Egy név, amely fogalommá vált:

a romantikus szerelmi történetek koronázatlan királynője

Hedwig Courths-Mahler (1867-1950) szegénységben nőtt fel, és cselédlányként kemény munkával kereste kenyerét. Fiatalon férjhez ment, két gyermeket szült. A család boldogságban, de nagyon szegényen élt. Küzdelmes út vezetett a felemelkedéshez... Érett asszony korában kezdett el írni, és hihetetlen termékenységgel ontotta elbűvölő történeteit. 204 regény és 3 elbeszéléskötet született tollából hosszú élete során.

Azoknak írt, akiknek a szívében nem keseredtek meg a szerelemről és boldogságról szőtt álmok. Regényeit úgy ajánlotta olvasóinak, mint felnőtteknek szóló szép meséket, amelyek fényt és reménységet lopnak a mindennapok szürkeségébe.

Ha Ön már olvasta, most újra felfedezheti és átélheti a Courths-Mahler-regények elévülhetetlen varázsát – ha még nem ismeri, engedje, hogy az Ön szívet is meghódítsa a felejthetetlen írónő!

Hedwig Courths-Mahler

Együtt a csúcsra

Veszélyben Gitta boldogsága

Gitta remegő kézzel gyújtotta meg a lámpát. Egyszerű petróleumlámpa volt, pislákoló fénye nem is oszlatta el teljesen a homályt a lakrészéül szolgáló szűk helyiségben, mely háló-, nappali- és dolgozószoba volt egyben.

Gitta ábrándos tekintettel nézett körül apró szobájában. Máskor eltökélten összeszorított szája körül gyengéd, titokzatos mosoly játszott, piros ajkai enyhén elnyíltak, mintha az életet szomjúhoznák.

Így állt a gondolataiba merülve, míg valaki be nem nyitott az ajtaján.

– Nem jössz vacsorázni, gyermekem? – kérdezte egy vékony, magas hang.

Apró, törékeny termetű, hatvan év körüli asszony állt a küszöbön. Szűk, szürke ruhája lepelként ölelte körül szikár alakját. Álla alatt, ruhája gallérján jókora, élénkvörös masni virított. Fején nagy, flitterekkel díszített fésű csillogott, mely meglehetősen groteszken hatott vékony szálú, ősz hajában. Ő volt Julia Schrauber kisasszony, Gitta szállásadónője és nevelőanyja, akinél a fiatal tanítónő szeretetteljes gondoskodásra lelt édesanyja halálát követően.

A lány és anyja, egy tisztviselő özvegye, egy házban laktak Schrauber kisasszonnyal. Gitta már megszerezte tanári diplomáját, és épp állást keresett, amikor anyja meghalt. A fiatal lány ugyancsak szorult helyzetbe került volna, ha a kisasszony be nem fogadja, ő azonban egy szeretetre éhes, magányos női szív minden buzgalmával pártfogásába vette az elárvult teremtést, és megosztotta vele szerény jövedelmét, míg állást nem talál valamelyik iskolában. Határozottan visszautasította, hogy bármit is elfogadjon a kosztért, kvártélyért cserébe, pedig Gitta nyolcszáz márkát kapott anyja hagyatékáért, amelyet kénytelen volt pénzzé tenni. Ragaszkodott hozzá, hogy „gyermeke”, ahogy a lányt gyengéden nevezte, a teljes összeget elhelyezze egy takarékpénztárban. Gitta immár hat éve élt az idősödő kisasszonynál, és miután tanári álláshoz jutván állandó jövedelemre tett szert, szerény bérleti díjat fizetett neki. Cserébe megkapta egy korábbi bérlő bútorozott szobácskáját. Addig, amíg nem tudott fizetni, kénytelen volt egy hálószobában aludni Schrauber kisasszonnyal.

Gittán kívül további két bérlő lakott az idős hölgy nem túl tágas lakásában; mindkettejüket egy-egy apró szobácskában szállásolta el.

Egy néhai tanár leányaként havi ötszáz márka életjáradékot kapott egy kegyes alapítványtól. A bentlakóitól beszedett kevéske bérleti díjon kívül ez volt minden jövedelme, mégis sikerült valahogy kijönnie belőle, és amióta szárnyai alá vehette Gittát, és anyáskodhatott fölötte egy kicsit, teljes mértékben meg volt elégedve az életével.

Soha egyetlen férfinak sem jutott eszébe, hogy megkérje Julia Schrauber kisasszony kezét, aki oly kevéssé volt bájosnak nevezhető. Jóságos, szeretetteljes lényét soha nem fedezte fel senki. Ennek ellenére még az ő életéből sem hiányoztak a lírai emlékek. Már fiatal lányként is előszeretettel viselt színes csecsebecséket, és nem vette észre, hogy kicsúfolják érte. Egy jóképű fiatalember az ismeretségi köréből, aki iránt nagy titokban már régóta gyengéd érzelmeket táplált, egy napon így szólt hozzá: „Ejnye, Schrauber kisasszony, hogy magának milyen csodálatos vörös masnija van! Olyan tőle az arca, mintha a hajnalpír tükröződne rajta!” Tréfa volt csupán, ám a kisasszony gyengéd bókként őrizte meg a szívében, és azóta is mindennap vörös masnit viselt, annak ellenére, hogy a fiatalember egy idő után kikerült a társaságból, és nem is látta soha többé.

Gitta nagyon hálás volt a kisasszonynak, és örült, hogy végre talált valakit, akitől szeretetet kap.

Egyedül maradt, és teljesen magára volt utalva. A tanári pályára is csak a szükség vitte, munkája nem jelentett kielégülést számára. Sokkal szívesebben ült kis szobácskájában, csodálatos történeteket eszelve ki saját szórakoztatására, amelyeket aztán régi füzetekbe jegyzett le, vagy bármilyen papírfecnire, ami csak a kezébe akadt. Végül egész írólaptömböket vásárolt, hogy titkos szenvedélyének hódolhasson. Senki sem tudott munkásságáról, még Schrauber kisasszony sem, ő ugyanis azt hitte, hogy Gitta dolgozatjavítással bíbelődik, valahányszor bezárkózik a szobájába.

Gitta valósággal ontotta az egyre terjedelmesebb, bonyolultabb és szellemesebb történeteket. Egész regények születtek. Ám valahányszor elkészült egy-egy műve, valahányszor nyugvópontra jutott hősei vagy hősnői sorsa, a takarékossági okokból sűrűn tele írt kéziratlapok mindig egy régi, kopott bőrkoffer fenekén végezték, amelyet Gitta a ruhásszekrényében tartott. Szinte soha nem is vette elő többé, mert képzeletében egyre újabb gondolatok öltöttek alakot.

Gitta most odalépett az idős kisasszonyhoz.

– Jövök már, Schraubi. – Általában ezen a becenéven szólította a kisasszonyt, amivel Julia Schrauber tökéletesen meg volt elégedve.

– Ejnye, gyermekem, hát hogy nézel ki? Egészen kipirult az arcod! Csak nincs lázad?

Gitta átkarolta nevelőanyja keskeny vállát.

– Már miért volna, te vészmadár! Ha van egy kis színe az embernek, az szerinted mindjárt a láz jele! De csak nem sült krumpli illatát érzem? Menjünk gyorsan, nehogy kihűljön!

Kiléptek Schrauber kisasszony apró nappalijába, ahol mindig együtt étkeztek. A két másik hölgy már a terített asztalnál ült, amelyen egy gőzölgő teáskanna állt csészékkel és hozzávalókkal együtt, egy nagy tányér szendvics és egy tál sült krumpli.

Gitta barátságosan üdvözölte a két hölgyet. Egyikük, Stegemann kisasszony pénztárosnő volt egy nagy áruházban. Negyven felé járhatott, alacsony volt és zömök, élénk arcán eltökéltség tükröződött. Szűk, fekete ruhát viselt. Némileg hajlott orrán csíptetőt egyensúlyozott, telt ajka fölött pedig olyan sűrűn sorakoztak a sötét pihék, hogy az már-már bajusznak számított. Stegemann kisasszony rendszerint szélsebesen hadart, és sokat nevetett.

A másik hölgy szinte mindenben az ellentéte volt. Albertine Winzernek hívták, és osztályvezetőként dolgozott egy fehérneműgyárban. Sápadt bőr, szőke haj, kivörösödött, fénytelen szemek, kiálló, szabálytalan fogsor, hegyes áll: ezek voltak arcának legfőbb jellegzetességei. Egy jó fejjel magasabb volt Stegemann kisasszonynál, és sokkal soványabb. Vele ellentétben szinte sohasem beszélt. Lassan, szinte lustán mozgott.

Gitta Stegemann kisasszonnyal szemben foglalt helyet, aki rögtön megjegyezte:

– Ugyancsak sokáig kimaradt ma, Staringer kisasszony. Gitta arcát elfutotta a pír.

– Igen, értekezleten voltam.

– És ilyen későig tartott? Bár az is igaz, hogy ez maguknál meglehetősen ritkán fordul elő. Mi bezzeg, Winzer kisasszony és én, sohasem kerülünk ki a taposómalomból nyolc óra előtt!

Gitta együtt érzően bólintott.

– Ó, igen, e tekintetben sokkal szerencsésebb vagyok maguknál!

– Nemcsak ebben! Így, karácsony táján estére már alig állunk a lábunkon a fáradtságtól!

Schrauber kisasszony harciasan kihúzta magát.

– Azt hiszi talán, hogy az én gyermekem élete fenékig tejfel? Gyakran még akkor is a dolgozatjavítás fölött görnyed, amikor maguk ketten már rég az igazak álmát alusszák!

Stegemann kisasszony hangosan felkacagott.

– Le ne harapja már a fejem, Schrauber kisasszony! Eszem ágában sincs bántani a kis védencét! Méghogy fenékig tejfel! Azt az állást szeretném én látni, ahol a magunkfajta szegény lánynak jól megy a sora!

Schrauber kisasszony erre azonnal megenyhült, és Albertine Winzer is sóhajtott egyet egyetértése jeléül. Gitta álmodozva bámult a teáscsészéjébe, és csak mosolygott maga elé szótlanul. A négy hölgy elfogyasztotta vacsoráját, majd Stegemann és Winzer kisasszony visszavonult a szobájába, míg Gitta segített leszedni az asztalt.

Ilyenkor esténként általában még elbeszélgettek a nap kisebb-nagyobb eseményeiről, és ezúttal is elfoglalták megszokott helyüket a heverő egy-egy sarkában. Schrauber kisasszony horgolni kezdett.

– Nos, gyermekem, milyen volt az értekezlet? Remélem, nem szidtak össze már megint?

Gitta bólintott.

– Egész bűnlajstromot olvastak a fejemre!

– És ezt ilyen nyugodtan mondod?

Gitta hirtelen az idős hölgy nyakába borult.

– Ugyan, tedd már le egy pillanatra azt a kézimunkát, és nézz rám! Semmit sem veszel észre rajtam?

Julia Schrauber riadtan felkapta a fejét.

– De hát mit, gyermekem, mi történt?

– Ó, Schraubi, legszívesebben az egész világot megölelném!

– Amiért összeszidtak? Egy szavadat sem értem!

– Ugyan, dehogy! Nézz csak meg alaposan! Az értekezletnek már sokkal korábban vége lett, már meg is feledkeztem róla.

– Akkor hol voltál ilyen sokáig?

– Egy kedves kis étteremben.

Az idős hölgy meghökkent.

– Te jó ég, talán még sört is ittál? – kérdezte gyanakodva.

Gitta vidáman felkacagott.

– A végén még azt hiszed, hogy be vagyok csípve!

– Ejnye, gyermekem, ilyesmit még tréfából sem szabad mondanod! – kiáltott fel az idős hölgy megbotránkozva.

Gitta megsimogatta az arcát.

– Csak nem akarsz összeszidni, Schraubi? Tudom, hogy úgysem vagy rá képes, ahhoz túlságosan szeretsz!

Julia Schrauber tekintete ellágyult.

– Ebben sajnos igazad van. De most már mondd el végre, mi történt!

– Ó, Schraubi, teljesen meg vagyok zavarodva! Egy csésze kávén kívül semmit sem ittam, úgyhogy bizonyára a boldogságtól részegültem meg!

Schrauber kisasszony nyugtalanul végigsimított vékony szálú haján.

– Gyermekem, a végén még megőrjítesz az izgatott fecsegéseddel! Csak nem vagy mégis lázas?

Gitta nyugtalanul felpattant, mintha nem férne a bőrébe, majd ismét visszaült a kisasszony mellé, és ragyogó tekintettel a szemébe nézett. Talán az ő szemei is ilyen fénytelenné fakultak volna néhány éven belül, ha nem történik meg vele az, ami aznap szerencsére bekövetkezett, és ami fényt, melegséget és színt vitt az életébe.

Összekulcsolta a kezét, és mély lélegzetet vett. Végül komoly, megindult hangon így szólt:

– Schraubi, édes, kedves Schraubi, eljegyeztem magam!

Az idős hölgy izgatottan felpattant, ám a következő pillanatban ismét magába roskadt.

– Jaj, gyermekem, micsoda ízetlen tréfa!

Gitta megfogta a kezét, és gyengéden megsimogatta.

– Nem tréfálok. Ez az igazság, drága Schraubi. Menyasszony vagyok, boldog menyasszony.

Ezzel ismét felpattant, és úgy szaladgált fel és alá, mintha eszét vesztette volna örömében.

Az idős hölgy kővé dermedve ült a díványon. Miután magához tért valamelyest első döbbenetéből felébredt a kíváncsisága is.

– Legalább annyit árulj el, hogyan került sor erre a hirtelen eljegyzésre! Egyáltalán ki a vőlegényed?

– Hát még nem találtad ki? Nem vetted észre, hogy van valaki, aki kedves a szívemnek?

Schrauber kisasszony összecsapta a kezét.

– Csak nem az ifjú Feldhammer úr, aki az édesanyjával lakik az első emeleten?

Gitta ragyogó arccal bólintott.

– De bizony, hogy ő! De egyelőre ne mondj semmit! Először hallgasd meg, mi történt, szép sorjában. Mint tudod, reggelente, az iskolába menet, gyakorta összefutok vele a lépcsőházban. Ugyanarra megyünk, amikor a gyárba indul. Ugye tudod, hogy rajzoló egy tapétagyárban?

– Igen, persze! Tovább! – sürgette Schrauber kisasszony.

– Nos, azt már meséltem – folytatta Gitta –, hogy mindig nagyon udvariasan köszön, és egy alkalommal, amikor siettünkben összeütköztünk az ajtajuk előtt, megszólított, aztán végül együtt mentünk munkába.

– Igen, igen, ezt már mind hallottam.

Gitta nevetve arcon csókolta.

– Szép sorjában akarok elmesélni mindent, Schraubi. Nos, ettől kezdve gyakran mentünk együtt, és ilyenkor mesélt nekem az életéről. Nagy, híres festőművész szeretett volna lenni, de apja korán elhunyt, anyja pedig csupán szerény nyugdíjat kap. Így azután munkába kellett állnia, és rajzolótanoncként belépett a gyárba, ahol most is dolgozik. Éreztem, hogy nagyon nehezére esett lemondania az álmairól, és tőlem telhetően igyekeztem megvigasztalni. Hátha mégis sikerül kibontakoztatnia a tehetségét! Nagyon szorgalmas, vasárnaponként otthon festeget, hogy továbbképezze magát. És így történt, hogy szép lassan összebarátkoztunk. Én pedig egyre jobban megszerettem, bár természetesen nem mutattam ki az érzelmeimet.

Egy pillanatnyi szünetet tartott, kisimította a haját kipirult arcából, majd így folytatta:

– Ma, miután hazafelé indultam az értekezletről, ismét találkoztam vele. Észrevettem, milyen jókedvű. Azt kérdezte:

„Ilyen későn engedték el az iskolából?”

„Értekezleten voltam” – válaszoltam.

„Á, értem. De ugye hazafelé tart?”

„Igen.”

„Megengedi, hogy magával tartsak?”

„Hogyne, természetesen.”

Így aztán együtt indultunk haza. Elmesélte, hogy január elsejétől új munkahelye lesz egy másik nagy tapétagyárban, ahol kétszer annyi fizetést kap majd, mint eddig. Gondolj csak bele, Schraubi, négyezer márkát! Időközben megérkeztünk, a folyosón álltunk, és én őszinte örömmel sok sikert kívántam neki. És látod, akkor történt... Egyszer csak megfogta a kezem, és bolondos, kedves szavakat mondott: hogy már régóta kedvel, de pénz nélkül nem gondolhatott házasságra, most viszont jó állása és fizetése van; legyek a felesége; hogy én olyan jól megértem őt, és vigasztaló szavaimmal már sokszor felráztam búskomorságából. És akkor hirtelen a karjába vett, és megcsókolt. Én pedig, nos, én egyszerre sírtam és nevettem. Mivel a folyosón nem maradhattunk tovább, és rengeteg mondanivalónk volt egymás számára, elmentünk egy kis kávézóba. Hát, most már tudsz mindent, Schraubi. És gondolj csak bele, nincs többé iskola, se főnöki szidalmak! Lesz egy kedves, szerető férjem és saját kis háztartásom. El tudod képzelni, mit érzek most?

Julia Schrauber könnyes szemmel bólintott.

– Igen, gyermekem, igen! De hogy ilyen hirtelen! Biztos, hogy jól meggondoltad?

Gitta ábrándos tekintettel nézett maga elé. Lelki szemei előtt megjelent a jegyese, ahogy lehajol hozzá, és szenvedélytől izzó pillantással néz a szemébe. Ismét hallotta gyengéd szavait, és érezte, ahogy magához szorítja, és forró, szomjas ajkai megérintik.

A vér vadul áramlott az ereiben, és elgyengülve hevert a férfi karjában, amikor az így szólt:

„Most már a menyasszonyom vagy, Gitta. És hamarosan, nagyon hamarosan össze is házasodunk. Szükségem van rád. Van valami a lényedben, ami szebbé varázsolja számomra az életet.”

A lány megborzongott, amint Georg szenvedélytől remegő hangjára gondolt, és végigsimított felhevült homlokán.

– Hogy jól meggondoltam-e? De Schraubi, itt nincs mit meggondolni! Szeretjük egymást, és én boldog vagyok, végtelenül boldog!

Schrauber kisasszony a kezét tördelte.

– Adja Isten, hogy boldog is maradj, gyermekem! Még ha én mostantól nagyon magányos leszek is nélküled.

– Ugyan már, Schraubi, nem megyek messzire! Itt fogunk lakni a házban, a leendő anyósommal együtt. Lehet, hogy kibéreljük azt a kis szomszéd lakást is, amelyik húsvétkor szabadul fel.

– Micsoda? Az anyja is vele marad? Nem, gyermekem, én ezt a te helyedben nem hagynám! Ennek nem lesz jó vége.

– De Schraubi, nem szakíthatom el az anyjától! Inkább örülök neki, hogy mostantól az én anyám is lesz egy kicsit.

Schrauber kisasszony gondterhelten ingatta a fejét.

– Gyermekem, Feldhammerné állítólag igencsak házsártos, kiállhatatlan nőszemély! Itt, a házban senki sem szereti.

De Gitta csak nevetett magában.

– Egy kicsit mogorvának tűnik, az igaz, de majdcsak megváltozik. Olyan kedves leszek hozzá, hogy nem is tehet mást, mint hogy megkedvel.

Julia Schrauber megcsókolta Gitta arcát.

– Igen, neked talán sikerül. Nagyon szívtelen volna, ha még téged sem tudna megszeretni. De akkor is jobb volna, ha nem lakna veletek. Jól gondold meg! Nem sülhet ki ebből semmi jó!

– Ne aggódj már, te drága jó lélek! Olyan kimondhatatlanul boldog vagyok! És holnap vasárnap! Tizenegyre értem jön, hogy bemutasson az anyjának.

– Akkor ideje lefeküdnöd. Kipihenten kell fogadnod.

Gittát mélyen meghatotta a hangjából kicsendülő őszinte aggodalom.

– Ó, te drága, hű lélek, mihez kezdenék nélküled! Te mindig jót akarsz nekem! Na csak várj, ha majd lesz egy aranyos kisbabám, te fogod a keresztvíz alá tartani!

– De gyermekem, hogy mondhatsz ilyet! Ilyesmiről igazán nem beszél az ember!

Gitta egy pillanatra lehunyta a szemét. Megborzongott, és az arcába szökött a vér.

– Igazad van, jobb, ha nem beszélünk róla. Ahhoz túlságosan nagy és szent dolog – mondta halkan.

– És mindenekelőtt nem való – tette hozzá az idős hölgy.

– Ideje nyugovóra térnünk. Én is nagyon elfáradtam. Tudod, szombaton mindig annyi a házimunka!

Szobácskájában Gitta gyorsan levetkőzött, majd lefeküdt. Elaludni azonban még sokáig nem tudott. Nyitott szemmel meredt a sötétbe, amelyből fényes, ragyogó képek bontakoztak ki, s ő végtelenül boldog volt.

♣ ♣ ♣

Georg Feldhammer, miután elköszönt Gittától, még ácsorgott egy darabig lakásuk ajtaja előtt, és fülelt, míg az emeleten el nem halt a lány lépteinek zaja, és be nem csapódott mögötte az ajtó. Már éppen bedugta volna a kulcsot a zárba, amikor hirtelen megtorpant, és némi habozás után ismét lement az utcára. Magányra volt szüksége, úgy érezte, még nem tudna szembenézni anyjával.

Odalent mélyeket lélegezve megállt, és végigsimított felhevült arcán. Hogy történhetett meg vele mindez ilyen rövid idő alatt? Egyszer csak azon kapta magát, hogy magához szorítja a kis tanítónőt, és megcsókolja. Ajkának érintésére mintha elektromos áram futott volna végig a testén.

Mindig is kedvelte, és örült, ha reggelente találkozhatott vele. Jó volt vele beszélgetni.

És most egyszeriben a menyasszonya lett, immár egymáshoz tartoznak. Végre lesz valakije, aki megérti vágyait és törekvéseit, ahelyett hogy el akarná nyomni azokat, ahogy az anyja tette. Ő mindig is rossz szemmel nézte a művészi kiteljesedésre irányuló törekvéseit, és nem győzte korholni, valahányszor arról beszélt, mennyire szeretne igazán nagy művésszé válni.

Amikor vasárnaponként egyik képet festette a másik után, anyja azzal vádolta, hogy haszontalanságokra fecsérli az idejét. Sokat sopánkodott a drága festékek és vásznak miatt. Újra meg újra a szemére vetette, hogy „mázolmányokra” pazarolja vasárnapjait, ahelyett, hogy inkább új tapétamintákat eszelne ki, amiért a gyárban jól megfizetnék. Annak legalább volna valami haszna, így viszont csak külön költségekbe veri őket, hisz nincs az a bolond, aki valaha is megvásárolná a képeit.

Nem is tudta, milyen fájdalmat okoz szavaival a fiának, aki egyre magányosabbnak érezte magát mellette. Nem csoda, hogy Gitta megértése és szépség iránti lelkesedése gyengéd húrokat pendített meg a szívében.

Amikor aznap reggel megkapta egy nagynevű tapétagyár rendkívül kedvező állásajánlatát, anyja szinte magánkívül volt az örömtől, mert így végre megszabadulhatott anyagi gondjaitól. Évi négyezer márka mesebeli összegnek tűnt. Végre nem kell szűkölködniük, időnként némi fényűzést is megengedhetnek maguknak, és még egy kis tartalékot is félretehetnek ínségesebb időkre. Ennél többre nem is vágyott. Hát nem ezerszer jobb ez így, mintha Georg képeket festene, amelyek nem kellenek senkinek?

A férfi is örült az előrelépésnek. Túlságosan nyomasztották anyagi gondjai, semhogy ne érzett volna mérhetetlen megkönnyebbülést.

Így aztán emelkedett hangulatban volt, és a már régóta benne szunnyadó vágyakozás valaki iránt, aki megérti a gondolatait és érzéseit, akinek őszintén feltárhatja a lelkét, arra késztette, hogy kinyújtsa a kezét Gitta Staringer után. Azóta már ő maga is úgy érezte, hogy egy kicsit elhamarkodta a dolgot. És mégis: olyan jó érzés volt, amikor a lány meleg teste gyengéden hozzásimult, és ragyogó szemmel hallgatta, ahogy ő a művészetéről beszél! Örült annak, hogy volt bátorsága megszerezni Gittát.

De vajon anyja is örülni fog-e?

Ez a gondolat árnyékot vetett újkeletű boldogságára. Mit szól majd anyja a váratlan eljegyzéshez? És hogyan viszonyul majd Gittához?

Dacosan felszegte a fejét. Mit ácsorog itt tétován? Talán fél felmenni, és anyja elé állni? Miért? Csaknem harmincéves, és annyit keres, hogy nyugodtan megengedhet magának egy feleséget, főleg, ha olyan szerények az igényei, mint ennek az ifjú tanítónőnek. Nem is kell túlságosan sok mindenen változtatni. Anyja természetesen vele marad, ebbe Gitta is azonnal beleegyezett. Majdcsak kijönnek egymással valahogy. Anyja már öregszik, és Gitta fiatalos lendülete sok terhet levesz majd a válláról a háztartásban.

Anyja persze bizonyára zsörtölődik majd egy kicsit amiatt, hogy szegény lányt visz a házhoz, de zsörtölődjön csak! Végül úgyis belenyugszik. Úgyhogy nincs más hátra, mint felmenni, és mindenről beszámolni anyjának. Másnapra, amikor bemutatja neki Gittát, már túl kell tennie magát az első felháborodásán.

Gyors léptekkel felsietett, és kulcsával kinyitotta a bejárati ajtót. Amikor felakasztotta kalapját és kabátját a fogasra, egy idegen férfikalapot pillantott meg rajta, és a következő pillanatban meleg, zengő nevetés hallatszott ki a nappaliból.

Csodálkozva kinyitotta az ajtót, és belépett. Otthonos, gondosan karbantartott régi bútorokkal berendezett szoba volt, az ablakokat fehér függönyök takarták. Az egyszerű vacsorát a szófa előtt lévő kerek asztalon tálalták. Az egyik ablaknál, keskeny emelvényen állt Henriette Feldhammer varróasztalkája, mellette pedig egy hatalmas, kényelmes bőrfotel. Georg anyja ebben a karosszékben kötögetve vagy varrogatva töltötte napjai nagy részét, és kerek szemüvege fölött időnként kikémlelt az utcára, hogy lássa, ki megy el előttük.

Ezúttal is megszokott helyén üldögélt. A vele szemben elhelyezett széken magas, karcsú férfi ült, aki most felemelkedett.

Georg arcára meglepett, hitetlenkedő mosoly költözött. Közelebb lépett a férfihoz, és mindkét kezét kinyújtotta felé.

