Daniela származásának titkát egyedül Werner doktor ismeri, aki nagy szeretetben neveli őt a haláláig. Még csak tizenhat éves a lány, amikor árván, támasz nélkül marad a világban, és kétségbeesésében követni akarja imádott bácsikáját a halálba. Az ég az ifjú Dieter grófot küldi megmentésére…

Hedwig Courths-Mahler

A legszentebb törvény

I.

Hideg decemberi este volt. Dieter von Brasse-Hatzberg a klubjából tartott hazafelé, ahol aznap este rengeteget dohányzott, és szokásától eltérően ne­héz borokat fogyasztott. Bár soha nem szerette a túlzott duhajkodást, nem akarta elrontani a többiek jókedvét.

A fiatal gróf közkedveltségnek örvendett a társa­ságban, épp ezért mindenki sajnálta, hogy itt hagyja a várost, és visszavonul vidéki birtokára.

Előtte azonban még nagy utazásra készült. Nem­régiben megismerkedett az ifjú Vlagyimir Korbanov herceggel, és megbeszélték, hogy együtt fognak tigrisre meg leopárdra vadászni az indiai dzsungelben.

Úgy állapodtak meg, hogy februárban találkoznak Genovában, s onnan utaznak Indiába.

Dieter ráfordult a kavicsos ösvényre. Innen már látni lehetett a tóparton álló elegáns villát, amely­ben az utóbbi években lakott. Egy pillanatra megállt, s miközben jólesően teleszívta tüdejét a friss, éjszakai levegővel, komótosan végigjáratta tekinte­tét a tavat szegélyező, zúzmarás fákon. Aztán las­san továbbindult. Tulajdonképpen az országútról is lekanyarodhatott volna a villához, de ő sokkal job­ban kedvelte a tavat körbefutó, keskeny gyalogutat. Mielőtt elérte volna a hátsó kertkaput, ismét meg­állt, hogy még egy pillantást vessen a tóra.

A víz befagyott, de egy helyen léket vágtak raj­ta a nap folyamán. Emlékezett rá, hiszen a szobája ablakából figyelte a munkálatokat. A parttól úgy húsz méterre, éppen a villával szemközt, valóban ott ásított feketén a hatalmas lyuk, amely azóta még nem fagyott be újra. Hirtelen valami sötét tárgyra lett figyelmes, nem messze a léktől. Hunyo­rítva próbálta kideríteni, mi lehet az. Egyre bizto­sabb volt benne, hogy egy ember fekszik a jégen.

A mozdulatlan test körvonalai élesen elütöttek a jégtükörtől. Egy röpke pillanatig habozott, aztán lesietett a partra. Átvágott az alacsony bozóton, hatalmas ugrással kint termett a jégen, és jó darabot csúszott a nagy lendülettől.

Mire sikerült visszanyernie az egyensúlyát, csu­pán néhány centiméter választotta el az emberi test­től. Önkéntelenül visszanézett a partra, hogy fel­mérje, mekkora utat tett meg. Közvetlenül a saját csúszásnyoma mellett egy másikat is látott, amely pontosan a lába előtt heverő alakhoz vezetett. Alig­hanem ő is leugrott a partról a jégre, s neki sem si­került megállnia a sima felületen. Idáig csúszott, és végül elesett.

Biztosan megsérült. Vagy talán meg is halt?

Dieter gyorsan lehajolt, és döbbenten állapította meg, hogy nem felnőtt, hanem egy sovány fiúcska hever előtte a jégen. Sápadt arcán finom, okos vo­násokat fedezett fel. A szeme csukva volt, és sötét prémsapka fedte a fejét.

A gróf tanácstalanul nézegette a gyereket. Mi hajthatta ki éjnek évadján a jégre, közvetlenül a tá­tongó lék mellé? Csakis a sötétség beállta után ke­rülhetett ide, hiszen napközben a munkások vagy a korcsolyázók mindenképp felfedezték volna.

Megpróbálta felemelni a fiút, hogy kiderítse, él-e még. Látta, hogy megrándul sápadt arca, s közben mintha halk nyögést is hallott volna. Ezek szerint él! Talán még meg lehet menteni!

A fiatal gróf nem sokat teketóriázott. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Felkapta a karcsú kis tes­tet, és óvatosan elindult vele a part felé. Közben is­mét hallani vélte a nyöszörgését, ezúttal talán han­gosabban is, mint az imént. Végre elérte a partot.

Óvatosan lefektette az öntudatlan gyereket a hóra, majd maga is felkapaszkodott utána.

A kert hátsó kapujához sietett, kinyitotta, s köz­ben rátenyerelt a csengőre, hogy felverje a sze­mélyzetet. Utána visszafutott a part menti bozótos­hoz, megint felnyalábolta a gyereket, s a kerten át a villa hátsó bejáratához vitte.

Az előcsarnokban már szembejött vele az inasa, úgy látszik, ő hallotta meg elsőként a hívását. Ámulva látta, hogy a gróf egy öntudatlan gyerekkel a kar­ján siet el mellette.

• Gyorsan, Friedrich, nyissa ki a vendégszobát, és segítsen lefektetnem ezt a fiút! A jégen találtam rá, a lék mellett feküdt. Minden arra vall, hogy bal­esetet szenvedett.

A gróf bevitte a gyereket a lakályosan berende­zett vendégszobába, ahol többnyire a barátait szok­ta elszállásolni. Miután lefektette az ágyra, utasítot­ta Friedrichet, hogy máris gyújtson be a kályhába.

Közben Sophie Scheibel asszony, az idős házve­zetőnő is előkerült. Valamikor Dieter dadája volt, és immáron harminc esztendeje szolgálta a Brasse-Hatzberg családot. A koros asszonyság rajongott az ifjú grófért, s ő lett a házvezetőnője, amikor Dieter elhagyta az ősi Hatzberg-kastélyt, és átköltözött ide, a villába.

Scheibel asszony épp csak a hálóköntösét kapta magára, annyira sietett, s most riadtan pillantott hol az urára, hol meg az élettelenül heverő gyerekre.

• Teremtő Atyám, magának nem esett baja, Die­ter gróf? - kérdezte rémülten.

Dieter mosolyogva megrázta a fejét.

• Nem, Sophie, miattam nem kell aggódnod. Ez a legényke viszont igencsak rászorul a segítséged­re. Tudom, hogy te nagyon értesz az ilyesmihez. Nézd meg, kérlek, mi lehet vele!

A házvezetőnő szaporán kiterelte a szobából a kí­váncsian összesereglett alkalmazottakat.

• Menjetek vissza lefeküdni, csak Martha meg a sofőr maradjon idelent! - adta ki határozottan az utasítást, majd az ájultan heverő fiú fölé hajolt. - Úgy látom, jó családból való ez a gyerek, Dieter gróf. Hol talált rá?

A fiatalember elmondta neki, mire Sophie asszony jóságos mozdulattal megsimogatta a fiú halovány arcát.

• Istenem, szegény kicsikém! Vajon mit akarha­tott a tavon? Megsérülhetett, mert szemlátomást fájdalmai vannak.

Óvatosan végigtapogatta a karcsú testet. Amikor hozzáért a bal lábához, az eszméletlen gyerek han­gosan felnyögött, és csapkodni kezdett.

• Itt lehet a baj. Megsérült a lába. Ki kellene hív­ni az orvost. Elküldhetnénk érte a sofőrt, ha a gróf úrnak nincs ellene kifogása - pillantott kérdőn a gazdájára.

• Igazad van, Sophie. Máris szólok a sofőrnek - indult el nyomban az ajtó felé Dieter.

• És legyen szíves, mondja meg Marthának, hogy azonnal készítsen egy pohár forralt bort! Me­leget kell itatni szegénykémmel, mert egészen ki­hűlt - kiáltott a házvezetőnő a gróf után.

Dieter kiadta a szükséges utasításokat, aztán visszasietett a vendégszobába.

Legelőbb is vigyázva jó meleg takarót terítettek

a gyerekre, de a bal lábát szabadon hagyták. Sophie óvatosan kioldozta rajta a magas szárú, fűzős ci­pőt.

• Látja, milyen finom lábbelit visel, Dieter gróf? Mondom én, hogy jó családból való ez a gyerek.

Dieter elcsodálkozott a drága cipő láttán. Ami­kor Sophie levette a sérült lábról, az erős fájdalom­tól a fiú hirtelen magához tért, felült és zavarodottan körülnézett.

• Bele a fekete vízbe... fázom... jaj, de fázom... - motyogta félig öntudatlanul, és értetlenül nézett az ágya mellett állókra. A következő pillanatban azonban megint elveszítette az eszméletét.

Scheibel asszony és a gróf sokatmondó pillan­tást váltott.

• Szegény fiú a vízbe akarta ölni magát - mond­ta Dieter csendesen.

• Szentséges ég, egy ilyen fiatal gyerek! - sut­togta a házvezetőnő.

A gróf megnyugtatóan a hánykolódó beteg hom­lokára tette meleg tenyerét. A fiú a takarót markolászta, s Dieternek feltűnt, hogy milyen szokatlanul keskeny és kicsi a kézfeje.

Sophie asszony közben óvatosan a zoknit is le­fejtette a sérült lábról.

• Nézze csak, Dieter gróf, micsoda finom úrfi ez! A gyapjúzokni alatt selyemharisnyát visel. Még magát sem kényeztették el így, ennyi idős korában.

A grófot ugyancsak meglepte a selyem térdzokni.

Miután az is lekerült a gyerekről, meglátták, hogy vörös és duzzadt a bokája.

• Ez okozza a fájdalmait, ez a csúnya rándulás.

A maga bokája ugyanígy festett, Dieter gróf, ami­kor annak idején egy fáról leugorva kificamította. Borogatást teszünk rá, amíg megjön az orvos. Ha nincs komolyabb sérülése, még szerencsésnek mondhatja magát ez a kis úrfi. A bokája hamar meggyógyul majd. Csak ne legyen tüdőgyulladása! Még jó, hogy ilyen vastag, meleg ruhák vannak raj­ta. Látja ezeket a vékony kis lábakat? Hát ezt a halovány bőrt? De hiszen... Mennyei Atyám, hiszen ez... Istenemre mondom, ez a gyerek nem...

A házvezetőnő lekapta a beteg fejéről a szőrmesap­kát, s a két felnőtt felkiáltott a meglepetéstől.

Ámulva nézték a puha párnán fekvő finom, kes­keny fejecskét, s a körülötte hullámzó kusza, csillo­gó arany hajfürtöket, amelyek közül néhány nedve­sen tapadt a gyermek homlokára.

• Kegyelmes Isten, hiszen ez lány! - mondta ki végre Scheibel asszony hitetlenkedve.

• Semmi kétség, lány. Hogy kerülhetett éjszaka a tóra? - bámult Dieter értetlenül a sapka alól ki- bomló hajzuhatagra.

Scheibel asszony aggódó gondoskodással beta­kargatta a csupasz lábat.

• Szegény gyermek! - suttogta megindultan.

Ebben a pillanatban megérkezett a cselédlány a forralt borral.

• Maradjon itt, Martha! - kérte izgatott sutto­gással a házvezetőnő, miután gyorsan elvette tőle a poharat. - Le kell vetkőztetnünk, és ágyba kell fek­tetnünk a szerencsétlenül jártat, hogy melegen le­gyen. Kiderült, hogy nem fiú, hanem lány. Ugye, jó lesz úgy, Dieter gróf, ha ágyba fektetjük? Egy ilyen törékeny teremtés komolyabban is megbetegedhet, ha felfázik. Vagy. vitessük el inkább?

Az ifjú gróf még mindig ámulva nézte a finom, sápadt leányarcot. Mintha a tekintete életre keltette volna, egyszer csak felemelkedtek a sötét pillák.

A lány nagy, szép szeme barnán, bársonyosan csillogott. A tekintete még üres volt, de vértelen aj­kán már halvány mosoly játszott. Szemlátomást enyhítette a fájdalmait a borogatás, amit Scheibel asszony tett a lábára.

• Bernd bácsi... rosszat álmodtam... nagyon rosszat... te meghaltál... a sötét lék a tavon pedig... hí­vott, csalogatott... Jaj, de fázom!

Halkan beszélt, alig lehetett érteni, amit mond. Ráadásul egész testét rázta a hideg, a foga össze­koccant a vacogástól. A szeme lázasan fénylett, s ujjai görcsösen markolták a takarót. Dieter gyengé­den megfogta a kezét. A lány rögtön belekapaszko­dott, és leírhatatlanul édes mozdulattal az arcára fektette a férfi tenyerét.

• Drága, édes Bernd bácsi, soha többé ne hagyj egyedül! Annyira, de annyira fázom! - suttogta, s akadozva, összefüggéstelenül beszélt még egy ideig.

El-elhaló szavaiból annyit lehetett kivenni, hogy a fiatal teremtés a halált kereste, mert Bernd bácsi elhagyta, ő pedig félt védtelenül, egyedül maradni a világban.

Dieter kihúzta magát.

• A beteg természetesen itt marad, Sophie, amíg ápolásra szorul. Hacsak a hozzátartozói nem kíván­ják magukhoz venni.

Scheibel asszony bólintott, mintha nem is szá­mított volna másra. Itatott a lánnyal egy keveset a forralt borból, aztán megkérte az ifjú grófot, hogy hagyja el a szobát.

• Marthával ágyba bújtatjuk. Mire elkészülünk, az orvos is itt lesz - mondta.

Mielőtt kiment volna, Dieter még egyszer meg­simogatta a zavarodott teremtés csapzott haját. Mintha tényleg varázsereje lett volna a keskeny, de erős férfikéznek, a beteg ismét ráemelte lázban égő szemét.

• Danielád szeret téged - mondta bájos mosollyal az ajkán. - Kérlek, ne hagyj egyedül, Bernd bácsi!

A grófot különös érzés kerítette hatalmába a gyengéd szavak hallatán. Ha másnak szóltak is, most mégis őhozzá intézte őket ez az elragadó te­remtés.

• Daniela! - válaszolta csendesen. - Aludj csak, szegény kis Daniela! Történjék bármi, soha többé nem maradsz magadra.

Szent fogadalomként hagyták el ajkát a szíve mélyén fogant szavak. Eltökélte, hogy mindaddig védelmezője lesz a szerencsétlen teremtésnek, amíg oltalomra és segítségre szorul. Aztán a két nőre bízva Danielát, kiment a szobából.

Pár perc múlva jelentették, hogy megérkezett az orvos. A gróf megüzente, hogy a vizsgálat után fel­tétlenül beszélni szeretne vele.

Az inasa közben teát szolgált fel neki. Az átvir­rasztott éjszaka és a kiállt izgalmak után Dieter is reszketett egy kicsit, de nem akart nyugovóra térni, amíg nem beszélt az orvossal. Meg kell tudnia, mi baja a lánynak, s hogy nincs-e komoly veszélyben.

Scheibel asszony Martha segítségével a sietve fel­húzott ágyba fektette Danielát, megitatta vele a ma­radék forralt bort, és borogatással hűtötte megduz­zadt bokáját. A beteg megnyugodott valamelyest.

Az orvos megdöbbent, amikor megpillantotta az ágyban fekvő lányt.

• De hiszen ez...

Nem fejezte be a mondatot, csak közelebb hajolt hozzá, és alaposan szemügyre vette. Aztán felegye­nesedett, és odalépett Scheibel asszonyhoz.

• Hogy került ide ez a lány?

• Talán ismeri, doktor úr? - kérdezett vissza meglepetten Sophie.

Az orvos bólintott.

• Aligha, mikor azt mondom, hogy tegnap délután egy idegen úr halottas ágyánál láttam. Az illető egy itteni panzióban halálozott el. Ez a fi­atal teremtés Bernd bácsinak nevezte az elhunytat.

• Lázálmában is őt emlegette - mesélte Scheibel asszony buzgón. - Először fiúnak hittük a ruháiról.

• És hogy került ide?

A házvezetőnő mindent elmondott, amit tudott. Közben az orvos megvizsgálta a beteget, de a meg­rándult bokán kívül semmilyen komolyabb bajt nem talált. Ellátta a sérült lábat, s miközben kötöz­te, a lány néhány percre magához tért. Rögtön meg­ismerte az orvost.

• Nem én vagyok a beteg, doktor úr, hanem Bernd bácsi. Nagyon sápadt, és nem mozdul. Segít­sen rajta, kérem. Segítsen rajta! - mondta ernyed­ten, aztán ismét elveszítette az eszméletét.

• Majd mi meggyógyítjuk szegénykét, doktor úr. Kár lenne érte, hiszen olyan fiatal még - fordult az orvos felé a házvezetőnő.

• Jól van, Scheibel asszony - veregette meg a doktor a koros asszonyság vállát. - Azt hiszem, senkije sincs ennek a gyereknek, aki magához ve­hetné. Megyek, és jelentést teszek a gróf úrnak.

Az inas az ajtó előtt várta, és azonnal az urához vezette a doktort.

• Sajnálom, hogy meg kellett zavarnom az éj­szakai nyugodalmát - fogadta Dieter.

• Megszoktam már, hogy kevés éjszakát alhatom végig, gróf úr.

• Parancsol egy csésze teát? Vagy inkább egy pohár bort?

• A teát köszönettel elfogadom.

• Mit mondhat a beteg állapotáról, doktor úr?

• A bokasérülése nem ad okot aggodalomra. Néhány napig mindenesetre pihennie kell, mert lel­kileg nagyon megviseltnek látom szegénykét. Ha sejtettem volna, milyen helyzetben van, rajta tartot­tam volna a szemem.

• Úgy beszél, mintha ismerné a gyermeket, dok­tor úr.

• A gyermeket? Nem nevezném annak. A tizen­hatodik évében járhat.

• Fiatalabbnak gondoltam... nyilván azért, mert fiúruhákat viselt. Beszéljen végre, doktor úr! Ismeri?

• Nem, de tegnap késő délután egyszer már lát­tam. Egy halott ágyánál, akihez hivatalból kihívtak.

• Mesélje el, amit tud, kérem.

• Mint említettem, tegnap délután kihívtak az egyik helybeli panzióba. Egy vendégük, bizonyos dr. Bernhard Werner éppen visszatért a házba, és a szobájába menet hirtelen rosszullét fogta el. Valaki látta, hogy elsápadt, megtántorodott, a szívéhez ka­pott, aztán hanyatt lezuhant a lépcsőn. Eltörte a nyakcsigolyáját, de amint megállapítottam, előtte szívrohamot kapott. Az elhunyt ágya mellett talál­tam azt a lányt, akit az imént, megdöbbenésemre, az ön vendégszobájában láttam viszont. Nagyon megrázta az idős férfi hirtelen halála. Amikor én odaértem, még akkor is folyton szólongatta, drága Bernd bácsikájának nevezte. Jólelkű, együtt érző emberek el akarták vinni a halott ágya mellől, ám ő átkulcsolta az élettelen testet, s végül magára hagy­ták vele. Láttam rajta, hogy dermedt nyugalma látszat csupán, s valójában nem törődött még bele a megváltoztathatatlanba. Arról azonban csak most, az ön házvezetőnőjének az elbeszéléséből értesül­tem, gróf úr, hogy szerencsétlen teremtés a végső­kig kétségbeesett.

• Semmi egyebet nem tudott meg róluk?

• De igen, gróf úr. Beszéltem a panzió tulajdo­nosnőjével. Elmondta, hogy doktor Werner több­ször megfordult már nála. Egy itteni könyvkiadóval tárgyalt a tudományos művei megjelentetéséről. Ezúttal állítólag egy újabb könyv kiadásáról volt szó, és doktor Werner magas honoráriumra számí­tott, de csalatkoznia kellett a reményeiben. Ez na­gyon lesújtotta, s a számlája kiegyenlítésére hala­dékot kért a panzió tulajdonosnőjétől, amíg kézhez kapja csekély összegű nyugdíját. Az asszony min­den további nélkül beleegyezett, mert felettébb lelkiismeretesnek és megbízhatónak ismerte vendégét. Az azonban feltűnt neki, hogy komoly gondjai le­hetnek. Ebéd után a férfi még egyszer elment a ki­adójához, és ahogy már mondtam, onnan vissza­térve érte a szívroham.

• Nem voltak doktor Wernernek rokonai, akiket esetleg értesíthetnénk?

• Nem. Ő maga mesélte a panzió tulajdonosnő­jének, hogy egyetlen hozzátartozója az unokahúga, a kis Daniela, akit a szülei halála után a saját gyer­mekeként nevelt. A panziósnő meg is kérdezte tő­le, nem terhes-e számára, hogy mindenhová magá­val kell vinnie a fiatal lányt, mire az úr azt felelte, másra nem bízhatja, de nem is válna meg tőle, mert nagyon szereti. Nagybácsi és unokahúg igen közel álltak egymáshoz.

• Ezért kereste hát szerencsétlen teremtés végső elkeseredésében a halált. A nagybátyja elvesztése nagyon megrendíthette, s bizonyára attól is félt, hogy itt marad egyedül, nincstelenül a világban.

• Magam is erre gyanakszom. Bánatában és el­keseredésében valószínűleg nem látott más kiutat.

A fiatalok ilyen esetben könnyen döntenek az ön­gyilkosság mellett.

• Egyvalami még mindig nem világos előttem. Miért viselt fiúruhát, amikor az utolsó útjára in­dult?

Az orvos elmosolyodott.

• Véletlenül erre is szolgálhatok magyarázattal. Doktor Werner a szívpanaszai miatt feltehetőleg ide­ges, aggodalmaskodó alkat lehetett. A panziósnő szerint mindig is féltette az unokahúgát, és legszí­vesebben egyetlen percre sem engedte volna el ma­ga mellől. Ha kis védence mégis egyedül ment el a panzióból, aggódva várta haza. Majdnem beleőrült a félelembe, amikor egyszer késve érkezett. Amikor a lány kíséret nélkül hagyta el a panziót, min­dig fiúruhát vetetett fel vele, a haját pedig sapka alá kellett rejtenie. A bácsi minden bizonnyal azt akar­ta megakadályozni, hogy zaklassák az unokahúgát, aki bizony valódi szépség. Azt is szigorúan előírta neki, hogy kizárólag olyanokkal állhat szóba, aki­ket jól ismer. Ezek az életidegen tudósok már csak ilyen bogaras emberek. A lány tehát ahhoz szokott, hogy csak fiúnak öltözve mehet emberek közé, s ösztönösen akkor is így cselekedhetett, amikor utol­sónak gondolt útjára indult.

• Ha nem ficamította volna ki a bokáját, amikor a meredek partról leugrott a jégre, kilátástalan hely­zetében minden bizonnyal a vízbe öli magát.

Az orvos egyetértően bólintott.

• Úgy bizony. Semmije sincs szegénykének. Va­gyont nem hagyott rá a nagybátyja, a nyugdíját pe­dig, amit január elsejére várt, nem folyósítják tovább a halála után.

• Hol élt doktor Werner?

• Nem volt saját lakása. Az unokahúgával együtt többnyire külföldön tartózkodott, és tudományos ku­tatásokat folytatott. Amikor hazatért Németország­ba, felolvasásokat és előadásokat tartott. Ezt szintén a panzió tulajdonosnője mesélte. Ugyancsak tőle tu­dom, hogy doktor Werner felettébb rokonszenves ember volt, de mintha valami titok lengte volna kö­rül. Csak nagyon kevesekkel érintkezett, legszívesebben kettesben töltötte az időt az unokahúgával.

• Az orvos kis időre elhallgatott, majd kérdőn pil­lantott a grófra: - Hát akkor? Mi legyen most, gróf úr? Szállíttassam kórházba a lányt, vagy maradjon itt, az ön házában, amíg eldől a további sorsa?

Dieter grófnak nem volt szüksége gondolkodási időre. Már megérett benne az elhatározás. Nem vet­te volna a szívére, hogy bizonytalan jövőnek tegye ki a gyámoltalan teremtést.

• Nem szeretem a félig elvégzett dolgokat, dok­tor úr - válaszolta, és jóságos mosoly jelent meg az arcán. - Immár bizonyos, hogy a halál torkából mentettem meg a szerencsétlent. Ha nem találok rá, reggelre megfagy a tó jegén. Bizonyos értelemben miattam kell tovább élnie, ezért hát kötelességem­nek tartom, hogy erőm szerint a segítségére legyek. Egyelőre jó helyen van a házamban, a házvezetőnőm védőszárnyai alatt. Itt maradhat, amíg felgyógyul. Addig tájékozódom a körülményeiről, amiben talán az ön segítségére is számíthatok. A többit pedig majd meglátjuk.

II.

Senki nem vitatta el az ifjú gróf jogát, hogy gon­doskodjék Daniela Wernerről.

A nagybátyja temetésekor a leány még öntudat­lanul feküdt, és lázálmok gyötörték. Dieternek és az orvosnak csupán annyit sikerült kiderítenie dok­tor Wernerről és az unokahúgáról, hogy egymáson kívül egyetlen rokonuk sem volt.

Az elhunyt kínos rendet tartott a papírjai között. Mivel azonban a nyugdíja a január elsején esedékes utolsó kifizetéssel a halála miatt megszűnt, Danielára nem maradt utána más, csak a művei kiadásá­ért járó esetleges jogdíj. A gróf elhatározta, hogy mielőbb felkeresi az elhunyt kiadóját.

Dr. Werner tárcájában több levelet is találtak a könyvkiadótól, emellett egy tudományos egyesület felkérését a jövő hónapban tartandó felolvasásra, valamint számos kiegyenlített számlát és egy lezárt borítékot, amin az eltávozott jellegzetes írásával ez állt:

„Unokahúgomnak, Daniela Wernernek, halá­lom esetén.”

Az írást Dieter grófra bízták, hogy majd adja át a védencének.

Kiderült, hogy doktor Wernernek mindössze néhány rendes öltönye volt, egyéb ruhaneműből, lábbeliből pedig csupán a legszükségesebbekkel rendelkezett. Minden, ami utána maradt, belefért egyetlen kis bőröndbe, míg Daniela holmijával két hatalmas koffer is megtelt. Számára bőséggel vásá­rolt a nagybátyja elegáns ruhákat, cipőket, a legfi­nomabb fehérneműt, selyemharisnyákat, egyszóval mindent, amire csak egy fiatal lánynak szüksége lehet.

A bőröndöket átvitték a gróf villájába. Scheibel asszony igen-igen elámult, amikor kicsomagolta őket.

• Bernd bácsikája úgy tartotta az unokahúgát, mint egy hercegkisasszonyt. Csupa finom és drága holmit vett neki. Rengeteget költhetett rá.

A grófot is meglepte a lány választékos ruhatá­ra, ami éles ellentétben állt az elhunyt egyszerű holmijaival. Különös, hogy a vagyontalan tudós ennyi pénzt fordított az unokahúga öltözködésére. Jövedelme nagy része alighanem arra ment el, hogy Daniela életét kellemessé tegye. Saját magá­ra eközben alig-alig gondolt.

Dieter gróf, amint eltervezte, egy nap felkereste az elhunyt kiadóját, aki készségesen elmondta neki mindazt, amit az öregúrról tudott.

Körülbelül tíz éve ismerte meg doktor Wernert, aki akkor vitte be hozzá az első kéziratát. Okos, ér­tékes embernek tartotta, és vele együtt nagy remé­nyeket fűzött a művei megjelentetéséhez. Csalód­nia kellett azonban, mert a könyveket nemigen vá­sárolták, és a befolyt összeg éppen csak fedezte a költségeit. Ennek ellenére a szerző további műveit is kiadta, mivel tisztelettel adózott hatalmas tudása előtt. Az utolsó kéziratát azonban, legnagyobb saj­nálatára, vissza kellett utasítania, mert több veszte­séget már nem tudott volna elviselni a cége.

