A megindító történet egy fiatal nőről szól, aki nem sejti, hogy a fényűzés, amelyben él, szélhámossággal szerzett pénzen alapul. Csak édesanyja halála ismeri meg az igazságot. Vőlegénye felbontja az eljegyzést, és Rosemarie tövises útra lép, mely előbb a rigolyás grófnő kastélyába, majd egy gyászoló anya otthonába vezeti. Ott találkozik ismét a férfival, aki egykor elhagyta…

Hedwig Courths-Mahler

Kitaszítva

I.

Rosemarie von Salten az egyik szélesre tárt ajtón át kilépett a fülledt helyiségből. A szálloda teraszán pillanatnyilag egy lelket sem talált, a többi meghívott odabenn ült, a fényes bálteremben, és a Kairóban vendégszereplő, ismert művésztrió előadását hallgatta.

A leány fellélegezve dőlt a terasztető egyik oszlopának, és tágra nyílt szemmel fürkészte a csodálatos délszaki égboltot. Az éjszaka errefelé meglepetésszerű hirtelenséggel borult a tájra, a rekkenő hőséget idekinn már szinte dermesztő hűvösség váltotta fel, de a bent összesereglett, soknemzetiségű társaság ebből mit sem érzett.

Rosemarie szomjasan szívta be a friss levegőt, kezét lázasan dobogó szívére szorította. Nem a meleg, felzaklatott lelke űzte ki a szabadba.

A következő másodpercben magas, vállas férfi jelent meg a teraszon, kifogástalanul szabott, elegáns öltönyben. Körülkémlelve megpillantotta az oszlopnak támaszkodó, bájos leányt. A leáldozó nap utolsó sugara vörösre festette a nyugati látóhatárt, a díszletszerű háttér előtt karcsú árnyként bontakoztak ki a női alak körvonalai.

- Rosemarie! - sietett hozzá a fiatalember. - Rosemarie, miért menekül előlem?

A leány összerezzent, s ismét szökni próbált, de nyomban belátta, hogy ennek semmi értelme. Megállt hát, és bátortalanul tekintett fel a férfira.

- Maga az, Fred? - pihegte.

- Rosemarie - ragadta meg a kezét a másik -, úgyis hiába futna el, akkor is hallania kell, hogy szeretem. Másra nem is tudok gondolni, számomra maga körül forog a világ. Szeretem, Rosemarie!

A nő felnézett rá, reszketett, mintha dideregne. A férfi napbarnított, megnyerő arca lehajolt hozzá, és szeméből könyörgés sugárzott.

A pillantás valósággal megbabonázta, megfosztotta akaratától. Ifjú vére szinte forrt.

A férfi közelebb vonta magához, diadalmas tekintetének bűvkörébe. „Hiszen te is akarod, úgysem tudsz ellenállni” - unszolta az igéző szempár.

Furcsa révületben engedte, hogy Fred Rittner ajka az övéhez érjen. Önuralma semmivé olvadt a férfi karjában, édes kábulatban fogadta mámorító csókját.

Fred érezte, mint remeg a karcsú test. Győzelemittas mosolya simogatta az elragadtatott, szépséges arcot. A leány tiszta vonásaiból tündéri báj áradt, sötét pilláktól árnyalt, csillogó, szürke szeme gyönyörteli önkívületről tanúskodott. Ez a csodálatos szempár volt talán Rosemarie legfőbb ékessége. Ritkán maradt hatás nélkül a vele találkozó férfiakra, ha rájuk ragyogtatta a két csillagot.

Ehhez járult finom metszésű arca, halványpiros szájának lendületes vonala, bőrének világos árnyalata, melyben még a perzselő déli nap sem tehetett kárt, csupán leheletnyi barnás árnyalatot kölcsönzött neki.

Nem csoda, hogy Rittnert lebilincselte a látvány. Már néhány héttel ezelőtti megismerkedésük percében feltűnt neki a leány hamvas fiatalsága, kecses, ruganyos mozgása és dús, gesztenyebarna haja, mely tömött fonatokban feltűzve, folyékony rézként ragyogott a napsütésben.

Azután még jobban elvarázsolta Rosemarie kedves mosolya, melytől átmelegedett a szíve, s e bájos személyiség hamarosan végleg rabul ejtette.

A két fiatal több hete lakott a palotára emlékeztető kairói szállodában, a világ négy tájáról összegyűlt, előkelő társaság körében,

Rosemarie von Salten édesanyja kíséretében érkezett, Fred Rittner pedig pár évvel idősebb fivérével állt meg itt hosszabb utazása közben.

Doktori vizsgái fáradalmait akarta kipihenni, s egy időre Magnus bátyja is szabaddá tette magát az üzlettől, hogy vele tarthasson. Igazi testvéri szeretettel csüggtek egymáson.

Apjuk esztendőkkel azelőtti halála után Magnus állt a tekintélyes Rittner Festékgyár élére. Fred vegyésznek tanult, hogy szintén a vállalatnak szentelhesse erőit.

Meghitt kapcsolatuk ellenére kettejük jelleme erősen különbözött. A komoly, céltudatos és megbízható Magnus kiváló adottságokkal, nemes gondolkodásmóddal bírt, mindenkor magas mércét állított önmaga és mások elé. Az öccse inkább hajlott a könnyelműségre, élvezte a múló örömöket, különösebb fejfájás nélkül elvett minden jót és kellemeset, amit az élet kínált - a kötelességekkel már kevésbé törődött. Felületes szemlélő számára szeretetreméltóbbnak tűnt szigorú bátyjánál, ezért a legtöbben őt találták vonzóbbnak. Hamar megnyert minden szívet, s ezt derűs, csendes örömmel fogadta, mintha nem is lehetne másként.

Aki azonban közelebbről megismerte a testvérpárt, és vette a fáradságot, hogy összehasonlítsa őket, arra az eredményre jutott, hogy Magnus, az idősebb egyszersmind az értékesebb is.

Rosemarie finom ösztönével azonnal megérezte ezt. Szemérmes csodálattal tekintett fel a bátyra, de remélni sem merte, hogy valaha is felkelthesse a férfi érdeklődését. Magnus kezdetben feltűnő előzékenységével ragadta meg őt, később azonban igen tartózkodónak mutatkozott irányában, s ez valahogy fájt a leánynak, ám Fred áradó szívélyessége hamarosan teljesen elkápráztatta, és ezután jobbára vele foglalkozott.

Lénye legmélyén természetesen inkább Magnushoz vonzódott, de ezt még maga előtt is félt beismerni. Meggyőzte magát, hogy amit iránta érez, az nem egyéb határtalan nagyrabecsülésnél és csodálatnál. Elbizakodottságnak tűnt volna előtte a feltételezés, hogy ez a férfi másképp is közeledhet hozzá - akit egyébként minden oldalról kényeztettek és körülrajongtak -, mint barátságos, elnéző türelemmel. Szinte valamiféle felsőbbrendű lénynek tekintette Magnust, mivel még csak hozzá hasonlóval sem találkozott a körülötte lebzselő, felszínes zsúrfiúk között.

Fred először is mint e bálványkép öccse nyerte él a rokonszenvét. Azért fogadta el a fiatalabbik Rittner társaságát, hogy több időt tölthessen Magnus közelében.

Miután azonban Fred buzgón kereste a kegyeit, és áradó szívélyességével az ő szívébe is behízelegte magát; végül elhitte, hogy szereti a fiatalembert. Gondolkodásmódja mindjobban a hatása alá került, kivált hogy Magnus egyre inkább visszahúzódott tőle. A fivérek úgyszólván naponta összejöttek Saltennéval és leányával, s ilyenkor Magnus szinte kizárólag az anyának szentelte magát, míg Fred nem tágított Rosemarie mellől. Együtt kirándultak Heluánba, a piramisokhoz vagy falvakba, ahol a fellahok viskói kuporogtak egymás mellett a sivatag, peremén.

Magnus a szállodai rendezvények, a sportesemények és más szórakozások közben is távol tartotta magát Rosemarie-tól, öccsének engedve át a terepet. Ezzel meggyőzte Rosemarie-t arról, hogy többé-kevésbé közömbös iránta, Fred ellenben nyíltan kimutatta, mennyire szereti.

Az imént pedig a bálteremben szenvedélyesen a fülébe súgta, hogy a szíve csak érte dobog.

Első ijedségében Magnus Rittnert kereste tekintetével, hátha leolvashatja fegyelmezett, rezzenéstelen arcáról, mitévő legyen. Azután a teraszra menekült, hogy ne kelljen tovább hallgatnia a vágyteljes szavakat.

Most mégis Fred menyasszonyává lett. Egy pillanatra dermesztő félelem fogta el, maga sem tudta, mitől.

„Így jó, ahogy történt - győzködte azután magát legalább mindig Magnus közelében maradhatok. Ő olyan nagyszerű ember! A mama sem elégedetlenkedhet, hiszen Fred gazdag, az ilyet szokták ragyogó partinak nevezni. Milyen szerencse; hogy szeretem Fredet. Igen, szívből szeretem. Bele is halnék, ha olyan férfihoz kéne feleségül mennem, akit nem szeretek. Tehát úgy jó minden, ahogy történt.”

Az alig tizenkilenc éves Rosemarie-ban tapasztalatlan gyermeklélek lakozott, még magát sem ismerte igazán!

Készségesen engedte, hogy Fred megcsókolja, sőt, viszonozta a csókját, és jólesően simult a karjába. Elbűvölte a fiatalember vonzó, sziporkázó egyénisége.

Egy ideig meghitten összefonódva álltak és csókolóztak.

- Fred - húzta ki magát hirtelen a leány -, azt hiszem, tudnod kell valamit.

- Mit akarsz mondani, édes Rosemarie? - nézett rá elandalodva újdonsült vőlegénye.

- Én szegény leány vagyok, Fred. Eddig abban a tévhitben éltem, hogy komoly vagyonnal rendelkezünk, de a mama nemrégiben felvilágosított, hogy nem ez az igazság.

- Anyád nem jómódú? - lepődött meg a férfi.

- Nem, nincs egyebe, csak a nyugdíja, meg talán néhány különösen értékes ékszer, amitől azonban nem fog megválni. Nagy baj, hogy ez a helyzet?

Fred elcsodálkozott, hogy miképpen telik Saltennénak ilyen költséges utazgatásra, ha egyszer szegény, de a kérdés most mellékesnek tűnt.

- Ne aggódj, kicsi leánykám! - csókolta meg a piros ajkakat nevetve. - Az én pénzem kettőnknek is elég.

- Akkor jó - sóhajtotta Rosemarie. - Minek is a pénz a boldogsághoz?

A kérdés olyan mulatságosan naivul hangzott, hogy Fred ismét a leány ajkára tapadt, és vadul csókolta.

- Azért pénz nélkül nem felhőtlen a boldogság - felelte, miután ismét levegőhöz jutott -, de ezen az én édesemnek nem kell törnie a fejét.

- Most már vissza kell mennem, Fred, a mama hiányolni fog.

- Na és? - vont vállat könnyedén a férfi. - Gondolod, nincs ínyére, hogy a vejévé fogadjon?

- Jaj, Fred! - suhant át árnyék Rosemarie arcán.

- Miért? Tényleg attól félsz, hogy nem adja ránk áldását?

A leány hirtelen elpirult, tekintete Fred mellett a semmibe révedt.

Fájdalmasan hasított belé a felismerés, hogy az anyja nagyon is örömmel egyezik bele a házasságba. Az egész szálloda tudta, hogy a Rittner fivérek hatalmas festékgyár milliomos tulajdonosai, Saltenné pedig - valahányszor tehetős férfiak próbáltak udvarolni leányának - minden alkalommal sietett megjegyezni, hogy feltétlenül gazdag férjet válasszon, s isten ments, hogy a kezét valami ágrólszakadtnak nyújtsa.

Most, hogy Fred Rittnernek adta a szívét, a mamának sincs oka panaszra. Rosemarie gondolni sem akart többé arra, amit az anyja fáradhatatlanul igyekezett az elméjébe vésni. Számára mellékesnek tűnt Fred Rittner vagyona, hiszen szerette, igen, szerette őt, és boldogsággal töltötte el, hogy a fiatalember feleségül akarja venni. Ezáltal testvéri közelségbe kerül Magnushoz, szerető bátyra lel. De szép! Vajon szívesen fogadja-e sógornőjéül az a komoly férfi?

- Miért hallgattál úgy el, Rosemarie? - tudakolta Fred.

- Jaj - rezzent össze a leány, és elmosolyodott -, a mama borzasztóan fog örülni. Már biztosan észrevetted, menynyire rokonszenvez veled és a fivéreddel.

- Nem kerülte el a figyelmemét, és annál inkább jólesett, mivel teljesen beléd habarodtam.

Rosemarie valamiért visszatetszőnek érezte a kijelentést, talán a hangsúlya miatt.

- Ne mondd, hogy belém habarodtál - tette finom ujját a férfi szájára - az úgy cseng, mintha… nem is tudom… mondd inkább, hogy szívből megszerettél!

- Mi a különbség, cicuskám? - csókolt a tenyerébe Fred.

- Az előbbi valami felszínes enyelgést sejtet, hiányzik belőle az illő komolyság. Nekem az utóbbi rokonszenvesebb.

- Ha nem néznél rám ilyen ennivalóan - illette ajkával a leány szemét, majd száját -, megijednék a szigorúságodtól. Csak nem panaszkodsz? Azt hiszed, feladnám a drága szabadságot, ha nem imádnálak? Büszke lehetsz, megszelídítetted a vadmadarat.

- Sajnálod? - kérdezte elragadó pajkossággal Rosemarie.

- A szépséged végleg rabul ejtett, egy pillanatra sem inogtam még - szorította magához Rittner. - Hanem odabenn elhallgatott a zene, tényleg ideje visszatérnünk, ha nem akarjuk, hogy mindenki kitalálja édes titkunkat. Holnap beszélek édesanyáddal, és még ma este bejelentem a bátyámnak, hogy eljegyeztük egymást.

- Mit fog szólni a fivéred? - érdeklődött felélénkülve a leány. - Helyesli vajon a házasságunkat?

- Feltétlenül, mivel nagyon tetszel neki.

- Igazán? - dobbant meg Rosemarie szíve.

- De mennyire! Nyíltan nem mondta ugyan, de épp eléggé ismerem, hogy tudjam, mennyire nagyra tart téged. Ennek örülök, mert bár a magam ura vagyok, mégsem szeretnék olyat tenni, amivel kihívnám a neheztelését. A család és a cég fejét tisztelem benne, emellett nagyon szeretem, és nem szívesen bántanám meg.

- Milyen szépen beszélsz a testvéredről! - csillant fel a leány szeme. - Szerintem is nagyszerű ember.

A férfi nem akadt fenn a rajongó hanghordozáson. Biccentett és elkomolyodott. Ez a téma közelről érintette.

- Igen, az. Mindig meg kell találnunk vele a közös hangot, másképp nem lenne zavartalan a boldogságunk. Eddig mindennél többet jelentett nekem.

- Ami engem illet - bólintott sugárzó arccal Rosemarie - minden elkövetek, hogy elégedettnek lássam.

Fred szenvedélyesen megcsókolta!

- Legszívesebben vissza sem engednélek a terembe, ahol idegen úriemberek legeltethetik rajtad a szemüket.

Az a Seltin amúgy is folyton körülötted legyeskedik. Ne tégy féltékennyé, Rosemarie!

- Jaj, Fred, hogy mondhatsz ilyet? Talán nem elég tartózkodóan viselkedtem minden más férfival szemben?

- Igaz, ami igaz, más leányokhoz képest zárdaszűznek mutatod magad. De nem épp kacérságból teszed-e? - évődött Rittner.

- Mi jut eszedbe? - szörnyedt el a leány.

- Édes kicsi Rosemarie, hát nem érted a tréfát? Nem szabad mindent olyan komolyan venned.

- A mama is folyton korhol, hogy gondolkozzam könnyedebben - sóhajtotta. - Túl sokat rágódom mindenen, semmi fölött nem tudok egyhamar napirendre térni.

- Ezt tartogasd a bátyámnak, ő aztán alaposan megrág mindent. Velem viszont nevetned kell, drágám,

- És ha nincs örökké nevethetnékem? Akkor már nem is szeretsz?

- Ne félj, cicuskám, amíg ilyen elragadóan nézel rám, mindig szeretni foglak.

- És ha megvénülök és megcsúnyulok? - firtatta félig tréfásan Rosemarie.

- Addigra belőlem is öregember válik, és kölcsönösen el kell néznünk egymás fogyatékosságait - fakadt hahotára a fiatalember.

Ezen a leánynak is kacagnia kellett, és emelkedett hangulatban vonultak be újra a terembe.

II.

Amint beléptek, tüstént megpillantotta őket Magnus Rittner, aki korábban észrevette eltűnésüket. Az ajtótól nem messze égy oszlopnak támaszkodott, és komoly tekintettel nézett át a fényes társaság fölött.

Amint a fiatal párt sugárzó arccal visszatérni látta, összerándult. Markáns vonásai kissé elsápadtak, fogát dacosan összeszorította. .

A következő másodpercben azonban már visszanyerte önuralmát.

Számított rá, hogy az öccse és von Salten kisasszony előbb-utóbb egymásra talál, mert Fred nem, csinált titkot az érzéseiből, és az ifjú hölgy is élvezte a társaságát. Magnus kezdettől fogva szilárdan hitte, hogy Fred más leányokhoz hasonlóan Rosemarie szívét is meghódította.

A többiek miatt cseppet sem irigyelte, ez a mostani eset azonban kimondhatatlanul fájt neki. Bizony, a komoly Magnus Rittnert is rabul ejtette a kedves Rosemarie. Szűzies bája elvarázsolta, pedig ő még soha egyetlen nőt sem engedett közel a lelkéhez.

A megismerkedésüket követő első napokban hirtelen ujjongó öröm szállta meg, amikor a leány olyan önfeledten függesztette rá ártatlan tekintetét. Mielőtt azonban komoly és megfontolt férfi módjára tisztázta volna magában érzéseit, az öccse is tüzet fogott, és csapni kezdte a szelet Rosemarie-nak, aki mosolyogva fogadta közeledését, lenyűgözte a fiatalember, mint mindenki mást. Erre Magnus sietve visszavonulót fújt, átengedte az elsőbbséget Frednek. A szíve közben sajgott, és minden önuralmát össze kellett szednie, hogy palástolja a leány iránti szerelmét. Hogy el ne árulja magát, minden figyelmét az anyának szentelte, hadd foglalkozzék Rosemarie-val Fred.

Amikor fivére a szép von Salten kisasszonyról áradozott, fölényes humor álarcát öltötte fel. Sem Fred, sem Rosemarie nem sejthette, mi zajlik énje legmélyén. Szerette a testvérét, és nem akart bánatot okozni neki.

Most, hogy a fiatalok beléptek a terembe, ösztönösen megérezte, hogy megtörtént a döntő fordulat. Fegyelmézetten legyűrte a bensejében feltörő fájdalmat. Tudta, hogy szerelme reménytelen, mégis megrázta ez a fejlemény. Keményen érintette, de nem mutathatott gyengeséget.

Csak egy pillanatra mart belé szinte elviselhetetlen kín, amikor tekintete összetalálkozott a leányéval, s a bájos teremtés összerezzent különös arckifejezése láttán. Nem tudta ugyan, mit jelent, mégis megérezte, hogy Magnus szenved. Ez elszomorította.

Nem sejtette, hogy ő a férfi gyötrődésének oka, azt sem gyanította, hogy Magnus máris kitalálta, mi történt odakint, a teraszon.

Az idősebbik fivér sietve elfordult, lassan elhagyta a termet. Az egyik szomszédos helyiségben keresett menedéket a vidáman zajgó társaság elől, hogy egyedül birkózzék meg fájdalmával.

Éppen belépett az üres oldalszobába, amikor váratlanul elegáns öltözetű dáma bukkant fel mellette. A szinte leányosan karcsú, feltűnő szépségű asszony negyven év körülinek látszott, nyakán, kezén, csuklóján és hajában értékes ékszerek tündököltek.

A szemkápráztató jelenség nem sok hasonlóságot mutatott leányával. Csak csodálatosan dús, gesztenyebarna haja árulhatta volna el, hogy ő von Saltenné, Rosemarie anyja. Természetes hullámait mesterfodrász fésülte divatfrizurává, középen elválasztva, lazán omlottak két oldalra, s gyémántos fejék tartotta meg őket.

- Egy pillanatra, Rittner úr! - szólította meg a férfit, s szemében nyugtalan fény lobbant.

- Miben állhatok szolgálatára, nagyságos asszony? - fordította felé sápadt arcát Magnus, és látta, hogy valami felizgathatta.

- Tudna szakítani rám egy percet? - sóhajtotta a nő.

- Rendelkezzék velem, nagyságos asszony! - felelte lovagias előzékenységgel a férfi, bár mindennél jobban vágyott az egyedüllétre.

Az asszony egy szalongarnitúrára mutatott, és helyet foglalt. Magnus udvariasan meghajolt, majd követte a példáját.

Bár a helyiségben nem tartózkodott más, a nyitott ajtón keresztül áttekinthették az egész báltermet, és onnan is láthatták őket.

- Rendkívül kínos dolog történt velem, Rittner úr - kezdte észrevehetően idegesen Saltenrié. - Bizonyos összegek, melyekre feltétlenül számítottam, nem érkeztek meg, és egyelőre semmi hír, hogy mi történt, és mikorra várhatom őket. Sajnos, az említett pénzbevétel biztos tudatában megengedtem magamnak, hogy megvásároljak egy ékszert, egy egészen különleges darabot, amelyet semmi áron nem akartam elszalasztani. Így pillanatnyilag többet költöttem a kelleténél. Képzelheti, milyen tehetetlen egy hölgy ebben a szituációban. Rákényszerültem, hogy feltárjam ön előtt szorult helyzetemet. Ön bírja teljes bizalmamat, ezért merem arra kérni, hogy kölcsönözzön nekem néhány ezer márkát. Zálogként természetesen szívesen rendelkezésére bocsátom valamelyik ékszeremet, amelyet a várt összegek kézhez vétele után azonnal kiváltok.

Magnus egy másodpercre sem kételkedett a hölgy szavaiban. Csillogó ékszereinek látványa azonnal meggyőzte, hogy csupán pillanatnyi pénzzavarról lehet szó. Az asszony egész fellépése hihetővé tette jó, mondhatni ragyogó anyagi helyzetét.

- Örömömre szolgál, nagyságos asszonyom - hajtotta meg magát jólnevelten -, ha segíthetek önnek. Kérem, ne is beszéljen zálogról, ilyesmire semmi szükség.

Saltenné titokban fellélegzett, miközben Magnus előhúzta a csekkfüzetét.

- Milyen összeget szabad feltüntetnem, nagyságos asszony?

- Igazán kedves, Rittner úr! Talárt kérhetek ötezer márkát? Ha az átutalás netán még néhány napig késlekedne, nem szeretnék újabb pénzzavarba kerülni - felelte pillanatnyi fontolgatás után a nő.

Magnus bólintott, kitöltötte és átnyújtotta a csekkszelvényt.

- Parancsoljon, nagyságos asszony!

- Hálásan köszönöm - kapott reszkető ujjakkal a becses papír után Saltenné. - Tehát nem óhajt zálogot? - érdeklődött mosolyogva.

- Kérem, nagyságos asszony, ne szégyenítsen meg! - hárította el a férfi.

- Nem áll szándékomban - nyújtotta kezét a nő, Magnus pedig az ajkához emelte. - Ez az egész állapot szörnyen kínos.

- Megértem, és örülök, amiért méltóztatott megengedni, hogy segítsek.

- Mint mondtam, teljesen megbízom önben. Ez az első alkalom, hogy ilyen pénzszűkébe kerültem, nem is értem, hogy fordulhatott elő. Még egyszer köszönöm. Mihelyt megérkezik a pénzem, megadom ezt a csekélységet.

- Nem sürgős, nagyságos asszony.

- Folytatódik a hangverseny - emelkedett fel Saltenné. - Visszamegyek a terembe. Elkísér?

- Kérem, bocsásson meg, de kibírhatatlan főfájás kínoz, szeretnék egy ideig itt maradni.

- Akkor viszontlátásra később! - biccentett a felékszerezett dáma, és kisuhogott a helyiségből.

Rittner visszaereszkedett a fotelba, és tenyerébe támasztotta az állát. Odaátról ismét felhangzott a muzsika, úgy tett, mintha azt hallgatná, de nem is figyelt rá.

A szíve fájdalmasan összeszorult. Félve várta a pillanatot, amelyben az öccse közli, hogy eljegyezte von Salten kisasszonyt. Rosemarie nőül megy a fivéréhez. Hogy lehet ezt elviselni? Bárhogy fáj, bele kell törődnie.

Az előbbi kis közjáték nem hagyott benne különösebb nyomot. Nem ötlött fel benne a kérdés, miért nem a szálloda tulajdonosát avatta be helyzetébe az asszony, elzálogosítva nála valamelyik ékszerét, miért egy társaságbeli úriemberhez fordult, ami mindenképpen sokkal kínosabb. Úgy vélekedett, hogy a nők ilyen esetben elgyámoltalanodnak, és fölöslegesen aggodalmaskodnak.

Nem találta feltűnőnek vagy érthetetlennek Saltenné viselkedését, és nem tűnődött tovább rajta. Hamarosan azonban rákényszerült, hogy jobban utána gondoljon a történteknek.

Miután az asszony magára hagyta, kisvártatva jól megtermett férfi jelent meg, és telepedett Magnus mellé. A negyvenes évei közepén járó, vidám agglegényt a Rittner fivérek még gimnazista korukból ismerték. Akkoriban von Schlieben, a sziléziai nagybirtokos apjukkal állt üzleti kapcsolatban, s azóta is minden évben néhány hónapot az úri társaság által leginkább felkapott üdülőhelyeken töltött.

- Szent skarabeusz, pokoli a hőség odabent! S hozzá még ez a hangicsálás! Nem embernek való. Látom, maga is kimenekült, kedves Rittner.

- Itt valamivel elviselhetőbb a levegő - egyenesedett lel Magnus, s mosolyt kényszerített az arcára -, a zene meg ide is elhallatszik.

-Az igaz, de hál' istennek, csak messziről. Minden tiszteletem a művészeté és nagybecsű tolmácsolóié, de fel nem foghatom, miért pont Kairóba kellett jönniük, hogy az ember meg se mukkanhasson miattuk. Na, itt legalább beszélgethetünk. Már jó ideje lestem sóvárogva, de előbb nem szabadulhattam. Aáá, de jó itt! Már csak valami jégbe hűtött italt kell hozatni. Velem tart?

- Szívesen! - biccentett Magnus.

Néhány perc múlva a pincér felszolgálta a rendelt frissítőt, aztán ismét magukra hagyta az uraságokat.

- Mondja csak, kedves Rittner - fürkészte beszélgetőtársa arcát Schlieben -, drágán fizetett a kurta kis együttlétért?

- Hogy érti ezt? - vonta fel kérdőn a szemöldökét Magnus..

-Ej, most bizonyára kissé kíváncsinak tart, de rosszul ismerném a világot és a benne élőket, ha nem mernék rá mérget venni, hogy az imént a zsebébe kellett nyúlnia. A szép Saltenné bizonyára megpumpolta, egy kissé. Mibe került a röpke élvezet?

- Különös hangnemben beszél Saltenné asszonyról - ráncolta a homlokát a fiatalabbik férfi.

- Na, na! - nevetett furcsán a földbirtokos. - Csak semmi lovagiaskodás! Szent ég, Rittner, ne legyen már gyerek! Komolyan figyelmeztetnem kell. Már előbb kellett volna, de azt hittem, magától rájön. Sajnos azonban egyre bensőségesebb kapcsolatba keveredik a hölgyekkel, talán túl későn is szólok, nehogy hagyja magát megkárosítani. Ugye, már meg is szabadították egy-két barnahasútól? Mert ez a szépasszony aprópénzzel nem éri be.

- Arra kérem, Schlieben úr, válogassa meg a szavait! - ugrott fel Magnus. - Mit jelentsen mindez?

- Hátrébb az agarakkal, kedves barátom! - tette kedélyesen a fiatalember karjára a kezét a sziléziai, és visszanyomta a fotelba. - Semmi szükség rá, hogy a teremben felfigyeljenek a szóváltásra. Nem kell mindjárt pisztolyt rántani, megértjük mi egymást. Tehát még a csekk-könyvét ért támadás után sem sejt semmit? Akkor majd én felnyitom a szemét. Tehát: vigyázzon Saltenékkal, jó okkal feltételezem, hogy kalandornők, az anya mindenesetre, mert a lányt illetően még nem vagyok biztos a dolgomban.

- No de Schlieben úr! - kiáltotta felháborodva a gyáros.

- Nyugalom, nyugalom, fiatal barátom! Megmondjam, milyen kéréssel fordult magához az imént Saltenné? Azt hiszem, el tudom ismételni, mintha én is jelen lettem volna. Valami kínos helyzetről mesélt, amelybe azért került, mert megmagyarázhatatlan véletlen folytán nem érkezett meg a pénze, s ráadásul épp a napokban vásárolt egy ékszert, egy egészen különleges darabot, miáltal teljesen kiköltekezett. Hangsúlyozta, hogy csak magában bízik, és a segítségét kérte. Végezetül zálogként felajánlotta valamelyik „értékes ékszerét”. Erre maga gavallérosan előkapta a csekkfüzetét, és megkérdezte, milyen összegre bátorkodhat kiállítani. Természetesen megütközve utasította vissza, hogy zálogot fogadjon el. Így történi, vagy sem?

- Ön kihallgatta a beszélgetésünket? - képedt el Magnus.

- Helyben vagyunk! - nevetett fojtott haraggal a földbirtokos. - Erre számítottam. Nem, nem hallgatóztam, csak azt láttam messziről, amint előhúzza a csekktömböt. A többit már kívülről tudom. Nem maga az első, akit Saltenné kitüntet a „bizalmával”, csupán egy a számos kárvallott soraiból. Én is közéjük tartozom. Nekem kétezret húzott ki a zsebemből, de annak már jó ideje. Másokról többet vagy kevesebbet gombolt le, ezer alatt azonban senki sem ússza meg. Saltenné eszes asszony, jól megnézi magának az áldozatát, hogy eldöntse, ki mennyivel hajlandó könnyíteni a bugyellárisán anélkül, hogy elfogadná a zálogot. Ügyesen épít a társaságában lévő urak lovagiasságára. Magának még nem tűnt fel, hogy folyton a szobájában felejti az erszényét, valahányszor fizetésre kerül a sor?

Magnusnak most csakugyan eszébe jutott, hogy neki meg az öccsének már nemegyszer kellett fedeznie Saltenné apró-cseprő kiadásait.

- Igazán magától értetődik, hogy urak társaságában nem a hölgy állja a számlát.

- Ezt elfogadom, de Saltenné oly rendszeresen él e magától értetődő lehetőséggel, hogy már a bazárba is folyton pénz nélkül indul. Utólag persze mindig megfeledkezik ezekről a csekélységekről,

- Botrányos dolgot állít, von Schlieben úr - kelt ki magából Magnus.

A nagydarab férfi higgadtan vállat vont.

- Talán olyan embernek ismer, aki a levegőbe beszél?

- Ez akkor is hihetetlen!

- Nos, odaát, a teremben talál még néhány urat, akik megerősíthetik a szavaimat. Saltenné báluk is bevetette agyafúrt trükkjét. Jómagam már évek óta ismerem, és véletlenül újra meg újra összefutok vele. Egykor Monte-Carlóban ismertem meg, a rulettasztal mellett. Felfigyeltem rá, és attól kezdve szemmel tartottam. Észrevettem, hogy nem szenvedélyből, hanem üzletszerűen játszik. Már ott is mindig úgy intézte, hogy a szobájában maradjon a pénztárcája, amikor a társaság a kaszinóba indul. Amit vesztett, azt a környezetében lévő gavallérokkal fizettette ki, a nyereséget viszont könnyed mozdulattal besöpörte. Akkoriban a leánya még nem kísérte, egy svájci intézetben neveltette. Már abban az időben kiderítettem, hogy semmiféle rendszeres jövedelemmel nem rendelkezik, s efféle kölcsönök meg hasonló fondorlatok útján szerzi a pénzt. Addigra azonban kétezer márkát préselt ki belőlem, amit éppúgy nem láttam viszont, mint többi áldozata a saját pénzét. Azóta bárhol találkozom vele, mindenütt ezeket a tisztességtelen mesterkedéseket űzi. Felkeltette az érdeklődésemet, és figyelemmel kísérem anélkül, hogy észrevenné. Meglehet, hogy a leánya nem az anyjára ütött, tény, hogy egészen ártatlan benyomást kelt, nem is akarom gyanúsítani. Láttam azonban, milyen buzgón keresi az öccse az ifjú hölgy kegyeit, ezért nem hallgathatom el a Saltennéval kapcsolatban szerzett tapasztalataimat. Bizonyosan tudom, hogy szélhámosnő.

- Nyilván téved, ez lehetetlen - sápadt el Magnus.

- Ez a valóság - bólogatott komolyan Schlieben. - Magától talán nem a leírt módon csalt ki pénzt?

És ha igen? Elképzelhetetlen, hogy egyszer pénzzavarba kerüljön? - érvelt kínlódva a fiatalember.