– Hermann, csakugyan te vagy az? Alig ismertelek meg! – kiáltotta örömteli hangon.

A másik férfi felnevetett, és megszorította barátja kinyújtott kezét.

– Én vagyok, mégpedig életnagyságban, édes öregem! Bár igaz, hogy édesanyád először meg sem akart ismerni. Bizonyára valami éhenkórásznak vagy szélhámosnak nézett, amikor egy órával ezelőtt alázatosan megkérdeztem, nem vendégelne-e meg egy vajas kenyérrel és sült almával.

Georg felkacagott.

– Vajas kenyér és sült alma! Hát még emlékszel rá?

– Még hogy emlékszem-e rá! Soha nem felejtem el Feldhammer néninek, hogy jó néhány alkalommal az asztalához engedett egy ilyen ágrólszakadt firkászt! Azóta sem ettem olyan jót!

– Akkor gyere, lakmározzunk ma is együtt! Megéheztem. Jó estét, anya! Nem lepődtél meg nagyon, amikor Hermann váratlanul eléd toppant?

Hermann Hartwig felnevetett.

– Ijedtében bevágta az ajtót az orrom előtt!

– Talán nem kellene megijednem, ha egy vadidegen férfi se szó, se beszéd beállít? Amikor hét-nyolc évvel ezelőtt elment Berlinből, sápadt, vézna suhanc volt. Most meg megjelenik itt egy magas, erős férfi, aki olyan elegáns, mint egy herceg. Az én szemem bizony már nem olyan éles, mint George, kedves Hermann.

Leültek a megterített asztal köré.

– De most mesélj: mi szél hozott? Írtad, hogy jól megy sorod. Szinte a világ minden országából küldtél nekünk egy-egy rövid levelet. Csaknem mindenütt megfordultál, amilyen nyughatatlan lélek vagy! És most?

– És most szépen letelepszem Berlinben, és csak pihenek a babérjaimon. Megelégeltem a nomád életet.

Georg arcán örömteli meglepetés tükröződött.

– Komolyan beszélsz? Tényleg itt maradsz?

Hermann Hartwig bólintott.

– Főszerkesztőként alkalmaztak egy nagy hetilapnál. Ezt mindenekelőtt az úgynevezett műértésemnek köszönhetem. A jövőben mindenhez lehet egy-két szavam, ami művészettel vagy tudománnyal kapcsolatos Berlinben.

Georg megrázta a kezét, és melegen a szemébe nézett.

– Szóval elérted a célodat, amire mindig is vágytál?

– Bizony, a firkász felverekedte magát a csúcsra, barátom. Sőt, időközben a szüleimmel is sikerült kibékülnöm. Megbocsátották, hogy annak idején otthagytam csapot-papot, mert nem akartam egyházi pályára menni. Mindig is újságíró akartam lenni. Mostanára apám is belátta, hogy rossz pap lett volna belőlem. Azt ugyan még mindig nem érti, hogyan támadhatott kedvem a kalandoréletre azon a kényelmes kis falusi parókián, ahol minden további nélkül a nyomdokaiba léphettem volna. Milyen jó dolgom lehetett volna! Azt hiszem, azért továbbra is megbántva érzi magát egy kicsit, amiért nem akartam elfoglalni az előmelegített helyét, és inkább a mostohább körülményeket választottam. De így is megkaptam a feloldozást, már csak azért is, mert anyám annyit imádkozott a tékozló fiú hazatéréséért. Tudod, egészen elérzékenyültem, amikor annyi év után újra otthon ültem, és ő nem győzte elém tálalni azokat a válogatott finomságokat, amelyeket csak egy anya képes főzni. Mindenhol jó, de legjobb otthon, az már biztos! Apámnak pedig igaza volt, amikor engedetlen fia fejére zúdította atyai haragját. Nehezemre is esett lemondani a húsosfazékról; amikor Berlinbe jöttem, éheztem eleget. A szüleim azt hitték, hogy előbb-utóbb beadom a derekam, úgyhogy megtagadtak tőlem minden segítséget. Szóval nélküled és áldozatkész barátságod nélkül...

– Hagyjuk ezt!

– Jó, jó, ne aggódj, nem foglak hálálkodással idegesíteni. De mégiscsak kedves volt tőled, hogy időnként segítettél szűkölködő barátodon. Hisz te is szegény ördög voltál, ma valóságos Krőzus vagy akkori önmagadhoz képest! Ha ma adnál nekem kölcsön tíz márkát, az messze nem volna olyan nagy dolog, mint régen. És ma már szidást sem kapnál édesanyádtól végtelen könnyelműségedért.

– Könnyelműség is volt! Mi magunk is alig tudtunk megélni! – vetette közbe Henriette asszony.

– Hát persze, Feldhammer néni. Úgy látom, Georg, édesanyád még mindig előszeretettel zsörtölődik. De sebaj, hisz vajas kenyeret és sült almát tőle is kaptam.

– Te jó ég, hát persze! Ha egyszer azt kellett látnom, hogy éhezel! – mondta az idős hölgy. Szinte úgy hangzott, mintha mentegetőzni próbálna egykori „könnyelműsége” miatt.

A két fiatalember felnevetett.

– Bizony, ha valaki éhezik, az még a maga kemény szívét is meglágyítja, Feldhammer néni. Mélyen bele is vésődött a szívembe a sült almák emléke! Remélem, lesz alkalmam meghálálni, magának és Georgnak.

Az idős hölgy arckifejezése mit sem változott a beszélgetés folyamán. Ugyanolyan mogorva volt, mint egyébként.

– A szülei jót akartak magának, Hermann – jelentette ki szárazon.

– Tudom, Feldhammer néni.

– Szerencséje volt. De hányan elbuknak azok közül, akik nagy tettekre hivatottnak hiszik magukat, és csak legyintenek a jó tanácsokra! Őszinte leszek, Hermann. Örültem, amikor annak idején elment Berlinből. A forrófejűsége kezdett veszélyessé válni a fiam számára is. Soha nem okoztak nekem annyi fejfájást az őrült művészi elgondolásai, mint akkoriban. Kis híján otthagyta az állását, hogy úgynevezett művészként kötöttségek nélkül éljen. Jóságos Isten, egészen biztosan tönkrement volna bele! Nem járhat mindenki olyan szerencsével, mint maga. És most már bizonyára Georg is örül annak, hogy minden eszközzel kitartásra kényszerítettem. Most már meg tudja becsülni, amit elért.

Hartwig a barátja arcát fürkészte, és nem kerülte el a figyelmét, hogy elsápad, és összeszorítja száját.

– Teljesen felhagytál a festészettel, Georg? – kérdezte látszólag könnyedén.

Georg gunyoros mosolyra húzta a száját.

– Nem, vasárnaponként még mindig elcsúfítok egy-egy vásznat. Nem tudok lemondani róla, még ha nincs is semmi értelme.

– Valóságos sorscsapás! Sokkal okosabban is hasznosíthatná az idejét!

– Hagyjuk ezt, anya! Ne beszéljünk róla többet!

Hartwig ügyesen témát váltott, de elhatározta, hogy ha kettesben marad barátjával, még visszatér a kérdésre.

Georg Feldhammer és Hermann Hartwig csaknem kilenc évvel korábban ismerkedtek meg a Nemzeti Galériában. Gyakran találkoztak ott, és a művészet iránti lelkesedésük csakhamar barátokká tette őket. Georg már a tapétagyárban dolgozott, míg Hartwig rövid tárcák és alkalmi tudósítások révén igyekezett fenntartani magát. Akkoriban sokat nélkülözött, és keserves tapasztalatokat szerzett. Georg anyja nem nézte jó szemmel barátságukat, túlságosan veszélyesnek ítélte álmodozó fia számára, akit annyi vesződség árán tudott csak rákényszeríteni a „tisztességes” kenyérkeresetre.

Hartwig csakugyan egyre nagyobb befolyással volt Georgra, és ki tudja, mi történt volna, ha nem kap váratlanul szerkesztői állást az egyik nagyobb vidéki városban. Így viszont elutazott, és Georg ismét magára maradt anyjával.

Hartwig nem maradt meg sokáig új helyén, amelyet csupán átmeneti megoldásnak tekintett. Lassan, de biztosan emelkedett felfelé a ranglétrán.

Lipcséből Bécsbe került egy nagy újsághoz, Bécsből pedig Münchenbe. Ott a leghíresebb festőkkel és szobrászokkal ismerkedett meg, és a színházi körökbe is bejáratos volt. Szellemes kritikái csakhamar ismertté tették a nevét. Szabadsága alatt mindig nagy utazásokat tett, melyek során egyre gyarapodott a tudása. Most pedig nagyszerű állást kínáltak neki Berlinben. Sikerült érvényesülnie – mégpedig a saját erejéből. Georg ragyogó szemmel hallgatta, ahogy mindarról a szépségről beszélt, amit az elmúlt évek alatt látott. Aznap este mindenesetre újraéledt a két férfi barátsága, és amikor Hartwig elköszönt, megígérte, hogy amilyen hamar csak teheti, újra eljön.

– Tudod, Georg, a következő hetekben aligha tudok elszabadulni. Különleges elvárásokat támasztanak velem szemben. Először alaposan bele kell jönnöm a munkába. De időnként azért lesz egy-egy szabad estém, és olyankor majd beugrom egy kis beszélgetésre. Te is meglátogathatnál, itt a címem. Megyek is. Feldhammer néni már nagyokat pislog, és alighanem szívesebben látna az ajtón kívül. Igaz?

– Mi tagadás, fáradt vagyok – válaszolta Feldhammerné szárazon. Hartwig csak nevette.

– Egy szemernyit se változott, Feldhammer néni! Jó éjszakát, és a viszontlátásra!

Georg kikísérte.

– Nekünk még van némi megbeszélnivalónk, Hermann – mondta odakint

Hartwig jelentőségteljesen megszorította a kezét.

– De még mennyire, hogy van, öregem! És akkor járhatunk a legkönnyebben a végére, ha eljössz hozzám. Most jut eszembe: alighanem az lesz a legjobb, ha telefonon egyeztetjük az időpontot.

– Megegyeztünk. Te hívsz engem.

– Rendben. Jó éjt!

Amikor Georg visszaért a nappaliba, anyja éppen elmaradhatatlan kötőtűit pakolta el.

– Nagyon fáradt vagy, anya? Szeretnék még beszélgetni veled egy kicsit.

Anyja azonnal visszaült.

– Ma amúgy sem tudnék aludni az örömtől, fiam! Egész nap azt színezgettem magamban, milyen boldogan élünk majd ezután. Még mindig alig tudom elhinni, hogy megkaptad azt az állást.

Georg leült mellé, és megfogta a kezét.

– Igen, anya, csodálatos lesz – mondta álmodozva. Gittára gondolt és Hermannra. Milyen gazdag élete lesz mostantól fogva! Egy kedves, megértő asszony és egy szellemes, műértő barát! Ráadásul életkörülményeinek a javulása – mindez szinte sok is egyszerre.

– Gondold csak el, az a sok pénz, Georg! Négyezer márka! Még az apád sem vitte ilyen sokra!

– Rengeteg pénz, csakugyan.

– De mennyire! És ehhez még hozzájön a nyugdíjam is!

– Igen, anya. Tudod, mit? Tulajdonképpen kibérelhetnénk a mellettünk lévő kis lakást is! Van benne egy nagy szoba, egy kicsi meg egy konyha. A konyhát berendezhetném műteremnek.

Anyja bosszúsan összeráncolta a homlokát.

– Hát még mindig nem akarsz felhagyni a festéssel, Georg? Hiszen elérted a célodat!

A férfi homloka elborult.

– A célomat? Azt hiszem, azt sohasem fogom elérni!

– Mert elérhetetlen célokat tűzöl magad elé! Ne kísértsd a sorsot, Georg! Elégedett lehetsz azzal, amit harmincéves korodra elértél.

– Igen, persze. De a vasárnapjaimat meg kell hagynod nekem. Legalább olyankor szeretnék zavartalanul, szabad akaratomból alkotni. Így kell lennie, anya. Ne is tiltakozz ellene többé! – tette hozzá hevesen.

Az idős hölgy felsóhajtott.

– Soha nem nő be a fejed lágya! Rendben van, felőlem csináld! Végül is most már megengedheted magadnak ezt a passziót! A lakást egyébként jókor említed, épp húsvétkor szabadul fel. Még két szobára azonban nincs szükségünk. Van ugyan bútorom a pincében, de az legfeljebb egy szoba berendezésére elég. Ha mind a kettőt kivesszük, akkor bútorokat is kellene vásárolnunk.

– Az amúgy sem ártana, anya.

– Hm. Mindenesetre fel kellene vennem egy cselédet, legalább két napra hetente. Ennyi munkával már nem boldogulnék egyedül.

– Ezt amúgy is szükségesnek tartottam volna, anya. Kímélned kell magad.

– Édes istenem, úri dolgom lesz! De ahogy mondtam: a konyha és az egyik szoba épp elegendő.

Georg elpirult.

– Nem, anya, mindkét szobára szükségünk lesz, mert... ideje megtudnod... húsvétkor már a feleségem is itt fog lakni velünk.

Az idős hölgy összerezzent, és rémülten meredt fiára. Miféle ostobaság ez, Georg?!

– Nem ostobaság, anya. Ma este eljegyeztem valakit.

Henriette asszony szája körül keserű vonás jelent meg.

– Eljegyeztél valakit? Ilyen váratlanul? Okvetlenül szükség volt erre? Alighogy fellélegzik az ember, és végre örülni is merne egy kicsit, máris itt az újabb gond! Hát már sohasem lesz ennek vége?

– Előbb-utóbb be kellett következnie, anya. Nősülni akarok.

– Hát nem tettem meg mindent azért, hogy kényelmes otthont biztosítsak neked?

– Dehogynem, anya. De értsd meg, egy feleség azért mégiscsak más!

Anyja keservesen felsóhajtott.

– Hát persze, megértem. Most, hogy jól megy sorod, anyádra már nincs szükséged. Most már félre lehet dobni engem!

– Anya! Ne beszélj így! Minden marad a régiben, csak mostantól két gyermeked lesz egy helyett. A menyasszonyom árva, és arra vágyik, hogy szerethessen téged.

Keserű kacaj hagyta el az idős hölgy ajkát. A gyengéd hang, ahogy fia a menyasszonyáról beszélt, felébresztette a féltékenységét.

– Az anyósát általában senki sem szereti – jelentette ki sötéten. – És ez alól valószínűleg a te feleséged sem lesz kivétel. És ahogy ismerlek, természetesen egy szegény lányba habarodtál bele. Ki a jegyesed?

– Gitta Staringer, a fiatal tanítónő, aki a harmadik emeleten lakik Schrauber kisasszonynál.

Anyja dühösen az asztalra csapott, és gúnyosan felnevetett.

– Mindjárt gondoltam! Rosszabbat nem is választhattál volna! Fogadni mernék, hogy szegény, mint a templom egere!

– Talán pénzért kellene házasodnom?

– Miért ne? Más is megteszi!

– Én viszont nem! Azt akarom, hogy én tartsam el a feleségemet, nem pedig fordítva!

– És most egyszerre kitaláltad, hogy Nincstelen kisasszony a megfelelő feleség számodra?

– Régóta ismerem, és mindig is kedveltem őt. Mostanáig persze gondolni sem mertem házasságra.

– És persze még ma meg kellett kérned a kezét. Hogy tehetted ezt velem?

– Anya, úgy teszel, mintha valami igazságtalanságot követtem volna el veled szemben, mintha sorscsapás volna számodra az eljegyzésem!

– Az is! Istenem, egyszer az életben végre boldog lehettem volna! Most pedig rosszabb lesz, mint valaha. Legalább néhány évig vártál volna, hogy fellélegezhessek egy kicsit! Ráadásul egy tanítónő, akinek fogalma sincs a pénzügyekről, és valószínűleg még elbizakodott is az iskolázottsága miatt!

– Gitta nagyon szerény lány. Majd megismered. És ha nem is értene rögtön mindenhez a háztartásban, akkor majd te segítesz neki, anya. Úgysem szívesen engednéd át a gyeplőt olyannak, aki azt képzeli, hogy mindent jobban tud nálad! Örülhetsz, hogy tetszésed szerint betaníthatod a feleségemet. Gondold csak meg, milyen jó lesz egy ilyen friss, fiatal teremtést magad mellett tudni! Gitta sok terhet levehet a válladról, és végre kímélheted magad egy kicsit.

Az idős hölgy felsóhajtott, és vállat vont.

– Ne gondold, hogy egy ilyen tanítónő leereszkedik odáig, hogy maga végezzen mindenféle nehéz háztartási munkákat! Arról nem is szólva, hogy valószínűleg ügyetlen is hozzá. Az ilyen lányok azt se tudják, mi fán terem a porrongy!

– A legnehezebb munkákra úgyis felveszel valakit.

– Ha meg akarsz nősülni, akkor nem engedhetjük meg magunknak ezt a fényűzést. Ami természetesen azt jelenti, hogy továbbra is a fogunkhoz kell vernünk a garast. Csak ne örültem volna annyira!

– Már megint túl sötéten látod a helyzetet, anya. Szolgálóra így is marad pénzünk, és még jó néhány egyéb dologra is.

Georg felállt, és gondterhelten összeráncolt homlokkal elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Anyja a tekintetével követte. Micsoda remek partit csinálhatna egy ilyen csinos, jó kiállású fiatalember! Persze, csak ha okosan viselkedne! Ehelyett hagyta, hogy behálózza valami vékonypénzű kis tanárnőcske! És ezt neki tétlenül kellene néznie?

Kihúzta magát, és megkérdezte:

– Ez ugye még nem visszavonhatatlan, Georg?

A férfi felrezzent gondolataiból.

– Micsoda, anya?

– Ez az elsietett eljegyzés. Nem fontoltad meg kellőképpen a dolgot. Egyszerűen csak így alakult, anélkül hogy igazán akartad volna, nem igaz?

Szavaiban volt némi igazság, ám Georg ezt most a világ minden kincséért sem ismerte volna el.

– Tévedsz, anya, nagyon is jól megfontoltam. És szeretem ezt a lányt. Ez talán semmit sem jelent neked? Egy jó szavad sincs hozzám?

Henriette asszony nagyot sóhajtott.

– Ó, istenem, hisz tudod, hogy azt akarom, boldog légy! Egyedül a te boldogulásodat tartom szem előtt! De hogy egy ilyen szegény lányt akarj feleségül venni... Lehet, hogy még hozománya sincs!

– Lehet, nem tudom. Erről természetesen nem kérdeztem.

– Természetesen?! Én ezt egyáltalán nem tartom olyan természetesnek! De hát pénzügyekben mindig is könnyelmű voltál. Mennyi pénzt adtál kölcsön Hartwignak is! Fogadni mernék, hogy nem kaptad vissza az összesét!

Georg szorosan az asztal mellé lépett, és dühösen anyja szemébe nézett.

– Hallgass, egy szót sem akarok többé erről hallani!

Anyja elbátortalanodva pislogott. Fia hangjából rájött, hogy ennél tovább nem mehet.

– Jól van, no, nem mondok semmit. De bárcsak legalább annyi hozománya lenne, hogy ne kelljen adósságokba verned magad a másik lakás berendezése miatt!

– Efelől ne aggódj, majdcsak lesz valahogy. Gitta nagyon szerény lány. Meglásd, tetszeni fog neked. Ígérd meg, hogy kedves leszel hozzá holnap, amikor bemutatom neked! – kérte, anyja vállára téve a kezét.

Az idős hölgy mosolyt erőltetett az arcára.

– Ne aggódj, nem fogom leharapni a fejét.

A férfi örült, hogy anyja szemlátomást megbékélt, visszaült mellé, és csillogó szemmel mesélni kezdett neki Gittáról. Elmondta, milyen kedves és vidám, és hogy milyen csinos volt aznap.

Anyja némán hallgatta, és időnként átszellemült arcára pillantott. Mardosó féltékenységet érzett az idegen leány iránt, aki átvette az első helyet gyermeke szívében. Soha nem mutatta ki, mennyire szereti a fiát, mert megvetette az érzelgősséget. Ám ettől még semmivel sem volt kisebb Georg iránti szeretete, még ha nem is volt képes megérteni gondolkodását és érzéseit. Mind ez idáig biztos volt benne, hogy ő foglalja el az első helyet fia szívében. Most azonban kiűzték onnan, félreállították, és tudta, hogy semmit sem tehet ellene. Bármily nagy volt is a befolyása bizonyos szempontból Georgra, ez volt a határ, ez félreérthetetlenül meglátszott fia viselkedésén. Elég okos volt ahhoz, hogy ne becsülje túl a befolyását. Ha nem alkalmazkodik, mennie kell, és könnyen előfordulhat, hogy akkor szerény nyugdíjával kell beérnie. Ez bizonyára nagyon is kedvére volna leendő menyének, minden állítólagos kedvessége ellenére. De ha azt képzeli, hogy ilyen könnyen feladja, akkor bizony elszámította magát! Maradni fog, és továbbra is kézben tartja a gyeplőt.

Milyen jó dolga lehetne, ha Georg nem követte volna el ezt az ostobaságot! Fia eljegyzését továbbra is esztelenségnek tartotta. Az pedig, hogy nem tehet ellene semmit, leírhatatlan keserűséggel töltötte el Gitta Staringerrel szemben, Biztos volt benne, hogy soha nem fogja megkedvelni.

Georgnak minderről sejtelme sem volt. Amikor kedvesen jó éjszakát kívánt anyjának, tökéletesen meg volt elégedve mindazzal, amit sikerült elérnie.

♣ ♣ ♣

Vasárnap délelőtt pontban tizenegy órakor megszólalt Schrauber kisasszony ajtócsengője. Gitta elpirult, és már szaladt volna ajtót nyitni, ám a kisasszony méltóságteljesen útját állta.

– Nem volna illendő, gyermekem. Majd én kinyitom. Te csak maradj itt a szobában!

Ünnepélyesen kivonult. Úgy érezte magát, mint egy anya, aki lánya kérőjét fogadja.

Komoly, ünnepélyes arckifejezéssel köszöntötte a férfit, és sok boldogságot kívánt neki. Georg, aki Gittától már hallotta, milyen bensőséges a két hölgy kapcsolata, meleg szavakkal mondott köszönetet. A kisasszony bevezette a nappaliba, majd – mondván, hogy dolga van a konyhában – becsukta mögötte az ajtót.

Gitta kipirult arccal állt a szoba közepén. Az ablakon keresztül beáradó napfény aranyos fénybe vonta alakját. Georg szeme elkerekedett az ámulattól; még soha nem látta ilyen szépségesnek, ilyen bájosnak.

Odasietett a lányhoz, és magához szorította.

– Kedvesem, én kicsi Gittám!

A lány valósággal ragyogott a boldogságtól.

– Képzeld, egész éjjel rólad álmodtam!

A férfi gyengéden szájon csókolta.

– Csakugyan? És szépeket álmodtál rólam?

– Olyan szép volt, mint a mesében – áradozott Gitta.

– Te magad is olyan vagy, mint egy mesebeli királylány! Egyáltalán nem illett hozzád az a szigorú, tanítónős arckifejezés!

Gitta boldogan felnevetett.

– A tanítónő hamarosan úgyis a múlté! El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok neked ezért! – mondta szenvedélyesen.

– Annyira rossz volt? – kérdezte a férfi mosolyogva.

A lány szaporán bólogatni kezdett.

– Nem nekem való a tanítás. De mondd csak, mit szólt édesanyád? Haragudott?

– Már miért haragudott volna? – kérdezte zavartan a férfi.

– Mert szegény lányt veszel feleségül.

– Nagyon rosszulesne, ha azt mondanám, hogy egy kicsit elkedvetlenedett emiatt?

– Ugyan, szó sincs róla – rázta meg fejét Gitta. – De tudnom kell, mit gondol az eljegyzésünkről, hogy minél könnyebben belophassam magam a szívébe.

Georg halkan felnevetett.

– Anyám attól fél, hogy a jövedelmem nem lesz elegendő mindannyiunknak. Hogy esetleg túlságosan nagyigényű vagy, és nem tudsz majd hozzászokni szerény körülményeinkhez.

Gitta komolyan ránézett.

– Egész életemben a lehető legszerényebb körülmények között éltem, mégis elégedett voltam. Ezt a gondot könnyedén levehetem édesanyád válláról. De hogy áll a dolog veled, Georg? Te mit gondolsz ma az eljegyzésünkről? Nem bántad meg a tegnap történteket?

A férfi gyengéd csókot lehelt az ajkára és a szemére.

– Szeretlek, Gitta, és alig várom, hogy a feleségem légy – mondta szenvedélyesen.

A lány az arcára szorította a férfi kezét, és boldogan rámosolygott.

– Akkor minden rendben van. Most már semmitől sem félek.

Egy ideig csak álltak némán, egymás szemébe nézve. Beszédes hallgatás volt, ezer szónál is többet mondott. Georg végül így szólt:

– Nagy nap volt a tegnapi. Először megkaptam ezt a remek állást, aztán megtaláltalak téged, végül pedig, ahogy hazaértem, a legjobb barátom fogadott, aki sokéves távollét után visszatért Berlinbe.

– Akiről meséltél, a szerkesztő? – kérdezte kíváncsian a lány.

– Igen, Hermann Hartwig. Kinevezték egy itteni újság főszerkesztőjévé.

Gitta felragyogó szemmel szorította meg vőlegénye kezét.

– Nagyon örülsz neki, ugye?

– Nagyon. Ő az egyetlen ember az életemben, aki megértette vívódásaimat, és aki nem próbálta meg elfojtani bennem a művészi kifejezés vágyát.

– Akkor most már ketten vagyunk, akik megértünk téged. Már meg is szerettem a barátodat, amiért ilyen jó volt hozzád.

A férfi szenvedélyesen magához szorította.

– Ha tudnád, mennyire szeretlek! Szinte már sok is ennyi boldogság a nélkülözés hosszú évei után! De itt az ideje, hogy bemutassalak anyámnak. Ígérd meg, hogy nem kedvetlenít el túlságosan, ha nem egészen úgy viselkedik, mint szeretnéd. Az élet megkeményítette, túl sok kedvességet nem várhatsz tőle. A szíve mélyén azonban csakis a javamat akarja. Ha látja, milyen boldoggá teszel, csakhamar megkedvel majd.

– Ne aggódj! Tudom, hogy először ki kell érdemelnem a jóindulatát.

Ebben a pillanatban belépett Schrauber kisasszony, miután tapintatosan megköszörülte a torkát az ajtó előtt. Egy üveg bort és három régimódi, fehér és zöld poharat egyensúlyozott egy apró tálcán. Kicsit körülményesen teletöltötte a poharakat, majd kettőt odanyújtott a fiataloknak.