• Gondolja, hogy később esetleg kelendőbbek lesznek a művei, s az elhunyt unokahúga jelentő­sebb bevételre tehet szert a jogdíjakból?

• Tapasztalataim szerint ez szinte kizárt, gróf úr. Az ifjú hölgy igen kellemetlen helyzetbe került. Nehéz sors vár rá, már csak azért is, mert a nagy­bátyja erőn felül költött rá, a végsőkig kényeztette. Magával szemben igénytelen volt, de az unokahú­gának mindent megadott.

• Nagyon szerethette - jegyezte meg Dieter.

• Így igaz. A tenyerén hordozta, csak neki élt.

A legdrágább magántanárokat fogadta fel mellé. Gyakran vitte külföldre, hogy tökéletesen elsajá­títhassa az idegen nyelveket. A leány ugyanolyan folyékonyan beszéli a franciát, az angolt és az oroszt, mint az anyanyelvét. Ismeri a társasági vi­selkedés szabályait, bár meglehetősen félénk és ta­pasztalatlan. Doktor Werner kétségkívül roppant művelt és okos ember volt, ugyanakkor afféle bo­garas tudós. Mindenkivel bizalmatlanul viselke­dett, aki csak az unokahúga közelébe próbált ke­rülni. Emiatt aztán a lány egy kissé visszahúzódó, félénk teremtés lett, és még jobban ragaszkodott a nagybátyjához. Most pedig szegényke itt maradt egyedül, támasz nélkül - ingatta a fejét sajnálkoz­va a kiadóvezető. Nem hallgatta el a véleményét, hogy Daniela Werner teljes mértékben rászorul a gróf segítségére.

Dieter mindennap benézett a lány betegszobájába. Nem akart neki felesleges izgalmat okozni, ezért mindig olyankor látogatta meg, amikor tudta, hogy alszik. Soha életében nem látott szebbet, meghatóbbat az alvó Danielánál.

Scheibel asszony folyamatosan tájékoztatta a beteg állapotáról. Elmesélte, hogy amikor először tisztult ki teljesen a tudata, az ifjú teremtés rémül­ten kérdezgette, hová került.

• Jó emberekhez, akik csak a javadat akarják, kicsim - nyugtatgatta a házvezetőnő.

Daniela komolyan, fürkészőn nézett az idős asszonyra.

• Szóval mégsem csak álmodtam, hogy Bernd bácsi meghalt. Különben itt lenne mellettem - sut­togta elszoruló torokkal.

• Drága gyermekem, a nagybátyád valóban meg­halt, és néhány napja már el is temettük. Bátornak és erősnek kell lenned, hogy mihamarabb meg­gyógyulj.

• Nem akarok meggyógyulni - rebegte a lány rémülten. - Meg akarok halni, és meg is fogok. Mi­hez kezdenék Bernd bácsi nélkül? Félek - tette hozzá, és kétségbeesetten a párnába fúrta az arcát.

Scheibel asszony gyöngéden megszorította a lány reszkető kezét.

• Ne add át magad ilyen komor gondolatoknak!

Daniela hirtelen a hátára fordult, s most a mennyezetet bámulta mereven.

• A tóba akartam ölni magam, de elestem, mi­előtt elértem volna a léket. Bárcsak odalent feküd­nék, a mélyben! Akkor együtt lehetnék Bernd bácsi­val, és nem kéne semmitől se félnem...

Hiába volt minden szép szó és győzködés, a fia­tal teremtés egyre jobban nekikeseredett. Néhány nap múlva aztán lement a láza, s a fájdalmai is megszűntek. A tudata végleg kitisztult, de csak ak­kor szólalt meg, ha kérdezték. Röviden válaszolt, majd ismét némaságba burkolózva, üres tekintettel bámult maga elé.

Ám a házvezetőnő lelkiismeretes ápolása végül csak megtette a hatását. Odaadása és szívjósága meghatotta Danielát.

• Köszönöm, hogy ilyen jó hozzám - simogatta meg egy nap hálásan az idős asszony kezét, amint az épp a párnáját igazgatta.

Dieter gróf egyszer sem lépett be a betegszobá­ba, amióta a lány végleg visszanyerte az öntudatát. Tekintettel volt arra, hogy Daniela már nem gye­rek, hanem ifjú hölgy. A doktor, Scheibel asszony és Martha, aki ugyancsak segített az ápolásban, mindent elkövettek, hogy lelket öntsenek a lányba, ám a szépséges arc továbbra is zárkózott és komoly maradt.

Egy idő után az orvos, aki naponta ellenőrizte a beteg állapotát, engedélyt adott arra, hogy Da­niela elhagyja az ágyat és felöltözzék. Csak arra kellett vigyáznia, hogy kímélje sérült lábát.

A házvezetőnő természetesen minderről folya­matosan és lelkiismeretesen beszámolt a grófnak. Végre elérkezett a nap, amikor azt jelenthette neki, hogy Daniela felöltözve üldögél a foteljában.

Dieter úgy döntött, hogy felkeresi, és átadja ne­ki a nagybátyja hátrahagyott levelét. Virágcsokor­ral és egy doboz bonbonnal lépett be a szobájába. Daniela az ablaknál ült, és a befagyott tavat nézte, amely majdnem a sírja lett. Scheibel asszony vele szemben kézimunkázott, és bátorítóan beszélt hoz­zá.

A gróf egy pillanatra megállt az ajtóban, és meg- igézve nézte a lányt. Puha, bolyhos, a derekán se­lyemzsinórral összefogott fehér köntöst viselt, amit a házvezetőnő az egyik bőröndjében talált. Lassan Dieter felé fordította a fejét, amikor meghallotta, hogy Scheibel asszony üdvözölte a belépőt. Amint meglátta a magas, karcsú fiatalembert, bársonyos pillantású, barna szeme elkerekedett az ámulattól.

A gróf udvariasan meghajtotta magát.

• Azt hittem, magát is csak álmodtam - suttog­ta félénken Daniela.

Dieter meghatottan nézte a lányt, akinek az el­fojtott izgalomtól mintha megremegett volna az ajka. Óvatosan odatette az ölébe a virágot meg a bon­bont, és megpróbált mosolyogni.

• Hogy érzi magát? Fáj még a lába? - kérdezte atyai aggodalommal a hangjában.

• A lábam? Nem, a lábam már nem fáj. A szí­vem viszont sajog a nagybátyámért. Ugye maga Brasse-Hatzberg gróf?

• Igen, az vagyok.

• Ennek a háznak az ura?

• Igen, Daniela. Ő Dieter gróf, aki rád talált a ta­von, és az ölében hozott ide - magyarázta Scheibel asszony.

A lány arcát halvány pír öntötte el, és félénkség­ről árulkodott a tekintete.

• Fáradságot és gondot okoztam önnek, gróf úr - mondta aztán mégis, akár egy nagyvilági hölgy.

• És még köszönetet sem mondhatok azért, amit értem tett. A sorsomra kellett volna hagynia.

Dietert meghatotta Daniela szomorúsága.

• Azon kellene lennie, hogy mihamarabb meg­szabaduljon ezektől a komor gondolatoktól.

A lány kedvesen megsimogatta a virágokat, és egy pillanatra az arcához szorította őket.

• Maga jó és nemes lelkű - mondta aztán mély sóhaj kíséretében. - Scheibel asszony is nagyon jó hozzám. Itt mindenki kedves velem. Sajnálom, még­sem örülhetek annak, hogy ennyi jóságot kapok. Nagyon hiányzik Bernd bácsi. Ő volt a mindenem, apám és anyám egy személyben. Ok már régen örökre elmentek tőlem. Most pedig egyedül marad­tam, a bácsi búcsú nélkül hagyott magamra. Meg akartam halni, és még mindig meg akarok, csak nem tudom, lesz-e hozzá ismét bátorságom. Fekete és rémisztő volt az a lék. - Daniela megborzongott, és a tenyerébe temette az arcát.

A gróf döbbenten hallgatta kétségbeesett szavait.

• Gondolnia sem szabad többé erre, Daniela! - húzta el aztán gyengéd erőszakkal a lány reszkető kezét az arca elől. - Mit szólna a bácsikája, ha tud­ná, hogy ilyesmit forgat a fejében?

Daniela összerezzent.

• Elmondhatatlanul fájna neki - felelte halkan.

• Na látja. Csakis kétségbeesésében feledkezhe­tett meg erről. Most majd megnyugszik, és meg­szabadul azoktól a gondolatoktól, amelyekkel fáj­dalmat okozna a nagybátyjának.

A lány tekintete felfénylett.

• Úgy beszél, olyan jóságosan és okosan, mint ő szokott. Valóban nem gondoltam rá, de ezentúl nem fogom elfelejteni, hogy fájdalmat okoznék Bernd bácsinak, ha megölném magam.

Az elárvult ifjú teremtés egyre jobban belopta magát a gróf szívébe.

• Nincs mitől félnie, Daniela. Megmentettem az életét, és ezentúl is egyengetni fogom az útját. Gaz­dag vagyok, bármit megtehetek önért. És meg is te­szek mindent.

A lány kihúzta magát ültében, és nyugtalanul nézett a férfira. Egyszeriben büszke lett a tartása és a tekintete.

• Semmit nem fogadhatok el egy idegentől.

• Hát idegennek tart? Az élete megmentésével úgymond atyai jogokat szereztem kegyed fölött. Kötelességem legalábbis addig támogatni, amíg nem képes megállni a saját lábán. A gyámja leszek, Daniela. Ez eldöntött tény. És ha esetleg még min­dig zavarja, hogy bármit is elfogadjon tőlem, akkor tekintse kölcsönnek, amit adok! Majd visszafizeti, ha a helyzete megengedi.

• És ha soha nem kerülök olyan helyzetbe?

Dieter egy pillanatig elgondolkodott, aztán ke­gyes hazugsághoz folyamodott.

• Az nem fordulhat elő. Beszéltem a nagybáty­ja kiadójával, aki biztosított róla, hogy az elhunyt könyvei iránt a jövőben minden kétséget kizáróan megnő a kereslet. Az pedig állandó bevételt jelent majd magának.

• A kiadó visszautasította Bernd bácsi utolsó kéziratát, amelyen pedig két teljes évig dolgozott.

Azért is izgatta fel magát annyira, mert attól tartott, hogy nélkülöznöm kell miatta. Mindig csak értem aggódott.

A gróf leküzdötte a zavarát, és állta a lány tekin­tetét.

• Bizonyított tény, hogy az elhunyt szerzők köny­vei jobban fogynak, mint az élőké. Ezt a kiadó tu­lajdonosa is megerősítette. Biztosra veheti tehát, hogy lesz annyi bevétele, amennyiből megélhet, ha csak szerényen is. Addig pedig én gondoskodom önről. De nem azért kerestem fel ma, hogy ezt meg­beszéljük. A nagybátyja levelét kell átadnom.

A lánynak a lélegzete is elállt egy pillanatra.

• Levelet? Bernd bácsitól?

Dieter előhúzta a borítékot a belső zsebéből.

• Igen. A levéltárcájában találták meg a hatósá­gok, és rám bízták. Eddig csak azért nem adtam oda magának, mert meg akartam várni, amíg fel­épül és megnyugszik valamelyest.

Daniela izgatottan nyúlt a borítékért. Finom ar­ca fájdalmasan megrándult, amint hirtelen mozdu­lattal előbb a szívére, majd az arcához szorította a levelet.

• Bernd bácsi... drága Bernd bácsi, hát még odaátról is szólsz hozzám? - suttogta megrendülten.

A gróf mélységes együttérzéssel nézett rá, aztán felállt, jelezvén, hogy menni készül.

• Magára hagyjuk a levéllel, Daniela. Ha szük­sége lesz ránk, csengessen, kérem - mondta csen­desen, azzal intett Scheibel asszonynak, és elhagy­ták a szobát.

III.

Miután egyedül maradt, a lány kisimította homlo­kából a haját, és hevesen dobogó szívvel, óvatosan felnyitotta a borítékot. Gyengéden megsimogatta a papírt, mielőtt olvasni kezdte a bácsi sorait.

„Szeretett Danielám!

Az utóbbi időben gyakorta nyugtalanít a bolond szí­vem. Nem magam miatt, egyedül miattad aggódom. Legalább a huszadik születésnapodat meg szeret­ném élni, de attól tartok, hamarabb el kell mennem.

Akkor pedig magadra maradsz, drága gyerme­kem, s én sajnos nem hagyhatok rád vagyont, hogy megóvjalak a szükségtől és a nélkülözéstől.

Ezért siettem oly nagyon utolsó művem befejezé­sével. A honoráriumot, amit érte kapni remélek, majdnem teljes egészében félre kívánom tenni, hogy szükség esetén a rendelkezésedre állhasson. Hosz- szú időre nem lesz elég, de a kezdeti nehézségeken átsegíthet. A jövőben pedig talán jobban fogynak majd a könyveim, mint mostanság.

Bárhogy is legyen, soha ne csüggedj el! A leg­rosszabb esetre van számodra egy biztos kiút.

A Deutsche Bank berlini fiókjában béreltem a nevedre egy széfet. Emlékszel, együtt jártunk ott.

A széfbe fontos dokumentumokat helyeztem el egy lepecsételt borítékban, valamint egy briliáns nyak­éket. A széf kulcsát még akkor átadtam neked, és tudom, hogy az utasításomnak megfelelően gondosan őrzöd. Bármikor elmehetsz tehát a bankba, s az aláírásod ellenében és az általad ismert jelszó meg­nevezése után hozzáférhetsz a széf tartalmához.

A huszadik születésnapod előtt azonban csak végszükség esetén veheted ki a nyakéket, a borítékot azonban semmiképpen sem nyithatod fel korábban.

Ha nagyon megszorulsz, tedd zálogba a nyak­éket, de semmi pénzért el ne add! A tokjában elhe­lyeztem egy berlini ékszerész nevét és címét, akihez ebben az ügyben bizalommal fordulhatsz. A husza­dik születésnapod után a borítékba tett dokumentu­mokban foglaltak szerint kell eljárnod az ékszerrel.

A kiváltásának a módjáról is tájékozódhatsz az ott talált papírokból.

A nyakadban aranyláncon hordasz egy gyön­gyökkel kirakott medált. Megígérted nekem, hogy soha nem válsz meg tőle, mindig a ruhád alá rejted, és senki idegennek meg nem mutatod a benne őrzött képet. Még egyszer emlékezetedbe idézem ezt az ígéretedet, ami legyen számodra szentség! Csak akkor mutathatod meg másoknak azt a képet, ha édesanyád engedélyt ad rá. Tőle is találsz majd egy levelet a széfbe tett iratok között.

Sem előbb, sem később, pontosan a huszadik szü­letésnapodon nyisd fel a lepecsételt borítékot! Felejt­hetetlen édesanyád adta még át nekem megőrzésre azokat a papírokat, amelyekből minden egyebet megtudsz majd. Remélem, megadatik számomra, hogy melletted lehessek addig a napig. Ha a sors mégis másként rendelné, Te légy erős és bátor! A lehető leghamarabb utazz el Genfbe, költözz be Dr. Saume asszony intézetébe, és ott várd meg a husza­dik születésnapodat. Amennyiben nem lenne miből fizetned a szobát, zálogosítsd el a nyakéket! Azzal ne törődj, hogy az intézet nagyon drága, később majd minden elrendeződik. Erről most nem mondhatok többet, mert nem szabad. Tartsd magad mindenben az itt leírtakhoz, és akkor nem lesz semmi baj.

Ha egy szép napon fordulat állna be az életed­ben, aminek a bekövetkeztét ma még nem is sejthe­ted, Te mindenkor légy hű magadhoz. Maradj meg olyannak, amilyen vagy! Tisztelj mindent, ami jó és nemes, s vesd meg azt, ami csúf és alantas! Soha semmi ne térítsen le a helyes útról.

Egész életemet annak a feladatnak szenteltem, hogy belőled jó embert neveljek, ahogyan azt édes­anyádnak megígértem, akit kimondhatatlanul sze­rettem. Tartottam magam az ígéretemhez, és boldoggá tesz a tudat, hogy olyannak sikerült nevel­nem téged, amilyennek ő szeretett volna.

Isten óvjon, édes gyermekem, és ő segítsen engem, hogy ne kelljen időnek előtte magadra hagynom té­ged! Ha mégis másként lesz, ezen utolsó szavaim szolgáljanak megnyugvásul számodra, és öntsenek beléd bátorságot, mert tudom, hogy mélységesen és őszintén gyászolsz majd. Bátorság, Daniela!

Szerető és odaadó Bernd bácsikád”

A lány reszkető sóhajjal letette a hosszú írást, és elgondolkodott a tartalmán. Egész testét néma zo­kogás rázta.

Hamar erőt vett azonban magán. Bátornak kell lennie. Mily kevéssé tett eleget a nagybátyja kíván­ságának! Szégyellte már kétségbeesését, ami majd­nem a halálba kergette, és örült, hogy megmentették.

Magányos szíve egyszeriben megtelt hálával, és meleg szeretettel gondolt a megmentőjére. Ösztö­nösen, ahogyan mindig is cselekedett, megrázta a csengőt, és tágra nyílt szemmel nézett az ajtóra. Amikor Scheibel asszony kíséretében belépett Dieter, Daniela kinyújtotta felé a kezét.

• Most már megköszönhetem önnek, gróf úr, hogy megmentette az életemet. Most már azt is megígérhetem, hogy bátor leszek - mondta határo­zottan, bár még könny csillogott a szemében.

Dietert meghatotta ez a hangtalan sírás. Meg­fogta a lány kicsiny, reszkető kezét, amely az érin­tés melegétől jólesően simult a tenyerébe.

• Ezt őszinte örömmel hallom, Daniela, s legin­kább maga miatt örülök. Gondolom, a nagybátyja levele öntött bátorságot magába.

• Igen, gróf úr - felelte Daniela akadozó léleg­zettel, akár egy vigasztalódni próbáló kisgyerek.

- Kérem, olvassa el ezt a levelet. Úgy érzem, magá­ban fenntartás nélkül megbízhatok. Legyen olyan jó, olvassa el, és aztán mondja meg, mit tegyek!

Átnyújtotta az írást, amit a gróf figyelmesen elolvasott. Miután a végére ért, lassan összehajtotta a papirost. Hát ezért izgatta fel annyira doktor Wernert, hogy a kiadó nem vette meg a kéziratát! Erez­te, hogy közel a vég, és nem akarta az unokahúgát üres kézzel magára hagyni.

A levélből világossá vált, hogy Daniela Wernert titok lengi körül, amire csak a huszadik születésnap­ján derülhet fény. Minden jel szerint vagyon vár rá. Talán ezért is nem szabad eladnia a nyakéket, ami minden bizonnyal a családi örökség része. A levél­ből kikövetkeztethetően a huszadik születésnapján olyan helyzetbe kerül, hogy ki tudja váltani az ék­szert, amennyiben korábban kénytelen lenne elzá­logosítani.

A grófnak ennyit sikerült kiolvasnia az elhunyt üzenetéből. Mindez azonban mit sem változtatott eredeti szándékán, már csak azért sem, mert a szí­ve is azt tanácsolta, hogy vegye a védelmébe és se­gítse az elárvult teremtést.

• Az lesz a legjobb, Daniela, ha a huszadik szü­letésnapjáig nem nyúl ahhoz a széfhez. Engedje meg, hogy addig én gondoskodjam magáról! Ha a nagybátyja művei nem hoznának eleget a konyhá­ra, még mindig rendelkezésére áll majd a nyakék. Bátran rám bízhatja magát. Megteszi?

A lány hálás szemmel nézett fel rá.

• Igen, most már örömmel elfogadom a segítsé­gét. Örömmel és mélységes hálával.

• Okosan teszi. Egyébként mindenben a nagybátyja által leírtakhoz tartjuk magunkat. A házam­ban nem maradhat hosszabb ideig, mert nőtlen em­ber vagyok, maga pedig maholnap ifjú hölgy lesz. Akkor járunk el a leghelyesebben, ha átköltözik ab­ba a genfi intézetbe.

Danielának már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy inkább itt maradna. Beszédes arcáról a férfi leolvasta ezt a kívánságot, s különös nyugtalanság vett erőt rajta. Hogy miért, azt maga sem tudta.

• Igen, minden bizonnyal az lesz a legjobb, ha Genfbe költözöm - bólintott végül a lány. - Hallok majd néha magáról?

A gróf elfojtott egy mosolyt a gyermekien őszin­te kérdés hallatán.

• Természetesen - felelte nyugodtan. - Elvégre úgy illik, hogy rendszeresen érdeklődjem a véden­cem előmenetele felől. Scheibel asszony majd elkí­séri Genfbe, de csak aztán, hogy teljesen felépült. Mihamarabb írok is az intézet igazgatónőjének.

• Látni is fogom néhanap? - kérdezte Daniela.

• Azt nem ígérhetem meg. De ha közben... meg­nősülnék, kegyed akkor is a Hatzberg-kastélyban töltheti a szünidőket.

A lány lesütötte a szemét, és alig észrevehetően elsápadt.

• Maholnap megházasodik?

A gróf felkacagott.

• Ma és holnap még biztosan nem. Nem megy az olyan egyszerűen! A címem, a családom hagyományai megkövetelik, hogy rangban hozzám illő párt válasszak. Ám ha megtalálom azt a lányt, aki megnyeri a tetszésemet, s aki hasonlóan ősi nemzet­ségből származik, mint amilyen a miénk, a Brasse-Hatzberg grófoké, nos, akkor előbb-utóbb biztosan megházasodom.

Daniela megint a férfira emelte felnőttesen ko­moly tekintetét.

• Kívánom, hogy boldog legyen. Megérdemli, mert jó ember.

• Ennyire biztos ebben? - tréfálkozott az ifjú gróf, hogy oldja az érzelmes hangulatot.

• Igen, a szívem ezt súgja. Bernd bácsi mindig azt mondta, hogy az igazán jó embereknek a sze­mükön át a lelkük mélyére lehet látni. Magának pe­dig ilyen a szeme.

• A gyermekeknek pedig hinni kell! - jelentette ki Scheibel asszony teljes meggyőződéssel.

• A te véleményed nem mérvadó, Sophie, mert elfogult vagy - nevette el magát a gróf, majd gyor­san felállt, és meleg kézfogással elbúcsúzott a védencétől.

Hamar híre ment, hogy Brasse-Hatzberg gróf meg­mentette egy fiatal lány életét, és befogadta a házá­ba. Sokan kérdezgették a történtek felől, a barátai gyakran ugratták, s természetesen mindenki meg akarta látogatni, hogy láthassa Danielát. Dieter azonban senkit nem fogadott, mert nem akarta, hogy a kíváncsiskodók terhére legyenek a finom érzésű teremtésnek.

Daniela Wernernek sejtelme sem volt arról, hogy mindenütt róla folyik a szó. Csendesen töltötte nap­jait a villában, Scheibel asszony oltalmában, aki mindjobban szívébe zárta a kedves leányt.

Daniela többnyire a két hátsó szobában tartóz­kodott, ahonnan remek kilátás nyílt a tóra. Csak akkor hagyta el ezeket a helyiségeket, amikor óva­tosan, botra támaszkodva, mert a lába még nem gyógyult meg teljesen, átment az ebédlőbe, hogy a gróf kérésére együtt étkezzék vele. Dieter ragasz­kodott ehhez, mert a vendégének tekintette a lányt. A meleg érzésű fiatalember egyébként is kellemes­nek találta, hogy egy szép teremtéssel szemközt ül­ve költheti el az ebédeket és a vacsorákat. Az ifjú hölgy csendes félénksége mindig különös varázst adott az együttléteiknek.

Egy idő után Dieter nem tagadhatta tovább ma­ga előtt, hogy neki is jobb lesz, ha Daniela elhagy­ja a villát.

A lány teljesen felépült, és immár könnyedén, bot nélkül közlekedett a házban. A gróf érdek­lődésére Dr. Saume asszony azt válaszolta Genfből, hogy bármikor szívesen látják az ifjú hölgyet. Hamarosan Dieternek is el kellett indulnia, hiszen közeledett a Korbanov herceggel megbeszélt talál­kozó napja.

A gróf és Daniela utoljára vacsorázott együtt.

A lánynak másnap korán reggel indult a vonata Svájcba.

Mindketten szótlanul ettek. Daniela sápadt volt, és a szemében könnyek csillogtak. Dieter megérez­te, hogy szomorú, akárcsak ő maga. Hirtelen az asztal fölött kinyújtotta felé a kezét.

• Bátor lesz, Daniela, és mindent elkövet, hogy mihamarabb otthon érezze magát az intézetben. Ígérje meg, hogy teljesíti a kérésemet!

A lány a gróf tenyerébe tette kicsi kezét.

• Megígérem.

• Jól van. Gondolatban mindig magával leszek, Daniela. Nagyon megkedveltem az elmúlt hetek­ben. Tudnia kell, hogy figyelemmel fogom kísérni a sorsa alakulását, mintha csak a fivére lennék, s ahogyan azt egykor a nagybátyja is tette. Nekem azt is elmondhatja, amit senki mással nem kíván meg­osztani.

Elhallgatott, mert a hangja már közel sem csen­gett olyan magabiztosan, mint kezdetben. A lány szeme azonban felcsillant az utolsó szavak halla­tán.

• Írhatok majd magának, Dieter gróf? - kérdez­te félénken.

A gróf izgatottságát legyűrve, mosolyogva bó­lintott.

• Hát persze, Daniela. Ne felejtse el, hogy a gyámja vagyok! Ha úgy vesszük, kötelessége, hogy tájékoztasson.

• És... maga is ad majd hírt időnként magáról?

• Igen, megígérem.

A lány ajkát halk sóhaj hagyta el.

• Akkor hát lesz mire örömmel várnom. És ta­lán... talán még viszontlátjuk egymást.

• Egészen biztosan.

Daniela összekulcsolta a kezét.

• Imádkozni fogok, hogy mihamarabb eljöjjön az a nap.

IV.

Daniela és Scheibel asszony hosszú vonatozás után megérkezett Genfbe, ahol szívélyesen fogadta őket Saume asszony, az intézet vezetője.

Scheibelné már másnap hazautazott. Fel kellett számolnia a tóparti háztartást, hogy aztán átköltöz­zön a Hatzberg-kastélyba, és ott várja meg Dietert, aki több hónaposra tervezte a külföldi útját.

Daniela és Sophie Scheibel könnyezve vett bú­csút egymástól. Az idős asszony gyengéden meg­simogatta a lány arcát, és vigasztalta, bátorította. Daniela megindultan köszönetet mondott odaadó szeretetéért és jóságáért.

Aztán egyedül maradt, egészen egyedül csupa idegen között. Saume asszony tekintélyes, határo­zott hölgy volt, aki összeismertette a lányt leendő tanáraival, tanárnőivel és intézeti társnőivel. Szinte kivétel nélkül arisztokraták voltak, még egy való­ságos hercegkisasszony is akadt közöttük. Mind­össze két ifjú hölgy viselt polgári nevet, egy ameri­kai milliomos és egy német nagyiparos lánya.

Daniela valamennyi ifjú hölgynél tartózkodób­ban viselkedett. Pár nap után a tanárai elismerően úgy nyilatkoztak, hogy a tudása az összes társáét magasan felülmúlja.

Mindenkit nagyon hamar megnyert magának. Érezték szellemi fölényét, visszafogottsága miatt pedig érdekesnek találták. Ő azonban továbbra is visszahúzódó és magányos maradt. Egyedül az in­tézet vezetőnőjének sikerült idővel egy kicsit köze­lebb kerülni hozzá.

