Leonore Strasser szerelme az ünnepelt hegedűművész iránt oly erős, hogy egy napon elhagyja érte a férjét és hatéves kislányát. A megcsalt férfi lelkében sötét kétely támad: lehet, hogy Dagmar nem is az ő gyermeke? Elhatározza, hogy idegenben nevelteti fel, ne emlékeztesse folyton az egykor imádott asszony hűtlenségére. Évek múltán az apa belátja, hogy vétkezett az ártatlan gyermek ellen, de akkor már majdnem késő…

1.

Leonore Strasser letérdelt gyermeke ágya mellé, és könnyes szemmel nézte a kislány rózsás arcocskáját. Tekintetében fájdalmas kifejezés égett, valami tétovaság, amely csaknem megfojtotta zaklatott lelkében a boldogság utáni vágyat. A szívében dúló kemény harc porig sújtotta a vonzó fiatal­asszonyt. Tudta, hogy amit tenni akar, amit jelleméből adó­dóan meg kell tennie, az kiszakítja őt előkelő, kényelmes ott­honából, s messzire viszi gyermekétől, akit anyai szívének minden szeretetével szeret. E pillanatban megfoghatatlan, elképzelhetetlen volt számára, hogy megváljon gyermekétől, mégis érezte, hogy így kell lennie. Nem viheti magával, hi­szen őrá is bizonytalan jövő vár. Nem szakíthatja ki a kis­lányt megszokott környezetéből, a szülői házból, ahol béké­ben, nyugalomban élhet. Nem tépheti el az édesapjától, akit az ő árulása egyébként is mélyen megsebez majd. Tisztában volt mindezzel, s elszorult a szíve. Férje mindig jóságos és kedves volt hozzá, ezért az asszonyt nagyon nyomasztotta, hogy hazugságban él mellette. Bűn nehezedett a lelkére, amiért szerelem nélkül lett a felesége. S most még nagyobb esztelenséget készült elkövetni: úgy döntött, hogy örökre el­hagyja.

De Leonore nem tehetett másként, képtelen volt tovább hazudni a férfinak. Nem akart még, mélyebbre süllyedni a hazugságban és a bűnben. Nem akart szégyent hozni Rudolf Strasser házára, tartozott neki ennyivel. Úgy döntött, inkább elhagyja, mintsem megszegje a hűségesküt, amelyet házas­ságkötésükkor fogadott.

Mialatt önmagával harcolt, halkan kinyílt a gyerekszoba ajtaja, és Rudolf Strasser lépett be rajta. Jóval idősebb volt feleségénél, talán kétszer annyi. Haja már őszülni kezdett halántékán, de még így is délceg, tekintélyes ember benyo­mását keltette. Tekintete boldogan pihent meg anyán és gyermekén. Csendben odalépett a kis Dagmar ágyához, fele­sége mellé. Leonore nyugalmat erőltetett az arcára, még mo­solyogni is megpróbált. A hosszú évek alatt, amíg Rudolf fe­lesége volt, megtanulta, hogyan rejtse el érzéseit férje elől.

A férfi a hatéves gyermek fölé hajolt. Gyengéden meg­csókolta a puha kis kezet, amely a kék selyemtakaró fölött pihent.

• Már megint a mi kis drágánk látványában gyönyör­ködsz, Leonore? Ne zavartasd magad, én bemegyek az iro­dába. A mielőbbi viszontlátásra.

Leonore azonban tudta, hogy nem lesz több viszontlátás. Megragadta férje kezét, majd néma hálával és megbánással csókot lehelt rá. A férfi lehajolt, hogy megcsókolja Leo­nórát, s nem vette észre, hogy az asszony elhúzta előle az aj­kát, Rudolf szája így a nő homlokát érte.

• Isten áldjon - suttogta Leonore alig hallhatóan.

A férfi gyanútlanul bólintott, s miután újabb büszke, és gyengéd pillantást vetett gyermekére, halkan kiment a szo­bából.

Miután Strasser becsukta maga mögött az ajtót, Leonore felpattant. Egész testét zokogás rázta meg. Nehezére esett el­hagyni jóságos férjét, akit atyjaként szeretett, s aki annak ide­jén nagy ínségtől szabadította meg, amikor magához vette.

Végül összeszedte magát, s felszárította a könnyeit. Újra gyermeke fölé hajolt. Még egyszer gyengéden, óvatosan meg­csókolta puha homlokát, aztán kisietett a szobából.

Leonore a hálószobában útiruhába bújt, és sebtében be­pakolt még néhány apróságot nagy kézitáskájába. A többi csomagját még előző este kicsempészte a házból, és a pályaudvarra vitette. A púderpamaccsal gyorsan végigfutott könnyáztatta arcán, feltette kalapját, és lefátyolozta arcát. Semmit sem vitt magával azok közül a tárgyak közül, amelyeket

Rudolf szerelme jeléül ajándékozott neki. Ékszereit és drága ruháit egytől egyig hátrahagyta, s ahogy évekkel azelőtt meg­érkezett a házba, most úgy hagyta el. Még a legértékesebb kincsét, gyermekét sem vitte magával.

Az asszony halkan becsukta maga mögött az ajtót, és vé­gigsietett a szőnyeggel borított folyosón. A gyermekszoba előtt még egyszer megtorpant, és az ajtóhoz szorította arcát. A felső emeletről hirtelen hangokat hallott. Bizonyára egy szobalány indult lefelé. Leonore nem akarta, hogy meglás­sák kisírt arcát, ezért lefutott a lépcsőn, és az előszobán ke­resztül kisietett a házból.

Odakinn már várta egy autó, amelyet férje küldött érte, mert úgy tudta, hogy felesége bevásárolni indul. A sofőr, aki minden útjára elkísérte, besegítette az autóba. Az asszony hátradőlt az ülésen. Tekintete még egyszer arra az ablakra ta­padt, amely mögött gyermeke az igazak álmát aludta. Az au­tó elindult, s a nő halkan elsírta magát. Csak nehezen tudta visszanyerni önuralmát, amikor az autó megállt egy nagy di­vatszalon előtt, ahol a nő a bevásárlásait szokta intézni.

Leonore kiszállt, egy levelet vett elő kézitáskájából, s amilyen nyugodtan csak tudott, megszólalt;

• Most már hazamehet. Itt találkozom egy barátnőmmel, s vele töltöm a délutánt. Nem érek haza, mire a férjem meg­jön, úgyhogy arra kérem, adja át neki ezt a levelet;

Nem először fordult elő, hogy Leonore így útjára bocsá­totta a sofőrt és az autót. A férfi tehát kinyitotta úrnője előtt a divatszalon ajtaját, majd visszaszállt az autóba s elhajtott.

Leonore csak néhány percet töltött az üzletben. Az eladó­nővel, aki rögtön a jó vevő segítségére sietett közölte, hogy előbb elintéz néhány ügyet, s csak utána tér vissza. Az asz- szony egy másik ajtón keresztül elhagyta a szalont, és kilé­pett az utcára. Léptei bizonytalanul koppantak a járdán.

Váratlanul egy középiskolás fiú toppant elébe. Kezében könyvcsomagot tartott. Amikor megpillantotta Leonorét, csinos, nyílt arcát enyhe pír öntötte el. Werner Falkner volt az, a Strasser & Fia cég vezetőjének gyermeke. A fiú számára Leonore asszony a női szépség és kedvesség megtestesítője volt, és ifjú szívével rajongott érte. Udvariasan megemelte kalapját.

Leonore legszívesebben elkerülte volna a találkozást, de amikor látta, hogy ez lehetetlen, kezét nyújtotta a fiúnak, és halvány mosollyal megkérdezte:

• Hogy van, kedves Werner úr?

Mindig ezen a néven emlegette, mert kislánya is, így szó­lította a fiatalembert.

• Köszönöm, nagyságos asszonyom, jól vagyok.

• Régen láttuk minálunk. Pedig tudja, Dagmar mennyire örül, ha látja, rólunk nem is beszélve.

A fiú szeme felragyogott.

• Nem szeretnék gyakran a terhűkre lenni, nagyságos asszonyom, ezenkívül tanulnom is kell, hiszen ez az utolsó évem aközépiskolában.

• Tudom, hogy sikerrel veszi az akadályokat, hiszen olyan szorgalmas és ügyes. Ugye, hamarosan meglátogatja Dagmart? A kislányom valósággal rajong magáért.

Werner Falkner meghajolt. Leonore asszony nem is sej­tette, mekkora örömet okozott a fiúnak kedvességével. Úgy érezte, ez a fiatalember az akit valami módon meg kell nyer­nie lánya védelmezőjének.

• Én is nagyon szeretem a kis Dagmart, nagyságos asszo­nyom. Ha nem zavarok, vasárnap szívesen meglátogatnám.

- Hát persze hogy nem zavar. Jöjjön gyakran, és legyen kedves á kislányomhoz. Már máskor is mondtam, hogy sze­retném, ha Dagmar ifjú lovagja és védelmezője lenne. Ké­rem, ne felejtse ezt el, Werner úr!

E szavakat furcsa nyomatékkai ejtette ki az asszony. Werner csak sokkal később értette meg, hogy miért: amikor megtudta, hogy Leonore Strasser örökre elment. .

A nő tovasietett. Minthogy késésben volt, szinte futva tette meg a pályaudvarig vezető rövid utat. Az állomáson egy karcsú, magas fiatalember lépett oda hozzá.

• Végre, Lore! - hadarta izgatottan.

Az asszony megremegett a férfi forró, gyengéd pillantá­sától.

• Nem jöhettem előbb, Carol.

A férfi fellélegzett.

• Csakhogy itt vagy, csakhogy végre az enyém vagy! Már úgy féltem, hogy nem jössz el. Nem viseltem volna el most, hogy már reményt öntöttél belém. Gyere gyorsan, a vonat hamarosan indul.

A férfi a peronra vezette a nőt, és felsegítette a vonatra. Egyedül voltak a fülkében, így Carol Magnus magához ölelhette Leonorét. Úgy csókolta, mint a szomjazó, aki tiszta vi­zű forrásra bukkant, amely visszaadja az életét. Az asszony megadón simult a karjába. De amikor a vonat mozgásba lendült, kitépte magát a férfi öleléséből, és a kijárat felé szaladt.

• A gyermekem, Carol! Dagmar - kiáltotta szinte magánkívül a fájdalomtól.

A férfi utánalépett, szorosan átölelte, és lehúzta maga mellé az ülésre.

• Lore, hiszen ott van neki az édesapja! De nekem csak te vagy, csak te.

Az asszony reszketett.

- A gyermekem... Jaj, elhagytam a gyermekemet! - sut­togta. - Te nem is tudod, mekkora áldozatot hoztam érted, Carol, amikor elhagytam a gyermekemet.

A férfi szépmetszésű arca megrándult. Sajnálattal ve­gyes féltékenységgel nézett imádottjára.

• Lore, édes Lore, meglátod, kárpótollak mindenért, amit feláldoztál értem. De te magad is beláttad, hogy képtelen vagy tovább hazugságban élni. Ez nem méltó hozzád.

Az asszony ránézett kedvesére, tekintete ellágyult, és odaadóvá vált a férfi könyörgő pillantása láttán. Carol magá­hoz ölelte, és forró csókokkal borította el ajkát. Lore min­denről megfeledkezett - még gyermekéről is. Tudta, hogy ha nem akarja megcsalni Rudolf Strassert, el kell mennie ezzel a férfival, hiszen a szíve mindig is, az övé volt. Annak idején nem lehettek egymáséi, mert mindketten szegények voltak. Most pedig szerelmének erejével a férfi kiszakítja őt a csalá­di fészekből, és magával viszi a bizonytalan jövőbe, amelyben végre megtalálja a boldogságot, minden asszony álmát.

Szívébe azonban újra meg újra belehasított gyermeke el­vesztésének fájdalma. Már most tudta, amikor a szeretett férfi a karjában tartotta, hogy sohasem tudja majd legyőzni szívében a kislánya utáni vágyakozását.

A nő felégette maga mögött az összes hidat. Választania kellett: vagy a szeretett férfi, vagy a gyermeke. Carol Magnus győzött. A férfi a fülébe súgta, mennyire szereti, és mennyire hálás azért, hogy nem hagyta egyedül nekivágni a vakvilág­nak, amely majd meghozza számára az igazi sikert. Leonore hagyta, hogy magával ragadják e szavak és a férfi szerelme.

Ezalatt a kis Dagmar nyugodtan aludt odahaza az ágyacskájában. Még nem sejtette, hogy a sors ezen a napon meg­fosztotta édesanyjától, és hogy ez az esemény árnyékot vet majd életére.

2.

Brigitte néni, miért olyan mérges apu?

• Nem is mérges, Dagmar.

• Nem vetted észre, hogy szúrós szemmel nézett rám, amikor bejött a szobába? Nagyon furcsa volt. Gyorsan ki is ment. Eddig mindig megcirógatta a fejemet, adott egy pu­szit, és rám mosolygott, most pedig se szó, se beszéd, csak jött és menti Egyetlen kedves szót sem mondott, csak hara­gosan végigmért.

• Egész biztosan nem mérges... csak boldogtalan - simo­gatta meg Brigitte néni a kislány selymes, arany szőke haját.

Dagmar szeme elkerekedett.

• Boldogtalan? - kérdezett vissza.

Az idős hölgy nagyot sóhajtott, és magához ölelte a gyer­meket. Dagmar nem értette, mit jelent boldogtalannak lenni, bár hamar rászakadt ez az érzés. De valószínűleg gyorsan megtanulja majd.

• Boldogtalannak lenni nagyon rossz és szomorú dolog. Apukád nem mérges, csak végtelenül boldogtalan. Eltűnt a napfény az életéből.

Az édes gyermekarcon még nagyobbra kerekedtek az ártatlan szemek.

• Értem, Tehát azért olyan komor apu, mert eltűnt a nap. De miért tűnt el?

• Kedvesem, te ezt nem értheted: Túl kicsi vagy még.

• Nem lehetne visszaszerezni apunak a napot? Én nem hozhatnom vissza? Addig vándorolnék, amíg csak bírnék, s megkeresném neki a napot.

Brigitte néni szemébe könny szökött a meghatottságtól.

• Szegénykém - suttogta.

• Szegény vagyok? Azt hittem, a szegényeknek nincs mit enniük, és nem tudnak maguknak ruhát vásárolni. Nekem viszont mindenem megvan.

• Igaz, de az ember máshogyan is lehet szegény.

• Most már értem. Azért neveztél szegénynek, mert lá­tod, mennyire fáj nekem apu boldogtalansága. De hát kit kérhetnék meg, hogy segítsen neki, ha én nem tehetek sem­mit?

Brigitte Hartmann a fejét csóválta.

• Senki sem tud rajta segíteni, csak a Jóisten.

• Akkor minden esti imámban kérni fogom Istent, hogy tegye boldoggá.

Az idős hölgy az ajtóra pillantott, amely mögött az imént tűnt el unokatestvére, Rudolf Strasser, Dagmar édesapja. Brigitte is látta, hogy a férfi komor pillantást vetett a csöpp­ségre. Ha hallotta volna, mit mondott ez a kicsi leány, vajon meghatódott volna, és eltemette volna gyanúját? Brigitte Hartmann nagyot sóhajtott.

Dagmar ismét a babáival játszott, mint mielőtt édesapja belépett a szobába. Kedvesen simogatta kedvencét, egy igencsak viharvert babát. A többire ügyet sem vetett, hiába voltak sokkal szebbek, érintetlenül sorakoztak a polcon. A kis­lány magához ölelte a csúf kis játékszert.

• Brigitte néni, hát, nem érdekes, hogy Liza babának nin­csen apukája, nekem pedig anyukám nincsen? Miért ment el az anyukám? Miért hagyott itt bennünket?

Az idős hölgy ijedt pillantást vetett rá.

• Hallgass, Dagmar! Nem szabad az anyukádról beszél­ned, Tudod, hogy édesapád mérges lesz, ha meghallja.

A kislány riadtan az ajtóra tekintett, majd lábujjhegyre állt, és megszeppenve nagynénjéhez bújt. Még mindig erő­sen szorította a babáját

• Apu nincs itt, nem hallhatja, amit mondok. Ugye, veled beszélhetek anyuról? Nagyon szeretnék valamit kérdezni.

• Mit, Dagmar?

• Azt szeretném tudni, miért utazott el olyan messzire, hogy már vissza sem tud jönni. Régen mindig együtt utaz­tunk. Apu olyankor kedves és aranyos volt. De amióta anyu elutazott, nem csókolt meg, még csak meg sem simogatott. Azért, mert rossz voltam?

Brigitte Hartmann megint magához ölelte a kislányt.

• Nem, nem voltál rossz, kedvesem. Csak nem szabad apukád előtt az anyukádról beszélned.

• Akkor mondd meg, miért hagyott itthon anyu! Miért nem vitt magával?

• Azért, mert ilyen kicsi lányt még nem lehet hosszú uta­zásra vinni.

• De én már háromszor voltam apuval és anyuval a ten­gernél, s egyszer még a magas hegyekben is. Hósapka volt rajtuk a nyár közepén.

• Igen, de anyukád most sokkal messzebb utazott. Átkelt a hatalmas tengeren, és egy távoli országban van.

Dagmar aggodalmasan megrázta a fejét.

• Egyedül utazott el olyan messzire? Biztosan aggódik értem.

Az asszony az ajkába harapott.

• Ne kérdezz ennyit, gyermekem! Kicsi vagy még ahhoz, hogy mindent megérts. És vigyázz, nehogy meghallja apu­kád, hogy anyukádról beszélsz, mert akkor még szomorúbb és boldogtalanabb lesz, mint eddig,

A kis Dagmar elsápadt, és nagy szemeket meresztett nagynénjére. Bájos arcát kedvesen a babájához szorította.

• Nem akarom, hogy még szomorúbb legyen. Inkább szeretném felvidítani. Majd halkan beszélek anyuról, és csak akkor, ha apu nem hallja. De meg akartam neked mondani, hogy nagyon szeretném, ha anyu újra itt lenne, mert akkor apu ismét vidám lenne, és én is. Anyu néha olyan jókedvű volt, játszott is velem. De sokszor sírt is, most meg már min­dig sírni fog, mert aggódik értünk. De hát miért ment el tő­lünk? Muszáj volt?

Brigitte asszony idegesen yégigsimított homlokán.

• Ne kérdezz most többet, kicsim! Gyere, játsszunk inkább Lizával! Ideje, hogy új ruhát varrjunk neki.

Dagmar védelmezőn a babá fölé tette a kezét.

• Nem, Lizának nem kell új ruha. Ezt anyu varrta neki, amikor kaptam. A többinek varrhatsz, ahányat csak akarsz, ők szeretnek a tükör előtt illegni-billegni. De Liza az én édes kislányom, mert én is anyukám édes kislánya voltam.

Brigitte asszony nagy sietve elővette a varrókosarat, s Dagmar már válogatta is az anyagok közül az új babaruhá­nak valót.

Körülbelül egy órája játszhattak, amikor megjelent a ko­mornyik. Jelentette, hogy elkészült az ebéd, és a nagyságos úr is megérkezett.

Brigitte asszony tiszta ruhát adott Dagmarra, és gondosan megfésülte rakoncátlan tincseit.

• Légy rendes kislány, nehogy apukád összeszidjon! - fi­gyelmeztette.