– Mindenekelőtt koccintanunk kell a jegyespár egészségére – mondta meghatottságtól remegő hangon.

Gitta megsimogatta az arcát.

– Ejnye, Schraubi, micsoda költségekbe verted magad!

– De gyermekem, ez csak természetes! Arra azért még nekem is telik, hogy ilyen ünnepélyes alkalommal kinyissak egy üveg bort. Egészségetekre! Igyunk a boldogságodra, gyermekem, és persze a vőlegényedére is. Légy nagyon boldog! Megérdemled.

Amikor koccintottak, Georg és Gitta mélyen egymás szemébe néztek, az idős hölgy pedig alig győzte nyeldesni a meghatottság könnyeit. A jegyesek elbeszélgettek még egy darabig Schrauber kisasszonnyal, majd lementek Georg anyjához.

Miközben a férfi kinyitotta az ajtót, és bevezette a lakásba, Gitta mély lélegzetet vett. A félhomályba burkolózó folyosón Georg még egyszer megcsókolta. A lány lesimította a ruháját és a haját, majd kéz a kézben beléptek a nappaliba.

Feldhammerné a megszokott helyén ült, az ablak mellett. Felnézett, félretette a kötőtűit, majd szemüvege fölött méregetni kezdte a lányt átható pillantásával.

– Elhoztam a menyasszonyomat, anya – mondta Georg szinte könyörgő pillantás kíséretében, mire az idős hölgy felállt, és kezet nyújtott Gittának.

A fiatal lány odasietett hozzá, és tisztelettudóan kezet csókolt. Gesztusában ki nem mondott kérés rejlett.

Feldhammerné asszony elrántotta a kezét.

– Hagyja ezt, Staringer kisasszony, az ilyesmi nálunk nem szokás! Az én kezeim túlságosan megkérgesedtek a munkában az ilyen újmódi dolgokhoz.

Gitta csalódást érzett. Fájdalmat okozott neki az idős hölgy rideg, már-már ellenséges pillantása. Gyorsan elhessegette rossz érzéseit, és igyekezett vidám arcot ölteni.

– Kedves Feldhammerné asszony... vagy kedves mama, ha megengedi... ezzel a csókkal csak azt akartam kifejezni, mennyire hálás vagyok azért, hogy hajlandó a menyévé fogadni.

– Ezért nem nekem tartozik hálával. Georg feleségül akarja venni, úgyhogy bele kell törődnöm a dologba, még ha nehéz szívvel teszem is. Megmondom őszintén, hogy nem örülök ennek a házasságnak. A fiam túlságosan szegény ahhoz a fényűzéshez, hogy szegény lányt válasszon magának. De ha úgy gondolja, hogy képes hozzászokni mostoha körülményeinkhez... Nos, én mindent elmondtam, amit kötelességemnek tartottam.

Gitta tiszta szívvel járult elé és azzal a szándékkal, hogy nem hagyja elbátortalanítani magát, bármilyen fogadtatásban részesítse is leendő anyósa. Az idős hölgy szavaiban volt is némi igazság. Ám ahogy beszélt, az a hideg, szinte gyűlölködő hang, az valósággal megbénította a fiatal lányt. Még arra is képtelen volt, hogy válaszoljon.

Georg látta, hogy elsápad, és a segítségére sietett. Gyengéden magához vonta, és így szólt:

– Ej, anya, még megijeszted Gittát! Nem olyan rossz a helyzetünk! Ha nem is fényes, mindenesetre biztos megélhetést tudok nyújtani leendő hitvesemnek. Ne aggódj, Gitta! Anya túl sötéten látja a dolgokat. Mindig többet aggódik a kelleténél. Bízz bennem, minden erőmmel azon leszek, hogy gondtalan, kényelmes életet biztosítsak mindkettőtöknek.

Gitta némiképp felbátorodva pillantott fel vőlegénye komoly, markáns arcára, amelyet olyan leírhatatlanul szeretett.

– Igen, hiszek a boldogságunkban – mondta, majd az anyához fordulva így folytatta: – Kérem, ne nehezteljen rám. A fia és én szeretjük egymást, és együtt akarunk maradni jóban-rosszban. Nincsenek nagy igényeim, és a legszűkösebb körülményekhez is hozzá vagyok szokva. Már a szüleim életében is mindig takarékoskodnunk kellett, úgyhogy szinte a véremmé vált. Amióta tanítónőként dolgozom, sikerült félretennem mintegy ezer márkát, pedig nagyon alacsony fizetést kapok.

Talán az ezer márka említése, talán a szívből jövő kérés tette, mindenesetre az idős hölgy elutasító magatartása enyhült valamelyest.

– Először is üljünk le, úgy sokkal kényelmesebben megbeszélhetjük a dolgokat – mondta kevésbé nyers hangon.

Mindannyian helyet foglaltak a kerek asztalka körül. Georg megfogta Gitta kezét, amitől a lányon megnyugtató biztonságérzés lett úrrá.

Józanul és tárgyilagosan megbeszélték, miként rendezhetnék el a legelőnyösebben további életüket. Kiderült, hogy Gitta saját megtakarításain felül további nyolcszáz márkához jutott a szüleitől örökölt bútorok eladásából, mely összeg a kamatokkal együtt azóta újabb ezer márkára növekedett. Ez némi vigaszt nyújtott Georg anyjának, így legalább nem kell eladósodniuk, Gitta pénzéből megvásárolhatják a lány kelengyéjét és a szükséges bútorokat.

Megtanácskozták, milyen bútorokat kell beszerezniük, ha a szomszéd lakást is bérbe veszik. Szóba került Georg régi vágya, nevezetesen a felesleges konyha műteremmé való átalakítása is.

Gitta lelkesen támogatta az ötletet. Georgnak természetesen szüksége lesz egy helyiségre, ahol zavartalanul alkothat. Legszívesebben a legnagyobb, legvilágosabb szobát jelölte volna ki e célra, Georg anyját azonban már a puszta gondolat is felháborította. Még inkább Gitta ellen hangolta, hogy a lány támogatja fia különcségeit, és elhatározta, hogy ez első adandó alkalommal nyomatékosan a tudtára adja: az ő kötelessége mostantól fogva az, hogy lebeszélje Georgot a hóbortjáról, ahelyett hogy még bátorítaná is.

Miután megállapodtak a legfontosabb kérdésekben, Gitta várakozásteljesen Georghoz fordult.

– És most láthatom végre a festményeidet, ugye?

A férfi tekintete felragyogott.

– Fent vannak a padláson, Gitta, de rögtön lehozom őket.

– Talán majd máskor! – szólt közbe ingerülten az idős hölgy. – Csak behordod velük a port, és rendetlenséget csinálsz itt nekem!

– Akkor menjünk fel, Gitta! Majd megmutatom odafent.

A lány természetesen azonnal egyetértett, és mielőtt Henriette asszony újabb ellenvetéssel hozakodhatott volna elő, már kinn is voltak a folyosón. Georg magához vonta menyasszonyát, és megcsókolta.

– Nagyon rossz volt, Gitta? Haragszol anyára?

A lány a nyaka köré fonta a karját, és odaszorította az arcát a férfiéhoz.

– Ha te szeretsz engem, akkor minden rendben van – mondta mély, zengő hangon.

Felsiettek a padlásra vezető lépcsőkön. A helyiség, amelyben Georg elhelyezte a képeit és munkaeszközeit, meglehetősen szűk volt, és olyan alacsony, hogy alig lehetett benne felegyenesedni.

Rengeteg vázlat, kép és tanulmány függött a falon, vagy állt a falnak támasztva.

Gitta figyelmesen szemügyre vette az összeset. Elragadtatott kiáltást hallatott, amikor megpillantott egy gyermekfejet ábrázoló festményt.

– Ó, milyen tündéri! De hiszen ez a gondnok kislánya!

– Tetszik?

– Nagyon! Igazi mestermű!

– Sajnos tévedsz, Gitta – sóhajtott fel a férfi. – A műkereskedő szerint éppoly értéktelen, mint a többi.

A lány megfogta a kezét, és szemrehányóan így szólt:

– Nem szabad ilyen könnyen elkeseredned! Ha még nem elég jó, akkor próbáld meg újra! Nem tudom, mi lehet a hibája, mi az, ami nem felel meg a festészet szigorú szabályainak, nekem mindenesetre így is nagyon tetszik. És még jó néhány más munkád is. A legkevésbé talán ez a két férfiportré sikerült.

– Ezek a legelső munkáim.

– Na látod, ezek szerint rengeteget fejlődtél! Csak semmi csüggedés, Georg! Biztosra veszem, hogy egy szép napon igenis eléred a célodat.

A férfi magához szorította.

– Ha tudnád, milyen sokat jelent nekem, hogy ezt mondod, és nemcsak zsörtölődsz a mázolmányaim miatt, mint anya!

A lány gyengéden megcsókolta, majd ismét a gyermekfej elé lépett.

– Olyan kedves ez a kép, Georg! Okvetlenül be kell kereteztetned nekem! A lakásunk dísze lesz! Igazán ez a legjobb alkotásod.

– Talán azért, mert élő modell után dolgozhattam.

– Miért, máskor nem úgy szoktál?

– Sajnos nem. Nincsenek modelljeim. Anyának igen jellegzetes arca van, és szívesen megfestettem volna, de nem volt hajlandó modellt ülni. Máskülönben pedig kihez fordulhatnék? Fizetni nem tudok az ilyesmiért!

– Engem nem tudnál modellnek használni? – kérdezte élénken a lány.

A férfi kutató tekintettel ránézett. Gitta nem mozdult, szinte megbabonázva viszonozta Georg pillantását.

A férfi hirtelen megragadta mindkét kezét, a szívére szorította, és felsóhajtott.

– Olyannak szeretnélek megfesteni, amilyen ebben a pillanatban vagy.

– Akkor hát tedd meg! – felelte halkan a lány. – Ígérem, türelmes modell leszek.

Georg feljebb tűrte Gitta csuklóján a ruha ujját.

– Nézd ezt a vonalat! Milyen tiszta, milyen nemes! Gyönyörű kezed van, kedvesem! A karod pedig... De nem, ma még nem mondom el neked mindezt. Először légy a feleségem!

Fürkész pillantása a lány arcába kergette a vért. Gitta zavartan megigazította meglazult hajfürtjeit. A férfi elkapta a kezét.

– Miért akarod olyan szorosan hátrasimítani? Csodálatos hajad van, csillogó, aranyfényű! – Meglazított néhány fürtöt, és a lány arcába fésülte, ő pedig mozdulatlanul tűrte, csak orcái piroslottak egyre jobban,

Georg gyengéden a két tenyere közé fogta a fejét, és rámosolygott.

– Milyen gyönyörű, milyen elragadó vagy így! Ígérd meg, hogy mostantól ilyen lazán viseled a hajad!

– Az a leghőbb vágyam, hogy neked tetsszem – válaszolta a lány, remegő hangon.

Georg oly erővel szorította magához, hogy Gittának elakadt a lélegzete.

– Gitta, úgy érzem, mintha tegnap óta új emberré váltam volna. Mérhetetlenül boldoggá teszel.

A lány gyengéden kibontakozott öleléséből.

– Menjünk most vissza – kérte halkan.

A férfi hatalmas sóhajjal követte, és bezárta a kamra ajtaját. Kéz a kézben mentek le a lépcsőn, vissza Georg anyjához. A második és az első emelet között szembetalálkoztak Stegemann és Winzer kisasszonyokkal, akik ugyancsak meglepődtek a bizalmasan kézen fogva lépkedő pár láttán.

Georg udvariasan köszöntötte őket. és félreállt, hogy továbbmehessenek. Gitta jót mulatott a két kisasszony arcára kiülő csodálkozás láttán, és gyorsan bemutatta nekik Georgot.

A hölgyek zavartan bámultak a fiatalok után, míg el nem tűntek a szemük elől. Ezután egymásra néztek, és némán folytatták útjukat fölfelé.

Feldhammernét ismét kézimunkája fölé görnyedve találták. Arca kifürkészhetetlen volt. Georg megkérdezte tőle, nem volna-e kedve sétálni velük egyet délután.

Az idős hölgy vállat vont.

– Egyikünk sem élvezné különösebben, ha veletek tartanék. Akkor már inkább itthon maradok.

– De nem kell itthon maradnod, anya! Máskor is mindig elkísérsz, és ma olyan szép idő van!

– Igen, de nem akarok zavarni. Jobban megvagytok ti nélkülem – felelte anyja mogorván.

– Javasolhatok valamit? – kérdezte Gitta.

– Hát persze, kedvesem!

– Eddig mindig Schrauber kisasszonnyal mentem sétálni vasárnap délutánonként. Ma sem szeretném cserbenhagyni. Ha velünk jöhetne, édesanyádnak is volna társasága. Neked is megfelelne ez így, kedves mama? Schrauber kisasszony bizonyára nagyon hálás volna, ha csatlakozhatna hozzánk. Rajtam kívül nincsen senkije.

– Mit szólsz hozzá, anya? Igazán jó volna, nem gondolod?

– Legyen hát, nem bánom.

Amikor Gitta nem sokkal később felment ebédelni, Stegemann és Winzer kisasszony még mindig nagyon izgatott volt. Kérdésekkel árasztották el szállásadónőjüket, és pontosan tudni akarták, hogyan került sor Gitta eljegyzésére.

Gittára, alighogy megjelent, figyelmeztetések és jó tanácsok özönét zúdították, de ő mosolyogva tűrte a megpróbáltatásokat.

Az asztalnál aztán kiürítették a jegyespár egészségére a korábban kinyitott borospalackot, és Stegemann kisasszony kihasználta az alkalmat, hogy hosszadalmas tósztot mondjon.

Amikor elérkezett a séta ideje, Julia Schrauber kisasszony büszkén és boldogan, legjobb ruhájában és „legpirosabb” masnijával levonult Gitta oldalán Feldhammerékhez.

Magától értetődött, hogy a két idős hölgy megy elől, és a fiatalok utánuk.

Gitta a hetedik mennyországban járt a boldogságtól. Úgy érezte, hogy az élet csodaszép. Elbeszélgetett Georggal mindenféléről, ami csak az eszébe jutott. A férfi arca is ragyogott. Mégiscsak jól tette előző nap, hogy a szívére hallgatott, és összekötötte az életét Gittáéval.

♣ ♣ ♣

Georg telefonon értesítette barátját az eljegyzéséről. Hartwig már másnap meglátogatta Feldhammeréket. Georg nem sokkal korábban ért haza a gyárból, és épp a vacsoraasztalnál ült anyja társaságában.

– Ne zavartassátok magatokat, én is ideülök hozzátok. Tudod, mi hozott ide engem, Georg? A kíváncsiság, az oldalamat furdaló kíváncsiság! Nem nyugszom, míg meg nem ismertem a menyasszonyodat!

Georg felnevetett.

– Várhat a dolog, míg megvacsorázom?

– Addig talán kibírom, ha muszáj. Hát maga mit szól a menyéhez, Feldhammer néni? Kedvére való?

Az idős hölgy vállat vont.

– Georg természetesen nem kérte ki a véleményemet. Kénytelen voltam áldásomat adni a frigyre.

– Ez úgy hangzik, mintha volna ellene valami kifogása.

– Hagyjuk ezt! Maga úgyis mindig Georg pártját fogja, valahányszor valami őrültséget készül elkövetni!

Hartwig vidáman felnevetett.

– Bárcsak folyton olyan emberek között lennék, mint maga, Feldhammer néni! Akkor mindig tudnám, mihez tartsam magam.

– Nem szokásom véka alá rejteni a véleményemet! Ami a szívemen, az a számon.

– Nagyszerű, ez tetszik nekem! Meglátja, egy napon még barátok leszünk, maga meg én!

– Nekem van időm, csak győzze kivárni – válaszolta Georg anyja, és kivitte az edényeket.

Hartwig mosolyogva nézett utána.

– Édesanyád nagyon eredeti egyéniség. De most már menj, és hozd le nekem a menyasszonyodat! Alig várom, hogy megismerhessem.

Georg érkezésekor Gitta még vacsorázott Schrauber kisasszonnyal és a másik két hölggyel, de amikor meghallotta, hogy Hartwig szeretne megismerkedni vele, azonnal követte a vőlegényét.

A belépő pár láttán Hermann Hartwig felállt az asztaltól, és némán meghajolt a lány előtt. Kíváncsian farkasszemet néztek egy darabig, majd egyszerre nyújtották a kezüket. Azonnal megnyerték egymás tetszését.

– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Gitta szívélyesen.

– Részemről a szerencse, Staringer kisasszony. Maga tetszik nekem, igen, kifejezetten tetszik. Ne bámulj rám olyan féltékenyen, Georg!

Gitta elmosolyodott.

– Nem akarom azt mondani, hogy hízelgő rám nézve a rokonszenve, de örülök neki, mivel maga Georg legjobb barátja, és szeretném, ha gyakran meglátogatná. Minél rokonszenvesebbnek talál, annál kevésbé fogom elriasztani tőle. Georgnak szüksége van ilyen hű barátra, amilyen maga.

Hartwig meglepetten nézett élénken csillogó, okos szemébe.

– Azt hiszem, egyáltalán nem esik nehezemre, hogy rokonszenvesnek találjam magát. Szóval, hozzá akar menni Georghoz?

– Igen, ez a szándékom.

– Remélem, azt is tudja, mekkora felelősséget vesz ezzel magára. Ugye tudja, hogy meg kell óvnia ennek az embernek a halhatatlan lelkét?

Gitta állta a tekintetét.

– Azt hiszem, értem, mire gondol. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy méltó legyek e feladatra. Sajnos gyenge nő vagyok csupán, és nem tudom majd olyan hatékonyan támogatni Georgot, mint egy megértő jó barát. Ezért örülök annyira, hogy hazatért.

– A nőknek óriási hatalmuk van a férfiak felett, szerencsére nem is sejtik, mennyire nagy.

– Miért szerencsére?

– Mert általában már így is visszaélnek vele. Ha egyszer rádöbbennek a valóságra, akkor Isten legyen hozzánk irgalmas.

– Veszedelmesen hangzik – jegyezte meg Gitta mosolyogva.

– Az is. A nők vagy angyalok, vagy ördögök, vagy mindkettő egyszerre. Boldoggá teszik, vagy kárhozatra ítélik a férfiakat. Legyen rá gondja, hogy Georg a mennybe kerüljön! Megérdemli.

– Ha rajtam múlik, akkor biztosítva van a helye a mennyben – felelte Gitta, és közben olyan pillantással nézett vőlegényére, ahogyan csak ő tudott nézni.

Hartwig egyszeriben megértette, miért szeretett bele Georg ebbe a lányba.

– Nos, úgy látom, ehhez kétség sem férhet. Akkor hát kellemes mennybemenetelt, kedves barátom! És ha túl vagytok a jegyességen és a mézesheteken, akkor gyakran meg foglak látogatni benneteket. Azt hiszem, Gitta Feldhammer asszonnyal igen kellemesen elbeszélgethetek majd.

Ebben a pillanatban visszajött Georg anyja, és a beszélgetés általánosabb témákra terelődött. Hartwig beszámolt utazásairól, és időnként csipkelődött egy kicsit Feldhammernével. Fejedelmien szórakozott, valahányszor egy-egy gorombaság volt fáradozása jutalma.

♣ ♣ ♣

Gyorsan szállt az idő, s már közelgett a húsvét. Április elsején felszabadult a szomszédos lakás, amelyben bőven akadt tennivaló a két nő számára, főként, hogy Gittának még tanítania is kellett.

Minthogy nem sokat tudott segíteni a háztartásban, Schrauber kisasszony felajánlotta a szolgálatait. Nagyon jól megértették egymást Feldhammernével, már-már valami barátságféle szövődött kettejük között. Gitta kiharcolta, hogy egyedül rendezhesse be Georg műtermét. Amíg teljesen el nem készült, senki sem léphetett be oda, még maga Georg sem.

Először is meleg árnyalatú, szolid tapétával burkoltatta be a falakat. Ezután lehozta a tárolóhelyiségből a férfi képeit és festőeszközeit, és okosan, célszerűen elrendezte. Néhány csinos bútort is vásárolt a „műterembe”, bár ezért keményen meg kellett küzdenie anyósával.

Mire mindennel elkészült, az egykori konyha egészen otthonos benyomást keltett, még ha nem is volt mérhető a nagy művészek előkelő, pompásan berendezett műtermeihez. A sivár, alacsony mennyezetű padláshelyiséghez képest azonban szinte fényűzően hatott.

Gitta még egyszer elégedetten körülnézett, majd kiment, és bezárta az ajtót. A kulcsot magánál tartotta. Feldhammerné és Schrauber kisasszony éppen a függönyöket tették fel az ablakokra. Gitta felajánlotta a segítségét, anyósa azonban elutasította.

– Nélküled is be tudjuk fejezni. Amúgy sem értesz az ilyesmihez – mondta a maga nyers módján.

Schrauber kisasszony mosolyogva bólintott.

– Inkább sétálj egy órácskát, gyermekem. Jót fog tenni, meglásd. Egyedül is boldogulunk.

– Hát te is el akarsz üldözni, Schraubi? Nekem talán nem lehet hasznomat venni?

– Dehogynem, de ma már így is túl sokat fáradoztál. Az anyósodnak igaza van, ha nem akarja, hogy még többet dolgozz.

Az ártatlan lélek nem is sejtette, hogy Feldhammerné csak azért utasította vissza Gitta segítségét, hogy továbbra is teljesen az ő kezében legyen a háztartás irányítása. Borzasztóan féltékeny volt Gittára, mert látta, hogy egyre jobban elbűvöli Georgot. Mellőzöttnek érezte magát, még ha ennek nem is volt valós alapja. Georg ugyanis finom érzésű ember volt, és igyekezett minél kevesebb fájdalmat okozni anyjának. Az idős asszonynak titokban mégis elégtételt jelentett, hogy fia rá van utalva a háztartás kérdésében. Alapjában véve örült neki, hogy Gitta nem nagyon értett a házimunkához, mert így legalább volt némi előnye vele szemben. Georg jelenlétében mégis gyakran illette éles szavakkal a fiatal lányt.

A menyasszonyi ruha kiválasztása sem ment zökkenőmentesen. Gitta fehér ruhára vágyott, ha mégoly egyszerűre is. Anyósa azonban úgy vélte, hogy a fehér ruha egyáltalán nem praktikus: sehová sem tudja majd felvenni, csak lóg haszontalanul a szekrényben, egyszeri használat után. Akkor már sokkal ésszerűbb volna egy fekete selyemruha, amelyet bármilyen alkalomra felvehet, és éveken keresztül szolgálhat ünneplőként.

Gitta azonban kijelentette, hogy a fekete ruha túlságosan komoran hatna egy esküvőn. Most az egyszer fehér ruhát akar viselni, és ha soha többé nem lesz alkalma felvenni, az sem baj, úgysem akarja hétköznapi használattal megszentségteleníteni. Georg is azon a véleményen volt, hogy ebben a kérdésben nem számítanak a gyakorlati megfontolások. Anyja hiába tiltakozott a tervezett „esztelenség” ellen.

Végül elérkezett Gitta és Georg egybekelésének napja.

A menyasszony földig érő fehér ruhájában állt a szobájában, és a keskeny tükörben nézegette magát. Megborzongott a saját látványától, annyira idegenszerűen hatott rajta ez a hófehér pompa és a finom menyasszonyi fátyol.

Julia Schrauber a megindultságtól szótlanul állt mellette, és a ruhát igazgatta, hogy minden redő a helyén legyen. Időnként lopva kitörölt a szeméből egy-egy könnycseppet.

Amikor Gitta elkészült. Schrauber kisasszony behívta két másik bérlőjét is, akik már felöltötték ünneplőjüket, mivel szintén hivatalosak voltak a szűk körű esküvőre.

Mindketten áhítatosan megcsodálták a menyasszonyt, Stegemann kisasszony ügyesen elrendezte a ruha uszályát, Albertine Winzer pedig titkon sóhajtozva arról ábrándozott, hogy egyszer ő is ilyen menyasszonyi ruhát viselhessen.

Schrauber kisasszony úgy sütkérezett a Gitta iránti csodálatban, mintha neki szólna, majd a szobájába sietett készülődni. Gitta csak hosszas rábeszéléssel tudta elérni, hogy ezúttal hagyja otthon hőn szeretett piros masniját. Helyette aranybross díszelgett szürke selyemruhája gallérján.

Az esküvőt követő ünnepségen, amelyet az egyik környékbeli étteremben rendeztek, Hermann Hartwig gondoskodott a jó hangulatról. Nagyszerű érzéke volt hozzá, hogy mindenkinek megoldja a nyelvét. Stegemann kisasszonnyal a nők jogairól társalgott, míg Albertine Winzerrel a sors igazságtalanságáról cserélt eszmét. Schrauber kisasszonyt, akivel korábban már találkozott néhányszor Feldhammeréknál, Gittáról beszéltette, mert tudta, mennyire ragaszkodik hozzá. Még Feldhammer néni is megenyhült valamelyest, miután Hermann elbeszélgetett vele a felháborítóan magas árakról. Hartwig vidámsága Georg néhány munkatársára is átragadt, akiket szintén meghívtak, és akik ajándékot hoztak a gyár dolgozói nevében. Minthogy mindannyian egy dalárda tagjai voltak, csakhamar énekelni kezdtek. A tenor hangja elcsuklott ugyan a magas hangoknál, a basszus pedig képtelen volt megjegyezni a szöveget, de azért nagy sikert arattak. És ha már egyszer rázendítettek, abba se akarták hagyni többé. Egymás után fújták a népszerű dalokat, és ha Hartwig egy idő után ügyesen le nem állítja őket, talán azóta is énekelnének.

Gittának és Georgnak sikerült megtakarítania száz márkát, amiből Potsdamba utaztak a húsvét idejére. Egy kis szállodában vettek ki szobát, és felszabadultan járták a várost rövid nászútjuk két napja alatt. Boldog órákat töltöttek a babelsbergi kastély parkjának rügyező fái alatt, és ez az idő mindörökre a szívükbe vésődött.

Amikor hazatértek, mindkettejük arcán átszellemült öröm ragyogott. Georg anyja lopva figyelte őket, és szívében egyre nőtt a féltékenység.

Hamar kialakult életrendjük. Gitta rendben tartotta szobáikat, míg anyósa a konyha és saját kis birodalma felett őrködött. A pénzügyeket is ő kezelte, irányította a háztartást, és ő intézte a bevásárlást is. A fiatal asszony mindenbe beleegyezett, bár szívesebben gazdálkodott volna a saját elképzelései szerint.

Georg reggelente már nyolc óra előtt elindult a gyárba. Gittának legalább annyit sikerült elérnie, hogy anyósa átengedje neki a reggeli elkészítését. Az idős hölgy látszólag kelletlenül egyezett bele, ám valójában nagyon is kapóra jött neki a dolog, mert így kedvére kialhatta magát. Világ életében erre vágyott, és mivel menye minden másban átengedte neki az irányítást, beleegyezett, hogy ő készíthesse el férje reggelijét.

