Hedwig

Courths Mahler

Várj reám!

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler:

Daniela, ich suche dich

Bastei - Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG

Bergisch Gladbach

Fordította: VÁRY ALÍZ

I.

Beatrix Landa hatalmasat ásított. Álmosan pislogott a nővérére, aki vizes szivaccsal a kezében állt az ágya mellett.

– Ha nem kelsz fel most azonnal, Trix, biz' isten kicsavarom fölötted ezt a szivacsot! – mondta harciasan Daniela. – Majd attól felébredsz!

– Ne merészeld, mert szörnyű bosszút állok! Minden áldott reggel megzavarod az álmomat – feleselt a kisebbik Landa lány, s tüntetőleg a fal felé fordult. – Hát van neked szíved?

Daniela felnevetett.

– Ha nem tenném, aligha érnél be időben a hivatalba. Hacsak le nem mondasz a reggeliről, ugye, Trix?

– Ó, az az átkozott hivatal! Torkig vagyok vele! Mikor jön már végre a mesebeli herceg, hogy megszabadítson a gyorsírástól! Egy percig sem siratnám a munkát, az egyszer biztos! – dörzsölte a szemét morcosan Beatrix. Kelletlenül kikecmergett az ágyból, belebújt meleg köntösébe és a papucsába, s átcsoszogott a fürdőszobába.

– Még szerencse, hogy rajtam kívül senki sem hallja ezeket a reggeli kirohanásaidat! Fürdés után majd szebb színben látod a világot! – kiáltotta a húga után Daniela, miközben odaült a kis fehér fésülködőasztalhoz, hogy elkészítse a frizuráját. Csakúgy, mint minden egyebet, a fésülködőasztalt is közösen használták a nővérek. Persze mindig Dani került sorra előbb, mivel ő kelt fel hamarabb. A fürdőszobából eközben jókedvű fújtatás és prüszkölés hallatszott, ami halvány mosolyt csalt Dani arcára.

– Jóságos ég, Dani, te már a fésülködéssel is elkészültél? Mégis mióta vagy fenn? – kérdezte Trix, amikor kisvártatva visszajött a szobába. Csakugyan sokkal vidámabbnak látszott, mint az imént.

– Mindössze negyedórával keltem korábban, mint te. Nem szeretek kapkodni, tudod jól.

– Persze, persze, a sietség olyan közönséges dolog! Inkább lemondasz a reggeli lustálkodásról, aminél pedig nincs jobb dolog a világon! Tele vagy finomkodó szokásokkal, csak azt tudnám, hol szedted fel!

– Butaságokat beszélsz, Trix!

– Miért, talán nem pipiskedsz olyan előkelően, hogy bárki álruhás hercegnőnek nézhetne?

– Felöltöznél végre?

A köntös nagy ívben az ágyra repült, s Trix, a legújabb slágert dúdolva, lázas sietséggel öltözködni kezdett. Dani segítségével végül sikerült is időben megjelenniük a reggelinél. Szüleik, a nyugalmazott Landa ezredes és hitvese, Lena asszony már elfoglalták helyüket az asztal mellett. Minden készen állt: kitöltötték a kávét, megvajazták a zsemléket, igaz csak vékonyan, mert takarékoskodni kellett, s a két lány tányérja mellett ott várakozott a becsomagolt tízórai, amit majd magukkal visznek a hivatalba.

Igyekezniük kellett az evéssel, ha nem akartak elkésni.

– Hál' istennek holnap vasárnap! – sóhajtott fel Trix, miután lenyelte az utolsó falatot. – Végre kedvemre kialhatom magam, és nyugodtan megreggelizhetek! Viszlát, mama, viszlát, papa, ebédnél találkozunk? – köszönt el a szüleitől, cuppanós csókot nyomva az arcukra.

Anyja szeretetteljesen megcirógatta a haját. Bár Danitól is gyengéden búcsúzott, mégis úgy tűnt, hogy Lena asszonynak Trix a kedvence. Az ezredes viszont pontosan ugyanúgy bánt mindkettejükkel.

A szülők az ablakból néztek távozó lányaik után, akik szapora léptekkel siettek végig az utcán, majd a sarkon felszálltak a villamosra. Akkor hát nem fognak elkésni, sóhajtottak fel megkönnyebbülten, és visszaültek a reggelizőasztalhoz. Az ezredes az újságjába mélyedt, Lena asszony pedig felírta az előző napi kiadásokat a háztartási könyvébe. Minden költséget pontosan számon tartott, mert csak így tudtak kijönni a csekélyke nyugdíjból. Ahhoz a pénzhez, amit a lányok titkárnőként megkerestek, semmiképp sem akartak hozzányúlni. A fizetésüket az utolsó fillérig betették a takarékpénztárba, hogy ha majd egyszer férjhez mennek, legyen miből megvásárolni a kelengyéjüket. Az ezredesné gyakran ábrándozott erről a napról, ugyanakkor aggodalommal is töltötte el a lányok jövője. Hiszen ki akarna manapság szegény leányt az oltár elé vezetni? Az ilyesmi valóságos csoda lenne! Lena asszony azonban bizton hitte, hogy ez a csoda egyszer mégis bekövetkezik.

Amikor elkészült számításaival, kiment a konyhába, hogy utasításokkal lássa el a fiatal cselédlányt, az egyetlen alkalmazottat, akit megengedhettek maguknak.

A lányok időközben megérkeztek a hivatalba. A folyosó elején elbúcsúztak egymástól, s ki-ki ment a maga dolgára. A munkaidő végeztével ugyanitt fogják majd megvárni egymást, s együtt mennek haza.

Trix irodája egészen hátul volt, Dani viszont máris belépett a legközelebbi ajtón.

A kis titkárnői szoba, amelyben dolgozott, közvetlenül a főnöke irodája mellett helyezkedett el. Akárcsak Trix, ő is a minisztérium egyik magas rangú tisztségviselője mellett látta el a titkárnői teendőket. Állásukat mindketten jó nevű apjuknak köszönhették, akinek a hivatal vezetői ily módon akartak szívességet tenni. A két ifjú hölgy rendkívül szorgalmasan dolgozott, és több idegen nyelven is beszélt. Daninak olyan jó nyelvérzéke volt, hogy a francia és az angol mellett olaszul és spanyolul is tudott. Az utóbbi időben pedig oroszul tanult, húgával egyetemben.

Nyelvtudásukat nagyszerűen kamatoztathatták munkájuk során, hiszen a külügyminisztériumban több nyelven folyt az ügyintézés. A Landa lányok igen felelősségteljes beosztásban dolgoztak. Amikor felvették őket, szigorú titoktartást kellett fogadniuk, hiszen munkájuk során óhatatlanul bizalmas információk birtokába jutottak. Semmi nem kerülhetett ki az épület falai közül mindabból, amit odabent megtudtak. Az effajta minisztériumi állásokat mindig is kifogástalan családból származó ifjú hölgyekkel töltötték be, azt feltételezvén, hogy teljes mértékben megbízhatóak.

Az irodába lépve Dani levette a kalapját és a kabátját, majd felakasztotta a fogasra, az ajtó melletti gardróbszekrényben. Nyugodt léptekkel odament az írógépéhez, és nekilátott, hogy levegye a védőborítót. Amikor felemelte, mennyei ibolyaillat csapta meg az orrát. A borító alatt kis csokor lapult. A lánynak arcába szökött a vér, és kezét a szívére szorítva, riadtan hátralépett. Először nem is mert hozzáérni a csokorhoz, csak nézett rá elgyötört, fájdalmas tekintettel. A leghalványabb kétsége sem volt afelől, hogy ki tette az asztalára a virágot. Az első ijedség elmúltával ki akarta dobni a csokrot, de aztán meggondolta magát. Mit tehetnek arról ezek a szegény virágok, hogy nem örül nekik? De vajon csakugyan nem örül?

Ismét elpirult. Sajnos nagyon is boldoggá tette ez a néhány szál ibolya, még ha ezt a világ minden kincséért sem vallotta volna be.

Tétován felvette a csokrot, és beletette egy pohárba, amelyet előzőleg gondosan megtöltött vízzel. Vissza akarta tenni a poharat a kancsó mellé a tálcára, de aztán némi vívódás után mégis az íróasztala legtávolabbi sarkára helyezte.

Felegyenesedett és büszkén felvetette a fejét, mintha máris túl sokat foglalkozott volna az üggyel. Elővette táskájából a kulcscsomóját, és kinyitotta az egyik fiókot. Kivett belőle néhány levelet, amelyekre előző nap már nem maradt ideje. Végezni akart velük, mielőtt a főnöke berendeli magához.

A bárónak jelenleg látogatója volt, hiszen az irodájába vezető ajtó fölött világított a kis piros lámpa. Ez pedig azt jelentette, hogy nincs egyedül, és nem akarja, hogy zavarják. A látogató közvetlenül az ő érkezése előtt mehetett be a főnökéhez, s Dani azt is sejtette, hogy ugyanarról a személyről van szó, mint aki odacsempészte az írógépére a csokrot. Akkor pedig előbb-utóbb ki is kell jönnie. Egészen biztosan meg fogja szólítani, talán még az ibolyákat is szóba hozza… Fel kell vérteznie magát a találkozásra!

Gyorsan összeszedte magát, és nekilátott legépelni az előző napról hátramaradt leveleket. Alig tudta megállni, hogy ne pillantson újra és újra a virágcsokorra. Az ibolyák csak úgy ontották édes illatukat, mintha ily módon szerették volna figyelmeztetni, hogy meg ne feledkezzen róluk. Mintha bizony meg tudott volna feledkezni!

Hirtelen összerezzent. Kinyílt a főnöki szoba ajtaja, s magas, karcsú férfi lépett ki rajta Dani nem mert felpillantani. Közben már azt sem tudta, mit ír, csak ütötte gépiesen a billentyűket. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy tudomást sem vesz a fiatalemberről, aki éppen becsukta maga mögött a párnázott ajtót, s néhány lépéssel mellette termett.

Könnyedén fölébe hajolt, beleolvasott az irományba, és elmosolyodott. Jól látta, hogy a lány csupa badarságot gépel, de egyetlen szóval sem adott hangot felfedezésének. Pillantása a virágcsokrot kereste, és amikor felfedezte az íróasztalon, okos, acélkék szeme felragyogott.

– Köszönöm, Landa kisasszony!

– Mit? – kérdezte mereven Dani, anélkül hogy felpillantott volna. Rendületlenül gépelt tovább, mintha az élete múlna rajta.

– Nos, azt szeretném megköszönni, hogy ilyen kegyesen elfogadta a csokromat.

– Nem róhattam fel az ártatlan virágoknak, hogy rám erőszakolták őket. Ám nyomatékosan arra kérem, báró úr, hogy a jövőben ne hozzon zavarba efféle ajándékokkal. Ha ez még egyszer előfordul, jelentenem kell az esetet az édesapjának.

– Szigorú tiltása nélkül sem fordul elő még egyszer, legalábbis nem egyhamar… – sóhajtott fel a férfi. – Holnap bizonytalan időre a tengerentúlra utazom.

– Magát választották ki a megüresedett washingtoni állásra? – rezzent össze a lány. Most aztán egyszerre abbahagyta a gépelést, keze erőtlenül hullott az ölébe.

Hiába próbált közönyösnek látszani, a férfi nyomban észrevette, mennyire elsápadt, s hogy remeg a hangja.

– Igen, apám épp az imént jelentette be, hogy engem küldenek ki. Azért hívatott magához, hogy ellásson a szükséges utasításokkal. Legalább búcsúzóul legyen hozzám egy jó szava!

A lány felnézett rá.

– Ugyan, báró úr, mit számít magának egy jó szó az apja titkárnőjétől?

– Nagyon is jól tudja, hogy rengeteget.

– Nem mondhatok magának se jót, se rosszat. Hogyan is mondhatnék?

A férfi hirtelen megragadta a kezét.

– Dani, ne legyen ilyen rideg! Nem nagydolog, amire kérem! Épp elégszer az értésemre adta már, hogy kettőnk között nem lehet szó semmiféle közelebbi ismeretségről. Sajnos kénytelen voltam belátni, legalábbis átmenetileg, hogy igaza van. Megértem a viselkedését. Egy olyan nő, mint maga, nem arra született, hogy csupán megtűrjék a társaságát. Pillanatnyilag valóban ez volna a legtöbb, amit elérhetnék, ha felvenném a harcot a családommal. Apám kerek perec megmondta, azért küld Washingtonba, hogy kigyógyítson „felelőtlen szívügyeimből”. Ezzel a kifejezéssel illette a maga iránti érzéseimet.

A lány a halántékára szorította a kezét.

– Az édesapja nagyon is találó kifejezést használt. Csak azt nem értem, miért nem engem távolít el a maga közeléből.

A férfi keserűen elmosolyodott.

– Mert magát kevésbé tudná nélkülözni, mint engem. A szorgalma révén sikerült pótolhatatlanná tennie a személyét. Engem viszont szívesebben tudna valahol a távolban, és véleménye szerint magától is ott volnék a legnagyobb biztonságban. Én pedig mennék is zokszó nélkül, ha abban a tudatban utazhatnék el, hogy megvár engem. Vigasztalásul legalább annyit ígérjen meg, hogy nem felejt el soha, és nem adja oda más férfinak azt, ami – vagyok olyan vakmerő, hogy feltételezzem – mostanáig az enyém volt! Nagyon kérem, Dani, várjon meg!

A lány ki akarta kérni magának ezt a bizalmas megszólítást, de végül nem tudta rászánni magát. Lenyelte a könnyeit, és halkan így szólt:

– Soha nem lesz másik férfi az életemben, ebben biztos lehet. És most hagyjon magamra, kérem! Össze kell szednem magam, mire az édesapja csenget értem, ez pedig bármelyik pillanatban bekövetkezhet.

A férfi felsóhajtott.

– Jól van, Dani, máris megyek.

– Kérem, nem engedhetem meg, hogy így szólítson.

– Akkor hát ég önnel, Landa kisasszony! Az elutazásom előtt már nem találkozunk.

– Mindkettőnknek jobb lesz így. Ég önnel!

– Egy emléket is szeretnék kérni magától, Landa kisasszony. Legyen szíves, adja nekem az írógépébe befűzött lapot!

Dani lepillantott a papírra. Most vette csak észre, milyen sületlenséget írt zavarában és izgatottságában. Rémülten kitépte a lapot a gépből, hogy összegyűrje, ám a férfi villámgyors mozdulattal kikapta a kezéből, összehajtogatta és eltette a felöltője zsebébe.

– Minek az magának? – kérdezte a lány fakó hangon.

– Ez a papiros őszintébben beszél kegyednél. Arról árulkodik, hogy éppúgy nem vagyok kegyednek közömbös, mint a kisasszony nekem. Ez pedig enyhíti majd a fájdalmamat. Ne higgye, hogy valaha is lemondok magáról, Dani! Eljön az idő, amikor már nem függök az apámtól, és akkor minden erőmmel azon leszek, hogy elnyerjem a szívét. Kérem, várjon rám, Dani!

Ebben a pillanatban megszólalt a főnöki irodába hívó csengő. A lány rémülten talpra ugrott, s gépiesen a gyorsírófüzetéért nyúlt.

– Menjen most… Kérem, menjen! – nézett könyörgő tekintettel a férfira. – Ég önnel!

Az ifjú báró megfogta a kezét, az ajkához szorította, és mélyen a szemébe nézett. Dani soha többé nem tudta elfelejteni ezt a pillantást.

A férfi gyors léptekkel kisietett, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Dani kihúzta magát, vett egy mély lélegzetet, aztán mosolyt erőltetett az arcára, és benyitott Lohberg báró irodájába.

A báró legalább olyan jó kiállású férfi volt, mint a fia, őszülő hajú, acélkék szemű, elegáns úriember. Igaz, a mozgása már nem volt olyan ruganyos, mint Marcellé, de még mindig frissnek és erőteljesnek hatott. Egyenes testtartással járkált a szobában fel-alá, majd hirtelen megállt, és fürkész pillantással a titkárnőjére nézett. Ugyanazzal a szívélyes mosollyal köszöntötte a lányt, mint máskor. Dani megkönnyebbült, mert a lelke mélyén szemrehányástól tartott.

A báró leült az íróasztalához. Rámutatott a legközelebbi karosszékre, s továbbra sem véve le szemét a titkárnőjéről, szenvtelen hangon megszólt:

– A fiam elfoglalja Hauerstein úr megüresedett helyét Washingtonban. Valószínűleg már holnap elutazik. Elköszönt magától?

Mindez ugyanolyan tárgyilagosan hangzott, mintha csak az aznapi teendőket sorolta volna fel. Dani összeszedte magát, s bár nagyon szomorú volt, sikerült pár udvarias szót kinyögnie:

– Igen, báró úr. És… gratulálok a fia előléptetéséhez.

– Köszönöm! Természetesen nagyon is kedvemre való, hogy elkerül innen. Ki kell gyógyulnia abból a szívügyből, amibe túlságosan is belebonyolódott. Ugye megérti, Landa kisasszony?

A lány elsápadt e szavak hallatán, de továbbra is uralkodott magán.

– Hogyne, báró úr… Jobb lesz így… neki – felelte olyan nyugodtan, amennyire csak tőle tellett.

Főnöke ismét vetett rá egy fürkész pillantást, és kis híján hozzátette, hogy: „Magának is!” Aztán mégis jobbnak látta, ha nem mondja ki nyíltan, amit gondol. Végül csak ennyit jegyzett meg:

– Sajnos nem vehet feleségül szegény lányt. Bízom benne, hogy most már ő is belátja.

– Reméljük, hogy így lesz, báró úr – felelte Dani erőlködve. – A fiatalurak könnyen felejtenek. Majdcsak rendbe jön minden.

A főnöke hirtelen sugallatnak engedelmeskedve kezet nyújtott neki.

– Maga józanul gondolkodó, talpraesett teremtés, Landa kisasszony! Nem kételkedtem benne, hogy megértően viselkedik majd. Őszintén szólva leghőbb vágyam, hogy a fiam minél gyorsabban túltegye magát ezen haszontalan kis kalandon. Nem kizárt, hogy odaát talál magának egy dúsgazdag leányt, akinek a vagyonából talán helyre lehet állítani még a mi öreg Lohberg-birtokunkat is. Máskülönben… nos, máskülönben talán nem is küzdenek ellene olyan kétségbeesetten, hogy Marcell szegény lányt vegyen feleségül. Ugye, érti?

– Igen, báró úr, mindent értek… És egy véleményen vagyok önnel.

A báró hálásan bólintott. Tudta ő előre, hogy titkárnőjénél jobb szövetségest keresve sem találhatna magának!

– Akkor hát munkára, Landa kisasszony! Meddig jutott a tegnapi levelekkel?

– Épp most gépelem le az utolsót, amelyik az angol nagykövetségnek szól.

– Pompás, tudtam, hogy számíthatok magára! Most pedig lássuk, mi van mára! Kérem, jegyzetelje, amit mondok!

Trix főnökének irodájában valamivel puskaporosabb volt aznap a hangulat, még ha nem is olyan nagy horderejű dologról volt szó, mint két ember boldogsága.

A lányt megrótták, amiért hanyagul végezte a munkáját. Trix behúzott nyakkal és bűntudatos arccal állt főnöke előtt, a megbánás eleven szobraként. Eközben, vagy éppen emiatt, olyan elragadó látványt nyújtott, hogy a férfi magában máris megbocsátott. Miután kiadta a mérgét, s a megtért bűnösre nézett, önkéntelenül elmosolyodott. Te jó ég, milyen bájos teremtés! Hatalmas őzikeszeméből csak úgy sugárzik az életöröm! Hogy is kínozhatná magát folyton ezekkel a száraz adatokkal? A tanácsos nem is csodálta, hogy titkárnőjének néha máshol járt az esze, és nem az aktákon, vagy a gépelnivalón. Alapjában véve meg volt elégedve a munkájával, még ha a lánynak időnként el is kalandozott a figyelme, s ebből kisebb-nagyobb bonyodalmak származtak.

– Szóval ne forduljon elő még egyszer, Landa kisasszony! – mondta végül megenyhülve. – Szerencsére még időben sikerült kijavítanom a hibát, de szeretném, ha jobban megbízhatnék magában. Oda kell figyelnünk a munkánkra, nem hagyhatjuk, hogy folyton elkalandozzanak a gondolataink! Ne forduljon elő még egyszer, különben kénytelen leszek megemlíteni a dolgot az én jó öreg Landa barátomnak.

– Kérem, ne tegye, miniszteri tanácsos úr! – rémült meg Trix. – Ígérem, nem történik meg többé! Csak apámnak ne szóljon róla, kérem!

– Talán megbüntetné? Annyira szigorú az édesapja?

A lány felsóhajtott.

– Nem erről van szó. Édesapám nagyon jóságos ember. De ha össze kell szidnia valamiért, az fáj nekem… mert tudom, hogy neki fájdalmat okoztam. Ez pedig sokkal rosszabb a legszigorúbb büntetésnél is.

Volt valami a lényében, ami még jobban meglágyította a tanácsos szívét. Megindító volt a gyermeki szeretet, ahogy az apjáról beszélt.

– Jól van, szerencsére sikerült úgy intéznem, hogy rajtam kívül senki ne fedezze fel a tévedést. Az édesapját pedig nem fogom ilyesmivel terhelni, ha többé nem fordul elő. Most pedig folytassuk a munkát, de amint mondtam, tessék jobban odafigyelni!

A lány szorgosan munkához látott, és aznap a legcsekélyebb hibát sem vétette. Később jó étvággyal elfogyasztotta a tízóraiját. Ebédelni majd csak négy órakor fognak, miután hazaértek. A munkaidejük háromig tartott, a nap további részében viszont azt csináltak, amit akartak. Trixnek egy pillanatig sem okozott fejtörést, mihez kezdjen a szabadidejével: ki fog menni Danival a szánkópályára. Ki tudja, hátha találkoznak egy bizonyos fiatalemberrel, aki a segítségükre siet, ha valami nehézségük támad… S miért ne fordulhatna elő időnként egy-egy kis baleset, főleg ha ügyesen intézi az ember? Szánkózzon bár Dani olyan biztosan és elegánsan, minden segítséget visszautasítva, ahogy csak akar, ő bizony nem követi a példáját, de nem ám! És holnap vasárnap! Milyen csodálatos, önfeledt órákat hoz majd!

De félre az ábrándozással, mert a végén megint baj lesz belőle! Ez most a komoly munka ideje, előbb-utóbb csak eljön az a három óra!

Új papírt fűzött a gépbe, és buzgón munkához látott.

Pontban három órakor letette főnöke elé aláírásra a kész leveleket. Mindegyik kifogástalan lett. A tanácsos elégedetten biccentett neki, és már mehetett is. Nem volt más hátra, mint letakarni az írógépet, bezárni a fiókokat, felvenni a kalapot, kabátot, és belebújni a puha prémmel bélelt kesztyűbe.

Dani is éppen akkor lépett ki a folyosóra, amikor ő. Trix belekarolt a nővérébe, és sietős léptekkel elindultak hazafelé.

Odahaza már hívogatón meg volt terítve az asztal. Trix várakozásteljesen szimatolt a levegőbe, amikor behozták a gőzölgő tálat. Igen, a kedvence, cukorral és fahéjjal ízesített rizskása volt ebédre!

Mivel még mindig meglehetősen korán sötétedett, ebéd után nyomban összekészültek és elindultak a szánkópályára.

II.

Alighogy megérkeztek, magas, kisportolt testalkatú fiatalemberjött szembe velük. Szőke haja kicsit összekócolódott, amikor üdvözlésül lekapta fejéről a sapkáját.

– Már attól tartottam, hogy ma el se jönnek, nagyságos kisasszony – hajtotta meg magát a hölgyek előtt. Kék szeme vidáman csillogott, ahogy az apró termetű Trixre nézett.

– De Valheim úr, hogy gondolhat ilyet! Majd bolondok lettünk volna otthon maradni, amikor ilyen csodálatos a hó! – felelte a lány, miközben mélyen elpirult a férfi pillantásától.

– A pálya csakugyan nagyszerű! Kérem, hölgyeim, tartsanak velem! Megengedik, hogy segítsek?

A választ meg sem várva, felkapta a lányok szánkóját, és a vállára vette. Elmosolyodott, elővillantva ragyogó, szabályos fogsorát, majd segített nekik felkapaszkodni a dombra. Közben látszólag elfogulatlanul megbeszélték, hogy Trix Hein Valheimmel siklik majd le annak valamivel nagyobb versenyszánján, míg Dani, ahogy az lenni szokott, egyedül csúszik a saját szánkójukon.

A következő félóra ragyogó hangulatban telt. A pálya csakugyan kitűnő volt, a szánkók játszi könnyedséggel siklottak le a lejtőn. Amikor leértek, kacagva leporolták a ruhájukat, majd a többi szánkózóval együtt újra visszakapaszkodtak a dombtetőre. Dani mindig úgy intézte, hogy vagy előremenjen, vagy lemaradjon egy kicsit. Valahányszor felértek a hegytetőre, Trix egy-egy csókkal jutalmazta nővérét, amit Hein Valheim, egy tehetős bankár fia, ugyancsak irigykedve nézett. Ilyen jutalomért ő is szívesen lemaradt volna egy darabon, pedig még azt sem tudta, miért kapja Dani a csókot. Azért persze ő sem vesztegette az időt. Ezen a napon még a szokásosnál is merészebb volt. Tudniillik olvadást jósoltak, ő pedig már sokat törte rajta a fejét, hol találkozhatna az ifjú hölgyekkel – és mindenekelőtt Trixszel –, ha majd elolvad a hó.

Lesiklás és felkapaszkodás közben nem kínálkozott rá alkalom, hogy megbeszélje ezt a dolgot Trixszel, de legalább udvarolhatott egy kicsit, ami mindannyiszor az imádott lányka heves pirulását eredményezte. Hein abban reménykedett, hogy hazafelé menet majd meg tudják vitatni a hóolvadás kérdését is.

Még a tél elején ismerte meg a szánkópályán Trixet, aki azóta meghódította a szívét, csakúgy, mint ő a lányét, amit egyébként magától értetődőnek gondolt. Hein biztosra vette, hogy az övéhez hasonló szerelem viszontszerelmet szül, és Trix tekintete csakugyan erről árulkodott.

Egyelőre nem foglalkozott azzal, mi sül ki ebből a kapcsolatból. Majdcsak lesz valahogy, mondta magának, valahányszor a folytatásra gondolt. Csak annyit tudott, hogy az édes kicsi Trix teljesen elcsavarta a fejét. Magában ugyan kénytelen volt elismerni, hogy először a karcsú, előkelő megjelenésű Dani miatt akart okvetlenül megismerkedni a két nővérrel, ám a lány hűvös távolságtartása elriasztotta. Csakhamar rájött, hogy kettejük között soha nem alakulna ki bensőséges kapcsolat. Viszont annál jobban megnyerte a tetszését a pajkos kis Trix elevensége, a lényéből sugárzó melegség. Nem telt bele sok idő, s a kis Trix hamiskás mosolya teljesen elfeledtette vele Danit. A lány egyre jobban elbűvölte, főként, hogy egy pillanatig sem rejtette véka alá, mennyire kedvére való Hein társasága. És ha dühös szemeket meresztett valamely ifjú hölgyre, aki megpróbálta felhívni magára a fiatalember figyelmét, Hein elragadtatottan figyelte dacos arcocskáját, és hagyta, hadd dúljon-fúljon egy darabig.