Dagmar félénken bólintott. Gyorsan betakarta Liza ba­bát, aztán megfogta nagynénje kezét. Lementek a lépcsőn, és a szép nappalin, át beléptek az ebédlőbe, A Strasser-villa va­lamennyi helyiségét elegánsan, de egy cseppet sem hivalkodón rendezték be. Mindig egy kis, kerek asztalt terítettek meg számukra az erkélykiugróban, ha éppen nem voltak má­sok is hivatalosak az étkezésre. Amióta a háziasszonya el­hagyta a villát, egyáltalán nem fogadtak vendégeket. A ko­mornyik a tálaló előtt várta, hogy hozhassa a levest. Már csak a ház ura hiányzott az asztaltól, de hamarosan ő is megjelent. Pillantása szomorúságot sugárzott, szája körül keserű, fanyar vonás húzódott. Nehézkesen, görcsösen mozgott, mint aki nagy súlyt cipel a vállán.

Néma biccentéssel köszöntötte unokatestvérét, a kis­lányt szinte észre sem vette. - Szótlanul kanalazta a levest, tekintetét tányérjára szegezte. Ugyanilyen némán szelt a sültből, majd szedett mellé egy kevés főzeléket és egy kis burgonyát.

Egyszer csak az ablakon át napsugár tévedt a villa urára. A kislány észrevette, és - megfeledkezvén nagynénje intel­méről, hogy ne beszéljen az asztalnál - önfeledten felkiál­tott:

• Apu, apu, nézd, visszajött a nap, és éppen a te fejedre süt! Végre megint itt van, csak neked. Most már nem kell többé szomorkodnod, újra boldog lehetsz.

Az apa elsápadt. Lecsapta a kést meg a villát, és olyan hirtelen ugrott fel, hogy eldőlt a széke:

• Nem bírom tovább, Brigitte - mondta rekedten. - Kér­lek, vidd ki a gyereket a szobából! Tüntesd el a szemem elől!

Az idős hölgy gyorsan felállt, ijedt pillantást vetett a fér­fira, aztán kivezette Dagmart az ebédlőből. Odakint átadta egy szobalánynak, majd vigasztalóan megsimogatta a kis­lány fejét. Dagmar nem értette, miért küldték ki. Brigitte asszony utasította a szobalányt, hogy adjon neki az édesség­ből, majd vigye a szobájába és fektesse le.

• Mindjárt jövök én is, kicsim - mondta a gyereknek erőltetett nyugalommal.

Dagmar rémülten próbálta feltartóztatni nénikéjét, aki éppen vissza akart menni az ebédlőbe.

• De hát nem is beszéltem anyuról! Miért lett apu olyan dühös? - kérdezte szipogva.

- Nagyon beteg, kicsim. Ne is törődj vele! Menj szépen aludni, hamarosan benézek hozzád.

A nő még egyszer megpuszilta a gyereket, aztán vissza­ment unokafivéréhez az ebédlőbe. Rudolf Strasser az ablak előtt állt. Brigitte asszony intett a komornyiknak, hogy tá­vozzon, majd odalépett a férfihoz. Odakint, a villa szép kert­jében a fák és a bokrok tavaszi napsugárban fürödtek. Olyan meleg volt, mintha már nyár lenne. A boldogtalan férj azon­ban mit sem vett észre a természet szépségéből.

Brigitte asszony a vállára tette a kezét.

• Rudolf, ez nem mehet így tovább - mondta csendesen.

A férfi idegesen feléje fordult.

• Nem, valóban nem mehet így tovább. Én is tudom. A gyereknek el kell tűnnie a szemem elől. Látni sem bírom tovább.

- Rudolf, ne légy igazságtalan! A lányod nem tehet arról, hogy boldogtalan vagy.

A férfi metszőn felnevetett.

• A lányom? Honnan tudhatom, hogy valóban az enyém?

• Rudolf!

A férfi kétségbeesetten végigsimított homlokán.

• Te nem érted, miről van szó, Brigitte. Nem is értheted. A te életed mindig is nyugalmas volt. Igaz, elveszítetted a férjedet, de a halál vette el tőled hosszú, kiegyensúlyozott házasság után. A halál választott el benneteket, nem az, élet, nem egy hallatlan árulás. A feleségem, akit szerettem, min­dent elvett tőlem. Nem is sejted, mennyire szerettem Leonorét. Negyvenöt éves koromig agglegény maradtam, mert nem találtam olyan nőt, akiért érdemes lett volna felál­doznom a szabadságomat. S akkor megismertem őt. Szegény volt, én mégis királynőt láttam benne. Mindenemet odarak­tam a lába elé, magamat is. Úgy szerettem őt, a húszévest, ahogyan csak egy érett férfi szerethet. Imádtam, istenítettem. Ő pedig mindent elfogadott, az életemet is, aztán összetörte. Kegyetlen módon évekig kimondhatatlan boldogsággal ajándékozott meg, hogy annál nagyobb legyen a fájdalmam. Ma már tudom, csak színlelte a szerelmet. Minden hazugság volt, amit tett és mondott. El tudod képzelni, mit éreztem, amikor egy útjáról nem tért vissza, csak az inassal küldött egy levelet, benne a legrettenetesebb hírrel? Nem szeretett, csupán azért lett a feleségem, hogy ne legyenek, mindenna­pos gondjai, hogy egyszer végre megérezze, milyen az, ha az embernek nincsenek anyagi nehézségei... és mert nem lehetett azé a férfié, akibe szerelmes volt. Most viszont hirtelen szabad lett előttük az út, egymáséi lehetnek. Ő pedig azon­nal, pillanatnyi habozás és kételkedés nélkül rohant ahhoz a férfihoz, akit minden porcikájával szeretett. Sokáig küzdött feltámadó érzései ellen, de nem tehetett másként. Arra kért, bocsássak meg, ha tudok. Azt hazudta, fáj neki, hogy kíno­kat okoz nekem, mert tudja, hogy szeretem. - A férfi nyer­sen felkacagott, és öklével a homlokára csapott.

Brigitte asszony döbbenten nézte unokafivérét. Még so­hasem látta ilyennek, eddig nem tárta fel előtte ennyire őszintén a lelkét. Az asszony egyetlen vigasztaló szót sem volt képes mondani.

Rudolf folytatta, mintha végre mindent ki akarna beszél­ni magából.

• Pontosan tudtá, mit tesz, mégis elment. Számított ne­ki, hogy mi lesz velem? Nem. A gyermeket nekem hagyta. Azt írta, egy ilyen törékeny kis léleknek nem való az a zak­latott élet, amely őrá vár. Itt hagyta nekem, örök kételynek. Ki tudja, milyen messzire ment a hűtlenségben? Ki tudja, nem részesített-e másokat is ugyanazokban a jogokban, mint engem, miközben a házamban élt? Honnan tudjam, va­lóban az enyém-e a gyerek? Egy férfi számára nem létezhet ennél nagyobb kín. Felnő egy gyermek a házában, és még azt sem tudja, ő nemzette-e.

Strasser felnyögött kínjában. Belevetette magát egy ka­rosszékbe, és kétségbeesetten tenyerébe temette arcát.

Az asszony odalépett hozzá, és csitítón megérintette a karját.

• Nem gondolod, hogy ha a gyermek azé a másiké volna, akkor magával vitte volna az új házasságba?

A férfi komoran legyintett.

• Ugyan, mihez kezdett volna vele? Az ő élete is bizony­talanná vált a hegedűművésze mellett. Városról városra, or­szágról országra követi majd. EgyeLore még hisz a férfi jö­vőjében, sikereiben. Amíg szegény és ismeretlen volt, s még saját maga számára sem tudta megkeresni a mindennapi be­tevő falatra valót, addig Leonore velem maradt. Amikor vi­szont már kezdett ismertté válni,'amikór egyre gyakrabban jelent meg neve a koncerttermek hirdetőoszlopain, és sejtet­te, hogy híres és sikeres lesz, akkor elérkezettnek látta az időt, hogy elhagyja a nyugodt, unalmas polgári életet, és nyakába vegye vele a világot. Lehet, hogy Carol Magnus nagy művész, lehet, hogy babérokat arat, amerre csak jár, de koncertkörútjaira akkor sem cipelhet magával egy kisgyer­meket. Nagyon szeretheti Leonorét, különben inkább meg­őrizte volna szabadságát, és nem hívta volna magával. De el­vitte az asszonyt, a gyereknek viszont maradnia kellett. A megcsalt férfi felügyeletére hagyta, azéra, akitől elrabolta feleségét és vele minden földi boldogságát. Amióta Leonore eltűnt az életemből, hideg és üres minden napom. Nem maradt semmim... semmim, csak ez a gyerek, aki éppúgy lehet azé a férfié, mint az enyém. Ezért nem tudom elviselni, hogy itt legyen a közelemben, beleőrülök a kételybe, ha látom. El kell mennie innen.

Brigitte Hartmann összekulcsolta a kezét.

• De mi van, ha mégis a te lányod, Rudolf, és Leonore csak azért nem vitte magával, mert nem akart téged teljesen egyedül hagyni? Hiszen szerette Dagmart! Itt hagyta volna neked, ha azé a másik férfié volna?

A férfi újra leintette.

• Talán csak az vezette, hogy ez a kislány, aki hivatalo­san az én gyermekem, ne essen el a gazdag örökségtől. Isten bocsásson meg nekem, de Dagmart elküldöm a házamból. Nem akarom, hogy bármiben is hiányt szenvedjen, a jogai­ból sem akarom kizárni. Mindent megkaphat, ami törvénye­sen megilleti, de látni nem bírom többé, El kell küldenem, ha nem akarok megbolondulni. Keresnem kell egy helyet, ahol gondoskodnak róla, és biztosítják számára a felhőtlen gyer­mekkort. Biztosan találok megoldást. S ha nem lesz itt, én is megnyugszom majd.

Brigitte Hartmann némán maga elé meredt. Kénytelen volt belátni, hogy nem tudja megmenteni a kis Dagmart a kitaszítástól. Fájt a szíve, egyaránt sajnálta Rudolfot és a kis­lányt. Őszintén, a gyermektelen nők mélységes szeretetével imádta a kicsit. Boldog házasságából nem született gyermek, a sors megtagadta tőlük ezt az ajándékot. Amikor huszonöt együtt töltött évük után férje meghalt, Brigitte egyedül maradt:

Gondtalan életet élhetett volna, hiszen vagyonának már a ka­matai is jókora összeget tettek ki, mégis elfogadta unokatest­vére ajánlatát, hogy jöjjön el hozzá házvezetőnőnek, miután Leonore világgá ment.

Azelőtt többször is járt a Strasser-villában. Nagyon sze­rette a ház úrnőjét, Leonorét, tetszett neki szépsége és ele­ganciája, és sok egyéb vonzó tulajdonságot is felfedezett benne. Számára is óriási megrázkódtatás volt, hogy eza szeretetre méltó teremtés eltávozott a biztonságos családi fé­szekből, és egy művész oldalán elindult a bizonytalanságba. Elhagyta családját egy másik férfiért, aki talán sohasem fog­ja annyi figyelemmel és féltő gondoskodással körülvenni, mint Rudolf. Bizonyára az a másik is szereti, különben nem vitte volna magával arra az útra, amelyen hírnév és dicsőség vár rá. Talán ő is fájó szívvel mondott le róla, amikor hozzá­ment Rudolfhoz, hiszen Leonore nagyon szép és elragadó asszony volt. Talán keserves kínok közepette szenvedte vé­gig az asszony házasságának éveit. Mostanra azonban a sze­gény bohémból gazdag és híres művész vált. Vajon hűséges marad-e Leonoréhoz, ha magával ragadja a hírnév mámora, és szebbnél szebb asszonyok zsongják majd körül? Brigitte tudta, hogy a híres embereket, főleg ha olyan jóképűek, mint Carol Magnus, istenítik a nők. Vajon elfelejti-e, hogy mit ál­dozott fel érte Leonore, amikor feladta nyugodt, kiegyensú­lyozott életét, férjét, aki imádta, és hőn szeretett gyermekét?

Brigitte a történtek ellenére nem volt rossz véleménnyel Leonóráról. Nem hitte róla, hogy képes lett volna becsapni a férjét, és Dagmart az ő gyermekének nyilváníttatni, ha nem volna valóban az.

• Cselekedj józan belátásod szerint, Rudolf - mondta az asszony, amikor felrezzent tűnődéséből. - Én, sajnos, már semmit sem tehetek Dagmarért. Csupán arra kérlek, hogy magadnak ne okozz fájdalmat, hiszen szereted a kislányt.

• Mindennek vége, minden odaveszett rázta fejét a férfi. - Amikor rám néz azzal az ártatlan szemével, mindig a hazugságot látom benne, mert az .anyja szemét örökölte, az pedig becsapott. Ilyenkor úgy érzem, hogy gyűlölet ébred bennem iránta. Érted, amit mondok? Be kell látnod, hogy Dagmamak el kell tűnnie a szemem elől. Örökre.

Brigitte megindultan lehajtotta a fejét.

• Igen, Rudolf, belátom.

A férfi lassan felállt, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Gyorsan megragadta az asszony kezét.

• Köszönöm, Brigitte, hogy próbálsz megérteni, s köszö­nöm a lehetőséget, hogy egyszer mindent elmondhattam. Kérlek, maradjon kettőnk között, amit hallottál. Most el kell mennem, vár a munkám. Még szerencse, hogy ennyi dolgom van, különben nem tudnám elviselni az életet. Majd körülné­zek, hogy jó helyet találjak Dagmar számára. Igyekszem tá­voli helyre küldeni. Még nagyon fiatal, könnyen felejt, ha­mar beilleszkedik majd az új környezetébe. Este találko­zunk, Brigitte.

A férfi sietősen kiment a szobából, mintha attól tartana, hogy unokanővére megpróbálja eltéríteni szándékától.

3.

Brigitte Hartmann asszony benyitott Dagmar szobájába. A gyerek az ágyában feküdt, amely fölé világoskék selyem­ből varrtak égboltot. Kis testét kék selyemhuzatba bújtatott pehelypaplan takarta. Az asszony aggódó tekintettel nézte az édesen alvó kislányt, majd leült az ágya szélére. Dagmar kidugta az egyik lábacskáját a takaró alól. Brigitte asszony óvatosan a kezébe vette, mintha melengetni akarná. Dagmar formás kis lábán a kisujja tövében egy jellegzetes alakú, fur­csa anyajegy húzódott. Színe sötétbarna volt, alakja pedig egy hosszúkás körtére hasonlított. Brigitte asszony tűnődve nézegette az anyajegyet. Más máskor is feltűnt neki, de még sohasem figyelte meg alaposan: „Milyen kár - gondolta hogy Rudolfnak nincs egy ilyen anyajegye! Akkor talán el­hinné, hogy Dagmar az ő gyermeke.”

Az asszony gyengéden visszadugta a kislány lábát a taka­ró alá. Szegény kis Dagmar, vajon ezentúl ki őrzi az álmát?

Bárcsak jóságos, kedves emberek közé kerülne, akik odaadóan gondját viselik majd!

Brigitte hosszan, figyelmesen szemlélte a kislányt. Ha­sonlatosságot keresett közte és Rudolf között, de egyelőre egyetlen közös arcvonást sem sikerült felfedeznie. Talán ké­sőbb Dagmar arca is megváltozik, hiszen gyakran előfordul, hogy a gyermekek csak nagyobb korukban kezdenek hason­lítani szüleikre.

Édesanyjára viszont már most hasonlított a kislány. Sző­ke, haját is tőle örökölte, csak egy árnyalattal világosabbat. Mozdulatait ugyanaz az előkelőség jellemezte, mint édes­anyjáéit, de ahogy édesapja is észrevette, szemük hasonlított legjobban. Mindkettejüknek gyönyörű, bársonyos, barna szemük volt, amelyben - akár sírtak, akár nevettek - arany­színű szikrák csillantak fel. Leonore le sem tagadhatta vol­na, hogy Dagmar az ő kislánya. Ehhez, persze, nem is fért kétség, ez esetben az lett volna sokkal fontosabb, ha a kis­lány édesapja vonásait örökli.

A jó Brigitte azonban nem veszítette el a reményt, hogy az égiek egyszer még megkönyörülnek a kislányon, és meg­adják Rudolfnak a bizonyosságot azzal, hogy arcán vissza­tükrözik apja vonásait. Brigitte egyszerűen nem hitte el, hogy Dagmar soha többé nem kerülhet apja szeme elé. Talán egy napon Rudolf mégiscsak elismeri lányaként, és újra ma­gához veszi. Ezentúl mindennap ezért imádkozik.

Az asszony halkan felállt, és kiment a szobából. Lakosz­tályában egy rakás varrnivaló várta. Éppen nekilátott a mun­kának, amikor a szobalány egy levelet hozott neki. Brigitte meglepetten, forgatta a keskeny borítékot. A kézírás láttán összerezzent - a levél Leonorétól jött. Megnézte a bélyegzőt, chicagói pecsét volt. Igen, a levelet valóban Leonore írta, aki második férjével amerikai koncertkörútra utazott.

Brigitte remegő kézzel bontotta fel a küldeményt.

„Kedves, mélyen tisztelt Brigitte Néni!

Engedd meg, hogy még egyszer így nevezzelek, ahogy jósá­gos an'éddig is lehetővé tetted. Az az egyetlen vigaszom, hogy Rudolf és a kislányom mellett vagy. Ha nem tudnálak Dagmarom mellett, a félelem és a nyugtalanság még inkább kí­nozna. Hallottam, hogy távozásom után Rudolf azonnal ma­gához hivott, állj a háztartás élére, és te nem sokat haboztál, hanem önzetlenül a segítségére siettél. Tudom, hogy mennyire szereted az én kis Dagmaromat, és hogy jóságos szívvel oltalmazni és nevelni fogod - ha már az anyja elhagyta.

Érett, tapasztalt asszony vagy, akit még sohasem raga­dott magával a szenvedély. Éppen ezért biztosra, veszem, hogy nem fogod megérteni, miért cseréltem fel mindent, ami értékes volt számomra, a vándoréletre, egyik országból a másikba. Meg sem próbálom elmagyarázni, hogy nem tehet­tem másként, mert szerettem, minden porcikámmal, minden gondolatommal szerettem egy férfit. Egyszer már azt hittem, legyőztem ezt a szerelmet, de az erőmből csak addig futotta, amíg újra meg nem pillantottam őt. Úgy éreztem, meghasad a szivem. Attól a naptól fogva kínszenvedés volt minden per­cem. Senki sem sejtette, mi zajlik bennem. Minden erőmmel azon voltam, hogy továbbra is eljátsszam a boldog feleség szerepét. A mindent elsöprő, szenvedélyes szerelem elől a gyermekemhez menekültem, megpróbáltam csak édesanya lenni. De egy idő után már ez sem sikerült, úgy éreztem, megfulladok.

