Különös események történnek egy romantikus thüringiai kastélyban, amelynek az Indiából hazatért fiatal tudós, dr. Harald Rodeck a gazdája. A környékbeliek a Kékszakáll gúnynevet ragasztották rá, és azt híresztelik róla, hogy lefátyolozott nőket rejteget a vártoronyban. Titkára talán legjobban a szépséges Astrid Holm kíváncsi, aki a szomszédos Rosenhofban talált munkára. Ő az egyetlen, akiben a titokzatos várúr nem félelmet, hanem szánalmat, sőt napról napra erősödő vonzalmat kelt...

Hedwig Courth-Mahler

A fátyolos hölgy

I.

Astrid Holm izgatottan bontotta fel aznap érkezett levelét, mely így hangzott:

"Rosenhof, március 12.

Mélyen tisztelt Kisasszony!

Az Ön ajánlata tetszik legjobban a hirdetésemre érke­zett válaszok közül, így szándékomban áll titkárnőm­nek alkalmazni. Előbb azonban én is, a feleségem is, szeretnénk személyesen megismerni kegyedet, ugyanis állása révén állandó tagja lenne a családunknak, en­nek pedig előfeltétele, hogy rokonszenvesnek találjuk.

Ezúton újból részletesen kifejtem, mi volna munka­köre a házunkban: elsősorban titkárnőként van szüksé­gem Önre, ugyanis könyvet készülök írni mindazokról az épületekről, amelyeket magam terveztem és kivite­leztem. A szöveget mondanám tollba, majd azt angol­ra és franciára kellene fordítania. Több évre szóló, biztos állást kínálok Önnek. Ezenfelül szeretném, ha kisebbik leányommal gyakorolna az angolt és a franciát. Természetesen otthonunkban teljes ellátást bizto­sítunk, és családtagnak fogjuk tekinteni.

Ha hajlandó elfogadni az állást, kérem, keressen fel bennünket szombat délután Rosenhofban. A vonat három óra körül érkezik a legközelebbi állomásra. Ott kocsi várja majd. Útiköltségét és az esetleges felmerü­lő kiadásait természetesen megtérítem akkor is, ha sajnálatomra nem jönne köztünk létre a szerződés. A fizetést a hirdetésemben jeleztem már, találkozásunk­kor még megállapodunk ebben. Minden továbbit élő­szóban megbeszélhetünk.

Mielőbbi válaszát várom, tisztelettel:

Richard Salten műépítész"

Astrid Holm elgondolkodva nézett maga elé. A le­vél a reggeli postával érkezett, de csak most ért rá el­olvasni. Kis idő múlva felállt, elhagyta szobáját, és végigment a folyosón, a lakás másik részébe, ahol bekopogott az egyik ajtón.

Ideges, magas női hang felelt:

- Szabad.

Astrid benyitott a sötét bútorzatú dolgozószobába.

A falakat széles könyvespolcok borították. Az ablak előtt keresztben hatalmas íróasztal állt. Középkorú hölgy ült előtte. Hanyag eleganciával öltözött, és a fri­zuráját sem lehetett volna túl választékosnak mondani.

Arca nemes vonású volt, sötét szeme, amelynek mé­lyén fájdalom sejlett, türelmetlenül nézett fel Astridra. - Miért zavar, Holm kisasszony? Tudja, hogy új regényem tervezetén dolgozom, és nem bírom, ha köz­ben meg zavarnak.

Astrid elpirult.

- Bocsánatot kérek, nagyságos asszony. Mivel csak az imént mentem ki, nem gondoltam, hogy máris dol­gozik. Kimenőt szeretnék kérni szombat délutánra.

Leopoldine von Klinger, az ismert írónő összerán­colta a homlokát.

- Szombat délutánra? Muszáj éppen akkor elmen­nie? Ezen a héten még annyi a dolgunk.

Astrid tudta, hogy Klinger asszony soha nem adott szívesen szabadnapot, ha nagy ritkán elkéredzkedett. - Mindenképpen szükséges szombaton elmennem, nagyságos asszony, mert akkor kell bemutatkoznom az új szerződésem ügyében.

Klinger asszony összerezzent. Az arca idegesen megrándult.

- Új szerződése ügyében? Uramisten, Holm kis­asszony, csak nem akar komolyan elhagyni?

- Nagyságos asszonyom, hiszen szabályszerűen fel­mondtam március elsején.

Leopoldine Klinger végigsimította a homlokát.

- Erről teljesen megfeledkeztem. Nem is vettem komolyan. Nem, ez lehetetlen! Nem tudom nélkülöz­ni. Olyan jól bedolgozta magát, megkímélt a szer­kesztőségekkel való bajlódástól, legalább azzal nem kellett már törődnöm. Tudja, mi szakad a nyakamba, ha maga elmegy? Képtelen vagyok egy új titkárnőt betanítani. Heteken át kizökkennék a nyugalmamból, és elveszteném az ihletet az alkotáshoz. Szó, mi szó, még soha nem volt ilyen értelmes segítségem. Miért akar elmenni? Fizetésemelést szeretne? Rendben van, megkapja, megérdemli. De maradjon! Most pedig ne zavarjon tovább!

Astrid megrázta a fejét.

- Nem kérek több fizetést, nagyságos asszony.

Nem maradhatok itt - mondta határozottan.

- De miért? Elégedetlen az állásával? Hiányt szen­ved valamiben?

- Jaj, dehogyis.

- Na látja! Lehet, hogy egyszer idegességemben gorombán szóltam magához? Ezt nem szabad komo­lyan vennie! Tudja jól, hogy agyondolgozom magam, és ha néha türelmetlen is voltam, megbántani soha­sem akartam.

- Ezzel tisztában vagyok, nagyságos asszony, és nem is ezért döntöttem úgy, hogy felmondok.

- Akkor mi más oka lehet az elégedetlenségre? Őszintén szólva, nem értem, miért akar itt hagyni.

Astrid elsápadt, de büszkén kihúzta magát.

- Kérem, ne faggasson, asszonyom, és engedje meg, hogy ne áruljam el felmondásom okát.

Klinger asszony felállt, és egyenesen Astrid elé állt. - Holm kisasszony, valaki molesztálta a házamban? Astrid arca bíborpiros lett. Szemében haragos büszkeség szikrázott.

- Kérem, ne kényszerítsen válaszra.

Az írónő egy percre elhallgatott. Aztán csendesen így szólt:

- Szóval emiatt! Igen, persze, akkor mennie kell.

Munkámba merülve teljesen megfeledkeztem róla, hogy milyen fiatal és szép. Tehát nem tartóztathatom, sőt, meg kell köszönnöm, hogy elmegy.

Astrid zavartan nézett az írónőre.

- Nagyon sajnálom, nagyságos asszonyom. Leg­szívesebben azonnal ki léptem volna. Csak azért tartot­tam be a felmondási időt, mert nem akartam önnek el­árulni a problémámat.

- Nagyon tapintatos volt, Holm kisasszony. Köszö­nöm. De így jobb, ha nem tartóztatom. Nyilván meg­nyugtatná, ha még ma elhagyhatná a házamat. Menjen április elsejéig a költségemre egy panzióba! A bérét pedig természetesen egész hónapra kifizetem.

Astrid megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Nagyon köszönöm, nagyságos asszony - mondta meghatottan, és meg akarta csókolni a kezét. Az író­nő azonban a fiatal lány vállára tette a kezét.

- Kedves gyermekem, tényleg fáj megválnom ma­gától, ám léteznek olyan kényszerítő körülmények, amelyeknek, bármilyen keserves is, engednem kell. Ezt is némán tűrnöm kell, mint szüntelenül a többi keserűséget. Higgye el, ha nem volna a munkám, már régen belepusztultam volna az undorba. Isten kísérje útján! Remélem, hamarosan jó állást kap. És örülnék, ha értesítene sorsa további alakulásáról.

- Bátorkodom közölni, ha újra elhelyezkedtem!

Egyelőre Richard Salten műépítésszel állok tárgyalás­ban.

- Azzal a neves építésszel? Láttam már néhány épületét. Úgy tudom, nem él már Berlinben.

- Nem. Rosenhofban, Thüringiában telepedett le a családjával.

- Nos, remélem, megkapja az állást. Az építész elégedett lesz magával.

- Megkérhetem, hogy állítson ki nekem egy bizo­nyítványt, nagyságos asszony?

- Igen, természetesen. Beküldöm a szobájába. Hi­szem még össze is kell csomagolnia. Most pedig hagy­jon magamra, kérem!

Astrid látta, milyen nehezen fegyelmezi magát Klinger asszony. Fejet hajtott, és megcsókolta a kezét a szerencsétlen írónőnek.

- Isten önnel, nagyságos asszony, fogadja hálás kö­szönetem! - búcsúzott kedvesen. Ezzel elhagyta a szo­bát, az írónő pedig visszaült az íróasztalához, és me­reven bámult maga elé.

Amikor Astrid kilépett a folyosóra, hogy a szobá­jába menjen, hirtelen elegáns háziköntösbe öltözött, negyvenes úriember surrant ki egy másik ajtón. Gyors léptekkel a leány után eredt, és elállta az útját.

- Még mindig kegyetlen hozzám, szép gyermekem? - súgta, szikrázó szemmel méregetve Astridot, miközben a lány szobájának ajtaja elé pattant, hogy Astrid ne léphessen be.

Astrid megdermedve állt a férfival szemben, és ha­ragtól szikrázó szemmel nézett rá.

- Kérem, engedjen, Klinger úr! A szobámba akarok menni - mondta határozottan.

A férfi óvatosan körülnézett.

- De kedves gyermekein, miért hangoskodik úgy?

A mi beszélgetésünkhöz nincs szükség tanúkra! ­- súgta az izgatottságtól rekedten, és meg akarta fogni a lány kezét.

Astrid hátrahőkölt. Most már nem kellett minden­áron kerülnie a botrányos jelenetet. Amíg azt remélte, megkíméli szerencsétlen főnöknőjét, ennek a tolako­dó fráternek a hitvesét, sokszor csak megvető pillan­tással védte magát a férfi orcátlan közeledésétől. Most azonban, hogy az írónő már tudta, miért mondott fel, nem kellett tekintettel lennie rá.

- Nincs önnel semmi beszélnivalóm, ne állja el az utamat! - szólt büszkén.

A házigazda szeme kéjesen villant rá.

- Ha haragszik, még szebb, még kívánatosabb ­mormolta, és át akarta ölelni.

A férfi annyira megszokta, hogy sikere van a nők­nél, hogy nem vette komolyan a lány tartózkodó visel­kedését. Ám Astridból kirobbant a felháborodás. Ab­ban a pillanatban, amikor a férfi a karja után nyúlt, hogy magához vonja, magából kikelve, öklével az ar­cába vágott.

- Gyalázatos gazember! - vágta dühösen a férfi szemébe.

Egyikük sem vette észre, hogy eközben kinyílt az úrnő dolgozószobájának ajtaja.

- Nyilván eltévesztetted az ajtót, Alfons? - kérdezte Klinger asszony jeges hangon.

A férje ijedten fordult hátra, és zavartan mosolyog­va bámult a feleségére. Astrid megragadta az alkal­mat, és villámgyorsan besurrant a szobájába. Magára zárta az ajtót, és tehetetlen dühvel szorította ökölbe a kezét. Szemébe könnyek szöktek a felháborodástól.

A szolgáló egy órával később kopogtatott Astrid ajtaján, hogy az írónő küldeményét átadja. Astrid mű­ködési bizonyítványán kívül kísérőlevél is volt a borí­tékban, mely az iménti kínos jelenethez kapcsolódott. Klinger asszony a következőket írta:

"Kedves Holm kisasszony!

Bocsánatát kérem, hogy nem tudtam megóvni Magát attól a méltatlan helyzettől, mely a házamban érte. Írásban akarok elbúcsúzni, nem tudnék még egyszer a szemébe nézni. Szégyellem magam a férfi miatt, akitől valaha azt reméltem, felnézhetek rá. Ez sohasem ada­tott meg, hisz egybekelésünk után rövid ideig tartott számomra a boldogság. Ezernyi keserűséget és meg­aláztatást kellett elszenvednem. Sokszor olvastam ki a Maga kérdő tekintetéből is, mi láncol még 'ehhez az emberhez. Nos, válaszolok rá: nyomorult büszkeségem nem bírja elviselni, hogy kigúnyolják szívem tévedését. Kérem, maga se gúnyoljon ki érte! Ha a sorsom csak egy szikrányi részvétet ébreszt Magában, legyen szíves hallgatni a házamban tapasztaltakról. Isten óvja!

Kívánom, hogy ne legyen soha ehhez hasonlóban része! Üdvözli:

Leopoldine von Klinger"

Astrid elgondolkodva hajtogatta össze a levelet.

- Szegény asszony - mondta halkan. Mély részvét fogta el, és szemrehányást tett magának, amiért olyan közömbösen élt eddig mellette, és bizony sokszor sér­tette Klinger asszony idegessége és indulatossága.

Astrid nem tehetett mást, levélben kellett felelnie az imént kapott sorokra. Elővett egy ív papírt, és ezt írta:

"Mélyen tisztelt Nagyságos Asszony!

Mivel nem találkozhatom Önnel, mielőtt elhagyom a házát, szükségét érzem, hogy írásban mondjak köszö­netet jóságáért és nagylelkűségéért. Más asszony az Ön helyében talán rajtam töltötte volna ki a haragját, amiért ártatlanul oka lettem fájdalmas élményének. Köszönöm, hogy feltétel nélkül megbízott bennem.

Nyilván nem kell bizonygatnom Önnek, hogy soha, senkinek nem fogok beszélni arról, mi volt az igazi oka a házából való távozásomnak.

Kívánok minden jót, amit csak embertársunknak kívánhatunk, mindenekelőtt további eredményes alko­tómunkát, hogy kielégülést és kárpótlást nyerjen álta­la szenvedéseiért! Alázatos tisztelettel és hálával:

Astrid Holm"

Amikor az írással elkészült, becsengette a szobalányt.

- Lenne szíves, Anne, egy taxit hívni? Anne az összecsomagolt bőröndökre nézett. - Elutazik a kisasszony?

Astrid felvette a kalapját.

- Nem, Anne, felmondtam, és a nagyságos asszony engedélyével már ma elmegyek, hogy belépjek az új állásomba.

- Na, akkor biztosan rosszkedvű lesz a nagysága, - ­jegyezte meg Anne elszomorodva. - A kisasszony olyan jól értett hozzá, hogy lecsillapítsa.

- Ezt maga is megteheti, ha meggondolja, mi min­dent kell a nagyságos asszonynak fejben tartani.

- Hát, bizony, kisasszony, mindig olyan históriákat kitalálni, egyik könyvet a másik után, elhiszem, hogy fejfájással jár. Nekem az is nagyerőfeszítésembe ke­rül, ha nagy ritkán egy levelet kell írnom.

- Na, hívja azt a taxit, Anne! - vágta el Astrid a lány szóáradatát. - Ha már elmentem, adja át a nagyságos asszonynak ezt a levelet! Nem akarom még egyszer zavarni, így írásban mondtam búcsút.

A lány elvette a levelet.

- Sajnálom, kisasszony, hogy elmegy, mindig olyan kedves volt. És a taxit, azt máris hozom! - ezzel siet­ve távozott

Astrid tíz perc múlva elhagyta a házat.

Von Klinger úr odafenn állt a szobája ablakában.

Füttyentett.

- Teringettét! A kicsike repült! Hírneves nejem nem sokat teketóriázott. Okos asszony, maga hárítja el az utamból az akadályokat.

II.

Astrid Holm fél óra múlva belépett a Haller panzió egyik takaros kis szobájába.

Felhozatta bőröndjeit, és letette a kabátját meg a kalapját. Ezután mély sóhajjal belevetette magát az ablaknál álló karosszékbe, és kibámult az esőbe.

Ismét bizonytalan jövő állt előtte. Tizennyolc éves kora óta, amikor gyengéden szeretett anyját elveszítet­te, csak magára számíthatott. Az apja már korábban meghalt. Neveltetésének köszönhetően meg tudta ke­resni a kenyerét. Az írónő jól megfizette. Most ismét kénytelen új állást keresni.

Amint felmondott, talált egy hirdetést az újságban, és habozás nélkül válaszolt rá, megpályázva Richard Salten építésznél a titkárnői állást.

Megkapja-e? Ha igen, meddig lesz maradása az új helyen? És miféle sors vár ott rá? Az elmúlt években már hozzászokott a legkülönfélébb méltánytalanságok­hoz, és remélni sem merte, hogy valahol békés mene­dékre lel.

A fiatal lány még egyszer átolvasta az építész leve­lét. Nagyon rokonszenvesen hangzott. A szeme rögtön az első szón akadt meg: Rosenhof. Rózsaudvar. Mi­lyen csábító név! Lelki szemei előtt idilli környezet je­lent meg, ahol viruló rózsákat képzelt el. Bárcsak va­lóban rózsákat találna egyszer az útja során!

Felsóhajtott. Fejét tenyerébe támasztotta. Finom arcéle kirajzolódott az ablak előtt. Haja óarany színű volt, enyhén vöröses, fémes csillogású. Sötét szemöldöke alól eleven, barna szempár nézett a világba, mely élénk lelki életről tanúskodott. Ívelt szája szög­letében fájdalmas vonás vallott a sok keserűségről és küzdelemről, amelyet fiatal kora ellenére megtapasz­talt már. Bájos arcát többnyire csöndes bánat árnyé­kolta be.

Astrid azonban sokkal elevenebb, bátrabb termé­szet volt, semhogy soká csüggedjen. Határozott moz­dulattal hátravetette a fejét, felállt, erőteljes karcsú alakját jól kihúzta, és kinyújtotta a karját, mintha meg akarná ragadni és magához szorítani az életet.

- Fogakat összeszorítani és kitartani! - adta ki a parancsot magának bátorítóan, majd kicsomagolta a legszükségesebb holmikat, és igyekezett otthonosan berendezkedni a kis szobában.

Amikor elkészült, éppen ebédhez kongattak. Astrid átment a nagy ebédlőbe. Kiismerte magát, ugyanis régebben lakott már a Haller panzióban.

Körülbelül harmincan jöttek össze, és foglaltak helyet a takarosan terített asztalnál. Legtöbben, akik itt ét­keztek, különféle foglalkozású fiatal urak és hölgyek voltak.

Astridnak az asztal alsó végén mutattak helyet, a tulajdonosnő, Haller "mama" mellett.

Kíváncsi tekintetek szegeződtek rá, de nem zaklat­ták tolakodó érdeklődéssel. Csak a mellette ülő, jókedvű hölgy kérdezte:

- Idegen Berlinben?

Astrid mosolyogva rázta a fejét.

- Holm kisasszony már lakott nálunk egyszer, kö­rülbelül egy éve, nem igaz? - mondta Haller mama. - Igen, tavaly januárban, mielőtt von Klinger asszonynál elfoglaltam az állásomat.

Asztalszomszédja kíváncsian nézett rá.

- A híres írónő, Leopoldine von Klinger? Astrid bólintott.

- Igen.

- Jaj, de izgalmas! A kedvenc írónőm! Megjelenik hamarosan újabb könyve?

- A közeljövőben - felelte Astrid, majd Haller ma­ma felé fordult. Nem volt közlékeny természet, és nem szeretett idegeneket beavatni a magánügyeibe. Ebéd után visszament a szobájába, és az ablakhoz ült a ké­zi munkájával.

Gondolatai az ismeretlen Rosenhof felé szálltak. Va­lami azt súgta neki, hogy ennek a romantikus nevű hely­nek különös szerepe lesz az életében, és sehogy sem ment ki a fejéből ez a megmagyarázhatatlan előérzet.

Holm kisasszony három nappal később felszállt a vo­natra, mely élete új állomása felé vitte.

A lány egyedül ült a másodosztályú fülkében, ami­kor a vonat elindult. Ugyanebben a percben elegáns úti ruhás, magas férfi lépett a fülkébe, és hely jegyét összehasonlította az ülések fölötti számokkal.

Ülőhelye Astridéval szemben volt, az ablak mel­lett. Erőteljes mozdulattal könnyű útitáskát dobott a csomagtartó hálóba, szótlan meghajlással köszöntötte útitársnőjét, majd helyet foglalt.

Harmincas évei derekán járó férfi volt, napbarní­tott, érdekes arcát azonban komor gond felhőzte be. Vonásai jellegzetesek voltak, homloka boltozatos, szür­ke szeme mélyen ülő, termete pedig erőteljes és nyú­lánk.

Volt valami a tekintetében, ami azonnal magára vonta Astrid figyelmét. Mélységes szenvedésről árul­kodott ez a tekintet; sőt az idegen keskeny, kifejező szája körül húzódó mély barázda is erre vallott. A fi­atalember úgy szorította össze ajkait, mintha valami nagy titkot kellene őriznie.

Astrid futó pillantással mérte végig útitársát. Te­kintetük egy másodpercre találkozott, ám rögtön el­kapták egymásról. Mindketten érezték, hogy akaratuk ellenére több érdeklődést tanúsítanak egymás iránt, mint szeretnék.

Holm kisasszony kicsit elpirult, majd elővette úti olvasnivalóját, az idegen pedig szétnyitotta az újságját.

Amíg azonban Astrid valóban elmélyedt olvasmá­nyában, az ismeretlen férfi pillantása titkon újra meg újra bájos útitársnőjére tévedt. Oly diszkréten pillant­gatott a leányra, hogy az semmiképpen nem tűnt tolakodónak.

A fiatalembert elbűvölte a szépséges, tiszta leány­arc, a tekintete pedig egyenesen a szívébe markolt. Annyi komoly tisztaság, lányos büszkeség sugárzott ebből a szempárból, hogy egy időre megfeledkezett fájdalmas gondjairól, és a sorsát nyugtalanító sötét árnyról.

Astrid eltette könyvét, a változatos táj lekötötte figyelmét. Akkor érték el éppen a thüringiai erdők nyúl­ványait. Csendes áhítattal nézelődött kifelé, az ablakon. Útitársa tekintete újra meg újra a lány szép profiljára tévedt. Látta, hogyan csillan fel a szeme, ha valami különösen megejtő látvány tárul elé.

Soha még nő első látásra így nem nyűgözte le, mint ez az ismeretlen. Mégsem jutott eszébe, hogy valami ürüggyel megismerkedjen vele. Ha fel is ébredt benne ez a vágy, még csírájában elfojtotta magában. Végül határozottan visszafordult az újságjához.

Fegyelmezve magát, nem is nézett fel többet, amíg a vonat el nem érte úti célját.

Meglepetésére a fiatal hölgy is leszálláshoz készülődött. Amikor a vonat lassított, Astrid fogta a könyvét és a retiküljét, és felállt. Más csomagja nem volt. A férfi mellett elhaladva kilépett a fülkéből.

Az idegen gyorsan felállt, és néhány lépéssel be­érte. A lány éppen ki akarta nyitni a vagonajtót, hogy leszálljon, amikor az idegen meghajolt előtte.

- Megengedi, nagyságos kisasszony - mondta meleg, mély hangon, és megfogta a kilincset Astrid előtt. Erőteljes mozdulattal kinyitotta a súlyos ajtót és leug­rott. Aztán visszafordult, segített a lánynak a leszállásban, majd amikor az elment mellette, megemelte előtte a kalapját.

A lány egy biccentéssel megköszönte az udvarias gesztust, és akarva-akaratlanul elpirult. Kicsit bizony­talanul indult az állomásépület felé, amely előtt két kocsi állt: egy elegáns autó és egy csinos, könnyű bricska.

Astrid tétován nézett a kocsikra. Vajon melyiket küldték érte?

Még mielőtt ezt tisztázhatta volna, egy meglehető­sen ifjú hölgy termett előtte szürke, melírozott sport­kosztümben. Kétségtelenül kamasz lány volt még, de nagyon határozottan lépett fel.

- Megbocsásson, Astrid Holm kisasszonyhoz van szerencsém? - kérdezte némi kamaszos nagyképűség­gel a hangjában.

Astrid bólintott.

- Igen, így hívnak.

- Mindjárt gondoltam! Én Kathe Salten vagyok.

Édesapám küldött a kisasszonyért. Pontosabban, ma­gam vállalkoztam rá, mert olyan szép idő van, és mert odahaza olyan iszonyúan unatkozom. Tehát Holm kis­asszony, kérem, kövessen a kocsihoz.

Ezzel a leány szapora léptekkel elindult a bricska felé, Astrid pedig követte. Kathe mosolyogva fordult vissza a vendég felé.

- Remélem, nem kellemetlen kegyednek, hogy a nyitott kocsit választottam? Papa a zárt hintót akarta küldeni, mert még hűvös kissé az idő, de én szeretek magam hajtani. Azt meg tudtam, hogy a kisasszony még fiatal. Reméltem, hogy nyitott kocsin jobban élve­zi az utat. Mindenesetre hoztam még egy takarót, bár nagyon szépen süt a nap. Szüksége van a takaróra?

- Nem, kisasszony, biztos, hogy nem kell. Örülök az utazásnak a nyitott bricskán.

- Na ugye, előre megmondtam a papának. Kérem, szálljon be!

Abban a pillanatban, amikor Kathe fellendült a könnyű kocsi bakjára, és Astrid helyet foglalt mellet­te, akkor ért oda az állomást megkerülve az ismeretlen útitárs. Meglepődött, amikor a két hölgyet meglátta a kocsin egymás mellett ülve. Udvariasan odaköszönt.

Kathe Salten is észrevette a férfit, mire nagyon hűvösen, elutasítóan éppen csak hogy fogadta a köszönést.

- Aha! Szóval Kékszakáll lovagot várta az autó! - ­jegyezte meg gyerekesen.

Astrid meglepődve nézett rá. "Kékszakáll lovag?"

Ez talán a gondterhelt tekintetű útitársa lenne? Látta, ahogy a férfi az elegáns gépkocsihoz közeledik, vált néhány szót a sofőrrel, majd beszáll.

Közben Kathe Salten gyorsan megragadta a gyep­lőt, és a bricska tovagördült. Egy szempillantás múlva le is hagyta őket az autó.

A fiatal lány megtáncoltatta ostorát a lovak hátán. - Természetesen, Kékszakáll lovag elviharzik, mint a forgószél, nehogy szegény áldozatainak néhány perc­cel tovább legyen nyugtuk tőle - mondta haragosan.

Astrid meglepődve nézett rá.

Kathe elfogta útitársnője pillantását, és nevetett.

- Jaj, bocsássa meg a monológomat, de ha ezt a szörnyű embert látom, mindig kijövök a sodromból.

Astrid szíve önkéntelenül gyorsabban vert.

- Ezt az urat nevezte Kékszakáll lovagnak, kisas­szony? Egy fülkében utaztunk, és egyáltalán nem keltette azt az ijesztő benyomást, ami ehhez a névhez fű­ződik - mondta kényszeredett mosollyal.

Kathe döbbenten fordult felé.

- A kisasszony a Kékszakáll lovaggal utazott egy fülkében?

- Ha ezt az urat nevezi így, akit az autóban láttunk, akkor igen.

-Nos, akkor rémes útja lehetett! - kiáltotta feldúl­tan Kathe.

- Semmi rémeset nem tapasztaltam.

- Nem rémítette halálra a hátborzongató tekintetével?

- Nem. Észre sem vettem, hogy hátborzongató a te­kintete. Egészen ártalmatlanul újságot olvasott, és alig vetett rám egy pillantást - felelte Astrid mosolyogva.

- Akkor szerencséje volt. Nem is tűnt fel kegyednek, micsoda baljós alak?

-Nem.

Kathe megborzongott.

- Minden alkalommal kiráz a hideg, ha csak rám néz. Mi minden száradhat a lelkén!

Astrid komolyan kutatva nézett Kathe fiatal friss arcocskájába. Úgy érezte, meg kell védenie útitársát.

- Nekem inkább boldogtalannak tűnt, mint félel­metesnek. Megkérdezhetem, ki tulajdonképpen ez a Kékszakáll lovag?

Kathe fontoskodva fészkelődött. Látszott, hogy szí­ves-örömest szolgál felvilágosítással.

- Dr. Harald Rodeck a neve, és néhány évig Indiá­ban élt. Azt mondják, hogy romtemplomokban kincse­ket ásott ki. Mindenesetre nagyon gazdag. Hatalmas termetű indiai szolgáját is magával hozta, és megvásárolta Rautenfels kastélyát, hamarosan elhaladunk majd mellette. Vaksötét éjszaka érkezett meg, miután a papa restaurálta neki a kastélyt, és szinte újonnan rendezte be a maga számára. Iszonyú sok pénzbe került, de ál­lítólag álomszép lett. Én még nem jártam benne. A vi­lág minden kincséért sem tenném be a lábam oda! De mondja kérem, kisasszony, nem untatom?

- Ellenkezőleg, mindez nagyon érdekel, nagyságos kisasszony - nyugtatta meg Astrid a lányt.

Kathe felnevetett.

- Ó, de furcsán érzem magam, hogy "nagyságos kisasszonynak" szólít. Odahaza senki sem vesz még felnőtt számba. Nagyon büszke vagyok rá, hogy végre valaki odafigyel arra, amit mondok. Otthon mindig csak rám förmednek, hogy ne fecsegjek már annyit. Szóval, képzelje el, Kékszakáll lovag éjnek évadján költözött be a kastélyába, két autóval érkezett. Az el­sőben ő maga ült két titokzatos, fátyolba burkolt nőszeméllyel, akiket azonnal a nagy, keleti toronyba vit­tek. Azóta senki sem látta őket, a börtönőreiken kívül.

- A börtönőreiken kívül? - kérdezte Astrid egyre növekvő ámulattal.

Kathe buzgón bólogatott.

- Igen, a két inas, az óriás indus és az öreg lakáj, aki már Indiába is elkísérte a doktort. Az indiai szol­ga egy szót sem ért és beszél a mi nyelvünkön, csak angolul tud, mondja a papa. Rodeck úron és ezen a két szolgán kívül senki emberfiának nem szabad belépni a keleti toronyba. A szépséges, lefátyolozott nőket pe­dig még senki sem látta szemtől szemben!

Astrid elfojtott egy mosolyt.

- Akkor honnét tudják, hogy szépek? - kérdezte. Kathe egy pillanatra meghökkent, aztán megvonta a vállát.

- Csak felételezem, hogy szépek, hiszen természe­tesen én sem láttam őket. A kastélyparknak csak egy kis részében sétálhatnak, ha kiengedik őket a torony­ból. A parknak ezt a részét olyan magas kőfal veszi körül, hogy oda halandó ember be nem láthat. Közvet­lenül a torony mögött van, ahol a hölgyeket őrzik. Né­ha hallani, amint hangosan sikoltoznak és jajgatnak, még éjszaka is. Jaj, ez iszonyú, Holm kisasszony!

Astrid kétkedve ingatta a fejét.

- Nagyságos kisasszony, mindez nagyon hihetetle­nül hangzik. Nem csak cselédpletyka az egész?

Kathe erélyesen tiltakozott.

- Nem, bizony! Tudja itt az egész környék, hogy Rodeck doktor csak azért vette meg a hatalmas ma­gányos kastélyt, hogy a sötét titkát rejtegesse benne. Nem is hagyja el a kastélyt soha egy-két óránál tovább, és akkor pedig az indus óriás áll őrségben a ke­leti torony bejárata előtt.

Astrid elgondolkodva nézett maga elé. Megpróbál­ta útitársa vonásait emlékezetébe idézni. Nem volt an­nak semmi ijesztő a tekintetében, csak komor volt és szomorú. És legfőképpen boldogtalannak tűnt. Ösztö­nösen tiltakozott a lányban valami az idegenről ter­jesztett nevetséges dajkamesék ellen. Az azonban le­hetséges, hogy valami szomorú titkot rejteget, ami azt a komor árnyékot vetette az arcára.

- Nagyságos kisasszony, nagyon különös történetet mesélt nekem. Tényleg hisz benne?

Kathe buzgón bólogatott.

- Bárkit megkérdezhet itt a környéken, mindenki meg fogja erősíteni a szavaimat. Mama és a hét évvel idősebb Karla nővérem is szentül hisznek benne, és gyakran beszélnek róla. Csak a papa nem akar hallani róla, és erről jut eszembe, meg is tiltotta, hogy említ­sem. Szerinte ostobaság még terjeszteni is ezt a törté­netet. Persze, ő dr. Rodeckben a megrendelőt látja, aki ráadásul a szomszédunk is. És tessék, most mégis kikottyantottam, pedig a papa megtiltotta. Nem sza­bad beárulnia neki, kisasszony.

Astrid mosolyogva nézett Kathe őszintén nekibú­sult arcába. Ez a fiatal, üde teremtés, fecsegő termé­szete ellenére rokonszenves volt neki. Szavai nem pletykaéhségről, hanem őszinte kislányos naivitásról tanúskodtak.

- Természetesen nem fogok beszélni arról, nagyságos kisasszony, amibe, diszkréciómban bízva, beava­tott - mondta nyugodtan.

Kathe fellélegzett.

- Ez csuda remek kegyedtől, kisasszony. Egyálta­lán, úgy látom, aranyos teremtés.

Astridnak újra mosolyognia kellett.

- A kisasszony pedig meglehetősen gyorsan dönti el, kit talál rokonszenvesnek, és kit ellenszenvesnek.

- Ezt, ugye, doktor Rodeck miatt mondja? Beval­lom, eleinte nagyon tetszett nekem. Hiszen még akkor ismertem meg, mielőtt beköltözött volna a kastélyba.

Járt nálunk néhányszor, és a nővéremet teljesen elbű­völte. Sőt, feltételezem, hogy Karla bele is szeretett én meg titkon azt reméltem, hogy elveszi feleségül:

Persze a testvéremre az is nagy hatással volt, hogy ez az ember olyan borzasztó gazdag. Tudja-e, hogy Karla csak féltestvérem? Mama első házasságából szárma­zik. Az ő apja is építész volt, és a halála után a papám úgyszólván benősült a vállalkozásba. Karlára édesapja csinos vagyon, hagyott, de ő azért szeretne jó partit csinálni. Így aztán doktor Rodeck kétszeresen is von­zó volt számára. De a papa azonnal komolyan a lelké­re beszélt, hogy verje ki a fejéből ezt az ötletet, mert doktor Rodeck már foglalt. Hát persze, ha mindjárt két felesége is van!

- De nagyságos kisasszony, egy német férfinak csak egy felesége lehet!

De Kathe megvető mozdulattal fojtotta belé a szót. - Ez az alak biztosan pogány, vagy mohamedán, vagy valami hasonló. Ki tudja, Indiában milyen hitre tért át! Egy bizonyos, én megvetéssel tekintek rá. Nem vette észre, milyen félvállról fogadtam a köszö­nését?

Astrid titkon összeszorította az ajkát. Szórakoztat­ta, mi mindent hord össze ez a kis hóbortos teremtés. - Nem figyeltem rá - jegyezte meg mintegy mellé­kesen.

Ebben a pillanatban fordult ki a kocsi az erdőből mire elragadó kilátás tárult eléjük a kis falura és a fölötte magasodó Rautenfels-kastélyra. Mögötte sűrű erdővel benőtt hegy emelkedett. Úgy látszott, mintha a kastély az erdőből nőtt volna ki. Festői, lenyűgöző építmény volt, Astrid pedig elragadtatva pihentette rajta a tekintetét.

- Ó, de csodaszép! - kiáltotta fellélegezve. Kathe bólintott.