Ezenközben Dieter is útnak indult, s nem maradt ideje arra, hogy azt mérlegelje, mennyire hiányzik neki Daniela. Egyébként is azon volt, hogy ne gon­doljon rá.

Először Genovába utazott, ahol egy szállodában találkozott Vlagyimir Korbanovval. A herceg szép férfi és szeretetre méltó egyéniség volt. Az a hír jár­ta róla, hogy a nők valósággal üldözik, s a szóbeszéd ezúttal tökéletesen megfelelt az igazságnak. Ő azon­ban nem élt vissza az adottságaival. Dieter éppen azért kedvelte a nála két évvel idősebb Vlagyimirt, mert értékes embernek ismerte meg. Az ifjú Korbanov szintén nagyra tartotta a grófot, s ezért is dön­töttek úgy, hogy együtt keresik fel a távoli Indiát.

Szívélyesen üdvözölték egymást, aztán letele­pedtek a szálloda tágas, kényelmesen berendezett előcsarnokában.

• Kedves Dieter - kezdte a herceg a társalgást -, mondanom kell valamit, aminek talán nem örülsz majd. A nagybátyám, Dimitrij Korbanov herceg csatlakozni kíván hozzánk. Többször járt már Indiá­ban, és nem utasíthattam vissza.

• Miért tetted volna, Vlagyimir? Bizonyára kel­lemes társaság lesz.

• Örülök, hogy így gondolod. Egyébként majd csak Alexandriában száll fel a gőzösünkre. Jelenleg ugyanis Heluánban kúráltatja magát.

• Remélem, nem komoly a betegsége?

• Hál' istennek, nem. A panaszai lelki természe­tűek. Időnként mélabú vesz rajta erőt. Ilyenkor senkivel nem érintkezik, és meg kell várni, amíg magától előbújik az elefántcsonttornyából. Remél­hetőleg elviseled majd a különcségeit. Hogy job­ban megérthesd, szívesen elmesélem a történetét. Persze, csak ha érdekel.

• Természetesen, amennyiben nem veszed ta­pintatlanságnak a kíváncsiságomat.

Vlagyimir herceg ivott egy kortyot, aztán mesél­ni kezdett.

• A nagybátyám, miután tizenhat éves korában elvesztette az édesapját, hatalmas birtok és óriási vagyon korlátlan ura lett. A neveltetése, ha egyálta­lán beszélhetünk ilyesmiről, messze nem volt olyan szigorú és komoly, mint amilyennek az ő társadal­mi helyzetében lennie kellett volna. A nagybátyám még nálam is gazdagabb. A halála esetén egyéb­ként, mivel nincs fiúgyermeke, két birtoka, a család ősi földjei, mind énrám szállnak. A felesége na­gyon fiatalon hunyt el. Épp azért gyötri gyakran mélabú, mert nem volt teljesen vétlen a hitvese ha­lálában. Alig nőtt ki a gyermekkorból, amikor ölébe hullott a mérhetetlen vagyon, és senkije nem volt, aki kordában tartotta volna. Az ifjú herceg szenve­délyes, féktelen természetet örökölt az őseitől. Igen korán kicsapongó életet kezdett élni, de acélos szervezetét semmi sem kezdhette ki. Állítólag egyetlen nő sem tudott ellenállni neki. Az évek szüntelen mámorban repültek el fölötte, amit csak ritkán szakítottak meg a kijózanodás rövid pillanatai. A vére aztán nagyon hamar újabb kalandokra hajtotta megint. Egyszer, amikor hosszabb ideig Német­országban tartózkodott, megismerkedett egy német grófkisasszonnyal, aki az elmondások szerint gyö­nyörű volt és angyalian jó. A szüleim valóságos dicshimnuszokat zengtek róla. A nagybátyám fiatal­emberként nagyon megnyerő egyéniség volt, ami­ként még ma, negyvenöt esztendősen is az. Ezért is aratott sikereket a nőknél.

• Hát, akárcsak te - jegyezte meg Dieter moso­lyogva.

A herceg ártatlanul felnevetett.

• Drága barátom, nemegyszer tapasztaltam, hogy a hölgyek előbb viszonozzák a te pillantásodat, mint az enyémet. Ám hogy visszatérjek a nagybá­tyámhoz: nos, a kicsapongó életmódnak többek kö­zött az lett a következménye, hogy rossz véleménye alakult ki a nőkről. Ha valakit sikerült meghódíta­nia, többé nem sokra becsülte. Ugyanígy közeledett a német grófkisasszonyhoz is, aki szegény árvaként a rokonai házában élt. A fiatal teremtés beleszere­tett ugyan a hercegbe, de megőrizte a méltóságát. Tartózkodásával csak még jobban feltüzelte Dimitrijt, aki mindenáron meg akarta szerezni magának.

S mivel másként nem tudott célt érni, megkérte hát a kezét. A grófkisasszony a felesége lett.

Vlagyimir megint ivott egy kortyot, mert a sok beszédtől kiszáradt a torka.

• Házasságuk első két hetét szenvedélyes bol­dogságban töltötték, csakhogy utána törvényszerűen bekövetkezett a kijózanodás. A német grófkisasszony visszafogott természetű volt. A mézeshetek kábulatában őt is magával ragadta a férje szenvedé­lye, de ez nem maradhatott sokáig így. Az ő lelkét nem emésztette nyughatatlan tűz. Miután ismét ön­maga lett, ellenállt a férje zabolátlan szenvedélyé­nek, ami teljességgel nélkülözte a gyengédséget.

A félénk, szemérmes asszonyka nemegyszer eluta­sította az urát, ha az borgőzös állapotban közeledett hozzá. A herceg erre gúnyolni kezdte, és érzéketlen zárdaszűznek nevezte. Elisabeth egyre távolabb ke­rült tőle, noha mindent elkövetett, hogy jó útra té­rítse a nagybátyámat. Ő pedig még mindig szerette a feleségét, talán jobban, mint valaha, mégis sokszor hetekre magára hagyta. Ha a vágy végül visszaker­gette hozzá, a hitvese persze nem úgy fogadta, ami­ként az neki tetszett volna. Erre ő ismét belevetette magát a kalandokba.

A fiatal herceg cigarettára gyújtott, és a gomolygó füstbe révedve tovább mesélt.

• Nagyon hamar mély szakadék választotta el a fiatal házasokat. Elisabeth hercegné szobái magá­nyába vonult vissza a fájdalmával, a herceg pedig minden korábbinál nagyobb dáridókat rendezett.

Egy évvel az esküvőjük után a felesége kislánnyal ajándékozta meg. Ő ugyan fiúgyermekre vágyott, hogy örököse legyen majd a birtokainak, veleszüle­tett lelki jóságának köszönhetően azonban eltitkol­ta a csalódottságát. Néhány napig annyira megértő és gyengéd volt, hogy sikerült megindítania a her­cegné szívét. Kis időre megint elviselhető lett a vi­szonyuk, mert minden különbözőségük dacára még mindig szerették egymást. Ez a béke persze nem tartott sokáig. Elisabeth a szülés és az előtte kiállt lelki szenvedések következtében sokat betegeske­dett. Szerencsétlen természetű nagybátyám fel akarta korbácsolni a szenvedélyét, ám egyikük sem léphette át önmaga árnyékát. A hercegné egyre tá­volabb került az urától. Dimitrij végül odáig me­részkedett, hogy hazavitte a szeretőit. Elisabethnek üdvözölnie kellett volna őket a saját otthonában, de nem teljesítette a férje követelését. Kijelentette, hogy akkor inkább meghal. A helyzete egyre elviselhe­tetlenebb lett. A nagybátyám már nem ismert mér­téket, és az éjszakai mulatozások rendre vad orgiák­ba torkolltak.

Vlagyimir kis ideig hallgatott, mielőtt szomorú­an folytatta:

• És akkor bekövetkezett a tragédia. Egyik este a herceg arra akarta kényszeríteni a feleségét, hogy ő is vegyen részt az orgián. Elisabeth büszkén visszautasította, és a gyermekéhez menekült. A férje tombolt, fenyegetőzött, de semmire sem ment vele. Mérhetetlen dühében azon az éjszakán borzalmas ötlete támadt. Félrészeg kompániájával együtt be­vonult a hitvese hálószobájába. „Te nem jöttél át hozzánk, ezért mi látogatunk meg téged. Meg aka­rom mutatni a vendégeimnek, hogy gyönyörű fele­ségem van” - kiáltotta. A hercegné elborzadva, holtsápadtan a szívére szorította a kislányát. Arca megkövült a fájdalomtól. A jelenetről az egyik részvevő, egy akkor fiatal nemes úr számolt be ké­sőbb az édesapámnak. Azt mondta, élete végéig szégyellni fogja, hogy tétlen maradt, és soha nem felejti el, milyen szemmel nézett rájuk Elisabeth. A felesége rémülete még Dimitrijt is kijózanította, és végül elvonult a vendégeivel. Másnap reggelre a hercegnének a gyermekével együtt nyoma veszett. Észrevétlenül sikerült elhagynia a házat, s csak az önmaga és a kislánya számára legszükségesebb holmikat vitte magával. Senki nem tudta, hová me­hetett, kihez fordulhatott. Képzelheted, mennyire megrémült a nagybátyám, miután kialudta a má­morát, s jelentették neki a felesége és a gyermeke eltűnését. Egyiküket sem látta soha többé.

• A halálba menekültek? - kérdezte Dieter mélységes együttérzéssel.

Az ifjú herceg komoran csóválta a fejét.

• Attól megkímélte a nagybátyámat a felesége. Levelet hagyott neki, amelyben tudatta vele, hogy az éjszaka elszenvedett megaláztatások után nem maradhat tovább a házában. Örökre elhagyja, és ma­gával viszi a gyermeküket, mert nem akarja, hogy romlott légkörben kelljen felnőnie. Soha többé nem tér vissza hozzá, akkor már inkább a halált választ­ja. Ne is keresse, mert az a pillanat, amelyben meg­találja, anya és leánya számára az utolsó lesz az életben.

• Mit tett a nagybátyád?

Vlagyimir herceg végigsimított a homlokán.

• Jobban lesújtották a történtek, mint bárki gon­dolta volna. Kétségbeesetten bolyongott a házban. Eget-földet megmozgatott, hogy felkutassa az el­tűnteket, de nem akadt a nyomukra. A nagybátyám aggodalmát csak fokozta, hogy tudta, a feleségének szinte semmije nincs, amiből gondoskodhatna ma­gáról és a gyermekről. Néhány ezer márkán kívül csupán a nélkülözhetetlen ruhákat vitte magával, valamint a saját ékszereit. Mivel volt útlevele, a fér­je azt gyanította, hogy visszamenekült a hazájába, Németországba. Sürgönyzött a rokonainak, és a holléte felől érdeklődött, ám azt a választ kapta, hogy egyikük sem látta sem a hercegnét, sem a gyermekét, és nem is hallottak róluk.

• Később sem érkezett hír felőlük?

• A nagybátyám már két éve kereste őket fárad­hatatlanul, ám hiábavalóan, amikor egyszer csak hosszú levelet kapott Elisabethtől. Egy német kis­város kórházából írt, de a borítékban már ott lapult a halotti anyakönyvi kivonata is. A szíve vitte el.

Megszakadt bánatában, ahogy mifelénk mondják. Senki nem tudta róla, kicsoda, amikor a kisvárosba érkezett. Egyenesen a kórházba ment, mert érezte, hogy közel a vég. A levélben, amelyet kevéssel ha­lála előtt írt, megvallotta, hogy soha nem szűnt meg szeretni a férjét, mégsem élhetett tovább vele, mi­után az megszégyenítette. Könyörögve arra kérte, legyen úrrá féktelen természetén, és ne süllyedjen még mélyebbre az erkölcstelenségben. A gyerme­küket biztonságba helyezte, hogy gondoskodó, sze­retetteljes légkörben nőhessen fel. Az apja csak ak­kor láthatja viszont, amikor a kislány már felnőtt, és majd ő fog jelentkezni nála. Ha a herceg úgy kí­vánja, a gyermeke akkor visszatér hozzá. Éljen úgy, hogy ne kelljen szemlesütve a lánya elé lépnie. Elisabeth mindent megbocsátott, amit a férje elkö­vetett ellene, és még egyszer megkérte, változtas­son az életmódján, hogy a gyermekük egykor majd vállalhassa őt. Megnevezte az időpontot, amelyben a lányuk jelentkezni fog az édesapjánál. Korábban csak akkor kaphat hírt felőle, ha a gyermek, Isten ne adja, meghalna. Az Úr áldását kérte a hercegre búcsúzóul, és elköszönt tőle.

• Mit tett a nagybátyád, miután kézhez kapta ezt a levelet? - kérdezte a gróf megrendülve.

Vlagyimir megvonta a vállát.

• Először szinte eszét vette a felesége halálhíre. Azzal vádolta magát, hogy megölt egy angyali te­remtést. Mint mindenben, a fájdalomban és a gyászban sem ismert mértéket. Kis idő múlva felkereste néhai hitvese rokonait, nekik azonban sejtelmük sem volt arról, hol tölthette a hercegné a menekü­lése utáni esztendőket. A nagybátyám mindmáig nem kapott értesítést, így legalább abban biztos le­het, hogy a lánya még életben van.

• Hogyan viseli a történteket?

• Miután a gyermeke felkutatására tett minden kísérletével kudarcot vallott, egy darabig visszatért korábbi, kicsapongó életéhez, hogy feledni tudja a bánatát. Aztán súlyosan megbetegedett, és a beteg­sége önvizsgálatra késztette. Hetekig az ágyhoz láncolva, volt ideje gondolkodni. Utasításba adta, hogy elhunyt felesége életnagyságú képmását akasszák ki a fekhelyével szemközt. A kép a mé­zeshetek boldog időszakában készült Elisabethről. Édesanyám szerint valódi szépség volt. Ő mindig őszinte együttérzéssel beszélt az ifjú hercegné szo­morú sorsáról. Betegsége alatt a szüleim megláto­gatták a nagybátyámat, és döbbenten látták, mek­kora változáson ment keresztül. Mire meggyógyult, egészen más ember lett. Korábbi barátaival egyszer s mindenkorra megszakította a kapcsolatot, de az­óta is nyughatatlanul járja a világot. Abban re­ménykedik, hogy a véletlen valahol az útjába veti a gyermekét. Úgy képzeli, hogy a lánya hasonlít gyönyörű édesanyjára, és egyszer majd visszatér hoz­zá. A hatalmas képmásról készíttetett egy kisebb másolatot és néhány miniatúrát is, de senkinek sem szabad látnia őket. Rögeszmésen úgy gondolja, hogy szentségként kell védenie ezeket a képeket idegen tekintetektől. A másolatot egy zárható, fe­kete bőrkazettában mindig magával viszi az utazá­saira. Egyébként kedves, kellemes ember lett belő­le. Ha éppen nem keríti hatalmába a mélabú, remek és szórakoztató társalgó, s még mindig vonzó, jó­képű férfi. A legszebb nők keresik a kegyeit, ám ő valamennyiük elől udvariasan kitér. Azt hiszem, azon igyekszik, hogy méltó módon léphessen majd a lánya elé, ha eljön az ideje. Nos, kedves Dieter, ez volt a nagybátyám élettörténete - fejezte be az ifjú herceg.

A gróf elejétől a végéig élénk érdeklődéssel hall­gatta a beszámolót.

• A lelke mélyén mégiscsak jó ember lehet - je­gyezte meg elgondolkozva.

• Igen, valóban az - bólintott egyetértően Vla­gyimir herceg.

• Bevallom, kíváncsian várom a találkozást a nagybátyáddal.

• Hamarosan sor kerül rá. Gondolom, ha nem kérnélek meg rá, akkor sem hoznád szóba előtte, amit most elmeséltem.

• Ez magától értetődik.

Egy darabig mindkét fiatalember csendesen tű­nődve nézett maga elé. Dieter gondolatai a véden­céhez repültek. Maga előtt látta Daniela Wernert, és a lelkét áthatotta az öröm.

Eszébe jutott, hogy Genova nincs nagyon messze Genftől, és a gőzösük csak két nap múlva indul. Ha akarna, átugorhatna a svájci városba, és meggyőződhetne arról, hogy jó helyre került-e a lány.

Kihúzta magát ültében, és megdörzsölte a sze­mét, mintha meg akarna szabadulni a csábító kép­től. Arról azonban már nem tudta lebeszélni magát, hogy apró örömet okozzon Danielának. Képeslapot hozatott, és sietve néhány sort írt a hátára.

„Üdvözletem küldöm Genovából, ahol a gőzösöm indulását várom. Remélem, hamarosan arról érte­sít, hogy jól érzi magát Genfben. Következő posta­címem Bombay.

Szívélyesen köszönti a gyámja, Dieter von Brasse”

• Te képeslapot írsz, Dieter? Ez nem járja! - tré­fálkozott a herceg.

A gróf elmosolyodott.

• Genfbe küldöm, a gyámleányomnak.

• Tessék? Gyámapa vagy a te korodban, amikor még voltaképpen magad is gyámolításra szorulnál?

• Akinek az Úr hivatalt ad, annak észt is ad hoz­zá, tartja a közmondás. Egyébként meglehetősen szokatlan módon lett belőlem gyámapa.

• Megtudhatom, hogyan?

• Hát persze, elvégre nem titok.

Dieter röviden elmondta, miként talált rá Danielára, s miért döntött úgy, hogy a gondjaiba veszi. A részletekre nem tért ki, és azt sem említette meg, hogy kis védence gyönyörű, a koránál jóval éret­tebb leány.

• Mindig is reménytelen idealista voltál, drága barátom, mint a németek általában - jegyezte meg a herceg.

• Te másként cselekedtél volna a helyemben?

Vlagyimir megvonta a vállát.

• Talán igen, talán nem. Remélhetőleg nem vet­tél túl nagy terhet a nyakadba. Hogyan képzeled el a védenced jövőjét?

• A huszadik születésnapjáig az intézetben ma­rad, amiként azt doktor Werner, a nagybátyja előír­ta. Hogy később mi lesz vele, azt ma még nem tu­dom. Ha addigra megnősülök, akár Hatzbergbe is költözhet. Mindenesetre erőm szerint gondoskodni kívánok róla.

• Istennek hála, megengedheted magadnak. A kicsike boldog lehet, hogy éppen te lettél a gyám­ja. Most pedig menjünk! Nagyon elbeszélgettük az időt.

Az urak felálltak, és elfoglalták a szobáikat, de Dieter előbb még bedobta a szállodai postaládába a képeslapot. Elmosolyodott, amikor elképzelte, hogy csillog majd Daniela szeme, ha kézhez kapja.

V.

Három év telt el azóta, hogy Dieter és Vlagyimir elindult Indiába. Hónapokig utazgattak a hatalmas országban, és számtalan kalandban volt részük. Dimitrij herceg kellemes útitársnak bizonyult, és kölcsönösen megkedvelték egymást az ifjú gróffal. Az idősebb herceg még az egyik birtokára is meg­hívta Dietert, aki a következő évben eleget tett a meghívásnak. Fejedelmi fogadtatásban részesült, és nem győzött csodálkozni a nagyúri pompa láttán. A Hatzberg-birtok miatt sem kellett szégyenkeznie, és nem voltak szokatlanok számára a fényűző vi­szonyok, de amit itt látott és tapasztalt, az minden képzeletet felülmúlt.

A rá következő nyáron a két Korbanov herceg hosszabb időt töltött el Hatzbergben. Dicsérték a mintaszerű gazdálkodást, és nem kerülte el a figyel­müket, hogy a falvakban szemlátomást jól élnek az emberek. Elhatározták, hogy követik az itt látott példát, és újításokat vezetnek majd be a birtokaikon. Dieter télen is találkozott az urakkal St. Moritzban, a híres üdülőhelyen, és megbeszélték, hogy legkö­zelebb a gróf városi lakásán jönnek össze.

Dieter ebben az évben azzal a szilárd elhatáro­zással költözött be a városba, hogy feleséget keres magának a rangban hozzá illő lányok között. Soltin bárókisasszony igen-igen megtetszett neki, és na­gyon hamar elhitette magával, hogy szereti. Az ifjú hölgy nem nehezítette meg a dolgát, mert elraga­dóan kedves volt hozzá.

A gróf még csak nem is sejtette, hogy ezt az el­bűvölő teremtést önös számítás vezérli. A bárókis­asszony szegény volt, akár a templom egere, és az édesanyjával együtt csekélyke kegydíjból meg egy hercegi család könyöradományából élt. A lány azon­ban tudta, hogy mindkét juttatás megszűnik, ha az anyja távozik az élők sorából. Feltétlenül jó partit kell hát csinálnia, és ennek érdekében el is követett mindent.

Az ifjak közül, akik a kegyeit keresték, csak Vlagyimir Korbanov és Dieter Brasse jöhetett szó­ba. Az anyja azt tanácsolta, hogy egyelőre ne dönt­sön, és tartson két vasat a tűzbe.

Anélkül, hogy Dietert szem elől tévesztette vol­na, Hella először a herceget igyekezett megnyerni magának. Ügyesen intézte azonban a dolgokat, úgyhogy a gróf nem vett észre semmit. Vlagyimir herceg nemcsak azért vonzotta a bárókisasszonyt, mert fényes partinak ígérkezett, de egy kicsit job­ban is tetszett neki Dieternél. A máskor oly hidegszívű teremtés még valami szerelemfélét is érezni vélt az ifjú orosz arisztokrata iránt, és leghőbb vá­gya volt, hogy meghódítsa.

Vlagyimir persze észrevette, hogy a szép báró­kisasszony kiszemelte magának. Tetszett neki a lány, és szívesen társalgott vele, mert igen szóra­koztató tudott lenni. A szíve tüzet fogott, hevesen udvarolt, de ezen túl nem terjedtek a vágyai. Álmá­ban sem gondolt arra, hogy elvegye Hellát.

A bárókisasszonyban azonban fellángolt a szen­vedély, és érezte, hogy a herceg veszélyes lett szá­mára. Többé nem volt nyugta, és egy romantikus estén Vlagyimirt is elragadta a hév. A karjába zárta a lányt, és szájon csókolta.

Hella már azt hitte, győzelmet aratott, ám Vlagyi­mir azonnal elnézést kért a meggondolatlanságáért, és attól fogva jóval tartózkodóbban viselkedett.

A bárókisasszony belátta, hogy nála nem érhet célt, a herceg nem akarja elvenni. Egy kis játéknál, gáláns kalandnál nem remélhet többet.

• Ne fáradj a herceggel, Hella! - mondta neki egy nap az anyja is. - Nem komolyak a szándékai. Játszik veled, mint mindenki mással. A gróf sokkal inkább szóba jöhet. Ő is ragyogó parti, ráadásul ér­dekes, vonzó férfi. Viselkedj okosan! Sokszor raj­tad felejti a szemét. Jó esélyeid vannak nála, csak aztán nehogy eljátszd!

A bárókisasszony tudta, hogy az anyjának igaza van, mégsem volt könnyű lemondania a hercegről. Neki azonban mindenekelőtt biztos viszonyok közé kellett kerülnie. Ezért hát elfojtotta a herceg iránti érzéseit, és minden figyelmét a grófra összpontosí­totta.

Vlagyimir nyugtalanul figyelte az események alakulását. Nem a lány elvesztése bántotta, hanem a barátjáért aggódott. Tudta, hogy Hella sem őt, sem Dietert nem szereti, egyszerűen csak jól akar férjhez menni. Ő kicsúszott a markából, ezért most a barátjánál próbál szerencsét.

A herceg sokáig törte a fejét, hogy figyelmeztesse-e Dietert. Addig-addig mérlegelt, töprengett, amíg végül elkésett. A grófnál meglepően gyorsan ért célt a csinos bárókisasszony.

Egyik nap, amikor a két barát kettesben üldögélt a villában, Dieter bejelentette, hogy másnap hivata­losan is meg akarja kérni Soltin bárókisasszony ke­zét. Azért esett rá a választása, magyarázta a hercegnek, mert Hellában minden együtt van, amit ő egy nőben keres.

Vlagyimir kissé elsápadt a bejelentés hallatán. Megrémítette, hogy így felgyorsultak az események.

• Szereted azt a lányt? - kérdezte rövid hallga­tás után komolyan.

A gróf sokáig nézett maga elé szótlanul. Lelki szemei előtt rég jelent már meg oly elevenen Da- niela Werner arca, mint ebben a pillanatban. Mint­ha csak itt állna, és esdeklőn ráemelné bársonyos, barna szemét.

Nem látta, amióta a lány elhagyta a házát. Leve­leztek egymással, de Daniela az idő múlásával egy­re visszafogottabban írt. Nyilván tudatára ébredt, hogy nem gyerek többé, aki kertelés nélkül min­dent kimondhat, ami a szívét nyomja. Dieter is al­kalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Mindinkább nagybácsis hangot ütött meg, és elégedetten vette tudomásul, hogy okos, higgadt embe­rek módjára tartják a kapcsolatot.

Ám most, amikor a barátja nekiszegezte a kér­dést, hogy szereti-e a bárókisasszonyt, hirtelen megint eleven lett minden Danielával kapcsolatos emléke.

Végigsimított a homlokán, mielőtt válaszolt volna.

• Nem adhatok egyértelmű választ a kérdésedre, Vlagyimir. Kedvelem Hellát. A szépsége elbűvöl, és érzem, hogy nőként megadhatja nekem, amit megkapni remélek. Nem szerettem bele halálosan, de miért ne venném el éppen őt, ha már csak a rangban hozzám illő lányok közül választhatok?

A herceg fellélegzett.

• Szóval egy alaposan megfontolt, jól átgondolt, és minden túlzástól mentes vonzalomról van szó. Azt mondják, ez a legjobb házasságok alapja - je­gyezte meg, és úgy döntött, nem számol be a barát­jának a bárókisasszonnyal folytatott flörtjéről. Mi­ért terhelné vele?

Másnap este Dieternek sikerült úgy intéznie, hogy ő meg a bárókisasszony kis időre elvonulha­tott a társaságtól. Szándékait persze Hella is támo­gatta, méghozzá ügyesen és észrevétlenül. A gróf megvallotta, hogy szereti, s megkérdezte, akar-e a felesége lenni.

A bárókisasszony egy pillanatra lehunyta a sze­mét, mintha megijedt volna a lehetőségtől. Ám az­tán nagyon hamar és igen határozottan igent mon­dott. Elérte a célját, mégis űrt érzett a lelkében. Dieter szívét viszont őszinte, meleg érzés töltötte el, amikor a karjába zárta a gyönyörű teremtést.

Soltin báróné éppen idejében ért oda, hogy áldá­sát adhassa rájuk.

Még aznap este bejelentették a fiatalok eljegy­zését. Vlagyimir némán megszorította a barátja ke­zét, Helláéra pedig csókot lehelt. A lány sugárzó szemmel nézett rá, de uralkodott magán.

• Remélem, bárókisasszony, egy aprócska zugot azért szabadon hagy a vőlegénye szívében. Fájlal­nám, ha a jövőben le kellene mondanom Dieter ba­rátságáról.

A lány mosolyogva meghajtotta szép fejét.

• A jegyesem barátai nekem is barátaim, felség. Eddig is sokra becsültem önt, mert Dieter barátja, s ez a jövőben sem lesz másként.

Válaszképpen a herceg is mosolyogva meghaj­totta magát.

Május elejére tűzték ki az esküvőt. Február vé­gén Vlagyimir elkísérte Egyiptomba a nagybátyját, aki ismét Heluánban akarta kezeltetni magát. Mindketten megígérték, hogy időben visszatérnek, hogy részt vehessenek az ünnepségen.