Ezen a napon ismét volt oka Trixnek a harciasságra. Egy igen erőszakos ifjú hölgy folyton keresztezte Hein útját, míg végül nem átallott pontosan előtte felbukni a hóban, hogy aztán segélykérő pillantással nézhessen fel rá. A fiatalember egyetlen erőteljes rántással talpra állította, majd máris Trixet kereste a tekintetével. A lány ott állt a háta mögött, s villámló szemmel figyelte, hogyan segíti fel vetélytársnőjét.

– Ejnye, miért vág ilyen durcás képet, nagyságos kisasszony? – fordult felé a férfi mosolyogva.

– Szándékosan esett el, láttam! Egész idő alatt a maga nyomában koslat! – Trixnek eszébe sem jutott eltitkolni a bosszúságát.

Hein szeme derűsen csillogott.

– Maga is észrevette?

– Már hogyne vettem volna észre, nem vagyok vak! De tessék, foglalkozzon csak vele nyugodtan, ha ebben leli örömét!

– Egyáltalán nem lelem benne örömömet!

– Akkor miért segítette talpra?

– Nem hagyhattam, hogy a lábaimnál heverjen, mint ahogy át sem léphettem rajta! – felelte a férfi nevetve.

– Ugyan miért nem, ha egyszer szándékosan esett el?

– Akarja, hogy visszalökjem a hóba? – ajánlkozott Hein, s közben egyre jobb kedvre derült. A kicsi Trix le sem tagadhatná, hogy féltékeny rá!

A lány arca megrándult. Hirtelen sarkon fordult, és faképnél hagyta a fiatalembert.

Hein azonban egyetlen ugrással ismét mellette termett.

– Nagyságos kisasszony, nincs oka neheztelni rám!

– Maga gúnyt űz belőlem, Valheim úr, és ez nem szép dolog. Úgyhogy a továbbiakban köszönettel lemondok a társaságáról! – jelentette ki Trix szomorú, fátyolos hangon.

A férfi egyszeriben nagyon megsajnálta. A lány szenvedett miatta, és ebben már nem volt semmi szórakoztató.

– Miért feltételez rólam ilyen neveletlenséget, nagyságos kisasszony? Mi mást válaszolhattam volna? Ha kívánja, csakugyan kész vagyok visszataszítani a hóba azt a tolakodó hölgyet!

Most már Trix sem állta meg nevetés nélkül.

– Attól tartok, tényleg képes volna rá!

– És még különb dolgokra is, ha kegyed úgy kívánja? – jelentette ki ünnepélyesen Hein, s olyan gyengédség sugárzott a szeméből, amitől Trixnek máris hevesebben kezdett verni a szíve.

Szánkózástól kipirult arcocskája még jobban elpirult, amikor elfogadta a férfi kinyújtott kezét. Hein segített neki felkapaszkodni a dombtetőre, s nem sokkal később már ismét teljes egyetértésben siklottak lefelé a szikrázó havon. Trix önfeledt sikongatása kihallatszott a szánkózok vidám zsivajából.

– Ideje hazamennünk, Trix – jött oda hozzájuk egy idő múlva Dani.

– Megengedik a hölgyek, hogy hazakísérjem? – hajtotta meg magát udvariasan Hein Valheim.

Dani mosolyogva pillantott a húgára.

– Megengedjük, Trix?

– Azt hiszem, kénytelenek leszünk – felelte Trix, magabiztosan a férfira villantva tekintetét. – Különben még támadó kedvű hölgyek martalékává válik szegény Valheim úr. Képzeld csak el, az egyik elszánt amazon egyenesen a lábai elé vetette magát! No, mit szólsz?

– Elképesztő! – vonta fel a szemöldökét, csodálkozást tettetve Dani, mire mindhárman felnevettek.

Rábízták a pályafelvigyázóra a szánkóikat, majd elindultak hazafelé.

– A meteorológusok alighanem igazat mondtak. Olvadni fog – szólalt meg egyszer csak Hein, miután komoly képpel beleszimatolt a levegőbe.

– Te jóságos ég, ne tréfáljon, Valheim úr! – kapta fel a fejét rémülten Trix.

A férfi rámosolygott.

– Komolyan beszélek, nagyságos kisasszony. Itt a tavasz.

– És mi lesz a szánkópályával?

– Elolvad.

– Hogy maga milyen szívtelen! – sóhajtott fel a lány.

– Miért?

– Mert ilyen derűs arccal mondja mindezt.

– Ó, én nagyon is szeretem a tavaszt!

Trix erre olyan elkeseredett pillantással nézett rá, hogy a férfi elszégyellte magát. Elérkezett hát az ideje, hogy más módot találjanak a találkozásra.

– Mi lenne, ha elmennénk párszor a műjégpályára? Azt hallottam, hogy a hölgyek remekül korcsolyáznak!

– Ezt ugyan sohasem állítottuk, csupán annyit, hogy időnként elmegyünk korcsolyázni. De hátha a maga társaságában jobban megy majd! – sietett a húga segítségére nagylelkűen Dani.

– Nagyszerű! Akkor hát mikor találkozunk?

A következő hét keddi napjában állapodtak meg. Hein roppant elégedett volt, s hirtelen jött örömében megkérdezte a hölgyeket, nem innának-e meg vele egy csésze forró teát vagy egy pohár forralt bort a legközelebbi grunewaldi vendéglőben. Váltig állította, hogy szörnyen fázik, és alighanem meg fog hűlni, hacsak nem iszik gyorsan valami meleget.

– Nélkülünk is megihatja a forralt borát – jegyezte meg Trix nevetve.

– Szó sincs róla, akkor nem hat!

– Túl későn érnénk haza, és a szüleink aggódnának – vetette közbe Dani. Szívesen megengedte volna a húgának, hogy egy kicsit még elidőzzön Hein Valheim társaságában, de tudta, hogy odahaza baj lenne belőle.

A férfi azonban hamiskásan elmosolyodott, majd így szólt:

– Ha velem tartanak egy pohár forralt borra, a sofőröm utána hazaviszi magukat. Akkor nem fognak elkésni.

– Magának sofőrje van? A hozzá tartozó autóval együtt? – nézett rá elképedve Trix.

– Igen. Mindkettővel bátorkodom rendelkezni, nagyságos kisasszony.

– És hol vannak?

– Odaát, annak az étteremnek a garázsában, amelyben forralt bort szeretnék inni önökkel.

– És hogy kerültek oda?

– A sofőröm minden alkalommal ott vár rám.

– De hiszen mindig gyalog kísért haza bennünket!

– Igen. A kocsim pedig lépésben követett bennünket. Már korábban is engedélyt szerettem volna rá kérni, hogy hazavihessem a hölgyeket, de akkor megfosztottam volna magam a közös séta örömétől. Ezúttal azonban kárpótolna érte, hogy velem tartanak az étterembe. Nos, hölgyeim, beleegyeznek?

A két lány tanácstalanul összenézett, majd Trix, szinte szemrehányóan, így szólt:

– Akkor maga bizonyára borzasztóan gazdag!

A férfi valóságos vádlottként állt inkvizítori pillantásaik kereszttüzében.

– Én nem, csak az apám. Ezt igazán nem vehetik tőlem rossz néven.

Trix elsápadt egy árnyalatnyit.

– Természetesen nem, de azért igazán kár.

– Miért?

– Mert így lehetetlen, hogy továbbra is barátságot ápoljon két magunkfajta szegény leánnyal.

Hein látta, hogy Trix ajka megrándul, s a szemébe mélységes szomorúság költözik.

– De nagyságos kisasszony, ugye nem akar ilyen kegyetlen büntetéssel sújtani olyasvalamiért, amiben teljes mértékben ártatlan vagyok? Én személy szerint még nem tudok többet felmutatni, mint hogy végre-valahára letettem a vizsgáimat a kereskedelmi főiskolán. A tanulmányaimat apám fizette, és jelenleg is az ő bankjában állok alkalmazásban gyakornokként, havi néhány száz márka zsebpénzért. Meggyőződésem, hogy a maga titkárnői fizetése sem marad el sokkal az enyém mögött.

– Akkor hogyan engedheti meg magának, hogy saját autója, sofőrje legyen?

A férfit alaposan megizzasztotta a szigorú kihallgatás. Hátrébb tolta fején a sapkáját, és így szólt:

– Az autó apámé volt, s amikor újat vett magának, nekem ajándékozta. Ami pedig a sofőrt illeti: általában magam vezetek, a sofőr anyám szolgálatában áll. Ha neki nincs rá szüksége, akkor szokta nekem kölcsönadni.

Trix Landa legszívesebben a nyakába ugrott volna, hogy összevissza csókolja. Szinte alázatos szerénységével minden eddiginél jobban belopta magát a szívébe a fiatalember.

Erőt vett izgalmán, és a nővérére pillantott.

– Te mit gondolsz, Dani? Van még egy kis időnk? Dani az órájára pillantott.

– Legfeljebb negyed óra. Abba azonban nem egyezhetünk bele, hogy magával együtt menjünk haza a kocsiján.

– Nagyszerű! – derült fel a férfi arca, mint egy kisfiúé, akinek régi kívánsága teljesült. – Ne aggódjon, Dani kisasszony, én nem megyek magukkal. Csak utasítom a sofőrt, hogy vigye haza önöket, aztán jöjjön vissza értem. Már itt is vagyunk. Parancsoljanak, hölgyeim.

Kinyitotta a szélfogó ajtót, és előreengedte a lányokat. Elhelyezkedtek egy kényelmes sarokban, s a férfi megrendelte az italokat. A hölgyek teát kértek, ő pedig forralt bort hozatott magának.

Vidám társalgásba kezdtek, s bizony egykettőre elrepült a negyed óra. Hein közben intézkedett, hogy a sofőr álljon elő a kocsival, és végül udvariasan kikísérte a hölgyeket. Elegáns autó várta őket odakint.

– Az édesapja ilyen kifogástalan állapotban cseréli le az autóit? – kérdezte szigorúan Trix, s vádló pillantással nézett a férfira.

Hein behúzta a nyakát.

– Igen, de csak akkor, ha a fiának akar vele örömet szerezni. Apám ugyanis remek fickó, majd megismerik egyszer. És természetesen az anyám is elragadó asszony – tette hozzá egyenesen Trix szemébe nézve, s közben halvány mosoly játszott az ajka körül.

Besegítette a hölgyeket a kocsiba, és utasította a sofőrt, hogy vigye haza őket, majd jöjjön vissza érte.

– Akkor tehát kedd este hatkor a műjégpályán. Azazhogy csak olvadás esetén. Máskülönben ugyanígy a szánkópályán találkozunk – mondta búcsúzóul, majd meghajolt és hátralépett.

A kocsi elindult. A lányok egy darabig némán ültek egymás mellett. Trix végül nem bírta tovább a hallgatást.

– Mit szólsz hozzá, Dani?

Az idősebb lány megfogta húga kezét.

– Most nem rólam van szó, Trix.

– Ó, Dani, olyan nehéz a szívem!

– De hát miért?

– Mert ilyen gazdag! Ennek nem lesz jó vége!

– Nos, azt már eddig is tudtad, hogy nem olyan szegény, mint mi.

– Igen, de azt hittem, hogy egyszerűen csak jómódú. Az még nem lett volna olyan nagy baj! De hogy ilyen szörnyen gazdag! Egy ekkora szakadékot már nem lehet áthidalni. Ó, Dani, olyan boldogtalan vagyok!

Trix a nővére vállára hajtotta a fejét, és hangosan felzokogott. Dani megsimogatta az fejét.

– Ugyan már, húgocskám, te nem boldogtalanságra születtél! Őszintén szólva, nem is látom okát a szomorúságodnak! Hein Valheim szeret téged, nyugodtan elhiheted nekem. Ha túl sokat nem is, ennyit még én is konyítok a szívügyekhez. Ahogy rád néz, amilyen türelmesen tűri a szeszélyeidet, ó, Trix, ez a férfi igenis szeret téged, és becsületesek a szándékai!

Trix abbahagyta a sírást.

– Komolyan mondod, Dani?

– Ha nem lennék erről meggyőződve, akkor azt tanácsolnám, hogy soha többé ne találkozz vele.

– Én pedig nem fogadnám meg a tanácsodat, Dani, még akkor sem, ha tudnám, hogy csak bánat és szenvedés vár rám. Látnom kell őt, amilyen gyakran csak lehet. Tudod, én nem kételkedem sem őbenne, sem pedig a szándékai tisztességében. De mi lesz a szüleivel? Mit szól majd a dúsgazdag papája és az előkelő mamája?

– Nos, előkelőség tekintetében bárkivel felvehetjük a versenyt, Trix. Ha szerény körülmények között kell is élnünk, azért mégiscsak a köztiszteletben álló Landa ezredes lányai vagyunk. Igazán lehetnél erre egy kicsit büszkébb is! Rajtunk kívül sokan vannak még, akiknek korábban nem kellett munkával megkeresniük a kenyerüket, ma pedig erre kényszerülnek. És különben is: hadd legyen mindez Hein gondja! Szemlátomást egyáltalán nem tart a szüleitől, úgyhogy ez egyelőre neked se okozzon fejtörést. Légy elégedett és hálás, amiért ekkora boldogsággal ajándékozott meg az ég. Mert igenis boldogság, ha szeretik az embert, akár jól, akár rosszul végződik a dolog. Szerintem okkal remélhetjük, hogy ez a történet jól fog végződni.

Trix hálásan megszorította a nővére kezét.

– Drága Dani, te mindig megvigasztalod az embert! – mondta gyengéden.

Dani elfojtott egy sóhajtást. Bárcsak őt is megvigasztalná valaki, hisz oly nagy szüksége volna rá! De ő soha nem beszélt senkinek a fájdalmáról, ő nem tudott úgy megnyílni, mint Trix. Érezte, hogy a lelke mélyén magányos ember, s talán az is marad örökre, bármily szerető családban él is.

Gyorsan elhessegette a komor gondolatokat.

Marcell Lohberg jutott eszébe. A fiatalember holnap elhagyja Berlint, és a tengerentúlra utazik. Ám búcsúzóul arra kérte őt, hogy várjon rá. Hát nem boldogság önmagában már ez is?

III.

Aznap este Lohberg bárónak, a Külügyminisztérium egyik legmagasabb rangú tisztviselőjének a házában ünnepi fogadást adtak. Az ünnepséggel az ifjú Marcell bárót búcsúztatták, aki Washingtonba készült, hogy elfoglalja a német nagykövetség attaséi posztját. Berlin előkelőségei közül sokan megjelentek az összejövetelen, ugyanakkor mindannyian igyekeztek kerülni a legkisebb pompa látszatát. Az országot sújtó nehéz helyzetben még a legmagasabb körökben is illett hangsúlyozni a mértékletes egyszerűséget.

A báróné személyesen gondoskodott arról, hogy a felszolgált hidegtálak összeállítása változatos legyen. Mostanra megtanulta, hogyan kell sokat kihozni a kevésből, és valóban étvágygerjesztő volt a kínálat. Ismét megmutatta, hogy anélkül is pompásan meg tudja vendégelni barátait, hogy nagy költségekbe verné magát.

Mielőtt elfoglalta volna helyét férje és fia mellett, hogy üdvözölje a vendégeket, még egyszer végigsietett a termeken, és ellenőrizte, minden rendben van-e.

Elsőként egy magas, szikár, ősz hajú úriember érkezett. Nemes arcának mély ráncai küzdelmes, viszontagságokkal teli életről tanúskodtak. Cerny gróf volt az, egy osztrák főnemes, akinek Magyarországon is kiterjedt birtokai voltak. Hazájában azon kevesek közé tartozott, akik még mindig óriási vagyonnal rendelkeztek. Hatalmas, biztosan befektetett vagyon maradt rá a felesége után, aki egy angol lord és egy lengyel grófnő leánya volt, s akit a gróf apósával és anyósával együtt még a háború első évében elveszített. Ez az örökség tette lehetővé számára, hogy kifogástalan állapotban tarthassa birtokait, és könnyedén átvészelje a saját vagyonát sújtó veszteségeket. Szerencséjére szorgos, megbízható alkalmazottak vigyázták javait. Ő maga mindig csak rövid ideig tartózkodott egyik vagy másik birtokán. Állandó nyugtalanság űzte egyik helyről a másikra, és hogy ne teljenek tétlenül napjai, hazája szolgálatába állította diplomáciai képességeit. Persze ügyelt arra, hogy túlságosan ne kötelezze el magát. Javadalmazást sem kért esetenként rendkívül értékes szolgálataiért. Nem akart mást, csak a hazáját szolgálni, és kötöttségek nélkül dolgozni. Amint úgy érezte, hogy elhatalmasodik rajta a magány, azonnal lakhelyet kellett változtatnia.

Cerny gróf most nyugodt, határozott léptekkel odament a háziasszonyhoz, és hódolatteljesen kezet csókolt neki. Ezután a báróhoz fordult:

– Kedves Fritz barátom, szándékosan jöttem valamivel korábban, mert azt reméltem, hogy így zavartalanul válthatunk néhány szót, és mindenekelőtt mert szeretném kifejezni szerencsekívánataimat Marcell fiadnak washingtoni kinevezéséhez. Remélem, kedves Marcell – üdvözölte a fiatalembert –, tavasszal majd találkozunk odaát. Magam is a tengerentúlra készülök, hátha valami hasznomat veszik.

– Nagyon örülnék a találkozásnak, gróf úr, és hálásan köszönöm a szerencsekívánatait.

Rudolf Cerny gróf kedvtelve nézegette a jó kiállású fiatalembert.

– Az amerikai hölgyeknek ugyancsak vigyázniuk kell majd a szívükre – jegyezte meg aztán öreg barátjához fordulva, akivel már fiatalkoruk óta ismerték egymást.

Pontosabban szólva akkor ismerkedtek meg, s kötöttek életre szóló barátságot, amikor Fritz Lohberg annak idején attaséként dolgozott a német konzulátuson, Bécsben.

A két idős úr kissé odébb húzódott, hogy zavartalanul válthasson pár szót.

– Az amerikai hölgyek egyelőre hiába is várnának érdeklődést a fiam részéről – szólalt meg a báró, az iménti témát folytatva.

– Úgy véled?

– Igen, sajnos. Szerelmi bánat gyötri a fiút. Kénytelen voltam eltávolítani innen, mielőtt még elkövet valami ostobaságot.

– Valóban? Megtudhatnám, ki az a hölgy?

– Természetesen. Neked, kedves Rudolf, mint Marcell keresztapjának, jogod van tudni, mi történik a fiammal. Nos, van egy csinos titkárnőm, Landa ezredes leánya. Nemcsak szép, de igen tehetséges és szeretetreméltó teremtés. Nemrégiben észrevettem, hogy Marcell beleszeretett.

A báró ezek után néhány szóban elmesélte a történteket. Természetesen azt sem hallgatta el, milyen megértően viselkedett Landa kisasszony, annak ellenére, hogy viszonozza Marcell érzelmeit.

– De szó sem lehet erről a házasságról! – fejezte be végül a mondandóját.

Cerny gróf figyelmesen hallgatta.

– Szerinted mélyek az érzéseik, vagy csupán hirtelen fellángolásról van szó?

– Egyikük sem olyan ember, aki könnyű kalandokba bocsátkozna. Mindenesetre el kellett távolítanom Marcellt a lány közeléből.

– Hm… Majd meglátjuk, használ-e valamit, Fritz. Tulajdonképpen örülnünk kellene annak, ha két fiatal teljes szívéből szereti egymást. De nem akarlak kisajátítani, házigazdaként a többi vendéggel szemben is kötelezettségeid vannak. Talán még látjuk egymást az elutazásom előtt.

– Hát már megint útra kelsz, Rudolf?

– Hisz tudod, milyen nyughatatlan vagyok! – tárta szét a karját mélyet sóhajtva a barátja. – Még mindig azt kutatom, amit elveszítettem. Ez most már alighanem életem végéig így lesz. De hagyjuk ezt! Azt hiszem, vissza kellene menned a feleségedhez, ha jól látom, egyre többen érkeznek.

Lohberg báró gyorsan visszalépett a hitvese mellé, hogy együtt fogadhassák a termeket pillanatok alatt megtöltő vendégeket.

Amikor mindannyian összegyűltek, Cerny gróf karon fogta Marcellt.

– Jöjjön, Marcell, szeretnék önnek elmondani néhány hasznos dolgot a legjobb washingtoni körök egy-két jeles személyiségével kapcsolatosan. Ha megszívleli a tanácsaimat, biztosan tárt karokkal fogadják majd. Amit pedig imént az amerikai hölgyekről mondtam, tréfa volt csupán. Elmondanék valamit, ami talán szerény vigaszt nyújt jelenlegi lelkiállapotában. Tudja, az édesapja elárulta nekem, miért küldi Amerikába.

Marcell elvörösödött.

– Ez az utazás mit sem változtat az érzelmeimen, gróf úr. Csak meg akarom mutatni apámnak, hogy engedelmeskedem, és megkísérlem szabaddá tenni a szívemet. Azt, hogy ez soha, de soha nem sikerülhet, nem mondom meg neki. Már így is épp eléggé aggódik értem.

– Rendben van, Marcell. A keresztapja vagyok, és ha másképp nem megy, én talán segíthetek. Egyelőre érjük be azzal, hogy mind a ketten jól vannak, élnek, egészségesek. Maga is, és a lány is, akit szeret. S amíg élet van, addig remény is van, azt csak a halál pusztíthatja el végérvényesen… – tette hozzá Cerny gróf, s egy pillanatra elfelhősödött a tekintete.

– Köszönöm vigasztaló szavait, gróf úr, nem felejtem el, amit mondott! – szorította meg a kezét hálásan Marcell. – Ahol élet van, ott remény is van! Igen, talán borúlátóbb vagyok a kelleténél, s mindent sokkal komolyabban veszek, mint a velem egykorúak. De nem tudok kibújni a bőrömből, én ilyen vagyok.

– Kár is volna kibújnia a bőréből, Marcell. Jó, hogy vannak még olyan emberek, mint maga. Nos, hogy rátérjek beszélgetésünk másik témájára… – kezdte Cerny gróf ecsetelni washingtoni tapasztalatait, és csakhamar egészen belemelegedtek a diplomácia művészetének taglalásába.

– Előre örülök a tavaszi viszontlátásnak, Rudolf gróf – búcsúzott végül Marcell. – Még egyszer köszönök mindent!

Az ünnepség remekül sikerült, és késő éjszakára járt már, mire az utolsó vendég is hazament.

IV.

Kedd délután Dani és Trix a műjégpályán találkoztak Hein Valheimmel. Ismét kellemes, vidám órát töltöttek el együtt.

A két szerelmes szinte csak egymással foglalkozott. Hein kénytelen volt Trix számtalan tüskés megjegyzését eltűrni, amiért eltitkolta gazdagságát. A lány kijelentette, hogy semmiképpen sem ajándékozta volna meg a „barátságával”, ha rögtön megmondja, hogy egy bankár fia.

– Éppen ettől tartottam, nagyságos kisasszony.

– Ezért hallgatta el előlem, milyen elegáns autója van?

– Csakis ezért.

A lány felsóhajtott.

– Azt hiszem, jól tette. Ha mindezt tudtam volna magáról… – Hirtelen elhallgatott. Kis híja, hogy el nem árulta magát.

– Ha mindent tudott volna, alighanem még mindig hiába epekednék a barátsága után!

– Ez csak természetes! – vágta rá önérzetesen a lány.

– Éppen ellenkezőleg, szerintem nagyon is természetellenes volna! Hisz kedvel engem!

– Még hogy én?!

– Már rég észrevettem, hiába bánik velem ilyen mostohán. Sőt, miközben egyre komiszabbul viselkedik, valójában annál rokonszenvesebb vagyok magának. Hoppá! El ne essen, nagyságos kisasszony!

A lány visszanyerte az egyensúlyát, és dacosan felvetette a fejét.

– A végén még azt hiszi, én is a lába elé vetem magam, mint az a tolakodó nőszemély a szánkópályán!

– Hát még emlékszik rá? – kérdezte a férfi évődve. Trix arca szinte lángolt.

– Épp csak eszembe jutott!

Egy darabig némán siklottak egymás mellett, merész, elegáns köröket róva a jégen. Közben találkoztak Danival, viccelődtek vele egy kicsit, majd ismét egymásba kapaszkodtak, s elcsendesedve hallgatták szívük szapora dobbanását.

– Trix! – szólalt meg a férfi egyszer csak csendesen. A lány azonnal megállt, és dühösen villámló szemmel, méltóságteljesen így szólt:

– A nevem Landa kisasszony!

Hein magabiztosan elmosolyodott.

– A szavamba vágott, nagyságos kisasszony. Csak ezt akartam mondani: Trix, ez bizonyára a Beatrix rövidítése, igaz?

Válasza ismét a lány arcába kergette a vért.

– Csakugyan az, Valheim úr – felelte fejcsóválva, hiszen nagyon is jól tudta, hogy nem ezt akarta mondani a férfi. Mégis muszáj volt nevetnie az ügyes kifogáson.

– A Beatrix nem is illik magához, a Trix viszont annál inkább. Éppolyan tűzrőlpattant, mint maga. De ha már a becézésnél tartunk, akkor sokkal megfelelőbb lenne a Trixi – elmélkedett Hein, s közben olyan bensőségesen mondta ki ezt a Trixit, hogy a lány zavartan elkapta róla a tekintetét.

– Szeretném, ha nem fűzne megjegyzéseket a nevemhez! Magát úgysem érinti a dolog! – jegyezte meg később, miután úgy-ahogy megnyugodott.

– Ha majd a feleségem lesz, alighanem a keresztnevén szólítom – felelte erre hamiskás mosollyal Hein, a szeme sarkából figyelve a leány arcát.

Trix ismét megtorpant, majdhogy orra nem bukott. Tágra nyílt szemmel bámult a férfira, alig jött ki hang a torkán.

– Hát már megint gúnyt űz belőlem? – kérdezte csendesen.

– Trixi, édes, kicsi Trixi, még soha életemben nem beszéltem ilyen komolyan! – válaszolta gyengéden a férfi. – Azt pedig már hosszú ideje tudom, hogy feleségül kell jönnie hozzám, ha eddig nem is akartam beszélni róla. Most azonban nem bírtam tovább… Egyszerűen túlságosan elragadó a kis fehér szvetterében. És ha már egyszer úgyis összeházasodunk, szeretném addig is gyakorolni, próbálgatni egy kicsit, hogyan fogom szólítani.

A lány tekintete dühösen felvillant, ám a következő pillanatban könnyek szöktek a szemébe. Bármennyire igyekezett is, képtelen volt visszatartani.

A férfi megrendülten átkarolta a derekát.

– De Trixi, hát annyira szörnyű, hogy feleségül akarom venni?

– Nem, az nem… de maga nagyon gazdag! Nem lesz jó vége, érzem!

– Drága Trixi, biztos vagyok benne, hogy nagyon jó vége lesz! Miért ne lenne? Hiszen szeretjük egymást!

– Igen, de én szegény vagyok, maga pedig gazdag, és ez nagy baj!

– Egyelőre egyáltalán nem vagyok gazdag, Trixi. Mindössze négyszáz márkát kapok havonta, és még abban sem vagyok biztos, hogy csakugyan megdolgozom érte – mondta elgondolkozva Hein, miközben újra siklani kezdtek egymás mellett.