Így aztán a fiatal pár egy csodálatos órát kettesben tölthetett a reggeli mellett. Ez volt a nap fénypontja, mert délben és este már Henriette asszony is velük étkezett, és hideg, szigorú tekintete előtt Gitta nem tudott felszabadultan viselkedni. Anyja jelenlétében Georg is zavarban volt egy kicsit. Az a néhány óra, amelyet naponta otthon töltött, a reggeli kivételével mindig egyszerre volt anyjáé és feleségéé.

Gitta gyakorta szenvedett ettől, még ha nem is panaszkodott soha. Érezte, hogy nem képes meglágyítani Georg anyjának a szívét. Éppen ellenkezőleg, egyre kevésbé volt kétséges, hogy anyósa betolakodónak tekinti.

Annak érdekében, hogy zavartalanul beszélhessen férjével, mindennap Georg elé ment, amikor hazafelé jött a munkából. Ilyenkor lassan sétáltak az utcákon, és a sok siető ember között úgy érezték, hogy végre magukban lehetnek. Szorosan egymáshoz simulva andalogtak, összetartozásuk boldog tudatában, és Georg büszke volt, ha a járókelők elismerő pillantásokat vetettek Gittára. Különös varázs áradt a fiatalasszonyból, olyan vonzerő, mely szinte megrészegítette a férfit. Amikor udvarolni kezdett az egyszerű kis tanítónőnek, nem is sejtette, milyen csodálatos asszony lesz majd belőle.

Végre felszínre kerülhetett igazi szenvedélyes természete, amit az iskola szigorú légkörében elfojtani kényszerült. Lénye egyre inkább rabul ejtette a férfit, aki határtalan gyengédséggel szerette, és leírhatatlanul boldog volt, amiért az övé lehet ez a csodálatos asszony. Olyan kincseket fedezett fel a lelke mélyén, melyeknek a ragyogása szinte megvakította.

Gitta napközben csendes volt és magába forduló. Rengeteg szabad ideje volt. Anyósa nem nagyon állt vele szóba, kicsinyes zsörtölődéseitől eltekintve. A fiatalasszony mindent megtett a békesség érdekében, és némán tűrte az időnként kifejezetten sértő megjegyzéseket. Georgnak soha nem panaszkodott, mert tudta, hogy ő még nála is jobban szenvedne, és mert nem akart háborúságot szítani anya és fia között. Georg különben is azt hitte, hogy anyja és felesége kapcsolata teljesen felhőtlen.

Mivel Gittának órákon keresztül nem volt mit csinálnia, egy nap papírt, tollat és tintát vásárolt, és ismét elkezdte feljegyezni gondolatait. Az eljegyzésük óta nem jutott erre ideje, és most elemi erővel tört fel belőle az írás vágya. Általában egy kis szobában ült neki, ahová anyósa nagyon ritkán lépett be.

Egyik nap azonban olyan gyorsan és váratlanul toppant be, hogy meglepte Gittát írás közben.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte ellenségesen.

Gitta elpirult zavarában.

– Én... Nos, csak gyakorlok egy kicsit, hogy el ne felejtsem mindazt, amit tanultam.

Feldhammerné elégedetlenül csóválta a fejét.

– Most már igazán nem kellene ilyen tudós hókuszpókusszal foglalkoznod. Semmi értelme, csak buta gondolatokat ébreszt benned.

Gitta felkacagott.

– De mama, a tanulástól nem butább, hanem okosabb lesz az ember!

– Vagy bolondabb! Már így is kissé hóbortos vagy. És tulajdonképpen ez az, amiért idejöttem. Beszélnem kell veled.

Gitta eltette az íróeszközeit, és odahúzott egy széket anyósának.

– Foglalj helyet, mama!

Miután elhelyezkedett, Feldhammerné gondterhelten felsóhajtott.

– Ide hallgass, Gitta! Már régóta meg akarom neked mondani, hogy nem vagy jó hatással Georgra.

Gitta ijedten összerezzent.

– Hogy én... Georgra?

– Igen. Pontosan azt erősíted benne, ami ellen éveken keresztül küzdöttem: ezt az ostoba művészkedést.

A fiatalasszony az idős hölgy szemébe nézett.

– Miért nevezed te ezt ostobaságnak, mama? Miért küzdesz ellene olyan elkeseredetten? Georg ízig-vérig művész, ráadásul tehetséges művész! Nagyon nagy kár lenne veszni hagyni az adottságait.

– Semmi értelme az egésznek! Csak képzelődtök! Különben is, most már késő.

– Már miért volna késő?

Az idős hölgy gunyorosan felnevetett.

– Mert Georg házasember.

– És szerinted ez akadályt jelent számára?

– De még mennyire! Most már az a legfőbb kötelessége, hogy gondoskodjon rólunk. Hárman vagyunk, és bármikor születhet gyereketek is. A házasságotokkal megkétszereződtek a kiadásaink. Ha nőtlen maradt volna, minden másképp lenne.

Gitta arcából kifutott a vér. Kihallotta a szemrehányást anyósa szavaiból. Elszántan kihúzta magát, és így szólt:

– Én nem érzem úgy, hogy terhet jelentenék Georgnak. Igenis boldogulni fog. Szilárd meggyőződésem, hogy érvényre tudja juttatni a tehetségét.

– Ne beszélj bolondokat! És mindenekelőtt ne add alá a lovat! Mondd meg neki, hogy meg kell elégednie azzal, amit mostanáig elért! Hisz látod, hogy a képei csak gyűlnek itt haszontalanul. Egyetlenegyet sem tudott eladni, mindet visszaküldték! A műkereskedő jobban ért ehhez, mint te vagy én. Ha szereted a férjedet, térítsd jobb belátásra! Hisz olyan jól értesz hozzá, hogy befolyásold! Hát most tedd meg az ő érdekében! Nagy hibát követsz el, ha még bátorítod is erre az őrültségre.

Gitta szeme felragyogott.

– Nem, mama, érzem, hogy nem követek el hibát! Boldoggá teszi, hogy hiszek benne, így aztán nem lehet helytelen, ha ezt ki is mutatom.

Az idős hölgy a homlokát ráncolta.

– Te éppúgy nem hiszel a tehetségében, mint én. Csak azért mondod, amit hallani akar, hogy minél jobban magadhoz kösd. És ez nagyon helytelen.

– Ha úgy volna, ahogy mondod, akkor csakugyan nem lenne helyes. De tévedsz. Szilárdan hiszek Georg tehetségében. Hartwig is azt mondta, hogy Georg nagyon jó képességű festő, csak még gyakorolnia kell, hogy le tudjon küzdeni bizonyos technikai nehézségeket. Az ő hozzáértését pedig bizonyára te sem kérdőjelezed meg, hiszen elismert műkritikus.

Az idős hölgy megvetően legyintett.

– Ne gyere nekem Hartwiggal! Mindig is rossz hatással volt Georgra! Lehet, hogy ért hozzá, de csak annál rosszabb, ha segít telebeszélni a fiam fejét! Nem tudom, miért bujtogatja állandóan, talán csak azért, hogy engem bosszantson. Őszintén megmondom, hogy nem kedvelem különösebben.

Gitta megrázta a fejét.

– Félreismered Hartwigot, mama. Tisztességes, melegszívű ember, és Georg hű barátja. Az ő nemes jellemétől igencsak távol áll mindaz, amivel gyanúsítod.

Az idős hölgy bizalmatlanul ránézett.

– Ej, de nagyon véded!

– Természetesen. Mert igazságtalan vagy vele szemben, és mert nagyon jó barátja Georgnak és nekem.

– Vagy úgy, szóval neked is? Na mindegy, úgysem tehetek ellene semmit. De figyelmeztetlek! Ne tápláld te is Georg haszontalan vágyálmait! Nem lesz jó vége, ha legalább te nem térsz jobb belátásra.

– De mama, miért kínzod magad és Georgot ilyen balsejtelmekkel? Ha már nem hiszel a tehetségében, akkor legalább ne gátold az igyekezetében és az előrejutásában!

– De igen, mindig is ellenezni fogom! Ez a kötelességem, ha a javát akarom. Meg akarom kímélni a keserű csalódásoktól. Nem nézhetem tétlenül, ahogy tönkreteszi magát.

– Szerinted tönkreteszi magát, ha az eszményeit követi? Hát nem látod, hogy ettől nem tönkremegy, hanem jobbá, nemesebbé válik, függetlenül attól, hogy sikeres lesz végül, vagy sikertelen?

– Ne gyere nekem az úgynevezett eszményekkel! Ez az álmodozók jelszava. Az életben tettekre van szükség, nem álmokra. Vésd az eszedbe a szavaimat! Ha pipogya álmodozóvá akarod silányítani a fiamat, akkor csak támogasd az esztelen elképzeléseit! De te leszel felelős a következményekért. Én figyelmeztettelek!

Gitta összekulcsolta a kezét.

– Bizonyára jót akarsz, mama, de nem értek veled egyet. Én éppannyira nem tudom elfogadni a véleményedet, mint te az enyémet.

– Elég baj az! Azt hiszed, okosabb vagy nálam, pedig nem sokra mész a könyvekből szerzett bölcsességeddel. Sokkal jobban ismerem az életet, már csak a koromnál fogva is. De rendben van, ne beszéljünk többé erről – felelte az idős hölgy, majd sértődötten kivonult.

Gitta tűnődve nézett utána. E beszélgetés után kétsége sem lehetett afelől, mennyire szenvedhetett Georg anyja kicsinyességétől. Erre a gondolatra fellobbant haragja. Anyósa szerint a házasságuk béklyó Georg számára. Eszébe futott, hogy néhány nappal korábban Hartwig is valami ilyesmit mondott, amikor Georg művészetéről beszélgettek.

– Megmondom őszintén, Gitta asszony, először ugyancsak megijedtem, amikor meghallottam, hogy Georg nősülésre adta a fejét. Legszívesebben lebeszéltem volna róla. De most, hogy megismertem magát, már nem tartok semmitől. Azt hiszem, nemhogy szárnyát szegné, talán még szárnyakat is ad neki!

Kezdetben tehát ő is azt gondolta, hogy Georg számára nagy kötöttséget jelent majd a házasság.

Lehet, hogy csakugyan így van? Lehet, hogy megbéklyózza Georgot?

Amikor azonban férje boldogságára, alkotókedvére gondolt, egyszeriben semmivé foszlottak félelmei. Szeme felragyogott.

– Nem, nem béklyója, hanem múzsája leszek! A tehetségébe vetett hitem majd átsegíti a megpróbáltatásokon. Soha nem fogom kicsinyes kétségekkel elbátortalanítani. Ó, bárcsak segíthetnék neki céljai elérésében! Micsoda nagyszerű diadal lenne!

♣ ♣ ♣

Georg minden vasárnap apró műtermében dolgozott, amely valóságos szentély volt számára. Gitta mindig vele tartott, és a férfi vázlatokat készített róla a legkülönbözőbb helyzetekben, a sikerültebbeket pedig aprólékosan kidolgozta.

A fiatalasszony férje minden kívánságának eleget tett. Georg vére vadul száguldott ereiben, valahányszor észrevette a felesége szemében lángoló lelkesedést. Olyan volt, mintha az asszony szemein keresztül valami idegen hatalom áramlana a kezébe, mintha új, eddig ismeretlen erők szabadulnának fel benne. Annyira belefeledkezett munkájába, hogy gyakran még arra sem figyelt, hogy bizony igen fárasztó órákon keresztül modellt állni. Amikor aztán észrevette Gittán a kimerültség jeleit, elhajította a ceruzát vagy az ecsetet, felpattant, karjába kapta feleségét, és lefektette a díványra.

– Szólnod kell, ha elfáradtál – mondta ilyenkor gyengéden. Gitta befészkelte magát a karjai közé, és rámosolygott.

– Nem vagyok fáradt. Sokáig bírnám még.

Egyszer Gitta megkérdezte:

– Mondd csak, meg vagy velem elégedve? Jó modell vagyok?

A férfi magához szorította.

– Ó, én múzsám, istennőm, asszonykám! Mennyi mindent köszönhetek neked!

A fiatalasszony férje mellére hajtotta a fejét.

– Ó, Georg, hogy tud a szív ennyi boldogságot elviselni?

A férfi kibontotta felesége haját, és megmerítette arcát a hűvös hajzuhatagban. Az asszony előkelő tartásban ült a díványon, kecsesen a párnáknak támaszkodva. Georg elragadtatott tekintettel nézte.

Hirtelen felugrott, és egyszeriben megváltozott az arckifejezése. Szemei tágra nyíltak.

– Maradj így, Gitta, ne mozdulj! Így akarlak lerajzolni!

Lázas sietséggel munkához látott, s ezúttal úgy érezte, tökéletesen sikerült megörökítenie a látványt. Minden vonal pontosan a helyén volt. Még egy kis árnyék a szemhéj alá, a szem sarkának valamivel erősebb kiemelése, és mély sóhajjal hátradőlhetett.

– Sikerült, kedvesem? – kérdezte az asszony lélegzetvisszafojtva.

Georg felsegítette, és odavezette a képhez. Gitta komoly arccal, alaposan szemügyre vette.

– Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezte a férfi várakozásteljesen.

Gitta a nyakába ugrott, és csodálattal eltelve a szemébe nézett.

– Igen, ez én vagyok – mondta. – Csak azt nem tudtam, hogy ilyen is lehet az arcom. Nagyon megváltozhattam az utóbbi időben.

– Gyönyörű vagy, én kicsi Gittám. Csodálatosan kivirultál.

Az asszony elpirult e szavak hallatán, és a férjéhez simult. Ismét a rajzra pillantott.

– Ha ezt meg tudnád festeni, szerelmem, azt hiszem, nagyon jó kép lenne belőle.

– Megpróbálom. Jövő vasárnap neki is látok. De másik ruhát kell felvenned. Különleges szabásút, testhez simuló, finom anyagból.

Felvázolta az elképzelései szerinti ruhát.

– Látod, valami ilyesmire gondoltam, lágy orgonaszínben.

Gitta felsóhajtott.

– Lehet, hogy ilyesmire gondoltál, de nekem sajnos nincs ilyen ruhám.

Georg gondolkozott egy pillanatig, majd így szólt:

– Akkor veszünk neked. Vajon sokba kerül?

Az asszony figyelmesen szemügyre vette a rajzot.

– Én magam is el tudom készíteni, nem is lesz olyan nehéz. Az anyag a lényeg. Vállban össze kell húzni, hogy redőkben omoljon alá. Itt, a derekánál ráteszünk övnek egy vastag zsinórt, ez valamivel sötétebb színű is lehet, és leérhet a ruha szegélyéig. A karok és a nyak szabadon maradnak, ha jól értettem.

– Pontosan. Tényleg azt gondolod, hogy te magad is meg tudod csinálni?

– Hogyne, persze.

– Akkor anyagot és megfelelő zsinórt kell vásárolnunk.

– Azt mindenképpen, de lehet, hogy találunk valami olcsóbb kelmét, ami éppolyan jól megfelel a célnak. Végül is nem kell tartósnak lennie.

– Kitűnő, vegyük meg mindjárt holnap! Meg tudod varrni a ruhát jövő vasárnapig?

– Kényelmesen, nem lesz vele sok dolgom.

– Remek. Akkor vasárnap munkához látunk. Jó néhány órán át mozdulatlanul kell majd ülnöd, kedvesem.

Gitta boldogan felnevetett.

– Nem tesz semmit, ha veled lehetek, és nézhetlek munka közben.

A férfi a vállánál fogva eltartotta magától, és csak szótlanul, szerelmesen nézték egymást.

Ebben a pillanatban hangosan kopogtattak.

– Asztalhoz, kész az ebéd! – kiáltott be Georg anyja, anélkül hogy benyitott volna. Soha nem tette be a lábát a műterembe. Valóságos kínszenvedés volt számára, amikor a fiatalok órákat töltöttek el ott.

Georg és Gitta enyhén összerezzentek. Az idős asszony kemény, metsző hangja visszarántotta őket a valóságba. Egymásra mosolyogtak.

– Gyere, kedvesem! Anyám ragaszkodik a jogaihoz.

♣ ♣ ♣

Másnap megvásárolták az anyagot, és este hazavitték. Georg anyja meghökkenve nézte a csomagot.

– Hát ebben meg mi van?

– Ruhaanyag, anya.

– Ruhaanyag? Kinek?

– Gittának.

– Már megint egy új ruha? Az esküvő előtt hármat is kapott!

– Igen, de erre az egyre még okvetlenül szükség van.

– Én magam fogom megvarrni, mama. Georg le akar benne festeni – mondta Gitta.

Az idős hölgy felkapta a fejét.

– Te le akarod magad festetni? – kérdezte magából kikelve.

– Igen, mama.

– Ilyen őrültséget! Elment az eszed?

– Kérlek, hagyd ezt, anya!

– Nem, most már csakugyan betelt a pohár! Nem elég, hogy elpazarlod azt a sok drága festéket és vásznat, ráadásul még egy új ruhát is vásároltok! Azt hiszitek, dúskálunk a pénzben? Akkor nézzétek csak meg a füzetemben, mibe kerül mostanában az életünk! Már amúgy is meg akartam mondani, hogy nem tudok kijönni a kosztpénzből. Ebben a hónapban adnod kell még valamennyit.

Georg gondterhelten összeráncolta a homlokát.

– Korábban kellett volna szólnod, anya. Alig maradt pénzem, és még vásárolnom kell néhány festéket.

– Ó, és az persze sokkal fontosabb, mint az étel és az ital! Megérkeztek az adópapírok is! A megnövekedett jövedelmed után természetesen magasabb adót kell fizetnünk, mint eddig.

A férfi elkínzott arcot vágott.

– Még ki kell, hogy alakuljanak a dolgok, anya.

– Na persze. Mindenekelőtt az ilyen könnyelmű költekezésről kell lemondanotok.

Gitta látta a fájdalmat férje arcán. Megfogta a kezét.

– Ha megengeded, szívesen kivenném a részem a pénzkeresésből. Finom kézimunkákat tudok készíteni, és fogadhatnék magántanítványokat is.

– Azt már nem! – csattant fel a férfi. – Szó sem lehet róla!

Anyja azonban csak vállat vont.

– Ugyan miért? Gittának igaza van. Miért ne kereshetne ő is? Amúgy sem tudja, mihez kezdjen unalmában.

– Én magam akarok gondoskodni a családomról! – válaszolta Georg hevesen. – Az én feleségem ne tegye tönkre a látását néhány fillérért, és haszontalan kölykökkel se kelljen vesződnie!

Gitta megsimogatta a kezét.

– Csak annyit, amiből fedezheted a festészettel járó kiadásaidat – kérte kedvesen.

A férfi hevesen elrántotta a kezét, és az ablakhoz lépett. Amikor megnyugodott valamelyest, visszafordult a feleségéhez, és átölelte a vállát. Sápadt arcában sötéten izzott a tekintete.

– Soha többé ne kérj tőlem ilyet, Gitta! Mindent tőlem kell megkapnod. Büszkeséggel és örömmel töltene el, ha mindent meg tudnék adni neked. Te csak szeress, tégy boldoggá, adj nekem ihletet, mást nem kell tenned.

Gitta az arcához szorította férje kezét. Most már megértette, és alávetette magát az akaratának.

Az idős asszony azonban nem győzött bosszankodni.

– Igazán nem tudom, miféle fura szerzet vagy te, Georg. Nők ezrei segítenek a férjüknek megkeresni a betevő falatot. Miért nem hagyod, hogy Gitta is megtegye a magáét? Legszívesebben üvegbúra alatt tartanád. Pedig ha én nem volnék, sokkal többet kellene dolgoznia. Végül is mindegy, hogy a háztartással foglalkozik, vagy például egy kézimunkán dolgozik.

Georg haragosan összevonta a szemöldökét.

– Erről egy szót se többet! Nem akarom, hogy Gitta pénzért dolgozzék, és kész! Arra itt vagyok én!

– Akkor legalább hagyj fel ezzel az ostoba festészettel! Csak viszi a pénzt!

A férfi felszegte a fejét. Gitta látta a szemében égő fájdalmat, és elszorult a szíve. Nagyon megharagudott anyósára. Miért nem hagyja már békén Georgot?

A férfi lassan visszanyerte a nyugalmát.

– Ideje volna megértened, hogy soha nem fogok lemondani a festészetről, anya. Ne kínozz ezzel állandóan!

– Jól van, nem is mondok semmit. Úgyis hiába beszélnék.

Miközben Gitta másnap nekilátott az új ruha megvarrásának, anyósa mogorván kerülgette. Végül némán leült megszokott helyére az ablak mellé, és kötögetni kezdett. Szemüvege fölött időnként egy-egy pillantást vetett a fiatalasszonyra, aki az izgalomtól kipirult arccal dolgozott a lágy, finom anyagon. Végül nem bírta tovább a hallgatást.

– Igazán több józanságot feltételeztem rólad. Hogy engedhetted, hogy Georg ilyen felelőtlen kiadásokba verje magát? Ilyen kérdésekben mindig a nőnek kell észnél lennie, és megakadályoznia a fölösleges pénzkidobást.

– Csak most az egyszer fordult elő, mama! Ne bosszankodj emiatt! Ami történt, megtörtént.

Az idős asszony felsóhajtott.

– Olyan nagy szükségem lett volna egy új ruhára – mondta szemrehányóan.

Gitta megütközve felnézett.

– Miért nem szóltál Georgnak?

– Mert az elmúlt néhány hónapban amúgy is sok pénzt felemésztett a megélhetésünk. Nem akartam még én is a terhére lenni.

– De ha egyszer szükséged van rá! Majd én megmondom neki, mama! Majdcsak megtalálja a módját! Elseje után azonnal vennie kell neked egy új ruhát.

Anyósa sötét pillantást vetett rá.

– Nincs szükségem a közbenjárásodra. Ha mondani akarok valamit a fiamnak, akkor személyesen fogom megtenni. A ruhámat pedig én magam fogom megvenni, amint megérkezik a nyugdíjam. Georgnak rád is épp eleget kell költenie. Ha rólad van szó, teljesen megbolondul. Legszívesebben selyembe és bársonyba öltöztetne!

Gitta szíve felujjongott e szavak hallatán. Mit árthat neki anyósa zsörtölődése, ha védőpajzsként óvja Georg szerelme!

Szótlanul tovább varrta ruháját. Minek is beszéljen? Az öreg hölgy úgyis mindent félremagyaráz, amilyen rigolyás.

A következő vasárnap Georg festeni kezdte új képét. A fiatal pár mindjárt reggeli után visszavonult a műterembe. Georg anyja sértődött arccal járkált fel-alá a lakásban, bántotta, hogy magára hagyták. Amikor a fiatalok előjöttek ebédelni, Gitta figyelmét nem kerülte el, hogy anyósának ki vannak sírva a szemei. Egyszeriben nagyon megsajnálta. Minden iránta érzett haragja elpárolgott. Lágy szíve nem engedte, hogy ne vegyen tudomást mások fájdalmáról. Mégsem tudott segíteni rajta, hiszen nem volt hajlandó betenni a lábát a műterembe.

Ebéd után Gitta felosont Schrauber kisasszonyhoz. Az idős kisasszony egyedül ücsörgött a nappalijában. Gitta a vállára tette a kezét.

– Schraubi, kérhetnék tőled egy nagy szívességet?

– Akár tízet is, gyermekem.

– Akkor arra kérlek, hogy vidd el sétálni az anyósomat ma délután! Nagyon egyedül van, mert Georgnak szüksége van rám a műteremben, oda pedig nem hajlandó bejönni. Tudod, mennyire idegenkedik mindentől, ami a férjem művészetével kapcsolatos. Közben pedig annyira sajnálom, hogy ott gubbaszt a nappaliban! Te pedig, kedves Schraubi, szintén magányosan tépelődsz idefent.

– Ne is folytasd, gyermekem, azonnal jövök!

És Schraubi megtartotta az ígéretét. Egy órával később a két idős hölgy békés egyetértésben sétált az utcán.

Miután elmentek, Gitta visszament Georghoz a műterembe. Gyorsan felvette az új ruhát, és kibontotta a haját.

– Így, most már zavartalanul dolgozhatsz, drágám!

A férfi folytatta a munkát. Égő arccal, komoly, figyelmes tekintettel nézett hol a vászonra, hol Gittára.

Alig beszéltek, csak időnként váltottak egy-egy szót, de ezt is a készülő képpel kapcsolatban. Georg csak akkor tette le az ecsetet, amikor lement a nap, és kihunyt a fény. Gitta pedig kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és készségesen hagyta, hogy Georg hálából a karjába vegye.

Ettől fogva a többi vasárnap is hasonlóan telt.

Hermann Hartwig gyakran meglátogatta őket esténként. Szeretett Georggal és Gittával beszélgetni.

Feldhammer néni rideg, mogorva ábrázata sem szegte kedvét. Túl régen ismerte már ahhoz, hogy megijedjen tőle.

Az idős hölgy egyenesen illetlennek találta, hogy Hartwig olyan gyengéd előzékenységgel veszi körül Gittát. Az olyan gáláns gesztusok, mint a kézcsók és a bók nem illettek bele egyszerű világába. Úgy vélte, hogy Gittának határozottan meg kellett volna tiltania az ilyesmit. Az is dühítette, hogy Hartwig mindenféle magasröptű témákról társalgott Gittával. Még inkább bosszantotta, hogy – csakúgy, mint ő – általában Georg is némán hallgatta a beszélgetést. Azt hitte, hogy hozzá hasonlatosan ő sem ért belőle egy szót sem, és ezért helyette is meg volt sértve.

Georggal kapcsolatban azonban jócskán tévedett. Fia érdeklődéssel hallgatta Gitta és Hartwig eszmecseréjét, és örömmel tapasztalta, milyen okosan társalog a felesége. Büszke volt Gittára, és eltelt iránta csodálattal.

Hartwig elismeréssel állapította meg, hogy Gitta az egyik legokosabb asszony, akivel valaha is találkozott. Olyan fokú tájékozottságról tett tanúbizonyságot, amilyet soha nem feltételezett volna róla.

Minthogy Hartwig Berlin szellemi áramlatainak fő sodrában mozgott, sok érdekességről tudott mesélni, Gitta figyelmesen hallgatta beszámolóit. Hartwig érdekfeszítő és szellemes előadásai nagy hatást tettek gondolatvilágára.

Amikor aztán napközben kedvenc időtöltésének hódolt, és leírt mindent, ami foglalkoztatta, tolla lendületesen szántotta a papírt.