Dieter hazautazott Hatzbergbe, hogy mindent előkészítsen ifjú hitvese fogadására. Hosszú idő után most először gondolt ismét Danielára. Rádöb­bent, hogy a menyasszonyának mesélnie kellett volna a gyámleányáról, ám elfelejtette megtenni.

Azzal viszont még nem késett el, hogy Danielát tá­jékoztassa az eljegyzéséről. Amint akadt egy nyu­godt órája, leült az íróasztalához, tollat és levélpapírt vett elő, majd néhány sorban értesítette a küszö­bönálló eseményről a lányt:

„Kedves Daniela!

Ezúton tájékoztatom, hogy eljegyeztem Hella Soltin bárókisasszonyt. Május elején lesz az esküvőnk. Remélem, jól megy sora, akárcsak eddig, s örülni fogok, ha ezt írásban is megerősíti.

Szívélyesen üdvözli a gyámja:

Dieter von Brasse ”

VI.

Daniela Werner a szobájában ült, előtte teleírt pa­pírok hevertek, és azokat olvasta át figyelmesen. Már mindent tudott, amit az intézetben a többi lánynak tanítottak, és rengeteg szabad idejét írással töltötte ki. Mintegy kényszernek engedelmeskedve papírra vetette mindazt, ami a lelkében megszüle­tett, és az eredmény költői szépségű, eredeti gondo­latokkal teli regény lett.

Egy magányos lélekről szólt, aki szenvedések, és küzdelmek árán kivívja belső szabadságát, s a har­cok és viharok közepette is a szív szavát tartja a leg­szentebb törvénynek.

A tolla szinte magától vetette papírra a gondola­tokat és a két főszereplő történetét. A regény hőse Dieter gróf vonásait viselte magán, az ő nyelvét be­szélte, úgy gondolkodott és cselekedett, ahogyan Daniela megítélése szerint ő gondolkodna és csele­kedne hasonló helyzetekben. Nagyszerű, nemes jellem kerekedett belőle, akiről a szerző meleg sze­retettel írt.

A hősnő ábrázolása kevéssé plasztikusra sikere­dett. Itt még meg-megmutatkoztak a kezdő író bi­zonytalanságai, ám talán éppen ettől lett a regény­beli alak oly megkapó.

Daniela bíráló szemmel még egyszer elolvasta a kéziratot. Akárcsak a legtöbb művész, ő sem volt elégedett a művével. Hibákat, hiányosságokat fedezett fel benne. Értéktelennek, vontatottnak találta, és máris elpárolgott az öröme, amit a munka befe­jezése okozott. Elköszönt a regény hőseitől, mintha csak jó ismerősei lennének, akik nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt.

Gondosan összerakta a terjedelmes kéziratot, és elzárta az íróasztalába. Aztán lassan felemelkedett, és az ablakhoz lépett. Felnőtt, amióta elhagyta Dieter házát, s az alakja is nőiesebb lett. A mozdulatai azonban ugyanolyan kecsesek és finomak maradtak.

Elragadó szépséggé érett, ahogyan a gróf ezt előre sejtette. A szépségéhez azonban egy sokkal nagyobb érték is társult: lelki jóság, ami szívből fa­kadt, és ezért szívhez szólt.

Tűnődőn nézett le a tágas kertre, ahol intézeti társnői nevetgéltek és játszadoztak. Azok közül, akik Daniela érkezésekor itt laktak, már mindenki végleg hazament a szüleihez vagy a rokonaihoz. Helyükre újak érkeztek, akiket ismét meg kellett szoknia, de ő nem könnyen barátkozott össze ide­genekkel.

A hosszú évek alatt egyetlen ember került hozzá kicsit közelebb, Dr. Saume asszony, az intézet igaz­gatónője. De igazából őelőtte sem tudott teljesen megnyílni.

Már jó ideje az ablaknál állt, amikor egyszer csak összerezzent, és várakozásteljesen kihúzta magát. A kertkapuban megjelent a postás, és kül­deményeket dobott be a nagy levélládába.

Danielának mindig heves szívdobogása támadt, amikor megérkezett a napi posta. Dieter gróf ugyan csak ritkán írt, de időnként azért érkezett tőle levél. Néha-néha Scheibel asszonytól is kapott pár sort. A lány szorgalmasan válaszolgatott neki, és lelkiismeretesen beszámolt élete kisebb-nagyobb törté­néseiről.

Most viszont régóta nem hallott már sem a gróf­ról, sem a kedves, idős asszonyról. Talán majd ma.

Különös nyugtalanság vett rajta erőt. Gyorsan leszaladt a földszintre, és éppen akkor ért oda, ami­kor a cselédlány, aki a levélládát kiürítette, átadta az intézet vezetőnőjének a postát.

• Gondolom, arra kíváncsi, kapott-e levelet - fordult Saume asszony mosolyogva Daniela felé, mire a lány arcát enyhe pír öntötte el.

• Ez itt magának jött. És itt van még egy. Jó nap­ja van!

Daniela remegő kézzel elvette a két borítékot. Tudta, kiktől kapott levelet, hiszen Dieter grófon és a házvezetőnőjén kívül senkivel nem tartotta a kap­csolatot. Magához szorította a borítékokat, és felsi­etett a szobájába. Leült a fotelba, és izgatottan hol az egyik, hol a másik levélre pillantott. Jó érzés volt elképzelnie, miről mesélnek majd azok, akiket mindenkinél jobban szeret a világon.

Végül úgy döntött, hogy Scheibel asszony leve­lét bontja fel először, s csak utána azt, amit a leg­jobban várt. Biztosra vette, hogy Dieter örömteli dolgokról számol be neki. Tőle mindig csak jót ka­pott.

Széthajtotta a házvezetőnő levelét, és halkan fel­nevetett. A sorok szokás szerint összevissza kanya­rogtak a papíron. A lány hátradőlt, és olvasni kez­dett.

„Kedves Daniela!

Végre hozzájutok, hogy írjak neked. Eddig nem volt rá érkezésem. Karácsony előtt évről évre sok a ten­nivaló, és mindig hosszú ideig tart, amíg behozom az elmaradásaimat. Ebben az évben azonban az ünnepek előttinél is nagyobb felfordulásra számít­hatunk. Az okát nyilván tudod már, kicsi Daniela. Dieter gróf bizonyára közölte veled, hogy eljegyez­te magát, s májusban az esküvő is meglesz. ”

A lány szája megvonaglott, arcából kiszállt a vér. Egy ideig mozdulatlanul meredt maga elé, aztán le­hunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét. Így ült ott dermedten, elszoruló szívvel. Mellére szorította a kezét, mintha azzal enyhíthetné a leírhatatlan fáj­dalmat.

Hosszú ideig nem volt ereje ahhoz, hogy foly­tassa az olvasást. Aztán erőt vett magán, és megint felemelte a levelet.

„Még nem láttam Dieter gróf menyasszonyát, de Friedrich inastól úgy hallottam, hogy csodaszép, nagyon kedves és barátságos teremtés. Dieter gróf persze a legszebbet és a legjobbat érdemli, igaz-e, kicsi Daniela? Mindketten tudjuk, hogy remek em­ber. Biztos vagyok abban, hogy hozzám hasonlóan Te is imádkozni fogsz a boldogságáért, és őszintén örülsz az eljegyzése hírének.

Most persze ki sem látszunk a munkából, mert májusig nincs már hátra sok idő. Hatzbergben lesz az esküvő, és a lakodalomnak világra szólónak kell lennie. Rengeteg vendéget hívtak meg, s a kerti la­kot is fel kell még újítani, hogy régi pompájában fo­gadhassa azokat, akik itt szállnak majd meg.

El nem mondhatom, mekkora öröm számomra, hogy Dieter gróf végre elszánta magát a nősülésre. Alig várom, hogy láthassam a menyasszonyát!

Nem írhatok hosszan, mert ezt a pár sort is ne­hezen vetem papírra. Nem kenyerem az írás, és az idő is sürget. Az összes vendégszobát rendbe kell hoznunk a kastélyban meg a kerti lakban. Az ud­vartól is jönnek majd vendégek, és a két Korbanov herceg is itt lesz. Az ifjú felség jó barátja az én Dieter grófomnak. Ha látnád, micsoda finom urak, kicsi Daniela! Az idős herceg is még mindig szép, derék ember.

Zárom soraimat, kicsi Daniela. Dieter gróf egyéb­ként tegnap óta megint itt van Hatzbergben. Amíg meg nem lesz az esküvő, nem írhatok újra, de meg­ígérem, hogy utána mindenről részletesen beszá­molok. Az esküvői süteményekből küldök majd egy dobozzal, legalább a sok finomságból jusson neked is valami, ha már nem lehetsz itt. Szeretettel üdvö­zöllek, és várom, hogy írj. Mindig nagyon megör­vendeztetsz a leveleiddel.

A Te öreg Sophie nénid”

A lány lassan összehajtotta a levelet, és a távolba révedt. Sokáig ült így, és várta, hogy a szívében csi­tuljon a fájdalom, ám az csak nem akart enyhülni.

Végül aztán félénken felbontotta a Dieter gróftól érkezett borítékot. Miután elolvasta a rövid, kimér­ten és hűvösen megfogalmazott sorokat, kiesett a kezéből a levél. Az asztalra fektette a karját, és rá­hajtotta a fejét. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, mintha nem is lenne benne élet.

„Miért sajog ennyire a szívem? Hiszen mindig is tudtam, hogy egy szép napon majd a rangjához illő feleséget választ magának. A saját szájából hallot­tam, hogy így lesz. Ettől még ugyanaz marad szá­momra, aki eddig volt: nagylelkű védelmezőm és a barátom. Vagy talán mostantól majd ifjú hitvese foglalja le minden gondolatát, és engem elfelejt a nagy boldogságban? Már ez a levele is milyen ki­mért és rövid. Úgy ír, mintha idegenek lennénk egymásnak. Egyetlen kedves szava nincs hozzám, ami korábban soha nem fordult elő.”

Hosszú idő telt el, mire elég erősnek érezte ma­gát ahhoz, hogy megválaszolja Dieter levelét, és sok szerencsét kívánjon az eljegyzéséhez.

„Igen tisztelt, kedves Dieter gróf!

Szívből köszönöm, hogy értesített az eljegyzéséről. Isten adjon Önnek hosszú és teljes boldogságot! Ha szabad kérnem, Soltin bárókisasszonynak, kedves menyasszonyának is tolmácsolja jókívánságaimat.

Magamról nincs sok mesélnivalóm, és nem is szeretnék sokat igénybe venni a drága idejéből.

Hálás gyámleánya, Daniela Werner”

Soha nem írt még ilyen rövid levelet Dieter gróf­nak. Most azonban nem futotta többre az erejéből.

Este, miután lefeküdt, sokáig kerülte az álom. „Nincs a világon még egy olyan magányos lélek, mint én” - gondolta végtelenül szomorúan.

Az intézet lakói közül egyedül neki volt külön szobája. Örült a kivételezésnek, mert így a körül­ményekhez képest önálló életet élhetett. A regényét is ezért írhatta meg úgy, hogy senki nem tudott ró­la. Miközben nyugtalanul hánykolódott az ágyában, megfogant benne a gondolat, hogy újabb munkába kezd, és az írásban keres felejtést. Az első regénye készítése közben gyakran megfeledkezett a világ­ról. Miért ne sikerülhetne ugyanez a másodiknál is?

Eszébe jutott egy részlet az íróasztalában lapu­ló kéziratból. Olyan szavakat adott a hősnője szá­jába, amelyek most számára is vigasztalóan hang­zottak.

„Aki igazán szeret, az önzetlenül feltárja szívét, lel­két. Mindenét odaadja, ha kell, mégis gazdagabb lesz, tízszer, százszor olyan gazdag, mint valaha volt. Nem az a fontos, hogy bennünket szeressenek, sokkal nagyobb adomány, ha mi szerethetünk. A szív szava a legszentebb törvény. ”

Semmit nem veszített el, továbbra is megtarthat­ja ezt a legszentebb törvényt. Szeretni a legnagyobb adomány. Egyszeriben béke költözött a leikébe. Mi­nél többet gondolkodott elkészült regényén, annál biztosabb lett abban, hogy mégiscsak jól sikerült.

Mi lenne, ha összeszedné minden bátorságát, és a kéziratát felajánlaná egy kiadónak? Amennyiben tehetségesnek bizonyul, eltarthatja majd magát az írásból.

Nagyon sokkal tartozik Dieter grófnak, akire most ismét hálával gondolt. Rengeteg pénzt költött rá az elmúlt években, ő pedig az utolsó fillérig vissza kívánja fizetni az adósságát, amint módja nyílik rá. Talán éppen a könyve honoráriumából.

Természetesen álnevet kell használnia. Senkinek sem szabad megtudnia, hogy ő írta a regényt. A ki­adónak sem adja meg a címét, hanem a postahiva­talba kéri a választ. Ha az ég valóban tehetséggel áldotta meg, élnie kell vele. Ostobaság lenne ki­használatlanul hagynia a lehetőséget.

Sikerült észrevétlenül postára adnia a kéziratot, ám szinte nyomban ezután páni félelem lett rajta úrrá. Bármit megadott volna, hogy visszakaphassa a kis csomagot, de elkésett. Az események immár a maguk útját járták, és ő nem tehetett mást, mint hogy megvárja, miként dönt felőle a sors.

Félelem és reménykedés között hánykolódva töl­tötte a következő heteket, míg egy napon aztán le­velet kapott attól a németországi kiadótól, amely­nek a kéziratát megküldte. Csak a szobája magá­nyában bontotta fel a borítékot.

Hevesen kalapáló szívvel olvasta a választ. Az arca egyszeriben lángba borult: elfogadták! Elfo­gadták a regényét, s méghozzá milyen elismerően írnak róla! Kérik, mihamarabb tudassa, megfelelő­nek találja-e a felkínált honoráriumot, és egyetért-e a többi feltétellel. A jogdíj felét készek azonnal át­utalni, mert megítélésük szerint a könyve annak el­lenére keresett lesz majd, hogy ez az első műve. Örömükre szolgálna, ha a további munkáit is ők je­lentethetnék meg. Természetesen tiszteletben tart­ják a kívánságát, hogy álnéven kíván publikálni. A szerkesztőség végrehajtott néhány apróbb változ­tatást a kéziraton. Amennyiben ezekhez a hozzájá­rulását adja, írja alá és küldje vissza a mellékelt szerződést, hogy azonnal postára adhassák számá­ra a honorárium első részletét. A könyvet a lehető legrövidebb időn belül ki szeretnék adni.

Daniela döbbenten lerogyott a foteljába. A felkí­nált honoráriumot és a feltételeket egyaránt nagy­szerűnek találta. Belecsípett a karjába, hogy tudja, nem álmodik. A kiadó igencsak biztos lehet a dol­gában, ha előre felkínálja a honoráriumot. Tudta, hogy ez nem a szokásos eljárás, hiszen gyakran hallotta erről a nagybátyját más írókkal beszélget­ni. Végleg eloszlott hát minden korábbi kétsége, és most már csak örömet érzett. Másnap rögtön postá­ra is adta a kiadónak az aláírt szerződést.

Néhány nap múlva kezében volt a csekk, amit akadékoskodás nélkül, azonnal beváltott az egyik helybeli bank. Leírhatatlan, mit érzett, amikor kézi­táskájába tette a pénzt, élete első, önálló keresmé­nyét. Az intézetben gondosan elzárta az íróasztalá­ba, mert egyelőre nem tudta, mihez kezdjen vele. A legszívesebben azonnal elküldte volna a grófnak, hogy valamennyit törlesszen az adósságából. Die­ter ugyan azt írta, hogy a nagybátyja műveiből be­folyt jogdíjak nagyjából fedezik a miatta felmerült költségeit, és semmivel nem tartozik neki, ám a lány tudta, hogy ez kegyes hazugság. Elhatározta, hogy a gróf tudta nélkül pontos elszámolást kér Bernd bácsi egykori kiadójától a jogdíjakról. Ez a szándéka most csak újabb megerősítést kapott. Semmit nem fog ajándékba elfogadni a gróftól.

Ha azonban elküldené neki a pénzt, be kellene vallania, hogyan tett szert rá. Úgy döntött, megvár­ja, hogyan fogadják a második munkáját. Hiszen vak tyúk is talál szemet, ahogy mondani szokták. Talán csak szerencsés véletlen volt, hogy siker ko­ronázta első próbálkozását.

VII.

Dieter gróf megkapta Daniela gratuláló levelét. A hűvös, kimért hangvétel ellenére úgy érezte, hogy könnyek közt született a pár soros üdvözlet. „Ugyan már, mi ez az ostoba érzelgősség?” - korholta ma­gát, és el akarta tépni a levelet, ám aztán eszébe ju­tott, hogy a menyasszonyának szóló üdvözlet is van benne, így végül eltette a tárcájába. A napokban úgyis beszélnie kell a jegyesével leendő szobái be­rendezéséről. Az jó alkalom lesz arra, hogy átadja neki Daniela levelét, és egyúttal beszámoljon a gyámleánya létezéséről.

Így is történt. Egy alkalommal kettesben voltak a bárókisasszonnyal, s éppen a papírjait nézegette, amelyekre az elintézendő dolgokat jegyezte fel, amikor a kezébe akadt Daniela levele.

• Még egy szerencsekívánat érkezett, Hella. Majdnem elfelejtettem megmutatni neked - mond­ta, és átnyújtotta az írást.

A bárókisasszony elolvasta a rövid üzenetet.

• Ki az a Daniela Werner? - kérdezte aztán.

• Hozzád nem jutott el a hír, hogy van egy gyám­leányom?

• A mama csakugyan hallotta a minap, amint Herder asszony szalonjában egy felettébb nagylel­kű tettedet emlegették. Valami kisleány is szóba került ezzel kapcsolatban. Ő lenne Daniela Werner?

• Igen, Hella, ő az. Abban azonban már nem vagyok egészen bizonyos, hogy az emberek nagylel­kűnek ítélik meg, amit tettem. Legtöbben a kifogá­saikat hangoztatták - felelte a gróf gúnyosan.

• Nem az a fontos, hogy mások mit gondolnak a tetteinkről. Nem felelhetünk meg mindenkinek.

• Örülök, hogy ebben is tökéletesen egyezik a véleményünk.

A bárókisasszony sem fontosnak, sem különö­sebben érdekesnek nem találta ezt az ügyet, de mindent elkövetett, hogy szeretetre méltónak mu­tassa magát.

• Remélem, teljes lesz közöttünk a harmónia - felelte hát mosolyogva. - Herder asszony azt me­sélte, hogy megmentetted egy gyermek életét, az­tán pedig gondoskodtál a neveltetéséről. Szóval ő a gyámleányod?

A gróf röviden elmesélte, miként lett Daniela gyámja és védelmezője.

• Istenem, szörnyű, hogy egy gyermek ilyen borzalmas módon akart véget vetni az életének! Hogy juthatott ilyesmi az eszébe?

• Nagyon érzékeny lélek. Egyébként nem volt már gyerek. A tizenhatodik évében járt akkor.

• Abban a korban a lányok bizony gyakran vi­selkednek szélsőségesen. És most hol él?

• Egy genfi leánynevelő intézetben. A nagybáty­ja úgy rendelkezett, hogy a huszadik születésnapjá­ig ott kell maradnia.

• Barbárság! Te nem tudhatod, micsoda kiáb­rándító hely egy ilyen intézet. Az ott lakó lányok vagy eltompulnak, vagy puszta lázadásból csupa ostobaságot követnek el. Szegény kis védenced! Mi­óta raboskodik már?

• Több mint három éve.

• És még egyet ott kell töltenie?

• Mit kezdhettem volna vele, Hella? Nőtlen voltam, úgyhogy a házamban nem maradhatott. A nagybátyja bizonyára azért rendelkezett így, hogy biztonságban legyen. Daniela a huszadik születés­napján betekintést nyerhet bizonyos fontos iratok­ba, amelyek majd eldöntik a további sorsát. Azt hi­szem, valamilyen családi titokról van szó.

• Egyre jobban érdekel a gyámleányod, Dieter. Hogy néz ki?

A gróf gondosan kerülte a menyasszonya tekin­tetét. A lelki szemei előtt egyszeriben megjelent Daniela.

• Nem igazán tudom megmondani, Hella - fe­lelte kissé bizonytalanul. - Azóta egyszer sem ta­lálkoztunk. Évekkel ezelőtt úgy tűnt, hogy szép ifjú hölgy lesz belőle.

A bárókisasszony kis ideig elgondolkodott a hal­lottakon, majd a jegyese karjára tette a kezét.

• Kedves Dieter, sajnálom azt a szegény lányt - mondta. - Nagyon rossz ám, ha valakit ilyen hosszú időre intézetbe zárnak. Van egy ötletem, és re­mélem, egyetértesz vele. Miután összeházasodtunk, elhozathatod a gyámleányodat Hatzbergbe.

A gróf arca nem árulkodott lelkesedésről.

• Nem biztos, hogy jót tennénk vele. Milyen jog­címen élne Hatzbergben? A vendégünkként? Fé­lek, olyan körülményeket szokna meg nálunk, ame­lyek a későbbi életében csak a hátrányára lennének.

• Ne aggodalmaskodj feleslegesen, Dieter! Nagy­lelkű döntés lenne tőled, ha otthont biztosítanál a gyámleányodnak.

A gróf nagyon szívesen adta volna a beleegyezé­sét, csakhogy még mindig nem oszlottak el a kétsé­gei.

• Daniela gyakran írt a leveleiben arról, hogy a saját lábára kíván állni, ha eljön az ideje. Azt az összeget is vissza akarja fizetni nekem, amit a tá­mogatására fordítottam. Kiváló nevelést kapott, több idegen nyelvet beszél, okos és művelt lány, s elkép­zelhető, hogy később tanárnőként hasznosítja majd a tudását meg a képességeit.

• Miért kellene olyan állást vállalnia, amire ta­lán nem is vágyik?

• Tudom, jót akarsz neki, Hella, és tetszik, hogy így gondolkodsz. Szívesen egyetértenék az ötleted­del, de Daniela nagyon büszke. Nem tudom, bele­egyezne-e, hogy a vendégükként éljen Hatzberg­ben.

A bárókisasszony akaratos teremtés volt, s attól hogy a vőlegénye nem mondott azonnal igent a ja­vaslatára, még inkább az lett.

• Majd tekintettel leszünk az érzéseire. Kedve­lem a büszke embereket, és tudom, hogy rokon­szenvesnek fogom találni a gyámleányodat. Írunk neki, és megkérjük, hogy legyen a társalkodónőm. Gondolom, nincs akadálya, hogy fizetést adjunk neki. Akkor a saját lábára állhatna, munkája lenne, és nem kellene attól tartania, hogy kizárólag könyörületből vettük magunkhoz. Egyúttal tovább­ra is a te... a mi védelmünk alatt élhetne.

• Meghajlok az érvelésed előtt, Hella. Előbb ter­mészetesen meg kell tudnom, hogy a nagybátyja nem határozott-e másként felőle.

• Ez magától értetődik. Ha viszont nincs akadá­lya, akkor kiszabadítjuk szegénykét az intézetből. Tizenkilenc éves, és semmi kis szabadsága nincs. Az ifjúság nagyon hamar elrepül ám!

• Bírod a beleegyezésemet, ha egészen bizonyos vagy abban, hogy nem lesz a terhedre az állandó je­lenléte.

• A Hatzberg-kastély elég nagy ahhoz, hogy ne kelljen találkoznunk azzal, akivel éppen nem aka­runk. Egyébként kimondottan élvezném, ha lenne egy fiatal társalkodónőm. Ami pedig a legfonto­sabb, hogy jót teszünk a gyámleányoddal.

Miután Dieter visszautazott Hatzbergbe, a bárókis­asszony jövendő életéről beszélgetett az édesanyjá­val. Azt is elmondta, hogy maga mellé akarja ven­ni a gróf gyámleányát társalkodónőnek. A báróné aggodalmainak adott hangot. Hella azonban azt fe­lelte, jó okkal döntött így. Nem rejtette véka alá, hogy férjes asszonyként is a saját életét akarja élni. Az ifjú hölgy szükség esetén villámhárítóként szol­gálhat majd, ha kitörne otthon az égiháború.

• Biztos vagy abban - kérdezte az anyja -, hogy az a fiatal lány úgy táncol majd, ahogyan te fütyülsz?

• Nyugodj meg, mama, pontosan tudom, mit te­szek.

• Nyilván nem kell mondanom, hogy azért csak légy óvatos. Sok szerencsét hát az új társalkodónődhöz!

Anya és lánya között sosem volt igazán bensősé­ges a kapcsolat, de jól megértették egymást. Mind­ketten a maguk útját járták, és nem zavarták egy­más köreit.

Hella azonnal megírta Danielának, hogy társal­kodónői állást kínál neki a házában, és még aznap postára adta a levelet.

Daniela vegyes érzésekkel olvasta a leendő gróf­né sorait. Azt hitte, Dietertől származik az ötlet, mert be szeretné váltani az ígéretét, hogy a házába fogadja, mihelyt megházasodott. Elfogadhatja-e az ajánlatot?

A szíve azt súgta, igen. Csodálatos lenne, ha a gróf közelében élhetne! A lelkében ugyan megszó­lalt egy bölcs hang, és óva intette attól, hogy Hatzbergbe költözzék, ám a lány nem akarta ezt meg­hallani. Köszönőlevelet fogalmazott hát, és közölte a bárókisasszonnyal, hogy őszinte hálával elfogadja » felkínált állást. Hogy aztán mi lesz, azzal egyelő­re nem gondolt.

Ettől fogva a korábbinál is szorgalmasabban dolgozott új művén. Egyrészt azért, mert a munka lekötötte a figyelmét, másrészt pedig beakarta fe­jezni a regényt, mielőtt elhagyná az intézetet. Ha ezzel a kézirattal is sikere lesz, és elfogadja a kiadó, akkor egészen biztos lehet a jövője felől.

VIII.

Elérkezett az esküvő napja. A Hatzberg-kastélyban szép számban gyülekeztek az előkelő vendégek, köztük a két Korbanov herceg, amikor az édesanyja kíséretében megérkezett Hella. Ahogy az ebédlőasztalnál megpillantotta Vlagyimirt, egy pillanatra felragyogott a szeme. Ezt az árulkodó jelet azon­ban, szerencséjére, senki sem vette észre, még az sem, akinek szólt.

Dimitrij Korbanov herceg, aki még mindig hiá­ba sóvárgott eltűnt leánya után, drága esküvői aján­dékot hozott a bárókisasszonynak: egy Párizsból származó, ritka szépségű gyöngysort. Hella tudta, hogy amint Brasse-Hatzberg grófné lesz belőle, azonnal rendelkezhet az ősi nemzetség családi ék­szereivel, mégis elbűvölte az ajándék, amit szépsége méltó jutalmának tekintett. Dimitrij herceg azon­ban jól ismerte a nőket, és nem kerülte el a figyel­mét a bárókisasszony zsákmányra éhes, mohó tekin­tete. Dieternek jó lesz résen lennie, gondolta.

Az esküvő és az ünnepi vacsora emlékezetesen jól sikerült. Az újdonsült grófné rendkívül élvezte fényes, kiváltságos helyzetét, bájával és kedvessé­gével mindenkit levett a lábáról. Nem csoda hát, hogy az összes jelenlévő irigyelte Dietert, aki ma­ga is elhitte, hogy irigylésre méltó. Egyetlen-egy­szer sem gondolt a gyámleányára.

Daniela lázas szorgalommal dolgozott a második Könyvén, és az intézetben töltött utolsó előtti napon be is fejezte. Ezúttal habozás nélkül feladta a kéziratot annak a kiadónak, amelyik az elsőt is elfogadta, és a választ már új címére, a Hatzberg-kastélyba kérte.