Egyszer talán nem, csakhogy Saltennénál meglehetős rendszerességgel fordul elő ilyesmi. Miután gyanút fogtam, természetesen érdeklődtem az előélete után is. Nyolc éve özvegy, az urától nem maradt rá semmi, csak egy nyomorúságos nyugdíj, ami még ahhoz is kevés, hogy teljes visszavonultságban, a legszerényebb körülmények között eltengődjön belőle. Ez minden jövedelme, ebből még a nevelőintézeti költségekre sem futotta. Mégis nagyvilági eletet él, utazgat egyik divatos fürdőhelyről a másikra, a legelőkelőbb szállodákban lakik, elegáns holmikban tündököl, a gyermekét is igen ízlésesen öltözteti. Egy készséges szobalány ugyan elárulta, hogy a hölgyek zárt ajtók mögött ügyes kézzel szépen újjáalakítják egynémely ruhadarabjukat, de ehhez is kell valamennyi pénz. Saját otthonuk nincs, örökké vándorolnak, de mindig a legjobb körökben forgolódnak. Tudom, hogy Saltenné mások bankszámláját apasztva biztosítja kettejüknek ezt az életet. Mesterkedéseit valósággal művészi tökélyre vitte, ravaszsága hovatovább felüdít. Miért is ne? Az efféle kalandor elemek színesítik a társasági életet, és megakadályozzák, hogy teljesen eltompuljunk. Saltenné párját ritkítóan szellemes, és szórakoztató asszony, aki tudja, mit akar - folytatta a földbirtokos. - Végcélja az, hogy a leányát sikeresen férjhez adja. Ragyogó házasságra fáj a foga, miáltal mindkettejüket megmenti a további gondoktól. A szép Rosemarie-t határozottan erre nevelte. A leányzó azonban válogatósnak tűnik, és tudomásom szerint közvetlenül vagy közvetve már több kosarat is kiosztott. Elég szép és kedves ahhoz, hogy bármelyik férfinak elcsavarja a fejét. Az utóbbi időben észrevettem, hogy a maga öccsével szemben a szokottnál kevésbé elutasítóan viselkedik. Kétségtelen, hogy benne semmi kivetnivalóidéin találnak, ennél pompásabb partit elképzelni is nehéz, fezt azonban már nem nézhetem tétlenül. Ismertem és tiszteltem az édesapjukat.. Nagylelkű, nemes gondolkodású férfi volt, maga nagyon emlékeztet rá. Nem tűrhetem ölbe tett kézzel, hogy Rittner úr kisebbik fia egy kalandornő vagy egy ilyen személy leányának a hálójába essék. Szólnom kellett magának, amíg nem késő. Így is túl sokáig haboztam. Legyen résen, és tárjon fel a fivére előtt mindent, amit tőlem hallott! Ezek után ez kötelessége.

Magnus döbbenten meredt maga elé, majd Schliebenre emelte elgyötört tekintetét.

- Lehetséges ez? Nem téved mégis? Saltenné egyértelműen jómódú úrhölgy benyomását kelti. Csak az ékszere felér egy vagyonnal.

- Az ékszere? - fakadt gúnykacajra Schlieben. - Köztünk szólva, kedves barátom, minden darab hamis, bár kétségtelenül mesteri utánzat. Saltenné még annak idején, Monte-Carlóban vásárolta mindet. Néhány ezer márkájába így is belekerülhetett, de tudta, hogy ez a kis befektetés segítségére lesz a porhintésben, tehát bőven megéri. Bevallom magának, ez a kalandornő annyira megragadta az érdeklődésemet, hogy élvezettel lesem a lépéseit, akár valami nyomozó. Először Monte-Carlóban, a játékkaszinóban csillogtatta meg drágának tetsző csecsebecséit. Előző este több ezer márkát nyert. Tudomásomra jutott, hogy ennek a nyereménynek a felét áldozta fel a hamis ékszer-készlet megvásárlására, melyet azután vagyont érő családi ékszerként viselt.

Elképesztő, elképesztő! - törölgette a homlokát Rittner.

- Pontosan így vélekedett az én Karsten barátom is, .miikor néhány hete felhívtam a figyelmét Saltenné praktikáira. Mégis annyira megszívlelte intésemet, hogy mikor az asszony a jól bevált recept szerint tényleg kölcsönért fordult hozzá, nem restellte elfogadni a felkínált zálogot. Az asszony némileg leforrázva vált meg egyik gyémántokkal és gyöngyökkel kirakott, arany karkötőjétől. Karsten másnap reggel megvizsgáltatta az ékszert, melyről kiderült, hogy ezüst, a rajta lévő ékkövek éppúgy nem valódiak, mint a gyöngyök. A barátom azonban mindmáig az egyetlen, aki viszontlátta a pénzét. Saltenné még ugyanaznap kiváltotta a karperecet. Nyilván kínosan érintette, hogy a hamis cicomát ki kellett engednie a kezéből, és félt a lelepleződéstől. Az említett úriember alátámaszthatja állításaimat.

A fiatal milliomos egy darabig értetlenül bámult k semmibe, mozdulatlan vonásaiból senki sem tudta volna megítélni, mi játszódik le benne.

- Von Schlieben úr! - szólalt meg végül kiszáradt torokkal. - Feltétlenül megbízható embernek ismerem önt, mégis meg kell kérdeznem, hajlandó-e becsületszavát adni arra, hogy a most elmondottak mindenben megfelelnek a valóságnak?

- Nem csodálom, hogy minden érzéke fellázad a hihetetlen igazság ellen, ezért nemcsak a szavamat adom, hanem kész vagyok tanúkat is állítani.

- Talán meg fogom kérni erre - dörzsölte meg a szemét hirtelen mozdulattal Magnus -, de előbb beszélek az öcsémmel. Képzelheti, mennyire felzaklatott ez a tájékoztatás. Természetesen nem az ötezer márka miatt, amelyet Saltennénak adtam. Ezt könnyen kiheverem. Bevallom azonban őszintén, hogy a fivérem erősen érdeklődik von Salten kisasszony iránt, és bizonyosan szíven ütik ezek a hírek. Bár azt most sem tudom elhinni, hogy az ifjú hölgy akár csak gyanítaná is az anyja üzelmeit. Makulátlanul tiszta és egyenes jellem benyomását tette rám. Akár bűnös, akár ártatlan is azonban, egy szélhámosnő leányaként nem mehet feleségül az öcsémhez. Mindenesetre köszönöm a felvilágosítást, remélhetőleg nem jött túl későn. Még ma este beszélek a testvéremmel, és arra kérem, hogy az ő érdekében értesítse a tanúként számba jöhető urakat. Talán szerét ejthetjük, hogy már ma este, a koncert után szót válthassunk velük.

- El fogom intézni! - hajolt meg Schlieben. - Találkozzunk az éjszakai bárban, mondjuk éjfélkor!

- Köszönöm, ott leszünk.

Kezet fogtak, majd a földbirtokos visszasétált a bálterembe.

Magnus komoran nézett utána, a szíve görcsbe rándult.

Rosemarie dicsfényben ragyogó alakjára gyűlöletes árnyék borult - mégis, a hallottak után is változatlanul szerette, és hitt az ártatlanságában. .

III.

Saltenné idegesen figyelte, hogy Schlieben Magnus Rittnerhez lép, és hosszasan elbeszélget vele. Feltűnés nélkül szemmel tartottá a két férfit, és fellélegzett, amikor végre elváltak.

„Valóságos sorscsapás, hogy akárhová megyek, - ez a Schlieben mindenütt felbukkan. És mindig olyan furcsán meregeti rám a szemét. Attól félek, többet tud a kelleténél. Bizonyíték persze nincs a kezében. Igaz, hogy kétezer márkával tartozom neki, de nem fog fecsegni, elvégre úriember. Bárcsak ne kértem volna kölcsön Magnus Rittnertől!

Ez talán nem volt okos lépés. De nem tehettem mást, ő az egyetlen, akihez még fordulhattam, márpedig pénz nélkül nem maradhatnánk itt tovább. Pont most kéne elmennünk, amikor Rosemarie végre kezd észre térni, és elfogadja Fred Rittner udvarlását. Isten adja, hogy végre megnyugodhassak!”

Ezek a gondolatok jártak e fejében, miközben látszólag élénk eszmecserébe merült néhány hölgy és úr társaságában.

A teraszról visszatérve Rosemarie megkereste az anyját, és leült mellé. A szíve megtelt nyugtalansággal, újra meg újra Magnus Rittner felé tekintett, és azon tűnődött, miért olyan fakó és komor az arca.

Azután Fredre esett a pillantása, és a túláradó, ujjongó örömet sugárzó szempár láttán lopva elmosolyodott.

„Mi ketten majd felderítjük Magnust is - bizakodott -, ha nap mint nap együtt leszünk.”

Egy kicsit félt a perctől, amelyben bejelenti a mamának, hogy eljegyezte magát Fred Rittnerrel. Tudta, hogy az anyja olyan módon fogadja a hírt, ami neki nem lesz ínyére. Kimondatlan, megfoghatatlan válaszfal húzódott Saltenné és leánya között, amelyen semmiféle meghitt érzés nem hatolt át. A finom érzésű hajadont sokszor megsebezte az asszony egyik-másik szava.

A papa halálát követően Rosemarie azonnal intézetbe került, és ott is maradt, míg be nem töltötte tizenhetedik életévét. Az anyja feladta addigi lakásukat, pénzzé tette a bútort, és egyik helyről a másikra utazgatott, ezért is küldte; el otthonról a leányt. Miután Rosemarie ifjú hölggyé ser-, dűlt, elhagyta az intézetet, és öoztozott a mama kóborlásaiban. Kezdetben - két évvel ezelőtt - káprázatosnak látta az utazgatást a világban, egyik elegáns helyről a másikra.! Eleven szelleme szivacsként szívta magába a természet megannyi szépségét, gyönyörködtette a társas élet csillogó felszíne. Néhány hónap alatt azonban ez a létforma elveszítette vonzerejét. Egyre inkább vágyott igazi otthon, haza után. Nyomasztotta, hogy az anyja képtelen időt szakítani egy kis meghitt beszélgetésre, csak hurcolta magával, a fél világon át.

- Soha nem állapodunk meg, nem lesz otthonunk? - fakadt ki végül.

- Ha majd ügyesen férjhez mész, Rosemarie, akkor szerezhetsz magadnak békés otthont - felelte különös pillantással az anyja. - Akkor végre én is nyugtot találok, és: boldogan élhetünk. Csak soha el ne felejtsd, hogy gazdag vőlegényt válassz, mert én sajnos nem tudok kényelmes, elfogadható otthont teremteni magunknak. Ahhoz kevés a: pénzem.

- De hát ehhez a vándorélethez is rengeteg pénz kell, mama, sokkal több, mintha szép csendben éldegélnénk egy szerény hajlékban.

- Túl nagy kényelemhez szoktunk, gyermekem - nevetett föl idegesen Saltenné -, akármilyen szűk odúban; nem éreznénk otthonosan magunkat. Olyan helyen gazdag kérőre is hiába várnál. Ahhoz a nagyvilágot kell járni. Hál' istennek, elég szép vagy ahhoz, hogy ragyogó partit csinálhass, s legfőbb célom, hogy ehhez hozzásegítselek. Ameddig ezt el nem érjük, a jelenlegi életet kell folytatnunk. Gondoskodj róla, hogy mielőbb véget vethessünk neki! A te kezedben a döntés.

Rosemarie zavartan hallgatta, s az anyja fáradhatatlanul emlékeztette újra meg újra az „ügyes” házasságkötés fontosságára. Ez kimondhatatlanul kínozta.

- Nem akarom eladni magam! - fakadt ki nemrégiben.

Ezerszer inkább élnék a lehető legszerényebb körülmények között.

- Ahhoz is pénz kell, drágám - intette le Saltenné és hamarosan egy fillérünk sem marad. Üres a zsebünk, üresebb már nem is lehetne.

- De mama, hiszen ott az ékszered, az maga egy egész vagyon. Ha eladnád, megszabadulnánk minden gondtól, és békésen éldegélhetnénk valahol, egy csendes zugban.

- Az ékszerem? - szökött az asszony arcába a vér. - Nem, attól nem tudok megválni, azt nem élném túl - szögezte le, és kisietett a szobából.

A leány szomorúan nézett utána. Hogy ragaszkodhat ennyire élettelen, hideg kövekhez?

Minden eddiginél fájóbban érezte, mennyire más anyagból gyúrták, mint az anyját, mennyire eltérő nézőpontból tekintenek a házasságra.

Most azonban elhessentette magától ezt a gondolatot, csak azzal akart foglalkozni, hogy Fred Rittner menyasszonya, végre otthonra lelhet a férfi szívében és házában. Tudta, hogy a két fivér egy szép villában lakik, s nyilván így marad ez az esküvő után is. Ott élhet majd velük, Fred és Magnus mellett, az ura és a sógora oldalán. Végre búcsút mondhat a csavargóéletnek! Hálásan gondolt jövendőbelijére, és elhatározta, hogy nagyon fogja szeretni.

Csak a mama tudna már a dologról, és - az isten szerelméért! - bár ne kezdené megint a régi nótát! „Végre megjött az eszed, hogy hallgattál az okos szóra, és gazdag kérőt választottál magadnak!” Annyira borzadt ettől a dicsérettől, hogy szabályos rosszullét környékezte. Mintha ezáltal beszennyeződött volna az ő tiszta szerelme.

Mialatt szótlanul és magába fordulva gubbasztott az édesanyja mellett, s időnként oldalról az arcára sandított, hirtelen észrevette, hogy az asszony vonásai eltorzulnak, mintha fájdalom hasítana belé.

- Nem jól érzed magad, mama? - fogta meg riadtan a kezét. - Megint egy roham?

- Mindjárt elmúlik, semmiség - dörzsölte meg a szemét az asszony - ne is törődj vele!

Saltenné szívbetegségben szenvedett, amely gyakran kínzó fájdalmakkal járt. Nem szívesen mutatta azonban, s maga sem tudta, mennyire veszélyes ez a kór, mely korai halálhoz vezethet. Hébe-hóba megvizsgáltatta magát, s az orvosok mindig teljes nyugalmat rendeltek, azt tanácsolták, hogy kerülje az izgalmakat, úgy magas kort is megérhet. Így aztán nem tulajdonított különösebb jelentőséget nyavalyájának, csak a rohamok jelentkezésekor vett tudomást róla. Ezek legtöbbször éjszaka törtek rá, s amennyire lehetett, titkolni igyekezett szívbaját.

Pillanatnyilag csak egy könnyű roham fogta el, hamar át is esett rajta. Kicsit valóban felizgatta, hogy az imént Magnus Rittnertől kellett pénzt kérnie, de nem maradt más ki út. Most viszont nem tudott szabadulni a homályos étzéstől, hogy ostobaságot követett el.

Jaj, csak érne már véget ez a bizonytalan, nyomorúságos élet! Ne kelljen a leányának is így hányódnia, hadd horgonyozzon le valahol. Bárcsak nyilatkozna végre Fred Rittner! Rosemarie ezúttal nem fog nemet mondani, tetszik neki a fiatalember. Nem is csoda, amilyen megnyerő egyéniség.

Mekkora szerencse, ha elveszi a leányt! Akkor minden, de minden rendbe jön. Csak ez a Schlieben ki ne kotyogjon valamit! Nem művelhet ilyet, ezzel romba döntené, amit ő kínkeservesen felépített. Egyedül ettől az embertől fél. Lépten-nyomon találkozott vele, túl sokat tudott, és mindig olyan különösen nézett rá, mintha azt akarná mondani: „Vigyázz, jól ismerlek!”

Bárcsak valahogy ártalmatlanná lehetne tenni! Hiszen megint szerzett pénzt: ötezer márkát. Esetleg visszafizethetné a földbirtokosnak azt a kétezret, olyan fesztelenül, mintha kiment volna a fejéből ez a csekélység, és most hirtelen eszébe jutott volna. Ezzel elhallgattatná Schliebent, többé nem jelentene veszélyt a számára, nem kéne félnie tőle. Arról, amit egyébként sejt és feltételez róla, úgysem beszélhet, hiszen nincs rá bizonyítéka. Egész biztosan nincs bizonyítéka.

Igen, már holnap visszaadja a pénzét, elvégre Karsten is visszakapta az övét. Az a Karsten úriemberhez méltatlanul viselkedett, zálogot fogadott el egy hölgytől, aki kölcsönt kért tőle. Jesszusom, hogy megrémítette, amikor zsebre rakta a karkötőt, és milyen kutyaszorítóba került, amikor vissza kellett adnia a pénzt. Igen, Schliebent is kártalanítania kell, ezzel megvásárolhatja a nyugalmát. A Rittner fivérek már csak nyolc napig maradnak. Ezalatt kell dűlőre jutni velük. Ha Fred Rittner nem kéri meg Rosemarie kezét, ez a remény is kútba esett. Csak hangzana már el a megváltó mondat, azzal véget érne minden gond és baj.

Mialatt mindezt átgondolta, észrevette, hogy a fiatalember feláll, és átmegy az oldalszobába, a bátyjához. Ebben a pillanatban Rosemarie nagyot sóhajtott.

Felé fordult, és különös tekintettel nézett gyermeke szemébe.

- Rosemarie, hogy állsz Fred Rittnerrel? - suttogta fátyolos hangon.

- Eljegyeztük egymást, mama - pirult el a leány. - Holnap akar veled beszélni - súgta vissza.

Sáltenné megremegett. Úgy szorongatta Rosemarie kezét, hogy fájt, és fellélegzett, mintha kimondhatatlan fájdalomtól szabadult volna meg.

- Hála istennek! Hála istennek, Rosemarie, légy nagyon boldog! - örvendezett, és szemét pára futotta el.

A leány meglepetten pillantott fel rá.

- Jaj, mama, drága mama… úgy szeretem őt!

Az asszony elmosolyodott, megdicsőült fény ömlött el vonásain, s ettől egészen ellágyult. Rosemarie még soha sem látta ilyennek, eltűnt a kemény, eltökélt arckifejezés az elszánt, hideg tekintet. Teljesen megváltozott, s a le íny szíve átmelegedett a szavaitól:

- Annál jobb, gyermekem. Cseppet sem bánom, ha a szívedre hallgatsz. Óriási szerencse ez egy szegény leánynak. De most már csitt, majd odafönn megbeszéljük.

Rosemarie megkönnyebbült. Végtelenül jólesett neki, hogy az anyja tartózkodott attól a visszataszító dicsérettől, amitől annyira félt. Talán jobb is, hogy itt, a társaság közepette szólt neki, meglehet, hogy négyszemközt elhangzott volna egy-két bántó, ridegen számító megjegyzés.

Ezek után vidáman és önfeledten adta át magát a muzsika élvezetének, majd elcsevegett egy kicsit néhány hölggyel és úrral, akik másnapra nílusi sétahajózást terveztek.

Az est végeztével anyjával együtt visszavonult a szobájába. Fredet nem látta többé, bár egyre kereste tekintetével.

Eltűnt, csak Magnus Rittner állt a terem végében, és különös, fájdalmas arccal nézte a leányt.

No, Magnus - lépett Fred a csöndes oldalszobában bátyaihoz -, miért vonultál félre annyira a társaságtól? Sápadtnak és rosszkedvűnek látszol. Nem érzed jól magad?

- Túl nagy a hőség odabenn - pillantott fel nyugtalanul az idősebbik fivér. - Viszont jó, hogy jössz, beszélni akarok veled. Lehet, hogy holnap reggel el kell utaznunk.

- Olyan hamar? - rökönyödött meg az öcs. - Mi történt?

- Tőled függ, hogy maradunk-e.

- Akkor holnap semmiképp sem mehetünk - rázta a fejet. - Most nem utazhatok el.

- Miért nem?

- Mert az imént szerelmet vallottam Rosemarie von Saltennek. Holnap megkérem a kezét az édesanyjától.

Magnus talpra ugrott.

- Hát mégis! - jajdult fel. - Sejtettem.

- Beláthatod, Magnus, hogy ilyen körülmények között nem mehetek el.

- Sajnos, talán éppen ezért kell elutaznunk, Fred.

- Mit jelentsen ez, Magnus? Nyilván egyetértesz a választásommal. Tudom, mennyire nagyra becsülöd Rosemarie von Saltent.

- Akkor sem helyeselhetem a döntésedet - ráncolta a homlokát Mágnus.

- Miért nem? Hiszen eddig is tudtad, hogy szeretem, hogy el akarom venni, és egy szót sem szóltál ellene. Azt kellett hinnem, hogy jó szemmel nézed.

- Ez így is volt, egészen eddig az óráig. Néhány perccel ezelőtt azonban olyasmi jutott a tudomásomra, aminek alapján feltétlenül óvnom kell téged ettől a házasságtól.

- De az ifjú hölgy már tudja, hogy feleségül kívánom venni, és igent mondott. Most már nem léphetek vissza.

- Nem kényszerítelek, hogy megtedd, de amennyire ismerlek, magad sem fogsz habozni, miután mindent feltártam előtted.

- Mégis mi történt, Magnus?

Az idősebb fivér a termet pásztázta tekintetével, mely elfátyolosodott, amikor meglátta Rosemarie örömtől sugárzó arcát. Kényelmetlenül érezte magát, mivel rendületlenül hitt a leány ártatlanságában. Mégsem hallgathatott. Frednek magának kellett döntenie, s ehhez meg kellett ismernie az igazságot.

- Gyere - fogta karon az öccsét, és magával húzta a teraszra-, itt túl sokan figyelnek, feltűnést kelthet, ha megdöbbensz attól, amit hallani fogsz.

Fred ellenkezés nélkül hagyta magát kivezetni.

- Most már beszélj - állt meg odakinn Magnus előtt - ne csigázz tovább! Mi történt, miért ellenzed az eljegyzésemet?

- Nézd, az imént tudtam meg von Schlieben úrtól, hogy Saltenné kalandornő. Feltételezem, hogy a leánya kívül áll üzelmein, mert egész emberismeretemet kellene kétségbe vonnom, ha nem lenne tiszta és ártatlan. Mindazonáltal az anyja szélhámos, tehát nem veheted feleségül.

- Hogy hiheted el ezt? - fortyant fel a fiatalember.

Magam sem akartam elhinni, de nem tehetek mást - rándult meg fájdalmasan Magnus arca. - Figyelj jól, elmerlek mindent.

Azután beszámolt arról, amit az asszonnyal, majd pedig Schliebennel beszélt.

Fred megsemmisülten hallgatta. Elsápadt, az ajkát rágta kínjában.

Tényleg ez az igazság? - ragadta meg görcsösen a bátyja karját, miután az befejezte elbeszélését. - Ez rettenetes.

- Schlieben a becsületszavát adta, és hamarosan találkozhatunk a bárban a tanúkkal is.

Az öccse egy ideig dermedten állt.

- Fel sem tudom fogni - zihálta. - Ez a szép, finom, nemes teremtés közönséges csaló? Galád módon rászedett! Én ostoba szépen besétáltam a kelepcéjébe.

Magnus szíve összeszorult e szavak hallatán. Lám, milyen gyorsan pálcát tör a leány fölött, akit szeret. Ő bezzeg mindennek dacára szilárdan hitt Rosemarie vétlenségében, és sokkal fájdalmasabban élte át ezt az egészet, mint Fred.

A fivére talán - sőt, egész biztosan - ugyanolyan hamar túlteszi magát a dolgon, ahogy belebocsátkozott. Ő, Magnus azonban még sokáig szenved miatta, tán sohasem heveri ki a csapást, ami lénye legmélyéig megrendítette, hiszen Rosemarie von Salten az első nő, akit igazán megszeretett.

- Nem, Fred, én sem tudom felfogni. De ne lőj túl a célon! Meggyőződésem, hogy igazságtalanul jársz el, ha őt is bűnösnek tartod.

- Nyilvánvalóan csak azért hálózott be, mert szemet vetett a vagyonomra - jelentette ki a hiúságában sértett vőlegény.

Magnus összepréselte az ajkát. Mély részvét ébredt benne Rosemarie iránt.

- Óva intelek attól, hogy fájdalmadban elhamarkodottan ítélkezz. Ismétlem: szeplőtlen, egyenes jellemnek tartom. Az anyja viszont szélhámosnő. Irtózatos önuralom kell ahhoz, hogy egy férfi felülemelkedjék ezen a körülményen. Ne vedd zokon, de szerintem belőled hiányzik ez a képesség. Könnyen lángra lobban a szíved, de ugyanolyan gyorsan ki is hűl. Ahogy ismerlek, az első szenvedély múltán nem tudnál napirendre térni afölött, hogy a feleséged háttere nem feddhetetlen. Ez nem vezetne boldogsághoz, ezért legjobb, ha felbontod ezt a kötést. Szerencsére az eljegyzést még nem hoztuk nyilvánosságra, s a jelen körülmények között visszaléphetsz.

Fred sokáig tépelődött. Izzó szerelme viaskodott a bátyja szavai nyomán támadt felháborodással és a gyanúval, hogy Rosemarie csupán aljas számításból fogadta el házassági ajánlatát. Az előbbi hamar alulmaradt a küzdelemben, kivált hogy külsőségekre sokat adó becsületérzése is harcba szállt ellene.

- Nem, Magnus - húzta ki magát végül -, ezen valóban nem tudnám túltenni magam. A mi családunk hírnevén még soha nem esett folt. Isten a tudója, mennyire szerettem Rosemarie-t. De még ha ő maga ártatlan volna is, és tényleg szeretne, amiben legalábbis kételkednem kell, akkor sem hunyhatnék szemet. Igazad van, el kell utaznunk. Ha az urak is tanúsítják, hogy Schlieben valóságot állít, akkor nem marad más hátra. Egy gyors vágással vethetünk véget az ügynek a legkevésbé fájdalmasan.

Magnus tekintete a semmibe tévedt. Azon töprengett, hogyan cselekedne az öccse helyében, képes lenne-e elszakadni Rosemarie-tól. Azt mondta magának, hogy az egész világ ellenében is keblére ölelné a szeretett leányt. Fredet azonban más fából faragták.

- Most szeretnék visszavonulni a szobámba, Magnus, látni sem akarom többé Saltenékat. Kérlek, szólj be értem, amikor a bárba indulsz, hogy találkozzunk Schliebennel és a többi úriemberrel.

-Rendben - bólintott a bátyja. - Én még bemegyek egy időre, hogy elkerüljük a feltűnést. Viszlát később!

Kezet fogtak, és Fred a teraszon át egy másik kijárathoz sietett. A bálterembe nem akart még egyszer belépni. Néhány dolgot még tisztáznia kellett magában.

Magnus lassan ballagott vissza a terembe. Tekintete Rosemarie-t kereste. A leány még az anyja mellett ült, arcán túláradó boldogság tükröződött. Ez fájt a férfinak. Az édes arc most még szebbnek, bájosabbnak tűnt előtte, mint valaha, homlokán a tisztaság jegye tündökölt.

„Ártatlan, mégis bűnhődnie kell - gondolta Magnus, - Hogy kétségbeesik majd, ha egy napon megtudja, kicsoda az anyja. Bár segíthetnék neki! De szívesen megváltanám ebből a méltatlan helyzetből, hogy hozzá illő, tisztességes körülményeket biztosíthassak neki. Ezt azonban csak akkor tehetném, ha szeretne, ahogy én őt. Mennyire boldognak látszik! Semmi kétség, szereti Fredet - és borzalmasan szenved majd, amiért elhagyja. Szegény, kicsi Rosemarie!” Le sem vette a szemét a bájos arcvonásokról, mintha egy életre az emlékezetébe akarná vésni őket. Elszorult a szíve a gyönyörű, ifjú teremtés miatt. Mi juthat neki osztályrészül, hogyan alakul a sorsa egy ilyen asszony oldalán? Még ha most tiszta és bűntelen is, vajon az marad-e? Nem süllyed-e le az anyja színvonalára? Hiszen szegény és gyámoltalan.

„Bárcsak megmenthetném! ” - ez a gondolat tolult minduntalan elméjébe.

Az anyát is szemmel tartotta. Most először tűnt fel neki Saltenné nyughatatlan tekintete, Ugyanakkor mosolya is hamisnak tetszett - akárcsak ékszereinek csillogó-villogó kövei. Magnus a hangverseny végéig a teremben maradt, és látta, mint forgatja a fejét távozóban Rosemarie. Nyilván az öccse után, hogy még egy titkos szerelmi pillantást váltson vele. Miután nem találta, kérdő tekintete az idősebbik testvéren állapodott meg.

Szomorúan nézett a leány szemébe - még egyszer utoljára, mielőtt eltűnt volna a tömegben.

IV.

A fivérek a megbeszélés szerint találkoztak a bárban Schliebennel, Karstennel és Saltenné többi áldozatával. Valamennyien megerősítették és további részletekkel egészítették ki a földbirtokos által elmondottakat.

Fred olyan érzéssel hallgatta őket, mintha őt magát szidnák és aláznák meg. Rosemarie iránti szerelme heves felháborodással keveredett. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nevetséges szerepre kényszerült egy sötét játékban, s ez segített, hogy hamarabb túltegye magát a csalódottságon, mint a bátyja hitte. Mindazonáltal Magnus jól ismerte az öccsét, nem tévedett abban, hogy az eset nem fogja összetörni a szívét. Mihelyt Rosemarie kikerül a látóköréből, gyorsan elfelejti felszínes szerelmét.

Rittnerék ott, helyben elbúcsúzkodtak az uraktól, arra hivatkozva, hogy fontos üzleti ügyeik szólítják haza őket. A többiek pontosan tudták, hogy valójában a Saltenékkal való további találkozást akarják elkerülni, mégis úgy tettek, mintha elhinnék a magyarázatot.

- Nagyon helyes, hogy elviszi innét az öccsét - vonta félre Schlieben Magnust. - A szerelmesek hajlanak az esztelenségekre. Bízom benne, hogy a fivére hamar elfelejti ezt a kellemetlenséget, hiszen még olyan fiatal.

Magnus bólintott, és arra gondolt, hogy Rosemarie-t senki sem sajnálja, pedig őt illeti leginkább szánalom, de magában tartotta véleményét.

- Remélem, még találkozunk - szorította meg a kezét a földbirtokos. - Ha megengedik, útban hazafelé tiszteletemet tenném önöknél. Szeretnék újra körülnézni a gyárukban. Mindig nagyon érdekelt az ott folyó munka.

- Örömünkre szolgál, ha felkeres bennünket, jöjjön bármikor, von Schlieben úr!

- Akkor a viszontlátásra, és ne nehezteljen rám, amiért levettem a hályogot a szeméről.

- Épp ellenkezőleg, fogadja köszönetemet!

- Az édesapjuk emlékének tartoztam azzal, hogy figyelmeztessem magukat.

- Tervez valamilyen lépést Saltennéval szemben? - tudakolta nyugtalanul Magnus.

- Nem - rázta a fejét a sziléziai. Tovább nem érdekel az ügy. Amennyiben újabb áldozatokat talál magának, olyanokat fog megkárosítani, akik kibírják a veszteséget.

Karlstennek is csak a barátságunkra való tekintettel szóltam, maguknak pedig az apjuk iránti tisztelet és ragaszkodás okán, mivel egy ízben ő is nagy szolgálatot tett nekem.

- Hálásan köszönöm a segítséget édesapám és az öcsém nevében. A viszontlátásra odahaza, von Schlieben úr!

- Viszontlátásra. A testvére remélhetőleg hamar kiheveri ezt a megrázkódtatást.

- Én is ebben bízom.

Ezzel elváltak.

„Azt bezzeg senki sem kérdezi - kesergett Magnus -, hogy miképpen heveri ki Rosemarie!”

Némán szállt be fivérével a liftbe. Lakosztályukba érve, nekifogtak az úti előkészületeknek.

- Reggel hétkor indulunk - szólalt meg a csomagolás befejeztével, mielőtt ki-ki a hálószobájába indult volna.

- Rendben, Magnus. Légy szíves, intézd el, ami még hátramaradt! Nekem nincs erőm hozzá. Megvisel ez az elutazás.

Bátyja összeszorította a fogát. Mennyivel inkább megviseli őt! Fred persze nem sejti, hogy ő igazán vérző szívvel hagyja itt búcsú nélkül a kis Rosemarie-t. Ne is sejtse senki!

- Mindent elrendezek, neked csak egy teendőd lesz.

- Mi az? - nézett rá kérdőn az öccse.

- Rövid levelet kell hagynod von Salten kisasszonynak, amelyben megindokolod távozásodat, és szakítasz vele.

- Mit írjak neki? - törölgette zavartan a homlokát Fred.

- A valóságot nem közölhetem vele. Ha tényleg ártatlan, és mit sem sejt az anyja mesterkedéseiből, akkor durvaság lenne felvilágosítani.

- Nem, ezt természetesen nem teheted. Tőled kétszeresen is rosszulesne neki, bár azt kívánom, minél előbb lásson tisztán, mert akkor még talán meg lehet menteni. Mi mégsem ránthatjuk le a leplet az anyja tisztességtelen játékairól.

- Akkor mégis milyen indokkal bontsam fel az eljegyzésünket?

- Egyszerűen hozd a tudomására - felelte némi gondolkodás után eltökélten Magnus hogy én mint a család feje, nem hagytam jóvá a választásodat.

Fred a homlokát ráncolta. Szörnyen kínos helyzetben érezte magát.

- Azt mondtam ugyan, hogy a magam ura vagyok, de azt sem titkoltam előtte, mennyire fontos nekem a beleegyezésed. Ezt fogom tehát írni. Az ám, és ha már beszélt az anyjával az eljegyzésünkről? Saltenné talán nem átall az ígéretemre emlékeztetni!

- Ez nem kizárt, épp ezért célszerű elhelyezni a levélben valamilyen, csak az asszony számára érthető utalást. Fogalmazhatsz például úgy, hogy elhatározásomat az édesanyjával ma este folytatott beszélgetésem után hoztam.

- Jó, beleszövök valami efféle célzást - bólintott az öcs.

- Ebből Saltenné tudni fogja, hogy gyanút fogtunk, és azt mond a leányának, amit akar. Mindenesetre a te vonakodásodra fogok hivatkozni.

- Emiatt majd engem gyűlöl Salten kisasszony - sóhajtotta Magnus -, de így teszi túl magát leghamarabb a csalódáson. Azt hiszi, hogy idegen akarat szakít el téged tőle, s ez még mindig kevésbé fog fájni neki, mintha azt kellene feltételeznie, hogy saját elhatározásodból hagyod cserben.

A fivérek ezzel nyugovóra tértek.

Másnap reggel, elutazásuk előtt Fred levelet hagyott hátra azzal, hogy a szobapincér a reggelivel együtt vigye be Rosemarie-nak.

A leány gyanútlanul aludta át a sorsfordító éjszakát. Lefekvés előtt még egyszer beszélt anyjával az eljegyzésről. Szinte meghatottan vette tudomásul, hogy a mama minden további nélkül elhitte neki, miszerint tisztán szerelemből nyújtotta Fred Rittnernek a kezét.