– Ugyan már, Valheim úr, ne tettesse magát! – rázta meg a fejét a lány szinte kétségbeesetten. – Pontosan tudja, mit szólnak majd a szülei egy ilyen ágrólszakadt menyasszonyhoz!

A férfi magához szorította, és kis híján mindketten elestek, amikor Trix heves mozdulattal kiszabadította magát. Amikor valamelyest megnyugodott, Hein ismét átkarolta:

– Trixi kedves, korcsolyázás közben még akkor is bonyolult dolog a leánykérés, ha a menyasszony készséges és simulékony; a maga esetében azonban egyenesen életveszélyes vállalkozás! Nekem pedig, mint leendő családfőnek, nemcsak leendő hitvesem, hanem saját életem megóvásáról is kötelességem gondoskodni!

– Nem gondolja, hogy ez a téma nem a korcsolyapályára való? Egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni!

– Márpedig én megkövetelem, hogy nagyon is komolyan vegye, Trixi kedves. Azt pedig, hogy mit szólnának a szüleim egy vagyontalan menyasszonyhoz, vagy különösen magához, igazán nem tudhatjuk. Még nem beszéltem velük erről, de nagyjából el tudom képzelni, mit mondanak majd. De legelőször is meg akartam róla bizonyosodni, nem kapok-e magától kosarat. Ugye nem tesz velem ilyet, Trix? Ahhoz maga túlságosan kedves. És hogy miért vetem fel ezt a témát épp a jégpályán? Először is, mert a szerelmem minden józan megfontolásnál erősebbnek bizonyult, másodszor, mert a szánkópályán nem volt rá alkalmam. És harmadszor: ugyan hol máshol beszélhettem volna magával négyszemközt, hogy nyugodtan határozhassunk egy ilyen életbevágó kérdésben? Mindig magával van a nővére, és akármennyire tisztelem is, az ő jelenlétében csak nem kérhettem meg a kezét! Ugye érti?

– Hát persze! – bólintott a lány. – De a szülei akkor sem fognak beleegyezni ebbe az őrültségbe.

– Őrültségnek nevezed azt, édes Trixi, ami ilyen erővel vonz bennünket egymáshoz?

– Hiszen maga is nagyon jól tudja, miért neveztem annak! Vagy talán a szülei hozzájárulásukat adják majd a kapcsolatunkhoz? – feleselt Trix, ám a hangjába mintha egy árnyalatnyi reménykedés is vegyült volna.

A férfi szorosan átölelte.

– Édes, kicsi Trix, te csak azt mondd meg nekem, akarsz-e a feleségem lenni? A többi az én dolgom.

– Még hogy akarok-e? Ó, te jóságos ég! – sóhajtott fel a lány, amitől Hein ismét nem lett okosabb.

– Ez most igent vagy nemet jelent?

Trix felnézett rá.

– Ó, Hein!

A férfi erre akkorát kurjantott, hogy még a zenét is túlharsogta. A jégpályán minden szempár rájuk szegeződött.

– Istenem! – kapta rémülten a szája elé a kezét a lány, ám Hein csak boldogan nevetett.

– Nem tudtam magamba fojtani, szerelmem! Olyan kedvesen hangzott, amikor Heinnek szólítottál! Mostanáig fel se tűnt, hogy ilyen jó csengésű nevem van. Legszívesebben megcsókoltalak volna érte itt, mindenki szeme láttára.

– Az ég szerelmére!

– Jól van, ne aggódj, az első csókunkat arra az alkalomra tartogatom, amikor kettesben lehetünk végre. Egy ilyen nagy eseményt nem szabad elkapkodni, ünnepélyesnek és áhítatosnak kell lennie. Tehát, drága Trix, ha igent mondasz, akkor hadd halljam még egyszer hangosan és érthetően.

– Szeretlek, Hein. Ez minden, amit tudok.

– Azt hiszem, kezdetnek megteszi.

– És most? Mi lesz? – nézett rá tanácstalanul a lány.

– Esküvő, mégpedig amilyen gyorsan csak lehet.

– És a szüleid?

– Őket csak bízd rám!

Trix gyengéd tekintettel nézte a szeretett férfit, nyoma sem volt már benne makrancosságnak.

– Ne nézz így rám, egyetlenem, mert a végén mégiscsak megcsókollak, itt, a jégpálya kellős közepén – sóhajtott fel vágyakozva Hein, de aztán csak megemberelte magát, s témát váltott: – Mondd csak, ugye nem szól hosszú távra a szerződésed a hivatalban?

– Nem, a felmondási idő is mindössze egy hónap. Ó, Hein, képzeld csak el, nemrégiben majdnem elbocsátottak. Nem figyeltem oda, mert folyton rád gondoltam, és elkövettem egy jókora baklövést.

A férfi boldogan felkacagott.

– Igazán? Hát már régóta szeretsz?

– Az első pillanattól fogva.

– Akkor minden rendben van. De nézd csak, itt jön a nővéred.

– Te jó ég, azt hiszem, haza kell mennünk! – nézett az órájára Trix.

Dani odasiklott hozzájuk, közvetlenül előttük lefékezett, és a sok mozgástól kissé kifulladva így szólt:

– Mára elég volt, Trix, különben lekéssük a vacsorát. Későre jár.

– Majd én hazavitetem magukat, hölgyeim!

– Nem vehetjük igénybe már megint a segítségét, Valheim úr – tiltakozott Dani zavartan.

Trix azonban ragyogó arccal nézett a szerelmére.

– De igen, én elfogadom, Valheim úr! Nagyszerű érzés abban a leselejtezett autójában utazni!

– Mikor korcsolyáznak legközelebb, hölgyeim? –kérdezte Hein, miután kikísérte őket a várakozó kocsihoz, és segédkezett nekik a beszállásnál.

– Szombaton – vágta rá gyorsan Trix.

– Csak szombaton?

– Igen, néhány estét a szüléinkre is illik áldoznunk, Valheim úr – jelentette ki nyugodtan Dani.

– Akkor türelemmel leszek. A viszontlátásra, hölgyeim!

– A viszontlátásra!

Amint egyedül maradtak a kocsiban, Trix átölelte a nővérét.

– Ó, Dani, kedves, jó Dani…! – De nem tudta folytatni, mert egyszeriben patakzani kezdett a szeméből a könny.

– Mi van veled, Trix? – nézett rá ijedten a nővére. – Az isten szerelmére, mi történt?

– Ó, Dani, olyan rettenetesen boldog vagyok!

Dani megkönnyebbülten felnevetett.

– Trix, ha valaki boldog, az nem lehet rettenetes! Már attól féltem, hogy valami baj van.

– Ó dehogy, éppen ellenkezőleg! Hein szeret, és feleségül akar venni.

– Én kicsi Trixem, annyira örülök neki! – simogatta meg a húga fejét Daniela.

– Édesanyáéknak egyelőre ne szólj róla! Hein először a saját szüleivel szeretné elrendezni a dolgot – magyarázta Trix, majd mindent elmesélt nővérének, ami közte és Hein között lejátszódott. Beszámolója közben felváltva sírt és nevetett. Csordultig volt a szíve boldogsággal.

Dani együtt örült vele, ám a végén csak nem tudott elfojtani egy sóhajt. Milyen csodálatos lehet, ha valaki ennyire boldog!

V.

Amikor Hein Valheim aznap este hazaért, szüleit a grunewaldi villa fényűzően berendezett nappalijában találta. Kedvesen üdvözölte őket, s a szülők gyengéd büszkeséggel néztek fel délceg fiukra.

– Mindjárt csöngess is, Hein, hogy tálaljanak. Már csak téged vártunk a vacsorával.

Néhány perccel később asztalhoz ültek.

– Hol jártál munka után, fiam? – kérdezte Valheim úr.

– Sportoltam, apa, mint mindig. Muszáj mozognom egy kicsit, a sok üléstől délutánra minden tagom elgémberedik az irodában.

– Meg tudom érteni! De jó dolgotok is van nektek, mai fiataloknak! Az én időmben még nem volt divat a sport, hamar pocakot eresztett az ember.

– Ilyen gondjaim szerencsére nincsenek – mosolyodott el Hein.

– A szánkózásnak viszont alighanem befellegzett erre az idényre – jegyezte meg az édesanyja.

– Igen, én is attól tartok. Ma délután korcsolyázni voltam.

– Egyedül? – érdeklődött az apja, akinek nem kerülte el a figyelmét fia szemének különös csillogása.

– Nem, apám, társaságom is volt. Landa ezredes két leánya.

A szülők felkapták a fejüket.

– Szóval jó családból való ifjú hölgyek?

– Kitűnő családból, anya. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben, sok más családhoz hasonlóan, ők is nehéz anyagi helyzetbe kerültek. A két hölgy a Külügyminisztériumban dolgozik titkárnőként, és ők is szívesen mozognak egy kicsit a hivatali órák után. Már a szánkópályán is élvezhettem a társaságukat.

Hein viszonylag nyugodt hangon beszélt, ám közben egyszer sem emelte fel tekintetét a tányérjáról. A szülők lopva összenéztek. Már korábban is észrevették a fiuk viselkedésében bekövetkezett változást.

– No és kedvesek? – kérdezte az anyja mintegy mellékesen.

– Elragadóak! Akarom mondani… az idősebbik nagyon előkelő, csak talán egy kicsit zárkózott. A húga viszont egyszerűen elragadó.

Amikor a vacsora végeztével szokás szerint leültek még egy kicsit a nappaliban, Hein anyja visszatért a Landa lányokra:

– Mesélj még nekünk arról a két leányról, akikkel újabban olyan sokat vagy együtt! Gondolhatod, mennyire érdekelnek minket, hisz azelőtt mindig elutasítóan viselkedtél az ifjú hölgyekkel szemben.

– Talán mert azok a hölgyek másmilyenek voltak.

– És a Landa lányok? Őket rokonszenvesnek találod?

Hein kihúzta magát, és szinte segélykérő pillantással nézett édesanyja szemébe.

– Feltétlenül, anya! Ha megismernétek őket, ti sem vélekednétek másképp.

– És mindkettejüket ugyanannyira kedveled?

Hein észrevette, hogy az édesanyja diplomatikusan ki akarja faggatni, s hogy az újságja mögül az apja is milyen érdeklődve hallgatja a beszélgetésüket. Mi lenne, ha most próbálna beszélni velük, ha máris tiszta vizet öntene a pohárba? – suhant át az agyán.

– Először az idősebbik lányra lettem figyelmes – szólalt meg elgondolkozva. – Érdekesnek tűnt, talán szebbnek is láttam. De csakhamar rá kellett jönnöm, hogy úgyszólván lehetetlen meghódítani. Túlontúl büszke volt, már-már elutasító. A húga viszont napról napra jobban kezdett tetszeni. Igazán elragadó, amolyan kedvem szerint való kis huncut. Közben persze nagyon tartózkodó is tud lenni, ha az ember bizalmasabban próbál közeledni hozzá. De azért egyre jobban alakultak a dolgok. Sokat nevettünk és bolondoztunk együtt. Ami még nagyon tetszett, hogy közben mindvégig nagyon is szem előtt tartották az illendőség határát. Valódi úrilányok mindketten. De igazából akkor támad melegség az ember szíve körül, ha a kisebbik lány szemébe néz. Tudod, anya, olyan, mintha napsugarak áradnának a tekintetéből.

– Ejnye, fiam! Csak nem habarodtál bele? – eresztette le az újságot Valheim úr a térdére.

– Nem, apa, nem habarodtam bele – húzta ki magát a fiatalember, s komoly tekintettel az apjára nézett. – Olyasmi is megesett már velem, úgyhogy pontosan ismerem a különbséget. Ezúttal szerelmes vagyok. Igen, a szívem Beatrix Landáé! Nos, kimondtam végre. Valamivel kíméletesebben akartalak benneteket felkészíteni a hírre, mivel Trix szegény lány, de nem szeretek köntörfalazni. Mindig bízhattam bennetek, és most is ezt teszem. Ez nem meggondolatlan játszadozás, nem futó kaland, hanem a lehető legkomolyabb érzés. Ezért aztán nyíltan meg is mondom: feleségül akarom venni. Arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok végig nyugodtan, amit mondtam. Nem akarlak sürgetni benneteket, nem kell azonnal válaszolnotok. De szeretném, ha világos lenne számotokra: az életem boldogsága az én kis Trixim kezében van.

Hein elhallgatott, s hirtelen mély csönd telepedett a szobára.

– Nos, nem szeretném a szigorú apát játszani, aki tönkreteszi egyetlen fia boldogságát, hm… – szólalt meg nagy sokára a családfő, a torkát köszörülve. – De gondoltál-e már arra, fiam, hogy az ifjú hölgy esetleg csak a pénzedet akarja?

Hein elmosolyodott, s ezzel a boldog, magabiztos mosollyal már meg is nyerte anyja támogatását házassági terveihez.

– Igen, apa, erre is gondoltam. Éppen ezért jó ideig titokban tartottam előtte, hogy az apám gazdag ember. Nem is mondtam el neki, csak miután megbizonyosodtam róla, hogy viszontszeret, és ha csak négyszáz márkát keresnék havonta, akkor is hozzám jönne. Ha láttad, ha hallottad volna, hogy leszedte rólam a keresztvizet! Ez még szombaton történt, és azóta ma találkoztunk először. Egyáltalán nem volt könnyű korcsolyázás közben legyőzni az ellenállását. Nem akart komolyan venni, egyre azt ismételgette, hogy egy szegény lány és egy gazdag fiú nem illik egymáshoz, és borzasztóan fél a szüleimtől. Azt mondtam neki, hogy az eljegyzésünk csak akkor lehet tökéletes, ha a ti jóváhagyásotokkal történik.

– És ha én nem járulok hozzá ehhez a házassághoz?

– Azzal nagyon boldogtalanná tennél, apám. Nem akarlak megharagítani, és azt sem akarom, hogy ellentétek támadjanak közöttünk. Trixről azonban nem vagyok hajlandó lemondani. Ha megtagadod tőlem a segítségedet és a beleegyezésedet, akkor anélkül fogok boldogulni. A bankodnál épp eleget tanultam ahhoz, hogy el tudjam tartani magamat és a feleségemet, még ha kezdetben szűkölködnünk is kellene. De amint mondtam, nem várok tőletek azonnali választ. Gondoljátok végig alaposan, felőlem akár tájékozódjatok Landa ezredes családja felől, és ha döntöttetek, tudassátok velem. Nem próbállak többé befolyásolni vagy meggyőzni benneteket, nem volna értelme. Magatoknak kell meghoznotok a döntéseteket. Ne haragudjatok rám, amiért megleptelek benneteket ezzel az első hallásra talán kellemetlennek tűnő hírrel, de nem kenyerem a titkolózás.

A szobában ismét csend támadt. Valheim bankigazgató úr látszólag újra az újságjába mélyedt, felesége pedig egy kézimunkával bíbelődött, s időnként jelentőségteljes pillantást vetett a fiára. Hein ebből rájött, hogy számíthat az édesanyja támogatására.

Valamivel később, mintha semmi különös nem történt volna előtte, Hein társalogni kezdett a szüleivel. Apjával az aktuális politikai helyzetet vitatták meg, anyjával pedig színházról és irodalomról csevegtek. Amikor tizenegy óra tájban elköszönt tőlük, hogy nyugovóra térjen, szülei némán követték a tekintetükkel. Hein még egy utolsó könyörgő pillantást vetett az édesanyjára, aki alig észrevehetően bólintott.

A két szülő továbbra is csendben üldögélt, mígnem Valheim bankigazgató úr egyszer csak az asztalra hajította az újságját.

– Mindig csak a bosszúság! Mit szólsz ehhez az egészhez?

Az asszony felsóhajtott.

– Ugyan mit szólnék, Gustav? Ezen előbb-utóbb minden szülőnek át kell esnie.

– Egyáltalán nem látom be, miért kellene. Hein gazdagabb menyasszonyt is találhatott volna magának, aki hoz némi pénzt a házasságba. Manapság nem olyan időket élünk, hogy tárt karokkal fogadjunk egy szegény leányt. Egyelőre nem megy rosszul a sorunk, de azért…

– Igen, Gustav, ebben teljesen igazad van. Jobb volna, ha az ifjú hölgy vagyonos lenne.

– De hát te is tudod, milyen csökönyös ez a gyerek!

– Ó, hogyne – suhant át egy halvány mosoly az asszony arcán. – Bőven volt alkalmam előtanulmányokat végezni az apján.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy én is csökönyös vagyok?

– Fogalmazzunk úgy, hogy eltökélt vagy, Gustav. Ami nélkül nem is vitted volna ilyen sokra. És amikor az apám kerek perec megtagadta tőled a kezem, mert azt hitte, hogy csak a vagyonom érdekel, akkor te sem hagytad magad elijeszteni, és nem nyugodtál, míg érvényt nem szereztél az akaratodnak.

– Mert túlságosan szerettelek ahhoz, semhogy lemondhattam volna rólad.

– Tudom, és nagyon boldoggá tett ez a tudat. Mindig is jó volt a házasságunk, és ez hál' istennek a fiunkon is meglátszik. Nem vált volna ilyen derék ember belőle, ha nem ebben a békés, szeretetteljes légkörben nő fel. Mindig is te voltál a példaképe. Ezért aztán nem is szabad megharagudnod rá, ha szívügyekben is a te nyomdokaidon halad.

Okos szavai szemlátomást megtették hatásukat a férjére, ám Valheim úr mégsem volt hajlandó ilyen könnyen meghátrálni.

– Úgy látom, az ő pártját fogod! – mormogta bosszúsan.

– Ki más fogná a pártját, ha nem az anyja és az apja?

Az öregúr kézzel-lábbal tiltakozott.

– Ti nők született diplomaták vagytok! De ne hidd, hogy az ujjad köré csavarhatsz!

Hitvese megrázta a fejét.

– Nem is hittem soha, és nem is tudtam volna olyan férfit szeretni, aki hagyja, hogy az ujjam köré csavarjam. Mindig nagyon büszke voltam a tartásodra. Szeretném, ha ugyanezt a fiamban is tisztelhetném. Súlyos csapás volna a számára, ha nem tudna egyetértésre jutni az apjával. Először természetesen meg kell ismernünk az ifjú hölgyet, hogy ítéletet alkothassunk róla. Nem gondolod?

– Dehogyisnem, de hogyan oldhatnánk meg feltűnés nélkül?

– Majd kitalálok valamit, Gustav, nem kell elsietni a dolgot. Heinben szerencsére volt annyi belátás, hogy ne sürgessen bennünket. Most az lesz a legjobb, ha nyugovóra térünk, és alszunk rá egyet.

Másnap, reggeli közben egyikük sem utalt az előző esti beszélgetésükre. Ám amikor étkezés végeztével Hein kettesben maradt az anyjával, az asszony megfogta a kezét, és így szólt:

– Bátorság, Hein, őszintén remélem, hogy minden rendben lesz. De addig is, nem tudnád megszervezni, hogy megnézzem magamnak Landa kisasszonyt? Persze anélkül, hogy ő ezt sejtené. Tudod, szeretnék képet alkotni róla.

Fia kék szeme felragyogott.

– Mi sem egyszerűbb ennél, anya. Szombaton megint elmegyünk korcsolyázni. Mi lenne, ha odajönnél a pálya szélére? Úgy fogom intézni, hogy pihenjünk egy kicsit, és a közeledben igyunk meg valami frissítőt. Akkor nyugodtan szemügyre veheted Trixet.

– Remek ötlet! De ígérd meg, hogy nem szólsz neki a jelenlétemről.

– Megígérem. Nekem is nagyon fontos, hogy ítéletet alkothass róla.

Nem beszélhettek tovább, mert közben visszajött Hein apja. Legfőbb ideje volt, hogy a két férfi elinduljon a bankba.

VI.

A következő szombaton Valheimné már a Landa lányok érkezése előtt ott ült a jégpálya nézőterén, azon a helyen, ahová fia irányította. Kisvártatva megpillantotta Heint, amint két ifjú hölgy társaságában könnyedén kisiklik a jégre. Nála volt a színházi látcsöve, úgyhogy alaposan szemügyre vehette mindhármukat. Csakhamar rájött, hogy a két lány közül az alacsonyabbik lehet fia szíve választottja, mert a nagyobbik egy idő után magára hagyta a másik két fiatalt. Hein szokása szerint teljesen Trixnek szentelhette a figyelmét. Gondoskodott róla, hogy újra és újra anyja közelében suhanjanak el, s Valheimné kedvtelve figyelte a lány kecses mozgását. A szerelmesek beszélgetését persze nem hallotta, de látta, milyen rajongással néz fiára a leány.

Hein elmondta Trixnek, hogy már be is számolt szüleinek a kapcsolatukról. A lányt mélységes aggodalom kerítette hatalmába a hír hallatán.

– És mit szóltak hozzá? Nagyon megharagudtak?

– Szó sincs róla, Trixi, igaz, nem is volt rá lehetőségük. Adtam nekik némi gondolkodási időt, és bizalommal a kezükbe helyeztem a boldogságomat. Apám természetesen megpróbált ellenkezni, de úgy vettem észre, hogy nem gondolja túlságosan komolyan. Anyám pedig máris a mi oldalunkon áll.

– Igazán? Ó, Hein, ha tudnád, milyen nagy kő esett le a szívemről! Tőle féltem a legjobban!

– Pedig tőle igazán nem kell tartanod, Trix. Egyébként szívesen megismerkedne veled. No, majd meglátjuk, mit tehetünk ez ügyben. Egyelőre nem olyan sürgős a dolog – tódította, s egyetlen szóval sem árulta el a lánynak, hogy az anyja már most is a pálya széléről figyeli őket.

Később, miután már jó ideje korcsolyáztak, Hein egyszer csak így szólt:

– Megszomjaztam, Trix. Nem volna kedved pihenni egy kicsit, és meginni egy csésze forró teát? Természetesen a nővéreddel együtt. Látod, ott a túloldalon, a palánk mellett még bőven van hely, ott nyugodtan kifújhatnánk magunkat.

Amikor a következő körben Dani mellé kerültek, integettek neki, hogy álljon meg.

– Nagyságos kisasszony, szeretném, ha meginna velünk egy csésze teát! – kiáltotta neki oda Hein, s Dani örömmel csatlakozott hozzájuk.

Kimentek a melegedőbe, és a férfi ügyesen úgy intézte, hogy épp az anyjáéval szomszédos asztalnál telepedjenek le. Ahogy a helyük felé igyekeztek, Trix véletlenül meglökte Valheimné kézitáskáját, s az leesett a földre. Mielőtt Hein lehajolhatott volna érte, Trix már fel is kapta.

– Jaj, milyen ügyetlen vagyok! Kérem, bocsásson meg, nagyságos asszony! Remélem, nem esett baja a táskájának! – hadarta bűntudatosan, s közben olyan alázatos pillantással nézett az idős hölgyre, hogy az jóleső melegséget érzett a szíve körül.

– Nincs semmi baj, kedves kisasszony, rossz helyre tettem a táskámat, ennyi az egész.

– Akkor is jobban kellett volna vigyáznom. Még egyszer elnézését kérem.

A két hölgy mosolyogva biccentett egymásnak. Valheimné kimondottan rokonszenvesnek találta Landa kisasszony mosolyát.

Lopva összenézett a fiával, miközben az széket húzott az asztalhoz a lányoknak.

Hein úgy helyezte el a székeket, hogy az anyja egész idő alatt zavartalanul figyelhesse Trixet. A bankigazgatóné arca egyre mosolygósabb lett, mert minél tovább nézte, annál rokonszenvesebb lett neki a bájos teremtés. Mostanára már teljes mértékben egyetértett fia választásával.

– Milyen kedves hölgy, egy cseppet sem haragudott, amiért levertem a táskáját! – jegyezte meg eközben a szomszédos asztalnál Trix.

Hein valósággal sugárzott a boldogságtól. Ezt okvetlenül elmondja majd az anyjának! Biztosan örülni fog neki.

Az asztalnál élénk társalgás vette kezdetét. Dani azonban egy idő elteltével az órájára nézett, és így szólt:

– Ha akarsz menni még egy kört, Trix, akkor igyekezz. Negyedóra múlva indulnunk kell.

– Nagyon ad a pontosságra, nagyságos kisasszony – élcelődött vele Hein. Mi tagadás, kicsit bosszantotta, hogy máris el kell válnia a lányoktól.

– A hivatalban hozzá kellett szoknunk a pontossághoz, Valheim úr – válaszolta nyugodtan Dani, s közben már fel is állt az asztaltól. – Ráadásul nem szeretném megváratni a szüleinket. Egyrészt nem volna szép tőlünk, másrészt mindig aggódnak, ha nem érünk haza időben.

Trix is felemelkedett.

– Daninak igaza van, Valheim úr. Gyorsan menjünk még egy kört!

Elmentében udvariasan köszönt Hein anyjának, aki mosolyogva visszabiccentett. A látszat kedvéért a fia is elköszönt tőle, akárha idegenek lennének, ám közben lopva összemosolyogtak.

Valheimné a korlátra könyökölve nézett utánuk. Addig figyelte a két lányt s a fiát, míg el nem tűntek a szeme elől.

Hein kikísérte a hölgyeket, és ragaszkodott hozzá, hogy ezúttal is igénybe vegyék az autóját. Miután meghagyta a sofőrnek, hogy jöjjön vissza érte, gyors léptekkel visszasietett a nézőtérre. Felszaladt a lépcsőn, és leült az anyja mellé.

– Nos, anyám? – kérdezte várakozásteljesen. Az asszony rámosolygott.

– Nagyon aranyos teremtés mind a kettő.

Hein büszkén kidüllesztette a mellét, mintha ez legalábbis az ő érdeme volna. Azután hálásan kezet csókolt az anyjának, és elmesélte neki, mit mondott róla Trix.

– Hogy is haragudhattam volna rá, amikor szándékosan helyeztem úgy a táskát, hogy mindenképpen le kelljen vernie! – vallotta be a turpisságot Valheimné.

– Ezt komolyan mondod? – nézett rá értetlenül a fia. – De mégis miért tetted?

– Mert tudni akartam, mit tesz ilyen helyzetben. Az efféle apróságok nagyon sokat elárulnak az ember jelleméről. A vele egykorú lányok legtöbbje elmormogott volna egy hűvös bocsánatot, és visszaadja a táskát. Már ha egyáltalán hajlandó érte lehajolni. Ez a kislány viszont tényleg sajnálta az ügyetlenségét, és minden további nélkül elismerte, hogy hibázott. Ráadásul milyen szeretetreméltó módon!

– Ugye megmondtam! Ugye, most már te is látod, milyen nagyszerű teremtés!

Az asszony bólintott, majd így folytatta:

– Apádnak is okvetlen be kell őt mutatnunk. Sokat ad ugyan a szavamra, de jobb lenne, ha személyesen is véleményt alkothatna.

– Igen, azt hiszem, igazad van. De mégis, hogyan keríthetnénk sort rá?

Az igazgatóné eltűnődött, majd mosolyogva így szólt:

– Legjobb lesz, ha meghívom teára, s gondoskodom róla, hogy apád is jelen legyen.

– Igazán megtennéd, anya? – szorította meg a kezét a fia.

– Miért is ne? Ha másképp nem lendíthetünk az ügyön… Természetesen meghívjuk a nővérét is.

– Pompás ötlet! De jut eszembe: Trixi valószínűleg rá fog jönni, hogy te voltál az a kedves hölgy a szomszéd asztalnál…

– Annyi baj legyen! Legfeljebb majd bevallom neki, hogy először feltűnés nélkül szerettem volna megnézni magamnak – felelte könnyedén Valheimné, s bátorítóan mosolygott a fiára.

