V.

Másnap este Rodeckéknél ismét összegyűlt a megszokott társaság. Csupán Krüger doktor hiányzott, aki egy ideje a szappanfőzőéknél töltötte az estéit.

Käthével továbbra is éreztették, hogy szerintük nagy könnyelműség volt visszautasítani az orvos kezét.

A lány szinte tudomást sem vett a körülötte zajló eseményekről, a jelenlévők közül meg senki sem sejtette, milyen gondolatok és tervek keringnek a fejében.

Johanna egy ideje féltékenyen figyelte minden mozdulatát. A fiatalasszony egyszer-kétszer elkapta férje Käthén felejtett tekintetét.

Noha ő figyelembe sem vette Albertet, Johanna asszony szentül meg volt róla győződve, hogy kacérkodik vele. Neki az felelt volna meg a legjobban, ha Käthe férjhez megy, és végre elhagyja a házat. Albertje egész nap az irodában ül, így olyan gyakran láthatja a lányt és beszélhet vele, amilyen gyakran csak akar. Ki tudja, mi zajlik itt a háta mögött! Johanna cseppet sem bízott meg Käthében.

Korlátoltsága ellenére volt olyan ravasz, hogy férje előtt ne adjon hangot gyanakvásának. Mindenesetre elhatározta, hogy résen lesz.

Amalie néni szokásához híven kiküldte Käthét, hogy főzzön még egy kanna teát. A lány egyedül tett-vett a konyhában, Line odakinn a folyosót söpörte.

Albert kijött a nappaliból, és megállt a nyitott konyhaajtóban.

- Ügyeskedsz, Käthe?

A lány meglepetten figyelte a férfi önelégült, negédes arcát. Feltűnt, hogy milyen szokatlanul gyengéd hangot ütött meg véle szemben.

- Keresel valamit?

A férfi közelebb lépett.

- Nem, azazhogy igen. Téged kereslek, Käthi.

- Engem?

- Igen, téged.

- És ugyan mit akarsz tőlem? - kérdezte Käthe egykedvűen.

Albert tett még egy lépést felé.

- Szeretnék kérdezni tőled valamit, kedves Käthi.

A „kedves Käthi” gyanakvó szemmel méregette. Idegesítette Albert viselkedése.

- Akkor kérdezz! - felelte kurtán.

- Miért utasítottad vissza Krügert?

Már megmondtam épp elégszer. Ez minden?

- Nem, Käthe. Mondd csak, talán mást szeretsz?

Käthe arca paprikapirosra gyűlt.

„Jól okoskodtam” - gondolta Albert diadalittasan, és közvetlenül a lány mellé lépett.

Käthe a homlokát ráncolva, dühösen nézett a szemébe.

- Nincs jogod ilyet kérdezni tőlem. Világos?

- Ne tettesd magad, Käthi! - suttogta Albert mézesmázos hangon.

A férfi pillantása és hanghordozása nyugtalanítani kezdte Käthét. Mire vélje ezt a furcsa kihallgatást?

- Nem értem, miért kellene tettetnem magam.

Albert váratlanul mégfogta a karját, és a fülébe súgta:

- Käthe, olyan gyönyörű lány lett belőled, olyan… istenem, ha én ezt tudom, akkor én…

Käthe félbeszakította. Dühös rántással kitépte a karját, és szikrázó szemmel ráripakodott:

- Mi jut eszedbe? Elment a józan eszed? - kiáltotta magából kikelve.

- Az isten szerelmére, Käthe, ne kiabálj! Talán csak nem bűn, hogy megmondtam, milyen szépnek tartalak, és hogy mennyire csodállak? - próbálta a férfi menteni a helyzetet.

- Ezt inkább hagyjuk! Lemondok a csodálatodról, mint ahogy eddig nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy semmibe vettél.

- Én semmibe vettelek? No de, Käthe, inkább mindig is nagyon kedveltelek.

- Akkor kiválóan leplezted, merthogy semmit sem vettem észre belőle.

- És ez rosszulesett, ugye? Haragszol rám, hogy nem vettem észre, milyen szép vagy?

Käthe kihúzta magát.

- Hallgass, egy szavadat sem akarom hallani tovább! Hagyj magamra!

- A haragod mindent elárul, Käthe. Dühös vagy rám, amiért nem téged vettelek feleségül. Ugye, ez az igazság? Hidd el, bolond voltam, nem tudom, hová tettem a szememet, hogy nem vettem észre, milyen vonzó vagy.

Albert buta és sértő feltételezése hallatán Käthe elsápadt. Szóhoz sem jutott, csak némán a teáskanna után nyúlt, és el akart haladni előtte. Albertet felizgatta Käthe elutasító magatartása, és ismét karon ragadta.

- Käthi!

A lány kitépte a karját a szorításából.

- Hozzám ne érj! És1 szégyelld magad! - sziszegte dühösen.

Mielőtt még Albert válaszolhatott volna, Johanna asszony jelent meg az ajtóban,

- Te itt a konyhában, Albert? Talán csak nem Káthének segítesz a teafőzésben? - kérdezte, s közben féltékeny pillantással méregette Käthét.

A lány nem zavartatta magát, nyugodtan folytatta útját a nappali felé.

- Nos, hadd hallom, mi dolgod van itt?

Albert összeszedte magát, és férfias méltósággal a hangjában válaszolt:

- Hol van az megírva, hogy nektek, asszonyoknak mindent tudnotok kell? De ha már ennyire kíváncsi vagy; elárulom, miért vagyok itt. Még egyszer Käthe lelkére akartam beszélni, hátha meggondolja magát Krügerrel kapcsolatban.

- Semmi értelme az egésznek, tudod, hogy Krüger már vőlegény.

- Az igaz, de nem szeretném, ha legközelebb megismétlődne ez a cirkusz. Elébe kell menni a dolgoknak.

Johanna gyanakodva hallgatta.

- Úgy látom, közben igencsak felizgattad magad.

- Hát igen, az embernek kikezdi az idegeit egy ilyen buta teremtés. Meggondolatlanság visszautasítani ekkora szerencsét.

Johanna elhallgatott, habár egyáltalán nem volt meggyőződve, hogy a férje igazat beszél. Az iménti események csak újabb tápot adtak gyanakvásának. Elhatározta, hogy nyitva tartja a szemét. Amikor visszament a nappaliba, szándékosan Käthe mellett foglalt helyet, mert alig várta, hogy kifaggassa.

- Úgy belemerültetek Alberttel a beszélgetésbe. Remélem, nem zavartalak meg benneteket?

- Nem mondanám - felelte Käthe nyugodtan.

- Pedig érdekes dologról folyhatott a szó.

Käthe nem tudta mire vélni Johanna túlzott érdeklődését. Talán látott valamit a konyhában történtekből?

- Számomra egyáltalán nem volt érdekes, hidd el!

- Miről beszélgettetek?

Johanna igyekezett faggatózását ártatlan kíváncsiságnak feltüntetni.

- Kérdezd meg a férjedet, ő jobban tudja - válaszolta a lány, majd összehajtotta a kézimunkáját, és engedélyt kért a visszavonuláshoz, ami ellen senkinek sem volt kifogása.

Käthe, miután becsukta maga mögött a szobája ajtaját, a nyitott ablakhoz lépett, és felnézett a csillagos égboltra.

Az iménti konyhai jelenet undorral töltötte el, és megerősítette elhatározásában, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kell hagynia a házat.

A Johannával folytatott beszélgetésből észrevette, hogy az asszony féltékeny. Az iménti események kapcsán az is eszébe villant, hogy Albert nem először viselkedik vele felettébb különösen. Csakugyan legfőbb ideje, hogy szedje a sátorfáját, és elmenjen innen.

Megszületett benne az elhatározás, hogy már másnap felkeresi Anna Berthold asszonyt. A népkert pincérétől bizonyára megtudhatja a lakcímét.

Anna Berthold asszony ideiglenes „lakásuk” aprócska nappalijában ült, amelyhez mindössze egy hálófülke tartozott. Azzal volt elfoglalva, hogy fekete szoknyájának az aljára színes szegélyt varrjon. Az esti előadásra el kellett készülnie, ezért kövér kis ujjaival fürgén, hozzáértéssel öltögetett.

Előtte az asztalon hatalmas kávéskanna, mellette csésze és egy tányéron néhány vajaskifli.

Amikor egy résszel elkészült, erősítésképpen ivott egy korty kávét, és bekapott egy vajaskiflit. Amikor ezzel megvolt, tovább folytatta a munkát.

Az asztalon mindenféle oda nem való holmi hevert szanaszét. Egy üres sörösüveg, hamutartó, egy pár mandzsetta- gomb, egy monokli, jegyzettömb, cigarettatárca, egy pár kesztyű és Anna asszonyság kalapja. A terebélyes kanapét szintén ruhadarabok és újságok borították, a földön pedig két pár papucs hevert egy férficsizma társaságában.

Az ajtó mellett hatalmas útikosár állt, fedele felnyitva. A nagy ruhásszekrény ajtaja is tárva-nyitva állott, és rengeteg ruhanemű lógott ki belőle.

Anna asszony láthatóan kitűnően érezte magát ebben a felfordulásban. Elégedett arccal varrogatott, szeme vidáman csillogott.

Öltözéke igencsak hiányos volt. Sötét szoknyát, s tarka házikabátot viselt, amely szétrepedni látszott dús idomain.

Az idős hölgy férfiasan mély hangján egy operettdallamot dudorászott. A hálószobából Hieronymus Berthold dohogó hangja hallatszott:

- Mindig mondtam, hogy nincs nevetségesebb egy forrófejű aggastyánnál.

Az esti előadásra készült. Odoardo Galotti szerepét kissé nehezen tudta összeegyeztetni vidám természetével. Mielőtt belemerült volna, kénytelen volt akarattal elrontani a jókedvét. ,

Anna jól ismerte az ő Hieronymusát. Amikor esténként ilyen szerep megformálása várt rá, akkor cselekedett jöt vele, ha előtte valami jelentéktelen aprósággal felbosszantotta. Az egyébként oly békés természetű házaspár között ilyenkor ádáz veszekedés robbant ki, mire Hieronymus az előadás kezdetére a kívánt világfájdalmas hangulatba került.

Bertholdék valójában kitűnően megértették egymást. Az évek múltával a két nyugtalan művész fokozatosan lehiggadt. Házasságuk elején bizony mindennaposán voltak köztük a viták, amelyek, akárcsak másoknál, időnként viharos veszekedésbe torkolltak. Anna Berthold egy napon faképnél is hagyta az ő Hieronymusát, csakhogy nem tudtak sokáig meglenni egymás nélkül. Hieronymus hamarosan elment egyetlen Annájáért, és ettől a naptól fogva felhőtlen volt a boldogságuk.

Mialatt az idős hölgy szorgalmasan varrogatott, férje néhányszor bekukkantott hozzá a nappaliba. Leírhatatlanul nevetséges öltözéket viselt. Felsőtestén pizsamaként egy régi nyári felöltő díszelgett. Gallér híján a nyaka szabadon virított, a lábát pedig hatalmas, méregzöld plüsspapucsba dugta, ami“ lyet már igencsak kikezdett az idő. A lábszárát mindössze egy babarózsaszín, hosszú alsónadrág takarta. A magas, széles vállú férfi ekképpen öltözve felettébb mulatságosan festett. Anna persze semmi kivetnivalót nem talált benne, akár csak a férje az ő öltözékén.

Hieronymus bekapott pár vajaskiflit, s miután hiába kutatott egy üveg sör után, megadóan töltött magának egy csésze kávét. Ezután visszament a hálószobába, és tovább gyakorolta a szerepét.

Bertholdné elégedetten felsóhajtott, mert éppen befejezte a varrást, amikor halkan kopogtak az ajtón.

Az asszony szent meggyőződésében, hogy egyik kollégája vagy kolléganője kér bebocsátást, vidáman kiszólt:

- Jöjj bátran, bárki vagy is, zsidó, pogány avagy keresztény, lépj be, ó szomjas jövevény!

Kisvártatva kinyílt az ajtó. A küszöbön Käthe Rodeck állt, és félénken pislogott befelé.

Berthöldné kedélyesen mosolygott.

- Bocsásson meg a szokatlan invitálásért. Azt hittem, ismerősök kopogtak be hozzám. Jöjjön közelebb, kérem, miben lehetek a szolgálatára?

Käthe belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Elnézést kérek a zavarásért.

- Egyáltalán nem zavar.

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Käthe Rodeck a nevem.

- Üdvözlöm, Rodeck kisasszony. Hogy én ki vagyok, azt bizonyára nagyon jól tudja - kedélyeskedett az idős hölgy, miközben magában megcsodálta a lány finom metszésű, komoly arcát.

- Igen, Bertholdné asszony.

Ebben a pillanatban felpattant a hálófülke ajtaja, és Hieronymus dugta be a fejét rajta, ám az ifjú hölgy láttán gyorsan vissza is rántotta. A felesége hangosan hahotázott. ,

- Ez a férjem volt, tudja, nem szalonképes, azért vonult vissza oly sietve.

- Mégiscsak zavarok.

- Dehogyis, kérem, foglaljon nyugodtan helyet! És most mondja el, mit óhajt!

Käthe igyekezett legyőzni félszegségét, amely ebben az idegen környezetben eluralkodott rajta. Kissé kényelmetlen volt számára, hogy Bertholdnét ilyen szokatlan öltözékben és rendezetlen környezetben találta. Akaratlanul is az jutott eszébe, vajon mit szólna Amalie néni egy ilyen művésztanyához. Anna asszony azonban cseppet sem zavartatta magát, természetes mozdulattal helyet foglalt vele szemben, láthatóan egyáltalán nem lepte meg Käthe látogatása. Nyugalmát látva a lány is hamarosan úrrá lett zavarán.

Berthöldné vidám tekintete jóindulatú várakozással pihent meg Käthe arcán. Sejtette, mi fog következni. Nem 6 volt az első, aki felkereste.

Mivel a lány még most sem találta a kellő szavakat, Anna asszony nagy lelki nyugalommal megkérdezte:

- Ugye, színésznő szeretne lenni, kedves kisasszony?

Käthe meglepetten kapta fel a fejét.

- Maga tudja, hogy…

- Csak gondolom, mert ugyan mit akarhat mást egy ilyen szép ifjú hölgy egy magamfajta öregasszonytól. Hát nincs igazam?

- Igen, csakugyan színésznő szeretnék lenni. Nem ismerek senkit, akinek kikérhetném a tanácsát. Fogalmam sincs, hogyan érhetném el a célomat, ezért vettem magamnak a bátorságot, és eljöttem ide, mert magában van a legtöbb bizalmam.

- Nagyon hízelgő számomra, és mindjárt meg is ígérem, hogy rászolgálok a bizalmára. Kérdezzen, kérem, ne zavartassa magát!

Käthe mély lélegzetet vett.

- Hogyan lehetne belőlem a legrövidebb időn belül kész színésznő?

Anna asszony csendesen nevetgélt.

- Csak ne olyan hevesen, gyermekem! Először azt kell megtudnunk, tehetséges-e egyáltalán.

- Hogy tehetséges vagyok-e, nem tudom. De azt megígérem, hogy nagyon szorgalmas és figyelmes leszek. Olyan nagyon szeretnék valami nagyszerűt, valami igazán gyönyörűt adni az embereknek!

Bertholdné elkomolyodott. Käthe tapasztalatlansága meghatotta.

- A színészet nem elegendő ehhez, kedves kisasszony. Ha nem igazán tehetséges, akkor azt javaslom, próbálja meg más módon megkeresni a kenyerét.

Käthe zavartan tekintett az idős asszony jóságos arcára.

- Nem a pénzkeresés miatt szeretnék színésznő lenni. Van vagyonom, nálam az anyagiak nem játszanak szerepet. Szeretnék valami nemes életcélt kitűzni magam elé, olyan hivatást választani, amely betölti az életemet, és amely nekem való. Szeretnék kitömi a kispolgári, szűkkeblű környezetből, a szürke mindennapok nyomasztó légköréből. Nincs senkim, akinek szüksége lenne rám, akinek örömet szerezhetnék. Az életem sivár, ingerszegény, szeretném gazdagabbá tenni, elmélyíteni az érzelemvilágomat, élesíteni az elmémet. Egyszóval: értelmet akarok adni az életemnek.

A máskor oly derűs Anna asszony tekintete most komolyan pihent meg a lány kipirult, bájos arcán.

- És mindezt a színpadon szeretné megtalálni? Édes gyermekem, ne vegye rossz néven, amit most mondok, de higgye el, ez az igazság: maga nagyon tapasztalatlan. Ha nincsenek anyagi gondjai, akkor a színpadi szereplés mellett rengeteg más lehetősége van, hogy megvalósítsa törekvéseit. Öreg, sokat tapasztalt asszony vagyok, higgye el nekem, még ha van is tehetsége, később nagyon megbánná, ha a színészi hivatást választaná. Nem is sejti, milyen tövises az út, amelyen el akar indulni. Maga meg egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki gyorsan túlteszi magát a kudarcokon, ehhez túl komoly, mély gondolatokat rejtő a pillantása. A színháznál az embernek nagyon biztosnak kell lennie a dolgában, meg kell tanulni a felszínen mozogni. Természetesen a nagy átlagról beszélek, és nem az istenáldotta tehetségekről. Igaz, még az ő. talpukat is felsértik néha azok a bizonyos tüskék. Azért beszélek így, mert nem szeretném elveszíteni a bizalmát. Egyszóval, ha egy mód van rá, tegye félre a színházzal kapcsolatos terveit. Nem mind arany, ami fénylik. Maga bizonyára rendezett körülmények között nőtt fel, azt hiszem, nehezen találná fel magát a létért folyó küzdelemben, anélkül, hogy feladná az elveit. Gondolja csak át még egyszer nyugodtan a dolgot! A szülei egyébként is nehezen adnák a beleegyezésüket a lépéséhez.

- A szüleim már nem élnek, ha nem így volna, sohasem hagynám el őket. A többi hozzátartozómnak pedig nem tartozom számadással.

Berthold asszony elgondolkodva nézett maga elé, majd nyájasan megjegyezte:

- Nos, a magam részéről teljesítettem a kötelességemet, és figyelmeztettem. A döntés már egyedül a maga dolga. Most pedig válaszolok a kérdésére, és elmondom, hogyan lesz valakiből színésznő. Először is…

Ebben a pillanatban kopogtak, és mindjárt nyílt is az ajtó. Georg Wigand dugta be rajta a fejét.

- Lépj be, direktorom! A kisasszonynak csak hasznára válik, ha te is alátámasztod, amit mondok neki.

Wigand becsukta maga mögött az ajtót, meghajolt, majd csillogó szemmel nézett Káthére.

- Ha megengedi, nagyságos kisasszony - mondta lágy, behízelgő hangján.

Käthe arca vörösre gyúlt, s mivel szó nem jött ki a torkán, némán bólintott. A szíve vadul vert, nagy erőfeszítéssel igyekezett leplezni izgatottságát.

Anna asszony kedves, csúfolódó hangján elmondta, mi hozta ide Käthét. Sem ő, sem a lány nem sejtették, hogy Wigand szemközti lakása ablakából szemtanúja volt a vendég érkezésének, és azon nyomban utána eredt.

Mialatt idős kolléganője beszélt, Wigand merész, hódító pillantással nézegette Käthét. A lány egyszerűen nem tudott ellenállni a kísértésnek, visszanézett rá. Remegő boldogsággal a szívében ült a helyén, és önfeledten nézte a férfi szép arcát. Elfelejtette, hogy miért jött, nem vágyott másra, csak arra, hogy most és itt megálljon számára az idő.

- Mondd meg te is a kisasszonynak, igazgatóm, hogy csupán hátránya származna belőle, ha mégis a színészi hivatás mellett dönt - fejezte be Bertholdné a mondókáját.

Wigand mélyen Käthe szemébe nézett.

- Először a nagyságos kisasszony tehetségét kellene próbára tenni. Nem tudhatod előre, nem nagy dolgokra hivatott-e.

- Ugyan, eredj már, ne zavard össze a gyermeket, fiam! Magad is tudod, mi a helyzet ezekkel a „nagy dolgokkal”. Még te sem jutottál fel a csúcsra, pedig igazán tehetséges vagy. Talán bizony te szerencsésnek érzed magad, és elégedett vagy a sorsoddal? Nem. Pedig férfi vagy, nem holmi gyenge nő. Magad is látod, hogy ez a szép, fiatal teremtés nem harcra született, pedig az vár rá, ha a legnagyobbak közé akar kerülni. Légy őszinte, hisz én is az vagyok. A kisasszony bizalommal fordult hozzám, nem áll szándékomban félrevezetni. No de gyermekem, azért még nem kell feladnia. Mivel gazdag és független, könnyen talál magának szép és nemes életcélt, amelynek semmi köze nem lesz a világot jelentő deszkákhoz.

Wigand le nem vette volna a szemét Käthe arcáról, akinek félszegsége ellenére elárulta a tekintete, hogy a szíve ugyanarra a ritmusra ver, mint az övé. Wigandot annyira elbűvölte a lány kecsessége, finom bája, hogy ebben a pillanatban még a vagyonáról is megfeledkezett. Meghatotta Käthe segélykérő pillantása, ezt látván új, ismeretlen melegség áramlott szét benne.

- Nagyra becsült kolléganőmnek mindenben igaza van, nagyságos kisasszony - mondta őszintén.

Käthe összekulcsolta a kezét.

- Mégis milyen fennkölt, nemes hivatás a színészet, amely szárnyakat ad a léleknek, és megörvendezteti az embereket. Isteni adomány, amely után megéri vágyakozni, ha valaki képes a játékával megdobogtatni a szíveket.

Wigand szép, ápolt kezével beletúrt a hajába.

- Nem mindenki olyan hálás és megértő, mint a nagyságos kisasszony. Örömmel látom, hogy gyakran jár színházba. A kisasszony kedvéért csakugyan megéri az igyekezet, hogy az ember megpróbálja a legjobbat kihozni magából.

- Nahát, te ismered a kisasszonyt?

- Csak látásból. A nagyságos kisasszony a bérlettulajdonosaink közé tartozik.

- Igen - sóhajtotta Käthe és megvallom, kivételes élményt jelentett számomra, amikor az ön előadásában élvezhettem az irodalom nagyjainak remekműveit. Ezek a színházi esték minden szép és jó megtestesülését jelentik számomra. Már eddig is túl szűknek és nyomasztónak éreztem a környezetemet, de most úgy érzem, ki kell törnöm innen, vár a szabad, nagybetűs élet, ahol hasznossá tehetem magam, és ahol másoknak szüksége lesz rám. Képtelen vagyok többé elviselni az itteniek kicsinyességét, szűkkeblűségét.

Bertholdné olyan pillantást vetett Wigandra, mintha azt mondaná: „reménytelen eset.”

Wigand észrevétlenül bólintott, majd Käthéhez fordult:

- Azt javaslom, most azonnal tegyük próbára a tehetségét. Adjon elő, kérem, egy verset, amelynek fejből tudja a szövegét.

Käthe rémülten ellenkezett:

- Itt maga előtt… nem, ez lehetetlen.

Wigand szívből nevetett, közben kivillant hibátlan fogsora.

- No, de kedves nagyságos kisasszony, nem a színész választja ki a közönséget.

„A közönség az más, ott csupa olyan ember lesz jelen, aki közömbös a számomra” - akarta mondani, de szerencsére még időben lakatot tett a szájára.

- Ahhoz előbb hozzá kell szokni, én meg még nem is gondolkodtam erről - felelte halkan. Olyan bájos volt, ahogy ezt kimondta, hogy Wigand egyre jobban beleszeretett.

- Akkor legalább olvasson fel valamit! Van valami könyv kéznél, Anna… aha, éppen ott van egy Goethe-kötet. Megengedi, hogy válasszak egy részletet? Igen, Tasso, ez menni fog. így ni, olvassa csak innen, nagyságos kisasszony.

Odanyújtotta Käthének a kinyitott könyvet, és rábökött ujjával a kiválasztott helyre. Annyira közel hajolt hozzá, hogy a lány egész testében remegett az izgalomtól.

„Te szegény, édes kicsi lány, a szíved, lám, már értem dobog. Csak akarnom kell, és az enyém leszel. És én akarom, akarom” - gondolta Wigand.

Käthe szeme előtt vad táncra perdültek a betűk, minden elködösödött előtte, úgy érezte, vörös fátyol lebeg a szeme előtt. Megpróbált a szövegre összpontosítani, de nem ment. Elszorult a torka, és nem jött ki rajta egyetlen hang sem. Némán az ölébe ejtette a könyvet.

- Nem megy - mondta szárazon.

- Ne bánkódjék emiatt, gyermekem! Egyszer talán még hálát ad a sorsnak, amiért nem volt elég bátorsága a nyilvános szerepléshez - vigasztalta a idős hölgy mosolyogva.

Wigand azon volt, hogy minél tovább feltartóztassa a lányt, és közben a maga hasznára fordítsa az időt. Ki tudja, mikor lesz hozzá ismét ilyen kegyes a sors.

- Majd én felolvasok előbb egy részletet, akkor talán könnyebben megy - mondta. Fesztelenül helyet foglalt az asztalnál Käthével szemben, és olvasni kezdett:

„Lehet-e gát a serleg pereme,

ha forrva habzik és túlcsordul a bor?

Minden szavad boldogságom fokozza,

minden szavamra fénylőbb a szemed.

Lelkem legmélye alakult ma át,

minden ínség és gond lehullt ma rólam,

szabad vagyok, s ezt neked köszönöm!

Ajkadról mondhatatlan hatalom

árad s uralkodik rajtam: igen,

egészen a tieddé teszel. Egész

énemből többé semmi nem enyém.

Szememben boldogság s fény fátyola,

szédülök, alig állok lábamon.

Vonzásodnak nem bírok ellenállni,

szívem gátat szakítva tör feléd.

Egészen s örökre tiéd vagyok,

fogadd el hát most egész lényemet!”

A vége felé leengedte a könyvet, és az utolsó sorokat fejből szavalta. De micsoda vággyal, szenvedéllyel áthatva, igézőén, kényszerítőén, s végül diadallal. Tekintete ezt súgta: „Mindez neked szól, hozzád beszélek, mert ugyanúgy érzek irántad, ahogy Tasso érzett Leonoréja iránt”. Käthe itta magába a szavait, s megértette, miről beszél a férfi tekintete. Az aprócska szobában hatalmas fényesség áradt szét, a szíve ujjongott boldogságában, a tekintete pedig önfeledten olvadt bele a férfiéba. Meg se moccant, nehogy elűzze a szavai nyomán támadt varázslatot. Wigand már rég befejezte, de ő még akkor is mozdulatlanul ült a helyén.

- Most próbálja meg maga! - szólt Wigand lágyan, és már nyújtotta is felé a könyvet.

A lány összerezzent.

- Nem ~ felelte remegő hangon sohasem tudnám így felolvasni, soha. Túlbecsültem a képességeimet, most már meggyőződtem róla. Az lesz a legjobb, ha tüstént leteszek színjátszással kapcsolatos terveimről.

- Te, Wigand, az imént tényleg zseniális voltál, még neked sem sikerül mindig ilyen jól. En magam is élveztem. De most bocsásson meg egy pillanatra, be kell vinnem az öregemnek a ruháját.

Käthe felállt.

- Szeretnék előbb elbúcsúzni.

- Gyermekem, meg kell várnia, amíg megváltom az öregemet a szobafogságtól. Tudom, mennyire szívesen megismerkedne egy ilyen szép, fiatal teremtéssel. Pokoli jelenetet rendezne, ha elengedném, mielőtt még ez megtörténik - mondta, és már el is tűnt a hálószobában.

Käthe és Wigand egyedül maradtak. A lány elfogódottságában dermedten s szótlanul állt. Wigand nem hagyhatta kihasználatlanul a drága percet. Elszántan odalépett hozzá, és gyengéden az ajkához emelte a kezét.

- Nagyságos kisasszony, ha tudná, milyen hálás vagyok a véletlennek ezért a boldogságért! Amióta csak először megpillantottam a színházban, vágyakozva gondolok magára. Käthe… édes Käthe, bocsásson meg, de nem tudok parancsolni az érzelmeimnek. Szeretem, forró szerelemmel, kimondhatatlanul… Käthe, akar az enyém lenni, mindörökre az enyém?

Mindezt halkan, mámorítóan gyengéd hangon kérdezte. Käthe beleremegett a boldogságba, a szeme úgy ragyogott, mint két fénylő csillag. Őszintén, minden tettetés nélkül felelte:

- Én is szeretem, az életemnél is jobban. De nem vagyok méltó magához.

Wigand a karjába kapta, és forrón megcsókolta a lány rózsás, üde ajkát.

- Édes Käthe, drága, kicsi lány, ne beszélj így… sokkal nemesebb, jobb vagy nálam. De most ne mondj semmit, nincs vesztegetni való időnk. Ma még okvetlenül beszélni akarok veled. Ha elmész, én hamarosan követlek. Várj meg a népkertben, a sövény mögött. Ott nem zavarhatnak meg bennünket. Jó lesz? Kérlek, várj rám!

Ugyan hogy is állhatott volna ellen Käthe ekkora kísértésnek?

- Igen, ott leszek - suttogta halkan, de eltökélten.

A férfi hátrébb lépett, mert Anna Berthold visszajött a hálószobából. .

- Csak egy pillanatot várjon még, kedves kisasszony, utána már nem tartóztatom tovább. Kérem, látogasson meg újra, miután még egyszer végiggondolta az egészet! Na, itt jön az öregem. Gyere csak, Hieronymus!

Anna-asszony bemutatta a férjét, közben éles tekintetét nem kerülte el Käthe és Wigand zavara. Vesébe látó tekintettel végigmérte ifjú kollégáját, mintha csak ezt mondaná: „Talán csak nem akar ez a golyhó valami őrültséget elkövetni? Ez a butuska lány annyira vágyik a szabadságra, hogy attól félek, meggondolatlanságot művel, pedig kár lenne érte. A Hellmann azonnal kikaparná a szemét, és különben is…”

Tovább nem juthatott a tűnődésben, mert Käthe hamarosan elköszönt tőle, és hazafelé indult. Wigand egyelőre maradt.

- Te, kölyök, remélem, nem akarod elcsavarni ennek a lánynak a fejét - fogta vallatóra Anna asszony a férfit, de az csak nevetett.

- Nem én, Annácska, eszemben sincs.

- Kár is lenne érte.

- Nagyon nagy kár.

- Igazán kedves,* finom teremtés, csak egy kicsit ábrándozó és romantikus lelkületű. Még sok mindent meg kell tapasztalnia az életben. Azt ajánlom, hagyj fel a dologgal!

- Miféle dologgal?

- Hát az udvarlással.

- Ez parancs?

- Félre a tréfával, komolyan beszllek.

- Én is. Tudniillik feleségül szándékozom venni a szóban forgó ifjú hölgyet.

Anna Berthold egy székre roskadt, felkönyökölt az asztalra, és gúnyosan nézett Wigandra.

- Elhiszem én, hogy szívesen megtennéd. Szép és nos… hát gazdag lány, tapasztalatlan, lágy, mint a viasz… hm… nem is vagy te olyan bolond! No, lám csak, miből lesz a cserebogár! Semmit nem tehetek az ügy érdekében, viszont ellene sem. No de a Hellmann, az mit szól majd hozzá?

- Ugyan, mi jogon szólna bele a dolgaimba?

- Márpedig ő jogot formál rád.

- Az az ő baja, nem az enyém.

- Nocsak. És ha, tegyük fel, eléred a célod, mi lesz ebből?

- Mi más, ha nem boldog házasság? Nem gondolod, hogy én is vágyódom már meleg otthon után? A2t hiszem, belőlem is olyan jó férj lenne, mint Hieronymusból.

- Hm… egy ideig biztosan. De csak addig, amíg a házasság az újdonság erejével hat. Utána vége, fiacskám. De hál' istennek, erről még korai beszélni. Apropó, tulajdonképpen miért jöttél?

Wigand mulatságos hősszerelmes pillantást vetett rá.

- Csupán egy röpke pásztorórára tértem be hozzád, Annuska.

- Tűnj a szemem elől, te csirkefogó, hálózz be mást azzal a gyönyörű szemeddel! Hieronymus, légy szíves, dobd ki Wigandot, teszi nekem a szépet!

- Itt már csak hideg borogatás segít - mondta a férj nagy lelki nyugalommal.

Wigand nevetve megpörgette Anna asszonyt, és pimaszul szájon csókolta.

- Hieronymus, képzeld, megcsókolt! - kiabálta az asszony, és levegő után kapkodva egy karosszékbe zuhant.

- Hát hajólesett neki… Na, én már valami fiatalabbat kerítettem volna magamnak, például azt a csinos kislányt, aki az imént járt nálunk.

- Szörnyeteg vagy.

- Ugyan miért?

- Azért, mert vén szamár létedre csinos fiatal lányokon legelteted a szemed.

- Te meg hagyod, hogy nyalka fiatalemberek csókolgassanak. Szerinted ez rendjén van?

- Én bizony kereket oldok, még mielőtt kitör a balhé. Viszlát, ti ketten, és ne civakodjatok! Hieronymus, ma este, előadás után kés-villa csatát folytatunk: aki legtöbbet eszik, az fizet. Agyő! - intett feléjük, és már kívül is volt az ajtón.

Käthe maga sem tudta, hogyan jutott el a népkertig. Fel-alá sétált a tiszafa-sövény mögött, és megpróbálta összeszedni a gondolatait.

A férfi megkerülte a bokrokat, megállt Käthe előtt, és habozás nélkül kitárta felé a karját.

- Käthe!

A lány sírva és nevetve simult a karjába, hagyta, hogy forró csókokkal borítsa el az ajkát, és maga is viszonozta a csókokat. A világ megszűnt körülötte.

Egy idő múlva mély sóhajjal felemelte a fejét, és álmodozva nézett kedvesére.

- Igaz ez, vagy csak álmodom?

- Micsoda, kedvesem?

- Az, hogy szeretsz.

- Igen, szeretlek - suttogta Wigand gyengéden, és ebben a pillanatban maga is elhitte.

Käthe hozzásimult.

- Édes Georg!

- Édes Käthe!

- Honnan tudod, hogy Käthe a nevem?

- Az a kedves cseléd árulta el a múltkor.

- Ja igen, amikor előadás után beszélgettél vele. Nagyon büszke volt rá. Mást is elfecsegett?

- Csak azt, hogy kedves vagy és jólelkű, a rokonaid meg túl szigorúak.

Käthe komolyan nézett rá.

- De még milyen szigorúak, és…, ó, istenem, olyan hűvösek! Annyira sóvárogtam a szeretetükre, de soha nem értetlek meg.

A férfi újra magához ölelte, és megcsókolta.

- Édes, kicsi szívem, szegény Käthim.

- Nem, most már gazdag vagyok, olyan gazdag, hogy szinte megrémít ez a hirtelen rám tört, hatalmas boldogság! - sóhajtotta Käthe, és borzongva nézett a sötéten izzó szemekbe.

Wigand édesnek, kimondhatatlanul vonzónak találta a kissé szétzilált hajú, égő ajkú és boldogságtól csillogó szemű lányt.

- A rokonaid nem állnak majd a boldogságunk útjába? Nem tiltják meg, hogy feleségül menj egy színészhez?

- Senki sem tilthatja meg. De ha megpróbálnak az utunkba állni, én kész vagyok az utolsó leheletemig harcolni kettőnk ügyéért.

- Te angyal, te! És ugye hamarosan a feleségem leszel? Nézd, Käthe, én nem tudok csillogó gazdagságot biztosítani a számodra, de hidd el, kimondhatatlanul vágyódom meleg otthon után, ha mégoly szerény is az. Ugye, melletted megtalálom? Jaj, Käthe, ha tudnád, mennyire szeretnék rendezett körülmények között, kényelmes otthonban élni! Ha az ember magányos, nincs is kedve otthon maradni. Hol ide megy, hol oda, csak téblábol, felesleges dolgokra költi a pénzt. De ezentúl minden más lesz. Ugye, beéred szerényebb körülményekkel is?

A lány mosolyogva hallgatta.

- Istenem, milyen jó, hogy van vagyonom, drágám! Boldog vagyok, hogy gondtalan életet biztosíthatok a számodra.

- Örülök neki, hogy nem vagy szegény, de elsősorban temiattad - válaszolta Wigand, és maga is elhitte, amit mond.

- Jó, hogy semmiről sem kell lemondanod, amihez eddigi életed során hozzászoktál. De mondd csak, megengedik majd, hogy szabadon rendelkezz a vagyonoddal?

- Senkinek sem áll jogában, hogy ezt megvonja tőlem.

Karl bácsi nem is tenne ilyet. Dühös lesz rám, nagyon dühös, amiért hozzád akarok menni féleségül, és a nénikém úgyszintén. Nem tartanak nagyra benneteket, színészeket. De azért beletörődnek, hogy elköltözöm, sőt boldogok lesznek, amiért nem tartoznak többé felelősséggel értem. Ha megmondom, hogy eljegyeztük egymást, bizonyára kitör a botrány. Erre fel kell készülnöm. Ezért is kérlek, hogy egyelőre ne keresd fel a nagybátyámat. Nem tudnám elviselni, hogy sértegessen. Hadd tisztázzam vele először én a dolgot!

- Minden úgy lesz, ahogy akarod. Nem fogják megpróbálni, hogy téged is ellenem hangoljanak?

Käthe átölelte a vállát, és szép, komoly tekintetét a férfira vetette.

- Az égvilágon senki sem ingathat meg elhatározásomban, mert én ezentúl csak tehozzád akarok tartozni.

- Hát ennyire szeretsz?

Käthe szeme nedvesen csillogott.

- Georg… úgy szeretlek, hogy képes lennék meghalni érted, akár most, ebben a percben, amikor pedig olyan gyönyörű az élet.

- Mióta szeretsz?

- Azt hiszem, amióta először megpillantottalak.

- Rómeó szerepében?

- Igen.

- Ugye észrevetted, hogy egyedül csak neked játszottam?

Käthe álmodozva bólintott, és boldogan mosolygott rá.

- És azt érezted-e, hogy én is szeretlek?

- Nem, ez meg sem fordult a fejemben. De már akkor tudtam, hogy szerelem az, amit irántad érzek.

A férfi magához ölelte, és hosszan megcsókolta, Käthe pedig önfeledten viszonozta a csókokat. Wigand nem tudott ellenállni üde, érintetlen szépségének. Érezte, milyen jó és nemes, s a lelke tiszta, akár a hegyi patak vize. Az újdonság megtette a hatását. Könnyen lángra lobbanó, csapodár szíve most valóban csak Käthéért dobogott.

Komolyan eltökélte, hogy boldoggá teszi. Miért is ne tenné, amikor olyan könnyű dolga van, és ő maga is annyira élvezi.

Käthének hirtelen eszébe villant, hogy ideje hazamennie. Megbeszélték, hogy holnapután ugyanebben az időben ismét találkoznak ezen a helyen, mert még sok a megbeszélnivalójuk. Käthe megígérte, hogy amint dűlőre jutott a nagybátyjával, megüzeni Linével, hogyan fogadta Karl Rodeck nevelt lánya eljegyzésének hírét.