- Papa szerint a legszebb épület, amelyet valaha is látott. Nézze csak, Holm kisasszony, ott, jobbra maga­sodik az a titokzatos torony! A legfelső ablakokból sokszor egész éjjel fény szűrődik ki, és titokzatos ár­nyak suhannak ide-oda. Magam is láttam már, és más­nap reggel hallottam, hogy a fogva tartott asszonyok éjszaka hangosan sikoltoztak.

Astrid felpillantott a toronyra. Hatalmas, szögletes építmény volt. Azt is észrevette, hogy ablakaira fino­man munkált kovácsoltvas rácsot szereltek. Hirtelen megborzadt, mintha a ragyogó napfény dacára hideg fuvallatot érezne, ám nyomban megharagudott magá­ra, kiegyenesedett és másra terelve a szót, kijelentette:

- Mint egy mesebeli kastély, úgy simul a gyönyö­rű környezetbe, és ha majd a fák teljes lombkoroná­jukban állnak, még elbűvölőbb lehet a látvány. Ha az ablakából ez tárul a szeme elé, kisasszony, igazán irigylésre méltó. Hiszen Rosenhof egészen közel van már ide, nemde?

- Igen, öt perc múlva odaérünk. A mi földünk is a Rautenfels grófok birtokához tartozott valaha. Itt kö­rös-körül minden azé a büszke nemzetség é volt. Most pedig az utolsó Rautenfels gróf még az ősi kastélyt is kénytelen volt eladni, hogy kifizethesse az adóssága­it. Nem szomorú? A gróf igen nyalka hadnagy, már láttam egyszer, és csuda vidám fickó, pedig el kellett hagynia ősei otthonát. De ott szemben az már Rosen­hof - szakított félbe fecsegését a leány, és az ostorával egy nagy kertben álló, előkelő villára mutatott.

Néhány perccel később a kocsi megállt a ház főbe­járata előtt. Kathe odavetette a gyeplőt az elébük sie­tő inasnak, és segített Astridnak kiszállni.

- A papa a dolgozószobájában van? - kérdezte az inastól, miközben felfelé haladtak Astriddal a nyitott főlépcsőn.

- Nem, Kathe kisasszony, az uraságok a nappali­ban tartózkodnak.

Kathe bólintott, és behúzta Astridot a tágas előcsar­nokba.

- Jöjjön csak, Holm kisasszony, azonnal a magas bíróság elé viszem! Csak ne aggódjon. Hiszen egé­szen belesápadt!

Astrid nagy levegőt vett.

- Számomra ez sorsdöntő pillanat, nagyságos kis­asszony.

- Ami rajtam múlik, megteszem, hogy kedvezően befolyásoljam a sorsát. Egyébként nagyszerű gondo­lat, hogy segíthetek kegyednek. Csak ne féljen, ha kez­detben a mama és Karla kicsit kritikus lesz. A fő, hogy a papának tessék!

Ezzel Kathe kinyitotta a nappali ajtaját. Tágas te­rembe léptek, mely kellemes eleganciát sugárzott. Az erkélyablak előtt az építészné ült idősebbik lányával. Középütt egy magas, tekintélyes férfi állt göndör, sző­ke hajjal és elegáns, hegyes szakállkával. Salten műépítész úr volt. Ötvenéves lehetett, vagy valamivel több, arca friss volt, napbarnított, barna szeme pedig okos, mérlegelő és csupa jóság, ahogy Astrid Holmra nézett kutatva.

Kathe odaszaladt hozzá.

- Itt hozom Holm kisasszonyt, papa! - kiáltotta apját átölelve, miközben odasúgta a férfinak: - Muszáj idevenned, aranyos és nagyon tetszik nekem!

Apja mosolyogva megcsókolta, és látszott, hogy jót mulat a lányán.

- Isten hozott, csöppségem! Szerencsésen meghoztad Holm kisasszonyt? - kérdezte, majd eltolta magától a kisasszonyt, és Astridhoz lépett. Udvaria­san meghajolt előtte, és ámulattal nézte. "Istenáldotta szépség, Tiziano ecsetjére méltó" - mondta magában, mialatt művészszeme csodálattal csüggött a leány tiszta nemes vonásain.

Kezet nyújtott Astridnak, és így szólt:

- Köszönöm, hogy eljött, Holm kisasszony. Meg­engedi, hogy máris bemutassam a feleségemnek és a nagyobbik lányomnak? A mi csöppségünket már ismeri.

Astrid meghajtotta a fejét.

- A nagyságos kisasszony kedves volt, hogy értem jött.

Kathe közben üdvözölte anyját és nővérét, majd anyja széke mögött állt meg. Karlát, a testvérét figyel­te, aki leplezetlen kíváncsisággal bámulta Astridot. A vendég elegáns megjelenése Karla szemében nem volt jó ajánlólevél.

Kathe anyja, a negyvenes, még igen csinos asszony is kritikusan, sőt titkolt ellenszenvvel mustrálta a jöve­vényt.

Az építész, miután családját bemutatta, hellyel kí­nálta Astridot, majd ő maga is leült.

- Már levelemben közöltem, Holm kisasszony, mi­féle állás várná a házamban. Feltételezem, hogy képes az ellátására.

- Merem remélni, építész úr. Mindenesetre min­dent el fogok követni, hogy megelégedését kiérdemel­jem - válaszolta Astrid, aki az anya és nagylánya mustrálgatásától meglehetősen zavarba jött.

- A bizonyítványmásolatait megküldte. Ezek sok jót árultak el kegyedről - folytatta a házigazda, mi­közben Astrid néhány írást húzott elő a táskájából.

- Elhoztam a bizonyítványok eredetijét is, építész úr, és azt, amelyet épp most kaptam von Klinger as­szonytól.

- Kérem, csak azt a legutóbbit adja ide, a többit is­merem már - felelte Salten, és az írásért nyúlt.

Miután elolvasta, átnyújtotta a feleségének.

- Éppen olyan kiváló, mint az előzőek voltak, Holm kisasszony.

Az építészné átfutotta a bizonyítványt, és visszaad­ta Astridnak.

- Miért hagyta el a legutóbbi állását, Holm kisas­szony? - kérdezte hűvösen. Astrid belenézett az as­szony hideg szemébe, és azonnal érezte, hogy sem tő­le, sem a nagylányától nem várhat szimpátiát.

- Engedje meg, nagyságos asszonyom, hogy ne fedjem fel, mi késztetett állásom felmondására - válaszolta, miközben szíve hevesen dobogott.

Salten asszony gyanakodva méregette. - Nyilván elküldték?

- Nem, nagyságos asszony, én kértem az elbocsátásomat. Olvassa el, kérem, még egyszer a bizonyítvá­nyomat! Az írónő világosan kifejti benne, hogy saját kérésemre távoztam.

Salten asszony sértődötten pillantott bele újra a bi­zonyítványba.

- Valóban! Köszönöm. - Ezzel visszaadta az írást. A műépítész pontosan érezte, hogy feleségét és mostohalányát feszélyezi Astrid szépsége, ám ő ezt nem tartotta elég nyomós oknak arra, hogy ne fogad­ja fel a lányt. Nagyon rokonszenves volt neki Astrid Holm. Nem csak a szépsége nyűgözte le. Volt valami a lényében, ami már az első pillanatban megfogta. Máris eldöntötte, hogy alkalmazza a leányt, pedig azonnal megérezte, hogy a felesége akadékoskodni fog. Ő azonban nem az az ember volt, akit befolyásolni le­hetett döntéseiben.

Egy ideig elbeszélgettek, végül az építész felállt és így szólt.

- El is felejtettük megkérdezni, nem éhes-e, szom­jas-e, Holm kisasszony. Kedves Kathe, menj át a kis­asszonnyal az ebédlőbe, gondoskodj róla, hogy valami harapnivalót kapjon, és közben szórakoztasd egy kicsit.

Kathe felugrott, és átölelte az apját.

- Drága, édes papa, ugye felveszed? - súgta oda neki.

Salten mosolyogva simította ki kedves gyermeke homlokából a makrancos fürtöket.

- Hát persze, csöppségem, már csak azért is, mert annyira szeretnéd! - válaszolta ugyanolyan halkan.

Kathe megszorította édesapja kezét, aztán vidáman Astridhoz fordult.

- Jöjjön, kisasszony, ezt nem mondatjuk magunk­nak kétszer!

Astrid pontosan tudta, hogy most dől el, alkal­mazzák-e. Aggódva követte Kathét néhány elegánsan berendezett szobán át. De szép is ez a villa! Milyen szívesen itt maradna! Az építész úr igen jó benyo­mást gyakorolt rá. Határozottan érezte, hogy a mű­vész jóságos, igazságos ember, akiben feltétlenül megbízhat. A kis Kathe pedig bármilyen szószátyár kis kamaszlány is, remek emberke. Csak jósággal kö­zeledhetett felé az ember. Astridnak felmelegedett a szíve, amikor a házikisasszony belékarolt és magával cipelte. Olyan csodás lenne, ha megkapná itt ezt az állást! Az azonban nem is volt kérdéses számára hogy a két hölgy odabenn leszavazza az alkalmaztatását, ezt Astrid ösztönösen érezte. És talán el is fog­ják érni a céljukat.

Astrid ajkát halk sóhaj hagyta el.

Kathe oldalról figyelte a vendég sápadt arcát.

- Csak ne csüggedjen, Holm kisasszony, mi győz­tünk! A papa a mi oldalunkon áll! - mondta vígan.

Astrid fellélegzett. - Nagyon boldog lennék, de at­tól tartok, hogy az édesanyja és a nővére tetszését nem nyertem el.

- Viszont annál jobban tetszik a papának és nekem.

Mama és Karla miatt nem kell aggódnia. Ők először mindig nagyon kritikusak, ha megismerkednek vala­kivel. Ritkán találnak valakit első látásra rokonszen­vesnek. De nem eszik olyan forrón a kását! Különben is, a kisasszonynak elsősorban a papával és velem lesz dolga. Most viszont végre hozatok valami rendes ennivalót a kisasszonynak.

Kathe csengetett, és amikor az inas belépett, mókás méltósággal jelentette ki.

- Hozzon nekünk harapnivalót, Heinrich, de valami igen finomat. Mondja meg a szakácsnőnek, hogy tegyen ki magáért. Két terítéket is hozzon, mindketten alaposan megéheztünk!

Heinrich tökéletes megelégedésükre teljesítette a megbízatást. Hamarosan gyönyörű hidegtálat tett elé­bük, és a két lány jó étvággyal nekilátott.

III.

Időközben a nappaliban döntöttek Astrid Holm sorsá­ról. Miután Kathével kimentek, a házigazda megkér­dezte:

- Nos, hogy tetszik nektek a fiatal hölgy? Felesége fintorogva vonogatta a vállát. Még mielőtt válaszolhatott volna, a nagylány kurtán kijelentette: - Nekem egyáltalán nem tetszik.

Salten komolyan nézett a lányra.

- Ne felejtsd el, Karla, hogy egy ember sorsa forog kockán. Miért nem tetszik neked?

- Van benne valami nagyképűség. Olyan ... bekép­zelt ... - felelte kicsit bizonytalanul Karla.

- Én ebből semmit sem vettem észre. Határozott a fellépése, jól nevelt, szerény. Ám mindenekelőtt az a kérdés, milyen a munkateljesítménye. Nem igaz, Me­lanie?

Ezzel az építész a feleségéhez fordult.

- Csak megerősíthetem Karla véleményét. Holm kisasszony nekem sem tetszik. Alárendelt állásához képest túl feltűnő szépség.

Az építész szája gúnyos mosolyra húzódott:

- Ilyenek vagytok ti, nők! Ha egy másik nőt túl szépnek találtok, annak már semmi esélye sincs. Mit tehet ez a szegény lány arról, hogy szép? Persze, ez az ő helyzetében kényelmetlenséget is okozhat, mert esetleg megpróbálnak tolakodóan közeledni hozzá. Nekem azonban csak az a fő, hogy jól végezze a mun­kát, amit rábízok.

És különben is, teljesen elbűvölt. Csak úgy ra­gyogott a szemed, amint belépett - jegyezte meg epé­sen a felesége.

Az építész szívből felnevetett.

- De Melanie, drágám, ismerhetsz annyira, hogy tudd, ha egy szép női arcban el is gyönyörködöm, az teljesen veszélytelen! Nem volna egy csepp szépérzé­kem, művészi adottságom sem, ha nem örülnék egy szépséges emberi lény láttán. Egész életemben szíve­sebben néztem szép embereket, mint rútakat. Az én koromban ez már igazán ártatlan dolog. Mivel pedig a személyzetet leszámítva én vagyok az egyetlen férfi a házban, így Holm kisasszony szépsége nem hoz ránk semmi veszedelmet.

A szavai nem maradtak egészen hatástalanok, de a felesége még mindig kedvetlenül vágta rá:

- Elfelejted, hogy Karla eladósorba került. Nem okos dolog egy lányos házban feltűnően szép nőt al­kalmazni. Elvonhatja a férfi vendégek figyelmét Kar­láról.

Az ura vállat vont.

- De kérlek, Melanie! Ha Karlának félni kellene bármely csinos nő konkurenciájától, akkor az illető férfival nem is érdemes foglalkozni. Végül is Kar­lának nincs miért tartania a Holm kisasszonnyal való összehasonlítástól. Legyetek már egy kicsit nagylel­kűek, és ne sajnáljátok ettől a szegény teremtéstől a jó, biztos állást! Árva, és már évek óta egyedül kell eltar­tania magát. Milyen keményen küszködhetett! És di­cséretére válik, hogy ilyen szép lány létére a becsületes, nehéz munkát választotta a könnyű boldogulás he­lyett.

Karla mindjárt megenyhült, amikor mostohaapja a szépségét dicsérte, és az sem maradt hatás nélkül hogy az építész a hölgyek nagylelkűségére hivatkozott.

Melanie asszony vállat vont.

- Nos, nem bánom, nem akarom, hogy keményszí­vűnek tarts. Megpróbálkozhatunk vele. Elvégre nem kell okvetlenül bevonnunk a társaságba, ha vendégek jönnek.

Az építész mosolyogva simogatta a szakállát.

- Persze, erre semmi szükség. Úgy látom, a fiatal hölgy elég tapintatos ahhoz, hogy észrevegye, ha fe­lesleges a jelenléte. Akkor majd úgyis visszavonul.

Így tehát elhatározták, hogy Astrid Holmot alkal­mazzák.

Különös módon az építész boldog volt ettől a győ­zelemtől. Kellemes érzéssel töltötte el a gondolat, hogy Astrid Holmmal egy fedél alatt fognak élni ezután.

Persze, bebeszélte magának, hogy csakis Kathe kedvéért örül ennek. De mégis valami más volt, ami ezt az érzést motiválta.

Amikor Kathe Astriddal visszament a nappaliba, a házigazda mosolyogva lépett elébük.

- Örömmel közölhetem, Holm kisasszony, úgy döntöttünk, hogy szerződtetjük - mondta szívélyesen.

Astrid az örömtől elpirult. A szeme hálásan ragyogott fel a két hölgyre pillantva, aztán megállapodott az építész arcán, aki már első látásra kivívta rokonszenvét.

- Nagy örömmel tölt el, építész úr, hogy alkalmaz­ni akar. És hálásan köszönöm az előlegezett bizalmat.

- Reméljük, hogy kölcsönösen elégedettek leszünk egymással, Holm kisasszony. Nagyon örülnék, ha mi­hamarabb elfoglalná az állását. Mikor tudná magát szabaddá tenni?

- Ha kívánja, azonnal beléphetek - felelte Astrid.

- Már most szabad, Holm kisasszony? - kérdezte a ház úrnője kissé gyanakodva.

Astrid meghajtotta a fejét.

- Igen, nagyságos asszony, már szerdán kiléptem előző helyemről.

- Így, hónap közepén?

Ebből a kérdésből olyan egyértelmű gyanakvás áradt, hogy Astrid azonnal elvörösödött. Büszkén ki­egyenesedett, és ránézett Melanie asszonyra.

- Úgy alakultak a körülményeim.

- Miféle körülmények? - faggatta tovább a ház asszonya.

- Sajnálom, nem beszélhetek róluk, nagyságos as­szony, erre szavamat adtam. De ha még valami bi­zonytalanságot érezne, hogy befogadjon-e a házába, mielőtt pontos információt szerzett rólam, akkor ké­rem, egyelőre csak próbaidőre alkalmazzanak. Von Klinger asszony szívesen szolgál rólam bővebb felvilágosítással.

Ekkor a ház ura lépett közbe.

- Nem, nem, kisasszony, félreértette a feleségemet.

Semmiféle aggályunk nincs, és természetesen azonnal szerződtetjük. Kifejezetten örülök, hogy szabad, és így azonnal be tud lépni. Kérem, ennek megfelelően intézze az ügyeit. Hétfőn tehát már kezdeni tudna?

- Igenis, építész úr, csak össze kell szednem a hol­mimat.

- Akkor hétfőn ugyanezzel a vonattal várjuk, amel­lyel ma érkezett.

- Pontosan itt leszek - felelte Astrid csillogó szem­mel.

A házigazda felállt.

- Akkor már csak néhány gyakorlati dolgot kell tisztáznunk. Kérem, kísérjen a dolgozószobámba.

Astrid illedelmesen elköszönt a hölgyektől. Főhaj­tását Melanie asszony és Karla igen hűvösen, pecke­sen fogadta.

Kathét dühítette nővére elutasító ábrázata, és nagyon kedvesen így szólt Astridhoz:

- Azután visszaviszem a pályaudvarra, Holm kis­asszony, és nagyon örülök, hogy most már örökre ide­jön hozzánk.

Ez az "örökre" Astrid fülében ígéretesen hangzott.

Bárcsak valóban otthonra lelne ebben a házban! Vagy itt sem lesz soká maradása? Ezzel a kétellyel szívében követte a ház urát annak dolgozószobájába.

Kathe levetette magát egy karosszékbe. Édesanyja meg­rovóan nézett rá.

- Nem kell mindjárt ilyen közvetlen hangot meg­ütnöd Holm kisasszonnyal. Nem vagy már gyerek, Kathe!

A bakfis azonnal harci pózba helyezkedett.

- Legalább kicsit légy barátságosabb ezzel a sze­gény lánnyal, mama! Miért ne lennék kedves hozzá, ha egyszer tetszik nekem?

- Mert te úri kisasszony vagy, ő pedig csak fizetett alkalmazottunk. Meg kell tartani a három lépés távol­ságot.

- Azt majd megtartja Karla! Csakis barátságosan közeledhetem hozzá, a kisasszony ugyanis igen remek ember, ráadásul még tapintatos és jól nevelt is.

- Mindenesetre nálad tapintatosabb és jobban nevelt - vágta rá csípősen Karla.

Kathe válaszul kiöltötte a nyelvét.

Igazad van, drága testvérkém, sokkal tapintato­sabb és jobban nevelt, mint én, rólad nem is szólva. Éppen ezért nagyon jót tesz, ha vele érintkezem. Re­mélem, sokat tanulok majd tőle, miközben neki sem­mi haszna nem lesz a velem való kapcsolatból.

- Milyen belátó lettél egyszerre! - gúnyolódott Karla.

De Kathét nem lehetett sarokba szorítani.

- Így van, én legalább néha képes vagyok belátó lenni.

- Ne veszekedjetek már megint! - szólt rájuk bosszúsan az anyjuk.

Kisebbik lánya fel pattant, átölelte az asszonyt, megcsókolta és így szólt:

- Ne törődj velünk, mama, szeretünk odamondogatni egymásnak, de ez nem megy vérre. Karla, ne vágj már ilyen elkámpicsorodott képet, így tíz évvel idősebbnek látszol! Én a helyedben mindig vidám lennék. Akkor nem kellene Holm kisasszony konku­renciájától tartanod.

- Ki mondta, hogy tartok tőle? - fölényeskedett Karla.

- Már azt hittem, így van, és ezért voltál szegény­kével ilyen undok.

- Miféle hang ez már megint, Kathe!

- Kathének egyszerűen muszáj mindig támadni - jegyezte meg Karla.

Húga kecses mozdulattal kétoldalt felcsippentette a szoknyája szélét, és mély udvari bókot vágott Karla előtt.

- Kegyelmességednek teljességgel igaza van! Te, Karla, ha ilyen kedves leszel, mesélek neked egy új­donságot.

- Ha nem lennék kedves, most szóba sem állnék veled. Szóval, mi az az újdonság?

Kathe visszaült, és izgatottan harangozott a lábával. - Tudod, kivel érkezett Holm kisasszony az állomásra?

- Nos?

- Kékszakáll lovaggal.

- Hát nem volt itthon?

- Biztosan csak két napra utazott el, mert csütörtök délelőtt még láttam. Csak azon csodálkozom, hogy Kékszakáll lovag ilyen soká magára hagyta sze­rencsétlen áldozatait.

Anyja ijedten nézett körül.

- Kathe, ne nevezd így doktor Rodecket!

- Hiszen ti is így nevezitek!

- De a papa nem akarja. Megharagszik, ha meg­hallja ezt a gúnynevet.

- Persze, persze! De most nincs itt a papa, magunk közt vagyunk.

- Csak ennyi az egész újdonság, Kathe? - kérdez­te Karla, szép ujjait bámulva.

- Ez neked nem elég? Ó, de igényes vagy! Rosen­hofban ritkán történik valami érdekes, és szerintem a mai nap igazán izgalmas.

- Beszéltél doktor Rodeckkel? - kérdezte az anya. Kathe megrázkódott.

- Szabad akaratomból nem állnék vele szóba. A köszöntését is éppen csak foghegyről fogadtam.

- Ó, Kathe, egy éve még az ideálod volt! - gúnyo­lódott Karla.

Húga a vállát vonogatta.

- A tiéd is, Karla! Sőt, a te rajongásod ráadásul egészen gyakorlati vágyakkal párosult, amíg meg nem tudtad, hogy van már két felesége is. Az én rajongá­som legalább plátói maradt.

- Szörnyű vagy, Kathe!

A bakfis felugrott, és néhány tánc1épést lejtett.

- Tudom, Karla, ezt már sokszor mondtad! De nem sértődöm meg. Béküljünk ki, nesze, egy puszi! Most pedig befogatom a csézát, hogy az állomásra vihes­sem Holm kisasszonyt.

- De légy szíves, tarts távolságot, Kathe, ne légy túl közvetlen a kisasszonnyal! - intette az anyja.

Kathe erre megcsókolta, és nagyon kedvesen kér­lelte:

- Ne gyötörj az ilyen szabályokkal, mama! Tudod, jól, ha valakit megkedvelek, nem tudok jégcsapként viselkedni. De nem kell attól tartanod, hogy Holm kisasszony visszaél a rokonszenvemmel, ő annál sok­kal jobb érzésű.

- Erre máris rájöttél? - gúnyolódott Karla. Kathe ismét bókolt féltestvére előtt.

- Voltam bátor, szépséges nővérem, és ajánlom ma­gam kegyelmességed gráciájába.

Ezzel kisasszézott a szobából.

Anya és lánya egy ideig szótlanul néztek utána, majd akaratuk ellenére ki buggyant mindkettőjükből a kacagás.

- Hihetetlen kölyök - nyugtázta Karla.

- Ez a Holm kisasszony talán mégis jó befolyással lesz rá. Alapjában véve kellemes és rokonszenves be­nyomást keltett.

- Ez tagadhatatlan, mama.

IV.

Miután Salten műépítész Astriddal tisztázta szerződése egyes pontjait, kikísérte az előcsarnokba, ahol Kathe már várt rá.

- Tehát visszaviszed Holm kisasszonyt az állomás­ra. Egyébként legfőbb ideje indulnotok, ha nem akar­ja lekésni a vonatot - jegyezte meg az építész, miután elköszönt Astridtól.

- Ne aggódj papa, elérjük! Viszontlátásra!

Ezzel belekarolt Astridba és elvonszolta, miközben apja mosolyogva figyelte őket.

Kathének - amint a gyeplőt megragadta - máris vi­dáman megeredt a nyelve.

- Nos, meg van elégedve, kisasszony? - kérdezte pajkosan mosolyogva.

- Nagyon elégedett vagyok, és nagyon boldog, nagy­ságos kisasszony - válaszolta őszinte szívvel Astrid. ­Minden egyes nap, melyet állás nélkül töltök el, érzé­keny veszteség a számomra.

- Olyan szegény? - kérdezte gyanútlanul Kathe.

- Igen, nagyságos kisasszony.

- De mégis milyen büszke! Annyira örültem, hogy nem hagyta magát megalázni.

Astrid arca megvonaglott.

- Remélem, az édesanyja nem is akart megalázni.

- Jaj, a mama biztosan nem is annak szánta. Hamarosan ő is a kisasszony pártjára áll, ha már itt lesz ná­lunk. Csak Karla vizeit ne zavarja!

- Hogyan is tenném? - kérdezte értetlenül Astrid.

- Úgy értem, ha a nővérem hódolói nálunk vendé­geskednek.

- Akkor természetesen, amennyire tudok, a hát­térbe vonulok majd.

Kathe bólintott.

- Ezt okosan teszi. Ezzel a mama és Karla rokon­szenvét is elnyeri.

Éppen Rautenfels kastélya előtt hajtottak el, ami­kor egy lovas jött velük szembe. Astrid azonnal felis­merte benne úti társát.

Amikor a férfi meghallotta a kocsizörgést, úgy né­zett fel, mintha mély merengésből ocsúdna. Pillantása a két ifjú hölgyre esett, és amikor Astrid ragyogó te­kintetével találkozott, olyan különösen csillant fel az ő szeme is, mintha örülne ennek a találkozásnak. Udva­riasan köszönt - és máris lovagolt tovább. Kathe fél­hangosan megjegyezte:

- Már megint ez a rémes Kékszakáll lovag!

Astrid akaratlanul is elmosolyodott. Kathe szavai feloldották zavarát, amely dr. Rodeck láttán támadt a lelkében.

- Nagyságos kisasszonynak igen élénk a képzelő­ereje ezzel a Kékszakáll-mesével.

- Jaj, kérem, hagyja ezt a nagyságos kisasszonyo­zást! Először hízelgőnek találtam, de már nem tetszik. Nevezzen csak egyszerűen Kathe kisasszonynak! Az persze igaz, hogy élénk a képzelőerőm. A legpompá­sabb történeteket tudom kitalálni. De mondja csak, Holm kisasszony, ugye érdekes volt egy ilyen híres írónő titkárnőjének lenni?

Astrid nem felelt rögtön, mint aki előbb meg akar­ja fontolni a választ.

- Nem volt sok örömteli élményem von Klingerék házában. Az írónő nagyon boldogtalan asszony.

- Igazán? Ezt el sem tudom képzelni. Mindig azt hittem, hogy egy ilyen híres írónő csak nagyon irigy­lésre méltó lehet. Szóval, von Klinger asszony boldog­talan?

- Igen, sajnos.

- És miért?

- Erről nem beszélhetek - válaszolta komolyan Astrid, és nyomban más témát vetett fel, amíg ki nem ér­tek a pályaudvarra. Igyekezniük kellett, mert a távol­ban már feltűnt az érkező vonat.

Kathe a kocsiról nyújtott kezet.

- Akkor a hétfői viszontlátásig! Talán ismét én jö­vök ki a kisasszony elé.

- Viszontlátásra, Kathe kisasszony, és még egyszer nagyon köszönöm a kedvességét.

Ezzel Astrid már sietett is a vonathoz. Kathe a bricskán megvárta, amíg a vonat elindult, majd elége­dett hangulatban hazahajtott. "Kedves teremtés! Sze­mélyes védelmem alá helyezem, hogy otthonosan érezze magát nálunk" - gondolta felnőttes komolyko­dással, átérezve pártfogói szerepének fontosságát.

A szomszéd kastélyhoz közeledve megpillantotta a lovaglásából visszatérő dr. Rodecket. Szinte úgy tűnt, a Kékszakáll lesben állt, hogy megvárja a bricskát. Lassan odalépett Kathéhez.

- Volna olyan szíves, Salten kisasszony, átadni az édesapjának az üzenetet, hogy holnap délelőtt átme­gyek hozzá? - mondta kalapját megemelve a bakfis előtt.

A lányka félénken nézett a szemébe, ám végül nyersebben és kurtábban felelte az illendőnél:

- Átadom.

Nem is sejtette, milyen mókásan hatott a várúrra "jeges megvetésével" . A férfi jól látta, hogy Kathe igencsak meghajszolja a lovát, csakhogy mielőbb sza­baduljon a közeléből, ő azonban kitartóan ügetett mel­lette.

- Vendégük volt ma? Láttam, hogy a kisasszony jött a hölgyért az állomásra, akit most vissza is vitt oda.

Kathe magasra tartotta pisze orrocskáját.

- A hölgy nem vendég, hanem a papa új titkárnő­je. Bemutatkozó látogatásra jött.

Dr. Rodeck ezzel meg is tudta, amire kíváncsi volt, és kalapját emelve elköszönt.

- Kérem, adja át odahaza az üdvözletemet, Salten kisasszony!

- Köszönöm - hangzott az elutasítónak szánt válasz. Rodeck doktor szája szélén kis félmosoly suhant át, míg lovát megsarkantyúzva befordult a kastélyhíd­hoz vezető földútra. Az udvaron a lovászfiú sietett elé, átvette tőle a lovat, ő pedig a kitárt főbejárat felé in­dult. Egy inas állt a kapuban, hogy elvegye a kalapját és lovaglóostorát a gazdájától. Dr. Rodeck keresztül­vágott a kastély nagy előcsarnokán, majd egy széles folyosón ment tovább, amely a keleti torony vasajtajá­hoz vezetett. Az ajtó mellett támaszkodott a falnak a herkulesi termetű indus, hazája viseletében, fején fe­hér selyemturbánnal. Samulah volt az, dr. Rodeck in­diai szolgája.

Amikor urát megpillantotta, felegyenesedett, karját keresztbe tette széles mellkasán, és földig hajolt. Acé­los, büszke tekintetét alázatosan emelte urára.

- Minden rendben, Samulah? - kérdezte hindi nyelven dr. Rodeck.

Samulah komolyan, méltóságteljesen hajtott fejet.

- A szahiba még mindig alszik, szahib.

Dr. Rodeck fellélegzett.

- Ez jó, Samulah. Most a dolgozószobámba megyek. Ha a szahiba felébred, jelentsd!

Az indiai ismét meghajolt.

- Samulah jelenteni fogja, szahib.

Dr. Rodeck barátságosan biccentett, majd vissza­fordult, és az előcsarnokon átvágva felment a lépcsőn. Magánlakosztálya az első emeleten volt. Belépett a dolgozószobájába. Nagy, impozáns terem volt, nehéz, sötét tölgyfa berendezéssel. Az ajtókon és ablakokon is sötétkék függönyök lógtak. Csak egy pompás per­zsaszőnyeg vitt némi változatosságot a szoba komor színvilágába.

Dr. Rodeck a középső ablak előtt álló nagy diplo­mata íróasztalhoz lépett. Székébe vetette magát, és fe­jét a tenyerébe támasztotta. A szeme búsan meredt a leszálló sötétségbe, az ablakon át. Már alig tudta az állomáshoz vezető utat kivenni. Lelki szemei előtt azonban nappali világosság ragyogott még. Könnyű bricska gördült végig ezen az úton, rajta két karcsú leányalak. Képzeletében újra és újra ragyogó aranyszínű hajjal keretezett, szépséges leányarc merült fel, mely­ben nagy barna szempár nézett rá különös, kutató pil­lantással.

A magányosan álmodozó férfi melléből mély, fáj­dalmas sóhaj fakadt ki, majd elszántan felugrott, egy mozdulattal mintegy lesöpörve az álomképeket, és villanyt gyújtott.

Egy ideig fel-alá járkált. Azután belépett a szom­szédos öltözőszobába, hogy ruhát váltson. Könnyű há­zi kabátban tért vissza a dolgozószobába, letelepedett az íróasztalhoz, és munkához látott.

Bölcsészeti tanulmányaihoz a buddhizmus iratai­nak kutatását választotta, így hivatásának gyakorlása néhány évre Indiába szólította. Szüleitől tekintélyes vagyont örökölt. Ez lehetővé tette, hogy igényei sze­rint rendezze be életét.

Kutatásai során egy templomromban ősrégi, mesé­be illő kincset fedezett fel, amit azonnal az illetékes helyi hatóságok rendelkezésére bocsátott. A becsüle­tes megtalálónak vagyont érő jutalom ütötte a markát. Az ember természetesen azt gondolná, hogy Rodeck doktort nagyon boldoggá tették a sikerei, ez azonban nem felelt meg a valóságnak.

Indiából való hazatérése után különös módon meg­változott. Amikor neki vágott a világnak, életvidám, gondtalan ember volt, aki kitűzött célját tetterőtől duz­zadva követte. Ám borongós kedélyű, zárkózott em­berként tért haza. Régebbi barátai és ismerősei elől kitért. Ha hogyléte iránt érdeklődtek, csak felületes, elhárító választ adott. Láthatólag valami rejtélyes sors­csapás sújtotta. Vajon titkos vétek vagy valami nagy szerencsétlenség változtatta meg ennyire?

Senkinek sem adott róla felvilágosítást. Hazatérése után a magányba menekült. Véletlenül találkozott a fi­atal Rautenfels gróffal, aki megvételre kínálta neki a kastélyát, amikor hallotta, hogy a tudós csendes, világ­tól elzárt birtokot akar vásárolni.

Dr. Rodeck megnézte a kastélyt, és miután Salten építész hajlandó volt a restaurálást azonnal elvégezni, megvásárolta a kastélyt. Az is igaz volt, hogy dr. Ro­deck éjnek évadján költözött be, két autóval.

És az sem volt teljesen légből kapott, amit Kathe Salten mesélt Astrid Holmnak arról, hogy a kocsijában két nőt hozott magával, bár csak egyikük volt lefátyolozva. És ez a két nő valóban még azon az estén örökre eltűnt a keleti toronyban. Az is megfelelt a va­lóságnak, hogy csupán Schindlernek, az öreg komor­nyiknak és az indiai szolgának volt bejárása ebbe a toronyba.

Az is igaz volt, amit Kathe a toronyban történő kü­lönös dolgokról mesélt. Néha női hangok jajgatását, sikoltozását lehetett hallani, női lábak menekülésének neszét, majd súlyos férfilépteket. Ha azonban valaki az ilyen jelenetek után, amikor már helyreállt a nyu­galom, meglátta a toronyból kilépő dr. Rodecket, ak­kor annak sápadt, meggyötört arcán leírhatatlan szen­vedés nyomait pillanthatta meg. Ha Kathe Salten csak egyetlenegyszer így látja, nem lett volna képes meg­tagadni tőle a részvétét.

De nem Kathe Salten volt az egyetlen, aki dr. Ro­decket gyanúba fogta. A legkülönösebb szóbeszédek terjedtek el vele kapcsolatban a környéken. Ám a tu­dóst büszkesége megakadályozta abban, hogy szem­beszálljon ezekkel, és a tudat, hogy ha ártatlan is, de nem teljesen vétlen a szerencsétlenségében, kínzó ke­serűséggel töltötte el.

Ez a roppant tehetséges, nemeslelkű ember titká­val együtt kastélya magányába menekült, és senkit sem volt hajlandó beavatni az életébe. A Kékszakáll lovag gúnynevet akasztották rá a faluban, és ha a suhancok utána kiabáltak, ó megvonta a vállát, és sem­mit nem tett annak érdekében, hogy az embereket fel­világosítsa. Beszéljenek és gondoljanak csak, amit akarnak!

A rangban hozzá illók rokonszenvét is elvesztette természetesen azáltal, hogy nem csatlakozott a szom­széd birtokosok társasági életéhez.