Egyedül indult útnak Svájcból Németországba. Mivel a grófné ugyan megkérdezte tőle egyik levelé­ben, nem fél-e kísérő nélkül nekivágni a hosszú út­nak, de ő azt felelte, legfőbb ideje, hogy a saját lábára álljon, vagyis egyedül szeretne utazni.

Dieter gróftól egyetlen sort sem kapott azóta, hogy a férfi bejelentette neki az eljegyzését. Az in­tézet vezetőnője, doktor Saume asszony kikísérte a pályaudvarra, és megnyugodva látta, hogy a lány egy idős hölgy mellett kapott helyet a hálókocsiban.

Ha minden jól megy, másnap déltájban fog meg­érkezni a Hatzberg-birtokhoz legközelebb eső állo­másra, ahol majd kocsi várja, amint erről Hella grófné kedvesen előre tájékoztatta.

Daniela lelkében ellentmondásos érzések vias­kodtak. Hol az örömteli várakozás kerekedett felül, hol a szorongó aggódás lett erősebb. Egész úton azon gondolkodott, milyen fogadtatásban lesz majd része, hol és mikor látja viszont először Dieter grófot.

Ahogy közeledett az úti céljához, egyre nyugta­lanabb lett. Amikor a vonat végre befutott a kis ál­lomásra, úgy érezte, menten megáll a szívverése.

Nem mert lenézni a peronra, hogy megtudja, kijött-e elé a gróf.

Majdnem utolsóként szállt le a vonatról, tanács­talanul álldogált a mellette elsiető emberek között. Amikor odalépett hozzá egy hordár, gépiesen átad­ta neki a kézi poggyászát, és elindult utána. Egy­szer csak földbe gyökerezett a lába. Bénultan állt, és meredten nézett egy karcsú, magas úrra.

Azonnal megismerte, hiába teltek el hosszú évek azóta, hogy utoljára látta. Dieter gróf állt előtte. Alig változott. A lány minden egyes vonását isme­rősnek találta. A gróf is azonnal felismerte, noha Daniela sudár termetű, ifjú hölggyé érett az eltelt időben.

Egy darabig csak szótlanul nézték egymást, s nem tudták levenni a szemüket a másikról.

A gróf látta, hogy a lány hirtelen elsápad, resz­ketni kezd, és ugyanaz a varázserő keríti a hatalmába, amelyik őt is. Soha életében nem érezte magát annyira boldognak, mint ezekben a pillanatokban. Halálosan megrémült, de kimondhatatlanul örült is, amikor e percben rádöbbent, hogy szereti Danielát. Az első perctől fogva szereti, attól a pillanat­tól fogva, hogy a lány először emelte rá gyermekien tiszta tekintetét a házában. Azt is tudta, hogy a sze­relmük kölcsönös, és Daniela ugyanúgy tehetetlen az érzéseivel szemben, amiként ő is az.

Dieter egy darabig kétségbeesett küzdelmet folytatott ezzel a felismeréssel. Végül arra jutott gondolatban, hogy Daniela és a saját érdekében le kell gyűrnie a szerelmét. Immár nem csak a család­i hagyományai, a rangbeli különbség áll közéjük, hanem ifjú felesége is.

Minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze a nyugalmát.

• Dieter gróf - suttogta a lány, mintha nem mer­né hangosan kimondani a nevét.

Daniela gyámoltalansága láttán a férfi hirtelen megint erős és határozott lett. Kihúzta magát, és széles mosollyal kezet nyújtott:

• Isten hozta nálunk!

• Azonnal megismertem, Dieter gróf - válaszol­ta Daniela látszólag nyugodtan, ám jéghideg ke­zecskéje reszketett a férfi tenyerében. - Igazán ked­ves öntől, hogy személyesen jött ki elém.

A férfi melegen megszorította a kezét, de azon­nal el is engedte.

• Ki más fogadhatta volna, Daniela? Hiszen egyedül én ismerem.

• Esetleg Scheibel asszony... - jegyezte meg a lány bizonytalanul.

• Látja, ez eszembe se jutott! A jó öreg Sophie ki sem látszik a munkából. Vendégeket várunk ebédre.

• Maga mégis kifáradt értem?

Dieter látta, hogy a lány milyen nehezen tud úr­rá lenni a felindultságán, s tőle telhetően szerette volna megkönnyíteni a dolgát.

• Nem volt más választásom. A feleségem el akart kísérni, de nem készült el időre - felelte hát tárgyilagos hangon, s egyszeriben tudatosult ben­ne, hogy Hella a nap nagy részét valóban öltözkö­déssel és szépítkezéssel tölti.

• Mindenesetre örülök, Dieter gróf, hogy itt van, és még egyszer szívből köszönöm.

• Egy szót se többet erről, ha nem akar megharagítani!

• Dehogy akarom - emelte rá a tekintetét a lány.

• Isten mentsen attól, hogy valaha is komolyan megharagudjék rám - tette hozzá lágy, mély hang­ján, amit olyan jólesett hallani.

Egymás mellett lépkedtek a peronon. Dieter el­kérte a csomagjegyét, és átadta a hordárnak, Da­niela pedig a grófné hogyléte felől érdeklődött.

• Köszönöm kérdését, a feleségem kitűnően ér­zi magát. Vendégeket vár, és ilyenkor mindig jó a hangulata.

Volt valami ezekben a szavakban, ami megütöt­te Daniela fülét. Arra számított, hogy egy boldog ifjú férjjel találkozik majd, és megijesztette kicsit, hogy a gróf ilyen hűvösen beszél a feleségéről.

Odaértek az autóhoz. Dieter segített neki be­szállni, aztán utasította az inasát, hogy nézzen a hordár után. Miközben a kocsi mellett várta a visszatértét, sikerült összeszednie magát. Egészen meg­nyugodott, mire helyet foglalt Danielával szemközt a puha bőrülésen.

Egyikük sem találta hosszúnak az utat a kasté­lyig. Beszélgettek, s közben csak úgy repült az idő. A gróf a széles főlépcső előtt kisegítette a lányt az autóból, majd felkísérte a bejáratig. Egymás mel­lett léptek a hatalmas előcsarnokba. Odabent egy pillanatra megálltak, s Dieter megszorította Daniela kezét.

• Isten adja, hogy csakis boldog órái legyenek a házamban! Remélem, békés otthonra talál itt.

• Nagyon jó hozzám - felelte a lány egyszerűen, mivel nem akarta a hálálkodásával ismét „megha­ragítani”.

A férfi elfordult, hogy ne kelljen Daniela szemé­be néznie, akinek a tekintete újból és újból a lelke mélyéig felkavarta.

Szerencsére ebben a pillanatban elősietett Schei­bel asszony, hogy szívére ölelje a lányt. Daniela is megörült a viszontlátásnak, s Dieter egy darabig türelmesen várakozott mellettük.

• A feleségem még mindig a szobájában van, Sophie? - kérdezte egy idő után.

Az idős asszony arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a mosoly.

• A grófné utasításba adta, hogy azonnal vezes­sem hozzá Werner kisasszonyt, miután megérke­zett.

• Akkor hát jöjjön, Daniela! Én magam muta­tom be. Miután üdvözölte a feleségemet, a szobái­ba kísérheted Werner kisasszonyt, Sophie.

• Idelent várom - felelte a házvezetőnő, és még egyszer kedvesen rámosolygott Danielára.

A lány ámulva nézett körül a hatalmas csarnok­ban, amely méreteivel leginkább egy templombel­sőre emlékeztette. A falakon régi festmények függ­tek, s minden olyan szép volt, hogy úgy érezte, már-már nem is lehet igaz. És nemsokára találko­zik Dieter feleségével. Tőle függ leginkább, ho­gyan alakul majd az élete Hatzbergben.

Felértek az emeletre, ahol hosszú, széles folyosók során haladtak végig. Végül egy elragadó kis sza­lon tárult fel Daniela előtt, amelyben vagy arany­színű, vagy halványzöld volt minden, kezdve a ta­péták selymétől, a függönyök brokátján át, egészen a bútorok kárpitjáig. És a szoba közepén, ebben a halványzöld-aranyszín ragyogásban, ott állt egy vö­rösesbarna hajú, dús fürtű, világosszürke szemű, gyönyörű nő.

A lány meghajolt előtte.

• Kedves Hella, bemutatom a gyámleányomat, Daniela Wernert.

Dieter úriemberhez illőn megcsókolta a felesége kezét, amit aztán a grófné mosolyogva Daniela fe­lé nyújtott. Barátságos, mégis távolságtartó volt a mosolya.

• Isten hozta nálunk, Werner kisasszony! Remé­lem, kellemesen utazott.

• Fogadja köszönetemet, grófné! Elsősorban azért, mert megengedte, hogy itt éljek a kastélyban.

Hella bíráló tekintettel végigmérte a lányt. Még egyszerű úti ruhájában is szépnek találta, ám hiúságában úgy ítélte meg, hogy az övé mellett elhalvá­nyul a szépsége. A grófné túlságosan magabiztos volt ahhoz, hogy akár egyetlen pillanatig is a ve­télytársának gondolja a fiatal teremtést. A lány sze­rénysége mindenesetre megnyerte a tetszését.

Dieter alig-alig vett részt a beszélgetésben. Csak hallgatta a két hölgyet, és most először tűnt fel ne­ki, hogy a felesége hangja mennyire hideg.

• Nagyon sajnálom, de most el kell búcsúznunk, Werner kisasszony. Ebédvendégeket várunk, akik bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Magát bi­zonyára kifárasztotta az utazás, és még be is kell rendezkednie. Scheibel asszony megmutatja a szo­báit, és mindenben a segítségére lesz. A többit majd holnap megbeszéljük. - Hella mosolyogva ismét kezet nyújtott a lánynak. - Akkor hát a holnapi vi­szontlátásra! Reggelinél találkozunk.

A lány előbb az asszony, majd a gróf előtt hajolt meg. Dieter melegen megszorította a kezét.

• Pihenje ki magát, Daniela!

Miután a házaspár magára maradt, a grófné mo­solyogva a férje felé fordult.

• Valóban szép a gyámleányod, Dieter.

A férfi megpróbált közönyös arcot mutatni.

• Úgy találod?

Az asszony felnevetett.

• Istenem, hogy ti, férfiak néha milyen vakok vagytok! Werner kisasszony igazán bájos jelenség. Azt hiszem, könnyű lesz majd férjet találni a szá­mára. Mit kapok, ha sikerül jól kiházasítanom?

A grófnak alig észrevehetően megrándult a szája.

• Kedves Hella, úgy gondolom, ebben a kérdés­ben a döntés jogát át kell engednünk Danielának.

• Ne aggódj! Biztosan hálás lesz nekem, ha jó partihoz segítem. Annak minden lány örül, főleg ha szegény.

• Vannak nők, akik előbb a szívüket kérdezik meg, és csak utána jut szóhoz az eszük, még ha sze­gények is.

• Közéjük sorolod a gyámleányodat? Szentimen­tálisnak gondolod?

• Igen, annak, amennyiben te szentimentalizmusnak nevezed azt, ha egy lány csak annak nyújtja a kezét, akit szeret.

Hella odalépett a férjéhez, és felnézett rá.

• Reménytelenül idealista vagy, Dieter - mond­ta félig tréfálkozva, félig komolyan.

• Igen, tudom, bár manapság nem hálás ez a sze­rep.

• A felismerés fél győzelem, kedvesem. Most viszont legfőbb ideje, hogy átöltözz.

• Öt perc alatt elkészülök, Hella - felelte a gróf illedelmesen.

Nem sokkal később férje oldalán az ifjú grófné ragyogó arccal fogadta a vendégeket. Kétségtelenül ő volt a legszebb a hölgyek között, és ezt tudta is.

Az urak le nem vették róla a szemüket, de Hella a kedvességével a nőket is megnyerte magának. Mű­vésze volt a vendéglátásnak, és soha senki nem unatkozott a házában.

Az asztalnál a két Korbanov herceg is szóba ke­rült.

• Megígérték, hogy nálunk töltik a karácsonyt. Német módra szeretnének ünnepelni. Legkésőbb december elejére várjuk őket.

A grófné felkapta a fejét.

• Ezt eddig nem is tudtam, Dieter - fordult a fér­jéhez.

• Nem említettem volna?

• Nem bizony.

• Elnézésed kérem a mulasztásomért. A ház úrnőjeként természetesen neked kellene elsőként megtudnod, hogy vendégeink lesznek.

• Semmi baj, addig még bőven van időnk - fe­lelte Hella bűbájosan.

IX.

A folyosón várakozó inas lekísérte Danielát a ház­vezetőnőhöz.

• Jöjjön, megmutatom a szobáit - fogta karon Scheibel asszony kedvesen a lányt.

Daniela zavartan nézett rá.

• Miért nem tegez, mint régen, kedves Scheibel asszony?

• Mert azóta ifjú hölgy lett. Eddig azt a kislányt őrizte magáról az emlékezetem, aki akkor volt, ami­kor Dieter gróf hazahozta. De nagyot fordult azóta a világ! Nem lenne illendő, ha tegezném.

• Ezt nem gondolhatja komolyan!

• Nagyon is komolyan gondolom, gyermekem. A grófné társalkodónője lesz, ő pedig nem szereti a bizalmaskodást. Modortalanságnak tartja, én pedig nem szeretném magam kitenni a gúnyos megjegy­zéseinek.

Daniela fürkésző pillantást vetett a koros asz- szonyra. Különös felhangja volt annak, amit mon­dott.

• Tudja, nem akarok kellemetlenséget - folytat­ta Sophie -, sem magamnak, sem magának, a leg­kevésbé pedig Dieter grófnak. Neki amúgy is bőven kijut belőle.

A lányt megrémítették a keserű szavak.

• Dieter grófnak kellemetlenségei vannak? Csak nem a felesége miatt?

Scheibel asszony mélyet sóhajtott, és óvatosan körülnézett, hogy nem hallják-e őket. Aztán megfogta Daniela kezét.

• Nem boldog - mondta csendesen. - Látom én rajta, mert ismerem. Amióta hazajöttek a nászútról, gyakran jár-kel gyötrődő arccal a házban. A felesé­ge sokszor bosszantja, gúnyolja. Ne higgye ám, ki­csi Daniela, hogy másnak egyetlen szót is mond­tam erről. Isten ments! Magával azonban bízvást megoszthatom, ami a szívemet nyomja. Tudom, hogy tiszteli és becsüli a gróf urat.

• Így igaz, Scheibel asszony - felelte sápadtan a lány, s a tekintetében rémület tükröződött. - Senkit nem tisztelek nála jobban. Nagyon fáj, hogy ezt kell hallanom. Ha nem maga mondta volna, üres fecsegésnek gondolnám. Adja Isten, hogy tévedjen!

• Igen, gyermekem, itt csak a jó Isten segíthet. Mi nem tehetünk egyebet, mint hogy hűségesen ki­tartunk Dieter gróf mellett.

Daniela fojtottan felsóhajtott.

• Igaza van, ez minden, amit tehetünk.

• Sajnálom, hogy máris elkeserítettem, de azt hiszem, jobb, ha tudja, milyen szelek fújnak errefe­lé. Most pedig legfőbb ideje, hogy megmutassam a szobáit. Bizonyára kimerítette az utazás.

Az idős asszony a második emeletre vezette a lányt, és kinyitott előtte egy ajtót.

A tágas szobát pompás, régi bútorokkal rendez­ték be. A súlyos damasztfüggönyök és a bronzszínű kárpitok előkelő jelleget kölcsönöztek az otthonos helyiségnek.

• Ez a nappalija, Daniela - mondta Scheibel asszony.

• Nagyon szép! Itt fogok lakni? Hiszen ez feje­delmi lakosztály! - ámuldozott a lány.

• Gondoltam, hogy meglepődik majd. Ezek a gyönyörű, antik bútorok valamikor a gróf édesany­jának a szobájában álltak. Ott ma az ifjú grófné la­kik, de neki nem kellettek a sötét bútorok, ezért hoztuk át őket. Dieter gróf úgy vélte, hogy magá­nak biztosan tetszeni fognak.

• Meseszép - mondta Daniela, és szeretettel meg­simogatta a bronzvörös kárpitot. Még kedvesebb lett a szívének a szoba, amióta tudta, hogy Dieter gróf választotta ki a számára.

• Nézzen be ide is! Ez a hálószobája, és mellette van még egy szobácska. Ez lesz hát az otthona.

• Az otthonom - ismételte meg elmélázva a lány, majd bepillantott a hálószobába, amely a széles, baldachinos ággyal ugyanolyan szép és előkelő volt, mint a nappali.

A kis öltözőszoba berendezését számos beépí­tett szekrény, egy magas tükör és egy csinos fésül­ködőasztal alkotta. Daniela el volt ragadtatva. Legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy három helyiség áll majd a rendelkezésére. Az in­tézetben már annak is örült, hogy egyedül lakha­tott a szobájában.

Ha valamire még szüksége lenne, a raktárban bőven akad bútor.

A lány körülnézett. A nappali egyik ablaka előtt tekintélyes íróasztal terpeszkedett. Számára ez volt a legfontosabb bútordarab.

• Köszönöm, de semmi sem hiányzik, Scheibel asszony. Sokkal kevesebbel is beértem volna.

• Jól van, Daniela. Most egyedül hagyom, mert dolgom van odalent, de mindjárt felküldöm az egyik szobalányt. Késő délután, ha mindennel végeztem, feljövök magához egy órácskára. Erezze jól magát az új otthonában! Remélem, valódi otthonra lel itt minálunk.

• Köszönöm a kedvességét, drága Scheibel asszony.

• Gyermekem, tudja, hogy rég a szívembe zár­tam már. Akkor hát a viszontlátásra, kicsi Daniela!

A lány egyedül maradt, és először is ismét bejár­ta új birodalmát. Jóleső érzés töltötte el a szívét. Odalépett az ablakhoz, és mélyen belélegezte a kristálytiszta levegőt. Pompás kilátás nyílt a hatal­mas parkra. A szobája alatti teraszon kék-fehér csí­kos napernyők takarták el a szeme elől a hangosan nevetgélő társaságot.

Daniela a fülét hegyezte, és a többieké közül ki­hallotta Dieter meleg nevetését. „Istennek hála, ne­vet! - gondolta. - Akkor hát mégsem boldogtalan. Scheibel asszony valószínűleg csak rémeket lát.”

Daniela már hetek óta a Hatzberg-kastélyban élt, de még mindig úgy érezte, hogy álmodik. Hella nagyon kedves volt hozzá. Úgy találta, hogy a gyámleány jó társalgó, a modora kifogástalan, és hihetetlenül tapintatos. Sokszor használta arra, hogy a segítségével lecsitítsa ingerült férjét, és elterelje magáról a figyelmét.

Daniela mindig együtt étkezett a házaspárral, s olyankor is jelen volt, ha a grófék vendégeket fo­gadtak. Hogy megfelelően jelenhessen meg, Hella szép ruhákat rendelt a társalkodónőjének, aki egyéb­ként messze nem az öltözködést tartotta a legfonto­sabb dolognak az életben, és mindenben elfogadta a grófné tanácsait.

A lány tehát gond nélkül beilleszkedett a kastély életébe, legalábbis a külsőségeket illetően. Boldog­gá tette, hogy Dieter közelében lehet, de érezte, hogy az ifjú házaspár között nincs minden rendben.

„A gróf nem boldog, és sokat szenved” - gon­dolta már nem először egy csodaszép késő nyári reggelen. A fák és a bokrok lassanként őszi színek­be öltöztek, a pázsitot lehullott levelek tarkították. A nap azonban még melegen, nyáriasan sütött.

Mint szép időben mindig, ma is a teraszon terí­tettek reggelihez. Daniela jött le elsőként, és a kor­látnál állva elmerült a pompás park látványában.

Mögötte az inas rendezkedett serényen. Miután végzett a terítéssel, a gróf helye mellett, egy kis asztalkán elrendezte az aznapi postát. Daniela tudta, hogy Dieter már igen korán kilovagolt a földekre, de bármelyik pillanatban várható az érkezése.

Hella az este nagyon későn került ágyba, szoká­sától eltérően ezért nem kísérte el a férjét az ellen­őrző körútra. A grófné sokféle sportot űzött, hogy megőrizze a karcsúságát és teste rugalmasságát. Ha azonban nem pihent le idejekorán, reggel min­dig tovább aludt, mert úgy tartotta, hogy a kiadós alvás ugyancsak a szépségápolás része.

Daniela, miután felkelt, már dolgozott egy keve­set az íróasztalánál, majd lejött, hogy teljesítse tár­salkodónői feladatait. Ám Hella még váratott magá­ra. A lány arca felderült, amikor a park kapujában megpillantotta a grófot. A szeme önfeledten csüggött a daliás termetű férfin.

• Jó reggelt, Daniela! - üdvözölte Dieter, ami­kor közelebb ért.

Lepattant a lováról, amit máris elvezetett egy lo­vászfiú, ő maga pedig pár perccel később frissen mosdva kilépett a teraszra.

• Pontatlanok vagyunk. Látom, a feleségem sem jött le időben reggelizni - mondta, és melegen meg­szorította a lány kezét.

Ha a gróf keskeny, erős keze átfogta az övét, Da­niela mindig úgy érezte, biztonságban van, és a leg­gonoszabb hatalom sem árthat neki.

• Hella grófné bizonyára mindjárt megérkezik.

• Remélhetőleg. Olyan éhes vagyok, hogy a vas­szöget is megenném - tréfálkozott a férfi. - Idestova nyakunkon az ősz. Vidéken a nyár a legszebb, de remélem, ősszel és télen is jól érzi majd magát ná­lunk, Daniela.

A lány felnézett a grófra.

• Biztosra veszem, hogy Hatzbergben vala­mennyi évszak csodaszép.

• Nos, ami engem illet, én jobb szeretem a ta­vaszt meg a nyarat, bár kétségkívül a télnek is meg­van a maga szépsége. Karácsony után egyébként beköltözünk a városba. Ott magának is több szóra­kozásban lehet része.

• Abban itt sincs soha hiány, Dieter gróf.

• Ma megint nagyon hamar megjelent a vártán, Daniela. Nem fárasztotta ki, hogy az este olyan so­káig maradtak a vendégek?

• Eleget aludtam, és frissen ébredtem.

A férfi szinte nem is figyelt arra, amit a lány mondott, annyira elbűvölte a hangja.

Egy idő múlva a grófné is megérkezett. Számta­lan drága délelőtti öltözékének egyikében pompá­zott. Üdvözölte a férjét, aztán mosolyogva biccen­tett Danielának.

• Megvárakoztattalak, Dieter? - kérdezte ked­vesen.

• Én is csak az előbb érkeztem, Hella. Jól alud­tál?

• Remekül. Nagyszerűen szórakoztam az este. Maga is, Daniela?

• Kellemes este volt, Hella grófné.

Miközben felszolgálták a reggelit, Dieter elvette a kis asztalról a postát.

Elnézésed kérem egy pillanatra - mondta a fe­leségének, és átnézte a küldeményeket.

Néhány levelet átadott Hellának, a személyzet­nek szólókat visszatette az asztalkára, a sajátjait pedig a tányérja mellé rakta. Egyszer csak megle­petten Danielára nézett.

• Nocsak, micsoda ritka pillanat! Maga is kapott levelet, Daniela. Hivatalosnak látszik. Egy könyvki­adó küldte.

Átnyújtotta a borítékot, és még jobban meglepő­dött, amikor látta, hogy a lány elpirul. A következő küldemény, egy kis csomag szintén neki szólt.

• Ez is a magáé. Könyvnek látszik, és ugyanat­tól a kiadótól jött. A levélben biztosan a számlát mellékelték.

A grófné figyelmét sem kerülte el a lány pirulása.

• Alighanem tiltott olvasmányt rendelt, Daniela, s most úgy érzi, rajtakapták. Pedig erről szó sincs! Nyugodjék meg!

A lány arca egészen lángba borult, ahogy reme­gő kézzel elvette a könyvet. Sejtette, hogy az első regényéből kapott tiszteletpéldányt. A világ min­den kincséért sem bontotta volna ki itt és most, bár Hella megjegyzése rossz színben tüntette fel.

Egész idő alatt tűkön ült. Alig várta, hogy elol­vashassa a levelet és megnézhesse a könyvet, de nem merte megtenni. Ráadásul állandóan magán érezte Dieter fürkésző pillantásait. Elhitte talán, hogy tiltott olvasmányt rendelt? Hamar eloszlathat­ta volna a félreértést, de nem volt hozzá ereje.

A gróf jól ismerte a lányt, és tudta róla, hogy soha nem olvasna olyan könyvet, amilyenre a felesé­ge célzott az előbb. Azt viszont nem értette, miért jött zavarba, és miért nem mutatja meg a könyvet Hellának. Akkor nem kellene elviselnie a csipkelő­déseit. Nem tehetett róla, de lehangoltan állt fel az asztaltól.

Miután magára maradt, Daniela felsietett a szo­bájába. Magára zárta az ajtót, mintha félne, hogy kilesik a titkát. Türelmetlen mozdulatokkal lehántotta a csomagolópapírt a könyvről, és egyszer csak ott hevert előtte egy elegáns, szépen tervezett, vas­kos kötet.

Werner Kraft: A legszentebb törvény - állt a bo­rítóján aranyozott betűkkel. A szerzői álnevet ő vá­lasztotta.

Daniela a szívére szorította a könyvet, és hatal­mas sóhaj hagyta el az ajkát.

Pár percig ült így csendesen, megilletődve, az­tán felnyitotta a kiadó levelét. Csillogó szemmel ol­vasta, hogy a második művét ugyanolyan feltété lekkel elfogadták, mint az elsőt. A honoráriumról szóló csekket már mellékelték is. A kiadó ismételten abbeli reményének adott hangot, hogy az ifjú szerzőnő további alkotásai is az ő gondozásában jelenhetnek meg.

Daniela hálát adott az égnek, amiért tehetséggel áldotta meg. Hiszen a tehetségének köszönhetően szabad ember lehet, aki képes megállni a saját lá­bán. Bármit hozzon is a jövő, most már biztos, hogy fenn tudja tartani magát. Ez a bizonyosság felszabadítóan hatott rá.

Sokáig ült összekulcsolt kézzel, és merengve nézett maga elé. Egyszer csak eszébe jutottak a grófnénak a reggeli közben tett csipkelődő megjegyzései. Tudta, hogy Hellát nem vezette rossz szándék, ám Dieter talán elhitte, hogy pajzán köny­veket olvas.

Nem, ezt nem szabad megengednie! Le kell küz­denie a szemérmességét, és be kell neki vallania, hogy ő írta ezt a könyvet. A gróf akkor majd meg­érti, miért jött zavarba ma reggel. Most, hogy biztos lehet a tehetségében, a gyámjával is beszélhet róla. Minél előbb, annál jobb. Átküldte hozzá az inast, és megkérdeztette, volna-e számára néhány perce. Azt a választ kapta, hogy a gróf úr várja.

Daniela közben elővette az íróasztalából az első regényéért felvett tiszteletdíjat, és az éppen kézhez kapott csekk mellé tette. Dedikálta a regényét, a kötetbe csúsztatta a pénzt meg a csekket, és elin­dult Dieterhez.

X.

Amióta az inas meghozta az üzenetet, hogy Werner kisasszony beszélni szeretne vele, Dieter nyugtala­nul járkált fel-alá a szobájában. Mit akarhat Daniela?

Csak akkor hagyta abba a járkálást, amikor a, lány belépett.

• Biztos, hogy nem zavarom, Dieter gróf? - állt meg az ajtóban tétován a lány, s zavartan nézett a férfira.