- Mindig attól féltem, Rosemarie - jelentette ki Saltenné -, hogy egyszer a szíved komisz tréfát űz veled. Eléggé hajlamos vagy az érzelgősségre, és folyton húzódoztál, amikor próbáltam megértetni veled, hogy nálad csakis előnyös házasság jöhet szóba. Most hál' istennek, egy gazdag fiatalember nyerte el a rokonszenvedet, és ragyogó, gondtalan élet vár rád. Mégsem hiába hoztam hát annyi áldozatot. Istennek legyen hála! Jaj, Rosemarie, nem is sejted, mennyire boldoggá tettél a választásoddal. Hamarosan megkapod a hőn vágyott, békés otthont, és végre én is nyugalmat lelhetek. Ideje már, gyermekem, hogy megszabaduljak gyötrő gondjaimtól, mert az utóbbi időben gyakran siralmasan érzem magam. Életem alkonyán én is békességre vágyom.

- Meg fogod találni, drága mama. Fred olyan jólelkű, már azt is elárultam neki, hogy nincs semmink.

- Beszéltél a vagyoni helyzetünkről?

- Igen, mama.

- És mit szólt?

- Először kissé meglepődött, de azután nevetve azt mondta, az ő pénze elég kettőnknek is.

Saltenné örömmel fogadta ezt a fejleményt. Fellélegezve gondolt arra, hogy többé nem kell lepleznie szegénységét a Rittner fivérek előtt. Így könnyűszerrel megoldható a kölcsönkért ötezer márka kérdése is. Elvégre most már a családban marad a pénz.

Mások tulajdonát egyáltalán nem tisztelte, kalandos élete törvényszerűen leszoktatta erről. Semmi sem tompul el olyan hamar, mint a magántulajdon iránti finom érzék. Ha ez egyszer megsérül, rövidesen kihal az emberből.

Ezen az estén hosszú évek óta először gondolt nyugodtan saját és gyermeke jövőjére.

Rosemarie már bevonult az anyjáéval szomszédos kis hálószobába, miután a szokottnál meghittebben kívánt jó éjszakát. Rögtön le is feküdt, de az ajtó résén át sokáig látta, hogy odaát még ég a villany. Még akkor is beszűrődött a fény a küszöbön, amikor elaludt. Saltenné a kis íróasztalnál ült. Mellette, a fotelban jókora, bőrbevonatú ékszeres ládika, melyből az ékszertokok közül két könyv került elő. Az egyik a naplója, a másik egy vékonyka, fekete füzet, melyben lelkiismeretesen vezette sajátságos bevételeit. Gondosan feljegyzett minden összeget, melyhez „kölcsön” formájában jutott. Kiadásait is pontosan elkönyvelte. Utóbbiak meglepően csekélynek tűntek költséges életmódjához képest.

Boszorkányos ügyességgel oldotta meg, hogy lehetőleg folyton más fizessen helyette. Mindig megtalálta a módját, hogy egy nagyvonalú úriember legyen a közelben, amikor valamilyen számla kiegyenlítésére kerül sor. Az urak előzékenyen állták a kiadásokat, neki pedig eszébe sem jutott visszatéríteni a kérdéses összegeket, legtöbbször persze nem is várták tőle.

Mindenkor igen takarékosan bánt a kölcsönnel, amelyre újra meg újra szert tudott tenni, hogy ezáltal a felszínen maradjon. Ily módon ténylegesen éveken át mások zsebén élősködött.

Hitelezőinek nevét és tartozása mértékét pontosan számon tartotta, és egyre azt hajtogatta magában - így próbálta elaltatni a lelkiismeretét hogy egyszer, ha a leánya vagyonos férjet talál, visszafizet majd minden kölcsönt. Azzal mentegetőzött, hogy sok ifjú világfi veri adósságokba magát majdani gazdag házassága terhére, ő tehát semmivel sem rosszabb náluk. Így próbálta ártatlan színben feltüntetni mesterkedését.

Ez alkalommal is szépen felírta Magnus Rittner nevét, s mellé elkönyvelte az ötezer márkát.

Majd az öccse kifizeti neki, élcelődött magában. Ezután elővette a naplót, amelyet férje halála óta vezetett. Keserves özvegységre jutván, egyetlen bizalmasa sem maradt, így e kis füzettel osztotta meg titkait.

„Az ég meghallgatta könyörgésemet - írta ezen az estén.

- A valóság talán még túl is szárnyalja vágyaimat és reményeimet, fényesebb partit elképzelni sem lehet. Fred Rittner vagyona milliókra rúg, s a festékgyár révén óriási jövedelmet élvez.

Mégsem hiába fáradoztam tehát, hogy nagyvilági életet biztosítsak leányomnak. Elértem áhított célomat, remélhetőleg hamarosan az emlékét is elfelejtem ezeknek a borzalmas éveknek.

Ha az uram elhunytakor abban a kisvárosban rekedek, fáradságos kézimunkával és óraadással egészítve ki csekélyke nyugdíjamat, akkor épp csak az éhenhalástól óvhattam volna meg Rosemarie-t és magamat. Vigasztalan élet várt volna ránk. Rosemarie ott fonnyadt volna el, az isten háta mögött, soha nem nyílt volna alkalma előnyös házasságot kötni. Jól tudtam ezt, ezért jutottam arra az elhatározásra, hogy más utat választok. Nehéz harc következett. A szegénység átka súlyos teher, kivált akkor, ha az embernek gondtalanságot kell tettetnie.

Mennyei Atyám, köszönöm neked, hogy mindent ilyen csodálatosan elrendeztél. A megpróbáltatások korszakának vége. A holnap Fred Rittner menyasszonyaként köszönti Rosemarie-t. Többé nem kell szorongva kölcsönért koldulnom, nem kell elviselnem mindazok gyanakvó tekintetét, akiknek tartozom. Remélhetőleg ma utoljára ürítettem ki a szenvedés poharát. Magnus Rittner mindenesetre megkönnyítette számomra az utolsó alkalmat. Nagylelkű jósága gyógyír sebeimre. Mégis előtte szégyellem magam leginkább, csakis a végszükség kényszerített arra, hogy hozzá forduljak. Remélem, ezzel nem követtem el jóvátehetetlen hibát. Nem, biztosan nem, hiszen Rosemarie az öccse jegyese. Most már minden rendben, nyugtot találhat végre beteg, megfáradt szívem is, mely az utóbbi évek gyötrelmeit alig tudta elviselni.

Talán hamarosan lehetőségem adódik arra, hogy visszafizethessem mindazt, amit hazug komédiázással kellett kicsikarnom másoktól. Rosemarie menyegzője után segítséget kérek a vejemtől, hiszen számára ez csak aprópénz. Akkor többé senki sem nevezhet az adósának. Schliebennek azonban már holnap visszaadom a kétezer márkáját, nehogy az utolsó pillanatban keresztülhúzza a számításaimat. Az az érzésem, mintha gyanakvóan követné minden lépésemet. Ártalmatlanná kell tennem. Hadd higgye, hogy csupán elfelejtettem megadni ezt a csekélységet. Ma este a lélegzetem is elállt, mikor megláttam a sziléziait Magnus Rittnerrel, de fölöslegesen izgattam magam. Ha ilyen kényes kérdésről akart volna beszélni, alkalmasabb pillanatot választ, nem a hangverseny alatt intézi el.

Mennyei Atyám, köszönöm jóságodat, kérlek, ne büntess azért, amire a szükség vitt rá. Engedd, hogy gyermekem boldogságra leljen Ered Rittner oldalán, s adj nekem nyugalmat és békét!”

Ezzel zárult a naplóbejegyzés, majd Saltenné gondosan visszazárta a könyveket az ékszeres ládikába, azt pedig a kofferjébe, mintha tényleg értékes kincseket rejtene.

Ezen az éjszakán végre nyugodtan hajtotta álomra a fejét.

Másnap reggel, amikor anya és leánya asztalhoz ült lakosztályuk erkélyén, a szobapincér a reggelivel együtt egy levelet is hozott von Salten kisasszonynak.

Rosemarie elpirult, és csillogó szemmel nézett a mamára.

- Fredtől jött! - mondta, amint magukra maradtak. - Nyilván azt kérdezi, hánykor fogadod.

Vidáman bontotta ki a borítékot, és az anyja elégedetten figyelte boldogságát. Ám Olvasás közben a hajnalpírral együtt a mosoly is lehervadt a leány arcáról, s nyomában az asszony is elkomorult.

A következő állt az üzenetben:

„Igen tisztelt Nagyságos Kisasszony!

Sajnálatomra közölnöm kell Önnel, hogy haladéktalanul el kellett utaznom. Az elmúlt este beszélgetést folytattam fivéremmel, rögtön azt követően, hogy az Ön kedves édesanyjával, majd pedig von Schlieben úrral tárgyalt. Megtagadta beleegyezését Önnel való eljegyzésemhez, olyan okból, melyet itt nem fedhetek fel. A mondott ok felett nem hunyhatok szemet, követnem kell bátyám akaratát. Amikor ezeket a sorokat olvassa, mi már elutaztunk. Bocsásson meg, hogy háborgattam a nyugalmát. Nagyon sajnálom, de bele kell törődnöm a szakításba. Ajánlom magamat:

az Ön híve, Fred Rittner”

Rosemarie bénultan meredt a papírlapra. A hideg, elutasító mondatok arculcsapásként érték. Nem értette, miként lehetséges, hogy ilyen levelet írjon neki az a férfi, aki szerelmes, gyengéd szavakkal szólt hozzá, a karjában tartotta és megcsókolta. Megrettenve, zavarodottan próbálta összeszedni a gondolatait, miközben egész testében remegett.

- Rosemarie! Mi baj, az istenért? - kérdezte izgalomtól elfúló hangon az anyja.

- Olvasd el magad - nyújtotta neki reszkető kézzel az írást a leány én nem értem… fel sem tudom fogni - hebegte.

Saltenné is átfutotta a levelet, és o is kővé dermedt. Azonnal átlátta, mi történt. Fred szavai - „rögtön azt követően, hogy az Ön kedves édesanyjával, majd pedig von Schlieben úrral tárgyalt” - mindent elárultak; Rosemarie átsiklott ezen a fordulaton, de az asszony világosan felismerte benne a visszalépés magyarázatát. Teljes bizonyossággal tudta, hogy Schlieben óvta tőle Magnus Rittnert, aki azután megtagadta beleegyezését az öccse eljegyzéséhez, mivel kétes személynek tekinti őt, a kiszemelt menyasszony anyját.

Szélhámosnő! - hasított agyába a megbélyegző szó, és összerándult, mintha a fülébe harsogták volna. Reményeinek meghiúsulása rettenetesen felzaklatta, amire beteg szíve súlyos rohammal válaszolt.

V.

Rosemarie-nak nem maradt ideje, hogy átadja magát fájdalmának. A mama rosszul lett, lebetegedett. Le kellett fektetnie, és minden energiáját igénybe vette a gondozása.

Jótéteménynek érezte a megerőltető betegápolást. Ez valamennyire elterelte a figyelmét kínzó gondolatairól. Amikor az anyja néha elbóbiskolt, Rosemarie csüggedten gubbasztott az ágy mellé húzott fotelban, Fred levelét olvasta, és egyre azt kérdezte magától, miért ellenezte Magnus Rittner, hogy az öccse feleségül vegye őt, miért engedelmeskedett neki minden további nélkül Fred, és miért írt olyan ridegen. A megjegyzés, amely az anyja számára azonnal rávilágított az elutasítás okára, előtte továbbra is semmitmondónak tűnt. Még csak nem is szúrt neki szemet az a félmondat. A levél többi részét rágta át szavanként, újra meg újra, hátha megleli a magyarázatot arra, miért taszította el magától a szeretett férfi.

Hamarosan megtudta, hogy a fivérek reggel valóban elutaztak. Nekikeseredett, gyötrelmes érzés ébredt benne. Lám, mennyire sietett Magnus Rittner elszakítani őt és Fredet. Éppen az a férfi bánt vele ilyen kegyetlenül, akit kimondhatatlanul becsült, akit a legjobb, legnemesebb emberként tisztelt. Na és Fred? Benne sem maradt irgalom, hogy ilyen nyersen és részvétlenül elutasította, minden harc nélkül lemondott róla?

Miért történt mindez, miért? Mit követett el, hogy büntetlenül így megalázhatják?

Töprengett és töprengett, de nem talált választómig végül eszébe nem jutott, hogy elárulta Frednek: az anyjának nincs semmi vagyona.

Ezért dobta el magától? A nincstelensége miatt? Büszke bátyja nem tűrhette, hogy szegény leányt vezessen oltár elé? Ilyen szűkkeblű, alantas gondolkozású lenne Magnus Rittner? Finom érzésű, nagylelkű jellemnek tartotta őt, aki csakis belső értékeik alapján ítél meg másokat, nem aszerint, hogy szegények-e vagy gazdagok. Éppen neki, a milliomosnak számítana, hogy milyen hozományt szerez az öccse? Ez hajtotta arra, hogy elválassza a jegyesétől Fredet? Csak ez lehet a magyarázat, hiszen kezdetben a viselkedésével egyértelművé tette, hogy jó szemmel nézi az öccse udvarlását. Nem történt, nem történhetett más, mint hogy a szegénység állt közéjük. A fivérek az anyja drága ékszerei és életmódja alapján nyilván gazdagnak hitték, s miután megtudták az ellenkezőjét, hideg szívvel hátat fordítottak neki. Más okot nem tudott találni, bárhogy tépelődött.

Mély elkeseredés szállta meg, azt kérdezte magától, vajon valóban szerette-e Fred Rittner. Hogyan hagyhatta el így a történtek után? Hogy írhatott neki ilyen merev, idegen

hangnemben, egyetlen vigasztaló, együtt érző szó nélkül? Bezzeg tegnap este nem fukarkodott a gyengédséggel, becézéssel! Azután emlékezetébe ötlött, milyen könnyedén beszélt a szerelemről. Igen, alighanem akkor mondta ki az igazságot, sohasem szerette igazán, csak „belehabarodott”. Másképp nem bánt volna vele így, még a bátyja óhajára sem.

Rosemarie átélte a megcsalt szerelmes minden kínját. Úgy érezte, porig alázták. Különös módon sokkal jobban fájt neki Magnus Rittner elutasítása, mint Fred visszalépése. Örült, hogy édesanyja betegsége szobafogságra kárhoztatta, mert félt az idegenek szemébe nézni. Hátha meglátják rajta a szégyenét.

Ekkor felidéződött benne Magnus Rittner szomorú arca, ahogyan tegnap este a hangverseny végén nézett rá. Ez az emlék mázsás súlyként telepedett a szívére. Mit akart jelenteni az a tekintet? Mégis fájt a férfinak, hogy így bánt vele? De akkor miért tette?

Hiába emésztette magát vég nélkül, sebzett lelke nem talált enyhülést. Ehhez járult még az anyja szenvedése is. Úgy tűnt, hogy őt sem kevésbé rázták meg a történtek. A csalódás ágyhoz szegezte.

Napok teltek el, mire Saltenné annyira rendbe jött, hogy felkelhetett. Mintha éveket öregedett volna, ám alig nyerte vissza hatalmát teste fölött, máris új terveket kovácsolt.

„Korán örültem - írta naplójába -, gyötrelmeim kútja nem apadt még el, a békességről és megváltásról szőtt szép álomkép szertefoszlott. Rosemarie boldogsága füstbe ment, szegény nem is sejti, miért, ért azonban jól tudom. Fred Rittner búcsúlevelének egyetlen kis megjegyzése elárulta nekem. Schlieben fecsegett, kalandornőnek festett le a fivérek előtt, akinek leányát tisztességes férfi nem veheti el. Olyan szörnyűség, amit elkövettem? Talán nem a szükség kényszerített rá? Hiszen nem maradt más választásom, ha nem akartam gyermekemmel együtt éhezni-fázni. Szegény Rosemarie, eltaszították azért, mert az anyja szélhámos. Ha megtudná, nem élné túl.

Kimondhatatlanul megalázta a hideg, semmitmondó búcsúlevél, amit Fred Rittnertől kapott. Azt hiszi, azért fordult el tőle a vőlegénye, mert vagyontalan, Ó, nem, az nem lett volna akadály. Schlieben figyelmeztetésére Magnus Rittner sietve eltávolította a közelünkből az öccsét. Rosemarie-nak nem szabad megsejtenie, mi az oka, hogy ennyire csúffá tették. Borzasztóan sajnálom, tízszeresen átélem a fájdalmát. Mégsem hagyhatom, hogy legyűrjön ez a gyalázat, hogy megtörje a gerincemet. Minden eszközt latba kell vetnem, hogy más módon juttassam Rosemarie-t a házasság révébe.

El kell mennünk innét, más társaságba, más környezetbe. Hál' istennek, maradt némi pénzem. Schliebennek mégsem adhatom vissza a kétezer márkáját, most egyetlen fillért sem nélkülözhetek. Keserves élet! Mihelyt annyira felépülök, hogy utazhatok, itt hagyjuk Kairót, és a Riviérára költözünk. Talán ott kedvez nekünk a szerencse. Megkeressük von Heinziust, aki Sankt Moritzban lelkesen udvarolt Rosemarie-nak, és meg is kérte volna a kezét, ha a leányom hagyja. írt is nekem egy levélkét, melyben közli, hogy nem tudja elfelejteni őt, és érdeklődik, nem tért-e azóta jobb belátásra Rosemarie, mert ő a tenyerén hordozná, minden kívánságát teljesítené.

Válaszoltam neki, hogy hamarosan Nizzába érkezünk, és bizonyára elnyeri a leányom rokonszenvét. Beszélnem kell Rosemarie fejével, meg kell értetnem vele, hogy nincs más kiút, a teljes összeomlás vár ránk, amennyiben nem képes rászánni magát, hogy férjhez menjen Heinziushoz. A férfi kétségtelenül majd húsz évvel idősebb nála, viszont gazdag, és ennél most semmi sem lehet fontosabb. Remélem, a Fred Rittnerrel szerzett tapasztalatai szófogadóbbá tették.”

Saltenné még ugyanaznap felvetette ezt a kérdést Rosemarie-nak. Kiültek az árnyas erkélyre, szellős, fehér ruhában, onnan nézték a napfényben fürdő környéket. A szálloda kertjén túl, a széles utcán zajlott a kelet nyüzsgő élete. Távoli hangfoszlányok hatoltak el hozzájuk. Magában az épületben csend honolt, a vendégek túlnyomó része kirándult valamerre.

- Rosemarie - szakadt el egy sóhajjal a színpompás látványtól az asszony -, tudod, kitől kaptam levelet?

- Kitől, mama? - fordította felé sápadt, gyászos arcát a leány.

- Leghűségesebb tisztelődtől, von Heinzius úrtól. Tessék, elolvashatod!

Rosemarie szenvtelenül nézte át az írást, majd bágyadt mozdulattal adta vissza, egyetlen megjegyzés nélkül.

- Ej, Rosemarie, nem hat meg ez az odaadó szerelem? Nem akarsz ennél a jóindulatú, megértő férfinál gyógyírt keresni a fájdalmadra? Imádna téged, tejben-vajban fürdetne. Különben egész vonzó férfi. Fogadd el a közeledését!

A leány anyjára emelte tágra nyitott, szürke szemét, melyben mintha kihunyt volna a fény. Ajka visszafojtott fájdalmat sejtetve megvonaglott.

- Ezt nem mondhatod komolyan, mama.

- Dehogynem, gyermekem. Ragadd meg a feléd nyújtott kezet! Nem sirathatod örökké ezt a boldogtalan kapcsolatot.

- Két hete sincs, mama, hogy Fred Rittner elutazott - ugrott fel Rosemarie. - Még elevenen sajog a seb. Soha többé nem tudok hinni a férfiaknak.

- Ugyan, ne bolondozz már! Heinzius nem kíván lángoló szerelmet, azzal is megelégszik, ha engeded, hogy kényeztessen.

- Kérlek, mama, hagyjuk ezt! - könyörgött elkínzott arccal a leány. - Beszélni sem bírok róla.

Szavaiból olyan fájdalom csendült ki, hogy az anya úgy érezte, túl korai lenne tovább erőltetni.

Amikor Rosemarie kérte, hadd sétáljon egy félórát a kertben, készséggel rábólintott.

A leány nesztelenül lépkedett a szinte néptelen úton, félreeső ösvényeket keresett, végül egy elhagyatottnak tűnő helyen fáradtan lerogyott egy padra. Ott üldögélt nyomasztó gondolataiba merülve, és szomorúan bámult maga elé.

A véletlen úgy hozta, hogy Schlieben épp arra tévedt. Meglátta a padon Rosemarie-t, és elborzadt a változástól, melyen a leány keresztülment. Kétségbeesett arckifejezése fogva tartotta tekintetét, és megérintette a szívét.

Fürkésző pillantása megpihent Rosemarie tiszta, nemes vonásain, amelyek élesen rajzolódtak ki a cserjés sötétzöld háttere előtt.

Ellenállhatatlan, mély részvét fogta el a fiatal teremtés iránt. Ebben a pillanatban világossá vált előtte, hogy Rosemarie von Salten vétlenül és mit sem sejtve él anyja árnyékában.

Egy darabig tétovázott, hogy megszólítsa, vagy némán elmenjen mellette.

Ebben a pillanatban a leány felemelte a szemét, és felé fordította az arcát. A földbirtokos odalépve üdvözölte.

- Bocsánat a zavarásért, nagyságos kisasszony!

Rosemarie elpirult, kínosan érintette, hogy beszélnie kell valakivel a társaságból, ráadásul épp Schliebennel, aki baráti viszonyt tart fenn a Rittner fivérekkel.

- Nem zavar - felelte udvariasan.

„A végén kiderül, hogy mégis annyiban kellett volna hagynom a dolgot - gondolta a férfi. - A kicsike biztos egészen ártatlan, talán remekül illett volna Rittnerhez. Másfelől viszont az anyja…”

- Rég nem láttuk egymást, nagyságos kisasszony - folytatta hangosan.

- Édesanyám betegeskedett, Schlieben úr - szedte össze magát Rosemarie.

- Hallottam róla. Remélem, már jobban érzi magát?

- Köszönöm kérdését, most már lényegesen jobban.

- Sokáig maradnak Kairóban? - érdeklődött tovább az úriember.

- Mihelyt a mama utazhat, elhagyjuk a várost - felelte maga elé meredve a leány.

- Holnap én is szedem a sátorfámat, visszatérek Sziléziába. Időnként egypár hónapot a jószágommal is kell foglalkoznom. Egyúttal a nagyságos kisasszonytól is szeretnék elbúcsúzni.

- Szerencsés utat, Schlieben úr!

A férfi köszönettel meghajolt, a szemét továbbra sem tudta levenni a' bánatos arcról.

- Esetleg segíthetek valamiben, a kedves édesanyja betegségével kapcsolatban vagy egyéb téren?

- Köszönöm, nem.

- Akkor ajánlom magamat - hajolt meg ismét.

- Isten önnel!

- Adja át üdvözletemet a kedves édesanyjának! - tette még hozzá Schlieben, és sietve távozott.

„Tudj' isten, miért, úgy érzem magam, mint valami hóhér - tűnődött leverten. - Olyan boldogtalannak látszik a kicsike, hogy belefacsarodik a szívem.”

Aztán egy ujjával hátratolta a kalapját izzadt homlokából,

„A csudába ezzel az érzelgősködéssel! Csak nem engedhettem, hogy a fiatal Rittner ekkora szédültséget műveljen. Akármilyen ártatlan a kicsike, az anyja szélhámosnő, és a kettőt nem lehet egymástól elválasztani.”

Ezzel erélyesen elfojtotta feszélyezettségét.

Rosemarie visszament az anyjához, és átadta Schlieben üdvözletét.

- Holnap elutazik, néhány hónapra a birtokára megy.

Saltenné felsóhajtott,

„Bárcsak ide se jött volna - gondolta keserűen - akkor Rosemarie-ból Rittnernét csináltam volna.”

Némi megnyugvással vette tudomásul, hogy Schlieben most egypár hónapig nem zavarja köreit. Szilárdan elhatározta, hogy ezalatt férjhez adja a leányt.

Két nappal később anya és leánya elutazott Kairóból. Saltenné még egyáltalán nem érezte egészségesnek magát, de már ez sem tarthatta vissza. Nizzába akart menni, hogy találkozzék Heinziusszal. Rosemarie persze nem is sejtette ezt.

Az asszony nem nyughatott, amíg a gőzös fedélzetére nem léptek, mivel készpénztartaléka napról napra zsugorodott.

A tengeri út során azonban állapota ismét jelentősen rosszabbodott. Genovában hosszabb pihenőt kellett beiktatniuk.

Egy kis panzióban vett ki szobát, mivel ez jóval olcsóbb volt, mint a szálloda. Titokban írt Nizzába, Heinziusnak, hogy pár napig Genovában időzik, de feltétlenül találkozni akar vele. Érdemes reménykednie, hogy Rosemarie ezúttal enged a kívánságának. Amennyiben tizennégy napon belül nem érkeznek Nizzába, keresse fel őket Genovában.

Az egészsége most már rohamosan romlott. Rettenetes szívgörcsöket kapott, Rosemarie éjjel-nappal ápolta, így nem ért rá emészteni magát.

Saltenné belső nyughatatlansága tovább rontotta a helyzetet. Mindenáron meg akart gyógyulni, hogy folytathassák az utat. Megeskette leányát - arra hivatkozva, hogy csak így nyerheti vissza a lelki békéjét -, hogy igent mond Heinziusnak, mihelyt találkoznak vele,

Rosemarie semmi hajlandóságot sem érzett efféle frigyre, de nem akarta felzaklatni az anyját, és megígérte, hogy fontolóra veszi a dolgot. Úgy gondolta, ha majd a mama teljesen felépül, világosan megmagyarázza neki, hogy szerelem nélkül nem képes férjhez menni.

Az asszony fellélegzett: Miután leánya felhagyott a merev ellenkezéssel, felébredt benne a remény, hogy talán minden jóra fordul. Azt is érezte azonban, hogy legfőbb ideje békés kikötőbe kormányozni hajóját, mert zaklatott élete felőrölte erejét. A pénze pedig aggasztó gyorsasággal fogyott. Aznap este állapota javulást mutatott. A fájdalom és a nehéz légzés alábbhagyott, remélte, hogy végre el tud aludni. Valóban hamarosan el is szenderedett. Kényelmes köntösbe bugyolálva Rosemarie is ledőlt a díványra, hogy szundítson néhány órát.

Az átvirrasztott éjszakáktól kimerülve, egykettőre elnyomta az álom. Alig egy órai pihenés után hirtelen újra felriadt. Az anyja fekhelye felől görcsös hörgés hallatszott. Felugrott - ismerte ezt a hangot. Újabb roham!

Villanyt gyújtott, megtámasztotta a mama felsőtestét, és a nyakánál meglazította a hálóinget. Saltenné elgyötört pillantással nézett leányára, felágaskodott, majd mély sóhajtással visszahanyatlott a párnára. Teste furcsán kiterült, feje elnehezedve félrebillent, tekintete megtört. Nem maradt benne élet. Kiszenvedett.

Rosemarie-t iszonytató félelem kerítette hatalmába. A házra síri csend borult. Egyedül volt az anyjával. Ijedten figyelte a merev arcot, a fénytelen szempárt. Hirtelen ráeszmélt, mi történt.

Fájdalmas panaszkiáltással térdre rogyott, és lefogta a halott szemét.

- Mama, drága mama, nem hallasz engem? - kérdezte zokogva.

Bármilyen távol álltak egymástól lélekben, ezen az órán Rosemarie mégis érezte, hogy szerette az anyját, s most súlyos veszteség érte. Egy szál maga maradt a világban. Többé senkihez sem tartozott.

Hirtelen felugrott, elfogta a szorongás. Lehetséges ez? A mama tényleg meghalt, nincs segítség?

Vadul rángatni kezdte a csengőt. A ház megelevenedett. Elsőként a panzió tulajdonosnője került elő, egy vénkisasszony, valami különös maskarába öltözve.

- Gyorsan, hívjanak orvost! Anyám… haldoklik! Kérem, siessen!

Orvosért küldtek. A vénkisasszony az ágyhoz lépett. Azonnal látta, hogy itt már nincs segítség.

Amikor a doktor egy félóra múlva megérkezett, már csak Saltenné halálának tényét állapíthatta meg.

Rosemarie végképp árvaságra jutott. Kábult gyász és kétségbeesés töltötte ki idejét az anyja temetéséig. Annak elmúltával azonban megrohanták a hétköznapi teendők. Sok mindent kellett átgondolnia és elintéznie.

A panziósnő mindenekelőtt benyújtotta a számlát. Hosszas siránkozás közepette követelte az ágy- és tapétacsere költségeit.

- Másképp ki sem adhatnám többet azt a szobát, amelyben egy vendég meghalt. Senki sem lenne hajlandó ugyanabban az ágyban aludni - bizonygatta, égre-földre és az összes szentekre esküdözve.

Rosemarie belátta, hogy jogos az igény, és kifizette a szapora beszédű hölgyet.

Ezek után alig maradt valami pénze, talán kétszáz márka, ám emiatt nem aggódott, hiszen a mama drága ékszere ott pihent jól elzárva, a bőrládikában. A kulcsot halott anyja nyakáról kellett levennie, s azóta ő is állandóan láncon hordta, a ruhája alatt. A ládikát még egyszer sem nyitotta ki.

Bár a mama életében nem akart megválni az értékeitől, Rosemarie úgy gondolta, most nyugodt szívvel eladhatja őket, hogy megoldja létfenntartási gondját. Az anyja már úgysem viselheti őket. Az értéküket nem tudta megállapítani, de úgy vélte, bizonyára kisebb vagyont kaphat értük, eleget ahhoz, hogy szerényen megéljen belőle. Egyelőre csak egy darabot kívánt áruba bocsátani, hogy hazautazhasson Németországba. Hogy ott kihez forduljon, azt még nem tudta.

Azt azonban elhatározta, hogy egyszersmind az egész ékszerkészletet felbecsülteti. Látni akarta, mennyije maradt. Az anyja halálával az özvegyi nyugdíj is megszűnt, így kizárólag az ékszerek ellenértékére támaszkodhatott.

VI.

A temetés utáni reggelen felöltözködött, majd lement a panzió reggelizőszobájába.

A tulajdonosnő barátságosan üdvözölte. Nem csoda, hiszen pompás üzletet csinált vele. Természetesen eszébe sem jutott kidobni az ágyat, vagy áttapétáztatni a szobát. Mindent kitakarítottak, kiszellőztettek, és ezzel kész.

Rosemarie-n kívül még egy idős hölgy tartózkodott az étkezőben, akivel már korábban megismerkedett. Egy német asszony, Rosenberg grófnő. Nem túl kellemes arcvonásaihoz mélyen ülő, szúrós szem társult, összecsücsörített szája fukarságról árulkodott. Ráadásul azzal a viszolyogtató tulajdonsággal bírt, hogy hosszú nyelű lornyonján keresztül alaposan megbámult mindenkit, aki csak elé került.

Érdes, rikácsoló hang és örökös elégedetlenkedés jellemezte az éltes dámát. Nem éppen előkelő benyomást keltett, öltözködése vagy rendkívül takarékos életmódra, vagy szegénységre vallott.

A panzió tulajdonosnője viszont azt mesélte Rosemarie-nak, hogy a grófnő dúsgazdag, hatalmas thüringiai kastély birtokosa, s nem a szükség, csupán fösvénysége készteti arra, hogy minden garast a fogához verjen. Genovai tartózkodásai során már több ízben töltött el hosszabb-rövidebb időt a panzióban. A ház hírnevét öregbíti a rangos vendég, egyébiránt ki nem állhatják hihetetlen szűkmarkúsága miatt. A zsugori dáma most is néhány hete lakik itt, és éppen társalkodónőt keres, mivel eddigi alkalmazottja egyszerűen faképnél hagyta. A panziósnő emlékezete szerint az illető elődei is egybehangzóan azt állították, hogy a grófnőt nem lehet kibírni. Rosemarie nem foglalkozott tovább a hallottakkal, honfitársnője azonban neki is nagyon ellenszenvesnek tűnt, még ha nem is hitt el mindent, amit a szószátyár tulajdonosnő összehordott róla.

Rosemarie megreggelizett, majd megkérdezte a pergő nyelvű vénkisasszonyt, hol talál szolid, megbízható ékszerészt. A panziósnő megadta a címet, majd elhagyta a szobát.

- Netán ékszert kíván vásárolni, kisasszony? - károgta a grófnő.

- Nem, grófnő, eladni Szeretnék - felélte nyugodtan Rosemarie a visszataszító hang tulajdonosának, aki újságja mögül vizslatta sápadt arcát.

- Eladni? - ingatta a fejét az idős hölgy, - Ó, igen, hallottam, hogy a kedves édesanyja a napokban hunyt el. Részvétem. A haláleset miatt nyilván pillanatnyi pénzzavarba került, ezért kell megválnia ékszereitől. Nem tévedek?

A leányt bosszantotta ez az úrinőhöz méltatlan, tolakodó kíváncsiskodás, de nem akart udvariatlannak mutatkozni.

- Úgy van, grófnő - válaszolta.

- Akkor ne oda menjen, ahová a panziósnő küldte, ha nem akarja, hogy megrövidítsék. Elég jól ismerem a várost, jobb ékszerészeket is tudok ajánlani magának. Ezzel együtt is vigyázzon, nehogy rászedjék! Itt mindenki becsapja az idegeneket. Maga fiatal, tapasztalatlan, és meglehetősen önállótlannak látszik.

- Valóban nem szoktam hozzá, hogy a magam lábán álljak - sóhajtotta Rosemarie -, édesanyám váratlan, hirtelen halálával egészen egyedül maradtam - panaszolta. Jólesett neki, hogy végre kibeszélgetheti magát egy honfitársával.