Még egy csók, egy sokatmondó, szerelmes tekintet. Wigand mosolyogva leemelte Käthe kalapját, és lesimította kissé összeborzolódott haját. ,

- Milyen szép, puha a hajad! Ha majd a feleségem leszel, másképp kell fésülködnöd. így nem jut igazán érvényre a szépsége. Na, most már rendben vagy, menj haza, drágám, holnapután látjuk egymást.

Szájon csókolta, majd hitet sugárzó szemére lehelt gyengéd csókot.

Käthe elindult hazafelé.

A népkert kapujában Adi Kertnerrel találkozott, aki komoly, kutató pillantást lövellt felé, majd az öltöző felé folytatta útját. Előző este ott felejtette a cigarettatárcáját, azt akarta magához venni.

Amikor megpillantotta a kerten át közeledő Wigandot, halkan füttyentett.

„Hát ő is? Ezek a nők mind egyformák” - dohogott magában, és dühösen elnevette magát.

- Gratulálok. Ismét hurokra akadt egy libuska - vetette oda Wigandnak, közben különös tekintettel méregette;

- Mit akarsz ezzel mondani?

Kertner hüvelykujjával a háta mögé mutatott.

- Az a szende szépség, az első sorból talán bizony véletlenül futott itt össze veled? Mekkorát tévedhet az ember! Ezt a lányt többre tartottam. Hm! Lásd, kivel van dolgod, tapintatos leszek, nem láttam semmit.

- Kérlek, erre semmi szükség, mindent láthattál. Käthe Rodeck ugyanis a menyasszonyom.

Kertner felhúzta a szemöldökét, és félig lehunyt szemhéja mögött összeszűkült tekintettel fürkészte Wigand arcát.

- Az ördögbe, fogadd elismerésemet! Szóval lépre ment a kicsike! Szegény, buta kislány.

- Hagyd a hülye vicceket! - mérgelődött Wigand.

- Vagy úgy, azt hiszed viccelek? Na jó. De nem úgy van az, barátocskám, tényleg sajnálom azt a kislányt: nem tudja, mibe keveredett. Hát nincs senkije, aki beszélne a fejével? A hozzátartozóira gondolok.

Wigand felvetette a fejét.

- Szerencsére nincs senkije, habár látom, te ezt szeretnéd.

Irigyled tőlem a boldogságot, csak azért, mert neked nem sikerült őt meghódítanod.

Kertner kimeresztette a szemét, amely úgy fénylett, mint az acél.

- Na, most visszavágtál, ehhez jogod van. De nem hagyom válasz nélkül. Igen, irigylem a boldogságodat, mert nem érdemied meg, nem tudod értékelni. Meglátod, egy év sem telik bele, és eleged lesz belőle. Ismerlek, barátocskám! Az én dolgomba pedig ne üsd bele az orrod, merthogy nem értesz hozzá - mondta, majd engesztelő hangon folytatta: - De most már félre az ellenségeskedéssel, kolléga, azt mondom, igazi szerencsefia vagy. Jó tudni, ki az közöttünk, akit a jövőben bármikor meg lehet pumpolni.

- Szégyentelen alak vagy, Adi! Ha nem tudnám, milyen előszeretettel teszel rosszmájú megjegyzéseket, és csak akkor érzed jól magad, ha csípős gúnnyal belemarhatsz valakibe, bizony komolyan megharagudnék rád.

- Ne tedd, az istenért! A méreg árt a szépségnek, ráncos lesz tőle az ember arca. Na, agyő, be kell mennem az öltözőbe. Te hazamész?

- Igen, szervusz… és, kérlek, még egy ideig tartsd titokban, amit mondtam.

- Magától értetődik.

Ki-ki ment a dolgára.

Kertner ruganyos léptekkel az öltözők felé vette útját. Komor arcot vágott, és botjával néhányszor belebökött a levegőbe, mintha rossz gondolatait akarná elhessegetni.

„Szegény, buta kis tyúk… na, majd leesik az álla a csodálkozástól, ha eszményképe fejéről egyszer csak lehull a glória” - gondolta együttérzéssel. Ő pontosan ismerte Wigandot.

VI.

Hallatlan dolog történt Rodeckéknél: Käthe tíz percet késett az ebédről. Nagybátyja és nagynénje felháborodottan kanalazták a levest, amikor Käthe belépett, és elnézést kérve leült a helyére.

Az idős házaspár nem szidta össze, szóra sem méltatta, de a hallgatásuk önmagáért beszélt. Ki nem állhatták a pontatlanságot.

Line behozott egy tányér levest Käthének. Őt is teljesen letaglózta ez a váratlan esemény, tudta, hogy ennek még lesz folytatása.

Csendben elfogyasztották az ebédet. Line leszedte az asztalt, Käthe pedig megfőzte a kávét, amelyet a házigazda közvetlenül ebéd után fogyasztott. Amikor behozta a csészét, és letette nagybátyja elé, a tőle telhető legnagyobb nyugalommal megszólalt:

- Karl bácsi, Amalie néni, nagyos fontos megbeszélnivalóm van veletek. Szeretném, ha meghallgatnátok.

Karl Rodeck elgondolkodva kortyolt bele a kávéjába.

- Ha rövid leszel, állok rendelkezésedre - felelte hűvösén, anélkül, hogy ránézett volna.

- Az leszek. Közlöm veletek, hogy a mai napon eljegyeztem magam. Ezért érkeztem késve haza,

Rodeckék felegyenesedtek ültükben, és Káthére meredtek.

- Micsoda?

- Kivel?

- Georg Wigand úrral.

- Georg Wiganddal? Nem tudom, ki az. Hogyan ismerkedtél meg ezzel az úrral, és egyáltalán mire ez a nagy sietség?

- A vőlegényem színész.

A két öreg egy szempillantás alatt visszasüllyedt a karosszékbe.

- Színész?

- Színész!

Rodeck úr arca ijesztően elvörösödött. Levegő után kapkodva megoldotta az inge nyakát. Úgy nézett ki, mint aki menten megfullad.

- Nem szégyelled. magad? Hogy mersz ilyesmivel elém állni? Egy színész, egy paprikajancsi és komédiás felesége akarsz lenni? Ez már aztán több a soknál!

Käthe holtsápadtan hallgatta. Látszólag megőrizte nyugalmát, mert már előre felkészült a legrosszabbra.

- Nincs jogod így beszélni velem, bácsikám. A vőlegényem úriember. Szeretjük egymást, és nincs rá okunk, hogy szégyenkezzünk emiatt.

- Még hogy úriember! Szép kis úriember az ilyen, aki a hátunk mögött szerelmi viszonyt kezdeményez veled.

- Semmi ilyet nem tett. Ma nyíltan, illendően megkérte a kezem. Igent mondtam, és ha nincs ellene kifogásod, még ma tiszteletét teszi nálad, hogy annak rendje és módja szerint feleségül kérjen.

- De még mennyire hogy van ellene kifogásom! Ellenzem a házasságot, amely szégyent hozna mindannyiunkra! Arra nem gondolsz, hogy mások mit szólnának hozzá?

- Nem áll hatalmadban megakadályozni a házasságunkat. Szégyent pedig nem hozok senkire, mert a vőlegényemmel becsülettel eljegyeztük egymást. Engem nem érdekel, hogy mit szólnak hozzá mások.

Karl Rodeck az asztalra csapott.

- Jól van, mutasd csak ki a fogad fehérjét! Amióta ismerlek, mindig is makrancos voltál. Tedd csak fel a koronát eddigi hálátlanságodra, és tégy ki minket az emberek gúnyos megjegyzéseinek! De azt előre megmondom, az én házamba ugyan be nem teszi a lábát az a csepűrágó. Válassz! Vagy mi, vagy az a Wigand úr!

Käthe keserűen elmosolyodott.

- Nem lesz nehéz választani. Ha legalább megpróbáltatok volna igazságosak lenni velem. De nem, ilyet jobb, ha nem is vár el tőletek az ember. Nem tudtok megérteni, mint ahogy én sem titeket.

- Mindig is hóbortos teremtés voltál, és az is maradsz! - rikácsolta a nagynénje, és dühös, megsemmisítő pillantással méregette.

A lány összetette a kezét, és lemondóan megjegyezte:

- Fel kell adnom, nem tudlak meggyőzni, Amalie néni.

- Kár is próbálkoznod.

- Legalább annyit tegyetek meg, hogy nyugodtan megbeszélitek velem a dolgot.

- Hogy az ördögbe tudnám megőrizni a nyugalmamat, amikor ég az arcom a szégyentől?! - mondta Karl Rodeck. Aztán nyugodtabban, de változatlanul éles hangnemben hozzátette: - Csak annyit mondok, ha nem vered ki a fejedből ezt a butaságot, egyszer s mindenkorra elválnak útjaink. Semmi kedvem rokoni kapcsolatba kerülni egy színésszel.

- Akkor ehhez fogom tartani magam. Ilyen körülmények között, nem hiszem, hogy a vőlegényem hajlandó lesz a tiszteletét tenni nálunk, hogy tőled kérje meg a kezem.

- Örömest lemondok róla.

- Ragaszkodsz hozzá, hogy azonnal elhagyjam a házadat, vagy megengeded, hogy az esküvőmig egy fedél alatt lakjam veletek? A körülményekre való tekintettel a házasságkötésre a lehető legrövidebb időn belül sort kerítünk.

- Maradhatsz, ameddig szükségesnek tartod, ha megígéred, hogy az a színész nem lépi át a házam küszöbét.

- Erre nem kerül sor.

- Jól van. De azt jegyezd meg, hogy az esküvőt nem tarthatod meg ebben a házban. És attól a pillanattól fogva, hogy elhagyod a házamat, és a felesége leszel, megszűnik közöttünk minden rokoni kapcsolat, nem tartozunk többé egymáshoz.

- Rendben van. Nem leszek tovább a terhetekre, mint amennyi ideig okvetlenül szükséges.

- Mindennek az az átkozott színházba szaladgálás az oka! - jegyezte meg Amalie asszony csípősen. - Mondhatsz bármit, szégyenletes, hogy tisztességes lány létedre egy naplopó karjába veted magad.

Käthe kihúzta magát, a szeme haragosan villogott.

- Kérlek, nénikém, ha neked az kell, hát sértegess, nem védekezem. De a vőlegényemet nem hagyom becsmérelni a jelenlétemben. Nem is tudjátok felfogni, milyen értékes ember, minden tekintetben magasan felettetek áll. Nem nekem kell leereszkednem hozzá, hanem ő emel fel engem maga mellé.

Amalie asszony gúnyosan elnevette magát.

- Mondhatom, elég együgyű teremtés vagy, no de meg is lesz érte a jutalmad, elhiheted!

Fogta magát, és kiment a szobából. Az ajtó hangos csattanással vágódott be mögötte. Úgy érezte, sürgősen fel kell keresnie Johanna asszonyt és az édesanyját, hogy bejelentse a hallatlan eseményt.

Karl Rodeck is felemelkedett a karosszékből.

- Az üzleti ügyeket még meg kell vitatnunk egymással. Hol szándékozol letelepedni?

- A vőlegényem néhány évre leszerződött a chemnitzi színháznál.

- Jó, akkor a vagyonodat átutalom az egyik ottani bankhoz, ha eljön az ideje. Ha előbb lenne szükséged pénzre a kelengyédhez, akkor szólj!'

- Jó lesz, köszönöm.

- Hagyd ezt! Nem vagy méltó arra, hogy a szádra vedd ezt a szót. Nem hittem volna, hogy ezt kell megérnem. Visszautasítottad egy tekintélyes ember megtisztelő házassági ajánlatát, aki biztos jövőt kínált neked, és egy jöttment színész nyakába borulsz.

- Csak vele tudom elképzelni a boldogságot - válaszolta Käthe magabiztosan.

- A szerelem vak, csak hiszed„hogy így van. Egyedül önmagadat hibáztathatod, ha boldogtalan leszel. Az ilyen házasságok nem szoktak sikerülni, meglátod, a te esetedben sem lesz másként. Akkor majd jusson eszedbe, amit mondtam. Nem tehetsz szemrehányást nekünk, te akartad így - mondta Karl Rodeck, és egyenes derékkal, merev léptekkel távozott.

Käthe a szoba közepén állt, és szomorú szemmel nézett utána. Egyetlen jó szavuk sem volt hozzá, még csak sok boldogságot sem kívántak neki. Eljegyzését a legnagyobb szégyenként, szinte már bűntettként könyvelték el. Nem baj, most már volt egy hely, ahová tartozott, ahol megfeledkezhetett az egész világról. Forró vágyakozással gondolt kedvesére, s ez minden keserűséget száműzött a szívéből.

Amikor hallotta, hogy odakint becsukódott az ajtó nagybátyja mögött, felocsúdott töprengéséből. Fogta a kávéscsészéket, és kivitte a konyhába. Line éppen mosogatott. Aggodalmas arccal fordult a belépő Käthéhez:

- Jaj, nekem, Käthe kisasszony, a gazdáim ma csakugyan mérgesek voltak. Hogy fordulhatott elő, hogy lekésse az ebédet?

Az öreg, hűséges szolgáló szavai hallatán Käthe elmosolyodott.

~ Ez még nem minden, Line. Történt rosszabb is.

- Jaj, istenem, micsoda?

- Menyasszony vagyok, Line, Wigand úr menyasszonya. Tudod, akitől a színházjegyet kaptad.

- Atyaúristen, Käthe kisasszony, igazat beszél? Az az előkelő úr a vőlegénye?

Käthének ettől nevethetnékje támadt.

- Igen, Line, az. De a bácsikámnak és a nénikémnek nem elég előkelő.

Line megmerevedett.

- Ez azért van, mert az uraságok nem járnak színházba. Más lenne a véleményük, ha látták volna a herceg szerepében! De tényleg, abban a buggyos nadrágban. Hát akkor, Käthe kisasszony, fogadja szívből jövő jókívánságaimat! Biztosan nagyon boldog lesz, hiszen maga olyan jólelkű, és hát a vőlegénye is.

Line mosogatástól nedves ujjaival megszorította Käthe kezét, aki kimondhatatlanul örült az első jókívánságnak. Átölelte az idős szolgálót, és cuppanós puszit nyomott az arcára.

- Köszönöm, kedves Line. Ma este, majd ha mindennel végzett, visz egy levelet a vőlegényemnek. Jó?

- Nagyon szívesen, Käthe kisasszony. Igyekszem gyorsan végezni. Jaj, mit is akartam kérdezni, az eljegyzést titokban, akarják tartani, vagy eldicsekedhetek vele?

- Semmi kifogásom ellene, Line.

- Akkor jól van. Na, majd csodálkozik a polgármesterék Jettije, ha elmondom neki, mi történt!

Line teljesen átadta magát a rá váró élvezetnek, és számba vette az ismerőseit, akiknek majd elhíreszteli a nagy újságot.

Käthe visszavonult a szobájába, hogy levelet írjon a vőlegényének.

A lehető legkíméletesebben beszámolt a gyámjával folytatott beszélgetésről, és megkérte, hogy vigye meg Anna Berthold asszonynak az eljegyzésük hírét. Nem szabad többé titokban találkozniuk. A kisvárosban nagyon gyorsan terjed a hír, és ő nem szeretne okot szolgáltatni a pletykához. Enélkül is éppen eleget foglalkoznak majd velük, ha elterjed az eljegyzésük híre. Azt is megírta, hogy másnap délben felkeresi Bertholdnét, szeretné, ha nála találkoznának. Végül még egyszer biztosította mély, hű szerelméről, és megható alázattal köszönetét mondott neki mindenért.

Estefelé Line elvitte a levelet Wigand lakására. A férfi barátságosan megköszönte, és válaszként annyit üzent, hogy mindenben követni fogja Käthe akaratát.

Még ezen az estén, előadás után, amikor a társulat minden tagja jelen volt, ünnepélyesen bejelentette, hogy eljegyezte Käthe Rodecket.

A színészeket meglepte a hír, Helene Hellmann pedig sírógörcsöt kapott. Egyik kolléganője kénytelen volt hazakísérni. E kínos jelenetet látva, a többiek kissé eifogódottan fejezték ki jókívánságaikat Wigand eljegyzése alkalmából. Nem sikerült olyan hangulatot teremteni, mint máskor, pedig Wigand pezsgőt rendelt, és az esküvő után pazar vacsorát ígért a társaságnak. Hangosan, túláradó lelkesedéssel köszönetét mondtak ugyan neki, de utána gyorsan elcsendesedtek. Mindenki tudta, hogy Hellmann kisasszony abban reménykedett, hogy egyszer Wigand felesége lesz. A kollégák közül senki sem tett emiatt nyíltan szemrehányást neki, de Wigand mégis kellemetlenül érezte magát, hiszen a többiek kivétel nélkül együtt éreztek a színésznővel.

Kertner komor, töprengő arckifejezéssel üldögélt az asztalnál. A szája néha megrándult, a szeme megvillant. Ez volt az egyedüli jele, hogy nem igazán értett egyet a kialakult helyzettel. Paul Hartenberg világfájdalmas képet vágott, amiért az imádott személy immár örökre elveszett a számára. Anna Berthold kissé gúnyosan fejezte ki jókívánságait Wigandnak, ám azonnal megbékélt, amikor a férfi arra kérte, hogy vegye egy kissé szárnyai alá a menyasszonyát.

- Bolond szerencséd van neked, igazgatóm. Remélem, igyekszel megbecsülni magad, és boldoggá teszed azt a lányt - mondta tőle szokatlan komolysággal.

Még Wigand is kissé kényelmetlenül érezte magát. Az események túlságosan felgyorsultak, ilyen hirtelen eljegyzésre maga sem számított. A Hellmann-ügy is sokkal mélyebben érintette, mint ahogy a többiek előtt mutatta. A színésznő kutyahűséggel csüngött rajta, esze ágában sem volt, hogy máshoz tartozzék, pedig udvarlókban nem szenvedett hiányt. Wigandnak a színpadon nélkülözhetetlen partnert jelentett, mert minden gond nélkül átvette a stílusát, és megteremtette számára a kellő hangulatot a játékhoz. Ameddig vele játszott, Wigand számára nem létezett más nő. Helene tudta ezt, erre épített.

Amikor Wigand az első pohár pezsgőt menyasszonya egészségére akarta üríteni, Kertner szólásra emelkedett. Ajka megremegett, gúnyos mosolyra húzódott.

- Igyunk a menyasszonyod egészségére és boldogságára, azt hiszem, szüksége lesz rá.

Felemelte a poharát, s egyetlen hajtásra kiitta, majd a falhoz vágta. Ezután ismét helyet foglalt az asztalnál.

A társaság korán szétszéledt. Hartenberg szerelmi bánatában olyan gyorsan nyakára hágott a pezsgőnek, hogy Adi Kertner kénytelen volt hazavezetni. Útközben elsírta „összetört, magányos szívének” minden bánatát. Kertner türelmesen hallgatta. Amikor megérkeztek a lakásához, kinyitotta az ajtót, és betuszkolta rajta elázott barátját.

- Adi… hidd el, Adi, nagyon szeretem azt a gyönyörű teremtést… te… én imádom, és… te, ez a Wigand egy undorító alak! Jaj nekem, én olyan, de olyan boldogtalan vagyok, Adi!

- Drága barátom, nem boldogtalan vagy te, hanem egy született ökör. Eredj aludni! - mondta Kertner szárazon, és miután gyengéden még egyet taszított hórihorgas barátján, rácsukta az ajtót.

Néhány hét telt el Käthe eljegyzése óta. Nagybátyja házában egyáltalán nem vettek tudomást az eseményről. Sem a polgármesterék, sem Albert és Johanna nem gratuláltak neki. Amalie néni némán, hűvösen vonult el mellette, és étkezés közben sem szóltak hozzá egyetlen szót sem. A társasági szombat estéken Käthe, mihelyt gondoskodott a frissítőről, visszavonult? Rokonai viselkedése szinte alig okozott neki fájdalmat.

Hozzátartozói úgy érezték, jogosan bánnak így vele, talán nem is voltak tudatában kegyetlenségüknek. Käthét könnyelmű, hálátlan teremtésként könyvelték el.

Ezek az emberek el sem tudták képzelni, milyen tisztán, őszintén szeretett, milyen szent áhítattal zárta a szívébe a férfit, aki szerelemmel közeledett hozzá.

Käthe szemében Wigand igazi hős volt, bálvány, isteni, nemes lélek, míg rokonai csak a csavargót, a kalandort látták benne. Ezeknek a begyöpösödött agyú embereknek meg sem fordult a fejében, hogy éppen az ő hidegségükkel, elutasító viselkedésükkel űzték a színész karjaiba Käthét.

A jegyesek megbeszélték, hogy a lehető legrövidebb időn belül megtartják az esküvőt. A társulat vendégjátékának hamarosan vége. Mihelyt Wigand hazautazik Chemnitzbe, be kell jelentenie házasságkötési szándékát. Az esküvőt a legnagyobb csendben a városban akarták megtartani. Elhatározták, hogy kezdetnek kivesznek egy bútorozott lakást, később majd Käthe berendezi kettejük új otthonát.

A lány határtalan boldogsággal tervezgette a jövőt, s szinte imádattal csüggött vőlegényén. Számára új és szokatlan volt a férfi gyengédsége, udvariassága, forró szerelmes szavai pedig, amelyeket az egyedüllét ritka perceiben sugdosott a fülébe, mámorítóan édesek voltak. Wigandnak, aki már megszokta, hogy a nők érzelmeivel játsszék, gyerekjáték volt belopni magát a fiatal, tapasztalatlan lány szívébe.

Minél alaposabban megismerte Käthét, annál inkább tüzet fogott maga is. Elbűvölte áhítatos rajongása és végtelen tisztasága. Még soha nem találkozott hozzá hasonló lánnyal, Käthe minden tekintetben új volt a számára. Őszintén beleszeretett szépséges menyasszonyába, és örült közös, meghitt otthonuknak. Már előre eltervezték, hogyan rendezik be a szobákat. Természetesen Wigand ízlése volt a mérvadó, Käthe határozottan ragaszkodott ehhez.

- Hidd el, drágám, én itt, az isten háta mögött szinte semmit nem láttam még az életből. Te jobban tudod, mi lenne a legmegfelelőbb - mondta mosolyogva, és a férfi belátta, hogy igaza van. Csák még azt nem tudta, mennyit tesz ki Käthe vagyona. Akármilyen szerelmes is volt a menyasszonyába, ennek azért szívesen a végére járt volna. Nyíltan nem akart rákérdezni, Káthének pedig nem is jutott eszébe, hogy közölje vele, mert nem tulajdonított néki különösebb jelentőséget.

Egyik alkalommal, amikor ismét jövendőbeli otthonukról beszélgettek, Wigand mosolyogva rákérdezett:

- Mondd csak, Käthe, nem lesz ez túl drága nekünk? Tudod, hogy szegény vagyok, akár a templom egere. Kénytelen leszek a vásárlásban teljesen rád hagyatkozni.

Käthe kedvesen elmosolyodott.

- Mennyibe kerül egy olyan berendezés, mint amilyenről az imént beszéltünk? - kérdezte.

A férfi számolni kezdett.

- Ha mindent beleszámolunk, bútort, ruhákat, háztartási kellékeket, szőnyegeket és képeket, akkor szerintem közel tízezer márkára rúg az összeg.

- Ó, ha csak ennyi, akkor nincs baj. Kevesebbe kerül, mint gondoltam - felelte a lány megnyugodva.

- Hallod-e, kislány, úgy beszélsz, mint egy Krőzus - incselkedett Wigand.

- Az is vagyok, Georg. És egyáltalán, mire költhetném én azt a pénzt, ha nem arra, hogy neked meghitt otthont teremtsek.

Käthe gazdagságának hallatán Wigandot kellemes érzés kerítette hatalmába. Mosolyogva, ám szegény bűnös gyanánt bevallotta minden adósságát, amely közel háromezer márkát tett ki. Käthe csak nevetett.

- Mihelyt a feleséged leszek, visszafizetünk mindent. Ne aggódj emiatt! A jövőben nem lesz rá okod, hogy adósságokba verd magad. Ami az enyém, az a tiéd is.

A férfi az arcához szorította Käthe kezét.

- Nagyon örülök, drágám, hogy nem kell majd a fogunkhoz verni a garast. Nézd, őszinte leszek. Ha vagyontalan lennél, bizony várnunk kellene az esküvővel. A gázsimból aligha tudnánk ketten megélni.

A lány boldogan felsóhajtott.

- Hála istennek, nem vagyok szegény, így legalább segíthetek rajtad, mindkettőnkön - mondta vidáman.

Wigand örömmel könyvelte el a hallottakat.

Ó, egek, milyen mesés lehet egyszer adósságok és gond nélkül élni! Most, hogy megszabadul a hétköznapi gondoktól, végre igazán kibontakoztathatja művészi tehetségét. Szerette volna mindezt meghálálni Káthének, valóban eltökélt szándéka volt, hogy boldoggá teszi.

Helene Hellmann látszólag megnyugodott. Nem akarta éreztetni Wiganddal, hogy milyen mély sebet ejtett a lelkén, de a tekintete néha felizzott, amikor a férfira emelte.

Egyszer az utcán megpillantotta Käthével. Sápadtan, de nyugodtan elhaladt mellettük, és szertartásosan viszonozta a férfi köszöntését.

- Ugye, ez Hellmann kisasszony volt, Georg?

- Igen.

- Nagyon szép lány, és csodálatosan játszik.

- Szép, azt mondod? Nos, drágám, még csak egy napon sem lehet említeni veled. A púder és a smink megteszi a magáét. Azt viszont meg kell hagyni, hogy kitűnő művész.

- Szerettek együtt játszani, ugye?

- Igen, nagyon értelmes, és kiváló érzékkel tud alkalmazkodni a partneréhez. A színpadon szinte nélkülözhetetlen a számomra.

- Azt meghiszem. És a természete, az milyen? Jó és nemes lelkületű?

A férfi mosolyogva szorította meg a karját.

- Te minden embert jónak és nemesnek tartasz.

- Nem, nem mindet, Georg, de Hellmann kisasszony…

- Hagyd már a csodába Hellmann kisasszonyt, drágám! Inkább mondj gyorsan valami kedveset, édeset, hiszen hamarosan el kell válnunk egymástól.

Käthe szeretettel, mosolyogva nézett rá. Szavak nem jöttek az ajkára.

- Édes, kicsi Käthe, bárcsak már a feleségem lennél! Még legalább két hónap van hátra.

Kezet fogtak, s bensőséges pillantással váltak el egymástól.

Wigand elutazása előtt még egyszer találkoztak Bertholdéknál. A lány előbb érkezett. Anna asszony már javában csomagolt, a házban csak nyögdécselést, sóhajtozást lehetett hallani.

- Ó, hogy az ördög vinné el ezt az átkozott pakolást! - kiáltott oda a belépő Káthének. - Ez a mi keresztünk, gyermekem, higgye el! Alig melegszünk meg valahol, máris szedhetjük a sátorfánkat. És mennyi limlomot kell magunkkal cipelnünk! Csak egyszer felejtsen el valamit az ember, holtbiztos, hogy éppen arra lesz szüksége.

Käthe mosolygott a nagy felforduláson. Gyorsan lerakta a kalapját, kesztyűjét, és habozás nélkül hozzálátott, hogy segítsen Annának.

- így ni, kedves Bertholdné asszony, egyesült erővel gyorsabban halad a munka. Pihenjen pár percet! Látom, ott gőzölög a kávé az asztalon.

- Tényleg, meg is feledkeztem róla a nagy kapkodásban. No majd mindjárt…

Töltött magának egy csésze kávét, és hatalmas sóhajjal egy karosszékbe vetette magát.

- Hát bizony öreg csont vagyok már.

- Ne mondjon ilyet, Bertholdné asszony! Ha a színpadon áll, egészen megfiatalodik. Valamikor gyönyörű lány lehetett.

Anna asszony hamiskásan elmosolyodott.

- Mondták ezt elégszer annak idején, gyermekem. Csakhogy elmúltak azok az idők. Hatvan felé már úgy érzi az ember, mindennek vége.

Käthe meglepetten kapta fel a fejét. Éppen a fekete bársonyfűzőt akarta beletenni a kosárba, de megállt a keze a levegőben.

- Ilyen idős már?

- Úgy bizony, szívecském, jövőre betöltöm a hatvanat. De ne beszéljünk erről! A színháznál egyszerűen nem öregedhet meg az ember, fiatalnak kell tettetnie magát. Rólam is azt hiszik, hogy ötvenéves vagyok. Az öregem meg három évvel idősebb nálam. Ő is kénytelen fiatalabbnak mondani magát, mert különben gyorsan az ócskavas telepen találná magát. És ha egyikünk sem tud már játszani, akkor nincs is miért élnünk tovább.

- Ennyire szeretik a hivatásukat?

- Igen, kislány, az évek során összenő vele az ember. No, de ott látom közeledni a szíve választottját. Mindjárt itt lesz, hogy elbúcsúzzon magától.

- Csupán rövid időről van szó, hiszen egy hónap múlva én is Chemnitzbe megyek. Kedves, jó Bertholdné asszony, még mielőtt Georg ideérne, szeretném gyorsan megköszönni a jóságát. Egy pillanatig sem kezelt idegenként, és ezt bármennyire is szeretném, soha nem tudom meghálálni.

- Jól van, jól van, gyermekem, szívemből cselekedtem. Maga kedves, jó kislány. Ha Chemnitzbe jön, Anna Bertholdra mindig számíthat. Új életében lesznek majd olyan gondjai, amelyekre egyedül nem talál megoldást. Akkor keressen fel engem, s ha tudok, segítek.

Käthe szívélyesen megszorította az asszony kezét. Érezte, hogy jó szándékkal van iránta.

Ebben a pillanatban belépett Wigand.

- Édes istenem, itt még reménytelenebb a helyzet, mint nálam! Örülök, hogy itt vagy, drágám. Legalább valami szívet melengető látványban is lesz részem a mai napon.

Ezzel karjába kapta menyasszonyát, és gyengéd pillantást vetett rá,

- Anna, Annuska, fordulj már el egy percre! Szeretném megcsókolni a menyasszonyomat - könyörgött nevetve.

Anna Berthold nem mozdult.

- Eszem ágában sincs. A gardedámi közreműködésemért cserébe hadd lássak valami szépet! Gyorsan, tegyétek, amit kell, mert Hieronymust hallom közeledni, és akkor annak a bizonyos csóknak egy helyett már két szemtanúja lesz.

Amikor Hieronymus belépett, a fiatalok már a harmadik csóknál tartottak. Käthe pironkodva bontakozott ki Georg karjából, és köszöntötte az öregurat. Hieronymus mosolyogva megpaskolta a kezét.

- Minden alkalommal úgy tűnik, világosabb, ragyogóbb ez az úgynevezett szalon, amikor maga itt van, Käthe kisasszony.

- Ugyan hallgassátok már a vén kéjencet, nem átall fiatal lányoknak udvarolni! Na várj csak, öreg!

- Hallgass már el, Annácska, különben támadásba lendülök, és elmesélem Käthe kisasszonynak, hogy nem is olyan régen hagytad, hogy ez a fiatalember a szemem láttára megcsókoljon.

- Milyen szerencse, hogy tudsz hallgatni. Ugye, kislányom, nem hallott semmit?

- Nem én, semmit - bizonygatta Käthe nevetve.

A fiatalok megbeszéltek még egyet s mást, Bertholdék pedig időközben végeztek a csomagolással. Elérkezett a búcsúzás ideje. Anna asszony tréfás, csúfolkodó szavai átsegítették őket az elválás nehéz percein.

Georg ezen a napon is hazakísérte menyasszonyát.

Már megszokták, hogy az emberek utánuk bámulnak az utcán. Rodeckék Käthéjét szinte mindenki ismerte, és a színésszel kötött eljegyzésének híre természetesen nagy port vert fel a városkában. Az előadások iránti érdeklődés már éppen lanyhulni kezdett, mivel a lakosság művészi igénye ki- elégítődni látszott, amikor hírét vették az eljegyzésnek. Ennek köszönhetően az előadások új varázserőt nyertek, hiszen mindenki látni akarta Käthe Rodeck vőlegényét. Mivel Rodeckék minden gratulációt hűvösen visszautasítottak, az emberek gyorsan rájöttek, hogy az eljegyzés a család akarata ellenére jött létre. Az ismerősök nagy része elítélte Käthét. Mégiscsak hallatlan, hogy egy tisztességes polgári családból származó lány feleségül menjen egy színészhez.

A legnagyobb visszhangot Krüger doktoréknál váltották ki az események. A doktor méltóságteljesén megjegyezte Albertnek:

- Szerencsére időben rájöttem, hogy az unokahúgod nem való orvosfeleségnek.

Albert vállat vont, ő már régóta igen kellemetlenül érezte magát, ha Käthére terelődött a szó. Balul sikerült közeledési kísérlete óta világossá vált számára, hogy unokahúga szíve nem őérte dobog.

Johanna volt az egyetlen a városban, aki szívből örült Käthe eljegyzésének, mert többé nem volt oka a féltékenységre. Rajta kívül senki más nem mondott jót róla, és ha tehette, nagy ívben elkerülte. A fiatal lányok szigorú utasítást kaptak az édesanyjuktól, hogy ne is álljanak szóba vele.

Most is éppen két leány közeledett, akiket Käthe a táncórákról ismert. Udvariatlanul elfordították a fejüket, még csak köszönésre sem méltatták Käthét. A lány keserűen elmosolyodott.

- Szegény, buta teremtések! Azt hiszik, ezzel megbántanak - mondta Georgnak.

- Nem fáj, hogy miattam kiközösítenek?

- Ne is törődj ezekkel a buta emberekkel, kedvesem! Nem tudnak megbántani. Te magasan állsz mindannyiuk felett.

Wigand különös arcot vágott.

- Túlbecsülsz engem, Käthe. Én is csak ember vagyok, a hibáimmal, gyengéimmel együtt.

A lány gyengéden visszamosolygott rá.

- Tudom én, hogy neked is akadnak hibáid, és ez így van rendjén. Ellenkező esetben megijesztene emberi nagyságod.

- Ó, te kis hízelgő! Majd ha rájössz a hibáimra, porba dől a te bálványod.

- Olyannak szeretlek, amilyen vagy - válaszolta komolyan Käthe -, és ameddig te is ugyanígy szeretsz engem, minden rendben lesz. Jaj, Georg, te nem is tudod, mennyi mindent köszönhetek neked! Kérlek, szeress nagyon, hiszen a te szerelmed nélkül fogalmam sincs, hogyan találnám fel magam az életben. Most pedig el kell válnunk. Isten áldjon, drágám!

- Isten áldjon, Käthe, édes kicsikém. Holnaphoz… nem is, holnaputánhoz négy hétre találkozunk Chemnitzben. Addig is ugye gyakran írunk egymásnak, hátha így könnyebben átvészeljük a távollétet.

A lány szép, komoly arca a legördülő könnyek ellenére mély boldogságról árulkodott. A férfi szíve megtelt szeretettel.

- Indulnom kell, drágám. Isten veled, édes, hűséges kis Käthim! Az ördögbe ezzel a sok kíváncsi arccal! Még egy csókot sem adhatok az én egyetlenemnek. No, majd bepótoljuk, de még mennyire! Menj, szívem, ne kínozzuk tovább egymást. Isten áldjon!

- Isten áldjon, Georg, a boldog viszontlátásra.

- Viszontlátásra!

Miután elköszöntek egymástól, Käthe gyorsan hazafelé vette útját, Wigand pedig megfordult, és lassú léptekkel indult visszafelé.

VII.

Két nappal később történt. Käthe a nappali ablaka előtt ült, és kézimunkázott.

Csend honolt a házban, csak néha hallatszott edénycsörgés a konyhából. Line mosogatott.

Amalie Rodeck asszonyt kávéra hívták, ezért nem tartózkodott otthon. Régebben Käthe is elkísérte, pedig mindig kényelmetlenül érezte magát. Az eljegyzése óta azonban számkivetésben teltek a napjai. Senki sem hívta meg többé az otthonába.

Amalie asszony nem titkolt megelégedéssel közölte vele a hírt.

- Nem róhatod fel az embereknek, hogy lenéznek. Aki lealacsonyítja önmagát, ne csodálkozzon, ha mások is így viselkednek vele-tette hozzá.

Käthe szótlanul hallgatta.

Most, hogy egyedül maradt a házban, nyugodtan álmodozhatott a boldog jövőről. Ezek a kicsinyes emberek soha nem tudják őt megérteni. Lám, milyen kegyetlenül ítélkeznek felette, pedig semmi közük az ő életéhez. Elhatározta, hogy emiatt egyetlen percig sem fog búslakodni.

Hirtelen rengeteg szabadideje lett. A boldogság fénylő napként ragyogott felette, és körülölelte a sugaraival.

Ott ült az ablaknál, és derűs gondolatokba merülve varrogatott, amikor valaki meghúzta odakünn a csengőt. Käthe látta, hogy egy magas, karcsú férfi áll az ajtó előtt bebocsátásra várva. Az arcát nem tudta kivenni, mert mélyen a homlokába húzta a széles karimájú szalmakalapot.

Line nyitott ajtót neki, majd hamarosan megjelent a nappali ajtajában, és izgatottan hadarta:

- Käthe kisasszony, egy idegen úr érkezett, és először az uraságok után érdeklődött. Mondtam neki, hogy Rodeckné nincs itthon, az úr pedig odaát dolgozik a hivatalban. Akkor mindjárt el is akart menni, de aztán megkérdezte: „A kisasszony sincs itthon?” Azt mondja, beszélni szeretne magával. Beengedjem?

A lány habozott egy pillanatig, majd így szólt:

- Küldje be hozzám!

Line kiment, és kisvártatva megjelent az idegen.

Harminc év körüli lehetett. Napbarnított arca volt, magas homloka és mélyen ülő, szürke szeme. Amikor megpillantotta Käthét, nem tudta leplezni őszinte csodálkozását. Ruházata előkelő volt, bár kissé viseltes. Levette a fejéről régi, elnyűtt kalapját, és a kezében szorongatta.

Käthe és az idegen szótlanul álltak egymássál szemben a beszűrődő napfényben, s míg a férfi tekintete ellágyult, a lányé nyugtalanul fürkészett. Kétségbeesetten kutatott az emlékezetében, hirtelen nem tudott rájönni, honnan ismerik egymást.

Az ismeretlen váratlanul hangosan, szívből elnevette magát. Harsány nevetése hallatán Käthe agyán villámként cikázott át a boldog felismerés.

- Kicsi Käthe, hogy megnőttél, és milyen szép lány lett belőled! - kiáltott fel a férfi melegen, szívélyesen.

- Helmut… Helmut, igen… te vagy az! - kiáltotta Käthe túláradó boldogsággal, mert a férfit látva mindjárt melegséget érzett a szíve tájékán. Megfogta mindkét kezét, és teljes erejéből megszorította. - Csakhogy újra itt vagy, csakhogy élsz és egészséges vagy! Jaj, Helmut, úgy érzem, mintha a nap újra melegen sütne, és fényével beragyogná ezeket a hideg termeket.