S ekkor megjelent nálam az a férfi, akit szeretek. Elmond­ta, hogy megváltozott életkörülményeinek köszönhetően már gondolhat a nősülésre. Felszólított, hogy vegyem magamnak a bátorságot, hagyjak fel önmagam és mások áltatásával, és menjek vele. Évekre szóló szerződéseket kötött, így mindket­ten biztos jövőnek nézhetnénk elébe. Az én elvesztésem okoz­ta fájdalmában művészete kiteljesedett, felfigyeltek rá, és nagy jövőt, óriási sikereket jósolnak neki. Hívott, hogy menjek vele, hiszen mi kelten kezdettől fogva összetartoztunk, minden más csak önáltatás. Értse meg, Brigitte néni, el kel­lett mennem vele, el kellett hagynom miatta a férjemet, aki szeretett és gondoskodott rólam, sőt el kellett hagynom gyer­mekemet is, akit annyira szeretek. De még rosszabb anya volnék, ha magammal hoztam volna Dagmart. Melletted jó helye van, tudom, hogy amíg élsz, védelmezőn gyújtod ki fö­léje a kezed. Rudolf is nagyon szereti a kislányt, azt hiszem, vigaszt nyújt majd neki szomorúságában.

Kérlek, ne szólj neki erről a levélről, felesleges, hogy bárki is tudomást szerezzen róla. Csak azért írok, hogy meg­kérjelek: pótold Dagmar számára mindazt, amit az anyja el­mulasztott. Vigyázz rá, oltalmazd, s könyörögve kérlek, ne tanítsd arra, hogy megvesse és gyűlölje az édesanyját. Soha többé nem fogok betolakodni az életébe, ezt a jogomat már eljátszottam, de nem, szeretném, ha megvetéssel gondolna rám. Sohasem zavarom meg lelke békéjét, ez lesz az én vezeklésem, amiért elhagytam. Ám amíg téged Rudolf házában tudlak, nyugodt vagyok, hogy gyermekem jó kezekben van.

Ha pedig évek múltán Dagmar kikerül az oltalmad alól, és egy férfi oldalán keresi majd a boldogságot, imádkozni fogok, hogy lényének minden rezdülésével szeresse öt, és so­hase kerüljön olyan döntés elé, amilyet nekem kellett, meghoznom. Talán akkor a távolból én is örülhetek majd gyer­mekem boldogságának. Édes, kicsi Dagmarom! Még most is forró könnyeket ejtek, amiért el kellett hagynom.

Isten áldjon, Brigitte néni! Tudom, sok idődet elrabol­tam levelemmel, de úgy érzem, az utolsó kötelék is elszakad köztem és a kislányom között, mihelyt befejezem. Kérlek, bocsáss, meg, ha tudsz, és csókold meg helyettem gyermeke­met. Soha többé nem leszek terhedre, és nem zaklatlak kíváncsiságommal. Minden hidat felégettem magam mögött. Még egyszer kérlek, légy jó kislányomhoz, és ne tanítsd ar­ra, hogy gyűlölje az édesanyját, inkább mondd neki azt, hogy meghaltam. Isten majd megbocsátja ezt az apró ha­zugságot.

A te örökké hálás Leonoréd”

Brigitte mélyen meghatódva, könnyekkel a szemében tet­te le a levelet. Maga elé meredve gondolkodott az olvasotta­kon. Valóban nem tudta megérteni sem Leonorét, sem azt a szerelmet, amely elszakította őt gyermekétől és a biztos, nyugodt élettől. Ennek ellenére nem kiáltott fel: „Kövezzétek meg!” Eszébe sem jutott, hogy pálcát törjön felette. Jósá­gos szívével megértette, hogy léteznek más gondolkodású, és érzületű emberek is, akik nem úgy cselekszenek, ahogy ő tenne a helyükben. Mély sajnálat ébredt benne a fiatal- asszony iránt. Vajon az a férfi, aki miatt az egész eddigi életét feláldozta, megérdemli őt? Megtalálja mellette azt a boldogságot, amelyre annyira vágyakozott? Szegény kis Dagmar! Az idős asszony egyaránt sajnálta a gyereket és az édesanyát.

Brigitte felállt, és abba a dobozba zárta a levelet, amely­ben emlékeit őrizte. Rudolfnak nem akart említést tenni róla. Nem csupán azért, mert Leonore külön kérte rá, hanem azért sem, mert nem akarta újra felizgatni unokafivérét. A férfi szenvedése elárulta, hogy még mindig szereti a feleségét.

Az asszony gondolataiba mélyedve munkához látott. Azon tanakodott, vajon hogyan dönt Rudolf a lánya további sorsáról, és szörnyű gyanakvása a világ mely szögletébe űzi el a kis Dagmart.

4.

Rudolf Strasser kilépett a villa kapuján, autóba ült, és irodája felé vette útját. A Strasser & Fia cég már több mint száz éve létezett, híre az egész világon elterjedt. A tágas irodaház mellett, a rakparton ott sorakoztak a hatalmas raktárak. Az egész létesítmény tiszteletre méltó benyomást keltett a szemlélőben. Itt futottak össze azok a kereskedelmi szálak, amelyek behá­lózták az egész világot. A vállalkozás egyike volt a legna­gyobb bizományi cégeknek. A saját eszközeiből teherszállító gőzhajókat építtetett, amelyek megállás nélkül szállították az árut. A céget Rudolf Strasser dédapja alapította, s azóta apá­ról fiúra szállt.

Rudolf Strasser volt az első olyan tulajdonos, akinek nem született fiú örököse. Amikor hét évvel ezelőtt - végre nősü­lésre adta a fejét, természetesen felébredt benne a remény, hogy talán neki is születik majd egy fia, akire ráhagyhatja a céget. Mégis, amikor felesége egy kislánnyal ajándékozta meg, annyira boldog volt, hogy eszébe sem jutott ezen szomorkodni. Miért ne örökölhetné a lánya a céget? Majd ő idő­ben gondoskodik arról, hogy a vállalatot hozzáértő kezek vezessék.

Ha Strassernak fia született volna, a történtek után bizonyára nem taszítaná el olyan könnyen magától, ahogyan a lá­nyát szándékozta. Az elviselhetetlenségig kínozta a kislány és az édesanyja közti hasonlóság, főleg az a gyönyörű szem­pár zavarta, amely minden pillanatban a feleségére emlékeztette.

Volt még egy rokona, akit szintén Strassernak hívtak, de olyan könnyelmű ember volt, hogy Rudolf még abban az esetben sem hagyta volna rá a céget, ha egyáltalán nincs gyermeke. Rajta kívül pedig csupán egyetlen hozzátartozója volt, mégpedig az unokatestvére, Brigitte, ő azonban nem sokkal v0lt fiatalabb nála. Így aztán semmi sem akadályozta meg őt abban a döntésében, hogy a történtek ellenére Dag­mart jelölje meg örököséül.

Egyelőre azonban nem foglalkozott az öröklés gondola­tával. Hiszen még él! Minden figyelmét igyekezett a cég ügyeire és a munkájára terelni, egyedül ettől remélt feledést.

Elhaladt az óriási raktárak mellett, és a tágas igazgatói épület előtt kiszállt kocsijából. A portás eléje sietett, és szé­lesre tárta a liftajtót.

Rudolf Strasser hamarosan az irodájában találta magát. Megállt az ablaknál, és gondolataiba merülve sokáig nézte a kikötő feltáruló képét. Aztán leült, hogy átnézze a postát. A magánjellegű küldeményeken kívül a munkatársai csak azokat a leveleket tették eléje, amelyekről személyesen neki kellett állást foglalnia. A többit a cégvezető intézte: Hermann Falkner, a tulajdonos jobbkeze.

Strasser átnézte a postát. Rövid megjegyzéseket firkan- tott néhány levélre, vagy jegyzetet készített füzetében. Végül egy olaszországi bélyeggel ellátott levél került a kezébe. Megismerte a kézírást: hosszú évek óta Itáliában élő unokatestvérétől -, Egon Strassertól érkezett. Távolba szakadt roko­nának sorai alig érdekelték, ezért egyelőre félretette, hogy a fontosabb üzleti ügyeknek Szentelhesse figyelmét.

Amikor befejezte a munkát, csengetett az irodaszolgának, s átvitette az átnézett postát a cégvezetőnek. Falknernek felelősségteljes munkája volt, főnöke teljes bizalmát élvezte, és elismert személyiségnek tartották a kereskedelmi életben.

Strasser csak ezután bontotta fel unokatestvére levelét. Ritkán hallott a férfi felől, már hosszú évek óta nem talál­koztak. Egon Strasser évekkel ezelőtt feleségül vett egy szép, nemesi származású olasz hölgyet. Gazdagok voltak, és nagy lábon éltek. Szülei korai halála után a fiatal Egon mil­liomos lett, s a pénzköltést tekintette fő foglalkozásának. Esze ágában sem volt olyan értelmes elfoglaltság után néz­ni, amellyel ha nem is növelné, de legalább megtartaná va­gyonát. Egon sokat utazott, de semmi haszna nem volt belő­le. Tíz évvel ezelőtt aztán Rómában, ahol egyébként is szíve­sen tartózkodott, feleségül vette az elszegényedett Catherina Consistelli márkinőt.

Annak idején Rudolf is hivatalos volt az esküvőre, amelyet hatalmas pompával ünnepeltek meg. Az ifjú párt pazar, eskü­vői ajándékkal lepte meg, s megcsodálta a szép márkinőt, de nem szívesen lett volna a vőlegény helyében. És nem csupán azért, mert akkoriban még mindennél többre értékelte szabadságát, hanem azért sem, mert túl tüzesnek találta a menyasszonyt a kimért német vérmérséklethez képest. A vőlegény helyében ő nem engedte volna meg az asszonynak azt sem, hogy Strasserné helyett továbbra is márkinőnek szóllttassa magát. Rudolf Strasser, igazi hazafi lévén, nem vette jó néven, hogy unokaöccse nem szerzett érvényt a német büszkeségnek.

Rudolf, akit egyszerű alapelvek szerint neveltek, s érezte magában az apáról fiúra szálló tettrekészséget, sehogy sem tudta megérteni, hogyan tud unokatestvére rendszeres mun­ka nélkül élni. Az sem volt világos számára, hogy a nagyyonalú életvitel következtében igencsak megcsappant családi vagyon kamataiból hogyan tudnak majd fényűző életet élni. Egon elárulta neki, hogy menyasszonya teljesen vagyonta­lan. Nevetve közölte, hogy jövendőbelije mindössze egy, le­pusztult kastélyt visz a házasságba, a Consistellik hajdani családi birtokát. A kastély állapotára való tekintettel azonban a fiatal párban fel sem merült, hogy valaha is odaköltöz­zenek. Ehelyett egy régi római palotát vettek birtokukba, amelyhez Egon „olcsón” hozzájutott, és felújíttatta. Talán egyszer majd elautóznak a kastélyhoz, hogy szemügyre ve­gyék. Toscanában fekszik, néhány órányira Firenzétől. Mindenesetre túl elhagyatott és félreeső helyen ahhoz, hogy eszükbe jusson családostul beköltözni.

Rudolf nem tudta megállni, hogy ne figyelmeztesse unokaöccsét. Megpróbálta rávenni arra, hogy vizsgálja meg ala­posan az anyagi helyzetét, amelyről szemlátomást fogalma sem volt, és hogy szánjon időt a bevételek és a kiadások fi­gyelemmel kísérésére. Egon azonban kinevette. Emlékeztet­te Rudolfot arra, hogy ő nem kereskedő, és esze ágában sincs elrontani a jó hangulatát holmi üzleti ügyekkel. Amíg ő és a felesége fiatalok, élvezni akarják az életet, takarékoskodásra bőven lesz majd idejük akkor is, amikor már amúgy sem lesz jobb elfoglaltságuk. Rudolf lemondón megvonta a vállát, és nem hozta többé szóba a dolgot.

A várakozások ellenére Egon házassága egészen boldog­ra sikeredett. Rudolf időnként elégedett leveleket kapott unokaöccsétől, aki utazásokon, estélyeken és hasonló ren­dezvényeken vett részt. A „márkinő” is szívélyes üdvözletét küldte a németországi rokonnak. Rudolf esküvője idején a pár éppen Egyiptomban tartózkodott, onnan küldték jókí­vánságaikat házasságkötése alkalmából. Dagmar születése előtt egy évvel Egon tudatta vele, hogy kislányuk született, akit Elenának neveztek el. A „márkinő” saját kezűleg írta rá egy névjegykártyára, hogy Elena igazi édes angyal. A kár­tyán a következő név állt: Signora Caterina Strasser, szüle­tett Consistelli márkinő.

Ezután már Rudolf csak ritkán kapott hírt a házaspártól. Ő is bejelentette kislánya születését, s később is küldtek egymásnak néhány üdvözlő sort, de rendszeres és kimerítő levelezést nem tartottak fenn. Miután felesége elhagyta, Rudol rövid levélben számolt be unokaöccsének a válásról, de megkérte, hogy többé ne hozza szóba a dolgot. Egon írt néhány részvéttel teli mondatot, de saját magáról semmit nem mesélt.

Ezúttal azonban terjedelmes levél érkezett tőle. Rudolfnak átfutott az agyán, hogy időközben Egon is a negyvenes évei közepén járhat. Belefogott az olvasásba.

„ Kedves Rudolf!

Végre időt szakítok arra, hogy részletesen beszámoljak a sorsunk alakulásáról. Bizonyára nem érted, miképp lehetsé­ges, hogy egy magamfajta embernek, aki nem végez rendszeres, kimerítő munkát, nincs ideje a levélírásra. Mégis így van: állandóan el vagyok foglalva, Rómában az embernek egyszerűen nincs ideje még gondolkodni sem. Csakhogy most, -és ezen bizonyára csodálkozni fogsz - kiköltöztünk fe­leségem vidéki kastélyába. Az épület inkább hasonlít valami romra, mint annak a patinás családnak az ősi lakhelyére, amely feleségem elbeszélése szerint egyike Olaszország leg­régebbi famíliáinak. Talán éppen ezért szorul átépítésre a kastély. Látod, Rudolf, tréfára fogom a dolgot, pedig, sajnos, nem volt más választásunk, mint hogy visszavonuljunk feleségem romos kastélyába. Anyagi helyzetünk ugyanis, válságosra fordult. Magam sem tudom, hogyan folyt ki az a sok pénz az ujjaim közül. Sohasem hittem volna, hogy egyszer nyakára hágunk a nagy vagyonnak Világéletemben, utáltam takarékoskodni, most mégis kénytelen vagyok rá. Bevételeim olyan csekélyek, hogy nagyon össze kell húznunk magunkat. Ami engem illett, ez nem is okozna gondot, hiszen hosszú éveken át élveztem az életet, és nem zavar, hogy elkövetkezen­dő napjaimat egyszerűségben, nyugalomban kell leélnem. Caterina azonban vigasztalhatatlan. Jelenlegi nyugodt, eseménytelen életünk számára egyenlő az élve eltemetéssel. Mégis így kell lennie. Annak idején Jóízűen csúfolódtam feleségem hozományán, most pedig boldog vagyok, hogy nem kell holmi nyomorúságos bérlakásban tengetnünk az életünket.

A kastélyhoz tartozik némi szántóföld és szőlő is, amelyet bérbe adtunk. Örülünk, hogy így mindig friss gyümölcs, zöldség, bor, tojás és tej kerül az asztalunkra. A kastélyt hatalmas park veszi körül, amelyet magas kőfal zár el a külvi­lágtól. A parkot ciprusok, fenyők, olajfák, eperfák és virág­zó bokrok díszítik, igaz, egy kissé elvadult összevisszaság­ban, de nekem azért tetszik.

Caterina szinte magánkívül van kétségbeesésében. A ház­tartásban be kell érnie néhány cseléddel. Idős komorbáján, Mariettán kívül - aki már az édesanyját is szolgálta, és sem­miképpen sem akart megválni imádott úrnőjétől - van egy szakácsnőnk és egy cselédünk. A legközelebbi faluból, amely - mellékesen megjegyzem - úgy kétórányira van a kastélytól, fölvettem egy rátermett tizenhat éves fiút, akin nagyon jól mutat a libéria. A megmaradt ezüst étkészlet rendben tartá­sa lesz a feladata, emellett lovászfiúként is hasznát vehetem. Egykori vagyonunkból szerencsére sikerült megmentenem egy hátaslovat. A fiú szabad idejében játékokat készíthet a mi kis Elenánknak, vagy más apró munkálatokban teheti hasznossá magát. Amint látod, nagyszerű szervező veszett el bennem, itt majd kamatoztathatom effajta képességeimet. A kevés rendelkezésemre álló eszközzel sokat kell teremte­nem, és hidd el, még soha életemben nem voltam ilyen elé­gedett és boldog, mint most. Ennek bizonyára az a magya­rázata, hogy az utóbbi római évek egyszerűen szörnyűségesek voltak számomra. Egyik veszteség a másikat követte, s az anyagi nehézségeknek nem akart vége szakadni. Mérhetet­lenül bosszantott a hitelezők szemtelensége és Caterina jaj­veszékelése, amikor egyik birtokot a másik után kellett eladnom, hogy kifizessem a tartozásokat. A sok szörnyűség után ez a kastély igazi mentsvár számomra. Ha Caterina is ilyen nagyon elégedett volna, mint én, csakugyan nem lenne okom panaszra.

Természetesen nem lakjuk az egész kastélyt, hiszen szám­talan terme van. A jobb szárnyba költöztünk be, ez a leg­újabb épületrész. Berendeztük, amennyire csak tudtuk, az it­teni bútorok mellé mi is hoztunk magunkkal. Persze, nem a legértékesebbeket, azokat kénytelenek voltunk pénzzé tenni.

A Consistelli-kastély négy karcsú tornyával és kúszónövény­nyel benőtt falaival igazán festői látványt nyújt az arra járó­nak. Mivel a hegytetőn áll, ablakából gyönyörű kilátás nyí­lik a környékre. Ha szép az idő, távcsővel messzire ellátni a síkság felett, a távolban még Firenze tornyai is kivehetők. Ó, Dió mio! Caterina távcsövével naphosszat a távoli Firenzét lesi, amelyet nemrég még oly unalmasnak talált. Mostanáig csak a római életet értékelte, hacsak nem utazgattunk éppen összevissza a nagyvilágban. Rómában ünnepelt szépségként tartották őt számon. Magunk között szólva, kedves Rudolf, feleségem szépsége elérte a tetőfokát, az olasz nők gyorsan öregszenek, így szegény Caterinámnak hamarosan úgyis ke­serű csalódásban lett volna része a római társaságban.