- Ajánlanék magának valamit - élénkült fel a grófnő. - Megöl az unalom, én is magányos vagyok, mivel el kellett bocsátanom a társalkodónőmet. Nem szenvedhettem azt a könnyelmű teremtést. Most újat keresek, és addig nem mozdulok innen, míg nem találok megfelelőt, mert egyedül nem bírom az utazást. Időnként elfog a rosszullét, és olyankor szükségem van valakire magam körül. Szóval unaloműzés gyanánt szívesen elkísérem az ékszerészhez. Értek az ékszerekhez, a jelenlétemben senki sem csaphatja be magát. Emellett folyékonyan beszélek olaszul.

Rosemarie tétován nézte az utálatos arcot, a vörös szemhéj alól rászegezett, szúrós tekintetet, azután úgy vélte, okosabb elfogadni ezt a baráti indítványt.

- Nem tudom, szabad-e fárasztanom önt.

- Hiszen mondtam már, hogy csak unaloműzés végett vállalkozom rá - vont vállat az asszony. - Ettől még nem kell lekötelezve éreznie magát.

- Ez esetben nagyon köszönöm szíves felajánlkozását, grófnő. Valóban nincs semmi tapasztalatom, még körülbelül sem tudom, mi mennyit ér. Édesanyám sok ékszert hagyott rám, de semmi készpénzvagyont. A nyugdíját, amiből éltünk, a halála után nem folyósítják tovább. így hát legalább néhány darabot el kell adnom, A mama akkor sem akart megválni ezektől a drágaságoktól, amikor egyszer rászorultunk volna. Én viszont szeretném tudni, mekkora értéket képviselnek, hogy eszerint alakítsam az életemet. Tehát fel akarom becsültetni őket egy ékszerésszel.

- Tudja, kisasszony - mosolygott különösen a grófnő -, szerencséje, hogy egy tisztességes úrhölgynek mesélte el mindezt, aki nem él vissza a bizalmával. Különben nagy veszélybe sodorhatta volna magát. Nem szabad boldog-boldogtalannak elárulnia, hogy nagy értékű ékszereket tart magánál. Épp elég a rossz ember, aki kihasználná. Úgy látom, csakugyan nagyon járatlan az élet dolgaiban.

- Igen, tényleg meggondolatlanul viselkedtem, magam is belátom - simította félre homlokába hullott haját zavartan Rosemarie. - Ön azonban német és vérbeli arisztokrata, tehát mégsem követtem el butaságot.

- Úgy? - villant meg gúnyosan az éltes dáma szeme. - Na, és ki kezeskedik arról, hogy ön e percben valóban egy német grófnővel beszél? Se szeri, se száma a világban kóborló szélhámosoknak és kalandoroknak.

Rosemarie megrettenve bámult a ráncos arcra, mely egyszerre felderült.

- Na, nem kell mindjárt megijedni! Most véletlenül jó helyen kopogtatott, de a jövőben jól szívlelje meg, amit mondtam! Nem lehet könnyelműen ide-oda lófrálni, kivált ha az ember olyan fiatal, szép és tapasztalatlan, mint maga. Ne bízzék túlságosan az emberekben!

A leány igazán hálát érzett az idős hölgy iránt. Közelebbről megismerve már nem is tetszett olyan ellenszenvesnek. Csúnyaságáról és recsegő hangjáról pedig igazán nem tehetett.

Megbeszélte a grófnővel, hogy egy óra múlva elindulnak a városba. Honfitársnője azt tanácsolta, hogy az ékszert valami kevéssé feltűnő útitáskában szállítsa.

A mondott időben találkoztak az előtérben, és kiléptek a panzió kapuján.

Rosemarie az ékszeres ládikát szerény, barna bőrtáskába rejtette, amilyet ezerszám használnak az utazók. Ez valóban nem kelthetett feltűnést, s a grófnő elégedetten biccentett.

Rosemarie bérkocsit akart hívni, de a grófnő visszatartotta.

- Minek az? Nem kell a pénzt szórni. Csak pár percet kell gyalogolnunk. Vagy talán nehéz a táska?

- Nem, dehogy! - rázta a fejét a leány. - Nem tudtam, milyen hosszú út áll előttünk, és nem akartam kényelmetlenségnek kitenni önt.

- Egy kis séta még jól is esik. Egyébként maga elképesztően óvatlan. Le kell szoknia erről, ha nem akar pórul járni. Az ember nem ül kocsiba idegenekkel, amikor értékeket visz magával. Könnyen elkábíthatják és kirabolhatják. Az ilyesmi naponta megesik.

- Erre valóban nem gondoltam, és megbízom önben, grófnő.

- Örüljön, hogy jó kezekbe került!

Lassan haladtak tovább, a grófnő fesztelenül Rosemarie karjára támaszkodott, időnként megállt egy-egy kirakat előtt, hogy a közszemlére tett árukat ócsárolja.

A leány türelmesen kitartott mellette. Végre aztán megérkeztek az ékszerészhez, és betértek az üzletbe.

A tulajdonos hajbókolva köszöntötte a grófnőt, régi vevőjét ismerte fel benne, aki már többször is vásárolt nála. Bármilyen kicsinyes és zsugori volt ugyanis az asszony az apróságok tekintetében, neki tetsző és maradandó értéket jelentő holmikra annál szívesebben áldozott jelentős összegeket.

- Ma, nem vásárolni jöttem - nézett gúnyosan a szolgálatkész emberre -, csak ezt az ifjú hölgyet kísértem el, aki ékszereket kíván eladni - közölte folyékony olaszsággal.

Az ékszerész most egy árnyalattal kevésbé nyájasan üdvözölte Rosemarie-t, de biztosította, hogy ilyen téren is kifogástalan és megbízható kiszolgálásra számíthat. Egy kis, csinosan berendezett oldalfülkébe vezette a hölgyeket, és fotelt tolt alájuk.

Rosemarie kinyitotta a kézitáskát, és kiemelte belőle az eléggé terjedelmes ládikát. Indulás előtt, a szobájában már beletekintett - első ízben -, és az ékszertokok mellett két könyvet talált benne, az anyja naplóját meg egy kis fekete füzetet. Mivel sietett, egy pillantást sem vetett ez utóbbiakra, és az utazóládájában helyezte el őket, a fehérneműje közé.

Most tehát ismét felemelte a ládikó fedelét, s először is egy gyémánttal és rubinnal kirakott nyakéket vett elő. Azért választotta eladásra elsőként ezt, mert a legkevésbé tetszett neki a mama ékszerei közül.

A grófnő előrehajolt, és lornyonján át az említett darabra lesett, de mielőtt alaposabban szemügyre vehette volna, az ékszerész elkapta az orra elől.

- Mennyit ad ezért az ékszerért? - kérdezte hiányos olaszsággal Rosemarie.

Az idős szakember megszemlélte a nyakéket, meghökkent, tüzetesebben megnézte, azután fejcsóválva nagyítót biggyesztett a szemére. Ismét megvizsgálta az ékszert, majd leeresztette a kezét.

- Nagyon ügyes utánzat, párizsi munka - fordult leírhatatlan arckifejezéssel a leány felé -, de hamis ékszert nem veszek.

- Ez tévedés! - döbbent meg Rosemarie. - Az ékszer valódi.

A grófnő most kíváncsian a vitatott értéktárgy után nyúlt, és jobban megnézte magának.

- A férfi igazat mond, ez nem valódi - súgta oda németül.

- Kétségkívül utánzat, teljesen értéktelen - erősítette meg előbbi állítását az ékszerész.

A leány elsápadt.

- Az lehetetlen - bámult értetlenül a grófnőre. - A mamától számtalanszor hallottam, hogy valódi.

- Kedves kisasszony, az ékszerész egész biztosan nem téved. Minden gyanú felett álló szakember. Ki tudja, talán ez a bizsu valahogy az édesanyja többi ékszere közé keveredett. A nyakék mindenesetre értéktelen. Valami mást kell eladnia.

Rosemarie-nak mintha egy jeges kéz markolta volna meg a torkát, előhúzott egy ékszertokot, mely briliánsokkal és gyöngyökkel ékesített diadémot rejtett. Most ezt helyezte nyugtalanul az ékszerész elé.

A férfi - és a grófnő - a hajéket is hamisnak találta.

A leány hirtelen gyanakodni kezdett. Ez a német asszony talán szélhámos, aki szövetkezett az ékszerésszel, hogy kiforgassa őt a vagyonából? Sietve visszapakolta a nyakéket és a diadémot a ládikába, és felállt, hogy meneküljön, amíg lehet.

A grófnő éles szeme leolvasta arcáról a gondolatait.

- Ezúttal rossz nyomon jár, gyermekem - fogta meg mosolyogva Rosemarie karját. - Ez az ember éppúgy becsületes, mint én magam. Nekünk elhiheti, hogy az eddig látott ékszerek nem valódiak. Persze nem kell elhinnie, másutt is megerősíttetheti ezt a véleményt. Mutassa meg nyugodtan, mi lapul még a ládikában! Egytől egyig csak nem hamis.

A leány szégyenkezve nyitotta ki egyik tokot a másik után. Az ékszerész minden darabot megvizsgált, és valamennyit utánzatnak minősítette. Tulajdonosuk meggyőzésére melléjük rakott egy-két valódi ékszert is, így Rosemarie maga is láthatta a különbséget.

Az egész készletből csupán egy kis arany melltű bizonyult valódinak, melyet egy szem apró gyöngy díszített. Ezért az ékszerész harminc lírát kínált.

Rosemarie teljesen összezavarodva dőlt hátra a fotelban.

- Ez lehetetlen… lehetetlen - hajtogatta.

A grófnő látta határtalan tanácstalanságát. A leány holtsápadt, döbbent arca egyértelműen elárulta, hogy valódinak hitte az ékszereket, s most mérhetetlenül csalódott.

- Bármilyen kellemetlen, ez az igazság, kisasszony. Az ékszerek minden kétséget kizáróan utánzatok. Az édesanyja valamilyen okból elhallgatta maga előtt, hogy nem valódiak.

- Nem lehet, hogy az ékszerész téved?

- Kizárt dolog, de ha ez megnyugtatja, természetesen felkereshet más szakembereket is, hogy kikérje a véleményüket.

- Sajnálom, kisasszony, hogy elesett a bevételtől - szólalt meg az aranyműves, Rosemarie csalódottságát látva. - Az utánzatok nagyon jók, s ha el akarja adni őket, így is kaphat értük kétezer lírát.

Meg is nevezte azt a kereskedést, ahol effélét vásárolnak.

A leány reszkető kézzel csomagolta össze a holmit. A kis melltűért átvette a harminc lírát. Egészen lesújtották a hallottak.

- Nem fárasztom tovább, grófnő - nézett zavartan kísérőjére, miután elhagyták az üzletet. Én még elmegyek néhány ékszerészhez, bizonyságot kell szereznem. Nem tudom elhinni, hogy anyám hagyatéka utánzatokból áll. Annyira szerette őket, soha nem akart megválni tőlük. Amikor pénzszűkébe kerültünk, és kértem, hogy valamit adjon el, erélyesen visszautasította, hogy ilyet tegyen.

- Talán éppen azért nem akarta rászánni magát, mert tudta, hogy értéktelenek. Elképzelhető, hogy azért állította őket valódinak, mert ezáltal baj esetén biztos tartaléknak tűntek, s így megnyugtatta a kisasszonyt.

Irtózatos érzés szállta meg Rosemarie-t. Arca hamuszürkére vált, szeme rémülten meredt a grófnőre.

Az idős hölgy jól látta kétségbeesett lelkiállapotát. Ritkán érzett együtt másokkal, de most elfogta a szánalom. Ez persze nem gátolta meg abban, hogy előnyére fordítsa a helyzetet. Máris terveket szövögetett, miképpen használhatná ki a fiatal nő szorultságát. Egyelőre azonban hallgatott erről.

- Mindenképpen meg kell bizonyosodnom az igazságról - húzta ki magát elszántan Rosemarie elmegyek más ékszerészekhez is.

- Elkísérem - bólintott a grófnő, mivel felpiszkálta kíváncsiságát, hogy milyen további fejlemények várhatók.

- Nem kívánom arra kényszeríteni, hogy ismét ilyen kínos jeleneteket kelljen végignéznie - sóhajtotta a leány.

- Badarság, én cseppet sem éreztem kínosnak. Maga viszont annál kínosabb helyzetbe kerülhet, ha egyedül kísérli meg áruba bocsátani a hamis ékszert.

- Természetesen csak azért kínáltam fel eladásra, mert meg voltam győződve a valódiságáról - vörösödött el Rosemarie. - Most, miután kétely merült fel ezzel kapcsolatban, magától értetődik, hogy senkit sem akarok megtéveszteni vele, csak megvizsgáltatom.

- Ne izgassa fel magát a szavaim miatt! - felelte higgadtan az asszony. - A jó szándék vezérelt. A szívemen viselem a sorsát, nem szeretném, ha egyedül járkálna. Most azonban már kocsit fogadunk, és azzal vitetjük magunkat egyik ékszerésztől a másikig.

Így is történt, Rosemarie szó nélkül engedelmeskedett. Dermedten bámult maga elé.

A második ékszerész ugyanazt a felvilágosítást adta, amit az első; a harmadik és negyedik úgyszintén. A grófnő türelmesen hajtatott egy ötödikhez is, aki elismételte a kollégái által mondottakat.

Rosemarie-nak végre be kellett látnia, hogy az anyai örökség értéktelen. Mivel éppen az első üzletben ajánlott bolt előtt haladtak el, az idős hölgy megállította a kocsit.

- Kérdezze meg ettől az embertől, mennyit ad az utánzatokért! -tanácsolta a leánynak.

Rosemarie ellenkezés nélkül szót fogadott. A kereskedő - a grófnővel folytatott hosszas alkudozás után - kétezer lírát kínált, a leány azonban nem tudta rászánni magát az eladásra. Még gondolkozni akart.

Letaglózva, összetörten tért vissza kísérőjével a panzióba. Az öreg hölgy aggódva sandított rá. Eléggé ismerte az embereket, hogy megállapíthassa, Rosemarie kétségbeesése nem színlelt. Élettapasztalata révén könnyen a dolgok mélyéré látott, és feltételezte, hogy Rosemarie anyja nehéz anyagi helyzetbe kerülhetett, s valószínűleg hitelképességének fokozása érdekében viselte a hamis ékszert, amelyről pontosan tudta, hogy értéktelen.

A leány mindenesetre elnyerte a tetszését. A szemlátomást ártatlan, tapasztalatlan teremtés pénztelensége következtében kétségbeejtő jövő előtt állt. Ebből akart Rosenberg grófnő hasznot húzni - persze magában másképp fogalmazott.

„Magamhoz veszem ezt a szerencsétlen, ifjú hajadont - gondolta -, ezért még hálás lesz nekem.”

Rosemarie szívszorongva nézett a holnap elé. Mivel az ékszer hamis, nem maradt semmije. A kétezer líra, amit az utánzatokért kaphat, hamar elfogy. Mihez kezd azután?

Megsemmisülten köszönt el a grófnőtől.

- Először próbáljon lehiggadni, kisasszony, békéljen meg a tényekkel! - biztatta Rosenbergné. - Ha megnyugodott, keressen fel a szobámban, én addig megfontolom, miben segíthetek.

- Köszönöm az együttérzését, méltóságos asszony! - csókolta meg az aszott kezet a leány. - Igaza van, össze kell szednem a gondolataimat. Az utóbbi időben csapás csapás után ért, s most földre sújt, amit ma megtudtam. Nemcsak az rázott meg, hogy fillér nélkül maradtam, hanem azt sem tudom felfogni, hogy a mama hamis ékszert viselt.

- Nono, manapság több utánzatot hordanak, mint hinné. Egyszóval, ha megnyugodott, jöjjön át hozzám!

Ezzel elváltak.

Rosemarie bezárkózott kis szobájába, s egy fotelba ejtette az ékszerekkel teli kézitáskát. Ő maga egy másikba omlott, és kivörösödött szemmel bámult a semmibe.

Mi lesz így belőle?

Megrohanta a jövőtől való félelem. Üres kézzel nézett farkasszemet a nélkülözéssel.

Sokáig ült nyomasztó kétségbeesésben, és hasztalanul próbált rendet teremteni elméjében.

Végül talpra vergődött, levette kalapját és kesztyűjét, s kiemelte a ládikát a kézitáskából. Ujjait végigfuttatta az ékszerekén, és a múltba révedt. Hogy tündökölt mindig a mama, mikor elegáns nagyestélyiben, felékszerezve forgolódott az előkelő társaságban! Hányszor megcsodálták az ékszereit.

Hirtelen eszébe jutott, hogy az anyja milyen kurtán-furcsán leintette, amikor egyszer szóba hozta, hogy az árukból nyugodt otthont teremthetnének maguknak.

„A mama bizonyára tudta, hogy nem valódiak.” - Ez a gondolat gyötörte leginkább.

Felzokogva helyezte vissza az ékszerdobozt a nagy, nádfonatú utazóládába, s eközben meglátta a két könyvet, amelyet korábban rakott ki belőle. Kezébe vette őket, kíváncsian felütötte a vastagabbikat, és ráeszmélt, hogy az anyja naplója.

Tétován lapozgatott benne. Vajon elolvashatja-e? Ekkor pillantása az alábbi mondatokra esett:

„Ebben a naplóban kívánom megörökíteni mindazt, amit átéltem és elszenvedtem. Leányom egy napion kiolvashatja ezekből a sorokból, hogy minden cselekedetemben a jövője iránti aggódás vezérelt. Nem akartam, hogy éheznünk és fáznunk kelljen.”

Ettől megnyugodott. Tehát neki szól az írás. Felébredt benne az érdeklődés - talán ezeken a lapokon választ talál emésztő kérdéseire. Végre tisztán akart látni.

Rogyadozó térddel támolygott a fotelhoz, leült, és olvasni kezdett.

Hiába várt azonban megkönnyebbülést attól, amit megtudott, Elkerekedett szemmel, rémülten bámulta a szavakat, amelyek az anyja tolla alól kikerültek. Döbbenten ismerte fel, micsoda színjátékot folytatott a családapa halálától kezdve az asszony, miképp terelte vigasztalan helyzete hamis útra az életét.

Sajgott a szíve a mama szenvedései miatt, arcát újra meg újra lángba borította a szégyen, amikor anyja fondorlatos módszereiről olvasott, melyeket a pénzszerzéshez ismételten felhasznált, és világossá vált előtte, hogy mi végre kellett a hamis ékszer. Feldúltan, reszketve lapozott egyre tovább, s minden egyes bejegyzéssel jobban elnehezedett a szíve. Kiáltani szeretett volna kétségbeesett fájdalmában, elöntötte a szégyen, amiért évekig álságos pénzkölcsönökből élt.

Végül eljutott az utolsó oldalakhoz, ahol Saltenné beszámolt az estéről, melyen Rosemarie eljegyezte magát Fred Rittnerrel.

Tompa nyögés szakadt fel kebléből. Égő szemmel és elszorult szívvel olvasott tovább - míg meg nem tudta, miért tagadta meg beleegyezését Magnus Rittner az öccse kézfogójához. Tehát ezért szakított vele Fred olyan kíméletlenül. Úriember nem tart kapcsolatot egy kalandornő leányával.

Izzó szégyen marcangolta a lelkét, hajszolta a kétségbeesésbe.

Egyszerre a maga teljességében elébe tárult a rettentő igazság.

Jajgatva borult az asztalra. Igen, helyesen tette Magnus Rittner, hogy elválasztotta tőle az öccsét, ahogy Fred is joggal fordított hátat neki, utazott el, hogy ne is lássa többé. Szélhámos gyermekének semmi keresnivalója tisztességes házban. Kitaszítottá, megbélyegzetté vált, és még csak nem is tudott róla.

Ezek szerint ő járt el gondolatban méltatlanul. Magnus Rittnerrel szemben, amikor azt hitte, hogy szegénysége miatt távolítja el tőle a fivérét. Nem, ezért nem taszította volna el őt ez a férfi. A családja becsületét akarta megvédeni. .

Most már azt is értette, miért nézett rá utolsó este olyan szomorúan. A történtek dacára rosszulesett jó és nemes szívének, hogy fájdalmat kell okoznia.

Sokáig ült így, kiszolgáltatva a kétségbeesésnek, védtelenül a szívét mardosó kínnal szemben. Csak órák múltán mozdult meg, amikor zörgettek az ajtón. Megrázkódott, s vadásztól rettegő, űzött vadként pillantott körül. Megdörzsölte a homlokát, mint aki most tér magához.

Újra kopogtak.

Föltápászkodott.

- Ki az? - rebegte elhaló hangon, de nem nyitott ajtót.

A szobalány válaszolt, miszerint Rosenberg grófnő kérdezteti, hogy a nagyságos kisasszony nem óhajt-e átmenni hozzá.

Rosemarie összeszorította a fogát. Nem tudta rábírni magát, hogy ilyen állapotban mások szeme elé kerüljön. Elviselhetetlen gyötrelmek zúdultak érzékeny lelkére.

- Lefeküdtem, hasogat a fejem. Mondja meg a grófnőnek, hogy holnap reggel jelentkezem nála - nyögte kiszáradt torokkal.

Távolodó léptek hallatszottak a folyosóról.

Rosemarie erőtlenül a díványra hanyatlott, és a mennyezetre bámult.

Így feküdt egész nap, egy falatot sem véve magához, majd egész éjjel anélkül, hogy álom jött volna a szemére.

A hajnali szürkületben elgémberedett, fájó tagokkal kelt fel, dideregve egy kendőbe burkolózott, és lassan, ketrecbe zárt állat módjára fel-alá járkált a szobában.

Pillanatnyi helyzetének kilátástalanságát egészen elhomályosította a szégyen és kétségbeesés, amiért a Rittner fivérek szemében szélhámos leányává silányult. Ez a tudat izzó lávaként perzselte bensejét.

Bizonyára azt hiszik, hogy ő is bűnrészes, hogy az anyja őt is beavatta mesterkedéseibe. Mennyire megvethetik. Talán még azt is feltételezik, hogy aljas számításból fogadta el a milliomos Fred közeledését.

Ez a gyalázat a torkát fojtogatta. Feltépte az ablakot, és zihálva szívta be a levegőt.

Odakinn felkelt a nap. Első sugarai rőtarany színre festették a partközeiben ringatódzó hajók vitorláját. Lenyűgöző kép tárult Rosemarie szeme elé. Mennyei békesség honolt a tájon, a tenger nyugodtan, méltóságteljesen hullámzott, a város zajai még nem törték meg a természet csendjét.

A leányt magával ragadta a látvány, mely szavak nélkül is a Mindenható jelenlétéről beszélt, térdre esett, és tenyerébe rejtette arcát. Sebzett lelkéből végre előtörtek a könnyek.

- Mennyei Atyám, tekints le rám a szükség óráján! Mit tettem, hogy ilyen irgalmatlanul büntetsz?

Sokáig rázta a sírás, s ettől kissé enyhült a lelkére nehezedő, borzalmas nyomás.

Gondolatai azonban továbbra sem tudtak elszakadni a' Rittner fivérektől. Különös módon elsősorban az kínozta, hogy Magnus nyilván elítéli őt, az kevésbé dúlta fel, hogy minden bizonnyal az öccse is így tesz. Miután a vőlegénye elhagyta őt, hidegen és kíméletlenül elfordult tőle, Rosemarie szívéből kihalt az iránta táplált szerelem, ez az ifjonti, még csak félig-meddig érett érzés. A szakítást követő napok szenvedései elsorvasztották benne, és nem éledt újjá most sem, amikor be kellett látnia, hogy nyomós okból távolodott el tőle. Az egykori lángolásnak csak az emléke maradt, az is egyre jobban elhalványult, csak a szégyen égett benne egyre emésztőbben. A legjobban az fájt, amikor Magnus Rittnerre gondolt.

Mégsem ismerte félre tehát. Nem szűkkeblűségből, hitvány anyagiak miatt választott szét két szerelmest, hanem nevének becsülete érdekében. Újra érteni vélte a legnagyszerűbb, legnemesebb embert, akivel valaha találkozott. Milyen szörnyű, hogy éppen ez a férfi gondolhat rosszat róla. Hiszen még akkor is valami együtt érző szánalom csillogott a szemében, amikor bűnösnek tarthatta őt. Rosemarie úgy érezte, könnyebben elviselné sanyarú sorsát, ha meggyőzhetné ártatlanságáról Magnus Rittnert - csak őt, senki mást.

Fred alakjának emléke háttérbe szorult a bátyjáé mellett. Amit egykor Fred Rittner iránt érzett, végleg elmúlt, messze a háta mögött hagyta. Nem maradt más, csak annak az estének csöndes boldogsága. Most úgy tetszett, az az örömmámor nem is annyira annak a körülménynek szólt, hogy Fred nőül veszi, sokkal inkább annak, hogy örökre Magnus Rittner közelében élhet. Balga, éretlen gyermekfővel saját magát sem értette, csak most, ezen a szenvedésteli órán látott bele önnön lelkébe, és rájött, hogy az idősebbik fivér sokkal többet jelentett a számára.

Frednek nem tehet szemrehányást, amiért könnyű szívvel lemondott róla. Jelleméből fakadóan hiányzik belőle a lelki mélység. Csak azért hitte, hogy szereti a fiatalembert, mert nyájas, Sziporkázó lényében a bátyja vonásait vélte felfedezni. Ha akkor az idősebbik testvér is udvarol neki, őt részesíti előnyben. Kizárólag őmiatta vonzódott az öccséhez. Boldogsága azon az estén ábránd volt, semmi egyéb. A csalóka kép köddé vált, nem maradt más, csak tévedésének tudata.

Balga gyermekként nem tudott különbséget tenni látszat és valóság között. Most fájdalomtól meggyötörtén felébredt kisded álmából, hogy szembenézzen a rideg tényekkel.

Mintha a kegyetlen világ parancsszavát hallotta volna: „Készülj a létért való küzdelemre, Rosemarie von Salten!”

Lassan felemelkedett, és letörölte könnyeit. Engedelmeskednie kellett a felszólításnak, ha nem akart nyomorultul elpusztulni.

Keményen és elszántan kihúzta magát, ártatlan vonásai keményebbé és feszesebbé váltak. Furcsa módon egyik pillanatról a másikra felnőtté érett. Tudta, hogy mostantól nehéz harc vár rá, és összeszorította a fogát. Anyjával ellentétben azonban nem alapozhatta jövőjét merő csalásra és ámításra. Tiszta jelleme egyetlen lehetőséget látott a létfenntartásra: a becsületes munkát.

Fellélegezve lépett az asztalhoz, melyen a mama naplója feküdt, és megpillantotta mellette a vékonyka füzetet, amelybe Saltenné gondosan feljegyezte, kiknek tartozik.

Rosemarie összepréselte az ajkát, és belelapozott a nyilvántartásba. Néhány ismerős névvel találkozott. Ismét szégyenpír futotta el az arcát. Mindezek az emberek hiteleztek az anyjának. De borzasztó, hogy nem képes törleszteni ezt a rengeteg adósságot! Ott állt Magnus Rittner neve is, ötezer márkával megjelölve. Jaj, ha legalább ezt a kölcsönt visszafizethetné! Mostantól ez leghőbb vágya - de talán sohasem válthatja valóra, hiszen szegény, koldusszegény.

A naplóból kiolvasta, hogy az anyja Heinziusba vetette utolsó reményét. Az úriember Nizzában várja kettejüket. Csak hívnia kell, hogy közölje vele: feleségül megy hozzá. Akkor megszabadul az ínségtől, megtérítheti a mama tartozásait. De csak egyetlen pillanatra kísértette meg ez a gondolat, azután vadul megrázta a fejét, és végleg elhessentette. Nem, nem kötheti magát olyan férfihoz, akit nem szeret. Egyébként sem lehet tisztességes ember hitvese, mert ahhoz előbb be kellene vallania neki, amit a naplóból megtudott. Ilyen vallomás pedig nem tudná elhagyni az ajkát. Nem, inkább verejtékes munkával keresi meg mindennapi kenyerét. Valami lehetőséget majdcsak talál. Mindenfélét tanult, az intézetben sokoldalú, alapos képzésben részesült. Egészen szerényen fog élni. Csak az önbecsülését ne kelljen elveszítenie. Vétlenségének tudata segít elviselni az iszonyatot.

Először is el kell adnia az utánzatokat, abból egyelőre fenntarthatja magát. Talán egyebet is talál az anyja hagyatékában, amit pénzzé tehet. A mama ruháit és fehérneműjét nem akarta eladni, úgy döntött, hogy megőrzi, hiszen most talán sokáig nem vásárolhat új holmikat magának. Szerencsére értett a kézimunkához, azelőtt is ügyes kézzel igazította a változó divathoz a mama és a saját ruháit, kalapjait. A jó társaságban senki sem sejtette ezt, eredeti és finom kidolgozású öltözékeik nemegyszer képezték közbeszéd tárgyát. Rosemarie eltűnődött, talán kenyérkeresetre is használhatná kézügyességét. Beszél Rosenberg grófnővel. Bármilyen ellenszenves is, e pillanatban ő az egyetlen, akitől tanácsot kérhet. Talán valamilyen állást is szerezhetne neki.

Mindent visszarámolt a kofferba, és rendbe szedte magát. Hamar elkészült - mindössze két fekete ruhával rendelkezett, így hát nem kellett sokáig válogatnia azután hosszan állt a tükör előtt, és sápadt vonásaira meredt.

Egy másik Rosemarie von Salten állt előtte, mint akit tegnapig ismert. Fakó, kialvatlan arcán mély barázdákat húzott a gond és a szégyen. Nem az önfeledt gyermek nézett vissza rá, hanem egy fiatal nő, aki készen állt, hogy megküzdjön a létért.

VII.

Miután megreggelizett, bejelentette magát Rosenberg grófnőnél, aki azonnal fogadta. Az idős hölgy kényelmes pongyolában, mogorva arccal ült az ablaknál. Megint hiába várta a postást, egyetlen társalkodónő sem jelentkezett az ismételten feladott újsághirdetésre. Kíséret nélkül pedig nem mert a hazaútra vállalkozni, mivel olyan betegségben szenvedett, mely miatt időnként magatehetetlenné vált.

Amint Rosemarie belépett, lornyonján át végigmérte, és nem túl barátságosan viszonozta üdvözlését.

- Tegnapra vártam, kisasszony - korholta, és egy fotelra mutatott

- Elnézését kérem, méltőságos asszony, amiért megvárakoztattam - foglalt helyet a leány -, de abban a kétségbeesett hangulatban nem akartam terhelni.

A grófnő ettől valamelyest megenyhült.

- Ami azt illeti, ma is elég szánalmasan fest - jegyezte meg mindazonáltal inkább őszintén, mint udvariasan.

Rosemarie az ajkába harapott.

- Egész éjjel nem aludtam az idegességtől. Édesanyám feljegyzéseiből megtudtam, hogy a papa halála után igen nehéz helyzetbe kerültünk. A mama valószínűleg azért viselt hamis ékszert, hogy ezt leplezze, és ne sajnálkozzanak rajta. Senki sem sejthette, hogy csupán szerény özvegyi nyugdíjára támaszkodhat - magyarázta tétován akadozva. A teljes, rettenetes igazságot nem tudta és nem is akarta felfedni Rosenbergné előtt.

- Magam is ilyesmire gyanakodtam - bólintott a grófnő. - Szomorú. Most tehát nincs miből élnie.

- Nincs, nem maradt más, csak a saját ruhatáram, az édesanyámé meg a hamis ékszer. Kétszázharminc márka az összes készpénzem. Abból kell fedeznem az elmúlt két napi panziót is. Természetesen eladom az utánzatokat, az apróságokból pedig talán összeszedhetek még néhány száz márkát. Ez minden. Ebből nem sokáig tarthatom fenn magam. Gondolnom kell a jövőre, kenyérkereset után kell néznem. Mindenekelőtt a lehető leggyorsabban itt hagyom ezt a drága szállást, azután megpróbálok munkát találni. Arra szeretném kérni, méltóságos asszony, hogy legyen segítségemre az elhelyezkedésben. Őszinte hálára kötelezne, ha beajánlana valamely ismerőséhez. Sajnos, semmiféle bizonyítvánnyal vagy ajánlólevéllel nem rendelkezem, és attól tartok, anélkül igen nehéz állásra szert tenni.

- Kétségtelenül nem könnyű - hümmögött a grófnő, és éles szemmel kémlelte a leányt. - Tulajdonképpen mihez ért?

Rosemarie elgondolkodott.

- Egy jó nevű genfi intézetben nevelkedtem, folyékonyan beszélek franciául és angolul, jól zongorázom, és elfogadhatóan énekelek. Egyébiránt meglehetős ügyességgel alakítok át bármilyen ruhát vagy kalapot. Szépen írok és fogalmazok. Az utazásban szerzett gyakorlati tapasztalataimat utaskísérő idegenvezetőként hasznosíthatnám.

Mialatt mindezt reszkető hangon számba vette, rádöbbent, hogy alapjában véve milyen korlátozott ismeretekkel bír.

- Amit most elsorolt, az sok és mégis kevés - vont vállat a grófnő. - Az utaskíséréshez mindenképpen túl fiatal, ilyesmire legfeljebb, egy idősebb hölgy társaságában vállalkozhatna. Társalkodónőnek mindenesetre alkalmasnak látszik. Minthogy pillanatnyilag magam is éppen társalkodónőt keresek, aki természetesen utazásaimra is elkísér, talán hajlandó lennék megpróbálkozni magával. Ehhez azonban vállalnia kell, hogy ápol, ha megbetegszem. Ezenkívül: mindig komorna nélkül utazom. A nagyszámú személyzet csak kolonc, és szükségtelenül növeli az útiköltségeket. Utazás közben mindig a társalkodónőim segítettek az öltözködésben. Ezt magától is elvárom. Otthon azután kiszolgál és ápol az én öreg komornám. Nos, mit szól ehhez?