– Hát jó, tán csak nem fog megorrolni érte – egyezett bele Hein.

VII.

Dani lelkiismeretesen gondozta a Marcelltől kapott ibolyákat, ám azok egy idő után mégis kókadozni kezdtek, úgyhogy kénytelen volt kivenni őket a vízből. Óvatosan kisimította egy papírlapon a hervadásnak indult virágokat, és eltette az öltözőszekrényébe. Ott biztosan nem látja meg senki. Szomorúan nézett le rájuk: ez a néhány szál hervadó virág maradt szerelme egyetlen kézzelfogható jele. Ha kiszáradnak, majd lepréseli, és elteszi a szeretett férfi emlékére.

Tudta, hogy Marcell elutazott; most már nem remélhette, hogy időnként belép az ajtón, hogy aztán eltűnjék az apja irodájában. Biztosra vette, hogy a fiú nem tér vissza többé. Azaz dehogynem: egy nap majd megjelenik egy amerikai milliomosnő oldalán. Valahányszor erre gondolt, olyan heves fájdalom nyilallt a szívébe, hogy kis híján elsírta magát. Egyedül az vigasztalta, hogy Marcell az elutazása előtt arra kérte: várjon rá.

Persze lehet, hogy csak a búcsú fájdalma mondatta vele. Dani tudta, hogy a férfit is megviselte az elválás. Ám azzal is tisztában volt, hogy Marcellt Amerikában tárt karokkal fogadja az előkelő társaság, s mindent megtesznek majd azért, hogy elfeledtessék vele a szegény kis titkárnőt. És végül csakugyan így lesz, Marcell elfelejti őt, vagy legalábbis belátja, hogy el kell felejtenie. Hiszen soha nem teljesülhet be a szerelmük.

De nehéz is volt a szíve, édes istenem, milyen borzasztóan nehéz!

Lohberg báró aggodalmas tekintettel figyelte a titkárnőjét. Látta, milyen sápadt és szomorú az arca az utóbbi időben, mintha mosolyogni is elfelejtett volna. A báró igyekezett őt tőle telhetően kímélni, de segíteni nem tudott rajta. Csak abban reménykedett, hogy az idő majd gyógyír lesz a leány fájdalmára is. Sajnálta a Landa lányt, hiszen kitűnő munkaerő volt, szorgalmas és megbízható. Korábban soha nem tűnt fáradtnak vagy kedvetlennek, még olyankor sem, ha halaszthatatlan teendők miatt a munkaideje lejártával is benn kellett maradnia. Ilyenkor csupán annyit kért, hadd üzenjen húgával a szüleinek, hogy aznap később megy haza.

Dani csendes örömmel figyelte Trix bimbózó szerelmét. Ám szívébe mindannyiszor belehasított a fájdalom, ha arra gondolt, hogy neki soha nem lesz része efféle boldogságban.

A munkája során sok érdekes emberrel találkozott. Közismert politikusok, külhoni diplomaták, dúsgazdag sajtómágnások adták egymásnak a kilincset nap mint nap a főnöke irodájában, a magas rangú állami tisztviselőkről már nem is beszélve.

Egy nap megjelent Hauerstein úr is, az a diplomata, akinek a helyét Marcell időközben elfoglalta Washingtonban. Danival már előző nap közölte a báró, hogy Hauerstein úr felkeresi, és meghagyta, hogy amennyiben éppen nincs nála senki, haladéktalanul engedje be hozzá. Azt persze elhallgatta, hogy a követ elsősorban a fiáról hoz hírt neki, ám ezt Dani magától is kitalálta.

Az attasé belépett a titkárnői szobába, amely egyben előszobaként is szolgált a báró irodája felé, és megkérdezte, hogy beszélhetne-e Lohberg báróval.

– Azt az utasítást kaptam, hogy késlekedés nélkül bocsássam be, Hauerstein úr – mutatott Dani a főnöke ajtajára.

A fiatalember meghajolt, és mielőtt belépett volna az ajtón, egy kis csomagot adott át a lánynak. Szemlátomást egy könyv volt benne.

– Nagyságos kisasszony, nos… Landa kisasszonyhoz van szerencsém, ugyebár?

– Igen, Hauerstein úr, én vagyok az.

A férfi ismét meghajolt.

– Nos, Marcell Lohberg báró úr megbízott, hogy hozzam el kegyednek ezt a könyvet. Öntől kapta kölcsön, és véletlenül elcsomagolta a sajátjaival együtt. Rajtam keresztül kér elnézést tévedéséért, és küldi vissza önnek a tulajdonát.

Dani pontosan tudta, hogy soha életében nem adott kölcsön könyvet a fiatal bárónak. De nem véletlenül forgolódott állandóan diplomaták között: azonnal rájött, hogy Marcell ily módon próbál valamilyen üzenetet eljuttatni hozzá. Kicsit elpirult, de sikerült megőriznie a nyugalmát. Átvette a férfitól a csomagot, és mosolyogva így szólt:

– Ó, szinte már el is felejtettem, hogy kölcsönadtam ezt a könyvet a báró úrnak! Igazán nem kellett volna fáradnia vele.

– Nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy szívességet tehessek Lohberg bárónak, akihez sokéves barátság fűz – válaszolta Hauerstein úr ugyancsak mosolyogva. Ismét meghajolt, még egyszer megcsodálta Dani gyönyörű arcát, majd belépett a tanácsos irodájába.

Amikor a lány egyedül maradt, szívére szorította a könyvet, és lehunyta a szemét. Egyelőre nem bontotta fel a csomagot, hiszen bármelyik pillanatban benyithattak hozzá. Úgy döntött, hogy inkább vár vele, míg haza nem ér.

Gyorsan betette ezt is az öltözőszekrényébe, az ibolyák mellé, majd vadul zakatoló szívvel visszaült az írógéphez. Kimondhatatlan boldogság töltötte el.

Hauerstein úr úgy fél órát időzhetett a bárónál. Átadta neki a fia üdvözletét, Lohberg báró pedig megkérte, hogy valamelyik nap látogasson el egy teára a feleségéhez. A báróné alig várta, hogy híreket halljon egyetlen gyermekéről.

Nem sokkal azután, hogy Hauerstein úr udvarias biccentéssel távozott, Dani asztalán megszólalt a főnök szobájába hívó csengő. A szokásos délutáni diktálás következett.

– Hauerstein úr átadta a fiam üdvözletét – jegyezte meg mintegy mellékesen a báró, miután elkészültek. – Szerencsésen megérkezett Washingtonba, és elfoglalta a hivatalát.

– Örömmel tölt el, báró úr, hogy jó híreket kapott – biccentett Dani.

Hálás volt az idős úrnak, amiért közölte vele a megnyugtató újságot. Miután a bárónak egyelőre nem volt szüksége rá, visszament a szobájába. Megpróbált dolgozni, de nem sok sikerrel. Egyfolytában a szekrényében lapuló könyv járt az eszében.

Amikor a munkaidő lejártával hazafelé készülődött, a kis csomagot a kézitáskájába rejtette. Nem akarta, hogy Trix észrevegye. Még mindig szégyenlősen titokban tartotta Marcellhoz fűződő szerelmét.

Amikor kilépett az irodából, húga már a folyosón várta.

– De lassan készültél ma el, Dani! – mondta türelmetlenül. – El fogunk késni a korcsolyapályáról. Tudod, hogy mama nem enged el bennünket, míg rendesen meg nem ebédeltünk!

Dani elmosolyodott.

– Nahát, Trix, meg is feledkeztem róla, hogy ma szerda van! De időben odaérünk, ne aggódj! Legfeljebb néhány percet késünk, és Valheim úr egészen biztosan meg fog várni bennünket.

Mire hazaértek, az ebéd már ott gőzölgött az asztalon, s Trix minden sietsége dacára alaposan belakmározott. Dani a legszívesebben nyomban átlapozta volna a könyvét, de sajnos erre most nem volt ideje. Ezért inkább gyorsan elrejtette a fehérneműs szekrénye egyik fiókjába, egy rakás hálóing alá, majd szokásával ellentétben kulcsra zárta a szekrényt.

Igyekeznie kellett, hogy időben elkészüljön, hiszen Trix már a kabátját vette. Mennyivel szívesebben maradt volna otthon! De sosem volt szokása a saját érdekeit előtérbe helyezni, és tudta, hogy a húgának szüksége van a segítségére.

Hein Valheim már tűvé tette utánuk az egész jégpályát. Amikor odaértek, éppen a bejáratnál kereste őket, s a szeme boldogan ragyogott fel Trix láttán. Danit ezúttal csak futólag üdvözölte, és egyáltalán nem bánta, amikor a nagyobbik Landa lány néhány perc múlva elköszönt tőlük, s elvegyült a korcsolyázók forgatagában.

Amint egyedül maradt Trixszel, megfogta a kezét, és szélesen elmosolyodott.

– Félig-meddig már nyert ügyünk van, Trix! – mondta lelkesen. – Anya szívvel-lélekkel a mi oldalunkon áll, az ő segítségével pedig apámat sem lesz nehéz meggyőzni. Nos, anyám arra kért, hogy mindkettőtöket hívjalak meg hozzá teázni vasárnap délutánra. Meg akar ismerni benneteket, de persze mindenekelőtt téged. Később apám is csatlakozik majd hozzánk.

– Édes istenem, akkor most mi lesz? – kapta a kezét a szája elé rémülten a lány.

– Trixi, kicsikém, csak nem félsz? Hidd el, semmi okod az aggodalomra! Csak viselkedj természetesen, úgy, ahogyan máskor is szoktál. Akkor nem lesz semmi baj, meglátod! Különben is ott leszek melletted, és bizonyára a nővéredre is számíthatsz.

Vacsora után Dani bejelentette a szüleiknek, hogy Trix és ő meghívást kaptak vasárnapra egy nagyon kedves fiatalember édesanyjához. Elmondta azt is, hogy a kifogástalan modorú ifjút még a szánkópályán ismerték meg.

– Nem tudtuk visszautasítani, anya, úgyhogy most vasárnap kivételesen nélkülöznötök kell a társaságunkat.

A szülők veszélyt szimatolva felkapták a fejüket.

– Mégis miféle úriemberről van szó, Dani? – kérdezte a családfő a homlokát ráncolva.

– Egy bizonyos Valheim úrról.

– S ha szabad tudnom, hogyan ismerkedtetek meg vele?

– Segített felhúznunk a szánkót a dombra, aztán pedig bemutatkozott.

– És mivel foglalkozik? – kérdezte az anyjuk kíváncsian.

– Az édesapjánál van alkalmazásban. Nagyon kedves és tisztelettudó fiatalember. Egyáltalán nem volt tolakodó, sőt, minden tekintetben megbízhattunk benne. Most pedig úgy alakult, hogy az édesanyja is szeretne megismerni bennünket. Ne aggódjatok, Valheim úr tényleg nagyon megbízható. Ugye elmehetünk?

Szüleik némi húzódozás után végül beleegyezésüket adták. Kérdeztek még egy-két dolgot, de aztán szemlátomást teljesen megnyugodtak. Landánét erősen foglalkoztatta lányai jövője, s most titokban reménykedni kezdett. Persze Danira gyanakodott, mivel végig ő vitte a szót. Fel sem merült benne, hogy esetleg Trix szívügye húzódik a háttérben. Kisebbik leánya meg se szólalt egész idő alatt, szinte közönyösen hallgatta végig a beszélgetést.

Vasárnap aztán, amikor segített lányainak az öltözködésben, úgy csinosítgatta őket, mintha szépségversenyre készülnének. Addig nézett utánuk az ablakból, míg csak követni tudta őket a tekintetével. Milyen szépek és elegánsak, mosolyodott el elégedetten.

Hein felajánlotta, hogy értük küldi az autóját, de ezúttal visszautasították. Inkább villamossal mentek, majd végül pár száz métert még gyalog. Bizony elámultak, amikor megérkeztek a villához.

– Szűzanyám, segíts! Hogy is merészkedhetnék én be egy ilyen előkelő palotába? – fakadt ki kétségbeesetten Trix, és lecövekelt a járdán.

Dani szigorú pillantást vetett rá.

– Szedd össze magad, Trix! Mit gondolnak majd rólunk, ha odabentről meglátják, amint itt toporgunk? Bátornak kell lenned, ha már idáig eljöttünk.

– Legalább Hein itt volna! – sóhajtott fel a húga csüggedten.

Dani meghúzta a csengőzsinórt, mire a kapu azonnal kitárult előttük, mintha láthatatlan kezek mozgatnák.

– Szíveskednél végre abbahagyni a nyafogást, Trix? Nem az oroszlán barlangjába megyünk, senki sem fogja leharapni a fejed! Na gyerünk, indulás!

Úgy látszik, hatott a szigor. Trix összeszedte minden bátorságát, kihúzta magát, és szorosan a nővére mellett megindult a házhoz vezető, széles kerti úton.

A bejáratnál libériás inas fogadta őket. Dani jól sejtette az imént, a függöny mögül csakugyan három szempár figyelte őket kíváncsian, Heine és a szüleié.

A választékos ízléssel berendezett előcsarnokban, Hein sietett elébük.

– Hála Istennek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Trix, miközben a fiatalember a megszokott udvariassággal köszöntötte őket. – A kapu előtt kis híján inamba szállt a bátorságom! Olyan szörnyen előkelő itt minden! – súgta oda neki a lány.

– Ugyan már, Trixi! Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Itt vagyok melletted!

Trix félszegen bólintott, Hein pedig nem is próbált többé bátorságot önteni belé. Olyan bájos, olyan elragadó volt így a lány! Kőből volna a szülei szíve, ha nem kedvelnék meg azonnal.

A hölgyek levették a kabátjukat, s Hein bevezette őket egy elegánsan bútorozott szalonba. Valheimné elébük jött, és mosolyogva kezet nyújtott nekik.

Trix riadtan összerezzent, amikor felismerte benne a jégpályán látott kedves hölgyet, akinek leverte a táskáját. Ránézett Heinre, majd félénken meghajolt, és kezet csókolt az asszonynak.

– Isten hozta nálunk a kedves ifjú hölgyeket! – mondta barátságosan a háziasszony.

Trix egyszeriben nagyon megkönnyebbült.

– Ó, nagyságos asszony, már nem is félek annyira? – vallotta meg őszinte örömmel. – Már a jégpályán is olyan nagylelkű és jóságos volt! Hálásan köszönöm a kedves meghívást!

– Csatlakozom a húgomhoz, nagyságos asszony – tette hozzá Dani a maga nyugodt, előkelő módján.

Valheimné maga mellé ültette a két lányt, és huncut mosollyal így szólt:

– Nos, meg kellett néznem, kit hívok meg a házamba!

Trix szemrehányó pillantást lövellt Hein felé.

– A fia bezzeg egy szót sem szólt róla, hogy a szomszédos asztalnál ülő hölgy az édesanyja!

– Ez csak természetes. Tudniillik előzőleg megígértettem vele, hogy hallgatni fog.

Trixben lassan kezdett felengedni a feszültség.

Egykettőre élénk társalgás alakult ki, majd hamarosan Hein apja is megjelent közöttük. Felesége bemutatta a hölgyeknek. Kezdetben kicsit tartózkodóan viselkedett, ám ez nem tartott sokáig. Trixnek ugyanis olyannyira elmúlt az ijedtsége, hogy csakhamar még a ház urát is sikerült jókedvre derítenie. Valheim úr mosolyogva hallgatta, ahogy a maga bohókás módján elmesélte, mennyire megrémült az előkelő villa láttán.

Dani is mindent megtett érte, hogy a húga belopja magát a háziak szívébe.

Valamivel később átmentek az otthonosan berendezett szomszédos szobába, ahol időközben megterítettek a teához. Leültek a kis teázóasztal köré, és folytatták a beszélgetést. A nővéreknek mesélniük kellett az otthonukról, a munkájukról és még sok egyébről. Valheim bankigazgató úr egyre inkább levetkőzte kezdeti tartózkodását, egyre pompásabban érezte magát a fiatalok üdítő társaságában. Közben egyre vonzóbbnak találta azt gondolatot is, hogy menyeként a családjába fogadja a vidám kis Trixet, aki olyan rajongó pillantásokat küldözgetett a fia felé. Magában már azon morfondírozott, miképpen érhetné el, hogy az ifjú pár náluk lakjon majd az esküvő után. Úgy vélte, hogy nagyon jól kijönnének egymással. Ha nincs is hozománya a leánynak, bizonyára kitűnő családból származik, és legalább nem lesz olyan gőgös és nagyigényű, mintha gazdag szülők gyermeke volna.

Amikor a nővérek fél hét tájban elköszöntek, ő maga ragaszkodott hozzá, hogy a sofőr hazavigye őket. A lányok köszönettel elfogadták a szívességet. Úgy vélték, egészen más színezete van annak, ha Valheim bankigazgató úr bocsájtja a rendelkezésükre az autóját, mintha a fia tette volna ugyanezt.

Hein kikísérte őket az előcsarnokba. Odakint Trix aggodalmasan nézett a szemébe.

– Ugye nem voltam nagyon ügyetlen, Hein? – kérdezte halkan.

– Szó sincs róla, épp ellenkezőleg! Csodálatos voltál, Trixi! Ha ismernéd apát, tudnád, hogy máris beloptad magad a szívébe.

Nem folytathatták a beszélgetést, mert megérkezett az inas, hogy felsegítse a hölgyekre a kabarjukat.

– Kedden a jégpályán! – súgta oda Hein még gyorsan a lánynak.

Miután a nővérekkel elhajtott a kocsi, Hein visszament a szalonba a szüleihez. A beszélgetésből csakhamar kiderült, hogy igazat mondott Trixnek: az apja valóban megkedvelte szíve választottját. Olyannyira, hogy mosolyogva így szólt a fiához:

– Rendben van, fiam, részemről nincs akadálya a házasságnak! Beszélj meg mindent a kis Trixszel! Az esküvővel azonban egyelőre várnotok kell, mert előtte rendbe kell hoznunk itt egy s mást. Aztán meg… nos, úgy vélem, a havi négyszáz márkáddal sem mész sokra. Családfenntartóként biztosabb alapokra van szükséged. Ezért arra gondoltam, hogy beveszlek az üzletbe társtulajdonosnak.

Hein megszorította apja kezét.

– Ha nem volna olyan férfiatlan dolog, akkor most sírnék, mint egy kisgyerek. Köszönöm, apám. Meg leszel velem elégedve, ígérem.

– Én is pontosan erre számítok, fiam.

VIII.

A nővérek igen elégedetten számoltak be otthon a teadélutánról. Trixnek be nem állt a szája, nem akart kifogyni az elegáns villa s a kedves házigazdák dicséretéből.

Vacsora után Dani, azzal az ürüggyel, hogy rendbe kell hoznia az egyik ruháját, azonnal visszavonult a szobájába. Fellélegezve csukta be maga mögött az ajtót. Teljes nyugalomra vágyott, hogy minden figyelmét a Marcellről kapott könyvnek szentelhesse.

Délután, amikor elrejtette a fiókjába, egy apró boríték hullott ki a könyvből. Egy névjegykártya lapult benne a következő üzenettel:

„Mélyen tisztelt Nagyságos Kisasszony!

Mellékelten visszaküldöm Kegyednek a könyvet, amelyet oly kedvesen szíveskedett kölcsönadni nekem. Tévedésből elcsomagoltam a sajátjaimmal együtt. Nagyon tetszett, kiváltképpen a megjelölt részek. Hauerstein barátom majd visszajuttatja Kegyedhez. Még egyszer nagyon köszönöm. Szívélyes üdvözlettel:

Marcell Lohberg”

Daniela remegő kézzel nyúlt a könyv után. Lapozgatni kezdte, elolvasott egy-egy sort, majd továbblapozott. Először a megjelölt részeket akarta kikeresni, a többire majd azután kerít sort. Minden oldal, minden szó különleges értékkel bírt a számára, hiszen Marcell tekintete is végigsiklott rajtuk, hiszen nemrég még az ő keze forgatta ezeket a lapokat!

Végül eljutott arra a helyre, ahol a lap szélén finom ceruzavonás futott végig. A regény egy fiatal párról szólt, akiknek az élet minden viszontagságából kijutott, mire beteljesedhetett a szerelmük. A megjelölt rész az ő párbeszédüket tartalmazta:

„– Hidd el, szerelmem, mindent megteszek, csak hogy félre gördítsem az akadályokat szerelmünk útjából! Másra sem tudok gondolni, mint arra, hogy miként lehetnél az enyém. Higgy nekem, bízz bennem, és légy türelemmel! Tudom, érzem, hogy egy napon te és én egymáséi leszünk! A szerelem hegyeket mozgat, ha hittel párosul.

– Már azzal is boldoggá teszel, Rainer, ha ezt mondod. Megbízom benned, mert szeretlek! Jól tudom, milyen nehéz áthidalni a bennünket elválasztó szakadékot. Lehet, hogy soha nem is sikerülhet. De egyvalami biztos: nem fogok elfordulni tőled, amíg csak élek! Szívem egyedül érted dobog, és soha, de soha nem leszek senki másé. Türelmesen várok rád és a boldogságunkra. Már az is örömmel tölt el, hogy szerethetlek, és hogy ezt nem veheti el tőlem senki.

– Meríts ebből erőt, kicsi Dinám! Összetartozunk, és sohasem lehetünk boldogok egymás nélkül.”

Dani leírhatatlan érzésekkel eltelve olvasta e sorokat. Mintha Rainer szavai egyenesen Marcell szájából hangzottak volna el, amit pedig Dina felelt szerelmének, azt akár ő maga is mondhatta volna. Könnyes szemmel olvasta el újra meg újra a kijelölt részt, majd a szívére szorította a könyvet.

Végül továbblapozott. Marcell megjelölt helyeket említett a levelében, tehát többnek is kellett lennie.

És csakugyan, kisvártatva felfedezte a következő halvány ceruzavonást. Ez a rész Rainer Dinához írt levelét tartalmazta:

„Dinám, egyetlenem!

Gyönge fénysugár derengett fel sorsunk sötétjében. A mai napon találkoztam atyaija barátommal, akit sokéves barátság fűz apámhoz. Beszéltem neki szerelmünkről, de valahonnan már értesült róla, és azt mondta, nincs ok az aggodalomra. Ha egyedül esetleg nem boldogulok, ő majd kiáll mellettem. Azonnal közölnöm kellett veled a hírt. Ez mégiscsak egy halvány reménysugár. A viszontlátásra, kicsi Dina! Amit megbeszéltünk, marad a régiben.

Szerető, hű Rainered”

Dani szíve a torkában dobogott. Parázsló szemmel meredt a levélre. Mit jelenthet mindez? Valami köze biztosan van Marcellhoz! Hirtelen egy alig látható ceruzajelre lett figyelmes. Közelebb hajolt a könyvhöz, a fény felé tartotta, és ezáltal kivehetővé vált, hogy a Dina név „i” betűje fölé egy apró kettest, az „a” betű fölé pedig egy apró egyest írtak. Izgatottan összekulcsolta a kezét. Semmi kétség: Marcell így akarta Danival helyettesíteni a Dina nevet. A lánynak arcába szökött a vér. Ekkor azonban felfigyelt még egy halvány írásra, mely az „atyai jó barátom” kifejezés felett állt. Beletelt némi időbe, míg meg tudta fejteni, de végül sikerült. Cerny gróf neve volt az.

A lány szeme elkerekedett. Cerny gróf? Többször is hallotta már ezt a nevet, tudta, hogy egy osztrák diplomatát takar, aki igen gyakran megfordul a Lohberg-házban. Sőt, egyszer akaratlanul fültanúja volt egy telefonbeszélgetésnek, amely Lohberg báró és Cerny gróf között zajlott. Ő maga továbbította a hívást főnöke irodájába, s a csukott ajtón át is hallotta, amit a báró mondott:

„Egy órán belül hazaérek, kedves Rudolf. A keresztfiad addigra már otthon lesz. A feleségem nagyon örül, ha meglátogatsz bennünket. Úgyhogy semmiféle kifogást nem vagyok hajlandó elfogadni!”

Ahogy Daninak most eszébe jutott ez a beszélgetés, Marcell szavai mindjárt különleges értelmet nyertek a számára. Az atyai jó barátnak nevezett Cerny gróf tehát Marcell keresztapja. Szerelme bizonyára azt akarta jelezni, hogy a gróf az ő oldalukon áll.

Nagyon fontos üzenet volt ez, és Marcell igen okosan tette, hogy ily módon juttatta el hozzá. Bizonyára számított rá, hogy az apja figyeli Danit.

A leány újra meg újra elolvasta a megjelölt szakaszt, és egyre jobban hatalmába kerítette az izgalom.

Továbblapozott a könyvben, de több jelölést nem talált. Ismét elrejtette hát, mégpedig egy másik könyv mellé, amelynek lapjai között a kiszárított ibolyákat őrizte.

Sóhajtva leült egy karosszékbe, és átadta magát a gondolatainak. Vajon miként viselkedjen ezek után? Szükségét érezte, hogy valamiképp jelezze a férfinak küldeménye megérkezését. Bizonyára nyugodtan írhat neki, mert Marcellt aligha figyelik. Valódi érzéseiről persze hallgatnia kell. A férfiéhoz hasonló tömörséggel és hivatalossággal írhatja csak meg neki, hogy megkapta a könyvet. Azt is tudta azonban, milyen vékonyak a szálak, amelyeket az ifjú Lohberg báró ekkora távolságból mozgat. Mi lesz, ha mégis kitudódik valami, ha felismerik az írását? Megtehette volna persze, hogy az írógépét használja, ehhez azonban nem volt kedve.

Hirtelen támadt egy ötlete. Felugrott, és ismét elővette a könyvet. Elolvasta azt a részt, ahol Dina beszél Rainerhez, majd hirtelen elhatározással kivágta a könyvből. Mindaz, amit Dina elmondott, az ő szívéből szólt, és tudta, hogy ha elküldi Marcellnak ezt a néhány sort, a férfi azonnal tudni fogja, mit jelentenek. Belecsúsztatta a kivágott részt egy apró borítékba, azt pedig a kézitáskájába. Másnap a hivatalban majd átrakja egy nagyobb borítékba, amelyet – Marcell washingtoni címével ellátva – be fog dobni egy postaládába.

Eszébe jutott még valami.

Egy pillanatra kivette a cédulát a borítékból, és áthúzta a szövegben Rainer nevét. Marcell így tudni fogja, hogy a vallomás neki szól.

Azon tűnődött, vajon mit szólna hozzá Lohberg báró, ha tudná, hogy a titkárnője milyen üzenetet kapott.

Másnap délelőtt jó néhány apró bosszúság érte a hivatalban. Már reggel elkezdődött azzal, hogy a főnöke rossz hangulatban érkezett. Később kedvezőtlen eseményekről kaptak hírt, aztán még számtalan egyéb kellemetlenség is történt.

Dani szenvtelen nyugalommal fogadta a báró kirohanásait. Tudta, hogy az ilyesfajta viharok akkor vonulnak el leghamarabb a fejük fölül, ha nem próbál velük szembeszegülni. A báróban előbb-utóbb mindig felébredt a hölgyekkel szembeni lovagiasság, és akkor megbékélt. Ezúttal azonban sehogy sem tudott lehiggadni. Alighanem rájött, hogy Hauerstein úr hozott neki egy könyvet Marcelltól, döbbent rá Dani. Bizonyára maga a diplomata árulta el neki jóhiszeműségében.