Az ember megöregszik, kedves Rudolfom, egy ideje éh is érzem magamon ennek jeleit. A nehéz idők megtették a ma­gukét. A palotát, amelyet az esküvőnk előtt vásároltam és rendeztem be, kénytelen voltam eladni, hogy törlesszem az adósságomat. Caterina ékszereinek egy részétől is meg kel­lett válnunk, mert a pénzt be kellett fektetnünk, hogy szerény, de rendszeres jövedelemhez jussunk. Hála istennek, régeb­ben szinte elhalmoztam Caterinámat ékszerekkel. Igaz, majd­nem elájult, amikor megtudta, hogy meg kell válnia tőlük, de - sajnos - nem volt más kiút. Magam sem tudom, hogyan ke­rültünk ebbe a kellemetlen helyzetbe, s bizony szégyellem magam, amikor eszembe jutnak jóindulatú figyelmeztető szavaid és mindaz, amit az esküvőnk napján mondtál. Akkor még megfogadhattam volna a tanácsaidat, de most már késő. De nem morgolódom, hanem megpróbálok jókedvűen kiiga­zodni az új körülmények között. Még azon is gondolkodom, hogyan tudnék pénzt keresni, csakhogy ezt az én koromban már nehezen tanulja meg az ember, ha eddig sohasem pró­bálta. Mégis támadt egy ötletem, amely talán kivitelezhető: úgy gondoljuk, ellakhatna nálunk egy növendék. Helyünk van elég. Caterinára való tekintettel talán jobb lenne egy kislány. Ha hallasz valamit, kérlek, értesíts! Úgy tudom, hogy jó családból származó német kamaszlányokat gyakran küldenek külföldre Egy ilyen fiatal teremtést én is szíveseb­ben látnék a házamban, nem zavarja annyira az embert, mint egy idősebb személy. A lányka bizonyára jó barátnőre lelne az én Elenámban, feleségemtől pedig a társasági visel­kedés mellett franciául és olaszul is megtanulhatna, a néme­ten kívül ugyanis e két nyelven is kitűnően beszél és ír. Caterinámtól zeneórákat is vehetne, hiszen kiváló zongoris­ta, én pedig bevezethetném a földrajzba, a történelembe és az irodalomba, ezenkívül megtaníthatnám lovagolni. Természe­tesen jó, fizetőképes családból való lányra gondolok, akiért nagy pénzt kapnánk. Neked megvannak az összeköttetéseid, kérlek, nézz utána, hátha tudsz segíteni. Nagyszerű ellátással, finom, friss tejjel és egészséges hegyi levegővel szolgál­hatunk a jövevénynek, s természetesen baráti, vendégszerető fogadtatással várnánk.

Lelki szememmel már látom gúnyos arcodat, kedves Ru­dolf, hiszen te eLore megmondtad, hogy ez lesz a vége. Egyszer minden kút elapad, ha nem táplálják a vizét. Természetesen igazad volt, én pedig könnyelmű bolond módjára viselkedtem. Már csak emiatt sem panaszkodhatom.

Ennyit rólunk. Szeretném tudni, hogy megy a sorod. A vá­lásod nagyon megdöbbentett bennünket. Remélem, lehet már beszélni róla veled, s átvészelted a legnehezebb időket. Mint­hogy nem ismertem a feleségedet, nem tudom, mekkora veszteség ért. Ahogy már mondtam, remélem, azóta túltetted ma­gad a csalódáson.

Szeretnék bővebben hallani rólad. Örülnék, ha írnál. De, kérlek, ne sajnálkozz sorsomon, kedves bátyám, ami megtör­tént, azt már nem tehetjük semmissé.

Feleségemmel együtt szeretettel üdvözlünk.

Unokatestvéred, Egon”

Rudolf Strasser hosszasan nézett maga elé. Annak idején valóban előre látta a történteket. De most nem is ez kötötte le leginkább a figyelmét. Sokkal jobban érdekelte unokatest­vére kérése, amely szerint örülne, ha szerezne neki egy nö­vendéket. - Hát nem a sors keze van a dologban éppen most, amikor új otthont keres Dagmar számára? Óriási megkönnyebbülést érzett, amikor idáig jutott a levélben. Megtalálta a kislány számára a legmegfelelőbb helyet. Ha elküldi Olasz­országba az unokatestvéréhez, végre nem lesz a szeme előtt, mégis jó helyen tudhatja. Merthogy minden könnyelműsége ellenére, amelynek egyszer vége kellett szakadnia, Egont jó­indulatú embernek ismerte. S ha felesége egy kicsit heve­sebb vérmérsékletű is a kelleténél, mit árthat vele Dagmarnak? A kislány megfejelő játszótársra lelhet Elenában, együtt nevelkedhetnek. Egyszer és mindenkorra jó kezekben tud­hatja a gyermeket, nem kell nap nap után szörnyű kínokat ki­állnia a puszta látványától. Dagmar egészen az esküvője napjáig Egon házában maradhat.

A férfi fellélegzett, mintha nehéz tehertől szabadult vol­na meg. Egyre inkább beleélte magát a gondolatba, amely hamarosan szilárd elhatározássá érlelődött benne. Nagy megkönnyebbüléssel hajtogatta össze a levelet. Ezután arra a témára irányította gondolatait, amely már régóta nyomta a lelkét, azóta, hogy tudta, nem születik fiú örököse. Hogy ezt a gondját is megoldja, elhatározta, elképzeléseit halogatás nélkül átviszi a gyakorlatba.

Rudolf összeszedte magát, és behívta cégvezetőjét, Her­mann Falknert.

5.

Hermann Falkner már huszonöt éve dolgozott a Strasser & Fia cégnél. Fiatal tanoncként kezdte, és az évek során lassan összenőtt a céggel. Ama ritka kereskedők egyike volt, akik szívvel-lélekkel végezték munkájukat, és nagyot alkottak benne. Ha nem is dönthetett önállóan, azért vezető szerepet töltött be a cégnél. Rudolf Strasser hosszú évek óta nem kö­tött üzletet anélkül, hogy előtte ne kérte volna ki a vélemé­nyét. Az évek során őszinte barátságot kötöttek, habár Fal­kner sohasem tévesztette szem elől, hogy Strasser a főnöke. Rudolf könnyebben hajlott arra, hogy megfeledkezzék e tényről. Vezető beosztása ellenére Falkner nem viselkedett nagyképűen, a cég többi alkalmazottjával szemben is mindig, megtalálta a kellő hangot. Ezenkívül igen jóképű, megnyerő külsejű ember volt, méltón képviselte a céget. Nagyon jó családból származott, de vagyona nem volt, mert hamar ár­vaságra jutott. Életútját egyszerű kereskedőtanoncként kezd­te, s olyan gyorsan haladt felfelé a ranglétrán, hogy főnöke hamarosan közvetlen munkatársává nevezte ki. A cég fejlődését és felvirágoztatását legalább annyira a szívén viselte, mint maga a tulajdonos.

Amikor Falkner belépett, Strasser felállt, és a kezét nyújtotta.

• Van egy szabad órája számomra, kedves Falkner?

• Ha szüksége van rám, természetesen, Strasser úr.

• Jól van, akkor üljön le! Szeretnék megbeszélni valamit, ami már régóta nyomja a szívemet. Magánügyről lesz szó, de az üzlethez is köze van. Várjon csak, gyújtsunk rá, mielőtt belefognék!

A tulajdonos elővette legfinomabb havannai dohányát, majd hamutartót hozott. Az urak leültek, és cigarettára gyújtottak.

Rudolf Strasser egy ideig nézte a cigarettafüstöt, aztán így szólt cégvezetőjéhez:

- Ön jól tudja, kedves Falkner, hogy tönkrement a házasságom. egészen máig nem tudtam erről beszélni senkivel, még önnel sem, pedig az együtt töltött idő alatt őszinte, megbízható barátommá fogadtam önt. Még ma sem tudok nyugodtan beszélni a történtekről, és azt sem kívánom, hogy részvétét fejezze ki. Csak kínozna vele, s higgye el, enélkül is tudom, mennyire sajnál. Amit azonban most mondani kívá­nok, az rákényszerít arra, hogy a családi ügyeimről is szót ejt­sek. Szóval, ahogy a verebek csiripelik a városban, elhagyott a feleségem, és nyilván azt is tudja, hogy... van egy lányom.

A férfi elhallgatott egy pillanatra, mert ismét elfogta a kétely, hogy vajon Dagmar tényleg az ő lánya-e. De nem akarta, hogy e kételyei, amelyekről eddig csupán Brigittével beszélt, a ház falain kívülre kerüljenek, ezért összeszedte magát, s így folytatta:

• Nem adatott meg nekem, hogy fiam szülessen, s az én koromban az ember végleg feladja az efféle reményt. Csak egy unokaöcsém viseli rajtam kívül a Strasser nevet, de mi­vel született egy lányom, ő szóba sem jöhet az örökösöm­ként, arról nem is beszélve, hogy eszembe sem jutna rábízni a céget. Teljesen alkalmatlan egy ekkora vállalkozás vezeté­sére. A Strasser & Fia cégnek tehát a halálom után nem le­het olyan főnöke, aki az én nevemet viseli, ha egyáltalán fennmarad. Gondolhatja, kedves Falkner, hogy mennyit tör­tem már a fejem a megoldáson.

A cégvezető bólintott.

• El tudom képzelni, Strasser úr. Már nekem is eszembe jutott, hogy vajon mi lesz a céggel ön után. Vannak szorgal­mas, derék alkalmazottaink, és egy ideig bizonyára menne is az üzlet, de egy napon...

Rudolf tűnődve nézett maga elé, majd egyenesen cégve­zetője szemébe nézve megkérdezte:

• Tulajdonképpen mennyi idős is most a fia?

Falkner meglepetten kapta fel a fejét.

• A fiam? Nemsokára betölti a tizennyolcat.

A főnök bólintott.

• Tizennyolc éves... körülbelül ennyinek is gondoltam. Ön ugyanennyi idős volt, amikor belépett a céghez, ha nem tévedek.

• Így igaz, Strasser úr.

• És mondja csak, milyen szakmát választ a gyerek? Még gimnazista, ugye?

• Igen, az idén végez. Az utóbbi, hetekben sokat vitatkoz­tunk vele a pályaválasztásról. Jómagam azt szeretném, ha a gimnázium befejezése után beiratkozna a főiskolára, és mér­nöknek tanulna. Ő azonban inkább a kereskedelmi főiskolát választaná, mert kereskedő szeretne lenni. Persze, amikor ezt kigondolta, mondjuk ki nyíltan, egy önhöz hasonló nagy­szerű, tehetős kereskedő képe jelent meg lelki szemei előtt. Velem természetesen bármikor felveheti a versenyt, csak­hogy ő fiatalos lelkesedésével egészen másként látja a dol­gokat. Nem érti, hogy kereskedőként be kell érnie, szerényebb lehetőségekkel, hiszen egyrészt nem tudok ráhagyni akkora vagyont, amekkorával önálló üzleti vállalkozásba foghatna, másrészt kevés kereskedőnek van olyan szerencséje, mint nekem volt. Ő a kereskedői hivatásnak csak az előnyeit látja, hiszen csak ezeket ismeri. Önnek köszönhetően ugyanis én elértem azt, ami csak kevés olyan kereskedőnek adatik meg, aki nem cégtulajdonos.

• Kedves Falkner, ön elfelejti, hogy nem az én jóindula­tomnak, hanem a saját szorgalmának köszönhetően jutott ilyen messzire.

• Sok hozzám hasonlóan szorgalmas kereskedőről tudok, akinek élete végéig be kell érnie alárendelt helyzetével, mert nincs oly megértő főnöke, aki egyengetné az útját.

Strasser tekintete ismét a cigarettafüstbe révedt, majd elgondolkodva megjegyezte:

• Már többször is megfigyeltem az ön gyermekét, és sok­szor kívántam, hogy bárcsak nekem is volna egy ilyen fiam - mondta Strasser lassan, eltűnődve.

Falkner tekintete felragyogott.

• Ő minden büszkeségem - felelte megindultan.

Strasser bólintott, és szemében fájdalmas, égő kifejezés jelent meg.

Megjelenésében annyira hasonlít önre, hogy biztosra veszem, a belső tulajdonságaik is megegyeznek.

Falkner elnevette magát.

• A feleségem mondja is eleget, hogy szakasztott az ap­ja a gyerek. Nem hiszem, hogy ez minden esetben hízelgő, hiszen Werner keményfejű, akárcsak én, és ez olykor sok bosszúságot okoz az anyjának.

A főnök végigsimított a homlokán.

• Éppen a keményfejűsége az, kedves Falkner, ami min­dig is legjobban tetszett önben. - Eszébe jutott, hogy micso­da boldogság lehet egy apa számára, ha a fia szinte a meg­szólalásig hasonlít rá. Keserű szájízzel folytatta: - Ezzel el­érkeztünk beszélgetésünk lényegéhez, kedves barátom. Mit szólna ahhoz, ha azt tanácsolnám, hagyja, hadd tanulja ki a fia a mi mesterségünket? Ne mondjon semmit, szeretném előbb elmagyarázni, mire gondolok pontosan. Ha egyszer le­hunyom a szemem, akkor a lányom lesz az örökösöm, tehát a Strasser & Fia cég tulajdonosa. Nem tudom, ön hány évvel él túl engem, mert ha biztosra vehetném, hogy még sokáig igazgatja a céget, nem aggódnék a sorsa miatt. De mi van, ha nem így lesz? Kit nevezzek ki akkor cégvezetőnek? A többi munkatársam is szorgalmas, derék ember, mindegyikük nagyszerűen végzi a kötelességét, mégsem tudnának vezetni egy ekkora céget. Ehhez lendület kell, vakmerőség, vezető- és szervezőkészség. Ha az ön fia mindenben hasonlít áz ap­jára, akkor a tehetségét is örökölnie kellett. Röviden szólva: ha utódunkul kellene kineveznem valakit, én csakis Wernerre tudnék gondolni. Ha közös erővel nevelnénk e feladati­ra, nem gondolja, kedves barátom, hogy utána nyugodt szív­vel távozhatnánk az élők sorából? Őszintén megkedveltem, sőt, megszerettem a fiát. Benne bármikor megbíznék. A saját költségemen kitaníttatnám a kereskedelmi főiskolán, s ha befejezte, egy-két évre elküldeném külföldre. Meglátogat­hatná a külföldi üzlettársainkat, körülnézhetne náluk, s olyan tudásra tehetne szert, amelynek később még hasznát venné. Alaposan fel kell készülnie arra a felelősségteljes állásra, amelyet később betöltene, mi ketten pedig együtt örülnénk neki. Ha visszatér külföldről, elhelyeznénk a cégnél, beve­zetnénk a munkába, s megtanítanánk mindenre, amire szük­sége lehet. Mi a véleménye?

Hermann Falkner végigsimított a homlokán, mert hirte­len elöntötte a melegség. Izgalmát leplezve, a tőle telhető legnagyobb nyugalommal válaszolt:

- Hogy mi a véleményem? Kedves, mélyen tisztelt Stras­ser úr, ennél jobbat nem is kívánhatnék a fiam számára. Tu­dom, hogy az égig ugrana örömében, ha ezt közölném vele. Ha ilyen nagyszerű állást adna a fiamnak, egy percig sem ellenkeznék, hogy kitanulja a kereskedői szakmát. Azonban mint elővigyázatos kereskedő, és mint lelkiismeretes apa fi­gyelmeztetnem kell néhány dologra. Tegyük fel, hogy min­den a terveink szerint alakul. Egy nap azonban a lánya megörökli a céget, s minthogy ön már nem lesz az élők sorában, ki tartja fenn a fiamnak a megígért állást? Mi lesz, ha a lánya egy nap úgy dönt, hogy elbocsátja? Ne haragudjon a túlzott alaposságomért, de erre is gondolni kell.

• Igazán nem kell bocsánatot kérnie. Természetesen egyet­len eshetőséget sem fogok szem elől téveszteni. Az ön megnyugtatására közlöm, hogy mihelyt a fia beleegyezését adja a tervemhez, aláírunk egy szerződést, amely mindkét fél szá­mára tartalmazza a szükséges megkötéseket. Egyébként ha­marosan meg akarom írni a végrendeletemet, s ebbe is teszek egy erről szóló kitételt. Kötelezni fogom a lányomat arra, hogy fenntartsa az ön fiának az általam kijelölt állást az eh­hez tartozó felhatalmazással együtt. Ön, kedves barátom, természetesen élete végéig megmarad vezető beosztásában, s a fia, mihelyt kitanulja a mesterséget, szintén megkapja a kinevezését. Ha pedig mindketten eltávozunk az élők sorá­ból, Werner átveszi az ön cégvezetői állását, amely élete vé­géig megilleti. Ilyen kezességgel megelégszik?

• Természetesen - helyeselt Falkner. - De, tisztelt Stras­ser úr, ki kezeskedik azért, hogy a fiam szorgalmas, használ­ható vezetője lesz a cégnek? Ha lelkiismeretes akarok lenni, kénytelen vagyok erre is felhívni a figyelmét.

Rudolf Strasser a kezét nyújtotta.

• Csak rajtunk múlik, kedves barátom, hogy olyan em­bert neveljünk belőle, akiben örömünk telik. Azt hiszem, kedvvel végzi majd a munkáját, s mivel olyan fiatalember­nek ismertem meg, akiben már most meg lehet bízni, emberi mértékkel mérve nem vállalok semmiféle kockázatot.

• Nos, vannak még kételyei?

• Nincsenek, Strasser úr, csupán mérhetetlenül meghatott a jósága, és nem is tudom, hogyan köszönhetném meg. A fiam is teljes szívéből hálás lesz önnek, amiért teljesülhet a vágya.

• És ha nem lesz minden erejével azon, hogy hasznára legyen a Strasser & Fia cégnek, ahogy ön reméli és óhajtja, akkor nem is az én fiam.

• Vehetem ezt beleegyezésnek?

• Mi mást mondhatnék? Boldogtalan voltam, amikor el­lent kellett mondanom a fiamnak a pályaválasztásával kapcsolatban, de csak azért tettem, mert nem reménykedtem ekko­ra szerencsében. Szívből örülök, hogy ezek után egyetérthetek a kérésével. Az ön jósága egy csapásra eltörölte aggálya­imat, Werner pedig hálás lesz, hogy kitanulhatja a választott szakmát, ráadásul ilyen szinten. Adja isten, hogy sohase okozzon csalódást önnek!

• Jól van. Ezek után nincs más hátra, mint hogy elnyer­jük Werner beleegyezését is. Amit pedig a jóságomról mon­dott, - becsületes ember lévén, -ezt vissza kell utasítanom. Amikor megszületett a fejemben ez az ötlet, főleg a cégre gondoltam, nem pedig önökre, még ha szívesen összekötöm is a kettőt. Higgye el, jó adag önzés is van a dologban. Ahogy már mondtam, Wernert mindig is kimondottan ro­konszenvesnek találtam, és örömmel tölt el az a gondolat, hogy egyszer majd itt láthatom a cégnél. Meggyőződésem, hogy nem okoz csalódást.

• Én is biztos vagyok benne, már ismerem ennyire a fia­mat.

• Holnap vasárnap. Küldje el hozzám a fiút, én magam szeretném előadni neki a javaslatomat. Meglátjuk, hogyan fogadja. Nagyon kérem, addig ne mondjon neki semmit a tervemről. Ne vegye el tőlem azt az örömöt, hogy láthatom felragyogó tekintetét - az utóbbi időben úgysem volt okom az örömre.

• A szavamat adom, Strasser úr, hogy meg sem említem neki a beszélgetésünket. EgyeLore az anyjának, sem árulok el semmit, nehogy örömében elszólja magát a fiú előtt. Majd csak akkor beszélek vele, amikor Werner éppen önnél tartóz­kodik.

• Rendben van. Tehát holnap tizenegykor. Most, hogy ezt megbeszéltük, szeretnék még egy magánjellegű bejelentést tenni. Lányom hamarosan elhagyja a házamat, valószínűleg az unokaöcsémhez költözik Olaszországba, Félek, hogy túl magányos lenne idehaza. Az unokaöcsémnek van egy szinte ugyanolyan korú kislánya, aki játszó-, és tanulótársa lehet. Ezt szerettem volna közölni önnel, kedves Falkner.