A férfi mélyen ülő, szürke szemének pillantása gyönyörködve futott végig Käthe finom arcvonásain, amelyeket az öröm még inkább megszépített. Boldogságában elszorult a szíve, a torkát már-már sírás fojtogatta.

- Kicsi Käthe, édes kicsi Käthe, lám, általad köszönt a régi otthonom. Most már jöjjön, aminek jönnie kell, nem bánom meg, hogy hazatértem.

Tekintetét végigjártatta a szobán. Szája sarkában kesernyés mosoly játszott.

- Minden pontosan olyan, mint tizenkét évvel ezelőtt, az égvilágon semmi sem változott.

Napbarnított kezével beletúrt sűrű hajába, ajkáról könnyű sóhaj szakadt fel.

- Hogy vannak a szüleim, Käthe? Annyit tudok, hogy egészségesek, mert időnként érdeklődtem felőlük. De arról, hogy milyen itt a hangulat, csak te tudsz felvilágosítást adni. Hogy beszélnek rólam? Haragszanak még rám?

Käthe arca elkomolyodott.

- Nem tudom, hogy haragszanak-e még rád. Nem beszélnek rólad. Igaz, nemrég az édesapád megemlített egyszer.

Helmut szeme felcsillant.

- Valóban? Akkor legalább halottnak nem tekintenek. Na, és mit mondott rólam?

Käthe elbizonytalanodott.

- Foglalj már helyet! Hozassak egy üdítőt? Éhes vagy, esetleg szomjas?

Helmut elmosolyodott, és kutatóan nézett a szemébe.

- Épp oly kevéssé vagyok éhes és szomjas, mint amilyen kevés diplomáciai érzéked neked van. Ugyan le nem nyelek egyetlen falatot sem ebben a házban, amíg nem tudom, hogyan fogadnak a szüleim. Téged hallva nem sok jóra számíthatok. Most pedig ülj ide hozzám, Käthe, hadd beszélgessünk egy kicsit! Anyámat kávézni hívták, hét óra előtt aligha ér haza, apám pedig szintén ebben az időben jön át a hivatalból. Ugye, ez is ugyanúgy van, mint tizenkét évvel ezelőtt?

Käthe leült vele szemben, és bólintott:

- Igen, pontosan úgy.

A férfi megfogta a kezét.

- Kicsi Käthe, édes kicsi Käthe, ne vágj már ilyen ijedt arcot. Látom a szemeden, hogy mire gondolsz.

A lány mosolyogni próbált.

- Nem olyan könnyű azt kitalálni.

- Akkor ide hallgass! Most éppen ezt gondolod: „Jaj, ha ez a szegény fiú tudná, milyen kevés jó hangzik el róla ebben a házban! Bárcsak sikerülne kíméletesen felkészítenem a rá váró megpróbáltatásokra!” Eltaláltam?

Käthe elvörösödött, és oldalra kapta a tekintetét. A férfi ajka keserű mosolyra húzódott.

- Talán minden jóra fordul, Helmut. Igen, egész biztos így lesz. Meglátod, megörülnek a szüleid, hogy élve, épségben viszontlátnak.

Helmut vállat vont.

- Ugye, nem azt akarod mondani, hogy borjút sütnek a tiszteletemre?

Käthe felegyenesedett, és őszintén, szeretettel nézett a szemébe.

- Nem tudom, Helmut, de egyet igen: a helyedben én is ugyanúgy cselekedtem volna. Érzem, hogy el kellett menned, ha nem akartad elveszíteni önmagad.

Helmut beszédes tekintete elárulta, milyen jólestek neki ezek a szavak.

- Köszönöm, Käthe! Hidd el, ma is ugyanígy tennék. Istenem, te nem is tudod, kicsi lány, mi minden történt azóta! Néha eszembe jutott ez a kis fészek, és vágyódtam utána. Rád is gondoltam, igaz, csak hébe-hóba. Olyan kicsi voltál, amikor elmentem. Ha tudom, milyen kedves, megértő lány lett azóta belőled, esküszöm, hamarabb engedek a honvágynak, és hazalátogatok. Nem is tudod, mit jelent nekem, hogy itt ülök veled, fogom a kezed, és látom a testvéri szeretetet a szemedben! Áldás a magamfajta magányos ember számára, ha van egy ilyen kedves kishúga. Amióta csak megláttalak, ujjong a lelkem, látod, elérzékenyülök, ha arra gondolok, milyen jó, hogy vagy.

- Ennek szívből örülök. Amikor évekkel ezelőtt a szüleid házába kerültem, te voltál az, aki kedvesen fogadtad a kis árvát. Ezt a mai napig nem tudtam meghálálni. Gyakran gondoltam rád azóta is, sokszor visszhangzott a lelkemben felharsanó, vidám nevetésed. Amióta elmentél, ezek a falak nem hallottak senkit hangosan nevetni.

- És te? Te is elfelejtettél nevetni?

- Hogy elfelejtettem-e? Jaj, Helmut, azt hiszem, nem is tudtam soha. Amióta a szüléiddel élek, a szívem nyugtalanul követeli szabadságát, szeretet és kedvesség után vágyakozik. Itt aligha tudják, mi a szeretet. Az emberek hűvösen, idegenként mennek el egymás mellett, hogy a vidámságot ne is említsem.

A férfi bólintott.

- Hát igen, ez a ház mindig híján volt az emberi melegségnek. Miért kapott volna belőle többet az idegen gyermek, mint a sajátjuk? Te meg szegény, lány létedre el sem menekülhettél innen.

- A nagykorúságomig valóban nem. De most már én sem maradok itt sokáig.

Helmut meglepetten kapta fel a fejét.

- Hová akarsz menni?

Käthe mindent elmesélt neki, azt is, hogy az eljegyzése óta szinte törvényen kívül helyezték, és hogy csak most, a vőlegénye által ismerkedett meg az élet igazi értékeivel, a szerelem boldogságával, Helmut komolyan, szótlanul hallgatta. Jól ismerve a világ és az élet dolgait* Käthe beszámolójából olyan részleteket is kiszűrt, amelyekre a lánynak nem is terjedt ki a figyelme.

Maga sem tudta, miért, de fájt neki, hogy Käthe menyasszony. Abból, ahogy eszményi képét festett a vőlegényéről, amely aligha felelhetett meg a valóságnak, azonnal leszűrte, hogy tévképzetekbe ringatja magát.

Azonnal átlátta a helyzetet, és Käthével ellentétben egyáltalán nem volt biztos benne, hogy boldogság várrá. Kétségeinek természetesen nem adott hangot. Figyelmesen végighallgatta, és rá is kérdezett egy-két dologra.

Közben egyetlen pillanatra sem tudott megszabadulni titkos fájdalmától.

„Ha hamarabb hazajössz, talán leszakíthattad volna ezt a bájos, gyönyörű kis virágot. Most már késő” - gondolta.

„Késő, túl késő” - egyre csak ez zakatolt a fülében.

Megpróbált védekezni a rátörő szomorúság ellen. Hát ezért jött haza tizenkét év után, hogy beleszeressen az első fiatal lányba, aki kedvesen fogadja? Az itthoni levegő ilyen gyorsan újra lágyszívű, érzelgős álmodozót csinált belőle?

A lányt eljegyezték. Akkor meg az ördögbe is, ideje, hogy kiverje a fejéből a buta gondolatokat. Van még rajta kívül csinos lány elég. Majdcsak talál valahol egyet, aki illik hozzá. Nem azért jött ide, hogy szerelmes legyen. Käthe időközben pontot tett beszámolója végére.

- Most már mindent elmondtam magamról, Helmut. Rajtad a sor, mesélj, mi történt veled hosszú távolléted alatt!

Helmut felvetette a fejét, mintha a terhes gondolatoktól akarna megszabadulni.

- Történt jó is, rossz is, Käthe. Nézz rám! Találd ki, mi lett belőlem!

A lány mosolyogva, de figyelmesén végignézett rajta, majd így szólt:

- Nem úgy nézel ki, mint aki megtollasodva érkezett haza. De a tekinteted olyan tiszta és nyugodt, amilyen csak egy becsületes, céltudatos emberé lehet. Tudsz vidáman, szívből nevetni, ebből látom, hogy testben, lélekben egyaránt egészséges vagy, és ez rengeteget jelent.

- Neked igen. De gondolod, hogy a szüleim is megelégszenek ennyivel?

- Nem tudom.

- Nos, úgy döntöttem, hogy előtted nem komédiázom, Käthe. Ez a viseltes ruha, ami rajtam van, álöltözet. Amikor elhagytam a szülői házat, azt mondtam az apámnak, csak akkor térek haza, ha elértem valamit az életben. Tudod, milyen csökönyös vagyok, tényleg nem jöttem volna haza, ha nem tudok felmutatni valamit, amire büszkék lehetnek a szüleim. Először azért látni szeretném, vajon megdobogtatja-e a szívüket, ha szegényen bár, de viszontlátják elveszett fiukat. Jaj, Käthe annyira szeretném, ha így lenne! De látom, olyan várakozásteljesen nézel rám. Nem húzom tovább, elmondom, mi történt velem a távollétem alatt.

Miután összevesztem az apámmal, eleinte rosszul mentek a dolgaim. Éheztem, fáztam, a koplalást már szinte művészi fokon műveltem, akár cirkuszban is mutogathattak volna. Néha ott tartottam, hogy én bizony megalázkodom, és szégyenszemre hazajövök. Még ma sem világos előttem, hogy sikerült kihúznom az államvizsgáig. Elég az hozzá, sikerült. Még le is doktoráltam, igaz ezt egy olyan embernek köszönhetem, aki a javamat akarta. Ez az ember Amerikába szakadt fivére fiai mellé keresett házitanítót. Két évre leszerződtem hozzájuk. Így jutottam ki Amerikába. Egy viharos, téli napon ért földet a repülőgépem New Yorkban.

Két nappal később tovább akartam utazni. Új kenyéradó gazdámnak az ország belsejében, egy igen nagy léptekkel fejlődő országrészen voltak gyárai. Egy baleset miatt azonban el kellett halasztanom az utazást. A hóviharban egy villamos elé léptem, amely fellökött. Szerencsére csak a combom tört el két helyen. Mielőtt feleszméltem volna, már a kórházban találtam magam. A lábam pokolian fájt. Német orvos és német ápolónők vettek körül. Megkértem őket, hogy értesítsék a munkaadómat a balesetemről.

A munkaadómnak egyébként is New Yorkban akadt elintéznivalója, úgyhogy felkeresett a kórházban. Ennek a talpraesett, tettre kész embernek köszönhetem, hogy nyolcezer dollár kártérítést kaptam. Tanúk révén sikerült bebizonyítani, hogy a villamosvezető nem adott figyelmeztető hangjelzést a gyalogátkelőhelynél. A sűrű hóesésben enélkül képtelenség volt időben észrevenni a villamost.

Váratlanul akkora összeg került a birtokomba, amely függetlenné tett. A munkaadóm továbbra is nagylelkűnek bizonyult. Amikor gyógyulásom után felkerestem, hogy elfoglaljam állásomat mint a fiai házitanítója, szívélyesen fogadott.

A házában eltöltött két év életem legszebb időszaka volt. Két tanítványomat nagyon megszerettem, okos, kedves fiúk voltak mindketten. Az apjuk szinte "a barátjaként kezelt, az anyjuk pedig, aki kissé beteges, de jólelkű, finom asszony volt, a feleség és anya mintaképe lett számomra. A meghitt, kellemes családi körben én is otthon éreztem magam.

Letelt a szerződésem, két tanítványom német egyetemen folytatta a tanulmányait. Édesapjuk azt az ötletet adta, hogy a felvirágzását élő városkában alapítsak újságot, mivel erre már korábban is igény mutatkozott. A vállalkozás sikerrel kecsegtetett, munkáltatóm pedig hajlandó volt a hiányzó pénzösszeget is előlegezni hozzá.

Két kézzel kaptam az ajánlatán. Mindig is érdekelt az újságírás, már előbb is szerettem volna szerkesztő lenni. Nem tétováztam hát, alapítottam egy lapot, amely hamarosan fejlődésnek indult. Ilyen gyors sikert csak a korlátlan lehetőségek hazájában érhet el az ember. Ahogy a település lakosságának létszáma nőtt, úgy fejlődött a vállalkozásom. Az újságomnak híre ment, más városokban is olvasni kezdték. Történt a közelben egy vasúti szerencsétlenség, amiről leközöltem egy kimerítő riportot. Ennek köszönhetően szélesebb körben is megismerkedtek a lappal. No, de nem részletezem, a vége az lett, hogy német viszonylatban gazdag ember lett belőlem.

A honvágy azonban egyre erősödött bennem. Amikor fél évvel ezelőtt alkalom kínálkozott, hogy igen kedvező feltételekkel eladjam a lapot, habozás nélkül megtettem, és hazatértem Németországba. Itt is útitársamul szegődött a szerencse. Éppen ez idő tájt alapítottak Berlinben egy kiadót. Vagyonom jelentős részével betársultam a cégbe, ahol megválasztottak főszerkesztőnek. Megtaláltam a számomra eszményi munkakört. Két héten belül elfoglalom új állásomat. Istenem, hogy örülök neki! De előtte még szeretnék kibékülni a szüleimmel. Nos, mindent elmondtam, most már tudod, Käthe, mi történt velem az elmúlt tizenkét esztendő alatt.

A lány baráti érdeklődéssel hallgatta. A történet végén mélyet sóhajtott.

- Hál' istennek, Helmut, hogy végül minden jól alakult. Büszke lehetsz rá, hogy ilyen fiatalon ekkora sikert értél el.

A férfi elmosolyodott.

- Hát büszke, az nem vagyok. Egyszerűen szerencsém volt, ennyi az egész, és ez még nem ok a büszkeségre. Csupán arra az időszakra vagyok büszke, amikor éheztem és fáztam. No meg arra, hogy közben nem veszítettem el a bátorságom, hanem tovább küzdöttem. Az összes többi a véletlen műve volt.

- Te csak hiszed. Ha a szorgalmadnak köszönhetően nem teszel szert pártfogókra, bizonyára másként alakul a sorsod. A véletlen szerencse nem mindig elegendő.

- Hát ezen már nem veszünk össze, Käthe. Elégedett vagyok a sorsommal. Most meg örülök, hogy újra alkothatok. Az összes élvezet közül, amelyet az élet nyújt a számunkra, a munka a legszebb és a legnemesebb, főleg, ha örömünket leljük benne.

Käthe elgondolkodva nézte Helmut nyílt, rokonszenves arcát. Hát igen, nagyon szép lehet, ha az ember ennyi mindent köszönhet a munkájának, a kitartásának. Ő maga is amióta az eszét tudja, hasznos tevékenység után vágyakozott, mindaddig, amíg bele nem szeretett Georgba.

- Két hétig maradsz? - fordult a férfihoz.

- A szüleimtől függ. Meglátom, hogyan fogadnak. Utána meg… ki tudja, kibírom-e itt olyan sokáig a régi ismerősök között. Az eltelt évek alatt még jobban eltávolodtunk egymástól.

Egy ideig szótlanul ültek egymással szemben. Käthe eltűnődött, Helmut pedig rajtafelejtetté a szemét a lány bájos, komoly arcán.

Ügy érezte, csodaszámba megy, hogy szülői házának zord, hűvös falai között ilyen kedves lány lett Katiiéból, akinek ráadásul helyén van az esze. Bátran, nem törődve az emberek véleményével eljegyezte magát egy férfival, aki a közvélemény szerint nem számít vele egyenrangúnak. Käthe magasabbra helyezte őt mindenkinél, mert szereti, és olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amelyeket csak ő képzel róla. Helmut szentül meg volt győződve, hogy a lány a színész által megformált, idealizált színdarabhősöket szerette benne. Käthe komoly volt ugyan s mély érzésű, de végtelenül tapasztalatlan. Ugyan hol gyűjthetett volna tapasztalatokat? Itt, ebben az egyhangú kisvárosban, a sok szűk látókörű, kicsinyes ember között aligha.

Bárcsak előbb hazajött volna!

Néhány hónappal ezelőtt talán még nem lett volna késő, hogy meghódítsa a lány szeretet után sóvárgó szívét. Milyen könnyű dolga lehetett annak a férfinak, aki megelőzte. Most már késő, sajnos túl késő.

Már megint ez a két szó zakatolt a fülében.

- Az eljegyzésednek köszönhetően, gondolom, kegyvesztett lettél, Käthe.

- Teljesen - felelte a lány halkan.

- Itt az emberek elítélik, ami szokatlan, mert a hétköznapi dolgokon kívül mást nem tudnak felfogni a tyúkeszükkel. Szegény Käthe, el tudom képzelni, hogy megkínoztak!

A lány mosolyogva felelte:

- Könnyen túltettem magam rajta, mert nem szeretek én itt senkit. Csak azoktól az emberektől esnek rosszul a sértések, akiket szeretünk és tisztelünk. Itt senki sem ért meg engem. Nem ismerik azt az érzést, amikor valakinek mi jelentjük az egész világot, odaajándékozzuk neki egész szívünket. Mit számít, hogy melyik társadalmi réteghez tartozik a vőlegényem? Szeret, én is szeretem, és ez elég. Ha néhány hét múlva elmegyek innen, egyetlen olyan embert sem hagyok itt, aki sokat jelentene nekem, kivéve talán az öreg Linét, aki legalább szeretettel gondol rám néha.

- Az öreg Line? Jó, hogy eszembe juttattad. Az effajta hűséges cselédek manapság kihalófélben vannak. Hát nem volt valami fényes élete az anyám mellett, az egyszer biztos, mégis kitartott. Megérdemli, hogy megkülönböztetett tisztelettel üdvözöljem. Ugye, ő mindig jó volt hozzád?

- Ő volt az egyetlen, aki szeretett. Rajta kívül senki sem gratulált az eljegyzésemhez.

Helmut megszorította a kezét.

- Én vagyok a második, Käthe. Olyan boldogságban legyen részed, mint amilyenről mindig is álmodtál! És… és ha igaz, odaadó barátra lesz szükséged, rám mindig számíthatsz. Ezt ne felejtsd el!

Käthe szívét elöntötte a melegség és a szeretet.

- Édes, drága Helmut - mondta boldogan -, szívből köszönöm, és soha nem felejtem el, amit mondtál.

Úgy nézett a férfira, mint egy szerető testvér, aki újra rátalált a bátyjára. Helmutnak elszorult a szíve. Felugrott, és körbejárta a szobát. Tekintete Albert és Johanna közös fényképére esett. Felemelte, hogy jobban lássa,

- Ismerősnek tűnik ez az arc. A ritka, simára fésült haj, a semmitmondó tekintet…

- Ez Albert a feleségével.

- Csakugyan, Albert, Albert unokaöcsém. Valamikor mintagyerek volt, akit mindig követendő példának hoztak fel előttem. Atyaúristen, hogy utáltam annak idején ezt a sápadt, álszent arcot! Szóval így néz ki a példaképem, akinek a mintájára akartak formálni. Brrr… akkor már sokkal jobban tetszem magamnak így, ahogy vagyok - tette hozzá, és hangosan, jóízűen felkacagott.

- Nekem is - erősítette meg Käthe mosolyogva.

- Olyan híreket kaptam, hogy Albert lesz apám utódja a kereskedésben. Meg is nősült közben? Ki a felesége? A kép alapján ítélve csendes, kövér, buta és önelégült nő lehet.

Käthe halkan elnevette magát.

- Telitalálat. Johanna pedig nem ám akárki. Magának a polgármesternek a leánya.

- Úgy, úgy, szóval Bercike változatlanul törtet előre. Hát nem mondom, apám méltó utódot talált magának. Azt hiszem, Albertet érinti majd a legkényelmetlenebbül, hogy hazajöttem. Ő aztán azt sem bánta volna, ha nyomtalanul eltűnők a nagyvilágban. Vagy gondolod, hogy igazságtalan vagyok vele? Te jobb véleménnyel vagy róla?

- Nem - felelte Käthe keményen, mert eszébe jutott Albert múltkori kirohanása. - Képmutató alak, akinek jámbor, tisztelettudó viselkedése mögött gonosz gondolatok lapulnak.

Helmut Käthe arcát fürkészte,

- Valami rosszat tett veled? - csattant fel szenvedélyesen. Käthe megijedt a hangjától.

- Hagyd csak, megkapta tőlem a magáét.

Helmut dühös mozdulattal visszatette a fényképet a helyére.

- A sunyi anyámasszony katonáit mindig is a legszánalmasabb embereknek tartottam - mondta sötéten, majd kissé megnyugodva újra leült a helyére.

- Beszélgessünk még egy kicsit! Ki kell használnunk az időt a barátkozásra. Mesélj valamit magadról, hogy teltek a mindennapjaid szüleim házában!

- Erről nemigen lehet mesélni - mosolygott Käthe, de azért beszélni kezdett. Nagyon jólesett neki, hogy egyszer az életben végre elmondhat mindent, ami a szívét nyomja. Szavai nyomán Helmut előtt feltárult gazdag gondolat- és érzelemvilága, szabadon bepillanthatott lelke rejtekébe. Käthe vele nyíltabban tudott beszélgetni az élet dolgairól, mint a vőlegényével.

Helmut szeme előtt egy rendkívüli teremtés képe rajzolódott ki. Käthe maga volt a kellem, báj, kecsesség, lelkét tiszta érzelmek hatották át, a szíve teli volt vágyakozással egy nemesebb, magasztosabb életcél után. Őszinte elhivatottsággal a lelkében, csendben fejlődött azzá, ami, még szürke, kicsinyes környezete sem tudta elsorvasztani benne az igaz érzelmeket és tiszta gondolatokat. Milyen érett, nemes lelkű, nagyszerű teremtés lehetne ebből a fiatal, tapasztalatlan lányból, ha megfelelő kezekbe kerül!

Majd két órán át beszélgettek, és újra olyan bizalmas barátok lettek, mintha soha nem váltak volna el egymástól.

Line időközben fejcsóválva végezte a munkáját. Az idegen túl sokáig maradt. Egyszer már hallgatózni is próbált, ugyan jön-e kifelé, de csak annyit hallott, hogy azok ketten élénken beszélgetnek.

Éppen a rézüstöt akarta a helyére tenni, amikor harsány nevetés ütötte meg a fülét. Döbbenten letette az üstöt, és leereszkedett a legközelebbi székre. Az ismerős nevetés hallatán reszketni kezdett a lába.

- Szentséges ég… mi volt ez? Szakasztott úgy nevet, mint a mi fiatalurunk!

Lassan derengeni kezdett előtte, ki lehet a különös látogató. Illemtudó cseléd létére mégsem merészkedett be a szobába, ameddig nem hívták. Elmélázva újfent nekilátott hát a munkának, s beleborzongott, ha arra gondolt, mi fog itt még ma történni.

Olykor megállt, és halkan felsóhajtott:

- Bárcsak jóra fordulna minden!

Ahhoz elég jól ismerte már a gazdáit, hogy tudja, bármi megtörténhet. Nem esett úgy kezére a munka, mint máskor, de azért csak befejezte a rendrakást a konyhában. Felment a szobájába, kicsit rendbe hozta magát, és ropogós, tiszta kötényt kötött.

Éppen leért a konyhába, amikor nyílt a nappali ajtaja, és Helmut lépett ki rajta Käthével. Odasiettek hozzá.

Az öreg cseléd tetőtől talpig végigmérte a mosolygós arcújövevényt.

- Hát ez csakugyan a mi fiatalurunk! Hála istennek, hogy hazajött, Helmut úrfi - mondta, és megremegett a hangja.

- Line, drága, jó Line, hát megismer?

- Rögtön nem, fiatalúr, gyenge már a szemem. De amikor meghallottam a nevetését, mindjárt tudtam, hogy maga az.

- Látod, Helmut, a nevetésed az, ami elárul.

Helmut erősen megrázta Line kezét.

- Line, hát örül, hogy hazajöttem?

- De még mennyire! Hogyne örülnék neki, amikor már azt hittem, nincs is az élők sorában. De az uraságok, nem tudom, mit szólnak majd. Bárcsak jóra fordulna minden!

- Nincs sok remény rá, ugye, Line?

- Jaj, istenem, ki tudja! Már a nevét sem volt szabad kiejteni a házban. Kemény emberek a szülei, fiatalúr. Igaz, nagyon megbántotta őket, amikor meglógott… akarom mondani, elhagyta a szülői házat.

Helmut nevetett.

- Maradjunk inkább a meglógásnál, Line. Ez a szó fedi legjobban a valóságot. Volt cirkusz, mi?

Line gondterhelten megrázta a fejét.

- Nem, csendben zajlott le az egész. Csak a kancsót törte össze Rodeckné, tudja, azt a kék virágosat, amikor a házigazda hazajött a városból.

Helmut elkomolyodott.

- Vagy úgy, eltörte a kancsót? Ezek szerint mégsem volt neki mindegy, hogy nem jöttem haza - mondta szinte csak magának.

Odalépett az asztal fölé akasztott naptárhoz.

- Szeptember harmadika van… lássuk csak… ma ürüsült volt ebédre zöldbabbal. Eltaláltam?

Kathéből erre már kitört a nevetés. Helmut meglepetten felkapta a fejét.

- Nocsak, hát tudsz te nevetni. Gyönyörűen csilingel a hangod.

- Olyan nevetséges, hogy Amalie néni naptárának hála, tizenkét év után is azonnal tudod, mit ettünk ma ebédre.

Helmut az ablakhoz lépett, és a nehéz függönyök közötti résen kikémlelt a hátsó udvarra.

A hivatal ablakában megpillantotta az édesapját.

Mély sóhaj szakadt fel belőle.

- Az apám… szinte semmit sem változott - jegyezte meg félhangosan, és nem vette le a szemét édesapja kemény, szigorú arcáról, amíg az el nem fordult az ablaktól.

Az órájára pillantott. Hét óráig mindössze néhány perc maradt hátra. Visszament Käthével a nappaliba. A függöny mögül megleste az édesanyját, aki éppen most fordult be az utcasarkon.

- Käthe - mondta fojtott hangon -, az otthon levegője elgyengíti az embert. Legszívesebben zokognék, akár egy magatehetetlen gyerek. Hatalmukba kerítettek az emlékek, eszembe jutott, mitől szenvedtem, minek örültem annak idején, pedig már azt hittem, végleg eltemettem őket.

Nem mozdult az ablaktól, de arcát várakozásteljesen az ajtó felé fordította.

VIII.

Amalie asszony és a férje egyszerre érkeztek haza. Line ajtót nyitott, ők pedig beléptek a házba. Az öreg szolgáló egyetlen szóval sem merte megemlíteni Helmut váratlan felbukkanását, csak némán átvette gazdasszonya kalapját, ernyőjét és kabátját.

Miközben a házaspár belépett a nappaliba, Line halkan imádkozott.

Karl és Amalie Rodeck csodálkozva vették észre az idegent, akinek az arcát nem lehetett jól kivenni, mert a lemenő nap sugarai vakítóan sütöttek be az ablakon.

A házigazda éppen szólásra akarta nyitni a száját, amikor Helmut odalépett hozzájuk.

- Jó napot, édesapám, kezét csókolom, édesanyám! - üdvözölte őket elérzékenyülve.

Amalie asszony felsikoltott, és erőtlenül omlott egy karosszékbe. Kővé dermedve meredt a fiára. A házigazda kihúz,ta magát, és éles, kutató tekintettel méregette fia kopott ruházatát. Egyetlen areizma sem rándult, csak még szorosabbra zárta amúgy is keskeny ajkát. Arcán merev, fagyos elutasítás tükröződött.

Ha a fia megalázkodva, kegyeleméit esedezve tért volna haza, talán megesik rajta a szíve, és szigorú elvei ellenére a keblére öleli. Am nem így történt. Most is ugyanaz a merész, makacs legény állt előtte, aki tizenkét évvel ezelőtt megtagadta neki az engedelmességet. Helmut büszkén felvetett fejjel, nyíltan nézett a szemükbe. De a ruhája, az bizony elég ütött-kopott volt, szemlátomást nem érte el a maga elé tűzött magas röptű célokat. Szegény ördögként, az élet hajótöröttjeként tért haza, hogy a szülei nyakán élősködjék, mindannyiukat kitéve a szomszédok és a kedves ismerősök gúnyos megjegyzéseinek. S ráadásul mindennek dacára úgy fenn hordja az orrát, mint egy igazi győztes.

Ezek a gondolatok csak még inkább megkeményítették Karl Rodeck szívét. Összeráncolt homlokkal, sötét tekintettel fordult a fiához:

- Hogy merészeltél ide visszajönni?

Helmut arca egy árnyalattal sápadtabbra vált. Az anyjára nézett, aki közben úrrá lett gyengeségi rohamán. Egy pillantás a fiára neki is elegendő volt ahhoz, hogy felmérje, szegényen, üres kézzel érkezett haza. Nem lehet majd dicsekedni vele az emberek előtt, inkább megint szégyent hoz rájuk, mint már annyiszor. Ez a felismerés kioltotta benne a szeretet utolsó szikráját is. A szóbeszédtől való félelme diadalmaskodott minden más érzelem felett. Helmut látta, hogy az édesanyja is egy véleményen van az apjával, nála sem számíthat szívesebb fogadtatásra. Száját keserű mosolyra húzta, az ellágyu- lás és a melegség egyszeriben leolvadt az arcáról. Ettől a perctől fogva idegenként bánt szüleivel.

- Visszajöttem, hogy kibéküljek veletek - mondta higgadt hanghordozással.

Apja gúnyosan elnevette magát.

- Eddig így is elvoltál, ezentúl sem lesz másként.

- Nem, apám. Amióta visszatértem Németországba, nincs egyetlen perc nyugtom sem. Hazajöttem, mert azt reméltem, az idő megtette a magáét, és megenyhültetek irányomban.

- Azt mondtad, csak akkor térsz haza, ha már nagy ember lett belőled. Mintha az olyan könnyű lenne! Odakünn a nagyvilágban sincs szükség naplopókra.

- Való igaz, de komoly, szorgalmas emberekre annál inkább.

- És te ezek közé sorolod magad, aki még attól is féltél, hogy apád örökébe lépve tedd a kötelességedet?

- Nem akartam elpocsékolni a legszebb éveimet és az erőmet. Miért baj az, hogy több akartam lenni, mint egy élő számológép? De ezt már megbeszéltük egyszer, nincs értelme újra szóba hozni. Úgysem értjük meg egymást.

- Akkor meg miért jöttél vissza?

- Már megmondtam: azt reméltem, meg tudjátok bocsátani, hogy szembeszegültem az akaratotokkal, és a magam útját jártam.

- Akkor legalább azt elismered, hogy szégyenszemre megtagadtad az engedelmességet?

- Nem szégyenszemre, apám. Meg kellett tennem. Az emberben az önmegvalósítási vágy a legerősebb. Tartoztam magamnak azzal, hogy hátat fordítsak az önkényeskedésednek.

A két férfi kibékíthetetlen ellenségként nézett egymással farkasszemet.

- Egy apának jogában áll meghatározni a fia életútját. Annak idején én is engedelmeskedtem az apám akaratának, és jól jártam. Azzal, amit tettél, szégyent hoztál a fejünkre. Ezt ne felejtsd el!

Helmut az édesanyjához fordult:

- És neked, anyám, nincs egy jó szavad sem az egyetlen fiadhoz?

Az idős asszony nyugtalanul matatott a ruháján. Fia meleg, könyörgő hangja szeretetért esedezett. Elég volt azonban egyetlen pillantást vetnie férje szigorú, elutasító arcára, máris másként gondolkodott.

- Annak idején sem kérdezted, hogy mit érzek, amikor itt hagytál bennünket - mondta csendes szemrehányással.

- Tényleg fájt, hogy nem jöttem haza?

- Kiskorodban sokszor megbántottál, mert vad voltál és engedetlen. Meg is büntettelek emiatt sokszor, de akkor is az én fiam maradtál. Hát hogyne fájt volna a hálátlanságod! És szégyent hoztál ránk!

- De hát soha semmi becstelenséget nem követtem el, anyám.

- Talán bizony becsületes dolog elhagyni a szüléidét, hogy valahol a nagyvilágban a magad útját járd?

- Nem hagytam én el senkit. Tisztelettel kértelek benneteket, hogy engedjetek egyetemre járni, de ti megtagadtátok tőlem. Nem a kalandvágy, hanem a hasznos, alkotó tevékenység utáni vágy űzött el hazulról.

- Találhattál volna elég munkát az apád üzletében. Szép és megbecsülendő a kereskedői hivatás.

- Annak, aki szereti. De nem nekem.

- Azért, mert neked csak a féktelen, kötetlen életmódhoz fűlik a fogad.

- Soha nem voltam anyámasszony katonája, sem mintagyerek. Beismerem, sok gondot okoztam, de csak azért, mert nem értettetek meg. Rabszolgát akartatok csinálni belőlem, aki vakon követi az utasításaitokat. De én szabad ember voltam, legalábbis az akartam lenni. Nem terjedhet addig a szülők hatalma, hogy elnyomják a gyermekükben, ami a legjobb, csak azért, mert nekik kényelmetlen. Mivel ti nem adtátok meg nekem a szabadságot, megadtam én magamnak.

- Akkor meg egyáltalán nem fér a fejembe, hogy tizenkét év után miért jöttél mégis haza - jegyezte meg Rodeck úr hűvösen. - Nem hívtunk, mert a felbukkanásoddal újra felborzolod itt a kedélyeket. Már megint ujjal mutogatnak majd ránk az emberek. Alighogy kihevertük, amit… - és itt egy oldalpillantást vetett Käthére - amit egy másik hálátlan teremtés tett velünk, máris újra az emberek gúnyolódásának céltáblájává leszünk.

Helmut mélyet sóhajtott. Egy pillanatra eltakarta a szemét, majd felállt.

- Ebben az esetben az lesz a legjobb, ha gyorsan megszabadítalak benneteket terhes jelenlétemtől, mielőtt még meglátna és felismerne valaki. De előtte legalább adjatok kezet, és mondjátok, hogy megpróbáltok megbocsátani - mondta, és kérlelő arckifejezéssel nyújtotta a kezét.

Senki sem fogott vele kezet. Az anyja arca megrándult, de nem állt fel ő sem. Helmut leengedte a karját.

Lassú mozdulattal a kalapja után nyúlt, amely ott hevert egy széken. Odalépett Käthéhez, és kezet nyújtott neki.

- Isten áldjon, drága Käthe! Látod, nem vágtak borjút a tiszteletemre. A tékozló fiú mehet isten hírével. Ugye, hallok még felőled?

- Igen, Helmut - mondta a lány határozottan, melegen. - Nincs hozzá jogom, hogy itt tartsalak, bármennyire is szeretném. Engem is éppen hogy csak megtűrnek a háznál. Sok szerencsét!

- Köszönöm.

Melegen kezet szorítottak, tekintetük egymásba olvadt. Helmut fátyolos szemmel vett búcsút bájos, csupa szív unakahúgától. Aztán sarkon fordult, és az ajtó felé indult.

Amikor elhaladt a szülei előtt, nagy komolyan csak ennyit mondott:

- Isten veletek.

Már majdnem kiment, amikor apja merev arcvonásai megelevenedtek.

- Annyit még megteszek, hogy havi járandóságot biztosítok a számodra, ameddig szükségét látod. Nem akarom, hogy összevissza csavarogj a nagyvilágban.

Helmut a válla fölött visszanézett, és így szólt:

- Nincs szükségem a pénzedre. Még ha rá is lennék utalva, akkor sem fogadnék el támogatást, amelyet így ajánlanak fel. De hála istennek, nem is vagyok rászorulva.

- Ez azt jelenti, hogy vagyonra tettél szert? Pedig nem úgy nézel ki. Vagy állás kínálkozik a számodra, amelyből eltarthatod magad?

Helmut meggondolta magát és visszafordult. Nyugodt hangon válaszolt, miközben a kalapját hanyagul ide-oda forgatta a kezében.

- Mindkettő, apám. Félmillióval betársultam egy kiadói részvénytársaságba, ahol kineveztek főszerkesztőnek. Ha a jövőben hallanátok valamit dr. Helmut Rodeckről, nem árt, ha tudjátok, hogy az én vagyok. Azt hiszem, gyakran találkoztok majd a nevemmel az újságokban. Többé nem kell szégyenkeznetek miattam.

Tekintetével az anyját kereste, akinek arcán végigfutottak a könnyek, az ajka remegett. Az apja is levetkőzte hűvös nyugalmát.

- Igazat beszélsz… nem csak a bolondját járatod velünk? - dadogta izgatottan.

- Nem, minden úgy van, ahogy mondtam.

- No de miért nem mindjárt ezzel kezdted, Helmut? Azt mondod, félmillió… és doktori titulusod van, meg… meg fő- szerkesztő vagy? Istenem, istenem, hát miért nem mondtad mindjárt?

- Igen, miért nem mondtad? ;

Helmut nagyot sóhajtott. Leírhatatlan pillantással fordult értetlenkedő, reszkető szülei felé.

Sajnálta őket kicsinyességükért. Hirtelen világosság gyűlt az agyában, most értette csak meg igazán, milyenek is valójában. Belátta, hogy senki sem bújhat ki a bőréből, és lélekben megbocsátott nekik. Hirtelen nevethetnékje támadt. Kötözni való bolond volt, amikor azt hitte, hogy sírva fakadnak örömükben, ha megpillantják ebben az ütött-kopott ruhában!

Kirobbant belőle a nevetés, egyetlen mozdulattal visszadobta a székre a kalapját, átölelte az édesanyját, és szájon csókolta. Aztán megölelte az apját is, aki még most sem tudta, milyen képet vágjon az egészhez.

- Édesapám, édesanyám, akkor hát maradhatok? Igen? Most aztán mindenfelé szétkürtölhetitek, hogy elveszett fiatok gazdag emberként tért haza a nagyvilágból!

- Gúnyt űzöl belőlünk? - kérdezte Karl Rodeck sértetten.

- Nem, apám. Ássuk el mindörökre a csatabárdot, legyen béke a földön! Farkaséhes vagyok. Kapok én itt enni valamit? Anya, van véletlenül egy kis házi ribizlilekvárod? Alig várom, hogy megkóstolhassam. Mellé palacsinta, de úgy, ahogy te csinálod. Palacsinta ribizlilekvárral, hát ezeket bizony megkívántam néha, még az egyiptomi húsosfazekak mellett is.

- De utána ugye mesélsz? - kérdezte Amalie asszony izgatottan.

- Igen, anyám, mindent hallani fogsz.

Az idős hölgy kisietett, hogy ennivalót készítsen a fiának. Karl Rodeck fel-alá járkált a szobában, időnként idegesen lesimította a haját. Végül megszólalt:

- Vissza kell vonulnom egy időre. Nagyon hirtelen jött mindez, hadd szedjem össze magam. - Ezzel kiment a nappaliból.

Helmut Käthéhez lépett.

- Látod, mégiscsak ökörsütés lesz itt ma, Käthe.

A lány elkomolyodva, együttérzéssel nézett a szemébe.

- Szegény Helmut.

A férfi nevetve rázta meg a fejét.