Csak kevesen akadtak, akik dr. Rodecket mindezek ellenére nagyra becsülték, köztük Salten építész, aki mindenhol védelmébe vette a várurat, és aki valószí­nűleg ismerte tragikus sorsát is. ,Mivel azonban nem szolgáltathatta ki a magányos remete titkát, nem sok eredménnyel járt, hogy kiállt mellette.

Harald Rodeck az építésszel bizonyos kapcsolatot fenntartott, de csupán vele. A család nőtagjai ugyan­olyan bizalmatlanul kezelték, mint egész környezete.

Rodeck ugyan gúnyosan mosolygott, amikor a kis Kathe "jeges megvetéssel" büntette, de semmi sem vitte rá, hogy titkáról fellebbentse a fátylat.

Amikor már egy jó órája dolgozott, kopogtak az aj­taján. Biztatására Samulah lépett be.

- A szahiba téged hív, szahib - jelentette.

Dr. Rodeck azonnal felállt, és az indust követve a keleti toronyba sietett.

- Hogy van a szahiba, Samulah? - kérdezte útközben.

- Víg, mint a gyermek, és rámosolygott Samulahra - mondta sugárzó tekintettel a hú szolga.

Dr. Rodeck fellélegzett, és eltűnt a vasajtó mögött.

V.

Astrid Holm már hetek óta Rosenhofban tartózkodott. Ifjú kora rugalmasságával gyorsan beleszokott új kö­rülményeibe, és jól érezte magát, amennyire csak alá­rendelt helyzete ezt lehetővé tette.

Bár a ház asszonya és elsőszülött lánya még min­dig kissé gyanakodva méregette, de Astrid anélkül, hogy megalázkodott volna, minden erejétől telhetőt megtett annak érdekében, hogy a két hölgyet is a ma­ga oldalára állítsa. Fiatal kora óta hozzászokott, hogy megküzdjön nehéz sorsával, és a dámák csendes el­lenszenvét végül is el lehetett viselni, hiszen kevés dolga volt velük. Annál jobban kárpótolta Kathe me­legszívű, gyermeki lényével, aki napról napra jobban megszerette édesapja új titkárnőjét, egyre nagyobb bi­zalmat érzett iránta, és nem egy kínos helyzeten segí­tette át.

Munkaadója egyelőre szinte minden idejét igénybe vette. Ha néha néhány órára elszabadult, akkor Kathe csapott le rá. Ilyenkor felváltva angolul és franciául beszélgettek, és Astridnak sikerült olyan érdekesen irányítani az eszmecserét, hogy a kislány hamarosan jelentősen előrehaladt az idegen nyelvekben.

Anyja ezt elégedetten vette tudomásul, és lelke mé­lyén nem tagadhatta meg az elismerést Astridtól. Ast­ridnak azonban a legnagyobb örömet a Salten úrral való zavartalan közös munka szerezte. Az építész is élvezte az értelmes leánnyal eltöltött órákat, aki meg­lepő gyorsasággal szívta magába az új ismereteket.

Astrid első perctől kezdve rokonszenves volt neki, és ifjonti szépsége napról napra jobban elbűvölte. Te­kintetében szinte atyai öröm tükröződött, ha ránézett, Holm kisasszony pedig bizalommal és elfogulatlanul örült ennek.

Érezte, hogy főnöke a hölgyeknek kijáró tisztelet­tel és teljes értékű emberként kezeli. Nemcsak fizetett alkalmazottnak tekinti, hanem kedves családtagnak és megbecsült munkatársnak is.

A legjobban annak örült az építész, hogy Astrid meglehetősen finom megértéssel közeledett hozzá és a munkájához. A mű, amelyen dolgozott, egész addi­gi tevékenységét készült szóban és képben megörökí­teni. A szükséges anyagot már évekkel korábban összegyűjtötte. A fényképek, alaprajzok és jegyzetek rendszerezve várták, hogy megszerkesszék, esetleg ki­egészítsék őket.

Miközben a férfi tollba mondta művét, meglepte, mennyire élénk, eleven Astrid figyelme, és milyen ta­lálóak a megjegyzései, ha egyszer-egyszer rákérdezett valamire. Teljes odaadással vett részt a könyv megal­kotásában, és valósággal beleélte magát a műbe. Az építész ezt persze örömmel vette, és meg is említette egyszer titkárnőjének:

- Eleinte sokkal bonyolultabbnak és kevésbé öröm­telinek képzeltem ezt a munkát - mondta. - De a kis­asszony igazán megkönnyíti számomra megértő hozzáállásával.

Astridot megörvendeztette ez a megjegyzés. - Megszégyenít, építész úr.

- Dehogyis. Az elismerésemet el kell viselnie, mert pénzzel ilyesmit nem lehet megfizetni.

Salten építőmester egyre inkább úgy érezte, hogy Astrid Holm olyasvalamit hozott az életébe, ami idáig hiányzott belőle: egy finom érzésű női lélek megérté­sét hivatása, szellemi és művészi alkotómunkája iránt. A felesége középszerű nő volt, aki munkáját csak a fé­mesen csengő eredmények alapján értékelte. Ha egy különösen jól jövedelmező megbízatás után megaján­dékozta egy értékes' ékszerrel, annak persze örült, ám lelke idegen maradt ura alkotómunkája iránt, akárcsak a mostohalányáé. Kathe pedig túl fiatal volt még, bár rajongásig szerette és tisztelte édesapját, de szellemi teljesítményének jelentőségét nem tudta még felfogni.

Salten igen bölcsen óvakodott attól, hogy a felesé­ge tudomására hozza, milyen szellemi kapcsolat ala­kult ki közte és Astrid között. A dolgozószobáján kívül udvariasan és előírásszerűen viselkedett titkárnőjével. Nem akarta még jobban megnehezíteni a helyzetét. Felesége már így is neheztelt azért, hogy férje úgy bánik Astriddal, mint egy társasági hölggyel, nem pedig mint a beosztottjával. Annál jobban el volt ragadtatva azon­ban Kathe, hogy, kedvenc szavajárásával élve, "milyen csuda jó hangot" ütött meg apja a fiatal hölggyel.

- Hát nem remek ember a papa, Astrid kisasszony? - kiáltott fel Kathe túláradó temperamentummal az egyik sétájukon.

Astrid csillogó szemmel bólintott.

- Boldog lehet, hogy ilyen édesapja van, és igazán büszke lehet rá!

- Bizony az is vagyok, és örülök, hogy a kisas­szony is így látja. Mama és Karla átlagembernek tart­ják. De én jól látom a különbséget közte és más férfiak között. És a kisasszony is látja.

- Igen, én jól megismerhettem az édesapját, hiszen szerencsémre együtt dolgozom vele.

- Vagyis kegyednek á munka öröm?

- Igen, Kathe kisasszony, nagy öröm.

- Mindig olyan szorgalmas. Tulajdonképpen szégyenkeznem kellene a kisasszony előtt.

- Miért?

- Mert én olyan haszontalanul tengetem az életem. Idáig csak az iskolával voltam elfoglalva. És ezt mos­tanra végre befejeztem. Mihez kezdjek ezután? Az életemet a szép ruháknak és a hódolóknak szenteljem; mint Karla? Ez nem nekem való. Szinte irigylem a kisasszonyt.

- Senkinek sem kell haszontalanul élnie, Kathe kis­asszony. Biztosan majd kegyed is talál valami hasznos elfoglaltságot - felelte kedvesen Astrid.

Kathe belekarolt Astridba, és csillogó szemmel nézett fel rá.

- Ha így beszélnék Karlával, biztosan kinevetne. De kegyednek mindent el lehet mondani. Ugye, segíteni fog, hogy a helyes utat megtaláljam?

- Nagyon szívesen - válaszolta melegen Astrid.

Még mielőtt ezt Kathe megköszönhette volna, ös­szerezzent, és belekapaszkodott Astrid karjába. Köz­vetlenül előttük egy lovas kanyarodott ki az erdőből, és egyenesen feléjük tartott.

- A Kékszakáll lovag - sziszegte Kathe olyan han­gosan, hogy dr. Rodeck jól hallhatta. Astrid pedig ös­szerezzent, és a szíve nyugtalanul vert, mint mindig, ha találkozott Harald Rodeckkel, akivel időközben főnö­ke összeismertette.

Harald Rodeck megfékezte lovát, és üdvözölte a két fiatal hölgyet. Kathe megszokott lekezelő modorá­ban, foghegyről fogadta az üdvözlést, és tovább akart menni, de Harald ügyet sem vetve rá, Astridhoz for­dult, és megkérdezte:

- Meglátogatta a mi szép erdőnket, Holm kisas­szony?

A leány elpirulva nézett fel rá, és megállt.

- Igen, doktor úr, volt egy szabad órám, így felhasz­náltam a sétára.

- És tetszik kegyednek a mi thüringiai vidékünk? - kérdezte a doktor, ügyet sem vetve Kathe látható tü­relmetlenségére.

- Csodaszép itt! Először adatott meg, hogy ilyen csodás tájon élhessek!

A férfi pillantása felragyogva találkozott Astridé­val. Végre azonban észrevette Kathe türelmetlen sür­getését, félrevonta lovát, és szabad utat engedett a hölgyeknek. Közben egy kicsit gunyorosan elmosolyodott.

- Salten kisasszonynak, úgy látszik, sürgős dolga van. Nem akarom tovább feltartani a hölgyeket. Isten önökkel, kisasszonyok. Kérem, tolmácsolják odahaza üdvözletemet!

Astridnak arcába szökött a vér. Érezte, hogy a férfi észrevette Kathe türelmetlenségét, és ez megbántot­ta, de nem tehetett mást, némán bólintott búcsúzóul.

Kathe olyan gyorsan vonszolta magával, hogy alig bírt vele lépést tartani.

- Hála Istennek, hogy megszabadultunk tőle! Ez a rémes ember képes volt utunkat állni! És hogyan né­zett a kisasszonyra! Kerülje nagy ívben, amennyire csak tudja! - mondta felindultan.

Astridnak valóságos testi fájdalmat okozott, hogy kénytelen volt Harald Rodeck elől elmenekülni. Hangjában némi nehezteléssel meg is jegyezte:

- Kathe kisasszony, tudja egyáltalán, hogy a viselkedése mennyire sérti dr. Rodecket?

Kathe határozottan bólintott: - Pontosan ezt akarom.

- Úgy látszik, megfeledkezik arról, hogy egy úriember nem torolhatja meg egy hölgyön az ilyen sér­tést. A doktor úr tehát tehetetlen kegyeddel szemben. - De őkelme sem kérdezi meg a tehetetlen áldozataitól, akarnak-e szenvedni vagy sem. Bárcsak jól lát­hatóan kifejezhetném iránta megvetésemet!

- Azt hiszem, Kathe kisasszony, igazságtalan a szomszédjukkal - vetette közbe Astrid, de a csitrit nem lehetett jobb belátásra bírni, így végül feladta. De ő maga szentül meg volt győződve arról, hogy az épí­tész nem érintkezne ilyen szívélyesen dr. Rodeckkel, ha ez becstelen ember lenne. Meglehet, hogy Rauten­fels kastélyának falai valami tragikus titkot rejtenek, de Astrid semmiért a világon el nem hitte volna, hogy Harald Rodeck aljas ember.

Kathe sürgette, hogy menjenek haza. Elment a kedve a sétától. Úgy érezte, az egész erdőt Kékszakáll-lovag rossz szelleme tölti be.

Amikor kiértek a fák közül, összetalálkoztak az építésszel, aki éppen a kastélyból tartott hazafelé. A nyugati toronynál a restaurálás utolsó munkálatait el­lenőrizte. Már csaknem minden elkészült.

Kathe belekarolt édesapjába.

- Most éppen az uzsonnára érünk haza, papa.

- Igen, kicsim, én is vágyom már egy jó csésze teára, és örülök egy kis pihentető diskurálásnak. De utá­na megint a munka vár ránk, Holm kisasszony.

- Ennek örülök, építész úr - felelte Astrid.

A férfi barátságos mosollyal bólintott rá.

VI.

A következő délelőttök egyikén nagy meglepetés érte Astridot. Épp az építész úr dolgozószobájában írta, amit főnöke tollba mondott, amikor dr. Rodecket je­lentették be. Salten félbeszakította a diktálást, és ké­rette a vendéget. Szerencsére Salten pont elfordult, Holm kisasszony ugyanis, amikor dr. Rodeck nevét hallotta, nagyon elpirult.

A vendég mindjárt meg is jelent a küszöbön, és szívélyes kézszorítással üdvözölte a házigazdát, titkár­nőjét pedig udvarias meghajlással. Astrid kérdőn né­zett főnökére, kimenjen-e, ám a vendég máris felemelt kézzel tiltakozott.

- Nem akarom elkergetni, Holm kisasszony, és nem is fogok soká zavarni. Csak azért jöttem, hogy a Rautenfelsről készült vázlatokat megnézzem, amelyek­ről az építész úr beszélt, amikor felhívott.

- Itt vannak előkészítve, kedves doktor úr. Kérem, foglaljon helyet! Kisasszony, kérem, nyújtsa át a doktor úrnak az egyes oldalakat.

Astrid engedelmeskedett a felszólításnak, mire Harald Rodeck felcsillanó szemmel nézett rá.

- Nem unalmas kegyednek, Holm kisasszony, ilyen régi omladékokkal foglalkozni?

A fiatal nő nevetve rázta meg a fejét.

- Ó nem, ellenkezőleg, Rautenfels kastélya pedig kezdettől fogva roppant érdekelt. Kislánykorom egész meseromantikája elevenedik meg újra, valahányszor megpillantom.

A vendég különös, kutató pillantással nézett a lány szemébe:

- Kékszakáll lovag meséjére gondol? - kérdezte' egyenesen.

Astrid arcát azonnal ellepte a pír. Tudja talán Ro­deck úr, hogy Kékszakáll lovagnak csúfolják errefelé az emberek?

Mélységes szánalom fogta el. Legszívesebben vi­gasztalóan megsimogatta volna a férfi homlokát, és ez a részvét adott erőt neki ahhoz, hogy nyíltan néz­zen rá.

- Talán Kékszakáll lovag meséjére is. De ez is csak olyan mese, mint a többi - felelte.

- Nahát, Holm kisasszony, nem is tudtam, hogy a mesék az ön életében is szerepet játszanak. Hisz an­nyira egészségesnek és realistának látszik - tréfált a műépítész.

Astrid végigsimított a homlokán.

- Nem hiszem, hogy akad olyan ember, aki soha­sem hitt a mesékben. Rautenfels bennem mindig egy mesebeli várkastély benyomását tette, pedig csak kí­vülről ismerem.

- Szeretné belülről is megismerni? - kérdezte gyor­san Rodeck.

Astrid összerezzent és elsápadt. Ez feltűnt a ven­dégnek, aki keserűen azt gondolta, hogy a leány isme­ri a gúny nevét és félne belépni a kastélyába.

Alighogy elhangzottak szíves invitáló szavai, már meg is bánta, mert Astrid félszeg mosollyal nézett rá, és így felelt:

- Tényleg választ vár erre a kérdésre, doktor úr? A férfi fürkészve nézett rá.

- Nem akar felelni?

- De igen! Erre a kérdésre csak "igennel" tudnék válaszolni, ez viszont nem lenne illendő. Hogy gon­dolja hát, hogy megismerhetném Rautenfels kastélyát belülről?

A férfi fellélegzett, vonásai kisimultak.

- Ennél mi sem egyszerűbb! Elkísérhetné egyszer a műépítész urat, amikor átjön. Ha pedig ő nem ér rá, én szívesen körülvezetem.

Astrid elbizonytalanodva nézett a főnökére.

- Nem tudom, vajon igazán elfogadhatom-e a szí­ves meghívást - felelte szerényen.

- Fogadja el nyugodtan, Holm kisasszony! Nekem igazán nem okoz fáradságot, ha alkalomadtán ma­gammal viszem. Kedves doktor úr, nekem is örömet szerez, ha megengedi szorgalmas asszisztensemnek, hogy bepillantson a birodalmába. Hamarosan amúgy is belekezdünk a Rautenfels kastéllyal foglalkozó fejezet megírásába.

Harald Rodeck kérdőn nézett Astridra.

- Hát eljön?

A lány szeme felragyogott.

- Nagyon szívesen, ha szabad, és ha az építész úr elvisz magával.

- Akkor ebben megegyeztünk - jelentette ki Salten.

- Nem is akarok tovább zavarni. Viszontlátásra, építész úr! Viszontlátásra, Holm kisasszony!

Harald Rodeck ezzel elköszönt és távozott.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, főnöke Ast­ridra mosolygott.

- Nagyon büszke lehet rá, kisasszony, hogy dr. Rodeck beengedi az otthonába. Alig ismerek valakit, akit meghívott volna.

A lány szorongva nézett rá.

- Nem tudom, miért tesz éppen velem kivételt. Na­gyon meglepett, és alig mertem elfogadni a meghívását. Az építész jóindulatúan pillantott a lányra.

- A doktor úr jó emberismerő, és tudja, ki az, aki nem él vissza a bizalmával. Egyébként, ha már szóba került a Kékszakáll lovag csúfnév... talán a kisas­szonynak is fecsegtek már holmi dajkamesét róla?

Ekkor Astrid hirtelen elpirult. Semmi szín alatt nem akarta Kathét elárulni. Szerencséjére eszébe ju­tott, hogy már mástól is hallotta dr. Rodecket így em­legetni.

- Hallottam egyet-mást, építész úr, de nem hiszek ezekben a mendemondákban.

- Nagyon helyes, Holm kisasszony. Okos lány ke­gyed, azt meg kell hagyni. Bár Rautenfels valóban őriz egy titkot, amelyet tiszteletben kell tartanunk, ám Kékszakáll kínzókamrájáról szó sincs. Most pedig folytassuk a munkát!

Ebéd közben a családfő csak úgy, mellékesen meg­említette, hogy a titkárnője is elkíséri őt Rautenfelsbe a közeli napok egyikén, mivel ott egyet-mást el akar neki magyarázni.

Salten asszony meglepődve nézett az urára. - Már ha megengedi Rodeck doktor.

Férje nyugodtan bólintott. - Már meg is engedte.

Kathe arcára döbbent ámulat ült ki.

- De papa, csak nem viszed magaddal Holm kis­asszonyt! - kiáltotta kétségbeesve.

Apja felnevetett.

- De kicsim, azt hiszed, a kisasszony is olyan gyá­va nyuszi, mint te vagy?

- Engem bizony tíz lóval sem tudnának Rauten­felsbe vontatni - jelentette ki határozott modorában a lányka.

- Hát nem tértem jómagam is mindig épségben és sértetlenül vissza? - kérdezte az édesapja.

- Igen, de te férfi vagy.

- Holm kisasszony pedig értelmes hölgy, aki nem fél holmi kísértethistóriáktól.

- Jaj, papa, kísértetektől talán én sem félnék, de ...

- De Rautenfels kastélyában - szakította félbe gyorsan az apja - sem kísértetektől, sem semmi, egyébtől nem kell tartani. Ne beszélj butaságokat, kicsim!

Ezzel a férfi határozottan lezárta ezt a témát, és a közeli napokra tervezett kerti ünnepségre terelte a szót. A meghívókat már szétküldték, és senki sem mondta le a részvételét, azt ugyanis az egész környé­ken tudták, hogy Saltenék társas összejövetelei min­dig érdekesek és felettébb vonzóak.

- Hála Istennek, csakhogy végre megint történik valami! - jelentette ki megbékélve Kathe.

- Én pedig akkor adok majd hálát Istennek, ha le­zajlott a mulatság.

- De miért, Richard? - kérdezte a felesége.

- Mert zavarja a munkámat.

- Nem értelek. Egyszerre semmi sem érdekel a munkádon kívül. Több pihenésre lenne szükséged, ­vetette közbe Melanie asszony.

Az ura mosolyogva biccentette meg a fejét.

- Ebben lelem örömömet, Melanie ... Mikor kezdő­dik az a kerti ünnepség?

- Csak délután ötkor.

- Úgy. Az legalább nincs túl korán. Azt hittem, sokkal előbb kezdődik a móka.

- De papa, mennél korábban, annál jobb, mennél tovább tart, annál szebb. Legalább megint kimulathat­juk magunkat! - kiáltotta Kathe élénken.

- Ugyan már, te kis fruska, hiszen nem is vagy még érett az ilyesfajta mulatságra - ugratta az apja.

- Hamarosan tizenhét éves leszek, papa!

- Hm, hiszen a tizenhatodik születésnapod alig múlt négy hete!

- Papa, egy hölgy koráról nem beszélnek.

- De hiszen én csak a te fiatalságodról beszélek, kislányom. Tánc is lesz?

- Persze! Ámulsz, bámulsz majd!

Közben az építész asszony bizonytalanul Astridra nézett.

- Csak azt nem tudom, Richard, mit csináljunk most Holm kisasszonnyal. Úgy értem, hogyan mutas­suk be a vendégeknek?

Astrid sokkal finomabb érzésű volt annál, hogy észre ne vegye, mi az, ami Melanie asszonyt izgatja.

Gyorsan úgy határozott tehát, hogy megszabadítja et­tő1 a gondjától.

- Megkérhetem, nagyságos asszonyom, hogy mentsen fel az ünnepség alól? - kérdezte finom mo­sollyal. - Szívesen segítek az előkészületekben, de ké­rem, hogy visszavonulhassak, ha a vendégek megérkeztek.

A háziasszony fellélegzett, és barátságos tekintetet vetett a kisasszonyra.

- Természetesen nem akadályozhatom meg ebben, Holm kisasszony. Megértem, hogy nem érezné jól magát annyi idegen között.

Ekkor a ház ura avatkozott közbe.

- Remetévé akar itt nálunk lenni, Holm kisas­szony? A magafajta fiatal teremtés csak nem szalad el, ha megszólal a tánczene!

Astrid mosolyogva rázta a fejét. Észrevette, hogy a ház asszonyának sehogy sincs ínyére az ura megjegyzése.

- Valószínűleg szégyenben maradnék a tánctudásommal, eddigi életem során ugyanis nagyon kevés al­kalmam nyílt a táncra.

Melanie asszony lelke mélyén elégedetten állapította meg, hogy Holm kisasszony mégiscsak nagyon tapintatos. Karlának is volt egy elismerő gesztusa.

- Magányos estéjére átküldök egy könyvet a szobá­jába, Holm kisasszony - mondta barátságosan, és egy ideig kedvesen elbeszélgetett Astriddal.

Az építész mindeközben ironikus fölénnyel figyelte családja hölgy tagjait.

Kathe étkezés után belekarolt Astridba, és kivon­szolta a kertbe.

- A kisasszony természetesen csakis azért nem akar részt venni a kerti ünnepségen, hogy ne zavarja Karla vizeit. Igazán nem bánja, hogy nem lesz jelen a táncmulatságon?

- Nem, igazán nem. Szívesebben sétálok egy jó na­gyot - mosolygott Astrid.

- Mindenesetre okosan tette, mert a mamának nagy kő esett le a szívéről. Azért sajnálom, hogy nem lehet ott a mulatságon. Még valami viszont furdalja az oldalamat.

- Ki vele, bátran, Kathe kisasszony!

- Komolyan fel akar menni Rautenfelsbe?

- Persze, amint az édesapja magával visz.

Kathe megszorította Astrid karját.

- Szerintem ez veszedelmes vakmerőség, kisas­szony!

- Hiszen tudja, hogy nem vagyok félős természet!

- De óvatos azért lehet! Kisírnám a szememet, ha valami baj érné.

Astrid szívét hirtelen forróság öntötte el. Párás szem­mel nézett kis tanítványára.

- Kedves Kathe kisasszony, hát ilyen sokat jelentek magának?

Kathe bólintott, miközben bátran nyeldeste feltolu­ló könnyeit.

- Szeretem a kisasszonyt, nagyon-nagyon szere­tem. Nem vette észre?

Astrid megfogta Kathe kezét.

- Ha tudná, mit jelentenek nekem a szavai! Milyen szépet, milyen kedveset adott ezzel! Hiszen senkim sincs a világon, aki szeretne - felelte mélyen megren­dülve.

Kathe belesápadt a felindulásba.

- Senkije sincs kerek e világon? Hiszen ez szörnyű! Astrid elmosolyodott.

- Ugye, ezt el sem tudja képzelni? Kathe ismét nyelt egyet.

- Csak most fogtam fel, milyen gazdag és irigylés­re méltó vagyok én! Itt a csodálatos papám, aki úgy szeret, meg a mamám, és végül itt van Karla is. Bár néha marakodunk, azért ha komolyra fordul a dolog, szeretjük egymást. És a kisasszonynak nincs senkije? Akkor nekem kétszeresen is szeretnem kell. Kegyed is kedvel egy icipicit engem?

Erre Astrid magához vonta a fiatal teremtést, és megölelte.

- Igen, drága kis Kathe, már az első napon, amikor megismertem, szívből megszerettem.

Kathe szó nélkül Holm kisasszony nyakába ugrott, összecsókolta a fiatal nőt, majd gyorsan elengedte, és elrohant, mintha elszégyellte volna magát a hevessé­géért. Felszaladt a veranda lépcsőjén, ahol összetalál­kozott az apjával.

Az építész elkapta kisebbik leánya karját:

- Halló, kicsikém, hol ég a ház?

Kathe könnytől csillogó szemmel nézett az apjára. - Jaj, papa, képzeld, Holm kisasszonynak rajtam kívül senkije sincs kerek e világon, aki szeresse.

Az építész lenézett Astridra, aki egy rózsabokor mellett állt, amelyen éppen az első bimbó nyílott. Kel­lemes érzés töltötte el. Legszívesebben így válaszolt volna a kislányának: "Hisz én is megszerettem a kisasszonyt". Ám ezt mégsem vallhatta be.

Gyengéden megsimogatta Kathe haját.

- Szeresd csak, gyermekem, tiszta szívedből, azt hiszem, megérdemli.

Miután Kathe elviharzott, Salten úr leszólt a titkár­nőjének:

- Kérem, kedves Holm kisasszony, folytassuk a munkát.

Astrid nyomban engedelmeskedett. És egyszeriben olyan jó érzés töltötte el, mintha a napsugár egyenesen a szívébe sütött volna.

Azon az estén Astrid sokáig ült még a szobája ablaká­ban. Leoltotta a villanyt, és kinézett a langymeleg éj­szakába.

A szemközti magaslaton állt a kastély. Milyen gyak­ran tévedt oda a pillantása! Ma ismét égett az a titok­zatos fény a keleti torony emeleti ablakaiban. A többi ablakból is, már ahol a fák lombjaitól látni lehetett világosság szűrődött ki.

Milyen titkot rejtegethet ez a torony?

A kastély többi része teljesen sötétbe borult és óriási árnyékként emelkedett ki a csillagos ég hátte­réből.

Astrid, fejét kezére támasztva, merőn nézte a to­ronyablakokat. Vajon tényleg Harald Rodeck felesége él-e mögöttük? Ő lenne az, aki olykor panaszosan si­kongat és kiáltozik? És ha igen, akkor miért teszi?

Astrid csak arról volt szilárdan meggyőződve, hogy a várúr nem lehet bűnös ember, bármilyen pletyka ter­jeng is róla. Miért nem tesz viszont semmit annak ér­dekében, hogy a rossz nyelvek abbahagyják a pusmogást?

A magányos lány ekképpen merengett és tépelődött, miközben lelki szemei előtt megjelent a férfi alakja. Szíve aggodalmasan dobogott.

Érezte, hogy ez a férfi lesz a végzete. A szíve meg­nyílt előtte. Szerette, pedig azt hitte, nős ember, és egyenesen Kékszakállként emlegetik. Hirtelen összerezzent. A toronyablakok mögött si­ető árnyalakok kergetőztek. Egy karcsú árny mintha rémülten szökne ablaktól ablakig, egy széles árnyék pedig követte. Nem kétséges, egy férfi üldözött egy menekülő asszonyt.

Ezután a két árnyék összeborult, mintha átölelték volna egymást, aztán mindketten eltűntek. Semmi más nem látszott, csak a fel-felvillanó rőt fény.

Astrid nehezen lélegzett.

Rendkívül megviselte az előbbi jelenet. Mit jelenthet mindaz, aminek akaratlanul is tanúja lett?

Vajon szereti-e Harald Rodeck azt az asszonyt, akit a toronyban fogva tart? Ha szereti, akkor miért látszik olyan boldogtalannak és olyan komornak?

Égő szemmel és fájó szívvel meredt a hegyoldalra, amíg odaát ki nem aludt az összes fény. Ekkor össze­rezzent, mintha valami rossz álomból ébredne, és felállt. Fájt a feje. "Az orgona illata elbódít, fejfájást okoz - mondta magában. - Álmodozni kezdtem. Pedig a magamfajtának nem szabad ábrándoznia. Meg kell őriznem a józanságomat, vigyáznom kell a szívemre." Ezzel becsukta az ablakot, és lefeküdt.

Éjszaka különös álmot látott: Harald Rodeck a há­borgó tengerből kiemelkedő sziklán állva egy fátyol­ba burkolt nőt tartott, magasra. Amikor Astrid lenézett a hullámverés be, észrevette, hogy milliónyi tekergőző kígyó ágaskodik a férfi felé. Harald égető pillantást vetett rá, mely minden akaraterejétől megfosztotta. "Gyere hozzám" - kiáltotta ez a tekintet. Erre ő bát­ran átgázolt az ágaskodó kígyókon, egyenesen a férfi­hoz, fogait keményen összeharapva, tekintetét a sze­relmére szegezve. Harald szeme forró gyengédséget árasztva ragyogott felé, mire ő ujjongva felejtett el mindent, és rogyott le mellé. A férfi fölé hajolt, karjá­ba tette a lefátyolozott nőt, és valamit odakiáltott ne­ki. Astrid nem értette, mit mond, mert mennydörgés és szélvihar nyomta el a hangját.

Ez a mennydörgés és szélvihar ébresztette fel, az álmot valósággá változtatva. Rémülten rezzent fel, ha­talmas égzengés rázkódtatta meg a házat. Vad villá­mok cikáztak. Nagy erejű, korai zivatar volt, májusi égiháború.

A lány fellélegezve simította végig forró homlokát, és kinyitotta az ablakot, hogy beengedje a hűvös leve­gőt. Még egyszer végiggondolta az álmot. Újból ma­gán érezte Harald Rodeck forró, gyengéd pillantását, mire megrendülten hunyta le a szemét.

- Mennyei Atyám, segíts, nem szabad szeretnem!- suttogta.

Ezután visszafeküdt az ágyába, de sokáig nem jött álom a szemére.

VII.

Harald Rodeck hazatért kilovaglásából. Miután átöl­tözött, átment a keleti torony bejáratához, ahol Samu­lah jött elé.

- Jó hogy jössz, szahib, a szahiba ébren van - köszöntötte meghajolva.

- Hogy van a szahiba, Samulah? - kérdezte Rodeck.

- Szahiba nyugodt, szahib.

Harald fellélegezve bólintott.

- Nyisd ki az ajtót, Samulah! - utasította barátsá­gosan az indus óriást. A vasajtó hangtalanul kinyílt. Harald Rodeck szolgája kíséretében belépett. Samu­lah azonnal bezárta belülről az ajtót.

Félhomályos helyiségbe léptek be. A széles, ala­csony ablakokon át, amelyek előtt sűrű bokrok nőttek, a fény a padlót borító széles kőkockákra esett. A te­rem üres volt, csak a vasajtó mellett állt egy szék.

Samulah ebbe a székbe ült, míg ura továbbhaladt. Harald Rodeck belépett egy függönnyel fedett aj­tón egy kisebb oldalszobába, amelynek falait értékes szőnyegek díszítették. A berendezés csak a falak men­tén körbefutó, párnázott díványokb61 állt.

Innen ajtó vezetett a harmadik, hasonlóan berende­zett szobába, amelyből közvetlenül ki lehetett lépni a kastélykert elkerített részébe. Harald Rodeck egy pil­lantást vetett a parkra. Mivel senkit sem látott ott, fel­felé indult a lépcsőn, a torony felső termei be.

Az első emeleti előtérből három fényűzően beren­dezett szoba nyílott. A középsőben széles baldachin alatt heverő állt. A selyemtakaró félrecsúszva, mintha csak most kelt volna valaki fel róla.

Minthogy Harald üresen találta ezt a szobát, felment a második emeletre. Az előszobában, a nyitott ajtó mel­lett ült Schindier, a komornyik egy alacsony ülőkén.

- A hölgyek legfelül tartózkodnak, doktor úr ­mondta félhangosan.

Rodeck bólintott, és továbbsietett a szőnyeggel borí­tott lépcsőn. A harmadik emeleten is három szoba volt. Innét csigalépcső vezetett a torony-tető alatti nagy te­rembe. A mennyezetről piros selyembe burkolt világí­tótest függött, amelynek sejtelmes vörös fényét éjsza­kánként a toronyablakain át messziről látni lehetett.

Itt talált rá Harald a két nőre. Az idősebb, egy friss mozgású, talpraesett teremtés, egyszerű szürke ruhát viselt. Jóindulatú arca határozott természetről árulko­dott, termete erőteljes, magas volt. Az ablak mellett ülve kézimunkázott, és felállt, amikor Harald Rodeck megjelent.

A másik nagyon karcsú fiatal hölgy volt, finom, márvány-fehér arcából hatalmas fekete szempár ragyo­gott. Pompás, dús haját két copfba fonva viselte, amely hátul a derekáig ért. Hosszú, földet érő fehér ruha omlott le róla lágy redőkben, derekán övvel ös­szefogva.

Különös, nem evilági jelenség volt. Szünet nélkül rótta a tágas helyiséget fel-alá, ringatózó járással, és néha riadtan nézett körül, mint aki attól tart, hogy ül­dözik.

Mozgásából ideges nyugtalanság áradt.

Harald Rodeck szomorú pillantással tekintett a szüntelenül fel-alá járó hölgyre.

- Dora, kedves Dora! - szólt halkan.

A leány felemelte a fejét, felfigyelt, de nem látta meg, ki szólítja, így folytatta a járkálást. Közben el­kezdett lágy, édes hangon halkan dudorászni. Külö­nös, szöveg nélküli, ünnepélyes dallamot zümmögött.

Rodeck odalépett a szürke ruhás nőhöz.

- Meddig aludt Dora, Reimer asszony? - kérdezte.

- Több mint két óra hosszat, doktor úr. Ma az éjszakája is nyugodt lesz. Ilyenkor, ha nappal alszik, éj­jel is jól szokott aludni.

- Csak ezt a dallamot tudná már elfelejteni! - só­hajtott Harald.

- Bizony, ez gyötri újra meg újra - erősítette meg az ápolónő.

A férfi végigsimított a homlokán.

- Azóta az iszonyatos óra óta képtelen elfelejteni. Harald Rodeck sóhajtva leült egy székre, és komor tekintettel figyelte a szüntelenül fel-alá járó, halkan dúdolgató nőt.

Dora egyszer csak megállt a terem közepén, és el­hallgatott. Figyelt, hallgatózott, előrehajolt, majd ijed­ten visszahúzódott a sarokba, és összekuporodott. Egy ideig üldögélt ott, sápadt vonásaira kiült a rette­gés. Tekintete félelmet tükrözött, teste meg-megreme­gett. Azután váratlanul felpattant, és oldalra húzódott, mintha ki akarna térni valami elől. Kezével a falakon lógó szőnyegeket tapogatta végig, majd az egyik fal­nak rontott, mintha egy ajtót akarna felrántani. Harald aggódva ugrott fel, és az ápolónő is felállt. Rodeck odalépett a felzaklatott nőhöz.