• Nem zavar, Daniela. Kérem, foglaljon helyet és mondja el, mi nyomja a szívét!

Dieter leült vele szemközt, az íróasztalához, és várakozásteljesen ránézett. A lány hol elsápadt, hol meg elvörösödött zavarában.

• Annak a könyvnek az ügyében jöttem, amit az imént kaptam postán.

A gróf tiltakozón felemelte a kezét.

• Remélem, nem gondolja, hogy bármiféle je­lentőséget tulajdonítok a feleségem tréfálkozásá­nak.

• Ennek ellenére szeretném megmutatni a köny­vet.

• Biztos vagyok benne, hogy semmi olyat nem olvas, amit ne vállalna nyíltan.

A lány arcán halvány mosoly suhant át.

• Mégis jó okom volt arra, hogy a reggelinél nem mutattam meg a könyvet. Most elhoztam, és arra kérem, fogadja el tőlem a hálám első kézzelfogható jeleként.

• Már megint úgy beszél, mint régen. Nem ab­ban állapodtunk meg, hogy a hála többé szóba sem jön közöttünk? Alig-alig tehettem valamit magáért.

• Sokat, nagyon sokat tett értem. Eltekintve attól, hogy megmentette az életemet, az adósa is va­gyok. Rengeteg pénzt költött rám az eltelt években.

• Ha pontosan elszámolunk, majd meglátja, hogy szinte semennyit nem fordítottam magára. El­felejti, hogy évekig hozzám folytak be a nagybáty­ja művei után járó jogdíjak. Az az összeg nagyjá­ból fedezi a kiadásaimat, de az is lehet, hogy még én tartozom magának.

• Tudom, azért folyamodik kegyes hazugság­hoz, mert meg akarja könnyíteni számomra, hogy elfogadjam a segítségét. Nemrégiben érdeklődtem a nagybátyám kiadójánál, és megtudtam, hogy mind­össze annyi pénzt kapott tőlük, amennyibe az én el­látásom egy hónapig került.

• Nem kellett volna a kiadóhoz fordulnia, Da­niela - mondta a gróf bosszúsan.

• De igen. Meg akartam tudni, mennyivel tarto­zom, amit maga soha nem árult volna el. És most... megadom az adósságom egy részét. Remélem, idő­vel a többit is visszafizethetem.

A lány letette az asztalra az első könyvéért ka­pott tiszteletdíjat és a most érkezett csekket. Dieter döbbenten meredt rá.

• Honnan van ez a pénz, Daniela?

• A munkámmal kerestem, Dieter gróf. Remé­lem, hamarosan minden tartozásomat leróhatom, és a saját lábamra állhatok. Ha továbbra is Hatz­bergben maradhatok, a rengeteg szabad időmben még többet kereshetek.

A férfi felugrott, és nyugtalan tekintettel nézett le a védencére.

• Mit művelt, Daniela?

A lány kinyitotta a könyvet, hogy a gróf elolvashassa a neki szánt ajánló sorokat.

„Mélyen tisztelt gyámjának és jótevőjének, Dieter von Brasse-Hatzberg grófnak soha el nem múló hálával ajánlja első művét Daniela Werner.”

A férfi semmit sem értett.

• Mit jelent ez?

• Azt, hogy én írtam ezt a könyvet, és a kiadó már a második kéziratomat is elfogadta. Ez a pénz a két könyvért járó honorárium.

A gróf lerogyott a székére, és megnézte a kötet borítóját: Werner Kraft: A legszentebb törvény. Az­tán lassan a lányra emelte a tekintetét.

• Maga írta ezt a könyvet? Maga lenne Werner Kraft?

• Igen, én vagyok.

• De hát... hogy jutott eszébe?

A lány arcán megint bűbájos mosoly suhant át.

• Azt magam sem tudom. Egyszer csak készte­tést éreztem az írásra. Mintha a lelkem parancsának kellett volna engedelmeskednem - mondta tű­nődve, majd röviden elmesélte, hogyan vált belőle írónő. - Senkinek sem szabad megtudnia, hogy én vagyok Werner Kraft - tette hozzá végül. - Folyta­tom az írást, mert itt rengeteg a ráérő időm, talán még több, mint amennyi az intézetben volt. Azt vi­szont nem szeretném, ha bárkivel beszélnem kellene a könyveimről. Egyedül maga tudhatja az igazsá­got, mert a gyámom elől semmit nem kívánok eltit­kolni. Rég el kellett volna már mondanom, de előbb biztos akartam lenni abban, hogy a második kéziratomat is elfogadják. Ma kaptam meg az erről szóló értesítést. Meglehet, még most sem lett volna bátorságom a vallomástételhez, de féltem, hogy félreértésekre adhat okot a titokzatos könyvküldemény.

A férfi még mindig döbbenten meredt a kötetre, aztán hirtelen megragadta a lány kezét.

• Mindig is tudtam, hogy maga okos, érző szívű teremtés, Daniela, de ezt azért nem hittem volna. Még húszéves sincs, és máris két könyvet írt, még­hozzá bizonnyal nagyszerű műveket. Különben aligha vállalkozott volna a megjelentetésükre egy ilyen neves kiadó. És most? Hogyan tovább? Az írásnak kívánja szentelni az életét?

• Az írói pálya jobban vonz, mint a tanítás. A fe­lesége mellett betöltött állásomat természetesen nem szeretném feladni. Egyrészt boldoggá tesz, hogy Hatzbergben élhetek, másrészt rengeteg mindent tanulhatok, tapasztalhatok itt, amit később fel­használhatok a könyveimben. Ha megengedik, szí­vesen maradok.

A gróf megmosolyogta a lány ügybuzgalmát.

• Ennyire fontos magának, hogy pénzt keres­sen?

• Igen, mert meg akarom adni a tartozásomat.

• Nem tekinthetnénk el ettől?

• Nem, mert szabad ember szeretnék lenni, aki nem függ mások jóságától.

• Ilyen nagyon nyomasztotta, hogy jótéteményt kellett elfogadnia tőlem?

• Ó nem, dehogy! Nem így értettem. A jósága nem nyomasztott, éppen ellenkezőleg, boldoggá tett. Éppen ezért szeretném bizonyítékát adni, hogy nem méltatlanra pazarolta. Mindig is az vezérelt, hogy megmutassam önnek, nem értéktelen életet mentett meg.

• Maga akkor még gyerek volt, Daniela.

• Nem, már nem voltam gyerek. A kétségbeesés, hogy elvesztettem az egyetlen embert, akit szerettem, aki fontos volt nekem, egy csapásra felnőtté tett.

• Maga már akkor, serdülőfélben lévő lányka­ként képes volt oly erősen szeretni, hogy még a ha­láltól sem riadt vissza.

• A szeretet képessége aligha függ az életkortól.

• Igaza van. Irigylésre méltó az a férfi, akit egy­szer majd megajándékoz lelke egész gazdagságával.

A lány lesütötte a szemét, hogy ne kelljen a gróf szemébe néznie.

• Akkor hát nem is zavarom tovább, Dieter gróf.

• Első megdöbbenésemben megfeledkeztem arról, hogy gratuláljak a könyve megjelenéséhez, de ezennel pótolom a mulasztásomat - mondta a férfi fojtott hangon.

• Köszönöm. Leghőbb vágyam, hogy a regé­nyem elnyerje majd a tetszését. A viszontlátásra!

• Viszontlátásra, Daniela!

A lány kisietett a szobából, Dieter pedig kinyi­totta a könyvet. Sokáig nézte az ajánlást, aztán ne­kilátott az olvasásnak.

Egyre jobban belemélyedt, és nem tudta letenni a könyvet. Nagyon sokat megtudott belőle a lány gondolat- és érzésvilágáról.

Egyes részeit többször is elolvasta, de leginkább egy rövid bekezdés ragadta meg:

„Aki igazán szeret, az önzetlenül feltárja szívét, lelkét. Mindenét odaadja, ha kell, mégis gazdagabb lesz, tízszer, százszor olyan gazdag, mint valaha volt. Nem az a fontos, hogy bennünket szeressenek, sokkal nagyobb adomány, ha mi szerethetünk. A szív szava a legszentebb törvény.”

Dieter szinte imaként, suttogva olvasta ezeket a sorokat. Érezte, hogy Daniela szíve ugyanannak a törvénynek engedelmeskedik, mint az övé.

Néhány nappal később Hella, mint minden hónap­ban, a könyvkereskedőjétől csomagban megkapta az újonnan megjelent regényeket. Daniela műve is közöttük volt.

A lány a házaspár jelenlétében bontotta ki a cso­magot, amelyből a saját könyve is előkerült. A köteten fehér papírszalag hirdette a kiadó ajánlását: „Kiváló szerző rendkívüli alkotása”.

Hella átnézte a csomag tartalmát, és a lány könyve is a kezébe került. Amikor a grófné hango­san felolvasta, ami a papírszalagon állt, Daniela el­pirult, és lopva Dieterre nézett. A férfi alig észreve­hetően elmosolyodott.

• Ismer egy Werner Kraft nevű írót? - kérdezte Hella a társalkodónőjétől.

A lány sietve lehajolt, hogy felvegye a leesett kötöző zsinórt. El akarta rejteni a pirulását, és nem tudta, mit válaszoljon.

• Igen... hallottam róla... - felelte végül akadozva.

• Vagy úgy? - fordult felé a grófné, akinek per­sze most sem kerülte el a figyelmét a zavara. - Ta­lán már olvasta is a regényét?

• Igen, olvastam.

Dieter a lány segítségére sietett.

• Daniela ugyanezt a könyvet kapta meg a mi­nap postán. Tudom, mert megmutatta.

• Szegénykém! A szigorú gyámapja ellenőrzi a postáját? Most már tényleg alig várom, hogy elol­vashassam ezt a regényt.

Daniela és Dieter összenézett. Egyikük sem örült annak, hogy Hella el akarja olvasni a lány művét. A gróf azzal vigasztalta magát gondolatban, hogy a felesége másfajta regényeket részesít előnyben, és aligha fogja végigolvasni Daniela könyvét.

Alig egy hét múlva kiderült, hogy jól okoskodott.

• Adjon egy másik regényt, Daniela! - fordult Hella a lányhoz. - Ez a Werner Kraft nekem túlsá­gosan mélyreható. Az erkölcseinek biztosan nem árt, de maga komolyan az ilyen könyveket szereti?

• Bevallom, grófné, ízlésem szerint való ez a re­gény, de attól persze mások még unalmasnak talál­hatják.

Hella a fejét csóválta.

• Unalmasnak semmiképpen nem mondanám, sőt. A stílusa lebilincselő, csak éppen nem könnyű olvasmány. Minden sorára nagyon oda kell figyel­ni, és az engem fáraszt.

Néhány nap múlva, amikor megint vendégeket fogadtak Hatzbergben, a szalonban az utóbbi idő­ben megjelent könyvekre terelődött a szó.

• Olvasta Werner Kraft regényét, méltóságos grófné? - kérdezte az egyik úr. - A legszentebb törvény a címe. Rendkívül érdekfeszítő alkotás, és mostanában mindenki erről beszél.

• Elbűvölően eredeti a nyelvezete - sietett kije­lenteni egy hölgy.

• Miről van szó? - kérdezte egy másik, aki ed­dig nem figyelt oda a társalgásra.

• Werner Kraft regényéről, A legszentebb tör­vényről. Szerintem is kitűnő.

• Mindenképpen el kell olvasnia, kedves gró­fom.

Dieter mosolyogva a piruló Danielára pillantott, mielőtt válaszolt:

• Már olvastam.

A lány még sok hízelgő véleményt hallhatott a könyvéről, köztük egy sajátságos dicséretet is:

• Elaludtam rajta, mint mindig, ha tartalmas, gondolatébresztő regényt veszek a kezembe - me­sélte egy öreg földbirtokos. - Úgyhogy jó könyvnek kell lennie.

Daniela szívből kacagott az öregúr szavain. Dieter felfigyelt a tiszta, meleg nevetésre, és úgy intézte, hogy tanúk nélkül válthasson néhány szót a lánnyal.

• A közismertségnek nemcsak előnyei, hátrányai is vannak - jegyezte meg mosolyogva.

Daniela mélyet sóhajtott.

• Igen kínos volt hallgatnom ezt a sok dicsére­tet. Szinte már jótéteménynek éreztem von Heimburg úr vallomását, hogy elaludt a regényemen.

• Mit szólna, ha egyszer csak bejelenteném: höl­gyeim és uraim, Werner Kraft itt Van közöttünk, és valójában Daniela Wernernek hívják?

• Elfutnék ijedtemben - válaszolta a lány riadtan.

• Nem kívánja learatni a dicsőséget, ami méltán megilleti?

• A világ minden kincséért sem vallanám be, hogy én írtam a könyvet. Már így is az az érzésem, hogy az olvasók nagyító alá vették a lelkemet, és ezernyi kíváncsi szempár les rám.

• A babérkoszorú köztudomásúan nehéz teher. Én azonban büszke vagyok a gyámleányomra.

XI.

A ködös ősz is búcsúzott már. Leesett az első hó, ami hamar elolvadt ugyan, de az eget elborító, sűrű, nehéz felhők már az igazi tél beköszöntét jelezték.

Danielát arról értesítette a kiadója, hogy első könyvét újév után újranyomják, mert az első kiadás az utolsó példányig elfogyott. Második regénye pe­dig még karácsony előtt megjelenik. A lány dobogó szívvel olvasta az örömteli értesítést.

Amióta tudója lett a leány titkának, Dieter min­dig a saját postája közé tette a kiadótól érkezett kül­deményeket. Aztán felküldette őket Daniela szobá­jába, nehogy Hella gyanút fogjon, és a kérdéseivel zavarba hozza ifjú társalkodónőjét.

December közepén a lány ugyanígy kapta meg a második regénye tiszteletpéldányait. Az íróasztalá­ba zárta őket, és elhatározta, hogy az egyik pél­dánnyal karácsonyra lepi meg a grófot.

Ugyanaznap Vlagyimir Korbanovtól is jött egy levél.

• A herceg holnaputánra jelezte érkezését - for­dult Dieter a feleségéhez, miután elolvasta a barát­ja értesítését.

Daniela látta, hogy Hella arcát halvány pír lepi el, de a hangja nem árult el semmit.

• Gondolom, örülsz, hogy viszontláthatod a ba­rátodat, Dieter. Régóta nem találkoztatok már. Re­mélem, hosszabb időt tölt Hatzbergben.

• Az tőled függ, Hella.

• Tőlem?

• Igen - felelte a gróf. - Vlagyimir azt írja, addig marad, amíg szívesen látjuk. Február közepéig sem­mi dolga. Mi azonban úgy terveztük, hogy január derekán beköltözünk a városba. Nem tudom, haj­landó lennél-e a barátom miatt tovább itt maradni.

Egyedül Daniela vette észre, hogy a grófnénak felragyogott a szeme.

• Természetesen maradunk, ameddig a herceg nálunk időzhet. Ez magától értetődik, Dieter - fe­lelte a grófné kedvesen.

A férje meghajtotta magát.

• Örülök, hogy így gondolod, mert Vlagyimir társasága fontosabb számomra, mint a városi bálok. De biztos, hogy neked nem lesz unalmas Hatzberg­ben a tél?

• Itt is fogadhatunk vendégeket, Dieter. Az a leg­fontosabb, hogy te minél több időt tölthess együtt a barátoddal.

Dieter megcsókolta a grófné kezét.

• Tudom, hogy áldozatot hozol miattam, Hella.

• Kárpótolhatsz érte - felelte a felesége.

• Szívesen, de hogyan?

• Úgy, hogy farsang után elviszel a Riviérára, a virágkarneválra.

• Ezer örömmel.

A grófné ekkor mosolyogva a társalkodónőjéhez fordult.

• Tudjuk, hogy szigorú a gyámja, Daniela, de ha szépen megkérjük, talán megengedi, hogy maga is elkísérhessen bennünket a Riviérára.

A lány megijedt, bár maga sem tudta, mitől, és nyugtalan pillantást vetett Dieterre.

A gróf mosolyogva bólintott.

• Noha még el sem hangzott, máris meghallga­tásra talált a kérés.

Hella rég nem volt már ilyen fényes hangulatban.

• Dimitrij herceg is elkíséri az unokaöccsét? - kérdezte.

• Ő csak későbbre várható, mert előbb fontos üzleti ügyeket kell elintéznie. Karácsony előtt azonban mindenképpen megérkezik, hogy velünk ünnepelhessen.

• Pompás! Gyönyörű ünnepet rendezünk, hogy a hercegek láthassák, milyen szép a karácsony Né­metországban.

A következő két nap hamar elrepült. Mindent elő­készítettek Vlagyimir herceg fogadására, aztán Dieter kocsiba ült, hogy a közeli város vasútállo­másáról elhozza a barátját.

Danielának csak vacsora előtt kellett megjelen­nie, ezért felment a szobájába. A grófné megbízá­sából kottákat kellett rendelnie egy zenei kiadótól. Hella tudta, hogy Vlagyimir szereti a zenét, ő pe­dig szívesen csillogtatta meg szép szopránját, ha vendégek voltak a házban.

Mire elkészült a megrendeléssel, épp ideje volt, hogy átöltözzön a vacsorához. A nagy tükörben szemügyre vette magát, és elégedett lehetett az ered­ménnyel. Karcsú, sudár alakját lágy esésű, gazda­gon redőzött ruha ölelte körül. Megigazította rajta a csipkedíszítést, és a pillantása közben egy anya­jegyre esett a könyöke belső oldalán. A barna folt alakja sarlóra vagy félholdra emlékeztetett. Egé­szen aprócska volt, mégis élesen elütött fehér bőré­től.

Daniela máskor ügyet sem vetett rá, most vi­szont zavarta, hogy kilátszik, ha a ruhája ujján el­mozdul a csipkefodor.

Ebben a pillanatban meghallotta, hogy megér­kezett Dieter gróf kocsija. A gyöngyökkel kirakott medált gyorsan visszacsúsztatta a ruhája alá, és el­indult a földszintre. Vacsora előtt még ellenőrizni akarta az ebédlőben, hogy az asztal virágdíszítése mindenben megfelel-e a grófné elképzelésének.

A házban csend honolt. Hella már üdvözölte a vendéget, aki ezt követően visszavonult a szobájá­ba, hogy átöltözzék. Daniela lesietett a lépcsőn, és belépett az ebédlőbe.

Nem sokkal utána Hella is megérkezett.

• Ó, maga már itt van, Daniela?

• Igen, grófné. Meg akartam nézni, hogy az óhajának megfelelően díszítették-e fel az asztalt. Szerintem elragadó lett.

• Én is elégedett vagyok az elgondolásommal.

Látom, kicsinosította magát a vendégünk tisztele­tére.

A grófné bíráló tekintettel végigmérte a társal­kodónőjét. Most először zavarta a szépsége, mert tudta, hogy az nem fogja elkerülni Vlagyimir Korbanov figyelmét.

Így is lett. Pár perc múlva a herceg Dieter kísére­tében belépett a szalonba, s amikor a grófné oldalán meglátta a számára ismeretlen ifjú hölgyet, furcsán hunyorogni kezdett. Mindig így tett, ha valamit alaposabban szemügyre akart venni. Azt is észrevette azonban, hogy Hella sasszemmel figyeli. Gyorsan feléje fordult hát, és hízelgő bókokkal halmozta el.

Dieter ezek után bemutatta egymásnak a herceget és Danielát. Lefelé jövet már elmesélte a barát­jának, hogy a gyámleánya itt él náluk.

Vlagyimir meghajolt az ifjú társalkodónő előtt.

• Ma először lehet részem abban a kiváltságban, hogy személyesen is találkozhatom önnel, nagysá­gos kisasszony. Sok évvel ezelőtt már értesültem a létezéséről, de akkor még egy gyermekről szólt a történet. Azóta ifjú hölgy lett magából. Örülök, hogy megismerhetem.

Daniela komolyan, de kedvesen nézett fel a her­cegre, aki első látásra elnyerte a tetszését és a rokonszenvét.

• Örömünk kölcsönös, felség. Én is sokat hallot­tam önről. Bizonyára többet, mint felséged rólam.

Vlagyimir egy pillanatig megigézve a lány szemébe nézett, de aztán megint Hellához fordult, és szórakoztató csevegésbe kezdett vele.

Vacsora közben Dieternek eszébe jutott, hogy Daniela oroszul is tud.

• Eddig elfelejtettem mondani neked, Vlagyi­mir, hogy a gyámleányom folyékonyan beszéli az anyanyelvedet.

A herceg meglepett pillantást vetett a lányra.

• Igazán? Ismeri a nyelvünket? - kérdezte oro­szul.

• Igen, felség, bár az utóbbi időben nem nyílt al­kalmam a gyakorlására - felelte Daniela ugyancsak oroszul.

• Mint hallom, nem kopott meg a tudása.

• Ha kicsit gyakorolom, biztosan megint jól megy majd.

• Gyakorolja hát szorgalmasan! Szívesen állok a rendelkezésére.

• Köszönöm, felség. Boldogan élek az ajánlatá­val, ha önnek valóban nem terhes, hogy az anya­nyelvén társalogjon velem.

• Élmény lesz számomra, hiszen nagyon ritkán lehet részem ebben az örömben. Külhonban csak na­gyon kevesen tudnak oroszul. A nagyságos kisasszony úgy beszéli a nyelvünket, mintha orosznak született volna - tette hozzá a herceg immár németül.

Dieter elmosolyodott.

• Egy árva szót sem értettem, de az világos volt előttem, hogy akadálytalanul folyik a társalgás. Látja, Daniela, amit egyszer megtanulunk, az előbb vagy utóbb a hasznunkra válik.

Hella idegesen harapdálta az ajkát. Cseppet sem volt ínyére, hogy a herceg ennyit foglalkozik Danielával. Vlagyimir jól ismerte a nőket, és szemet szúrt neki a grófné viselkedése. Tudta róla, hogy nem tűr meg maga mellett vetélytársat. Hogy ne tegye ki kellemetlenségeknek Danielát, az este hátralévő ré­szében kizárólag Hellának szentelte a figyelmét.

Dimitrij herceg már másnap megérkezett. Daniela nem volt jelen, amikor a grófi pár és Vlagyimir szí­vélyesen üdvözölte az új vendéget. Ő először csak a vacsoránál találkozott vele. A herceg szeme tágra nyílt, amikor meglátta, és izgatottan előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse. Aztán elsápadt, és a homlokához kapott.

• Elnézést, de... felettébb különös ez a hasonló­ság... Kérem, bocsássák meg zavart viselkedésemet... Bemutatna az ifjú hölgynek?

Dieter teljesítette a vendég kívánságát.

• Werner kisasszony, a gyámleányom, felség - mondta, s akárcsak a többiek, csodálkozva nézett a hercegre.

• Mi van veled, Dimitrij bácsi? Kire emlékeztet Werner kisasszony? - szegezte a kérdést a nagy­bátyjának Vlagyimir.

Dimitrij herceg kihúzta magát ültében, de a sze­mét egyetlen pillanatra sem vette le Danieláról.

• Még egyszer elnézésüket kérem. Werner kis­asszony a volt feleségemre hasonlít. Feltűnően ha­sonlít rá.

Daniela együtt érzőén nézett Dimitrij hercegre. Ismerte az élete történetét, mert Dieter gróf egyszer elmesélte neki.

Már jó ideje ültek az asztalnál. Mindenki azon igyekezett, hogy elterelje a herceg figyelmét a szo­morú emlékekről. Dieter, aki aznap fenyőket vága­tott ki az erdőben, beszélgetés közben Danielához fordult:

• Felállíttatta már a karácsonyfákat, Daniela?

A lány nem válaszolhatott, mert hirtelen min­denki Dimitrij hercegre nézett, aki felpattant, és le­írhatatlan tekintettel nézett Danielára.

• Mi a neve? - kérdezte megbicsakló hangon.

• Daniela. Daniela Werner vagyok, felség.

• Dimitrij bácsi, mi van veled?

A herceg lerogyott a székére.

• Különös... különös - suttogta, és a szalvétával megtörölte a homlokát. - Bizonyára furcsállják a viselkedésemet, de hát maguk szerint talán nem különös, hogy ez az ifjú hölgy nemcsak feltűnően hasonlít a néhai feleségemre, hanem még ugyanazt a nevet is viseli, mint a lányom? A Daniela Elisabeth Natasa neveket kapta a keresztségben, de mi csak Danielának hívtuk.

• Véletlenről van szó csupán, Dimitrij bácsi.

• Természetesen arról, ez a véletlen azonban a lelkem mélyéig felkavart. Elnézését kérem, nagyságos kisasszony. Ne vegye rossz néven, hogy így meg­bámultam! Vágyakat ébresztett fel egy atyai szívben. Nagyon szeretném, ha a lányom, akit hosszú évek óta nem láttam, hasonlítana magára, és egy­szer ugyanilyen kedvesen nézne rám.

• Bizonyára így lesz, felség, ha a leánya majd visszatér önhöz.

• Bárcsak igaza lenne, kisasszony! De kérem, ne zavartassák magukat miattam.

A vacsora most már izgalmak nélkül fejeződött be. Asztalbontás után Dimitrij herceg az unokaöccséhez és a grófhoz fordult:

• Elszívnak még nálam egy cigarettát?

A két barát egyetértően bólintott. Felmentek az idősebbik herceg lakrészébe, letelepedtek egy-egy kényelmes fotelba, és rágyújtottak.

• Mutatni szeretnék maguknak valamit - szólalt meg az idős úr. - Olyasmit, amit soha senki nem láthatott még. A néhai feleségem arcmását, amit mindig magammal hordok. Mondják meg, képzelegtem-e csupán, amikor azt állítottam, hogy a gyámleánya, Dieter, feltűnően hasonlít néhai hitve­semre.

Felállt, és egy lapos, bőrrel bevont kazettából elővette a festményt.

A két barát ámulva nézte a képet. A megfestett hölgy és Daniela között valóban szembeszökő volt a hasonlóság. Ugyanaz a hajszín, ugyanaz a szem és szinte ugyanolyan vonások. A tekintetük pedig megszólalásig hasonlított egymásra.

Dimitrij herceg elégedetten bólintott, és megint eltette a festményt.

• Most már érthetik, miért izgattam fel magam, amikor megpillantottam az ifjú hölgyet, és ráadásul azt is megtudtam, hogy a lányom nevét viseli. Mind­ketten tudják, mennyire vágyom arra, hogy viszont­láthassam a gyermekemet. Werner kisasszony kö­rülbelül annyi idős lehet, mint ő.

• A gyámleányom május tizenkilencedikén tölti be a huszadik életévét - mondta Dieter gróf.

Dimitrij herceg döbbenten meredt rá.

• Május tizenkilencedikén? Az orosz naptár sze­rint tehát május hatodikán, ha nem tévedek - for­dult Vlagyimirhez.

• Pontosan, Dimitrij bácsi.

Az idős úr erőtlenül hátrahanyatlott a foteljában.

• Ez kész csoda! A lányom május hatodikán született, és jövőre tölti be a húszat, akárcsak az ön gyámleánya, Dieter. Kedves gróf, kérem, meséljen róla! - mondta izgatottan, mert értetlenül állt a kü­lönös egybeesések előtt.

• Mikor kell hírt kapnia a leányáról, felség?

• Egészen pontosan nem tudom megmondani. A huszadik születésnapján kell elindulnia hozzám az értesítésnek. Mivel a gyermekem számomra is­meretlen helyen tartózkodik, nem becsülhetem meg, mennyi idő alatt jut el hozzám a hír.

A gróf végigsimított a homlokán.

• Ez valóban különös. Nagyon is az.