Rosemarie megrettent. Először irtózott a gondolattól, hogy örökké ennek az undok, ellenszenves asszonynak a közelében éljen, szobalány és ápolónő legyen mellette egy személyben. Borzongva képzelte maga elé ezt az életet. Eddig ő döntötte el, kivel érintkezik, csak azzal teremtett közelebbi kapcsolatot, aki neki tetszett. Most arra kényszerülne, hogy nap nap után ezzel az utálatos, zsémbes öregasszonnyal szívjon egy levegőt. Már a nyelvén volt a gyors elutasítás, kivált hogy eszébe jutott, amit a panzió tulajdonosa mesélt a grófnő korábbi társalkodónőiről. Mégis összeszorította az ajkát. Nem, most nem válogathat. Hálásan el kell fogadnia, amit ajánlanak neki. A bizalom jele, hogy Rosenbergné hajlandó neki adni ezt az állást, ámbár pillanatnyilag neki is égető szüksége van kísérőre a hazautazáshoz. Nem sokáig habozott tehát. Elszánta magát, hogy megalkuszik a helyzettel, és bátran szembenéz a kellemetlenségekkel.

- Mondanom sem kell, méltóságos asszony, mekkora szerencsének tartom, hogy ilyen hamar alkalmazást találhatok. Amennyiben hajlandó próbát tenni velem, én készen állok az állás betöltésére. Minden erőmmel azon leszek, hogy kivívjam megelégedését.

- Helyes! - csillant fel a szúrós szempár. - Majd elválik, mennyire komolyan beszél. Vagyonokat persze nem tudok fizetni magának, viszont teljes ellátást kap, a ruhatárán kívül semmire sincs gondja. Azonnal beléphet, tehát a saját pénzéhez sokáig hozzá sem kell nyúlnia. Az eladott holmik árát félreteheti vésztartaléknak.

Rosemarie fellélegzetthez természetesen nagyon tetszett neki, s ezt meg is mondta a grófnőnek.

Az asszony örült, hogy ilyen kis igényű alkalmazottat talált magának. Enyhén szólva szerény javadalmazást helyezett kilátásba Rosemarie-nak, de a leány nem mert többet kérni.

- Az esztendő java részét Thüringiában töltöm, az Alteichen-kastélyban, ahol bizonyára jól érzi majd magát - folytatta a grófnő. - Évente néhány hónapot azonban utazni szoktam, ahová magának is el kell kísérnie. Feltételezem, hogy nem hajlamos a követelődzésre, és illő tapintattal alkalmazkodik függő helyzetéhez.

- Remélem, nem lesz ellenem semmi kifogása, méltóságos asszony - hajolt meg Rosemarie. - Én mindenbe beleegyezem.

- Helyes, így mindketten jól járunk. Én új társalkodónőt kapok, maga pedig állást. Mára felmentem a munka alól, hogy elintézhesse az ügyeit. Holnaptól a szolgálatomba lép, holnapután elhagyjuk Genovát. Először Svájcba utazunk, ott néhány hetet kívánok eltölteni. Június elején továbbmegyünk a Bajor-Alpokba, egy barátnőmmel találkozom Partenkirehenben. Bajorországban szintén pár hétig maradunk, amíg vissza nem térünk a birtokomra. Ehhez tartsa magát a csomagolásnál! Amire a poggyászából a közeljövőben nincs szükség, azt adja fel egyenesen Alteichenbe!

- Úgy lesz minden, ahogy óhajtja, méltóságos asszony.

A grófnő kegyesen a kezét nyújtotta, Rosemarie pedig az ajkához emelte. Ezzel egyelőre elbocsátotta a leányt.

Rosenberg grófnő komoly vagyonnal rendelkezett, nem szorult volna rá, hogy éhbért fizessen alkalmazottainak. Mégis örömét lelte abban, hogy ilyen nevetségesen olcsón szerzett új társalkodónőt. Nyugodtan megengedhette volna magának, hogy utazásaira komornát is vigyen. Hallatlan fukarságában azonban valósággal élvezte a takarékoskodást.

Kastélyának fenntartása ugyanakkor hihetetlen összegeket emésztett fel, melyeket szemrebbenés nélkül adott ki. A háza tekintélyét emelő költségeknél nem garasoskodott, mint ahogy nagy dolgokban általában nem. Csak az apróságoknál zsugorgatott.

A harmadrangú ügyekben megmutatkozó kicsinyes fösvénysége kimeríthetetlen humorforrást jelentett rokonai - a dúsgazdag nagynéni reménybeli örökösei - és ismerősei számára. Képes volt hetekig siránkozni elvásott, foltozott kesztyűje elvesztésén, miközben kisebb vagyont szórt ki valamely értékes berendezési tárgyra. Környezete nem annyira jellemhibának, mint inkább hóbortnak tekintette szűkmarkúságát, s ezzel talán nem is jártak messze az igazságtól.

Mindenesetre gyönyörűséget szerzett neki, hogy potom pénzért ilyen jó képességű társalkodónőhöz jutott. Az ifjú hölgy egyébként is elnyerte a tetszését. Látta, hogy csöndes, szerény, nem fog rögtön felmondással fenyegetőzni, ha valami nincs ínyére, amit az elődei gyakorta megtettek.

Rosemarie részint örült, mert létfenntartási gondjai megoldódtak, részint viszont nyomasztotta, hogy új állása - tetszik, nem tetszik - állandóan ehhez az ellenszenves öregasszonyhoz köti.

Elhatározta azonban, hogy bátran vállalja sorsát. Ha hosszú távon nem bírja ezt a munkát, később utánanézhet valami másnak. Mindenesetre ezután hivatkozhat arra, hogy gyakorlattal rendelkezik.

A kereskedőnél eladta az ékszert, egy másik helyen pedig anyja hagyatékából mindazt, amit ő maga nem tudott használni. Így kétezer-ötszáz német márkának megfelelő összeghez jutott, amit a grófnő tanácsára az Alteichen-kastélyhoz legközelebb fekvő város, Gotha egyik bankjába utaltatott át.

Pillanatnyilag fölösleges holmiját összecsomagolta, és a kastélyba küldte, csak azt tartotta magánál, amit júliusig szükségesnek gondolt.

Másnap reggel szolgálattételre jelentkezett új úrnőjénél, nem éppen könnyű szívvel, de azzal a becsületes elszántsággal, hogy felveszi a kesztyűt, melyet a sors eléje dobott.

A rá következő napon a grófnővel együtt vonatra szállt.

Nem sejtette, hogy alig néhány órával később Heinzius fut be a panzióba, és Saltenné után érdeklődik. A férfi megdöbbenve hallotta, hogy az asszony tíz nappal azelőtt elhunyt, leánya pedig Rosenberg grófnő társalkodónőjeként elutazott. Nyomban elhatározta, hogy ír Rosemarie-nak, s felajánlja neki kezét és szívét. Úgy is tett.

Rosemarie abban a svájci hotelban kapta meg Heinzius levelét, ahol a grófnővel megszállt. Noha tudta már, milyen mártíromságot vállalt az állással, azt felelte, nincs abban a helyzetben, hogy elfogadhassa az ajánlatot, mindazonáltal meleg szavakkal mondott köszönetét a tisztességért, melyben a férfi részesítette.

Nehéz hetek következtek. A grófnő kemény erőpróba elé állította teljesítőképességét. Reggelente a piperézkedésnél segédkezett, amitől sokszor a fizikai rosszullét kerülgette. Utána felolvasott, úrnője levelezését intézte, sétálni ment vele, nem mozdulhatott a közeléből. Ha egy órára elengedte magától, akkor elhalmozta varrnivalóval. A grófnő gátlástalanul kihasználta kézimunka-tehetségét. A nap folyamán két-három alkalommal segítenie kellett az átöltözésben, éjszaka nemegyszer a grófnő szobájában, a pamlagon aludt, amikor az idős hölgy gyengélkedett.

Partenkirchenbe érkezésüket követően néhány napig fellélegezhetett, és több ideje jutott magára, mivel a grófnő a barátnőjével foglalkozott. Ám ezután az öreg hölgy úgy ítélte, ablakon kidobott pénz lenne a fizetése, ha nem látná el mindenféle varrással nemcsak a maga, hanem hasonszőrű barátnője számára is, aki szintén nem restellte kiaknázni Rosemarie képességeit. Így a leány a komorna, a varrónő és a társalkodónő szerepét is betöltötte, sőt, a szállodában rendezett társas esteken sokszor énekével és zongorajátékával kellett szórakoztatnia a vendégeket. A tetszést és köszönetet aztán a grófnő gyűjtötte be.

Rosemarie örült, mikor úrnője végül a hazautazás mellett döntött. Remélte, hogy Alteichenben kevésbé megerőltető napok várnak rá.

Thüringiába érkezésük előtt ijesztő politikai hírek kaptak lábra. Küszöbönálló harcokról rebesgettek, de senki sem hitt igazán a szóbeszédnek.

Ám alig töltöttek el néhány hetet a kastélyban, amikor kitört a háború.

A hadi események Rosemarie-ra is hatást gyakoroltak. Az Alteichen-kastély azonban távol feküdt a világ zajától, s a leányt egyébként is annyira lefoglalta saját siralmas helyzete, hogy a messze földön zajló csatározásokról szóló értesüléseket fásult beletörődéssel vette tudomásul. Úgy érezte, vele már különben sem történhetne semmi jó, neki soha többé nem süt fel a nap. Hiába igyekezett bátran helytállni, az egész világ vigasztalan, egyhangú szürkeséggé változott.

Reménye, miszerint a kastélybeli élet valamivel barátságosabb és elviselhetőbb lesz, nem teljesült. Á szép, nagyúri kastély és pompás környezete viszont kivívta csodálatát. Legalább a szeme felüdült kissé. Az is megkönnyebbülést jelentett, hogy a grófnőt megint öreg komornája ápolta és szolgálta ki. Így a legundorítóbb feladatoktól mentesült.

A helyükbe azonban a grófnő sietve számtalan más kötelezettséget rótt rá. Mostantól Rosemarie szabta-varrta minden ruháját, a régieket pedig átalakíttatta vele. Ezenfelül művészi hímzéseket is kellett készítenie.

Látástól vakulásig nem volt megállás. Ha nem kellett volna úrnőjét sétáin és kikocsizáskor elkísérnie, szabad levegőre sem jutott volna.

Cseppet sem könnyű élet jutott tehát neki, valóban keményen meg kellett küzdenie a fennmaradásért.

Önfegyelemmel, türelmesen viselte a rámért megpróbáltatásokat. Csak szobájának magányában tört ki belőle olykor a kétségbeesés, amikor a grófnő zsémbelődése különösen meggyötörte. De mindjobban beleszokott megváltoztathatatlannak tekintett, keserves Sorsába. Vitézül legyűrte időnként kirobbanni készülő felháborodását, amikor a grófnő újabb meg újabb terheket rakott rá, őrjöngött egy véleménye szerint feleslegesen kiadott fillér miatt, vagy más módon töltötte ki rajta rosszkedvét. A cselédek egyszerűen faképnél hagyták az öregasszonyt, amikor sanyargatni akarta őket, de Rosemarie-nak maradnia kellett.

Néma megadással tette a dolgát, és örült, hogy legalább a betegápolástól és a szobalányi teendőktől megszabadult.

Talán máshová szegődött volna, de a háború egészen más viszonyokat teremtett, s meg kellett becsülnie biztos állását ezen az idilli környezetben fekvő, békés szigeten..

Gondolatai gyakran tévedtek vissza a múltba. Szinte álomnak tűnt a korszak, melyben a társaság ünnepelt, körüludvarolt kedvenceként szerepelt. Sokszor eszébe jutottak a Rittner fivérek is. Ezekben a vérzivataros időkben bizonyára ők is bevonultak, hogy eleget tegyenek hazafias kötelességüknek. Rosemarie szívét különös félelem ragadta meg.

Így peregtek a napok egymás után.

Szerencsére Rosenberg grófnő, a gazdag nagynéni, gyakran fogadta rokonai látogatását. Ezek között akadtak fiatal, vidám hölgyek és urak, akik némi életet hoztak a kastély csendes falai közé.

Majd mindegyikük nagyon kedvesen, szeretetreméltóan bánt Rosemarie-val. Bizonyos mértékig hálásak voltak neki, mert eltűrte a néni szeszélyeit, s ezáltal sok kellemetlenségtől kímélte meg őket. Korábban oly gyakran cserélődtek a társalkodónők, hogy a grófnő sokszor hetekig nem tudott utánpótlásról gondoskodni. Ilyenkor mindig valamelyik fiatal rokonnak kellett feláldoznia magát, hogy a néni ne maradjon társaság nélkül. Ezt az egész család büntetésnek tekintette. A jámbor Rosemarie megmentette őket ettől a „kényszermunkától”, s ezért mindannyian nagyra becsülték.

Rosenbergné is jól tudta, mit köszönhet a leánynak, és csöndes elégedettséggel számolgatta, mennyit takarított még a ruhatárán. Mindennek eredményeként valamivel közvetlenebbül viselkedett rokonaival szemben, akik ezer apró figyelmességgel hálálták meg ezt Rosemarie-nak.

Különösen a grófnő egyik unokahúga, Loni von Schwarzburg került mind közelebb hozzá. Született Rosenberg grófkisasszony volt, a grófnő egyik unokatestvérének leánya. Míg az ura a nyugati hadszíntéren harcolt, a fiatalasszony az addiginál gyakrabban látogatott az Alteichen-kastélyba. Bár állandóan szorongott hőn szeretett férje életéért, derekasan viselkedett, s kifelé mindig vidámnak, gondtalannak mutatta magát.

Minél jobban megismerte látogatásai során Rosemarie-t, annál nyájasabban közeledett hozzá.

Hosszú évek teltek el. Odakint lángokban állt a világ, de az Alteichen-kastélyban ez alig érződött. A grófnő persze sajnálkozott, amiért nem utazgathat, ahogy azelőtt, Rosemarie viszont nem bánta ezt, és viszolyogva gondolt arra, hogy újra szobalány és ápolónő legyen. Inkább órákon át görnyedt a varrás fölé.

Schwarzburgné ismét Alteichenben időzött, s egyik nap déltájban, mialatt a grófnő ebéd utáni pihenőre vonult vissza, beosont Rosemarie-hoz, aki szokás szerint kézimunkázással foglalkozott.

- Feltarthatom egy kis csevegéssel, Rosemarie kisasszony? - kérdezte mosolyogva.

- Tudja, méltóságos asszony - húzta ki magát sóhajtva a leány -, hogy mindig örülök, ha a társaságát élvezhetem.

- Szegénykém! - foglalt helyet Schwarzburgné. - Már megint egy rakás varrnivaló? Agyondolgozza magát. Tegye gyorsan félre azt a munkát, és pihenjen egy keveset!

- A grófnő holnap este ezt a ruhát szeretné felvenni.

- Nem dől össze a világ, ha a néninek valami mást kell magára öltenie - élcelődött a fiatalasszony.

- De engem megszid, ha ez nincs kész.

- Akkor is megteszi, ha elkészül, mindig talál alkalmat a zsémbelődésre.

- Igaz, szidásban sosincs hiány - bólogatott bágyadt mosollyal Rosemarie.

- Na, látja, akkor miért nem pihen többet? Szerezzen magának egy-két jól megérdemelt nyugalmas órát, amíg a néni alszik, vagy nincs a közelben! Maga itt három helyett dolgozik, és a munkája egytizedét sem fizetik meg. Ilyen jámbor teremtéssel még életemben nem találkoztam, nem tudom tovább nézni, hogy kiszipolyozza magát - szögezte le, és egyszerűen kivette Rosemarie kezéből a munkát.

- Nem szeretnék alkalmat adni a méltóságos asszonynak - nézett rá elbizonytalanodva a leány -, hogy elégedetlen legyen velem.

- Ó, maga szegény, ártatlan kis bárány! Ha tudná, mennyire elégedett magával! Csak épp nem mutatja, nehogy eszébe jusson fizetésemelést követelni. Térjen már észre! Az a lényeg, hogy a néni minden áldott nap kedvére zsémbelődhessen, maga még szívességet is tesz neki, ha hébe-hóba okot ad rá, aminél mi sem könnyebb. Rettentően sajnálom magát. A néni rigolyáinak se szeri, se száma, a tetejébe mértéktelenül kihasználja a munkaerejét. Természetesen mindannyian nagyon örülünk, hogy ilyen sokáig kibírta mellette. Eddig egyszer sem fordult elő, hogy egy társalkodónő három, de legfeljebb négy hónapnál tovább maradt volna. Maga már évek óta az alkalmazásában áll, és még mindig nem veszett össze vele. Valamennyien bámuljuk a türelmét, de én már nem állhatom meg szó nélkül ezt a helyzetet; Segíteni akarok magának, hogy kissé elviselhetőbbé tegyem az életét.

Rosemarie szép, tiszta szeme könnybe lábadt.

- Drága méltóságos asszony, már az is segítség, hogy időnként idejön, és kedves hozzám.

- Milyen keveset vár maga az élettől - jegyezte meg csodálkozó együttérzéssel Schwarzburgné.

- Nincs más választásom - sóhajtott a leány.

- Egyetlen hozzátartozója sincs? - kérdezte részvevőn a fiatalasszony.

- Nincs, egy szál magam vagyok.

- Úgy tűnik, sok megpróbáltatáson ment keresztül.

- Egyik pillanatról a másikra mindent elveszítettem - húzódott fájdalmas ráncokba Rosemarie homloka. - Előtte csak az élet napos oldalát ismertem. De, kérem, ne is beszéljünk erről!

- Bocsássa meg, ha tolakodónak érezte az érdeklődésemet!

- Távol álljon tőlem, hogy annak tekintsem, méltóságos asszony! - rettent meg. - Csak nem akarom feltépni a régi sebeket, mert akkor kétszeresen érzem, mekkorát fordult körülöttem a világ. Szívből köszönöm az együttérzését, kimondhatatlanul jóságos hozzám.

- Talán egyszer viszonozhatjuk a családnak tett szolgálatait - fogta meg Schwarzburgné a leány kezét amiért villámhárítóként segít levezetni a néni szeszélyes kitöréseit. Most pedig hagyjuk ezt a komor témát, és keressünk valami vidámabbat! Ma levelet kaptam a férjemtől, melyben közli, hogy legkésőbb karácsonykor hosszabb szabadságra jön, ha egyáltalán eltart addig a háború. Ettől olyan jó a kedvem, és szeretném, ha maga is osztozna ebben.

Kedélyesen elbeszélgettek, és Rosemarie egy órácskára csakugyan félretette a munkát.

Schwarzburgné együtt érző viselkedése rendkívül jólesett neki, újra embernek érezte magát - vidámnak és fiatalnak, akire néha hullhat egy kis napsugár.

Az asszony ettől kezdve tőle telhetően igyekezett egy-egy órányi pihenőhöz juttatni őt, és nem kis elégtétellel látta, hogy a néni semmivel sem házsártoskodik többet, mint azelőtt.

Beköszöntött az ősz.

A grófnő unokahúga tél elejéig Alteichenben szándékozott maradni, de hirtelen meglepő hír érkezett. Schwarzburg bejelentette váratlan hazatérését: megkötötték a fegyverszünetet.

Németországban zaklatott időszak vette kezdetét. A fegyverszünetet politikai földindulás követte - kikiáltották a köztársaságot.

Az Alteichen-kastély most is távol maradt a forrongástól, de a tél különös, nyomasztó teherként nehezedett erre a csöndes tájékra is. Rosenberg grófnő égbekiáltó pimaszságnak találta, hogy az emberek egyenlőséget követelnek, mindenki uraskodni szeretne, másokat szolgálni persze senkinek sem akaródzik.

Most aztán senki sem tudott a kedvére tenni, Rosemarie-ra is nehéz napok következtek. Az idős hölgy gyengélkedni kezdett, állandóan az ágyat nyomta. A leány naponta felolvasta neki az újságokat, ő pedig egyik felháborodásból a másikba esett az országban zajló változások hallatán, féktelen dühe mindinkább megbetegítette.

A rokonok továbbra is látogatták, karácsony után bejelentkezett a Schwarzburg házaspár is. Február elejére jelezték érkezésüket.

Elmúlt az újév, már 1919-et írtak. Az országban az éhínség réme fenyegetett. Rosenberg grófnő állapota egyre aggasztóbbra fordult, de nem gondolt a halálra. Senki nem ejthette ki a közelében ezt a szót. Betegségét múló gyöngeségnek tartotta.

Minden erejét dühkitörésekre fecsérelte, haragja szokás szerint túlnyomórészt Rosemarie ártatlan fejére zúdult.

A leány legnagyobb örömére megjöttek Schwarzburgék.

Odakint mindent fehér hótakaró borított, békesség honolt erdőn és mezőn.

Egy ízben a grófnő megint Rosemarie-n töltötte ki a dühét. A leány az előszoba ablakánál sírdogált, amikor Schwarzburgné odalépett hozzá.

- Szegénykém - tette karját részvevőn a vállára hogy bírja ezt a keserves életet?

- Ki kell tartanom, méltóságos asszony - szárította fel gyorsan a könnyeit Rosemarie.

- Miért kell?

- Mert itt keresem a kenyeremet.

Akadnak sokkal kellemesebb munkahelyek is. Példának okáért én is könnyen szerezhetnék magának másik állást. Az egyik barátnőm, egy született Reinsberg bárókisasszony, akivel egy intézetbe jártam, épp ma írt nekem, hogy szívesen alkalmazna egy rokonszenves ifjú hölgyet társalkodónőként. Két éve férjezett, de első gyermekét röviddel a születése után elveszítette, emiatt búskomorságba esett, és az ura szeretne fiatal társaságról gondoskodni i számára. A férfit üzleti ügyei annyira elfoglalják, hogy az asszony egész napra magára marad. Mihelyt hazatérek Alirichenből, néhány hétre látogatóba jön hozzám, s azután akarja felvenni az új alkalmazottat. Ez alkalmasnak látszik a maga számára. Nála rendkívül jó körülmények közé kerülne. Amíg a néni beteg, addig persze nem ajánlhatom magát máshova. Amint azonban felépül, nyugodt lelki ismerettel megtehetem. Éppen eleget senyvedett, megérdemli, hogy jó helyet kapjon. A nagynéném pedig majd egy kevésbé értékes emberen próbálhatja ki a szeszélyeit.

- A méltóságos asszony végtelenül jó hozzám - háláikodott Rosemarie.

- Jaj, istenem, hát nem bírom elnézni, ahogy a néni zsarnokoskodik magával. Szóval megpróbálom fenntartani magának az állást a barátnőmnél, de nehogy említse a nagynénémnek, különben én szorulok.

- Dehogy, méltóságos asszony, egy szót se szólok, és még egyszer hálásan köszönöm a jóságát.

Ez már hovatovább bűn - csókolta meg elérzékenyülve az, arcát Schwarzburgné -, hogy méltatlanul elfonnyad ebben a vidéki magányban, csupa vénség között. Az Úristen biztosan nem erre teremtett egy ilyen bájos emberpéldányt. Itt senki sem örülhet magának, legfeljebb én, és ezzel nem sokra megy - fejezte be derűsen.

Rosemarie hirtelen elpirult.

Schwarzburgné csodálkozva nézte, nevetve biccentett, és eltűnt.

A grófnő állapota napról napra rosszabbodott. Schwarzburgék ismét elutaztak, újabb rokonok váltották fel őket.

Március végén a betegnél néhány napos átmeneti javulás mutatkozott, azután hirtelen meghalt. Az éjszaka közepén lehelte ki lelkét, csak öreg komornája volt mellette.

VIII.

A haláleset egy csapásra megváltotta Rosemarie-t minden kínszenvedéstől, mégis szorongva tekintett a jövőbe. Mi vár rá, hová veti a sors?

Schwarzburgné nem hallatott magáról. Vajon tényleg szerez neki állást a barátnőjénél?

Tudta magáról, hogy nem harcos természet, minden ereje a türelmében rejlik. Rengeteget elviselt zokszó nélkül, most pedig félt, hogy önállóan kell cselekednie. Szinte inkább nyakába vette volna a régi jármot.

Schwarzburgné azonban nem feledkezett meg róla. Rögtön a temetési szertartást követően félrevonta Rosemarie-t.

- Most egyszerre megszabadult, Rosemarie kisasszony, és nyugodt lélekkel ajánlhatom a barátnőmnek. Futólag már meg is említettem neki az ügyet. A látogatása valamelyest későbbre tolódott, de holnaputánra mindenképpen várom. Azonnal beszélek vele, azután értesítem magát. Egyelőre maradjon nyugodtan Alteichenben, remélem, hogy innét egyenesen a barátnőmhöz mehet. Árra azonban már most felkészítem, hogy néhány évre szerződéses kötelezettséget kell vállalnia, mert a barátnőm a gyermeke halála miatt kissé búskomorrá és emberkerülővé vált. Nem akarja kitenni magát annak a veszélynek, hogy hamarosan ismét váltania kelljen. Kölcsönös rokonszenv esetén tehát arra számíthat, hogy hosszabb ideig nem mondhat fel.

- Nekem csak jó - szorította szívére a kezét a leány, ha évekre biztosított az állásom.

- Ezt nyugodtan el is fogadhatja. A barátnőm jólelkű, finom gondolkodású asszony, nála, a mostanival Összehasonlítva, a mennyországban érezheti magát. Az egész család hálás a szolgálataiért, ezért örülök, hogy jó álláshoz juttathatom.

- Köszönöm, méltóságos asszony! Bár a megboldogult grófnő mellett sok nehéz percet éltem át - sóhajtotta a leány -, mégis Alteichen lett az otthonom. Most, hogy az úrnőm meghalt, már nem is tűnik olyan keservesnek mindaz, amit el kellett viselnem. Bármi történt, sajnálni fogom itt hagyni Alteichent. Amióta az intézet kapuján kiléptem, itt találtam először otthonra az édesanyámmal folytatott, nyugtalan vándorélet után, s elborzadok a gondolattól, hogy ismét szüntelenül egyik helyről a másikra kóboroljak. Rettegek az ismeretlentől. Ezért külön köszönöm a segítségét,

- Számíthat rám, meglátja, minden rendbe jön. A háború és következményei mindannyiunkat megviseltek kissé, a barátnőm férje is éveket töltött a harctéren. Most azonban újra reménykedünk, hogy jobb idők jönnek, bár a politika egét még felhők borítják. A férfiak legalább már hazatértek. A barátnőm sincs már egyedül, mint amikor kisgyermekét elveszítette, és ismét jobb kedvre derülhet. Ebben magának kell segítenie. Ki tudja, talán abban a házban maga is megtalálja a boldogságát? A barátnőméknél újra megélénkül a társasági élet, sokat forgolódhat férfitársaságban, megcsodálják a szépségét, talán alkalmas férj is akad.

- Házasságra nem is gondolok, méltóságos asszony - mosolygott fáradtan Rosemarie. - Egy szegény leány már a háború előtt sem nézett jó kilátások elébe, most pedig jelentősen megnehezedtek az életkörülmények, szinte csak a gazdagok házasodhatnak. Azzal is megelégszem, ha jó állást kapok.

-Azt csak bízza rám! Mindenesetre azt tanácsolom, amennyiben több évre előre leköti magát, férjhezmenés esetére tartsa fenn a szerződésben a felmondás lehetőségét! - erősködött Schwarzburgné.

- Ilyet biztosan nem teszek - rázta a fejét a leány. - Inkább örülök, hogy évekre alkalmaznak.

A fiatalasszony mosolyogva fürkészte Rosemarie bájos arcát, mély a csendes alteicheni évek alatt még inkább megszépült. Finom vonásai elmélyültebbé és átszellemültebbé váltak. Huszonnégy évesen bámulatos, elragadó teremtéssé érett, aki könnyen elrabolhatja egy férfi szívét.

Schwarzburgné persze nem sejtette, milyen szomorú tapasztalatok állnak a háta mögött.

Nem elégedett meg azonban azzal, hogy jó állást szerezzen Rosemarie-nak. Feltette magában, hogy még ma, az örökség felosztásakor beszél rokonaival, nem juttathatnának-e a hagyatékból egy összeget az elhunyt fiatal társalkodónőjének is.

Elhatározását valóra is váltotta, ékesszólóan és nagy meggyőző érővel idézte valamennyiük emlékezetébe, mekkora hálára kötelezte őket szolgálataival Rosemarie, s végül - hosszas vita után - ki is harcolt a leánynak tízezer márkát.

A grófnő elmulasztott végrendeletet készíteni, az idős embereknek ahhoz a csoportjához tartozott, akik félnek a halálra gondolni. Így hűséges cselédeiről sem gondoskodott. Schwarzburgné kezdeményezésére a család ezt a kérdést is méltó módon elrendezte, Rosemarie pedig még aznap kézbe kapta a tízezer márkáról szóló csekket.

Lehetetlen leírni, milyen érzésekkel fogadta a leány ezt a körülményeihez képest hatalmas summát. Örömében a lélegzete is elállt. Eszébe jutott a kis fekete füzet, mindenekelőtt arra gondolt, hogy visszafizetheti Magnus Rittner pénzét.

Nyomorúságos fizetéséből természetesen egy fillért sem tudott félretenni, nem maradt mása, csak az a kétezerötszáz márka, amit annak idején a gothai bankba átutaltatott. Ez csak vésztartaléknak felelt meg, az égből pottyant tízezer márkából azonban az anyai adósság egy részét akarta törleszteni. Legelőször Magnus Rittner követelését kívánta kielégíteni.

Büszke öröm töltötte el. Szobája magányában elővette a kis füzetet, és átgondolta, kinek adja vissza a pénzét Magnus Rittneren kívül. Választása Schliebenre és egy bizonyos Dreyhaupt konzulra esett. E két úriembernek szerencsére tudta a címét. Az előbbinek kétezer, az utóbbinak háromezer márka járt. Felszabadult érzés dagasztotta a keblét. Hála istennek, kártalaníthatja Magnus Rittnert, megmenekül egy nyomasztó lelki tehertől. Éveken át szorongva gondolt arra, hogy talán sohasem jut olyan helyzetbe, hogy visszafizethesse tartozásait. Most hirtelen a jószerencse az ölébe hullajtottá ezt az összeget. Buzgó hálaima szállt ajkáról az ég felé.

Nem tűnődött sokáig, másnap szabaddá tette magát, és Schwarzburgék társaságában Gothába utazott - a házaspár ott lakott egy csinos villában -, és felkereste a bankot.

Beváltotta a csekket, majd átutalási megbízást adott, ötezer márkát Magnus Rittner, háromezret Dreyhaupt konzul, kétezret pedig Schlieben számlájára küldetett az anyja nevében, korábban kapott kölcsönök kiegyenlítése címén. A két utóbbi úriembernek magyarázatképpen írni is szándékozott, Magnus Rittnernek azonban nem akart hírt adni magáról. Úgy érezte, nincs joga ehhez. Elég, ha a férfi látja, hogy a mama tartozását törlesztették.

Ettől kezdve mégsem tudott másra gondolni, egyedül arra, miként fogadja majd a pénzt Rittner. Egyre maga előtt látta, olyan tisztán, mintha előző nap találkoztak volna. Minden arcvonását elméjébe véste, újra és újra megjelent előtte, amint szomorú, szánakozó szemmel néz rá.

Különös módon Fred Rittner képe valósággal kitörlődött az emlékezetéből, bátyjának markáns egyénisége viszont tökéletesen rögzült benne. Az eszébe sem jutott, mit fog szólni Fred, hogy visszakapják az ötezer márkát. Csak az foglalkoztatta szüntelenül, mit gondol majd a fivére. Kicsit elnézőbben tekint a mamára - és őrá?

Vajon hogy mehet sora? Megjárta a frontot, harcolt, talán meg is sebesült?

Hirtelen görcsbe rándult a szíve.

Egyáltalán él-e? Nem esett-e áldozatul a világégésnek? Reszketett, hideg borzongás futott végig a testén.

Nyugtalanul várta a bank értesítését, miszerint megbízásait teljesítették. Ebből megtudhatta, hogy Magnus Rittner az élők sorában van-e. A visszaigazolásból világosan ki fog derülni.

Szíve ismét csordultig telt fájdalommal. Gothából hazafelé menet gyászos tekintettel bámult maga elé. Megelevenedett a múlt, megbolygatta nagy erőfeszítéssel kiküzdött lelki békéjét.

Az is újra felötlött benne, hogy az anyja halála után Heinzius a kezét és szívét ajánlotta neki. Keserves sorsa ellenére sohasem bánta meg, hogy elutasította. így mégis szabad maradt, és megmentette önbecsülését.

Amikor az Alteichen-kastélyhoz közeledve feltárult előtte a festői szépségű épület, mélyet sóhajtott. Idestova öt esztendeje ez az otthona, s most hamarosan el kell hagynia. Ki tudja, hová vezet innen az út?

Csöndes, szerény egyéniséggé vált, megtanulta, hogy szolgálatkészen mások szeszélyeihez igazodjék. Vajon mit hoz a jövő?

IX.

Magnus Rittner és öccse valóban éveken át küzdött a harctéren. Felváltva engedték őket szabadságra, hogy a festékgyárban kézben tarthassák az ügyeket. Az üzlet nem éppen zökkenőmentesen folyt a hosszú háborús évek alatt. Ezen a téren is adódtak veszteségek, de végül mégis minden egyenesbe jött. A fegyverszünet után a két fivér végleg hazatért, és helytállt a gyár élén. Minden erejüket latba vetették, hogy a termelés újra elérje a korábbi színvonalat.

Fred Rittner két évvel ezelőtt, amikor hosszabb szabadságot kapott, feleségül vette Reinsberg báró leányát, és a gyár közelében újonnan épült, dús lombú fákkal övezett villába költözött vele. Magnus a szülői házban maradt, öccsétől néhány percnyi távolságra. Kettejük otthonát ugyanaz a szép park ölelte körül.

Magnus gyakran időzött fivére házában, legtöbbször ott is étkezett. Még mindig nem nősült meg.

A fiatalabbik Rittner rég elfelejtette Rosemarie von Saltent. A leány csak rövid epizódot jelentett életében, sokan mások követték, míg végül a férfi csapongó szívében el nem foglalta helyét a szép Reinsberg baronesse. Fred a háború közepén vezette oltár elé korán elárvult, ifjú hitvesét, s a nehéz idők őt is valamivel komolyabbá, érettebbé tették.