A cégvezető meghajolt. Tekintete egy pillanatra részvéttel tapadt főnökére, pedig nem is sejtette, milyen szörnyű kétségek kínozzák a férfit. Sajnálta, amiér- Strasser háza az eddiginél is csendesebbé válik. Az asszony, akit imádott, elhagyjta, s most gyermekét is el akarja küldeni. Arra, hogy Rudolf Strasser örökre meg akar válni lányától, álmában sem gondolt volna. Falkner annyira szerette családját, hogy biztosra vette, főnökét is fájdalmasan érinti a, lányától való elválás. Nem állhatta meg, hogy hangot ne adjon érzelmeinek.

- Okvetlenül szükség van arra, Strasser úr, hogy egyetlen gyermekét elküldje a háztól? Bizonyára szenvedni fog miatta!

Strasser összeszorította a fogát és elfordult. Tétován belelapozott az íróasztalán heverő könyvbe, majd hevesen csak ennyit mondott:

• Igen, ennek így kell lennie. - Egy pillanatra csend támadt a két férfi között, majd Strasser nagyot sóhajtott, és kezet nyújtott cégvezetőjének. - Meg kell mondanom, kedves Falkner, ma őszinte baráti szolgálatot tett nekem azzal, hogy beleegyezését adta tervemhez.

A cégvezető a fejét rázta, és mosolyogva megjegyezte:

• Nekem inkább az az érzésem, hogy ön tett nekem szolgálatot. Maradjunk annyiban, hogy kölcsönös a dolog. Nem ez az első és nem is az utolsó ilyen eset, de mindenképpen a legnagyobb. Remélem, barátok maradunk, amíg csak élünk.

- Jómagam ugyanezt kívánom.

Kezet szorítottak, s őszinte barátsággal, nyíltan néztek egymás szemébe. Van még valami, amit meg kellene beszélnünk? - kérdezte Strasser könnyedebb hangnemben.

• Semmi fontos.

• Akkor nem tartom fel tovább, tudom, hogy kevés az ideje. Holnap tizenegykor küldje el hozzám Wernert. Szeretnék nyugodtan elbeszélgetni vele. Ha megegyezünk, akkor hétfőn hármasban összeülünk, és megkötjük a szerződést. Viszontlátásra, és üdvözlöm a kedves feleségét.

• Nagyon köszönöm. Viszontlátásra, Strasser úr.

Amikor Rudolf egyedül maradt, belehuppant egy karosszékbe, és kezébe temette arcát. Felidézte magában Werner Falkner alakját. A fiatalember mindig is tetszett neki. Meg­bízható és határozott volt, tele fiatalos lendülettel, de ko­molysággal és alapossággal is. Magas, karcsú termetéből férfias erő sugárzott, ez bizonyára a rendszeres sportnak volt köszönhető. Csinos arcának erőteljes, határozott vonásai édesapjára emlékeztettek. A szürke szempárt és az okos te­kintetet is apjától örökölte, a domborúan ívelő homlok belső erőről és gyors felfogóképességről tett tanúbizonyságot. Werner Falkner ifjú kora ellenére szilárd jelleműnek bizo­nyult, hiszen odahaza minden tekintetben kitűnő nevelésben részesült.

Strasser magányos szívét halvány öröm járta át. Hosszú idő óta most először nem keserűséget érzett.

Egy idő múlva felegyenesedett, és levélpapírt vett elő. Széthajtogatta unokaöccse levelét, még egyszer elolvasta, majd gyors elhatározással nekifogott a válasz megírásának.

„Kedves Egon!

Ma megkaptam leveledet, és őszintén sajnálom, hogy betel­jesedett a jóslatom. Kívánságodat tiszteletben tartva tartóz­kodom mindenféle megjegyzéstől. Ha nem kérsz meg rá kü­lön, akkor is így teszek, hiszen felesleges szót fecsérelni arref, amin már úgysem változtathatunk. Szeretnénk közölni veled, hogy az a kívánságod, miszerint szívesen befogadnátok egy növendéket, aki jó pénzt fizetne az ellátásért, máris teljesül. Ajánlatoddal nagy megkönnyebbülést szereztél. Szeretném veled személyesen megbeszélni a dolgot, ezért kérlek, utazz ide azonnal. Az útiköltséget természetesen én állom. Nincs kizárva, hogy azt a bizonyos növendéket azonnal magaddal is viheted. Előtte azért beszéld meg a kedves feleségeddel, hogy elfogadna-e egy olyan bentlakót, aki még gyermek, körülbelül egyidős a ti Elenátokkal. Kérlek, csak akkor kelj útra, ha ennek nincs semmi akadálya. A többit majd szó­ban. Köszöntsd a nevemben feleségedet! Szeretettel üdvö­zöllek

Unokatestvéred, Rudolf ”

Strasser, anélkül hogy mégegyszer elolvasta volna a levelet, borítékba tette, és elküldte a postára. Megkönnyebbülten járta körül az irodákat és a raktárakat, majd a rendelkézésére álló kis csónakkal kihajózott ahhoz a kikötőben veszteglő gőzhajóhoz, amely néhány nap múlva kifut a tengerre.

6.

Brigitte Hartmann sétálni vitte a kis Dagmart. Élénk beszélgetésbe elegyedett vele, s nem éreztette, milyen gondok nyomják a lelkét. Dagmar vidáman lépegetett mellette, már meg is feledkezett édesapja borús hangulatáról. Remélte, hogy hamarosan újra olyan kedves és gyengéd lesz hozzá, mint azelőtt. Még mindig az a gondolat foglalkoztatta, ho­gyan szerezhetné vissza számára a hiányzó napfényt. Újra meg újra szóba hozta a dolgot, s ebből Brigitte asszony érez­hette, mennyire szereti a gyerek az édesapját.

Amikor Dagmar látta, amint más kislányok az édesany­juk kezét fogva haladnak el mellettük, újra eszébe jutott a sa­ját anyukája.

- “Brigitte néni, láttad? Annak a kislánynak is olyan szép anyukája van, mint nekem. Ő is messzire megy majd a kis­lányától, ahogy az enyém?

• Nem tudom, Dagmar.

Brigitte asszony észrevette, hogy a gyerek lelkét újabb kérdések nyomasztják.

• Miért éppen az én anyukám ment el?

• Mert így rendelte a Jóisten.

• És azt is elrendelte, hogy anyu már soha többé ne jöj­jön vissza? - kérdezte szomorúan a gyermek.

Közvetlenül az édesanyja távozása után Dagmar mindig keserű könnyeket hullatott, ha ez szóba került. Brigittének ilyenkor nagy erőfeszítésébe tellett megvigasztalni. Mostan­ra a kislány már többé-kevésbé elfogadta azt a tényt, hogy édesanyja nem jön vissza, de még mindig nagyon elszomo­rította.

• Nem, Dagmar. Sokszor mondtam már neked, hogy nem tud visszajönni,

• De miért nem?

• Azért, mert nagyon hosszú az út, és mert a Jóisten sem akarja.

• Akkor sem, ha nagyon szépen megkérem rá?

• Nem, kislányom, akkor sem.

Brigitte néni görcsösen kutatott más beszédtéma után, amely elterelné Dagmar figyelmét az édesanyjáról. Eszébe jutott, hogy nem ártana lassan felkészíteni a hírre: el kell hagynia a szülői házat.

• Ha jó leszel, egy nap te is elmehetsz ebből a házból, és szétnézhetsz a nagyvilágban.

Dagmar meglepetten kapta fel a fejét.

• Apu és te is velem jöttök, ugye, Brigitte néni?

• Nem, de kedves, jó emberekhez kerülsz majd, akiktől sokat tanulhatsz.

Dagmar elbizonytalanodott.

• Ért inkább veletek szeretnék maradni.

Az idős hölgynek könnyek szöktek a szemébe.

• Nem lehet, kicsim. Tudod, már meséltem arról, hogy hamarosan iskolás leszel. Minden gyereknek iskolába kell járnia.

Dagmar félénken odabújt nagynénjéhez.

• Nem tudnál legalább te elkísérni?

• Nem, gyermekem, én már régen jártam iskolába; ami­kor olyan kislány voltam, mint te. Egyébként is az apukád­dal kell maradnom, mert szüksége van rám. Te mondtad, hogy el akarsz menni messzire, nagyon messzire, hogy visszahozhasd apukádnak a napot. Ha jó leszel, és elmész oda, ahová küldenek, akkor egyszer majd visszahozhatod neki a napfényt.

Dagmar a könnyeivel küszködött., igyekezett bátornak mutatkozni.

• Nagyon messzire kell mennem?

• Gondolom, vonattal kell utaznod.

A bájos gyermekarc megrándult. Brigitte asszony fájdalmában elfordította a fejét, és magában az unokaöccsét szodtata. Dagmar váratlanul így szólt:

• Szeretnék apukám kedvére tenni, és a tiédre is, Brigítte néni. Elmegyek az iskolába, még ha nagyon, de nagyon messze van is. Sokáig ott kell maradnom? Brigitte asszony szemét elöntötték a könnyek. Mennyi szeretet, mennyi áldozatkészség van ebben az ártatlan gyermekszívben, amelybe könyörtelenül kést döfnek újra!

- Remélem, nem tart nagyon sokáig. Tanulj szorgalmasan, akkor gyorsabban múlik az idő. Nézd azokat az aranyos kutyákat! - kiáltott fel hirtelen, hogy elterelje a figyelmet e szomorú témáról, amely neki is mindig könnyeket csalt a szemébe. Dagmar, igazi kisgyerek lévén, egy pillanat alatt elfelejtette minden fájdalmát, és hangosan ujjongott, amikor megpillantotta a sétányon vad játékba kezdő, mókás kutyusokat.

Brigitte asszony egy óra múlva ért haza a kislánnyal. Amíg ő varrogatott, Dagmar a babáival játszott. Este megva­csoráztak, tojást és kompótot ettek, majd Brigitte asszony megfürdette és lefektette a kislányt.

Utána lement az ebédlőbe, hogy megnézze, minden rend­ben van-e. Tudta, hogy Rudolfnak nemsokára haza kell ér­keznie.

A férfi nemsokára be is toppant. Vacsora közben semmi­ségekről beszélgettek, hiszen a cselédség ki-be járkált az ebédlőben.

Étkezés után a házigazda általában azonnal visszavonult dolgozószobájába, hogy belelapozzon az újságba, vagy foly­tassa munkáját. Ezúttal azonban így fordult unokatestvéré­hez:

• Szeretnék valamit megbeszélni veled, Brigitte, kérlek, gyere át a dolgozószobámba, ott senki sem zavar.

Az asszony követte. Amikor helyet foglaltak egymással szemben, Rudolf így szólt:

• Tudom már, hol helyezhetném el Dagmart, és remélem, neked sem lesz ellenvetésed.

• Hogyan döntöttél? - kérdezte az asszony szorongva.

• Emlékszel az unokatestvérünkre, Egonra?

Brigitte meglepetten kapta fel a fejét.

• Ismertem a szüleit, és őt is láttam már, de akkor még kisgyerek volt. A szülei halála után külföldre ment, és azóta nem találkoztam vele. Már alig emlékszem rá. Amit tudok róla, azt tőled hallottam. Mesélted, hogy feleségül vett egy márkinőt, és hogy egy csillogó palotában lakik Rómában.

• Így is volt, csakhogy azóta változott a helyzet. A szükségből erényt kovácsolva vidékre költöztek, a felesége csalá­di kastélyába.

Rudolf röviden elmesélte mindazt, amit Egon Strasser írt levelében a megváltozott körülményekről. Végül megemlí­tette Egon kérését a német növendékkel kapcsolatban.

• Istenem, micsoda szerencsétlenség lehet ez szegény­nek! - csapta össze a kezét sajnálkozva Brigitte asszony, - Odalett az egész hatalmas vagyon? Ha a szülei sejtették vol­na, bizonyára szigorúbban fogják a fiukat. Nagyon jól nevelt gyerek volt, csak túlságosan elkényeztették.

• Ma is derék fickó, irigylésre méltóan jó kedélyű. Biz­tosra veszem, hogy az új, szerényebb körülmények között is feltalálja magát, s vidámsága most is a régi. Gondolom, a márkinőt jobban megviselték a történtek. De hogy visszatér­jek a német növendékkel kapcsolatos kérésére, hidd el, azonnal Dagmar jutott az eszembe. Úgy éreztem, a sors ke­ze van a dologban.

Brigitte asszony felsóhajtott.

• Gondoltam, hogy ezt forgatod a fejedben, -

• Mondd csak, Brigitte, szerinted van ennél jobb megol­dás? - kérdezte szokatlanul felélénkülve a férfi. - Dagmar rokonoknál lakhat, a kis Elena pedig játszó-, és tanulótársa lehetne. Egonnak átutalnék egy nagyobb összeget, hogy jó ta­nárokat fogadhasson Dagmar mellé azokból a tárgyakból, amelyeket ő és a felesége nem tudnak megtanítani neki. A márkinőtől elsajátíthatná mindazt, amire később a Strasser & Fia cég tulajdonosaként szüksége lehet. Nyelveket tanulhat, és az egészséges levegőjű, gyönyörű Toscanában élhet. Nem mondhatod, hogy nem tartottam szem előtt Dagmar érdekeit.

• Nem, ezért valóban nem tehetek szemrehányást, Rudolf. Ha csakugyan el akarod küldeni a háztól, akkor minden kétséget kizáróan Egon családjánál lesz a legjobb helyen! Megnyugtat az a tudat, hogy nekik is van egy hasonló korú kislányuk. Dagmarnak játszópajtásra van szüksége, közöttünk koravén lenne.

• Örülök, hogy találtál legalább egy olyan okot, amely szerinted is Dagmar távozása mellett szól. Hidd el, neki is, és nekem is jobb lesz, ha elmegy. Egonra nyugodt szívvel rá bízhatom.

• Olyan hosszú időre el akarsz válni tőle?

• Igen. Szilárd elhatározásom, hogy soha többé nem lát­juk viszont egymást. Kérlek, ne is próbálj megingatni dönté­semben! Végleg el akarom felejteni boldogtalan házasságo­mat, és ehhez az kell, hogy senki és semmi ne emlékeztessen rá. Kérlek, barátkozz meg te is ezzel a gondolattal! Ha a kedvemben akarsz járni, szüntess meg minden kapcsolatot Dagmarral, neki is így lesz a legjobb. Meg kell szoknia, hogy az unokaöcsém háza lesz az otthona. Egont is megkérem majd, hogy ne küldjön semmiféle értesítést róla. Nem szeretném, ha leveleket íratnának vele, miután megtanulta a betűvetést. Neki is el kell felejtenie, hogy volt valamikor apja és anyja. Ha férjhez akarna menni, mielőtt meghalok, a jövendőbeli­jével megbeszélem a hozomány kérdését, ő pedig új otthon­ra talál nála. De csak a halálom után térhet vissza, és veheti át az örökségét.

Brigitte asszony holtsápadt arccal hallgatta.

• Hát igazán nem érted, mekkora kegyetlenséget akarsz elkövetni? - kérdezte alig hallhatóan.

Rudolf feltámasztott fejjel, szó nélkül ült egy darabig. Aztán felegyenesedett, és olyan pillantást vetett az asszony­ra, hogy Brigitte mélységesen megrendült. A férfi arca is krétafehér volt.

• Brigitte, én önmagammal szemben vagyok a legkegyet­lenebb, mert kiűzöm az életemből mindazt, ami egykor a legdrágább volt számomra. Értsd már meg végre: azért válok meg a lányomtól, hogy ne mérgezzem meg a gyermekkorát a bennem felgyülemlett haraggal és kétségbeeséssel. Mellet­tem sohasem lehetne boldog.

Az asszony mély együttérzéssel hallgatta.

• Igen, Rudolf, most már megértelek, és én is azt mon­dom, hogy Dagmarnak el kell mennie. És ha úgy véled, hogy Egon családjánál jó helye lesz, akkor Isten nevében elenge­dem vele.

A férfi lesimította zilált haját, és higgadtságot erőltetett magára.

• Ahogy már mondtam, Egon jóravaló ember, és a pénz­ügyekben tanúsított könnyelműsége ellenére becsületes. A felesége egy kissé beképzelt, de azért kedves asszony. Iga­zi előkelő úrhölgy, Dagmar csak tanulhat tőle. Egonnak már meg is írtam, hogy utazzék ide, és vigye magával a növen­déket. Azt, hogy az én... hogy Dagmarról van szó, még nem közöltem vele, majd személyesen elmondom neki. Előtte is fel kell tárnom azokat az okokat, amelyek miatt elküldöm a gyereket, mert különben nem értene meg. Arra kérlek, ké­szítsd elő Dagmar elutazását. Gondoskodj arról, hogy ele­gendő ruhája, fehérneműje legyen, s csomagoljatok be min­dent az útra. Ne feledkezz meg a kedvenc játékszereiről sem, azt hiszem, nagyon ragaszkodik a babáihoz...

A férfinak elcsuklott a hangja. Felállt, és az ablakhoz lé­pett. Szívét váratlanul elöntötte a fájdalom. Eszébe jutott, hányszor elgyönyörködött kislányában, ahogy a babáival ját­szott, és közben kedvesen beszélt hozzájuk, akár egy gondos édesanya. Talán ő majd nem fordít hátat egy nap szívtelenül gyermekének, ahogy az édesanyja tette. Újra belenyilallt a fájdalom, amelyet a felesége okozott neki. Nagy nehezen le­gyűrte érzéseit. Csökönyösen hitt abban, hogy minden jóra fordul, ha Dagmart kitörli az életéből.

Brigitte Őszinte sajnálkozással nézte unokafivérét. A fér­fi újra odafordult hozzá.

• Intézkedj, kérlek, tégy mindent a legjobb belátásod sze­rint! Dagmarnak ne legyen hiánya semmiben. Egon nemsokára megérkezik, és gyorsan útnak is indul a kislánnyal. - Gondolod, hogy szükségük lesz cselédre az úton?

Az asszony megrázta a fejét.

• Mivel neki is van egy hasonló korú kislánya, szerintem elboldogul Dagmarral.

• Ennek örülök. De van még valami, kedves Brigitte, amiről beszélni szeretnék veled. Holnap délelőtt tizenegy órakor felkeres Werner Falkner. Mindjárt elmesélem, miért hívattam ide.

Az asszony, miután figyelmesen meghallgatta Rudolf ter­veit, így szólt:

- Azt hiszem, jobbat nem is találhattál volna erre a poszt­ra, Rudolf. Werner Falknerhoz fogható fiatalemberrel ritkán találkozni manapság. Szülei mindig jó példával jártak elöl. Biztos vagyok abban, hogy nem bánod meg, ha kitanittatod, és felkészíted az őrá váró munkára.

• Akkor legalább ebben számíthatok a beleegyezésedre? - kérdezte a férfi fáradt mosollyal.

• Mindenben számíthatsz rá, Rudolf. De ne csodálkozz, hogy Dagmarral kapcsolatban szembeszálltam veled, hiszen annyira szeretem, és nehezemre esik megválnom tőle. Attól félek, egy napon te is megbánod majd, hogy eltaszítottad magadtól.

A férfi gyorsan leintette.

• Nem, nem, meg kell értened, hogy számomra megvál­tás lesz, ha többé nem kell találkoznom vele. Csodák nincse­nek, márpedig kínzó kételyeimtől engem már csak égy csoda szabadíthat meg - tette hozzá Rudolf, s kiment a szobából.

Brigitte aggódva nézett utána. Szegény ember, pedig mennyi pénze van!