• Miért mondja ezt?

• Mert a gyámleányomnak a huszadik születés­napján fontos dokumentumokat kell átvennie, ame­lyeket most a Deutsche Bank berlini fiókjában őriz­nek egy széfben.

• Mondjon el mindent! A legapróbb részletet is, amit a gyámleányáról tud - kérte a herceg láthatóan felajzva.

Dieter elmesélte, hol és hogyan bukkant rá Danielára, s mi az, amit sikerült megtudnia róla. A nagy­bátyja hátrahagyott leveléről ugyancsak beszámolt.

Dimitrij herceg egy pillanatra lehunyta a sze­mét.

• Láthatnám azt a levelet? - kérdezte aztán fel- indultan.

• Igen. A gyámleányom átadta nekem megőr­zésre, amikor Hatzbergbe költözött.

• Kérem, mutassa meg.

A gróf, aki maga is izgatott lett, elsietett, és nemsokára visszatért a levéllel.

Dimitrij herceg elolvasta, aztán reszkető kézzel letette az írást, és sokáig szótlanul maga elé me­redt.

• Senkinek nem szabad megmutatnia a gyön­gyökkel kirakott medálját? Kedves gróf, nem lát­hatnám mégis azt a nyakéket? A feleségemnek ugyanilyen medálja volt. Az édesanyjától kapta, és nagyon gyakran viselte. Ha megnézhetném, és ben­ne a képet, akkor tisztán látnék.

Dieter belesápadt az izgalomba.

• Tudomásom szerint a gyámleányom egy aranyláncon, a ruhája alá rejtve mindig a nyakában hordja a medált. Egyszer, amikor néhány hétig be­tegen feküdt a házamban, megmutatta nekem.

• Maga látta?

• Igen.

• Ilyen alakja volt? - A herceg elővette a note­szát, lerajzolta a medált, és megmutatta a grófnak, aki izgatottan bólintott. - És a közepét egy nagyobb gyöngy díszíti?

• Igen - felelte Dieter. - Most már nemcsak meg­értem, hogy felséged nyugtalan, hanem magam is az lettem. Mindig is tudtam, hogy Daniela körül sok a titokzatosság.

• Elismerem, minden okunk megvan az izgatott­ságra - szólt közbe Vlagyimir herceg most még­is arra szavazok, hogy vonuljunk vissza. Hosszú utat tettél meg, és pihenésre van szükséged, Dimitrij bácsi. Nyugodj meg, és ne táplálj hiú reményeket! Megtaláljuk majd a módját, hogy fényt derítsünk az igazságra, de most mindenképpen aludnod kell.

Dieter egyetértett a barátjával, és az urak azzal váltak el, hogy másnap folytatják a beszélgetést.

Az ifjú grófot ezen az éjszakán ugyanúgy kerül­te az álom, mint Dimitrij herceget. A gondolatai szüntelenül Danielánál jártak.

XII.

A Hatzberg-kastélyban izgatott ünnepi hangulat uralkodott. Scheibel asszony az éléskamrában állt, és a karácsonyi kalácsot osztotta szét az alkalma­zottak kosaraiba. Daniela a személyzet minden tag­jának készített egy-egy ilyen ajándékkosárkát, amit először fenyőágakkal és színes szalagokkal díszí­tett fel, majd almával, dióval meg mindenféle fi­nomsággal töltött tele.

Az egész házat alma, sütemény, gyanta és gyer­tyák pompás illata töltötte be. A nagyterem mellett, ahol az alkalmazottak és a cselédség vehette át az ajándékait, egy kisebb helyiségben terítették meg a hölgyek és urak számára az ünnepi asztalt. A sa­rokban ritka szép ezüstfenyő állt, amit Daniela és Hella együtt díszített fel.

A közeli faluból idehallatszott a harangszó, ami­kor a grófné és Daniela énekelni kezdte a Menny­ből az angyalt. Fehér ünnepi ruhájukban mind a ketten gyönyörűek voltak. Hella szemében csilla­píthatatlan vágy izzott, a lányéban csendes béke csillogott. Dimitrij herceg szüntelenül csak őt néz­te. Magában azt kérte a Mindenhatótól, hogy ő le­gyen a lánya.

Miután befejeződött az alkalmazottak megaján­dékozása, Dieter a kisebbik teremben meggyújtot­ta a gyertyákat, és csengettyűszóval adott jelet a többieknek, hogy beléphetnek.

Dimitrij herceg a karját nyújtotta Danielának, és átvezette a szomszédos helyiségbe, ahol a hölgyek és urak is átadták egymásnak az ajándékaikat. A két herceg rendkívül értékes apróságokkal lepte meg a hölgyeket, a grófi pár gazdagon megajándé­kozta Danielát, és Hella sem állíthatta, hogy sze­gény karácsonya lenne.

Daniela szégyenkezve állt a fa előtt. Sokat ka­pott, és oly keveset adhatott. Dieternek a második könyvét helyezte a fenyő alá, a grófnénak pedig csodaszép kézimunkát készített, amit Hella a maga kedves módján megcsodált. Az ifjú grófnak viszont felragyogott a szeme, amikor meglátta, mit kapott. Megszorította a lány kezét, és szívből jövő szavak­kal megköszönte az ajándékot.

A felesége csodálkozva nézett rá. Nem értette, miért örül ilyen nagyon egy könyvnek.

• Daniela bizonyára észrevette, mennyire tet­szett neked Werner Kraft első műve. Nem is tud­tam, hogy még egy regényét kiadták. Bizonyára ez is feltűnést kelt majd, és okvetlenül el kell olvasni.

Dieter szeretettel végigsimított a köteten.

• Daniela tudja, hogy Werner Kraft a kedvenc íróm. Mikor jelent meg ez a könyv?

• December közepén, Dieter gróf - felelte a lány pirulva. - Remélem, sikerült egy kis örömet szerez­nem vele.

A gróf egy pillanatra sem tette le a könyvet, sőt mi több, egy idő után átvitte a dolgozószobájába.

A különös viselkedés csak két embernek tűnt fel: Danielának és Vlagyimirnak. Az ifjú herceg a homlokát ráncolva nézett a barátjára, de nem szólt semmit.

Később Dieternek sikerült úgy intéznie, hogy fültanúk nélkül válthasson néhány szót Danielával.

• Nem hunyom le a szemem, amíg ki nem derí­tem, hogy Werner Kraft második regénye ugyan­olyan jó-e, mint amilyennek az első után várom.

• Remélem, nem fog csalódni. Talán ugyanúgy örül majd, mint én, ha elmondom, hogy az első könyvemnek újév után újabb kiadása jelenik meg.

• Igen, Daniela, őszintén örülök, és nagyon büsz­ke vagyok magára.

Késő este az urak ismét maguk maradtak.

• Kedves gróf, bevallom, egész este figyeltem Danielát - szólalt meg Dimitrij herceg. - Azt mérle­geltem, lehetséges-e, hogy ő a lányom. Csak most jutott eszembe, hogy van valami, aminek a segítsé­gével minden kétséget kizáróan választ kaphatok a kérdésemre. Ma este egyébként sem deríthettem volna ki, mert hosszú ujjú ruhát viselt.

• Mire gondol, felség? - kérdezte Dieter.

• Felelevenedett bennem egy emlék. A felesé­gem néhány nappal a lányunk születése után meg­mutatta, hogy a kicsinek anyajegy van a bal kar­ján, egészen pontosan a könyöke belső oldalán. Nem látott véletlenül a gyámleánya karján, ott, ahol mondtam, félhold vagy sarló alakú kis barna fol­tot?

Dieter a fejét rázta.

• Nem vettem észre ilyesmit, igaz, nem is figyel­tem rá. Ez azonban könnyen kideríthető, tudom, hogy a gyámleányomnak rövid ujjú ruhái is vannak.

• Ideérkezésem napján Werner kisasszony olyan ruhában volt, ami csak a felsőkarját takarta el - je­gyezte meg Vlagyimir.

• Valamilyen ürüggyel rá kell vennünk Danielát, hogy vegye fel megint azt a ruhát. Megértem, hogy mihamarabb bizonyosságot kíván szerezni, felség. Egyébként az este nekem is eszembe jutott valami, ami hozzásegíthetné ahhoz, hogy tisztán lásson.

• Beszéljen, kérem.

• Ha hajlandó megmutatni Danielának a néhai felesége képmását, mindenképpen fel kell ismer­nie, amennyiben valóban ő volt az édesanyja.

• Remek ötlet!

• Ráadásul Danielát sem kell feleslegesen nyug­talanítanunk. Holnap mondja azt neki, hogy szíve­sen bebizonyítaná, mennyire hasonlít az elhunyt fe­leségére. Kérje meg, hogy nézze meg a róla készült festményt.

• Igen, igen, valami ilyesmit fogok majd mon­dani. Természetesen az anyajegyről sem feledkez­hetünk meg. Köszönöm a segítségét, kedves gróf. Ha kiderül, hogy valóban Daniela a lányom... Ó, Is­tenem, akkor örök hálára kötelezett.

Dieter tiltakozva emelte fel a kezét.

• Az ég szerelmére, felség, ne jöjjön még maga is ezzel! Hallani sem bírom már a hála szót.

• Én pedig nyomatékosan megkérlek, Dimitrij bácsi, ne éld bele magad túlságosan abba, hogy Werner kisasszony a lányod. Még nincs bizonyíté­kunk, és ez a néhány különös egybeesés akár a vé­letlen műve is lehet. Mindenképpen őrizd meg a nyugalmadat, és készülj fel arra, hogy esetleg csaló­dásban lesz részed.

A herceg végigsimított a homlokán.

• Tudom, erre is számítanom kell, mégsem hi­szem, hogy így lesz. A szívem nem csaphat be. Egy idegen iránt soha nem éreznék úgy, ahogyan Werner kisasszony iránt érzek.

XIII.

Másnap délelőtt a hercegnek nem nyílt alkalma ar­ra, hogy szót váltson Danielával. A lány csak ebéd­nél jelent meg, és Dimitrij herceg legnagyobb bá­natára hosszú ujjú ruhát viselt.

A férfi soha életében nem volt még ennyire iz­gatott. Szinte már félt a bizonyosságtól, mert tudta, milyen fájdalmas lesz számára, ha kiderül, hogy Daniela Werner, akit máris a szívébe zárt, nem a lá­nya. Ezért is halogatta, hogy megkérje a festmény megtekintésére.

Délutánra szánkázást terveztek. A kastély főlép­csője előtt már ott is állt a két befogott szán. A ki­sebbikben csak két személy utazhatott. Hella ügye­sen elérte, hogy ő és Vlagyimir foglalhasson rajta helyet. Ők indultak el először, s a nyomukban ha­ladt Dimitrij herceg, Dieter és Daniela szánja.

Hella és Vlagyimir bundáikba burkolózva egy ideig szótlanul ültek egymás mellett. A férfi érezte, hogy a grófné egyre közelebb és közelebb húzódik hozzá, de semmit nem tehetett ellene. A tekintetét azonban mereven előreszegezte.

Hallotta, hogy Hella mind izgatottabban szedi a levegőt, és egyszer csak szenvedélyesen a nevén szólítja.

A herceg összerezzent, és lassan a fiatal nő felé fordult.

• Méltóságos grófné - mondta elutasítóan.

• Ne kínozzon, Vlagyimir!

• Nem áll szándékomban önt kínozni, grófné.

Hella esdeklőn nézett rá.

• Az nem lehet, hogy mindent elfelejtett, ami köztünk volt, Vlagyimir.

A férfi a kocsisra mutatott.

• Szépen kérem, egyetlen szót se többet! Nem engedhetem, hogy kompromittálja magát.

• Jól van, hallgatok, de csak akkor, ha alkalmat ad arra, hogy egyszer tanúk nélkül beszélhes­sünk. Holnap este, miután mindenki lepihent, jöj­jön le a nagy szalon melletti télikertbe! Megígéri, hogy ott lesz?

Vlagyimir látta, hogy a felindult asszony a leg­nagyobb őrültségre is képes.

• Jól van, megígérem - felelte -, csak nyugod­jék meg végre!

Hella megkönnyebbülten fellélegzett. A szeme csillogott, és a herceg soha nem látta még ilyen gyönyörűnek. „Ha lelke is volna, ellenállhatatlan lenne” - gondolta.

Szótlanul ültek egymás mellett. A grófné már nem simult a férfihoz, hanem a sarokba húzódott, s onnét figyelte az arcát. Nem sejtette, hogy a herceg lázasan azon töri a fejét, miként bújhatna ki a neki tett ígérete alól. Vlagyimirnak végül egyetlen meg­oldás jutott csupán az eszébe: másnap reggel el kell utaznia.

Eközben a második szán utasai is sorsdöntő be­szélgetést folytattak. Dimitrij herceg végre rászán­ta magát Dieter ötletének a megvalósítására.

• Mint tudja, nagyságos kisasszony - fordult Danielához -, feltűnő hasonlóságot fedeztem fel kegyed és a néhai feleségem között. Azóta eszem­be jutott, hogy van nálam egy képmás, ami róla ké­szült. Megmutattam Dieternek, és ő is szembeszö­kőnek ítélte meg a hasonlóságukat.

A lány kérdő pillantást vetett a grófra, aki bólin­tott, hogy a herceg segítségére legyen.

• Igen, meg kell hagyni, valóban feltűnően ha­sonlítanak egymásra. Magának is meg kellene néz­nie azt a képet!

Daniela bizonytalanul a hercegre emelte a tekin­tetét.

• Szabad megnéznem, felség?

• Ha óhajtja, még ma megmutatom. Tea és va­csora között biztosan találunk rá alkalmat.

• Megtisztel, felség.

Dieter az acélkék eget kémlelte, s közben azon gondolkodott, miként érhetné el tapintatosan, hogy a gyámleánya mihamarabb felvegye a rövid ujjú ru­háját.

• Nézze csak, Daniela, milyen gyönyörű az ég! - szólalt meg egyszerre.

• Valóban. Csodaszép ellentéte a hófehér tájnak ez a hideg szürkéskék égbolt.

• Jól emlékszem, hogy az egyik ruhájának ugyan­ilyen a színe?

• Egyetlenegy kék ruhám van, de az egy árnya­lattal világosabb.

• Szerintem téved. Akár fogadni is mernék rá, hogy sötétebb.

A lány halkan felnevetett.

• Inkább ne fogadjon, mert veszíteni fog.

Dimitrij herceg természetesen tudta, miért terel­te a gróf a ruhára a szót.

• Menjen csak bele a fogadásba, ha már Dieter ennyire könnyelmű! Mi lesz a tét, kedves gróf?

• Felteszem azt a kis indiai, aranyozott üvegcsét, ami annyira tetszik magának, Daniela.

• Nem fogadhatok, mert tudom, hogy minden­képpen maga veszítene, Dieter gróf.

• Ennyire biztos a dolgában? Én is az vagyok. Maga mit tesz fel?

A lány elgondolkodott.

• Nem hiszem, hogy lenne olyasmim, ami egyenértékű volna a maga tétjével.

• Tudom, hogy van egy megkövesedett, rendkí­vül érdekes tavi lilioma, amit a nagybátyjától ka­pott ajándékba. Azt szívesen elfogadnám.

• Közel nem ér annyit, mint az indiai üvegcse.

• Számomra igen.

• Szóval az indiai üvegcse a tavi liliom ellené­ben - jelentette ki Dimitrij herceg. - Én leszek a döntőbíró. Miután hazaértünk, azonnal fel kell ven­nie a vitatott ruhát, Werner kisasszony.

Daniela nevetve megvonta a vállát.

• Máris lemondhat az üvegcséről, Dieter gróf.

• Szó nincs róla, sőt kapok hozzá egy tavi lilio­mot,

• Áll a fogadás.

A férfi a lány elé tartotta a tenyerét, ő pedig be­lecsapott. A herceg jelképesen szétvágta a fogadást megpecsételő kézfogást.

Miután hazaértek, Dieter elmesélte Vlagyimirnak, hogyan sikerült rávenniük Danielát, hogy felvegye a rövid ujjú ruháját.

• Akkor még itt leszek, amikor fény derül az igazságra. Ugyanis holnap reggel elutazom.

• Máris itthagysz bennünket?

• Nos, az ünnep elmúlt, és semmiképpen sem halaszthatom tovább az indulást.

• Nagyon sajnálom, Vlagyimir, de ha menned kell, nincs mit tenni.

Dimitrij herceg rosszallóan csóválta a fejét.

• Roppant kellemetlen helyzetbe hozol, Vlagyi­mir. Most semmiképpen sem szeretném elhagyni Hatzberget. Ha ma bizonyossá válik, hogy Daniela a lányom, nem lesz erőm az utazásra. Amennyiben az ellenkezője derül ki, akkor pedig még kevésbé.

• Te nyugodtan maradhatsz, bácsikám.

Dimitrij herceg a grófhoz fordult.

• Valóban?

• Sértésnek venném, felség, ha ön is el akarná hagyni a házamat.

• Ugye megérti, hogy maradnom kell?

• A legteljesebb mértékben.

• Nem jöhetnél vissza később, Vlagyimir? - kérdezte a herceg.

• Ezt még nem tudom. Mindenképpen értesíte­lek, ha kiderül, meddig kell távol maradnom.

Ezután Dimitrij herceg felment a szobájába, és lehozta a felesége képmását. A festményt a kandalló előtti asztalkára állította a szalonban, ahová a höl­gyeket várták.

Elsőként a grófné jelent meg. Gyönyörű volt va­gyont érő ruhájában, mely szabadon hagyta a karját és a hátát. Nem sokkal utána megérkezett Daniela is abban a bizonyos kék ruhában. Dimitrij herceg szo­morúan látta, hogy a könyökrészt finom csipke díszíti, ami eltakarja azt a helyet, amit ő oly nagyon szeretett volna látni.

• Elvesztettem a fogadást - szólalt meg Dieter, hogy meginduljon a beszélgetés. - Valóban világo­sabb a ruhája, mint amilyennek az emlékezetem megőrizte.

• Én előre megmondtam, hogy veszíteni fog.

Az ifjú gróf meghajtotta magát.

• Később majd átadom a nyereményét, Daniela.

A lány Dieter elé tartotta a megkövesedett tavililiomot.

• Kérem, fogadja el.

A férfi mosolyogva elvette tőle.

• Ha ajándékba adja, hálásan megköszönöm.

Dimitrij herceg alig leplezett izgalommal Danielához fordult:

• Azt mondta, szívesen megnézné a feleségem képmását. Ha óhajtja, most megteheti - mondta, és a kis asztalhoz vezette a lányt, aki nyugodtan lép­kedett mellette.

Ám amikor megpillantotta a festményt, döbben­ten megállt, és kihúzta a kezét a herceg karjából. Előrehajolt, hogy alaposabban megnézhesse a port­rét. Hirtelen elsápadt, és tétován felpillantott. Izgatottságában nem vette észre, hogy minden szem rászegeződik.

Visszafordult a festmény felé, és még egyszer megnézte.

• Különös. Felettébb különös - mormolta.

Dimitrij herceg odalépett mellé.

• Mit talál különösnek? - kérdezte fojtott hangon.

Daniela felegyenesedett, a ruhája alól elővette az aranyláncon függő medált, és remegő kézzel ki­nyitotta. Sokáig hol az abban megbújó kis képet nézte, hol meg Elisabeth hercegné portréját, mint­ha össze akarná hasonlítani őket.

• De hiszen ez itt... az édesanyám - hebegte végül.

Dimitrij herceg erőtlenül lerogyott egy fotelba,

Dieter pedig odalépett a lány mellé, mintha meg akarná óvni a rá váró izgalmaktól.

• Bátorság, Daniela!

A lány segélykérőn felnézett rá.

• Most már meg kell mutatnom édesanyám arc­mását, amit eddig senki sem láthatott. Ennek a port­rénak a kicsinyített másolata. Látja? Ugyanaz az arc, ugyanaz a ruha, haj és szempár... és a ruhája kivágásában ugyanaz az ékszer van, benne egy nagy, zöld kő.

Dimitrij herceg közben erőt vett megindultságán.

• Megnézhetem a képet, amit a medáljában őriz? - kérdezte megbicsakló hangon.

Daniela bizonytalan pillantást vetett Dieterre.

• Mutassa meg a képet a hercegnek, Daniela! A nagybátyja sem akarná másként.

A lány reszkető kézzel odanyújtotta a hercegnek a medált.

• A huszadik születésnapom előtt senkinek sem lenne szabad látnia, felség. Mégis meg kell mutat­nom önnek, mert nem tudom, mit gondoljak.

A herceg a kis képen azonnal felismerte néhai feleségét. Neki is remegett a keze, miközben az aj­kához emelte a medált, és csókot lehelt rá. Az aranylánc közben beleakadt Daniela ruhaujjának csipkeszegélyébe, és Dimitrij herceg megpillantot­ta a félhold alakú kis anyajegyet a karján. Lehajolt, és azt is megcsókolta, mintha így kívánná kifejezni a háláját a minden kétséget kizáró bizonyítékért.

A lány ijedten hátrahőkölt, de a herceg megfog­ta a karját.

• Ne félj tőlem, Daniela! A lányom vagy, akit hosszú-hosszú éveken át hiába kerestem. Azóta sejtettem, éreztem ezt, amióta először megpillan­tottalak. Gyere a karomba, ne félj tőlem, édes, drága, oly sokáig nélkülözött gyermekem!

A lány döbbenten nézte az idős férfi megindult vonásait.

• Hogy lehetnék a lánya, felség? Én Daniela Werner vagyok, ez a kép pedig néhai édesanyám­ról, Elisabeth Wernerről készült.

• Tévedsz, gyermekem. Nem Elisabeth Wernernek hívták, hanem Elisabeth Korbanov hercegné­nek. Azért vette fel az egyszerű Werner nevet, hogy téged elszakítson tőlem, és helyesen tette. Azt azonban megígérte nekem, hogy ismét láthatlak majd, ha betöltötted a huszadik életévedet. A sors kegyes volt hozzám, és megengedte, hogy hama­rabb megtaláljalak. Sok-sok évig kutattam utánad, mindhiába.

Daniela még mindig értetlenül csóválta a fejét.

• Ez tévedés lehet, csakis tévedés...

• Hidd el, hogy nem az! A karodon ott van az anyajegy, amit a kislányomon láttam. A medál, a korod és az, hogy a megtévesztésig hasonlítasz az édesanyádra, minden kétséget kizár. A gyermekem vagy. Igen, te vagy Daniela Korbanov.

Dimitrij herceg magához ölelte a lányt, és úgy szorította, mintha attól félne, hogy ismét elszakít­ják tőle.

Daniela felindultan simult édesapja karjába.

Dieter sápadt arccal állt a kandalló előtt. Akár­csak őt, Vlagyimir herceget is meghatotta apa és gyermeke egymásra találása. Semmi kétség, Danie­la a herceg lánya, neki tehát az unokahúga.

Hella értetlenül figyelte a jelenetet. Hallotta, hogy az idős herceg a gyermekének nevezte Da­nielát, de nem értette az összefüggéseket.

A lány viszont lassanként felfogta, micsoda vál­tozást hoz az életébe ez a felfedezés. Az édesapja számtalan kérdést tett fel neki, és ő mindegyikre válaszolt, bár még mindig úgy érezte, álmodik.

Azt azonban nem tudta megmondani, hogy az édesanyja milyen kapcsolatban állt Bernd bácsival, s arra sem emlékezett, hogy ő miként került hozzá.

• Csupán annyit mondhatok, hogy a bácsi szin­te szentként tisztelte édesanyámat - jegyezte meg, és elmesélte, amit a nyakláncról és a bank széfjé­ben őrzött papírokról tudott.

• Azok az iratok bizonnyal mindenre magyará­zattal szolgálnak majd - vetette közbe Dieter, nyu­galmat erőltetve magára.

• Valószínűleg, de a huszadik születésnapom előtt nem tekinthetem meg őket - felelte Daniela.

• Nem is lesz rá szükség, drága gyermekem - mondta a herceg. - Nekem éppen elég ennyi bizo­nyíték, úgyhogy nyugodtan megvárhatjuk a szüle­tésnapodat. Én bizton tudom, érzem, hogy a lányom vagy. Minden egyéb majd kiderül.

Vlagyimir is odalépett a lányhoz.

• Kedves Daniela, engedd meg, hogy unokahúgomként köszöntselek. Most már értem, miért vol­tál azonnal rokonszenves nekem. Add a kezed, és mondd meg, elfogadsz-e rokonodnak!

A lány engedelmesen odanyújtotta a jobbját.

• Szívesen, hisz a rokonszenv kölcsönös.

• Köszönöm, Daniela. De nézd csak, itt ül édes­apád, aki hosszú évekig epekedett utánad, és te még nem szólítottad azon a néven, ami megilleti - tette hozzá az ifjú herceg kissé szemrehányón.

A lány ijedten fordult Dimitrij herceg felé, aki esdeklőn emelte rá a tekintetét. Daniela kiolvasta a szeméből, hogy rengeteget szenvedett és vezekelt. Hirtelen a mellére vetette magát, és átkarolta.

• Apa, drága apa, most már elhiszem, hogy a lá­nyod vagyok. A szívem is ezt súgja.

Az idős férfi szemében könny csillogott. Szoro­san magához ölelte a lányt, és élvezte a pillanatot, amelyben a gyermeke először szólította apjának.

Egy idő után Daniela kibontakozott a herceg kar­jából, és megszorította Dieter jobbját.

• Csoda történt velem.

A végsőkig felindult gróf az ajkához vonta a lány kezét.

• Tisztelettel köszöntöm, Daniela hercegnő.

Aztán gyorsan elengedte a kezét, és elfordult, mert úgy érezte, e percben nem ura önmagának.

XIV.

Vacsora után apa és lánya odalépett Dieterhez.

• Kitelt a hivatala, gróf úr. Ezentúl az édesapjára bízhatja a gyámleányát - mondta Daniela.

• Kedves Dieter, magának köszönhetem, hogy megtaláltam a leányomat. Ha Daniela meghal azon a rettenetes éjszakán, talán soha nem kapok hírt fe­lőle. Ön megmentette az életét, és ezzel az enyémet is. Kétszeresen is az adósa vagyok.

Dieter tiltakozón ingatta a fejét.

• Hagyjuk ezt, kérem! Örüljön, felség, hogy ilyen értékes ember a lánya.

• Boldog leszek, ha bármikor viszonozhatom, amit értem tett.

Dieter a lányra szegezte a tekintetét. Danielát megrémítette az a mély szomorúság, amit a szemé­ből kiolvasott.

Vlagyimir egyszer csak ott termett a barátja mellett.

• Menjünk kávézni! - mondta. - Hella grófné már vár bennünket.

A gróf nagy nehezen erőt vett a felindultságán, és igyekezett elterelni a gondolatait Danieláról. Vé­gül eszébe jutott, hogy Vlagyimir másnap reggel el akar utazni, és a feleségéhez fordult.

• Képzeld, kedves Hella, Vlagyimir már holnap elhagy bennünket.

• Ez nem igaz! - csúszott ki a fiatal nő száján.

• Sajnálom, grófné, de ez az igazság. Nem ma­radhatok tovább - jelentette ki Vlagyimir.

• És már holnap elmegy? Holnap reggel?

• Igen. Az ügy, ami elszólít, nem tűr halasztást.

Daniela hol Hellára, hol az ifjú hercegre nézett ijedten. A felesége válaszára azonban már Dieter is felkapta a fejét.

• Megszegi az ígéretét, felség? - kérdezte a gróf­né. - Azt mondta, hogy február közepéig nálunk marad.

• Időnként úgy hozza az élet, hogy bármennyire szeretnénk is, nem állhatjuk a szavunkat, méltóságos grófné.