Magnus azonban sokkal szótlanabbá, zárkózottabbá vált. Mindeddig egyetlen nő sem tudott közel férkőzni hozzá. Megerőltető munkája nem sok szabad időt hagyott a számára. A nyugalom ritka óráiban azonban újra és újra egy finom metszésű, bájos leányarc jelent meg lelki szemei előtt, gesztenyebarna hajkoronával és tiszta, szürke szempárral, mely oly csodálatosan tudott ragyogni. Kézzelfogható közelségben rajzolódott ki előtte Rosemarie von Salten alakja, szépen ívelt, halványpiros száján édes, elragadó mosoly játszott.

Így őrizte meg emlékezetében, és a kép hívatlanul előbukkant, valahányszor pihenni próbált. Soha nem feledte, ellentétben öccsével, aki hamar túltette magát rajta. Gyakran kérdezte magától nyugtalanul, vajon mi történhetett azóta a leánnyal.

Schlieben még akkoriban, Kairóból hazatérőben ellátogatott hozzá, és leírta, milyen benyomást tett rá a Rosemarie-val való találkozás a szálloda parkjában. Bevallotta, hogy szinte lelkiismeret-furdalást érez, amiért feltárta előtte Saltenné üzelmeit.

- A kicsike másként a kedves öccse boldog hitvesévé vált volna, s most már meggyőződésem, hogy teljesen ártatlan, semmit sem tud az anyja viselt dolgairól - jelentette ki.

Beszélgetésüknél Fred is jelen volt, s az előbbi mondat hallatán meglehetősen szenvtelenül vállat vont. Addigra már új szerelemmel vigasztalódott, és biztosította a földbirtokost, hogy nagy hálára kötelezte.

Magnus Rittnert annál inkább szíven ütötték a szavak. Ő maga egy percig sem kételkedett Rosemarie vétlenségében. Szinte bűntudat gyötörte, amiért sorsára hagyta a leányt, meg sem kísérelte kimenteni méltatlan körülményei közül.

Pár hónap múlva azután kitört a háború, s nem maradt ideje Rosemarie után nyomozni, pedig szívesen megtette volna. A nehéz szolgálat egész embert követelt, de a leányt sohasem feledte. Mind a mai napig sokat adott volna érte, ha megtudhat valamit sorsa alakulásáról.

A háború befejeztével minden erejét a vállalatnak szentelte. Fred öccse szintén maradéktalanul ellátta a saját feladatát, és derekasan dolgozott, de munkája főként a laboratóriumra szorítkozott, melynek élén állt. Magnus legfőbb vezetőként a gyár egészét irányította.

Egy verőfényes, nyáriasan meleg tavaszi vasárnapon a dolgozószobájában ült. A gyárban szünetelt a munka, saját magának azonban nem engedélyezhetett pihenőt, a hétköznapok nem bizonyultak elégségesnek temérdek teendője elvégzéséhez.

A kitárt ablakon üde tavaszi levegő áradt a helyiségbe. Odakint az ünnepnap nyugalma honolt. Az énekesmadarak ujjongva adták hírül a világnak, hogy itt a kikelet.

A férfi komor arccal futotta át az újságokat, amelyekből semmi örvendetesei sem tudott meg, azután az üzleti könyvek és iratok fölé hajolt.

Figyelmesen végignézte a postát, melyben egyebek között egy banki egyenlegértesítő is lapult, és hirtelen megdermedt.

„Ezúton tájékoztatjuk, hogy folyószámlájára ebből és ebből a gothai bankból Maria von Salten asszony nevén 5000, - azaz ötezer márkát utaltak át.”

A közlemény villámcsapásként érte. A fény felé tartotta a papírt, és arra a pontra meredt, ahol Saltenné heve állt, mint aki nem hisz a szemének. Soha nem számított arra, hogy valaha is visszakapja tőle a pénzt, amelyet most, öt esztendő múltán, egyszer csak elküldött neki.

Talán jobb körülmények közé került, és megengedhette magának, hogy kiegyenlítse tartozásait? Esetleg a leánya mégis fényes partit csinált, s ez tette lehetővé a kölcsönök visszafizetését?

Visszaeresztette a lapot az íróasztalra, és lebámult rá. Mintha a hír nyomában újraéledt volna keblében a fájdalom, amely annak idején Rosemarie miatt kínozta. Az asztalra könyökölt, és elfedte égő szemét.

Rosemarie! Rosemarie von Salten! Merre jársz? Mi lett a sorsod? - mart szívébe a kérdés. Vajon nem helytelenül tette-e, hogy magára hagyta, meg sem próbált segíteni rajta? Inkább elmenekült a közeléből, merő gyávaságból, nehogy elárulja a szerelmét.

Ismét felrémlett előtte az igéző szépségű leány alak. Mintha édes bűverő áradt volna belőle, melyet csak egy tiszta lélek sugározhat. És ez a varázs még most, öt esztendő elteltével is hatott.

- Rosemarie… - hagyta el a komoly, halk szavú férfi ajkát a név, akár egy becézés, és szívébe belésajdult a csillapíthatatlan vágy.

Így ült egy darabig mozdulatlanul, emlékeibe merülve.

Hirtelen összerezzent. Nyílt az ajtó, az öccse lépett be.

Külsőleg ő sem sokat változott. Kissé vállasabb, férfiasabb lett, a szeme valamivel komolyabban csillogott.

- Nem zavarlak? - kérdezte, és megköszörülte a torkát.

Magnus, mintha álomból ébredt volna, jóképű öccsérc nézett, akit minden kisebb-nagyóbb hibájával együtt is annyira szeretett.

- Sohasem zavarsz. Mi szél hozott?

- Csak azért jöttem, mert befejeztem a munkámat. Ma is dolgoztam pár órát a laboratóriumban, és a kísérlet az új festékekkel sikerrel járt. Ezáltal egy fokkal kevésbé függünk a külföldtől, ezeket a termékeket hazai alapanyagból is előállíthatjuk.

Az idősebbik Rittner máris visszazökkent a munkába.

- Gratulálok! - nyújtotta a kezét öccsének. - Ezzel ismét hatalmas lépést tettünk előre.

- Hála istennek! Tudtam, hogy örülni fogsz, ezért rohantam egyenesen hozzád. Persze megint nyakig ülsz a munkában.

- Még maradt egypár elintéznivalóm.

- Akkor nem is tartalak fel sokáig. Mára végeztem, szeretnék egy-két órát a feleségemmel tölteni.

- Tedd azt! Hogy van Ellen?

- Hát, valamivel élénkebbnek tűnik. Készül az útra. Remélhetőleg kissé felderíti ez a látogatás a barátnőjénél, Schwarzburgné igazán kellemes, szórakoztató társaság. Hálára kötelezne, ha kicsit vidámabb irányba terelné Ellen gondolatait. Szegény egyelőre képtelen kibontakozni a gyászból.

- És te? - nézett fel kérdőn Magnus.

Fred vállat vont.

- Persze én is jobban örültem volna, ha a kislány életben marad, de tudod, milyen gyengécske volt. Ellen a terhessége alatt túl sokat emésztette magát, amiért vissza kellett mennem a frontra. Nagyon lesújtotta az egyedüllét, és ez bizonyára a magzatra sem maradt hatástalan. No, de mit használ már a búslakodás? Különben is még minden jóra fordulhat. Isten áldásával egy esztendő múlva egy kis vasgyúrónak örvendezhetünk. Csak Ellen legyen újra egészséges és vidám. Néha tényleg úgy érzem magam vele, mintha egy tragédia közepébe csöppentem volna.

- Légy türelemmel! A nejed sajnos túl sokat marad egyedül, és ilyenkor folyton tépelődik. Ezért jó, hogy keres magának egy fiatal társalkodónőt.

- Igen, ezt én is helyeslem - bólintott az öcs. - Schwarzburgné azt írta, hogy nemrégiben elhunyt nagynénje, Rosenberg grófnő társalkodónője a rendelkezésünkre áll. Állítólag tüneményes az illető. Ellen rögtön magával is hozza, amikor visszatér a látogatásból. Remélem, tényleg kellemes teremtés. Nem bánnám, ha végre kicsit derűsebbre fordulna otthon a hangulat. Akkor megyek. Ebédnél találkozunk.

- Ott leszek.

- Még át kell öltöznöm, ebben a vegyszerszagú gúnyában nem vagyok szalonképes. Csakhogy újra embernek érezhetem magam! Tudj' isten, ha az élet nem is csupa örömünnep, azért mégis szép idehaza. Majdcsak kialakul az itthoni helyzet is.

- Reméljük, Fred. Csak a munka, a megfeszített munka menthet meg minket. A mi dolgozóink értelmes emberek, pontosan tudják, hogy sztrájk nélkül is megkapják, ami jár nekik. Azt hiszem, nem kell aggódnunk.

- Ez meggyőződésem, és ezért téged illet köszönet. Te vagy a gyár lelke, a munkások úgy bíznak benned, mint a saját apjukban. Nem puszta szavakkal, hanem személyes példamutatással hatsz rájuk. Büszke vagyok rád - mondta Fred tiszta szívből. Sohasem lakott benne jobb és nemesebb érzés, mint a bátyja iránti szeretet és tisztelet.

- Ezt én is elmondhatom veled kapcsolatban - biccentett mosolyogva Magnus. - Hanem várj csak egy pillanatig, hadd mutassak valamit, mielőtt elmész! Az imént került a kezembe egy különös értesítés. Nyilván emlékszel, hogy annak idején, Kairóban ötezer márkát adtam kölcsön Saltennénak.

Fred meghökkent.

- Nem szívesen emlékszem vissza arra az időre - vonta össze a szemöldökét -, kivált hogy Ellennek azóta sem meséltem róla. Nem is kell megtudnia, úgyhogy a jelenlétében ne beszélj erről!

- Ez magától értetődik.

- Hogy kerül most elő ez a dolog?

- Ide nézz! Saltenné a gothai bankból átutaltatta nekem ezt az ötezret.

- Teringettét! Szerencsés fordulat. Nem is feltételeztem, hogy valaha eszébe jut visszafizetni.

- Én is így vélekedtem, ezért eléggé meglepett.

- Annyi mindenesetre kiderül belőle, hogy jól megy Saltenéknak. A szép Rosemarie vélhetőleg jó partit csinált. Kedves egészségére!

- Ez minden, amit a hír hallatán érzel? - kémlelte tekintetét a bátyja.

- De, kedves Magnus, hiszen ez már a múlt - felelte Fred könnyed nevetéssel. - Őszintén szólva, azt is elfelejtettem, hogy Saltenék a világon vannak. Annyi minden jár az ember fejében, az efféle ifjúkori szamárságok hamar kihullanak belőle. Mert csak annak nevezhetem, hogy vakon beleestem a szép Rosemarie hálójába.

- Szeretett téged, ahhoz nem fér kétség - rándult meg Magnus arca. - Ahogy az ártatlanságához sem.

- Felőlem! Akkor is jó, hogy Schlieben figyelmeztetett bennünket. Micsoda átokverte história kerekedhetett volna ebből! Még ha Rosemarie-tól eltekintünk is, az anyja akkor is szélhámosnő, semmi egyéb. Isten ments az ilyen anyóstól! De most már hagyjuk ezt a régi ügyet! Örülj, hogy visszakaptad a pénzedet. Viszlát ebédnél!

- Viszlát, Fred!

„Neki semmit sem jelentett, nekem meg a szívem szakadt”-nézett az öccse után Magnus.

A munkája fölé hajolt, és felejteni próbált. Rosemarie von Salten emléke minden eddiginél jobban gyötörte.

Egy órával később a parkon át ballagott Fredék villája felé.

Sógornője - szép, karcsú, szőke asszony - a szalonban fogadta. Kék szeme bánatosan csillogott.

Magnus a maga lovagias módján üdvözölte.

- Hogy érzed magad, Ellen? - kérdezte nyájas tekintettel.

Az együtt érző hangra bágyadt mosoly felelt;

- A lehetőségekhez képest tűrhetően. Testileg jobban és frissebben, mint már rég.

- Ennek örülök. Kitűnő színben is vagy. Most már ideje, hogy a kedved is helyre jöjjön egy kicsit. Ezt kívánom neked és az öcsémnek. Hidd el, ő is szenved a lelkiállapotod miatt, kivált hogy mostanában a gyárban is sok a gond.

- Fred panaszkodott rám? - sóhajtott az asszony.

- Nem rád, hanem arra, hogy folyton szomorkodsz.

- Nem ugrálhatok örömömben a történtek után.

- Ezt nem is várja tőled senki - simogatta meg a kezét nyugtatólag a férfi. - Csak a saját érdekedben szeretnénk, hogy egy kicsit földerülj. Gondolj arra, hogy a férjed végleg hazajött, és vigyáz rád. Újra szépen élhettek.

- Te drága Magnus, tudom, hogy jót akarsz nekünk. Néha el is fog a szégyen, hogy nem tudom összeszedni magam. Ígérem, hogy megpróbálom. Megváltozik a helyzet, ha társaságot kapok. Nehezen viselem az egyedüllétet a rettenetes napok óta, amikor a gyermekem világra jött, és röviddel azután meghalt, miközben nem volt mellettem senki. Ha magamra maradok, nem találom a helyem, csak mászkálok céltalanul a házban. Már alig várom az új társalkodőnőt. Ő majd leköt, többé nem jut időm tépelődni, magamat emészteni. Így vidámabban fogadhatom esténként Fredet.

- Ezt örömmel hallom. Remélem, megfelel az az ifjú hölgy, akit Schwarzburgné ajánlott.

- Ó, Loni lelkesült hangon nyilatkozott róla, szerinte valóságos tündér. Öt évig bírta ki Rosenberg grófnő szolgálatában, akinél ellenszenvesebb perszónát elképzelni sem lehet, süldőlány korunk óta rettegtünk tőle. A barátnőmmel néhányszor én is meglátogattam az öreg hölgyet Alteichenben. Az egy káprázatos birtok Thüringiában, de sokkal jobban tetszett volna, ha nincs ott a kastély úrnője, a vörös szemhéjával, kampós orrával és károgó hangjával. Sokszor úgy éreztük magunkat nála Lonival, mint Jancsi és Juliska a mézeskalács házikóban. A háta mögött csak vasorrú bábának hívtam. Loni olyankor mindig nevetve befogta a számat: „Pszt, ő a mi gazdag nagynénink!”

Ellen máris felélénkült az emlékezéstől.

Magnus mosolyogva hallgatta.

- No, ha a grófnő olyan utálatos volt, akkor a társalkodónője nem panaszkodhat a cserére. Egyébként remélem, hogy a barátnőd, Schwarzburgné is jobb kedvre derít. Meddig maradsz nála?

- Fred két hétre engedett el.

- Akkor bízom benne, hogy tizennégy nap múltán derűsen és vidáman térsz haza a társalkodónők gyöngyével,

- Csak ne gúnyolódj! - mosolygott az asszony. - Ha az az ifjú hölgy öt esztendeig elviselte a grófnőt, aki azelőtt évente hat-nyolc társalkodónőt is elüldözött, akkor csakugyan valóságos gyöngyszem.

Ebben a pillanatban lépett be Fred. Kezet csókolt a feleségének, és üdvözölte a bátyját.

- Miféle gyöngyről van szó?

- A nejed új társalkodónőjéről.

- Vagy úgy! Reméljük, valóban olyan remek teremtés, mint a híre. Mi a helyzet, Ellen, asztalhoz ülhetünk?

- Csak rád vártunk, drágám.

Átvonultak az ebédlőbe, s az asszony az egész étkezés alatt valamivel vidámabbnak mutatkozott a szokásosnál. Egyszer még fel is kacagott, amikor Fred egy mókás történetet mesélt. A férfi boldogan csókolta meg a kezét.

- Hála istennek, Ellen, csakhogy végre nevetni hallak! Lám, még itt sincs az új társalkodónő, és máris hat rád - tréfálkozott.

Nem is sejtette - ahogyan Magnus sem ki az az ifjú hölgy, aki hamarosan a felesége alkalmazásába lép.

Másnap reggel Ellen Rittner elutazott.

X.

Schwarzburgné a barátnőjével üldögélt barátságos kis gothai villájának teraszán. Intézeti élményeiken nevetgéltek. A régi iskolatársánál töltött napok valóban lényegesen jobb kedvre derítették.

- Ma megismerkedhetsz Salten kisasszonnyal - említette a társalgás folyamán Loni. - Átjön bemutatkozni. Az első héten nem akartam hívatni, vártam, hogy előbb kicsit felengedj. Elküldtem az autót Alteichenbe, hogy idehozza, hamarosan meg is érkezik.

- Égek a kíváncsiságtól, hogy tetszeni fog-e - felelte Ellen legalább annyira, mint beharangoztad.

- Az nem is kérdés, el leszel ragadtatva! Káprázatos teremtés, köszönetét érdemiek, amiért átengedem neked.

Legszívesebben ugyanis megtartottam volna. Hála a busás örökrésznek, ami a néni hagyatékából rám jutott, most már ilyesmit is megengedhetek magamnak.

- Szóval megrövidítelek?

- Ne aggódj - nevetett Schwarzburgné -, nekem rengeteg a dolgom, és szórakozásban sem szenvedek hiányt, úgyhogy társalkodónő nélkül is elboldogulok, bár a férjemet nagyon leköti az üzlet. De ha a várakozásom ellenére netán nem felel meg a kisasszony, csak nyugodtan szólj! Akkor nálam marad, amíg másik állást nem talál. Szegény kicsit fél az ismeretlentől. Bizonyára azért is tartott ki olyan sokáig a nagynéném mellett, mert aggódott, hogy utána csak még rosszabb jöhet.

- Bevallom, tényleg izgulok, hogy milyen.

A két barátnő tovább diskurált erről-arról, míg meg nem hallották a közeledő autót.

Pár perc múlva megjelent Rosemarie von Salten.

Kicsit szorongva és elfogódottan állt eléjük, zavarában nem is figyelt Ellen nevére, amikor Schwarzburgné bemutatta, így most csak annyit tudott róla, hogy született Reinsberg bárókisasszony.

Ellen egy darabig fürkésző tekintettel vizsgálgatta Rosemarie-t. Mintha néma kérés tükröződött volna a leány szemében.

A fiatalasszony arcán mosoly suhant át, és barátságosan Rosemarie felé nyújtotta a kezét:

- Maga nagyon tetszik nekem, Salten kisasszony. A barátnőm dicshimnuszokat zengett magáról. Csak azt felejtette el említeni, hogy szép is. Mindig kedveltem a megnyerő külsejű emberek társaságát, és örülök, hogy ilyen kellemes ifjú hölgy kerül a környezetembe. Mert, ugye, elfogadja az állást?

A nyájas szavaktól egészen átmelegedett a leány szíve.

- Boldogan, méltóságos asszony, amennyiben hajlandó alkalmazni.

- Előbb foglaljon legalább helyet, Rosemarie kisasszony! Kutyafuttában semmit sem lehet megbeszélni - kedélyeskedett Schwarzburgné. - Igyék velünk egy csésze teát!

- Nagyon szívesen, méltóságos asszony - ült le a leány.

Ellen rokonszenvét azonnal megnyerte a bájos teremtés, aki szerény, sötétkék szövetruhájában előkelő benyomást tett rá. Némán csodálta Rosemarie dús haját és hamvas arcszínét. .

A hölgyek beszélgettek egy keveset, majd nekiláttak az uzsonnának, melyet az inas zsúrkocsin gurított oda.

- No, most, hogy már kissé oldottabb a hangulat, megengedem, hogy szerződésről tárgyaljanak! - tréfált Loni.

- Ugye, a barátnőm mondta magának, hogy szeretném határozott időre előre lekötni?

- Igen, méltóságos asszony - bólintott Rosemarie.

- És beleegyezik ebbe?

- Nagyon szívesen.

- Ennek örülök. Akkor máris megállapodhatunk, legalább két évre. Magának megfelel? ,

- Hogyne, méltóságos asszony.

- Állj! A szöveghez záradékot kell csatolni, miszerint Salten kisasszony mentesül szerződéses kötelezettségei alól, amennyiben ezen idő alatt férjhez megy - vetette közbe nevetve Schwarzburgné.

- Várható ilyen fejlemény? - nézett fel meghökkenve Ellen.

- Schwarzburg méltóságos asszony csak tréfál - rázta a fejét elragadó mosollyal Rosemarie. - Lemondok erről a záradékról, és szívesen elkötelezem magam, ameddig óhajtják.

- Jó, akkor mondjunk inkább mindjárt három évet! Nem szeretnék túl hamar váltani, társalkodónő nélkül pedig szörnyen egyedül érzem magam, mert a férjem naphosszat a laboratóriumban időzik! Kérlek, Loni, hozass tollat és papírt! Szeretném máris megfogalmazni a szerződést.

Így is történt.

Ellen hamar megszerkesztette az írást:

„Ezennel kötelezem magam, hogy három esztendőn át társalkodónői minőségben Ellen Rittner asszony házában maradok, és ezen idő alatt állásomat fel nem mondom. Gotha, 1919. május 1.”

- Nos, Salten kisasszony - tolta Rosemarie elé a dokumentumot -, csak alá kell írnia. Május elsejével kelteztem, jóllehet talán pár nappal előbb munkába lép. A magam részéről remélem, hogy már velem is utazik.

- Ahogy a méltóságos asszony óhajtja - hajtotta meg magát a leány, és elolvasás nélkül a szerződés alá kanyarította a nevét.

Rosenberg grófnő ilyen esetben bizonyára megjegyezte volna:

- Maga rémesen elővigyázatlan fiam. Az ember semmit sem ír alá úgy, hogy előbb alaposan át ne olvasná.

Ám ezúttal senki sem figyelmeztette Rosemarie-t, ő pedig nem is sejtette, hogy új úrnőjét Ellen Rittnernek hívják.

- Rendben, tehát mához nyolc napra álljon útra készen, Salten kisasszony! Akkor utazunk. Gondolom, addig el tudja intézni az ügyeit?

- Hogyne, méltóságos asszony. Már mindent elrendeztem, csak a holmimat kell összecsomagolnom.

- Készüljön el már az előző este, Rosemarie kisasszony! Magáért küldöm az autót Alteichenbe, és itt éjszakázik, mert a vonat, amellyel a barátnőm utazik, korán reggel indul - vetette közbe körültekintően Schwarzburgné.

A leány erre is rábólintott.

Ellen ezután rátért a fizetés kérdésére, és Rosemarie elpirult örömében, amikor új gazdája csaknem a négyszeresét ajánlotta annak, amit a grófnőtől kapott.

A két dáma még egy órácskát tartóztatta a leányt, amíg a ház ura meg nem érkezett. Akkor elbúcsúzkodtak.

Rosemarie-t elbűvölte új munkaadója, és nem győzött hálálkodni Schwarzburgnénak a közvetítésért.

- Édes istenem, ez igazán a legkevesebb, amit megtehettem - hárította el nevetve Loni. - Alaposan rászolgált, hogy egy kicsit jobbra forduljon a sora, és fellélegezhessen. Majd öt évig senyvedett abban a kastélyban, csupa undok vénember között, mint valami elátkozott tündérleány. Ha az én Ellen barátnőm nem herceg is, aki megváltja szenvedéseitől, de egy kedves kis hercegnő, aki felveszi udvartartásába, ahol biztosan nagyon jól fogja érezni magát. Ki tudja, talán eljön még a herceg is! - Ezzel arcon csókolta a leányt, és még egyszer mosolyogva biccentett.

Rosemarie ezek után megkönnyebbülten autózott vissza Alteichenbe. Útközben eszmélt rá, hogy még az úrnője nevét sem jegyezte meg. Csak arra emlékezett, hogy született Reinsberg bárókisasszony, de jelenleg semmilyen címet nem visel. A beszélgetés folyamán még azt is hallotta, hogy egy Majna-parti villában lakik, ez pedig nem messze található a gyártól, amely az ura tulajdona.

Mindegy, végül is nem a név a fontos.

Miután visszaért a kastélyba, megírta a rég tervezett levelet Dreyhaupt konzulnak és von Schlieben úrnak. Mindkettőjüknek elmagyarázta, miért utalta át a pénzt.

De szívesen küldött volna hasonlót Magnus Rittnernek is! Mégsem tudta megtenni.

A következő napokban becsomagolta a holmiját, és elrendezte még hátralévő dolgait. Még egyszer bejárta az Alteichen-kastély csodálatos környékét, búcsút vett néhány kedves zugtól, végül elköszönt az egész háznéptől, akik sok szerencsét kívántak neki.

Rosemarie vonatra szállt Ellennel, és útnak indult új állomáshelye felé. Schwarzburgné kedvesen integetett utánuk.

A két hölgy elhelyezkedett egy első osztályú fülkében, melyen több másik utassal kellett osztozniuk. A szerelvény zsúfolásig megtelt.

Az út során Ellen asszony komornája többször is átjött a másodosztályról, hogy megkérdezze, parancsol-e valamit az úrnője, de minden alkalommal barátságosan visszaengedték.

Ellen élénk társalgásba merült Rosemarie-val. Bőven találtak témát, ábrándozva beszéltek a boldog békeidőkről, amikor az ember akadálytalanul utazhatott, nem kellett útlevél, mint manapság. A valamikori Reinsberg bárókisasszony is sokat járta a világot azóta elhalt nagynénjével, és sok helyet ismert, ahol Rosemarie is megfordult édesanyjával.

Gyorsan teltek az órák.

Amikor a vonat befutott útjuk végállomására, a leány még mindig nem tudta, hogy hívják úrnőjét. Zavarban volt figyelmetlensége miatt, ezért nem mert rákérdezni. Remélte, hogy hamarosan úgyis megtudja. Amint a szerelvény megállt, először a komorna szállt le, hogy odahívja a vágány mellett várakozó inast.

Az oda is sietett, hogy átvegye a könnyű kézipoggyászt, amelyet Rosemarie az ablakon át lenyújtott neki.

Ezzel foglalatoskodva, a leány egyelőre nem láthatta, hogy úrnőjét eközben két férfi fogadja.

Csak akkor vette észre Ellent az urakkal, miután maga is a peronra lépett. Hirtelen megdermedt. Holtsápadtan, tágra meredt szemmel bámulta a Rittner fivéreket.

Mialatt próbált magához térni zavarodottságából, Magnus oldalra fordította a fejét, és ő is megpillantotta Rosemarie-t. Egy másodpercre elhűlve néztek egymásra, mindketten látták a másik érteden megrettenését.

Rosemarie váratlan látványára a férfi arcából is lefutott a vér, de még nem sejtette, hogy a leány Ellen társalkodónője.

Szerencsére az asszonyt lekötötte férje üdvözlése. Így nem tűnhetett fel neki sem Rosemarie zavart arckifejezése, sem a sógoráé.

Magnus figyelmét azonban nem kerülte el Rosemarie ösztönös, menekülésszerű moz4ulata, mintha vissza akarna ugrani a vasúti kocsira. Határtalan rémületében bizonyára meg is tette volna, ha a szerelvény újra mozgásba nem lendül.

Karja tehetetlenül lehanyatlott, és kétségbeesetten igyekezett önfegyelmet erőltetni magára.

- Szeretném végre bemutatni a társalkodónőmet - szólalt meg ekkor Ellen, és tekintetével a leányt kereste.

Magnusnak leesett az álla, amikor az asszony Rosemarie-hoz lépett. Csak most fogta fel a helyzetet. Megragadta az öccse karját.

- Vigyázz, Fred, tartsd magad! - súgta neki.

A következő pillanatban Ellen a testvérpár elé vonta a leányt.

- Drágám, kedves sógor, íme, von Salten kisasszony, az új társalkodónőm! - mutatta be gyanútlanul.

Fred megütközve fordult Rosemarie felé, kínlódva próbálta megőrizni hidegvérét.

- Nahát, Ellen, micsoda meglepetés! - ragadta kezébe az események irányítását óriási erőfeszítéssel Magnus. - Salten kisasszony nem egészen idegen előttünk, ismerjük egymást a háború előttről, közös kairói tartózkodásunk idejéből - jelentette ki egész határozott hangon, mert érezte, hogy meg kell mentenie a helyzetet, nemcsak a fivére, hanem Rosemarie kedvéért is.

Az asszony meghökkenve nézett előbb rá, azután a leányra. A férjével most nem is törődött, így annak maradt ideje, hogy rendezze arcvonásait.

- Hogyan, Salten kisasszony, maga ismeri az uramat és a sógoromat? Miért nem beszélt erről?

Rosemarie nagy nehezen leküzdötte zaklatottságát, még egy halvány műmosolyt is sikerült az arcára lopnia.

- Elnézését kérem, méltóságos asszony, magam sem vagyok kevésbé meglepve, mint az urak. A bemutatkozáskor nem jól értettem Schwarzburg méltóságos asszonytól az ön nevét, és többször nem is említette. Csak annyit tudtam, hogy született Reinsberg bárókisasszony, s csak ebben a pillanatban fogtam fel, hogy Rittnernek hívják.

- Hát ez igazán mulatságos! - nevetett ártatlanul Ellen.

- Akkor nem marad más hátra, mint tisztázni, hogy Fred Rittner a férjem, Magnus Rittner pedig a sógorom.

A két fivér lopva egymásra pillantott. Fred természetesen nem túl lelkesen vette tudomásul, hogy felesége társalkodónőjeként látja viszont Rosemarie von Saltent, rögtön arra gondolt, milyen cifra história kerekedhet ki ebből.

Magnus viszont mindenekelőtt azt fogta fel, mennyire kínos ez a találkozás a leánynak. Érezte, hogy kétségbeesetten törekszik fegyelmezni magát, látta és helyesen értelmezte előbbi szökési kísérletét. Egész szívét szánalom töltötte el. Szegény, milyen kínlódva állhat az új helyzet előtt.

Időt akart adni neki, hogy valamelyest megnyugodjék, s elterelje róla Ellen figyelmét..

- Kairó óta szem elől tévesztettük egymást, nagyságos kisasszony - ragadta magához ismét a szót. - Hogy van a kedves édesanyja?

Rosemarie szívszaggató pillantást vetett rá, s hirtelen úgy tetszett neki, mintha Magnus tekintetében támaszt találna, hogy megálljt parancsoljon a rárohanó érzéseknek.

- Már évekkel ezelőtt meghalt - felelte higgadtnak tűnő hangon.

- Évekkel ezelőtt? - ismételte hitetlenkedve a férfi.

- Igen, még Egyiptomban lebetegedett, s többé nem is épült fel. Úton hazafelé az állapota rohamosan rosszabbodott, és Genovában meghalt.

- Rajta kívül nincs is más hozzátartozója? - csendült ki félreismerhetetlen együttérzés a férfi kérdéséből.

- Nincs, senkim a világon - fogadta jóleső fájdalommal a férfi részvétét Rosemarie. - Teljesen magamra maradtam, így aztán örömmel vettem a Rosenberg grófnő által felajánlott állást. Ő is abban a panzióban lakott, ahol a mamával megszálltunk.

- Ó, szegénykém! - sajnálkozott Ellen. - Kiszolgáltatott helyzetéből a grófnő alávetettségébe került. Milyen komiszul bánt magával a sors;

A leány reszketve felsóhajtott. Ez az új fordulat még a korábbiaknál is kegyetlenebb.

- Nem maradt más választásom, mint kenyérkereset után nézni. Anyám fillér nélkül hagyott, hálás voltam a grófnőnek, amiért alkalmazott, mivel éppen társalkodónőt keresett. Bármi történt azóta, még mindig úgy érzem, hogy köszönettel tartozom neki.

- Tehát ezért tartott ki mellette öt szörnyű esztendőn át. Szegény Salten kisasszony, az a gonosz boszorkány agyonsanyargatta.

- Tény, hogy meglehetősen házsártos volt. Sokat gyengélkedett, ez magyarázta szeszélyes viselkedését.

- No, nálunk majd kiheverheti azokat az éveket. Még jobban megkedveltem, amióta tudom, mennyit szenvedett. De most induljunk haza!

Ered a karját nyújtotta hitvesének. Egész idő alatt egy mukkot sem szólt Rosemarie-hoz. A leány váratlan felbukkanása - ráadásul házának jövendő lakója gyanánt - valósággal megnémította.

Magnus Rosemarie oldalán követte a házaspárt. Szándékosan lelassította lépteit, hogy egy kis távolságot hagyjon maguk és az előttük haladók között. A pályaudvar nagy területen feküdt, több csarnokon és egy hosszú alagúton kellett átvágniuk, mielőtt a kijárathoz értek. Az alkalmat kihasználva a leányhoz fordult:

- Nagyságos kisasszony - kezdte félhangosan a sógornőm természetesen semmit sem tud arról, ami Kairóban történt. Mindannyiunk érdekében számítok a diszkréciójára.

- Ezt kérnie sem kell - felelte kétségbeesett pillantással Rosemarie. - Jaj, istenem, bár ide se jöttem volna!

- Megértem az érzéseit - nézett szánakozva sápadt arcára a férfi -, de sajnos most nem tudok segíteni. Kérem, egyelőre próbáljon megbékélni az elkerülhetetlennel, amennyire ez lehetséges. A sógornőm sokáig gyengélkedett, már attól féltünk, hogy erőt vesz rajta a kedélybetegség. Kíméletre szorul, nem szabad felizgatni.

- Belátom, és hallgatni fogok.

- Köszönöm. Minden tekintetben számíthat a segítségemre. Legelőször is arról fogok gondoskodni, hogy minél kevésbé kelljen érintkeznie az öcsémmel. Most azonban szeretném, ha válaszolna valamire.

- Tessék, kérdezzen!

- Rövid idővel ezelőtt visszakaptam ötezer márkát a kedves édesanyjától, holott azt állítja, hogy évek óta halott.

- A pénzt a mama nevében fizettem be - vált vérvörösre Rosemarie arca. - A bocsánatát kérem, amiért ez nem korábban történt. Semmim sem maradt, egészen szerény fizetésből éltem, így nem volt módom törleszteni. Egy váratlan szerencse tízezer márka birtokába juttatott. Rosenberg grófnő örökösei szolgálataim elismeréseként részeltettek az elhunyt hagyatékából. Nagyon örültem, mert ezáltal kiegyenlíthettem édesanyám tartozásainak egy részét,

- Ilyet tett? - villant különös fény Magnus szemében. - Ahelyett, hogy vésztartalékot képezett volna nehéz időkre, erre a célra fordította az összeget?