Az asszony borús hangulatban indult Dagmar szobájába, hogy még egyszer megnézze a kislányt, mielőtt ő is lefek­szik. Szomorúan figyelte az alvó gyermeket. Dagmar béké­sen és gyanútlanul aludt, nem sejtette, hogy nemsokára örökre kitaszítják a szülői házból. Brigitte asszony csend­ben lehajolt, és csókot nyomott rózsás arcára. Szívéből for­ró imádság szállt az ég felé. Isten óvja ezt a szegény gyer­meket!

7.

Pontban tizenegy órakor Werner Falkner meghúzta a Strasser-villa kapuja melletti csengőt. Néhány perccel ezelőtt ér­kezett, s a kertben játszó Dagmart figyelte. A kislány nem vette észre őt, mert eltakarták a virágzó bokrok és a kapu vasrácsa. Az ajtó feltárult, mintha láthatatlan kezek nyitották volna ki. Amikor Werner belépett a kertbe, Dagmar azonnal felpattant, és odafutott hozzá.

A fiú felé nyújtotta a kezét, amely nem volt éppen tisztának mondható, hiszen a kislány az imént még a homokban játszott.

• Jó napot, Werner úr! Játszol velem, vagy az édesapámat akarod meglátogatni?

Werner Falkner járt már néhányszor a házban, amikor még Leonore Strasser is itt lakott. Kamaszmódra rajongott a gyönyörű asszonyért, s nagy csalódást okozott neki, amikor meghallotta, hogy elhagyta férjét és gyermekét, s egy hege­dűművésszel nekivágott a nagyvilágnak. Legjobban a kis Dagmart sajnálta. A fiatalember rendezett családban nőtt fel, és szívében a fő helyet édesanyja foglalta el, akit még imádott édesapjánál is jobban szeretett. Éppen ezért megindítot­ta a kis Dagmar sorsa.

Most is őszinte együttérzéssel hajolt le hozzá.

• Sajnos, most nincs időm játszani, Dagmar, mert édes­apád vár rám.

• Mit akar tőled az apukám, Werner úr?

• Nem tudom - válaszolta a fiú az igazsághoz híven, hi­szen édesapja még egy apró utalást sem tett a rá váró beszél­getéssel kapcsolatban.

• Ha befejezted, játszol velem egy kicsit? - kérdezőskö­dött tovább a kislány.

Werner elnevette magát.

• És mit játsszunk, Dagmar? - kérdezte atyáskodva.

• Amit akarsz. Homokozhatunk vagy babázhatunk: - Liza borzasztóan örülni fog, hogy végre viszontláthat. Olyan ré­gen voltál nálunk! Brigitte néninek nincs ideje játszani ve­lem, egyedül vagyok a kertben. Ugye, játszunk majd?

A fiú megsimogatta a kislány göndör haját.

• Ha még akkor is egyedül leszel, amikor visszajöttem az édesapádtól, akkor egy kicsit játszom veled.

A kislány örömében a bejárati ajtóig ugrabugrált előtte.

• Nagyon örülök. Megvárlak. - Majd elkomolyodva oda­súgta a fiúnak: - Ne beszélj apuval anyukámról, mert fájdal­mat okozol neki..

Wernernek eszébe jutott, hogy utolsó találkozásukkor Leonore Strasser nyomatékosan a lelkére kötötte, látogassa meg gyakran a kislányát. Megkérte, hogy legyen a lovagja, és vegye a védelmébe, amikor csak szüksége lesz rá. Werner nem feledkezett meg az asszony kéréséről. Annyira rajon­gott érte, hogy a kedvéért mindörökre Dagmar lovagjának érezte magát.

• Légy egészen nyugodt - felelte halkan Werner, majd gyorsan körülnézett, hogy hallotta-e valaki Dagmar figyel­meztető szavait.

Szerencsére egyedül voltak. Egy szolga kinyitotta a ház ajtaját, és felszólította Wernert, hogy kövesse. Azt az utasí­tást kapta urától, hogy azonnal vezesse be a fiatalembert a dolgozószobába.

Werner az íróasztal mellett találta a ház urát. Rudolf Strasser kutató pillantással mérte végig a látogatót. A látvány őszinte megelégedéssel töltötte, el. A nemes arcvonásokkal megáldott, nyílt tekintetű, karcsú, erős testalkatú fiatalember az ő tetszését is elnyerte.

• Jó reggelt, Strasser úr! Édesapám mondta, hogy beszél­ni kíván velem. Megkérdezhetem, miben lehetek a szolgála­tára? - kérdezte Werner, miközben meghajolt.

Rudolf Strasser felállt, és kezet nyújtott neki.

- Az édesapja nem árulta el, milyen ügyben kérettem ide?

• Nem. Azt mondta, ön személyesen közli majd velem.

Rudolf Strasser fájdalmas megelégedéssel hallgatta a fia­talembert. Bárcsak neki is volna egy ilyen fia! Most átsegí­tené a gondokon. De legalább a fiú édesapjával közösen nagyszerű kereskedőt akart nevelni Wernerből. Már ez is ak­kora jótétemény, hogy egy kicsit eltereli figyelmét bánatáról.

• Foglaljon helyet, kedves Werner! Nagyon fontos dolgot szeretnék megbeszélni önnel. - Miután leültek egymással szemben, Strasser így folytatta: - A jövőjéről akartam be­szélni, Werner. Mi szeretne lenni?

A fiatalembernek vér szökött az arcába.

• Sokat vitatkoztunk erről édesapámmal, és nem sikerült, közös nevezőre jutnunk, pedig ez nem jellemző ránk. Kereske­dő szeretnék lenni, a véremben van. Már kisgyerekkoromban is arról álmodoztam, hogy egyszer körbejárom a Strasser-cég raktárait, vagy kihajózom egy darabon valamelyik tehergőzössel. Csakhogy nem elégednék meg ennyivel, én még többet akarok: igazi kereskedő szeretnék lenni, olyan, mint az édes­apám vagy ön, Strasser úr. Álmaimról azonban le kell monda­nom. Édesapám elmagyarázta, hogy nincs minden kereskedő­nek akkora szerencséje, mint neki, legyen bármilyen szorgal­mas és ügyes is. S én kénytelen voltam belátni, hogy igaza van, ezért hallgatok apámra, és mérnöknek tanulok majd.

Rudolf Strasser mosolyogva hallgatta a fiút. Szívét elön­tötte a boldogság attól a lelkesedéstől, amellyel Werner be­szélt álmai hivatásáról.

• Tegnap beszélgettem erről az édesapjával, és meggyőz­tem, hogy mérnökként sohasem lennének olyan álláslehető­ségei, mint akkor, ha kereskedőnek tanul.

Werner döbbenten hallgatta.

• Bocsásson meg, Strasser úr, de igazat kell adnom apámnak, bármennyire fáj is.

• Én mégis meg tudtam győzni őt az ellenkezőjéről. Mondja csak, Werner, szeretne beiratkozni a kereskedelmi főiskolára?

A fiatalember szeme felragyogott.

• De még mennyire! Csakhogy, mint már mondtam, apám szerint nem sok értelme lenne.

• Még hogy nem volna értelme? Szeretne a főiskola be­fejezése után egy időre külföldre menni, és utána elhelyez­kedni a Strasser & Fia cégnél?

Werner elvörösödött, és mint akinek hirtelen melege lett, sóhajtva beletúrt barna hajába.

• Hogy szeretnék-e? Atyaúristen, ez az, amit legjobban szeretnék, Strasser úr. Tudom, milyen nagyszerű üzleteket köt a cége. Ha apám néha szóba hozza a munkáját, lélegzet-visszafojtva hallgatom. Ezért is akarok kereskedő lenni. Az egész világ kinyílik ilyenkor előttem, s én úgy érzem, mintha repül­nék. De... ahogy már mondtam, véget kell vetnem a fiatalko­ri álmoknak.

- Nem, Werner, ha akarja, valóra válthatja őket.

• Hogy értsem ezt? Hogyan lenne lehetséges mindez?

• Mindjárt elmesélem, s ha meghallgatott, majd meg­mondja, beleegyezik-e, vagy sem.

Rudolf Strasser előadta a fiatalembernek mindazt, amit édesapjával megbeszélt. Werner Falkner tágra nyílt szem­mel, visszafojtott lélegzettel hallgatta. Amikor a házigazda befejezte, felpattant.

• Bocsásson meg, de elöntött a forróság. Hadd térjek előbb magamhoz! Olyan váratlanul jött mindez, az ég aján­déka. Istenem, mennyire vágytam¹ rá! Bárcsak el tudnám mondani, hogyan hatottak rám a szavai! Beiratkozom a ke­reskedelmi főiskolára, elutazom külföldre, onnan meg irány a Strasser & Fia cég? Gőzösöket rakatok majd meg, kereske­delmi szálainkkal behálózom az egész világot, árut küldök távoli országokba, és ideszállítom mindazt, amit más orszá­gok kínálnak cserébe a szorgalmunkért? Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen - kiáltotta túláradó lelkesedéssel a fiú.

Strasser szeme felragyogott. Hosszú idő óta most először áradt el benne őszinte öröm. Úgy érezte, mintha hozzáfiata­lodna Wernerhez, s közben visszatér az ereje és az életbe ve­tett hite. Micsoda öröm fiatalnak lenni, és nagy célok után vá­gyakozni! Az a feladat, hogy Werner Falknerból méltó utódot neveljen, visszaadja majd az életkedvét. Az élet így kárpótol­ja majd némiképp mindazért, amit elvett tőle. E naptól fogva Werner még kedvesebb lett számára, őbenne látta megteste­sülni azt a megújult erőt, amely újra életet lehel a cégbe.

A férfi komolyan, meggyőzően beszélt a boldogság má­morában úszó fiatalemberrel. Feltérképezte előtte a feladato­kat, elmagyarázta, hogy édesapjával együtt mit várnak tőle.

Werner figyelmesen, odaadón hallgatta, s olykor feltett egy-egy kérdést, amely arról árulkodott, hogy pontosan érti, mi­ről van szó, és nagyon is érdekli a dolog.

Amikor mindent megbeszéltek, Strasser kezet nyújtott neki.

• Akkor hát megegyeztünk?

Werner olyan erővel szorította meg a férfi kezét, hogy, a ház ura majdnem felszisszent fájdalmában. Arcán mégis mo­soly terült szét. Ez a fiatalember tele van üde, lüktető élet­kedvvel, fiatalos erővel, tenni akarással - nyitva előtte a világ. S Rudolf örült, hogy éppen ő az, aki mindezt hozzáfér­hetővé teszi számára.

Miután üdvözletét küldte a fiú szüleinek, elbocsátotta Wernert. Annyit üzent még az édesapjának, hogy másnap ki­dolgozzák a szerződést.

Az ablakból nézte, amint a távozó fiatalember újra be­szédbe elegyedik Dagmarral. Strasser szívét megint elöntöt­te a keserűség, amiért a sors nem ajándékozta meg őt egy fiúgyermekkel, aki valóban az övé, és aki hasonlít Wernerre. Neki csak egy lánygyermek adatott meg, aki éppúgy lehet egy másik férfié, mint az övé. Amikor ez eszébe jutott, bele­vetette magát egy karosszékbe, és tenyerével eltakarta arcát.

8.

Werner Falkner kábultan lépett ki a kertbe. Még nem tudott napirendre térni e gyors sorsfordulat felett. Teljesen elfelej­tette már, milyen ígéretet tett a házigazda kislányának. Dagmar azonban ott várta a rózsaágyás mellett, és orrocskáját hol az egyik, hol a másik rózsa illatozó szirmai közé dug­ta. Olyan bájos volt, hogy Werner megtorpant, és megbabo­názva nézte.

• Akarsz egy rózsát, Werner úr? - kérdezte a kislány, majd leszakította a legszebb virágot, és átnyújtotta neki.

A még mindig izgatott fiatalember jelképnek vette a kis­lány figyelmességét. Az élet ezen a napon csupa gyönyörű virággal lepte meg. Óvatosan átvette a rózsát, és levéltárcájába tette. Elhatározta, hogy megőrzi e nap emlékére.

Dagmarban már most a cég ifjú tulajdonosát látta, akinek érdekeit ő képyiseli majd, ha apáik már eltávoztak az élők sorából.

- Köszönöm, kicsi Dagmar. Megőrzöm emlékül ezt a gyönyörű rózsát.

A kislány nevetve tapsolni kezdett.

• Akkor miért préselted bele a levéltárcádba? Nem kap levegőt szegény.

A fiú elnevette magát.

• Odahaza majd vízbe teszem, s addig is nagyon vigyá­zok rá, látod?

Dagmar bólintott.

• Így már jobb. Most pedig gyere, játssz velem!

A fiatalember legszívesebben azonnal rohant volna haza szüleihez a jó hírrel, de amikor látta a kislány könyörgő te­kintetét, eszébe jutott az ígérete.

- Csak egy negyedórát, Dagmar, utána haza kell men­nem.

Akkor gyere gyorsan, átmegyünk a kerti házba. Ott vannak a babáim, csak terád várnak. Mondtam nekik, hogy meglátogatod Őket, s megígérték, hogy nagyon illedelmesen viselkednek.

A kislány kézen fogta Wernert, és magával húzta a kerti házba. A babák ott sorakoztak egy bambusznádból fonott padon. A mellettük levő széken babakonyha állt.

- Gyere, Werner úr, már megfőztem a csokoládét a ba­báimnak. Neked is innod kell egy csészével.

A fiú meglehetősen kételkedett a kislány főzőtudomá­nyában.

• Nem vagyok sem éhes, sem szomjas - szólt nevetve. Zavarban volt a ráosztott szerep miatt.

• Egy kis csészével azért megihatsz, nagyon finom. Kép­zeld, Liza elrontotta a gyomrát, tudod, nagyon sok édességet eszik. Aggódom miatta. Tapintsd csak ki a pulzusát, félek, hogy láza is van.

Werner majdnem hangosan elnevette magát, amiért rá­vették a babázásra, ráadásul éppen most, amikor annyi erőt érez magában, hogy ki tudná vele billenteni a világot a négy sarkából. Dagmar anyáskodó viselkedése azonban annyira meghatotta, hogy komoly arccal előhúzta óráját, és fontos­kodva megkérdezte:

• Melyikük Liza?

• Ez itt - kiáltotta Dagmar, miközben a babakonyhában szorgoskodott. Éppen valami zavaros folyadékot töltött ki két babacsészébe.

• Akkor megmérem a pulzusát. Gondolod, hogy lázas?

A fiatalember komoly arccal megfogta a baba kezét, és az óráját nézte, mintha a szívveréseket számolná.

• Nincs láza, egészséges - jelentette ki végül, és eltette óráját.

- Akkor nem tudom, miért fáj a hasa. Nem akar, csokolá­dét inni.

Werner ezt képtelen volt felróni Lizának, amikor megpil­lantotta azt a szörnyű löttyöt, amelyet Dagmar csokoládénak nevezett.

• Bizonyára jóllakott - jegyezte meg a fiatalember hoz­záértéssel.

• Gondolod? Akkor elringatom. Légy csendben, Liza na­gyon rossz alvó.

A kislány megható anyáskodással karjába vette a babát, leült Wernerrel szemben egy kisszékre, és dudorászva rin­gatni kezdte.

Az ifjabb Falkner csendben üldögélt, és áhítatos hangulat lett úrrá rajta. Érezte, hogy Dagmar gyermeki külseje mögött már az anyaság csodája van kibontakozóban. Ebből a kis­lányból egyszer kötelességtudó, gondos édesanya lesz. Pe­dig az ő édesanyja elhagyta szegényt. Werner nagyon sajnál­ta a kislányt. Dagmar éppen a legcsúnyább babáját szerette legjobban, mert távolba szakadt édesanyjától kapta ajándék­ba. Nyilván még most is ragaszkodik hozzá.

Werner emlékezetében megjelent a gyönyörű, elragadó Leonore Strasser: barna szeme bársonyosan csillogott, aranyló fényű szőke haja dús tincsekben omlott a vállára. Dagmarnak is olyan szeme volt, mint édesanyjának, és későb valószínűleg haja is elnyeri édesanyja hajszínének meleg, aranyló árnyalatát. Igen, egy nap az édesanyjához hasonl szépség válik belőle, csakhogy ő nem hagyja majd el a gyermekét. Bizonyíték erre az a gyengéd gondoskodás, amelyet a babái iránt tanúsít. Ha Dagmar felnő, ő lesz a cég tulajdonosa, Wernert pedig éppen ma jelölték ki arra a feladatra, hogy jövendőbeli ifjú úrnője üzleti ügyeit intézze.

Álmodozás közben felébredt a fiúban a lovagias ösztön. Minden vágya az volt, hogy olyan szorgalmas cégvezető vál­jék belőle, aki megóvja úrnőjét az anyagi veszteségtől, és akire a lány mindig számíthat majd.

Dagmar csendben felállt, alvó babáját ágyacskájába fek­tette, és gondosan betakarta.

• Elaludt. Gyere, menjünk ki a kertbe, hogy ne zavarjuk - mondta halkan.

A fiú felrezzent töprengéséből és felállt. Dagmar észre­vette, hogy még nem ürítette ki a csészéjét.

• Ó, hiszen még meg sem ittad a csokoládédat! Addig nem engedlek el, Werner, amíg meg nem vendégeltelek.

Nem volt mentség, a fiúnak fel kellett hajtania a gyanús színű folyadékot, amely hideg vízből és reszelt csokoládéból állt.

• Ugye, finom volt? - kérdezte az áhítatosan figyelő Dagmar.

Werner elnevette magát. Álmodozó hangulata messze szállt, kedélyén ismét úrrá lett a fiatalos jókedv.

• Csodálatos, ilyen csokoládét akár mindennap megin­nék.

A kislány elégedetten bólintott.

• Gyere, játsszunk a homokozóbán! - fogta kézen Wernert.

A fiatalember az órájára pillantott.

• Sajnos, nem tudok többet játszani veled, Dagmar, haza kell, mennem a szüleimhez.

• Ó, de kár, olyan szívesen homokoztam volna veled!

• Majd máskor, kicsi Dagmar.

A kislány mókásan-komolyan megrázta a fejét.

• Persze, te még nem is tudod, hogy elmegyek, nagyon messzire, iskolába. Sokat kell tanulnom, hogy visszahozzam apukámnak a napfényt, mert sürgősen szüksége van rá. Azért olyan rosszkedvű és boldogtalan, mert hiányzik neki a nap­fény.

Werner előző este hallotta, amikor apja elmesélte édes­anyjának, hogy Dagmar édesapja olaszországi unokaöccséhez kerül, s együtt nevelkedik majd a család kislányával.

• Tényleg, kicsi Dagmar, már hallottam erről.

A bájos kislány szomorú, félénk tekintete szíven ütötte Wernert.

• Brigitte néni azt mondja, hogy ezt meg kell tennem apu kedvéért, és meg is teszem, csak szomorú vagyok, hogy olyan messzire kell mennem. De ha visszajövök, téged is lát­hatlak, Werner úr, és ennek nagyon örülök. Akkor majd foly­tatjuk a játékot. Mindenkit viszontlátok, csak anyukámat nem, mert ő egy messzi országban van, és soha többé nem tud visszajönni hozzám. Ugye, milyen szomorú?

A fiatalember együttérzéssel simogatta meg a kislány fejét.

• Szegénykém.