- Dora! Kedves Dora! Én vagyok az, Harald. Itt va­gyok melletted! - mondta úgy, ahogy egy gyereket próbálnak nyugtatni.

Erre a nő hirtelen felé fordult, megkönnyebbült mosollyal nézett rá, és mint egy riadt kisgyermek, a mellkasához simult.

- Jaj, te vagy az, Harald! De jó, hogy itt vagy! A papok el akartak fogni. Nahát, Reimer asszony is itt van? Ne hagyjatok mindig magamra! Ha egyedül va­gyok, rögtön itt teremnek, és el akarnak hurcolni - panaszkodta.

- Nyugodj meg, Dora, hiszen egy percig sem ha­gyunk magadra! Nem jönnek többé, egész biztos nem jönnek - felelte Harald a tőle telhető leghatározottab­ban és legnyugodtabban.

Ekkor a nő mosolyogva belékarolt.

- Gyere velem Benaresbe! - kérlelte. Harald gyengéden megsimogatta a haját. - Ne teázzunk meg előbb?

Dora vidám, gyermeki ártatlansággal bólintott.

- Igen, Harald! Igyunk teát, és együnk hozzá egy kis sütit!

A ház ura jelt adott az ápolónőnek, aki azonnal el­tűnt, hogy utasítsa az inast.

Közben dr. Rodeck lassan sétált fel-alá a teremben a beteggel és beszélgetett vele. Dora tisztán, nyugod­tan és mosolyogva válaszolgatott. A réges-régi idők­ről csevegtek.

A férfi úgy beszélt hozzá, mintha egy gyerekhez szólna, a nő pedig szintén úgy válaszolt.

Amikor Samulah megjelent, és közölte, hogy a tea elkészült, Harald a két nőt egy szinttel lejjebb vezette. A beteg a heverőjén foglalt helyet, ápolónője moso­lyogva nyújtotta neki a teát a süteménnyel.

Dora ekkor, minden átmenet nélkül a karácsonyról kezdett el beszélni.

- Tudod, Harald, mamának karácsonyra ebből a sütiből kell süttetni. Miért nem látogat meg mostaná­ban soha? - kérdezte nyugtalanul.

Harald leült a csészéjével. Nagyon elsápadt. Újból elkeserítette, hogy Dora már csak a múltban él. Ám mégis örülnie kell ennek, mert ahogy a lány lelke ki­lépett a múltból, csak szorongás és rettegés várt rá. Tudta, hogy a legjobb, amit tehet vele, ha meghagyja őt tévhitében. Szegény lány, még azt sem tudta, hogy édesanyja évekkel ezelőtt meghalt. Az utolsó öt év történései kiestek a tudatából. Most hallgatott, és né­ma töprengésbe süppedt.

Harald nem is próbálta felébreszteni a lányt apati­kus állapotából. Hiszen évek óta ismerté ezt a váratlan hangulatváltást a betegnél. Gyötörte, hogy a gyengé­den szeretett, boldogtalan teremtésen nem tud segíteni. Leginkább az a tudat kínozta, hogy ha akaratlanul is, de vétkes volt a Dora betegségét okozó katasztrófában.

Ettől volt örökké borús hangulatban, ettől volt oda nyugalma, lelki békéje. A tragédia óta egész életét a lánynak szentelte, csak rá akart gondolni, csak az ő jó­létével akart törődni.

A fiatalember megvette Rautenfels kastélyát, hogy ne kényszerüljön betegét intézetbe adni. Erre a célra alakíttatta át a toronyépületet Salten építőmesterrel.

Csakis azért tartotta hét lakat alatt Dorát, hogy szenvedéseit elrejtse a kíváncsi tekintetek elől. Azt akarta, hogy kedves betegét senki se háborgassa, és senki se közelítsen hozzá az őt hűen szolgáló, néhány régi embere kivételével.

Samulah, az indus meghatóan ragaszkodott sza­hibájához. Annak idején ő segített kimenteni az iszo­nyú veszedelemből, és Schindier, a komornyik is ki­vette részét a mentésből. Ennek a két szolgának és a hűséges ápolónőnek, Reimer asszonynak az őrizeté­ben Harald biztonságban tudta betegét, ha ő nem lehe­tett mindig mellette.

Éjszaka vonult be kíséretével a kastélyába, hogy Dorát ne tegye ki a tolakodó, kíváncsi tekinteteknek. Samulah vitte fel a toronyba sűrűn lefátyolozott úrnőjét.

Dora állapota nagyon változékony volt. Rendsze­rint gyermeki ártatlanságban teltek napjai. Emlékeze­te szinte teljesen kialudt. Elfelejtette, hogy saját kíván­ságára ő is Indiában volt Haralddal. Álomvilágában csak nagy ritkán merült fel ez a kósza emlék, csakis ha különösen erős izgalmi állapotában volt.

Harald Rodeck lelkére kínzó rémálomként tele­pedett az Indiában történt tragédia, amely Dora jelen­legi állapotát előidézte. A szerencsétlen teremtés té­bolya újra és újra felébresztette a férfiban az iszonyú emléket, valahányszor Dora lelkében az átélt szörnyűségek feltámadtak, és szorongással, rettegéssel töltöt­ték el a lányt.

Ha a beteg állapota különösen súlyosra fordult, gyakran órák hosszat kiáltozott, mintha iszonyú láto­más kínozná, és addig menekült láthatatlan üldözői elől, amíg össze nem esett.

Harald Rodeck és Samulah ilyenkor hűséges ár­nyékként követték, nehogy rémületében kárt tegyen magában.

Az ilyen különösen súlyos rohamokat azután rend­szerint hosszú, nyugodt időszak követte.

Harald Rodeck konzultált a leghíresebb ideggyó­gyászokkal. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a beteg állapota nem reménytelen. Ám mindent az idő­re kellett bízni.

Azt tanácsolták Haraldnak, helyezze el ideggyógy­intézetben a beteget, de ő erre nem tudta rászánni ma­gát. Mivel anyagi helyzete lehetővé tette, megvásárol­ta Rautenfels kastélyát, és olyan otthont rendezett be

Dorának, amelynél különbet sehol sem találtak volna.

Az egyik orvos időről időre eljött Dorát megvizs­gálni. De sem javulást, sem rosszabbodást nem észlelt az állapotában.

Hát ezért vették az emberek Harald Rodecket a szájukra. A fiatalember azonban nem sokat törődött vele. Mit számított neki a világ véleménye! Hisz min­den gondolata a toronyszoba boldogtalan lakójáé volt. Mellette más nőnek nem jutott hely a szívében. Így tö­rődött bele a sorsába, amíg egy szép napon nem talál­kozott Astrid Holmmal.

És ettől a naptól kezdve újabb kínok vártak a férfira. Amikor meguzsonnáztak, Dorán megint nyugtalan­ság vett erőt. Felugrott a heverőről, fel-alá járkált a szo­bában, és elkezdte végigtapogatni a falakat, mint egy rab, aki a kijáratot keresi. Fel-le surrant a lépcsőn, és közben újra azt a különös, ünnepélyes, idegőrlő dalla­mot dúdolta. A tekintete megint a semmibe révedt.

Harald estig a toronyban maradt, Dora néha meg­nyugodott és felélénkült. Karácsonyi terveket ková­csolt, és olyan ismerősökről beszélt, mintha tegnap ta­lálkozott volna velük, akiket valójában már esztendők óta nem látott.

Azután újra a felső nagyteremben járkált, amelyet a vörös lámpa világított meg. Végül csendesen össze­rogyott egy sarokban, mint egy fáradt gyermek, és el­aludt.

Harald csöngetett. Samulah turbánja azonnal meg­jelent a csigalépcsőn. Gazdája az alvóra mutatott.

Samulah gyengéden felnyalábolta a lányt, és úgy vitte le erős karján hálókamrájába, mint egy gyermeket. Reimer asszony óvatosan levetkőztette Dorát, anélkül hogy felébresztette volna. A beteg mélyen aludt, gyönyörű hosszú hajfonatai a csipkés párnán nyugodtak.

Reimer asszony mosolyogva lépett az előszobába, ahol Harald az ablaknál állt, és égő tekintettel meredt az éjszakába, Rosenhof irányába. Gyorsan visszafor­dult, amikor a gondozónő odalépett hozzá.

- Ma megint jó éjszakánk lesz, doktor úr, biztosan végigalussza. Nyugodtan visszamehet a lakosztályába. Én is mindjárt lefekszem, hogy kihasználjam az időt, és aludjak.

Harald megszorította a kezét.

- Hogyan köszönjem meg az önfeláldozását, Rei­mer asszony?

Az ápolónő fejét rázva hárította el a hálálkodást.

- Ne emlegesse örökké a köszönetet, doktor úr!

Amit ön értem tesz, az sokkal többet ér. Gondoskodott róla, hogy életem végéig gondtalanul éljek. Itt jó éle­tem van, és kedvemre való a kötelességem. Nem, nem, doktor úr, itt csak én vagyok hálára kötelezve.

- De nem szörnyű, hogy teljes visszavonultságra van kárhoztatva?

- Számomra nem nehéz ez, doktor Úr. Az én éle­tem a férjem halálával amúgy is lezáródott. Kínkeser­vesen kellett volna a mindennapi betevő falatért robo­tolnom. Itt gondtalanul élek, itt a mi kedves betegünk, az öreg Schindler, Samulah, aki a hazájáról mesél, és mindenekelőtt uraságod. Mit akarnék még? A világ nem érdekel. Éppen elégszer bántottak meg az embe­rek, és hagytak cserben a nyomorúságomban. Minde­nekelőtt nyugodtan tekinthetek a jövőm elé, hiszen ön megígérte, hogy életem végéig itt maradhatok a kas­télyában. Kedves doktor úr, nagyobb hálával tartozom én önnek, mint fordítva!

A férfi fellélegzett.

- Ezen nem fogunk összeveszni. Most pedig magá­ra hagyom, hogy jól megérdemelt pihenését élvezhes­se - köszönt el Harald, majd távozott.

Reimer asszony Dora szobájából nyíló hálókamrájába ment. A két helyiséget csak egy függöny válasz­totta el. A gondozónő soha nem aludt mélyen, és a legkisebb neszre is felébredt.

Ezen az emeleten a harmadik hálószobát Samulah és Schindler osztotta meg. A két férfi felváltva őrkö­dött éjszakánként. Schindler lepihent már, mialatt Sa­mulah a második emeleten, a szőnyegen ült, amíg éj­szakára Schindler fel nem váltotta.

Harald intett Samulahnak. Az óriás odakísérte a vasajtóhoz, kiengedte gazdáját, majd bezárt utána. A várúr megnyugodva hagyhatta el a tornyot.

Átment a középső szárnyba. A tágas, két emelet magas csarnokban, amely díszesen faragott oszlopai­val, kazettás mennyezetével egy kápolnára emlékezte­tett, két inas üldögélt. Felugrottak, amikor meglátták a gazdájukat, és szolgálatkészen siettek elé.

Harald biccentett nekik.

- Lefekhetnek, ma már nem lesz szükségem a szol­gálatukra.

A szolgák megvárták, amíg uruk eltűnt a lépcső­fordulóban, leoltották a lámpákat, és visszavonultak a szobájukba.

- Úgy látszik, ma nem lesz tombolás odaát - mond­ta egyikük, a keleti toronyra mutatva.

A társa megvonta a vállát.

- Mi közünk hozzá? Jó életünk van, tisztességes a bérünk, és rendes a bánásmód. Felőlem a gazda azt tesz az asszonyaival, amit akar.

Ezzel ki-ki visszavonult a szobájába, a kastélyra pedig csend és nyugalom borult. A nagy csarnok színes üvegablakain át besütött a hold. Derengő fénye a kandalló előtt álló súlyos bőrfotelekre és a hatalmas kerek asztalra hullott, meg-megcsillanva a csarnokot díszítő régi páncélokon és fegyvereken. Minden puha sötétségbe burkolódzott. Csak az első emeleten égett még a lámpa dr. Rodeck íróasztalán, aki munkájába merülve igyekezett feledést találni.

Ám aznap a gondolatai elkalandoztak. Szeme előtt egy szépséges leányarc merült fel, Astrid Holm szeme tekintett rá csábítón. A férfi fiatal vére lázadozott ke­gyetlen sorsa ellen, mely egy beteg gyámolítójául kárhoztatta, és szívét magányra ítélte, forró vágyaira lemondást parancsolva. Csak a kötelesség létezett szá­mára, a lemondás és az aszkétikus élet.

Vagy mégis tartogat a sors még számára boldogsá­got? És szabad-e megragadnia a boldogságot, annak ellenére, ami a beteghez fűzi?

Felugrott, fel-alá járkált a szobában, majd nagy sokára tért pihenőre.

Félálomban csupán egyetlen gondolat könnyítette meg a lelkét, amely komor vonásaira mosolyt vará­zsolt.

- Astrid Holm eljön Rautenfels kastélyába!

A férfit forró öröm töltötte el, hogy hamarosan vi­szontláthatja a lányt, itt lesz a közelében.

VIII.

A rosenhofi kerti ünnepség napján pompás volt az idő. Astrid még az első vendégek érkezése előtt vis­szavonult, hogy amint tervezte, nagy sétára induljon. Előbb megcsodálta Kathét világoskék kreppruhájá­ban, és jó szórakozást kívánt neki. Még egyszer bizto­sítania kellett a fiatal lányt afelől, hogy csöppet sem búsul, amiért nem vehet részt a mulatságon.

Az idő nagyon meleg volt, ezért Astrid egyszerű, fehér muszlinruhát viselt, amely szépséges, fiatal ter­metéről laza redőkben hullott alá. Élvezte a szabad­napját, hiszen semmi dolga nem volt.

Amikor elérte az erdőt, és lassan felfelé baktatott a hegyoldalon, boldog hangulatban egy dalt dudorá­szott. Mélyen fellélegzett, mintha minden nyomasztó, földi érzést lerázna magáról. Sokkal jobban élvezte ezt a kirándulást, mint a kerti ünnepséget, ahol amúgy sem tartottak igényt a jelenlétére. Astrid könnyű szív­vel mondott le a mulatságról. Lehetséges, hogy a lemondás jobban fájt volna, ha nem tudja, hogy dr. Ro­deck sincs a meghívottak között.

Egy jó órája baktatott már felfelé, amikor egy tisz­tásra ért, ahonnan pompás kilátás nyílt. Lába előtt te­rült el a völgy a takaros kis faluval. Felette magasodott Rautenfels kastélya, festői szépségében.

A kastélytól balra lehetett látni Rosenhofot. Astrid látta a kertben tarka virágokként pompázni a hölgyek színes ruháit. Nagy örömére egy széles lombozatú bükkfa alatt egy padot fedezett fel, ahonnét élvezhette a szép kilátást. Itt akart pihenőt tartani. Ezt a helyet szinte arra teremtették, hogy élvezze a körülötte feltá­ruló táj szépségét, és álmodozzon.

Helyet foglalt anélkül, hogy szemét levette volna a szép panorámáról. Így nem vette észre, hogy pár lé­pésre tőle dr. Harald Rodeck egy bokor árnyékában, a füves lejtőn heverészett. A lány közeledtére felfénylett a férfi szeme az öröm­től. Addig égő szemmel meredt le Rosenhofra, és gon­dolatban a tarka ruhás hölgyek között is Astrid Holmot kereste. És egyszerre ott állt, mintha a vágyódása bű­völte volna oda. Harald ez idáig csak sötét munkaru­hában látta a fiatal nőt, most először pillantotta meg fehér ünneplőjében, és szebbnek, elbűvölőbbnek ta­lálta, mint valaha.

Nem mozdult, hogy ne árulja el magát. Így zavar­talanul gyönyörködhetett a lány szépséges vonásai­ban, és kedvére élvezhette a szívet melengető látványt.

Szemét egy pillanatra sem vette le a lányról. Astrid letette a kalapját maga mellé. Aranylón ragyogó, pom­pás hajkoronája elbűvölte az őt figyelő Haraldot. Köz­ben a fiatalember véletlenül megmoccanhatott, a lomb halkan megzörrent, mire Astrid elkapta tekintetét a tájról, és riadtan nézett körül.

Amikor Harald Rodecket észrevette, összerezzent és menekülni akart.

A férfi azonban kérőn emelte fel a kezét.

- Maradjon, Holm kisasszony! Ha nem akarja a tár­saságomban élvezni a szép kilátást, akkor természete­sen én leszek az, aki távozik - mondta könnyedén.

Astrid már erőt is vett magán.

- Nahát, ön az, doktor úr! Megijedtem, mert azt hittem, egy idegen foglalt itt helyet. Semmi esetre sem szeretném elűzni önt.

- Akkor megengedi, hogy a helyemen maradjak?

- De kérem! Az erdő valószínűleg köztulajdon, és bárki szabadon használhatja - mondta Astrid elfogu­latlan, könnyed csevegést mímelve.

A férfi elmosolyodott.

- Téved, az erdőnek ez a része az enyém. Megvet­tem.

Erre már Astridnak is mosolyognia kellett.

- Akkor pedig én tolakodtam be az ön magántulaj­donába, és engedélyt kell kérnem, hogy itt időzhessek. - Itt minden út szabad, Holm kisasszony, nemcsak kegyednek, hanem bárki erre járónak. Hát nem pom­pás a kilátás innen?

- Csodaszép! Az ember olyan áhítatot érez, mint a templomban.

Egy ideig hallgatva merültek el a békés táj szemlé­lésében. Azután a férfi megszólalt:

- Azt hittem, lenn van Rosenhofban, a kerti ünnep­ségen. Az építész úr jelezte, hogy ne menjek ma, mert vendégeket vár. Tudja, hogy kerülöm az ilyen mulat­ságokat.

Astrid huncutul mosolygott.

- Akkor hasonló helyzetben vagyunk, doktor úr.

- Kegyednek igazán nincs rá oka, hogy távol tartsa magát a vigalomtól.

A lány arca elkomorult.

- De van, doktor úr. Fizetett alkalmazott vagyok Rosenhofban, nem vendég. Mivel meg akartam kí­mélni Salten asszonyt attól, hogy a tudtomra adja, fe­lesleges vagyok ma a kerti ünnepségükön, engedélyt kértem, hogy kirándulhassak. Már régóta vágyódtam rá, hogy felkapaszkodjam ide.

- Szereti ezt a tájat?

- Nagyon. Az ön szép kastélya pedig úgy ragyog ebben a gyönyörű tájban, mint a gyöngy a kagylóban.

Irigylésre méltó, amiért ilyen szép a birtoka!

A férfi szokatlanul szomorúan nézett rá.

- Szívesen cserélnék a kisasszonnyal! Boldogan engedném át kegyednek a kastélyomat és minden bir­tokomat, ha oly könnyű szívvel járhatnám az erdőt, mint ön.

Szavaiból mélységes szenvedés áradt. Astrid szíve összeszorult. Mielőtt válaszolhatott volna, vidám gyer­mekdal hallatszott az erdőből. Egy közismert thüringiai népdal volt.

Mindketten önfeledten hallgatták az egyszerű da­locskát, az éneklő gyerekek pedig egyre közelebb jöt­tek. Végre kiértek a sűrűből a tisztásra. Két fiú volt és három kislány. Virágkoszorút fontak a hajukba, és kar­jukban is erdei virágcsokor díszlett. Elbűvölő látványt nyújtottak.

Amikor a gyerekek meglátták Astridot a padon, el­némultak, zavarba jöttek és megbámulták.

- Miért nem énekeltek tovább? Nagyon szépen szólt - mondta Astrid barátságosan.

Lassan közelebb merészkedtek a gyerekek. Bökdösték egymást és vihogtak. Látszott rajtuk, hogy szí­vesen letelepednének a kisasszony mellé.

- A rosenhofi kisasszony - mondta az egyik kis szöszi, hüvelykujját a szájába dugva.

- Nos, le akartok ülni hozzám? De akkor még egy dalt el kell énekelnetek - tréfálkozott Astrid.

Addigra a gyerekek a földön fekvő Rodeck urat is felfedezték, és rémülten meredtek rá. Amikor a férfi félig feltápászkodott, sikoltva összekapaszkodtak, és úgy menekültek el, mintha kergetnék őket.

- A Kékszakáll! A Kékszakáll - visongtak, és fu­tottak, mint akiket puskából lőttek ki.

Astrid elsápadt. Rá sem mert nézni a férfira, így nem vette észre, annak keserű mosolyát. Rodeck csak egy kis idő múltán szólalt meg fakó hangon.

- Kegyed is el akar menekülni előlem, kisasszony?

Így futnak el a gyerekek a bűnösnek tartott, megvetett ember elől.

Astrid sápadtan a férfi felé fordult, és ijedten látta, milyen komoran villan meg a szeme.

- De én nem vagyok ostoba gyermek, és különbsé­get tudok tenni aközött, hogy valaki bűnös-e vagy sorsüldözött.

Harald hirtelen mozdulattal felpattant, és karcsún magasodott fel a lány előtt.

- Csalódnék, ha Kathe kisasszony nem mesélte volna el kegyednek, hogy én vagyok az elátkozott Kékszakáll lovag. Nem így történt?

Astridnak mosolyognia kellett. Ez a szívből jövő mosoly nyugtatóan hatott a férfi felbolygatott lelkére.

- Kathe kisasszony romantikus kamasz lány, és nem tudja, mit beszél.

A férfi fürkészve nézett rá.

- Ez azt jelenti, hogy kételkedik a fiatal hölgytől hallott történetben?

- Azt jelenti, hogy ezt a történetet valóságból és képzeletből összeszőtt fantazmagóriának tartom.

A férfi láthatóan lecsillapodott.

- Vagyis nem feltételezi rólam, hogy Kékszakáll lovag vagyok?

Astrid mosolyogva nézett rá.

- Nem vagyok ostoba kamasz lány, és fiatal korom ellenére már szereztem némi emberismeretet. Már amikor először megláttam, éreztem, hogy nagyon sze­rencsétlen. De ugyanakkor nemes lelkű és jó ember­nek gondoltam.

- És nem változott a véleménye, amióta valamivel közelebbről megismert?

- Nem.

Harald közelebb lépett hozzá.

- Megengedi, hogy kezet nyújtsak? Ha nem is tö­rődöm túl sokat a világ véleményével, mégis jólesik, hogy nem áll be azok közé, akik kígyót-békát kiabál­nak rám.

Astrid viszonozta a kézszorítást. Harald érezte, hogy a gyengéd női kéz megremeg az övében.

- A világ hajlamos rá, hogy elítélje, amit nem ért és nem fog fel - mondta halkan.

Harald elhárító gesztust tett.

- Mint említettem, ezzel nem törődöm, sőt, Kathe kisasszony dacossága szinte mulattat. Haragja őszinte meggyőződésből fakad, gyökere pedig a gonosz őszin­te megvetése.

Astrid kénytelen volt mosolyogni.

- Sőt gyötri, hogy valami gonoszat kell önről felté­teleznie. De fejecskéjében ott kísért még a romantikus életérzés, így aztán készséggel hisz a mesékben. De jó, hogy ön képes rajta derülni!

A férfi bólintott.

- Mivel Salten kisasszony nem kiáltja a szemembe felháborodását, és nem fut el előlem sikoltozva, mint ezek az ostoba kölykök az előbb, legalább nyíltan ki­mutatja jeges megvetését. Arról persze sejtelme sincs, hogy eközben igazán mulatságosan hat. És természe­tesen mindent el is követett, hogy óva intse tőlem.

Astrid elvörösödött.

- Hiszen azt sem tudja a lányka, mit beszél. Harald tekintete ellágyult.

- És mégsem fél feljönni a kastélyomba? Mi lenne, ha kedvem támadna bezárni a kínzókamrámba?

Astrid szívből felkacagott.

- Nem vagyok ijedős természet.

- És ha elmesélném, hogy már megfordult a fejemben a gondolat, hogy rabul ejtem, és el sem engedem többé a kastélyomból? - kérdezte félig komolyan, fe­lig tréfásan.

- Az embernek gyakran vannak ostoba gondolatai, doktor úr. Ezzel nem tud megijeszteni. Én nem válhatok önnek sem hasznára, sem kárára, akár szabad vagyok, akár a foglya.

A férfi keservesen felsóhajtott.

- Ez egyáltalán nem biztos. Nekem ellenkező a vé­leményem.

A leány ösztönösen elhárító gesztust tett, mert bár nem tudta miért, furcsa szorongás fogta el.

- Doktor úr, ne játsszunk tovább a szavakkal. Kez­dem azt hinni, hogy tetszeleg a Kékszakáll lovag sze­repében, különben tiltakozna ellene.

- Lehet, hogy azért tűröm az emberek gyanakvá­sát, mert ezzel valami régi bűnömet akarom leveze­kelni. Talán ezzel könnyítek a lelkiismeretemen! - je­gyezte meg halkan a doktor.

Astrid tágra nyílt szemmel, komolyan nézett a fér­fira. Tekintetében mélységes részvét tükröződött.

- Biztosan nagyon boldogtalan - szólt remegő hangon.

A férfi váratlanul elkapta Astrid kezét, csókot le­helt rá, majd egy lépést hátrált. A lány jól látta, hogy fájdalmasan megvonaglik az arca, megrebben a sze­me. Szívét eltöltötte a szánalom a szerencsétlen iránt. Legszívesebben hozzálépett volna, hogy megragadja a kezét, és megkérje: "Mondj el mindent, ami a szívedet nyomja!" De néma maradt.

Kis idő múltán Harald Rodeck újra Astrid felé for­dult. Látszólag nyugalmat erőltetett magára, csak ko­mor tekintete árulkodott még belső küzdelmeiről.

- Mikor jön el Rautenfelsbe? - kérdezte minden át­menet nélkül.

- Amint az építész úr felszólít rá, hogy elkísérjem - felelte fellélegezve Astrid.

Harald fürkészve nézte.

- Egyedül mégsem merészkedik az oroszlánbar­langba? - kérdezte könnyedén tréfálkozva, a tekintete azonban komoly maradt.

- Csak azért nem, mert nem tudom, van-e Rautenfels kastélyának úrnője.

Harald megrázta a fejét, és nyugodtan felelte:

- Nincs, nőtlen vagyok.

Astrid hirtelen úgy érezte, hogy mázsás súly hul­lott le a lelkéről. Egy pillanatra le kellett hunynia a szemét. Harald észrevette, mennyire felizgatták a lányt a szavai, és maga is feszült volt. De Astrid gyorsan ös­szeszedte magát.

- Tisztában vagyok vele, hogy meghívása nagy megtiszteltetés. Salten építész úr azt mondta, büszke lehetek rá, hogy beenged a kastélyba.

A férfi bólintott.

- Igen, egyébként minden idegennek megtagadom a belépést, mert nem akarok tolakodó kíváncsiságuk­nak behódolni.

- Tehát az én esetemben kizárja a tolakodó kíváncsiságot?

- Igen.

Rodeck semmi mást nem felelt a lány kérdésére, csak ezt a rövid "igen" -t, Astrid mégis érezte, mekko­ra súlya van ennek a kurta szónak, és titkos öröm töl­tötte el. Hirtelen felállt.

- El kell indulnom, hogy a sötétség beállta előtt hazaérjek.

- Elkísérhetem? Nekem is haza kell mennem.

- Akkor egyfelé megyünk - felelte egyszerűen a lány.

Egymás mellett haladtak lefelé a magaslatról.

Astrid vígan és elfogulatlanul csevegett. A szíve meg­könnyebbült, amikor azt hallotta, hogy Harald nőtlen. Azonkívül észrevette, hogy vidámsága jó hatással van a férfira. Élénkebb lett a szeme, és már nem nézett olyan komoran.

Az út nagyobb részét megtették már, amikor Astrid mit sem sejtve megkérdezte:

- Hallottam, doktor úr, hogy néhány évig Indiában élt?

A férfi erre hirtelen megállt. Arcán olyan kifejezés jelent meg, amely Astridot megrémítette, és úgy me­redt a lányra, mintha valami szörnyűséget látna.

- Igen, Indiában voltam. De kérem, soha többé ne beszéljünk erről! Soha ne kérdezze, mit éltem át ott! Ez az ország életem átka lett, szerencsétlenségem for­rása.

Astrid ijedten nézett rá, és úgy elsápadt, hogy még az ajka is belefehéredett.

- Bocsásson meg, ezt nem is sejtettem!

Harald leküzdötte felindulását, és látva a fiatal hölgy rémületét, lágyan, jóságosan elmosolyodott. Mo­solyával elbűvölte Astridot.

- Megijesztettem! Nem kegyednek kell bocsánatot kérnie, amiért egy ártatlan kérdést tett fel. Nekem kell megkövetnem önt, amiért így, megrémítettem. De a kérdése megint felébresztette bennem mindazt, amiről a társaságában egy órán keresztül megfeledkeztem.

Kérem, beszélgessen velem még egy kicsit, olyan vi­dáman, mint az előbb! Annyira jót tett!

Astrid gyorsan leküzdötte ijedtségét, mert azt akar­ta, hogy mielőbb sikerüljön megnyugtatnia kísérőjét. Csevegve folytatták útjukat, amíg a falu széléig nem értek, ott Rodeck megállt.

- Innen nem mehetünk tovább együtt, Holm kis­asszony. A faluba érve szeretném megkímélni attól, hogy egy megvetett ember társaságában lássák.

Astrid büszkén hátravetette a fejét, és úgy mondta: - Kérem, doktor úr, kísérjen végig a falun.

A férfi arcán meleg mosoly suhant át.

- Tudom, hogy bátor, de ha teljesíteném a kérését, az tőlem gyávaság volna. Gúnyoljanak az emberek, nem bánom, de csak ha magam vagyok. Lepereg ró­lam. De az ön társaságában megalázónak érezném. Ugye, ezt nem akarja?

Astrid elsápadva rázta meg a tejét. - Ó nem, semmi esetre sem.

A férfi kezet nyújtott.

- Fogadja hálás köszönetemet ezért az óráért. Hos­szú idő után végre megint boldog lehettem! Búcsúz­hatom azzal, hogy a "viszontlátásra"?

Astrid megszorította a kezét. - Viszontlátásra, doktor úr!

Harald ajkához vonta a kecses női kezet, még egy­szer hosszan, sokatmondóan a lány szemébe nézett, majd távozott az erdő irányába.

Astrid a falun keresztül tért vissza Rosenhofba.

Amikor egy vonalba ért a kastéllyal, látta, hogy Harald Rodeck éppen akkor megy végig a felvonóhídon. Mi­előtt belépett volna a főkapun, megállt és hátrafordult. Astridot megpillantva kalapot emelt, és megvárta, amíg a lány eltávolodik, csak azután lépett be a kas­tély udvarára.

Samulah a keleti torony ajtajában fogadta.

- Az úrnő a parkban van, uram.

Harald lesietett a kertbe. Dorát egy padon ülve ta­lálta. A lenyugvó nap utolsó sugarai bearanyozták a törékeny alakot. Leveleket és virágokat tartott az ölé­ben, és koszorút font belőlük.

Gondozónője a közelében ült, egy hímzéssel fogla­latoskodva. Békés látvány volt, aki nem ismerte a hely­zetet, nem sejtette volna, hogy a fiatal hölgy súlyos beteg.

Harald odalépett a húgához, és leült mellé. Lelki­ismeret-furdalása támadt, amiért egy hosszú óráig más nőre mert gondolni.

- Mit csinálsz, Dora? - kérdezte gyengéden megsi­mítva a leány haját, amelyet az most is copfban viselt.

Dora mosolyogva mutatta bátyjának a virágfüzért. - Nem látod, Harald, hogy koszorút fonok? Hiszen a dalos ünnepségre fel kell díszítenünk a házat!

Harald összeharapta az ajkát. Élénken emlékezett rá, hogy Dora röviddel az anyjuk halála előtt ugyanígy ült előtte. Szülővárosukban akkor valóban egy dalos ünnepséget rendeztek. Ez rögződött Dora emlékezeté­ben.

A férfi gépiesen a virágfüzér után nyúlt. - Akkor még sok a tennivalód, Dora!

Húga bólintott, de nem hagyta magát zavartatni tevékenységéhen.

- Lena Küvers eljön hozzánk, hogy a sarokerkély­ről végignézze a felvonulást. Ugye, tetszik neked Lena Küwers, Harald?

Bátyja bólintott, és folytatta a témát. - Igen, Lena helyes lány - felelte.

Lena Küvers annak idején Dora barátnője volt a le­ánynevelő intézetben. Már rég férjnél van, és Argen­tinába vándorolt ki az urával. Mivel Dora semmit sem válaszolt, és buzgón fonta tovább a virágfüzért, Ha­rald megkérdezte a gondozónőt:

- Nem volt semmi baj délután?

Reimer asszony mosolyogva ingatta a fejét.

- Semmi a világon. Dora teljesen nyugodt volt.

Csak egyszer járkált kis ideig. Azután labdázott Sa­mulahhal, és így szólt hozzá: "Samulah, te a cir­kusszal érkeztél, és mulatságos dolgokat varázsoltál".

Harald bólintott.

- Ez is régi emléke. Egyszer együtt voltunk cir­kuszban, ahol egy indiai varázsló is fellépett. Hasonló ruhája volt, mint Samulahé. Különös, hogy Samulah sohasem emlékezteti Dorat Indiára, de szerencse, hogy ez így van.

Lehetséges, hogy Dora tudatáig eljutott az India szó? Hirtelen letette a tarka virágfüzért, mintha iszo­nyodna tőle, felállt, összefonta a karját a mellén, és lassú, ünnepélyes léptekkel átvonult a tisztáson. Újból azt a különös, szöveg nélküli dallamot énekelte, amely rendszerint a nyugtalan hangulatait kísérte.

Harald szomorúan nézett utána. A leány hamaro­san visszatért a padhoz, és így szólt:

- A nap lemegy. Fázom. - Enyhén megborzongott, mire Harald átölelte.

- Gyere be velem a házba, hűvös lett. Húga hozzásimult.

- Igazad van lehűlt a levegő, menjünk be! - Enge­delmesen tűrte, hogy bevezessék a kastélyba.

A vacsora után Dora ismét nyugtalanul járkált fel­-alá, és a szomorú dallamot énekelte, amíg el nem fá­radt, és össze nem, rogyott. Samulah ölben vitte fel a szobájába. Harald csak ezután hagyta el a tornyot, és tért vissza a munkájához. Mielőtt lepihent volna, még egyszer Rosenhof felé nézett. Ott minden ablak vilá­gos volt, és javában tartott még a kerti mulatság. Astridra gondolt és mindarra, amiről ma beszélgettek. Nagyszerű érzéssel töltötte el, hogy ennyire megbízik benne a leány.

"Ha úgy szeretne, ahogy én őt, akkor Astrid elég erős és bátor lenne, hogy megossza velem az életemet. Szép is lenne, ha volna valaki, akinek mindent el­mondhatnék, ami a szívemet nyomja, aki segítene elviselni ezt az irtózatos súlyt, még a lelkiismeret-fur­dalást is" - ábrándozott. "De gondolhatok-e a saját boldogságomra, amíg ez a boldogtalan mellettem ár­nyéklétét éli?"

Homlokát a hűvös ablaküveghez szorította. Soká állt így, miközben próbálta legyűrni magában a bol­dogság fel-feltörő érzését. Úgy viaskodott szerelemre és boldogságra sóvárgó lelke követelődző vágyával, mint egy kísértéssel, amely szent küldetésétől akarná eltéríteni.

Azon az éjszakán sokáig nem jött a férfi szemére álom. Ereiben tombolt fiatal, forró vére. Háborgott balvégzete ellen, amely magányos életre kárhoztatta.