- Már túltettem magam rajta, Käthe. Annyit megtanultam a tengerentúlon, hogy ne várjak el lehetetlent az emberektől.

Az élet megalkuvásokra kényszerít bennünket. „Tout comprendre c'est tout pardonner.” Butaság volt többet elvárni a szüleimtől, mint amennyit adni tudnak. Az ember legyen szerény. Ha Amerikában nincs szerencsém, akkor minden becsületes törekvésem ellenére tényleg tékozló fiúként, üres kézzel jövök vissza. Csak a szerencsének köszönhetem a sikereimet.

- És saját magadnak, Helmut. Ne szerénykedj csak azért, mert mások nem ismerik el az érdemeidet. De amit mondtál, az helyénvaló. Ezentúl én sem ítélkezem olyan kíméletlenül a szüleid felett. A bőréből senki sem bújhat ki, ezt jól megjegyzem magamnak. Te olyan okos vagy és jó. Örülök, hogy maradsz.

- Ezt őszintén mondod?

- A legőszintébben.

- Édes, kicsi Käthe.

- Tényleg olyan kicsi vagyok? - kérdezte mosolyogva. `

- Ez a „kicsi Käthe” feljogosít rá, hogy a húgomnak tekintselek, és igazi fivérként szeresselek, és vigyázzak rád. Meglátod, Käthe, engem itt most amerikai nábobot illető dicsfény övez majd, amely neked is hasznodra lehet. Megkövetnek még téged az itteniek, figyeld csak meg, mindenért, amit ellened elkövettek. Amíg itt leszek, az lesz a fő foglalatosságom, hogy ezt kiharcoljam.

- Ugyan, ne is törődj vele! Csak felmérgesíted magad.

- Nem baj. Valamit tennem kell, különben két napig sem bírnám itt ki. Amúgy is köszönettel tartozom neked a szívélyes fogadtatásért. Te vagy az egyetlen, aki tiszta szívből örült a hazatérésemnek. Ha láttad volna, hogy ragyogott a szemed, amikor felismertél! Nálad maga az ember számít, és nem az, hogy mit ért el az életben.

- Ez tényleg így van - felelte. Käthe kedvesen.

- A te jelenlétednek köszönhetően sokkal könnyebben túlteszem magam a csalódáson. Éreztem, milyen aggódva figyeltél a szüleimmel folytatott vitám alatt.

Az igyekezettől kipirulva belépett Helmut édesanyja. Line ragyogó arccal hozta utána a terítéket, közben barátságos pillantást vetett Helmutra.

Käthe ügyesen megterített, Line pedig feltálalta az ételt. Kisvártatva Karl Rodeck is megjelent a nappaliban. Viselkedése újra a régi volt, Helmutot kegyes leereszkedéssel kezelte, de azért bort hozatott fel a pincéből.

Amalie asszony gyönyörködve nézte, mennyire ízlik a fiának az étel. Összezárt ajka körül most először enyhült meg a szigorú vonás.

Helmutnak a legapróbb részletekig mindenről be kellett számolnia. Amikor a villamos-szerencsétlenséghez ért, anyja ijedten fogta meg a kezét.

Helmut gyengéden megcsókolta.

- Fájt volna, ha akkor meghallod, hogy mi történt velem, anyám?

Az asszony szemrehányóan nézett rá.

- Ez csak természetes.

A férfi nevetett, és megsimogatta anyja ráncos kezét.

- Akkor jó, hogy nem szereztél tudomást a történtekről. Azóta teljesen rendbe jöttem - mondta, és mesélt tovább.

Ezen az estén Rodeckék jóval tíz óra ütán tértek nyugovóra. Line, miután előkészítette Helmut régi szobáját, tett egy kis sétát a vegyeskereskedés felé. Nem állhatta meg, hogy ne mesélje el a tündérmesét arról, hogy „Helmut fiatalúr szörnyen gazdagon jött meg Amerikából, ezenkívül igazi doktor lett, de nem olyan, aki a betegeket gyógyítja”. Ezt még megtoldotta a következő sokatmondó megjegyzéssel: „Most már csak megfelelő feleséget kell találnia magának.”

Másnap reggel, amikor a városkában házhoz szállították a friss péksüteményt, az emberek a kenyér mellé ingyen megkapták Helmut Rodeck hazatérésének igaz történetét.

Már másnap rengeteg látogató toppant be Rodeckékhez. Főleg lányos anyák érkeztek, hogy megérdeklődjék a „kedves, jó Rodecknétől”, csakugyan hazajött-e a fia.

Amalie asszony elégedetten osztogatta a felvilágosítást. Aki pedig a saját szemével akarta látni Helmut Rodecket, kénytelen volt Käthét is üdvözölni, mert egy pillanatra sem tágított unokahúga mellől. A férfi kitűnően szórakozott a látogatók savanyú mosolyán, ahogy Käthét üdvözölték. A beszélgetés folyamán, amikor a lányos anyák negédesen az után érdeklődtek, hogy gondol-e már a házasságra, nagy komolyan mindig ugyanazt válaszolta:

- Meg kell vallanom, komolyan foglalkozom a gondolattal. Mivel azonban nem vagyok nagy ismerője a gyengébb nemnek, Käthét fogom megkérni, hogy válasszon nekem feleséget.

Ez aztán hatott! Käthét egyszeriben minden eladósorba került lány a kebelbarátnőjének tekintette. Elhalmozták meghívásokkal, amelyeket természetesen egytől egyik visszautasított.

- Helmut, mondhatom, jól elbántál velem! Sírni tudnék az egészen, ha nem lenne annyira nevetséges. Minden lány azt reméli, hogy a közbenjárásommal sikerül téged megkaparintania - mondta neki.

- Azazhogy a pénzemet meg a doktori címemet - felelte a fiú józanul.

Käthe hízelegve jegyezte meg:

- No de a férfi sem megvetendő, aki ezekkel együtt jár.

- Rám gondolsz netán? Ugyan, hiszen az uriokahúgom vagy, és részrehajlóan ítélkezel.

Helmut az unokaöccsével, Alberttel továbbra is hadilábon állt. Ki nem állhatta a talpnyaló, óvatosan helyezkedő számológépet, főleg amióta Käthe megjegyzéséből leszűrte, hogy vele szemben is jellemtelenül viselkedett. Albert felesége sem nyerte el a rokonszenvét. A szüleivel együtt förtelmesnek találta. E négy személyt igencsak kellemetlenül érintette Helmut váratlan felbukkanása. Csak akkor viszonyultak hozzá barátságosabban, amikor meggyőződtek róla, hogy nem tart igényt a bőrkereskedésre. Johanna még azt is felajánlotta, hogy feleséget szerez a számára. Helmut sietett megköszönni a kedvességét, és a tudtára adta, hogy Käthét bízta meg ezzel. Johanna duzzogott egy kicsit, de mivel senki sem figyelt rá, hamar felhagyott vele.

Helmut finom, jóindulatú, ám kissé gúnyos-mosollyal figyelte, hogyan változik napról napra a szülei viselkedése. Nem lettek hozzá sokkal kedvesebbek, hiszen ez távol esett a természetüktől, de tisztelni kezdték, és büszkék voltak rá, mintha legalábbis nekik köszönhetné a sikereit.

Az idős házaspárt felettébb kellemetlenül érintette, hogy Helmut szoros barátságot kötött Käthével. Nem mertek szót emelni ellene, csak még inkább megharagudtak nevelt lányukra.

Rodeck és a felesége nem tartották méltónak Käthét arra a szerető, lovagias gondoskodásra, amelyben Helmut részesítette. Gyakran megesett, hogy a két fiatal az asztalnál számukra idegen témát érintett. Ilyenkor Amalie asszony nyugtalanul mocorogni kezdett a széken, és megpróbálta megszakítani a beszélgetést. Ha pedig a fiatalokból kibuggyant a hangos, szívből jövő nevetés, a házaspár döbbenten nézett össze a tányér felett.

Helmut a feje tetejére állította az egész házat. Vidám zajokat, énekszót, ajtócsapkodást lehetett hallani az ódon falak között, ahol ilyesmi azelőtt nem fordult elő.

Linére rá sem lehetett ismerni. Reggelente, ha meghallotta Helmut üde, erős férfihangját, ahogy borotvavizet kért, mosoly terült szét az arcán, és már trappolt is felfelé, hogy bevigye neki. Helmut tréfálkozott vele, és ilyenkor jókedvű volt egész nap.

Egyszeriben meglepően sok meghívás érkezett a Rodeck családhoz.

A szülei kedvéért Helmut belement a játékba, és hagyta magát ünnepelni. Természetesen vele együtt Käthét is mindenhová meghívták. A két fiatal számára igazi vásári komédiát jelentettek ezek a rendezvények. Nem tudták, derüljenek-e vagy szomorkodjanak rajtuk. Ilyen körülmények között Helmutnak kezdett szűk lenni a ház és a kisváros, ahol született. Käthe észrevette, hogy alig várja a pillanatot, amikor elszabadulhat innen.

Egyik délután kettesben voltak a nappaliban. Käthe a nyugtalanul fel-alá sétáló Helmutot figyelte, és mosolyogva megjegyezte:

- Olyan vagy, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. A vásárokon gyakran látni ilyet. Azok járkálnak ilyen nyugtalanul fel és alá a ketrecben, a szökés lehetőségét fontolgatván.

Helmut közelebb lépett az ablak előtt varrogató Käthéhez.

- Olvasol a lelkemben, Käthe!

A lány barátságosan felpillantott.

- Egyáltalán nem esik nehezemre. Azt hiszem, rokon lelkek vagyunk.

A férfi elmélázva bíbelődött a kézimunkakosárral.

- Hogy lehet az, hogy nektek, asszonyoknak mindig a kezetek ügyében van valami kézimunka? Nem lehet egy értelmes szót váltani veletek.

A lány halkan nevetgélt. Huncut fény villant a szemében, amely még bájosabbá tette egyébként komoly arcát.

- Akkor beszélj velem értelmetlenül - mondta hízelegve.

Helmut gondolataiba mélyedve turkált a kosárkában. A gyapjúfonalak közül váratlanul egy levél bukkant elő. Visszahőkölt, mintha parázsba nyúlt volna.

- Szent Habakuk… szerelmeslevél a varrókosárban! Költészet és valóság így fonódik egybe - rikkantotta tréfálkozva, de a szeme sarkából fájdalmas pillantást vétett a levélkére.

Käthe elvörösödött, és még mélyebben hajolt a munkája fölé. Olyan leírhatatlanul kedves volt és bájos, hogy Helmutnak belesajdult a szíve, amikor ránézett.

- Ezúttal hétköznapi dolgokról szól a levél. Lakáskeresés, bútorvásárlás, az esküvőhöz szükséges papírok beszerzése és hasonlók - mondta a lány könnyedén.

- Mindennek viszont köze van a szerelemhez és a házassághoz, ennélfogva mégiscsak költőiek.

- Úgy látom, mindent tudsz. A végén még csakugyan megházasodsz. Akarod, hogy tényleg keressek egy hozzád illő lányt, vagy már választottál magadnak?

- Az isten szerelmére… nem vagyok én alkalmas a nősülésre! A végén még a feleségemet is faképnél hagyom, akárcsak a szüléimét. Nem erényem az állhatatosság!

- Dehogyisnem. Majd ha eljön az igazi, nem lesz kedved elkóborolni, alig várod, hogy otthon maradhass.

- Gondolod?

- Biztos vagyok benne.

Helmut a lányt nézte, tekintete, elhomályosult. Mélyet sóhajtott.

- Számomra már soha nem jön el az igazi, Käthe - felelte nehéz szívvel.

Käthe döbbenten hallgatta.

- Ezt olyan búskomoran mondtad, hogy hirtelen az az érzésem, keserű csalódásban volt részed.

Helmut igyekezett leküzdeni rosszkedvét, és tréfálkozni kezdett.

- Ne nézz már rám ilyen sajnálkozva, kicsi Käthe! Majd túl teszem magam ezen is.

- De hiszen szeretsz valakit… mondd csak, reménytelenül?

- Ilyen kedves faggatózásnak nem tudok ellenállni. Nos hát, kicsi Käthe, azt hiszem, ezt a bolond szívemet csakugyan megdobogtatta egy kedves kislány. Akár az igazi is lehetne számomra, de mégsem az. Reménytelen az ügy, hiszen ő már a másé.

Käthe megfogta a kezét, és részvéttel nézett a szemébe.

- Ó, te szegény!

A férfit elöntötte a forróság. Legszívesebben magához ölelte volna Käthét, és megmondta volna neki: „Te vagy az, akit szeretek, és nagyon fáj, hogy nem lehetsz az enyém!”

Hirtelen mozdulattal elrántotta a kezét, és újra járkálni kezdett. Käthe ijedten nézte. Helmut érezte, pedig nem is fordult vissza. Nyugalmat erőltetett magára.

- Bocsáss meg a nyerseségemért, Käthe, nem volt szándékos. Csak tudod, vannak sebek, amelyeket nem szabad érinteni. Haragszol?

A lány megrázta a fejét.

- Nem, Helmut, hogy is haragudhatnék rád? A bocsánatodat kell kérnem, amiért meggyötörtelek a kíváncsiságommal. Bárcsak segíthetnék rajtad! Úgy fáj, hogy nem vagy boldog!

A férfi ismét vidám képet vágott.

- Légy nyugodt, te drága lélek! Az élet így is annyi szépet és jót tartogat a számomra. Nem lehet minden az enyém. Ne vágj már olyan búskomor képet, Käthe! Sokkal szebb vagy, amikor nevetsz!

A férfi derűlátása Käthét is megnyugtatta. Egy férfi talán nem olyan mély érzésű szívügyekben, mint a gyengébb nem. Igazi nő lévén azért egy kicsit furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon milyen lehet az a lány, akit Helmut szeret. Később is sokszor visszatért gondolatban ehhez a témához. Látszólag csendben varrogatott tovább, de az agyában egymást kergették a gondolatok.

Egy ideig csend volt a szobában, majd Helmut kifakadt:

- El kell mennem, még ma, de legkésőbb holnap. Nem tesz jót nekem az itthoni levegő. Csak buta gondolataim támadnak tőle.

Käthe az ölébe ejtette a varrását.

- Ilyen hamar? De hiszen tovább akartál maradni.

- Képtelen vagyok - válaszolta nyersen a férfi.

Kis idő múlva nyugodtabban folytatta:

- Ne is próbálj meg lebeszélni, Käthe, ne akarj visszatartani! Apámnak, anyámnak úgyis magyarázkodhatok eleget# Hidd el, jobb lesz, ha elmegyek! Dolgoznom kell, nem bírom tovább tétlenül.

Käthe eltette a varrást, és odalépett Helmuthoz. Karjára tette a kezét, és megértően, szeretettel nézett a szemébe.

- Nem tartóztatlak, Helmut, mert látom, nincs maradásod. De lenne egy nagy kérésem: gyere el az esküvőmre Chemnitzbe! Október nyolcadikén lesz. A hozzátartozóim közül senki sem fog részt venni rajta, legalább te legyél ott a kedvemért!

Helmut az ajkába harapott, félt, hogy elveszíti az önuralmát. Végül még számára is idegen, rekedt hangon megszólalt:

- Tudod, hogy bármilyen áldozatot kész vagyok meghozni érted. Ha ragaszkodsz hozzá, elmegyek. De az isten szerelmére, ne kérd ezt tőlem, gondolj csak bele, az esküvői ünnepség feltépné szívem sebeit!

A férfi hangszíne és arckifejezése láttán Käthe megrendült.

- Nem, Helmut… akkor ne gyere, nem akarom! Bocsáss meg, olyan figyelmetlen vagyok!

Helmut mosolyt erőltetett az arcára.

- Nincs semmi baj, Käthe. Talán majd később meglátogatlak benneteket. Addig is írjál mindenről, én is jelentkezem majd. Ugye, nem veszítjük el újra egymást? Úgy gondolok majd rád, mint a kishúgomra vagy mint a legmegértöbb barátnőmre, és boldog leszek, hogy van valaki a világon, aki szeret, és aki mindig megért.

- Jaj, Helmut, olyan nagyon szeretlek! - mondta Käthe melegen. Két karjával fesztelenül átölelte a nyakát, és szeretettel megcsókolta.

Helmut a szíve majd kiugrott a helyéről. Mégsem árulta el egyetlen szóval, egyetlen pillantással sem, mi játszódik le benne.

Káthének magára kellett hagynia, mert dolga volt a háztartásban. Helmut álmodozva nézett a tovatűnő alak után.

- Istenem, milyen tehetetlen vagyok! - suttogta maga elé. Egy karosszékbe vetette magát, és tovább tépelődött.

Vajon boldog lesz-e Käthe azzal a férfival, akinek odaajándékozta a szívét? Méltó-e hozzá az a fiatalember? A művészházasságok ritkán sikeresek. És egyáltalán, hogy érzi majd magát új környezetében ez a tiszta teremtés, aki kispolgári családban nőtt fel, és szigorú nevelésben részesült? Olyan érzékeny szegény, fel tudja-e majd találni magát új, megváltozott életkörülményei között? Igaz, már régóta újfajta, szabad életről álmodozik, de ha férjhez megy, hirtelen egyik végletből a másikba kerül.

Helmuton elhatalmasodtak a gyengéd érzelmek. Mit nem adott volna érte, ha a karjába zárhatja, és megvédheti minden szenvedéstől!

Végül azzal igyekezett megvigasztalni magát, hogy valószínűleg képzelődik, és mégiscsak jól végződik minden. Az is lehet, hogy Käthe feltalálja magát, és ügyesen átlendül a nehézségeken. Vannak született győztesek, akik mindig diadalmaskodnak az események felett. Lám, Käthe itt is milyen hősiesen kiállt a városka szűk látókörű, begyepesedett agyú lakói ellen! Bátran felvette a harcot a szerelméért, és nem hagyta, hogy eltántorítsák szándékától.

IX.

Aznap ebéd közben így szólt Helmut a szüleihez:

- Korábban búcsút kell vennem tőletek, mint gondoltam. Hírt kaptam Berlinből, és már holnap oda kell utaznom.

A két öreg meglepve kapta fel a fejét. Amalie asszony kétségbeesett.

De hát ez lehetetlen, Helmut! Megfeledkezel a piknikről.

- Miféle piknikről?

- Édes istenem, hogy mehetett ki a fejedből! Holnap a te tiszteletedre pikniket szervezünk. Már mindent előkészítettünk. Reggel kilenckor érkezik a kocsi, amely kivisz bennünket a közeli erdőbe. A fiataloknak este táncmulatságot rendezünk az erdei fogadóban, Nem, Helmut, ezt nem teheted velünk, holnap mindenképpen itt kell lenned.

- Jól van, anyám, elhalasztom egy nappal az utazást, csakhogy emeljem a piknik fényét. Még táncolni is fogok, ropom én akár hajnalig is, ha kell. De holnapután tényleg elutazom.

- Csak nem valami kellemetlen hírt kaptál? - érdeklődött Karl Rodeck.

Helmut kissé elbizonytalanodott, mivel az egészet csak kitalálta.

- Nem, nem, semmi különös. Csak rengeteg az elintéznivalóm.

- Majd igyekszem befejezni a zoknit, amit neked kötök. Akkor hat párat magáddal vihetsz. Karácsonyig kapsz még egy tucatot.

- No, de anyám, minek gyötrőd magad a kötéssel? Nagyon szép és olcsó zoknikat lehet venni a városban.

- Ugyan, ne is emlegesd! Csupa cifra ócskaság, ami egykét hétig tart csupán. Láttam azokat a pókhálókat a bőröndödben, azoktól ugyan nem melegszik fel a lábad soha.

Helmut nevetett, és megsimogatta a kezét. Miért rontaná el az örömét?

- Jó melegek a zoknik, amiket te kötsz, az már igaz. Ha tényleg fel akarod áldozni magad, hát csinálj még néhány párat.

- Meg is teszem. És még valami, Helmut. Azokat a finom ingeket, amiket hordasz, mindig küldd haza, majd én kimosom őket. Berlinben a mosónők vagy a mosoda egyből tönkretenné az efféle finom holmit.

- Nem felejtem el, anya. Hallhattad, Käthe, holnap piknikezni megyünk a természetbe. Utána meg táncolsz velem egy keringőt. Már előre örülök neki, és persze annak is, hogy az erdőben leszünk. Gyermekkoromban gyakran jártam ott, főleg gyümölcsérés idején. Azt hiszem, most is találunk már érett mogyorót. Istenem, hogy magukkal ragadnak az emlékek! Az első hóvirágtól a mogyoróérésig… és minden, ami közte van, csupa vad, zabolátlan ifjúkori csínytevés. Holnap minden újra eszembe jut majd. Kár, hogy mások is ott lesznek, akik könnyen elrontják az ember hangulatát.

- No de, Helmut, csupa jó barát és ismerős lesz jelen - jegyezte meg az édesanyja szemrehányóan.

- Akkor is, anya. Tudod, néha magány után vágyódom. No de ne aggódj, meglátod, holnap a kedved szerint viselkedem majd. Olyan barátságos leszek mindenkivel, hogy alig akartok majd elengedni másnap. És most, ha megengeditek, felmennék Käthével a hegyre. Szeretnék még egyszer letekinteni a szülővárosomra. Ha az esti csendes békességben ott fekszik a lábam előtt, el tudom felejteni, hogy… no de félre a keserű gondolatokkal! Akkor hát agyő, egy óra múlva itthon vagyunk. Ugye, elkísérsz, Käthe?

A lány tüstént felállt.

- Szívesen, Helmut.

Már szürkült, amikor nekivágtak az útnak.

Némán lépdeltek felfelé a keskeny ösvényen. A hegy a városka mögött terült el, és mindössze templomtorony magasságú lehetett. Dombocska volt csupán, de hegynek nevezték, mert szép kilátás nyílt róla a városra. A lábánál patak folydogált. A két partot keskeny híd kötötte össze.

Odafentről látni lehetett az egész várost. Helmut a „csúcsra” érve mély lélegzetet vett, és levette a kalapját, hogy a hűvös szél megérintse a homlokát.

Käthe leült az egyszerű fapadra, és akárcsak Helmut, ő is csendben gyönyörködött a lábuk alatt elterülő békés kisváros képében.

A házakban egymás után gyulladtak ki a fények. Előbukkant a hold, és ezüstös fénnyel világította meg a tájat. A folyóra könnyű köd ereszkedett.

Helmut odalépett Käthéhez, és megállt közvetlenül mellette:

- Miért hallgatsz, Käthe?

- Mert érzem, hogy zavarna, ha beszélnék. Látni rajtad, hogy élvezed a csendet.

- Olyan mély érzésű vagy. Nézd a lábad alatt elterülő békés tájat! Ebben az esti, varázslatos megvilágításban nem úgy néz ki a szülővárosunk, mint békés, felvilágosult lelkek otthona? De ez csak csalóka ábránd. Odalenn, a pislákoló ablakok mögött kicsinyes emberek aprópénzre váltják a legszentebb javakat, amelyekkel a jóságos természet megajándékozta őket. Isten a saját képmására teremtette az embert, de az torzót csinált belőle.

Käthe a sápadt holdfényben megpróbálta kivenni a férfi arcvonásait. Sápadtnak látta, arcát eltorzította a fájdalom.

Felállt, és megfogta a kezét.

- Gyere, Helmut, menjünk le! Olyan hangulatban vagy, hogy nem tesz jót neked ez a látvány.

Kéz a kézben megindultak lefelé. A lány keskeny, hűvös tenyeréből nyugalom áradt. Helmut szíve lecsendesedett.

Másnap reggel kilenc órakor megállt egy nyitott kocsi Rodeckék háza előtt.

A polgármesterék, Albert, Johanna és még négy személyük benne: Johanna két barátnője, alacsony termetű, kövérkés édesanyjuk és a gyógyszerész úr. Hamarosan társult hozzájuk a Rodeck házaspár, Käthe és Helmut. A kocsiban mindössze két szabad hely maradt, amelyet később Käthe egyik barátnője és annak édesanyja foglalt el. Ők Rodeckék szomszédságában laktak. Az ifjú hölgy édesapja a kocsis mellett akart elhelyezkedni, de Helmut nem engedte. Leugrott a kocsiról, besegítette az idős urat, és maga ült fel a kocsis mellé, a bakra.

Ez a körülmény cseppet sem volt ínyére az ifjú hölgyeknek. Ha már nagy nehezen sikerült helyet kapniuk a kocsiban, egyáltalán nem így képzelték el az utazást.

A társaság nyomott hangulatban vágott neki az útnak. A hideg, ködös idő nem kedvezett a pikniknek, habár későbbre napsütést jósoltak. A nedves levegő kinyújtotta az ifjú hölgyek hajába gondosan belesütött loknikat, ami elkedvetlenítette őket, mert tudták, hogy ez nem éppen szívderítő látvány.

A kocsiban akadozva indult meg a beszélgetés, míg Helmut vígan fütyörészett a bakon. Káthének megesett a szíve a lányokon. Éppen háttal ült Helmutnak, csak egy szürke vászonfüggöny választotta el őket egymástól. Váratlan mozdulattal félrehúzta, és így szólt a férfihoz:

- Helmut, a körülmények ellenére mi azért szeretnénk élvezni a társaságodat. Ha megfordulnál, köztünk erezhetnéd magad.

A férfi lehajolt egy kicsit, két kézzel megkapaszkodott az ülésen, megfordult, és mosolyogva bekukkantott a kocsiba.

- Kissé kényelmetlen ugyan, de azért megy. Üdvözlet a becses társaságnak! Örülök, hogy ismét találkozunk.

Rengeteg tréfát, szórakoztató történetet szedett elő a tarsolyából. A hölgyek sikongtak jókedvükben, a polgármesterek is majd megszakadtak a nevetéstől. Olykor még maga Karl Rodeck és a felesége is mosolyra húzta a száját.

Helmut csak Käthe arcát leste. Imádta, amikor nevet. Alig várta, hogy vérpiros, nevető ajkai mögött megcsillanjon hófehér fogsora. Orcájának finom, fehér bőre rózsás árnyalatot kapott, hajából különleges illat áradt, amely felizgatta.

Fáradhatatlanul tréfálkozott tovább, hogy elnyomja magában a lány utáni vágyakozását, amely egyre inkább a hatalmába kerítette. Nagy szerencse, hogy másnap elutazik. Képtelen lenne tovább közömbösséget színlelve, nyugodtan elmenni mellette.

Egész bensőjén eluralkodott a Käthe iránt érzett olthatatlan szerelem. Még soha ilyen mélyen nem hatott rá egyetlen nő sem.

A városka határában három másik kocsival találkoztak, amely az övékéhez hasonlóan tömve volt kirándulókkal. Az emberek körülményesen üdvözölték egymást. Helmut most is gondoskodott a jó hangulatról. Nemcsak a fiatal hölgyeknek, hanem az édesanyjuknak is csapta a szelet, méghozzá olyan gavallérosan, hogy senki sem vette rossz néven tőle.

Rövid pihenő után tovább folytatták az utat az erdő sűrűje felé, majd egy forrás mellett ütöttek tanyát. Nagy sürgésforgás kezdődött.

Helmut egy láda pezsgővel lepte meg a társaságot, hálából a rengeteg meghívásért. Az üvegeket belemerítették a forrás áttetsző, jéghideg vizébe.

Időközben kisütött a nap, s felmelegedett az idő. A kirándulók jó étvággyal láttak hozzá a reggelihez. Evés után mindenféle játékot szerveztek, ahol a győztesek, de leginkább a hölgyek díjakat kaptak. Helmut kora reggel külön erre a célra a városka egyetlen édességboltjában többféle bonbont vásárolt, amelyet most készenlétben tartott.

Ezeket saját kezűleg osztotta szét a futóverseny és a többi vetélkedő nyertesei között.

Käthe királynőként magasodott ki a jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb külsejű lányok közül. Néha mosolyogva egymásra pillantottak Helmuttal, aki még egyszer átengedte magát a lány személyiségéből áradó varázsnak. Másnap úgyis vége mindennek, visszamegy Berlinbe.

Később eszébe jutott, hogy mi lenne, ha elmennének mogyorót gyűjteni. Még élénken éltek az emlékezetében azok a helyek, ahol a legtöbbet termő bokrok nőttek. Ötletét a többiek lelkesen fogadták. A szülők az elemózsiáskosarak és a pezsgősüvegek mellett maradtak, és dicshimnuszokat zengtek a „vonzó doktor úrról”. Amalie asszony ragyogott a boldogságtól, Karl Rodeck pedig olyan arcot vágott, mintha csak azt mondaná: „Tökéletes, hiszen az én fiam!”

A fiatalok Helmut vezetésével mogyorógyűjtésre indultak. Krüger doktor és a jegyese is velük tartott. Helmuttal nem szívelték egymást különösképpen. Krüger mérgelődött magában, amiért Helmut kiharcolta, hogy Käthét ismét befogadják a társaságba, Helmut pedig azért orrolt rá, mert a doktor kellemetlen perceket szerzett a lánynak. A két férfi ennek ellenére igen udvariasan beszélt egymással.

Hamarosan mindenki a mogyorószedéssel volt elfoglalva. Helmut és Käthe lemaradtak a többiektől. A férfi váratlanul belekarolt, és a fülébe súgta:

- Azt hiszem, egy órácskára felmentem magam a nők bálványának szerepéből. Gyere, bemegyünk az erdőbe, ahol senki sem zavar bennünket. Nagyon szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

- Nem zavarlak?

Helmut ismét rajtafelejtette a szemét. Gyönyörűnek találta, ahogy ott állt egyszerű fehér ruhájában, és egész alakját beragyogta a napfény. A haja a futásban és a bujkálásban összekócolódott, arca kipirult, a szép szempár pedig kéken ragyogott, akár a nyári égbolt. Käthe piros ajkán mosoly fakadt, mire Helmut mélyet sóhajtott.

- Nem, te nem, Käthe.

Némán megindultak egymás mellett a keskeny erdei ösvényen. Käthe hirtelen megtorpant.

- Kérlek, várj egy percet! Rendbe kell hoznom a hajamat, különben teljesen szétbomlik a frizurám - mondta mosolyogva.

Gyermeki ártatlansággal egy ágra akasztotta könnyű szalmakalapját, és kihúzta a hajából a kontyát tartó fésűt.

- Fogd csak meg egy percre - kérte, és a férfi tenyerébe tette a fésűt. A nehéz, sötét fürtök lehullottak, rá a fehér ruhára. Käthe egy kis fésűvel hátrasimította a haját, majd ügyes mozdulatokkal újra feltűzte! Helmut megigézve nézte.

Amikor a lány a feje fölé emelte karját, karcsú testének tökéletes vonalai még inkább kifejezésre jutottak. Az erdő fáinak zöldje szolgáltatta a hátteret, a megvilágítást pedig a fák lombkoronája közt beszűrődő napsugarak adták. Helmut emlékezetébe mélyen beivódott ez a kép, és később, ha Káthére gondolt, mindig így látta.

Käthe mit sem sejtve a férfi gondolatairól, gyanútlanul befejezte a fésülködést, zsebéből apró tükröt húzott elő, és megszemlélte magát benne.

- Így ni, most már rendesen nézek ki, bocsáss meg a rövid közjátékért.

Már indultak is tovább.

Egy idő múlva Käthe megkérdezte:

- Megmaradsz az elhatározásodnál, és holnap tényleg elmész?

- Igen, kora reggel visszautazom Berlinbe.

- Hogy érzed majd ott magad? Elszoktál egy kicsit az ottani körülményektől.

- Nem számít. A nagyvárosok egytől egyig hasonlítanak egymásra. Berlint még régről ismerem. Egyébként akadnak ott rokonszenves ismerőseim. Meséltem már a pártfogómról, akinek a fivérénél Amerikában házitanítóskodtam. Ez az úr a vállalkozásunk főrészvényese, az ő házában szívélyes fogadtatásban lesz részem.

- Vannak gyermekei?

- Igen, egy lánya, aki nemrég ment férjhez.

- Ismered?

- Hát persze. Mielőtt elutaztam Amerikába, francia- és olaszórákat adtam neki. Az ő révén ismerkedtem meg az édesapjával. Később férjhez ment valakihez.

Käthe eltűnődött.

Lehetséges, hogy ő az az asszony, akit Helmut szeret, és akiről mégis le kellett mondania? Vajon szép? És Helmut nagyon szenved még, ha rá gondol?

Szótlanul, meghitt mozdulattal belekarolt Helmutba. Ha úgy van, ahogy sejti, akkor nem szabad többet beszélnie róla, mert fájdalmat okozna vele.

- Miért hallgattál el, Käthe?

A lány barátságos pillantást vetett rá.

- Ha veled vagyok, nem is tűnik fel, hogy hallgatunk.

A férfi bólintott.

- Aligha lehet azt egyszerűen hallgatásnak nevezni, ha két ember, aki ismeri és megérti egymást, szótlanul megy egymás mellett. Rokon lelkek között a hallgatás is lehet beszédes. Például azt is pontosan tudom, hogy mire gondoltál az imént.

Käthe pironkodva, kérdőn nézett a szemébe.

- Egész félelmetes ez a képességed, hogy mindig kitalálod a gondolataimat. De, kérlek, beszéljünk inkább másról, nem szeretném felszakítani a régi sebeidet. Odanézz, egy mókus! Milyen ügyesen kapaszkodik fel a fára!

Helmut mosolyogva engedett a kérésének, és az ügyes kis barna állatkáról kezdett beszélni. Nem bánta, hogy Käthe azt gondolja, a pártfogója lánya a szíve választottja. Legalább elfogulatlan marad vele szemben, és így neki is könnyebb lesz félrevezetni.

Kart karba öltve sétáltak tovább.

Váratlanul szétnyíltak az ágak, és gúnyos mosollyal az arcán Albert Rodeck toppant eléjük.

- Aha, látom én, nem mogyorót kerestek ti! - kiáltotta.

Helmut éles, megvető pillantással mérte végig.

- Mint ahogy te sem.

- Inkább sétálni indultam, akárcsak te. Sajnos, nekem nem sikerült ilyen bájos kísérőre szert tennem magányos sétámhoz.

- Magaddal hozhattad volna a feleségedet - csipkelődött Helmut. - Mi visszafordulunk, jó szórakozást, ha nem tévedek, te még beljebb mész az erdőbe.

- Nem én, inkább, ha megengeditek, csatlakozom hozzátok. Már a többiek miatt is jobb, ha nem látnak kettesben benneteket. Egy menyasszonynak ügyelnie kell a látszatra - mondta Albert kajánul.

- Te pedig vigyázz a nyelvedre, azt ajánlom! - förmedt rá Helmut. - Van itt mérgezett nyelvű pletykafészek elég, felesleges a számukat szaporítani. Te aztán kiválóan értesz hozzá, hogy megőrizd a „látszatot”, de a valóságra annál kevesebb gondot fordítasz.

Albert gyilkos pillantást lövellt Käthe felé. Szóval fecsegett a kis béka!

A lány azonban bátran állta a tekintetét.

- Nem értem, mire célzol - vetette oda Albert mogorván.

- Annál jobb. De ha azt akarod, hogy világosabban fejezzem ki magam, akkor négyszemközt állok a rendelkezésedre. És mondanék még valamit. Ha megtudom, hogy összevissza fecsegsz Käthéről, és ismét hírbe hozod, nem állok jót magamért.

Albertnek inába szállt a bátorsága.

- Ugyan, Helmut, miket beszélsz itt összevissza! - mondta negédesen. - Käthe jó híre számomra is szent, hiszen, akárcsak te, én is a rokona vagyok. Ő is tudja, milyen jóindulattal vagyok iránta. Ugye, Käthe?

A lány rezzenéstelen arccal hallgatta a fülig vörösödő Albertét.

- Ne is beszéljünk erről! Gyere, Helmut, siessünk! Azt hiszem, vége van a mogyorószüretnek - mondta, és megindult előre.

A két férfi követte. Ettől a perctől fogva kibékíthetetlen ellenségek lettek.

A jól sikerült mogyorószedés után a társaság boldogan ült ebédhez, amelyet tréfával, nevetéssel és Helmut pezsgőjével fűszereztek.

Ebéd után rövid pihenőt tartottak, majd hat órakor elindultak a vendégfogadóba, ahol a fiatalokat táncmulatság várta.

Helmut fáradhatatlan volt, sorban megtáncoltatta a lányokat. Käthét csak jóval később kérte fel egy keringőre. A lány keveset táncolt, inkább Helmutot nézte. Látta, hogy ezen az utolsó estén csakugyan feláldozza magát.

- Szegény Helmut, ezt az utolsó táncot igazán kihagyhattad volna. Inkább pihennél.

A férfi átölelte a derekát, és könnyű, biztos léptekkel táncba vitte.

- A legjobbat a végére hagytam, Käthe. Erről nem mondok le… csodálatosan táncolsz.

- Mert te jól vezetsz. El sem lehet fáradni a karodban.

Helmut úgy érezte, soha nem tudja kiengedni a karjából ezt a lányt. Amikor véget ért a tánc, mégis nyugalmat színlelve hátralépett, és elengedte a derekát.

A társaság hamarosan hazafelé indult.

Helmut egész úton szótlanul ült a bakon. A többiek mögötte a kocsiban énekelni kezdtek. Először kórusban, de lassanként elnémultak, csak egyetlen hang hallatszott, Käthe tiszta, gyönyörű alt hangján egy régi dalt énekelt. Olyan szép volt és olyan megindító, hogy a többiek pisszenés nélkül hallgatták. A magányos férfi a bakon lehunyta a szemét.

Helmut csak búcsúzáskor közölte a többiekkel, hogy másnap reggel elutazik. Volt kérdezősködés és sajnálkozás! Kénytelen volt megígérni, hogy hamarosan újra hazalátogat. A hölgyek mézédes hangon köszöntek el tőle.

Helmut elutazott, és a szürke, dísztelen Rodeck-ház ismét elcsendesedett. Nem volt több nevetés, énekszó, sem ajtócsapkodás. Csak a kellemetlen bőrszag maradt a régi.

Käthe nagyon megérezte a változást, és jobban vágyott rá, mint valaha', hogy maga is elhagyja a házat. Már készülődött az útra. Nevelőszülei tudtára adta, hogy október hatodikán szándékozik elutazni. Egyetlen szóval sem fejezték ki sajnálatukat emiatt. Nagybátyja csupán annyit közölt vele, hogy egész vagyonát átutalta egy chemnitzi bankhoz azt a néhány ezer márkát leszámítva, amelyre szüksége lesz a kelengye vásárlásához.. Az erre szánt pénzt az elszámolással együtt a kezébe adta. Käthének alá kellett írnia egy átvételi elismervényt. Mindez személytelenül, szigorú üzleti szellemben zajlott le.

Egyedül az öreg Line sírdogált, amikor segített neki a csomagolásnál.

Amikor Käthe odaállt az idős házaspár elé, akik a szüleit •helyettesítették, hogy búcsút vegyen tőlük, mégis elszorult a szíve. Reszkető hangon mondott köszönetét mindazért, amit érte tettek, és a bocsánatukat kérte, amiért bánatot okozott nekik. Rodeckék intelmeit és hűvös búcsúszavait hallván azonban ő is megkeményítette a szívét.

Line kísérte ki az állomásra.