Maga sem sejtette, hogy e csendes órák alatt született feljegyzései valóságos mesterművek voltak. Mivel annyira könnyen ment az írás, nem volt nagy véleménnyel szellemi termékeiről. Eszébe sem jutott, hogy talán mások számára is lehet értékük. A teleírt lapok továbbra is a lezárt öreg bőröndbe vándoroltak. Senki sem tudott erről, még Georg sem. Gitta túlságosan szégyenlős volt ahhoz, hogy beszéljen róla.

♣ ♣ ♣

Majdnem egy év telt el Gitta és Georg esküvője óta.

A kép, amelyet Georg lankadatlan szorgalommal festett a hideg téli vasárnapokon, végre elkészült. Gitta csodálatosnak találta, és nagyon sokat várt tőle.

Hartwig következő látogatása alkalmával Georg bevitte barátját a műtermébe, hogy először az ő ítéletét hallja, mielőtt elküldené a kereskedőnek. Hartwig hosszasan, komoly tekintettel szemlélte a képet, miközben az egymást átölelve tartó Georg és Gitta várakozásteljesen álltak mellette.

Végül megfordult, és barátja vállára tette a kezét.

– Most már biztosan tudom, hogy nagy jövő előtt állsz – mondta szívélyesen.

Georg elvörösödött.

– Ezek szerint tetszik? – kérdezte rekedten.

Hartwig hallgatott néhány másodpercig, majd megfogta Georg kezét, és így szólt:

– Gyönyörű festmény, zsenialitásról és érzékenységről tanúskodik. Vannak azonban hiányosságai is. Nem vagy elég képzett, még mindig technikai problémákkal küszködsz. Már egyetlen évnyi zavartalan, komoly tanulás a csúcsra juttathatna.

Georg leroskadt egy székre.

– Igazad van, tanulásra van szükségem. Meg kell tanulnom uralkodni az anyagon, ezt pedig önerőből nem érhetem el, Párizsba kellene mennem egy évre. Ott találnék olyan mestereket, akiktől mindent elleshetnék, amire csak szükségem van. Enélkül soha nem érhetem el a célomat.

Gitta belekarolt.

– Ne ess kétségbe, Georg, hanem dolgozz! Így is sikerülni fog!

Hartwig elmerülten tanulmányozta a képet.

– A feleségednek igaza van, így is menni fog. Csak tovább tart valamivel, mire leküzdöd a nehézségeket. Ne kedvetlenítsen el az ítéletem, Georg. A lehető legkeményebben fogalmaztam, mert a barátod vagyok.

– És ugye az a véleményed, hogy nem volna értelme beküldeni a nagy tavaszi kiállításra?

Hartwig megfordult

– Megbolondultál? Természetesen be kell küldened! Még mindig sokkal jobb lesz más képek százainál. Mindenképpen be fogják venni, ezt garantálom. De ne ringasd magad hiú ábrándokba! Hogy elkel-e, az a szerencsén múlik. És lehet, hogy nem fogsz megdicsőülni a kép minden szépsége ellenére sem. Látni fogják a hiányosságokat, és ennek megfelelően ítélkeznek majd. De legalább felfigyelnek rád, és beszélnek majd a képedről. Már ezzel is sokat nyersz. Ismertté kell tenni a nevedet, még akkor is, ha a szigorú kritikusok kezdetben nem fogják az egekig magasztalni. Ha fel tudod hívni magadra a figyelmet, akkor megtetted az első lépést a halhatatlanság felé. Úgyhogy gyerünk, becsomagolni és elküldeni! Gitta asszony olyan pillantással néz majd le a képről a kritikus urakra, hogy talán még a hibák fölött is elsiklanak. Igazán, Georg, már ez a szempár is kész műremek.

Georg magához vonta feleségét.

– Ha valaha is elérem a célomat, akkor azt neked és a gyönyörű szemeidnek köszönhetem, kedvesem.

Gitta elpirult szavai hallatán, és olyan tekintettel nézett vissza rá, hogy Hartwig felsóhajtott, és törölgetni kezdte a homlokát.

Georg az anyjának is meg akarta mutatni festményét, de ő mogorván legyintett.

– Fölösleges, úgysem értek hozzá!

Elküldték a képet, és kezdetét vette a nyugtalan várakozás. Gitta nem győzte csillapítani Georg türelmetlenségét. Vajon beveszik-e a képet? Ez a kérdés foglalkoztatta őket éjjel-nappal.

Gitta az írásba menekült, hogy legalább néhány órára megszabadulhasson a lázas izgalomtól. Aznap is abban a kis helyiségben ült, ahol mindig zavartalanul írogatott, amikor odakint megszólalt a csengő.

Anyósa ment ajtót nyitni. Meglepődött, amikor Hermann Hartwigot pillantotta meg a küszöbön. Még soha nem látogatta meg őket ilyen szokatlan időpontban.

– Georg ilyenkor nincs itthon, tudja jól – mondta.

Hartwig felkacagott.

– Gitta asszonnyal azonban beszélhetek, nem? – kérdezte fesztelenül.

Az idős asszonyt hatalmába kerítette a gyanakvás. Mi beszélnivalója lehet ennek a férfinak Gittával fia távollétében? Mogorván rámutatott a szobácska ajtajára.

– Odabent van.

Vonakodva kitárta előtte az ajtót, és beengedte. Vetett egy utolsó bizalmatlan, gyanakvó pillantást a fiatalasszonyra és látogatójára, majd visszament a nappaliba.

Amikor a munka hevében kipirult arcú Gitta felnézett, ugyancsak elcsodálkozott.

– Maga az, Hartwig úr? Ilyen szokatlan időpontban?

A férfi mosolyogva megfogta a fiatalasszony kinyújtott kezét.

– Éppoly kevéssé látszik örülni jövetelemnek, mint az anyósa.

Gitta elnevette magát.

– Ó, dehogy, mindig örülök, ha láthatom.

– Valóban?

– Valóban. Csak ezúttal meglepődtem egy kicsit. Különleges oka van a látogatásának?

– Igen. A zsűri egyhangúlag elfogadta Georg képét. Találkoztam ma délelőtt az urakkal, így tudtam meg. Körül is szimatoltam egy kicsit, és úgy tűnik, hogy néhány megrögzött elégedetlenkedő kivételével mindannyian osztják a véleményemet. Van néhány hiba, amely nem maradhat említés nélkül. Georgnak továbbra is nehézségei vannak a színekkel. A vonalvezetés azonban egyszerűen tökéletes. És azok a szemek! Azok mindenkit lenyűgöztek. De úgy is vannak megfestve! Nos, azért vagyok itt, hogy mindezt elmondhassam magának, Gitta asszony. Estére sajnos már elígérkeztem, úgyhogy nem adhatom át személyesen a jó hírt Georgnak. De még jobban fog örülni, ha a maga szájából hallhatja.

Gitta összekulcsolt kézzel hallgatta a férfit, és amikor befejezte, nagyot sóhajtott.

– Hála Istennek, hála Istennek! Ha egyszer elhiszi végre, hogy mások is nagyra tartják a tehetségét, akkor óriási lépést tettünk előre!

Hartwig egyetértően bólintott. Leültek az asztalka mellé, amelyen Gitta dolgozni szokott.

– Nekem is ez a véleményem. Nincs elég önbizalma, ráfér egy kis bátorítás. – Pillantása az asztalon heverő papírlapokra tévedt, és meglepetten felkiáltott: – Nocsak, Gitta asszony! Olyan az asztala, mint egy szerkesztőé! Csak nem egy kézirat van itt készülőben?

Gitta ijedten a lapokra hajított egy újságot. Örömében teljesen megfeledkezett róluk.

– Ó, dehogy, ezek csak afféle jegyzetek – vágta rá zavartan.

A férfi élesen rápillantott.

– Igazán? Csak afféle jegyzetek, mi? Pedig elég terjedelmesnek tűnnek. Ráadásul olyan képet vág, mint egy tetten ért bűnös.

Amikor az asszony még jobban zavarba jött, jóindulatúan felnevetett, e megfogta a kezét.

– De Gitta asszony, igazán nem szabad szégyellnie magát egy régi barát előtt! Vallja csak be nyugodtan, ha nagy titokban maga is művészi babérokra vágyik!

Gitta is elnevette magát.

– Nos, ha okvetlenül tudni akarja, igen. Ez nálam afféle gyerekbetegség Már hosszú évek óta írogatok. Egyszer csak rám jön, és olyankor nem tehetek ellene semmit. Ráadásul az időmet is el kell töltenem valamivel, és igazán nem tudom, mi mással foglalkozhatnék Georg távollétében. Az anyósom egyedül akarja vezetni a háztartást, a kézimunkázást pedig Georg tiltotta meg. Így aztán kénytelen vagyok ismét ennek a régi rossz szokásomnak hódolni.

– És mit csinál a kéziratokkal, ha elkészülnek?

– Elrejtem őket egy régi bőröndben.

A férfi hosszú ideig némán nézett rá, majd a kéziratlapokért nyúlt. Gitta megpróbálta visszatartani.

– Kérem, ez személyes dolog. Csak kinevetne érte.

– Kinevetném? – kérdezte komolyan a férfi. – Nem hinném. Maga túl okos ahhoz, hogy olyasmiket írjon, amiért bárki is kinevethetné. Szóval megnézhetem?

– Rendben van, nézze. De ne beszéljen róla senkinek!

– Még Georgnak sem?

A fiatalasszony elpirult, és megrázta a fejét.

– Nem, neki sem. Még megtiltaná valamiért, és akkor az akarata ellenére kellene folytatnom.

– Ilyen erős késztetést érez az írásra?

– Igen, időnként már-már kényszer, és olyankor egyszerűen írnom kell.

Hartwig átható pillantással nézte egy darabig, majd a lapokra fordította a figyelmét. Egyiket olvasta a másik után, egyenként véve fel őket az asztalról. Arca izgatottságról árulkodott. Végül felnézett.

– Elolvashatnám egy kész művét is? – kérdezte.

Gitta habozni látszott.

– Ne tegyen úgy, mintha érdekelné a dolog, Hartwig úr! Csak az idejét vesztegeti vele!

A férfi megrázta a fejét.

– Nem lehet valami nagy véleménnyel a munkáiról, Gitta asszony. Pedig higgye el, az a néhány oldal, amit olvastam, sokkal, de sokkal többet elárul nekem, mint hinné. Ítéletet azonban csak akkor tudok alkotni, ha egy befejezett kéziratot is végigolvastam. Adjon egy kész művet, én pedig megmondom, milyennek találom.

Gitta habozva felemelkedett, és elővette a bőröndöt. Amikor kinyitotta, a férfi látta, hogy valósággal tömve van kéziratokkal. A fiatalasszony találomra kivett egyet, és átnyújtotta neki.

Hartwig szemébe különös kifejezés költözött.

– Furcsa asszony maga. Hosszú, magányos órákat töltött el azzal, hogy megírja mindezt, és soha nem próbálta meg kiadatni?

– Nem, soha. Csak magamnak írtam, azért, hogy megőrizzem a képzeletem szüleményeit, hogy megjelenítsem őket, és hogy megszabaduljak tőlük.

– Őrizze meg gondosan az írásait! Ki tudja, lehet, hogy ez a bőrönd valódi kincset rejt. Talán a sors keze van abban, hogy rajtakaptam titkos tevékenységén. Előfordulhatnak néha különös véletlenek.

Gitta hitetlenkedve mosolygott.

– Ugyan már, ekkora szerencse nem létezik!

– Csak várja ki a végét. Gitta asszony. De most már mennem kell. Eredetileg csak azért jöttem, hogy meghozhassam az örömhírt. Adja át üdvözletemet Georgnak! Valamelyik este ismét eljövök beszélgetni.

– Ez azonban maradjon köztünk, kérem! – mutatott Gitta a férfi kezében tartott kéziratra.

– Ameddig úgy kívánja, hallgatni fogok róla. Erre a szavamat adom.

Gitta lezárta a bőrönd fedelét, és elköszönt Hartwigtól. Éppen kezet fogtak, és baráti mosollyal néztek egymás szemébe, amikor belépett Georg anyja, és bizalmatlanul rájuk meredt. Hartwig gyengéden megszorította, majd elengedte Gitta kezét, és odafordult az idős hölgyhöz.

– Épp indulni készültem, Feldhammer néni. Nagyon sietek.

– Annál inkább furcsállom, hogy felkeresett bennünket – felelte az asszony élesen.

– Volt rá okom: jó hírt hoztam.

– Éspedig?

– A zsűri hozzájárult, hogy Georg képét is kiállítsák.

A bejelentés nem tett különösebb hatást az idős asszony.

– És ez azt jelenti, hogy fizetnek is neki a képért? – kérdezte.

– Nem, ez önmagában még nem. Ahhoz vevőt is kell rá találniuk.

– Mindjárt gondoltam – bólintott az asszony. – Vevő azonban erre a képre sem lesz, csakúgy, mint az eddigiekre. Csak tudnám, miért akartok erőszakkal művészt faragni a fiamból! A művészek éhenkórászok. Hagyjátok végre tapétát tervezni és pénzt keresni, ahelyett hogy bajt hoznátok a fejére az őrültségeitekkel!

Gitta és Hartwig cinkos pillantást váltottak, mintha azt mondanák. „Hiába is próbálnánk meggyőzni.”

Gitta aznap valamivel korábban ment el otthonról, és majdnem az egész utat megtette a gyárig, mire találkozott Georggal.

A férfi megörült neki, amikor megpillantotta.

– Nahát, hogyhogy ilyen messzire elém jöttél?

– Mert annyira vágyakoztam utánad.

A férfi belekarolt, és gyengéden ránézett.

– Mi történt, drágám? Csak úgy ragyognak a szemeid! Látom rajtad, hogy nagyon foglalkoztat valami.

Gitta mindkét kezével megragadta a karját, és a szemébe nézett.

– A festményedről van szó, Georg. Elfogadták!

A férfi elsápadt, s az asszony érezte, hogy egész testében remeg.

– Elfogadták? Honnan tudod?

– Hartwigtól. Este nem tud eljönni, úgyhogy meglátogatott, és arra kért, hogy mondjak el neked mindent – felelte Gitta, és beszámolt a Hartwigtól hallottakról.

Georg boldogan hallgatta.

Másnap megérkezett a festmény elfogadásáról szóló értesítés. A bizonyosság pezsdítőleg hatott Georgra, megújult kedvvel vetette magát a munkába. Gitta arra kérte, hogy dolgozza át még egyszer a gyermekportrét. A férfi számos hibát talált benne, amelyeket sorra ki is javított. A következő vasárnapokon egy sor színes vázlaton dolgozott.

Hartwig benézett hozzájuk néhányszor, a kéziratról azonban nem beszélt, talán csak azért, mert nem tudott kettesben maradni a fiatalasszonnyal. Gitta sem kérdezősködött, de nyugtalansága nőttön-nőtt.

Egyik délután egyedül volt otthon. Anyósa Schrauber kisasszonnyal együtt kiment a piacra.

Alig tíz perc elteltével beállított Hartwig. Gitta szíve vadul zakatolt, amikor beengedte. Érezte, hogy a férfi a kéziratáról hoz hírt.

Hartwig a tőle megszokott tréfálkozás nélkül lépett be a szobába, majd megfogta a fiatalasszony kezét, és ünnepélyesen megcsókolta.

– Mit hozott nekem? – kérdezte Gitta halkan.

– Jó híreket. Tegnap eljuttattam a kéziratát az egyik vezető kiadóvállalatunkhoz. Rendesen legépeltettem, mert a lapok mindkét oldalát teleírta, így pedig nem küldhettem el.

Az asszony leereszkedett az egyik karosszékbe.

– Elolvasta?

– Igen, Gitta asszony.

– És?

A férfi megfogta a kezét.

– Vétek a bőröndben őrizni az ilyen remekműveket. Mint a fösvény, aki nem engedi, hogy más is gyönyörködjék a kincseiben.

Az asszony lehunyta a szemét egy pillanatra, majd ismét Hartwigra emelte a tekintetét. A férfi, mint már annyiszor, most is úgy érezte, mintha az asszony szemei önálló, varázslatos nyelven beszélnének.

– Tréfát űz belőlem? – kérdezte halkan Gitta.

– Nem, becsületszavamra nem! Túlzás nélkül állíthatom, hogy a regénye igazi mestermű. Ha a bőröndje még más efféle gyöngyszemeket is rejt, akkor könnyen meglehet, hogy Georg hamarosan szabadon szárnyalhat.

Gitta bénultan ült a karosszékben. Elsápadt az izgalomtól, szeme izzott, ajka remegett. Hirtelen felugrott, és az ablakhoz lépett, hogy elrejtse arcát a férfi tekintete elől. Könnyek peregtek szeméből, teste megremegett az elfojtott zokogástól.

Hartwig hallgatott, hadd dolgozza fel nyugodtan a hallottakat.

Az asszony végül erőt vett felindultságán. és odafordult a férfihoz.

– Ha mindez igaz, akkor nem tudom, hogyan róhatnám le valaha is hálámat a jóságáért, drága, jó barátom! – mondta leírhatatlan arckifejezéssel.

– Minden további nélkül megjelentethettem volna a regényét a mi kiadónknál is, de akkor legfeljebb ezer márka tiszteletdíjat kaphatott volna az első kiadásért.

– Ezer márkát?! – kiáltott fel az asszony elkerekedett szemmel. – Ezért az egy írásért? És maga még azt mondja, hogy „legfeljebb”?

– Igen, a mi lapunk körülbelül ennyit tudna fizetni érte – felelte a férfi mosolyogva. – Én azonban azt akarom, hogy többet kapjon a regényéért, úgyhogy elküldtem az egyik legnagyobb kiadónkhoz. Ha elfogadják, ami felől semmi kétségem, akkor jóval nagyobb összeget kap érte. Ott mindenesetre kizárólag első osztályú művekkel foglalkoznak, ha tehát megjelentetik a regényét, akkor már úton is van a hírnév felé.

Gitta felsóhajtott.

– Forog velem a világ, kedves barátom! Nem, ez igazán elképzelhetetlen! Bizonyára csak elfogult vélem szemben, azért ítél ilyen hízelgően!

A férfi megrázta a fejét.

– Éppen ellenkezőleg, türtőztettem magam, nehogy túlságosan sokat ígérjek. Most pedig arra kérem, engedje meg, hogy a továbbiakban is segítségére lehessek művei közreadásában. Teljes szabadidőmet arra fogom fordítani, hogy megvizsgáljam a többi írását is, és tanácsot adjak arra nézve, miként tudná legelőnyösebben értékesíteni. Átmenetileg „Georg Frei” írói álnéven adtam be a regényét. Megfelel ez így?

Az asszony álmodozó tekintettel nézett maga elé,

– Georg Frei! Igen, azt hiszem, ez a név jó lesz.

– Gondolom, most már Georgnak is elárulja, hogy titokban milyen szorgalmasan dolgozott.

Gitta hevesen megrázta a fejét.

– Nem, kedves barátom, Georg továbbra sem tudhat semmiről! Nem tudom, miért, de már a puszta gondolattól is elfog a félelem. Lehet, hogy nem is örülne neki! Olyan büszke és boldog, hogy meg tud adni nekem mindent! Talán bántaná, ha egyszeriben sikert érnék el, miközben neki annyira meg kell szenvednie érte. Ilyen egyszerűen az ölembe hulljon mindaz, amit neki annyi kínlódással sem sikerült még elérnie?

Hartwig eltöprengett. A fiatalasszony aggodalmai nem voltak egészen alaptalanok. Georg érzékeny ember volt, és könnyen elcsüggedt. Nem lehetett előre kiszámítani, milyen hatással volna rá egy ilyen bejelentés.

Végül kibúzta magát, és így szólt:

– Akkor viszont, még ha a sejtésem beigazolódik, és a bőröndje további kincseket rejt is, hogyan akar tenni valamit Georgért, anélkül hogy megosztaná vele sikerének titkát?

Az asszony elmosolyodott.

– Miért van az, hogy időnként még a legokosabb férfi is olyan nehézfejű? Mi nők bezzeg mindig feltaláljuk magunkat, ha a szerelmünknek szüksége van a segítségünkre! A tervem a következő: a regényemért kapott pénzből megveszem Georg képét, már ha addig nem jelentkezik érte más vevő. Természetesen nem is sejtheti, hogy én vagyok a vásárló. Ebben magának is segítenie kell. Ha pedig kiderülne, hogy a bőröndöm rejt még valamit, ami használhatónak bizonyul, akkor megvásároljuk azt az elragadó gyerekportrét is. Ugye tudja, melyikről beszélek? Így lassacskán talán összejön annyi pénz, amennyiből Georg már eltölthet egy évet Párizsban. Ej, máris légvárakat építek!

– Szerintem a légvárai meglehetősen biztos alapokon nyugszanak. De mondja csak: arra gondolt-e már, hogy egy teljes évre el kell válnia Georgtól?

Az asszony megborzongott, és egy pillanatig üres tekintettel nézett maga elé. Végül felderült az arca.

– Georgért bármire képes volnék, még egy ilyen súlyos megpróbáltatás elviselésére is. Csak akkor lehet teljesen boldog, ha ki tudja bontakoztatni a tehetségét.

A férfi kezet nyújtott neki.

– Rendben van, segítek végrehajtani a tervét. És most lássuk, mi minden lapul még abban a bőröndben. Csomagolja be nekem, kérem, magammal szeretném vinni az összeset.

Gitta elővette a bőröndöt, kiemelte belőle a legfelső kéziratokat, Hartwig pedig magához vett közülük annyit, amennyit csak elbírt.

– Nem lesz túl nehéz? – aggodalmaskodott az asszony.

– Ugyan, dehogy! A vasút itt van néhány lépésnyire, a végállomásnál pedig fogok egy taxit. Menni fog.

Épp a bejárati ajtóban búcsúzott kézcsókkal Gittától, amikor megjelent Feldhammerné és Schrauber kisasszony. Hartwig futólag üdvözölte őket, és leszaladt a lépcsőn. Gitta behívta Schrauber kisasszonyt, ő azonban először fel akarta vinni a vásárolt holmikat a lakásába.

Feldhammerné sötét, gyanakvó pillantásokat lövellt Hartwig után, majd ugyanilyen arckifejezéssel kezdte méregetni menyét, amikor beléptek a lakásba.

– Igazán különös, hogy Hartwig mostanában mindig délutánra időzíti a látogatásait – jegyezte meg, és közben éberen figyelte Gitta arcát.

Gitta észre sem vette különös arckifejezését. Figyelmét teljesen lekötötték az imént történtek.

– Georg számára hozott üzenetet – felelte szórakozottan.

– Azt a gyárban is átadhatná neki.

– Talán csak nem akarja zavarni munka közben.

– Mindenesetre nem tartom illendő dolognak, hogy Georg távollétében látogasson meg téged. És mivel én sem voltam itthon, az lett volna a legjobb, ha be se ereszted.

Gitta csak ekkor fogta fel, hová akar kilyukadni anyósa.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy az ajtóban kellett volna fogadnom Georg barátját?

– Miért ne? Főleg, ha csak egy üzenetet hozott! Egyébként nagyon izgatottnak látszol.

Gitta olyan komoly, tiszta szemekkel nézett rá, hogy az öreg hölgy elbizonytalanodott, és elfordította a tekintetét.

– Remélem, kedves mama, elhiszed, hogy tudom, hogyan kell viselkednem Georg legjobb barátjával szemben.

Anyósa dünnyögött valamit az orra alatt, majd kivitte a konyhába a vásárolt élelmiszereket. Gitta a homlokát ráncolva nézett maga elé. Vajon mi baja lehet? És mit jelentenek különös szavai? Olyan kevésre tartja őt, hogy hűtlenséggel meri gyanúsítani?

Gyorsan túltette magát rossz hangulatán. Esze ágában sem volt a megkeseredett öregasszonnyal perlekedni. Teljesen más természetű dolgok foglalkoztatták.

♣ ♣ ♣

Csodálatos időszak köszöntött Gittára. Élete új irányt vett, bár látszólag minden maradt a régi kerékvágásban.

Georg túlságosan jól ismerte ahhoz, hogy ne vegye észre rajta nyugtalanságát. Rá is kérdezett az okára, ám felesége azt felelte: csupán az izgatja, vajon jelentkezik-e vevő a képre.

Sorra érkeztek az írásairól alkotott ítéletek. Hartwig még két regényét továbbította kiadóknak, néhány kisebb munkát pedig a saját lapjánál jelentetett meg. Mindhárom regényét elfogadták, és a kiadók a lehető leghízelgőbb hangon folyamodtak újabbakért. Gitta úgy érezte, álmodik. Amikor Hartwig elhozta neki az első csillagászati tiszteletdíjat, hangosan felzokogott, és sokáig nem is volt képes teljesen lecsillapodni. Mélységes megrendülést érzett. Ilyen sok pénz egyetlen munkájáért!

Remegő ujjakkal simított végig a bankjegyeken.

– És ez tényleg mind az enyém?

A férfi felkacagott, hogy leplezze megindultságát.

– Hát persze, Gitta asszony! És ez még csak a kezdet!

– Egyszerűen nem értem, nem értem! – hajtogatta az asszony könnyes szemmel.

– Csak nem ijedt meg a saját nagyságától, Gitta asszony? – kérdezte a férfi, Gitta felsóhajtott.

– Inkább ettől a bőséges áldástól.

– Hamar megszokja, ne aggódjon. Mi sem könnyebb ennél.

Az asszony végül erőt vett magán, és felállt. Remegő kézzel összeszedte a bankjegyeket, és odanyújtotta Hartwignak.

– Itt van, fogja! Vásárolja meg Georg képét! Biztosan megtalálja a módját, hogy Georg ne jöjjön rá az igazságra! Bízom az ügyességében, kedves barátom.

– Nem gondolta meg magát? Csakugyan elhallgatja előle a sikereit?

– Igen. Volt időm alaposan végiggondolni az eltelt néhány hét alatt. Semmit sem szabad megtudnia, míg ő maga is fel nem jutott a csúcsra.

Néhány nappal később Georg levelet kapott a kiállítást szervező bizottságtól. Gitta sejtette, mi állhat benne. Hartwig megtartotta az ígéretét.

Nem kellett csalódnia. Amikor Georg délben hazaért, átadta neki a levelet. Egyedül voltak a szobában, Henriette asszony az ebédet készítette a konyhában.

Georg izgatottan feltépte a borítékot. Gitta feszülten figyelte az arcát, szíve a torkában dobogott. Látta, hogy férje szemei elkerekednek, és az arcába szökik a vér. Szinte sóbálvánnyá dermedt, csak a levél remegett a kezében. Végül megrázta magát, odaugrott Gittához, és nevetve felkapta, mint egy gyereket.

Lassan leeresztette a földre, majd erősen magához szorította.

– Gitta, Gitta! – kiáltotta elfúló hangon.