- Sajnálom - suhant át fanyar mosoly a leány arcán -, hogy nem tartja ezt magától értetődőnek.

- De, nagyságos kisasszony, a maga helyzetében ez igazi hősiesség. És pont nekem küldte vissza a pénzt?

- Hát nem érti? - zihálta. - Persze, nem tudhatja, mennyit gyötrődtem, amiért a mama kölcsönkért… és éppen magától. Jaj, legszívesebben elsüllyednék szégyenemben! - szakadt ki kebléből, akár egy tompa jajszó.

A férfit elöntötte a részvét.

- De miért? Miért kellene szégyenkeznie?

- Mert mindent… mindent tudok - szorult ökölbe Rosemarie keze. - Anyám hátrahagyott naplója mindent elárult. Kiderült belőle, amit korábban hiába próbáltam felfogni és megérteni: hogy miért utaztak el akkor olyan hirtelen a fivérével, egyetlen semmitmondó búcsúlevél után. Annak idején azt képzeltem, a szegénységem miatt taszítottak el: A naplóból világossá vált az igazság. Úgy éreztem, belehalok.

- Szegény gyermek! - nézett rá megindultan Magnus.

A gyönyörűen csillogó szempárt pára futotta el.

- Hálásan köszönöm a szavait! Látom, hogy hisz nekem, hogy nem ítél el. Istenem, mennyire ártatlan voltam, nem is sejtettem, mire vetemedett anyám szorult helyzetében. Rettenetesen fájt, kis híján az őrületbe kergetett, amikor rá kellett döbbennem, hogy én a maguk számára csak a szélhámosnő lánya vagyok. Talán még most is annak tartanak.

- Nem, istenemre, nem, én legalábbis soha nem tekintettem annak. Nem kételkedtem az ártatlanságában, és rettentően sajnáltam, de akkoriban az öcsémnek vissza kellett lépnie ettől a házasságtól.

- Igen, tudom. Mindent megértettem, miután elolvastam a naplót. Most pedig a végzet kegyetlen szeszélye éppen ide sodort, az ő házába. Ez borzasztó, egyszerűen borzasztó - fakadt ki Rosemarie.

- Nyugalom, az isten szerelmére, nyugodjék meg, kisasszony! Egyelőre feltűnés nélkül nem Változtathatunk a dolgon, márpedig el kell kerülnünk a botrányt, elsősorban a maga érdekében.

Időközben kijutottak az épületből, így félbe kellett szakítaniuk a beszélgetést. Csillogó automobil állt előttük. Fred már be is segítette hitvesét, és most fivére, valamint annak kísérője után nézett.

Magnus előzékenyen segédkezett a beszállásban Rosemarie-nak, azután az urak is helyet foglaltak a kocsiban.

Az inas és a komorna egy másik autóban követték őket a csomagokkal. Útközben Ellen asszony vidáman és gyanútlanul fecsegett, és a férfiak nagy erőfeszítéssel igyekeztek ugyanolyan hangnemben válaszolgatni. Rosemarie viszonylagos hallgatagsága nem tűnt fel - legalábbis az asszonynak.

Amint a fiatal pár villájához értek, a ház úrnője azonnal intézkedett, hogy mutassák meg Rosemarie-nak a lakosztályát.

- Egy óra múlva ebédelünk, Salten kisasszony. Addig kicsit felfrissítheti magát - jegyezte meg barátságosan.

Társalkodónője megköszönte a figyelmességet, és követte a cselédet, aki a lakrészébe vezette.

Ez két könnyű, világos bútorokkal elragadóan berendezett helyiségből állt, egy nappaliból és egy hálószobából.

A leány mindebből semmit sem látott. Semmi otthonosságérzet ném ébredt benne. Tudta, hogy nem időzhet itt sokáig, bár a szerződést nem bonthatja fel. Ki kell találnia valamit.

Egy fotelba omlott, mint akit főbe kólintottak. Fénytelen szemmel bámult a semmibe.

Mihez kezdjen? Hogy szabaduljon innét, hiszen itt nem maradhat. Elfogta a csüggedés.

Csak egy gondolat adott erőt kétségbeejtő helyzetében: Magnus Rittner hisz az ártatlanságában, és segíteni fog kijutnia. Olyan részvevő tekintettel nézett rá, mint aki fel tudja mérni, mi megy végbe benne. Milyen jóságos, nemes lélek!

Végül ebbe a vigaszba kapaszkodott.

Legszívesebben a lába elé borult volna, hogy megfogja a kezét, és úgy könyörögjön: „Ne vess meg, nem érdemlem meg!” Csak ő, éppen ő ne higgyen rosszat róla! Hogy mit gondol Fred Rittner, miként viszonyul majd hozzá, az nem is érdekelte. Ebben a percben minden eddiginél világosabban érezte, mennyire közömbössé vált a számára.

XI.

Ellen is visszavonult, hogy átöltözködjék az ebédhez. A fivérek kettesben maradtak, és bevették magukat Fred dolgozószobájába.

- Mondhatom, szép kis meglepetés! - csattant fel az ifjabbik Rittner.

- Megértem a feldúltságodat - bólintott Magnus. - Szerencsére Ellen semmit sem vett észre.

- Ez tényleg szerencse. Nem is szabad megtudnia semmit.

- Ez természetes.

- És ha Salten kisasszony kikotyog valamit?

- Nem fog. Beszéltem vele, és megígérte, hogy hallgat, mint a sír.

- Na, hál' istennek, ez legalább átmenetileg megnyugtat. Annyira örülök, hogy Ellen vidáman, jókedvűen érkezett haza. Ha a fülébe jutna, hányadán álltunk Rosemarie von Saltennel, kitörne a katasztrófa, amilyen érzékeny lelkialkat.

- Ne nyugtalankodj, Salten kisasszony inkább meghalna, semhogy egy szót is ejtsen erről a feleségednek,

- Pillanatnyilag ez is valami. De mit csináljunk most? Elvégre nem élhetek évszámra egy fedél alatt vele.

- Amennyire ismerem, leghőbb vágya, hogy mielőbb kijusson innét. Legszívesebben azonmód visszaszállt volna a vonatra.

- Az ügy bonyolultabb, mint hinnéd - nevetett idegesen Fred. - Ellen elégedetten újságolta, hogy a társalkodónője három évre szerződésben lekötötte magát, ő pedig nem fogja minden további nélkül elengedni, még akkor sem, ha az ifjú hölgy távozni kívánna.

- Ez jelentősen megnehezíti a helyzetet - harapott az ajkába a bátyja. - Ennek ellenére biztosan találunk kiutat. Egyelőre nincs mit tenni, különös tekintettel arra, hogy Salten kisasszony nemigen talál azonnal másik állást. Egy darabig el kell viselned valahogy. Sokat egyébként sem találkozol vele, és erőmhöz mérten én is igyekszem, megkönnyíteni a dolgodat.

Fred fellélegzett; felszínes természete hamar átsegítette kedveszegettségén. Már nevetni is tudott saját zavarán, amellyel Rosemarie hirtelen felbukkanását fogadta.

- Egyébként szebb, mint valaha. Úgy látszik, nem örökölte az anyja kalandorvérét, különben nem bírta volna évekig azt a kimerítő munkakört. Ez a Rosenberg grófnő egy hárpia lehetett. Ellen elmesélte, mi mindennel nyaggatta a társalkodónőjét. Szegény teremtésnek nem jutott könnyű élet. Isten a tanúm, mennyire sajnálom, hogy most meg ilyen kényes helyzetbe keveredett.

- A jelleméről világosan árulkodik egy másik körülmény - csillant fel Magnus szeme, és elmondta fivérének, mire fordította Rosemarie a tízezer márkát, amit a grófnő hagyatékából kapott.

- A teremburáját! - döbbent meg Fred. - Ez valóban elismerésre méltó, kivált ha figyelembe vesszük, mennyire rászorulna, hogy vésztartalékot képezzen magának.

- Örülök, hogy te is elismered. Én mindenesetre rettenetesen sajnálom szegényt. Hallanod kellett volna, amikor arról beszélt, mit érzett az anyja halála után. Megtalálta a naplóját, amelyből kiderültek az asszony viselt dolgai. Most pedig ismét gonosz tréfát űzött vele a sors. Gondolhatod, hogy teljesen kétségbeesett.

- A mindenit, csakugyan szánnivaló! Kifejezett balszerencse, hogy nem is sejtette, kinek a házába jön. Különben nyilván nem fogadta volna el az állást.

- Semmi esetre sem! Most meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy kisegítsük ebből a kínos helyzetből. Először is fesztelenül kell érintkeznünk vele, úgy kell kezelnünk, mint egy korábbi felületes ismeretségből lett, kellemes lakótársat. Remélhetőleg már kiheverte a kapcsolatot, ami valamikor hozzád fűzte.

- Ugyan, kérlek! - legyintett Fred. - Hiszen évekig nem is találkoztunk, semmit sem hallottunk egymásról. Ennyi idő alatt semmivé foszlanak az érzelmek.

- Nálad biztosan - nézett furcsán komor pillantással a fivérére Magnus -, de akadnak emberek, akik kitartóbbak.

- Nem - rázta a fejét az öccse -, teljesen közömbösen nézett rám. Érezni az ilyesmit. Biztosan rég túltette magát azon a kis szívügyön. Ki tudja, hogy tényleg szeretett-e. Nyilván csak a fényes házasság lehetőségét látta bennem.

- Nem! - tiltakozott hevesen a másik férfi. - Meggyőződésem, hogy rég talált volna magának gazdag férjet, ha csak a megélhetéssel törődött volna. Emlékezz csak, hogy körülrajongták!

- Meglehet. Szent igaz, hogy nem csúnya, ma még szebb, mint akkor. Valami különös kifejezés költözött az arcára.

- Bizonyára a szenvedés hagyta rajta a nyomát.

- Talán, de tény, hogy ott van, és ezáltal még vonzóbb.

- Csak nem rabolja el újra a szíved? - nézett Fredre aggódva a bátyja.

- Nem - rázta amaz a fejét mosolyogva, ne aggódj! Kétszer nem habarodom bele ugyanabba a személybe. Egyébként is megnősültem, és szeretem a feleségemet. Ellen elragadó asszony, csak fel kell vidítani egy kicsit. Többé nem csinálok ostobaságokat.

- Nagyon helyes. Remélhetőleg újra maradéktalan boldogságot találsz a házasságodban. Úgy látszik, a nejed, hál' istennek, kilábalt a lelki válságból.

- Igen, ismét olyan élénk és derűs, mint azelőtt, most már megint rendbe jön minden.

A két férfi még eldiskurált egy darabig, amíg el nem jött az ideje, hogy asztalhoz üljenek.

Mire az ebédlőbe értek, megjelent Ellen és Rosemarie is.

A leány közben lecsillapodott. Egy cseppet még sápadtnak tűnt ugyan, mégis gyönyörűen festett a szerény fehér ruhában, melynek lágy szövete simán hullott alá a bokájára, deréknál a saját anyagából készült, laza sálöv fogta össze. Szokás szerint vastag fonatokban feltűzött, dús, sötét haja csodálatosan egészítette ki világos öltözékét és halovány arcát. Csak a tekintete nem nyerte még vissza régi ragyogását, inkább bánatosan csillogott.

Az étkezés minden zökkenő nélkül folyt le.

Rosemarie és a testvérpár igyekezett fesztelennek látszani, kapva kaptak minden beszédtémán, nehogy elakadjon a társalgás. Ellen továbbra sem vett észre semmit.

Asztalbontás után az urak elvonultak, hogy üzleti ügyeikkel foglalkozzanak. A hölgyek még tereferéltek egy órácskát Ellen szalonjában.

- Most elengedem a szobájába - mondta azután a fiatalasszony -, hogy nyugodtan kipakoljon, és otthonosan berendezkedjék. Ha elkészült, kérem, jelentkezzék nálam, sétálunk egyet a parkban. Szeretném kicsit körülvezetni, hogy minél előbb megszokjon itt. A gyárat is meg kell ismernie, nagyon érdekes, de ott majd az urak kalauzolják, és mindent elmagyaráznak.

- Igyekszem hamar elkészülni, méltóságos asszony - emelkedett fel Rosemarie.

- Csak szép kényelmesen, Salten kisasszony, ez nem a vasorrú bába háza - évődött Ellen. - Én nem fogom agyonhajszolni, mint Rosenberg grófnő!

- Ehhez még hozzá kell szoknom - erőltetett mosolyt magára a leány.

- Az gyorsan fog menni. Akkor a viszontlátásra, Salten kisasszony… vagy szólíthatom Rosemarie kisasszonynak? Rosemarie természetesen megengedte, de közben azon tűnődött, vajon hogyan viszonyulna hozzá úrnője, ha tudná, milyen kapcsolat fűzte egykor a férjéhez. Becstelennek, és hazugnak érezte magát.

Sietve visszavonult.

Miután a szobájába ért, bizonytalanul nézett le a kofferjára. Tényleg kicsomagoljon? Az ám, csakhogy ott az a szerencsétlen szerződés, melyet oly elővigyázatlanul aláírt. Ez most évekre ideláncolja. Mihez kezdjen, hogy juthatna ki j innét? Úgy eleve reménytelen, hogy Ellen asszony meg ne sejtsen valamit.

De még ha a szerződés nem kötné meg a kezét, akkor is hová mehetne? Hol keresne új állást? Talán még egyszer Schwarzburgnéhoz fordulhatna, de mivel magyarázza, hogy nem akar Ritternénál maradni?

Csüggedten rogyott egy fotelba, maga elé meredt. Hosszú ideje nem érezte magát ilyen nyomorultul és elhagyatottan.

Kissé mégis megnyugtatta, hogy Magnus Rittner ismeri a helyzetét, és már csak fivére és sógornője érdekében is mindent elkövet a megsegítésére. Mihelyt háborítatlanul beszélhet vele, meg is kéri erre. Biztosan találnak valamilyen kifogást anélkül, hogy az úrnőjét felizgatnák. A férfi majd ráveszi, hogy elengedje őt. Akkor szégyenkezés nélkül állhat újra Schwarzburgné elé, hogy ajánlja be egy másik helyre.

Emlékezetébe idézte Magnusszal folytatott beszélgetését. Milyen jóságosan és részvéttel nézett rá, mennyire nyájasan szólt hozzá. Még most is hallani vélte a szavait, és a szíve megdobbant. Bármennyire elvágyódott is innen, tudta, hogy megint összetöri a lelkét, ha búcsút kell mondania neki.

Miért tölti el fájdalommal az elválás puszta gondolata is? Miért izgatja mindenki másénál inkább a férfi róla alkotott véleménye? Miért csak ő járt a fejében annyi éven át? Szembogara kitágult, hirtelen arca elé kapta a kezét. „Mert szeretem… istenem… csak őt szeretem! Már annak idején, az öccsében is csak őt szerethettem. Ezért fájt a legjobban az, hogy ő eldobott magától. Nem láttam a saját szívembe. Most már tudom, hogy szeretem Magnus Rittnert, és örökké szeretni fogom.”

Összeroskadt a megrázó felismerés súlya alatt, de lelkében diadalmas harangzúgásként csengett-bongott egyre: „Szeretlek, Magnus Rittner!”

Minden szívfájdalma dacára magasztos, ünnepi hangulat fogta el, tagjaiban szétáradt az ujjongó öröm. Mégis talált értelmet az életben. Hogy képes erre a szerelemre, s hogy Magnus Rittner hisz az ártatlanságában, és sajnálja őt, az mindennek ellenére boldogító érzés, még ha fájdalommal keveredik is.

Szinte jókedvű bizakodás töltötte el, hogy jó kezekbe helyezte ügyét, a szeretett férfi segíteni fog neki. Felállt, és kezdte kirakodni a holmiját. Tudta, ha nem tenné, az feltűnést keltene. Végül is pillanatok alatt újra összecsomagolhat, ha szabaddá válik előtte az út.

Ezután lement Ellenhez. Sétálgatott vele a hatalmas, ápolt parkban, és rábírta magát, hogy látszólag vidáman és könnyedén csevegjen a fiatalasszonnyal, Rittnerné egyre jobb kedvre derült.

Annyira örülök, hogy eljött, Rosemarie kisasszony! -, karolt nyájasan a leányba. - Olyan kedves és rokonszenves, a jelenlétében nem kínoznak többé gyászos gondolatok, egykettőre teljesen rendbe jön az egészségem is. Rosemarié szíve nyugtalanul dobogott. Tudta, hogy hamarosan itt kell hagynia Ellen asszonyt.

- Ebben nem kételkedem - mondta mégis -, hiszen olyan fiatal, s hozzá gazdag, és boldog házasságban él. Irigylésre méltó a sorsa.

- Igaz, szinte szégyellem magam Rosemarie kisasszony előtt felelte párás szemmel Ritterné. - Milyen bátran viseli a nehézségeket.

- Bátran? - mosolyodott el szomorkásan a leány. - Nem, ezt egyáltalán nem mondhatjuk. Mindig féltem a viszontagságoktól. Csak egyet tudok: csendben tűrni.

- Ahhoz is bátorság kell. Én sokáig nem tudtam nyugton maradni, lázadoztam a sorsom ellen. Közben teljesen megfeledkeztem arról, mennyi adománnyal halmozott el. Most jobb belátásra tértem, és hálát adok a jótéteményekért. Nemcsak magától várom, hogy derűt és színt csempésszen napjaimba, hanem viszonozni is szeretném ezt, hogy végre maga is fellélegezhessen, és örülhessen egy kicsit az életnek.

- Ön annyira jó hozzám, méltóságos asszony, teljes szívemből köszönöm - hatódott meg Rosemarie.

Így beszélgettek, s a leány fájó szívvel gondolt arra, milyen pompásan élhetne itt, ha a sors kegyesebben bánna vele, és nem kellene elmennie.

Amikor este négyesben vacsorához ültek, felhőtlen, oldott hangulat uralkodott a terített asztalnál. Ellen vidáman csevegett, kacagva idézte fel Rosenberg grófnő rigolyáit. A vén zsugori képes volt minden szál gyufát számon tartani, egy ízben pedig azért bocsátott el egy cselédet, mert a tűzbe dobott egy köteg újságpapírt ahelyett, hogy eladta volna.

Még Rosemarie is felhozott egy-két mulatságos esetet alteicheni tartózkodása idejéből. Ő azonban nem gúnyolódott megboldogult úrnőjén, és úgy vélte, hogy szeszélyessége a betegségéből fakadt.

Fred már túljutott délelőtti zavarodottságán. Felesége jókedve őt is felderítette, igyekezett elfeledkezni arról, hogy valamikor egészen más kapcsolatban állt Rosemarie-val, mint most.

Magnus tekintete azonban többször is önfeledten pihent meg a társalkodónő arcán. Pillantásuk néhányszor összetalálkozott, s minden ilyen alkalommal látta, hogy Rosemarie arcát halvány pír futja be. Vajon miért nem tapasztalt ilyesmit, amikor Fred nézett a leányra?

Ezt kérdezte magától a férfi egyre nyugtalanabbul. Miért csak miatta pirul Rosemarie?

A gyönyörűséges szempár, amely ma este régi fényében csillogott, szemérmesen, egyszersmind megindító hittel fordult felé. Egy biztos: Rosemarie közelsége igencsak felzaklatta a szívét. Szebbnek, vonzóbbnak látta, mint valaha, s újra érezte, mennyire kedveli. A bonyolult helyzet ellenére úgy élvezte jelenlétét, akár a sors becses ajándékát.

És Rosemarie? Ő tudta, hogy ezeket a Magnus Rittnerrel közösen töltött órákat örök időkre megőrzi a szívében. Szerelmével kapcsolatban nem táplált semmiféle reményt, hiszen úgyis kilátástalan lett volna. Szíve mégis átmelegedett, és szaporábban kezdett dobogni, amikor a szeretett férfi arcába, jóságos szemébe nézett.

XII.

Rosemarie immár három hete lépett új állásába, de eddig nem talált alkalmat, hogy négyszemközt beszélhessen Magnus Rittnerrel, bár a férfi naponta többször is átjött az öccse házába, és részt vett a közös étkezéseken. Olykor, ebéd vagy vacsora után a hölgyekkel is eldiskurált egy órácskát, de kettesben sohasem maradt a leánnyal.

Esténként, ha Fred Rittner otthon maradt, Rosemarie mindig visszavonult a lakosztályába. Nem akarta zavarni a házaspárt, nyugodtan a férjére hagyta Ellent.

Néhány napja egy nagyobb társas összejövetelre is sor került a házban, amelyről Rosemarie sem hiányozhatott. Erre az alkalomra több urat hívtak meg, mint ahány hölgyet, köztük a fivérek néhány üzletfelét, akik azért érkeztek a városba, hogy a Fred által újonnan kifejlesztett gyártmányokat megvizsgálják. Ezek az úriemberek néhányszor már étkeztek a Rittner-házban, és nem tudták, kit bámuljanak jobban, Ellen asszonyt vagy szépséges társalkodónőjét.

Az estélyen Rosemarie-t és úrnőjét egyaránt csodálók hada vette körül, így ismét nem nyílt módja, hogy zavartalanul szót válthasson Magnus Rittnerrel. Tekintetük ugyan számtalanszor összetalálkozott, de bizalmas beszélgetésre nem kínálkozott lehetőség.

Azután az üzletemberek elutaztak, és a két fivér ismét némi szabad időhöz jutott.

- Drágám, valamelyikőtök igazán körbevezethetné egyszer Salten kisasszonyt a gyárban - indítványozta egy reggel Ellen, amikor kettesben maradt férjével az asztalnál. - Tudniillik megígértem neki, és úgy tűnik, nagyon érdekli.

Rosemarie abban a reményben célzott az asszonynak ilyen irányú érdeklődésére, hogy alkalmasint Magnus viszi végig az üzemeken. Magától értetődőnek vette, hogy az öccse nem vállalkozik erre.

Nem is tévedett.

- Majd a bátyám elkíséri - válaszolta nyomban Fred. - Ő sokkal jobban el tud magyarázni mindent. Én végül is csak a laboratóriumhoz értek.

- Jó, akkor majd megkérem Magnust - bólintott Ellen.

Szólt Rosemarie-nak, hogy a sógora hamarosan megmutatja neki a gyárat. Eddig a hivatalos látogatók ottléte miatt nem adódott rá alkalom.

A leány türelmetlenül várta a fontos beszélgetést. Úrnője egyre közvetlenebb szívélyességgel bánt vele, folyton hangoztatta, mennyire örül, hogy Rosemarie-t maga mellett tudhatja.

„Mennél tovább itt maradok, annál nehezebb lesz elszabadulnom” - gondolta a leány szorongva. Nyomasztotta ez a rendezetlen helyzet, és tisztességtelennek érezte magát Ellen asszonnyal szemben, amiért elvágyódott, pedig félt a bizonytalan jövőtől, és tudta, hogy fájdalmat okoz majd neki az elválás Magnus Rittnertől. Nem is sejtette, milyen vad lelki tusa zajlik a férfiban. Magnus érezte, hogy amióta újra találkozott Rosemarie-val, még forróbban és bensőségesebben szereti, mint annak idején Kairóban. Az eltelt évek megérlelték, vonásai átszellemültebbé váltak, mosolya valami érett, keserédes bájjal gazdagodott, mely úgy markolt a férfi szívébe, akár egy édes, szomorú dallam.

Magnus tudta, hogy ez a szerelem többé nem távozik el a szívétől. Töprengeni kezdett, vajon bele kell-e törődnie, hogy ellenkezés nélkül lemondjon Rosemarie birtoklásáról, vagy talán megkísérelhetné megnyerni magának.

Még inkább felkavarta, amikor észrevette, hogy a leány elpirul a tekintetétől, a szemét félszegen és zavarodottan lesüti, kézfogáskor pedig a kis kacsó úgy reszket a tenyerében, akár egy rab madárka.

Bár látta mindezeket a jeleket, nem merte hinni, hogy neki kedveznek. Nem akarta felébreszteni magában a reményt, hogy Rosemarie szeretheti őt, mert félt a csalódástól. Titkos izgalommal kutatta mégis az apró bizonyítékokat.

Rettegve várta a napot, amikor ismét elveszíti a leányt.

Kiolvasta ugyan szeméből a riadt kérdést: miért nem segítesz elmennem? Nem tudta azonban rászánni magát olyan lépésre, melynek következtében Rosemarie felmondhatta volna az állást. Egyébként nem is tudott kieszelni semmilyen épkézláb ürügyet.

Egy este, amikor csöndes magányban üldögélt villájában az ablaknál, s - mint oly gyakran - a leány szobájából kiszűrődő fényt figyelte, feltette magának a kérdést:

„Hogy döntenél, ha tényleg szeretne téged? Lenne-e bátorságod mindennek dacára magad mellett tartani őt, a szélhámosnő leányát?”

„Igen - szegte fel csillogó szemmel a fejét igen, a szívemre ölelném, mert tiszta és ártatlan, s szerelme a legboldogabbá tenne minden földi halandó közül. Csak általa tudnék maradéktalanul kiteljesedni.”

Azon az estén szilárdan elhatározta, nem engedi el Rosemarie-t anélkül, hogy megkérdezné, szereti-e.

Másnap reggel, amikor gyári irodájába lépett, szokás szerint az íróasztalon feküdt a posta.

Egyebek között von Schlieben úrtól érkezett levél. A földbirtokos az alábbiakat írta:

„Kedves fiatal Barátom!

Bizony, hosszú ideje nem hallottunk egymásról. A háború mindannyiunk életét felforgatta. Legutóbb. Lille-ben találkoztunk, amikor a nyugati arcvonalon állásainkat kiépítettük. Én változatlanul itt rostokolok sziléziai jószágomon, megcsontosodott agglegényként. Talán most sem ragadtam volna tollat, mert nem szeretném borongós hangulatommal terhelni, de valami figyelemre méltó dolog történt, ami Magát is érdekelni fogja. Minden bizonnyal emlékszik még a kis Rosemarie von Saltenra, kinek édesanyja annak idején olyan kétes színben tűnt fel előttünk. Ettől a leánytól a minap előbb kétezer márka érkezett, amelyet még az asszonynak adtam kölcsön, majd egy levél.

Ebben közölte velem, miszerint a mamája évek óta halott, s hátrahagyott irataiból kiderült, hogy a mondott összeggel tartozik nekem. Sajnos, korábban nem nyílt lehetősége anyja adósságait visszafizetni, mivel társalkodónőként éppen csak annyit keresett, amennyi a megélhetéséhez kellett. Most azonban szerencse folytán tízezer márka birtokába jutott, s ezt a pénzt arra kívánja felhasználni, hogy a tartozások egy részét törlessze. Kérte, ne haragudjak, hogy ilyen sokáig váratott, és bocsássák meg az édesanyjának, aki igen szorult helyzetben cselekedett.

Nos, kedves Rittner barátom, e megkapó írás olvastán ismét egészen elfacsarodott a szívem. Isten a tanúm, keserű szemrehányásokat teszek magamnak, amiért durván beleavatkoztam e bájos, ifjú teremtés sorsába. Ma sejtettem volna, hogy az édesanyja ilyen hamar elhalálozik, nem műveltem volna ilyesmit. Gondolja csak meg, ez a derék leány egyszerűen fogja a tízezer márkát, aminek az ő függő helyzetében maga is nagy hasznát vehetné, és arra költi, hogy visszafizesse az anyja adósságait, illetve - mint írja - tisztára mossa az emlékét. Hát ezt csinálja utána valaki! Egészen elérzékenyültem ettől a dologtól, és elhatároztam, hogy Magával is megosztom érzéseimet. Ahogy annak idején kertelés nélkül megmondtam a véleményemet Saltennéról, úgy most kötelességemnek tartom megtenni ugyanezt Rosemarie von Saltennal kapcsolatban, Micsoda páratlan teremtés! Sajnos, nem ismerem a címét, de talán megtudom a bank segítségével, ahonnan a pénzt átutalták. Akkor kifejezhetem neki nagyrabecsülésemet, és megérdeklődhetem, nem segíthetnék-e valamiben. No, most legalább könnyítettem a lelkiismeretemen. Kérem, közölje mindezt fivérével is, akit szívből üdvözlök. Ismeretlenül is kézcsókomat küldöm a felesége őnagyságának. Mihelyt ügyeim engedik, ismét jelentkezem. Baráti kézszorítással:

Heinrich von Schlieben”

Magnus sugárzó arccal nézte az írást, szája körül lágy mosoly játszott.

- Rosemarie, derék kis Rosemarie… páratlan teremtés! - mormogta a bajsza alatt.

Véletlenül pont ekkor toppant be az öccse, így rögtön a kezébe is nyomta a levelet.

Fred elolvasta, majd ismét visszaadta.

- Talán annak idején tényleg kissé keményen ítéltük meg Saltennét. Elképzelhető, hogy valóban csak szorult helyzetében kényszerült arra, hogy kölcsönöket vegyen fel. Végtére mások büntetlenül megtették ugyanezt. Ha nem kellene vigyáznom a feleségem miatt, talán nem is volna kifogásom ellene, hogy Salten kisasszony a házamban maradjon. Erről jut eszembe, Ellen megkért, hogy mutassuk meg a gyárat a kisasszonynak. Megértheted, hogy nem szeretnék olyan sokáig kettesben maradni vele, ezért téged javasoltalak. Kérlek, vállald el!

- Rendben - bólintott a bátyja. - Ma az ebédnél ajánlkozni fogok.

- Köszönöm.

A továbbiakban üzleti ügyekről beszélgettek.

Délben az asztalnál Magnus maga hozta szóba, hogy szívesen megmutatná Rosemarie-nak az üzemterületet, és látta, hogy a leány szeme felcsillan.

- Hálásan köszönöm, Rittner úr, örömmel elfogadom baráti ajánlatát. Mikorra készüljek?

- Mondjuk, holnap délelőtt tízre. Akkor ebédig végzünk is.

- Ugye, elenged, méltóságos asszony? - fordult úrnőjéhez Rosemarie.

- Természetesen! - bólogatott buzgón Ellen. - Már rég látnia kellett volna a vállalatot. Kértem is a férjemet, hogy vezesse körül, de úgy vélte, a sógorom alkalmasabb erre a feladatra.

- Mert ez az igazság. Kérem, Salten kisasszony, ne vegye udvariatlanságnak, hogy a bátyámra hárítottam ezt a megtiszteltetést - mentegetődzött jólnevelten Fred.

- Szó sincs róla - felelte szenvtelenül a leány.

Magnus szíve hevesebben kezdett verni: ha Rosemarie-ban a szerelemnek csak egy szikrája is maradt volna az öccse iránt, akkor nem tudna ilyen közönyösen ránézni.

S mikor ezután a leány ismét elpirult az ő tekintetétől, majd szétfeszítette keblét az öröm.

Másnap reggel izgatottan várta Rosemarie megjelenését. A leány javasolta, hogy a megbeszélt időpontban az irodájában találkozzanak. Magnus tudta, hogy az órákig tartó üzemlátogatás alatt sokszor maradnak kettesben, s kissé félt ettől a meghitt együttléttől, ugyanakkor mindenféle reményeket fűzött hozzá.

Izgalmát még inkább felkorbácsolta az a küldemény, melyet fivére a reggeli postával kapott, és rögtön áthozott neki.

- Nézd csak, milyen különös levelem érkezett!

- Kitől jött? - tudakolta szórakozottan.

- Egy bizonyos von Heinzius úrtól. Nagy jelentőségűnek tűnik, mert ezáltal talán lehetőségünk nyílik arra, hogy feltűnés nélkül távozáshoz segítsük Salten kisasszonyt.

Magnus egy csapásra felélénkült.

- Mi köze a levélnek Salten kisasszonyhoz?

- Nagyon is sok. Olvasd csak el!

Kibontotta az írást, és olvasni kezdette

„Igen tisztelt Uram!

Szíveskedjék elnézni, hogy egy számomra igen fontos magánügyben bátorkodom zavarni Önt.

Nem sokkal ezelőtt az újságból értesültem arról, hogy Rosenberg grófnő az Altéichen-kastélyban elhunyt. Ezt követően jutott tudomásomra, hogy az az ifjú hölgy, akit a grófnő társalkodónőként alkalmazott, jelenleg ugyanilyen minőségben az Ön igen tisztelt hitvesének szolgálatában áll. Személyesen utaztam az Alteichen-kastélyba, hogy Salten kisasszonnyal beszéljek. Onnan von Schwarzburg asszonyhoz irányítottak, s ő árulta el a kisasszony mostani feltalálási helyét.

Sajnos, pillanatnyilag ügyeim nem engedik felkeresnem Salten kisasszonyt, de nem szeretném halogatni, hogy tiszteletteljes kérésemmel hozzá forduljak. Arra kérem Önt, legyen szíves átadni neki a mellékelt levelet, amennyiben valóban az Ön házában tartózkodik. Csupán abban az esetben tekintsen el, ettől, és szíveskedjék visszaküldeni az említett írást, amennyiben a kisasszony már eljegyezte volna magát.