Amikor a vonat elindult, még egyszer visszaintett.

A peron üres volt, csupán az öreg szolgáló álldogált ott, a szemét tőrölgetve.

Käthe lehuppant az ülésre, és keserű könnyekre fakadt.

Csak az öreg cseléd kísérte ki az állomásra, az egyetlen ember, aki szeretettel emlékezik majd rá. Nagy nehezen összeszedte magát.

„Mindig előrenézni, sohasem hátra” - ez lett a jelszava. A chemnitzi pályaudvaron Georg Wigand és Anna Berthold fogadta. Amikor a lány meglátta a szeretett férfit, minden másról megfeledkezett. Boldogságtól sugárzó arccal lépdelt vőlegénye és Bertholdné között ideiglenes szállása felé.

Georg mindössze néhány órát tölthetett menyasszonyával, mert a színházba kellett mennie. Bertholdné azonban szabad volt ezen az estén, és magával vitte a lányt a saját lakásába, amely sokkal rendezettebb és lakályosabb volt, mint az a szoba, amelyet Käthe szülővárosában bérelt ottani vendégszereplésük idejére.

A terített asztalra a kávéscsészék mellé Anna asszony odakészített egy tányér aprósüteményt. Nála a nap bármely szakában lehetett kávét kapni, és ha valaki jót akart tenni vele, akkor megivott egy csészével a társaságában.

Käthe meg is tette, habár nem volt szokása kávét inni a napnak ebben a szakában. Az idős hölgy mindenfélét mesélt, neki, amiről azt hitte, érdekelheti. Tanácsokat adott neki, hol vásárolhatja meg a kelengyéjét, és készségesen felajánlotta, hogy elkíséri, ha szükséges.

Gyorsan elmúlt az este. Tíz óra után megérkezett Georg és Hieronymus Berthold a színházból. Négyesben elmentek vacsorázni egy vendéglőbe, amit Käthe a késői órára való tekintettel kissé furcsállott.

- Egészen új életformába csöppentek, Käthe. Mi mindig előadás után vacsorázunk, és csak későn kerülünk ágyba. Nehéz lesz megszoknod?

A lány mosolyogva csóválta meg a fejét.

Az úton az idős házaspár maga elé engedte a fiatalokat. Georg szerelmes szavakat suttogott menyasszonya fülébe.

- Csakhogy vége szakad már ennek a várakozásnak! Alig várom, drágám, hogy meglegyen a saját otthonunk. Ha tudnád, hogy örülök neki, te édes, kicsi lány! Ugye, te is vágyódtál utánam?

Käthe megszorította a karját, és boldogságtól sugárzó arccal felelte:

- Nem is tudod, mit jelentesz nekem, mert ha tudnád, nem kérdeznél ilyet.

A vendéglőben Kertner és Hartenberg várta őket. Mint leendő esküvői tanúknak, Georg szerette volna mielőbb bemutatni nekik a menyasszonyát. Käthe barátságosan üdvözölte őket, Georg pedig örült, hogy fesztelenül, okosan részt tudott venni a társalgásban. Attól félt, hogy a kispolgári környezetből érkező Käthe feszélyezetten érzi majd magát, és szóhoz sem tud jutni a megilletődéstől. Käthe jót nevetett Hartenberg kissé komikus, szertelen viselkedésén, Kertner személyisége pedig mély benyomást tett rá. Különösen tetszett neki visszafogottsága és megfontolt beszéde. A férfi csúnyának mondott arcát ő megnyerőnek találta, élénk fekete szemének pillantását pedig rokonszenvesnek. Kertner néha kissé rejtélyesen nézett rá, amit Käthe nem tudott kellőképpen értelmezni. Már-már úgy tűnt neki, mintha sajnálná valamiért.

A társalgás könnyű volt, gördülékeny és sokoldalú, igazi élvezetet jelentett a lánynak. Közöttük maga is gyorsan felengedett.

Hartenberg, aki időközben új, reménytelen szerelmet dédelgetett a lelkében, hirtelen meggondolta magát, és ismét szerelemre lobbant Käthe iránt. Lelkesen körülrajongta, szinte le sem vette róla a szemét.

Mire szétoszlott a társaság, Hartenberg személyében Käthe új imádóra, Kertnerben pedig odaadó, igaz barátra talált. Most, hogy közelebbről megismerkedtek, Kertner még jobban sajnálta, mert tudta, hogy Wigand oldalán nem vár rá hosszan tartó boldogság.

Hazafelé menet Hartenberg siránkozását kellett hallgatnia.

- Istenem, milyen kegyetlen az élet! Nincs szörnyűbb annál, mint amikor az emberre titkos imádottjának esküvőjén a vőlegény tanújának szerepét osztják.

- Te, ha kicsit is kedvelsz, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy még nagyobb titokban imádod azt a nőt. Képtelen vagyok tovább hallgatni a sirámaidat - mondta Kertner, majd hozzáfűzte: - Meg kell hagyni, igazán kedves lány. Nem mindennapi teremtés. Felőlem imádhatod, de csak mértékkel. Többet érdemel az a te idétlen rajongásodnál. Az ilyen nő megérdemli, hogy egy férfi neki áldozza az egész életét.

X.

Käthe esküvőjén ugyanez a hat személy volt jelen. Wigand csak később akarta bemutatni a feleségét a társulat többi tagjának. Megígérte, hogy az esküvője alkalmából nagy ünnepséget rendez.

Az ifjú házasok eleinte visszavonultan éltek. Käthe azt hitte, álmodik, napjai mennyei boldogságban teltek. Gyakran kérdezgette magától, tartós lehet-e ekkora boldogság. A fiatalok egész nap együtt voltak, kivéve azokat az estéket, amikor Georgnak játszania kellett. Ilyenkor Käthe büszke-boldogan beült a nézőtérre, örömében ujjongott a szíve. Előadás után nem mulasztotta el közölni a férjével, mennyire csodálja kitűnő játékáért. Közben szorgalmasan rendezgették új otthonukat, Kibéreltek egy csinos kis lakást, amelyet Georg utasításai alapján ízlésesén berendeztek.

Georg kifejezett kívánságára Käthe csináltatott magának néhány divatos ruhát. A haját is az ő ízlésének megfelelően fésülte, ami még inkább kiemelte szépségét. Ahol csak megjelentek, feltűnést keltett, ami nagyon hízelgett a férfinak. Olyan szerelmes volt a feleségébe, hogy nem is igazán zavarta, amikor kiderült, hogy a vagyona egyáltalán nem olyan jelentős, mint ahogy ő hitte.

Ahhoz viszont túl könnyelmű volt, hogy emiatt idegeskedjen. Egyelőre nem engedte meg, hogy bármi is elrontsa szép, fiatal felesége és csinos, új otthona felett érzett örömét.

Käthének nem volt semmi tapasztalata pénzügyekben. Két kézzel szórta a vagyonát. Mit számított a pénz, amikor ott volt neki élete egyetlen értelme, a férje, akit istenített!

Georg előre örült a napnak, amikor majd megmutathatja kollégáinak új otthonát. Az ünnepségnek minden tekintetben pazarnak kell lennie. Ezen nem takarékoskodhatnak, esetleg majd utána. Még ez egyszer két kézzel akarta szórni a pénzt.

Käthének azt a gyönyörű, fehér selyemruhát kellett magára öltenie, amelyet ő választott ki külön erre az alkalomra. Az étkeket a leghíresebb szállodából hozatták, a bort szintén. A felszolgálásról a szálloda személyzete gondoskodott. Az asztalt friss virág díszítette.

Käthe ugyanolyan türelmetlenül várta ezt az estét, mint Georg. Férjébe karolva, büszkén nézett végig a gyönyörűen feldíszített asztalon, majd még egyszer vizsgálódva körbejárta a szobát. Szép és kellemes otthont sikerült teremteniük.

Természetesen kissé lámpalázas volt, mert a meghívottak nagy részét nem ismerte. Néhányan, elküldték ugyan a névjegyüket, de a legtöbben elmulasztották az első bemutatkozó látogatást.

Georg igyekezett magyarázattal szolgálni.

- Nem lesz majd zavaró, hogy néhány vendégünkkel most találkozom először?

A férfi nevetve ölelte át a vállát.

- Ne aggódj, Käthe, meglátod, mindenki otthon érzi majd magát nálunk. Merevség, tartózkodás nem jellemző az enyéimre.

Azokra a kollégákra való tekintettel, akiknek ezen az estén előadásuk volt, tíz órára hívták a vendégeket. Georgnak nem volt semmi elfoglaltsága, Käthével maradhatott. Röviddel kilenc óra után betoppantak Bertholdék.

- Szeretném nyugodtan kigyönyörködni magam a lakásotokban, mielőtt befutnának a többiek. Utána már úgysem jut rá idő - mondta Anna vidáman. Erre az alkalomra nagyon szépen felöltözött, és a férje is ünneplőben feszített.

Amikor Bertholdné mindent megtekintett, így szólt a fiatalokhoz:

- Én a helyetekben ezt nagy hűhót a vendéglőben rendeztem volna meg.

- Miért?

- Először is rend maradna a lakásotokban, másodszor pedig ha pohár- és edénytörésre kerülne sor, könnyebb azokat pótolni, mint a ti csecsebecséiteket.

- Nem fogunk mi itt törni, zúzni, ami pedig a lakást illeti, holnap reggel gyorsan rendbe hozzuk - felelte Käthe mosolyogva.

- Édes gyermekem, magának fogalma sincs, hogy mulatunk mi néha. De hátha ma nem vetik el a sulykot. Minden a hangulattól függ.

- Örülnék, ha vidám hangulat kerekedne. Kertner és Hatenberg urak tele vannak jobbnál jobb ötletekkel.

- Azok ketten tudják, mi illik. Bárcsak a többiekben is ennyire biztos lehetnék!

- Ugyan, eredj már, Annuska, ne károgj itt, mint egy varjú! Käthe tisztában van vele, hogy színészhez ment feleségül, és feltalálja magát a körünkben. Ugye, drágám?

Käthe csillogó szemmel bólintott. Neki egyedül csak az számított, amit a férje mondott vagy akart.

Anna asszony megadóan huppant bele egy karosszékbe.

- Ám legyen! - mondta immár rendíthetetlen nyugalommal, és keresztbe fonta a hasán a karját.

Hieronymus leült a közelében, közben örömmel legeltette a szemét a szép, fiatal háziasszonyon.

Kertner és Hartenberg percre pontosan érkeztek. Erre az alkalomra mindketten ünneplőbe bújtak. Käthe láttán nem győztek álmélkodni.

„Frizura és ruha teszi az asszonyt” - gondolta Kertner, Hartenbergnek pedig majd kiesett a szeme a csodálkozástól.

Georg látta rajtuk, mennyire el vannak ragadtatva Käthétől.

- Egyetlen kolléganőm sem veheti fel a versenyt a te szépségeddel - súgta a fülébe.

És igaza volt.

A hölgyek akármilyen gonddal öltözködtek ezen az estén, akármilyen fondorlatosán helyezték előtérbe bájaikat, Käthe . természetes szépsége úgy homályosította el őket, mint a nap fénye a csillagokét.

A fiatalasszony először kellemesen meglepődött a többiek fesztelen viselkedésén. Az ismeretlen urak és hölgyek olyan meghitten üdvözölték, mintha évek óta a legjobb barátságban lennének vele.

Kissé furcsállotta, hogy a hölgyek tegeződtek az urakkal, köztük természetesen a férjével is. Dannwitz kisasszony, a naiva pedig érkezésekor habozás nélkül megcsókolta először Georgot, de rögtön utána őt is.

- Azt a szentjit, hogy milyen takaros feleséget találtál magadnak, Zsorzsi! Meseszép ez a nő! Juj, micsoda finom itt minden! Isteni illatokat érzek, kopog a szemem az éhségtől!

Jóízűt nevetett Käthe zavarán.

- Nekem már csak ilyen a szerencsém, amelyik férfi tetszik, mindjárt lecsapják a kezemről! - rikkantotta, majd a többiekhez fordult.

Hieronymusnak megfricskázta az orrát, Kertnernek szamárfület mutatott, Hartenberget pedig szájon csókolta.

- Csak azért kapod, mért mindig reménytelenül szerelmes vagy, te balek. Ha én nem teszem meg, ugyan soha nem kapsz egyetlen vacak csókocskát se - csacsogta vidáman.

Amikor minden vendég befutott, asztalhoz ültek.

Káthének, miután valamelyest leküzdötte első zavarát, nagyon tetszett a könnyed hangnem, mindaddig, amíg a jó ízlés határán belül maradt. Örült, hogy a vendégek nem kérették magukat az asztalnál, hanem szívet-lelket gyönyörködtető étvággyal láttak neki a vacsorának.

Georg ragyogó arccal bólintott felé, amikor fesztelenül beszélgetni és nevetni látta. Ő maga Hellmann kisasszony mellett, a feleségével szemben foglalt helyet. A kisasszony jókedvet erőltetett magára, nem akarta, hogy mások észrevegyék, milyen érzések kerítették hatalmukba vetélytársnője házában. Még most sem sikerült kihevernie Georg elvesztése miatti csalódását.

Az idő múlásával kezdett a hangulat a tetőfokára hágni. Egyre gyakrabban hangzottak el olyan szavak, amelyek Käthe arcába kergették a vért. A pezsgő megtette a hatását, a vigadozás, ünneplés kezdett féktelenné válni, már nemigen lehetett gátat vetni a vendégek zabolátlan jókedvének.

Vacsora után Berthold mama átment a szalonba, és elszunnyadt a kanapé sarkán. Hieronymus elégedetten szorongatta a poharát, Georg volt köztük a legvidámabb, látni lehetett rajta a pezsgő hatását. Megállás nélkül ivásra buzdította vendégeit, s maga is jó példával járt elöl.

Käthe halálosan boldogtalannak érezte magát a nagy felfordulás közepette. Szörnyűnek találta, hogy a hölgyek mosolyogva hallgatták a férfiak sikamlós beszédét, sőt maguk is kétértelmű megjegyzéseket tettek. A legrosszabbul az érintette, hogy a férje, az ő imádott férje rá való tekintet nélkül szintén szabadszájú vicceket mesélt, és nagyokat hahotázott. És egyáltalán, azt a Georgot, akit ma este látott, teljesen idegennek érezte. Szép arcát eltorzította a mértéktelen italfogyasztás, a szeme zavarosan csillogott, és szokatlan kifejezést öltött. Käthét ismeretlen, megmagyarázhatatlan félelem kerítette hatalmába. Sápadt arccal, csendesen ült a helyén, ami az általános vigadalomban senkinek sem tűnt fel. A meghívott hölgyek és urak már nem voltak egészen beszámítható állapotban.

Az egész forgatagban egyetlen ember maradt józan és higgadt: Kertner. A megszokottnál csendesebben ült a többiek között, és lopva, ám annál élesebb tekintettel figyelte Käthét. Látta, hogy szenved.

Kisvártatva felállt, és az asszony széke mögé lépett.

- Nagyságos asszony, az lesz a legjobb, ha visszavonul. Ez itt nem magának való - mondta komolyan.

Käthe segélykérőén nézett fel rá.

- Nem hagyhatom itt a vendégeimet - felelte elbizonytalanodva.

- Dehogynem. Itt hagyhatja, sőt, azt mondom, itt kell hagynia őket. Ok maguk szolgáltak rá erre. Az égvilágon senkinek sem tűnik fel a távozása, nyugodtan lefekhet. Ha valaki mégis érdeklődne, megmondom, hogy fáj a feje. Látom magán, mennyire fáradt.

Käthe mély sóhajjal felállt.

- Igen, csakugyan nagyon fáradt vagyok. Tényleg úgy gondolja, hogy visszavonulhatok?

- Igen.

Kertner az ajtóig kísérte.

Hartenberg jelent meg teli pezsgőspohárral a kezében.

- Adi, hová ment? Letűnt az égről a csillagom! - rikácsolta kissé kapatosan.

Kertner ellentmondást nem tűrő határozottsággal kivette a kezéből a poharat, és félretette.

- Ne idd el még azt a kis eszed is, ami van! - ripakodott rá. - Térj észhez, és segíts kipenderíteni innen a többieket. Jó szolgálatot tehetsz vele annak a szegény fiatalasszonynak.

Hartenberg először értetlenül bámult rá, de aztán lassan derengeni kezdett előtte, hogy miről is beszél.

- Ja, értem… látod, Adi, erre nem is gondoltam.

Erőt vett magán, és megpróbált úrrá lenni könnyű mámorán. Kertner töltött neki egy pohár vizet.

- Itt van, idd meg! Utána pedig játszd meg, hogy halálosan elfáradtál, és vedd rá a többieket az indulásra. Átmegyek a szalonba, és felébresztem Bertholdnét.

Ezzel faképnél hagyta, és bement a szalonba. Anna asszony már javában horkolt a kanapén. Kertner ébresztgetni kezdte.

- Anna, segíts hazazavarni a kollégákat, ma este már megint nem bírtak magukkal. A fiatalasszony alapos ízelítőt kapott a zsenialitásunkból, A felszólításomra nemrég visszavonult.

Anna kidörzsölte az álmot a szeméből.

- Már megint tombolt a banda?

- Istenigazából.

- És az asszonyka hová tűnt?

- Lefeküdt. Úgy sajnálom szegény.

- Hát igen, még hozzá kell szoknia ehhez a stílushoz.

- Nem tudom, képes-e rá. Mindenesetre ma este első ízben látta meg a férje igazi arcát, aki a pezsgő hatására levetkezte a jó modort. Szegény pára! Vérezni fog a szíve, mire megérti, hogy hamis képet festett Georgról, és egyáltalán nem az, akinek gondolta.

- Ugyan, eredj már, nem eszik olyan forrón a kását! Majd megszokja, hogy a férje is csak ember, és nem félisten. Ebbe még senki sem halt bele.

- Egy közönséges, felületes ember nem is. De ezen a fiatalasszonyon látni, hogy szinte belebetegedett a felismerésbe. Most először nyílt alkalma rá, hogy meglássa, milyen értéktelen ember a férje. Nem nagy jövőt jósolok ennek a házasságnak.

Anna asszony ásítva felállt.

- Majdcsak összerázódnak, persze, ha a, Hellmann nem köp bele a levesbe. Nem tenném tűzbe érte a kezem.

Közben beléptek a szomszéd szobába.

- Atyaúristen, Szodoma és Gomora semmi ehhez képest!

Én megmondtam előre! Kár a szép szőnyegekért. Itt meg egy égő cigaretta az abroszon, persze hogy lyukat égetett rajta. Hieronymus, hát te is? De most aztán hazafelé, öreg! Gondolj a másnaposságra, majd fáj a fejed holnap egész nap! Hölgyeim és uraim, virrad, indulás haza! Gyerünk, gyerünk, szaporán!

Kertner és Hartenberg segítettek neki. Félórával később már csak Adi maradt a lakásban. Mielőtt ő is hazaindult volna, odaszólt Wigandnak:

- Igyál meg egy üveg ásványvizet, és dugd ki a fejed egy kicsit az ablakon. Nehogy a feleséged szeme elé kerülj ebben az állapotban!

Wigand nagyot nevetett. Esze ágában sem volt, hogy megfogadja Adi jóindulatú tanácsát, hanem a felesége keresésére sietett. A nevét kiáltozta, de az asszony nem válaszolt. Káromkodva betántorgott a hálószobába. Käthe az ablaknál állt, és lenézett az utcára.

Odakünn esett a hó. Úgy csillogott-villogott a lámpafényben, akár a gyémánt.

Käthe a belépő Georg felé fordult. Tekintetében iszonyat tükröződött.

Ez az ő imádott férje, eszményképe, istene? Ez a kócos, üveges tekintetű, bárgyú arcú idegen?

- Ha-ha… hát itt vagy, Käthe, leléptél, te betyár? Ha-ha, jó kis társaság, mi? Remek kis este volt, én mondom neked! Leesett az álluk, ha-ha-ha. Jaj, a kis Hellmann meg újra olyan, mint a kezes bárány, szerelmes, hát persze. Átkozottul acsargott rám miattad, amiért elvettelek. Ette a fene. Nevetséges kis nőcske, mindegyik szerelmes belém, mindegyik. Ha-ha! Gyere, adj egy csókot, Käthe! Te vagy a legcsinosabb köztük, mindegyiken túl teszel. De nagy huncut vagy, te betyár! Homokot szórtál a szemembe, lépre csaltál azzal a… a nagy vagyonnal. Csak trükk volt, mi? Mondd meg őszintén, csak meg akartál kaparintani! Na nem baj, csinosnak csinos vagy, a dohány meg majdcsak kitart egy darabig. Jó az, ha Van az embernek. A fenébe… én… én azt hiszem… na de hagyjuk, gyere, adj inkább egy csókot, galambocskám!

Käthe megrökönyödve nézte férje püffedt arcát. Fel sem fogta igazán, hogy mit mondott, csak iszonyattal figyelte eltorzult vonásait.

Georg magához akarta ölelni, de ő taszított egyet rajta.

- Eredj innen, hagyjál! - kiáltott fel.

A férfi megtántorodott.

- Mi az… mit jelentsen ez? Idejössz rögtön, és adsz egy csókot, te betyár!

- Nem! - kiáltotta Käthe szinte magánkívül. - Hozzám ne merj nyúlni ilyen állapotban!

Georg bárgyún nevetgélt.

- Ilyen állapotban… ha-ha, hát ez jó, ez az „állapot”, azt hiszed, részeg vagyok? Erről szó sincs… én… látod, jobban bírom az italt, mint a többiek. Józan vagyok, teljesen józan, igen! Légy észnél, és adj egy csókot! Hallod?

- Nem! - csattan fel Käthe hangja keményen, határozottan.

A férfit erre már elöntötte a méreg.

- Micsoda, ellenkezni merészelsz? Hát ki az úr a háznál? Csak azért; mert hoztad azt a pár ezer márkát, azt hiszed, mindent szabad? Nagyon tévedsz!

Ismét odalépett hozzá, de Käthe lehajolt, széttárt karja alatt kibújt, és kiszaladt a szobából. Egész testében remegve bement a szalonba, és magára zárta az ajtót.

Összetörten roskadt bele a legközelebbi karosszékbe.

A férje tovább szitkozódott odakinn, majd dörömbölni kezdett az ajtón. Egyszer csak ismét felcsattant az a szörnyű, bamba nevetés. Georg nehéz, tántorgó léptekkel átment a folyosón, csapkodta az ajtókat, végül bevonult a hálószobába. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, elcsendesedett a ház. Valószínűleg lefeküdt.

Käthe visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Amikor végre csend lett odakinn, mély sóhajjal tenyerébe temette falfehér arcát:

Az istenszobor lehullott a porba, s a romok fölött Käthe elsiratta a boldogságát.

Az ijedtségtől és a kétségbeeséstől bénultan, órákig ült a karosszékben. Ezekben a magányos órákban megvívta élete legnagyobb csatáját: számot vetett legszebb, legboldogabb napjaival, és a romokból fáradságos munkával megpróbálta felépíteni a jövőt. Amikor megvirradt, nehéz, merev végtagokkal felállt, és átment az ebédlőbe.

Az orrát megcsapta a bor, az étel és a cigarettafüst nehéz szaga. A székek egy része feldöntve feküdt a földön. Az abrosz nedves volt a kiömlött bortól, és cigarettahamutól feketéllett. Az asztalon és a padlón hervadt virágok hevertek szerteszét. Az egyik szék karján szakadt fehér csipkeszegély díszelgett, a kanapé mellett, a szőnyegen egy zöld kövekkel kirakott fésű hevert. Käthe Hellmann kisasszony hajában látta.

Két ujjal felemelte a fésűt, és az asztalkára tette. Eloltotta a lámpát, és szélesre tárta az ablakot. Alig ismert rá fenekestül felforgatott otthonára. Már nem is tudott örülni neki. De mi volt ez ahhoz az iszonyathoz képest, amelyet a férjével átélt jelenet alatt érzett!

Megpróbálta felmenteni önmaga előtt Georgot. Leitta magát, istenem, hát minden férfival megesik olykor. Rokonai házában túl szigorú elveket oltottak belé, minden igyekezete ellenére sem tudja levetkőzni kispolgári neveltetését. Georgnak bizonyára fogalma sem volt róla, milyen rettenetes dolgokat mondott.

A következő pillanatban megint mást gondolt.

Borban az igazság. Ittasan az ember nem tudja megjátszani magát, kimutatja a foga fehérét. Eddig a szerelmes asszony tekintetével nézett a férjére, és olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amelyekkel nem rendelkezik. Túl magasra helyezte, túlságosan nagyra tartotta. Határtalan rajongásával valódi istent csinált belőle. Pedig hús-vér ember ő is, akárcsak a többiek, s lehet, hogy még csak nem is jó és nemes lelkű.

Gépies mozdulattal a falitükörhöz lépett, és megnézte benne sápadt, fáradt arcát. Új hajviseletével, mélyen kivágott ruhájában alig ismert magára. Döbbenten meredt a tükörképére.

- Ki vagy te? Hová tartozol? - kérdezte hangosan önmagától.

Az arca keskenynek, kísértetiesnek tűnt a hajnali derengésben. Az ablakon hűvös levegő áramlott a szobába.

Hozzálátott a rendrakáshoz. Munka közben kissé megkönnyebbült, igyekezett megnyugtatni magát.

„Bolond vagy te, Käthe! Telebeszéled a fejed sötét gondolatokkal. Csak azért, mert ez egyszer leitta magát a férjed, még semmi okod rá, hogy az orrodat lógasd! Hiszen olyan hihetetlenül boldog voltál, ő meg kedves és jó volt hozzád mindig! Ha az ember mámoros, nem tudja, mit tesz, és mit beszél. Biztos, hogy nem akart megsérteni. Felbosszantottad az ellenkezéseddel, és aztán dühében olyanokat is mondott, amit nem is úgy gondol. Légy észnél! Inkább kialudnád magad, mint hogy itt értelmetlenségeken rágódsz. Fáradt vagy és kimerült, ezért is látsz mindent sötéten. Térj észhez, és láss munkához, takarítsd el az esti tivornya nyomait! Ha a lakásod újra tiszta lesz, te is megkönnyebbülsz, és örökre elfelejted ezt a rossz éjszakát. Többet nem szervezel ilyen estélyeket, felesleges gyakran összejárni a férjed munkatársaival. Ezt Georg is bizonyára belátja. Ha felkel, okos leszel, és nem durcáskodsz, úgyis szégyelli majd magát a tegnapi viselkedéséért. Semmi jelét nem mutatod mindannak, ami lejátszódott benned.”

Takarítás közben így próbálta helyre tenni az eseményeket.

Amikor, megérkezett a bejárónője - cselédet nem fogadtak egyesült erővel folytatták a munkát.

Tíz órára rendbe tették a lakást, ki volt szellőztetve, be volt fűtve. Az ebédlőben ízlésesen megterítettek reggelihez, nyoma sem volt az előző esti felfordulásnak. A konyhában azért még akadt tennivaló elég. A bejárónő mosogatott. Käthe tudta, hogy Georgnak tizenegykor próbája van. Legfőbb ideje, hogy felébressze.

Bement a hálószobába, és szólongatni kezdte. Georg nehezen ébredt. Käthe kiment, még mielőtt teljesen magához tért volna.

Felült, és körülnézett. Észrevette, hogy Käthe ágya érintetlen maradt. Kellemetlen volt, hogy sehogy sem jutott az eszébe, tulajdonképpen hogy került ágyba.

Felkelt, és beledugta a fejét a mosdótálba. Ettől felfrissült, és valamelyest magához tért.

Eszébe jutott, hogy előző este bizony istenigazából leitta magát. Az ördögbe, de hát mi történt utána? Miért nem feküdt le Käthe, és miért ment ki azonnal a szobából, miután felébresztette? Átkozottul kínos helyzet! Természetesen duzzogni fog. Felkészülhet rá, hogy nem ússza meg prédikáció nélkül.

Testileg-lelkileg másnaposnak érezte magát. Amikor egy negyedórával később felöltözve belépett az ebédlőbe, Käthe már az asztalnál ült. Sápadt volt, és nem csillogott úgy a szeme, mint máskor. Georg habozás nélkül odament hozzá.

- Käthe, ha rosszul viselkedtem tegnap, bocsáss meg, kérlek. Nagyon megbántottalak? Nem emlékszem pontosan, mit csináltam, és mit mondtam. Nem lett volna szabad ennyire elengednem magam.

Käthe észrevette, hogy zavarban van, ezért barátságos mosolyt erőltetett az arcára.

- Ne is beszéljünk többet róla, Georg - válaszolta nyugodtan.

A férfi boldogan szájon csókolta, és helyet foglalt vele szemben az asztalnál.

- Remek pajtás vagy, Käthe. Én meg már felkészültem a vég nélküli prédikációra.

Az asszony megkente neki a zsömlét, és kitöltötte a kávét. A hallgatása kellemetlenül érintette Georgot.

- Nagyon illetlenül viselkedtem, drágám?

Käthe könyörgő tekintettel válaszolt.

- Megegyeztünk, hogy nem beszélünk többet róla.

- De akkor ne légy dühös!

- Nem leszek.

- Hát ez kedves tőled. Most próbám van, de ha visszajöttem, elviszlek sétálni. Mindkettőnknek jót tesz. Akarod?

- Igen.

- Egy kicsit szűkszavú vagy és rosszkedvű, nem olyan kedves, mint máskor. Megértelek, hiszen alaposan rászolgáltam. Ne duzzogj sokáig, drágám! És most, agyő, mennem kell!

Käthe hagyta, hogy megcsókolja, de ő maga nem viszonozta a csókot. Egyszerűen képtelen volt megtenni.

A férfi gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Majdcsak megjön az esze, gondolta könnyedén. Käthe tűnődve nézett utána. „Soha többé nem lesz úgy, ahogy régen volt, mert nem hiszek többé benne” - gondolta vigasztalanul. Valami meghalt benne.

Hazajövet Georg gyönyörű csokrot vásárolt neki.

- Tessék, szívem, beszéljenek a virágok helyettem, és tegyék jóvá a vétkemet.

Käthe barátságos mosollyal köszönte meg a csokrot, és igyekezett olyan lenni, mint máskor. Életében először kellett megjátszania magát, és kimondhatatlanul szenvedett tőle. Mégis hazudnia kellett, ha nem akarta férje előtt felfedni mindazt, amit valójában érez.

Georg nem volt nagy lélekismerő. Ő már azzal is beérte, hogy Käthe látszólag visszatalált régi önmagához. Nem is sejtette, hogy az elmúlt éjszaka egészen más embert faragott belőle, aki őt is új, józanabb megvilágításban látja.

XI.

Néhány hét telt el az-emlékezetes vacsora óta. Käthe színházba indult a férjével. Mielőtt Georg bevonult volna az öltözőbe, így szólt hozzá:

Előadás után egy kis ünnepség lesz a vendéglőben. Természetesen hölgyek is részt vesznek rajta. Újra kedvünk támadt egy kis vidámságra. Itt várj meg, majd együtt megyünk. Rendben?

Käthe rémülten hallgatta.

- Hadd menjek inkább haza, Georg! - kérlelte.

A férfi éles pillantást vetett rá.

- Miért, nem akarsz velem jönni?

- Nem érzem jól magam abban a társaságban, nem vagyok én közétek való.

Georg sértett arcot vágott.

- Ohó, szóval nem vagyunk elég finomak neked? Ebben az esetben nem kellett volna színészhez menned feleségül - felelte dühösen.

- Félreértettél, Georg! Kertner, Bertholdék és Hartenberg mind színészek, és velük szívesen találkozom. De a hölgyek és urak némelyike… a múltkor nálunk pokoli kínokat álltam ki miattuk. Magad is beláthatod, hogy égy magamfajta egyszerű asszony nem illik közéjük.

- Ugyan, eredj már! Ki nem állhatom a kényeskedést meg az ájtatatos szemérmeskedést. Férjnél vagy magad is, nem kell úgy finnyáskodnod,

- Nem erről van szó. Kérlek, engedd meg, hogy hazamenjek! Olyan szerencsétlenül érzem magam a többi hölgy között.

- Badarságokat beszélsz, Käthe. De nincs idom tovább vitatkozni veled. Felőlem akár haza is mehetsz előadás után, majd azt mondom, hogy nem érzed jól magad. De csak most az egyszer. A feleségem vagy, kötelességed okos asszonyhoz méltóan viselkedni és alkalmazkodni azokhoz az emberekhez, akik körülvesznek bennünket. Remélem, idővel le- vetkezed ezt a kispolgári gondolkodásmódot.

Rosszkedvűen búcsúztak el egymástól. Käthe helyet keresett magának a nézőtéren.

Georg ingerültsége ellenére kitűnően szerepelt. Játéka láttán Käthe mindenről megfeledkezett. A harmadik felvonásban volt egy nagy szerelmi jelenete Hellmann kisasszonnyal, amelyet mindketten nagy odaadással, forró szenvedéllyel játszottak el. Amikor lehullt a függöny, Käthe nagyot sóhajtott.

„Hellmann kisasszony sokkal jobban illik Georghoz” - gondolta, és keserű fájdalom járta át a szívét. Nem féltékenység volt, amit érzett, csak mély szomorúság, amiért férje és az ő nézetei annyira különböztek egymástól. Előadás után azonnal hazafelé indult. A színház előtti kis téren Kertnerbe botlott, aki tisztelettudóan köszöntötte.

- Egyedül van? Elkísérhetem?

- Köszönöm, Kertner úr, de nem megyek messzire.

- Hazafelé tart?

- Igen, én… fáj a fejem.

- Akkor ma este nem is vesz részt a mi úgynevezett vidám összejövetelünkön?

- Nem, mert… tudja, nem érzem jól magam.

Kertner különös pillantást vetett rá.

- Nekem nyugodt lélekkel bevallhatja, hogy nincs kedve hozzá. Nem igazán megy magának a füllentés.

Az asszony hirtelen mozdulattal a színész keze után nyúlt.

- Érzem, hogy maga a barátom, Kertner úr. Igen, pontosan úgy van, ahogy mondja. Félek ettől az estétől. Egyébként még meg sem köszöntem, hogy a múltkor a megmentésemre sietett. Szívből köszönöm önnek.

- Igazán nincs mit. Ha látom, hogy egy légy vergődik a vízben, akkor szépen szárazra teszem. Maga meg olyan szerencsétlen kis legyecske volt akkor este, hogy kénytelen voltam biztonságba helyezni.

Közben odaértek Káthéék lakásához:

- Jó éjszakát, Kertner úr, és mindent köszönök.

A férfi kezet csókolt, és elbúcsúzott tőle.

- Megengedi, hogy holnap a hogyléte felől érdeklődjem?

- Mindig szívesen látom.

- Akkor tiszteletemet teszem.

Käthe lassan felkapaszkodott a lépcsőn.

„Hogyhogy Kertner azonnal megérezte, hogy nem való ő abba a társaságba? Georg miért nem tudja ezt megérteni?”

Ezen sokáig tépelődött.

A férje csak késő éjszaka érkezett haza. Bizonytalan lépteiből és a mormogásából Käthe azonnal leszűrte, hogy megint felöntött a garatra.

Rémülten lehunyta a szemét, és alvást színlelt. A szíve majd kiugrott a helyéről.

Georg a sötétben nekiment egy széknek, és vadul szitkozódni kezdett. Érőtlenül belezuhant az ágyba. Hortyogása jelezte, hogy azon nyomban elaludt.

Käthe mozdulatlanul feküdt, és nyitott szemmel bámult a sötétbe. Nem jött álom a szemére.

Másnap Kertner kopogott be hozzájuk. Käthe barátságosan fogadta, és kifejezte sajnálatát, amiért a férjének próbára kellett mennie.

Kertner megrökönyödve hallgatta, mert tudta, hogy Wigandnak aznap nincs próbája. Átlátva a helyzetet, gyorsan kibökte:

- Ja, igen, teljesen kiment a fejemből.

Leült az asszonnyal szemben. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a szeme még most is vörös a sírástól.

Eleinte közömbös dolgokról beszéltek, végül Käthe bátorságot gyűjtött, és a férfi szavába vágva, hirtelen előrukkolt a mondanivalójával:

- Tegnap este, amikor arról beszéltünk, hogy nem akarok elmenni az összejövetelükre, olyan megértő volt velem. Éppen ezért szeretném megkérni valamire.

A férfi figyelmesen hallgatta.

- Állok rendelkezésére - felelte egyszerűen.

- Maga Georg barátja, és úgy érzem, az enyém is. A férjemet dühíti, hogy kerülöm a kolléganői és egyes kollégái társaságát. Ájtatosnak és gőgösnek nevezett emiatt, és sehogy sem akar megérteni. Maga azonnal megértett. Megtenné nekem azt a szívességet, hogy megmagyarázza Georgnak, miről van szó? Azt hiszem, sikerülne.

Kertner tűnődve nézte az asszonyt, majd biztatóan rámosolygott.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jobb belátásra bírjam.

- Biztosan sikerül elérnie, hogy ne kelljen elkísérnem ezekre a vacsorákra, hiszen maga olyan okos és jólelkű.

- Maga meg túl jóhiszemű, nagyságos asszony - jegyezte meg Kertner mosolyogva. - Túlbecsüli az embereket, és olyan tulajdonságokkal ruházza fel őket, ami nem a sajátjuk. Én például egyáltalán nem vagyok jólelkű, inkább nagyon is gonosz.

- Én mégis megbízom magában - válaszolta kedvesen Käthe és mondjon bármit, igenis nemes lelkűnek tartom.

- Megtisztel a bizalma, igyekszem rászolgálni. De legyen óvatos! Elhamarkodottan előlegez bizalmat másoknak.

- Ez hiba?

- Az én szememben az.

- Olyan csodálatos megbízni valakiben - mondta Käthe vágyakozva.

- Vannak csodálatos, ám igen káros dolgok.

Hallgattak egy ideig. Käthe szólalt meg elsőnek:

- Különös, hogy ilyen komoly dolgokról beszélgetünk. Ha színházban vagyok, és nevetek a mókázásán, mindig azt hiszem, másvalakit látok a színpadon.

Kertner egy gyapjúmotringgal játszadozott, amit Käthe kézimunkakosarából halászott elő.

- Nem is engem lát, higgye el! Annak a paprikajancsinak, aki a mókázásával nevetésre ingerli a közönséget, semmi köze sincs ehhez az emberhez, aki most itt ül maga előtt. Alapjában véve komoly, mélabús természetű vagyok, csak nem szeretem kimutatni. Még a végén azt is nevetségesnek találnák.

- Ez úgy hangzik, mintha nem lenne megelégedve a hivatásával.