Az asszony ránézett, és szinte megrémült, amikor látta, milyen vihar dúl a lelkében. Bizonytalan félelem ébredt benne, kétségei támadtak, vajon nem követett-e el hibát, amikor félrevezette. Amikor azonban férje örömittas arcára nézett, minden kétsége szertefoszlott. Ha megtévesztette is, csakis szerelemből és az ő javát keresve tette.

– Mi történt, drágám? – kérdezte gyengéden.

A férfi átnyújtotta neki a levelet.

– Olvasd, Gitta, olvasd hangosan! Biztos akarok lenni benne, hogy hihetek a szememnek!

Amikor Gitta végzett a felolvasással, a férfi megragadta a vállánál fogva, és túláradó örömében megrázta.

– Négyezer márka egyetlen képemért! Egy egész évi jövedelmem ezért az egy képért, Gitta! Fel tudod ezt fogni? Négyezer márka, valóságos vagyon! Ki fizethette ki ezt az óriási összeget?

Az asszonyt boldoggá tette férje öröme, ám a szemében könnyek csillogtak.

– Ne törődj vele, szerelmem. Az a fő, hogy pénzhez jutottál. Most már szabad vagy, valóra válthatod régi álmodat, és Párizsba mehetsz tanulni.

A férfi nagyot sóhajtott.

– Ó, Gitta, bárcsak megtehetném!

– Megteheted, drágám, amint kézhez kapod a négyezer márkát.

A férfi végigsimított a homlokán.

– Nem, sajnos még nem. Ennyi még nem elég. Te és anya nem szenvedhettek hiányt semmiben. Nekem pedig legalább egy évre el kell mennem, és bármily szerényen éljek is, egyvalamin nem spórolhatok: jó tanárt kell mesteremül választanom. Mossenoir professzor volna a legmegfelelőbb, tőle mindent megtanulhatnék, amit még nem tudok. Az ő tanítványának lenni azonban drága mulatság, még akkor is, ha engedményt ad a tandíjból, ahogy azt a legtehetségesebb jelentkezők esetében néha megteszi. Nem, nem szabad könnyelműsködnöm. Kezdetnek azonban nagyon is szép ez az összeg, és remélem, a többit is sikerül összeszednem, még ha minden vasárnapomat pénzkeresésre kell is fordítanom. Most már sikerülni fog! – Szinte magánkívül volt az örömtől.

Gitta szorosan hozzásimult.

– Talán lesz majd vevő a gyermekportrédra is. Nem szívesen válnék meg tőle, de ha valaki meg akarja venni...

A férfi felnevetett és megcsókolta.

– Gondolod, hogy találunk még egy dúsgazdag embert, aki ilyen hatalmas összeget kifizetne egyetlen képemért?

– Miért ne? Sokkal rosszabb képeket is el tudnak adni.

– Igen, de nem ennyiért. Ehhez valóságos csodára van szükség.

– Egy kis szerencse csakugyan nem árt.

A férfi erősen magához szorította.

– Egy kis szerencse, egy kis szerencse! Veled hatalmas szerencse köszöntött rám!

Bensőséges szerelemmel néztek egymásra. Ebben a pillanatban belépett a szobába Georg anyja, és az asztalra tette a levesestálat.

Georg szertelenül átölelte hátulról, hogy kis híján kiöntötte a levest. Ijedten hátrafordult.

– Halálra rémítesz, fiam! Mi történt?

– Valami csodálatos dolog, anya! Képzeld, valaki megvásárolta a festményemet!

Anyja hitetlenkedve meredt rá.

– Micsoda? A te festményedet?

– Igen, anya. Négyezer márkáért.

Az idős hölgy összerezzent, majd gépies mozdulattal lesimította a kötényét.

– Ne űzz velem ilyen ostoba tréfát, ha megkérhetlek!

– Ez nem tréfa, anya! Tessék, győződj meg róla! – nyújtotta felé a levelet.

Henriette asszony bizonytalan mozdulattal elvette, majd olvasni kezdett. A fiatal pár mosolyogva figyelte. Most már ő is kénytelen lesz hinni fia tehetségében. Az asszony ráncos, aggodalmas arcának kifejezése mit sem változott, csak kezei remegtek meg egy kicsit. Semmi egyéb nem árulkodott felindultságáról. Gondosan végigolvasta a levelet, lassan összehajtogatta, és remegő hangon így szólt:

– A pénzt természetesen kockázatmentes értékpapírokba kell fektetned. Ez lesz a vésztartalék nehezebb napokra.

Gitta válaszolni akart, meg akarta mondani anyósának, hogy ez a pénz fogja lehetővé tenni Georg párizsi tanulmányútját, férje azonban megszorította a kezét figyelmeztetésképpen, és ránézett. Gitta rögtön megértette: kíméletesen kell közölni a hírt az idős asszonnyal, ha nem akarják, hogy végeláthatatlan veszekedés vegye kezdetét.

♣ ♣ ♣

Gitta következő tiszteletdíjából Hartwig megvásárolta a második képet is. Georgnak így már hatezer-nyolcszáz márkája volt. A Gittával folytatott újabb komoly beszélgetést követően felmondta állását, és írt Mossenoir professzornak Párizsba. Körülményeinek ismertetése mellett néhány vázlatát is elküldte a híres tanárnak, és megkérte, hadd legyen a tanítványa.

Mossenoir tömör válasza csakhamar megérkezett:

„Várom október elsején. A tandíjról majd megállapodunk.”

Georgnak ennyi elég is volt. Kiolvasta a rövid üzenetből, hogy Mossenoir hajlandó leszállítani a kedvéért a tandíjat. Ezzel minden előkészület megtörtént, már csak egyvalami volt hátra: közölni kellett a hírt anyjával. Addig halogatták a dolgot, amíg csak lehetett. Már csak tíz nap volt hátra Georg elutazásának kitűzött időpontjáig, amikor vacsora után a férfi végre elszánta magát.

Megfogta anyja kezét, és így szólt:

– Fontos dolgot kell veled megbeszélnem, anya.

Az idős hölgy várakozásteljesen ránézett. Amióta Georg második festményét is eladta, különös érzés ébredezett benne: büszkeség, zavarodottság és kétség furcsa keveréke. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan adhat ki valaki ekkora összeget egy festett vászondarabért.

Georg elég jól ismerte anyját ahhoz, hogy fel tudja mérni, mit érez. Tudta, hogy fájdalmat kell neki okoznia. Megsimogatta munkában megkérgesedett kezét.

– Anya, különleges terveim vannak a jövőt illetően. Elmondom neked, mire akarom fordítani a képeimért kapott pénzt.

Anyja először rá, majd Gittára nézett.

– Hogy mire akarod fordítani? Azt hittem, megbeszéltük, hogy értékpapírokba fekteted! Az isten szerelmére, csak nem akarjátok könnyelműen elszórni a pénzt?

– Természetesen nem, anya. Ez a pénz az ég ajándéka, úgyhogy csak jó célra fordíthatjuk. Ezzel fogom megalapozni a jövőmet. Tanulni fogok, anya, és ezzel végre valóra válhat régi álmom. Más szóval: feladom az állásomat, és Párizsba utazom egy évre, hogy egy világhírű mester tanítványa legyek. Tőle mindent megtanulhatok, amire szükségem van, és amihez önmagában a tehetség még nem elegendő.

Anyja kővé dermedve ült a helyén, csak az ajkai mozogtak hangtalanul. Végül nyögésszerű sóhaj szakadt fel melléből.

– Nem, ezt nem gondolhatod komolyan! Csak rám akarsz ijeszteni! Nem lehetsz ennyire könnyelmű! Még hogy feladod az állásodat, csak mert véletlenül az öledbe hullott néhány ezer márka! Ezt nem teheted meg velem!

– Ugyan már, anya, légy belátással!

Az idős hölgy összekulcsolta a kezeit.

– Még te mondod, hogy legyek belátással?! Úgy látom, mindannyiunk helyett nekem kell gondolkodnom, ha már te ilyen hebehurgya vagy! Azazhogy nem, hisz itt van Gitta is! Mert ezúttal ugye mellém állsz, és segítesz lebeszélni Georgot erről az őrültségről?

A fiatalasszony megrázta a fejét.

– Nem, mama. Georgnak igaza van. Én is azt akarom, hogy Párizsba menjen, mert ott sajátíthatja el legjobban és leggyorsabban mindazt, ami igazán nagy művésszé teszi majd.

– Ó, micsoda átkozott őrültség! Feladni egy ilyen jól fizető állást a bizonytalanért! Felőlem annyit festhet vasárnaponként, amennyit csak akar, és ha muszáj, akár különórákat is vehet!

– Ez nem szabadidős elfoglaltság, anya. A művészet teljes embert kíván.

Az idős asszony dühösen rámeredt Gittára.

– Ó, te... te taszítod nyomorba a nagyravágyásoddal! Csak azért erőlteted ezt az egészet, mert legyezgetné a hiúságodat, ha egy nagy festőművész felesége lehetnél!

– Ne beszélj így Gittával, anya! Nagy áldozatot hoz értem. El kell válnunk egymástól egy időre, mert Gittának itt kell maradnia veled, míg én Párizsban leszek. A tanulmányaimnak kell szentelnem minden időmet, és nem vihetem magammal.

– Ne nehezítsd meg a döntést Georg számára, kedves mama! Látod, hogy én sem teszem! – kérte Gitta kedvesen.

Az idős asszony hideg, szinte megvető pillantással mérte végig.

– Mert nem szereted úgy, ahogy egy nőnek szeretnie kell a férjét! Máskülönben nem arra biztatnád, hogy menjen, hanem akár erőnek erejével is megpróbálnád itthon marasztalni.

Gitta felnézett Georgra, és a karjához szorította sápadt arcát. Olyan mérhetetlen odaadás rejlett e mozdulatban, hogy Georg szemét elfutotta a könny. Csak ekkor értette meg igazán, milyen nagy az az áldozat, amelyet felesége mosolyogva hoz meg érte.

Gyengéden megsimogatta a haját.

– Fájdalmadban már azt sem tudod, mit beszélsz, anya. Hogy milyen szenvedést okoz nekünk az elválás, azt csak mi ketten tudjuk, Gitta és én. Az pedig bizonyára számodra is világos, hogy csakis nagy cél érdekében volnánk hajlandóak meghozni ekkora áldozatot.

Az idős hölgy megrázta a fejét.

– Ezek csupán szép szavak, fiam. Egy szó, mint száz, nem járulok hozzá, hogy felmondd az állásodat. Annyi beleszólásom még van talán a dolgokba, hogy ne cselekedj akaratom ellenére.

Georg arcából kifutott a vér, szemei felizzottak. Hangja azonban nyugodtan, fegyelmezetten csengett, amikor megszólalt:

– Már felmondtam, anya. Minden elő van készítve. Október elsején Párizsban kell lennem.

Anyja az asztalra támaszkodott, és merev tekintettel a fiára nézett.

– Csak így, a fejem fölött, a megkérdezésem nélkül?

– Igen, anya. Előre láttam, hogy úgysem fogsz beleegyezni. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy egyedül határozzak az életemről.

Az asszony vállai megroskadtak.

– Akkor igazán nincs mit mondanom. Megyek lefeküdni. Jó éjszakát.

Georg megfogta a karját.

– Csak nem akarod, hogy az áldásod nélkül keljek útra?

Anyja szomorúan ránézett.

– Az áldásom minden utadon elkísér, fiam. Még ha tévúton jársz is. Sőt, akkor van rá szükséged csak igazán – mondta sóhajtva, majd kiment, anélkül hogy búcsúzóul kezet nyújtott volna menyének, ahogy máskor szokta.

Georg anyja nem hozta szóba többé ezt a témát. A férfi utazásáig hátralévő napok gyorsan elteltek. Gitta bátran leküzdötte a hosszú magánytól való rettegését, és igyekezett vidám arcot ölteni férje előtt. Annál komorabb volt anyósa. Gittához csak a legszükségesebb esetben szólt, és akkor is olyan hangnemben, amely semmi kétséget sem hagyott haragja felől. Gitta türelmesen viselte rosszkedvét, de elszorult a szíve, valahányszor az elválásra és az anyósával kettesben töltendő évre gondolt.

Georg is egyre jobban rettegett a búcsú napjától. Kihasználtak minden percet, amit még együtt tölthettek, és tőlük telhetően igyekeztek felvidítani egymást. Mégis tudták mindketten, mi játszódik le a másik lelkében.

A Georg elutazását megelőző estén Hartwig még egyszer meglátogatta őket. Georg megkérte, hogy keresse fel időnként anyját és feleségét, és szórakoztassa el őket egy kicsit, Hartwig megígérte, hogy úgy tesz.

– Utazz csak el nyugodtan, pajtás, ne törődj semmivel! Élj csak a művészetednek, hogy mielőbb célhoz érj. Én pedig eljövök, ahányszor csak tudok, és eltársalgok a hölgyekkel. És gondoskodom a szórakoztatásukról is. Színházjegyből és hangversenybelépőből ugyebár igazán nem szenvedek hiányt. Egyesült erővel majdcsak túléljük valahogy ezt az évet! – felelte szívélyesen barátjának.

Georg másnap reggel elutazott. Anyjával szűkszavúan köszöntek el egymástól.

Gitta látta, milyen elkínzottan ráncolja férje a homlokát. Neki is össze kellett szednie minden erejét, hogy tartani tudja magát. Végül még egy mosolyt is sikerült az arcára erőltetnie, de Georg figyelmét így sem kerülte el, mennyire megviseli az elválás. Mégis erőt tudott meríteni felesége bátorságából – nem akart gyengébbnek mutatkozni nála.

Még egyszer szorosan átölelték egymást. Leírhatatlan pillantással néztek egymás szemébe, mintha a szívükbe akarnák vésni szerelmük arcvonásait az előttük álló ínséges hónapokra. Az asszony szinte görcsösen kapaszkodott férje nyakába. Georg gyengéd csókot lehelt finom csuklóira, óvatosan kibontakozott az öleléséből, és sietős léptekkel távozott. Az ajtó becsapódott a háta mögött.

Megbeszélték, hogy Gitta nem kíséri ki a pályaudvarra. Nem akartak idegenek kíváncsi tekintete előtt elbúcsúzni egymástól.

A fiatalasszony odaszaladt az ablakhoz, és kinézett. A férfi időközben leért az utcára, és most gyors léptekkel távolodott, anélkül hogy hátranézett volna. Nem akarta, hogy felesége lássa fájdalomtól eltorzult vonásait. Csak akkor nézett vissza egy pillanatra, amikor befordult az utcasarkon. Megállt és intett. Az asszony mindkét karját felemelte, mintha vissza akarná tartani. A következő pillanatban a férfi eltűnt.

Gitta zokogva lerogyott az egyik karosszékbe, és kezébe temette az arcát.

Ebben a pillanatban elviselhetetlenül nagynak érezte a terhet, amelyet az elválás jelentett számára.

Végül erőt vett magán, és átment anyósához, mert feltételezte, hogy őt is ugyanúgy megviselte Georg elutazása.

Az idős hölgy merev arccal ült ablak melletti karosszékében. A kötőtűk szaporán csattogtak fáradhatatlan kezeiben. Szemében hideg gyűlölet tükröződött, amikor menyére nézett.

Gitta szíve megdermedt. A meleg, vigasztaló szavak ajkára fagytak az asszony jeges pillantásától.

♣ ♣ ♣

A férje elutazását követő első napokban Gitta képtelen volt rá, hogy máskor olyannyira szeretett időtöltésének hódoljon. Gondolni sem tudott az írásra, csak járkált fel és alá, mintha szüntelenül keresne valamit.

Anyósa teljesen magába zárkózott, de Gitta jóformán észre sem vette, annyira lefoglalta a szívét mardosó fájdalom. Úgy érezte magát, mintha megint az egyedülálló kis tanítónő lenne, akit senki nem szeret, akivel nem törődik senki. Végtelenül magányos volt. Hartwig már az első héten meglátogatta, és operába hívta, ő azonban visszautasította a meghívását.

– Ne haragudjon, kedves barátom, de egyelőre nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy emberek közé menjek. Hagyjon magamra még egy ideig, míg nem enyhül valamelyest az elválás fájdalma. Addig hadd tombolja ki magát egy kicsit. Georg jelenlétében uralkodnom kellett magamon, és ez most megbosszulja magát.

– Pontosan ezért kellene tennie valamit, ami elvonja a figyelmét. Nem mernék még egyszer Georg szeme elé kerülni, ha ilyen hangulatban hagynám magára.

Gitta mosolyt erőltetett az arcára.

– Ígérem, hogy hamarosan jobb belátásra térek, csak néhány napra van szükségem. Azután szívesen elmegyek magával színházba vagy hangversenyre. Mama is elkísérhet bennünket, őrá is ráfér a szórakozás. Nem igaz, mama?

Az idős hölgy komoran legyintett.

– Hagyj békén! Nem a szórakozáson jár most az eszem!

– Ejnye, Feldhammer néni, ne legyen már ilyen megátalkodott! Ha önmagáért nem is, de legalább Gitta asszony kedvéért igazán kidughatná néha az orrát az odújából!

Az idős hölgy éles pillantást vetett rá.

– Aligha hiányzik magának az én társaságom. Nem mintha csodálkoznék rajta: a magamfajta mogorva vénasszonyok nem túl szórakoztatóak.

– Hát akkor miért olyan mogorva?

– Mert van gondom épp elég!

– Például Georg miatt?

– Ki más miatt?

Hartwig beleszántott a hajába.

– Ezt a gondot aligha tudom levenni a válláról. Ahhoz túlságosan is jól ismerem. Úgy kapaszkodik a félelmeibe, mintha nélkülük már élni sem tudna. Szerintem nem is érzi jól magát, ha nem aggódhat valamiért. És azt hiszem, mit sem használ, ha azt mondom, hogy fölöslegesen emészti magát.

Az idős hölgy komoran meredt maga elé.

– Ahogy mondja. Nem használ.

Hartwig úgy nézett Gittára, mintha azt mondaná: „Reménytelen eset”. Gitta bólintott, és így szólt:

– Ne kínozza tovább mamát, kedves barátom. Hátha mégis meggondolja magát, és velünk tart. Kettesben nem is mennék magával. Mit szólnának az emberek?

Az idős hölgy felkapta a fejét.

– Egyetértek. És mivel én nem megyek, az lesz a legjobb, ha te is itthon maradsz – mondta éles hangon

Hartwig végigsimított a homlokán.

– Azt már nem, szó sem lehet róla, Feldhammer néni! Georg a lelkemre kötötte, hogy vigyem el időnként szórakozni a feleségét, és én meg is ígértem neki. Nem húzhatja keresztül a számításaimat.

Az idős asszony haragos pillantást lövellt felé. Mindenáron meg akarta akadályozni, hogy Hartwig és Gitta sok időt tölthessenek együtt.

– Én viszont egészen biztosan nem megyek sehová, és mivel Gitta egyedül nem tarthat magával, azt hiszem, további vitának nincs helye. Mi szükségünk van nekünk színházra, szórakozásra? Amíg Georg távol van, jobb, ha teljes visszavonultságban élünk. És ne fáradjon, igazán fölösleges volna túl gyakran meglátogatnia bennünket.

Hartwignak egy pillanatra elállt a szava, Gitta arcán pedig a szégyen pírja ömlött el. Az idős asszony szavai és főként a hanghordozása kifejezetten udvariatlanok voltak. A fiatalasszony már válaszra nyitotta a száját, de Hartwig, aki gyorsabban visszanyerte a hidegvérét, egyetlen pillantásával csöndre intette. Ezután kényelmesen elhelyezkedett egy széken Georg anyja mellett, és elvigyorodott.

– Szóval mindenáron ki akar utálni innen? Ugyan már, Feldhammer néni, hogy lehet ilyen tüskés? Úgysem sikerül! Hermann Hartwignak vastag ám a bőre! Nézze, megígértem Georgnak, hogy felvidítom egy kicsit Gitta asszonyt. Márpedig ha én egyszer megígérek valamit, akkor állom is a szavam! És ha most azt gondolja, hogy erre semmi esélyem, mert maga nem hajlandó velünk jönni, nos, akkor azt hiszem, keresnünk kell egy másik gardedámot. Már tudom is, ki lesz az: közös barátnőnk, Schrauber kisasszony! Őt fogjuk magunkkal vinni. Most mindjárt felmegyek hozzá, és megkérdezem, nem volna-e kedve elvállalni ezt a tisztet. Mérget veszek rá. hogy nem fogja visszautasítani.

Az idős hölgy komoran meredt a férfi derűs arcába. Bosszantotta a saját viselkedése. Mire ment vele? Most majd nélküle mennek el! Schrauber kisasszony még kényelmesebb gardedám is lesz számukra, mintha ő tartotta volna rajtuk a szemét.

Ez a vereség csak tovább növelte bizalmatlanságát és haragját. Szíve szerint ajtót mutatott volna Hartwignak, de nem volt benne biztos, hogy a férfi csakugyan engedelmeskedne. Olyan hangnemben csipkelődött vele, ami bosszantotta ugyan, de ami ellen mégsem tehetett semmit. Így aztán inkább nem is válaszolt. A kötőtűk szélsebesen csattogtak a kezében, és amikor Hartwig otthagyta, valami olyasmit dünnyögött az orra alatt, hogy „arcátlanság”.

Amikor megérkeztek Georg első terjedelmes levelei, Gitta megnyugodott valamelyest. A férfi minden szavából sütött a szerelem, ami jóleső melegséggel töltötte el a szívét. Megígérte, hogy bátran fog viselkedni, úgyhogy összeszedte magát, és megpróbált az írásra összpontosítani.

Lázas buzgalommal vetette magát a munkába, és remélte, hogy az írás majd megkönnyíti számára a magány hónapjait.

Hartwig csakugyan nem dicsérte túl a műveit. Mindenki „Georg Frei”-ről beszélt. Rövid időn belül az egyik legolvasottabb szerzővé vált, és a kiadók egyre újabb regényeket követeltek tőle. Gitta értetlenül olvasta a regényeit méltató ragyogó kritikákat, és valahányszor az írói álnevével találkozott a könyvesboltok polcain, úgy elpirult, mintha bizony látszana rajta, hogy ő maga a híres-nevezetes Georg Frei. A sikerei felett érzett örömbe azonban egy cseppnyi üröm is vegyült. Fájdalommal töltötte el, hogy nem oszthatja meg férjével boldogságát. Továbbra is úgy gondolta, hogy helyesen döntött, de alig várta a pillanatot, amikor bevallhatja Georgnak, hogy ő adta meg a végső lökést festőművészi pályafutása elindításához.

Gyakran beszélt Hartwignak a kétségeiről, vajon hogyan fogadja majd a bejelentését Georg.

A férfi csak nevetett.

– Hát hogy fogadná, Gitta asszony? Először hanyatt esik meglepetésében, aztán úgy összecsókolja, hogy eláll bele a lélegzete! Ilyenek a nők! Mindig többet vállalnak magukra, mint amit aztán el is bírnak viselni. Először maga is csupa bátorság és elszántság volt, most meg azon aggódik, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek. Jó vége lesz, én mondom magának! Georg nem buta ember! Ne féljen, ebből majd rájön, mennyire szereti őt, és nagyon büszke lesz a feleségére. Nem tart már soká, míg ugyanolyan elismerő szavakkal emlegetik Georg Feldhammert, ahogy most Georg Freiről beszélnek.

Az asszony megszorította a kezét.

– Drága, hűséges barátom, mihez kezdenék maga nélkül? Annyi mindent köszönhetek magának! Soha nem fogjuk tudni meghálálni mindazt, amit értünk tett.

– Ejnye, dehogynem! Kikérem magamnak, hogy dicshimnuszokat zengjen rólam, míg magam is rosszul nem leszek a saját kiválóságomtól! Csak nem gondolja, hogy önzetlen barátságból segítek? Isten ments! Később majd én is megjelenek a színen, mint a két nagy tehetség felfedezője és támogatója. Aki nem dicsekedhet saját babérokkal, annak gondoskodnia kell róla, hogy neki is kijusson a barátai dicsőségéből. Ez a nagy helyzet, Gitta asszony.

♣ ♣ ♣

Georg már nyolc hónapja élt Párizsban. Mossenoir rendkívül meg volt vele elégedve. Maga Georg is érezte, hogy helyesen döntött, amikor mindenét feltette arra, hogy Párizsba jöhessen tanulni.

Mossenoir minden év augusztusában kiállítást rendezett tanítványai munkáiból. A mester értette a módját, hogyan nyerjen meg gazdag műpártolókat tanítványai számára. A feltörekvő tehetségek némelyikének ezáltal sikerült pénzt és elismerést besöpörnie.

Május vége félé Mossenoir beszélt Georgnak a kiállításról, és azt a feladatot adta neki, hogy fessen egy tetszése szerinti képet, hogy a tanulmányai mellett ezt is kifüggeszthessék.

Georg örült a lehetőségnek, hogy végre ismét megvalósíthatja saját elképzeléseit. Hirtelen elhatározással megkérte mesterét, hadd fesse meg az arcképét.

Mossenoirt váratlanul érte a kérés. Elgondolkozva húzgálta bozontos bajuszát, és figyelmesen tanulmányozta a tükörképét. Talán nem is nagyon tudta, hogy néz ki, mert nemigen törődött a külsejével.

Derűs mosoly suhant át jellegzetes arcán, ahogy odafordult a lélegzetvisszafojtva várakozó Georghoz.

– Rendben van, hajlandó vagyok modellt ülni magának. Hogy ez ne kerüljön túl sok időmbe, holnaptól az én műtermemben fogunk dolgozni. Egyetlen kikötésem van: úgy fessen meg, hogy én is szívesen megnézzem magam.

Georg magánkívül volt a boldogságtól. A mester beleegyezése nagy kitüntetésnek számított. Lelkes hangvételű levélben közölte a hírt Gittával, aki nagyon örült a sikerének.

Ő is gyakran írt férjének. Beszámolt neki élete minden eseményéről, lelke minden rezdüléséről, minden gondolatáról. Egyedül arról nem tett soha említést – még ha ez egyre inkább nehezére esett is –, hogy élete teljesen új irányt vett.

Georg számára mindig valóságos eseménynek számított, ha levelet kapott Gittától. Égő szemmel olvasta a szerelmes szavakat, amelyekből világosan kiderült, hogy a magára erőltetett vidámság ellenére az asszony is éppoly mérhetetlenül vágyakozik férje után, mint az őutána.

Gitta gyakran elment színházba Hartwiggal és Schrauber kisasszonnyal, és eközben természetesen számtalan emberrel megismerkedett. Hartwignak igen kiterjedt ismeretségi köre volt. Már csak munkája révén is a legkülönfélébb körökben forgolódott, és ismert személyiségnek számított.