A szerelem vad erővel tört be a szívébe. Éppen azért, mert olyan soká kerülte a szenvedélyt, az most annál biztosabban lett rajta úrrá.

Az első pillanattól kezdve, amikor Astrid szemébe nézett, felébredt szívében egy érzés, amely elől oly ré­gen, tudatosan elzárkózott. És ez az új érzés újra meg újra odavonzotta a lány közelébe, és valahányszor lát­ta, mindig drágább lett a számára, hiszen egyre jobban megismerte értékes jellemét. Az egyszerű természe­tesség, amellyel Astrid kiküzdötte helyét az életben, elnyerte Harald nagyrabecsülését. Napról napra vilá­gosabban ismerte fel, hogy ez a leány méltó, teljes ér­tékű élettársa lehetne.

De gondolhatott-e arra, hogy megházasodjon, ha a kiválasztott nő mégoly erős és bátor is? Megkegyel­mezhet-e önmagának?

Kétségbeesett lelki állapotában keservesen sóhajto­zott. Ezek a kérdések és kételyek kínozták egyre, sőt még az álmait is birtokba vették.

IX.

Amikor Astrid hazaért kirándulásáról, a szobájában az asztalon feltornyozva egy halom meglepetés várta. Kathe virágcsokrot és egy doboz bon bont hozott neki, a háziasszony egy tálcát küldetett be, megrakva min­denféle nyalánksággal, Karla pedig két legújabb köny­vét tette az asztalra. A virágok között Kathétől egy kártya feküdt:

"Drága Astrid kisasszony!

A mulatság csúcspontján is a kisasszonyra gondolok. Tudnia kell, hogy legalább egy ember szívből szereti. Mama és Karl nem győzik dicsérni, papáról nem is szólva. Isteni ez az este! Mennyeien mulatok. Grave hadnagytól nyertem a zálogosdiban egy nefelejcs csokrot. Ez a fiú egy aranyos csibész, és kifejezetten nekem csapja a szelet. Pompás érzés. Szeretnék re­gényt írni róla. Ezzel zárom soraimat. Holnap min­dent elmesélek, szívből üdvözli: Kathéje"

Astridnak mosolyogni kellett, de közben a szemét elfutotta a könny. "Kedves, kicsi Kathe"- mondta ma­gában. Aztán kezébe vette az egyik könyvet.

De nem olvasott. Gondolatai ennek a délutánnak az élményei, a Harald Rodeckkel való találkozás körül kalandoztak. Minden szavát újra emlékezetébe idézte.

Nagy kő esett le a szívéről, hogy a férfi nem nős.

Hála az égnek, így lelkiismeret-furdalás nélkül szerethette. Ezt a szerelmet azonban természetesen mélyen el kell zárnia a szívébe, és nem remélhet, nem kíván­hat semmit.

Az egyértelműen kiderült, hogy a torony titka a férfi indiai utazásával függ össze. Astrid égett a vágy­tól, hogy ezt a titkot kiderítse, nem kíváncsiságból, ha­nem azért, hogy segíthessen a szerelmén. Milyen szívesen megtenné, milyen szívesen hozna bármilyen ál­dozatot érte!

Lentről vidám zsivaj hallatszott fel hozzá. Hátra­húzódott az ablaktól, így őt nem láthatta senki, ám ő hallotta a jókedvű csevegést és tréfálkozást.

A hangzavarból időnként világosan kivehette Kathe harsány szopránját és az édesapja mély zengésű hang­ját. Astridot különös, kellemes érzés fogta el, majd­nem otthon érezte itt magát. Ez boldoggá tette.

Különös módon egyszerre édesanyja halálának órája jutott eszébe. A haldokló egy vékony aranylán­con függő aranymedaliont akasztott a nyakába, egy le­pecsételt borítékot adott át neki, és így szólt: "Ha egyszer nagy szükségbe kerülsz, és nem tudsz magadon segíteni, akkor nyisd fel ezt a borítékot. Egy nevet ta­lálsz benne, amelyet most még nem akarok elárulni. Csak a legnagyobb bajban tudd meg! Akkor fordulj ehhez az emberhez, és mondd meg neki, hogy én küldtelek. Bizonyosan segíteni fog rajtad, amennyire emberileg lehetséges."

A lepecsételt boríték még mindig érintetlenül fe­küdt Astrid iratai között. Idáig nem bontotta fel, de gyakran merült fel benne a kérdés, kinek a nevét tar­talmazza vajon. Különös érzés vonzotta ahhoz a férfihoz, akinek a nevét sem ismerte, és aki az édesanyja szerint olyan közel áll hozzá, és mégis annyira távol, valami ostoba törvény által elszakítva egymástól.

Astrid mélyen felsóhajtott. Előhúzta ruhája kivágásából a kis medaliont. Mindkét oldalán bájos rózsa­minta volt belevésve.

Felnyitotta. Kis fénykép volt benne. Boldogult édes­anyja fiatalkori arcképe, a másik oldalán üveg alatt egy hajfürt göndörödött. "A színe csaknem olyan, mint az enyém" - gondolta.

Ábrándos tekintettel csukta vissza a medaliont.

Másnap reggel, amikor Astrid a szokott időben lement reggelizni, senkit sem talált az ebédlőben. Az inastól tudta meg, hogy a hölgyek még nem keltek fel, és az építész úr a dolgozószobájába vitette a reggelit. Astrid ezért igyekezett gyorsan végezni, majd felkereste munkaadóját.

- Jó reggelt, építész úr - köszöntette. - Elnézését kérem, amiért megvárattam. Nem hittem, hogy már munkához látott.

A ház ura mosolygott.

- Jó reggelt, Holm kisasszony! Nem kell elnézést kérnie, én is most végeztem a reggelivel. Mivel a csa­ládom még aludt, mindjárt ide hozattam. De örülök hogy itt van. Hogyan töltötte tegnapi magányos délutánját?

- Pompás sétát tettem. Fenn voltam a hegyen. Cso­dás onnan a kilátás.

- Úgy van. Jól ismerem. Nem érezte egyedül ma­gát? Ott ritkán látni embert.

- A természetben szinte soha nem érzem a ma­gányt. Mindig ezer hang szól a szívemhez. Azonkívül a kilátópadnál dr. Rodeckkel találkoztam, és vele jöt­tem aztán hazafelé.

- Ez sem lehetett valami szórakoztató, mert az úr nem nagyon beszédes. Sajnálatra méltó ember!

- Ezt éreztem én is tegnap - felelte Astrid, és elme­sélte, hogyan szaladtak el előle a falusi gyerekek.

Az építész rosszkedvűen rázta a fejét.

- Sajnos, nagyrészt ő tehet erről az ostoba szóbe­szédről. Néhány szóval mindent tisztázhatna, de nem teszi meg, és kevés számú barátjának sem engedi meg, hogy segítsen rajta.

Astrid mélyet sóhajtott.

- Az a benyomásom, mintha dr. Rodeck szinte igé­nyelné az önkínzást.

Az építész különös mosollyal nézett titkárnőjére.

- A kisasszony jó emberismerő, és ebben az eset­ben is fején találta a szöget. Sajnos, nem segíthetünk rajta. Egyébként ma ebéd után átmegyek a kastélyba. Elkísér?

- Szívesen, ha szabad - felelte felcsillanó szemmel Astrid.

Délig szakadatlanul dolgoztak. Egy pillanatra Kathe feje jelent meg a nyitott ablakban.

- Jó reggelt, papa. Csak azt akartam látni, hogy Holm kisasszony teljes épségben a szobádban van-e. Jó reggelt, Astrid kisasszony!

- Csak nem gondolod, kicsim, hogy a kisasszonyt éjszaka elrabolták? - tréfálkozott az apja.

A titkárnő mosolyogva köszöntötte:

- Jó reggelt, Kathe kisasszony! Köszönöm szépen a meglepetést, amit a szobámban találtam!

- Nagyon szívesen! Akkor viszontlátásra ebédnél!

Apa szemén már látom, hogy türelmetlen.

- Szélvész kisasszony! - dorgálta nevetve az apja.

Ezután folytatódott a szorgos munka.

X.

Az építész mindjárt ebéd után felkerekedett Astriddal. Mivel a ház asszonyát és a nagylányt aznapra uzson­nára hívták meg a városba, Kathe kijelentette, hogy Astridot és a papát elkíséri a kastély hídjáig. Amikor ott elbúcsúzott, így kérlelte őket:

- Ne maradjatok túl soká, papa, hogy ne kelljen egyedül uzsonnáznom!

- Nem, nem, addigra hazaérünk, kicsim - felelte az apja, és még egyszer odaintett kislányának, mielőtt Astriddal belépett a kastély udvarra, és a nyugati torony felé tartott, mely szakasztott mása volt a keletinek.

- Legyen óvatos, Holm kisasszony, itt a lépcsőházban még minden frissen van festve. Azért vezetem be ide, hogy ne kelljen először a nagy kastélycsarnokon átmennünk. Ma csak ezt a toronyépületet szemléljük meg.

Astrid gondosan összefogta magán a ruháját, és követte főnökét a lépcsőn felfelé. Fenn még dolgoztak a festők, akik meglepve néztek Astridra, nővel ugyan­is itt még sohasem találkoztak.

Az építőmester a szemle során adott néhány utasí­tást de nem maradt soká közöttük.

Felkapaszkodtak a legfelső szintre. Itt is egyetlen nagytermet alakítottak ki, mint a keleti toronyban. Ne­héz, régi bútorokkal volt berendezve, az ablakokon pedig brokátfüggönyök lógtak. A padlót értékes sző­nyegek borították. Innen a csigalépcső egyenesen a te­tőteraszra vezetett.

- Így ni, Holm kisasszony, most először is jöjjön, és élvezze a panorámát, amelyet nem felejt el egyha­mar. Előremegyek, hogy a csapóajtót kinyissam.

Ezzel az építész felhágott a meredek lépcsőfoko­kon. Félmagasságban beindította a falba épített eme­lőszerkezetet, amely a csapóajtót működtette.

- Most már követhet! - kiáltotta oda Astridnak. A lány is felment a csigalépcsőn a tetőteraszra. - Tessék, Holm kisasszony, nézzen körül!

Astrid fellélegezve odalépett a terasz kőkorlátjá­hoz, és önkéntelenül összekulcsolta a kezét, olyan szép volt a szeme elé táruló kilátás. Szemben vele az erdős hegyek karéja emelkedett. Pontosan felismerte a padot a bükkfa alatt, a kilátóhelyen, ahol előző nap Harald Rodeckkel üldögélt. Odalenn Rosenhofot fe­dezte fel, csak most a másik oldaláról látta a villát, amely vastag görögös oszlopaival, ámbitusával előkelő, békés látványt nyújtott. Ott volt a túloldalon a falu zöldbe ágyazott piros tetőivel. A falu és a kastély között hömpölygött a folyó, mint egy napfényben szikrá­zó ezüstszalag. Astrid alig bírt az elé táruló képtől megválni. Az építész mosolyogva látta asszisztense megrendülését, és nem akarta megzavarni.

Astrid lassan a másik oldalra fordult. Innen az egész kastélyparkot át lehetett tekinteni, melyet szé­les, kaviccsal fel szórt utak hálóztak be. Holm kisas­szony csak futó pillantással érintette a keleti torony hatalmas épületét, rácsos, sűrűn lefüggönyözött abla­kaival. Az egyik ilyen ablak tárva-nyitva állt, a szél a rácsnak csapkodta a függönyt.

A műépítész ezután szakszerű magyarázatba fo­gott. Felhívta a titkárnője figyelmét a régi épület falai­nak vastagságára, hozzáfűzve a következőt:

- A hajdani építőmester ezt nagyon ügyesen ki­használta. Az első és harmadik emelet között nem volt szüksége olyan erős falakra, ezért a torony és a nyuga­ti szárny között fele olyan vastag falat rakatott. Kívülről nem látszik, de belülről így egy körülbelül tíz mé­ter mély, szűk üreget hozott létre. Ehhez az üreghez, esetleg várbörtönhöz egy nagy festménnyel eltakart ajtó vezetett. És tudja, mit találtunk benne?

Astrid kérdő pillantást vetett főnökére.

- Egy emberi csontvázat. Egy asszonyét. Bármilyen bátor lány volt is Astrid, most megborzongott.

- Építész úr, meg akar ijeszteni?

- Dehogy is! Tény, amit mondok. Rautenfels gróf valamelyik őse biztosan tudta, hogyan került az az asszony az üregbe. Természetesen jelentettük a ható­ságoknak ezt a rémisztő leletet. A grófot is értesítet­tük róla. Rautenfels úr utánanézett a családi króniká­jukban, és megállapította, hogy 1716-ban nyomtalanul eltűnt az egyik Rautenfels grófné. Hűtlenséggel vá­dolták, és a családi krónika szerint megszökött a ked­vesével. A sértett férj azonban valószínűleg lehetet­lenné tette a szökését, és a titkos üregbe zárta be, ahol nyomorultul elpusztult.

Astrid megborzongott.

- Jaj, de rémes! És mi történt aztán a csontvázzal?

- Dr. Rodeck Rautenfels gróffal egyetértésben eltemettette a grófi család föld alatti kriptájába, a nagy csarnok alá. A temetés a legnagyobb csöndben tör­tént, nehogy a história felesleges mendemondáknak adjon tápot. De valami mégis kiszivároghatott, és a pletykafészkeknek ez persze kitűnő alkalmat szolgáltatott, hogy a Kékszakáll lovag meggyilkolt asszonyá­ról rémmeséket költsenek.

- Én senkinek sem fogok erről beszélni - jelentet­te ki Astrid egyszerűen, és a főnöke tudta, hogy be is tartja a szavát.

- Most pedig menjünk vissza, Holm kisasszony, és tekintsük meg azt, amire a munkánkban leginkább szükségünk lesz. A többi termen később majd vala­melyik inas végigvezeti - mondta végül az építész.

- Ha én nem vezethetem körbe - hallatszott ebben a pillanatban dr. Rodeck hangja, aki váratlanul megje­lent a nyitott csapóajtóban. A vendégek hátrafordul­tak. A várúr mosolyogva köszöntötte őket, és így be­szélt tovább: - Hallottam az utolsó szavait, építész úr, és bátorkodom felajánlani, hogy Holm kisasszonyt el­kalauzolom oda, ahová önnek már nem jutott ideje.

Az építész kutató pillantást vetett a háziúrra. Vég­re neki is feltűnt, mekkora érdeklődést tanúsít dr. Rodeck az ő titkárnője iránt.

- Látja, kisasszony, különb idegenvezetőt nem is kívánhatna dr. Rodecknél. Holm kisasszony egyelőre csak ideföntről élvezte a kilátást

- És elégedett vele, Holm kisasszony? A lány csillogó szemekkel bólintott. Az építész mosolyogva körbemutatott:

- Lásd, ez az én birodalmam, messze néző tágas ország ... - idézte szónokiasan.

- Igen, doktor úr, igazán irigylésre méltó. Rauten­fels kastélya csodálatos - felelte Astrid.

Harald különös tekintetet vetett rá.

- Már tegnap megmondtam, szívesen cserélnék ke­gyeddel. Boldog emberek számára mindenesetre irigylésre méltó helyez a kastély. Csakhogy a boldog­ság gyakran a világ legszebb helyeit kerüli el.

- Ebben igaza van - bólintott a leány.

- Ezt a titkos üregben nyomorultul elpusztult grófné is megerősíthetné - vélte az építész.

Harald kérdő pillantást vetett Astridra.

- Elmesélte az építész úr a hátborzongató felfedezésünket?

A lány bólintott.

- Igen.

- Holm kisasszony hallgatni fog róla - vetette közbe az építész.

- Tudom - szólt nyugodtan a házigazda.

- De most jöjjön, kisasszony, felkeressük a felújított helyiségeket. A többit alkalomadtán majd megmutat­ja kegyednek a doktor úr. Talán átjön vasárnap délután, amikor én a családommal egy szomszéd birtokra vagyok hivatalos. Mit szól hozzá, doktor úr. Ráér vasárnap délután körbevezetni a kisasszonyt?

Harald udvariasan meghajolt.

- Természetesen! Nekem bármikor alkalmas. Ha önnek megfelel, akkor vasárnap délután három órakor a kastélykapuban váram, Holm kisasszony.

Salten építész ezután körbevezette Astridot az egész nyugati tornyon és a vele szomszédos nyugati kastélyszárnyon, és elmagyarázta, mi volt az, amit ő alkotott itt. Mindenütt finom érzékkel hű maradt a műemléképület eredeti stílusához, és az eredmény azt bizonyította, hogy értő művészi szemmel és kézzel végezték a felújítást. Astrid őszintén el volt ragadtat­va, és ennek hangot is adott.

Dr. Rodeck önfeledten nézett Astrid ragyogó sze­mébe.

- Salten építész úr mesterművet alkotott - szólt el­ismerően a lány.

- A magam örömére is - válaszolta a művész.

- Csak az a kár, hogy mindezek a helyiségek lakatlanok, doktor úr! - jegyezte meg Astrid.

- Nos, doktor úr, én még nem adtam fel a reményt, hogy egy szép napon kitárja majd egy víg társaság előtt kastélya kapuit. Akkor fogja majd igazán élvezni a pompás tulajdonát - vélte az építész.

Harald arca megvonaglott.

- Bárcsak igaza lenne! De ahhoz előbb csodának kellene történni. Csodák pedig nincsenek.

- De igen - mondta bizakodva Astrid. - Ha nekem néhány hónappal ezelőtt valaki azt mondja, hogy rövi­desen a legpompásabb thüringiai kastélyban állok majd, és a tulajdonosa vezet körbe, én is azt feleltem volna, hogy ahhoz előbb csodának kell történnie. Még manapság is történnek csodák, és ha megesnek, ter­mészetesnek tűnnek.

- Látja, doktor úr, engedje, hogy ez a bizakodó fiatal hölgy megtanítsa hinni a csodákban - vélte mosolyogva az építész.

Harald különös tekintettel nézett Astrid szemébe. - Tanulékony diákja lennék. Astrid elpirult a férfi tekintetétől, és az életnagyságú portré felé fordult, amely előtt éppen megálltak. A kép egy XlV. Lajos korabeli divatos dámát ábrázolt parókával, szépségtapasszal és hiú, tetszeni vágyó mosollyal.

- Miféle portré ez? - kérdezte Astrid.

- Rautenfels gróf kutatásai szerint ez Johanna grófné arcképe, éppen azé a hölgyé, akinek földi maradványai az üregből előkerültek. Ez a portré fedte el a titkos várbörtön ajtaját. Vigyázzon!

Az építész ezzel megnyom ott egy cirádát a fest­mény keretén. Abban a pillanatban a kép lassan levált a falról, és mögötte frissen felhúzott fal vált láthatóvá.

Astrid összerezzent.

- Ha ez a grófné valóban könnyelmű volt, úgy súlyosan megbűnhődött miatta - szólalt meg halkan, miközben főnöke elővette a zsebóráját, és megjegyezte:

- Sietnünk kell, hogy uzsonnára hazaérjünk. Kathe már biztosan türelmetlenül vár bennünket.

Dr. Rodeck arcán kis mosoly játszott.

- Akkor nem tarthatom fel önöket, Kathe kisasszony képes hadsereget küldeni a kiszabadításukra.

- Kedves doktor úr, az én lánykám valóban képes lenne megostromolni a kastélyát, ha nem tér vissza épségben az ő Astrid kisasszonya, akit annyira szeret - felelte nevetve az építész.

Harald a kastélykapuig kísérte vendégeit. A híd túloldalán meglátták Kathét, aki már izgatottan várta őket.

Salten kezet nyújtott Haraldnak. - Viszontlátásra, doktor úr!

- Viszontlátásra, építész úr! Holm kisasszony, örültem, hogy itt járt.

E szavakkal Astridnak is a kezét nyújtotta. A lány habozás nélkül megszorította.

- Köszönöm, hogy ennyi szépet láthattam.

- Én pedig köszönöm, hogy eljött - válaszolta a várúr félhangosan, hogy Salten, aki már előrement, nem is hallotta.

A kastély kapuja bezárult Harald mögött. Amikor eltűnt, Kathe csak akkor merészkedett a hídra.

- Hála Istennek, hogy végre jöttök! Milyen soká el­maradtatok! Nyugtalanságomban nem győztelek már otthon kivárni benneteket.

- Nyilván az unalom űzött el hazulról, picinyem.

Különben láthatod, hogy Holm kisasszonyt épségben hazahoztam neked.

- De persze a lovag, akarom mondani, a doktor nem tágított mellőle.

- Ne sajnáld már tőle ezt a kis örömet! Ritkán adatik meg neki ilyen kellemes társaság - tréfálko­zott az apa, és átkarolta kislánya vállát.

- Nahát, felőlem keressen magának társaságot, ahol akar. De ne bámulja folyton Astrid kisasszonyt olyan félelmetesen. Csak hipnotizálni akarja, ez biz­tos!

- Ugyan, kicsim, ne tedd magad nevetségessé - je­gyezte meg. feddőn az apja.

De Astridnak nevetnie kellett.

- Ejnye, Kathe kisasszony! Hiszen egyébként olyan okos, eszes teremtés, és mégis felül ezeknek az osto­ba dajkameséknek!

- Nagyon helyes, Holm kisasszony, csúfolja csak ki alaposan Kathét! Szeretné, ha fiatal hölgynek tekin­tenék, de olyan romantikus képzelgésekkel van tele a feje, mint egy buta bakfisnak. Most már igazán sies­sünk, hogy teára hazaérjünk! Ma egy teljes órát csak­is veled foglalkozom, kicsim, mert a mama nincs itt­hon. Aztán átengedem neked a nap hátralevő részére Holm kisasszonyt.

- Az csuda jó lesz! - Tudja, Astrid kisasszony, mit fogunk csinálni?

- Nos?

- Epret szedünk. Gyönyörű, érett epreket fedeztem fel, és a szakácsnővel tejszínhabot veretünk fel hozzá.

- Kis pákosztos! És velem mi lesz? - kérdezte az apja nevetve.

- Téged is meghívunk rá, papa, bevisszük a szo­bádba az adagodat. Mama és Karla úgyis csak vacso­rára jön haza.

Rosenhofba hazaérve hármasban megitták a ked­venc teájukat. Azután a két fiatal hölgy kiment az ep­reskertbe.

Az építész mosolyogva nézett utánuk a verandáról, miközben tekintete élvezettel követte a két karcsú lány könnyed járását.

Kathe végre zavartalanul beszámolhatott a tegnapi kerti ünnepségről, no meg Grave hadnagyról, aki a legkomolyabban csapta neki a szelet.

Másnap Astrid szokás szerint már reggeli után hozzá­látott az építésszel a munkához.

Salten diktált, átnézte a fényképeket és vázlatokat, jegyzeteket írt, és néha gyönyörködve odavetett egy pillantást szorgos titkárnőjére. Határozottan érezte, hogy Astrid egyre jobban kedveli, és a lány napról napra nélkülözhetetlenebb lesz számára. Mennél ré­gebben dolgoztak együtt, annál közelebb kerültek egymáshoz érzelmeikben és felfogásukban, és Salten egyre gyakrabban ismerte be magának, hogy nagy művéhez nem is találhatott volna alkalmasabb mun­katársát.

Éppen végére értek egy fejezetnek, amikor az épí­tész az órájára nézett.

- Ne fogjunk bele már semmi újba, Holm kisas­szony, hamarosan ebédidő van - mondta barátságo­san, mire Astrid elkezdte összerakni a munkáját. Eközben egy tollszár kiesett a kezéből, és míg leha­jolt, hogy felvegye, az aranymedalion kicsúszott a ru­hája kivágásából, és a lánca kinyílt.

Az építész Astriddal egyszerre hajolt le a medalion után, hogy felvegye. Amikor azonban az ékszert a ke­zében tartotta, és lenézett rá, hirtelen mintha áramütés érte volna. Arcán különös döbbenet tükröződött, ahogy az egyszerű darabot nézte, amelynek egyedi jellegét az ízlésesen belevésett rózsaminta adta.

- Szép ékszer, Holm kisasszony, ilyen míves mun­kát nem látni mindennap - jegyezte meg kérdőn Ast­ridra nézve.

A lány kissé elpirult.

- Az édesanyámé volt, a halála óta én hordom.

- Örökség? - kérdezte a férfi, leküzdve izgalmát.

- Igen, építész úr.

A férfi, mintha meg akarná becsülni az értékét, a kezében méregette az ékszert.

- Biztosan egyedi darab. A rózsaminta egészen kü­lönleges, látszik, hogy nem tucatáru.

- Édesanyám ezt az ékszert az édesapámtól kapta.

Ő maga tervezte a mintáját, így valóban egyedi darab - magyarázta elpirulva Astrid, és lesütötte a szemét, így nem láthatta, hogyan sápadt el utolsó szavaira az építész. Remegő kézzel tette az asztalra az ékszert, és gyorsan elküldte a lányt.

- Elmehet átöltözni az ebédhez.

Astrid elvette a medaliont, és hamar elhagyta a szobát.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Salten hátra­dőlt a székén, és elmélázva meredt maga elé. Azután kezébe temette az arcát, és az asztalra könyökölt. Ne­hezen lélegzett.

Maga sem tudta, milyen soká ült így. Arra rezzent fel, hogy Kathe hangos szóval hívja.

- Papa, hol maradtál? Rád várunk az ebéddel - hal­latszott a nyitott ablakon át.

A férfi hirtelen mozdulattal felállt, és végigsimítot­ta a homlokát.

- Mindjárt jövök, Kathe.

Úgy ment az öltözőszobájába, mint egy holdkóros.

A nagy tükör elé lépve kutató tekintettel meredt tükör­képére. A nap a szobába sütött, fénye fel-felcsillant aranyló vöröses tónusú haján. "Ugyanaz a hajszín" ­mondta megdöbbenve magában. Aztán átöltözött, és átsietett az ebédlőbe.

Senki sem vette észre, milyen vihar tombolt a lel­kében. Csak valamivel sápadtabb volt a szokottnál. Ez is csak Kathének tűnt fel.

- Papa, agyondolgozod magad. Egészen sápadt vagy, és kimerültnek látszol.

Salten becézve simogatta meg lánya haját.

- Igaza van Kathének, Richard - kapott a szón a fe­lesége -, túl sokat dolgozol. Azt mondtad, itt Rosen­hofban végre pihenni fogsz.

A férfi gyorsan másról kezdett beszélni, és sikerült is elterelnie magáról a figyelmet. De ebéd közben a tekintete gyakran Astridra kalandozott. Szája megvo­naglott, szeme pedig nyugtalanul fénylett.

Saltent napokon keresztül gyötörte az a bizonytalan ér­zés, amely akkor fogta el, amikor Astrid medalionját meglátta. Amikor együtt dolgoztak, nem volt olyan összeszedett, mint korábban, és a gondolatai is el-elka­landoztak. Gyakran már ott tartott, hogy egyenesen föl­teszi a kérdést a lánynak, de aztán mindig visszariadt attól, hogy kimondja. Végre egy napon, amikor befe­jezték a közös munkát, megragadta az alkalmat, hogy Astridot kifaggassa addigi életútjáról.

Holm kisasszony röviden beszámolt állásairól, amennyiben azokat érdekesnek találta főnöke számára.

Az építész háttal ült a világosságnak, fejét kezébe támasztotta, és úgy hallgatta Astrid elbeszélését. Amikor a lány története végére ért, Salten megkérdezte:

- Tehát az édesanyja halál után rögtön elhelyezke­dett? Hány éves is volt, amikor meghalt az anyja?

- Tizennyolc.

- És most hány éves? - Feszült várakozással leste Salten a választ.

- Január huszadikán múltam huszonhárom éves.

Mély csend borult a szobára. Az építész, elsápadt, és vonásain visszafojtott izgalom vibrált. Felállt, és járkálni kezdett a szobában.

- Hol született?

- Berlinben, építész úr.

A férfi a homlokához kapott, mintha forróság öntötte volna el.

- Úgy, úgy, szóval született berlini kislány - mondta erőltetett könnyedséggel. - Az apja sokkal előbb halt meg, mint az édesanyja? Ekkor Astrid arcát hirtelen pír lepte el. Kitért főnöke kutató pillantása elől. - Öt évvel korábban.

- És mi volt az apja?

- Tisztviselő az Elektromos Műveknél. Az építész kis szünet után megjegyezte:

- Különös, hogy még sohasem érdeklődtem a szü­lei felől, Holm kisasszony. Ilyen szoros kapcsolatban élünk, és mégis oly keveset tudunk egymásról. Nyilván gondterhes évek következtek az apja halálával az édesanyjára?

Astrid még mindig nem nézett a főnökére. Látható­an kínos volt számára a téma valamilyen oknál fogva.

- Így igaz, de bátran helytállt. Haláláig kapott egy kis nyugdíjat az Elektromos Művektől. Azonkívül zongoraleckéket adott. Ezzel megkeresett annyit, hogy elfogadható nevelést biztosított nekem.

Salten Összerezzent.

- Zongora órákat adott? Annyira muzikális volt az édesanyja? - faggatta tovább.

- Igen, kitűnő zongorista volt, és már leánykorában tanított zongorázni. Gyakran hangversenyeken is kí­sért énekesnőket.

Az építész titkárnője utolsó szavainál elsápadva fordult el tőle, és furcsa, ideges türelmetlenséggel vá­gott a szavába:

- Köszönöm, Holm kisasszony, mára befejeztük.

Most menjen kérem, Kathéhez.

Astrid szó nélkül elhagyta a szobát. Salten utána bámult.

- Minden egybevág, és érzem is, hogy nincs semmi kétség - mormolta.

Sokáig ült még ott, tenyerébe hajtva arcát, töpreng­ve a hallottakon.

XI.

Eljött a vasárnap, és a Salten család átkocsizott a szom­széd birtokra, ahová ebédre voltak hivatalosak. Fritz Delius, a birtokosék fia a kerti ünnepségen feltűnően csapta a szelet Karlának. A fiatalember hosszabb tá­vollét után tért vissza szülei birtokára, hogy édesapját tehermentesítse. Így csak pár hónapja ismerte meg Karlát, és a barna szépség rögtön nagy hatást gyako­rolt rá. A szülők mindkét részről jóakaratúan figyelték a fiatalok bimbózó szerelmét.

Astrid egyedül ebédelt, és azután elindult Rauten­fels kastélya felé. Szíve hevesebben dobogott, és az or­cája is kipirult.

Pontosan érkezett a kastélykapuhoz. Látta, hogy dr. Rodeck már várja. Odalépett a lányhoz, és üdvözölte. - Ma újabb erényét fedezem fel, Holm kisasszony - mondta mosolyogva.

- Éspedig?

- A pontosságát.

- Ó, ez igazán nem erény, csak magától értődő udvariasság. Hiszen ön is itt várt már.

- Igen, de én férfi vagyok. A nők rendszerint pontatlanok.

Astrid huncut mosollyal nézett rá.

- Csak a nők? Ismerek pontatlan férfiakat is.

A várúr elragadtatva nézett vendége kedves arcába.

Szívét melegség járta át.

A nagy főbejáraton át a kastély csarnokába vezette Astridot. Ott megmutatta a művészi üvegfestményeket, freskókat, a címereket és fegyvereket, amelyek a falakat díszítették. A leány álmélkodva nézett a hos­szú folyosókon végig, amelyek a csarnokból vezettek a kastély különböző szárnyaiba.

Az egyik folyosón állt egy oszlopnak támaszkodva Samulah, az indus. Gazdája odaintette. Samulah büsz­ke, egyenes testtartással közeledett.

- Mit parancsolsz, szahib? - kérdezte angolul, mel­len keresztbe tett karokkal meghajolva ura előtt.

- A szahibát körbevezetem a kastélyon, Samulah.

Ha szükség lenne rám, hívjál. Tudod, hol találsz.

- Samulah megtalálja szahibot - felelte az inas méltósággal, majd komoly tekintettel Astridra nézett. Mielőtt a lány megakadályozhatta volna, az indiai óri­ás földig hajolt, és megcsókolta ruhája szegélyét. Azután anyanyelven mondott néhány szót urának, aki­nek erre felragyogott a szeme.

- Bárcsak igazad lenne, Samulah - felelte neki. - Most menj, és ügyelj Dora szahibára!

Astrid felfigyelt a névre. Tehát van a kastélynak egy Dora nevű úrnője.

Samulah visszament a folyosóra, mire a házigazda a vendégéhez fordult.

- Indulhatunk, Holm kisasszony?

Astrid bólintott. A várúr először a központi épület alsó termem vezette végig, és eközben Samulah hűsé­géről, odaadó szolgálatáról mesélt.

- Egyébként Samulahnak nagyon jó a véleménye kegyedről. Hiszen nem érthette, mit mondott nekem az ő nyelvén, igaz?

Astrid mosolyogva megrázta a fejét, és kérdőn né­zett a férfira.

- Kíváncsivá tesz, doktor úr.

- Samulah azt mondta: "Az úrnőnek arany haj a és aranyszíve van."

Astrid halkan elnevette magát.

- De én nem vagyok úrnő, és hogyan állapította meg ilyen gyorsan, milyen a szívem?

- Ezek az emberek olyanok, mint a gyermekek.

Ösztönösen megérzik a jóságot a másikban. Samulah­nak ebben a tekintetben különleges képességei van­nak, ezt már gyakran tapasztaltam. Még azt is hozzá­tette: "Az úrnő szerencsét hoz neked, uram".

Erre már elpirult Astrid. De egyáltalán nem sütötte le a szemét.

- Nagyon örülnék, ha látogatásom a házában sze­rencsét hozna. Boldogító érzés szerencsét hozni.

Hogy elterelje magáról a figyelmet, elragadtatottan kiáltott fel egy különösen szépen berendezett szoba láttán, amelynek értékes gobelinek lógtak a falai?

Harald Rodeck úgy érezte, hogy csak most, miután Astrid belépett ide, most lett csak igazán övé a várkas­tély. Lassan sétáltak teremről teremre, és a férfi ámul­va fedezte fel vendége finom művészi érzékét.

Miután megtekintették az alsó traktust, visszatér­tek a nagy csarnokba, és felmentek a lépcsőn. Az el­ső emeleten galéria futott körbe. Harald a jobbra és balra nyíló szobasorra mutatott.

- Itt van a saját lakrészem. A szülőházam bútorai­val rendeztem be. Semmit sem mulaszt el, ha ezeket a szobákat nem nézi meg. Mindjárt továbbmehetünk a második emeletre.

Szobák során haladtak át, miközben Astrid csak ámult a kastély pompáján és gazdagságán. Fent Ro­deck először a nyugati, majd a keleti szárnyon vezette végig a vendégét. Hatalmas termek nyíltak egymásba, majd ismét nyugalmas, otthonosan vonzó szobácskák következtek.

- Milyen kísértetiesen hangzik minden nesz az ilyen nagy, csendes házban - mondta Astrid, amint az egyik ajtó becsapódott.

- Ismerje csak be, kicsit azért fél Kékszakáll lovag kastélyában - tréfálkozott a férfi.

Astrid mosolyogva rázta meg a fejét.

- Amíg itt van mellettem, biztosan nem félek. De az az érzésem, mintha évszázadokon vonulnék végig, és egyszerre meg tudom érteni, amikor régi kastélyok­ban kísértetjárásról beszélnek. Rautenfels kastélyának nincs kísértete? Nincs itt egy fehér asszony vagy vala­mi hasonló?

Harald megrázta a fejét.

- Nem kötöttem ismeretséget Rautenfels gróf házi szellemével, mert magammal hoztam a sajátomat.