- A hivatásommal meg vagyok elégedve, csak a szerepekkel nem, amelyeket el kell játszanom. Valamikor tele voltam lángolással, fennkölt eszményekkel. A szüleim akarata ellenére forró lelkesedéssel fordultam a színjátszás felé. Természetesen hősöket akartam alakítani, de kinevettek. Tehettem bármit, játszhattam akárhogy, mindig nevetésre ingereltem az embereket. Ahogy kiléptem a színpadra, kacagni kezdtek. Sok keserű könnyet ontottam emiatt, de nem adtam fel. Azt hittem, az alacsony termetem miatt találnak komikusnak. Magas sarkú, betétes cipőket kezdtem hordani, és kihúztam magam, amennyire csak tudtam. Ennek ellenére a közönség a legtragikusabb jelenetek kellős közepén hahotázni kezdett. Az igazgatóm ki akart rúgni. Ekkor váratlanul megbetegedett a komikusunk. Átvettem a szerepét. „Most az egyszer nem nevetnek majd” - gondoltam némi akasztófahumorral, de nem így történt. Óriási sikert arattam. Azóta komikus vagyok.

- És emberek ezreinek szerez örömet a játékával. Nem csodálatos, hogy vidámságot ültet a gondterhelt emberek szívébe? Könnyekig meghatni vagy megnevettetni az embereket, végül is egyre megy: mindkettő elfeledteti velük a szürke hétköznapokat. Nem is tudom, melyik a szebb.

Kertner meleg pillantást vetett rá. Csak ritkán nézett így valakire.

- Maga igazán jóságos és kedves teremtés. Köszönöm az iménti szavait, jólesett, amit mondott.

- Jóságos és kedves? Ki is kettőnk közül a túl jóhiszemű? - kérdezte tréfálkozva.

- Akárhogy is vesszük, nekem mégiscsak több az élettapasztalatom. Nagy emberismerő vagyok, ritkán tévedek. Az idealizmussal egyszer és mindenkorra leszámoltam. Ennek nincs helye a színháznál - mondta és felállt. - Úgy látszik, Georg később jön haza. Nem fecsegek tovább.

Amikor Kertner elfordult a sarkon, megpillantotta a hazafelé igyekvő Wigandot. A színházzal ellentétes irányból jött.

- Szervusz, Georg, éppen nálad voltam, de hallottam, hogy próbád van - köszönt rá színésztársára, gúnyosan megnyomva az utolsó szavakat.

Wigand láthatóan zavarba jött.

- Beszéltél a feleségemmel?

- Igen, de nyugodt lehetsz, nem árultam el neki, hogy ma nincs is próbád.

Wigand dacosan felvetette a fejét.

- Volt, és nem is akármilyen! Égy nagyon nehéz jelenetet próbáltam a Hellmann-nal az új darabból.

- Vagy úgy, Lénácskával. Remélem, jól szórakoztatok.

- Gúnyolódsz?

- Eszemben sincs. Miért?

- Mert a Hellmann-nal ugratsz. Csak a munkatársnőt látom benne, semmi mást.

Kertner elkomolyodott.

- Égbekiáltó bűnnek tekinteném, ha nem így volna. De hát nem vagy te olyan elvetemült. Egyébként nagyon örültem, hogy nem hoztad magaddal este a feleségedet. Okos gondolat, hogy tapintatosan távol tartod az összejöveteleinkről. Úgyis rendszerint kirúgunk a hámból.

- No de…

- Igen, igen, tudom, mit akarsz mondani. Attól tartasz, rossz néven vesszük tőletek, vagy ne adj isten, rátartisággal vádoljuk a feleségedet. Hidd el, szó sincs róla. A kollégák értelmesebbje méltányolja, hogy meg akarod őt kímélni, a többiek pedig nem számítanak.

Wigand erre már nem tudott mit mondani. Észre sem vette, hogy Kertner ügyesen sarokba szorította. Örült, hogy a megoldás magától kínálkozott. Käthe előtt pedig megjátszhat- ja a nagylelkűt. Reggel kissé elvetette a sulykot a tegnap este miatt. Ezzel majd jóváteheti.

Elbúcsúzott Kertnertől, és hazasietett. Käthe éppen feltálalta az ebédet. Az asztalnál megemlítette Kertner látogatását.

- Tudom, találkoztam vele. Mit is akartam mondani… Reggel kissé ingerült voltam veled. Ne haragudj, fájt a fejem! Tegnap kicsit kirúgtunk a hámból. Az jutott eszembe, hogy talán mégiscsak jobb volna, ha távol maradnál ezektől az összejövetelektől. Tegnap csak azért ragaszkodtam hozzá, mert annyira ellenkeztél.

Käthe sejtette, hogy Kertner keze lehet a dologban, de vigyázott, nehogy elárulja magát Georg előtt.

- Köszönöm a jóindulatodat, Georg - felelte nyugodtan, barátságosan, ám a hangjában nyoma sem volt már a régi meghittségnek. Az elszenvedett sérelmek mély sebet ejtettek érzékenységén. Tagadhatatlan volt, hogy lélekben egyre távolabb kerülnek egymástól.

XII.

Hetek, hónapok teltek el. Käthének sok nehéz órát, napot kellett átvészelnie. Férjétől elhidegült, néha szinte már idegenként kerülgették egymást a lakásban. Ehhez más, komolyabb gondok is társultak, amelyek Käthe számára eddig ismeretlenek voltak. A fiatal házasok újra és újra pénz;t vettek fel a bankból, és a fennmaradt összeg kamatai zsugorodni kezdtek. Georgnak hol az új darabhoz volt szüksége ruhára, hol egyéb óhajai támadtak. Akárhányszor megkérte Käthét, hogy vegyen fel pénzt a számlájáról, ő habozás nélkül engedelmeskedett. Akkor ijedt meg, amikor vagyonának kamatai annyira megcsappantak, hogy egyre nehezebben tudtak kijönni belőle. Mire észbe kapott, öröksége úgy összezsugorodott, mint hókupac a napon.

Takarékoskodni akart, és Georgot is erre intette, amikor az pénzt kért tőle. Ennek hallatán a férfi elkedvetlenedett, és szidta, amiért a fogához veri a garast. Käthe nem szívesen hallgatta, ezért inkább engedett neki, és újabb összeget vett fel a bankból.

Eljött a nyár, és a chemnitzi színház becsukta kapuit. A színészek ismét vendégszereplést terveztek a környező kisvárosok valamelyikében.

Georg Wigandnak nem volt kedve hozzá, egyszer végre pihenni akart. Úgy érezte, ha már megházasodott, legalább ennyi fényűzést megengedhet magának.

Magában már százszor is elkönyvelte, hogy elhamarkodta a nősülést. A szerelem mámorát a kijózanodás követte. Untatta Käthe komolysága, nem értette meg az asszony tanulás, elmélyedés utáni vágyát. Átengedte Kertnernek, hogy mélyenszántó szépirodalmi témájú beszélgetéseket folytasson vele, miközben ő maga nagyokat ásított.

Käthe őszinte barátságot kötött Kertnerrel. A vele való gyakori beszélgetéseknek hála, Käthe megtanulta más szemmel nézni az életet. A színésznek kitűnő érzéke volt ahhoz, hogy rányissa szemét a valóságra, de ne ijessze meg vele. Sokat lefaragott lángoló idealizmusából, de helyette igaz értékeket mutatott neki. Felfedte előtte az élet rejtett szépségeit és a valóság mélységét. Käthe végtelenül hálás volt neki, és örült, ha meglátogatta.

Hartenberg a maga mulatságos, szégyenlős stílusában tovább rajongott Käthéért, aki felszabadultan, tiszta szívből nevetett rajta. Bertholdék is hűségesek maradtak hozzá. Anna asszony hetente betért egy kávéra, Käthe pedig viszonozta a látogatását. A javakorabeli, határozott és tapasztalt asszonynak nagy része volt benne, hogy a fiatalasszony az élettől elrugaszkodott ideálok világából megtalálta az utat a valós életbe, megismerte annak igaz örömeit és bánatát. Végre megnyugodott, és bátran viselte sorsát. A sok kudarc ellenére az élet rengeteg szépet és jót is tartogatott a számára. Egyetlen percig sem kívánkozott vissza a nagybátyja házába, nem vágyó- . dott régi élete után.

Käthe számára a legnagyobb élvezetet a Helmuttal való levelezés jelentette. A férfi végigkísérte lelki és szellemi érését. Könyveket és folyóiratokat küldött neki, melyek hasznára váltak fejlődésében. így az élete a sok csalódás ellenére gazdagabbá, teljesebbé vált.

Egyre jobban eltávolodott a férjétől. Wigand jó színész volt, de tudása, ismeretei igencsak hiányosak. Az idejét csupa semmiségek töltötték ki. Egyedül a hivatását vette komolyan, azt is inkább hiúságból, mint belső szükségletből. Sokat volt együtt Helene Helmann-nal. Kellemesen érezte magát a társaságában, mert a színésznő elnézte a hibáit és gyengeségeit. Minél inkább eltávolodott Käthétől, annál jobban ragaszkodott őhozzá.

Georg eleinte pusztán unaloműzésből kereste a társaságát, de a színésznő kihívó magatartása nem maradt hatás nélkül. Georg szinte észrevétlenül belesétált a hálójába.

Käthe mit sem sejtett ebből.

Elérkezett a nyári vakáció. Georg váratlanul ismét kedveskedni kezdett neki. Arról áradozott, milyen szép lenne kettesben egy divatos tengeri üdülőhelyen tölteni a nyár hátralevő heteit.

- Meglátod, ei leszel ragadtatva a tengertől, Käthe! Nekem is nagyon jót tenne az üdülés. Az idegeim szörnyen megviseltek. Szeretném egyszer már alaposan kipihenni magam. Nem gondolod, hogy megengedhetnénk magunknak egy kis fényűzést?

Käthe aggodalmas arccal válaszolt:

- Rengeteg pénzbe kerülne, Georg. Nemcsak arról van szó, hogy kiesne a kereseted, de gondold csak el, kétszeres házbért kellene fizetnünk, és a tengerparton bizonyára nagyon drága minden.

- Ugyan, eredj már, hadd legyünk egy kicsit könnyelműek! Az élet úgyis tele van gondokkal meg vesződséggel.

- Sajnálom, hogy nem áll módomban változtatni ezen. Én szamár, azt hittem, sohasem fogy el a vagyonom. Nem sejtettem, hogy ilyen sokba kerül minden.

- Hát igen, nem bánnám, ha többet örököltél volna. Most még szorosabbra kell húznom a nadrágszíjat, mint legénykoromban, és mégsem jut pénzünk semmire. Azon már nem múlik, hogy kiveszünk a bankból még egypár ezer márkát, vagy sem. Legalább egyszer alaposan kiélvezzük a nyarat. Éljünk egy kicsit gondtalanul, utána takarékoskodhatunk még éppen eleget.

Amikor látta, hogy Käthét sehogy sem tudja rávenni, feldühödött, és átkozni kezdte a sorsot, amiért még ezt a kis örömet is megtagadja tőle.

Käthe nem tudta tovább hallgatni, inkább beleegyezett a nyaralásba.

Georg erre megint kedves lett és jókedvű, „remek pajtásnak” nevezte Käthét, és nekiült, hogy útitervet készítsen.

Zoppotba mennek, ezt már jó előre feltervezte. Néhány évvel ezelőtt eltöltött ott néhány napot, és el volt ragadtatva a környéktől.

Käthe nehéz szívvel vett búcsút barátaitól, mert a társulat, Hellmann kisasszony kivételével vendégszereplésre indult. A színésznő a rokonait akarta meglátogatni.

Käthe nyugtalanul tervezgette az utazást. A jövőt fenyegetőbbnek látta, mint valaha. Mi lesz, ha teljesen elapad a vagyona? Gyakran felébredt benne a vágy, hogy maga is pénzt keressen, de nem tudta, hogyan. Vajon mihez kezdhetne? A kézimunkáért aprópénzt fizettek, máshoz meg nem értett. Helmut egyik levele hozta meg számára a megoldást. Miután bevallotta neki, hogy anyagi gondjai vannak, Helmut felajánlotta, hogy vállaljon fordítást a kiadóvállalata részére, amiért komoly tiszteletdíjat helyezett kilátásba. Most végre hasznát venné kitűnő franciatudásának.

Helmut levele éppen elutazásának reggelén érkezett, úgyhogy Káthé megkönnyebbülten vágott neki az útnak. Elhatározta, hogy Georgnak nem is említi meg a dolgot, nehogy hiú reményeket ébresszen benne. Ezt is csak jó oknak tekintené, hogy még több pénzt költsön.

Gyorsan táviratozott Helmutnak, hogy átutazik Berlinen, és megkérte, hogy töltsön velük néhány órát. Nem is sejtette, mit kér tőle, nem tudta, hogy a férfi még mindig szereti, és hogy mennyire fél a viszontlátástól. Helmut lemondta a találkozót, és ettől Käthe is megkönnyebbült. Zavarta volna barátja vesébe látó tekintete, mert előtte nehezen tudta volna eltitkolni a valóságot. Nem sejtette, hogy Helmut már régen megsejtett mindent.

Amikor Käthe a férjével megérkezett a berlini pályaudvarra, álmában sem gondolta volna, hogy Helmut Rodeck egy oszlop mögül figyeli minden lépésüket.

Amikor a férfi megpillantotta Käthét, ahogy Wigand oldalán lelépdelt a széles kőlépcsőn, úgy érezte, megáll a szívverése. Milyen más volt most Käthe a csinos útiruhában és a divatos, fátylas angol kalapban! Sápadtabb volt, mint mikor utoljára látta, de vérvörös ajkai még csábítóbban ragyogtak, és a szemében ismeretlen fények csillogtak. Utolsó találkozásuk óta kiteljesedett a szépsége, igazi, érett asszony vált belőle.

Le sem vette róla a szemét mindaddig, amíg férjével be nem szálltak egy bérkocsiba, amely elhajtott velük. Akkor ő is hazament.

Käthe először meglepődött a magas árakon, amelyet Zoppotban a lakásért és az ellátásért kértek. Beletellett néhány napba, mire kiheverte első megdöbbenését, és át tudta adni magát a hely varázsának. Szinte nem tudott betelni az állandóan változó, mindig új arcát mutató tenger látványával. Képes volt órák hosszat feküdni a parton, és figyelni a hullámok játékát. Álmodozó tekintettel kémlelte a végtelen messzeséget.

A fürdésben is örömét lelte. Igazi élvezetet jelentett számára, hogy fiatal, erős testével felvegye a versenyt a hullámokkal.

Georg a maga módján szórakozott. Kifogástalan, csinos strandruhájában végigmasírozott a parton, és a fehéméppel szemezett. Akadt ott néhány a szebbik nem képviselői közül, akinek a szíve hevesebben vert, ha megpillantotta. Georghoz hasonlóan, Käthe is feltűnést keltett megjelenésével. Amikor a szép, fiatal pár megjelent a sétányon, minden szem rájuk szegeződött, és az emberek csodáló tekintete kísérte őket.

Több mint két hét telt el érkezésük óta. Egyik reggel Käthe a strandkosarában üldögélt, és szokásához híven a hullámok táncát figyelte. A férjé a lábánál heverészett, és látszólag elmerengve a homokot pergette ujjai között. Félig nyitott szemhéja alól azért időnként lopva körbesandított.

A part, mint általában ebben a napszakban, tele volt fürdőzőkkel. A nyaralók egyesével vagy csoportosan kifeküdtek a homokba, és élvezték a bőrüket cirógató napsugarakat. A tenger felől lágy szellő fújdogált. A hullámok hangos csobbanás- sal értek partot, simára nyalva a nedves homokot. A Vízen vitorlások cikáztak.

Egyszer csak egy karcsú, szőke hölgy vonult el Käthe strandkosara mellett, majd kisvártatva megállt. Hirtelen nagyot sikkantott.

- Lehetséges volna? Jól látok? Maga itt, Wigandné asszony?

Käthe meglepetten fordította a fejét a hang irányába, majd amikor felismerte a jövevényt, elpirult. Csinos, fehér fürdőruhában Helene Hellmann állt előtte. Barátságos arccal, kitárt kárral közeledett felé.

- Üdvözletem… istenem, micsoda véletlen! Álmomban sem gondoltam volna, hogy összefutunk.

Käthe kedvetlenül, nyomasztó érzéssel fogott kezet vele.

- A meglepetés kölcsönös, Hellmann kisasszony. Mintha úgy hallottam volna, hogy rokonlátogatóba utazott.

- Jól hallotta. A rokonaim Danzigban élnek, és kértem tőlük egy hónap szabadságot, hogy itt fürdőzhessek. Jót tesz az idegeimnek egy kis kikapcsolódás. Mennyire örülök, hogy ismerősre akadtam! És a férje, ő is itt van?

- A lábaidnál hever. Ha megkérhetlek, ne taposs agyon - kiáltotta Georg kissé mesterkélt vidámsággal, és feltápász- kodott. - Szóhoz sem jutottam a meglepetéstől, hogy egyszer csak hűséges kolléganőmet látom itt felbukkanni. Hát akkor, hozott isten, Lénácska!

Barátian kezet fogtak egymással, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Mindketten alig találtak szavakat, hogy kifejezzék váratlan találkozásuk felett érzett örömüket.

Käthe akármennyire is harcolt ellene, a gyanú rátelepedett a lelkére: Hellmann váratlan felbukkanása csakugyan a véletlen műve?

Helene Hellmann magától értetődően csatlakozott Wigandékhoz. Georggal rengeteg közös témát találtak. Käthe magába burkolózva hallgatott. Amikor kettesben maradtak, Georg szemrehányóan megjegyezte:

- Ne légy kicsinyes, Rérlek, inkább igyekezz elrejteni ellenszenvedet! Hellmann igazán rendes lány, és különben is a munkatársam, akivel szinte állandóan együtt dolgozom. Egyébként tudja, milyen szemérmes vagy, és nem fog megsérteni. Egyszóval nincs miért tartanod tőle.

Käthe beható pillantással fürkészte férje arcát.

- Csakugyan, Georg? Valóban nem kell tartanom tőle?

A kérdés váratlanul érte a férfit. Igyekezett kerülni felesége pillantását.

- Biztos, hogy nem - nyögte ki végül.

Helene Hellmann állandó kísérője lett a házaspárnak. Georg megismerkedett egy-két úrral, akiket bemutatott a feleségének és Hellmann kisasszonynak. Unalmas, léha fiatalemberek voltak, akik egy kis kalandra vadásztak. Káthénél nem volt szerencséjük, az asszony elegánsan kitért az udvarlásuk elől. Helene pedig túlságosan bele volt habarodva Georgba, semhogy elfogadta volna a közeledésüket. Ennek ellenére a fiatalemberek sokat időztek a társaságukban, és főleg Káthének csapták a szelet, aki lényegesen szebb volt Hellmann kisasz- szonynál.

Mivel őt lekötötte a két fiatalember udvarlása, Georg kénytelen volt Hellmann kisasszonyt szórakoztatni.

Käthe számára elviselhetetlenné vált a nyaralás, elromlott a hangulata. Számtalan borús gondolat keserítette meg a tengerparton töltött napjait, amelyektől nem tudott szabadulni.

Úgy tűnt, Georg nem vett észre rajta semmit, legalábbis nemigen törődött vele. A maga részéről, kitűnően szórakozott, vidáman töltötte napjait.

Käthe abban reménykedett, hogy Helene Hellmann az egy hónap leteltével visszamegy Danzigba, ám mindez csupán hiú remény maradt. Kijelentette, hogy annyira tetszik neki Zoppot, hogy a vakáció végéig itt marad. Käthe legszívesebben azonnal hazautazott volna, ám Georg hallani sem akart róla. Ingerülten felcsattant, szeszélyes teremtésnek mondta Käthét, majd faképnél hagyta. Käthe fel sem merte többé hozni a hazautazást.

A tengeri nyaralásra szánt pénz természetesen nem bizonyult elegendőnek. Käthe számára az egyetlen vigaszt az a kereseti lehetőség jelentette, amelyet Helmut helyezett kilátásba a számára. Levelet írt neki Zoppotból, mire a férfi válaszlevelében megígérte, hogy továbbra is egyengeti az útját. Hazautazása után akár el is kezdheti a munkát.

Wigandék csak szeptember utolsó hetében tértek haza a nyaralásból.

- Hallottad, mi történt? Hellmann az egész vakációt Wigandékkal töltötte Zoppotban - újságolta Anna Berthold a féjének.

- Ma tudtam meg a próbán. Mit szólsz ehhez?

Hieronymus vállat vont.

- Lehet itt valamit tenni?

- Ököllel kell közéjük csapni - kiabálta Anna asszony hevesen. - Szörnyű alakok vagytok, ti férfiak.

Hieronymus ezen jóízűt nevetett.

- Tudtommal Hellmann nem férfi.

- Hát nem, de hogy sátánfajzat, az biztos. Addig nem nyugszik, míg szét nem marja őket. És az a szegény, buta kis teremtés, a Käthe, birkatürelemmel nézi az egészet. Na, én már rég tiszta vizet öntöttem volna a pohárba!

- Ebben nem kételkedem. Ne vágj már ilyen dühös képet, úgysem tudunk változtatni semmin.

- Tudom én azt, de egyszerűen nem bírom tovább tétlenül nézni. Majd felnyitom én annak a fiatalasszonynak a szemét!

- Csak vigyázz, nehogy megégesd magad!

- Hát nézzem ölbe tett kézzel, hogy az orránál fogva vezetik azt a szegény, gyanútlan teremtést? Na neeem, dagikám, akkor nem ismersz eléggé.

- Ne izgasd fel magad, anyjuk, semmi kifogásom, ha közbelépsz. Tégy józan belátásod szerint.

Anna Berthold egy csésze kávéval öblítette le haragját. Nemsokára megérkezett Kertner.

- Jó napot, Anna, üdvözöllek, Hieronymus. Csak nem rúgtátok össze megint a patkót? Olyan rosszkedvűek vagytok mindketten!

- Wigand meg a kis Hellmann miatt dühöngök.

Kertner elkomolyodott.

- Voltál már Käthénél, Anna?

- Nem, még nem volt rá időm. De holnap meglátogatom.

- Akkor légy szíves, ne beszélj neki erről az egészről.

- Ugyan miért ne?

- Azért, mert a látszat ellenére még nincs rá bizonyíték, hogy Wigandnak köze lenne Hellmannhoz.

- Istenem, és én még azt hittem, nem vagy már gyerek!

- Nem is, csak nem szeretném feleslegesen nyugtalanítani azt a fiatalasszonyt. Talán nincs is ok aggodalomra. Majd én élőveszem Wigandot. Addig ne beszélj, amíg nem lesz rá nyomós okod.

- Szerintem azért mégiscsak figyelmeztetnünk kellene.

Kertner higgadtan felelte:

- Ha ráijesztesz a holdkórosra, lezuhan a tetőről. Talán sikerül megőriznünk a lelki nyugalmát.

Anna asszony a vállára koppintott.

- Mégiscsak rém okos fickó vagy te, és a szíved is a helyén van, habár megjátszod az elvetemültet. Gyere, igyál velünk egy csésze kávét! Igaz, nem olyan erős, mint ahogy te szereted, dé legalább nem árt a szépségednek.

- Az ember vigyázzon is a szépségére! Nem bánom, tölts egy csészével! Majd becsukom a szemem, hogy ne erezzem az ízét.

- Jaj, de szellemes vagy! - jegyezte meg Hieronymus szárazon, és cigarettára gyújtott.

Kertnernek már másnap alkalma adódott, hogy négyszemközt beszéljen Wiganddal. Egyszerre fejezték be a próbát, és együtt léptek ki a színház kapuján.

- Ha nincs ellenedre, veled tartok. Szeretném üdvözölni a feleségedet.

- Gyere bátran! Käthe nagyon megörül majd neked. A kollégáim közül furcsamód téged kedvel a legjobban, pedig té vagy a legkevésbé szeretetreméltó. Igaz, a feleségemnek elég sajátságos az ízlése.

- Nagyon büszke vagyok rá, hogy kedvel.

- Valid be, hogy igyekszel féken tartani azt a gonosz nyelvedet, amikor vele beszélsz.

- Nem kell hozzá külön igyekezet. Az már elvetemült gazember, akit rávisz a lélek, hogy őt megsértse.

- Nana, nem kell azért az égig magasztalnod, neki is megvannak a hibái. Ha te lennél a férje, és állandóan a lamentálását kellene hallgatnod, megnézhetnéd magad. Egész nyaralás alatt olyan volt, mint aki vackorba harapott.

Kertner szippantott néhányat a cigarettából, majd kivette a szájából, és különös tekintettel nézett Wigandra.

- Hm. Talán megvolt rá az oka.

- A legcsekélyebb oka sem volt rá. Jó volt az idő, az ellátás egyenesen mesés, szórakoztató a társaság. Mi kell több ennél?

- Azt hiszem, ami a társaságot illeti, igen eltérő az ízlésetek. Csakugyán azt hiszed, hogy a kis Hellmann megfelelő társaság a feleséged számára? Nem kellett volna összebeszélnetek. Még a feleséged sem olyan hiszékeny, hogy a véletlennek tulajdonítsa a találkozást.

Wigand elbizonytalanodott.

- Pedig tényleg véletlen volt - vetette oda mogorván.

Kertner félig lehunyt szemhéja mögül az arcát fürkészte.

- Korábban kell ahhoz felkelned, hogy engem félrevezess. Tudom, hogy összebeszéltetek Hellmann-nal.

- No de kérlek…

- Le akarod tagadni? Nem, ennek semmi értelme. Véletlenül meghallottam, amikor egyszer odakiáltottad neki, hogy viszontlátásra Zoppotban.

Wigand elvörösödött.

- Hol és mikor hallottad te ezt?

- Nem lényeges, de azért elárulom. A fodrászomnak ugyanabban a házban van az üzlete, ahol Hellmann lakik. Amikor az évad végén az ajtóban elbúcsúztál tőle, én éppen akkor léptém ki az üzletből, és minden szavadat hallottam. Gyorsan sarkon fordultam, mert tudom, mi az illem.

Wigand dühösen az ajkába harapott, de nem válaszolt. Kertner elhajította a cigarettát.

- Úgy bizony, fiacskám, ezt nevezik pechnek! Az ember legyen mindig elővigyázatos.

- Biztosíthatlak, hogy ártatlan dologról van szó. Pusztán barátság fűz Hellmann kisasszonyhoz, aki kiváló partnerként nélkülözhetetlen a számomra. Szavamra, nem áll szándékomban, hogy szorosabbra fűzzem közöttünk a barátság szálait.

- De neki éppen hogy ez áll szándékában. Hozzád fűződő érzelmei egyáltalán nem ártatlanok, sem barátiak. Te meg csak a színpadon vagy nagy hős. Fogadd meg a tanácsomat, és lassan, de biztosan fordíts neki hátat. Ha nem teszed meg, keresztet vethetsz a házasságodra. Ez olyan biztos, mint hogy kétszer kettő, az négy.

- Badarság! Tulajdonképpen miért ütöd bele állandóan az orrod az én dolgomba? Magam is tudom, mit kell tennem, és nem tűröm, hogy gyámkodjanak felettem. Erre még a barátságunk sem jogosít fel.

- Hogy miért avatkozom a dolgodba? Csak azért, mert sajnálom a feleségedet.

- De hiszen nem bántja senki, csak viselkedjen okosan!

Kertner a magasba emelte a botját.

- Fejezzük be, látom, hiábavaló minden jóindulatú baráti figyelmeztetés. Beszéljünk másról!

Nem szóltak egy szót sem, míg Wigand lakásához nem értek. Käthe örömmel üdvözölte Kertnert, és megbeszélték, hogy már másnap folytatják a meghitt esti beszélgetéseket.

Georg hűvös udvariassággal beleegyezett. Dühítette, hogy Kertner beleavatkozik a magánügyeibe. Egész este rosszkedvű volt.

Amikor Kertner elment, némán helyet foglalt a feleségével szemben az asztalnál. Kedvetlenül turkált a tányérján, végül eltolta maga elől.

- Nem akarsz enni? - kérdezte Käthe csodálkozva.

- Nem, köszönöm. Észre lehet venni az ételeken, hogy mindennel takarékoskodsz. Ki kell koplalni ugye a nyaralást? - kérdezte kajánul.

Az asszony nyugodt mozdulattal összehajtogatta a szalvétát, és komolyan nézett durcáskodó, lebiggyesztett ajkú férjére. Georg nem volt sem szép, sem vonzó ebben a pillanatban.

- Nem hiszem, hogy sikerülne. Magad is tudod, hogy a tervezett összegnek a kétszeresét költöttük el.

- Igen, igen, tudom. Ne kezdd már megint elölről ezt a siralmas témát!

- Te hoztad fel az imént.

- Persze hogy mindig tiéd az utolsó szó! Kikészít ez az örökös kuporgatás. Az ember azt sem tudja, hogyan takarékoskodjon, közben a kollégák szemében azt a látszatot kell keltenie, hogy valóságos Krőzus,

- De hát miért van erre szükség?

A férfi gúnyosan elnevette magát.

- Azt hiszed, hagyom, hogy kinevessenek? Mindannyian azt hiszik, hogy nagyon gazdag vagy. Lenne nagy röhögés, ha rájönnének, mennyire elszámítottam magam.

Käthe elsápadt, és tágra nyílt szemmel meredt rá. Most józanul is elismerte, amit annak idején ittasan kifecsegett.

- Szóval számítottál a vagyonomra?

- Szerelemmel nem lakik jól az ember, és amit eddig megkerestem, azt el is költöttem. Szegény lányt nem vehettem feleségül, az már holtbiztos. És ezt te is tudtad, különben nem hencegtél volna azzal a fene nagy vagyonoddal.

Käthe fájdalmában a homlokát ráncolta.

- Eszemben sem volt hencegni vele - mondta színtelen hangon.

- Dehogynem, de ez most már nem számít. Továbbra is a fogunkhoz verjük a garast. A művészi alkotókedv persze, mondanom sem kell, mennyire megsínyli. Szerencse, hogy olyan partnerem van, mint Hellmann, nélküle nem lennék több holmi ripacsnál.

- Ugye csak kolonc vagyok a nyakadon?

- Ugyan, hagyjál már az ilyen világfájdalmas kijelentésekkel! Ha több eszed volna, kedvesebb lennél Hellmann kisasszonyhoz. Akkor Kertnerrel, Hartenberggel és Bertholdékkal együtt ő is feljárhatna hozzánk. Nélküle nincs ihletem a munkámhoz.

Käthe felsóhajtott.

- Nagyon fájlalom, hogy én nem adhatom meg neked ugyanezt.

- Atyaúristen, ezt meg ki mondta neked? Félreértettél, De hát veled egyáltalán nem lehet értelmesen beszélni. Nem művészfeleségnek való vagy, az már szent igaz.

Käthe felállt, és leszedte az asztalt.

- Igazságtalan vagy velem, Georg. Érzem, hogy idegenek vagyunk egymás számára. Csalódtál bennem, és én is tebenned. Bele kell nyugodnunk ebbe. Nemhiába apellálsz a józan eszemre, ha gondolod, hívd meg hozzánk Hellmann kisasszonyt. Nem lesz könnyű dolgom, mert tudom, érzem, hogy ellenségesen viszonyul hozzám, és hogy szeret téged.

Georg megszégyenülten hajtotta le a fejét. El kellett ismernie, hogy Käthe nála emelkedettebb gondolkodású, és nemeesebb érzelmeket hordoz a szívében. Ettől azonban csak még dühösebb lett.

- Badarság! Jobb lenne, ha nem mesélnél be ilyeneket magadnak! Munkatársak között nincs helye a szerelemnek, minket egészen másfajta szálak fűznek egymáshoz. Utálom a félténykedést.

Käthe végigsimított a homlokán.

- Nem vagyok féltékeny - felelte nyugodtan, határozottan.

Egy ideig mindketten hallgattak, majd Wigand törte meg a csendet.

- Szükségem lenne ötszáz márkára. Festékre, új fehérneműre és egyéb apróságokra - jegyezte meg mintegy mellékesen

Az asszony rémülten hallgatta.

- Ilyen sokba kerül?

- Nem mondanám, ha nem így lenne. A gázsimból nem tudom megvenni a felét sem, tudod, hogy még a háztartásra sem elég.

- Jól van, majd később elmegyek a bankba. Estére meglesz a pénz.

Georgnak mindjárt jobb kedve kerekedett. Elmesélt egy tréfás történetet a próbákról, és elújságolta, hogy az újra tanult „Mona Vannában” igen hálás szerepe lesz.

Ezt látnod kell, Käthe, kitűnő előadásnak ígérkezik. Ilmann egyenesen tündököl Mona Vanna szerepében. Nagyón örülök neki. Holnapután lesz a bemutató, már szereztem is neked egy jegyet.

Az asszony nehéz szívvel bár, de belement a könnyed hangvételű beszélgetésbe.

XIII.

Käthe nagy buzgalommal vetette bele magát a munkába. Miután átverekedte magát a kezdeti nehézségeken, örömét lelte az effajta elfoglaltságban. Gyorsan belejött a fordításba, alapos francia nyelvtudása nagyban megkönnyítette számára a munkát.

Már öt hét elteltével elküldhette az első kész fordítást Helmutnak, és boldog volt, amikor értesült róla, hogy munkájával néhány száz márkát keresett. Nem sejtette, hogy Helmut különlegesen magas tiszteletdíjat folyósított a számára, hogy segítsen rajta. Käthe arra kérte, hogy a pénzt egyenesen egy bankhoz utalja, egyelőre nem akart szólni Georgnak erről akis mellékkeresetről. Ismerve a férfi hajlamát a pénzköltésre, többet ártott volna neki, mint amennyit használ.

Käthe boldog volt, hogy megoldást talált égető anyagi gondjaira, és serényen dolgozott tovább. Munkája még az anyagi nyereségnél is többet nyújtott a számára: szabaddá tette, és biztonságérzetet kölcsönzött neki. Nem jutott ideje a haszontalan tépelődésre, amihez pedig a férje egyre komolyabb okokat szolgáltatott.

Georg már szinte csak azokat az estéket töltötte otthon, amikor a többieket, köztük Hellmann kisasszonyt látták vendégül. A többi napokon, még előadás után is beült valahova. Csak ritkán ment haza teljesen józanul. Käthét elfogta az undor, valahányszor részegen látta. Ha nem volt próbája, másnap sokáig aludt, utána meg bosszús volt és barátságtalan. Käthe Hellmann kisasszonnyal a lehető legudvariasabban, ám hűvös hangnemben beszélt. A társas estéken igyekezett a többiekkel foglalkozni. Kertner ösztönös megérzéssel mellette termett, ha kellett, és átsegítette egy-két kínos helyzeten, sem ő, sem a többiek nem voltak elragadtatva Hellmann jelenlététől. Ha nem akartak volna örömet szerezni Käthénak megjelenésükkel, talán inkább otthon maradnak.

Egyik este általános feltűnést keltett Hellmann kisasszony gyűrűje. Elsőnek Hartenberg vette észre.

- Hű, de szép gyűrűd van, Lénácska. Mutasd csak! Pompás, ki tisztelt meg vele?

- Ne légy kíváncsi, kicsi Paul! Ugye, milyen szép?

Helene felemelte a kezét, mire a gyűrű megcsillant a lámpafénynél.

- Gazdag imádóid lehetnek, ha már ilyen ajándékot kapsz tőlük. A gázsidból ugyan nem futná - jegyezte meg Anna Berthold, és kutató pillantást vetett a színésznőre.

Helene kissé erőltetetten nevetett, közben úgy villogott a szeme,mint a macskáé.

- Talán, ki tudja? De csitt, egy szót se többet erről, Käthe máris rosszallással hallgat bennünket. Nem tudja elviselni, ha imádókról esik szó.

Kertner ügyesen másra terelte a szót, így Käthének nem kellett válaszolnia.

Egyikm délután Anna Berthold kopogott be Käthéhez egy kávéra. Még mindig rendszeresen látogatta az asszonyt. Eddig egyetlen szóval sem hozta fel előtte Hellmann kisasszonyt, de ma eltökélte, hogy ő bizony felnyitja a szemét. Miután a csésze kávéval erőt gyűjtött, megkérdezte:- Miért van újabban mindig jelen Hellmann is, valahányszor eljövünk vendégségbe? Olyan rokonszenves magának, gyermekem?

Käthe zöprengve nézett maga elé, s csak később válaszolt:

- A férjem kívánsága.

- És maga? Maga is így akarja?

- Tulajdonképpen nem, de nem lehet az én ellenszenvem az irányadó. A férjemnek nélkülözhetetlen Hellmann kisasszony társasága, mert művészi teljesítményekre sarkallja.

- Szóval ezzel az ürüggyel csempészte be!

- Kedves Bertholdné…

- Ugyan, gyermekem, nálam betelt a pohár. Képtelen vagyok tovább nézni, hogy a bolondját járatják magával. Védekezzen, ne hagyja, hogy félretolják! Hellmann ki akarja túrni magát.

- Ha így is lenne, ahogy mondja… mit tehetnék ellene?

- Tiltsa meg, hogy a férje a színházon kívül találkozzon vele!

- Nem tehetem. És ha meg is tenném, nem érnék el vele semmit.

- Istenem, maga tényleg olyan kis oktondi! Kénytelen leszek világosabban fogalmazni, hátha sikerül felébresztenem a harci kedvét. Ha nem tudná, Hellmann fülig szerelmes a férjébe.

- De tudom - felelte Käthe halkan.

Az idős asszony kiegyenesedett.

- Úgy, szóval tudja? És mégsem lép közbe?

- A kisasszony nem tehet róla, hogy szereti a férjemet.

Anna asszony levegő után kapkodott.

- Na akkor ide figyeljen! Arról sem tehet, hogy napról, napra jobban behálózza?

- Georg tudni fogja, mivel tartozik önmagának és nekem - mondta Käthe olyan nyugodtan, ahogy csak tudta. Nagyon, kínosnak találta ezt a beszélgetést.

- Hát erre ne számítson! Ne higgyen maga a férfiaknak, ingatag teremtmények azok! Az a Hellmann meg maga az ördög. Ha hamarosan nem lép közbe, képes, és eléri a célját.

- Nem hinném.

Anna asszony apró, kövér öklével ingerülten rásújtott az asztalra.

- Még világosabb leszek, mert különben nem tudok segíteni magán. Ha mindent ráhagynak a férfiakra, buta gondolatok születnek az agyukban. Egyszóval, hogy tudja, a férje ajándékozta Hellmann-nak azt a briliánsgyűrűt, amelyikkel a múltkor hencegett. Ötszáz márkába került. Most már elhiszi, hogy nincs minden rendben? A helyében, kedvesem, én nem lennék ilyen bőkezű az anyagi dolgokban. Hallatlan, hogy a férje két kézzel szórja a maga pénzét.

Käthe arca elhalványult, de látszólag megőrizte nyugalmát. Szép, becsületes tekintetét könyörögve függesztette az idős asszony arcára.

- Kedves Berthold mama, kérem, ne beszéljen többé erről! Tudom, hogy jót akar, hogy meg akar engem kímélni a szenvedéstől. De én képtelen vagyok úgy védekezni, ahogy elvárja tőlem. Az olyan boldogság, amit erővel kell kiharcolnom, semmit sem jelent a számomra.

- Rá akar hagyni mindent, amíg egyszer csak késő lesz? -dohogott Berthöldné.

Käthe fájdalmas arccal válaszolt.

- Ha így van, ahogy mondja, akkor máris késő.