Gitta fiatalos nyíltsággal fogadta az új ismeretségeket, köztük egészen jelentős személyiségek ismeretségét is. Hát még Schraubi! Az idős kisasszony időnként úgy érezte, álmodik. Attól, hogy jelen lehetett, miközben „gyermeke” olyan okosan és magabiztosan társalog a sok előkelő és híres emberrel, ugyancsak nagyot nőtt a saját szemében.

Hartwig örömét lelte Gitta finom, előkelő viselkedésében és okos, szellemes eszmefuttatásaiban. Gyakran kérdezősködtek nála az asszony felől, és ilyenkor ravaszul így felelt:

– Annak a Feldhammer nevű festőnek a felesége, aki éppen Párizsban tartózkodik. Micsoda? Még soha nem hallott róla? Hát nem látta a tavalyi képzőművészeti kiállításon a feleségéről készített portrét? A fél világ arról beszélt, milyen csodálatosan festette meg a szemeit!

Ilyen és hasonló válaszai hallatán az érdeklődők kétszeres kíváncsisággal néztek Gitta gyönyörű szemébe. De volt is mit nézniük!

Hartwig pompásan szórakozott, valahányszor Gitta jelenlétében beszélgetett ismerőseivel az új hírességről, Georg Freiről. Remekül mulatott Gitta pirulásán, ha az asszonynak végig kellett hallgatnia, miként dicsérik őt magát vagy munkásságát. Időnként fültanúja lehetett annak is, hogy egy-egy irigykedő kollégája lesújtóan nyilatkozik valamelyik regényéről. Ilyenkor hamiskásan Hartwigra hunyorított, majd ő is lelkesen szapulni kezdte saját művét.

Ekkor azonban általában az ő Schraubijával találta szembe magát. Hartwig túláradó lelkesedést plántált a kisasszony szívébe Georg Frei munkái iránt. Mindig ajándékozott neki egy példányt az éppen megjelent könyvből, és felhívta a figyelmét a benne rejlő szépségekre. Az ártatlan lélek nem is sejtette, hogy Hartwig szándékosan ébreszt benne rajongást az író iránt, az pedig álmában sem jutott volna eszébe, hogy az ő „gyermeke” és Georg Frei egy és ugyanaz a személy. Időnként egészen heves szócsatákra került sor hármuk között.

Hartwig és Schrauber kisasszony Georg Frei mellett törtek lándzsát, míg Gitta saját újkeletű népszerűsége ellen hadakozott.

Nem sok sikerrel. Julia Schrauber kisasszony rajongott Georg Freiért, és ettől nem hagyta magát eltántorítani.

Így teltek-múltak Georg távollétének olyannyira rettegett hónapjai.

Gitta anyósához fűződő viszonya nem volt éppen felhőtlen. Az idős asszony nem rejtette véka alá nemtetszését, amiért Gitta annyi időt tölt Hartwig társaságában.

Gyanakodóan vizslató szeme időnként elkapta egy-egy pillantásukat, amelyből valamiféle titkos összeesküvésre vélt következtetni. Észrevette, hogy valahányszor váratlanul belép a szobába, Gitta és Hartwig félbeszakítják a beszélgetést. Mindezt természetesen a maga módján értelmezte, és féltékenyen leskelődött menye után.

Nem győzött bosszankodni amiatt, hogy miután első ízben nem volt hajlandó elkísérni Gittát és Hartwigot a színházba, többé nem is hívták. Végül bebeszélte magának, hogy csapdát állítottak neki. Egyre jobban befészkelte magát lelkébe a bizonyosság, hogy Hartwig és Gitta között valami olyasmi játszódik le, ami a fia jogait csorbítja.

Augusztus végén Gitta ujjongó hangvételű levelet kapott Georgtól. A férfi által festett Mossenoir-portré nagy feltűnést keltett a kiállításon. A párizsi lapok elismerő kritikákat közöltek róla, és a mester is nagyon meg volt elégedve Georg teljesítményével. Egy művészetpártoló ráadásul megvásárolta a festményt tizenötezer márkáért.

Georg következő feladata az volt, hogy továbbra is Mossenoir irányításával befejezzen egy már megkezdett kettős portrét a mester nővérének gyermekeiről. Egyikük gyönyörű, tizennégy éves kislány volt, a másik tízéves kisfiú. Georg nagyon örült mestere megbízásának, mert ez volt számára a lehető legnagyobb elismerés.

Megírta Gittának, hogy a munka miatt esetleg tovább kell Párizsban maradnia az eredetileg eltervezettnél, mert lehet, hogy csak október végére készül el a festménnyel. És bármennyire is vágyódik Gitta után, gondolkodás nélkül igent mondott mestere ajánlatára, mert az komoly előrelépést jelent számára.

Gittának eszébe sem jutott, hogy megpróbálja lebeszélni szándékáról. Bármennyire nehezére esett is, hogy még tovább kelljen nélkülöznie férjét, felismerte a megbízás fontosságát.

Georg sikerein fellelkesülve átszaladt anyósához, hogy felolvassa a levélből azokat a részeket, amelyek érdekelhetik. Az idős hölgy meghallgatta, de egyetlen szót sem szólt. Annyira elmerült sötét gondolataiban, hogy még ez a fénysugár sem hatolhatott át a lelkében honoló sötétségen.

Gittának a fejébe szállt a vér anyósa kérlelhetetlen, merev arcvonásai láttán. Előhúzta a zsebkendőjét, hogy lehűtse magát, és eközben véletlenül kirántotta a pénztárcáját. A tárca leesett a földre, és kinyílt. Egy ezüst pénzérme gurult végig a padlón, és az idős asszony lábainál állapodott meg. Gitta gyorsan lehajolt érte. Látszott rajta, hogy zavarban van.

Anyósa azonban megelőzte. Mereven az érmére bámult, majd átható pillantással menyére nézett.

– Honnan van neked ennyi pénzed? – kérdezte éles hangon.

Gitta habozott egy pillanatig. Most mit feleljen?

– Nem szeretnék róla beszélni, mama – válaszolta végül.

– Csakugyan? Igazán különös! Nagyon is jól tudom, hogy mostanáig nem volt pénzed azon kívül, amit tőlem kaptál! És most egyszerre ilyen sok van? Ez egy húszmárkás érme! Honnan van?

Gitta lassan visszanyerte a hidegvérét. Miért hagyná, hogy kérdőre vonják, mint egy felelőtlen gyereket? Büszkén felszegte a fejét, és visszavette a pénzérmét.

– Erre egyelőre nem válaszolok – jelentette ki nyugodtan.

– Egyelőre? – kérdezte az anyósa gunyorosan. – Úgy érted, addig, míg ki nem találtál valami megfelelő hazugságot, igaz? Ne fáradj! Úgysem tudsz becsapni.

Gitta mélyen elvörösödött.

– Nem is áll szándékomban. Nincs szükségem arra, hogy hazudjak neked, mint ahogy magyarázattal sem tartozom.

– Azt hiszed? Nos, Georgnak mindenesetre magyarázattal kell majd szolgálnod.

Gitta komoly tekintettel állta szikrázó szemeinek pillantását.

– Ne aggódj: semmit sem fogok elhallgatni előle.

Az idős asszony gúnyosan felnevetett, Gitta pedig gyors léptekkel kiment a szobából.

Attól tartott, hogy elveszti az önuralmát, márpedig nem kerülhetett sor kenyértörésre közte és anyósa között.

♣ ♣ ♣

Szeptember egyik utolsó napján történt. Egy színdarab premierjének megtekintését tervezték aznap estére. Gitta megfogadta Hartwig tanácsát, és új ruhát csináltatott az ünnepélyes alkalomra. Amikor leszállították, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy fel ne próbálja. Ez volt élete első estélyi ruhája, és melyik nő tudna közömbös maradni, ha a szépségéről van szó!

Óvatosan kiemelte a puha selyemből készült ruhát a kartondobozból, és felöltötte. A ruha szép esésű redőkben simult karcsú, kecses alakjára.

Ahogy szemügyre vette magát a tükörben, elpirult az örömtől. Első gondolata Georg volt. Bárcsak láthatna most.

Felsóhajtott, majd lassan levette a ruhát, és gondosan az ágya fölé akasztotta. Jólesően végigsimította a finom kelmét. Csodálatos érzés volt, hogy ilyen ruhákat is megengedhet magának.

Anyósa persze magánkívül volna, ha megpillantaná. Hát még ha az árát is megtudná: kétszáz márkát fizetett érte. Ez rengeteg pénznek számított szerény körülményeikhez képest.

Hartwig azonban így bátorította:

– Ezúttal még csak gondolnia sem szabad takarékoskodásra, Gitta asszony. Gyönyörűnek és elegánsnak kell lennie, hogy jó benyomást tegyen az emberekre. A külsőségeken nagyon sok múlik, főleg egy nő esetében. Sajnos gyakorta üres frázisnak bizonyul a közmondás, mely szerint nem a ruha teszi az embert. A méregdrága estélyik között pedig, amelyeket ma látni fogunk, a magáé még mindig az egyszerűbbek közé tartozik majd. Úgyhogy ne törődjön azzal a párszáz márkával, Gitta asszony. Bőven telik rá magának, hál’ istennek.

Gitta belátta, hogy igaza van. És most ott pompázott előtte új ruhája, ő pedig jólesően legeltette rajta a szemét.

Éppen kilépett a hálószobából, amikor megszólalt a csengő. Gitta egyedül volt otthon, anyósa a piacra indult Schrauber kisasszonnyal. Kinyitotta az ajtót.

Hartwig állt a küszöbön.

– Jó napot, Gitta asszony! Egyedül van?

A fiatalasszony mosolyogva bólintott, és beengedte a férfit.

– Mit hozott nekem, kedves barátom? – kérdezte, miután helyet foglaltak az apró szalonban.

– Újabb kincseket, újabb babérokat! Egy ragyogó tiszteletdíjat és Georg Frei frissen megjelent kötetét!

Az asszony hálásan kezet nyújtott vendégének.

– Valahányszor meglátogat, mindig jó hírekkel érkezik.

– Remélem, ez mindig így lesz! Mindketten annak örülnénk legjobban.

Miközben az asszony legújabb kincseit szemrevételezte, mindkettejük figyelmét elkerülte, hogy halkan kinyílik a bejárati ajtó. Feldhammerné surrant be rajta hangtalanul.

Amikor legutóbb hazaért a bevásárlásból, egy eldobott cigarettacsikket talált a folyosón, és mindjárt rájött, hogy csak Hartwigé lehet. Ezért ez alkalommal csak úgy tett, mintha a piacra indult volna. A kaputól nem messze közölte Schrauber kisasszonnyal, hogy rosszul érzi magát, és jobb lesz, ha visszafordul. Az ártatlan Schraubi megígérte, hogy helyette is bevásárol, és azt tanácsolta neki, hogy feküdjön le, és kérje meg Gittát, hogy főzzön egy csésze teát. Feldhammerné ezek után visszaosont a házba, és elrejtőzött a lépcsőfeljáró mögött.

Nem kellett sokáig várnia, míg Hartwig megérkezett. Utána lopakodott, és dühtől parázsló szemmel megállt az ajtó előtt, és hallgatózni kezdett.

Először Gitta hangja ütötte meg a fülét:

– Drága, hű barátom, most már elég a titkolózásból! Olyan boldog leszek, ha véget ér egyszer! Az anyósom gyanakszik ránk! Már régen észrevette, hogy titkolunk valamit. Legfőbb ideje, hogy véget vessünk ennek az állapotnak. Nagyon megvisel, hogy becsapjuk Georgot.

– Még hogy becsapjuk! Ez egy nagyon csúnya szó, kedves kis barátnőm – hallotta Hartwig hangját az idős asszony.

Gitta folytatta:

– A csalás az csalás, bármilyen okból történjék is. Igaz, hogy csak így vehettük rá Georgot, hogy Párizsba utazzon, de mégiscsak hazudtam neki. Azt hiszi, hogy a festményei eladásából származó pénzből tanulhat. Mi lesz, ha megtudja, hogy maga vásárolta meg a képeket, hogy csellel vettük rá erre a tanulmányútra?

– Ej, hagyjon már szóhoz jutni, kedves asszonyom! Ne aggódjon, nem fogja a szívére venni, majd szépen rendbe hozunk mindent. Feldhammer néni epés megjegyzéseivel pedig ne törődjön! Időben elkészült a ruhája?

– Igen, nagyon szép lett. Ha az anyósom tudná, hogy kétszáz márkába került!

– Ugyan már, szép asszonynak szép ruha dukál! És ragaszkodom hozzá, hogy elragadó legyen ma este! Büszke akarok lenni magára. De most mennem kell, különben még itt talál Feldhammer néni. Alaposan dugja el a pénzt, nehogy meglássa! Képzelem, mit szólna, ha belepillanthatna a pénzes ládikájába!

Az idős asszonynak ennyi elég is volt. Ugyanolyan halkan, ahogy jött, kilopózott a lakásból.

Remegett a lába, kénytelen volt a falnak támaszkodni, annyira elhagyta az ereje.

Szinte elviselhetetlen fájdalom tombolt a lelkében. Mit kellett hallania! Milyen szörnyű módon igazolódott be a gyanúja!

Fiát becsapta és megcsalta a felesége és áruló barátja! A képeit pedig nem adták el, hazugság volt az egész, hogy megszabaduljanak tőle! A gyalázatosak! Dicsőséggel és sikerrel kecsegtették, telebeszélték a fejét! Georg pedig hagyta magát elámítani, nem törődve az ő figyelmeztetésével! Micsoda szörnyű csalódás vár rá!

Mitévő legyen most? Írjon meg mindent Georgnak, leplezze le az összeesküvést? Nem, nem, így is épp időben megtudja, amikor hazajön! Ő pedig mellette lesz majd, hogy megvigasztalja.

– Szegény, szegény gyermekem! – suttogta elkínzottan.

Aztán eszébe jutott Gitta. Vajon elmondja-e neki, hogy mindent hallott? Az arcába kiáltsa-e romlottságát? Haragjában az öklét rázta.

Legszívesebben a szégyentelen, hálátlan teremtés arcába ütött volna, hogy örök életére megbélyegezze. De nem, gondolta, Georg feladata, hogy ítélkezzen hűtlen felesége és becstelen barátja fölött. Elhatározta, hogy mindenről beszámol neki, amint hazaért. Micsoda hazatérés lesz az!

Egy órával később lassan, nehézkesen felkapaszkodott az emeletre, és kinyitotta az ajtót. Gitta elébe ment.

– Te vagy az, mama? Máris visszajöttél?

– Igen – felelte az idős hölgy rekedt hangon.

Gitta megijedt anyósa sápadt, elkínzott arca láttán.

– Mi van veled, mama? Úgy nézel ki, mintha fájdalmaid lennének!

– Igen, fájdalmaim vannak. Hagyj békén, nem érzem jól magam.

– Gyere, ülj le! Segítek. Mi a baj?

– Hagyjál! Nyugalomra van szükségem. Fáj a fejem. Menj, hagyjál magamra!

– Hozzak neked valami frissítőt?

– Nem kell, csak hagyj magamra! Lefekszem.

Szinte élettelenül az ágyára roskadt. Gitta betakarta.

– Hívjak orvost, mama? Aggódom érted.

Az idős asszony ajka keserű mosolyra húzódott.

– Úgy, szóval aggódsz értem? Nem kell orvos, csak nyugalom. Attól majd jobban leszek.

A fal felé fordult, mire Gitta kiment a szobából. Az ajtó előtt tétován megállt. Mi történhetett? Miért tért haza ilyen korán az anyósa? Vajon csakugyan rosszul van? Talán meglátta Hartwigot? Akkor viszont aligha fukarkodott volna a szemrehányásokkal.

Ostobaság! Mitől ijedt meg ennyire? Legfőbb ideje tiszta vizet önteni a pohárba! Nagyon megviseltek lehetnek az idegei, ha ennyire megrémül egy kis rosszulléttől.

Később még bement néhányszor anyósához, aki úgy tett, mintha aludna. Gitta megnyugodott, és lábujjhegyen kilopózott. Nem vette észre, hogy anyósa gyűlölködő pillantással néz utána.

Estefelé az idős asszony ismét felkelt. Gitta kérdésére röviden csak annyit felelt, hogy már jobban van.

Gitta ennek ellenére sem nyugodott meg teljesen. Magára öltötte estélyi ruháját, de most ez sem tudta felvidítani. Igen nyomott hangulatban ment el hazulról.

Feldhammerné kifejezéstelen arccal meredt menyére, amikor az elköszönt tőle. Egyedül a szemében izzó gyűlölet árulkodott valódi érzéseiről.

Amint egyedül maradt, nekilátott a lakás átkutatásának. Kézzelfogható bizonyítékot keresett Gitta és Hartwig tisztességtelen kapcsolatára. Mindenekelőtt Gitta szobájában kutakodott. Vajon hol rejthette el a pénzt, amelyről Hartwig beszélt? A férfinak is jelentős bevételei lehetnek, ha ennyit áldozott arra, hogy megszabaduljon Georgtól.

Odalépett az íróasztalhoz, és átvizsgálta a fiókokat, de hiába. Gitta mindig eltüntette tevékenysége nyomait, mielőtt elment volna otthonról. Csak néhány ív itatóspapírt felejtett elöl. Erősen használtak voltak. Az idős asszony a fejét csóválta, miközben szemügyre vette őket. Vajon mit írhat állandóan? Leveleket? Georgnak csak egy levelet küldött hetente. Akkor talán Hartwignak írogat? Olyan sok mondanivalója van a számára?

Milyen gondosan elzár mindent ebben a szobában! Mit takargathat, hogy soha nem adja ki kezéből a kulcsot? Most is magával vitte. Nem találta meg sem a háziruhája zsebében, sem másutt, pedig mindenütt kereste. És ha egy másik kulccsal próbálkozna?

Átsietett a nappaliba, és felkapta a kulcscsomóját. Ám hiába próbálta végig egyiket a másik után, azok nem nyitották az asztalfiókot.

Végül feladta a próbálkozást, és tovább keresgélt a szobában.

Hirtelen megpillantott egy papírcsíkot, amely a függöny szegélye alól kandikált ki. Felvette, és remegő kézzel simította ki a gyűrött, félbetépett papírlapot.

Az alábbi szöveg állt rajta a fiatalasszony jellegzetes, jól olvasható kézírásával:

„... te vagy – te egyedül! Bárcsak szabaddá tehetném kínlódó lelkem, teérted, szerelmem! Bárcsak megszabadulhatnék béklyóimtól, amelyek megunt férjemhez kötnek! Bárcsak lenne bátorságom dacolni mindennel, ami tőled elválaszt! De gyáva vagyok. Nem volna...”

Az írás itt félbeszakadt.

Az idős asszony remegő kézzel megfordította a papírt, a másik oldala azonban üres volt.

Neki azonban ennyi is elég volt, sőt, több mint elég. Még egyszer elolvasta e néhány sort. Mély sóhaj szakadt fel melléből, szemét elfutották a könnyek.

– Szegény fiam, én szegény fiam! – kiáltotta elkínzottan.

Hát így hálálja meg fia határtalan szerelmét ez a becstelen nőszemély!

Csalással és hazugsággal kergette el otthonról, hogy szabadon folytathassa üzelmeit! Georg pedig türelmetlenül számlálja a napokat, az órákat, amelyek hazatéréséig hátravannak! Hát milyen hazatérés lesz az?

Georg néhány nap múlva megérkezik, és akkor neki, az anyjának és egyetlen igaz barátjának fel kell lebbentenie a fátylat a szörnyű titokról. Milyen borzasztó kép tárul majd Georg elvakított szeme elé! Vajon hogyan viseli majd, hogy ítélkeznie kell a felesége fölött?

Az idős asszony feje a mellére csuklott. Összetörten ült egy karosszékben, és görcsösen szorongatta zsebében az átkozott papírdarabot.

A néma csendbe hirtelen belehasított a csengő hangja. Az asszony elcsigázottan felemelte a fejét, és az órára nézett. Már majdnem kilencre járt.

Nem tudta, mit tegyen. Ajtót nyisson? A csengő ekkor másodszor is megszólalt. Az idős asszony gépiesen felállt, és kiment ajtót nyitni. Egy pillanatra elakadt a lélegzete. Georg állt előtte.

– Anya, drága anya!

Ujjongva megölelte anyját, aki a rémülettől bénultan hevert a karjában, és csak sírt, sírt, mintha könnyei elmoshatnák mindazt, ami a szívét nyomta.

Georg mélységesen meghatódott. Még sohasem látta így elérzékenyülni. Remegő kézzel szárítgatta anyja könnyeit.

– Anya, nyugodj meg! Ne sírj már! Most már itt vagyok! Ennyire örülsz annak, hogy viszontláthatsz?

Az asszony nagy nehezen erőt vett magán, és magával vonszolta fiát a nappaliba.

A férfi tekintete nyugtalanul pásztázta a helyiséget.

– Hol van Gitta? – kérdezte.

Anyja leküzdötte felindultságát. Tudta, hogy mindkettejük érdekében nyugodtnak kell lennie. Kihúzta magát, és így szólt:

– A feleséged nincs itthon.

Georg arca elsötétült, vonásai mélységes csalódottságról árulkodtak. Annyira örült, hogy néhány héttel korábban haza tudott jönni! Lázasan dolgozott, hogy minél előbb elkészüljön, útközben pedig szinte eszét vesztette a Gitta utáni vágyakozástól. Erre most, hogy hazaért végre, nem találja otthon.

– Nincs itthon? – kérdezte fojtott hangon.

– Nincs. Színházba ment Hartwiggal.

Volt valami anyja hangjában, ami felrázta Georgot.

– Olyan furcsa a hangod, anya! Talán haragszol Gittára?

– Miért, szerinted talán rendjén való, hogy egy asszony a férje távollétében más férfiak társaságában hajszolja az élvezeteket?

Georg végigsimított felhevült homlokán.

– Ez igazán nem bűn, anya. Gitta még olyan fiatal, és én magam kértem meg Hartwigot, hogy szórakoztassa egy kicsit. Igazán nem tudhatta, hogy már ma este visszajövök.

– Nem tudhatta, ez igaz. És talán jobb is, hogy nincs itt. Gyere, fiam, ülj ide mellém! Rossz híreim vannak számodra.

Georg heves mozdulattal megragadta anyja kezét, tekintetében aggodalom tükröződött.

– Mi történt, anya? Mire véljem ezt a különös viselkedést? Beszélj már, ne csigázz tovább!

Anyja karon fogta, és lehúzta maga mellé.

– Légy erős, Georg, viseld férfiként, amit most mondok. A feleséged megcsal téged Hartwig barátoddal.

Georg elrántotta a karját, és felugrott. Fenyegető tekintettel nézett le anyjára.

– Anya, neked elment az eszed! – kiáltotta.

Az idős asszony magába roskadt.

– Bárcsak úgy volna, fiam. De sajnos nagyon is magamnál vagyok. Hallgass meg! A képeidet nem adták el. Hartwig adta a pénzt, hogy megszabaduljon tőled. Már régóta gyanakszom rájuk, bizonyosságot azonban csak ma szerezhettem, amikor kihallgattam őket. Azt hitték, hogy nem vagyok itthon. Egyenesen az ő szájukból hallottam, hogy becsaptak és megcsaltak téged, hogy eltüntessenek az útból, és hogy Hartwig ennek érdekében pénzt adott a képeidért. Gitta is kap tőle pénzt.

Georg leroskadt a székre. Úgy meredt anyjára, mintha egyetlen szavát sem értené.

Arca sápadt volt és merev, izmai megfeszültek. Ám egyszerre erőt véve bénultságán kihúzta magát, sőt még el is mosolyodott.

– Bizonyára álmodtad az egészet, anya. Amit állítasz, az olyan értelmetlen, olyan borzalmas, hogy nem lehet igaz. Ki tudja, mit hallottál, bizonyára van rá valami egyszerű magyarázat.

Anyja lassú mozdulattal előhúzta zsebéből a papírlapot.

– Tessék, itt a bizonyíték, hogy igazat beszélek.

A férfi többször is elolvasta Gitta szavait. Elkínzott nyögés tört fel melléből. Tekintete lázasan cikázott ide-oda.

Amikor azonban anyja a kezéért nyúlt, vadul félrelökte és felpattant.

– Nem, akkor sem hiszem el! Egyszerűen nem tudom elhinni! Az egész életem összeomlana! Gitta nem lehet ilyen rossz, egyetlen nő sem lehet ilyen romlott! Itt, a szívemben hordom legutóbbi levelét, amelynek minden szava a lángoló szerelem nyelvén íródott! Senki sem lehet ilyen kétszínű, legkevésbé Gitta!

Az idős asszony gondterhelt pillantással nézte fiát.

– Szegény gyermekem, megértem, hogy nem akarod elfogadni a történteket, de sajnos kétségünk sem lehet többé. Szembe kell nézned a valósággal.

Georg megdörzsölte égő szemeit, és még egyszer végigolvasta a félbetépett papírra írottakat. Minden Gittába vetett bizalma ellenére is ébredezni kezdett benne a kétség. Lehet, hogy mégis igaz? Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Elképzelhető volna, hogy távollétében Gitta szíve barátja felé fordult? Ez a szörnyűséges papírlap arról tanúskodik, hogy mást szeret – őt pedig megunt férjnek nevezi levelében.

– Mikor jön haza Gitta?

– Nem tudom.

Georg a kalapjáért nyúlt.

– Hová mész? – kérdezte anyja ijedten.

– Hartwighoz. Először vele kell beszélnem, és ki kell szednem belőle az igazságot. Nem fogja letagadni, ahhoz túlságosan jól ismerem. Gittával nem nézhetek szembe mindaddig, míg meg nem győződtem az ártatlanságáról vagy a bűnösségéről.

– Hát még a saját kezűleg papírra vetett vallomásánál is meggyőzőbb bizonyítékot akarsz?

– Igen. Még ez sem elegendő ahhoz, hogy megrendítse a belé vetett bizalmamat. Mert ezeknek a szavaknak ellentmondanak a hozzám intézett levelei. Hagyj elmenni! Beszélnem kell Hartwiggal, még ha egész éjjel várnom is kell rá. Gittának ne áruld el, hogy hazajöttem! Elég, ha akkor megtudja, amikor már a szemébe nézhetek.

Anyja görcsösen belekapaszkodott.

– Ugye nem csinálsz semmi ostobaságot, Georg?

– Nyugodj meg, és ne aggódj, ha esetleg holnap reggelig sem jövök vissza. Tudom, mit csinálok. – Lefejtette magáról anyja ölelő karjait, és elment.

Valamivel tíz óra előtt ért Hartwig lakásához. Lassú léptekkel felment a lépcsőn, és becsöngetett. Eltartott egy darabig, míg odabent mozgolódás támadt. Végül meglehetősen hiányos öltözékben megjelent Hartwig házvezetőnője. Szemlátomást épp lefekvéshez készülődött.

Elámulva meredt Georgra.