Az utolsó szavak olyan fanyarul hangzottak, hogy Astrid mély részvéttel emelte házigazdájára a szemét. - Mindenfajta kísértet ellen megóv az Istenbe ve­tett szilárd hit, doktor úr - mondta túlcsorduló bizalommal.

A doktor megragadta a lány kezét, és rászorította az ajkát.

- Ahogy itt látom, a tiszta tekintetével, egész élet­igenlő, friss, bátor személyiségével, szinte magam is úgy érzem, hogy a gondjaimnak és szenvedéseimnek is vége lesz egyszer. De nem akarok hiú reményeket táplálni. Arra kérem, hogy most menjünk még fel a felső emeletre.

Udvariasan felsegítette a lépcsőkön Astridot. A főépület legfelső szintjén voltak. Innen már csak, egy keskeny, meredek lépcső vezetett a három karcsú kö­zéptoronyba. Ott fenn a kastély szinte hátborzongató benyomást keltett.

Astrid bátran haladt kísérője oldalán. Különös, elfogódott hangulat lepte meg, amint tudatosodott benne, hogy idefenn, távol mindentől és mindenkitől, amellett a férfi mellett lépdel, akit szeret.

Haraldon is titkolt izgalom vett erőt. Hirtelen erős vágy fogta el, hogy magához vonja és megcsókolja a mellette haladó szép leányt.

Astrid egyszer csak összerezzent, és halkan felsi­koltott. A félhomályos folyosóról óriási alak lépett eléjük nesztelenül. Samulah volt az. Szemmel látható iz­galommal közölt valamit urával az anyanyelven.

Harald Rodeck elsápadt.

- Bocsásson meg, Holm kisasszony, magára kell hagynom, szükség van rám. Menjen szépen lassan to­vább, küldök egy inast, aki befejezi a vezetést, ha nem jöhetnék vissza!

Ezzel Samulah kíséretében, választ sem várva elsietett.

Astrid egyszerre magára maradt a csendes termekben. Legszívesebben a két férfi után szaladt volna, de aztán elszégyellte magát butaságáért. Lassan tovább­lépkedett azon töprengve, hogy talán Dora szahibához hívatták dr. Rodecket. Azon vette észre magát, hogy eltévedt a zegzugos emeleten, és nem tudott tájéko­zódni. Találomra kinyitotta a legközelebbi ajtót. Ez egy szűk kis kamrába vezetett, amelynek ablakai sű­rűn be voltak függönyözve.

Astrid az ablakhoz lépett, hogy kinyissa, és így próbáljon tájékozódni, melyik részébe került a kas­télynak, és merre kell továbbmennie. Abban a pilla­natban, amikor kinyitotta az ablakot, majd halálra ré­mült. Fülébe éles női sikoly hatolt, mintha egy as­szony iszonyú veszélyben kérne segítséget.

Astrid önkéntelenül messze kihajolt az ablakon, a kiáltás irányába. Eszébe sem jutott, hogy ezzel talán indiszkréciót követ el. Csak azt érezte, hogy segítenie kell egy bajba jutott embertársán.

Amikor a hangos segélykiáltásokra mélyen kiha­jolt az ablakon, a park egy részét látta, amelyet magas fal zárt el. Fehér ruhás nő rohant a pázsiton keresztül, iszonyú rémülettel, mintha űznék, majd a falnak simul­va, kinyújtott kézzel tapogatta végig a kőfalat, mintha kijáratot keresne rajta.

Astrid dermedten figyelte. Hirtelen meglátta dr. Rodecket és Samulahot, akik a menekülőhöz közeled­tek. A fehér ruhás nő, amint meglátta őket, még egy­szer velőtrázóan felsikított, majd a falnál magatehetet­lenül összeesett. Ugyanabban a pillanatban Rodeck felemelte, mint a gyermeket, karjába vette, magához szorította, és a keleti torony felé vitte. A sikoltozást csendes nyöszörgés váltotta fel.

Astrid megrázkódott, és remegő kézzel zárta be az ablakot. Egy ideig bénultan állt. Mi történt odalent? Lehet, hogy ezennel belelátott a keleti torony titkába? És nem ezt akarta-e? Ki volt ez a copfos, fehér ruhás nő? Miért tartják fogva, miért kiabál ilyen kétségbeesetten?

Ezen tépelődött a fiatal lány, míg elhagyta a kis szobát, keresve a lépcsőt, amely az alsó emeletre ve­zetett. Mihez kezdjen? Menjen el anélkül, hogy meg­várja a házigazda visszatérését? Vagy maradjon, amíg ő vagy egy szolga érkezik? Ha visszajön a férfi, ho­gyan lépjen elé? Eltitkolhatja előle, amit látott? Ha pe­dig megmondja neki, hogyan fogadja majd?

Némi keresgélés után végre megtalálta a lépcsőt, és lement a második emeletre. Remélte, hogy ott talál egy inast, akinek elmondhatja, hogy el akar menni, és nem tudja megvárni, amíg dr. Rodeck visszajön. Hiszen a kalapját és ernyőjét is a nagy csarnokban hagyta.

Akkor nem kellene vele most szembesülnie, és nyu­galomban meghányhatja-vetheti magában, mit fog majd másnap vagy később mondani neki. Igen, így lesz a legjobb!'

Így jutott le Astrid a második emeletre, amikor lent­ről lépéseket hallott. Továbbment, abban a hiszemben, hogy valamelyik inassal fog találkozni, ám váratlanul dr. Rodeck állt előtte. Lentről jött, és alakosztályába tartott. A lány úgy állt meg, mint akinek földbe gyökerezett a lába. A férfi látványa kimondhatatlanul megrémítette Astridot. Harald zavartnak tűnt, sápadt volt, a haja összekuszálódott.

Amikor meglátta a lányt, meghökkent, de nem tu­dott kitérni előle. Nagy önfegyelemmel összeszedte hát magát, és rekedten így szólt hozzá:

- Bocsásson meg, Holm kisasszony, hogy ilyen ál­lapotban lát, épp a szobámba akartam menni, én ...

Nem bírta folytatni. Astrid egyetlen pillantással megbizonyosodott róla, hogy a férfi iszonyúan szen­ved. Hirtelen, mintha megvilágosodás érte volna! Maga az Úristen vezette a lefüggönyözött ablakhoz, hogy bepillanthasson a férfi titkába, és segíthessen rajta. Bármit is látott, az biztos, hogy nem Rodeck a hibás benne!

Szapora lélegzettel, könyörögve nézett a férfira.

- El akartam hagyni a kastélyt, doktor úr, mert én ... muszáj megmondanom önnek... - odafenn egy ablak­hoz léptem, mivel eltévedtem. Azért nyitottam ki, hogy tájékozódjam, és kinéztem rajta. És ... akkor megláttam ... akaratlanul .. azt, ami nyilván nem az én szememnek volt szánva, meghallottam azt, amit nem lett volna szabad hallanom. És én ... én ...

Nem bírt tovább beszélni, gyengeség fogta el, meg­ingott. Harald egy lépéssel mellette termett, és megtá­mogatta. Ekkor Astrid erőt vett magán, és kiszabadította magát a férfi öleléséből. Harald azt hitte, irtózik tőle, és fájdalomteli pillantást vetett rá, de Astrid így szólt:

- Nem hallgathattam el ön előtt, amit láttam és hal­lottam. De ajkamat minderről egyetlen szó sem hagyja el e falakon kívül. Csak azt az egyet tudom, hogy ön nagyon szerencsétlen, és olyan szívesen segítenék ön­nek, ha tudnék. Segíthetek? - az utolsó szót könyörögve ejtette ki.

Harald megragadta a lány kezét, és leírhatatlan pillantást vetett rá.

- Köszönöm, hogy még mindig bízik bennem. Nagyon köszönöm önnek, Astrid Holm! Most pedig, hogy véletlenül belepillantott nyomorúságomba, is­merje azt meg gyökerestől. De ne most, és ne itt. Lát­ja, milyen állapotban vagyok, és vissza kell mennem a toronyba. Majd ha nyugodtabb leszek, beszélnem kell önnel. Holnap átmegyek Rosenhofba, és megké­rem Salten urat, hogy engedjen kegyeddel négyszem­közt beszélni. Hajlandó lesz meghallgatni?

A lány bólintott.

- Hajlandó vagyok, doktor úr, mert érzem, hogy megkönnyebbül, ha végre kiöntheti a szívét. És akkor talán mégis segíthetek.

A férfi ellágyult tekintete a szíve mélyéig megérintette Astridot.

- Hálásan köszönöm. Most pedig menjen. Odalenn találja a komornyikomat, a rendelkezésére áll. Ő fog­ja kikísérni.

Astrid bólintott és indulni akart. A férfi ekkor meg­ragadta a kezét, megrendítő tekintetet vetett rá, és aj­kát a kezére szorította. Ezután elsietett.

Astrid remegő térddel ment le az emeletről. A csarnokban az inas közeledett hozzá.

- Holm kisasszony?

A leány bólintott:

- Nagyságos kisasszony, a doktor úr küldött. Mivel pillanatnyilag nem ér rá, engem bízott meg, hogy a szolgálatára álljak.

- Kérem, adja ide a kalapomat és az ernyőmet. Ha­za akarok menni.

Schindler odahozta Astrid holmiját. A leány észre­vette, hogy az inas is sápadt és zavart. A kastély kapu­jáig kísérte a vendéget.

- Parancsol még valamit, nagyságos kisasszony? - Astrid habozott egy pillanatig, majd nyugodt hangon megszólalt:

- Kérem, mondja meg a gazdájának, hogy nagyon hálás vagyok, amiért megnézhettem a kastélyt.

Ezzel bólintott kísérőjének, sarkon fordult, és elin­dult hazafelé. Schindler diszkrét kíváncsisággal nézte a vendéghölgy sápadt arcát. Miután bezárta mögötte a kaput, felkereste az urát, és átadta a leány üzenetét.

- Rendben van, Schindler. Most menjen vissza az úrnőhöz, én is mindjárt jövök.

- Ma súlyos volt a rohama - felelte a hű szolga elkeseredetten.

Harald sóhajtva bólintott.

- Súlyosabb, mint bármikor az utóbbi hónapokban.

Pedig már azt reméltem, hogy javulás következett be az állapotában, hisz mostanában olyan nyugodt volt. - Doktor úr, gondoljon arra, hogy éppen telihold van. Ilyenkor mindig súlyosabb az állapota.

- Mégis úgy tűnik, hogy reménytelen a gyógyulása.

- Isten őrizzen. Ne tessék elfelejteni, hogy Sardau professzor véleménye szerint egészen váratlanul gyö­keres javulás állhat be az állapotában.

Harald lemondóan legyintett.

- Tudom, hogy jót akar, Schindler, de én már nem tudok hinni ebben.

Az inas gondterhelten távozott. Hűséges lelkére át­ragadt gazdájának reménytelensége. Felkereste Samu­lahot, aki már várta a torony előszobájában.

- Samulah, a gazda nagyon szomorú.

A hindu bólintott.

- Samulah tudja. És Samulah is nagyon szomorú.

Szegény szahiba!

A két hűséges ember bánatosan nézett egymásra, és várta a gazdáját. Amikor Harald megjött, felkísér­ték, majd szótlanul őrködtek Dora hálószobája előtt.

XII.

Astrid leírhatatlan lelkiállapotban ért haza. Azonnal a szobájába ment, és az ablakhoz ült. Tekintete szaka­datlanul a tornyon csüggött. Nem akart töprengeni és találgatni, ki akarta várni nyugodtan, amíg Harald ígéretéhez híven mindent elmesél neki. Elvégre neki nem volt joga hozzá, hogy magyarázatot követeljen, de a férfi megígérte, hogy felfedi előtte a titkát, és be is fogja tartani az ígéretét.

Csak attól a kínzó kérdéstől nem bírt megszabadul­ni, hogy ki lehetett az a fehér ruhás, hosszú copfos nő. Nem a felesége, mert azt megmondta a doktor, hogy nem nős. Akkor ki lehetett? A kedvese? Astrid szíve összeszorult erre a gondolatra.

Ám hirtelen villámként hasított belé egy másik gondolat. Lehet, hogy az a nő beteg, aki maga sem tudja, mit tesz?

A korábban átélt élmény még akkor is hatása alatt tartotta Astridot, amikor Saltenék hazaértek. Ez rövid­del vacsora előtt volt.

Kathe berohant a szobájába.

- Jó estét, Astrid kisasszony, nem pusztult bele az unalomba? Az ilyen magányos vasárnap délután iszo­nyú lehet!

Astrid mosolyt erőltetett arcára.

- Amint látja, túléltem. És kegyed, Kathe kisas­szony? Jól mulatott?

Kathe vállat vont, és leült a dívány karfájára. Lába taktusra kalimpált.

- Jaj, elég unalmas volt! Azt hiszem, itt eljegyzés készül. Karla meg Fritz Delius állandóan félrevonul­tak kettesben, és az anyja meg a mama furán moso­lyogva nézett utánuk. Az öreg Delius bácsi okvetlenül meg akarta mutatni nekünk a borjúistállókat, és elő­adást tartott nekem a borjútenyésztésről. Rémes volt. De tudja, hogy mi volt az, ami leginkább tönkretette a hangulatomat?

- Nos?

- Nem tudom, mi van papával. Nem tetszik nekem.

Nem tűnt fel a kisasszonynak, hogy az utóbbi napok­ban nagyon megváltozott?

Astrid bólintott.

- Igen, nem olyan friss, mint máskor.

- Nem tudom, mi baja lehet - folytatta Kathe. - Mindenesetre nekem nem tetszik. Gyakran olyan szó­rakozott és elmélázó. Igyekeznünk kell, hogy egy ki­csit felvidítsuk. Most viszont jöjjön le vacsorázni! Ugye, segít nekem a papát felvidítani?

Astrid szorongva gondolt rá, hogy erre ma aligha lesz képes.

- Ha megtehetem, nagyon szívesen, Kathe kisas­szony.

Az ebédlőben a többiek már együtt voltak. A családfő az ablaknál állt, és mosolyogva fordult Astridhoz.

- Hogyan telt el a délután, Holm kisasszony? Megelégedésére szolgált? - kérdezte kétértelműen.

Astrid lehajtotta a fejét. - Igen, építész úr.

Astridnak feltűnt, milyen különös pillantást vet rá a főnöke. Melanie asszony és Karla remek hangulatban volt, és nagyon kedvesek voltak mindketten a titkárnő­höz. Megvacsoráztak, majd a két nővér muzsikált egy órát. Astrid kézimunkájával letelepedett a verandára, miközben a háziasszony megbeszélte a szakácsnővel a másnapi étrendet.

A ház ura Astrid közvetlen közelében üldögélt és cigarettázott.

- Milyen volt odaát a kasté1yban, Holm kisas­szony? - kérdezte visszafogott hangon. - Mindent megtekintett?

Astrid nem nézett fel, amikor válaszolt. - Igen, építész úr, mindent láttam.

A férfi kutató pillantást vetett titkárnőjére. Olyan, mintha csak erőltetné magára a kisasszony nyugalmat, vélte. De sokkal jobban el volt foglalva a saját gondo­lataival, semhogy ezen soká eltöprengett volna.

- Dr. Rodeck maga vezette körül?

Astrid habozott egy pillanatig. Kellemetlen volt számára, hogy valamit el kell hallgatnia a főnöke elől, de ez nem az ő titka volt, és titoktartást ígért dr. Ro­decknek.

- Igen, Rodeck úr maga vezetett körbe, amíg az in­diai inasa el nem hívta. Aztán egy ideig egyedül jár­káltam.

- Aha, látta Samulahot is? Remek fickó, igaz? - Igen, imponáló jelenség.

- Hm, a jelleme is imponáló. Olyan inas, amilyet nem talál minden bokorban az ember. Azt hiszem, az életét is odaadná a szahibájáért, szemrebbenés nélkül.

- Igen, nagyon odaadónak látszik.

Hallgattak egy sort. Bentről hamarosan a testvérek vidám duettje hallatszott.

- Kathe kisasszonynak csodaszép a hangja, annyi­ra friss, annyira tiszta - mondta Astrid.

Az apa kissé szórakozottan bólintott.

- Persze, persze. Mondja, Holm kisasszony, muzi­kális, kegyed? Hiszen említette, hogy az édesanyja zon­goratanárnő volt.

- Igen, természetesen engem is tanított. De anyám halála óta ritkán volt időm és alkalmam a muzsikálás­ra. Az állásaimban nem tartottak igényt zenei képzett­ségemre. Így meglehetősen kijöttem a gyakorlatból.

- Kár. Nálunk talán muzsikálhatna időnként. Kathe amúgy is panaszkodik, hogy többet énekelne, ha Karla nem lenne lusta kísérni. Mindenesetre felvetem Kathé­nek, hogy maga szereti a zenét. Akkor lesz alkalma gyakorolni.

Astrid hálásan nézett rá.

- Milyen jó hozzám, építész úr. Évek óta nem volt annyi jóságban részem, mint itt, az ön házában. Ez boldoggá tesz.

Salten képtelen volt levenni róla a tekintetét.

- Nem hiszem, hogy olyan jó lennék önhöz, ahogy megérdemelné!

- Jaj, megszégyenít!

- Kegyed pedig túl szerény. Egyébként, most jut eszembe, láttam nemrégiben egy medaliont a láncán egy különös rózsamintával. Megnézhetném még egyszer?

Astrid levette nyakából a láncot, és átnyújtotta. Az építész tüzetesen szemügyre vette.

- Különleges minta. Szívesen lemásolnám. Áten­gedi nekem holnapig? Vagy talán titkot rejt?

Szavai szokatlanul súlyosan és bizonytalanul hang­zottak. Astrid azonban maga is túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.

- Nem, csak az édesanyám ifjúkori arcképe és az édesapám egy hajfürtje van benne. Tartsa csak magá­nál nyugodtan, amíg a mintát lerajzolja.

A férfi könnyed főhajtással zsebre tette az ékszert.

Rögtön ezután lépett Melanie asszonya verandára, és hamarosan a két testvér is visszajött.

Kathe odaült Astrid mellé.

- Holm kisasszony éppen az imént vallotta be, hogy zongorázik - mondta Salten. - Így talán valamivel gyakrabban énekelhetnél, ha a kisasszony hajlandó kí­sérni.

- Jaj, de jó lenne, Astrid kisasszony! Karlának rit­kán van kedve a muzsikáláshoz, és ha magam kísérem az énekem, fele akkora az élvezetem. Hajlandó alka­lomadtán kísérni?

- Szívesen, de előbb gyakorolnom kell, mert na­gyon kizökkentem.

- Ne tegyünk máris próbát?

- Ahogy akarja, de nem is tudom, mozognak-e még az ujjaim.

Kathe nevetve vette ki a kézimunkát Astrid kezéből. - Mindjárt meglátjuk.

Ezzel bevonszolta a kisasszonyt a zeneszobába. A többiek hamarosan lágy, telt zongorahangokat hallot­tak. Astrid először néhány akkordot ütött le, majd rö­vid előjátékot intonált, végül pedig Beethoven Holdfény szonátája csendült fel. A fiatal nő keze alatt telten és lágyan zengett a zongora. Astrid a lelkét is beleadta a játékba.

- Úgy látszik, Holm kisasszony mindenben helytáll. Kitűnően játszik - jelentette ki a háziasszony.

Az ura nem válaszolt. Kezébe temette az arcát, úgy hallgatta a zenét. Ezek a hangok rég elmúlt napok tit­kos, édes boldogságát idézték emlékezetébe. Annak idején egyszerű szobácskában ült, és a szeretett lány keze alól ugyanez a csodálatos dallam kelt életre, és a muzsika úgy becézte, akár a leggyengédebb szerelmi vallomás. Felállt, amikor Astrid befejezte.

- Megengeditek, hogy visszavonuljak? Még dol­goznom kell - mondta, és elbúcsúzott feleségétől és mostohalányától. Azután bement a zeneszobába, jó éjt-puszit adott Kathének, és közben Astridra nézett.

- Holm kisasszony, kegyed valódi zongoraművész.

Az édesanyja átadta önnek tehetségét a zenéhez. Jó éjt! - Jó éjt, építész úr.

Kathe fejcsóválva nézett az édesapja után.

- Papa az előbb úgy beszélt, mintha könnyek fojto­gatnák. Nem vette észre? De kegyed valóban csodá­san játszott! Nekem is egészen ellágyult a szívem.

A lányka hirtelen megölelte és megcsókolta Astridot.

Az építész eközben a szobájában ült, és a medaliont tartotta a kezében. "Bizonyságot kell szereznem" - gondolta. Remegő kézzel nyitotta fel, és elsápadva nézett a kis képre. - Magdalene!

Mint a lehelet, úgy hangzott a szoba csöndjében ez a név.

A férfi égő szemmel nézett a hajfürtre.

- Semmi kétség, semmi kétség ... Hiszen már akkor biztos voltam benne, amikor Astrid születésnapját megtudtam. Magdalene, te irányítottad ebbe a házba a gyermeked lépteit?

Kezébe támasztotta a fejét, és tágra nyílt szemmel nézett maga elé.

Minden feltámadt a lelkében, minden ...

Másnap reggel Astrid, mint rendesen, az építész dol­gozószobájában ült. Főnöke sápadt volt, kialvatlan, de szellemileg ismét frissnek és határozottnak látszott. Mielőtt munkához látott, odatolta a medaliont Astrid elé, és szokatlanul megrendült hangon megkérdezte:

- Holm kisasszony, ugye az édesanyja leánykori neve Magdelene Herweg volt?

Astrid meghökkenve nézett fel.

- Igen, építész úr, de honnan tudja? A férfi komolyan nézett a szemébe.

- Ön értelmes, okos lány, akivel gondolom, meg­beszélhetek valami szokatlan dolgot - kezdte kis hall­gatás után. - De előbb adja szavát, hogy arról, amit közölni fogok, addig senkinek nem szól, amíg én meg nem engedem.

Astrid meglepve nézett rá.

- Szavamat adom önnek, építész úr.

A férfi mélyen a szemébe nézett.

- Köszönöm. Amikor az édesanyjától ezt a meda­liont kapta, ugye azt mondta, hogy egykor az ön édes­apja ajándékozta neki?

- Igen, ezt mondta.

- És az apja, Astrid Holm? Hogy hívták az édesapját? Ugye nem Holmnak hívták?

Astrid felpattant, és sápadtan állt főnöke előtt. Te­kintete mélységes nyugtalanságot tükrözött.

- Építész úr, milyen jogon kérdezi ezt tőlem?

A férfi végigsimította a homlokát. Tekintete ellá­gyult, csaknem gyengéd lett.

- Kérem, válaszoljon! Isten a tanúm, nem léha kí­váncsiságból kérdezem, ezt észre kell vennie. Az édes­anyja nem mondta meg, hogy ki volt az édesapja?

Astrid görcsösen összekulcsolta a kezét.

- Nem tudom, felelhetek-e erre a kérdésre.

Az építész melegen és erősen szorította meg a leány kezét.

- Meg kell tennie! Mindent el kell mondania ne­kem!

Astridot hirtelen valami furcsa sejtelem fogta el, valósággal beleremegett.

- Építész úr, az édesanyám a halálos ágyán el­mondta, hogy akit addig édesapámnak hittem, csak a mostohaapám volt. Az igazi apám nevét nem árulta el. Csak annyit mondott, hogy mindennél és mindenkinél jobban szerette. Azért lett csak Holm felesége, mert az a férfi őszintén és önzetlenül szerette, és vállalta, hogy gyermekének apja lesz. Anyámnak és nekem gondtalan, bár szerény otthont biztosított. Az édes­apám nem vehette feleségül anyámat, mert a családja megakadályozta. Elvárták tőle, hogy gazdag nőt ve­gyen el, mert támogatnia kellett a szüleit, hálából, amiért mindenüket az ő tanulmányaira áldozták. Ezt Ő megmondta az édesanyámnak, aki bármennyire sze­rette is, visszaadta a szabadságát. Fájó szívvel váltak el egymástól. Az édesanyám, hogy apám teljesen sza­badnak érezhesse magát, elfogadta Holm házassági ajánlatát. Mielőtt összeházasodtak, megírta apámnak, hogy ne aggódjon miatta és a gyermeke miatt. Ne is keresse, hová lettek. El akar tűnni az életéből, hogy teljesen szabadnak érezhesse magát.

Salten nehezen szedte a levegőt.

- Igen, csodálatra méltó nő volt, és egyetlen zok­szó nélkül meghozta a legnagyobb áldozatot a szere­tett férfiért. Még a gyermekének sem árulta el az édesapja nevét.

Astrid megrendülten simította végig a homlokát.

- Átadott egy lepecsételt borítékot az édesapám nevével. Megígértem neki, hogy csak akkor bontom fel, ha a legnagyobb szükségben nem tudok segíteni magamon.

- És még nem nyitotta fel azt a borítékot? Astrid büszkén nézett a főnökére.

- Nem, mert mostanáig még mindig sikerült egye­dül megoldanom a problémáimat.

A férfi szeme könnybe lábadt.

- Ez jellemző önre. Az ígéretét a végsőkig meg­tartja. Az anyja jellemét örökölte.

- De hát ez természetes, építész úr. Az ember betartja az ígéretét - mondta egyszerűen a leány.

Salten egy ideig küszködött felindulásával. Aztán megragadta a lány kezét.

- Astrid, én vagyok az apád!

A leány remegni kezdett. Arca fehér volt, mint a viasz, amikor reszkető hangon megszólalt:

- Szinte sejtettem mindazok után, amiket ma mon­dott. Különös véletlen vezetett az ön házába. Olyan szép volt itt, oly békés, de ezek után nyilván nem ma­radhatok tovább, innen is mennem kell.

Az apa két kézzel magához vonta leányát.

- Astrid, büszke vagyok rád, és annyira szeretlek, amennyire apa csak gyermekét szeretheti. Még mielőtt tudtam volna, ki vagy nekem, már akkor vonzott vala­mi hozzád. És most bosszút akarsz állni azért, hogy téged és édesanyádat el kellett hagynom, alighogy a világra jöttél? Igazán nehéz szívvel tettem meg, mert engednem kellett a kényszerítő körülményeknek, és mert az anyád maga is erre biztatott. Most akarnál itt hagyni, kislányom, most, amikor egész szívemmel rajtad csüggök?

Astrid szép szemével elmélázva nézett rá:

- Itt maradhatok? Nem kell elmennem? - kérdezte lassan.

Apja magához ölelte, mintha többé nem akarná elengedni.

- Nem, nem, Isten, ki ilyen csodálatos módon hozzám vezetett, a tanúm, hogy nem szabad elmenned.

Amikor utoljára voltam együtt az édesanyáddal, megígértettem vele, hogy értesíteni fog, ha szükségetek lesz rám, ha az életben nem tud egyedül boldogulni. Nagyon szerettem az édesanyádat, Astrid, ő volt a leg­tisztább nő, akit csak ismertem. Fiatalok voltunk és szerettük egymást. Ő bátran, felemelt fejjel vállalta a szakítást, mint megmásíthatatlan tényt. Amikor el kel­lett válnunk, megkönnyítette nekem, pedig mélysége­sen megszenvedte. Eltűnt az életemből, és minden nyomot eltörölt maga után. Még azt sem tudtam, mi­lyen nevet kaptál a keresztségben, és annak a férfinak a nevét sem ismertem, aki anyádat feleségül vette. So­ha többé nem láttam, nem hallottam róla. Most pedig, íme, a gondviselés az én házamba vezérelt, és én meg akarlak tartani a szívemben és a házamban, és meg­próbálom neked jóvátenni azt, amit az édesanyád ellen vétettem. Elmúlt éjjel mindent alaposan meghánytam-­vetettem, és elhatároztam, hogy többé nem engedlek el magamtól. Csak egy kis időt kell kérnem tőled, és a tit­kunkat még egy ideig meg kell őrizned, amíg mindent elrendezek, mert azt akarom, hogy a jövőben ez a ház legyen az otthonod.

Astrid úgy érezte, álmodik. Képtelen volt még felfogni a valóságot.

- És Kathe ... apám, kedves édesapám, Kathe akkor a húgom! - mondta végül.

- Igen, és örömmel fog nővérének fogadni, hiszen már most is szívből szeret. Tényleg el akarsz még menni innen, Astrid?

Astrid ránézett, aztán lassan, félénk gyengédséggel apja nyaka köré fonta a karját.

- Nem édesapa, nem megyek el. Boldog vagyok, hogy gyermekedként a házadba akarsz fogadni. Mi­csoda édes érzés, hogy végre igazi otthonom van!

Hirtelen elfutották szemét a könnyek.

Apja szorosan magához ölelte, és megcsókolta a homlokát.

- Ne sírj, kislányom.

- Hiszen ezek csak örömkönnyek, apa. Legyen minden úgy, ahogy te akarod. Hallgatok, amíg magad le nem leplezed a titkunkat.

A férfi megsimogatta lánya fejét, és elgondolkodva így szólt:

- Hát nem csoda, hogy rám találtál?

Astrid mosolyogva bólintott.

- Hisz nem megmondtam pár napja dr. Rodecknek, hogy manapság is történnek csodák?

XIII.

Azon a délutánon dr. Rodeck felkereste az építészt, és engedélyt kért tőle, hogy négyszemközt tárgyalhasson Astriddal. Úgy érezte, kötelessége magyarázatot adni arról a jelenetről, amelynek vendége véletlenül tanúja lett Rautenfels kastélyában.

A lány Salten engedélyével elkísérte a szerencsét­len várurat egy csendes erdei úton ahhoz a kilátópad­hoz, ahol annak idején találkoztak.

Astrid helyet foglalt a padon, és Rodeck leült mellé.

A férfi mély lélegzetet vett, majd belekezdett a mondó­kájába:

- Kötelességem nyíltan beszélni kegyeddel, Holm kisasszony, mert attól tartok, hogy az után, aminek teg­nap szem- és fültanúja volt, elvesztem őszinte és engem oly boldoggá tevő bizalmát. Ne gondoljon rosszabbat rólam, mint amit megérdemlek. Meghallgat?

Astrid nagy, komoly szemmel nézett rá.

- Téved, doktor úr, ha azt hiszi rólam, hogy én is pálcát török ön felett, mint ahogyan a többiek. Ha ne­hezére esik, ne beszéljen, csak akkor, ha ettől meg­könnyebbül.

A férfi hálatelten nézett rá.

- Tegnap óta alig várom, hogy mindent, de igazán mindent elmesélhessek kegyednek.

- Akkor beszéljen, doktor úr! - válaszolta Astrid egyszerűen.

A férfi vett egy mély lélegzetet, és belekezdett.

- Mindenki mással szemben kínszenvedést jelentene számomra, hogy arról a titokról beszéljek, amelyet kastélyom falai rejtenek, de ha kegyedre rábízhatom, megkönnyebbülök és felszabadulok. Az nekem kö­zömbös, hogy az emberek mit gondolnak rólam. Mindketten jól tudjuk, hogy Kékszakáll lovagnak ne­veznek de a szerencsétlen nő, akit tegnap látott, sem a feleségem, sem a szeretőm, hanem a testvérhúgom, egyetlen hőn szeretett testvérem.

Astrid megremegett. Szeme különös fénnyel ragyogott fel.

- A testvére? A húga? - kérdezte. A férfi bólintott.

- Igen, szegény, szerencsétlen húgom. Beteg, iszo­nyú téboly rabja, és a szerencsétlenségéért részben én is felelős vagyok - mondta komoran.

Astrid összerázkódott.

- Istenem, hogy történt ez? - kérdezte, és olyan pillantást vetett Rodeckre, mintha könyörögne: "En­gedd, hogy segítsek!" A férfi ismét Astrid keze után nyúlt, a lány tenyerébe rejtette a homlokát, majd felült, és égő szemmel nézett rá.

- Mindent el akarok mondani most kegyednek.

Kérem, hallgasson végig anélkül, hogy félbeszakíta­na! Tudja, hogy tanulmányaim céljául a buddhizmus megismerését választottam. India északnyugati szög­letében, Ellora falunál vannak egy hegyvonulaton, egyenesen a sziklákból kivájva a legcsodálatosabb barlangtemplomok. A buddhisták, brahmanok és dzsainisták templomai, hozzájuk kolostorok és reme­telakok csatlakoznak. Ezek a templomok még ma is titkok ezreit őrzik. Értékes kincsek vannak elrejtve bennük, csak meg kell tudni találni őket.

India számomra mindig a meg nem fejtett talányok és csodák földje volt. Valósággal mágikus erővel von­zott. A nálam tíz évvel fiatalabb húgom osztozott ra­jongásomban. Röviddel azután, hogy doktoráltam, egymás után meghaltak a szüleink. Rokonaink nem voltak. A húgom meg én tekintélyes vagyont örököl­tünk, és ettől kezdve teljesen szabadok és függetlenek voltunk. Már a szüleim halála előtt elhatároztam, az egyetemi tanulmányaim befejezése után Indiába megyek, hogy Ellora sziklatemplomait tanulmányozzam.

Kutatásaim alapján arra a feltételezésre jutottam, hogy a templomok egyikében drágakövekből felbe­csülhetetlen értékű kincs van felhalmozva. Szinte nem is gyanú volt ez már számomra, hanem bizonyosság. Meg voltam róla győződve, hogy felfedezem ezt a kincset, ha ott helyben folytathatom a kutatásaimat. Ezen kívül is sok minden vonzott Indiába. A testvérem szüntelenül könyörgött, hogy elkísérhessen utazásom­ra, és végül engedtem kérlelésének. Itt kezdődik az én felelősségem.

Elutaztunk, és a lehetőségekhez képest kelleme$ utazás után megérkeztünk Bombayba. Végül is örül­tem, hogy a húgom velem jött. Együtt élveztük a sok szép és érdekes látnivalót, és ámultunk az ország va­lóra vált mesés csodáin. Utunkon elkísért Schindler, a komornyikom és hűséges szolgám is. Felkerestük sor­ra a mesés, sajnos egyre romosabb, csodálatos építmé­nyeket, amelyekben India olyan gazdag, mint egyetlen más ország sem. Azután beköszöntött a forró évszak, így elhalasztottam utazásomat Ellorára.

Dorával egy üdülőhelyre mentem a hegyek közé, ahol az előkelő angol és indiai társaság kellemes hete­ket tölt el. Itt a húgom láthatólag jól kipihente magát.

Egy német teaültetvényre kirándultunk, amikor olyan vidékre jutottunk, ahol a lakosságot a pénzéhes urak a végsőkig kiszipolyozták, és valósággal rabszol­gasorban tartották. Egy napon a húgom megkötözött fiatal bennszülöttet talált az úton fekve, testét korbács­ütésektől származó sebek borították. A szerencsétlen ember segítségére siettünk, kioldottuk kötelékeit. Mi­vel már meglehetősen jól beszéltem a helyi nyelvet, megértettem szenvedésének történetét. Idős apja is a vérszívó helyi hatalmasságok áldozata lett. Gyengesé­ge és magas kora ellenére robotra kényszerítették. A fiatal indus felháborodva akart apja megkínzóin bos­szút állni, akik büntetésből megkorbácsolták, és meg­béklyózva az útra lökték. Busás váltságdíjért kiszaba­díthattuk a fiatal indiait. Samulah volt az, akit nálam megismert.

Mindezt csak azért említem, hogy megértse, miért ragaszkodik ilyen hűségesen Samulah hozzánk, és mi­ért kockáztatta később saját életét, hogy megmentse a húgomat.