- Butaságokat beszél, gyermekem! Nem a kedvét akartam én elvenni, hanem bátor ellenállásra buzdítani. Ideje, hogy jól odamondogasson a férjének. Nyugodtan elárulhatja, hogy én biztattam, nem akarok én meglapulni a háttérben. Furcsál- lanám, ha nem győzedelmeskedne a Hellmann felett, amikor százszorta szebb nála. Ha igazán akarja, gyorsan ártalmatlanná teheti.

Käthe meg akarta mondani, mennyire lealacsonyítónak tartja, hogy harcot kelljen vívnia a férjéért. Jelent-e neki majd valamit a jövőben az a hűség és szerelem, amelyet erőszakkal kell kicsikarnia? Az volt a meggyőződése, hogy ha Georg hűtlen lett hozzá, akkor nem is szereti, de ezt elhallgatta Ber- tholdné elől. Minél hamarabb szeretett volna pontot tenni e kínos beszélgetés végére, ezért így szólt:

- Beszélek a férjemmel a gyűrűvel kapcsolatban.

- Tegye meg! Nem árt, ha Georg is meghallja, hogy tudomása van róla. És még valami, kislányom: nemcsak joga, hanem kötelessége közbelépni. Ezt ne felejtse el!

Amikor az idős hölgy becsukta maga után az ajtót, Käthe eltűnődött. Kötelessége? Tényleg kötelessége lenne közbelépni?

„Igen, kötelességed - mondta önmagának mert ha nem teszed meg, akkor magad is hibás leszel benne, hogy egyre inkább eltávolodtok egymástól. Ne mondhatsz le róla csak azért, mert nem olyan értékes ember, mint amilyennek hitted. Ha gyenge, kötelességed támogatni, mert különben te magad is hibás leszel, ha tönkremegy a házasságod.”

Szilárdan eltökélte, hogy megpróbálja menteni, ami még menthető.

Bertholdné távozása után, hamarosan hazaérkezett Wigand, hogy felkészüljön az esti előadásra. Käthe szótlanul, gondolataiba merülve segédkezett neki. Georg rá-ránézett, majd megkérdezte:

- Miért hallgatsz? Már megint rossz kedved van?

- Nem, csak azon gondolkodom, amit Berthöldné mondott délután.

- Ja persze, hiszen együtt kávéztatok! Miről beszélgettetek?

Käthe felegyenesedett, és jelentőségteljes pillantást vetett férjére.

- Azt mondta, hogy ötszáz márkás briliánsgyűrűt vettél ajándékba Hellmann kisasszonynak.

Georg úgy állt ott, mint akit leforráztak. Nagyon kínos volt neki, hogy Käthe nyíltan felelősségre vonta. Gyorsan összeszedte magát, s hogy zavarát leplezze, durván megjegyezte:

- A vén pletykafészek jobban tenné, ha nem ütné bele az orrát mindenbe.

- Jót akart. Szeretném, ha megbeszélnénk a dolgot. Kérlek, ne felejtsd el, hogy anyagilag nem engedhetünk meg magunknak ilyen kiadásokat.

- Semmi okod az erkölcsi felháborodásra. Hálám jeléül csak vehetek ajándékot a kolléganőmnek, aki lelkesedésével támogat, és ihletet ad a munkámhoz! Ha még ezt sem szabad, akkor köszönöm szépen, nekem elegem van!

- Miből van eleged? A házasságunkból? Tudom, hogy pénzügyekben való járatlanságomnak köszönhetően azt a látszatot keltettem, hogy nagyon gazdag vagyok. Magam is azt hittem. Viszont figyelembe véve a valós helyzetet, nem vásárolhatsz ilyen fényűző ajándékokat. Egyébként is óvatosnak kell lenned Hellmann kisasszonnyal, mert nem közömbös irántad. Jó lesz vigyázni, nehogy hiú reményeket tápláljon veled kapcsolatban.

- Te, mondok én neked valamit. Először is, ezt a kioktató hangot képtelen vagyok elviselni. Meg a féltékenységet is. Nem vagyok én iskolás gyerek, akit lehajtott fejjel tűri, hogy lehordják a sárga földig.

- Távol áll tőlem. Csak szerettem volna higgadtan megbeszélni a dolgot.

- Jól van, megtörtént, és ezzel el van intézve. Vagy azt akarod, hogy kérjem vissza tőle a gyűrűt?

- Természetesen nem. Azt viszont elvárom, hogy többé ne hívd meg hozzánk Hellmann kisasszonyt.

- Miért ne?

- Azért, mert titokban ajándékokat fogad el tőled. Ha tényleg a barátom, mint ahogy állítja, akit vendégül látok a házamban, akkor nem volt becsületes tőle.

- Ez a te kicsinyes véleményed. De tudod, mit? Legyen, ahogy kívánod. Megmondom neki, mi a helyzet. De most már hagyjál! Este Rómeót játszom, mondhatom, alaposan ráhangoltál!

Käthe hallgatott.

Előadás végén, Wigand éppen kifelé igyekezett az öltözőből, amikor a művészbejárónál legnagyobb meglepetésére Käthét pillantotta meg. Ingerülten ráförmedt:

- Te itt? Mi történt?

- Semmi, csak meg akartam kérdezni, hogy mész-e még valahová.

- Igen, találkozom a kollégákkal.

- Megengeded, hogy elkísérjelek?

Wigand felkapta a fejét.

- Csak így egyszeriben? Talán féltékeny vagy?

- Nem, csak rájöttem, hogy nem helyes, ha állandóan magadra hagylak. Azt hiszem, a jövőben gyakrabban elkísér- lek.

A férfi elnevette magát.

- Hogy ne térjek le az erények ösvényéről, ugye? Neked valami szűk látókörű erénycsőszhöz kellett volna feleségül menned, drágám, nem egy színészhez! Ott jó helyen lennél. Csak ámítottad magad azzal, hogy a szabad, kötöttségek nélküli élet híve vagy! Nem tudsz te megszabadulni attól, amit szemellenzős rokonaid beléd sulykoltak, nyárspolgár vagy a javából!

- Lehet, hogy igazad van - felelte Käthe színtelen hangon néha már magam sem tudom, hová tartozom.

- A begyepesedett agyú kisvárosiak közé, hidd el nekem!

Időközben ahhoz a vendéglőhöz értek, ahol.a színészek szoktak vacsorázni. Kertner, Hartenberg, Bertholdék, Huberék már ott voltak. Mindannyian elcsodálkoztak, amikor megpillantották Käthét, de nem szóltak egy sZót sem. Csak Berthold- né súgta oda neki:

- Nagyon jól teszi, gyermekem, ne is engedje egyedül lófrálni!

Wigand kedvetlenül leült a helyére, és vacsorát rendelt. Egész este a szavát sem lehetett hallani.

Anna asszony időnként harcias pillantást vetett rá. A szünetben, a kulisszák mögött Wigand dühösen méregette, és holmi „gonosz pletykafészkekről” morgott valamit.

Ezt már Bertholdné sem tűrhette szó nélkül.

- Ha rám gondolsz, fiacskám, ne zavartasd magad. És ha tudni akarod, igenis a jövőben azon leszek, hogy megzavarjam az idillt a drágalátos kis Lénáddal. A feleséged nálam ismerkedett meg veled, kötelességemnek érzem, hogy segítsek rajta. Meg sem érdemled azt az asszonyt - vetette oda neki, és faképnél hagyta.

Hellmann kisasszony is megkapta tőle a magáét, amikor éles megjegyzéseket tett az „irigy kolléganőkre”.

- Tudod, Hellmann - felelte nyugodtan -, a gyűrűt nem sajnálom tőled. Szebben mutat az a te fehér kezeden, mint az én kövér ujjamon. De tudd meg, nem válik díszedre. Látni rajta, hogy annak az asszonynak a pénzéből van, akinek el akarod csábítani a férjét.

Hellmann, akár egy fúria, rá akarta vetni magát, de ő egyetlen mozdulattal megállította.

- Lassan a testtel, mert móresre tanítalak!

Efféle események után a társulat tagjai meglehetősen szót- lanok voltak, és vacsora után hamar szedelőzködni kezdtek,

Wigand durcásan lépdelt hazafelé Käthe oldalán. Haragudott rá is, Bertholdnéra is, az egész világra. Átkozta a könnyelműségét, amiért elhamarkodta ezt a házasságot. Käthe nem jelentett számára már semmit, csupán nyűg volt a nyakán, akitől szívesen szabadult volna.

XIV.

Helmuttal folytatott levelezéséből Käthe megtudta, hogy nevelőszülei élete az ő távozása után visszatért a régi kerékvágásba. Helmut utolsó levelében beszámolt róla, hogy édesanyja súlyosan megbetegedett. A hír felébresztette Kathében a vágyat, hogy a segítségére legyen. Megírta Karl bácsinak, hogy szeretné meglátogatni őket, és hogy szívesen ápolná a nagynénjét, amihez a beleegyezését kéri. Két nappal később megérkezett Amalie néni halálhíre. Nagybátyja mindössze ennyit írt: „E gyászjelentés egyben válasz a leveledre.”

Käthét mélyen megrázta a hír. Minden sérelméről megfeledkezett, és úgy érezte, ellentétes életszemléletük ellenére a megboldogult közel állt hozzá. Őszintén feltette magának a kérdést, vajon nem hibás-e ő maga is abban, hogy ennyire eltávolodott rokonaitól. Házassága idején új tapasztalatokra tett szert, érettebben gondolkodott. Ennek következtében szigorúbban ítélkezett önmaga felett, másokat pedig felmentett. Úgy érezte, túl sokat várt el nevelőszüleitől, többet, mint amit adni tudtak, és nem igyekezett kellőképpen alkalmazkodni hozzájuk. Hozzá hasonlóan, bizonyára nekik is megvolt a magyarázatuk minden cselekedetükre. Senki sem bújhat ki a bőréből. Ő is rendületlenül kitartott saját véleménye mellett, pedig a fiataloknak kell alkalmazkodniuk az idősebbekhez, és nem fordítva. Hiba volt azt várni el másoktól, amire ő maga sem Volt képes. A házasságával kapcsolatban is, lám, részben igazuk lett. Csak a kötelességüket teljesítették, amikor nem adták beleegyezésüket az eljegyzéshez. Hűvösen, ridegen adták a tudtára, de hát egyszerűen ilyen a természetük. Amalie néni gyászjelentése kapcsán ilyen gondolatok fogantak meg benne. Elhatározta, hogy megadja nagynénjének a végtisztességet, és elmegy a temetésére.

Amikor ezt közölte Georggal, a férfi megvonta a vállát:

- Tégy, ahogy jónak látod. Talán kibékülsz az öreggel. A végén még valami örökség is az ölünkbe hullik, aminek igencsak hasznát vennénk.

Käthe rosszallóan ráncolta a homlokát.

- Ebben ne reménykedj! Az unokaöcsém, Helmut az egyetlen örökös, ettől függetlenül kötelességem részt venni a temetésen.

- Kötelesség, mindig csak a kötelesség! Ez minden harmadik szavad, már rosszul vagyok, ha meghallom.

Käthe némán az ablakhoz lépett. Üres tekintettel lenézett a járókelőktől nyüzsgő utcára. Szegények, gazdagok, fiatalok, idősek mentek a maguk útján, ki könnyedén, magasra tartott fejjel, ki szomorú, földre szegezett tekintettel. Vajon mindegyiküknek megvan a maga keresztje, a maga bánata? A sors nem kímél senkit.

- Mikor utazol? - kérdezte Wigand rövid hallgatás után.

- Holnap fél tízkor. Akkor tizenegyre ott vagyok, a temetés egy órakor kezdődik.

- És mikor jössz haza?

- Nem tudom előre. Ha bármi módon segítségére lehetek Karl bácsinak, akkor ott maradok. Ebben az esetben egyedül leszel néhány napig, de erről még értesítelek. A bejárónő ellátja addig a háztartást. Ha gondolod, hozhat neked ebédet az étteremből.

- Nem kell. Majd eszem valahol. Mindenesetre szükségem lesz némi pénzre.

Käthe az íróasztalához lépett, és kivett egy dobozkát. Egy százmárkást odanyújtott neki, a többit az erszényébe tette.

- Több nincs itthon, de elég is ennyi - mondta.

Georg hanyag mozdulattal elvette a pénzt.

- Istennek legyen hála mindenért - mondta nevetve, és egy operettdallamot fütyörészve kiment.

Käthe ellátta háziasszonyi teendőit, felkészülve egy esetleges hosszabb távollétre. Becsomagolt a kis kézitáskába, amellyel annak idején nagybátyja házát elhagyta. Volt egy fekete ruhája, majd azt ölti magára, meg a rövid, fekete szövetkabátot.

Este Kertner és Hartenberg érkezett hozzájuk vendégségbe, Bertholdék lemondták a látogatást. Hieronymus megfázott, és nem tudott kimozdulni a lakásból.

Käthe és Kertner az élet és halál kérdését boncolgatták, Hartenberg a háziasszony szépségében gyönyörködött, Wigand meg szokás'ához híven ásítozott.

Másnap reggel Käthe csendben felkelt, nem akarta megzavarni férje álmát. Csak amikor indulásra készen állt, lépett oda az ágyához, hogy elbúcsúzzon tőle.

Georg ásítozva, álmosan nyújtózkodott.

- Agyő, Käthe, jó szórakozást - mondta neki, de amikor pillantása a fekete kabátra esett, hozzátette: - Brr, úgy nézel ki, mint egy apáca. Tulajdonképpen ki kellett volna kísérnem téged az állomásra, ugye? Miért nem ébresztettél fel korábban?

- Elmegyek taxival. Maradj csak, és aludd ki magad! Isten áldjon.

Ajkával futólag megérintette férje homlokát, és elment.

Majd kétévi házasság után először váltak el hosszabb időre, és a búcsúzáskor a megkönnyebbülésen kívül egyikük sem érzett mást.

Käthe leszállt a vonatról, és lassú léptekkel megindult az utcán. Ahogy átment a hídon, mindenütt ismerős arcok fordultak felé. Volt, aki kíváncsian nézte, néhányan üdvözölték, kérdeztek tőle valamit, vagy csak egyszerűen elfordították a fejüket. Sokan megfordultak a magas, karcsú nő után, aki szinte idegenként lépkedett végig szülővárosa utcáin.

- Nem Rodeckék Káthéje volt ez? - kérdezgették egymástól az emberek.

- De igen, biztos a temetésre érkezett. Hogy megváltozott! Milyen különleges a frizurája! Látszik, hogy nagyvárosban él, és művésztársaságban forog.

Käthét nem érdekelte, mit mondanak az emberek. Nyu- godton, magabiztos léptekkel tette meg a régi otthona felé vezető utat.

Nagybátyja házához érve meghúzta a csengőt. Line nyitott neki ajtót. Egy pillanatig szóhoz sem jutott a meglepetéstől. .

- Käthe kisasszony! - kiáltotta csodálkozva, majd boldog mosoly terült szét az arcán. Szemhéja vörös volt a sírástól. A hűséges lélek becsülettel megsiratta úrnőjét.

Käthe kinyújtotta felé a karját.

- Jó napot, édes, jó Line!

- Jó napot, Käthe kisasszony, akarom mondani, Käthe asszony! Jaj, istenem, hát elment szegény, jó Rodeckné őnagysága - mondta, és újra kibuggyant a könny a szeméből.

Az idős cseléd gyásza megrendítette Käthét.

- Itthon van a nagybátyám, Line?

- Igen, odabenn van az asszonyunknál. Menjen csak, most még egyedül találja, a többiek később érkeznek.

Kinyitotta előtte az úgynevezett tisztaszoba ajtaját, ahol felravatalozták a megboldogultat. Käthe csendben belépett.

A látványtól elérzékenyülve ráborult halott nagynénje összekulcsolt, fehér kezére, és meleg, piros ajka csókot lehelt rá. Mozdulatában néma bocsánatkérés volt. A magával hozott nagy csokor ibolyát elhelyezte a jéghideg ujjak között.

Halkan megfordult. Az ablaknál egyenes derékkal ott ült Karl bácsi, és hűvösen figyelte minden mozdulatát. Odalépett hozzá, és kezet nyújtott neki.

- Jó napot, Karl bácsi!

Az öreg az ujja hegyével egy pillanatra megérintette a kezét.

- Jó napot.

Fagyos viselkedése láttán Käthének elszorult a szíve, de megpróbálta legyőzni elfogódottságát.

- Segíthetek valamiben? Szükséged van rám? Rendelkezz velem!

- Köszönöm, minden rendben. Johanna és az édesanyja a segítségemre voltak mindenben. Nem gondoltam, hogy eljössz.

- No, de bácsikám, magától értetődik, hogy kikísérem Amalie nénit a temetőbe.

- Sok más dolog is magától értetődő lett volna. Tőled nem számítottunk mi már hálára.

Käthe hallgatott. Mit is válaszolhatott volna?

Karl bácsi ridegen hozzátette:

- Menj át a nappaliba, és foglalj helyet, amíg megérkeznek a többiek!

Käthe lassan megindult az ajtó felé. Mielőtt kiment volna, megkérdezte:

- Helmut nem jött el?

- De igen, csak elszaladt valahová, azonnal itt lesz.

Käthe leült a nappaliban régi helyére, az ablak mellé, és körbejártatta a tekintetét a szobán. Olyan megindító volt számára minden! Szíve megtelt félelemmel, olyan érzése támadt, mintha nem is a nagynénje, hanem ő maga távozott volna az élők sorából. Körülötte csend volt, egyetlen hang sem hallatszott. A házat hervadó virágok kesernyés illata lengte be, a halál, az elmúlás szomorúsága.

Eszébe jutott minden bánata, amelyet eddigi élete során el kellett viselnie. Mintha álmodta volna a napot, amikor boldogan, tele reménnyel elhagyta ezt a házat, ahová most visszatért, magányosabban, lelkileg szegényebben, mint valaha. Akkor még legalább reménykedhetett szebb, boldogabb jövőben, de most már ennek is vége.

Fájdalmas, szomorú gondolataiba mélyedve ült az ablaknál. A csengő hangjára riadt fel. Nemsokára nyílt a nappali ajtaja, és Helmut magas, délceg alakja jelent meg előtte. Amikor megpillantotta Käthét, odasietett hozzá, és kemény, már-már fájdalmas mozdulattal megragadta mindkét kezét.

- Käthe, hát eljöttél?

Ebben a néhány szóban minden benne volt. A szürke szempárból szeretet sugárzott. Käthe szívében felengedett a fagyos szorítás, és két kövér könnycsepp gördült le az arcán. Megtámaszkodott a férfi karjában, s ebben a pillanatban mindketten megfeledkeztek a megboldogultról. Csak az járt a fejükben, amit utolsó találkozásuk óta átéltek és végigszenvedtek.

- Hogy vagy, Helmut? Úgy megkeskenyedett az arcod - mondta Käthe, amikor végre meg tudott szólalni Eszébe jutott, amit Helmut mondott neki arról az asszonyról, aki már soha nem lehet az övé. Vajon miatta az a finom, keserű vonás a szája szögletében?

Helmut legyőzte megindultságát, de a szemét nem tudta levenni Káthéről. Mintha csak kárpótolni akarná magát, amiért olyan sokáig nem láthatta.

- Jól vagyok, csak sokat dolgozom. A vállalkozásunk napról napra nő, rengeteg a tennivaló.

- Nem tudsz pihenni egy kicsit?

A férfi keskeny kezével végigsimított a homlokán.

- Az nem olyan egyszerű,. Käthe. Már régóta keresek valakit, aki ellátná a titkári teendőket, de olyan sok jó tulajdonsággal kellene rendelkeznie, hogy aligha találok ilyet. Legyen okos, ügyes, szorgalmas és megfontolt. Fontos, hogy rokonszenvesnek találjam, mert egész nap együtt kell dolgoznunk. Legyen értelmes, aki gyorsan felfogja a dolgokat, hogy ne kelljen sokat magyaráznom. Egyszóval, kivételes embert keresek. Az ilyen azonban ritka, mint a fehér holló, úgyhogy egyelőre mindent magamnak kell csinálnom.

Azért mesélte el mindezt egy szuszra, hogy kissé felengedjen a hangulat. Most szünet állt be a beszélgetésben. Szótlanul ültek egymással szemben.

- Olyan hirtelen elment az édesanyád - jegyezte meg végül Käthe halkan.

- Igen, pedig szerettem volna még egyszer beszélni vele. Ahogy ott látom felravatalozva, úgy érzem, annyi mindenért meg kell követnem.

- Én is éppen így vagyok vele, Helmut. Áz élet megtanít bennünket, hogy felismerjük a saját hibáinkat, míg másoké elhalványulnak.

- Nagyon lehangoló ilyet hallani egy hozzád hasonló fiatalasszony szájából. A te korodban az ember még követel, nem gondol mással.

- A körülményektől függ.

Helmut a keze után nyúlt.

- Käthe, légy őszinte, ugye, nem találtad meg az annyira áhított boldogságot? - kérdezte, és visszatartott lélegzettel leste a választ.

Käthe komoly, szenvedő tekintettel nézett vissza rá.

- Nem - mondta sóhajtva -, túl sokat akartam, és a semmibe markoltam. Olyan boldogság, amilyet megálmodtam magamnak, talán nem is létezik. Az ember legyen szerény. Ennek ellenére nagyon sok szépet és jót kaptam. Először is itt van a te barátságod, aztán a munka, amely kétszeresen jutalmaz: pénzt hoz a konyhára, és belső kielégülést nyújt. Ez nagyon sokat jelent nekem, és köszönöm,. Olyan sok jót tettél már velem. Ezenkívül összebarátkoztam néhány kivételes emberrel, akik fontosak a számomra. írtam már neked Bertholdékról és mindenekelőtt Kertnerről, aki legfőbb támaszom, és akinek köszönhetem, hogy érett ember lett belőlem. Minden rossz tapasztalatom ellenére csak azóta élek igazán, amióta innen elmentem.

- És a férjed? Róla nem beszélsz. A leveleidben is alig említed.

Käthe tenyerébe temette az arcát, és merev tekintettel nézett maga elé. Helmut türelmetlenül leste édes-szomorú arcát; Käthe olyan mozdulatot tett, mint aki nehéz terhet akar lerázni magáról.

- Amit róla írhattam volna, az vagy túl kevés lenne, vagy túl sok. Nemcsak ő áz oka, hogy eltávolodtunk égymástól, nem is hibáztatom. Istennek hittem, pedig hús-vér ember ó is. Éppen az egykori imádatom az, ami megakadályoz abban, hogy most olyannak szeressem, amilyen. A házasságunk mindkettőnk részéről tévedés volt. Éppúgy nem tettem őt boldoggá, ahogy ő sem engem.

- Nem szereted már? - kérdezte a-férfi forrón, remegve.

- Csak addig szerettem, amíg hasonlított ahhoz az eszményképhez, amelyet buta, kislányos rajongásomban róla festettem.

- Miért nem hagyod el? Ki kényszerít rá, hogy miután csalódtál benne, továbbra is együtt élj vele?

Helmut nyugalmat erőltetett magára. Käthe nem is sejtette, milyen vihar tombol a lelkében.

- Hogy miért? Azért, mert kötelességemnek érzem kitartani mellette. De ne beszéljünk többet rólam! Ne aggódj miattam! Azt mondom, amit te: az élet rengeteg széppel és jóval ajándékozza meg az embert. Hallom, hogy jönnek a többiek. Gyere, menjünk be az édesanyádhoz! - mondta, és előrement.

Helmut követte, miközben az járt a fejében, hogy milyen tisztán látó, erős asszony lett a fiatal, álmodozó leányból. Käthe iránt érzett forró szerelméhez őszinte csodálat társult. Most, hogy újra látta, érezte csak igazán, mit jelent neki Käthe, és ismét hatalmába kerítette a fájdalom, amiért nem lehet áz övé. Egy pillanatig úgy érezte, képtelen tovább uralkodni magán, nem sok hiányzott, hogy bevallja, mit érez iránta. Ha annak idején nem vezeti félre az elveszett szerelméről szóló mesével, Käthe most bizonyára gyanút fogott volna.

A temetésen Rodeckék minden ismerőse részt vett. A szertartás után Käthe Helmut kíséretében visszament nagybátyja házába.

Az idős házigazda merev testtartásban, mozdulatlanul ült a nappaliban. Käthe még egyszer odament hozzá, és kedvesen megszólította:

- Karl bácsi, ha akarod, itt maradok néhány napig, amíg túl leszel a nehezén.

Karl Rodeck elnézett a feje felett.

- Köszönöm. Nem szükséges.

- El kellene fogadnod Käthe segítségét, apám - szólt közbe Helmut. - Nekem két óra múlva vissza kell mennem Berlinbe, és akkor teljesen egyedül maradsz.

- Itt van Line. Albert és Johanna pedig eljönnek estére. Napközben az irodában vagyok, úgyhogy Käthe nyugodtan hazautazhat.

A két fiatal, érzékeny ember összenézett, és ösztönösen egymás keze után nyúltak. Mintha legalábbis forró ujjaikkal fel tudnák olvasztani a fagyot, amely a rideg öregemberből áradt!

Karl bácsi csakugyan olyan érzéketlen lenne, mint amilyennek mutatja magát? Valóban ilyen keveset számít neki, hogy élete párja, akivel harmincöt évig osztozott jóban-rosszban, egyszerre magára hagyja? Ki láthat az emberi szív mélyére, amelyet vastag páncél borít?

Káthének nem volt más választása, mint hogy azonnal hazautazzék. A vonata negyedórával Helmuté előtt indult, úgyhogy miután elbúcsúztak Karl Rodecktől, együtt indultak ki az állomásra.

Az úton végig beszélgettek, majd Helmut váratlanul megjegyezte:

- Talán igazságtalan vagyok, Käthe, de hidd el, örülök, hogy elmehetek innen. Nyomasztóan hat rám a szülői ház levegője, olyan, akár egy rémálom. Szörnyű, hogy az apám még ezen a szomorú napon sem tudta kimutatni, hogy a mellkasában igazi, érző szív dobog.

Käthe bólintott.

- Én is ugyanígy érzek. Egyáltalán nem hasonlítotok egymásra az édesapáddal. Olyan szomorú, amikor az ember hiába próbál megnyerni egy érzéketlen szívet.

Gondolataikba mélyedve, lassan lépkedtek az állomás felé. Mindketten érezték, hogy ugyanabból a fából faragták őket, összetartoznak, és akár szavak nélkül is megértik egymást.

Elérkezett a búcsú perce.

Helmut bekísérte Käthét a fülkébe. Az asszony bájos, sápadt arca, vérpiros ajka egy karnyújtásnyira volt tőle. Tekintetét kedvesen a férfira függesztette, úgy mondta:

- Isten áldjon, Helmut. Ugye ezentúl is gyakran írunk majd egymásnak? Tudsz még munkát adni?

- Hát persze. Édes, kicsi Käthe, ne felejtsd el, ha igaz barátra van szükséged, mindenemmel, amim csak van, a rendelkezésedre állok.

Käthe megszorította a kezét.

- Drága Helmut, egyetlen, hűséges barátom, mindent köszönök - mondta, de ezúttal nem csókolta meg búcsúzóul.

A vonat elindult, de az ő tekintetük nem tudott elszakadni egymástól.

A vonatot már rég elnyelte a messzeség, amikor Helmut még mindig a peronon ácsorgott. Aztán felocsúdott, és régi, megszokott mozdulatával dacosan felvetette a fejét.

„Gyerünk, munkára fel! Félre mindennel, ami elgyengíti az embert! Egy igazi férfi ezzel is megbirkózik.”

Käthe bájos arca azonban sehogy sem akart elhalványulni az emlékezetében, hanem akarata ellenére egyre határozottabb körvonalat öltött.

XV.

Käthe röviddel kilenc óra előtt érkezett haza. Legnagyobb meglepetésére már az utcáról észrevette, hogy a lakás ki van világítva. Tudta, hogy Georgnak nincs előadása aznap este, ennek ellenére nem hitte volna, hogy otthon találja.

Lassan felment a lépcsőn, nem volt neki sürgős a hazatérés.

Halkan kinyitotta a lakás ajtaját. Mint már annyiszor, Georg talán most is elaludt a díványon, s ha ilyenkor felébreszti, mindig mogorva.

Levette a kalapját, és fel akarta akasztani a fogasra, de abban a pillanatban le is engedte a kezét. A fogason egy széles Karlmájú női kalapot pillantott meg.

Első ránézésre ismerősnek tűnt… igen, Hellmann kisasszony viselte.

Mint egy alvajáró, úgy nyitotta ki a nappali ajtaját. A szobában nem volt senki. De a szomszédos szalonból, amelyet csak egy függöny választott el a nappalitól, meghitt beszélgetés és halkan gurgulázó női nevetés hangjai szűrődtek ki.

Mint aki mély álomból ébred, gyors léptekkel odament a függönyhöz, és félrehúzta. Döbbenten meredt az elé táruló látványra.

Egy karosszékbe simulva feküdt Hellmann kisasszony, és gyengéden mosolygott a kipirult arcú Georg Wigandra. Csinos, fehér ruhája lágy redőkben hullott alá, szabadon hagyva meztelen vállát. Hanyagul lelógó bal kezében égő cigarettát tartott, jobbjával pedig gyengéden beletúrt Wigand sötét hajába. A férfi odahajolt hozzá, és éppen meg akarta csókolni, amikor tompa zajt hallván, összerezzent. Annyira el voltak foglalva egymással, hogy nem vették észre, amikor Käthe hazaérkezett. Most mindketten rémülten meredtek a mozdulatlan, gyászruhás nőalakra, aki megállt az ajtónyílásban.X

Hellmann tért észhez elsőnek. Kényszeredett mosollyal felállt, és meghajolt Käthe felé.

- Éppen próba közben zavart meg bennünket, Wigandné asszony. Okvetlenül el kellett próbálnunk még néhány jelenetet az új darabból - mondta könnyedén, de a hangja bizonytalanul csengett.

Káthébe lassan visszatért az élet. Belépett a szobába, és farkasszemet nézett Hellmann kisasszonnyal.

- Elvétették a színhelyet. Az én lakásomban nincs helye efféle próbáknak. - Odament az ajtóhoz, kinyitotta, és hűvös méltósággal csak ennyit tett hozzá: - Ég önnel, Hellmann kisasszony.

Emelt fővel állt ott, hogy kiengedje a színésznőt.

Hellmann durcásan felvetette a fejét, és villogó szemmel mérte végig ellenfelét.

- Ajtót mutat nekem?! Ez egy kicsit erős, nem gondolja?

- Azt hittem, találkozik az óhajunk, hogy minél hamarabb távozzék innen.

A színésznő belevörösödött a méregbe. Nyersen ráripako- dott Káthére:

- Csak ne ilyen rátartian, tisztelt asszonyom! Azt hiszi, megsérthet csak azért, mert maradi, szemforgató erkölcsösségével híján van minden szabad művészet iránti megértésnek. Hát én is mondhatok egyet s mást, nagyságos asszony. Az talán becsületes dolog volt, hogy hamis tényekkel félrevezette és magához édesgette Georgot? Ő engem szeret, már előtte is engem szeretett, csak maga az állítólagos nagy vagyonával elvakította, és magához láncolta. Mondja csak, becsületes dolog visszatartani egy elvágyódó férfit, aki már rég megnyomorodott volna maga mellett, ha én nem kegyelmezek meg neki? Maga nem érti meg őt. A házasságuk Georg számára már csak nyűg és teher, bénító béklyó. A beígért gazdagság arra sem elegendő, hogy kielégítse a maga igényeit, nemhogy szabad kibontakozási lehetőséget nyújtson

Georgnak. Kizárólag az én előítéletektől mentes, önfeláldozó szerelmemnek köszönheti, hogy nem ment tönkre teljesen. Maga visszahúzza, míg én a művészet fényes magasságaiba emelem. Nos, tisztelt asszonyom, ez a válaszom iménti sértő szavaira. Szervusz, Georg, holnap találkozunk.

Emelt fővel távozott. Hallották, amikor a bejárati ajtó nagy csattanással bevágódott.

Käthe holtsápadtan, remegő ajakkal állt, és a távozó után nézett. A színésznő szavaival szemben fegyvertelennek érezte magát, férje pedig ott állt anélkül, hogy megvédte volna a rázúduló rágalmaktól.

Käthe lassan felé fordította sápadt arcát. Georg csak nehezen tudta összeszedni magát. Belevörösödött a szégyenbe, amiért a szokásosnál is igazságtalanabbul viselkedett feleségével szemben. Amikor Käthe összetörtén a szemébe nézett, dühösen ráförmedt:

- Miért nem táviratoztál, ahogy megígérted? Mi az ördögnek osontál be észrevétlenül és kémkedtél utánam?

Az asszony felemelte a füStölgő cigarettát, amely kiesett a színésznő kezéből, mert a szőnyegrojtok már parázslani kezdtek. Elnyomta, majd kinyitotta az ablakot, hogy Hellmann kisasszony édeskés kölnijének illatát kiszellőztesse.

- Nem akarsz beszélni? - kérdezte Wigand idegesen, és karon ragadta.

Käthe egyetlen rántással kiszabadította magát.

- Itt nem. Gyere át az ebédlőbe! - szólította fel határozottan, és elindult.

Az ebédlőasztalon még ott voltak a fejedelmi vacsora nyomai. Néhány üres pezsgősüveg, egy félig kiürült gyümölcsöstál és ételmaradékok. Georg hazaengedte a házvezetőnőt, mielőtt Hellmann megérkezett volna. Az asztalt ezért nem szedte le senki.

Georg kissé megnyugodva, lehiggadva követte Käthét.

- Miért nem jelezted az érkezésedet? Akkor elkerülhettük volna az iménti jelenetet. Máshol is megtarthattuk volna azt a próbát.

Az asszony különös pillantást vetett rá.

- Kérlek, hagyjuk ezt, már nem vagyok olyan hiszékeny, mint gondolod. Jobb lesz, ha nyíltan, becsületesen megbeszéljük a dolgot. Hazugságokkal nem jutunk előbbre. A legkomolyabban kérdezem, s kérlek, légy őszinte: jogában állt Hellmann kisasszonynak, hogy így beszéljen velem? Igaz, hogy csupán teher vagyok a számodra?

Käthe komoly, őszinte beszéde megtette a hatását.

- Magad is rájöttél már, hogy nem vagyunk egymáshoz valók - mondta Wigand bizonytalanul.

- Igen, rájöttem.

- Nehézkes vagy és túl komoly, amivel kiölsz belőlem minden művészi lelkesedést, zokon'veszed`tőlem, hogy szabad akarok lenni, és megvetéssel elfordulsz tőlem, ha kirúgok a hámból. Egyáltalán nem tudsz megérteni. Butaság volt a részemről, amikor azt hittem, ki tudlak szakítani régi környezetedből. Túlságosan különbözőek vagyunk.

Käthe a halántékára szorította a tenyerét. Ott, ahol felnőtt, azok között a szürke, komor falak között, ahol a bőr szaga hervadó virágok illatával keveredik, éppen ma hozták érthetően a tudomására, hogy nem tartozik oda, mert más, mint azok, akik ott élnek. Most pedig a férje is ugyanezt mondja. Akkor hát hová menjen, hol az ő otthona? Nincs egy hely ezen a világon, ahol gyökeret ereszthetne? Ő már sehol sem érezheti magát otthon? Mélyet sóhajtott.

- Jobb lett volna, ha öszeszeded a bátorságod, és hama

rabb szólsz. Nem akarok a terhedre lenni. Eddig is csak kötelességérzetből maradtam melletted, mert már rég rájöttem, hogy mindketten tévedtünk. Visszaadom a szabadságodat, még ma este elhagyom A házat.

A férfi odalépett hozzá. Sajnálat ébredt benne a felesége iránt.

- Nem, Käthe, én megyek el, ez a lakás a tiéd. Váljunk el békében, ne haragudj rám!

- Nem haragszom, végül is nem tehetsz róla, hogy más vagy, mint én. Maradj te itt, én úgysem tudnék tovább élni e falak között. Gyorsan becsomagolom a ruháimat, másra nem is lesz szükségem, maradjon minden itt.

- Ma este már semmiképpen sem mehetsz el. A csomagolás órákat vesz igénybe. Hová akarsz menni, hiszen éjszaka van…

Käthe töprengett egy pillanatig.

- Megkérlek egy utolsó szívességre. Ha végeztem a csomagolással, légy szíves, kísérj el egy szállodába. Ha addig dolgod van, intézd el nyugodtan. Három órára van szükségem, azalatt mindennel elkészülök. Most kilenc óra - mondta, és kiment, hogy azonnal munkához lásson.

Wigand rosszkedvűen járkált fel s alá a szobában. Nem tudott örülni visszanyert szabadságának sem, érezte, milyen siralmasan szerepelt az imént.

Néha kifelé fülelt, hallotta,' hogy Käthe ide-oda járkál, csomagol. Rosszkedvűen leült egy karosszékbe, és tenyerébe támasztotta az állát. Három óra elteltével Käthe ugyanebben a helyzetben találta.

- Elkészültem, mehetünk - mondta nyugodtan. - Küldd utánam a bőröndömet, kérlek, mihelyt megadom az új címemet.

- És a többi, a bútoraid, a felszerelés… minden itt marad?

- Igen. Talán hasznát veszed majd, ha… valaki a helyemre lép.

És veled mi lesz? Visszamész a nagybátyádhoz? Talán ez lenne a legjobb.

Käthe keserűen elnevette magát.

- Úgy gondolod? Még magam sem tudom, mihez kezdek. De oda semmiképpen sem térek vissza. Ne aggódj miattam, majd feltalálom magam. Ami megmaradt a vagyonomból, egy ideig megment a nélkülözéstől, egyébként pedig dolgozni akarok. Egyedül ez a célom, ebben reménykedem.

Fogta kis kézitáskáját, és kifelé indult. Hagyta, hogy Georg elvegye tőle.

Némán lépdeltek egymás oldalán a nyári éjszakában. Käthe megborzongott. A szálloda halijában odafordult a férjéhez, és kezet nyújtott neki. A férfi érezte, milyen jéghidegek az ujjai.

- Isten áldjon - szólt Käthe csendesen.

Georg megszorította a kezét.

- Isten áldjon, Käthe, és bocsáss meg, ha tudsz!

- Magam is éppen olyan hibás vagyok, mint te. Ne okold magád! Örülnék, ha egyszer azt hallanám, hogy feljutottál a művészet legmagasabb csúcsaira. Üdvözöld, kérlek, Kertnert a nevemben! Remélem, hallok még felőle, benne igaz barátra leltem. Hartenbergnek és Bertholdéknak is add át üdvözletemet. Sajnos nem tudok személyesen elköszönni tőlük. Mihelyt megtudom, hol telepedem le, értesítelek.

Még egyszer biccentett, és a szőnyeggel borított lépcsőn felment a szobájába. Wigand megbabonázva nézett a karcsú nőalak után.

Käthe a lépcső tetején még egyszer visszafordult, intett neki, majd végleg eltűnt a szeme elől. Wigand a szájtáti személyzet orra előtt kivonult az utcára. A legközelebbi vendéglőben rendelt egy üveg bort, és pirkadatkor imbolygó léptekkel indult haza.