Hella egy ideig dermedten, szótlanul ült, és lát­szott rajta, hogy másutt járnak a gondolatai. Ám aztán egyszeriben féktelen jókedve lett, és pezsgőt szolgáltatott fel.

- Igyunk Dimitrij herceg és a leánya egészségé­re! - szólította fel a többieket.

Amikor Vlagyimirral koccintott, az ifjú herceg megijedt a tekintetétől. „El innen! Minél messzebb ettől a szenvedélyes asszonytól!” - gondolta.

Néhány perc múlva a grófné elhagyta a szobát. Miután visszajött, lassan a kandallóhoz sétált, amely előtt ott ült Vlagyimir. A nagybátyja, Dieter és Da­niela az ablaknál beszélgetett. A lány lopva szem­mel tartotta a grófnét, és látta, hogy egy keskeny, összehajtott papírlapot csúsztat oda az ifjú herceg­nek. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy az unoka­bátyja arca kelletlenül megrándul, és egyszeriben megértette, miért utazik el Vlagyimir nagy hirte­len. A grófné miatt!

Vlagyimir észrevette, hogy Daniela kifigyelte Hella mesterkedését. Talán a lány segítségével el­kerülhető lesz a botrány, hasított bele a gondolat. Eltette a grófnétól kapott titkos levélkét, felállt, és átsietett a szomszéd szobába, hogy ott nyugodtan elolvassa.

„Éjfélkor várom a télikertben. ”

Mindössze ennyi állt a kis papírlapon. Az ifjú herceg megint zsebre tette, és szigorú, elszánt lett a tekintete.

Amikor lassan visszasétált a szalonba, már csak a két hölgyet találta ott. Dimitrij herceg és Dieter felmentek a gróf dolgozószobájába, hogy átnézzék azokat a papírokat, amelyeket dr. Werner halála után a levéltárcájában találtak. A herceg látni akar­ta őket, noha Dieter megnyugtatta, hogy kizárólag hétköznapi iratokról van szó.

Hella a kandallónál ült, Daniela pedig az ablak­nál állt.

Vlagyimir odahajolt a grófnéhoz.

• Ott leszek - súgta a fülébe, aztán látszólag kö­zönyösen, fennhangon folytatta: - Méltóságos gróf­né, zavarná vagy untatná, ha kis ideig oroszul társa­lognék az unokahúgommal?

Hella meghajtotta a fejét.

• Csak tessék, felség! Szívesen hallgatom majd magukat, bár egy szavukat sem fogom érteni - fe­lelte.

A herceg fotelt tolt a lány alá, s miután helyet foglalt, ő is leült vele szemközt.

• Kedves Daniela - kezdte aztán oroszul, nyu­godt hangon -, kérlek, bármit hallasz is most tő­lem, mutass ártatlan, barátságos arcot, hogy ne de­rüljön ki, milyen komoly ügyről beszélek.

A lány figyelmesen várta a folytatást.

• Észrevettél valamit az előbb, amikor ott ültem a kandallónál, és a grófné odajött hozzám? Kérlek, válaszolj őszintén.

• Igen, Vlagyimir, észrevettem.

• Megmondod, mit? Velem egészen nyíltan be­szélhetsz.

• Láttam, hogy egy cédulát adott neked.

• Köszönöm az őszinteségedet. Számíthatok a segítségedre?

• Bármilyen áldozatot kész vagyok meghozni, ha ezt a házat megóvhatom a bajtól. Rendelkezz velem!

• Köszönöm. Máris leköteleztél, Daniela. A kö­rülmények arra kényszerítenek, hogy életemben először indiszkrét legyek. Mielőtt Dieter eljegyez­te, volt egy kis ártalmatlan flört köztem és a gróf­né között. Én legalábbis nem tulajdonítottam jelen­tőséget az ügynek, és már rég lezártam, amikor Dieter komolyan érdeklődni kezdett iránta. Szentül hittem, hogy Ő is rég elfelejtette, ami köztünk volt, de tévedtem. Ma, szánkázás közben olyan helyzetbe hozott, hogy meg kellett ígérnem, holnap este talál­kozom vele a télikertben. Azért döntöttem a hirte­len elutazás mellett, hogy ne kelljen beváltanom a kikényszerített ígéretet. Láthattad, hogyan viselke­dett, amikor értesült a távozásomról. Az imént üze­netet kaptam tőle. Felszólított, hogy ma éjfélkor le­gyek a télikertben.

• Szentséges ég!

• Nyugalom! Szépen kérlek, mutass közömbös arcot! Segítened kell nekem.

• Jó, de hogyan?

• Megmondom. Tanúként lesz rád szükségem. Igazolnod kell, hogy nem azért találkozom a grófnéval, mert gáláns kalandot keresek.

• Szóval elmégy a télikertbe?

• Nem tehetek másként. A lelkiismeretére kell apellálnom, hogy észre térítsem.

• Nekem mi lesz a dolgom?

• Éjfél előtt negyedórával titokban gyere le a té­likertbe! Addigra már én is ott leszek. Elbújsz az egyik nagy pálma mögött, és nem mozdulsz. On­nan mindent láthatsz és hallhatsz, s azt is észreveszed, ha bárki arra járna. Akkor azonnal előlépsz a rejtekedből, hogy megvédjük a grófné jó hírét. Amennyiben senki nem zavar meg bennünket, ad­dig nem bújsz elő, amíg mi nem távoztunk. Megér­tettél?

• Igen, Vlagyimir. Megteszem, amire kértél. De most már ne beszéljünk tovább oroszul, mert a gróf­né elunja magát a társaságunkban - tette hozzá né­metül.

A grófné felriadt a mélázásból.

• Nem unatkoztam. Sok minden történt ma eb­ben a házban, úgyhogy volt min gondolkodnom - mondta mosolyogva.

Dieter aznap este nyugtalanul járkált fel-alá a szo­bájában. Újra és újra arra kellett gondolnia, hogy Daniela valójában Korbanov hercegnő. Nemsokára elhagyja a házát, és elmegy az édesapjával. Akkor pedig a kastélyból, az életéből eltűnik a napfény. Rettenetes levertség lett rajta úrrá. Ki kell mennie a szabadba, a hideg téli levegőre, hogy lehűtse felfor­rósodott homlokát.

Belebújt rövid bundájába, és nesztelenül elindult a csendes, gyéren megvilágított folyosókon. Senki­vel nem találkozott. Bizonyára már mindannyian lepihentek. A közeli falu templomtornyában az óra éppen elütötte a tizenegyet.

Mélyeket lélegzett a hideg téli éjszakában. A park szélén megállt, és visszanézett a kastélyra, hogy egy pillantást vessen Daniela szobájára. Vajon ébren van-e még? Meglepődve látta, hogy nemcsak a lány, hanem Hella és a vendégek szobáiban is ég a vil­lany. Valószínűleg valamennyiüket felkavarták az események, és őket is kerüli az álom.

A gróf fáradt, súlyos léptekkel visszaindult a ház­ba. A mellékajtón lépett be, aminek a kulcsát min­dig magánál tartotta. Abba a szobába ment, ahol aznap Dimitrij herceg Danielában felismerte a lá­nyát. Fényt gyújtott, és körülnézett. Lelki szemei előtt megjelent a védence, amint az édesanyja kép­mása elé lép. Itt állt, pontosan itt, és arra az asztal­kára támaszkodott, amikor előrehajolt, hogy alapo­sabban szemügyre vehesse a festményt.

Dieter ellépett az asztaltól, és a pillantása egy összehajtott papírkára esett. Szórakozottan lehajolt érte, felvette a szőnyegről, és szétnyitotta. Azonnal megismerte a felesége kézírását.

„Éjfélkor várom a télikertben.”

A gróf döbbenten meredt az üzenetre. Hirtelen kihúzta magát, és görcsösen markolta a cédulát. Bi­zonyosságot kell szereznie.

Hella pontban éjfélkor vár valakit. Tehát fél óra múlva. Dieter nesztelenül átment a télikertbe, és el­rejtőzött egy hatalmas pálma mögé. Nem kellett fényt gyújtania, mert a vakítóan fehér hó visszaver­te és felerősítette az üvegfalon át besütő hold fé­nyét.

Mozdulatlanul állt és várt. A télikertbe csak a szomszédos szalonon át lehetett bejutni.

Éppen csak elfoglalta rejtekhelyét, amikor leg­nagyobb ámulatára Daniela jelent meg. A gróf még nem dönthette el, hogy előbújjon-e vagy sem, ami­kor gyors léptekkel Vlagyimir is megérkezett. Oda­sietett a lányhoz, és kezet szorított vele.

• Köszönöm, hogy álltad a szavad, Daniela, és eljöttél. Nemcsak nekem, hanem Dieternek és a fe­leségének is óriási szolgálatot teszel. Mindenképpen meg kell őriznünk a grófné jó hírét... Dieter érdeké­ben.

• Hová bújjak el?

• Oda, a pálmák mögé. Maradj ott, amíg a grófné elhagyja a télikertet. Tudod, kizárólag azért vagyok itt, hogy elejét vegyem a még nagyobb bajnak. Ne feledd, hogy amint még valaki bejön ide, azonnal oda kell lépned a grófné mellé, mintha együtt ér­keztetek volna. Én pedig majd igyekszem mindent ügyesen megmagyarázni.

Daniela bólintott.

• Bízhatsz bennem.

A herceg egy pálmacsoporthoz vezette a lányt, éppen szemközt Dieter rejtekével, aztán idegesen járkálni kezdett. Nem kapcsolta fel a villanyt, mert nem akart feltűnést kelteni. A holdfény és a kertet belepő hó elegendő fényt adott.

A falusi templom órája tizenkettőt ütött, amikor könnyű léptekkel megérkezett Hella. Rafinált sza­bású ruhája inkább megmutatta, semmint elrejtette a bájait.

Vlagyimir azonnal elébe sietett.

• Itt vagyok, grófné, bár nehéz szívvel tettem ele­get a hívásának. Nem gondolt arra, hogy a jó híre forog kockán?

Hella tiltakozón legyintett.

• Én csak arra tudok gondolni, Vlagyimir, hogy maga el akar menekülni előlem. Megígérte, hogy holnap este itt találkozunk. Vacsoránál azonban ki­derült, hogy már reggel elutazik. Miért nem állja a szavát?

• Nem olyan nehéz kitalálni. A szánon meg kel­lett ígérnem, hogy eljövök. Különben nem nyugo­dott volna meg, grófné, és a kocsis minden szavát hallhatta volna.

• Szólítson Hellának, mint egykor tette! „Édes Hella”, emlékszik, így hívott...

• Egyszer, egyetlenegyszer szólítottam így, egy könnyelmű pillanatomban. Abban az időben azon­ban még semmi nem volt ön és Dieter között.

• Akkor megcsókolt, és én attól a perctől fogva sóvárgok a csókjai után. Hát mindent elfelejtett, Vlagyimir?

• Ha hamarabb nem is, legkésőbb abban az órá­ban mindent elfeledtem, amelyben ön Dieter meny­asszonya lett. Úgy véltem, ez mindkettőnk számára természetes.

• Ó nem, én semmit nem felejtettem el. Azért nem utasítottam vissza Dieter udvarlását, mert rá­döbbentem, hogy maga csak játszik velem. Félté­kennyé akartam tenni, és abban bíztam, hogy harcba száll majd értem. De nem, maga szó nél­kül tűrte, hogy másnak nyújtsam a kezem. Hűvös és tartózkodó felesége vagyok Dieternek, s az éle­tem egyetlen várakozás. Magára várok, Vlagyimir, mert szeretem. Könyörüljön meg rajtam, és mondja, hogy szeret!

A herceg elsápadt a szenvedélyes szavak hallatán.

• Térjen észre, grófné! Értse meg, hogy közöt­tünk soha semmi nem lehet. Nem tudnék többé a barátom szemébe nézni, ha elfogadnám az ön köze­ledését. Maga Dieter felesége, vagyis számomra teljességgel szent és sérthetetlen. Ön a barátom ne­vét viseli, amit tiszteletben kell tartania.

• Ne beszéljen így velem! Amit mond, az engem mind nem érdekel. Csak azt tudom, hogy szeretem magát. - Hella a férfi nyakába vetette magát. - Vla­gyimir, essen meg rajtam a szíve! Minket egymás­nak teremtettek. Elválok Dietertől, elmegyek innen, és valahol a nagyvilágban magára fogok várni. Ne taszítson el! Nem tudok élni maga nélkül.

Ebben a pillanatban fény gyúlt a télikertben. Dieter kapcsolta fel, majd feszesen kihúzva magát odalépett a felesége és a barátja elé.

Vlagyimir még jobban elsápadt. Ki akart szaba­dulni a grófné öleléséből, ő azonban görcsösen ka­paszkodott a nyakába.

Daniela is előbújt a pálmák mögül, halálra vált arccal odasietett a grófhoz, és remegve megfogta a kezét.

• Dieter, kérem, ne értse félre a helyzetet! Vla­gyimir ártatlan. Semmit nem tett, tudom, mert vé­gig itt voltam. Esküszöm, hogy nem gázolt a be­csületébe - hebegte a félelemtől magánkívül.

• Nyugodjon meg, Daniela! Nem őrködött feles­legesen.

A gróf a feleségéhez fordult, és gyengéden, de határozottan elhúzta a kezét a herceg nyakáról.

• Térj magadhoz, Hella! Csillapodj! Te is, én is hibát követtünk el, amikor összeházasodtunk. Egyi­künket sem a szíve vezérelte. Ettől az órától szabad vagy, de amíg a nevemet viseled, gondoskodni fo­gok rólad, ahogy az egy Brasse-Hatzberg grófnét megillet. Reggel első dolgom lesz, hogy írok az ügyvédemnek a válóperünk tárgyában. Váljunk el békében! A többit majd holnap, nyugodt körülmé­nyek között megbeszéljük.

Hella megrémült, amikor fény gyúlt a télikert­ben, és egyszer csak ott állt előtte a férje. A szen­vedély azonban az eszét vette, s mindaddig a her­ceg nyakába csimpaszkodott, amíg a gróf el nem választotta tőle. Akkor megsemmisülten lerogyott egy fotelba, és dermedten maga elé meredt.

A férje szavai megértették vele, hogy mindent eljátszott. Nem sikerült visszaszereznie Vlagyimirt, és Dietert is elveszítette. Búcsút mondhat fényes társadalmi helyzetének. A felismerés kijózanította, és kioltotta a szenvedélyét. Megszólalni nem bírt, csak a tenyerébe temette az arcát.

Az ifjú herceg, amióta felgyulladt a villany, egyet­len pillanatra sem vette le a szemét a barátjáról. Sápadt volt, de megőrizte a hidegvérét. Dieter oda­lépett hozzá, melegen megszorította a kezét, és megnyugtatóan a szemébe nézett.

• Nem tartozol magyarázattal, Vlagyimir. Isten­nek hála, a barátságunk a régi maradhat.

• Köszönöm, Dieter.

A gróf odalépett Danielához, aki ijedt, aggódó arccal figyelte a két barátot, és megfogta a kezét.

• Pihenjen le, Daniela! Későre jár. Vlagyimir majd felkíséri a szobájába. Én itt maradok a grófnéval, amíg lecsillapodik. Jó éjszakát!

A házaspár magára maradt. Dieter egy darabig szótlanul nézte a feleségét, aki még mindig bénul- tan ült.

• Gyere, Hella, felkísérlek a szobádba. Ha aka­rod, melletted maradok, amíg megnyugszol. Harag nélkül válhatunk el, és a jövőd miatt sem kell ag­gódnod. Kérjem meg az édesanyádat, hogy jöjjön el érted, vagy inkább egyedül utaznál?

A grófné csak a fejét rázta, és elutasítóan intett.

• Amíg kimondják a válást, a városi villámban maradhatsz - folytatta a gróf. - Utána havi járandó­ságot kapsz tőlem, amiből ugyanolyan életet élhetsz, mint amilyet eddig megszoktál. Van még valami­lyen kívánságod?

Az asszony kihúzta magát ültében, és üres tekin­tettel felnézett a férjére.

• Nincs, Dieter. Tudom, hogy sokkal szigorúbb is lehetnél velem. Bocsáss meg nekem, ha képes vagy rá... Nem tudtam, mit teszek.

Hella egyszeriben semmit sem érzett már a her­ceg iránt. Meglehet, csak azért lovalta bele magát a szenvedélybe, mert sértette a hiúságát, hogy Vlagyi­mir közömbös maradt iránta. Nem szívesen adta fel kiváltságos társadalmi helyzetét, de tudta, hogy Dieter minden nagyvonalúsága dacára sem lenne hajlandó továbbra is együtt élni vele. Még örülhet, hogy illendően gondoskodik róla.

Megint a józan esze kerekedett felül, és Hella úgy döntött, hogy nem rontja tovább a helyzetét. Nyugodtnak, belátónak mutatkozott, és a viselke­dése a gróf minden várakozását felülmúlta.

Másnap a kastélyban teljes volt a felfordulás. Hella még a délelőtt folyamán elutazott. A személyzet nem tudta, hogy a búcsúja örökre szól.

Miután a grófné távozott, Vlagyimirnak nem kel­lett többé menekülnie. Örömmel engedett Dieter rábeszélésének, hogy maradjon ő is Dimitrij herceg és Daniela indulásáig.

Az idős herceg értesült a történtekről, s tudta, hogy a grófné soha többé nem tér vissza a kastélyba. Nem tett azonban megjegyzést, csak szívélyesen megszorította a gróf kezét.

• Adjunk hálát Istennek, hogy Vlagyimir barát­sága elég erősnek bizonyult. - Ez volt minden, amit mondott.

Mivel Daniela vele kívánt tartam, az édesapja a mihamarabbi indulás mellett döntött.

• Remélem, kedves gróf, hosszú időre eljön majd hozzánk, miután lezajlott a válópere - fordult Di­mitrij herceg szívélyesen Dieterhez.

Dieter figyelmét nem kerülte el, hogy Daniela milyen feszülten várja a válaszát.

• Tavaszig valószínűleg utazgatni fogok, felség - felelte hát rövid töprengés után -, akkor viszont megint szükség lesz itt rám. De amint kimondták a válást, elmegyek önökhöz.

• Ezt vehetem ígéretnek?

• Bírja a szavamat, felség - jelentette ki a gróf.

Dimitrij herceg a leánya és az unokaöccse kísé­retében január másodikán hagyta el Hatzberget. A két barát szívélyes búcsút vett egymástól. Da­niela és Dieter búcsúja egyikük számára sem volt könnyű. Sokáig fogták egymás kezét szótlanul.

A két herceg először Berlinbe utazott Danielával, ahol a lány a bankban átvette a széfben őrzött dokumentumokat és a nyakláncot, ami valóban a Korbanovok családi ékszere volt. Az iratokat tartal­mazó borítékra szép betűkkel ezt írták: „Leányom­nak, Danielának. Felbontandó a huszadik születés­napján”.

Dimitrij herceg azonnal felismerte a néhai fele­sége kézírását. Senkinek nem lehetett többé kétsé­ge afelől, hogy Daniela valóban Korbanov herceg­nő. Most már csak az várt tisztázásra, miként került Bernd bácsihoz, s hogyan jutott a Werner névhez.

XV.

Az ifjú Korbanov hercegnő már két hete élt az édes­apjával, de néha, amikor a gazdagon és fényűzően berendezett kastély termeit járta, még mindig úgy érezte, álmodik. Apa és lánya gyakran álldogált kéz a kézben a néhai Elisabeth hercegné életnagyságú olajfestménye előtt.

Dieter rendszeresen hírt adott magáról, a két hercegnek és Danielának egyaránt küldött levele­ket. A lány mindig nagyon kedvesen és minden részletre kiterjedően válaszolt rájuk. Közben újabb regénybe kezdett, de sokszor abba kellett hagynia az írást, mert az édesapja igényt tartott a társaságá­ra. Dimitrij herceg és Vlagyimir időközben szintén megtudták, hogy a lány Werner Kraft álnéven regé­nyeket jelentet meg. Az ifjabbik herceg most már értette, miért örült a gróf oly nagyon karácsonykor az ajándékba kapott kötetnek.

A munka segített Danielának, mert elterelte a fi­gyelmét sóvárgó gondolatairól, amelyek mindunta­lan Dieterhez szálltak.

Végre elérkezett a huszadik születésnapja. Dimit­rij herceg este fényes ünnepséget kívánt rendezni, hogy a leánya végérvényesen elfoglalhassa az őt megillető helyet a társaságban.

Korán reggel, mint mindennap, apa és lánya együtt reggelizett. A kis asztalkán, amelyre a her­ceg boldog örömmel életében először helyezhette el az egyetlen gyermekének szánt ajándékokat, az a bizonyos boríték is ott feküdt a dokumentumokkal.

Daniela a maga gyengéd módján megköszönte édesapjának a valóban fejedelmi ajándékokat, az­tán remegő kézzel felemelte a lepecsételt borítékot, és lassan felnyitotta.

Az összes papír benne volt, amit Elisabeth her­cegné magával vitt a menekülésekor. Az iratokból immár minden kétséget kizáróan kiderült, hogy Daniela az ő és Dimitrij herceg leánya.

A hivatalos papírok mellett az édesanya egy le­velet is hátrahagyott gyermekének, és megkérte, hogy ezzel az írással menjen el az édesapjához.

„Légy az őrangyala, szeretett gyermekem, bármi­lyen állapotban találd is. Elhagytam ugyan, mégis halálom napjáig szerettem őt. Mire ezeket a sorokat olvasod, hála a gondos és szeretetteljes nevelésnek, amelyben részesültél, erős ember leszel. Áldásom kísérjen, hogy magad is áldás lehess mások számá­ra. Isten óvjon minden utadon! Ne tagadd meg atyádtól gyermeki szeretetedet! Szüksége lesz rá. ”

A papírok közül egy Dimitrij hercegnek szóló levél is előkerült.

„Kedves Dimitrij!

Mire ezt a leveledet kézhez kapod, tudni fogod már, hogy régen eltávoztam az élők sorából. Az orvos ma közölte velem, hogy már csak heteim vannak hátra. Nem tudom, milyen kór támadott meg, de azt hiszem, túlontúl vágyakoztam utánad. Mégsem ma­radhattam veled a történtek után. A szívem szakadt belé, de el kellett hagyjalak.

Bocsásd meg nekem, hogy egészen addig a na­pig, amíg ezt a levelet elolvashatod, elszakítottam tőled a lányodat. Gondos nevelést kellett kapnia, hogy erős lelkű őrangyalod lehessen.

Miután elhagytalak, Németországba menekül­tem egy asszonyhoz, aki valamikor a szüleimnél szolgált, és mindörökre hűséges maradt hozzám. Rendkívül értelmes fiúgyermekét apám a saját költ­ségén taníttatta, s ezt a jótét lélek soha nem feledte el neki.

Később egy kis parasztgazdaságot örökölt a Harz-hegységben. Ismertem a címét, tudtam, hogy szeret, és biztos lehettem abban, hogy nála senki nem keres majd. Kedvesen befogadott a gyerme­kemmel együtt. A fia éppen odahaza volt nála, mert a világ zajától elvonulva egy tudományos munkán dolgozott. A leghűségesebb, minden önös érdektől mentes barátom lett. Azt hiszem, szerelmes belém, amiért őszintén sajnálom. Ám soha egyetlen szót sem szólt erről, és ereje szerint mindig mindenben a segítségemre volt.

Becsületszavát adta, hogy példás nevelésben ré­szesíti a leányomat, ha engem majd elszólít az Úr. Megígérte, hogy soha senkinek nem árulja el, ki­csoda is valójában Daniela. Tudom, hogy keresni és kerestetni fogod, neki azonban nem szabad ab­ban a légkörben felnőnie, amelyből vele együtt el­menekültem.

Dr. Bernhard Werner, így hívják hűséges baráto­mat, egy ismerőse révén papírokat szerzett, ame­lyek szerint Daniela az unokahúga, aki az egyszerű Werner családi nevet viseli. Ezen iratok révén dr. Werner a nagybátyjaként gyámatyai jogokat gya­korolhat majd a leányom felett.

Valamennyi ékszeremet eladtam, hogy az értük kapott pénzből dr. Werner gondoskodhasson Danieláról. Tudom, hogy sokat kell még hozzátennie a magáéból. Ne feledd leróni a tartozásodat, ha majd egy napon elviszi hozzád a gyermekünket!

Holnap elkísér a városi kórházba, ahol kérésem­nek megfelelően a sorsomra hagy. Megígértettem vele, hogy így lesz. Egyedül akarok meghalni, hogy senki ne tudhassa meg, hol éltem, amióta téged elhagytalak. Csak egy igazolványt viszek magammal, hogy a kórház értesítést küldhessen neked a halá­lomról. Reggel búcsút veszek hőn szeretett gyer­mekemtől, és hűséges barátom oltalmára bízom. Ég áldjon! Utolsó leheletemig szerettelek téged és az én kis Danielámat. Ha Isten meghallgatja az imái­mat, más ember leszel, miután a lányod visszatér hozzád. Áldásom kísérje az egymásra találásoto­kat! Sírig tartó szeretettel üdvözöl:

Elisabethed”

Dimitrij herceget a lelke mélyéig felkavarta a túlvilági üzenet. Apa és gyermeke sokáig tartották egy­mást átölelve.

Néhány hónappal később Dimitrij herceg sürgönyt kapott Dietertől.

„Szabad vagyok, és elindultam Önökhöz.”

Két nap múlva az ifjú gróf Vlagyimirral együtt érkezett meg a herceghez és Danielához. Amikor a szívélyes üdvözlések után magukra maradtak, Dieter megfogta a lány kezét.

• Szabad emberként állok ön előtt, Daniela. A házasságomat felbontották. Most már elmondha­tom, hogy szeretem. Azóta szeretem, amióta isme­rem. Ha tudná, mennyire nehéz volt elviselnem, hogy ily sokáig nem láthattam!

• Tudom, mert éreztem - felelte a lány csendesen.

A férfi gyengéden magához vonta, s mélyen a szemébe nézett.

• A feleségem leszel, Daniela? Egy életre a tár­sam?

• Ó, Dieter, mindig erre vágytam. Már az inté­zetben is.

A gróf szorosan átölelte, és hevesen dobogó szí­vére vonta az imádott leányt.

• Hát ilyen régóta szeretsz már?

• Amióta ismerlek, azóta, bár csak lassan értet­tem meg, hogy ez a szerelem. Majdnem belepusz­tultam a bánatba, amikor értesítettél az eljegyzésed­ről. Ám aztán megnyugodtam, és a legszentebb tör­vény, a szívem törvénye szerint éltem. Örültem, hogy szerethetlek, ha csak titokban is.

• Életem, boldogságom, most már az enyém le­hetsz, és csak a halál választhat el bennünket.

Késő ősszel, miután Dimitrij herceg fejedelmi es­küvőt rendezett a lányának, Dieter hazavitte a há­zába az ő Korbanov hercegnőjét. Boldog volt, mint még soha életében, amikor útnak indultak, hiszen tiszta szívből szeretett, és ő is bírta gyönyörű hitve­se szerelmét.

Amikor Daniela a férje oldalán megérkezett a Hatzberg-kastélyba, Scheibel asszony könnyes szemmel várta őket a bejáratnál.

• Végre megtalálta az igazit - mormogta maga elé elégedetten a derék cseléd.

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Heiligtum des Herzens

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG Bergisch Gladbach

Fordította:Váry Alíz

ISBN 978 963 9681 98 9 ISSN 1216-2140 ISSN 1589-1046

© EX-BB Kiadói Kft.

1399 Budapest, Pf. 701/358

Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

---