• Brigitte néni is mindig ezt mondja, Werner úr. Pedig én egyáltalán nem vagyok szegény, csak szomorú.

A fiú ellágyulva hallgatta.

• Majd újra vidám leszel, kicsi Dagmar. Mire megint ta­lálkozunk, már minden jóra fordul. Isten áldjon, minden jót kívánok.

• Kérlek, Werner úr, mondd inkább azt, hogy viszontlá­tásra! Azt jobban szeretem, mint azt, hogy isten áldjon.

• Akkor viszontlátásra. Én sohasem felejtelek el, édes kicsi Dagmar.

• Én sem téged, Werner úr, mindig gondolok rád. Lizát majd üdvözlöm a nevedben, ő ugyanis velem jön. Brigitte néni megígérte, nehogy egyedül legyek az iskolában.

A fiatalember még egyszer megsimogatta a kislány szőke fürtjeit, majd sietős léptekkel hazaindult. Otthon ujjongva ölelte át szüleit, s részletesen elmesélte nekik, mit beszélt meg Rudolf Strasserrel.

Amikor lecsillapodtak a kedélyek, a fiatalember visszavonult a szobájába. Már épp nekiült az iskolai, feladatoknak, amikor kezébe került a levéltárcájában őrzött rózsa. Gondo­san vízbe tette, s közben elmosolyodott.

Másnap szerződésben fektették le mindazt, amiben Rudolf Strasser és a két Falkner megállapodott. Strasser megírta vég­rendeletét is, amelyben lányát, Dagmart jelölte ki egyetlen örököséül, azzal a feltétellel, hogy betartja a Falknerékkal kö­tött szerződés pontjait.

9.

A hegy tetején levő Consistelli-kastély pompás, festői lát­ványt nyújtott, ha messziről nézte az ember. Ha azonban kö­zelebbről is szemügyre vette, jóval kedvezőtlenebb benyo­mást kéltett.

A hegyre jó állapotban levő, széles út vezetett fel, egé­szen a parkot körülvevő falba vájt kapuig. A kőfal tetején ce­mentbe ágyazott üvegcserepek meredeztek az ég felé, hogy megakadályozzák az erőszakos behatolást. Az út a fal mel­lett vezetett felfelé, a másik oldalán pedig ott tátongott egy lejtő, amelynek szélén eperfák sórakoztak sűrűn egymás mellett. A park olyan nagy volt, hogy órákig lehetett sétálni benne - a hegy egész északi oldalát elfoglalta. A déli lejtőt szőlő borította, amelyet egy bérlő művelt, akárcsak egy ki­sebb szőlőskertet, mezőt és szántót, amely még megmaradt ugyan a Consistelliknek, de nem sok hasznot hozott. A kas­tély régi lovagvár volt, tömör, négysarkos tornyokkal, ame­lyeket csipkés tetőpárkány díszített, csúcsukon pedig megfi­gyelőtorony kapott helyet. A középső szárny és a főtorony volt a kastély legrégebbi része, az idő ezeket kezdte ki legin­kább, de a vadul burjánzó borostyán és más kúszónövények olyan szépen felöltöztették az épületet, hogy még most is le­nyűgöző látványt nyújtott. A középső, romos részben már senki sem lakott, csak a főtorony alatt elhelyezett családi sír­bolt maradt épen.

A bal oldali szárny jobb állapotban volt, igaz, ablakaiból itt-ott hiányzott az üveg. A zöld kúszónövényzet itt is festői­en benőtte a kastélyt, de még akkor sem lehetett volna lakni benne, ha a jelenlegi tulajdonosoknak elegendő pénzük lett volna a felújítására. Egyedül a kastély jobb szárnya volt tel­jesen érintetlen és lakható, amelyet minden valószínűség szerint sokkal később építettek. E rész tizenhat berendezett szobát foglalt magában. Tisztán csillogó ablakait fehér füg­gönyök takarták. Néhány első emeleti ablakban még krémszínű, finom csipkefüggönyöket is lehetett látni - ezek az utolsó Consistelli márkinő, signora Caterina Strasser lakosz­tályának ablakait díszítették. A jobb szárnyat nem nőtte be kúszónövény, s a szürke falak olyan erősnek látszottak, hogy az ember azt hinné, évszázadokat képesek még átvészelni. A kastélyban voltak még gazdasági helyiségek és személy­zeti szobák is, így az elszegényedett családnak a lehetősé­gekhez mérten lakályos otthona lett.

A vasból készült bejárati ajtón, akárcsak a középső szárny falán, a Consistellik családi címere díszelgett. Akár a többi olasz nemesi család, a Consistellik is sok hősi tettüktől váltak híressé az elmúlt évszázadokban. A kastélyban is sokan áldo­zatul estek önkényüknek. Az épület pusztulása a középső szárnyban óriási börtönöket fedett fel, amelyekben megsárgult csontvázak hevertek - a család áldozatainak maradványai.

A kastély ablakaiból feltárult a síkság képe, s ha Egon Strasser túlzott is, amikor levelében azt írta, hogy derűs na­pokon Firenze tornyai is odalátszanak, azért az Appenninek-nek erről a nyúlványáról valóban nagyszerű kilátás nyílt a tá­volba.

A hegy déli oldalán elterülő szőlőültetvény lábánál kis ház álldogált a hozzá tartozó istállóval együtt. Ezen a tanyán lakott a bérlő a feleségével. Az istállóban akadt jószág is. Ügyes gazdálkodással az egykori hatalmas gazdaság marad­ványaiból talán többet is ki lehetett volna hozni, de először rá kellett volna költeni egy vagyont, s éppen ez volt az, amellyel Egon Strasser már nem rendelkezett. Így meg kel­lett elégednie a szerény, szinte említésre sem méltó bérleti díjjal meg a különféle zöldség-, és gyümölcsfélékkel, amelyek a kicsire apadt birtokon teremtek. Egonnak volt egy kis nyugdíja is, amelyet a család gyorsan pénzzé tett haszontárgyaiból alapított magának. A nyugdíjat a házastársak halálukig élvezhették, így e jövedelemből szerényen megélhettek.

Egy első emeleti nyitott ablakban magas, karcsú asszony jelent meg. Nemes vonású, enyhén lebarnult arcán az idő múlásával a bőr enyhén megereszkedett.

• Marietta! Marietta! - kiáltotta a szép Caterina Strasser.

Egy szikrázóan fekete szemű nő nézett fel az ablakra.

Szépséges úrnője láttán arca felragyogott, mintha a felkelő napot pillantotta volna meg.

• Ó, mia bella marchesa! Mit parancsol az én úrnőm? - kérdezte hízelgő, gyengéd áhítattal.

• Mikor kapjuk meg végre a reggelinket, Marietta? Stel­la talán elaludt?

• Ó, nem, mia carissima marchesa, minden készen van, csak kiszaladtam virágért a parkba. Stella már terít, de nem akartam, hogy hiányozzon az asztalról a virág. Az én édes úrnőmnek csak le kell jönnie, minden készen áll. Az úr ép­pen most érkezett meg a reggeli lovaglásából, s a mi édes kis angyalunk, Elena már meg is kapta a tejecskéjét.

Signora Caterina bólintott, Marietta pedig elragadtatott csókot dobott feléje.

Marietta az úrnő komornája volt. Már az édesanyját is ő szolgálta, s őszinte rajongással és odaadással csüggött úrnő­jén. A világ minden kincséért sem nevezte volna őt másként, mint lánykorában, számára az asszony örökre márkinő ma­radt. Odaadó rajongásától vezérelve olykor jogot formált ar­ra is, hogy egy kicsit zsarnokoskodjon úrnője felett, és túlka­pásokra ragadtassa magát. Senki sem bánkódott nála jobban, amikor Caterina rangon aluli házasságot kötött. Sehogy sem tudott megbékélni azzal a gondolattal, hogy „édes úrnője” egy egyszerű, polgári származású némethez ment feleségül. Egon Strassert mindössze a nagy vagyonáért tartotta valamire, mert így -úrnője minden kívánságát kielégíthette. Az eszébe sem jutott, hogy talán jobb lett volna, ha a férfi nem teljesíti felesége minden költséges óhaját. Egon Strasser így, vagyona megcsappanásával azonnal elvesztette Marietta előtti tekinté­lyét is. A komorna nem tudta megbocsátani neki, hogy többé nem képes fényűző életet lehetővé tenni úrnőjének. Német barbárnak nevezte, amiért gyönyörűséges úrnőjét a kastély magányába zárta. Mint az egykori pompa és gazdagság bizo­nyítékára, nagyon büszke volt a kastélyra, de nem tudta elvi­selni, hogy úrnője ezentúl magányban és szükségben tenges­se napjait, pedig Rómában ragyogó társasági sikerei voltak. Egon Strassertól eltérően Marietta figyelmét elkerülte, hogy úrnője szépsége hervadásnak indult. Feltehetőleg számára Caterina matrónaként is büszke, ünnepelt szépség marad.

Marietta ugyanilyen imádattal csüngött a kis Elenán is, úrnője egyetlen kislányán, aki azonban egyáltalán nem volt olyan angyali, amilyennek hitte. Elena beképzelt, kotnyeles és szívtelen kislány volt, sokszor alaposan megszégyenítette Mariettát is, de ő birkatürelemmel viselte szeszélyeit. A hétéves kislány már most büszke felnőtt hölgyként viselkedett, és igen nagyra volt azzal, hogy az édesanyja márkinő. Ha a szolgák előtt beszélt róla, akárcsak Marietta, ő is márkinő­ként emlegette.

Elena hallatlanul hiú is volt, élt-halt a cicomáért. Zsenge kora ellenére számító kis hölgy lett, öltözködés tekintetében pedig igen válogatós. Jól tudta, hogy csinos, habár nem örö­költe édesanyja nemes, finom vonásait. Caterina asszony nagy bánatára sokkal jobban hasonlított édesapjára, mint őrá. Csak sötétbarna szemében csillogott ugyanaz a kevély, büszke kifejezés, mint anyjáéban.

Elena édesapja szőke haját örökölte. Egon hajszíne az évek múlásával sötétedett, Elenáé azonban a gondos ápolás­nak köszönhetően megtartotta világos árnyalatát. Minthogy Olaszországban kivételesen szépnek számított a szőke haj, a kislány édesanyja nagy gondot fordított a hajápolásra.

Caterina asszony elfordult az ablaktól, és lesietett a föld­szintre, ahol az ebédlő mellett a szalon, a könyvtár és a házi­gazda szobái kaptak helyet. A másik ajtón ebben a pillanat­ban lépett be férje a kis Elenával. Egon udvariasan kezet csókolt szép feleségének.

• Jó reggelt, Caterina, jól aludtál?

Az asszony égnek fordította tekintetét.

• Ó, Dió mio! Ugyan, hogy aludhatna jól az ember ebben az elhagyatott castellóban?

A férfi nevetett. Szerencsés természeténél fogva akkor sem veszítette el jó hangulatát, amikor felesége jajveszékelve, és szitkozódva emlegette „száműzetésüket”, ahogyan a kastélyba költözésüket nevezte.

• Szerintem éppen az ilyen isteni magányban lehet iga­zán jól pihenni. Még soha életemben nem aludtam ennyire jóízűket, mint itt. Attól tartok, a nagy jóléttől még hajat nö­vesztek - tréfálkozott a férfi.

Az asszony döbbenten csapta össze a kezét, és vizsgálód­va végigsimított karcsú alakján.

- Megrémisztesz, Egon! Ne is emlegesd a hízást, az a ha­lálomat jelentené.

A férfi jóindulatú mosollyal a karjába kapta feleségét.

- Remélem, túléled, Caterina, ha idővel egy kissé kigömbölyödsz. A végzet Rómában is utolért volna, a legtöbb nő­nek ez a sorsa.

Az asszony rémülten tapasztotta be a fülét.

• Kegyelmezz! Hogy mondhatsz ilyen szörnyűségeket? Ráadásul nagy udvariatlanság tőled az öregedésről beszélni előttem.

Egon változatlan jókedvvel újra kezet csókolt,

- Hidd el, csak szebb leszel, ha kigömbölyödsz egy ki­csit - vigasztalta.

- Ó, ti németek igazi barbárok vagytok, nincs semmi íz­lésetek. Ha egy nő hízásnak indul, elveszíti a szépségét - mondta lágyabb hangon Caterina.

• Szóval szerinted barbár ízlésem van csak azért, mert vonzónak találom a dundi nőket? Inkább örülj, hogy ilyen az ízlésem, így nem kell aggódnod, hogy nem tetszel majd a férjednek, amikor ez bekövetkezik.

• Hallgass! Ó, Dió mio, meg akarsz ölni ezzel a borzal­mas beszéddel?, Bizonyára azt szeretnéd értésemre adni, hogy öregszem. Micsoda szerencsétlen szerzet vagyok! Eb­ben a száműzetésben magától értetődő, hogy idő előtt meg­öregszem. Istenem, micsoda balszerencse! Hamarosan még­halok ebben a száműzetésben, nem bírom sokáig a magányt. Akkor majd nyugalomba helyezhetsz odaát az őseim sírbolt­jában. Az utolsó Consistelli is lehullott, akár egy csillag, amely túl korán elveszítette fényét.

Az asszony keservesen jajveszékelni és zokogni kezdett:

Strasser már hozzászokott szenvedélyes kitörésekre hajla­mos felesége rohamaihoz. Szerencsére nem adott különösebb jelentőséget nekik, különben pokollá vált volna az élete mel­lette. Kora reggeltől késő estig kénytelen volt felesége páto­szait hallgatni, amelyekhez gyakran Marietta lamentálása is társult. Egon jóságos mozdulattal magához ölelte feleségét.

• Nyugodj meg, Caterina, már úgysem változtathatunk rajta. Tudod, hogy nincs más választásunk, mint hogy visszavonultan éljünk. De ezerszer jobb sorunk van itt, mint ha egy szűk római bérlakásban kellene meghúznunk magunkat, ahol még kilátástalanabbnak látszana minden. Gondolj arra a sok szépségre, amelyet együtt megéltünk! Úgy élvezhettük az ifjúságunkat, ahogy csak keveseknek adatik meg, ezért most elégedjünk meg azzal, ami megmaradt. Hidd el, a szép­ségedet sokkal tovább megőrizheted az itteni békés nyuga­lomban, mint a nagyvárosi társasági élet forgatagában. Túl sok volt az már nekünk. Emlékezz csak vissza, milyen halá­losan fáradt voltál néha, amikor egyik estélyről a másikra ro­hantunk. Egymásra már nem is maradt időnk. Gyönyörű szép feleségemet másutt sem láttam, mint a hódolók köré­ben, akik közel sem engedtek hozzá. Ezt egyáltalán nem ta­láltam rendjén valónak.

Az asszony gyorsan kibontakozott a férfi öleléséből.

• Szóvál sajnáltad tőlem a hódolatot, Egon? Ahelyett, hogy büszke lettél volna a szép feleségedre! Nem érezted magad kétszeresen boldognak, amiért mások annyira irigyel­tek miattam, s közben tudtad, hogy egyedül a tiéd vagyok?

Egon megsimogatta az asszony kékesen csillogó fekete haját.

• Hogy őszinte legyek, Caterina, most sokkal boldogabb vagyok. Nincs szükségem arra, hogy más férfiak hódolata hívja fel a figyelmemet a szépségedre. Igen, igen, itt sokkal boldogabb vagyok, mint valaha is voltam Rómában.

• Ó, milyen szívtelen vagy, milyen önző! Az nem számít neked, hogy én itt halálosan boldogtalannak érzem magam? Persze, téged nem akadályoz meg a boldogságodban, hogy engem testileg és lelkileg egyaránt felőröl ez az egyhangúság.

Egon elkomolyodott.

• Térj már észhez, Caterina! Nevezd meg csak egyetlen módját is annak, hogy visszahelyezzelek Rómába, a régi éle­tedbe, s hidd el, kapva kapok utána. De te is tudod, hogy erre nincs mód. Talán egy évig még kitarthattunk volna, ha kocká­ra tesszük az utolsó garasunkat is. Csakhogy akkor mindan­nyian koldusbotra jutottunk volna, s most éhezés várna ránk. Örülj, hogy még az utolsó pillanatban elviselhető életkörül­ményeket tudtam teremteni mindannyiunk számára.

• De ennek az ékszereim látták kárát. Szinte az összeset fel kellett áldoznom, hogy megszerezhessük ezt a nyomorú­ságos nyugdíjat.

• Nem volt más választásunk, Caterina, hiszen az éksze­reken kívül semmink sem maradt. Mindenünket el kellett ad­nunk, hogy kifizethessük az adósságainkat. Hidd el, nekem jobban fájt, hogy el kellett adnunk az ékszereket, amelyek­kel a régi szép időkben szerencsére bőségesen elláttalak, de az árukból szerényen megélhetünk életünk végéig. Ha meg­halok, akkor sem kell hiányt szenvedned semmiben, s ez en­gem nagyon megnyugtat.

• Jaj, az a te nagy nyugalmad! Nem tudlak megérteni, én sohasem leszek elégedett a mostani életünkkel. Örökké vá­gyakozni fogok az én imádott Rómám után. Ott bezzeg pom­pa vett körül, és vidám, előkelő társasági élet. Kimondhatat­lanul boldogtalan vagyok.

Egon felsóhajtott. A régi nóta - minden áldott nap ezt hallgatta.

• Sajnállak, Caterina, amiért nem tudsz belenyugodni a megváltoztathatatlanba. De, sajnos, másfajta életet nem nyújthatok neked.

Az asszony ismét felzokogott.

• Minden nappal rosszabbodik a helyzetem. Egyelőre vannak ruháim, de mi lesz, ha elhasználódnak, vagy kimen­nek a divatból? Nem lesz pénzünk arra, hogy újakat vásárol­junk. Mi lesz akkor? Gondolni sem merek rá.

• Olyan visszavonultan élünk itt vidéken, hogy aligha lesz szükséged divatos ruhákra.

• Ezzel akarsz megvigasztalni?

• Nem, dehogyis - felelte Egon kedvetlenül.

• Akkor hallgass!

• Légy egy kicsit türelemmel - folytatta a férfi. - Főleg miattad remélem, hogy kapunk egy növendéket. A jelenlété­vel kiadásaink nem növekednek, hiszen a bérlő mindönnel ellát bennünket, ami a háztartáshoz kell. Az a pénz, amelyet a növendék az itt-tartózkodásáért fizet majd, a te tűpénzed lesz.

Caterina gyorsan felszárította könnyeit.

• Tényleg?

Egon másként is fel tudta volna használni a remélt jöve­delmet, de mindenképpen meg akarta nyugtatni feleségét.

• Igen, Caterina. A nyugdíjunk elegendő a napi kiadá­sokra, a cselédség bérére és hasonlókra. Ezért az a kis plusz téged és Elenát illet majd. Ruházkodjatok belőle.

Az asszony átölelte és megcsókolta férjét.

• Örülök, hogy legalább erről nem feledkeztél meg, Egon. Igazán kedves tőled. Rendes ruhára akkor is szüksé­gem van, ha egyedül te látsz bennük.

A férfi örült, hogy újra nyugodtnak látja feleségét.

• De most már fogjunk hozzá a reggelihez, Caterina, lo­vaglás után mindig farkaséhes vagyok.