Ekkortájt Käthe még ébren ült szállodai szobája ablakánál. Képtelen volt lefeküdni, csak nehezen tudott napirendre térni az elmúlt órák eseményei felett. Nem szerette már Georgot, de az együtt töltött éveket nem tudta kitörölni az emlékezetéből. Valamikor, rövid ideig boldog volt vele, akkor úgy érezte, övé az egész világ.

Most lezárult egy korszak az életében. Vajon mi vár rá ez-után? Mihez kezdjen? Ki látja el jó tanáccsal, hogyan éljen ezentúl?

Helmut!

Hirtelen megvilágosodott előtte: őhozzá kell mennie, ő majd megérti, és segít rajta.

Börzongva felállt, hogy ágyba bújjon. Amikor becsukta a szemét, gondolatban még egyszer átélte a Hellmann kisasz- szonnyal lezajló jelenetet.

„Nem, ezek után semmiképpen sem maradhattam volna mellette - gondolta és megremegett. - Jobb ez így.”

Néhány óra pihenő után taxit hívatott. A gyorsvonat indulásáig még a bankárhoz is el akart menni, hogy elrendezze pénzügyeit, és készpénzt vegyen magához. Vagyona majdnem a felére csappant. Emiatt nem aggódott többé, remélte, hogy Helmut segítségével munkához jut, amellyel fedezheti a megélhetését. Tőle megszokott nagylelkűséggel és bőkezűséggel öt százmárkást helyezett egy borítékba, melyhez rövid üzenetet fűzött.

„Bizonyára sokféle váratlan kiadásod lesz a közeljövőben. Nem akarom, hogy miattam adósságokba verd magad.”

Férje nevére címezte a borítékot, és felkérte a bankárt, hogy küldje el neki. Miután ezzel is végzett, a pályaudvarra vitette magát.

Berlinbe érve átvágott a Potsdam téren. Színes, mozgalmas kép tárult a szeme elé. A tülekedő, siető embertömeg látványa megdobogtatta a szívét, ereiben gyorsabban kezdett lüktetni a vér. Ez a sok ember mind igyekszik valahová, meghatározott céllal, s mind szerves része valami hatalmas egésznek.

Annyira magával ragadta a színes forgatag, hogy szinte megfeledkezett saját bánatáról. Csak úti céljához érve jutott eszébe ismét a valóság.

Pillantása körbejárt a nagy házon. Szóval ez Helmut munkahelye!

A kapun állandóan emberek közlekedtek ki-be. Käthe követte őket, majd tanácstalanul megállt a nagy, aszfaltozott udvaron. Senki sem figyelt rá, senkinek sem volt ideje, hogy vele foglalkozzék. Kétségbeesetten körülnézett, és az egyik ajtó mellett meglátta a „portás” feliratot. Belépett. Magas, széles vállú, egyenruhás férfi ült az asztalnál, és egy nyomtatványt töltött ki éppen. Felemelte a fejét.

- Óhajt valamit? - kérdezte.

- Rodeck doktor úrral szeretnék beszélni. Megmondaná, kérem, hol találom?

- A szerkesztőségben kettőtől három óráig volt félfogadás. Holnap jöjjön el újra.

- Magánügyben keresem a főszerkesztő urat. Megtenné, hogy bejelent? Biztosan tudom, hogy fogadna.

A portás még egyszer alaposan végigmérte, majd megmutatta az utat.

Käthe hamarosan megpillantotta a „Főszerkesztő” feliratú ajtót.

Határozott léptekkel odament, és bekopogott. Várt egy kicsit, s mivel válasz nem érkezett, benyitott.

Tágas, világos szobába ért, amelynek falait magas könyvespolcok borították. A sarokban hatalmas íróasztal állt.

Az íróasztal előtt, Káthének háttal, ott ült Helmut Rodeck. Nem nézett fel azonnal, előbb befejezte a megkezdett mondatot. Lassan megfordult, és egyszeriben talpra ugrott.

- Käthe!

Csodálkozás, ijedtség és túláradó boldogság volt ebben az egy szóban.

- Igen, Helmut, én vagyok - mondta az asszony csendesen.

Helmut megfogta mindkét kezét, beljebb húzta a szobába, és lenyomta egy kényelmes bőrfotelba. Käthe leült, és a szemébe nézett. Helmut érezte, hogy valami rendkívüli történt, és ez erőt adott neki ahhoz, hogy uralkodjék magán. Odahúzott egy széket, leült vele szemben, és újra a keze után nyúlt.

- Örülhetek a gyors viszontlátásnak, vagy valami rossz hírrel kerestél fel?

Käthe mély lélegzetet vett.

- Kertelés nélkül, röviden elmondom, mi történt. Elhagytam a férjemet, és soha többé nem térek vissza hozzá.

Helmut felugrott, és járkálni kezdett. Käthe szavai olyan vihart kavartak a lelkében, hogy képtelen volt tovább egy helyben ülni. „Käthe szabad!” - ujjongott magában, és a remény újra szárnyra kapott a szívében. Ismét az asszonyra nézett, akinek ijedt, félénk pillantása láttán visszanyerte,önuralmát. Vigyázva, nehogy elárulja örömét, így szólt:

- Megijesztettelek, Käthe… kicsi Käthe. Ne nézz már rám ilyen rémülten. Nagyon meglepődtem, ennyi az egész. Mondd, hogy történt? Tegnap még nem gondoltál válásra.

Käthe beszélni kezdett. Szavai nyomán Helmut betekintést nyert házasságának mindennapjaiba. Ezúttal nem hallgatott el előle semmit, nem szépített, hanem nyíltan, kertelés nélkül tájékoztatta a történtekről.

A férfinak nagy önuralomra volt szüksége, hogy nyugodtan végighallgassa. Legszívesebben a karjába vette volna, vigasztalta, simogatta volna, akár egy beteg gyereket. Mégis erőt vett magán, csupán a kezét szorongatta, és részvéttel hallgatta.

Amikor Käthe beszámolója végére ért, Helmut felsóhajtott.

- El akarsz válni tőle?

- Biztos feleségül akarja majd venni azt a lányt… természetesen nem fogok az útjába állni.

- És veled mi lesz?

- A tanácsodat kérem, ezért is kerestelek fel. Felajánlottad a segítségedet. Szeretnék Berlinben maradni és munkába állni, szorgalmasan dolgozni. Neked kell megtanítanod rá, hogyan tegyem hasznossá, örömtelivé az életemet. Megteszed?

- Tudod, hogy a rendelkezésedre állok. A legutolsó fordításod kiváló, igazi mestermű. De vajon hosszú távon kielégít-e ez a munka, nem találod-e majd túlságosan egyhangúnak?

- Nincs semmilyen képesítésem. Nem tudom, mi máshoz foghatnék.

- Meglátjuk. Ó, Käthe, ugye nem álmodom, ugye tényleg te ülsz itt velem szemben? Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy itt akarsz maradni. Látod, milyen önző vagyok, hamarabb gondolok a magam örömére, mint a te bánatodra. Várj egy pillanatig, befejezem, amit elkezdtem, és utána egész nap szabad vagyok. Megmutatom neked Berlint, sétálunk egyet, utána elmegyünk vacsorázni. Valahol majd találunk helyet, ahol felfrissülhetsz, itt sajnos nincs rá lehetőség. Estére elmegyünk valahová, minden rosszat el kell felejtened. Erről majd én gondoskodom. Ja igen, és kell lakás is. Itt van egy ismert írónő címe, finom, kedves teremtés, nagyon dicsérte a panziót, ahol lakik. Remélem, akad még szabad szobájuk. Először odaviszlek, hogy lásd, hol lesz a lakhélyed. Bocsáss meg, kérlek, egy pillanatra.

Leült az íróasztalhoz, és folytatta az írást. Néha felpillantott, mintha csak arról akarna meggyőződni, hogy Käthe ott van-e még. Amikor elkészült, telefonon utasításokat osztogatott a cég különböző részlegeiben dolgozó munkatársainak.

- Így ni, most már mehetünk, szabad vagyok!

Egymás mellett megindultak kifelé.

Az utcán Helmut odaintett egy taxit, besegítette Käthét, majd maga is helyet foglalt mellette. Először a panzióhoz hajtattak. Käthét előzékenyen fogadták, szoba is akadt a számára.

Käthe legszívesebben a szobájában maradt volna, az elmúlt nap eseményei igencsak megviselték. De mivel nem akarta elrontani Helmut örömét, hagyta, hogy vigye, ahová akarja. A rengeteg látnivalótól annyira elfogta az izgalom, hogy a fáradtságáról is megfeledkezett. Vacsora után Helmut hazavitte. Búcsúzáskor Käthe megjegyezte:

- Holnap ne vigyél sehová, Helmut! Össze kell szednem magam, szeretnék tisztán látni, ami a múltamat és a jövőmet illeti.

- Ahogy akarod. De holnapután ugye eljöhetek érted? Nem is tudod, Käthe, milyen boldog vagyok, hogy van itt végre egy ember, aki hozzám tartozik, akinek szüksége van rám, és akit egy kicsit kényeztethetek. Jó éjt, édes, kicsi Käthe! Aludj jól!

Az asszony mosolyogva nyújtott kezet neki.

- Jó éjszakát, kedves Helmut! Ezer köszönet a kedvességedért. Ha te nem lennél…

Helmut végigment a még ilyenkor is forgalmas utcán, és betért egy bárba. Annyira tele volt a szíve, hogy egyszerűen képtelen volt hazamenni.

- Édes, kicsi Käthe - mondogatta szinte csak magának, és elöntötte a boldogság. Käthe szabad lett, szabad! Többé nem tilos szeretnie.

Másnap reggel Käthe későn ébredt. Lement az ebédlőbe, és míg a kávéját iszogatta, a tulajdonosnő leült mellé. Mindenféléről elcsevegett vele, szerette volna egy kicsit kikérdezni. Honnan, hová, miért? Käthe most érezte először, milyen nyomasztó, ha az ember nem egészen tisztázott körülmények között él. Azt nem mondhatta, hogy éppen most hagyta el a férjét. A gyászruha, amit Amalie néni temetése óta viselt, segített neki abban, hogy elnémítsa kíváncsiskodó szállásadóját. Ettől eltekintve kellemesen érezte magát a panzióban. Hamarosan visszavonult a szobájába, és levelet írt.

Anna Bertholdtól levélben búcsúzott el. A borítékba becsúsztatott két névjegyet Hartenberg és Kertner számára, amelyekre szintén írt néhány sort.

Amikor ezzel végzett, odaült az ablakhoz, és lenézett az utcára. Érdekelte a lenti jövés-menés. Már sajnálta, hogy arra kérte Helmutot, aznap íie jöjjön érte. Újra kipihentnek érezte magát, és szívesen sétálgatott volna vele keresztül-kasul a városon. Kellemesen érezte magát a társaságában, jólesett neki a férfi kedvessége, lovagias viselkedése, és a gyengéd gondoskodás, amellyel körülvette. Vágyódott a jelenléte után, amitől ezen a napon megfosztotta önmagát.

Másnap Helmut négy óra körül érkezett. Előtte végzett aznapi hivatali teendőivel.

- Hála istennek, hogy itt vagy, Helmut - üdvözölte Käthe kitörő örömmel -, nélküled olyan magányos vagyok.

- A tiéd minden szabadidőm. Korlátlanul rendelkezhetsz vele.

- Nem akarlak a szavadon fogni. Legényember létedre bizonyára rengeteg elfoglaltságod akad.

Helmut elnevette magát. A régi, boldog nevetés volt ez, amely ismerősen csengett Käthe fülének.

- Nem olyan szörnyű a helyzet, mint hinnéd, Kizárólag a régi pártfogóm, Sartorius házában szoktam megfordulni. Hébe-hóba a lányáékriál is eltöltők egy estét. Legközelebb téged is magammal viszlek.

Käthét elfogta a nyugtalanság.

- Nem tudom, mit mondjak erre; Helmut. Nézd, tegnap igen kellemetlenül éreztem magam, amikor a szállásadóm érdeklődni kezdett a kilétem felől. Mit gondolnak majd egy olyan asszonyról, aki elhagyta a férjét?

Helmut megfogta a kezét.

- Emiatt ne aggódj, Käthe, kedves. Sartoriús barátom, a lányával és a vejével együtt szabad gondolkodású, előítéletektől mentes emberek. Meglátod, kedvesen fogadnak! De most hallgass meg, van egy javaslatom. Megint bebizonyítom, milyen önző alak vagyok. Meséltem, hogy titkárt keresek, és még nem találtam megfelelő személyt. Hát most megvan, itt ül előttem. Mondd, Käthe, elfogadnád a titkári állást?

Az asszony azt hitte, nem jól hall.

- Én?

- Igen, te.

- Ugye tréfálsz? Hogy lennék én képes ellátni egy ilyen munkakört?

- Hát munkád, az lenne bőven.

- Ennek csak örülnék, Helmut. Nem is ez aggaszt.

- Hanem?

- Nem vagyok én erre alkalmas. Ilyen felelősségteljes munkához jó képességekre és alapos tudásra van szükség.

- Lássuk csak! Gyönyörű a kézírásod, ügyes, csiszolt a stílusod. Tudsz gyorsírni, nagyszerűen beszélsz franciául, ami francia kapcsolataink miatt igen lényeges. Kevés, szóból is megértesz, okos vagy és tapintatos, és… és… - itt elnevette magát - és én nagyon rokonszenvesnek talállak. Mivel a titkárommal kénytelen vagyok egész nap együtt lenni, ez is nagyon fontos a számomra. Van keclved elvállalni?

- Kedvem… ó, igen, kedvem, az van hozzá. Nagyszerű volna, de hát…

- De feltételekhez kötöd,

- Nem.

- De igen. Havi kétszáz márka fizetést kérsz, ami a teljesítménnyel növekedhet. Évente három-négy hét szabadságot kérsz, hajlandó vagy reggel kilenc órakor megkezdeni a munkát, és este öt óráig a szerkesztőségben máaadni. Vagy nem így van?

Käthe mosolygott.

- Jaj, Helmut, túlságosan elkényeztetsz.

- Inkább magamat. Mondj igent!

- Örömmel, ha tényleg azt gondolod, hogy képes vagyok megfelelni az elvárásaidnak.

- Igen, azt gondolom. De van itt még valami. Helmut

Rodeck néha türelmetlen, ideges, elviselhetetlen alak. Előfordulhat, hogy zsémbeskedik, ha valami nem a szája íze szerint történik. Ilyenkor a titkárnak nagyon okosnak kell lennie, és nem szabad ezt rossz néven venni tőle.

Käthe mosolyogva fogta meg a kezét.

- Ha egyéb göndjaim nem lesznek, ennyit csak kibírok valahogy.

- Nos, akkor hát megegyeztünk. Mikor tudsz belépni?

- Amikor akarod.

- A jövő hétfő megfelelne. Gondoltam, megajándékozlak még néhány felhőtlen nappal, de utána menthetetlenül beduglak egy irodába. Ó, Käthe, milyen mesés lesz! El sem tudom mondani, mennyire örülök. Majd meglátod, itt újjászületsz, megismered az igazi életet. Mindenhová elviszlek, ahol újat láthasz, tanulhatsz. És újra nevetni fogsz, hisz oíyan gyönyörűen tudsz nevetni. Most pedig kószálunk egy kicsit Berlinben. Oda megyünk, ahová akarod. Készülj, máris indulunk, jó?

Käthe engedelmeskedett, és egy negyedórával később már egymás mellett lépdeltek, a tömegben. Käthe kissé megrémült, mert a mellettük elhaladó férfiak leplezetlen csodálkozással bámulták. Szorosan odasimult Helmuthoz, aki mosolyogva a karját nyújtotta.

- Ezt még meg kell szoknod, Käthe. Aki ilyen szép, mint te, annak ezt is el kell viselnie.

Käthe határozott mozdulattal, bizalmasan belékarolt, Helmut pedig boldogan feszített mellette. Milyen jó, hogy végre a védelmébe veheti, és megóvhatja minden bajtól!

XVI.

Käthe munkába állt. Már két hete dolgozott, és legnagyobb örömére minden rendben ment. Új, végtelenül tartalmas élet kezdődött számára. Akkora buzgalommal vetette bele magát a munkába, hogy Helmutnak időnként fékeznie kellett, nehogy túl sokat vállaljon magára.

Helmutnak komoly gondot okozott a közös munka. Most, hogy állandóan együtt volt a titokban imádott asszonnyal, minden önuralmára szüksége volt, hogy ne árulja el magát. Tudta, ha az asszony tudtára adná, mi zajlik a szívében, menthetetlenül elűzné maga mellől. Mégis minden szavával, egész viselkedésével az ő szerelméért harcolt.

Tudta, hogy Käthe szíve szabad, és ez a bizonyosság reményt öntött belé. Majd ha túltette magát a történteken, és a szíve megint képes lesz befogadni egy új szerelmet, akkor jön el az ő ideje. Forró, mindent elsöprő érzelmeivel lehetetlen, hogy ne hódítsa meg a szívét.

Käthe egyelőre nem sejtett semmit. Akárcsak Helmut, ő is kedves, barátságos volt, és korlátlanul megbízott a férfiban. Helmut éppen erre a bizalomra akart rászolgálni.

Munkaidő alatt kizárólag hivatalos hangnemben értekeztek, habár olykor meghitt, bizalmas szó keveredett a beszédükbe. Käthe tágas, világos irodát kapott Helmuté mellett, s a férfi akkor kukkanthatott be igyekezettől kipirult arcú titkárnőjéhez, amikor csak akart. És nagyon gyakran akart. Lopva újra és újra elnézte az asszonyt, akinek szépsége, szelíd bája újra és újra elvarázsolta.

Käthe csak itt, ebben a környezetben ismerte meg és tanulta meg értékelni Helmut energikus., célratörő egyéniségét. A férfi tiszteletet parancsoló biztonsággal állt a hatalmas vállalkozás élén. Igazi élvezet volt nézni, ahogy serényen tettvett, intézkedett.

- Az ember megijed tőled, olyan fontos személyiség lettél - jegyezte meg egy nap Käthe. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen felelősségteljesét munkád. Ez a te birodalmad, ahol te vagy az uralkodó. Már-már ott tartok, hogy kezdek félni a tekintélyedtől.

- Az isten szerelmére, ezt felejtsd el, Käthe! Nem akarom, x hogy tarts tőlem! De ha meg akarsz jutalmazni azért, amit elértem, akkor inkább légy jó és kedves hozzám. Már olyan sokan tartanak a tekintélyemtől, hogy több tisztelőre nincs szükségem. De szeretetre, kedvességre annál inkább, mert ezeknek" híján vagyok. Tiszta szívből nem is szeret engem senki, úgyhogy ezen a téren hásznossá teheted magad.

- Igazán nem esik nehezemre - felelte Käthe mosolyogva. Szívesen tréfálkozott vele.

Munka után szinte minden estéjüket együtt töltötték.

Helmut bevezette Käthét Sartóriusék házába. A tekintélyes öregúr és vidám, életrevaló felesége szívélyesen fogadták. Käthének hamarosan alkalma nyílt rá, hogy megismerkedjen a házaspár leányával is.

Käthe érdeklődéssel, nézte a csinos, szőke asszonyt, akinek szép barna szeme vidáman csillogott. Szóval érte dobogott egykor Helmut szíve - bár meglehet, még ma is reménytelenül szereti!

Helmutra pillantott. Vajon kitalálta-e, mire gondol?

Hát persze hogy kitalálta. Tudta, hogy Käthe azt hiszi, Ihssennét szereti. Figyelte arcának minden rezdülését, és megpróbált olvasni a gondolataiban.

Ihssenné meghívta Helmutot és Käthét, hogy látogassák meg gyakran, ők pedig éltek is a meghívással. Az ő házában Käthe egy új társadalmi réteggel került kapcsolatba, akik másként beszéltek, másként viselkedtek, mint az általa eddig megismert emberek.

Egy-egy ilyen este után az időjárástól vagy a kedvüktől függően hol gyalog, hol kocsin tették meg a hazavezető utat. Käthe ilyenkor még a szokottnál is figyelmesebb volt Helmuttal, vigasztalni akarta. Helmut hamarosan rájött az okára, és önző módon kihasználta kedvességét. Minél szótlanabbul, komolyabban nézett maga elé, az asszony annál meghittebben, kedvesebben simult hozzá. Minden mozdulatával, szavával azon igyekezett, hogy elűzze a sötét gondolatokat a homloka mögül.

A férfi még csak nem is szégyellte magát ezért a huncutságért. Kimondhatatlanul boldoggá tette, ha Käthe vele foglalkozott.

Teltek-múltak a hetek. Chemnitzből nem érkeztek hírek. Egy nap az irodában Adi Kertner jelentkezett be a délutáni félfogadásra.

Käthe arca felragyogott.

- Ugye, megengeded, Helmut, hogy itt fogadjam a vendéget?

- Természetesen. Hagyjalak magatokra benneteket?

- Nem, nincsenek titkaim előtted.

Kertner belépett. Igen divatos ruhát viselt, látszott rajta, milyen kínos gonddal öltözködött. Így csak ő tudott megjelenni valahol.

Käthe elébe sietett, és a kezét nyújtotta.

- Istenem, mennyire örülök, hogy viszontlátom!

A férfi kezet csókolt neki, mire Käthe bemutatta egymásnak az urakat.

- Felkerestem a lakásán, nagyságos asszonyom, és azt a felvilágosítást kaptam, hogy itt megtalálom.

Käthe hellyel kínálta.

- Igen, itt dolgozom.

- És ahogy látom, nagyszerűen feltalálja magát. Nagyon örülök, hogy nem olyan lelkiállapotban találom, mint amire számítottam. Talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy mi, akiknek abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy a közelébe kerülhettünk, mindannyian együttérzéssel gondolunk magára.

- Igen, mindig éreztem, hogy vannak barátaim, és ez sok nehézségen átsegített. Az unokatestvérem pedig, aki egyben leghűbb barátom is, megtalálta számomra a leghatásosabb gyógyszert: a komoly munkát. De most beszéljünk magáról! Nem tudom… valahogy olyan furcsa most az arca. Úgy néz ki, mint… hogy is? Nem tudom szavakba önteni.

A színész szeme fénytelenül, tompán révedt a semmibe.

- Mindjárt megérti, ha elmondom, mi hozott Berlinbe. Egyszer már meséltem magának az én Hannámról, akit szeretek, és akit a szülei nem engedtek hozzám feleségül, mivel színész vagyok. Tegnap a karomban jobblétre szenderült.

Käthe döbbenten fogta meg a kezét.

- Szegény barátom, nem értem, hogyhogy ilyen hirtelen?

- Már jó ideje betegeskedett. A gondok tönkreteszik az embert. Egy megfázás döntötte ágynak. Amikor megtudta, hogy nincs gyógyulás a számára, engem hívott, és az apja a halál fenyegető közelségében nem tudta megtagadni a kérését. Táviratozott, hogy jöjjek azonnal. Kivettem néhány nap szabadságot, és Hannámhoz siettem. Az élet egy teljes nappal ajándékozott meg bennünket. Mellette maradtam, amíg ki nem szállt belőle az élet. Holnap hazautazom, és… és estére a színházban gondoskodom róla, hogy az embereknek legyen min nevetni.

Határtalan fájdalom és keserűség rezgett a szavaiban. Käthe mély megrendüléssel hallgatta, és némán megszorította a kezét. Kertner felállt, és lerázta magáról gyászos hangulatát.

- De nem azért jöttem ide, hogy a saját gondjaimmal magát is elkedvetlenítsem. Tudom, hogy velem érez.

- Ez így van, kedves barátom, és előttem egyáltalán nem kell erőltetnie a jókedvet, tudom, milyen vigasztalan. De ne keseredjen el! Ha a körülmények úgy alakultak, hogy életében nem tehette boldoggá Hannát, most ne sajnálja tőle a nyugalmat és a földöntúli békét. A halál kapuján túl, talán közelebb van magához, mint életében valaha is volt.

- Ezt mondogatom én is magamnak. Majdcsak túl leszek a nehezén. Ha egyszeriben megáll az egyetlen szív, amely eddig csak értünk dobogott, és az ember rájön, hogy teljesen egyedül maradt, nyomorúságosan érzi magát. Bárcsak gyermek módjára hinni tudnék a halál utáni viszontlátásban! De most már ne beszéljünk erről. Amellett, hogy szerettem volna újra látni, és átadni Hartenberg és Bertholdék üdvözletét, van egy megbízásom. Ne vegye tőlem rossz néven, ha keserűséget, szomorúságot ébreszt magában, amit mondani szeretnék. Azért vállaltam el ezt a megbízást, mert tudom, hogy nálamnál senki sem tiszteli jobban a nagyságos asszonyt.

- Tudom, kedves Kertner, és azt is, hogy miről van szó. Ugye a… a válás ügyében jött?

- Pontosan így van. Wigand megkért, hogy keressem fel. Maga olyan nagylelkű volt véle, hogy bátorkodik megkérni, egyezzen bele a válásba.

Käthe végigsimított a homlokán.

- Mondja meg neki, hogy nem gördítek akadályt az útjába.

Kertner lehajtotta a fejét, kissé kellemetlenül érezte magát.

- A beleegyezése még nem elég. A dolog nem ilyen egyszerű: könnyebb házasságot kötni, mint elválni. Wigand pontosan megérdeklődte, mi a teendő. A válópert magának kellene beadni, és… hűtlenséggel vádolni Wigandot. Georg kész magára vállalni a költségeket, csak arra kéri, hogy Hellmannt hagyja ki az egészből. Ha őt is megvádolja, ezzel megnehezítené kettőjük egybekelését. Wigand számít a nagylelkűségére, csakhogy sok apróságot is figyelembe kell venni. Igen kínos lenne számomra, hogy ezt magával részletezzem, ezért, ha felhatalmazná Rodeck doktor urat, mi ketten, mint férfi a férfival talán gyorsabban szót értünk.

Käthe félénken nézett Helmut szemébe.

- Nem szeretnélek zaklatni ezzel, de…

- Tudod, hogy bármikor rendelkezhetsz velem. Kertner úrnak igaza van, felesleges, hogy ok nélkül felizgasd magad.

- Szívből köszönöm.

Helmut Kertnerhez fordult.

- Megkérhetem, hogy fáradjon át hozzám?

A két férfi hosszas megbeszélést tartott a szomszédos irodában.

Ezután elbúcsúztak Käthétől, és együtt felkerestek egy ügyvédet, hogy a tanácsát és a segítségét kérjék. Érinteni kellett olyan pontokat is, amelyek nyomot hagytak volna Käthe érzékeny lelkében. Olyan mulasztásokkal kellett megvádolniuk Wigandot, amelyek okot szolgáltatnak ahhoz, hogy a felesége a házasság felbontását kérje. Mivel Wigand hajlandó volt mindent elismerni, csak hogy visszanyerje a szabadságát, a válásnak nem volt akadálya. Wigand a legapróbb részletekbe is beavatta Kertnert, mert időközben ő is kikérte egy ügyvéd tanácsát, és tudta, hogy erre is szüksége lesz.

Miután végeztek az ügyvédnél, Helmut meghívta Kertnert, hogy töltse velük az estét. A színész nem sokáig kérette magát. Megbeszélték a találkozót, és baráti kézfogással váltak el egymástól.

Az együtt töltött este még közelebb hozta őkét egymáshoz, Käthe volt a kapocs kettejük között. Mire Kertner búcsút vett tőlük, hogy elérje az éjszakai vonatot, a két férfi között életre szóló barátság kezdődött.

Käthe válása sok kellemetlenséggel járt, ami néhány keserű, gondterhelt órát okozott neki. Helmut segített, amiben csak tudott. A terhek jó részét levette a válláról, ám mindentől ő sem tudta megóvni. Hosszú, nehéz időszak után végre kimondták a válást.

Wigand hamarosan feleségül vette Helene Hellmannt, de második felesége „lélekemelő művészi támogatása” ellenére egyre jobban elzüllött.

Bertholdné a maga kíméletlen módján elújságolta Käthének, hogy Wigandból „szeszkazán” lett, és hogy az a „híres szépsége” igencsak megsínyli ezt az életmódot. Hellmann tovább tetszeleg, mint „Hellmann-Wigandné asszony”, és „fűnek- fának dicsekszik” a szép, elegáns lakásukkal.

Käthe úgy hallgatta mindezt, mint egy gyenge, távolba vesző hangot a régmúltból. Tartalmas életet élt, amely napról napra egybefonódott Helmutéval. El sem tudta képzelni, hogy másként is lehetne. Rendíthetetlen bizalommal és rajongó szeretettel csüngött rajta. Maga sem vette észre, hogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbek, bensőségesebbek lettek. Ez az új érzés semmiben sem hasonlított ahhoz a rajongó, mindent elsöprő szerelemhez, amely egykor Wigand karjába vezette. Helmut iránt érzett vonzalma őszinte megbecsülésen és határtalan bizalmon alapult.

Helmut következetesen harcolt Käthe szerelméért, de ahogy múlt az idő, egyre türelmetlenebbé vált.

Käthe észrevette, hogy valami nyomasztja, de amikor az okait kutatta, téves irányban kezdett tapogatózni. Azt hitte, Ihssenné a kulcsa íosszkedvének.

Észrevétlenül feltámadt benne a vágy, hogy kigyógyítsa őt régi vonzalmából. Helmut többet érdemelne, minthogy egész életében egy viszonzatlan szerelem miatt keseregjen.

Egy olyan férfi, mint ő, akár minden ujjára találhat magának feleséget. Ez a gondolat megrémisztette.

Mi lesz, ha egy nap tényleg megházasodik? Ő hová legyen akkor? Käthe zavartan felemelte a fejét a munkájából, és a férfi arcát fürkészte. Helmut észrevette, találkozott a tekintetük, és Käthe életében először pirult el miatta.

- Akartál mondani valamit, Käthe?

Az asszony elnézett a feje felett.

- Nem, én… csak támadt egy buta gondolatom.

- Szeretném tudni, milyenek a te buta gondolataid - felelte Helmut tűnődve.

Käthe zavartan elmosolyodott.

- Az jutott eszembe, hogy mi lesz, ha egyszer megházasodsz.

- Szemmel láthatóan nagyon megijesztett ez a gondolat - mondta Helmut fojtott hangon.

Käthe úgy tett, mint aki dolgozik, nem emelte fel a tekintetét az előtte fekvő papírlapokról.

- Az ember néha önző. Mi lesz velem, ha te megnősülsz?

- Olyan fiatal vagy még, Käthe, az élet számodra is sok szépet tartogat. És velem mi lesz, ha újra férjhez mész?

Käthe mélyet sóhajtott.

- Nem, én már soha többé nem megyek férjhez. A legszívesebben örökre veled maradnék - felelte halkan.

A férfi felállt, és az ablakhoz lépett. Kis türelem, és nemsokára eljön az ő ideje.

XVII.

Két hét telt el e beszélgetés óta, amikor Helmut egyik reggel benyitott Käthe irodájába. Felöltőjét a karján lóbálta.

- Käthe, képzeld, leszakadt a gombom. Ugye, felvarrod?

Käthe azonnal munkához látott.

Helmut elnézte, ahogy dolgozik.

- Bizony keserves a legényélet. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy feleség után nézzek - jegyezte meg tettetett komolysággal.

Käthe összerezzent, és megszúrtá az ujját. A szíve sajgott, szemét döntötték a könnyek. Ennek ellenére sebesen dolgozott tovább. Egy könnycsepp hullott a felöltőre. Helmut észrevette, és hirtelen határozott mozdulattal a keze után nyúlt.

- Käthe!

Az asszony ijedten kapta fel a fejét. Milyen szenvedélyes a hangja! Még soha így nem ejtette ki a nevét!

- Hallgatlak, Helmut - felelte halkan, és már nem tudott gátat szabni a könnyeinek.

- Nézz rám, Käthe!

Az asszony elővette a zsebkendőjét, és gyorsan felszárogatta a könnycseppeket.

- Ezek a buta könnyek… az előbb, tudod, megszúrtam az ujjam - próbálta menteni a helyzetet.

Helmut Käthe ujjara nézett, amelynek hegyén icipici vércsepp pirosíott. Ráhajolt, és gyengéden lecsókolta.

- Szegény, pici ujjacska. Nagyon fáj?

Käthe szeméből megint kibuggyantak a könnyek.

- No de Käthe, ilyen apróság miatt nem fakad sírva az ember! Gyanús vagy te nekem! Mondd meg igaz szavadra, megnősüljek vagy se!

- Felőlem - vágta rá durcásan.

Gyorsan megtörölte az arcát, befejezte a varrást, és csendben visszaült az íróasztalához.

Helmut fel-alá járkált a szobában, s közben az arcát fürkészte. Käthe lelkében kétségtelenül vihar dúlt, édes, bájos arca különös, fájdalmas kifejezést'öltött.

Käthe eközben befelé figyelt, a saját szívébe.

„Mi van veled? Miért érint téged olyan fájdalmasan, hogy meg akar nősülni? Sajnálod tőle a boldogságot? Dehogyis, inkább azt szeretnéd, ha ő leririé a legboldogabb a világon. Csak ne mással, hanem veled. Käthe, talán csak nem…? De igen, hiszen te szereted őt… nem úgy, ahogy a fivérét, barátját szereti az ember. Nem, egészen másként, annál sokkal forróbban, igaz szerelemmel. Szedd már össze magad! Nehogy bármit is észrevegyen! Biztos kinevetne… vagy talán megijedne? De akkor meg miért viselkedik ilyen furcsán? Ellágyulva néz rád, gyengéden, miért…?

Idáig jutott a töprengésben, amikor Helmut váratlanul mögéje lépett, és kivette a tollat a kezéből.

- Mik ezek a titokzatos jelek, amiket rajzoltál? - kérdezte bizonytalanul.

Käthe meglepetten nézett le az előtte fékvő papírlapra, amely tele volt mindenféle ákombákommal.

- Jaj, istenem! - kiáltott fel rémülten.

A férfi hátulról átölelte.

- Meg kell magyaráznod a jelentésüket, édes, kicsi Käthe! - súgta a fülébe gyengéden.

Az asszony némán, egész testében reszketve ült a helyén, akár egy rabul ejtett madárka. Nem mert megmozdulni, a férfi karjában úgy érezte, maga a mennyország nyílt meg előtte.

- Nos, Käthe, mit jelent mindaz, amit papírra vetettél?

- Én… én nem is… tudod, az ujjam…

Helmut sokat sejtetően elnevette magát, aminek hallatán Käthét elöntötte a boldogság.

- Majd én lefordítom. Figyelj, most meghallod, mi áll a papíron! Szóval: Kedves Helmut, ne nősülj meg, mert nekem az borzasztóan fájna. Teljes szívemből szeretlek, olyan nagyon, hogy én szeretnék a feleséged lenni.

Helmut elhallgatott. Käthe mozdulni sem tudott. Ekkor a férfi lassan maga felé fordította, és a szemébe nézett. Tekintetük önfeledten egymásba olvadt. Helmut magához ölelte, úgy súgta a fülébe:

- Édes, kicsi Käthe, szeretlek, el sem tudom mondani, mennyire szeretlek. Hozzám jössz feleségül?

Az asszony úgy érezte, álmodik.

- És az a másik, akiért a szíved dobog? Akit már olyan régóta szeretsz… Ihssenné… ugye, ő az?

- Nem, Käthe. Az a másik te vagy, te magad. Szeretlek, amióta visszatértem a szülői házba, és ott először megláttalak. De akkor másé volt a szíved, és én eltitkoltam előled az érzelmeimet, sőt tévútra vezettelek, mert nem akartam megzavarni a nyugalmadat. És amikor megkerestél Berlinben, tovább folytattam a színjátékot, mert éreztem, még várnom kell. De most már nagyon nehezemre esik türelmesnek lennem, drágám… ha mindezért kárpótolni akarsz, akkor szeress, de nagyon! Mondd gyorsan, hogy hozzám jössz feleségül!

Käthe nem vette le róla csillogó szemét.

- Ha a feleséged leszek… félek, hogy mindkettőnknek csalódásban lesz részünk. Inkább maradjon minden a régiben!

Helmut szorosan magához ölelte.

- Hogy képzeled, Käthe?! Fogalmad sincs, milyen önuralomra volt szükségem, hogy ilyen sokáig kibírjam! Azt akarom, hogy az enyém légy, hallod, akarom, azért, mert szeretsz, és mert szeretlek. A csalódástól nem félek. Jól ismerjük egymást, és volt időnk bőven, hogy felülvizsgáljuk érzéseinket. Higgy nekem, kedvesem!

Käthe ekkor két kezébe fogta a férfi fejét, és félénken, lágyan megérintette az ajkával. Helmut ujjongva magához szorította, és úgy csókolta, hogy Káthének elakadt a lélegzete. Nem ellenkezett, hagyta, hogy záporozzanak a csókjai, és elcsodálkozott, hogy ez milyen boldoggá teszi. Azt hitte, a szívében már elnyílt a tavasz, és soha nem fog férfit szeretni többé.

Helmut meggyőzte ennek az ellenkezőjéről. Käthe csak most ismerte meg az igazi, érett szerelmét, amely után mindig is vágyakozott. Bolyongó lelke végre igaz otthonra talált.

Helmut annyira sürgette, hogy hamarosan megtartották az eljegyzést.

Käthe ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is megmaradjon állásában mint Helmut titkárnője. A közös munkából azonban nem lett semmi. a férfi állandóan ott állt mellette, csókolta, ahol érte, azt sem tudta, hová legyen boldogságában. Egyikük sem tudott rendesen dolgozni, Helmut asztalán pedig egyre csak szaporodott a sok papír.

Ekkor Käthe beadta a felmondását. A férfi azonban úgy könyörgött, hogy őt hallva, a kövek is megindultak volna. Arra kérte, hogy csak addig maradjon mellette, amíg össze nem házasodnak, mert különben nem bírja ki nélküle. Megígérte, hogy később minden mulasztását pótolja, mire Käthe beleegyezett.

Megtartották az esküvőt, s boldog egyetértésben töltötték napjaikat.

Helmut levélben értesítette az édesapját, hogy feleségül vette Käthét.

Karl Rodeck válasza így hangzott: „Már rég feladtam, hogy valaha is megértselek benneteket. Számomra felfoghatatlan, hogyan bonthatnak fel emberek egy házasságot, hogy aztán újat kössenek. Mindketten könnyelműek vagytok, mindig is azok voltatok. Ennek ellenére kívánom, hogy ne bánjátok meg ezt a lépést!”

Käthe és Helmut együtt olvasták el a levelet.

- Látod, látod, könnyelmű Helmut! - kuncogott Käthe.

- Hallhattad, te sem vagy különb, könnyelmű Käthe - felelte Helmut, és gyengéden megcsókolta.

- Álmomban sem hittem volna, édesem, hogy létezik ekkora boldogság. Hasonló a természetünk, akár szavak nélkül is megértjük egymást. Egy pillanatig sem aggódom a jövőnk miatt.

Helmut a karjába vette Käthét, és túláradó szerelemmel, bizakodva merültek el egymás tekintetében.

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás-alapján készült

Hedwig Courths-Mahler: Käthes Ehe

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co. Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Kohajda Gizella

Fordította: KOHAJDA GIZELLA

---