Az egyik hivatalos levél közepén jártak, amikor a báró váratlanul abbahagyta a diktálást, és titkárnőjére szegezte a tekintetét:

– Még mindig kapcsolatban áll a fiammal? – kérdezte szigorúan.

Daninak a torkában dobogott a szíve, de büszkén kihúzta magát, hogy viszonozhassa a báró pillantását.

– Ha kapcsolatnak nevezi, hogy a fia visszajuttatott hozzám Hauerstein úr révén egy könyvet, amelyet tévedésből magával vitt Washingtonba, akkor igen. Ez az egyetlen kapcsolat közöttünk. Azazhogy nem egészen: hogy egészen pontos legyek, a könyvben volt egy cédula is, néhány udvarias szóval. Ha megengedi, báró úr, máris idehozom önnek.

Főnöke habozott néhány másodpercig, majd megrázta a fejét.

– Köszönöm, nem szükséges. Folytassuk a munkát!

Később, amikor megszólalt a telefon, még mindig odabent volt a főnökénél. Ilyenkor mindig Dani vette fel a kagylót, s csak utána kapcsolta be a hívást a báróhoz. Különös érzés kerítette hatalmába, amikor a vonal túlsó végéről meghallotta a rokonszenves férfihangot:

– Cerny gróf vagyok. Beszélhetnék Lohberg báróval?

– Egy pillanat, gróf úr! – felelte készségesen, s átadta a kagylót a főnökének. – Cerny gróf szeretne beszélni a báró úrral. Óhajtja, hogy távozzam?

– Nem, nem, maradjon csak. Telefonon sohasem intézek fontos ügyeket.

Dani visszaült a helyére, és rendezgetni kezdte a jegyzeteit. Közben persze kíváncsian fülelt, és nagyon sajnálta, hogy nem hallhatja, amit a gróf mond, és csak nagy vonalakban tudja követni a beszélgetés menetét.

– Igen, itt Fritz Lohberg beszél. Mi újság, Rudolf?

– Szerdán elutazom, Fritz, de előtte még szeretnék veled találkozni. Felkereshetlek az irodádban? Egyelőre bizonytalan, hogy mikor tudok elszabadulni, van még néhány elintéznivalóm.

– Magától értetődik, Rudolf. Ismered a munkaidőmet, és számodra bármikor elérhető vagyok. Ezek szerint tényleg komolyan gondoltad, hogy elutazol. No és ezúttal hová mész?

– Először Madridba, aztán május elején Washingtonba.

– A fiam örülni fog a találkozásnak.

– Igen, már említettem neki, hogy meglátogatom. Akkor hát, amint tudok, beugrom hozzád. Ha nem ma, legkésőbb holnap délelőtt.

– Bármikor jössz, szívesen látlak. A feleségemtől nem akarsz elköszönni?

– Már megtörtént. Akkor hát, viszlát!

– A viszontlátásra, Rudolf.

A beszélgetés ezzel be is fejeződött. Dani azonban eleget hallott ahhoz, hogy tudja: Cerny gróf látogatást tesz a hivatalban, és szándékai szerint találkozni fog Marcellal Washingtonban. Egyre élénkebben érdeklődött a gróf iránt, és alig várta, hogy személyesen is megismerje.

– Cerny gróf ma vagy holnap fel fog keresni – lépett vissza az íróasztalhoz a báró. – Bármikor jön, kérem, hogy késedelem nélkül engedje be hozzám.

A lány bólintott, és folytatták a munkát.

IX.

Cerny gróf aznap már nem jelentkezett, másnap viszont alig egy órával munkakezdés után belépett az irodába. A lány kíváncsian nézte szenvedések barázdálta, ugyanakkor megfontolt, nemes jellemről tanúskodó arcát. A férfi szemében most is az a különös, fürkész kifejezés honolt, amely szinte mágnesként vonzotta Dani tekintetét. A fény szemből érte a grófot, Dani viszont háttal állt az ablaknak, úgyhogy az ő arcvonásait nem lehetett kivenni. A gróf csak annyit látott, hogy a lány haján úgy törik meg a fény, mintha glória övezné a fejét.

Sajnálta, hogy nem nézheti meg jobban az ifjú hölgyet. Tudta, hogy Marcell szereti, ezért nagyon érdekelte volna őt is, hogy milyen a leány. Így leginkább csak a gyönyörű haját látta, s körülötte a sugárkoszorút. Korán elvesztett feleségére emlékeztette a látvány, az ő haja ugyanígy csillogott, ha rávetült a napfény.

Legnagyobb bánatára nem maradt rá ideje, hogy alaposabban is szemügyre vegye a Landa lányt. Alighogy bemutatkozott neki, máris feltárult előtte a főnöki iroda ajtaja, majd nyomban be is zárult mögötte.

Dani ábrándozva nézett maga elé egy darabig. Úgy érezte, hogy ez a férfi, akinek a nevét Marcell beleírta a neki küldött könyvbe, meghatározó szerepet játszik majd sorsa további alakulásában. Szívesen elhallgatta volna még egy darabig kellemes, mély zengésű hangját. De nem volt mit tenni, hiszen csak nem mehetett utána a főnöke irodájába. Így aztán vonakodva visszatért a munkájához.

Eközben odabent a két barát melegen kezet rázott egymással.

– Szóval megint itt hagysz bennünket, Rudolf?

– Igen, Fritz, itt most átmenetileg nincs több dolgom. Sajnos megint nem sikerült elérnem, hogy a szemben álló országok békét kössenek egymással. Pillanatnyilag egyiküknek sem akarózik beadni a derekát. De azért nem adom fel.

– Tudom, kedves barátom, ismerlek. Mindig is a legnehezebb feladatokra vállalkoztál. Csodállak is érte, hiszen közben ott vannak a birtokaid, s bizony azokon is akadhat teendőd bőven. No de, gyere, foglalj helyet!

Leültek az öblös bőrfotelekbe. Cerny gróf körbehordozta a tekintetét a jól ismert bútorokon, majd elgondolkozva a barátjára pillantott.

– Furcsállom, hogy még mindig a birtokaimat hozod fel. Hát nem érted, hogy már nincs miért törődnöm a birtokaimmal? Örökösöm nincsen, meg aztán nem is nekem találták ki a gazdálkodók egyhangú életét. Amikor odahaza vagyok, folyton a régi dolgok járnak a fejemben. Csak úgy tudok ideig-óráig megszabadulni tőlük, ha úton vagyok, ha folyton újabb és újabb hatások érnek. Talán bolondnak tartasz, de én még most is azért bolyongok nyughatatlanul a nagyvilágban, hogy megtaláljam, amit annak idején elszakítottak tőlem.

– Nem akarlak elkeseríteni, de nincs rá túl sok esélyed – sóhajtott fel együtt érzőn a báró. – Bár vannak csodával határos véletlenek… Háború dúlta világunkban néha a legkülönösebb sorsokra derül fény.

– Én is mindig ezzel vigasztalom magam. Hidd el, Fritz, borzasztó dolog a magány, ha az ember így, egyik pillanatról a másikra teljesen egyedül marad. Semmim, de semmim sem maradt a birtokaimon kívül. Szinte már a sors fintorának érzem, hogy a vagyonom egyre csak gyarapszik, miközben számomra értéktelen. Egyetlen vigaszom, hogy így legalább bőkezűen adakozhatok belőle. Annyi nyomorúság van a földön, el sem hinné az ember… Tudod, minden vagyonomat odaadnám cserébe, ha visszahozhatnám a múltat.

A báró részvétteljes pillantással nézte barátját.

– Azért ne feledd, Rudolf, hogy sokan áhítoznak a gazdagságra. S a legtöbbüknek, veled ellentétben, csak örök ábránd marad.

– Most magadról beszélsz, ugye, Fritz? Pedig hányszor felajánlottam már neked a segítségemet! Te azonban büszkén visszautasítottad. Na jó, azt hiszem, meg tudlak érteni. Ám az, hogy kockára teszed a fiad boldogságát, nehogy csorbát szenvedjen a büszkeséged, az szerinted okos dolog?

A báró nagy levegőt vett, s gondterhelten végigsimított a homlokán.

– Nem bújhatok ki a bőrömből, Rudolf.

Csend lett egy időre, mígnem a gróf gondolataiból felriadva, megkérdezte:

– Szóval arról az ifjú hölgyről van szó, aki az imént az előszobában fogadott?

– Igen, a titkárnőm. Landa ezredes leánya.

– Sajnos nem láttam jól az arcát, éppen szemembe sütött a nap. Az viszont feltűnt, hogy ugyanolyan a haja, mint a feleségemé volt. Gyönyörű aranyfényű… És ő is nagyon szép lehet.

– Ahogy mondod, Rudolf. Valóságos szépség, ráadásul a szépsége szívbéli jósággal párosul. Igazán sajnálom, hogy nem lehet a menyem. Ha nem volna olyan szegény a családja, tárt karokkal fogadnám.

Cerny gróf tűnődő pillantással nézett maga elé. Ismét azon töprengett, miként segíthetne Marcellon. Azt természetesen világosan látta, hogy a fiatalember éppúgy nem fogadna el tőle semmit, mint az apja. De mi volna, ha vagyona egy részét a lány nevére íratná? Vagy ha rábízná Marcellra birtokai egy részének irányítását, és ezzel olyan jövedelemhez juttatná, amelynek segítségével szabadon követhetné a szíve parancsát? Egész idő alatt ezen törte a fejét, és még berlini tartózkodását is meghosszabbította annak érdekében, hogy megtalálja a megoldást.

– Nem tudnád valamilyen ürüggyel behívni az ifjú hölgyet? Itt kedvezőbbek a fényviszonyok. Szívesen szemügyre venném közelebbről is – fordult váratlanul a barátjához.

– Mi sem egyszerűbb ennél. Azonnal behívom. – A báró már nyúlt is, hogy megnyomja a csengőt.

Cerny gróf azonban visszatartotta.

– Várj még egy pillanatig! Mesélj egy kicsit a családjáról, a körülményeiről, kérlek.

– Úgy látom, nagyon felkeltette az érdeklődésedet.

– Mondtam már, hogy olyan csodálatos a haja, mint a feleségemé volt. Talán ezért olyan rokonszenves.

– Rendben van, behívom valami ürüggyel, s közben te zavartalanul szemügyre veheted. Csupán arra kérlek, hogy ne hozd zavarba! Bármilyen szegény is a családja, Landa kisasszony nagyon finom, érzékeny teremtés. Szóval: az apja még a háború elején kikerült századosként az orosz frontra. Később nyugatra vezényelték, ahol előbb őrnaggyá, majd a háború utolsó évében ezredessé léptették elő. Kifogástalan úriember, a békekötést követően azonban sok társával együtt leszerelték, és azóta kisebb mellékkeresetekkel próbálja kiegészíteni kevéske nyugdíját. A felesége roppant kedves asszony, aki csodálatra méltó bátorsággal próbál alkalmazkodni megváltozott életkörülményeikhez. Van még egy lányuk, ő is nálunk dolgozik titkárnőként. Nos, kedves Rudolf, ez minden, amit mondhatok.

Cerny gróf figyelmesen végighallgatta a beszámolót, majd bólintott.

– Behívnád hát az ifjú hölgyet?

Úgy helyezkedett el, hogy ezúttal ő legyen háttal a fénynek. Dani belépett, megállt a küszöbön, s várta a feladatát.

Hirtelen különös dolog történt. Cerny gróf egész testében megborzongott, s izzó tekintettel meredt a fiatal lányra. Arca meg-megvonaglott az elfojtott izgalomtól, amit Dani éppúgy nem vett észre, mint a főnöke, aki feltett neki néhány kérdést, majd elbocsátotta.

Miután a lány kiment, a báró odafordult a barátjához, és ugyancsak megrémült annak holtsápadt arca láttán.

– Te jóságos ég, Rudolf! Mi van veled? Rosszul érzed magad?

A gróf megrázta a fejét, és igyekezett erőt venni magán.

– Nem vagyok rosszul, Fritz, csak már régóta nem ért ekkora megrázkódtatás.

– De hát mi történt?

Cerny gróf mereven bámulta az ajtót, amely mögött a lány eltűnt.

– Fritz, ennek az ifjú hölgynek nemcsak a haja olyan, mint a feleségemé, hanem a halványszürke szeme is. A meleg, bársonyos tekintete, a tartása, az alakja… mindene! Szentséges ég, hát nem érted, Fritz? Nem emlékszel a feleségemre? Hisz ismerted őt! Soha nem tűnt fel neked, mennyire hasonlít rá a titkárnőd?

Lohberg báró aggodalmas tekintettel figyelte barátját.

– Hát persze hogy ismertem a feleségedet, Rudolf. Igaz, sok idő eltelt azóta, de most, hogy mondod, mintha tényleg emlékeztetne rá Landa kisasszony egy s másban. Ám az efféle hasonlóság gyakran megtévesztő.

Cerny gróf erre előhúzott a belső zsebéből egy miniatűrt. Mindig magánál hordta az aranykeretbe foglalt kis zománcképet, amely néhai feleségét ábrázolta. Tüzetesen szemügyre vette, majd odatartotta a báró elé.

– Nézd meg jól ezt a feleségemről készült képet. Valóban tévedek? Nincs köztük megdöbbentően nagy hasonlóság?

A báró kézbe vette a képet, odalépett vele az ablakhoz, és figyelmesen megnézte.

– Nos, igen – mondta végül. – Csakugyan hasonlítanak egymásra, még ha talán nem is annyira, mint gondolod.

– Te nem ismerted olyan jól a feleségemet. De ahogy ez a Landa kisasszony itt állt előtted büszke és méltóságteljes tartással, ahogy mosolyogva lehajolt hozzád… Ó, Fritz, el sem tudod képzelni, mit éreztem az imént! Istenem, találkozom egy német ezredes lányával, akihez az égvilágon semmi közöm sincs, és minden fájdalmam, gyötrelmem új erőre kap! Hogy fordulhat elő ilyen hasonlóság?

– Nagyon is megértem a megrendülésedet, szegény barátom. A természet azonban gyakran űz velünk gonosz játékokat, az okát pedig hiába is firtatnánk.

– És még az életkora folytán is a lányom lehetne – mormogta a gróf. – Miért űz csúfot belőlem a sors? Még jó, hogy holnap elutazom, különben azonnal e leány nyomába szegődnék, mint valami eszelős, le se venném róla a szemem, és ismét odalenne a nyugalmam.

– Igazán sajnálom, Rudolf, hogy ennyire megrázott ez a véletlen hasonlóság. Az lesz a legjobb, ha most egy darabig nem találkozol Landa kisasszonnyal.

Cerny gróf lassan erőt vett felindultságán.

– Igen, túl kell tennem magam rajta valahogy. Többször is előfordult már velem az évek folyamán, hogy meglepő hasonlatosságra bukkantam. Sajnos minden alkalommal csalódnom kellett. Ilyen erős megrázkódtatást azonban, mint ennek az ifjú hölgynek a látása, még soha nem okozott semmi. Nos, ezt is túl fogom élni. És most megyek, Fritz, nem akarok a terhedre lenni a jelenlegi lelkiállapotomban. Ég veled! Ha Isten is úgy akarja, a télen ismét találkozunk. Minden jót!

Egymás szemébe néztek, és kezet szorítottak.

– Ha találkozol Marcellal, add át neki üdvözletünket – kérte Lohberg báró.

– Ezt már a feleséged is a lelkemre kötötte, és szívesen megteszem. A viszontlátásra, Fritz.

– A viszontlátásra, Rudolf!

Amikor kiléptek a titkárnői szobába, Dani éppen gépelt valamit. Kíváncsian pillantott fel a két férfira.

Lohberg báró érezte, hogy a barátja görcsösen megszorítja a karját, mintha támaszra volna szüksége. Fellélegzett, amikor Dani ismét a munkája fölé hajolt. Az ajtóban a gróf még egyszer megfordult, és a lányra nézett.

Az utolsó, amit látott belőle, a haja volt, a gyönyörű, fénysugár koszorúzta haja.

Cerny gróf még egyszer megszorította a barátja kezét, majd elsietett.

Amikor Dani és Trix aznap délután kiléptek a hivatal kapuján, meglepetés várt rájuk. A ház előtt Hein autója várakozott. Amikor a férfi megpillantotta őket, kiugrott a kocsiból. Sötét színű öltönyt viselt, és valahogy igen ünnepélyesen festett. Megkérte Trixet, hogy szálljon be a kocsiba, majd gyorsan Danielához lépett.

– Szeretve tisztelt sógornőm, ma arra kell kérném, hogy egyedül tegye meg a haza utat. Nagyon fontos megbeszélnivalóm van Trixszel. Remélem, megbízik bennem annyira, hogy kettesben merjen hagyni bennünket egy ilyen rövid időre.

Dani aggodalmasan pillantott fel az irodaház ablakaira. Mi lesz, ha valaki észreveszi, hogy Trix egyedül megy el a fiatalemberrel?

Hein leolvasta arcáról a gondolatát.

– Kedves sógornőm, Trix a vőlegényével fog utazni. A viszontlátásra!

Dani fellélegezve bólintott.

– Dani, igyekezz már, szállj be végre! – kiáltotta türelmetlenül Trix, aki azt hitte, hogy a nővére megint vonakodik beszállni Hein autójába.

Dani helyett azonban Hein ült be mellé az ülésre.

A fiatalember korábban már utasította a sofőrt, hogy ez alkalommal egy negyedórás kerülővel tegye meg az utat Landa ezredes házáig.

– De Hein, ez lehetetlen, Dani nélkül én se mehetek! A férfi magához vonta.

– Drága Trixi, most végre nyugodtan és zavartalanul eljegyezhetjük egymást! Dani pontosan tudja, hogy most nincs rá semmi szükségünk. Drága Trix, a leendő apósod az üdvözletét küldi.

És ezzel Hein végre érvényt szerzett a jogainak. Megcsókolta a lányt, és bár Trix kezdetben ellenkezni próbált, védekezése egyre lanyhult, és végül még viszonozta is a csókját. Kis idő múltán Trix megpróbálta kiszabadítani magát, hogy kérdéseket tehessen fel, ám a férfi nem hagyta.

– Maradj most csendben egy kicsit, ne mondj semmit, rendben? – kérte a lányt, és gyengéden megrázta a vállát.

„Utánam az özönvíz!” – gondolta Trix, és tényleg csendben maradt. Csókra nyújtotta az ajkát, és Hein karjában megfeledkezett az egész világról. A férfi gyorsan behúzta a függönyt, hogy kintről ne láthassák őket, s zavartalanul átadhassák magukat a boldogságuknak.

– Most már igazán áruld el, Hein, hogy mit jelent mindez! – kérdezte elfúló lélegzettel a lány, amikor a férfi elengedte egy pillanatra.

Hein boldogan felnevetett, majd az ujjain számolta:

– Anya a beleegyezését adta, apa a beleegyezését adta, apa üdvözletét küldi, persze anya is, három hónap múlva pedig esküvő! Megkapjuk a villa első szintjét hat szobával és egy újonnan berendezett konyhával, továbbá külön bejárattal és két hatalmas balkonnal, kertes garázshasználattal. A kocsimon átmenetileg még osztoznunk kell. Továbbá a vállalat résztulajdonosa lettem, arra való tekintettel, hogy hamarosan családapa leszek, és el kell tartanom az én kicsi feleségemet s a gyönyörű gyerekeinket.

A lány mélyen elpirult, és tiltakozó mozdulattal felemelte a kezét.

– De Hein!

A férfi erre nevetve csókokkal borította a rózsás kis kacsot.

– Édesem, ez csupán egy kis ízelítő volt a ránk váró boldogságból. Kérlek, ma ne légy velem szigorú! Nos, mit szólsz mindehhez?

– Ó, Hein, ez csodálatos! Mint a mesében. Mondd, ugye nem csak tréfát űzöl velem?

A férfi gyengéden magához vonta.

– Nem, kicsim, most már az élet komolyabbik oldala következik. Holnap tizenegy órakor felkeresem a szüléidet, hogy annak rendje és módja szerint megkérjem a kezedet.

– De hát akkor nem is leszek otthon!

– Nem is kell, hogy otthon légy! Ilyen fontos dologban igazán nincs rád szükségünk!

– Már megbocsáss!

– Nem bocsátok meg semmit, ezúttal engedelmeskedned kell, drágám! Gyorsan adj még egy csókot, mindjárt megérkezünk, és akkor aztán vége az üdvösségnek! Aligha hagynak bennünket kettesben még egyszer az esküvőig!

Ezzel megcsókolta a lányt egyszer, majd még egyszer, és a következő pillanatban a kocsi lefékezett a ház előtt. Dani is épp akkor ért oda az ellenkező irányból.

Hein kisegítette Trixet a kocsiból, és nevetve Dani gondjaira bízta.

– Itt a húga, drága sógornőm! Holnap megpecsételjük a szövetségünket! Legyen kedves és megértő, mint mindig! Alázatosan meghívom önöket az eljegyzési ünnepségünkre, mely vasárnap lesz a szüleim házában. A viszontlátásra! A többit később!

Ezúttal beérte egy kézcsókkal, megvárta, míg a hölgyek mögött bezárul a kapu, majd elhajtatott.

X.

Marcell Lohberg nem feledkezett meg Dani Landáról. Ellenkezőleg, iránta érzett szerelme erősebb volt, mint valaha. És amikor egy napon megkapta a könyvéből kivágott regényrészletet, ismét érezte, milyen szoros szálak fűzik őket egymáshoz. Most már tudta, hogy a lány megértette. Dani küldeménye pontos válasz volt az övére, még akkor is, ha nem írt mellé egy szót se, csak a Rainer nevet húzta ki a szövegből. Jól tudta, milyen nehéz lehetett a leánynak legyőznie a tartózkodását, s ettől csak még becsesebb lett a számára.

Marcell lelkiismeretesen ellátta hivatali teendőit. A többi fiatal attasétól eltérően ő nem a szórakozásnak, hanem a munkájának élt. Komolyan elmélyedt a diplomáciai jegyzékekben és jelentésekben, és kötelességtudóan igyekezett összeismerkedni a vezető személyiségekkel.

Május elején Cerny gróf megérkezett Washingtonba. Táviratban értesítette Marcellt jövetelének pontos idejéről.

Nagy örömmel üdvözölték egymást, és attól fogva szinte naponta találkoztak. Vagy a gróf kérte meg Marcellt, hogy ossza meg vele a szállodában magányos vacsoráját, vagy pedig bent a hivatalban, esetleg társaságban találkoztak.

– Tulajdonképpen miért magázódunk mi egymással, Marcell? – kérdezte egy nap a gróf jóságos mosollyal fiatal barátjától. – Korábban mindig Rudolf bácsinak hívott és tegezett engem, én pedig egyszerűen Marcell-nak szólítottam magát. Emlékszem, hogy a konfirmálása után tréfásan magázni kezdtem, maga pedig átvette, és attól fogva szertartásosan gróf úrnak szólít. Őszintén szólva soha nem örültem a dolognak, kivált, hogy a keresztfiamról van szó. Mi volna, ha visszatérnénk a korábbi, bizalmasabb megszólításhoz?

– Megtiszteltetés számomra a javaslata, Rudolf gróf – derült fel Marcell arca. – Bevallom, engem is fájdalmasan érintett, hogy e hivatalos megszólítás hatására némiképp eltávolodtunk egymástól.

– Rendben van, fiam. Mostantól visszatérünk régi szokásunkhoz. Akkor hát, szervusz, egészségedre!

Koccintottak, és ezzel ismét helyreállt a régi, bizalmas viszony keresztapa és keresztfiú között.

Rövid időn belül olyan jól ismerték egymást, ahogy csak a szívünkhöz legközelebb állókat ismerhetjük meg. Az idősebb férfi úgyszólván a szárnyai alá vette a fiatalabbat, és megtanította egy-két dologra, amit magától valószínűleg sokkal nehezebb lett volna megtanulnia.

Cernynek sok olyan ismeretsége volt, amelynek egy fiatal, pályakezdő diplomata nagy hasznát vehette. Önzetlenül megtett mindent védence fejlődése érdekében. Apa és fia kapcsolata sem lehetett volna különb, mint az övék.

Cerny gróf ekkor már tovább időzött Washingtonban az eredetileg tervezettnél.

Mostanáig nem beszéltek Marcellal Daniról, mégis mindketten sokat gondoltak rá. Marcell azért nem említette, mert nem akarta a szívügyeivel terhelni keresztapját, a grófnak pedig enélkül is folyton Landa kisasszony járt a fejében.

Különös, hogy a leány emléke nem hagyta nyugodni többé. Egyre jobban foglalkoztatta a gondolat, hogy hozzásegíti őt és Marcellt a közös boldogsághoz. Éberen figyelte Marcell ifjú hölgyekkel való érintkezését, de csupán azt állapíthatta meg, hogy udvariasan, előzékenyen és lovagiasan viselkedik velük szemben, ám egyikükhöz sem próbál közeledni.

Szándékosan nem hozta szóba a fiú előtt Danit, s nem firtatta a lány iránt táplált érzelmeit. Még véletlenül sem akarta befolyásolni. Úgy érezte, hogy tartozik ennyivel öreg barátjának, Fritz Lohbergnek.

Egy napon azonban mégis megtörte a hallgatását. Lassan tovább kellett indulnia, mert elvállalt egy diplomáciai küldetést, amely Japánba szólította. Elutazása előtt azonban szerette volna ezt az ügyet is tisztázni Marcellal.

– Végérvényesen vége szakadt a Landa kisasszonyhoz fűződő kapcsolatodnak? – kérdezte mintegy mellékesen, amikor aznap este, vacsora után a szokásos cigarettájukat szívták.

A fiúnak arcába szökött a vér, acélkék szeme egészen elsötétült, annyira felkavarták keresztapja szavai. Egy ideig hallgatásba burkolózott, majd fürkész tekintettel ránézett a grófra, és így szólt:

– Rudolf bácsi, tudom, hogy megbízhatok benned, és nem fogod nyugtalanítani apát, amíg nem okvetlenül szükséges.

– Magától értetődik. Amit elmondasz nekem, köztünk marad.

Marcell kihúzta magát, elnyomta cigarettáját a hamutartóban, és határozott hangon így szólt:

– Nos, Rudolf bácsi, nem vetettem véget annak a kapcsolatnak, és soha nem is fogok. Nem vagyok az az ember, aki könnyedén váltogatja az érzelmeit, és amit Landa kisasszony iránt érzek, az mélyen a szívembe ivódott. Ez nem csupán szalmaláng, hanem igaz szerelem! És ő is viszonozza az érzéseimet. Soha nem beszéltünk erről, mégis mindketten tudjuk, hogy összetartozunk. Ő nem hisz benne, hogy valaha is beteljesedhet a szerelmünk, én azonban tudom, hogy egy szép napon igenis kiharcolom, hogy egymáséi lehessünk.

– És biztos vagy benne, hogy hű marad hozzád?

Magabiztos mosoly jelent meg Marcell szája körül.

Előhúzta a levéltárcáját, kivette belőle a könyvből származó kivágást, és átnyújtotta a grófnak.

– Olvasd el, Rudolf bácsi, és látni fogod, mit érez irántam.

A gróf figyelmesen végigolvasta a regénybeli Dina Rainerhez intézett szavait.

– És honnan veszed, hogy mindez rád is vonatkozik?

Marcell elárulta neki, hogyan próbált kapcsolatba lépni Danival, amikor nem maradt más lehetősége.