Hogy tisztán lásson, és megérthesse helyzetemet, nyíltan megvallom Önnek, hogy a mellékelt levélben megkérem Salten kisasszony kezét. Nem először. Röviddel Salten kisasszony édesanyjának elhunytát követően, amikor a kisasszony éppen Rosenberg grófnő szolgálatába lépett, egyszer már házasságot ajánlottam neki. Egy félévvel korábban ismertem meg, és mély benyomást tett rám. Akkoriban úgy viselkedett velem, hogy nem mertem feleségül kérni. Közvetlenül a halála előtt azonban Saltenné asszony egy levélben reményt ébresztett bennem, hogy leánya ezúttal elfogadná közeledésemet. így nyomban írtam neki, és a kezéért folyamodtam. Akkor azzal az indokkal utasított el, hogy nem szeret, és szerelem nélkül senkihez sem mehet férjhez. Azóta öt hosszú esztendő telt el, s közben esetleg megváltozott a véleménye. Igaz, hogy csaknem húsz évvel fiatalabb nálam, de nem is kívánok tőle forró szerelmet, csak arra vágyom, hogy megóvhassam az élet viszontagságaitól, és gondtalanabbá tehessem. Talán a függőségben, mások szolgálatában töltött évek után mégis hajlik arra, hogy a feleségem legyen. Nem tudom elfelejteni, s egyre abban reménykedem, hogy még hajadon. Egyébiránt vagyonos és anyagilag teljesen független ember lévén, ragyogó körülményeket biztosítanék neki, s ha egyszer elmegyek, mindenemet rá hagynám. Mindezt részletesen leírtam az ifjú hölgynek szánt levelemben. Amennyiben a kisasszony még nem kötelezte el magát más irányban, úgy arra kérem Önt és igen tisztelt hitvesét, akinek alázatos szolgája vagyok, hogy méltóztassanak támogatni ügyemet. Az esetleges kedvező válasz kimondhatatlanul boldoggá tenne. Ha azonban Salten kisasszony már nem szabad, arra kérem, ne is szóljon neki, és küldje vissza a levelet. Nem szeretném zavarni a köreit. Mindenképpen várom válaszát, és mély tisztelettél ajánlom magamat:

Kari von Heinzius”

Miután a végére ért, megtörölte a homlokát.

- Ez aztán a kérő! - nevetett Fred. - De elképzelhető, hogy Salten kisasszony ma már tényleg nem húzódozik elfogadni egy ilyen ragyogó lehetőséget. Annak idején persze nem tudhatta még, mit jelent másoknak alávetve élni. Most talán örömmel ragadja meg az ajánlatot.

Magnus zihálva lélegzett, és maga elé meredve gubbasztott, azután hirtelen felegyenesedett ültében:

- Légy szíves, add ide nekem a Salten kisasszonynak szóló levelet! Magam szeretném továbbítani neki.

- Mi ütött beléd? - nézett rá megütközve az öccse. - Falfehér az arcod, úgy festesz, mint akit borzasztóan felzaklatott valami.

Magnus felugrott, és egy darabig idegesen fel-alá járkált az irodában, azután megállt a testvére előtt, és komolyan a szemébe nézett:

- Megmondom, mi dúlt fel annyira, végre meg kell tudnod. Szeretem Rosemarie von Saltent. Már akkor, Kairóban is szerettem, és azért léptem vissza fájó szívvel, mert rokonszenvezett veled, és észrevettem, hogy te is szereted. Annyi év múltán sem tudtam kiverni a fejemből, miatta nem is néztem más nőre. Amióta újra találkoztunk, ez az érzés még jobban felerősödött és elmélyült bennem.

- Magnus! - ragadta meg a karját meghökkenve Fred. - Erről fogalmam sem volt.

- Nem is lehetett - felelte különös mosollyal a bátyja -, hiszen még saját magamnak sem akartam beismerni. A kedvedért fojtottam el annak idején az érzelmeimet, s mutattam magam tartózkodónak és hűvösnek. Aztán jött a leleplezés és a mi gyors elutazásunk. Nyugalmat kényszerítettem magamra, próbáltam hideg fejjel gondolni rá, de elfelejteni nem tudtam. Miután viszontláttam, felfokozott mértékben ébredt újra bennem minden, amit iránta tápláltam. Most már nem áll köztünk többé semmi. A te szerelmed kihunyt, az anyja múltja pedig jelentéktelen semmiségnek tűnik számomra azokhoz a borzalmakhoz képest, amiket a háborúban átéltem. Egyébként is meghalt már. Rosemarie-t makulátlanul tiszta jellemnek ismertem meg, biztosan tudom, hogy ártatlan. Nem akarok azon rágódni, hogy Saltenné szélhámosságból élt. Talán szerencsétlen sorsa is közrejátszott abban, hogy odáig jutott. Ha elnyerem Rosemarie szerelmét, nem kérdezem tőle, kiféle-miféle volt az anyja. Én eléggé szeretem ahhoz, hogy átsegítsem magunkat minden nehézségen. De te? Te mit szólnál ahhoz, ha feleségül venném?

Fred elgondolkodva és mélyen megilletődve figyelte bátyja meg-megvonagló arcát. Még soha nem látta ilyennek. Döbbenten ébredt rá, milyen hatalmas érzések munkálhatnak benne.

- Igazad van - felfordult világ sok mindent átértékelt. Ma már semmivé törpült, amit valamikor fontosnak hittünk. Egészen meghatott, amit elmondtál. Én sem tagadhatom, hogy Rosemarie értékes ember, aki ártatlanul szenvedett. Ha viszonozza a szerelmedet, örömest fogadom el sógornőmnek. Jobb megoldást el sem tudok képzelni.

- Köszönöm, testvér! - szorította meg a kezét Magnus.

- Igazán nincs mit! - rázta a fejét mosolyogva Fred. - Inkább én tartozom köszönettel. Kívánom, hogy Rosemarie neked adja a szívét.

- Nem kilátástalan az ügy - sóhajtott fel a bátyja. - Az utóbbi napokban kiolvastam valamit a szeméből, ami reményt csepegtetett belém. Ez a Heinzius-féle levél majd bizonyosságot szerez. El fogja olvasni, és ha elfogadja az ajánlatot, akkor hiába reménykedtem. Ha ellenben elutasítja, az kedvező előjel, s akkor megkérdezem, hogy szeret-e.

- Együtt bizakodom veled.

-  Most el kell bocsássalak - pillantott az órára tízre várom Rosemarie-t.

- Akkor a viszontlátásra, és szerencse fel! -Viszontlátásra!

XIII.

Magnus felajzva járkált a szobában, míg egy hivatalszolga nem jelentette, hogy Salten kisasszony keresi.

Azonnal kérette a hölgyet.

Rosemarie belépett. Dísztelen, fehér ruhát viselt. Kissé elfogódottan viselkedett, miután magukra maradtak. Alig észrevehetően elpirult, az elragadó látványtól majd felforrt a vér a férfi ereiben.

- Hajszálpontosan érkezett, Salten kisasszony - mosolygott elismerően, és nyugalmat erőltetett magára.

-Alig tudtam kivárni a megbeszélt időt, Rittner úr - emelte rá tisztán csillogó szemét Rosemarie. - Ideköltözésem óta lesem az alkalmat, hogy egyszer négyszemközt beszélhessünk. Végre sikerült, hála baráti felajánlásának. Köszönöm a lehetőséget, és kérem, hallgasson meg.

- Parancsoljon, máris kezdheti, itt senki sem zavarhat bennünket. Kérem, foglaljon helyet! Mit kíván elmondani? - tolt egy nehéz klubfotelt látogatója alá Magnus.

A leány leült, s egy ideig a férfi pillantásától zavartan próbálta összeszedni a gondolatait.

- Senkit sem ismerek, aki felé ennyi bizalommal fordulhatnék. Ezért szeretnék egészen nyíltan szólni.

- Megtisztel a bizalmával - ereszkedett le Rosemarie-val szemben egy karosszékbe Magnus. - Mondja el bátran, ami a szívét nyomja! Ha valamiben segíthetek, feltétlenül megteszem.

- Erről meg vagyok győződve kulcsolta össze a kezét a leány. - Ha valaki segíthet, az csakis maga. Mindenekelőtt arra kérem, próbáljon kiszabadítani innét. Tudja, hogy amikor ideutaztam, nem sejtettem, kihez jövök. Rettentő kínos számomra, hogy a kedves fivére házában éljek, csalónak érzem magam, restellem ezzel a színjátékkal viszonozni Rittnerné asszony végtelen jóságát. Ha rá nem kellene tekintettel lennem, azonnal visszautaztam volna. De mire hivatkozva kérjem tőle, hogy engedjen el? Szégyellek titkolódzni, mégis hallgatnom kell. Egyedül nem találok kiutat. Csak maga tud segíteni rajtam. Kérem, tegye meg!

Magnus nem bírta levenni a szemét a leány zaklatott arcáról. A könyörgő szempár láttán alig tudott uralkodni magán. Valahogy mégis sikerült nyugodt hangon válaszolnia:

- Kezdettől fogva láttam, hogy a maga számára elviselhetetlen ez a helyzet, és az adott körülmények között nem maradhat itt. Már én is töprengtem azon, miképpen segíthetnék. Mielőtt belemennénk a részletekbe, és terveket kovácsolnánk ezzel kapcsolatban, kérem, olvassa el ezt a levelet, amely ma reggel egy, a fivéremnek szóló üzenethez csatolva érkezett. A tartalma talán fontos lehet.

Az utolsó szavakat alig tudta kipréselni az ajkán.

Rosemarie meghökkenve nyúlt a levél után, kibontotta és átfutotta.

A férfi izzó tekintettel figyelte. „Ha most, ebben a szorongatott helyzetben elfogadja Heinzius házassági ajánlatát - gondolta izgatottan azt akkor sem róhatja fel neki senki, ha nem szereti. De ha megteszi, akkor engem biztosan nem szeret úgy, ahogy én vágyom rá, és akkor végleg eltemethetem a reményeimet…”

A leány megütközve olvasta az írást, majd összehajtotta, és ölében fekvő, kis kézitáskájába rejtette.

- Köszönöm, hogy átadta, Rittner úr, de a tartalma nem bír jelentőséggel. Folytassuk azzal a kérdéssel, ami most a legfontosabb.

Magnus úgy érezte, eláll a szívverése.

- Ez a levél csakugyan semmit sem számít magának? - fürkészte Rosemarie tekintetét.

A leány elpirult, de nyugodtan válaszolt:

- Az égvilágon semmit. Miért kérdi?

- Mert tudom, mi áll benne.

Most vált csak istenigazából vérvörösre az arca.

- Az hogy lehetséges?

- Tessék, olvassa el ezt is! - nyújtotta át Magnus, az öccsének szóló kísérőlevelet.

Rosemarie szót fogadott.

- Nem tudtam, hogy Heinzius úr tájékoztatta magukat a levél tartalmáról. Bizonyára arra számítottak, hogy elfogadom az ajánlatot, miáltal alkalmam nyílna megszabadulni innét. Nyilván azt is gondolják, hogy egy szegény leány az én helyzetemben örülhet, ha egy tisztességes férfi feleségül kéri. Én azonban egyszer már igen kétségbeejtő helyzetben is elutasítottam Heinzius urat. Nem szeretem őt, de ha szeretném, akkor is kikosaraztam volna, és ma is azt tenném, mert nem léphetek frigyre egy férfival anélkül, hogy bevallanám neki az anyám bűnét. Mindent fel kellene tárnom előtte, és erre képtelen vagyok. Iszonyúan szenvednék, ha ennyire meg kellene aláznom magam. Mert a legnagyobb ínségben is maradt bennem büszkeség, habár nincs jogom hozzá.

Magnus megragadta a kezét.

- Miért haragszik magára ennyire? - kérdezte lágyan.

A leány szégyenlősen kibontakozott a szorításból.

- Nem tudhatja, mennyit szenvedtem, miután megismertem anyám bűneit - felelte fátyolos szemmel. - Nem menthetem fel őt, bárhogy szeretném is. Ugyanakkor nem is ítélhetem el, és nem is akarom, mert a szorongató szükség vitte rossz útra, és részben miattam vétkezett, hogy megmentsen engem a nyomortól. De nem kívánom érzelgősséggel traktálni. Csak még azt kell elmondanom, hogy éveken át egyetlen vágy fűtött: tisztázni a becsületemet maga előtt. Az fájt leginkább, hogy anyámmal együtt engem is kalandornőnek tekintett. Éppen maga nem gondolhat ilyesmit rólam.

- Miért éppen én nem? - kérdezte fojtott hangon Magnus.

Rosemarie megrettent. Felindulásában elárulta magát.

- Nem is… tudom… - nézett bizonytalanul a férfira csak mert… úgy néztem fel magára, mint valami felsőbbrendű lényre, már akkor is, amikor az Öccsét szerettem… azaz, csak szeretni véltem. Végtelenül bíztam magában, a jóságában, ahogy még ma is. Nem akartam, hogy bűnösnek tartson. Amikor az ideérkezésem napján azt mondta, hogy hisz az ártatlanságomban, az igazi megváltásként ért, mintha egyszerre kegyelmet kaptam volna.

A férfi legszívesebben a karjába zárta volna.

- Valóban soha nem kételkedtem benne, biztosan tudtam, hogy tiszta és ártatlan - jelentette ki mély meggyőződéssel.

A leány szemében megható fény gyúlt, nem jött szó az ajkára, keze egy tehetetlen félmozdulat után megállt a levegőben, majd görcsbe szorult.

Magnus időt akart adni neki, hogy összeszedje magát.

- Az imént azt mondta, csak szeretni vélte az öcsémet. Mikor jött rá erre?

- Homályosan már azon az estén is éreztem - simította meg a homlokát Rosemarie amikor szerelmet vallott nekem. Hirtelen egész másnak tűnt, mint amilyennek látni akartam: könnyelműbbnek, felszínesebbnek. Addig a maga jellemvonásait vetítettem rá, azokat hittem tükröződni az ő viselkedésében is. Akkor, a szálló teraszán, egyszerre rádöbbentem, hogy valami hiányzik belőle, de még nem tudtam, mi az. Miután elutazott, és elolvastam azt a szűkszavú, hideg búcsúlevelet, meghalt az, amit szerelemnek hittem. Az igaz szerelem nem múlhat el így. Ha a maga fivére valóban szeretett volna engem, nem hagyott volna el ilyen kurtán-furcsán. Később, amikor anyám naplójából megértettem, miért fordult el tőlem, akkor is azt mondtam magamnak, hogy hinnie kellett volna bennem, még ha mindenki más kételkedik is. Ha valóban olyan lett volna, amilyennek szerelmemben láttam, akkor ki kellett volna tartania mellettem. Ráeszméltem, hogy nem ő az, akit szerettem, nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket megismerkedésünkkor először magában csodáltam. Akaratlanul is becsaptam a szívemet, mert valójában nem szerettem őt.

- Tehát nem is viselte meg nagyon az elvesztése? - fogta megindultan két tenyerébe a kezét a férfi.

- Amikor azt olvastam, hogy maguk mindketten elutaztak, valami összetört bennem - felelte szomorkás mosollyal a leány. - Lesújtott a hír, mintha megaláztak és eltapostak volna, furcsa, de nem is tudtam igazán, mi kínoz olyan elviselhetetlenül. Anyámat különösen megrázta a fordulat, hogy az öccsével kötött eljegyzésem felbomlott, hiszen mindig egy gazdag házasságban reménykedett, amely megvált bennünket a nyomorúságtól. Emlékszem, mennyire aggódott, amikor kikosaraztam egyik-másik kérőmet. Nem tudtam rászánni magam, hogy puszta anyagi érdekből menjek férjhez. Ezért tett annyira boldoggá, hogy a maga öccse iránt valami nyájas, meleg érzést tápláltam, amit bizonyára éppen ezért készségesen szerelemnek hittem. Ezzel az eljegyzéssel valóban örömet szerezhettem a mamának is. Szegény! A szakítást követően összeroppant. Éjjel-nappal aggódtam miatta. Azután rábeszélt, hogy mondjak igent Karl von Heinziusnak. Először tiltakoztam, de aztán Genovában anyám súlyos beteg lett, s akkor, hogy megnyugtassam, azt ígértem neki, fontolóra veszem ezt a házasságot. Magamban persze eltökéltem, hogy nem megyek férjhez Heinziushoz. S mikor a mama halála után befutott a leánykérő levél, azt is elutasítottam.

- De hiszen akkor már tudta, hogy nem szereti az öcsémet, tehát a szíve szabad, és ott állt a fenyegető szükség előtt!

- Akkor is képtelen lettem volna - pirult el Rosemarie a férfi kutató pillantása alatt. - Addigra egyébként is elfogadtam az állást Rosenberg grófnőnél, s az megvédett a legsötétebb nyomortól. Ezenfelül rendelkeztem kétezerötszáz márkával, miután eladtam anyám ékszereit, melyeket korábban valódinak hittem.

- Miért, hát nem voltak azok?

A leány elmesélte, milyen reményeket táplált az ékszerekkel kapcsolatban, és hogyan ment a grófnővel egyik ékszerésztől a másikig, mert nem akarta elhinni, hogy hamisak.

Magnus mély megrendüléssel hallgatta. Rosemarie ecsetelte azt is, mennyire félt a grófnő ellenszenves egyéniségétől.

Egyre többet és többet tárt fel romlatlan lényének legbenső titkaiból.

- Tehát inkább ahhoz a rút vén boszorkányhoz ment, mintsem Heinziushoz?

- Legszívesebben meghaltam volna - bukott ki a leányból, majd valamivel higgadtabb hangon folytatta: - Ma is inkább meghalnék, semhogy elfogadjam az ajánlatát. Nem mondom, kedves, jólelkű ember, irigylésre méltó életet biztosítana nekem. De bármennyit kellett is alkalmazkodnom, lélekben mégsem alkuszom, nem engedek az elveimből. A legfontosabb így hangzik: mindent vagy semmit. Inkább utolsó leheletemig gondokkal küszködve élek, s ezáltal megőrzöm a szabadságomat, de nem adom el magam a pompa és gazdagság kedvéért.

- Csodálatra méltó álláspont - ismerte el Rittner.

Rosemarie a fejét rázta.

- Nincs benne semmi csodálatos, talán még bolondság is. Mindenki azt teszi, amit kell, s ezért alapjában véve nem jár se dicséret, se bírálat.

- Meglepő bölcsesség ilyen fiatal szájból.

- Maholnap betöltőm a huszonötöt - mosolygott szerényen a lány s az utolsó öt év inkább duplán számít. Mindegy, a lényeg az, hogy közölnöm kell Heinzius úrral, miszerint ajánlatát most sem fogadhatom el. Viszont eszembe jutott egy lehetőség. Ha megmutatom ezt a levelet Ritternének, és abban a hitben tartom, hogy igent mondok, az kétségtelenül hazugság, ám ebben az esetben a szükségből erényt kell kovácsolnom. Amennyiben férjhez szeretnék menni, ő biztosan nem bánná, hogy felbontsuk a szerződést, kivált ha maga is támogatná a dolgot. Nem gondolja, hogy ehhez kéne folyamodnom, hogy botrány nélkül megszabaduljunk ebből a kínos helyzetből?

Magnus a leány bizalmat sugárzó szemébe mélyesztette tekintetét. Mélyen felkavarta az ártatlanságnak ez a megnyilvánulása.

Rosemarie megremegett, arcába szökött a vér, de nem tudta kivonni magát a férfi pillantásának bűvköréből.

- Ha nem kínálkozik más kiút, akkor ezt is megteheti - felelte Magnus, a felindultságtól érdes hangon. - De talán mégsem kell ilyen eszközhöz nyúlnunk. Én tudnék más megoldást is.

- Kérem, beszéljen! - emelte fel könyörgőn a kezét a leány.

A férfi előrehajolt, és továbbra is a szemébe nézett.

- Szabad még a szíve, Rosemarie?

A leány összerázkódott, és hátrébb kucorodott a fotelban, mintha ki akarna térni Magnus elől.

- Miért kérdi ezt? - nyögte ki színtelen hangon.

A férfi pillantása makacsul rászegeződött.

- Mert rettentőén érdekel.

Rosemarie hirtelen elutasító tartásba merevedett.

- Sajnálom, erre nem adhatok választ.

Magnus elkapta és szorosan tartotta mindkét kezét.

- Rosemarie… egy vallomással tartozom. Annak idején, Kairóban, nagyon boldogtalan voltam. Tudja-e, miért?

A leány a fejét rázta, keze reszketett a férfi szorításában.

- Hát elárulom - sóhajtotta Magnus. - Mert láttam, hogy az én fess, jóképű öcsém felé fordítja a szívét. S mivel azt is észrevettem, hogy a fivérem szereti magát, elfojtottam a saját érzéseimet maga iránt. Ez időnként nagyon, nagyon keservesen ment. Amikor azon az utolsó kairói estén kettesben bejöttek a teraszról, éreztem, hogy végleg elveszítettem magát. Nem foszthattam meg a boldogságtól a testvéremet, akit tiszta szívemből szeretek, de nehezemre esett leküzdenem saját emésztő vágyamat.

Borzongás futott végig Rosemarie testén. Holtsápadt lett, és lehunyta a szemét, mintha vakító, éles fény érte volna.

- Miért mondja ezt nekem? - kérdezte elhaló hangon.

- Mert tisztáznunk kell egymás dolgát, Rosemarie. Később az est folyamán megtudtam Schliebentől, mi a helyzet a maga édesanyjával, és ezt az öcsém előtt sem titkolhattam. Ő pedig elfordult magától. Én az ő helyében nem tettem volna. Az egész világ ellenében is kiálltam volna maga mellett, ha engem ajándékozott volna meg a szerelmével. Az öcsémet azonban más fából faragták. Elutaztunk, én valószínűleg fájóbb szívvel, mint ő. Sohasem tudtam elfelejteni magát, Rosemarie, de amióta viszontláttam, a szerelmem nőttön nő, mert észrevenni véltem, hogy nyájasabb szemmel tekint rám, mint másokra. Ugye, nem csalódtam, Rosemarie? Mondja hát, hogy nem szabad többé a szíve, mert… nekem adta!

Rosemarie kitépte a kezét a férfi szorításából, és tenyerébe temette az arcát.

- Könyörgöm, ne kínozzon tovább!

- Rosemarie, hát kínzom a szerelmemmel? - zihálta Magnus.

A leány felzokogott.

- Olyan férfi, mint maga, nem veheti feleségül kalandornő leányát. A szerelmével kicsúfol és megaláz - szakadt ki belőle a keserűség.

Magnus felugrott. Szálegyenesen a leány fölé magasodott, és csillogó szemmel nézett le rá.

- Rosemarie, szeretlek! Mit számít, amit az anyád művelt. Téged akarlak, és te megérdemled a szerelmemet. Hogy is tudnálak kicsúfolni vagy megalázni? Magamhoz akarlak szorítani, az otthonomba akarlak vinni, hogy védjelek és óvjalak a fúvó széltől is… ha te is szeretsz. Csak akkor, ha te is szeretsz. Nézz rám!

Rosemarie ráemelte a szemét, olyan tekintettel, melyben egész lelke nyitott könyvként feküdt a férfi előtt, azután megragadta Magnus kezét, és az arcához simította.

- Ha ez csak álom, most rögtön szeretnék meghalni - rebegte, mire a férfi a karjába kapta.

- Szeretsz engem, Rosemarie? - kérdezte gyengéden.

- Az életemnél is jobban, Magnus. Soha mást nem szerettem, már akkor is téged szerettelek, csak az öcsédben kerestelek téged, mert te távol tartottad magad tőlem. Amikor Frednek igent mondtam, az lelkesített leginkább, hogy mindig a te közeledben élhetek. Tudatlan gyermek módjára magamat sem értettem. Jaj, Magnus, hát mégis létezik ilyen kimondhatatlan boldogság?

Többet nem szólhatott, a férfi forró csókokkal zárta le ajkát, s ő mámorosán reszketve pihent erős karjában, csak azt tudta biztosan, hogy oly sok tévelygés és gyötrelem után végre otthonra talál Magnus szívében.

Sokáig álltak összefonódva, csókok és gyengéd simogatások közben osztották meg egymással mindazt, amit éveken át magukban tartottak.

Rosemarie még mindig nem merte elhinni, hogy nem álmodik.

- Hát lehetséges ez? Az öcséd annak idején azért hagyott el, amit Schlieben az anyámról felfedett előttetek. Te másképp látod mindezt, mint ő? Nem félted tőlem a házad hírnevét? Soha nem neheztelsz meg rám azért, mert nincs erőm elutasítani az ajánlatodat?

- Édes Rosemarie-m - gyönyörködött önfeledt mosollyal szerelmese arcában a férfi. - Fred más, mint én. Az ő szerelme gyengének bizonyult, az enyém erős. Többé nem engedlek el, semmi sem állhat közénk.

- De mit fog szólni a fivéred? Elfogad-e sógornőjének?

- Tudja, hogy szeretlek. Az imént megmondtam neki.

Azt hiszem, örül, hogy így alakult, mert egy kicsit mégis igazságtalannak érzi azt, ahogy veled viselkedett. Mindenesetre szerencsét kívánt, szerencsét! Tudod-e, Rosemarie, milyen szerencsés fickóvá tettél?

- Olyan ez, akár egy csoda! - simult hozzá a leány. - És a szerződésem, azzal mit csinálunk?

- Azt hiszed, eltűröm, hogy ne bontsd fel? - fakadt hahotára a férfi. - Egyébként ettől nyugodtan hozzám jöhetsz feleségül, továbbra is élvezhetitek Ellennel egymás társaságát. Az öcsém neje kedves, jószívű asszony, nem fogja irigyelni a boldogságunkat. Egykettőre összebarátkoztok.

- Rajtam nem fog múlni. Mondd, ugye, nem kell többé lelkiismeret-furdalást éreznem, amiért eltitkolom előle, mi volt a férje és énközöttem?

- Nem, szerelmem - cirógatta meg a leány haját -, emiatt fölösleges aggódnod. Csak azért nem áruljuk el neki, hogy megkíméljük a szükségtelen izgalmaktól, hiszen annyira örülünk, hogy végre ismét derűs és vidám, nem emészti magát folyton a gyermeke elvesztése miatt. Fred különösen boldog, mert szereti a feleségét, amennyire csak tőle telik. Így hát nincs több gond.

- Jaj, Magnus - dugta arcát a férfiéhoz Rosemarie -, egyszerre olyan csodaszép lett az életem!

Magnus gyengéden megcsókolta.

- Eleget dideregtél az árnyékban, szegény, drága szívem, megérdemled, hogy végre rád süssön a nap.

Még egy jó darabig eltartott, míg mindent elmondtak egymásnak.

- Most már csakugyan megmutatom neked a vállalatot - szólt végül a férfi. - Meg kell szeretned, mert az is az életem része, abban rejlik az erőm.

- Majd tőled megtanulom szeretni, én Magnusom!

Újra megcsókolta a leányt, forrón és szenvedélyesen, majd elhagyták az irodát.

Egész lényét áthatotta a boldogság, Rosemarie pedig úgy érezte, mintha rózsaszínű felhőkön lépkedne.

Így jártak körbe a gyárban, s amerre megfordultak, a munkások mosolyogva néztek utánuk. Valami sugárzott belőlük, ami átmelegítette a szíveket.

Körútjuk végén a laboratóriumhoz értek.

Szorgos munkában találták Fredet, aki illedelmesen üdvözölte Rosemarie-t, és kérdőn nézett a bátyjára.

- Rosemarie hozzám jön feleségül - közölte egyszerűen Magnus.

Fred tekintete felcsillant, és most először egyenesen és mélyen Rosemarie szemébe nézett.

- Hadd szorítsam meg a kezét, Rosemarie! Szeretnék teljes szívemből sok boldogságot kívánni. Egyúttal arra kérem, borítsunk fátylat a múltra, és ne haragudjék rám többé! Magnus majd elfeledteti magával mindazt, amin keresztül kellett mennie. Ő sokkal jobb ember nálam. Ugye, megbocsát?

- Túl boldog vagyok ahhoz, hogy bárkire is neheztelni tudnék. Egyébként sincs jogom haragudni magára. Inkább magának is köszönettel tartozom, hogy lehetővé tette ezt a boldogságot.

- A bátyám boldogsága a maga érdeme, Rosemarie - csókolt kezet Fred. - Ha van bennem valami jó és nemes, az a testvéri szeretet. Magnus boldogságáért örök hálára kötelezett.

- Most elviszem a menyasszonyomat Ellenhez. Mit gondolsz, hajlandó lesz elbocsátani?

- Próba, szerencse! - nevetett az öccs.

Megmutatták Rosemarie-nak a laboratóriumot is, és elmagyaráztak neki minden tudnivalót. Ezután a mátkapár elköszönt.

- Ellen hűttessen be pezsgőt! Ebédnél iszunk az egészségetekre! - kiáltotta utánuk Fred.

A fiatalasszony nevetve fogadta őket.

- Hál' istennek, hogy megjött, Rosemarie már annyira hiányoltam a társaságát. Az utóbbi időben teljesen hozzászoktam.

- Elnézést kérek, sokáig elmaradtam - mentegetődzött a leány.

- Megértem, idő kell ahhoz, hogy mindent megnézzen az ember abban a hatalmas gyárban. Rendesen körbevezetted a kisasszonyt, Magnus?

- Azt hiszem, hiba nélkül elvégeztem a feladatomat - nevetett a férfi. - Salten kisasszony legalábbis gazdagon megjutalmazott.

- Valósággal ragyogsz, úgy festesz, mintha… nem is tudom - kémlelte az arcát a sógornője, - Tíz évvel fiatalabbnak látszol.

- A boldogság teszi. Nézd csak meg a kisasszonyt! Ő tán nem ragyog?

Ellen Rosemarie-ra pillantott, akinek szinte lángolt az arca.

- Én… nem is tudom…

Ekkor Magnus átölelte és megcsókolta a leányt.

- Na, és ez hogy tetszik? - tudakolta széles mosollyal.

Ellen leült a csodálkozástól.

- Ellen, drága Ellen - csókolta meg a kezét a férfi -, csak neked köszönhetem, hogy végre én is megtaláltam a boldogságomat. Te hoztad el ide Rosemarie személyében. A menyasszonyom áll előtted.

- Tényleg? - csapta össze a kezét Ritterné. - Nem tréfálsz? Ilyen gyorsan beadtad a derekad, te, aki különben hallani sem akartál a nőkről?

- Nem, Ellen, egyáltalán nem ment gyorsan. A szívemet már öt évvel ezelőtt, Kairóban Rosemarie-nak adtam. Akkor sajnos elkerült a szerencse. Egy félreértés elszakított bennünket egymástól, és szem elől tévesztettem Rosemarie-t. Te újra elibém hoztad, én pedig sietve magamhoz ragadtam. Hiába a hároméves szerződéssel kell engedned őt, mert hamarosan feleségül veszem. Így is sok időt elvesztegettünk.

- Kedves Rosemarie! - vonta egyszerre a karjába a leányt Ellen. - Mennyire örülök! Felejtsük el a szerződést, minek nekem társalkodónő, mostantól a nővérkém leszel.

- Örömmel, drága Ellen. Én is hálás vagyok neked, amiért idehoztál. Nem is sejtettem hová jövök, szörnyen megrémültem, amikor a pályaudvaron megláttam Magnust. Legszívesebben elszöktem volna, mert nem tudtam, hogy szeret, de most már tudom, és kimondhatatlanul boldog vagyok.

A két nő összeölelkezett.

- Egyébként hűttess be pezsgőt, a férjed koccintani akar az egészségünkre! - szólt mosolyogva Magnus,

- Máris intézkedem. Addig is sok boldogságot kívánok az ifjú párnak! A Jóisten adjon nektek tartós, igazi boldogságot!

Ebédnél valóban az újdonsült jegyesek tiszteletére mondtak pohárköszöntőt.

Ellen még ugyanaznap írt Schwarzburgnénak:

„Édes Lonim! Új társalkodónőm ma felbontotta a szerződést. A házassági záradék mégiscsak életbe lépett.

Rosemarie von Salten eljegyezte magát az én Magnus sógorommal.”

Ezután részletesen beszámolt mindarról, amit ő maga tudott, mire barátnője üdvözlő távirattal válaszolt.

Két hónappal később megtartották Rosemarie és Magnus esküvőjét. A vendégek között megjelent a Schwarzburg házaspár, valamint Heinrich von Schlieben. is, aki nem győzött gratulálni a „páratlan teremtésnek”.

Rosemarie boldogságának egét immár egyetlen felhő sem sötétítette el. Átadta férjének édesanyja naplóját meg az adósságokat felsoroló, vékony füzetet. Magnus kifizetett minden tartozást, amit Rosemarie még nem tudott kiegyenlíteni, s ezzel újabb örömet szerzett feleségének, amint azzal is, hogy a napló elolvastán így szólt hozzá:

- Nem szabad elítélnünk szegény, szerencsétlen édesanyádat.

Miután otthagyták a menyegzői asztalt, Magnus a kettejük számára teljesen felújított villába vezette szépséges hitvesét; A nászúiról inkább lemondtak, mert édes kettesben akarták élvezni megtalált boldogságukat.

Rosemarie elandalodva járta be ura oldalán közös fészkük meghitt kényelemmel berendezett helyiségeit.

- Végre szívem szerint való otthonra leltem, édes párom! - sóhajtotta meghatottam - Mivel háláljam meg neked, egyetlenem?

- A szerelmeddel, drága Rosemarie-m - szorította magához Magnus -, és azzal, hogy boldogan élsz benne. Mert a te boldogságod az enyém is.

És szomjas ajkuk hosszú, szenvedélyes csókban forrt össze.

VÉGE

Novemberben jelenik meg következő regényünk:

Hedwig Courfhs-Mahler - Az elrabolt ereklye

A fiatal férfi képmását rejtő ereklyetartó eltűnése Daniela Falkner állásába kerül Szmolenszkaja grófnénál, akit politikai cselszövés fosztott meg férjétől és fiától. Az ártatlan leány megszégyenülten és megalázottan menekül fivéréhez, aki orosz barátjával, Sztyepán Kolnyikovval együtt egy nagyvállalat mérnökeként dolgozik. A három fiatal nem sejti, milyen különös játékot űz velük a sors…

A Hedwig Courths-Mahler zsebkönyvsorozat kiadványait keresse a könyvárusoknál!

A fordítás az alábbi kiádás alapján készült:

Hedwig.Courths-Mahler: Verschmaht

© Bastei-Verlag Gustav.H. Lübbe GmbH & Co.

Bergisch Gladbach

Hungarian translatíon © Komáromy Rudolf

Fordította: KOMÁROMY RUDOLF

ISBN 963 8248 52 1 ö

ISBN 963 296 038 6

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629

Telefon: [phone]

Felelős kiadó: Oroszlán László

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella

Szedés: Bastei Budapest Kft.

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 372.66-14-2

Készült Debrecenben, az 1996. évben

---