– Nahát, Feldhammer úr! – kiáltotta.

– Jó estét. Striegelmeier asszony. Hartwig úrral szeretnék beszélni.

– Nincs itthon.

– Meg tudná mondani, mikor ér haza?

– Sajnos, fogalmam sincs.

– Okvetlenül beszélnem kell vele, ha hazaért. Megengedi, hogy itt megvárjam?

– Hogyne, kerüljön beljebb! Helyezze magát kényelembe! Könyveket és újságokat is talál, ha olvasni volna kedve.

– Köszönöm.

– Hozhatok valami frissítőt? Van itthon sör. Vagy inkább teát, esetleg grogot inna? Nyirkos, hideg idő van ma este.

– Nem, köszönöm. Ne fáradjon.

– Akkor jó éjszakát, Feldhammer úr. Remélem, nem kell túlságosan sokáig várakoznia.

– Jó éjszakát, Striegelmeier asszony.

Miután a házvezetőnő kiment, Georg levetette magát az egyik karosszékbe, és égő tekintettel meredt maga elé.

Izgatottan fülelni kezdett, valahányszor autó közeledett az utcában, de mindannyiszor csalódnia kellett.

Végül meghallotta, hogy kocsi fékez a ház előtt, és kisvártatva lépések koppantak a lépcsőn. Kinyílt az ajtó, és Hartwig lépett be rajta. Letette a kalapját és a kabátját az előszobában, majd belépett a nappaliba.

Valósággal sóbálvánnyá dermedt, amikor megpillantotta Georgot. Amint magához tért első meglepetéséből, gyorsan behúzta maga mögött az ajtót, és odasietett barátjához.

– Georg, öreg cimbora, hát csakugyan te vagy az? – kiáltotta, és megrázta a vállánál fogva.

Ám amikor megpillantotta arckifejezését, elkomorult.

– Mi történt? Miért talállak itt ilyen zaklatott ábrázattal? Beszélj már, öregem! Valami balszerencse ért?

Georg egyetlen pillanatra sem vette le róla átható tekintetét. Értetlenséget látott barátja arcán és aggodalmat, bűntudatnak azonban nyomát sem lelte. Felsóhajtott, letörölte homlokáról a hideg verítéket, majd visszazuhant karosszékébe.

Végül fojtott hangon így szólt:

– Bejelentés nélkül érkeztem haza ma este. Gittát nem találtam otthon. Anyám azt mondta, veled ment színházba.

Hartwig fejcsóválva nézte.

– És mit keresel most itt? Beszélj már! Te jó ég, milyen sápadt és megviselt vagy! Csak nem vagy beteg?

Georg megrázta a fejét.

– Sokáig voltam távol. Egy év nagy idő. És nap mint nap az a gyötrő vágyakozás...! Az utolsó néhány napon szinte már elviselhetetlen volt. Éjt nappallá téve dolgoztam, hogy mielőbb elkészüljek a munkával. És amikor a várakozástól félőrülten hazaérek, nem találom otthon! – Hangja és tekintete egyaránt elkeseredésről árulkodott.

Hartwig odalépett egy szekrénykéhez, és elővett egy üveg bordóit meg két poharat. Teletöltötte a poharakat.

– Először is igyál! Megértem, hogy csalódott vagy, amiért nem találtad otthon a feleségedet. Azt azonban már nem értem, miért rohantál el hazulról, és miért gubbasztasz itt nálam ilyen nyomorúságos állapotban, ahelyett hogy szépen megvártad volna! Végül is nem tudhatta, hogy éppen ma jössz vissza! Ha tudta volna, akkor természetesen semmivel sem lehetett volna rábírni, hogy elmenjen otthonról!

Georg egy hajtásra kiürítette poharát.

– Természetesen? Csakugyan olyan természetes lett volna ez, Hermann?

Hartwig először elképedt, majd az asztalra csapott.

– Hát persze hogy az, ember, mi ütött beléd? – kiáltotta, majd amikor látta, hogy Georg arca eltorzul a fájdalomtól, dühösen megrázta a vállánál fogva. – Hogy tudod így tönkretenni a hazatérésed örömét?! De most már aztán ki vele: mit jelent ez az ostobaság?

Georg felemelkedett. Szemtől szemben álltak egymással.

– Kérdeznék valamit, Hermann. Anyám azt mondta, hogy kihallgatott egy beszélgetést, amely közted és Gitta között zajlott. Azt állítja, hogy ti ketten elárultatok engem. Igaz ez?

Hartwig elvörösödött, de nyugodtan állta barátja tekintetét.

– Képes voltál ezt elhinni? Képes voltál ekkora gazságot feltételezni rólunk? – kérdezte.

Nyugodt, őszinte szavai hallatán hatalmas kő hullott le Georg szívéről.

– Nem, nem hittem el, még e levélrészlet ellenére sem, ami pedig minden kétséget kizáróan Gitta írása. De nem nézhettem a szemébe, míg nem tisztáztam veled ezt az egész ügyet.

Átnyújtotta Hartwignak a papírdarabot. Barátja csodálkozva elolvasta, majd értetlenül megrázta a fejét.

Hirtelen hangosan felnevetett, majd azonnal el is komolyodott.

– Tudj hát meg mindent, édes öregem. Hál’ istennek mindent meg tudok magyarázni. Egyelőre hagyd itt ezt a papírt, még szükségünk lehet rá bizonyítékként. De először is mondd el nekem részletesen, mit hallottál édesanyádtól.

Georgot csodálatos nyugalom szállta meg barátja magabiztos szavai hallatán. Arcáról eltűnt a lázas nyugtalanság.

– Anyám állítólag egyenesen tőletek hallotta, hogy csak megrendeztétek a képeim eladását, hogy eltávolítsatok az útból. Azt állítja, hogy te magad vásároltad meg a képeket, sőt, időnként még Gittának is adsz pénzt. – Zavartan elhallgatott.

Hartwig nyílt tekintettel a szemébe nézett.

– Ebből aztán szép kis kalamajka kerekedhetett volna! Most már örülök, hogy először hozzám fordultál, és nem szegény feleségedet kínoztad mindezzel. Tudom jól, hogy édesanyád akasztófavirágnak tart engem, már rég észrevettem. Azt azonban nem hittem volna, hogy a feleségedről is ilyen rossz véleménnyel van! De ezt most hagyjuk! Mindent megmagyarázok. Ne lógasd már az orrod, te ostoba! A feleséged ártatlan, mint a ma született bárány! Várj egy kicsit! – Kettejük közé húzott egy dohányzóasztalkát, amelyen különféle füstölnivalók sorakoztak. – Így ni, először is szívjunk el egy békepipát. Meglehetősen hosszú történetet mondok most el neked.

Szivarra gyújtottak. Hartwig egy darabig töprengve bámult a füstbe. Az már biztos volt, hogy mindent el kell mondania Georgnak, de először át kellett gondolnia, mivel is kezdje.

Végül belevágott:

– Először is be kell vallanom, hogy Gitta asszony, ha nem volna a feleséged, és nem volna olyan végtelenül szerelmes a férjébe, akár az én szívemet is meghódíthatta volna. Szívd csak nyugodtan tovább a szivarodat, te ostoba! Ő a te feleséged, és egyetlen férfi létezik számára a világon, az pedig te vagy. Na tessék, erre bezzeg már megint üdvözült képet vágsz! De sajnos kénytelen vagyok egy kicsit megsebezni a hiúságodat. Csakugyan jó barátja vagyok a feleségednek, és csakugyan van egy nagy közös titkunk. Bizony, és itt van ez a nyavalyás papírfecni is. Először is ezt kell neked megmagyaráznom.

Felállt, és kotorászni kezdett az íróasztalán. Egy könyvvel a kezében tért vissza. Addig lapozgatott benne, míg meg nem találta, amit keresett. Átnyújtotta a könyvet Georgnak.

– Tessék, itt van! Olvasd el innentől kezdve, és hasonlítsd össze ezzel az átkozott cédulával.

Georg elolvasta a kijelölt részt, és látta, hogy az pontosan megegyezik a papírlapon szereplő szöveggel. Megkönnyebbült mosoly ömlött el az arcán.

– Csak egy regényrészlet, amelyet Gitta kimásolt! – kiáltott fel boldogan.

– Hm. Úgy valahogy. Az imént alaposan rám ijesztettél az elgyötört ábrázatoddal! Édesanyád jobban tette volna, ha nem kémkedik Gitta után. Micsoda galibát okozhatott volna! Néhány rettenetes órát persze így is szerzett neked. De minden rosszban van valami jó: most mindent meggyónok neked, és ezzel óriási terhet veszek le a feleséged válláról. Nagyon aggódik szegényke, hogy mit szólsz majd, ha megtudod a titkunkat.

Georg elmosolyodott, és megfogta barátja kezét.

– Semmit sem kell meggyónnod. Azt hiszem, értem, mi történt –, te előlegezted meg az állítólag a képeimért befolyt összeget, igaz? Gitta pedig tudott róla. Rendeztetek egy kis színjátékot, hogy lehetővé tegyétek számomra a tanulást.

Hartwig felnevetett.

– Azért nem egészen! Nézd, nekem sosincs egyszerre ennyi pénz a zsebemben. Ha véletlenül van egy kis fölöslegem, azt rögtön elköltőm valami szépre. A színjátékkal kapcsolatban azonban igazad van. Csakhogy a pénz a feleségedtől származik!

Georg hitetlenkedve rámeredt.

– Gittától? Lehetetlen! Honnan lenne ennyi pénze?

– Hát akkor jól figyelj, édes öregem!

Nagy vonalakban beszámolt izgatottan figyelő barátjának mindarról, amit elhallgattak előle.

Gitta képe egyre fényesebben ragyogott Georg lelki szemei előtt. Ám minél jobban tündökölt felesége áldozatkész szerelme, annál kisebbnek érezte a saját érdemeit.

– Szóval Gittának köszönhetek mindent. Abból a pénzből tanulhattam, amit a feleségem keresett – mondta halkan.

Hartwig bólintott, mintha azt mondaná: „Mindjárt gondoltam. Most jön az önmarcangolás.”

– Emiatt igazán ne fájjon a fejed! – szólalt meg hangosan. – Gitta asszony már visszakapta a hatezernyolcszáz márkáját, és ezen felül még további ezer-kétszáz márkát is. Annyi az egész, hogy egy kicsivel később leltek gazdára a képeid. Egy bizonyos Hermsdorf bárónő vásárolta meg, aki egyébként okvetlenül meg akarja festetni veled az arcképét, a baráti köréhez tartozó hölgyek többségéhez hasonlóan. Sürgősen be kell rendezned egy előkelő műtermet, hogy méltó körülmények között fogadhasd a vendégeidet.

Georg szinte elkábult a jó hírek özönétől. Megszorította Hartwig kezét.

– Hermann, ha belegondolok, milyen lelkiállapotban voltam még egy órával ezelőtt...

– Az a fő, hogy most már rendben vagy! Most pedig szépen lefekszel a heverőre, és alszol néhány órácskát. Ami azt illeti, én is hullafáradt vagyok. Holnap reggel majd hazamész a feleségedhez, és meggyőződhetsz róla, milyen sokat jelentesz neki. Én is veled tartok, de ne félj, nem fogom megzavarni a viszontlátás örömét! Édesanyádhoz lenne egy-két szavam.

♣ ♣ ♣

Gitta emelkedett hangulatban ért haza a színházból. A lakásban néma csönd és sötétség volt. Lefeküdt aludni, anélkül hogy sejtette volna: férje hazatért. Elalvás előtt Georgra gondolt.

Másnap reggel valamivel tovább aludt a megszokottnál. Amikor észrevette, milyen későre jár, gyorsan kiugrott az ágyból, és felöltözött. Átment a nappaliba, ahol Georg elutazása óta mindennap anyósa társaságában fogyasztotta el a reggelijét.

Az idős asszony erőtlen, bágyadt testtartásban ült ablak melletti karosszékében. A szemein látszott, hogy sírt. A reggelizőasztal ugyanúgy meg volt terítve, mint máskor, de érintetlen volt.

Gitta rossz érzésekkel eltelve nézte magába roskadt anyósát.

– Jó reggelt, mama – köszöntötte. – Bocsáss meg, amiért elaludtam. Nem kellett volna megvárnod a reggelivel.

– Nem is vártalak meg, egyszerűen csak nincs étvágyam. Reggelizz nélkülem! – felelte barátságtalanul az idős asszony.

Gitta felsóhajtott, és leült az asztalhoz. Sietősen elfogyasztotta kávéját és zsömléjét, majd leszedte az asztalt.

Anyósa továbbra sem mozdult, vigasztalan tekintettel bámult ki az ablakon. Hol lehet Georg? Hartwignál, vagy talán odakinn bolyong a hideg, nyirkos őszben? Vajon beismerte bűnét Hartwig, vagy tagadott? Csak térne már vissza Georg, hogy megvigasztalhassa!

Nem vette észre, amikor Georg és Hartwig beléptek a ház kapuján. A csengő hangjára rémülten rezzent össze, és lélegzetvisszafojtva fülelni kezdett.

Gitta kinyitotta az ajtót. Mielőtt azonban felfoghatta volna, hogy ki áll előtte, két erős férfikar megragadta, felemelte, és bevitte a szobába.

Hartwig mosolyogva becsukta az ajtót a hátuk mögött, majd mielőtt benyitott volna a nappaliba, megállt egy pillanatra a folyosón.

Georg leeresztette Gittát a földre.

Az asszony egyszerre sírt és nevetett örömében, s a férje nyakába borult.

– Hát itt vagy, visszakaptalak végre – dadogta elcsukló hangon. Amikor megnyugodott végre egy kicsit, gyengéden két keze közé fogta férje lesoványodott arcát.

– Milyen sápadt és nyúzott vagy, szerelmem! Túlságosan sokat dolgoztál!

A férfi magához szorította.

– Az utánad való vágyakozás viselt meg ennyire, kicsi Gittám. Szinte belebetegedtem.

Az asszony szenvedélyesen megcsókolta, majd boldogan felsóhajtott.

– Most már véget értek a megpróbáltatásaink.

Hosszú időbe telt, míg végül elengedték egymást. Az első boldog kábulat elmúltával azonban aggodalmas kifejezés suhant át Gitta arcán. Maga mellé ültette férjét a díványra, és megfogta a kezét.

Félénken Georg szemébe nézett.

– Szerelmem, be kell neked vallanom valamit. Nem hallgathatom el tovább előled.

A férfi gyengéden a szájára tette az ujját. Arca ragyogott a boldogságtól.

– Ó, te bátor, nemes lelkű asszony! Én édes, kicsi, híres asszonykám! Mindent tudok! Nem kell bevallanod semmit!

Gitta megragadta férje karját. Szemét elfutották a könnyek.

– Hát tudsz róla... Hartwig elmondta neked? És nem haragszol ránk?

– Igen, meggyónta nekem ezt a nagy-nagy gonosztettet. Hogy nem haragszom-e? Édesem, szavakkal ki se tudom fejezni, milyen hálás vagyok neked!

Az asszony megkönnyebbülten felsóhajtott, mint aki mázsás tehertől szabadult,

– Hála Istennek, hála Istennek! – kiáltotta. – Most már csakugyan teljes a boldogságom!

A férfi megfogta a kezét.

– Nekem is el kell mondanom valamit, Gitta: már tegnap este megérkeztem.

Az asszony meghökkent.

– Tegnap este? És mégis csak most jöttél haza?

Georg beszámolt neki az előző este történtekről. Gitta úgy szorította magához, mintha az előző este átélt rettenetes fájdalomtól próbálná megóvni.

– Hogy tehetett ilyet édesanyád? Hogyan lehetett képes ekkora gyötrelmet okozni neked mindjárt a hazatérésed első percében? Régóta tudom, hogy rossz szemmel néz rám és Hartwigra. Bizonyára megmagyarázhatatlannak tűnt számára egy-két dolog, és gyanakvó természetéből adódóan mindjárt a legrosszabbra gondolt. Engem ráadásul soha nem kedvelt különösebben, mert nem ilyen asszonyt szánt a fiának. De mostantól talán ez is megváltozik. Gyere, magyarázzunk el neki mindent. Most már értem, miért nézett ki olyan nyomorúságosan ma reggel: miattad szenvedett. Mert bármilyen tüskés és zárkózott legyen is, attól még nem szeret téged kevésbé.

Feldhammerné visszahőkölt, amikor fia helyett Hartwigot látta belépni a szobába.

– Mit keres maga itt? – kérdezte nyersen.

A férfi belépett, és behúzta maga mögött az ajtót.

– Hogy mit? Azt akarom, hogy nézzen meg jól, aztán mondja meg, gazembert lát-e maga előtt! Georg ugyanis nálam volt az éjjel, most pedig a feleségével van a szomszéd szobában. Tegnap azonban elmondta, milyen nagy véleménnyel van rólam az édesanyja, hogy micsoda csirkefogónak tart.

Az idős asszony megvető pillantást lövellt felé.

– Nem értem, honnan veszi a bátorságot, hogy még egyszer átlépje ennek a háznak a küszöbét!

Hartwig keserűen felnevetett.

– Ilyesmire is csak egy akasztófavirág vetemedhet, igaz? Nézzen meg jól, Feldhammer néni! Mennyi ideje is ismer? Legalább tíz éve, ugye? És most mondja meg őszintén: viselkedtem én egyszer is úgy e tíz év alatt, aminek alapján joggal tarthatna rossz embernek? Mindig is ellenséges volt velem szemben, vajas kenyér és sült alma ide vagy oda! Az volt a bűnöm, hogy nem voltam hajlandó érzéketlenül veszni hagyni Georg tehetségét, és mindig is bujtogattam egy kicsit az anyai zsarnokság ellen! Soha nem vettem rossz néven ellenséges magatartását, mert értettem az okát, és mert azt reméltem, hogy egy napon meggyőzhetem az igazamról! De azt hiszem, máskülönben becsületes fickónak ismert. Vagy talán nem?

Az idős asszony szóhoz sem jutott a felháborodástól a férfi arcátlansága láttán. Hogy merészel ilyen hangon beszélni vele az az ember, aki tönkretette a fia életét? Kis híján elvesztette önuralmát.

– Nem szégyelli magát! – kiáltotta a dühtől remegve. – Bizonyítékaim vannak rá, hogy elárulta a fiamat! Engem nem tesz bolonddá a pimaszságaival! Pontosan tudom, kivel állok szemben!

A férfi elsápadt, és szorosan Feldhammerné elé lépett.

– Elég, egy szót se többet! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A tekintetében volt valami, ami megijesztette, ugyanakkor elbizonytalanította az idős asszonyt.

Hartwig egy darabig fel-alá járkált a szobában, hogy megnyugodjon egy kicsit. Nem akart veszekedni a megkeseredett öregasszonnyal.

Egy idő után odahúzott magának egy széket, leült, és egyenesen Feldharnmerné szemébe nézett.

– Hallgasson végig figyelmesen! – mondta. – Bőven van mesélnivalóm.

Az idős asszony összeszorította az ajkát, és hátradőlt karosszékében. A férfi nyugodt, tárgyilagos hangon beszámolt mindenről, amit mostanáig elhallgattak előle. Feldharnmerné arckifejezése kezdetben mit sem változott, tekintetében nem enyhült a bizalmatlanság. Amikor azonban Gitta írói munkásságáról hallott, a felismerés szikrája villant a szemében. Hát ezért írogatott állandóan, – gondolta. Amikor a férfi a függöny alatt talált levélrészletre is magyarázattal szolgált, hirtelen kiegyenesedett, a fejéhez kapott, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

Hartwig folytatta beszámolóját. A részletek lassan egymáshoz illeszkedtek, míg végül összeállt a kép az idős asszony szeme előtt. Merev arca lassan megenyhült.

Amikor Hartwig elhallgatott, az asszony sokáig nézte szótlanul, majd kezet nyújtott neki.

– Igen, ha mindez így történt, nos, akkor el kell ismernem, hogy csakugyan súlyos igazságtalanságot követtem el magával és Gittával szemben. Azt viszont magának kell elismernie, hogy nagyon gyanús volt ez a sok titkolózás. Miért nem avattak be engem is?

– Hogy miért? Mert mindent tönkretett volna, Feldhammer néni! Addig győzködte volna Georgot a kicsinyes aggályaival, míg le nem mondott volna párizsi tanulmányútjáról. Márpedig Georgnak mennie kellett, ha azt akarta, hogy nagy művész váljék belőle. A tehetsége megvolt hozzá, de maga telebeszélte a fejét a mindennapi gondjaival, és ezzel kis híján a szárnyát szegte. Rengeteget köszönhet a menyének, amiért mindvégig kiállt mellette, bátorította, és készséggel meghozott minden áldozatot Georg pályafutása érdekében. Be kell látnia, Feldhammer néni, hogy maga nem lett volna megfelelő segítőtárs. Ha beavatjuk, akkor a terv sikerét tesszük kockára. Lehet, hogy Georg ma boldogtalan, elfojtott tehetségként élne híres felesége mellett, ahelyett hogy kéz a kézben törhetnének a művészet csúcsai felé, ahogyan most tehetik. Igazam van?

Feldharnmerné felsóhajtott.

– Soha nem hittem volna, hogy Georgból sikeres festőművész válhat, olyan, akinek meg is vásárolják a képeit! És mondja, Gitta csakugyan olyan hatalmas pénzeket keres az írással?

– De még mennyire, Feldhammer néni! Kérje csak meg Gitta asszonyt, hogy mutassa meg magának a pénzes ládikáját! Azt hiszem, a következő néhány évre biztosítva van a megélhetésük, és ez még csak a kezdet! Úgyhogy szabaduljon csak meg minden gondjától-bajától, még ha nehezére esik is. Szinte már az az érzésem, hogy beleszeretett a félelmeibe, azért ragaszkodik hozzájuk annyira! – mondta szívélyesen.

Az idős hölgy szeméből hirtelen patakzani kezdtek a könnyek. Felindultan megragadta a férfi kezét.

– Bocsásson meg nekem! Higgye el, én is nagyon szenvedtem!

A férfi jóindulatúan felnevetett, és megsimogatta a kezét.

– Mindent megbocsátok, egy feltétellel: meg kell ígérnie, hogy nem lesz többé vészmadár. A bátorság és a remény az alapvető létszükségletek közé tartoznak: közvetlenül az étel és az ital után következnek.

Feldharnmerné felitatta a könnyeit.

– Az élet tett olyanná, amilyen vagyok. Én is voltam fiatal és bizakodó.

– Akkor azt javaslom, hogy öreg napjaira elevenítse fel ezt a képességét.

– Megpróbálom.

Hartwig gyengéden megrázta a vállánál fogva.

– Ne féljen, én majd segítek, ha magától nem sikerül! Hisz mi ketten most már jó barátok vagyunk, nem igaz?

Röpke mosoly suhant át az asszony gondok barázdálta arcán.

– Egy órával ezelőtt álmodni sem mertem volna minderről – mondta felszabadultan.

– Jöjjön, keressük meg a többieket! A végén még teljesen meg találnak feledkezni rólunk!

A férfi nevetve húzta magával az idős asszonyt, és bedörömbölt az ajtón.

– Hé, ti ketten! Értelmes emberekkel is hajlandók vagytok szóba állni? Kinyílt az ajtó, és ott állt a fiatal házaspár kart karba öltve. Szemük ragyogott a boldogságtól.

Gitta odaszaladt anyósához.

– Most már tudod, hogy hű maradtam Georghoz, ugye? Ezután légy jó hozzám egy kicsit, kérlek! – mondta könyörgő tekintettel.

Az idős asszony arca ellágyult, és homlokon csókolta menyét.

– Ne neheztelj rám, amiért ilyen igazságtalanul bántam veled! Annyira boldog vagyok, hogy nem volt igazam!

– Emberek vagyunk, mama. Nem veszem rossz néven, hogy túlságosan aggódtál Georgért. Mostantól éljünk egymással békében és szeretetben!

– És velem mi lesz? A végén minden jóból kimaradok? – kiáltotta Hartwig tettetett sértődöttséggel.

Gitta ekkor magához húzta a fejét, és homlokon csókolta.

– Tekintsd ezt hálám jelének hű segítségedért, kedves barátom. Egyebet úgysem fogadnál el.

Hartwig elvigyorodott.

– Most azonban mennem kell. Meg kell látogatnom az én öreg Julia barátnőmet, és töviről hegyire el kell neki mondanom mindent. Ha félórán belül nem térek vissza, az azt jelenti, hogy Schraubi kiszorította belőlem a szuszt örömében. Utána pedig mindannyian elmegyünk a Traubéba, és alaposan megünnepeljük a mai napot! Nem, egy mukkot sem akarok hallani, Feldhammer néni! A viszontlátásra!

♣ ♣ ♣

Georg Feldhammernek azóta szépen berendezett műterme van Berlin nyugati részén. A műterme mellett helyezkedik el Gitta asszony dolgozószobája. A két helyiséget összekötő ajtó általában nyitva áll. Georg nem szűkölködik megrendelésekben.

Georg anyja és Julia Schrauber kisasszony együtt élik derűs öregkorukat „gyermekeik” lakásában berendezett otthonos szobáikban. Közösen vezetik Gitta helyett a háztartást, hogy teljes egészében az írásnak szentelhesse idejét. És mióta egy kisfiúval és egy kislánnyal bővült a család, nemes vetélkedés bontakozott ki közöttük a két kis zsarnok kegyeiért.

Georg Feldhammert aranyéremmel jutalmazták a legutóbbi képzőművészeti kiállításon egyik festményéért, amelyet a múzeum meg is vásárolt. Fiatal párt ábrázol a kép, amint egy meredek ösvényen kapaszkodnak felfelé. A nő a férfi előtt jár egy lépéssel, és úgy nyújtja neki a kezét, mintha vezetni akarná. A sziklacsúcsot, amelyet elérni igyekeznek, ragyogó fény övezi. A csodálatosan megfestett nőalak, amelyet már szintén körülölel a fény, Gitta vonásait viseli magán. A még homályban küszködő férfi úgy néz fel rá, mint egy égi tüneményre. A kép címe: Együtt a csúcsra.

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

HEDWIG COURTHS-MAHLER

UNSER WEG GING HINAUF

Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

Fordította: BÍRÓ PÉTER

Címlapfotó: Bastei-Verlag

ISSN 1216-2140

ISBN 963 296 304 0

Hungarian translation © Bíró Péter

A HEDWIG COURTHS-MAHLER

felejthetetlen szerelmes regényei

c. regényfüzetek a Bastei Budapest Kiadói Kft. időszakos kiadványa.

Felelős kiadó: Oroszlán László

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Számítógépes tervező: Oroszlán Zsófi

Szedés: Bastei Budapest Kft.

99-1024 G & G Kft.

Felelős vezető: dr. Gárván János ügyvezető Igazgató