– Ez a kis papírdarab volt az egyetlen válasz, ami érkezett tőle. A neveltetése bizonyára nem engedi, hogy leplezetlenül kimutassa az érzelmeit. Szemtől szembe mindez valószínűleg elképzelhetetlen lett volna, és megírni sem volt képes. Így a regénybeli Dinával üzente meg, amit mondana nekem. Most már tudom, hogy egyek vagyunk, ő és én.

A gróf egy ideig tűnődve bámult cigarettája gomolygó füstjébe, majd így szólt:

– Látom, eszed ágában sincs lemondani róla. Most már elárulhatom, hogy feltett szándékom segíteni rajtatok. Különleges okom van rá, hogy érdeklődjem az ifjú hölgy iránt.

Keresztfia kérdő pillantással nézett rá.

– Megtudhatnám, mi az az ok, amiért annyira érdeklődsz Dani iránt?

A gróf váratlanul felugrott.

– Hogyan nevezted? Hogy hívják a lányt?

Marcell döbbenten nézte, ahogy az idős ember arcából kiszáll a vér.

– Dani Landának – felelte nagyot nyelve, mire Cerny gróf halk nyögéssel visszarogyott a karosszékébe.

– Dani! Te jóságos ég! Milyen név becéző alakja ez?

– A Danieláé, Rudolf bácsi. De mi van veled? A gróf a kezébe temette az arcát.

– Még a neve is egyezik! – suttogta rekedt hangon.

Marcell értetlenül ült mellette. Nem tudta mire vélni atyai jó barátja felindultságát.

– Nem volna kedved elmondani, mi rázott meg ennyire, Rudolf bácsi?

Az idős férfi lassan felemelte a fejét.

– De igen, elmondom, Marcell. Elutazásomat megelőzően édesapádnál jártam, hogy elköszönjek tőle. Őszintén szólva valami arra késztetett, hogy az alkalmat kihasználva alaposan szemügyre vegyem az ifjú hölgyet, aki meghódította a szívedet…

A grófot szemlátomást nagyon felkavarták az emlékek, de erőt vett magán, s részletesen beszámolt Marcellnak a történtekről. Elmondta, hogy amikor belépett az előszobába, feltűnt neki Dani hajszíne, amely pontosan olyan volt, mint a feleségéé. A lány arcát nem láthatta, mert háttal ült az ablaknak, őt pedig elvakította a fény, kérésére azonban Marcell apja behívatta Danit az irodájába. Akkor aztán jobban megnézhette, s döbbenten állapította meg, hogy minden egyébben is mennyire hasonlít néhai hitvesére.

Az utolsó szavaknál előhúzta zsebéből felesége képmását, és átnyújtotta Marcellnak.

– Győződj meg róla a saját szemeddel! Vagy csak képzelem, hogy szíved választottja annyira emlékeztet a feleségemre?

Marcell elvette a képet, s megrendülten nézte. Apjánál sokkal jobban szíven ütötte Dani és a képen látható hölgy hasonlósága. Szinte nehezére esett megválni a kis festménytől, amelyről mintha csak Dani mosolygott volna rá. Vonakodva adta vissza a keresztapjának, aki feszült arccal figyelte őt.

– Csakugyan, csodával határos véletlen, Rudolf bácsi! Valóban megdöbbentő a hasonlóság. Az ember azt hihetné, hogy a kép Dani Landa nővéréről készült. Időnként különös tréfát űz velünk a természet.

– És ha azt mondom neked, hogy egyetlen gyermekemet, kicsi lányomat, akit, mint te is tudod, oly tragikus módon vesztettem el, Danielának kereszteltük, és Daninak becéztük? Nem több, sokkal több ez puszta véletlennél? Hát csoda ezek után, hogy zaklatott vagyok?

– Nem, dehogy, nagyon is érthető!

Egy ideig egyikük sem szólt, mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Végül Cerny gróf törte meg a csendet:

– Most először is el kell utaznom Japánba. Fontos küldetést kell teljesítenem, de nem fog sokáig tartani. Amint nélkülözhető leszek, visszamegyek Németországba. Valahogy kapcsolatba lépek Landa ezredessel. Egyszerűen muszáj beleegyeznie, hogy közelebbről is megismerhessem a leányát. Ha a lánynak sem lesz ellenére, akkor megpróbálom rávenni az apját, járuljon hozzá, hogy örökbe fogadjam Danit. Csak ily módon támogathatlak benneteket célotok elérésében. Sem te, sem apád nem vagytok hajlandóak közvetlen segítséget elfogadni tőlem, és valószínűleg Dani Landa is túl büszke ahhoz, hogy megajándékozhassam valamivel. Ha azonban elmagyarázom neki, hogy ezáltal megalapozhatja közös jövőtöket, akkor esetleg megengedi, hogy leányommá fogadjam. Ugye érted, Marcell?

– Igen, Rudolf bácsi. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok nagylelkű ajánlatodért. Egyvalamit azonban meg kell gondolnod: mi lesz, ha egy napon mégis megkerül a lányod? Hiszen máig nem sikerült bizonyosságot szerezned sem arról, hogy él, sem pedig arról, hogy már nincsen közöttünk. Valamilyen véletlen folytán úgy is alakulhat, hogy előbb vagy utóbb keresztezitek egymás útját. Akkoriban teljes volt a felfordulás, sok ember eltűnt, aztán később mégis előkerült. Szóval, mi történne, ha örökbe fogadnád Dani Landát, majd pedig a saját lányodat is megtalálnád?

– Akkor azt mondanám, hogy ez a jutalmam azért, amiért segítettem rajtatok. Elég gazdag vagyok ahhoz, hogy két lányról is gondoskodni tudjak. Ha a gondviselés visszaadná a saját gyermekemet is, akkor természetesen kétszeresen boldog lennék.

Marcell megfogta a kezét.

– Nem találom a szavakat, amelyekkel kifejezhetném a hálámat, Rudolf bácsi, de arra kérlek, gondold át ezt az egészet nagyon alaposan. Az idős úr bólintott.

– Pontosan ezt fogom tenni, fiam. Talán még jobb is, hogy Japánba kell utaznom. Így legalább lesz időm eldönteni, hogy mi a teendő. De hogy te se maradj itt kétségek között őrlődve, már most megígérem, hogy így vagy úgy, de segíteni fogok neked és a választottadnak.

Ismét a gondolataikba mélyedtek mind a ketten.

Marcell szívébe boldog reménység költözött. Már csak Dani miatt is örömmel töltötte el, hogy talán nem kell már sokáig várniuk, s beteljesül a boldogságuk. Mélységes hálát érzett keresztapja iránt.

És Cerny gróf? Őt bizony igencsak felkavarták a történtek. Dani már azzal belopta magát a szívébe, hogy annyira hasonlított a feleségére, most pedig az is kiderült, hogy ugyanúgy hívják, mint a kislányát. Ismét megelevenedett előtte a tragédia, amelyben mindkettejüket elvesztette.

Felesége gyilkosság áldozatául esett, a kicsi Daniela pedig nyomtalanul eltűnt. Mindez akkor történt, amikor ő a fronton volt, és eleget tett hazafias kötelességének. Kis híján beleőrült, amikor meghallotta a szörnyű hírt. És nem tehetett semmit, még csak nem is kutathatott elveszett gyermeke után!

Csak a háború végeztével tehetett meg minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy rátaláljon a lányára, vagy legalább a nyomára. Hitte – mert hinni akarta –, hogy életben van! Kétségbeesetten kapaszkodott ebbe a reménysugárba. Úgy vélte, megérezte volna, ha a halál kegyetlenül szétszakítja azokat a láthatatlan kötelékeket közte és gyermeke között, amelyek mindennél erősebbek, s amelyeket szeretett hitvese esetében mégis szétszakított. De minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Nem talált egyetlenegy nyomot sem, amelyen elindulhatott volna.

Mégis tovább bolyongott a világban, remélve, hogy a szerencsés véletlen egyszer mégiscsak visszaadja elveszett gyermekét.

És a sors ismét csúfot űz belőle! Az útjába vezérli Dani Landát, egy német tiszt leányát, aki a megtévesztésig hasonlít a feleségére, és aki ugyanazt a nevet viseli, mint a kislánya! Minden erejét össze kellett szednie, hogy le ne gyűrje a kétségbeesés.

A két férfi beszélgetése aznap már nem kapott új erőre. Még megállapodtak a másnapi találkozóban, majd hamarosan elköszöntek egymástól.

XI.

A Valheim-villa kertjében kialakított árnyas teniszpályán hárman játszottak aznap délután: az egyik oldalon Hein Valheim, s vele szemben a két Landa lány. A pálya mellett, egy napernyő árnyékában Gustav Valheim úr és hitvese üldögélt. Kedvtelve figyelték a lányok kecses mozgását s a fiuk lendületes, ruganyos mozdulatait.

Trix időközben a Valheim szülők dédelgetett kedvencévé vált, akik mostanára éppoly türelmetlenül várták, mint a fiuk, hogy beköltözzék hozzájuk. Danit is egyre inkább megkedvelték, ahogy jobban megismerték. A lányok szüleivel pedig egy idő óta már szinte rokoni kapcsolatot ápoltak.

Közelgett a fiatal pár egybekelésének ideje: már csak tizennégy nap volt hátra az esküvőig.

Épp befejeződött egy játszma, mire Valheimné gyorsan felállt, s hangos tapsolással teázni hívta a fiatalokat. Csodálatos, ragyogó tavaszi vasárnap volt. Landa ezredes és hitvese látogatását is aznapra várták.

Hein puha szvettert terített a hölgyek vállára, nehogy a szaladgálás után esetleg meghűljenek. Trix odafutott az anyósához, és megölelte. Természetesen nyomban utána az apósát is, aki ragaszkodott hozzá, hogy mindig megkapja a neki járó csókot és ölelést. Azután könnyedén beléjük karolt, s kettejük között szökdécselve indult meg a házhoz vezető széles, kaviccsal felszórt úton. Hein Dani mellé szegődött, s néhány lépéssel lemaradva követte őket.

– Nézd csak meg őket, Dani! Velem már nem is törődnek – bökött a hoppon maradt vőlegény panaszos képpel az előttük haladó vidám kis csoportra. – Trix már csak a szüleimmel foglalkozik, rólam tudomást sem vesznek.

Dani szemében mosoly bujkált, amint fejcsóválva rápillantott.

– Különös… Ennyire elhanyagolnak, és közben csak úgy sugárzik a szemedből a boldogság! Talán másképp nem is volnál elégedett.

– Igen, éppen ez a jó benne! Hogy még örülök is neki!

– Mert pontosan tudod, hogy nem jársz rosszul. Alapjában véve te vagy a főszereplő. És Trixnek olyan szerencsés természete van, hogy sok embert boldoggá tehet. Soha nem fogy ki a szeretetből, mindig marad mit szétosztania. Őrizze meg ilyennek az ég, mindannyiunk örömére!

– Mindig olyan kedvesen beszélsz Trixről, pedig annyira különbözőek vagytok! Te komoly vagy, megfontolt. Az ember mindig megértésre talál nálad, és közben lehet, hogy mi egyáltalán nem vagyunk megértőek veled. Ám kedvesebb, megbízhatóbb nővért keresve sem találhatnánk magunknak, Trix és én.

– Örülök neki, Hein, hogy jó testvérednek tartasz – mosolygott rá barátságosan Dani, majd tréfásan hozzáfűzte: – A komolyságom pedig ne okozzon neked fejtörést! Lehet, hogy csupán foglalkozási ártalom.

A férfi a szeme sarkából fürkészte az arcát. Hiába viccelődött vele a lány, neki, mint már annyiszor, most is az volt az érzése, hogy valami nyomasztja.

– Mindenesetre szerencsés flótás vagyok! Nemcsak egy elragadó menyasszonyom van, hanem hozzá egy kedves és megértő sógornőm is, a jóságos szüléimről, anyósomról és apósomról már nem is beszélve.

– Meg is érdemled, Hein, mert jóravaló, tisztességes ember vagy. Nagyon örülök neki, hogy a sógorom lettél.

Félbe kellett szakítaniuk a beszélgetést, mert Trix hirtelen otthagyta anyósát és apósát, odaszaladt Hein-hez, és a nyakába ugrott.

– De most már igazán te következel! – kiáltotta és megcsókolta.

– Szóval mégiscsak emlékszel rá, hogy van egy vőlegényed, aki afféle ötödik kerékként együtt foroghat a másik néggyel? – adta a sértődöttet Hein.

A lány ravaszkásan elmosolyodott, majd a fülébe súgta:

– Ugyan már, Hein, az ötödik kerék a legfontosabb, mert anélkül egyensúlyát vesztené az egész kocsi! Ne vágj már ilyen sértődött képet, úgysem tudsz becsapni! Nagyon is jól tudod, hogy te foglalod el szívem minden termét, néhány vendégszoba kivételével.

A férfi erre olyan erővel szorította magához, hogy Trixnek a lélegzete is elállt. Dani tapintatosan továbbment.

Hein szeme ragyogott, ahogy szerelmesen a menyasszonyára nézett.

– Trix, csak nem akar múlni az esküvőnkig hátralévő idő!

A lány olyan tekintettel viszonozta a pillantását, hogy úgy érezte: mégsincs oka panaszra. Kéz a kézben követték a többieket. Az ezredes és hitvese éppen megérkezett az autóval, amelyet Hein küldött értük. Nagy örömmel üdvözölték egymást, majd bementek a házba, hogy elfogyasszák a teát.

Mint mindig, a beszélgetés fő témája ezúttal is a küszöbönálló menyegző volt, amelyet egy előkelő szállodában készültek megünnepelni.

Valheim papa bejelentette, hogy kéthetes nászutat engedélyez fia számára, ennél hosszabb ideig nem nélkülözheti. Ezután megkérdezte Trixtől, hová utazna legszívesebben.

A lány az orra hegyére tette a mutatóujját, és elgondolkodott.

– Tudod, papa, olyan keveset láttam a világból, hogy inkább rátok bízom a döntést. Ha Heinnel lehetek, akkor mindenütt a paradicsomban érzem magam.

Mindannyian felnevettek. Valheim úr azonban mindenképpen Trixtől akarta hallani, hová szeretne utazni. A lány felsóhajtott.

– Csak egyetlen olyan hely van a világon, ahová mindenképpen el szeretnék jutni egyszer, de az sajnos borzasztóan messze van. Hein talán majd elvisz oda az ezüstlakodalmunkon.

– Nos, ezek elég hosszú távú tervek, Trix. Nem árulnád el addig is, hol van ez a hely?

– Velence! – sóhajtotta ábrándos arccal a leány. – Csodálatos lehet! Egész nap a Canale Grandén gondolázni fel és alá, megnézni a Dózsepalotát és a többi gyönyörű látnivalót, amit a város kínál. Nászútra tulajdonképpen kár is volna odamenni, hiszen akkor úgyis egészen más dolgok járnak az ember fejében, nem igaz, Hein?

Ezen ismét mindenki kacagott. Mindazonáltal témát váltottak, és más kérdéseket kezdtek taglalni. Hein és az apja azonban titkon összenéztek. Mindketten úgy gondolták, hogy a mézesheteket ezek után mindenképpen Velencében kell eltölteni.

Az esküvőig hátralévő idő hamar eltelt, még ha Hein minden napot tízszer hosszabbnak érzett is az előzőnél. Végül csak elérkezett a nagy nap.

Az ünnepség fényes külsőségek között, remek hangulatban zajlott. Nem sokkal azelőtt, hogy az ifjú házasok elindultak volna nászútjukra, Valheim papa félrevonta menyét, és megkérdezte:

– Voltaképpen tudod már, hogy hol töltitek el a mézesheteket?

A lány boldogan rámosolygott.

– Hogyne, Hein már elmondta, hogy Königswusterhausenbe megyünk.

Apósa erre hangos nevetésben tört ki, és magához szorította.

– Szent Habakuk, éppen Königswusterhausenbe? És te hajlandó volnál elmenni oda?

A lány jókedvűen arcon csókolta.

– A te fiaddal? Bárhová elmennék vele, kedves papa, hisz akárhol legyünk is, én úgyis a mennyben fogom érezni magam!

– De én ezt nem hagyhatom!

– Jaj, papa, Heinnek takarékoskodnia kell! Ha sokkal többet keres is, mint korábban, az esküvő rengeteg pénzt felemésztett! Gondold csak el, mennyibe került ez a menyasszonyi ruha, a vőlegény frakkja! És mind a sok-sok mellékes kiadás. Én pedig sajnos szegény vagyok, mint a templom egere. Ne aggódj, Königswusterhausenben is nagyon boldogok leszünk! De most mennem kell, kedves papa, Hein már vár rám.

Az idős úr megindultan nézte menye boldogságtól fénylő arcát.

– Isten tartsa meg szerénységedet, hogy ilyen kevéssel is beéred, kicsi Trix Valheim! De attól tartok, Königswusterhausenből nem lesz semmi! Tessék, itt vannak a vonatjegyeitek. Természetesen Velencébe szólnak. Hein csak megviccelt téged egy kicsit.

A lány egy másodpercig csak állt szótlanul, sápadtan, és könnybe lábadt szemmel nézett apósára. A következő pillanatban azonban az idős úr nyakába ugrott, és összevissza csókolta. Végül elfúló lélegzettel így szólt:

– Drága, jó Valheim papa, te majdnem olyan imádnivaló vagy, mint az én Heiném. Ezerszer is köszönöm! Istenem, Velence! Ó, de boldog vagyok!

XII.

Cerny gróf csupán rövid ideig tartózkodott Japánban. Ellenállhatatlan erő vonzotta haza Németországba.

Amikor megérkezett Berlinbe, nem jelentkezett be Lohberg barátjánál, hanem rögtön másnap délelőtt bement a Külügyminisztériumba. Ott azonnal a báró irodája felé indult, mert tudta, hogy a titkárnői szobában ott találja Danit.

A lány az íróasztalánál állt, és éppen iratokat rendezett, amikor az idős férfi belépett. A gróf érkezése teljesen váratlanul érte, és zavarában egy kicsit elpirult. A férfi közelebb lépett hozzá. Ezúttal még a múltkorinál is feltűnőbbnek látta a hasonlóságot Dani Landa és néhai felesége között. A lány látása ismét nagyon megrázta. Össze kellett szednie magát, hogy viszonylag nyugodt legyen a hangja, amikor megszólal.

– Beszélhetnék Lohberg báróval? – kérdezte, torkát köszörülve.

Dani is erőt vett magán, és rámutatott a főnöke ajtaja fölött világító piros lámpára.

– Pillanatnyilag éppen vannak a báró úrnál.

– Rendben, akkor várok. Ugye megengedi, hogy addig leüljek? – kérdezte a gróf, s közben már oda is húzott magának egy széket, és helyet foglalt.

A lány bólintott, és kedvesen, de lényének minden előkelőségével így szólt:

– Csak tessék, gróf úr. A báró úr valószínűleg hamarosan fogadni tudja önt.

A férfi különös pillantással nézett rá.

– Nem sietek, van időm. Még örülök is, hogy négyszemközt beszélhetünk, mert teljesítenem kell egy megbízatást. Marcell báró megkért, hogy adjam át önnek az üdvözletét.

Dani önkéntelenül a szívére szorította a kezét.

– Nagyon köszönöm, gróf úr!

A férfi elmosolyodott, és elővette a levéltárcáját.

– Ez még nem minden, nagyságos kisasszony. Egy levelet is hoztam önnek.

Dani habozva, ugyanakkor vágyakozva nézte a gróf kezében lévő borítékot.

– Istenem, én nem is tudom, hogy átvehetem-e…

A férfi ellentmondást nem tűrő pillantással nézett rá.

– Kérem, vegye át és őrizze meg jól ezt a levelet! Az lesz a legjobb, ha nyugodt körülmények között olvassa el. Azt hiszem, meglehetősen terjedelmes. Az pedig, hogy én vagyok a kézbesítő, arra is garancia, hogy nyugodtan átveheti.

A lány még mindig tétovázott.

– Nem is tudom… Lohberg báró úr nagyon megharagudna, ha megtudná, hogy ön levelet juttatott el hozzám.

– Magamra vállalom a teljes felelősséget.

A lány arra gondolt, hogy Marcell atyai jó barátjának nevezte a grófot, aki segíteni fog rajtuk. Szenvedélyesen vágyott arra, hogy elolvashassa szerelme üzenetét, így aztán végül átvette, belecsúsztatta a táskájába, azt pedig betette az öltözőszekrényébe.

Ezután ismét odalépett a grófhoz, és megindultan így szólt:

– Nem is tudom, miként köszönjem meg.

– Én azonban nagyon is jól tudom, és mindjárt be is szedem a jutalmamat. Azt akarom, hogy cserébe megígérjen nekem valamit.

– Ha megtehetem, akkor természetesen semmi akadálya.

– Akkor ígérje meg, hogy feltétel nélkül teljesíti, amit kérek. Természetesen nem várnék el öntől olyasmit, amit ne engedne meg a lelkiismerete. Mindaz, amit kérni fogok, egyetlen célt szolgál: azt, hogy ön és Marcell végre egymáséi lehessenek.

– Nincs semmi, amit meg ne tennék e cél érdekében, ha nem sérti a tisztességet – felelte az izgalomtól sápadtan a leány.

A férfi kezet nyújtott neki.

– Akkor hát ígérje meg, hogy nem szegül szembe az utasításaimmal.

– Megígérem. – A lány a férfi tenyerébe tette reszkető kezét. – Mit kell tennem?

Cerny gróf megszorította a törékeny kis kezet.

– Egyelőre semmit. Először is beszélnem kell Lohberg barátommal, és újra meg kell szoknom egy kicsit Berlint. Ha ezután esetleg nem tudnánk beszélni egymással, akkor a szülei címére fogok írni önnek. Nyugodtan megmutathatja nekik a levelemet, mindössze egy szívességet fogok kérni benne.

A lány bólintott.

– Várni fogom az üzenetét, gróf úr. És előre is köszönöm a jóságát.

A férfi csodálattal nézte. Dani egyre közelebb állt a szívéhez, és örült, hogy segíthet rajta.

Lohberg báró látogatója nem sokkal később kilépett a belső szobából. Az illető ismerte a grófot, és szívélyesen üdvözölte. A báró alighanem meghallotta a nyitott ajtón keresztül öreg barátja hangját, mert ő is megjelent, és kézfogásra nyújtott kézzel odasietett hozzá.

– Isten hozott, kedves Rudolf! Nem hittem volna, hogy ilyen hamar viszontláthatlak Berlinben. Gyere be, és foglalj helyet, kérlek!

Bementek a báró irodájába, ahol a gróf körülbelül egy órán át időzött.

Dani végeláthatatlanul hosszúnak érezte ezt a napot. Marcell levele nem hagyta nyugodni. Nagyon szerette volna elolvasni, de attól félt, hogy közben meglephetik. Türelemmel kellett lennie. Szüntelenül foglalkoztatták a gróftól hallottak is. A férfi jóakaratú szavai hallatán feltámadt benne a remény, hogy ő és Marcell esetleg mégis összeköthetik az életüket. Lehet, hogy valóban csoda történik?

Csak eltelt valahogy az idő öt óráig, és aznap a főnöke sem tartotta bent tovább semmilyen külön feladattal, így legalább időben befejezhette a munkát. A becses levelet rejtő táskát magához szorítva a villamoshoz sietett, és hazament.

A vacsora, mint mindig, már készen várta, és Daninak asztalhoz kellett ülnie. Nagyon sápadt volt, és szinte egy falat sem ment le a torkán. Rögtön étkezés után visszavonult a szobájába, amely Trix esküvője óta egyedül az övé volt. Szokásával ellentétben magára zárta az ajtót, mert nem akarta, hogy megzavarják. Remegő kézzel kivette táskájából a levelet, leült egy karosszékbe az ablak mellett, és kinyitotta a borítékot. Néhány sűrűn teleírt papírlap hullott az ölébe. Már az első néhány sor mélységesen megrázta, de csak olvasta tovább égő szemmel és vadul zakatoló szívvel:

„Dani, én drága Danielám!

Amikor elváltunk, arra kértelek: várj rám, bár azt hittem, hogy ez a várakozás igen hosszúra nyúlik majd. Mégis kénytelen voltam hangot adni kívánságomnak, mert nem lettem volna képes elutazni a remény nélkül, hogy várni fogsz, Dani! Megtiltottad, hogy így szólítsalak, de ma éppúgy nem illethetlek más névvel, mint annak idején, amikor a szívem mélyén már régen így neveztelek: drága Danim! Türtőztetnem kellett magam, mert megtagadtad tőlem ezt a kegyet, de ma, szerelmem, ma engedd, hogy megtegyem, mert immár joggal reménykedhetek abban, hogy nem leszünk egymástól oly hosszan távol, mint hittem. Ma már tudom, hogy isteni csoda fog történni, mely ismét összehoz bennünket. Dani! Tudod, mennyire szeretlek, és én is tudom, hogy Te éppoly gyengéd érzésekkel viseltetsz irántam. Csak azért voltál olyan rideg és elutasító, mert el kellett fojtanod az érzelmeidet. Erre azonban már nincs szükség, drágám. A jövőben nyugodtan kimondhatjuk, mennyire szeretjük egymást. A könyvben, amelyet halvány vigasz gyanánt küldtem neked, utaltam rá, hogy egy atyai jó barátom mellénk állt. Ez nem más, mint a keresztapám, Cerny gróf. Egy ideig itt volt velem Washingtonban, és minden szempontból sokat tanulhattam tőle. És most a legnagyobb akadályt is elhárítja az utamból. Végtelen jóságában segíteni akar rajtunk. Ez a levél hosszú utat tesz meg, míg eljut hozzád. Maga Cerny gróf fogja átadni, mert csak így lehetek benne egészen biztos, hogy csakugyan megkapod anélkül, hogy át kellene mennie apám cenzúráján.

Van fogalmad arról, mit éreztem, amikor tettetett nyugalommal nap mint nap keresztülmentem a dolgozószobádon? Tudod, mekkora erőfeszítésembe került, hogy ne vegyelek a karomba, hogy ne szorítsalak magamhoz? Milyen keveset árulhattam el neked abból, amit irántad éreztem! Neked pedig, drága egyetlenem, még inkább leplezned kellett érzelmeidet, hűvösnek és elutasítónak kellett mutatkoznod, miközben szemedben fájdalmas lemondás tükröződött!

Én azonban ennek ellenére is megláttam benne a szerelmet, drága Dani, még ha el is akartad hitetni velem, hogy mi ketten soha nem lehetünk egymáséi. A magam erejével is kiharcoltam volna szerelmünk beteljesedését, de akkor sokkal tovább kellett volna várnunk rá. Most azonban már tudom, hogy nemsokára az enyém leszel testestül-lelkestül. Dani, drága Dani, hát el tudod ezt képzelni?

Végtelenül szeretlek, egyetlenem! Hányszor szorítottam a szívemre a sok édes zagyvaságot, amit elválásunk óráján írtál az írógépeden! Ez árulta el nekem, hogy távolról sem vagy olyan nyugodt, mint amilyennek mutatod magad. Ez volt az egyetlen vigaszom, enélkül még nehezebb lett volna az elválás.

És a regényrészlet, amelyet visszaküldtél nekem, és amelyet a vallomásodként olvastam! Halvány jele volt csak szerelmednek, mégis, milyen boldoggá tettél vele!

Most azonban már minden rendben van, egyetlenem, most már nyugodtan elmondhatunk egymásnak mindent, ami a szívünkben lakozik.