Még mielőtt német vendéglátónkat elhagytuk, Samulah apja végelgyengülésben meghalt. Aznap, amikor folytatni akartuk utunkat, megjelent Samulah, megcsókolta a húgom ruhája szegélyét, és közölte, azért jött, hogy bennünket szolgáljon. Apja áldása kísér minket, és ő kötötte a lelkére, mielőtt kiszenvedett, hogy kövessen bennünket. Először vissza akartam utasítani a felajánlkozását, de a házigazda rábeszélt, hogy fogadjam fel: "Ez az ember hűséges szolgájuk lesz, és ki tudja, miben lehet még a segítségükre az ön kuta­tásai során" - mondta az ültetvényes.

Így azután magammal vittem az indust, és nem bántam meg. Ellenkezőleg, nélküle talán elpusztul­tunk volna.

Miután az év legforróbb időszaka véget ért, Ellorá­ba tettük át székhelyünket, és egy kis postaállomáson kaptunk a sziklatemplomok közelében szállást és tel­jes ellátást. Én azonnal munkához láttam, és naponta órákat töltöttem a legnagyobb templomban, hogy az elrejtett kincsek után kutassak. Az indiai lakosság rossz szemmel nézte tevékenységemet, és ha Samulah nem lett volna a szolgálatomban, aki minden kelle­metlenséget távol tartott tőlem, akkor valószínűleg be sem fejezhettem volna a munkámat. Száz szónak is egy a vége, mesés kincsre bukkantam, amely évszá­zadok óta Siva istennő kőszobra mögött volt elrejtve, egy sziklaüregben. Samulahtól megtudtam, hogy a papok, akik figyeltettek, régi szájhagyományból tud­tak erről a kincsről, de nem ismerték a rejtekhelyét. Szolgám arra is figyelmeztetett, hogy ezek a papok egy olyan szektához tartoznak, amely a hatóságok ül­dözése dacára, titkon még ma is űzi iszonyatos vallási szertartásait, sőt isteneiknek embereket is feláldoznak. Nem hittem Samulah szavainak, de azt tudtam, hogy a papok irigylik felfedezéseimet.

Mielőtt napvilágra hoztam a kincset, bejelentettem a hatóságoknak, hogy a törvényes jutalmamat bizto­sítsam. Ezután kormány tisztviselők vették át a felbe­csülhetetlen értékű leletet. Ezzel a papok engesztelhe­tetlen haragját vontam a fejemre. Samulah figyelmez­tetett erre, és azt ajánlotta, hogy mielőbb utazzunk el.

Mivel célomat elértem, nem is tartóztatott már semmi Ellorán, és az utazásra készülődtem.

Az indulás előtti éjszakán szörnyűséges dolog tör­tént. Amikor reggel felébredtem, húgom, aki rendsze­resen elkísért a templomba, eltűnt a hálószobájából. Hadd ne ecseteljem, mit éltem át aznap, hogy mennyi­re féltem és milyen nyugtalan voltam! Minden kutatá­som hiábavaló volt, a testvérem nem került elő. Ennek az iszonyú napnak az estéjén Samulah odajött hoz­zám, és bizonytalan időre szabadságot kért. "Samulah meg akarja keresni a szahibát, szahib" - mondta. El­engedtem. Két nap múlva, sötétedéskor jött vissza. Belopódzott a szobámba, és olyan váratlanul termett előttem, hogy halálra rémültem. Közölte velem, a hú­gom hálószobájában talált jelből arra következtetett, hogy a papok rabolták el. Pusztán ösztöneire hagyat­kozva követte a rablók nyomait, és kiderítette, hogy a húgomat egy föld alatti templomkamrában tartják fogva, és hogy egyik vérszomjas istenségüknek akar­ják feláldozni. Egy hamarosan sorra kerülő, titkos templomi ünnepségen készülnek húgom szívének vé­rét az oltár kövére ontani, büntetésül, amiért én elra­boltam az istenektől a kincset!

A hatóságokhoz akartam fordulni, de Samulah kért, hogy ne tegyem. "Akkor a papok azonnal megölik a szahibát! Nekünk kell őt megmentenünk, és ki is fog­juk szabadítani. Samulah tudja, hogyan kell!" - ­mondta, és elmagyarázta tervét: A húgom föld alatti börtönébe behatolni lehetetlen volna, csak akkor menthetjük meg Dorát, amikor az áldozati kőhöz ve­zetik. El kellett fogadnom a tervét, mivel nem tudtam jobbat. Samulah kész volt saját életét feláldozni a hú­gom megmentéséért. Nem titkolta előlem, hogy az egész kiszabadítási akció mindannyiunkra végzetes lehet, ha elhibázzuk. Mert a papok nem mondanak le szépszerével áldozatukról. Mindent, amire tervünk végrehajtásához szükségünk volt, titokban előkészí­tettünk. A legborzasztóbb az volt számomra, hogy a húgomat még két napig szörnyű börtönében kellett hagynom anélkül, hogy vigasztaló üzenetet küldhettem volna neki. Samulah figyelmeztetett azonban, hogy a papoknak nem szabad semmit megsejteniük, külön­ben meghiúsítanák Dora kiszabadítását. Úgy tettünk, mintha egy másik nyomot követnénk, és színleg eltűn­tünk az áldozat napja előtt Ellorából. A titkos szekta ruhájában tértünk a templomi ünnepség kezdetére vis­sza, a szertartásra érkezett zarándokok közé elvegyül­ve. Samulah tanácsára igyekeztünk feltűnés nélkül az oltárkő közelébe kerülni. A döntő pillanatban minden mozdulatunkat pontosan ki kellett számítanunk. Tisz­tában voltunk vele, hogy nemcsak a húgom, de a mi életünk is egyetlen hajszálon függ. Mindenre elszán­tan vártunk, amíg végre hangos, nyomasztó moraj hangzott fel. Ilyen lehet az utolsó ítéletet hirdető harsonaszó, gondoltam. Amikor ez elnémult, felcsendült egy különösen ünnepélyes, mégis felkorbácsoló dal­lam. Egy kapu nyílt ki, és valami trónusfélén egy nőt hoztak be. Mozdulatlanul hátratámaszkodva ült, tele­aggatva különös ékszerekkel. A húgom volt! Kétség­beesett kiáltásom beleveszett az őrjöngő eksztázis za­jába. A menet lassan közeledett az oltárkőhöz, az iszonyatos, kőből faragott bálványhoz. És az a külö­nös, felkorbácsoló dallam, amelyet nálunk nem ismert hangszerekből csaltak elő, kísérte a menetet. Míg élek, nem felejtem el azt a dallamot.

Harald Rodecket annyira felizgatták az emlékek, hogy kénytelen volt szünetet tartani. Kezébe temette az arcát, és nehezen szedte a levegőt. Astrid egy szót sem tudott szólni.

A férfi egy idő múlva felegyenesedett, és folytatta: - Rövid leszek, húgomat lerántották trónusáról, hogy az oltárkőhöz hurcolják. Védekezett, velőtrázóan sikoltozott, ahogy tegnap hallotta. Mindenről megfe­ledkezve oda akartam rontani, de Samulah acélos szo­rítással visszarántott, és magával húzott a tömeg eksz­tatikus körtáncába az áldozati oltár körül. "Még ne, szahib, különben minden elveszett" - súgta a fülembe. Én pedig velük táncoltam, miközben a húgomat az ál­dozati kőhöz hurcolták, és iszonyú jajgatása a szívemig hatolt. A papok akkor lapos tálkákban valami különös, kábító italt osztottak szét, amely a tömeg mámorát forrpontra hevítette. Eközben sikerült egész közel férkőznünk az oltárkőhöz. Csak a főpap nem ürítette ki az italát, neki előbb végezni kellett az áldozattal.

Hirtelen jéghideg nyugalom szállt meg. Elérkezett a cselekvés pillanata, és Samulah már meg is adta a megbeszélt jelet.

A főpap felemelte kezét a tőrrel, amelyet a testvé­rem szívébe akart döfni. Dora az iszonyattói és rémü­lettől eszméletét vesztette. Én előhúztam revolveremet és a tőrt tartó kézre céloztam, mely szétzúzva lehanyatlott. A bennünket körülvevő lármában a lövés csaknem észrevétlen maradt. Samulah földre lökte a kínjában üvöltő főpapot, és lerántotta húgomat az ol­tárkőről. Úgy vitte el onnan a karjában, mint egy gyer­meket, míg én riasztólövésekkel távol tartva a nyüzsgő tömeget, követtem, amilyen gyorsan csak tudtam.

Samulah ismert egy rejtekutat, amely a sziklatemp­lomból egy másik barlangba vezet. Onnan egy szurdo­kon át jutottunk a napvilágra. Üldözőink lemaradtak mögöttünk.

A szurdok bejáratánál várt a kocsi a csomagjaink­kal, Schindier, a komornyik pedig biztos helyre vitt bennünket.

Samulah gondosan lefektette ájult húgomat az ülésre, aztán ő is felugrott a fogatra, és úgy meghajtot­ták az állatokat, ahogy csak bírták.

Üldözőink szerencsére nyomunkat vesztették. Egész éjjel úton voltunk, és napfelkeltekor értünk el egy angol tanyát. Gazdája már akkor is vendégsze­retően fogadott, amikor Ellorába utaztunk. Húgom az úton egyszer rövid időre magához tért, rémült tekin­tettel körülnézett, majd azonnal, kimerülten újra el­aludt.

Az angol házába vittük, aki ismét vendégszeretően fogadott minket. Felesége gondoskodott a testvérem­ről, miközben gyorsan lefektette egy heverőre.

Amikor a házigazdánknak beszámoltunk a történ­tekről, megígérte, hogy értesíti az angol hatóságokat, de azt tanácsolta, hogy azonnal utazzunk tovább, és mielőbb hagyjuk el Indiát, mert a papok biztosan ül­dözni fognak.

Tudtam, hogy igaza van. Szerzett nekünk egy gyors fogatot, amellyel a négyórányira fekvő pálya­udvart elértük. Onnan vonaton Bombaybe utazhat­tunk. Időközben felébredt a húgom, és csak akkor döbbentem rá az iszonyú valóságra. A napokon át ki­állott rettegés és a rákövetkező szörnyű áldozati jele­net következtében a szerencsétlen eszét vesztette. Eleinte egészen nyugodt és élénk volt, de évek estek ki az emlékezetéből, és azt kívánta tőlem, hogy vi­gyem Benaresbe. Senki sem érezheti át, mit szenved­tem, amikor betegségét felismertem. Mégsem ha­bozhattam, tovább kellett utaznunk. Bombayig a testvérem szenvedésétől mélyen megrendült angol hölgy velünk adta kísérő nek hűséges indiai komor­náját. Ott aztán, amikor hajóra szálltunk, felvettem egy német ápolónőt Dora gondozására, aki ugyan­csak hazakészült. Az indiai szolgálót visszaküldtem gazdáihoz.

Csak akkor lélegeztem fel, amikor felhúzták a hajó horgonyát. Végre biztonságban voltunk. Akkor még azt reméltem, hogy húgom állapota hamarosan javulni fog, és sokat vártam a tengeri utazástól.

Aztán amikor egyik éjjel éppen telihold ragyogott a tenger felett, és néhány útitársunkkal még a fedélze­ten ültem, hirtelen megjelent a húgom. Hálóingben, ahogy ágyából felkelt, vonult felénk a sétafedélzeten, mellén keresztbe tett karokkal, és azt az ünnepélyes dallamot énekelte, amely az áldozati szertartást kísérte. Szemében rettenet ült. A fedélzeten tartózkodó uta­sok szinte megdermedtek nyugágyukban, és döbben­ten meredtek a szerencsétlenre. Odaszaladtam hozzá, át akartam ölelni, és visszavinni a kabinjába. Ám ve­lőtrázó sikollyal kitépte magát, és rohant végig a fedél­zeten, mintha kergetnék, egyre csak ordítozva.

Amilyen gyorsan csak tudtam, futottam utána, hogy a karomba kapjam és megnyugtassam.

Samulah is megjelent, ő a másik oldalról közeledett hozzá. Ekkor Dora sikoltva a hajókorláthoz hátrált, hogy a tengerbe vesse magát. A hű indus az utolsó pil­lanatban kapta el és tartotta meg. Húgom ordítása megrázó nyöszörgésbe fordult. Kabinjába vittük, és átadtuk az ápolónőnek. Szegény testvérem kimerülten elaludt, és amikor mély álmából felébredt, ismét olyan volt, mint egy ártatlan, élénk kisgyerek, aki mit sem tudott a szörnyű éjszakai jelenetről. A roham a hajón nem ismétlődött meg. Csak amikor szülőházunkba ér­tünk, fordultak elő újabb rohamok.

Közben különböző szakemberekkel konzultáltam.

Az orvosok ajánlották Reimer asszonyt. Kedves, meg­bízható ápolónőt találtam személyében a húgom mel­lé. Az orvosok azt javasolták, hogy adjam be egy elmegyógyintézetbe Dorát, de erre nem bírtam magam rászánni. Úgy rendeztettem be a húgomnak a tornyot, hogy a súlyos rohamokban se tegyen kárt magában. Kipróbált ápolónője jól képzett, értelmes asszony. Ál­landóan vele van. Dora általában egészen kiegyensú­lyozott. Többnyire engem is megismer, a többieket is, beszélget velünk, olvas, és egészen logikusan gondol­kodik, ilyenkor igazán nem állíthatjuk, hogy elborult az elméje. Az orvosok lehetségesnek tartják gyógyulá­sát. Egyikük, Sardau professzor méghozzá határozot­tan állítja, hogy a gyógyulás biztosra vehető, és talán egészen váratlanul fog bekövetkezni. De attól tartok, ezzel csak reményt akar önteni belém, hogy ne kese­redjek el egészen. Így élek Dorával, két esztendeje, mint egy remete, és szemrehányásokkal gyötröm ma­gam. Nem lett volna szabad magammal vinnem Indiá­ba. Ettől a tudattól nagyon szenvedek. Boldogan le­mondanék mindenemről, ha ezáltal visszaszerezhet­ném a húgom egészségét.

Dr. Rodeck ezzel szomorú gyónása végére ért, és arcát kezébe temette.

Astrid mélyen megrendülve hallgatta végig. Szívét a leggyöngédebb együttérzés töltötte el. Bárcsak megvi­gasztalhatná! Készséggel meghozott volna a férfiért bármilyen áldozatot, ha ezzel segíthetett volna rajta.

Harald hosszú szünet után felegyenesedett, és égő tekintettel nézett a lány sápadt arcába.

- Most már ismeri Kékszakáll lovag titkát, Holm kisasszony. Tudja, mennyire vagyok hibás benne.

Astrid hevesen közbevágott.

- Ne beszéljen a felelősségéről, doktor úr! Ön ártatlan húga szerencsétlenségében. Senkit sem lehet azért felelősségre vonni, amit nem akarattal tett. A hú­ga maga mentené fel, ha világosan tudna gondolkod­ni. Egy napon pedig képes lesz erre, higgye el nekem! Minden jóra fog fordulni.

Astrid szavait szent meggyőződés hatotta át. Ha­rald megrendülve vonta ajkához a kezét, és megcsó­kolta.

- Ha tudná, mennyire jólesnek a szavai! Amióta itt van, amióta először láttam, más ember lettem, pedig úgy érzem, a szerencsétlenségemtől még jobban szen­vedek, mint korábban. Elhatároztam, sohasem fogok megházasodni, hanem egész életemet drága húgomnak szentelem. Hogyan is hozhatnék asszonyt abba a ház­ba, ahol a beteg testvérem él? De amióta önt ismerem, igen, Astrid Holm, önt, úgy érzem, valakit mindezek ellenére házamba hozhatnék feleségül, azt a nőt, aki elég erős és bátor minden terhet együtt viselni velem, aki habozás nélkül megosztaná velem az életemet ha szeretne. Én csak remélni tudom, hogy szeret. Astrid, el tudná határozni magát; hogy a feleségem legyen?

A lány mozdulatlanul ült, és lehunyta a szemét.

A mennyország kapui tárultak ki ma előtte? Neki is megadatik a boldogság, akkora boldogság, hogy fel sem tudja fogni. Mert a szíve felujjongott, a férfi felé szárnyalt, legszívesebben a karjába simult volna csen­des odaadással, és azt mondta volna: "Szoríts a szí­vedre, szeretlek!"

Elfogadhatja-e minden további nélkül Harald aján­latát? Először fel kell fednie előtte származása titkát ezt pedig még nem teheti, mert apjának titoktartást fo­gadott.

Harald nyugtalanul nézett rá.

- Hallgat, Astrid? Nem szeret? Nem szeret annyi­ra, hogy megossza velem az élet terhét? - kérdezte fájdalmas megrendüléssel.

Astrid felegyenesedett, és csillogó szemmel nézett rá.

- De igen, szeretem. Már akkor szerettem, amikor először megláttam. Nem is kívánok szebbet magamnak, mint hogy a felesége legyek, és segíthessek szerencsét­lensége elviselésében. Boldogan lennék szerető nővére beteg húgának. De nekem is van egy titkom, doktor úr, és mert ez nem csak az enyém, ma még nem beszélhe­tek róla. Adjon időt, amíg mindent elmondhatok. Az­után döntse el, fenntartja-e még az ajánlatát.

A férfi felragyogó szemmel kapott Astrid keze után, és szenvedélyes csókokkal halmozta el.

- Akkor már ma a jegyesemnek tekintem, Astrid.

Bármilyen titka legyen is, semmit sem változtathat a szerelmemen, az értékét nem csökkentheti.

- Rajtam semmit sem változtat, de talán mégis másként ítél meg, vagy legalábbis a körülményeimet, ha megtudja.

Harald szenvedélyes gyengédséggel nézett rá.

- Astrid, te önmagad vagy, és én téged szeretlek ­mondta Harald szenvedélyes gyöngédséggel -, a kö­rülmények ebben nem befolyásolnak.

Ezzel a karjába akarta vonni. De a lány kérlelve eltolta magától.

- Csak még néhány nap türelmet kérek! Önön mú­lik, Harald, hogy a felesége leszek-e, vagy sem.

A férfi újra megcsókolta Astrid kezét.

- Nincs "vagy"! Az enyém leszel, többé nem eresztelek el.

Astrid becézve simogatta meg szerelme homlokát. - Nagyon boldog leszek, Harald, azért fogok imád­kozni, hogy a titkom ne másítsa meg az elhatározását.

Harald gyengéden a szemébe nézett.

- Nem bíztál-e te is bennem fenntartás nélkül, mind­azok ellenére, amit az emberek összehordtak rólam? ­kérdezte.

- De.

Ez az egyszerű szó minden hosszú vallomásnál többet mondott.

- És nem szerettél mégis, mindenek ellenére?

- Leírhatatlanul.

- Nos, ugyanúgy szeretlek én is, Astridom. Te meg én ettől az órától kezdve összetartozunk.

- Akkor is, ha mások megítélése szerint, nem len­nék makulátlan?

A férfi fürkészve nézett rá. Astrid büszkén állta a tekintetét. Harald gyengéden elmosolyodott. - De te makulátlan vagy.

Astrid fellélegezve felállt.

- Köszönöm a bizalmadat! Most azonban haza kell már mennem.

A doktor is felugrott. Boldogabban, nyugodtabban nézett a világba, mint addig.

- Gyere, elkísérlek.

- De ne egészen Rosenhofig - kérte zavartan a lány. - Akkor csak az erdőszélig, átvágunk az irtáson. Erre már bólintott.

Kart karba öltve elindultak hát az erdei úton, és csillogó szemmel néztek egymásra. Még mielőtt kiér­tek volna az erdőből az országútra, amely a kastélyt Rosenhoffal kötötte össze, Harald váratlanul karjába kapta Astridot, és forrón, gyengéden ajkára szorította az ajkát. Azután felsóhajtva engedte el.

- Bocsáss meg! Egyszerűen nem tudtalak úgy el­engedni, hogy meg ne pecsételjem kötelékünket. Most már az enyém vagy!

Astrid remegve simult Harald karjába, és kisimí­totta a férfi zilált haját a szeméből.

- Nincs mit megbocsátanom, Harald, hiszen szeretsz. Mára ég veled, a viszontlátásra.

Harald csókokkal borította jegyese kezét.

Astrid, mintha álomban járt volna, úgy lépkedett tovább.

"Az egész világ csupa csoda" - dalolt és zengett a szívében. Még minden olyan hihetetlen volt számára. Milyen gazdaggá tette ez a nap! Először apára talált, azután Harald szerelmére!

Édes boldogság töltötte el a szívét. Ő, a szegény, magányos Astrid Holm, akinek senkije sem volt a vi­lágon, hirtelen két embert is talált, akik szerették és otthont kínáltak neki.

Akaratlanul a tornyos kastélyra szegeződött a te­kintete. Ott él az a szerencsétlen lány, akinek szomo­rú sorsát ma megismerte. Bárcsak segíthetne rajta!

Elmerülve a beteg lányról szőtt gondolataiban, Ast­rid még egyszer a kastély bejáratára pillantott. Vajon bevonul-e oda valaha is, hogy az öreg falak közé friss boldogságot és szerencsét vigyen? Amíg ezen töpren­gett, megrázkódott, és a lába a földbe gyökerezett, mert a kapun hirtelen egy karcsú fehér alak sietett ki. Ré­mülten, szorongva nézett vissza, majd vad kétségbe­eséssel felsikoltott.

Dora Rodeck volt az, aki egy pillanatig őrizetlenül maradt, és úgy látszik, megtalálta a torony nyitott aj­taját. Astrid látta, hogy a beteg, mintha üldözői elől menekülne, a híd felé szalad, a következő percben vad sikollyal átveti magát az alacsony korláton, és eltűnik a várárok zavaros vizében.

Astrid is velőtrázóan felsikoltott, de a következő pillanatban úgy rohant a folyó felé, mint akit űznek, oda, ahol a várárok vize beletorkollik. Már látta is, ahogy az erős áramlás magával sodorja a fehér ruhás alakot. Astrid habozás nélkül ledobta a kalapját, csak a szerencsétlen lány megmentésére tudott gondolni, és a vízbe ugrott. Amilyen gyorsan csak ruhája engedte, odaúszott, ahol Dora újra felbukkant a víz színére, si­került fél kézzel megmarkolnia az eszméletlen lányt, és szerencsésen kimenteni a közeli partra.

Időközben Samulah arcát látta meg egy pillanatra a híd korlátja fölött. Astrid hangos kiáltással segítsé­gül hívta. Addigra már Harald is odasietett. A férfi ha­lálsápadtan először meg sem tudott szólalni, csak né­mán nyújtotta kezét a Dora felélesztésével foglalatos­kodó Astridnak.

Samulah magánkívül volt, és egyre csak azt dadogta: - Szahib, bocsáss meg, szahiba megszökött, sze­gény szahiba, szegény szahiba! - Időbe telt, amíg an­nyira összeszedte magát, hogy el tudta mondani, mi történhetett, amikor a torony egy percre őrizetlenül maradt.

Harald megbocsátóan intett neki.

- Nem tehetsz róla, Samulah, nyugodj meg, csak vidd be a szegény szahibát!

Aztán Astrid felé fordult.

- Hogyan köszönjem meg neked, Astrid, hogy a húgom segítségére siettél?

- Hiszen ez természetes, Harald - hárította el a lány a férfi háláját. - Most azonban egy szót se többet, mert Dora mellett a helyed, én pedig hazasietek.

Még egyszer búcsút intett.

Harald Samulah után sietett, aki a karjában vitte be Dorát, mint egy kisgyereket a kastélyba, az ápoló­nő és Schindler pedig a legnagyobb izgalommal sza­ladt eléjük.

Harald gyorsan elmagyarázta a történteket, majd aggodalommal eltelve követte hűséges embereit, akik a még mindig eszméletlen Dorát a hálószobába szál­lították.

Reimer asszony lehúzta róla az átázott ruhákat, és takar6kba burkolta. Azután figyelmeztette Rodecket:

- Gyorsan öltözzön ön is száraz ruhába, doktor úr, itt úgysem tud segíteni. Hagyjon csak rám nyugodtan minden továbbit. A húga elájult, de hamarosan magá­hoz fog térni.

Miután Harald átöltözött, visszament Dora szobájá­ba. Testvére, mint egy alvó gyermek feküdt az ágyán. Még nem tért magához, de mélyen és nyugodtan léleg­zett, és máskor oly sápadt arca finoman kipirult.

- Hál istennek, doktor úr, hogy ilyen forró nyári nap van, így remélhetjük, hogy a hideg fürdő nem ár­tott meg a gyermeknek - súgta az ápolónő.

- Adja Isten, Reimer asszony - felelte halkan Harald.

Egy ideig hallgatva ültek, és aggódva figyelték Dorát.

Az ápolónő néhány perc múlva így szólt:

- Nézze csak, doktor úr, milyen rózsás a gyermek arca! Máskor álmában is mindig sápadt. És milyen nyugodtan lélegzik! Ez már nem ájulás, hanem nyu­godt és mély alvás.

Harald bólintott.

- Ha így látja az ember feküdni, el sem hiszi, hogy beteg.

Hosszú ideig ültek még, és őrizték Dora álmát. Az ajtóban időnként megjelent Samulah feje, miközben aggodalmasan pillantott urára.

Dr. Rodeck mindannyiszor megnyugtatóan intett. Végre egy jó óra múlva nyugtalanabbá vált Dora álma. Ide-oda forgolódott, aztán felnyitotta a szemét. Amikor bátyja arcát meglátta, elmosolyodott.

- Ó, te itt vagy, Harald, hála Istennek! Olyan rémes álmom volt - mondta egész nyugodtan és tisztán.

Harald és az ápolónő gyorsan összenézett. Nem merték elhinni, amit láttak és hallottak. Soha még Dora ilyen tisztán nem beszélt.

- Mit álmodtál, Dora? - kérdezte Harald halkan.

A leány felkönyökölt a heverőn, és kutatva nézett körül a szobában, majd bátyja karjába kapaszkodott.

- Jaj, Harald, a papok egy sötét templomcellába hurcoltak, és fogva tartottak, fel akartak áldozni isten­nőjüknek. Jaj, iszonyú volt, rémisztő! De hol vagyok most? Harald? Hiszen ez nem a postaállomás kis há­lókamrája. Én ... jaj ... Harald, Harald ...

Hirtelen feltápászkodott, és akkor észrevette az ágy másik oldalán ülő Reimer asszonyt. Végigsimított a homlokán.

- De hiszen ő is szerepelt az álmomban, és most itt van, teljes testi valójában - mondta habozva, és töp­rengve meredt maga elé.

Harald némán imádkozott, bárcsak valóság lenne forró reménysége, és megtalálná a megfelelő szót, amellyel húgát a tudatküszöbön átsegíthetné a valósá­gos, egészséges életbe. Minden bátorságát összeszed­ve, a lehető legnagyobb nyugalommal így szólt:

- Nem álom volt az, Dora. A papok tényleg elrabol­tak, felakartak áldozni, de Samulah követte a nyomo­dat, és megmentettünk. Most már minden jóra fordult. Biztonságban vagy, újra itthon vagyunk Németország­ban. Semmiféle veszély nem fenyeget bennünket többé. Sokáig beteg voltál, és nem tudod, miként történt mindez. Majd később mindent elmesélek. De most megmenekültél és meggyógyultál, drága Dorám. Ugye egészséges vagy?

Reszkető aggodalom vibrált a férfi szavaiban. Ezt húga újonnan feléledt tudatával azonnal észrevette. Bátyja kezét cirógatta, és mosolyogva nézett rá.

- Nagyon jól érzem magam, Harald, de igazán biz­tonságban vagyok?

Fivére egyre csak simogatta odaadó, finom gyen­gédséggel.

- Légy egész nyugodt, Dora, biztonságban vagy, és hűséges embereink vigyáznak rád. Most már minden jóra fordult, és leírhatatlanul boldog vagyok, hogy is­mét egészséges vagy.

Dora fellélegzett, és már bátrabban nézett körül.

Aztán felsóhajtott.

- Rettenetes időszak volt. A mi szépséges Indiánk így elbánt velünk? Ugye, soká voltam beteg, Harald? Olyan különös vagy, mintha az aggodalomtól éveket öregedtél volna. Bizony, Harald, így igaz. A halánté­kodon már ősz hajszálak csillognak! Meddig voltam beteg? Az egész utazás alatt? Ugye most értünk csak haza Németországba? Hol vagyunk tulajdonképpen?

Ezeknél a kérdéseknél Dora élénken, tisztán tekin­tett körül. Harald úgy bámulta a húgát, mint aki cso­dát lát.

- Természetesen sokáig tartott, amíg sikerült meg­gyógyítanunk, Dora. Még kímélned kell magad, nem szabad semmin idegeskedned, és pihenned kell.

Dora hátratámaszkodott a párnáira, és mosolyogva nézett ápolónőjére.

- Ön ápolt, most már emlékszem. Reimer asszonynak hívják, ugye?

A nővér bólintott.

- Igen, Dora kisasszony.

Dora fellélegzett. Aztán azon a kedves, bohókás régi hangján, amelyet bátyja egészséges napjaiban olyan jól ismert, megkérdezte:

- Farkaséhes vagyok. Nem kaphatnék valami ha­rapnivalót? Az sem baj, ha valami nagyon finom lesz!

Harald kiment, hogy Samulahot megbízza, gon­doskodjon a remek lakomáról.

- Szahiba enni akar? - kérdezte boldog ámulattal az indus.

- Igen, Samulah, és szerencse volt, hogy nyitva hagytad az ajtót. A szahiba a vízbeeséstől gyógyult meg - mondta Harald csillogó szemmel, aztán vissza­ment a húgához.

Dora kinyújtotta a kezét.

- Maradj velem, Harald, még mindig félek. Igazán Németországban vagyunk?

- Igen, Dora, egy thüringiai kastélyban, amelyet megvettem. Ha majd teljesen meggyógyulsz, körbeve­zetlek. De most még pihenned kell.

- Én már nem is vagyok fáradt, és teljesen egészsé­gesnek érzem magam. Legszívesebben máris felkelnék. - Nem, nem, ma még ágyban maradsz. Az előbb fürödtél, nem szabad megfáznod.

Reimer asszony felültette Dorát, és megtámasztot­ta a hátát párnával, mert már jött is Schindler a jóféle harapnivalóval, mire Dora jó étvággyal nekilátott. Közben rá-ránézett bátyjára, aki nem vette le róla a te­kintetét.

- Mennyire megváltoztál, Harald! Betegségem rö­vid ideje alatt éveket öregedtél.

Bátyja megsimogatta húga haját.

- Nagyon aggódtam érted.

- Annyira beteg voltam?

Harald keservesen bólintott. - Bizony, Dora.

A leány fellélegzett.

- El kell mesélned, hogyan tudtál az indiai papok kezéből kimenteni.

- Ezt elsősorban Samulahnak köszönhetjük.

- Kinn van? Akkor kérlek, hívd be! - kérte Dora.

Harald kiszólt az indusnak.

- A szahiba látni akar, Samulah!

A hűséges szolga térdre omlott az ágy mellett.

- Szahiba, szahiba! - tört ki megrendülve belőle, és megcsókolta Dora takarójának szélét.

Dora megfogta a kezét.

- Samulah, te mentettél meg. Köszönöm neked.

Most pedig szeretnék egy kicsit pihenni.

Az indus kiment. Dora a bátyjához fordult.

- Kérlek, maradj mellettem, amíg elalszom, ahogy anya szokta, gyermekkoromban. Anya már nem lehet mellettem, de ugye, a halála előtt rád bízott?

Bátyja fellélegzett, Dora már azt is tudja, hogy az édesanyja nem él.

- Itt ülök melletted, mint anya tette régen, amíg el nem alszol.

A lány kényelmesen elhelyezkedett a párnáin.

- Jaj, Harald, ugye, nem megyünk vissza Indiába?

Amilyen szép volt, éppolyan szörnyűek voltak az él­ményeink. Soha többé nem szeretnék odamenni, ­mondta félálomban. Bátyja kezét fogva gyorsan elaludt.

Harald lábujjhegyen osont ki a fekhelye mellől. Az ápolónő kikísérte az előszobába.

- Az egész olyan, mint egy csoda - suttogta Harald megrendülten.

Reimer asszony bólintott.

- Igen, doktor úr, csoda történt. A természet maga segített.

- Mindenesetre idehívatom táviratilag Sardau pro­fesszort. Látnia kell a húgomat, és szakvéleményt nyil­vánítani, mielőtt teljesen megnyugodhatunk. Azonnal tudassa, ha Dora felébred. A szobámban leszek.

Ezzel elment. Mély csend borult a toronyra, a szahiba aludt.

Rodeck táviratozott Sardau professzorért, azzal a kéréssel, hogy haladéktalanul jöjjön el. Most, hogy a húga állapota valamelyest megnyugtatta, gondolatai ismét Astridhoz tértek vissza. A legszívesebben hozzá sietett volna, de nem merte még elhagyni a kastélyt. Csordultig telt szívét azonban ki kellett öntenie, így hát levelet írt a lánynak.

"Hőn szeretett Astridom!

Csak most jutok hozzá, hogy köszönetet mondjak ne­ked áldozatkészségedért, amellyel húgomat kimentet­ted a hullámokból. Remélem, nem fáztál meg. Bár­mennyire szeretnék is, most nem siethetek hozzád. Annyi mondanivalóm lenne számodra. A Te szerel­med, Astridom, szerencsét és megváltást hozott. Még bennem reszket a felindulás. Képzeld, a húgom a víz­beeséstől, úgy tűnik, egyszerre rendbe jött. Miután magához tért, teljesen tisztán és értelmesen beszélt, egyszerre megint emlékszik mindenre, ami Indiában történt. El tudod képzelni, milyen boldog vagyok? Boldogságom határtalan lenne, ha nem félnék még mindig attól, hogy a húgom visszaeshet. Táviratoztam az orvosért, és remélem, még ma este megjön.

Csókolom a drága kezed, a szemed, a szád. Szeret­lek, Astrid, és kimondhatatlanul vágyom utánad. Ben­nünket már csak a halál választhat el.

Amint tehetem, hozzád sietek. Legkésőbb holnap, reményeim szerint, viszontlátlak, és megkapom tőled a boldogító igent.

Haraldod"

XIV.

Astrid csuromvizesen, hallatlan izgatottan érkezett Rosenhofra. Kathe sietett elé a kertben, és rémülten meredt rá.

- Uramisten, Astrid kisasszony, hogy néz ki? Hi­szen csupa víz! Mi történt?

Astrid kicsit zavarba jött.

- Semmi jelentős, Kathe kisasszony. Egy nő be­esett a várárokba, és segítettem kimenteni.

- Akkor most siessen átöltözni, nehogy megfáz­zon! Nekem aztán nincs szerencsém! Végre történik valami izgalmas, erre pont nem vagyok ott!

Astridnak mosolyognia kellett, de azután komo­lyan így szólt:

- Tényleg izgalmas volt, Kathe kisasszony, de most gyorsan át akarok öltözni.

Ezzel a szobájába sietett.

Kathe kirohant a verandára, és benézett az apja szobájába.

- Képzeld, papa, Astrid kisasszony kimentett egy nőt a várárokból, és csuromvizesen jött haza.

A ház ura elsápadt és felugrott.

- Hol van Holm kisasszony?

- A szobájában. Átöltözik.

Amikor Astrid fél óra múlva lejött, már uzsonnaidő volt. Nem tudott négyszemközt beszélni az apjával, mert Kathe azonnal lefoglalta magának.

A várároknál történt eseményt közben a személy­zet már hírül hozta. Amikor Astrid Kathével a verandára lépett, ahol aznap a teát felszolgálták, a hölgyek megrohanták kérdéseikkel.

- Igaz, Holm kisasszony, hogy a kastélyból kiro­hant egy fehér ruhás, kibontott hajú nő, beleesett a várárokba, és kegyed mentette ki?