Soha nem volt alkalmam elmesélni neked, hogyan járultam apám elébe, meggyónva neki, mennyire szeretlek, és hogy szeretném megkérni a kezed. Apám elutasított, és a maga szempontjából talán igaza is volt. Megmondtam neki, hogy soha nem leszek hajlandó lemondani rólad, mire elküldött ide, a messzi idegenbe. Titokban azt reméli, hogy gazdag feleséggel térek vissza. Mintha hajlandó lennék megtűrni magam mellett más nőt, mint Téged!

Cerny grófnak már az elutazásom előtti estén volt hozzám néhány vigasztaló szava. Akkoriban még nem sejtettem, milyen nagylelkű módon akar kiállni mellettünk. Ha elviszi neked ezt a levelet, akkor minden egyebet is meg fog tenni az érdekünkben.

Drága Dani, írj minél előbb, epedve várom válaszodat! Írd meg, hogy szeretsz, hogy az enyém akarsz lenni, mihelyt jótevőnk minden akadályt elhárított boldogságunk útjából. Válaszleveledet bízd Cerny gróf gondjaira, akkor egészen biztosan kézhez kapom. Csak megérkezne már!

Isten veled, egyetlenem! Remélem, mielőbb viszontláthatlak, már alig várom. Isten óvjon, én kicsi Danielám! Írj, amilyen hamar csak tudsz, sóvárogva várom soraidat.

Szerető Marcelled”

Dani a boldogságtól zokogva temette arcát a tenyerébe. Legszívesebben nevetett és ujjongott volna, de csak sírni volt képes. Csoda történt, vagy történik hamarosan! Cerny gróf is azt állította, hogy minden rendben lesz, ha megteszi, amire kéri. Arról is biztosította, hogy semmi olyat nem fog megkövetelni tőle, amiért később furdalhatná a lelkiismeret. Tudta, hogy máskülönben nincs semmi, amit meg ne tenne a szerelméért.

Még egyszer átfutotta a boldogító levelet. Valósággal itta minden egyes szavát, s közben mélységes hálával telt el a Teremtő, az emberi sorsok irányítója iránt.

Másnap és harmadnap a gróf nem hallatott magáról. A lány ideges volt, és lázasan latolgatta a férfi szándékait. Kezdett megrendülni a grófba vetett bizalma, és már-már attól tartott, hogy soha nem is akart komolyan segíteni Marcellnak.

Negyednap, ahogy hazaért a munkából, levél várta a terítéke mellett. Riadtan pillantott a szüleire, majd megfordította a borítékot, hogy megnézze, ki a feladója. Rudolf Cerny gróf neve állt rajta. Az arcába szökött a vér, kivált, hogy a szülei fürkész pillantással figyelték minden mozdulatát.

– Hogy lehet az, hogy te holmi Cerny grófokkal levelezel, Dani? – vonta fel az ezredes szigorúan a szemöldökét.

A lány mély lélegzetet vett.

– Ez hosszú történet, apa, amelyet később majd szívesen elmesélek. Először azonban engedd meg, hogy elolvassam ezt a levelet. De a megnyugtatásotokra közölhetem, hogy Cerny gróf a főnököm, Lohberg báró jó barátja. Ezenkívül nálamnál jóval idősebb, közel jár a hatvanhoz – felelte ártatlan mosollyal, majd kinyitotta a borítékot.

Így szólt a levél:

„Mélyen tisztelt, nagyságos Kisasszony!

Engedje meg, hogy emlékeztessem ígéretére, amely szerint teljesíti egy kívánságomat. Arra kérem, intézze el, hogy édesapja fogadjon engem egyfontos ügyben. Bármelyik napon a rendelkezésére állok. Kérem, üzenje meg a szállodámba, mikor volna alkalmas a látogatásom. Előre is köszönöm kedves közbenjárását. Tisztelettel:

Rudolf Cerny”

Amikor befejezte az olvasást, Dani az apjára nézett. Ha ez minden, amit tennie kell, akkor nem lesz nehéz dolga.

Mosolyogva az ezredes kezébe adta a levelet.

– Olvasd el, apám, azután mondd meg, kérlek, hogy személyesen kívánsz válaszolni a grófnak, vagy inkább tegyem meg én a nevedben.

Miután végigolvasta a levelet, az ezredes továbbadta a feleségének, akinek már nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság.

– Az lesz a legjobb, ha magam válaszolok – jelentette ki az ezredes. – Van valami fogalmad arról, hogy mit akar a gróf?

– Fogalmam éppenséggel van, de semmi több – felelte komolyan a lány.

– Es megosztanád velünk, hogy tudjam, mire számíthatok?

– Igen, apám, azt hiszem, most már itt az ideje, hogy beavassalak benneteket. Ebéd után meg is teszem.

Még soha nem végeztek olyan gyorsan az ebéddel, mint aznap. Miután leszedték az asztalt, Dani leült szülei közé, megfogta a kezüket, és részletesen beszámolt nekik reménytelennek tűnő szerelméről, amellyel addig nem akarta háborgatni őket. Végül a hirtelen feltűnő reménysugárról, Marcell keresztapjának, Cerny grófnak segítő szándékáról beszélt.

Apja elgondolkodva hallgatta, anyja arca azonban sugárzott a boldogságtól. Milyen csodálatos is volna, ha Daniból Lohberg báróné lehetne!

Egy darabig egyikük sem szólalt meg. Landa ezredes arra gondolt, hogy Dani csupán fogadott lánya, ami egy esetleges eljegyzés alkalmával mindenképpen kiderül majd. Sajnos semmit sem lehetett tudni a lány származásáról, még ha kezdettől fogva látszott is rajta, hogy jó családból való. Ezt mindenesetre közölnie kell a gróffal, mielőtt fontolóra vennék a további lépéseket.

Kihúzta magát, és így szólt:

– Szívből kívánom, Dani, hogy boldog légy. Először azonban meg kell beszélnem néhány dolgot Cerny gróffal. Tudatni fogom vele, hogy holnap délelőtt tizenegy órakor várom.

Leült az íróasztalához, és megírta a grófnak, hogy lánya átadta az üzenetét, és kész őt fogadni másnap délelőtt.

Dani maga vitte el a levelet egy postaládához. Amikor hazaért, anyja szeretetteljesen a karjába zárta.

– Ó, Dani, úgy örülnék, ha boldog lehetnél!

Szülei sok gyengédséggel vették körül, és elhalmozták kérdéseikkel. Szívesen meg is válaszolta valamennyit, hiszen óriási megkönnyebbülést jelentett számára, hogy végre szabadon kibeszélheti magát.

Aznap éjjel nemigen jött álom a szemére, hisz a boldogsága volt a tét.

Másnap reggel nagyon sápadt volt, és szülei aggodalmas tekintettel néztek utána, amikor elindult a hivatalba.

Dani szorongva gondolt arra, milyen hír várja majd vajon, amikor délután hazamegy a munkából. Ennek ellenére aznap is megbízhatóan teljesítette a kötelességét, és nem hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak a munkájáról.

Tizenegy órakor rövid szünetet tartott, és csendesen így fohászkodott:

– Segíts, mennyei Atyám, segíts nekem!

XIII.

Pontban tizenegykor egy csillogó, fekete autó fékezett le a bérház előtt, amelyben a Landa család lakott. Cerny gróf érkezett az elegáns gépjárművön, amelyet berlini tartózkodása idejére bérelt.

Két perccel később becsöngetett Landáék ajtaján, s a szolgálólány, akire Lena asszony fehér bóbitát és fehér kötényt adott az ünnepélyes alkalomra, gyorsan kapott még néhány utasítást a megfelelő viselkedésre vonatkozóan.

Ezután Lena asszony átmenetileg visszavonult Dani szobájába. Ez volt ugyanis az egyetlen hely a lakásban, ahol biztosan nem kellett találkoznia a gróffal. Ráadásul innen jól láthatta az utcát is, és megfigyelhette vendégük távozását.

Miután a gróf levette a kabátját, a szobalány bevezette a házigazda dolgozószobájába. Landa ezredes felállt, és néhány lépéssel a látogatója elé ment. A két magas, egyenes tartású férfi egymás szemébe nézett, majd szinte egyszerre nyújtott kezet.

– Isten hozta, Cerny gróf, örülök, hogy megismerhetem.

– Részemről a szerencse, ezredes úr. A leányát megismerve jól sejtettem, hogy a szülei is éppoly rokonszenves emberek, mint ő. – Az ezredes hellyel kínálta, s miután leültek, a gróf máris belekezdett a mondandójába: – Nos, elmondta önnek a leánya, milyen érzésekkel viseltetik Marcell Lohberg báró iránt?

– Igen, gróf úr, tegnap este a leányom részletesen meggyónt mindent. Máskülönben semmit sem szokott elhallgatni előlünk. Most azonban reménytelennek ítélte az ifjú Lohberg báróhoz fűződő szerelmét, s nem akart bennünket elszomorítani a fájdalmával.

– Meg tudom érteni, és bizonyára a tegnapi vallomást is csak küszöbönálló látogatásom hozta ki belőle.

– Pontosan. Meg kell mondanom önnek, hogy bizony nehéz a szívünk. Nem tudjuk elképzelni, hogy a segítség, amit Daninak és Lohberg bárónak ígért, elég hatékony lehet ahhoz, hogy eltávolítsa a szerelmesek útjában tornyosuló akadályokat.

– Én azonban bízom benne, hogy nem lehetetlen. Mindenesetre kizárólag önön és kedves leányán múlik, hogy sikerül-e a tervem.

– Rajtam és Danin? Hogy érti ezt? – kérdezte csodálkozva az ezredes.

– Elmondom, ezredes úr. A fiatal párt egymástól elválasztó akadályok csupán anyagi természetűek. Lohberg barátomnak a legcsekélyebb kifogása sincs az ön leányának a személye ellen. Szívesen látná a családjában, ha egy kicsit vagyonosabb volna. Én pedig pontosan ehhez szeretném hozzásegíteni, mégpedig oly módon, hogy ne sértsem meg sem az ő, sem a családja büszkeségét.

– Mire gondol, gróf úr?

– Járuljon hozzá, hogy örökbe fogadjam a leányát!

Az ezredes szinte rémülten ugrott talpra.

– Ez igencsak különös ajánlat, Cerny gróf!

– Tisztelt ezredes úr, biztosíthatom, hogy csupán formaság az egész. Dani továbbra is az ön leánya marad, nagyon is meg tudom érteni, hogy nem akar lemondani róla.

Landa ezredes mély sóhajjal ereszkedett vissza a karosszékébe.

– Mélyebben érint engem ez az ügy, mint gondolja, Cerny gróf – szólalt meg, tekintetét a vendég arcára szegezve. – Akármennyire is megszerettük Danielát, akármennyire is a gyermekünknek tekintjük, el kell árulnom önnek, hogy csak a nevelt lányunk.

Ezúttal a gróf ugrott fel izgalmában. Parázsló szemekkel meredt az ezredesre.

– Nem a vér szerinti lányuk? – kiáltotta. – Hát akkor kicsoda valójában? Kinek a lánya volt, mielőtt örökbe fogadták?

Az ezredest meglepte a vendége heves felindulása.

– Magam sem tudom. Soha nem sikerült kiderítenem, kinek a gyermeke lehetett, s mi történt a szüleivel. Egy napon menetelés közben, mindez még a háború idején történt Lengyelországban, az embereimmel egy kisgyermekre bukkantunk az erdőben, aki szemlátomást a kimerültségtől esett össze. Daniela volt az.

A gróf magánkívül volt. Megragadta az ezredes vállát, és megrázta.

– Hol történt mindez? Az Isten szerelmére, hol találta a gyereket?

Az ezredes most már komolyan kezdett aggódni. Azt hitte, hogy a gróf megtébolyodott. Egy rántással kiszabadította magát a szorításából.

– Mi van önnel, Cerny gróf? Rosszul érzi magát?

A gróf könyörögve emelte fel a kezét.

– Az Isten szerelmére, hol találta a gyereket? Nem őrültem meg, csak mérhetetlenül zaklatott vagyok! Beszéljem már, könyörögve kérem! Hol találta Danielát?

– Lublin és Breszt-Litowszk között találtuk az erdőben, félholtan a kimerültségtől.

A gróf felkiáltott, szinte öntudatlanul visszaroskadt a karosszékébe, és a kezébe temette az arcát.

– Isten az égben! Isten az égben, ne engedd, hogy ismét csalódnom kelljen! – nyögte elfúló hangon.

Az ezredes növekvő aggodalommal nézett rá.

– Mi van önnel, Cerny gróf?

A gróf leeresztette a kezét, majd görcsösen megragadta vendéglátója karját.

– Bocsásson meg, amiért így megfeledkezem magamról, de hallgasson meg, és akkor biztosan megért! Elvesztettem a kislányomat, az egyetlen gyermekemet, és hiába kutattam át utána a fél világot. A dédnagyanyja után Danielának kereszteltük, és Daninak becéztük. Nagyon hasonlított a feleségemre, aki az ő eltűnésével egy időben halt meg. Amikor először láttam Daniela Landát, annyira felkavart a hasonlóság, hogy majdnem ugyanolyan eszelősen viselkedtem, mint az imént. És attól kezdve valami, amiről magam sem tudtam megmondani, hogy mi, egyre erősebben arra késztetett, hogy segítsek a leányon. Erre most, most azt hallom, hogy nem is az önök gyermeke, hogy úgy találták… Ó, Istenem… – Elhallgatott, majd halkan így folytatta: – Ha tudná, milyen sokat jelent nekem ez az értesülés, megértené mély megrendülésemet.

Landa ezredes részvétteljesen megszorította a kezét.

– Bocsásson meg, gróf úr, amiért egy pillanatra betegnek hittem.

– Hagyjuk ezt, ezredes úr. Könyörgöm, inkább mondja el részletesen, milyen körülmények között bukkant rá Danielára! Mindent, de mindent tudni akarok! Mennyei Atyám, könyörögve kérlek, kímélj meg egy újabb csalódástól! Hiszem, hogy Daniela az én gyermekem, hosszú éveken át hiába keresett kislányom!

Az ezredest mélyen megrendítették a gróf szavai. Ismét leült vendégével szemben, hogy folytassa a történetet:

– A háború első évében jártunk. Engem századosként az orosz frontra vezényeltek, ahol természetesen elég cifra volt a helyzet. Egyre jobban előretörtünk, úgyhogy sokat kellett menetelnünk. Egy nap azt a parancsot kaptam, hogy Lublinból, ahol épp állomásoztunk, vonuljak erőltetett menetben Breszt-Litowszkba az embereimmel együtt, mert ott nagyobb szükség volt ránk. Hogy lerövidítsük a távolságot, letértünk a főútról, és átvágtunk egy erdőn. Az erdő közepén egy aléltan heverő gyermekre bukkantunk. Elvadultan nézett ki, mintha napok óta kóborolt volna, hogy aztán itt terítse le a kimerültség. Bármennyire siettünk is, nem vitt rá a lélek, hogy a sorsára hagyjam. Amikor észrevettem, hogy pislákol még benne az élet, felemeltem, és fölraktam a málhás kocsinkra, ahol pokrócokba csavartuk, mivel meglehetősen hideg volt. A gyermeken szerencsére meleg ruha volt, sőt, még egy bundácska is. Bár a ruházata addigra már igencsak megviselt állapotban volt, látszott rajta, hogy jó családból származik. Nekem is volt otthon egy kicsi lányom, úgyhogy minden erőmmel azon voltam, hogy megmentsem a gyermek életét. Az embereim is megható igyekezettel törődtek vele, megpróbálták meleg tejjel megitatni. Felszálltam mellé a kocsira, hogy szemmel tarthassam. Végre magához tért. Nagyon le volt gyengülve, és riadtan tekingetett maga köré.

A gonosz bácsik elmentek, mondta németül, majd néhány angol szó következett: „Lordy, kedves Lordy… Maminka nagyon vérzik… és alszik.” Azonnal feljegyeztem e szavakat, hátha később ki tudom deríteni a segítségükkel, hová tartozik a gyermek. Tejet és megpuhított kétszersültet adtam neki. A mohóságából tudtam, hogy nagyon régen ehetett, és amikor mindent megevett, így szólt: „Dani kér még”.

Mivel németül beszélt hozzám, én is németül válaszoltam, de időnként német és lengyel szavak is keveredtek a beszédébe. Állandóan Maminkát, Nagymaminkát és valami Lordyt emlegetett, és azt, hogy véreznek, és hogy a „gonosz bácsik” úgy csináltak, hogy „bumm, bumm”. Megkérdeztem tőle, hogy mi a neve.

„Dani! Hát nem tudod, bácsi?”

Nem, mindaddig természetesen nem tudtam. Megpróbáltam kideríteni a vezetéknevét is, de bár három év körülire becsültem az életkorát, nem tudta megmondani. Magammal vittem Breszt-Litowszkba, onnan pedig egy Berlinbe induló futárral és a tisztiszolgámmal hazaküldtem a feleségemhez, akinek megírtam, hogy fogadja be, és hogy ilyen és ilyen körülmények között bukkantam rá. Arra kértem, hogy gondozza Trix lányunkkal együtt, és ő meg is tette. Tőlem telhetően igyekeztem megtudni, kié a gyermek, és hogyan került az erdőbe, de nem sikerült többet kiderítenem, mint hogy körülbelül egy órányira onnan útonállók támadtak meg egy utazókkal teli autót, majd a halott sofőrrel együtt lelökték a töltésről. Az úton két hölgy holtteste hevert. Az utasok csomagjainak nyoma veszett, minden bizonnyal elrabolták. A holttesteket Lublinba szállították. Ez minden, amit sikerült megtudnom. Feltételeztem, hogy a gyermek a meggyilkolt utazókhoz tartozott, és az útonállók talán megkímélték az életét, vagy más módon sikerült megmenekülnie. Ez összevágott azzal, hogy a kicsi folyton Maminkáról és Nagymaminkáról beszélt, a halott úriember az autóban pedig akár az is lehetett, akit a gyermek Lordynak hívott. Sajnos nem volt lehetőségem alaposabb vizsgálatot indítani, mert közben újabb menetparancsot kaptunk. Azt hittem, Dani minden hozzátartozóját meggyilkolták. Megfogadtam, hogy ha épen és egészségesen hazatérek a háborúból, a saját gyermekemként nevelem fel. Akkoriban még nagyon jó anyagi körülmények között éltem, csak az infláció hatására szegényedtem el.

Később is megpróbálkoztam Dani származásának kinyomozásával. De néhány év elteltével Lublinban már senki sem tudta megmondani, kik lehettek a meggyilkolt utazók. A háború szörnyűségei közepette annyi ilyen eset történt, hogy meg se lehetett különböztetni egymástól. Mivel épségben hazatértem a háborúból, megtartottam a szavamat, és felneveltem a kislányt. Még ma is úgy tudja, hogy a mi gyermekünk. Eredetileg a huszonegyedik születésnapján akartuk megmondani neki az igazságot, de aztán úgy gondoltam, hogy inkább ártanánk, mint használnánk vele. Dani hajlamos a tépelődésre, és esetleg úgy érezte volna, hogy elvesztette a gyökereit. Csak akkor akartam neki elárulni, hogy nem a vér szerinti gyermekünk, ha egy napon férjhez megy.

Most viszont egy különös véletlen úgy hozta, hogy ön örökbe kívánja fogadni.

Cerny gróf sápadt arccal, összeszorított szájjal hallgatta végig az ezredes beszámolóját. Időnként mintha közbe akart volna szólni, de aztán mindig visszasüppedt karosszékébe. Izzó tekintettel nézte az ezredest, és szinte a szájáról olvasta le a szavakat.

Amikor vendéglátója elhallgatott, a gróf az asztalra támasztotta a karját, és tenyerébe temette az arcát. Egész testében reszketett.

Az ezredes részvétteljesen fölé hajolt, és megfogta a vállát.

– Nagyon kérem, Cerny gróf, nyugodjon meg!

A gróf hirtelen mozdulattal kiegyenesedett. Arca idegesen megrándult, ahogy szinte rákiáltott az ezredesre:

– Hát nem érti, mi megy végbe most bennem?! Semmi kétség, Dani az én gyermekem, sokévnyi hiábavaló keresés után végre rátaláltam! Semmi kétség: anyját Maminkának, nagyanyját Nagymaminkának, nagyapját, aki angol lord volt, gyengéden Lordynak becézte. Attól a helytől nem messze talált rá, ahol elvetemült útonállók megtámadták, kirabolták és meggyilkolták őket. Mindez 1914 novemberében történt, Dani akkoriban nem egészen hároméves volt. És – folytatta valamivel nyugodtabban – gondoljon csak Dani és az édesanyja hasonlóságára! Nézze meg ezt a képet, a feleségem, akinek az elvesztését egyébként ugyanúgy nem voltam képes feldolgozni, mint a gyermekemét… És vegye figyelembe azt is, hogy a lányomat Danielának kereszteltük, és Daninak becéztük, hogy németül, angolul és lengyelül is gagyogott valamicskét, mert a feleségem anyja lengyel volt, s egy angol lordhoz ment hozzá. Ezért aztán minálunk mindig többféle nyelven folyt a társalgás. Hát ezek után férhet még kétség ahhoz, hogy Daniela az én gyermekem? Nem, a szívem mélyén érzem, hogy ő a lányom. Már az első találkozásunktól kezdve vonzott hozzá valami. Most már megérti a felindultságomat, Landa ezredes? Hirtelen elömlött rajtam mindaz a tengernyi fájdalom, amit annak idején el kellett szenvednem, s még mindig nem adta át helyét az örömnek.

Megmarkolta az ezredes karját, és feszült figyelemmel nézte az arcát. Landa ezredes alaposan szemügyre vette a miniatűrt, s végül bólintott.

– Igen, nagyon is meg tudom érteni. Ez a kép pedig csakugyan meghökkentő hasonlatosságot mutat Danival. Elmondaná, kérem, hogyan veszítette el a családját?

A gróf erőt vett magán.

– Hallja hát, kedves ezredes úr, akinek olyan sok hálával tartozom, elmesélek önnek mindent.

Lehunyt szemmel hátradőlt, összeszedte a gondolatait, majd belekezdett:

– Nem sokkal a háború kitörése előtt történt. Ausztria ugyebár hamarabb hadkészültségbe lépett, mint önök Németországban. Tiszt voltam, és mi akkoriban nem mehettünk szabadságra. A feleségemnek a szüleivel együtt a nagyszülei birtokára kellett utaznia, mert Dani dédnagyanyja súlyosan megbetegedett, és szerette volna még egyszer látni a szeretteit. Nem szívesen egyeztem bele, de megtiltani sem akartam nekik az utazást, mert nagyon ragaszkodtak az idős hölgyhöz. Amikor nem sokkal ezután kitört a háború, azt gondoltam, hogy azon az isten háta mögötti birtokon biztonságban lesznek. Aztán be kellett vonulnom. Nem sokkal később azt hallottam, hogy jobb lenne, ha a családom visszatérne Bécsbe, de amikor megírtam ezt a feleségemnek, azt felelte, hogy a nagyanyja bármelyik pillanatban meghalhat, és nem szívesen hagyná magára. Az idős hölgy nem sokkal ezután csakugyan elhalálozott, s én attól kezdve türelmetlenül sürgettem a hazatérésüket. A környék biztonsága, ahol tartózkodtak, kezdett egyre aggasztóbbá válni. Ha nem lettek volna olyan jó összeköttetéseim, akkor egyáltalán nem is lett volna rá lehetőség, hogy Bécsbe utazzanak. Apósom, Lord Russel is latba vetette a befolyását, úgyhogy szeretteim végül útnak indulhattak. Vasúti közlekedésre természetesen már gondolni sem lehetett, ezért autóval kellett jönniük.

Amikor nem érkeztek meg a tervezett időpontra, ráadásul nem is hallottam felőlük semmit, borzasztóan elkezdtem aggódni. Már épp ki akartam harcolni magamnak egy rövid szabadságot, hogy a keresésükre induljak, amikor megkaptam a hírt, hogy a feleségemet és a szüleit holtan találták Lublin közelében, a kislányunknak pedig nyoma veszett. Közölték velem, hogy rablótámadás áldozatául estek. Lord Russel, akit a kocsival együtt lelöktek a töltésről, volt az egyetlen, akinél iratokat találtak, de így is lehetővé vált a halottak személyazonosságának megállapítása. Közel jártam az őrülethez, és Lublinba akartam rohanni, hogy személyesen kísérjem Bécsbe drága halottaimat, de a feletteseim nem engedtek el szabadságra, mert attól tartottak, hogy fogságba esem. Akkoriban nemegyszer azt kívántam, bárcsak én is meghalnék. Egyes-egyedül az a remény tartotta bennem a lelket, hogy a kislányom esetleg még életben van. Amennyire tudtam, nyomozni kezdtem utána. Szörnyen szenvedtem a gondolattól, mi lehet vele, ha ugyan életben van még egyáltalán. Iszonyatos időszakot éltem át akkor.

Csak a békeszerződés aláírása után folytathattam a keresést. Személyesen kutattam át a falvakat azon a környéken, ahol a támadás történt. Magas jutalmat helyeztem kilátásba bárkinek, aki visszahozza a lányomat, vagy legalább hírt hoz róla. De nem tudtam meg semmit, a legcsekélyebb nyomra sem bukkantam. Arra gondoltam, hogy talán külföldre került valahogy, és úgyszólván az egész világot bejártam utána, de hiába. Aztán megpillantottam Danit a Külügyminisztériumban. Először azt hittem, hogy megdöbbentő hasonlóságról van szó csupán. Landa ezredes leánya semmiképpen sem lehet az én gyermekem. Ugyanakkor kezdettől fogva különös rokonszenvet éreztem iránta, és mivel nem találtam meg a gyermekemet, s így örökösöm sincs, arra gondoltam, megpróbálom legalább őt boldoggá tenni. Hála istennek! Annyira zaklatott vagyok, hogy nem is tudom szavakba önteni. Kétség sem férhet hozzá többé: az ön nevelt lánya nem más, mint az én régóta keresett gyermekem.

Az ezredes megindultan hallgatta, majd felemelkedett, és így szólt:

– Engedje meg, hogy hívjam a feleségemet. Annak idején gondosan megőrizte Dani holmiját. Ha biztosra vettük is, hogy a szülei már nem élnek, nem zártuk ki, hogy idővel mégis sikerül valamelyik rokona nyomára bukkannunk. Ezért aztán a feleségem soha nem volt hajlandó kidobni Dani ruháit.

A gróf felkapta a fejét.

– Ó, talán újabb bizonyítékok kerülnek elő, amelyek megerősítik, hogy Dani az én lányom. Bár nekem tulajdonképpen nincs is már szükségem további megerősítésre. Szeretnék viszont köszönetet mondani a kedves feleségének, amiért éveken keresztül anyja helyett anyja volt a gyermekemnek.

XIV.

Az ezredes behívta a feleségét, és miután bemutatta neki a grófot, beszámolt mindarról, amire az elmúlt óra során fény derült. Ezután megkérte, hogy mutassa meg Cerny grófnak Dani egykori holmiját, amiben annak idején hozzájuk került.

Lena asszony legalább akkora megrendülést érzett, mint a férje. Azonnal lehozatta a padlásról a faládikót, amelyben a kis Dani ruháit megőrizték. Kinyitották a ládát, és az első darab, ami előkerült, egy selyemsál volt, amely annak idején a gyermek nyakába volt kötve.

Amikor a gróf megpillantotta, izgatottan felkiáltott:

– Istenem! Ezt a sálat a feleségemnek vettem ajándékba egy távol keleti utazás során! Hajtogassa szét, kérem! A közepére nap és félhold van hímezve, körülöttük pedig égszínkék madarak lebegnek, vagy ülnek virágzó ágakon.

– Igen, igen, Cerny gróf, emlékszem rá!

Landáné széthajtogatta a sálat, a gróf pedig kivette a kezéből, és a szívére, majd az ajkához szorította. Felismerte kislánya szőrme bundácskáját és ruhácskáját is. Végül előkerült egy kis doboz, benne egy arany karórával, amelyet Dani már régóta nem viselhetett, mivel túlságosan szűk lett neki. A karórán apró amulett függött, amelyet a grófnő erősített fel rá, hogy szerencsét hozzon gyermekének.

Most már csakugyan nem lehetett kétséges Dani valódi kiléte.

A gróf azonban emlékezett még valamire.

– Bizonyára észrevették, hogy Dani bal alsókarján van egy apró sebhely. Egészen kicsi korában játék közben beleesett egy üvegcserépbe a kertben, és megvágta magát.

– Igen, igen! – kiáltotta izgatottan Lena asszony. – Rögtön felfedeztem azt a pici forradást! Itt, a könyöke alatt, ezen a helyen látható még ma is, de csak alig észrevehetően.

Immár semmi kétség nem férhetett hozzá: Dani Cerny gróf leánya. A szobában óriási izgalom támadt, amely sokáig nem akart lecsillapodni.

A gróf végül felemelkedett.

– Gondolhatják, hogy szeretném mihamarabb magamhoz szorítani a gyermekemet. Legszívesebben azonnal bemennék a Külügyminisztériumba, de még ha Lohberg barátom a rendelkezésemre bocsátaná is az irodáját, hogy mindent elmondhassak Daninak, akkor sem lenne biztosítva a nyugalmunk. Ha más nem is, a telefon egészen biztosan megzavarna. Nekem pedig nyugalomra, teljes nyugalomra van szükségem ahhoz, hogy elmagyarázhassam a lányomnak, milyen kötelék fűz össze bennünket. Így azután, mivel képtelen volnék megvárni a munkaidő végét, azt hiszem, fel kell hívnom Lohberg barátomat, és meg kell kérnem, hogy szabadságolja Danit, és haladéktalanul küldje haza. Van telefonjuk? Á, igen, ott van. Megengedik? – Odalépett a készülékhez, és már tárcsázott is.

Maga Lohberg báró vette fel a kagylót.

– Fritz! Én vagyok az, Rudolf! Van egy kérésem, amelyet okvetlenül teljesítened kell. Azonnal szabadságolnod kell a titkárnődet, Landa kisasszonyt. Megtennéd a kedvemért?

– Ha azt mondod, hogy kell, akkor nincs más választásom – tréfálkozott a báró.

– Kedves Fritz, csakugyan hallatlanul fontos az ügy, ami miatt beszélnem kell vele.

– Gondolom, máskülönben nem állnál elő ilyen kéréssel. A szállodádba küldjem?

– Ó, nem, nem… a szülei lakásán vagyok, itt várom. – Ezzel letette a kagylót, majd ragyogó szemmel a házaspárra nézett. – Hamarosan itthon lesz. De addig is sok mindent kell még megbeszélnünk. És az a kérésem, hogy amint Dani megérkezik, hagyjanak magunkra, amíg be nem hívom önöket. Bizonyára megértik, hogy meg kell találnom az utat gyermekem szívéhez, márpedig ez csak akkor lehetséges, ha kettesben vagyunk.

– Természetesen azonnal vissza fogunk vonulni – mondta Lena asszony.

Ezután elmerültek a részletek megtárgyalásában.

Még javában folyt a beszélgetés, amikor nyílt a bejárati ajtó, és a következő pillanatban Dani lépett a szobába várakozásteljes arccal.

A grófnak minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy fel ne ugorjon, és magához ne szorítsa. Megpróbált úrrá lenni az érzelmein, de Dani figyelmét minden igyekezete ellenére sem kerülte el, mennyire izgatott – és nemcsak ő, de a szülei is. Riadt arccal pillantott az ezredesre és hitvesére.

Nevelőanyja karon fogta, és így szólt:

– Most magadra hagyunk Cerny gróffal. Fontos közlendője van a számodra.

Dani bátran bólintott a szülőknek, akik erre kimentek a szobából. Dani és a gróf kettesben maradtak.

– Mélyen tisztelt nagyságos kisasszony, mindenekelőtt közölni szeretném, hogy minden akadály, amely elválasztotta önt Marcell bárótól, végérvényesen elhárult – szólalt meg nyugalmat kényszerítve magára a gróf.

A lány először elpirult, majd elsápadt, és tágra nyílt, könnyes szemmel nézett a jótevőjükre.

– Csakugyan hihetek önnek, gróf úr? Ez túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen!

– Pedig igaz! – erősítette meg a gróf.

Hangja rekedt volt az izgalomtól.

– Akkor ön csodát tett.

– Csakugyan csoda történt, de nem én vittem végbe, még ha elmondhatatlan örömömre szolgál is. Olyan boldog vagyok, hogy segíthettem önnek, amilyen fiatalkoromban voltam utoljára.

A lány a szívére szorította a kezét.

– Csak tudnám, mivel keltettem fel nagylelkű és megtisztelő érdeklődését, gróf úr!

– Azonnal megtudja, Dani… ugye megengedi, hogy így szólítsam? A szülei is a beleegyezésüket adták. – Igyekezett minél kíméletesebben gyermeke tudtára hozni az igazságot.

– Ha a szüleim beleegyeztek, akkor csak jó dologról lehet szó.

– Ennyire megbízik a szüleiben?

– Természetesen, gróf úr.

– Tehát, tudni szeretné, mi keltette fel az érdeklődésemet a személye iránt. Hallgasson meg, Dani! Amikor első alkalommal láttam, azonnal feltűnt, mennyire hasonlít néhai hitvesemre. Hogy erről személyesen is meggyőződhessen, nézze meg ezt a képecskét, amely a feleségemről készült.

Ezzel átnyújtotta neki a miniatúrát. A lány félénken elvette, ránézett és összerezzent. Mélyen a kép fölé hajolt. Megrendülést érzett, de nem csupán a nyilvánvaló hasonlóság miatt. Olyan különös volt, ahogy ez a hölgy a képről ránézett. A miniatúrát tartó keze megremegett, szeme a távolba révedt. A férfi éberen figyelte minden rezdülését.

Dani lélegzete elnehezült, és szinte révülten így szólt:

– Időnként látom álmomban ezt a kedves, szépasszonyt. Fehér ruhát visel, és egy gyermeket tart az ölében. Egy nagy, tágas kertet is látok, és… – Hirtelen összerezzent, és kiegyenesedett ültében. – Bocsásson meg, gróf úr – mondta halkan. – Olyan különös volt… Mintha egy álom hatása alá kerültem volna… Ez a kép… Vajon mire emlékeztet? Talán valamire, ami néha felbukkan álmomban, az utóbbi időben valamivel gyakrabban is… Bocsásson meg, egy kicsit össze vagyok zavarodva. Ez a kép… szóval ez… csakugyan hasonlít rám. Azt mondja, a kedves feleségét ábrázolja? – Nyugalmat kényszerített magára, és megpróbált tiszta fejjel gondolkodni.

A férfi megindultan figyelte. Sejtette, hogy a kép mélyen eltemetett emlékeket ébresztett fel a lányban. Tudta, hogy bejelentése nagyon meg fogja rázni Danit, ezért úgy döntött, türtőzteti magát még egy kicsit.

– Igen, a feleségemet ábrázolja. A kettejük között fennálló hasonlóság miatt figyeltem fel önre. Nagyon fájdalmas módon veszítettem el őt. Rablók gyilkolták meg a szüleivel együtt Lengyelországban, a háború első évében, amikor én a fronton állomásoztam.

Dani megborzongott. Ismét a távolba révedt a tekintete, majd visszatért a kezében tartott képre. Szinte mágnesként vonzotta a pillantását. Egyszer csak felsóhajtott:

– Maminka!

Cerny szemét elfutották a könnyek, de nem mozdult, nehogy megzavarja a lányt az emlékezésben.

Dani pedig még egyszer elsuttogta halkan és gyengéden:

– Maminka!

Összerezzent, észrevette a merően figyelő grófot, és megdörzsölte a szemét.

– Igen, most már értem. A feleségét juttattam az eszébe. Ugyanolyan a hajunk és a szemünk. És nem is tudom… bocsásson meg, de nyugtalanít ez a kép… magam sem tudom, miért. Sajnálom, hogy szomorú emlékeket ébresztettem önben.

A férfi megrázta a fejét.

– Igazán nincs mit sajnálnia! Inkább hallgassa tovább a történetet! E szörnyű tragédia révén nem csupán hitvesemet és szüleit veszítettem el, hanem egyetlen gyermekemet, imádott kislányomat is. És képzelheti, mit éreztem, amikor Marcell bárótól megtudtam, hogy önnek is ugyanaz a beceneve, mint elveszett gyermekemé, aki titokzatos módon eltűnt a családomat ért támadás után. Hasztalan nyomoztam utána, nem sikerült megtalálnom.

A lány ajka elfehéredett.

– Te jóságos ég, most már értem, miért olyan szomorú mindig az arca, és miért árad olyan végtelen fájdalom a tekintetéből! Soha többé nem került elő a gyermeke?

A férfi végigsimított a homlokán. Nehezen lélegzett. Végül fojtott hangon így szólt:

– Mindez felkeltette ön iránt az érdeklődésemet, és mivel egyedül voltam, és Marcell is igen közel áll a szívemhez, úgy döntöttem, segítek önöknek. És végül ez a jó szándék volt az, ami hozzásegített, hogy oly sok évi hasztalan kutatás után végre megtaláljam a lányomat. Csak ma tudtam meg, hogy a kislányomra, akit az útonállók alighanem azért hagytak életben, mert úgy gondolták, hogy az életkora miatt úgysem tudná elárulni őket, és aki rémületében valószínűleg elszaladt a borzalmas tragédia színhelyéről, rábukkant egy német tiszt az erdőben. Hazaküldte a feleségéhez, és a háború végeztével is magánál tartotta. És amikor megkértem ezt a német tisztet, hogy mondjon le javamra a leányáról, hogy örökbe fogadhassam, és hozzásegíthessem boldogsága beteljesüléséhez, megtudtam, hogy… Ó, Dani, gyermekem, nem tudom többé magamban tartani az igazságot… Dani, Landa ezredes csak a nevelőapád! Ő volt az, aki megmentett és felnevelt téged. De te az én lányom vagy, az én sok évig nélkülözött, kétségbeesetten keresett gyermekem!

Dani úgy nézett rá, mintha nem hinne a fülének. Ismét a kezében tartott képre pillantott, majd hirtelen elgyengülve térdre roskadt.

Minden tagjában remegve nézett fel Cernyre.

– Apám! Drága édesapám, most már tudom, miért éreztem egy kicsit mindig is idegennek a szüleimet, tudom, miért álmodtam annyiszor a szép, fehér ruhás asszonyról! Álmomban leeresztett az öléből, és sétálni vitt a nagy kertbe, amelynek a fái között gyönyörű, hatalmas, soktornyú ház állt. Aztán… ó, istenem… egy lovas közeledett vágtázva, mi pedig szaladni kezdtünk felé… Megállt, leugrott lova hátáról, és átölelt bennünket. Te voltál az, drága apa, csak fiatalabb voltál, és fekete volt a hajad. Ugye csakugyan te vagy az apám, ez a szép, kedves asszony pedig az anyám volt?

A férfi felemelte a földről, és magához szorította.

– Gyermekem! Drága kislányom, én kicsi Danim? – suttogta.

A lány odasimult hozzá.

– Apukám, drága apukám, most már tudom, miért voltál nekem olyan rokonszenves kezdettől fogva! Csoda történt, édesapa!

– Igen, kislányom, isteni csoda! Hála az égnek, hogy végre a szívemre szoríthatom a gyermekemet!

Megrendülten összeölelkeztek. Rengeteg mondanivalójuk volt egymás számára, és sokáig nem tudtak magukhoz térni az örömtől. Egy idő elteltével aztán belátták, hogy nem tarthatják bezárva Dani nevelőszüleit a lány apró szobájában, úgyhogy behívták őket. Sokáig ültek együtt, és nem fogytak ki a kérdésekből s az emlékek felidézéséből.

Cerny gróf szerette volna, ha leánya haladéktalanul felmondja az állását, Dani azonban arra kérte, hogy legyen még egy kicsit türelemmel. Tudta, hogy főnöke ugyancsak szorult helyzetbe kerülne nélküle, és legalább addig ki akart tartani mellette, míg nem talál a helyére megfelelő utódot.

Apának és lányának egyaránt nehezére esett, amikor találkozásuk után ismét el kellett válniuk egy időre. Megbeszélték, hogy Dani, mint minden reggel, másnap is bemegy a munkahelyére dolgozni, apja pedig tizenegy óra körül ugyancsak benéz a báróhoz, hogy beszéljen vele.

Így is történt. A báró figyelmesen hallgatta barátja szavait, és közben arra gondolt: „Micsoda váratlan fordulat, isteni elrendelés!” Most már természetesen semmi kifogása nem volt a fia és Dani esküvője ellen.

Cerny elárulta neki, hogy aznap reggel már meg is tette az első lépéseket, hogy Danit – mint leányát – visszahelyezzék jogaiba.

Végezetül így szólt:

– Amint találsz valakit Dani helyére, mert amilyen kötelességtudó, nem akar hirtelen távozásával nehéz helyzetbe hozni téged, szóval, amint elszabadulhat innen, elmegyünk Ausztriába, az ősi családi birtokunkra. Ott várjuk meg Marcellt, akinek még ma írok, és a lelkére kötöm, hogy sürgősen lépjen ki a diplomáciai szolgálatból, és jöjjön haza, amilyen gyorsan csak lehet. Az esküvőt is megrendezhetjük minálunk, a családi birtokon.

A báró mosolyogva kezet nyújtott barátjának.

– Csodálatos! Mint a mesében! Most azonban szeretném behívni leendő menyemet, hogy gratuláljak neki.

– Tedd azt, Fritz, és kövess el minden tőled telhetőt, hogy mielőbb találj valakit a helyére!

– Teljesen úgysem pótolhatja senki – sóhajtott a báró, majd csengetett.

Dani, aki már türelmetlenül várta a jelet, azonnal belépett az ajtón. A báró elébe ment, elvette tőle a gyorsírófüzetet, amelyet a leány szokás szerint magával hozott, majd tenyerébe fogta a kezét.

– Teljes szívemből sok boldogságot kívánok önnek, Cerny grófnő, a magam és a feleségem nevében is, aki megtiszteltetésnek venné, ha édesapjával együtt vendégül láthatnánk holnap a Lohberg-házban.

A lány mosolyogva megszorította főnöke kezét.

– Ha édesapámnak is megfelel, köszönettel elfogadom a meghívását, báró úr.

Dani és az édesapja másnap este csakugyan látogatást tett a Lohberg-házban. Marcell anyja meleg szeretettel fogadta Danit, s a báró is úgy viselkedett vele, mintha máris családtag lenne.

A gróf beszámolt róla, hogy mindent részletesen megtáviratozott Marcellnak Washingtonba, és megkérte, hogy vessen véget diplomáciai pályafutásának, s a lehető leggyorsabban jöjjön utánuk Ausztriába.

Körülbelül egy héttel később, miután Dani az édesapja kívánságára megújította a ruhatárát, Cerny gróf a leánya kíséretében hazautazott a családi birtokra. A szolgálók már mindent előkészítettek az ifjú grófnő ünnepélyes fogadására.

Dani mély megrendüléssel lépett be a szülői házba, amely valaha az otthona volt, most mégis furcsa és idegen. De ahogy teltek a napok, s ők egyre jobban megismerték egymást az édesapjával, úgy oldódott benne a kezdeti zavar és idegenkedés. Most már boldog volt, hogy itt lehetett az édesapja mellett.

Ez a boldogság azonban mégsem volt teljes, hiszen Marcell továbbra is távol volt tőle. Igaz, hogy már megérkezésekor sürgöny várta Washingtonból, de még a legörömtelibb hír sem enyhítette szerelme utáni sóvárgását.

A táviratban ez állt:

„Drága Dani!

Megtörtént a csoda! Szabaddá teszem magam, amint lehet, és rohanok hozzád. Rudolf bácsit ölelem, hálásan köszönök neki mindent. Rövidesen viszontlátjuk egymást.

A Te nagyon boldog Marcelled”

XV.

Végre-valahára, amikor már az első hó is leesett, megérkezett Marcell. Cerny gróf maga ment ki érte az állomásra. Dani otthon maradt. Ő és apja egyetértettek abban, hogy a szerelmesek első találkozására ne a nyilvánosság előtt kerüljön sor, legyenek inkább kettesben, amikor viszontlátják egymást.

Dani hosszasan válogatott megújult ruhatárában. Végül egy krémszínű, csipkeszövetből készült ruha mellett döntött, és egy gyöngysort vett fel hozzá, amelyet az apjától kapott ajándékba.

Szobák hosszú során keresztül jutott el egy kis szalonig, amelyet annak idején az édesanyja használt. Szívére szorított kézzel várakozott a finom ízléssel berendezett szoba közepén.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és a küszöbön ott állt Marcell Lohberg. Ugyanolyan sápadt volt, mint a lány, és az ő szeme is ugyanúgy ragyogott. Némán álltak egymással szemben, a tekintetük összefonódott. Azután, mint egy varázsütésre, egyszerre megindultak egymás felé. Marcell ölelésre tárta a karját, s a lány boldogan odabújt hozzá. Szótlanul néztek egymásra, szinte elaléltak a boldogságtól. És ajkaik végre egymásra találtak, és bensőséges csókban forrtak össze.

Maguk sem tudták, mennyi ideig álltak így. Édes istenem, milyen régóta vágytak már erre a pillanatra! És most végre övék a beteljesülés boldogsága – többé nem állhat közéjük senki és semmi.

Csak nagy sokára jutottak szóhoz.

Marcell elragadtatott pillantással vette szemügyre menyasszonyát.

– Gyönyörű vagy, kicsi Danim – suttogta örömittasan. – Még annál is szebb, mint amilyennek álmaimban láttalak. Annyira szeretlek… és milyen csodálatos módon találtunk egymásra! Boldog vagy, egyetlenem?

A lány bólintott, gyönyörű szemei könnyektől csillogtak.

– Szinte már sok is egyszerre ennyi boldogság, Marcell. Igyekeznem kell, hogy kiérdemeljem.

– Már kiérdemelted, hisz oly sokáig vártál rá csendes alázattal. Ó, Dani, milyen szép is az élet most, hogy végre a karomban tarthatlak! – mondta megindultan, és nem győzött betelni a lány csókjával.

Egy idő elteltével eszükbe jutott a gróf, aki bizonyára már türelmetlenül várt rájuk odalent. Még egyszer egymás szemébe néztek, majd kéz a kézben lementek Rudolf gróf dolgozószobájába.

– Gyermekeim! Isten ajándékozzon meg benneteket mindazzal a boldogsággal, ami nekem nem juthatott osztályrészemül! – mondta elérzékenyülten a gróf, s mindkettejüket átölelte. – Adja az ég, hogy ne kelljen elszakadnotok egymástól soha többé! Szeressétek egymást, hisz olyan rövid az élet! Élvezzétek ki a boldogság minden pillanatát!

Csodálatos napok köszöntöttek a két fiatalra. A gróf igyekezett visszavonulni, hogy a jegyesek minél több időt tölthessenek kettesben, s bepótolhassák mindazt, amit eddig megtagadott tőlük a sors. Egyre jobban megismerték egymást, s örömmel állapították meg, milyen sok bennük a közös vonás. A legtöbb dologról ugyanúgy gondolkodtak, a lelkük ugyanazon a húron rezdült. Danit az apja is, Marcell is tejben-vajban fürösztötte, ő pedig hálából elárasztotta őket szeretetével lelkének kiapadhatatlan forrásából.

Valósággal repült az idő, és csakhamar elérkezett az eljegyzési ünnepség napja.

Megérkeztek a vendégek, akik közül természetesen Dani nevelőszülei és a Valheim család tagjai voltak a legfontosabbak. Jelen volt továbbá a Lohberg család és Cerny gróf számos barátja és ismerőse. A gróf büszkén vezette be leányát a társaságba.

Ismét Trix vitte el a pálmát tréfás megjegyzéseivel. Hein nagyon büszke volt rá, és nehéz lett volna megmondani, melyik fiatal pár volt a boldogabb: Hein és Trix, vagy Marcell és Dani.

Trix kerek perec kijelentette, mennyire büszke rá, hogy egy valódi grófnő a nővére. Persze nyomban hozzátette azt is, hogy neki akkor is csak a nővére marad, és esze ágában sincs másképp viselkedni vele szemben, mint azelőtt.

Az eljegyzési ünnepséget követően a karácsonyt is együtt töltötték, mert el sem tudták képzelni, hogy bármelyikük is hiányozzon a társaságból. Cerny gróf magától értetődőnek tartotta, hogy ne csupán leányát ajándékozza meg gazdagon, hanem Marcellt, Trixet és az ezredesnét is. A fiatalok maguk mentek ki a szánnal az erdőbe, hogy kiválasszák a fenyőfát, és közben pompásan szórakoztak. Trix és Marcell összetegeződtek, és Trix elégedetten állapította meg, milyen könnyű volt összebarátkozni a sógorával, aki kedves, közvetlen ember.

Beköszöntött az új esztendő. A vendégek elutaztak, Marcell pedig leendő apósa kívánságára átköltözött a Lohberg-birtokra, családja ősi székhelyére. A kiterjedt birtokon régóta nem folyt már gazdálkodás, úgyhogy erre az időre meglehetősen elvadult. Most azonban majd a gróf költségére teljesen felújítják a régi kúriát, a birtok irányítását pedig egy megbízható intézőre bízzák. Mivel a munkálatokat Marcellnak kellett felügyelnie, így Lohbergben töltötte napjait. Szombat délutánonként azonban meglátogatta menyasszonyát, aki mindannyiszor türelmetlenül várta érkezését.

Az esküvőt valamivel húsvét előttre tervezték, s a gróf ragaszkodott hozzá, hogy a lányának kijáró pompával ünnepeljék meg. Rengeteg meghívót küldtek szét, és előre tudni lehetett, hogy a kastély számtalan vendégszobáját mind megtöltik majd az érkezők.

Gyorsan teltek a napok, még az ifjú pár sem érezte másként. Abban az évben korán beköszöntött a tavasz, és húsvétra szép időt ígértek.

Első vendégként Trix érkezett meg a férjével és annak szüleivel, mert – mint mondta – szeretett volna alaposan körülnézni a grófi kastélyban, mielőtt ellepik a vendégek.

Trix megjelenésével élet költözött a házba. Cerny grófnak nem maradt ideje a búslakodásra, pedig hamarosan el kellett válnia a leányától. Úgy határoztak ugyanis, hogy Daniék az esküvő után a gróf magyarországi birtokán töltik a mézesheteket.

Trix és Dani meghitt órákat töltöttek el együtt, s közben számtalan gyermekkori emlék jutott eszükbe.

– Emlékszel? – kérdezgették egymástól, ha fel akartak idézni valamely régmúlt eseményt.

Dani elmesélte Trixnek, milyen jól megy szüleik sora, és hogy nyáron majd neki és Heinnek is el kell jönnie, hogy kipihenjék magukat a tiszta levegőjű, csodálatos birtokon.

Miközben a két nővér a verandán sütkérezve tervezgette a jövőt, Marcell és Hein kimentek az istállókhoz, és szemügyre vették a pompás állatállományt. A leendő sógorok igen jól megértették egymást, Valheim papa és a felesége a gróf társaságában üldögélt a kastély hatalmas, fényűzően berendezett nappalijában. Finom feketét ittak, s közben remekül eltársalogtak. Ez volt az utolsó nyugodt napjuk a vendégsereg érkezése előtt.

Másnap reggel befutott Landa ezredes és felesége, Lena asszony. Kitörő örömmel fogadták őket, majd megmutatták nekik a szobájukat. Egy órával később érkezett Lohberg báró a hitvesével és néhány berlini rokonával, barátjával együtt.

Jöttek még vendégek Bécsből, a gróf néhány távoli rokona Angliából, és végül számos diplomata a feleségével, köztük Marcell barátai, akikre vőfélyi teendők vártak.

A ház megtelt vendégekkel, és az esküvő napjának reggelén megérkeztek a gróf és Lohberg báró birtok szomszédai is.

Az oltárt a kastély egyik hatalmas termében állították fel, a fiatalok ugyanis itt, Dani szülőházában szerették volna felvenni a házasság szentségét. Bécsből hívtak papot, aki baráti viszonyban állt a gróffal.

Már minden vendég összegyűlt, amikor a jegyespár belépett a terembe.

Dani gyönyörű szép volt hófehér ruhájában és drága menyasszonyi fátylában. Marcell mélyen meghatódott, amikor megpillantotta. Szíve a torkában dobogott, amikor arra gondolt, hogy néhány perc, és az ő hites társa lesz ez az elragadó szépség. Büszkén vezette az oltárhoz szíve választottját.

Dani megremegett, amikor a pap megfogta a kezét, és ifjú férje kezébe helyezte. Marcell hangosan, boldogan mondta ki az igent, ő halkan és bensőségesen.

– „…míg a halál el nem választ” – fogadták szent esküvéssel.

Sok örömkönnyet hullattak aznap. Minden jelenlévő tudta, hogy csodával határos módon találtak egymásra a szerelmesek. És mindannyian Cerny grófot keresték a tekintetükkel, aki ragyogó szemmel nézte gyermekét. Minden érzése és gondolata abban az egyetlen vágyban összpontosult, hogy Dani megkaphassa a sorstól mindazt a jót, amiben szüleinek nem lehetett részük.

Véget ért az esketési szertartás, és Daniból Lohberg báróné lett.

Ott állt férje oldalán, a mindkettejüket szerencsekívánatokkal elhalmozó vendégek gyűrűjében, és alázatosan lehajtotta a fejét. Isten kegyes volt hozzá, ő pedig megfogadta, hogy mindig méltó lesz a boldogságra, mely osztályrészéül jutott.

Amikor az édesapja odalépett hozzá, zokogva a nyakába borult. A hatalmas terem elcsendesült. Minden vendég tudta, mi megy most végbe bennük.

Trix kis híján kisírta a szemét, és Heinnek nem kevés fáradságába telt, míg megvigasztalta.

– Ne is törődj velem, Hein – zokogta a lány a zsebkendőjét gyűrögetve –, ezek csak örömkönnyek!

A megható percek után mindannyian átvonultak a díszterembe, ahol pazar pompával megterített asztalok várták a vendégeket. Marcell és Dani végre ismét egymás mellé kerültek. A férfi újdonsült hitvese fülébe suttogta, mennyire boldog, és megkérdezte tőle, hogy ő is így érez-e.

– Jaj, Marcell, hát hogy kérdezhetsz ilyet?

– Édes Danim, ha tudnád, mennyire szeretlek! Köszönöm neked ezt a nagy-nagy boldogságot!

Dani szorosan hozzásimult.

– Isten őrizze meg a boldogságunkat, Marcell!

– Úgy legyen! – ölelte magához a férje szerelmesen.

VÉGE