Astrid összenézett az apjával.

- Ez persze megint csak a szokásos szóbeszéd nem igaz, Holm kisasszony? - próbálta a férfi másra terelni a szót.

Astrid felsóhajtott.

- Ezúttal nem az, építész úr, így történt. Akkor ér­tem oda, amikor a szerencsétlen nő a hídon átszédült és a vízbe zuhant. Én a segítségére siettem és utána ugrottam. De nélkülem is kimentették volna. Doktor Rodeck és indiai szolgája azonnal ott termett. Vissza­vitték a fiatal hölgyet a kastélyba.

- Jaj, szegényke! Ezt meg kellett volna akadályoz­nia. Nem lett volna szabad engednie, hogy a szeren­csétlent megint bezárják - mondta szemrehányóan Kathe.

Astrid nagy szemekkel, komolyan nézett rá.

- A szerencsétlen sehol sincs jobb helyen, mint a kastélyban, Kathe kisasszony, ezt elhiheti nekem.

Kathe csodálkozva nézett Astridra. De az építész rábólintott.

- Igaza van, Holm kisasszony. Egyébként most már komolyan a lelkére fogok beszélni dr. Rodecknek, hogy szálljon szembe a pletykákkal. Ez így nem me­het tovább. Különösen azután, ami ma történt. Remélhetőleg a szerencsétlen nőnek nem esett baja.

- Tudtommal csak elájult. Én mindjárt elindultam haza.

A hölgyek szívesen boncolgatták volna tovább a témát, ám a ház ura határozottan kijelentette:

- Kérlek benneteket, ne lovaljátok bele magatokat holmi romantikus rémtörténetbe! Hiszen csak erre megy ki a játék. Remélem, sikerül dr. Rodecket végre rávennem, hogy a valós tényeket nyilvánosságra hoz­za. Akkor majd röstelkedhettek ostoba hiszékenységetekért!

Az uzsonna után Astrid a dolgozószobába ment az apjával. Ott nyíltan megbeszélték a torony titkát. Ast­rid elmondta, hogy Rodeck őt is beavatta mindenbe. De a lánykérésről nem beszélt még. Valami félénk szemérmesség tartotta vissza. Másnapra akarta halasztani.

Amikor egy inas a kastélyból elhozta Astridnak dr. Rodeck levelét, és egyenesen az építész dolgozószo­bájában adta át, a lány mélyen elpirult. Nagy zavarban olvasta el az írást.

Az építész fürkészve figyelte.

- Apa, édesapa, képzeld, dr. Rodeck testvére telje­sen tiszta tudattal ébredt fel ájulásából. Dr. Rodeck nagyon boldogan ír erről, csak azért aggódik, nehogy visszaessen. Már sürgönyileg hívatta az orvost.

Apja meglepve nézett fel rá. Természetesen nagyon örült a jó hírnek. Egyszersmind valami furcsa mosoly jelent meg az arcán. Úgy látszik, gyanúsnak találta, hogy dr. Rodeck levelet írt Astridnak. De nem tett rá semmi megjegyzést, és addig dolgoztak együtt, amíg be nem sötétedett. Akkor az építész felállt, és moso­lyogva így szólt:

- Most menj ki egy kis időre a kertbe! Kathe már biztosan türelmetlenül vár. Még van némi elintézniva­lóm vacsoráig.

Astrid felállt, összerakta az íróasztalát, azután hízelegve odabújt az építészhez. - Édes, jó apám!

Apja megsimogatta a haját, és mosolyogva bólintott. - Most menj csak ki Kathéhez.

Astrid engedelmeskedett.

Kathe a ház mögött, egy kis lugas mellett, a függő­hintában hevert. Amikor Astridot meglátta, felugrott, és elébe sietett.

- Végre újra láthatom, Astrid kisasszony! Már alig bírtam kivárni, mert szörnyen kíváncsi vagyok.

Astrid mosolygott. - Ugyan miért?

- Mert levelet kapott Kékszakáll lovagtól. Láttam az inast.

- És most arra kíváncsi, mi áll a levélben? Kathe bólintott.

- Képzelheti!

Astrid mosolyogva nézett a leány szemébe.

- Akkor nem élhetek vissza tovább a türelmével.

Dr. Rodeck megköszöni, hogy segítettem egy hozzá közel álló személyt a vízből kimenteni.

- Hozzá közel álló személyt? - kérdezte Kathe iz­gatottan. - Tudja, hogy valamelyik felesége volt-e?

Astrid átölelte a lányka vállát.

- Nem - mondta komolyan. - Nem volt egyik fele­sége sem, csacsi kis romantikus Kathe! A hölgy más kapcsolatban áll vele.

- Azt is tudja, milyenben?

- Igen, tudom. Meg is fogom kérni a doktort, engedje meg, hogy kegyednek is e1mondhassam, amit tudok. De akkor egy nagy igazságtalanságért kell megkövetnie őt.

Olyan komolyan beszélt, hogy Kathe szorongva nézett fel rá.

- Hogy érti ezt?

- Úgy, hogy bizonyosan nem érdemli meg a csúf Kékszakáll nevet. Kathe kisasszonynak pedig egy szép napon egész biztosan bocsánatot kell majd kérni tőle, hogy nem átallott a többiekkel együtt, kígyót-békát kiabálni rá.

- Igazán azt hiszi, hogy nem igaz, amit róla beszélnek?

- Igen, igazán azt hiszem.

- És a lefátyolozott nők, az iszonyatos sikoltozások, életük a lezárt toronyban és ma az egyikük szö­kése, aki inkább a halált választotta volna, mint a vis­szautat a kastélyba ... ?

Astrid szorosan magához vonta Kathét.

- Kedves Kathe, soha nem szabad pusztán a látszat után ítélni, mert az sokszor megtévesztő. Vannak jó­nak látszó dolgok, amelyek rosszak, és mindez fordít­va is előfordul. Okosan teszi, ha gyorsan jobb véle­ményt alkot magának dr. Rodeckről, hogy ne kelljen annyira szégyenkeznie, ha majd egy napon tisztán lát.

Kathe szíve izgatottan dobogott.

- Kisasszony úgy beszél, hogy elszorul a szívem tőle. Ha tényleg igazságtalan voltam hozzá, elsüllye­dek szégyenemben! De mégis kell mindebben valami igaznak lenni! Ahol füst van, tűz is van!

Astrid bólintott.

- Természetesen, sőt meglehetősen sok minden igaz, amit láttak és hallottak. Csak az összefüggés egészen más. Mivel pedig a legjobbat akarom kegyed­nek, és nem szeretném, hogy nagyon szégyenkeznie kelljen, ezért ajánlom, változtassa meg a véleményét dr. Rodeckről. Minden jót és szépet feltételezhet róla.

- De nagyon a védelmére kel! Hipnotizálta talán? Astrid szívből felkacagott.

- Micsoda csacsi gyerek maga, Kathe kisasszony.

Olyan könnyen nem hagyom magam hipnotizálni. Csak világosan látok, és nem szeretem az igazságta­lanságot. Kegyed sem akar igazságtalanul ítélni, kicsi Kathe, hiszen kegyed jólelkű, becsületes ember. Egyéb­ként dr. Rodeck is tudja, hogy Kékszakáll lovagnak nevezi, és "jeges megvetéssel" sújtja.

Az utolsó szavaknál Astrid ajkán halvány mosoly jelent meg. Kathe döbbenten nézett rá. - Tudja?

- Igen, ő mondta.

- És mit szólt hozzá? Nagyon dühös?

- Nem. Sőt, egy kicsit nevetett is, és kijelentette, hogy örül a kegyed őszinte haragjának, amelyet egy gonosznak vélt ember iránt táplál.

Kathének a lélegzete is elállt döbbenetében.

- Nevetett? Hát egyáltalán képes nevetni? Astrid mélyen fellélegzett.

- Nem sokat nevet, mert évek óta súlyos lelki trau­mát hurcol, és sok bánatot élt át. De kicsit azért neve­tett az ő kis romantikus ellenségén, aki hisz még a mesékben.

Kathe nagyon elgondolkodott. A legerősebb érv­ként az hatott rá, hogy dr. Rodeck nevetett azon, hogy ő Kékszakáll lovagnak tartja. Tudna-e nevetni ezen, ha tényleg az lenne? Astrid jól látta, hogy szavai ha­tottak védencére. Ám egyelőre helyesebbnek tartotta, ha nem beszélnek erről többet, és így más témát ho­zott szóba.

Ekkor már vacsorához hívták őket. Étkezés közben Kathe olyan feltűnően csendes volt, hogy apja meg is kérdezte:

- Nos, kicsim, mi történt veled, hogy ma este meg sem szólalsz?

Kathe különös tekintetet vetett rá. - Jaj, papa, a kor gonddal jár.

Az építész elkapta Astrid mosolygó tekintetét.

- Bizony, kicsim, így igaz: a gond a korral jár! Mindenki elnevette magát, és Kathe is velük kacagott nagyokat.

Este Sardau professzor megérkezett Rautenfels kasté­lyába. Mivel Dora még aludt, először megvacsorázott dr. Rodeckkal, és mindent elmondatott vele, ami történt.

A tapasztalt elmegyógyász megnyugtatta Haraldot.

Amennyire meg tudta ítélni az esetet, az általa várt és remélt spontán gyógyulás következett be. A vízbe esés, vagy sokkal inkább az ijedség, amelyet kiváltott, úgy látszik, előidézte a pozitív változást.

- Végleges ítéletet természetesen csak akkor alkot­hatok, ha már láttam és megvizsgáltam a beteget - je­lentette ki a doktor.

Tíz óra körül Schindler közölte, hogy Dora feléb­redt, és a bátyját kívánja látni.

Harald a professzorral együtt azonnal átment a to­ronyba. Az orvos eközben utasításokat adott a házigaz­dának, hogyan viselkedjen. Először csak meg akarja figyelni Dorát, úgy, hogy az ne is sejtse a jelenlétét.

Harald, míg a professzor az előszobában maradt, bement Dorához, akit az ágyban ülve talált. A lány frissnek és élénknek látszott.

- Szégyen, gyalázat, Harald! Reimer asszonytól hallom, hogy órák hosszat aludtam.

Harald meghatottan homlokon csókolta. - Hogy érzed magad, Dora?

- Nagyon jól, fel akarok kelni. Meg fogja engedni az orvos?

- Megkérdezheted tőle magad is, itt van, behívom, amikor óhajtod.

Az ápolónő helyreigazította a lány háta mögött a párnát, de Dora már nem akarta, hogy kiszolgálják.

- Reimer asszony, nem kell ennyire elkényeztetni!

Gyere, ülj mellém, Harald! Bár már nem félek annyi­ra, ha velem vagy, mégis nyugodtabb vagyok.

- Egészen nyugodt lehetsz, Dora. Igazán senki nem fog idejönni, akit nem akarsz látni.

Húga hozzásimult, Rodeck pedig a lány haját ciró­gatta. Aztán így szólt:

- Ne hívjuk most be a professzor urat, hogy meg­mondja, felkelhetsz-e hamarosan?

Dora élénken bólintott:

- Igen, Harald, hívasd! Mindenben szót fogadok neki!

Kis idő múlva belépett Sardau professzor, mintha éppen akkor érkezett volna. Vidáman üdvözölte páci­ensét.

- Örülök, hogy jól van, nagyságos kisasszony. A kedves bátyja már beszámolt róla - mondta.

Dora meglepődve nézett rá.

- Jaj, professzor úr, nem emlékszem rá, hogy talál­koztunk-e már ...

Az orvos odaült az ágyhoz, és mosolyogva rázta a fejét.

- Nos, ha olyan haszontalanok voltunk, mint a kis­asszony, és egy súlyos betegséget szedtünk össze, ak­kor keveset törődünk vele, hogy milyen volt a doktor bácsi fizimiskája. Igaz, az utóbbi időben nem jártam itt. De talán akkor sem ismert volna fel, ha naponta lát. Sokáig feküdt magas lázban, és ilyenkor az ember néha nem ismeri fel a környezetét.

Dora bólintott.

- Igen, kicsit zavaros előttem a betegségem idősza­ka. Amikor magamhoz tértem, először még Reimer asszonyt sem ismertem fel, pedig milyen régóta ápol. Csak egy idő múlva jutott eszembe megint.

- Nézze, nem is szükséges, hogy a beteg törődjön a környezetével. A fő, hogy a környezet törődjön a be­teggel. Az pedig megtörtént. Örülök, hogy újra egészséges és láztalan.

- Magas lázam volt?

- Mindenesetre igen rosszindulatú láz volt, amely nagy gondot okozott nekünk. De mostanra sikerült le­küzdeni.

- Mikor szabad felkelnem, professzor úr?

- Ha óhajtja, máris próbát tehetünk. Hadd lássuk, hogyan áll meg a lábán.

Reimer asszony meleg, kényelmes köntösbe bújtat­ta Dorát, és papucsot húzott a lábára.

Dora mosolyogva utasított minden egyéb segítsé­get vissza, felállt és nyugodt léptekkel végigment a szobán.

Sardau professzor éberen figyelte, majd megállí­totta, ráparancsolt, hogy hunyja le a szemét, és min­denféle próbának vetette alá. A vizsgálat alapos volt, és amikor befejeződött, a doktor lopva odaintett Haraldnak. A férfi feszült vonásai egyszeriben kisi­multak, és szeméből eltűnt a szorongó nyugtalanság.

A professzor mosolyogva nézett Dorára.

- Nos, mert ilyen bátor a kisasszony, felkelhet egy órácskára. Azután újra jó mélyen alszik holnap regge­lig. Akkor még egyszer eljövök, és remélem, végleg egészségesnek nyilváníthatom. Doktor úr, holnapig 1genybe kell vennem a vendégszeretetét.

Az utolsó szavakat a professzor Haraldhoz intézte, aki megrendülten szorította meg a kezét.

- Nagyon köszönöm, professzor - mondta Dora vidáman. - Örülök, hogy holnap felkelhetek. Az az ér­zésem, a betegségem miatt sokat mulasztottam.

- Azt most majd bepótolja. Ha az ember olyan fia­tal, mint a kisasszony, még mindent bepótolhat. Most pedig jó éjt kívánok! Tehát egy órát fenn lehet, aztán szépen ágyba bújik újra!

Ezzel a professzor elköszönt Dorától, biccentett ápolónőjének, és távozott.

Harald kikísérte.

Amikor kettesben maradtak, a házigazda fürkészve nézett az orvosra.

- Professzor úr, remélhetek?

- Emberi számítások szerint igen! A testvére újra teljesen kiegyensúlyozott.

Harald megrendülten hanyatlott egy karosszékbe.

Egész teste remegett a visszafojtott izgalomtól. A pro­fesszor a vállára tette a kezét.

- Ejnye, ejnye, doktor úr, legyen szíves, emberelje meg magát! Átérzem a megrendülését, de most nyu­galomra és jó hangulatra van szükségünk a húga érde­kében, hogy elűzzük az emlékezés sötét árnyait. Szerencsére a rosszat gyorsabban felejtjük el, mint a jót. Szívesebben keresünk menedéket a kellemes emlé­kekben.

Harald nagy nehezen összeszedte magát.

- Minden szenvedést elviseltem, professzor úr, de ez az öröm szinte földhöz vág!

- Ezt viszont nem engedjük meg ám! Az örömet is el kell viselnie, és a húgának is csak boldog arcot sza­bad most mutatnia. Ha a kisasszony alapjában véve derűs alkat is, ami már önmagában a legjobb gyógyí­tó erő, a környezetének akkor is fényt és derűt kell su­gároznia.

- Abban nem lesz hiány. De hogyan viselkedjek vele, ha kérdéseket tesz fel az elmúlt eseményekkel kapcsolatban?

- Adjon neki nyugodtan felvilágosítást, természe­tesen kíméletes formában, és ne mindjárt ma vagy holnap! Ne titkoljon el semmit, az csak bizonytalansá­got okoz. Mondja meg neki nyugodtan, hogy az átélt borzalom eszét vette, és átmenetileg megfosztotta emlékezőtehetségétől. Megtudhatja, hogy mostanáig álom­világban élt, és szorongásos rohamaiban egyre-másra veszítette el józan gondolkodóképességét, amíg egy nagy ijedség meggyógyította. Ha mindezt kíméletes formában öntől tudja meg, az jobb, mint ha a környe­zetében elejtett megjegyzések bizonytalanságot idéz­nek elő benne. Kizártnak tartom, hogy visszaessen. Amilyen hirtelen borult el az elméje, olyan hirtelen tisztult is ki. Hiszen ténylegesen csak átmeneti tudat­zavar volt, nem szervi elváltozás. Tehát nyugodjon meg, és ne is zárja be a húgát aggodalmában. Ne bán­jon vele túl kíméletesen, nehogy önsajnálatba essen. Természetesen élénk, kellemes környezetet kell te­remtenie számára. Hívjon meg boldog embereket a szépséges kastélyába! A húgának friss levegő kell, amiben itt nincs hiány, egészséges táplálkozás, mér­tékletes elfoglaltság, könnyű sport, vidám olvasmá­nyok, víg muzsika és boldog emberek társasága. Mindehhez elegendő pihenés és alvás szükséges még.

Egyéb kezelésre nincs már szüksége, sőt, elővigyáza­tossági rendszabályokra sem. Most pedig jóéjszakát, doktor, szeretnék lefeküdni, mert holnap reggel visszautazom a városba.

Harald hálásan megszorította a professzor kezét, azután elváltak.

XV.

Másnap reggel Sardau professzor elutazott.

Miután elment, Harald a parkba kísérte a húgát, ahol helyet foglaltak egy padon.

Dorának természetesen rengeteg kérdése volt, me­lyekre Harald kíméletes formában válaszolt. Hogy a figyelmét elterelje, Astrid Holmról mesélt neki, sze­relméről a lány iránt és arról a szándékáról, hogy fele­ségül veszi.

Dora csillogó szemmel hallgatta.

- Így lesz egy nővérem is, Harald! Hozd el hamar, szeretném látni!

Bátyja megfogta a kezét.

- Remélem, hamarosan elhozhatom, talán még ma.

De nézd csak, itt van Reimer asszony és Schindler a tízóraiddal. Hű embereid társaságában hagylak egy órára, szeretnék ugyanis átmenni Rosenhofba, Astrid Holmhoz.

- Rosenhof? Milyen kedvesen hangzik! Tehát ró­zsák közül hozol feleséget?

- Igen, Dora, de ő ott csak titkár női állást tölt be.

Nagyon szegény lány.

- Harald, neked igazán nem kell törődnöd azzal, hogy van-e pénze annak, akit szeretsz. Siess hozzá! Hamarosan visszajössz, ugye?

- Gyorsan megjárom az utat. Csak el akarom me­sélni Astridnak, hogy meggyógyultál. Nagyon aggó­dott érted.

Dora mosolygott.

- Milyen különös, én nem is tudtam róla semmit, és ő aggódott értem! Add át neki szívből jövő üdvözletemet!

Harald átölelte a húgát.

- Nagyon szívesen, Dorám! Annyira örülök, hogy üdvözlöd! Astridnak nagyon jólesik majd.

Reimer asszony egy napernyő alatt ízletesen feltá­lalta a tízórait, amelyet Schindler kihozott.

- Kérem, szórakoztassa a húgomat, amíg visszajövök, Reimer asszony - mondta Harald.

A hűséges ápolónő mosolyogva rábólintott.

- Rendben van, doktor úr, majd kellemesen eltöltjük addig az időt.

Harald megcsókolta a húgát, és távozott.

Rosenhofban senki sem volt otthon a háziúron és a tit­kárnőjén kívül az uraságok közül. A három hölgy a városba kocsizott bevásárolni. Salten úr így szólt Astridhoz:

- Sok mindent szeretnék veled megbeszélni. Mivel ma zavartalanul kettesben lehetünk a kertben, men­jünk le. Sápadt vagy, és a levegő jót tesz majd. Ugye, nem fáztál meg tegnap?

Astrid mosolyogva rázta meg a fejét.

- Nem, apa. Teljesen jól érzem magam - mondta. Izgatott volt, mert elhatározta, ma közli apjával, hogy dr. Rodeck megkérte a kezét.

Együtt sétáltak le a kis nyitott lugashoz, a ház mö­gé, mely csinos, fonott bútorokkal volt berendezve, és három oldalról sűrű bokrok vették körül.

Amikor helyet foglaltak, az építész közölte lányá­val az elhatározását, miszerint másnap beszél a felesé­gével.

- Nem maradhatsz tovább ebben az állásban a há­zamban, Astrid, ezzel mindkettőnknek tartozom. Nem tudom, hogyan fogadja majd a feleségem a bejelenté­semet, de remélem, megértő lesz. Mindenképpen itt maradsz a házamban.

Astrid megfogta apja kezét, és így kérlelte:

- Jaj, apa, talán várhatnál ezzel még néhány napig, mert valószín meg olyasmi történik addig, ami az egé­szet megkönnyíti a számodra. Ugyanis én is egy val­lomással tartozom neked, csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.

Apja sejtelmesen mosolygott.

- Nem dr. Rodeckkal kapcsolatos az a vallomás, Astrid?

A leány felugrott, és meglepődve nézett apjára. - Apa, hát tudod ... ?

- Semmit sem tudok, csak sejtek - mondta Salten.

Ő is felállt, s a lányához lépett. Astrid, apja mellére rejtette arcát, és mélyen fellélegzett. Azután felemelte a fejét, kedves, szépséges szemét a férfira emelte, és elmesélt mindent, ami az előző nap történt.

Az apa szeme felragyogott. Szorosan magához von­ta leányát.

- Astridom, kedves, drága Astridom, micsoda ritka szerencse ért. Úgy örülök, olyan boldog vagyok!

Ezzel gyengéden megcsókolta. Így álltak, szorosan összeölelkezve, és egyikük sem vette észre, hogy dr. Rodeck éppen akkor kerülte meg a bokrokat. Döbben­ten meredt kettejükre. Úgy érezte, rögtön megnyílik a föld alatta. Tele reménnyel és boldogsággal ért ide, és most mit látott? A mindenkinél jobban szeretett Astrid Holmot - az építész karjában! Mélységes felháborodá­sában és haragjában akaratlanul is nagyot kiáltott.

Apa és lánya összerezzent. Megfordultak, és nyomban szétrebbentek. Megdöbbenve néztek Rodeck fájdalom­tól eltorzult arcára. Astrid azonnal látta, hogy. Harald félreértette a jelenetet. Ijedten oda akart menni hozzá, de a férfi jeges elutasítással hátrált tőle.

- Bocsánat, alkalmatlan időben jöttem, nem akarok zavarni - mondta metsző gúnnyal.

Még mielőtt magukhoz tértek volna, Harald már el is tűnt. Fájdalommal, megvetéssel és szégyennel a szí­vében sietett vissza a kastélyba. Úgy érezte, rászakadt az ég.

Astrid sápadtan és remegve állt apja előtt.

- Apa, édesapa, ő ... attól tartok ... - Képtelen volt a mondatot befejezni.

Salten magához vonta.

- Nyugodj meg, kislányom, azt a tévedést gyorsan tisztázni lehet. Talán elérem meg útközben a doktort, különben utána megyek a kastélyba.

Astrid könyörögve szorította meg a kezet.

- Igen, apa, tedd ezt! Harald szenved, és nem akarom, hogy miattam szenvedjen.

Apja mosolyogva simított hátra egy makrancos fürtöt lánya homlokából.

- Ilyen könnyen kételkedik benned, pedig te mi­lyen vakon megbíztál benne, bármit hordtak is össze róla az emberek.

Ezzel elsietett úgy, ahogy volt, csak menet közben tette fel a kalapját.

Amikor kiért az országútra, Haraldot már meglehetős távolságban látta sietős léptekkel hazafelé igyekezni, így nem érte utol, mielőtt az belépett a kastélyba. Nem sokkal utána ő is ott állt már a kastély kapujában, és senki sem akadályozta, hogy belépjen.

Egy inas állt az előcsarnokban, és dr. Rodeck után nézett, aki éppen felsietett lakosztályába a lépcsőn. Ijedten rezzent össze, amikor az építész a vállára tette a kezét.

- Jelentsen be azonnal Rodeck doktor úrnak.

Az inas meghajolt, és kimért léptekkel elment.

Amikor visszatért, közölte:

- Rodeck doktor úr most nem fogad vendégeket. Az építész erre minden teketória nélkül eltolta az inast az útból, és felsietett a lépcsőn.

Harald a szobájában ült, fejét fogta, és sóhajtozott bénító fájdalmában. Azt a lányt, aki tisztán, ragyogó fényességgel lépett az életébe, Salten karjában látta! Az építész nyilván azért jelentkezett be nála, hogy ki­könyörögje a hallgatását, nehogy botrány törjön ki. Harald képtelennek érezte magát arra, hogy szembe­nézzen Saltennel.

Amikor aztán az építész mégis kopogtatás nélkül belépett, Rodeck felháborodva ugrott fel.

- Hiszen megüzentem önnek, hogy látni sem aka­rom! - támadt rá.

Salten megállt a fiatalember előtt, egy székre dobta a kalapját, és tiszteletet parancsolóan kihúzta magát. Megőrizte nyugalmát.

- Valóban, az inas közölte velem, hogy nem fogad.

De nekem beszélnem kell önnel doktor úr.

Harald úrrá lett felindulásán. Ökölbe szorította a kezét.

- Kérem, távozzon! Megígérem, hogy diszkrét leszek, de menjen innen, látni sem bírom.

Az építész nyugodtan még egy lépést tett a házigazda felé.

- Nekem nincs szükségem a diszkréciójára. De szeretném arra emlékeztetni, hogy Astrid Holm sok ros­szat hallott önről, és csak a jót hitte el. Ön kételkedik benne anélkül, hogy kérdéseket tenne fel, és alkalmat adna neki a védekezésre, pedig azt mondta neki, hogy szereti.

Harald elsápadt, az arca megvonaglott.

- Éppen elég egyértelmű volt, amit láttam.

- Mit látott? Mondja, Rodeck doktor úr, adtam én egyszer is okot önnek arra, hogy kételkedjék a becsületemben?

Harald keserű gúnnyal vonta meg a vállát.

- Vannak férfiak, akik nem tartják összeegyeztethetetlennek a becsülettel, hogy visszaéljenek női alá­rendeltjük kiszolgáltatottságával.

Erre már az asztalra csapott az építész.

- Elég volt, doktor úr! Nem akarok további alkalmat szolgáltatni arra, hogy sértegessen. Igyekszem mostani hangulatának betudni, amit mondott. Köz­tünk szólva még tetszik is az erkölcsi felháborodása. De nem az vagyok, akinek ebben a percben tart. És tudnia kéne, hogy Astrid Holm sem az a személy, aki becstelen, kettős játékot űzne. Astrid kívánságára jöt­tem ön után, nem akarta, hogy ön szenvedjen. Tehát tudja meg: Astrid Holm a lányom!

Harald egy pillanatig úgy meredt az építészre, mintha eszét vesztette volna, mintha nem tudná fel­fogni szavai értelmét. Aztán összeszedve magát, így szólt:

- Építész úr, ha ez a magyarázata annak a jelenet­nek, melynek szemtanúja lettem, akkor viselkedésem szégyenletes volt, bocsánatát kell kérnem.

Kezet nyújtott Saltennek, és megkérte, foglaljon helyet. Az építész így folytatta:

- Borítsunk rá fátylat, doktor úr, az ön helyében valószínűleg magam sem viselkedtem volna másképp. Szóval, Astrid a lányom. Éppen az imént vallotta be nekem, hogy ön megkérte a kezét. Csak azért nem mondott még igent, mert attól tartott, uraságod esetleg kivetnivalót talál a származásában. Csak azt mondha­tom önnek, Astrid édesanyja a legjobb, legnemesebb nő volt, akit férfi valaha szeretett.

És ekkor rövidre fogva elmesélte Haraldnak szerel­mét Magdalene Herweg iránt, és beszámolt róla ho­gyan ismert rá elveszettnek hitt lányára Astridban: Ha­rald megrendülve hallgatta a történetet, majd amikor az építész befejezte, felállt, odalépett elé és így szólt:

- Építész úr, megkérem Astrid leánya kezét! Salten megragadta Rodeck kezét, és megilletődve válaszolt:

- Boldog vagyok, hogy a sors jobban gondoskodik a lányomról, mint ahogy az nekem idáig módomban állt. Legyen boldog Astriddal, nagyon boldog, mert mindketten megérdemlik.

A két férfi kezet szorított, s komolyan, mélyen egymás szemébe nézett. Azután Harald megkérdezte: - És most szabad átmennem Astridhoz?

Az építész bólintott, és előreengedte a fiatalembert. Rodeck könnyek között találta szerelmét a lugasban. Ő pedig mit sem törődve a környezetükkel, ma­gához vonta, és a karjába zárta.

- Bocsáss meg, imádott kedvesem, bocsáss meg!

Nem voltam eszemnél.

Astrid könnyei közt mosolyogva nézett fel rá.

- Nincs mit megbocsátanom, Harald, csak nagyon fájt látnom, hogy szenvedsz. Most már tudsz mindent?

- Igen, szívem szerelme, ismerem már a titkodat.

Képes voltál azt hinni, hogy ez elválaszt tőled?

- Honnan tudhattam volna, mit szólsz hozzá? Harald felelet helyett forrón, bensőségesen megcsókolta.

- Szeretlek, s te szeretsz engem. Mi más kéne még a boldogságunkhoz?

Átkarolva tartották egymást, újra meg újra csókban forrva össze, míg az építész megjelent.

- Na, gyerekek, most már minden rendben?

Astrid a nyakába ugrott.

- Apa, jaj, édesapa! Soha nem volt még ilyen boldog a gyermeked, hisz soha ennyi szeretetet nem kapott!

Salten a karjába zárta leányát.

- Maradj is boldog kislányom, és tedd őt is nagyon boldoggá!

XVI.

Fél óra múlva Astrid Haralddal a kastélyba ment, hogy Dorát üdvözölje. Kézen fogva lépkedtek, és önfeledt boldogság ragyogott arcukon. Így álltak együtt Dora Rodeck elé.

A két lány hosszan nézte egymást, s tekintetük minden szónál többet mondott. Azután Dora átölelte Astridot.

- Szóval te vagy az én Haraldom boldogsága? Sze­retni fogjuk egymást, Astrid. Isten hozott, nővérkém! - mondta meghatottan.

Ezután Harald behívta hűséges embereiket, és menyasszonyaként mutatta be Astridot nekik. Samulah előlépett, és büszke, ünnepélyes mosollyal az arcán így szólt:

- Samulah megmondta szahibnak, hogy az arany­hajú, aranyszívű szahiba szerencsét fog hozni.

Harald bólintott.

- Igen, Samulah, ő hozott szerencsét és boldogsá­got nekem, és remélem, örökre itt is marad, Rautenfels falai között.

Samulah megcsókolta Astrid ruhája szegélyét, és ráemelte büszke tekintetét.

- Samulah szahibát is szolgálni fogja, mert szahi­ba az én szahibom napsugara.

Rosenhofban közben nagy volt az izgalom. Amikor a hölgyek visszajöttek a városból, Salten azonnal be­szélt a feleségével. Megvallotta neki, hogy Astridban megtalálta elveszettnek hitt leányát, és azt is elmesél­te, hogy lánya eljegyezte magát dr. Rodeckkel.

Melanie asszony talán tragikusabban fogadta volna a bejelentést, hogy Astrid a férje leánya, ha Salten nem közli vele egyszersmind a küszöbönálló házasság hírét is. Így könnyebben játszhatta el a nagylelkű asszonyt.

Karla, is meglehetősen higgadtan vette tudomásul a bejelentést, ám Kathét határtalanul felizgatta a hír. Anyja nyakába ugrott, sírt-nevetett egyszerre, mert immár Astrid a nővére lett, és mert eljegyezték egymást dr. Rodeckkel. A kastélyba akart sietni, Astrid után és erről a szándékáról csak nagy nehezen lehetett lebe­szélni.

Számára azonban a legnagyobb szenzáció a torony titkának leleplezése maradt. Meghatottságában csak úgy ömlöttek a könnyei, amikor megtudta, ki volt a lefátyolozott nő, és micsoda szerencsétlenség érte. He­ves szemrehányásokkal illette magát, amiért képes volt dr. Rodeckről oly sok rosszat feltételezni.

Sokáig állt türelmetlenül a kertkapunál, és Astrid jöttét leste. Amikor végre meglátta nővérét vőlegénye oldalán, elébe sietett, és ujjongva a nyakába ugrott.

- Astrid, jaj, Astrid, édes testvérkém!

Astrid magához ölelte, és nagy szeretettel megcsó­kolta.

- Kedves, kicsi Kathém, kis húgom! Ugye, mi első perctől fogva szerettük egymást?

Kathe bólintott, miközben hősiesen nyelte a kön­nyeit. Aztán Haraldhoz fordult, és bátran a szemébe nézett.

- Doktor úr én igazán rémes teremtés vagyok, és nagyon restellem, hogy azt a sok-sok rosszat elhittem önről. Astridnak igaza lett. Nem is merem a bocsánatát kérni.

Harald mosolyogva fogta meg a lány kezét.

- Bátor kis ellenfelem! Mindig olyan haragos szem­mel mért végig! Mégis tetszett a viselkedése, mert őszinte volt. Kicsi sógornőm, akar velem most örökre békét kötni?

Kathe bólintott.

- Ó, de nagyszerű, hogy nem haragszik rám!

- De mindjárt megharagszom, ha önként és azonnal el nem ismered sógori jogaimat - ugratta férfi.

A kamasz lány elvörösödött.

- Ez azt jelenti, hogy tegezzem magát?

- Úgy bizony! Most büntetésből kénytelen leszel összetegeződni Kékszakáll lovaggal.

- Súlyosabb büntetést nem kapok? De akkor igazán megbocsátasz?

- Tiszta szívből.

- Ez esetben viszont teljesítened kell egy kívánságomat, Harald sógor!

- Mi legyen az?

- Engedd, hogy segítsek a húgodat felvidítani és boldoggá tenni. Akkor legalább tudom, mi végre vagyok a világon.

Három hónap múlva Astrid Holm Harald Rocleck bol­dog felesége lett. Amíg a fiatal pár rövid nászút n volt, Kathe átköltözött a kastélyba, hogy Dorának társasága legyen. És a bolondos kis Kathe bizonyult Dora számára a legjobb társalkodónőnek. Friss, hatá­rozott egyénisége nem engedte, hogy Dora hangulata egy percre is elkomoruljon.

A fiatal pár hazatérte után megnyitották Rautenfels kastélyát a vendégek előtt. Dora Rodeck csodával ha­táros gyógyulása, amely a titok leleplezése után még sokáig adott beszédtémát az egész környéknek, nagy feltűnést keltett. Versengtek immár a közeli birtoko­sok dr. Rodeck kegyeiért. Dora kedélyére többé sem­mi nem vetett árnyat. És amikor egy év múlva az ő szívében is kivirágzott a szerelem, egy nagy tehetsé­gű, előkelő gondolkozású úr boldog hitvese lett. Férje Harald Rodeck egykori diáktársa volt, aki egy ideig a kastélyban vendégeskedett, és Dora bájos egyéniségét a szívébe zárta. Így eltűnt az utolsó árnyék is Rauten­fels falai közül, és attól kezdve a legtisztább boldog­ság és a legteljesebb harmónia otthona lett.

ISBN 963 9480 65 7 ISSN 1216-2140 ISSN 1589-1046

EX-BB Kiadói Kft.

1399 Budapest, Pf. 701/358 Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János Igazgato

---