Egon a nagyon szépen megterített asztalhoz vezette hit­vesét. Az asztalon ezüst és finom porcelán várt rájuk, egy kristályvázában pedig ott virítottak azok a virágok, amelyek­ről Marietta sohasem feledkezett meg.

A kis Elena aki kíváncsian nézte végig a szülei között lejátszódó jelenetet, okoskodva megjegyezte:

- Púderezd be az arcod, mama, nagyon csúnya lesz, amikor sírsz.

Az asszony rémülten nyúlt a púderdoboza után, és az ecsettel végigszaladt könnyektől nedves arcán.

• Ne kotnyeleskedj, Elena! - szólt rá az apja.

A kislány meglepetten kapta fel a fejét.

• Kotnyeles voltam, papa? Mama nekem is mindig azt mondja, hogy ne sírjak, mert akkor csúnya leszek. Csak emlékeztettem rá.

Caterina asszony elnevette magát, és megölelte kislányát.

• Igazad van, angyalom, nem szabad sírni, mert az tönk­reteszi az ember szépségét. Már én sem sírok, habár nagyon elszomorít, hogy ilyen szegények lettünk.

Elena sötét szeme részvét nélkül, magabiztosan pihent meg anyja arcán.

• Majd újra gazdagok leszünk, mama. Ha nagy leszek, feleségül megyek egy gazdag márkihoz, és akkor visszaköl­tözünk a szép római palotánkba.

Egon Strasser fejcsóválva hallgatta lányát.

• Ki ültette ezt a sok butaságot a fejedbe?

• Marietta mondta, és nem butaság, hanem nagyon is okos ötlet. Marietta azt mondja, hogy csak egy gazdag férj tud megmenteni bennünket a teljes tönkremenéstől, ezért minden nap órákig gondozza a hajamat, hogy ilyen szép sző­ke maradjon. Akkor gazdag férjet kapok majd, büszke már­ki lesz az illető, nem pedig polgári származású, amilyenhez a mama hozzáment. Minden jóra fordul, visszamegyünk Ró­mába, palotában lakunk, s autón vagy négylovas hintón kocsikázunk. Megint annyit utazunk majd, amennyit csak aka­runk, és újra szép lesz az életünk - mondta a kis Elena egy felnőtt világi hölgy arckifejezésével.

Apja elvörösödött mérgében.

• Marietta egy ostoba öregasszony, de majd én megvilá­gosítom az agyát. Butaságokkal tömi tele a fejedet, kis oktondim.

• Hagyd békén Mariettát, nem akarom, hogy napokig sértődötten járjon-keljen a házban - figyelmeztette Caterina.

• Nem kellene akkora figyelmet fordítanod rá, akkor nem húzná fel az orrát minden apróság miatt. Hallatlan, hogy ilyen butaságokra tanítja a gyereket.

• Már ne is haragudj, de egyáltalán nem butaság, amit mon­dott. Marietta jót akar, és Elenának időben meg kell értenie, hogy csak egy gazdag parti mentheti meg a szegénységtől.

• Az ég szerelmére, Caterina, hiszen még gyerek!

• De a korához képest nagyon értelmes.

- Nálunk az ilyen gyereket koravénnek nevezik.

• Ne gyere nekem a ti unalmas, érzelgős német felfogá­sotokkal, Egon. Elena mindig Olaszországban fog élni, és nálunk a gyerekek korán érnek. Egyébként feleslegesen iz­gatod magad, nagyon valószínűtlen, hogy az én kis Elenám ebben a száműzetésben férjet találhat magának. Sajnos, egy­általán nem hasonlít rám, ragyogó szépség sosem lesz belőle. Csak a szőke hajával és megfelelő szépségápolással érvé­nyesülhet, persze, csak ha be tudjuk öt vezetni a társaságba, mire felnő.

Az utóbbiakat Caterina már franciául mondta, mert Elena még nem sajátította el tökéletesen ezt a nyelvet. Egon nem akart tovább mérgelődni, ezért inkább a reggelinek szentelte figyelmét. Még nagyon sok mondanivalója lett volna erről, de tudta, hogy csak újabb kellemetlen jelenetet váltana ki ve­le. Valahányszor határozottabban ki akarta venni a részét lá­nya neveléséből, súlyos nézeteltérései támadtak feleségével, aki újra és újra szemére vetette érzelgős német természetét, így a családi béke megőrzése érdekében inkább hallgatott, de emiatt olykor szemrehányást tett magának. Egon Strassernak azonban sohasem volt szilárd akarata, és csak ritkán vitte véghez, amit eltervezett.

Nemsokára egy csinos, erős, libériába öltözött fiú nyitott be. Egy tálcán behozta a leveleket, s ügyetlen meghajlással átnyújtotta őket gazdájának.

• Menj, és alaposan csutakold le a lovamat, Guiseppe - szólt Egon, miközben átvette a küldeményeket.

• Igen, signore, már megyek is, csak éppen most érkeztem a postáról.

A fiatalember meghajolt, és már távozni akart, amikor Elena felcsattanó hangja megállította:

• Guiseppe!

A fiú visszafordult.

• Mit parancsol, signorina Elena?

A kislány gőgösen hátravetette a fejét.

• Miért nem állítottad fel a padot a játszóteremben, ahogy parancsoltam?

• Még nem volt rá időm. Délután megcsinálom.

• Miért nem most?

• Mert más dolgom is van még.

• Ó, te pernahajder, lusta vagy, ez minden. Láttam, hogy, mindig Stellával meg a szakácsnővel lopod a napot, nevet­géltek meg cseverésztek naphosszat. Állítsd fel a padot, mert kell a játékhoz. Most pedig elmehetsz - parancsolta az ifjú hölgy gőgös, éles hangon.

Elena anyja semmi kivetnivalót sem talált lánya viselke­désében, hiszen ő maga is gyermekkorától fogva hozzászo­kott a szolgáknak való parancsolgatáshoz. A mai napig gő­gös, büszke hangnemben beszélt a személyzettel. A kislány apja pedig már nem is figyelt a beszélgetésre, mert észrevet­te Rudolf levelét a küldemények között. A leveleket Giuseppe a kétórányi járásra levő postahivatalból hozta el minden reggel, miközben egyéb apró bevásárlásokat is elin­tézett, Egon alig várta, hogy elolvassa unokatestvére sorait,

Amikor a levél végére ért, boldogan nézett fel.

• Már meg is érkezett a válasz Rudolftól, Caterina, és képzeld, növendék is van kilátásban. Igaz, mindössze hat­éves a kislány, de ennek csak örülhetünk. Egy gyermek ke­vésbé lesz a terhünkre, mint egy felnőtt.

Caterina asszony érdeklődve fülelt. Még Elena is feszül­ten figyelte apja minden szavát.

• A mama tűpénzéből nekem is jut valami, papa? - kér­dezte.

Apja nem válaszolt. Akármennyire szerette is gyermekét, koravén, szívtelen magatartása sokszor elszomorította. Fele­ségére pillantott.

• Nagy összeget kapunk érte? - kérdezte az asszony, aki lányához hasonlóan szintén az anyagi oldaláról közelítette meg a dolgot.

• Még nem tudom, de bízom Rudolfban. Ő majd gondos­kodik arról, hogy megfelelő árat kapjunk. Gondolhatja, hogy ilyen nagyszerű ellátásért jó pénzt kérünk. Egyébként azt ír­ja, hogy Németországba kell mennem, és személyesen kell idehoznom a gyereket.

• Ekkora utazás nagyon sokba kerül.

• Ő fizeti az útiköltséget.

• Az más. Azt mondod, a növendék mindössze hatéves?

• Igen, ezt írja Rudolf. Azt hiszem, valami vagyonos ár­váról lehet szó.

• Akkor jól meg kell fizetnie a fáradozásunkat.

• Meglátom majd, mit tehetek. Mindenesetre a kislány együtt nevelkedhet Elenával. Örvendetesnek találom, hogy Elena játszó-, és tanulótársat kap, így legalább nem csupa fel­nőtt között nő fel. Ugye, örülsz neki, Elena, hogy idejön egy kislány, akivel játszhattok?

A gyerek töprengő arcot vágott.

• Előbb látnom kell, hogy tetszik-e nekem, és vannak-e szép ruhái.

Az apa könnyedén arcul legyintette egyszülött gyermekét.

• Ostoba kis kölyök vagy - mondta, de azonnal alábbha­gyott a mérge, mihelyt eszébe jutott az a pénz, amelyet a nö­vendékért kaphatnak.

A férfi örült, hogy a feleségének nincs kifogása az utazás ellen. Szívesen ment Németországba, s boldog volt, hogy ta­lálkozhat unokatestvérével, akit mindig nagyra értékelt. Megbeszélte Caterinával a részleteket, majd újra felnyergeltette lovát, hogy maga vigye el a választáviratot a postahiva­talba. Giuseppének úgyis más dolga volt, ráadásul neki sok­kal tovább tartana az út.

A választáviratban mindössze ez állt: „Hétfőn este érke­zem. Egon.”

10.

Caterina asszony visszavonult a szobájába. Csupa csipke pongyolájának uszályával gondatlanul felsöpörte a követ amely a kastély helyiségeinek padlóját borította. Helyenként jól megőrzött, értékes kőmozaik díszítette a padlót, néme­lyik helyiségben viszont egyedi, vékonyra csiszolt kőlapokat raktak le, amelyek úgy csillogtak, akár a legszebb parketta. A padlót szőnyegek borították, de ezek kevésbé értékes darabok voltak. Csak Caterina szobájában volt egy nagyobb perzsaszőnyeg és néhány ritka szépségű futószőnyeg. Az egész házon meglátszott az igyekezet, hogy az úrnő szobái különö­sen szépek és lakályos berendezésűek legyenek. Ha Caterina asszony nem lett volna olyan mérhetetlenül elkényeztetett, nagyon jól érezhette volna magát ezekben a helyiségekben. A kastély egyszerű berendezése ellenére az ő szobáiból nem hiányzott semmi. A többi berendezési tárgy is gazdag múlt­ra vallott, mindenütt akadtak még olyan bútorok és szövetek, amelyek a régi szép időkre emlékeztettek, még ha itt-ott igen kopottasak, elhasználtak voltak is. Az egykori Consistelli márkinő hosszú ruhás, magas, büszke alakja nagyon is beleillett ebbe a környezetbe.

Caterina belépett az öltözőszobájába, és Mariettáért csöngetett.

• Öltöztess át, Marietta! - parancsolta a belépő komornának.

• Mit kíván az én bella marchesám ma viselni?

• Á, hiszen úgyis mindegy, senki sem lát benne, Mariet­ta. Mit gondolsz, a csipkés ezüstszürke bársonyruhámat ve­gyem fel, vagy az acélgyöngyökkel díszített mályvaszínűt? Mondj valamit!

• Eljön a nap, mia carissima marchesa, amikor az én úr­nőm négylovas hintón hajtat át Rómán, és az utcán megáll­nak az emberek, hogy megbámulhassák. Mindennap imád­kozom a szentekhez, hogy imádott úrnőm visszakerüljön Rómába, és legyen saját autója. Itt... ó, uramisten, csak egy régi hintó áll az istállóban, de még lovak sincsenek hozzá. El kell előbb kérni a bérlő gebéjét, ha mia marchesa ki akar kocsikázni. Az ülés ezüstszürke brokáthuzata is hogy ki van fakulva! De mia bella marchesa nemsokára nagy pompában újra Rómában kocsikázik majd, ha érnek valamit az öreg Marietta imái.

Miközben a komorna így sopánkodott, leoldotta úrnője dús, sötét haját, amely az asszony ülő helyzetében egészen a padlóig leért. Marietta szeretetteljes gondoskodással fésülgetni kezdte a hajzuhatagot, művészi fonatokat készített be­lőle, majd felerősítette az úrnő tarkójára. Eközben Caterina figyelmesen nézegette magát a tükörben, púderpamacsával itt-ott végigszánkázott az orcáján, s olykor ásított egyet. Amikor elkészült a frizura, manikűr és pedikűr következett. Végül Marietta ráadta az asszonyra az ezüstszürke bársony­ruhát, majd a hozzáillő selyemharisnyát és cipellőket.

Caterina belepillantott a tükörbe, s még mindig egy ra­gyogó szépség nézett vissza rá. Csak a nagyon éles szemű megfigyelő vette volna észre arcán az elvirágzás halvány je­leit. Caterina még csak harminchat éves volt, de délen ez már válságos kornak számított. A gondos szépségápolás nél­kül, amelyben Marietta részesítette, és amely gyakran hosszú órákat vett igénybe, ezek a jelek már sokkal észrevehe­tőbbé váltak volna.

Az öltözködés befejeztével Caterina fogott egy hosszú rojtokkal díszített, ezüstszürke sálat, és a vállára terítette. A spanyol és az olasz nőkön kívül senki sem tudja úgy visel­ni ezeket a kendőket, hogy igazán mutatós hatást érjen el ve­lük. Caterina mestere volt ennek a művészetnek.

A ház úrnője teljes díszben indult reggeli sétájára a park­ban. Vele tartott Elena is, akit hozzá hasonlóan kicicomáztak erre az alkalomra. Nagyon mókás látványt nyújtott volna, ahogy ez a hétéves kislány a nagyvilági hölgyeket utánozta, ha egész viselkedése nem hatott volna mesterkélten kora­vénnek és kihívónak.

Anya és lánya azonos korú barátnők módjára beszélget­tek egymással. Elena újra meg újra kénytelen volt végighall­gatni anyja sirámait szörnyű száműzetése miatt. Az asszony kijelentette, hogy egyszer még belebetegszik az imádott Rómája és a barátai utáni vágyakozásba. A koraérett gyermek szívében teljes megértésre talált panaszaival, hiszen Elena sem tudta elfelejteni a főváros vidám forgatagát, és azt a fényűzést, amelyben egykor része volt. Végül a várható kis növendékre terelődött a szó.

- Német lány lesz, ugye, mama? - kérdezte Elena, mi­közben finoman tipegett édesanyja mellett, s vállán takaros, kis napernyőt tartott.

• Igen, Elena, azt hiszem.

• Akkor nem is nagyon örülök neki.

• Miért nem?

• Te mondtad, mama, hogy a németek mind unalmasak.

• Azért vannak kivételek. Hiszen a papád is német.

• Igen, de a papa is barbár.

Az asszony szórakozottan elnevette magát.

• Ki mondta neked, hogy a papa barbár?

• Marietta szokta mondani, hogy az, amiért idecipelt té­ged ebbe a castellóba.

Az asszony felsóhajtott.

• Jaj, Elena, a papa is szívesen maradt volna Rómában, csak megjátssza, hogy tetszik neki az itteni élet. Olyan ra­gyogó gavallér volt, hogy minden barátnőmet megette a sár­ga irigység, amiért engem vett feleségül. Ő egyáltalán nem unalmas német, hanem csodálatos kivétel. - Csak sajnos, el­szegényedett, és ez sokkal rosszabb, mintha barbár volna.

• Nagy igazságtalanság tőle, hogy elvesztette a vagyonát.

Az asszony megint elnevette magát.

• Kis butusom, hogy mondhatsz ilyet? A papa nem ön­szántából lett szegény, ő is szeretett volna gazdag maradni, de az a buta pénz messzire gurult tőle. Olyan boldogok vol­tunk, amíg gazdag volt! De most mindennek vége.

Caterina újra nekifogott a kesergésnek, Elena pedig el­könyvelte, hogy az ő élete is szánalmas, márpedig ez egy gyermek érzelmi fejlődésére nézve igencsak nyomasztó.

Anya és lánya egy magaslathoz érkeztek, amely nem messze emelkedett a kastély épületétől. A tetején pihenőpad állt. Ez volt az egyetlen hely a parkban, ahonnan át lehetett nézni a kerítés tetején. A fal mentén végigfutó országutat ugyan nem láthatták, ehhez túl alacsony volt a dombocska, de azért szép kilátás nyílt a tájra. A két hölgy elhelyezkedett a padon. Caterina asszony sóhajtva nézett abba az irányba, amerre Firenzét sejtette.

• Ott, messze, messze... ott van Firenze, Elena. Emlék­szel, hogy tavaly az Ulfino-palotában milyen csodálatos ker­ti ünnepségen vettünk részt?

• Ó, igen, mama, majdnem száz gyereket hívtak meg a szüleikkel együtt. Mindenki fehér ruhát viselt, és virágot tű­zött a hajába. Én voltam a legszebb, meg is nyertem a szép­ségversenyt, a szőke hajamnak köszönhetően. Conte Ulfino meg is jegyezte: „Ebbe a szőke hajba még sokan beleakad­nak.” De te unalmasnak találtad az egészet.

Caterina asszony újra felsóhajtott.

• Igen, igen, a római estélyek az igaziak. Ma, persze, mit nem adnék egy firenzei estélyért, a semminél az is több.

• Én is így vagyok vele, mama. Itt szörnyen unalmas az élet.

• Nos, számodra valamelyest elviselhetőbbé válik, mi­helyt megjön a kis német lány. Majd mi gondoskodunk arról, hogy ne unatkozzon, ha már így alakult. Akárhogy vesszük is, lesz egy játszótársad, és az én figyelmemet is eltereli egy kicsit a szomorú gondolatokról. Akkor neked is több kedved lesz majd a tanuláshoz.

• Jaj, az az unalmas tanulás...

• Pedig arra okvetlenül szükség van, angyalom. Ha fel­nősz, és nem tudsz bájosan, szellemesen csevegni a társa­ságban, bizony, nem kedvel majd senki, még akkor sem, ha nagyon szép vagy. A legnagyobb sikereimet én magam is a beszédtehetségemnek köszönhettem. A buta nők nem tud­nak érvényesülni. A zongoraleckéket is folytatnod kell, ha nincs más megoldás, magam tanítalak. Zeneileg is képzett­nek kell lenned, ha azt akarod, hogy elismerjenek a társa­ságban. S még írni-olvasni sem tudsz, itt az ideje hát, hogy nekifogj a tanulásnak.

Elena bosszúsan forgatta napernyőjét.

- Olyan unalmas a tanulás! Hiszen már németül meg ola­szul is tudok beszélni.

- De franciául is okvetlenül meg kell tanulnod, és mindenek előtt az írást meg az olvasást kell elsajátítanod ezeken a nyelveken. Meglátod, sokkal szórakoztatóbban megy majd az egész, ha lesz társaságod. Nagyon jó, hogy jön az a kis német lány.

• A tűpénz miatt, ugye, mama?

• Nos, igen, a tűpénz miatt is.

Caterina asszony tekintete átsiklott a park felett, ahol számtalan virágzó bokor burjánzott, s köztük olaj- és eperfák emelkedtek. Néhol feltűnt egy-egy narancs- és citromfa, meg néhány satnya pálma is. A park másik részében évszázados, magas ciprusok és fenyők törtek az ég felé. S a komoly ciprusok, amelyek olyan ünnepélyes benyomást keltettek, némán, figyelmeztették az arra járót a földi dolgok múlandóságára. Éles körvonalaikkal, sötét ágaikkal merészen elütöttek az ég kékjétől. Ez a látvány sokakat megigézett volna, de Caterina asszony és a lánya egyszerűen unalmasnak találta.

Miután üldögéltek egy kicsit, elindultak visszafelé. A ka­punál összetalálkoztak Egonnal, aki éppen visszaérkezett a postahivatalból. A férfi leugrott a lóról, és átadta a kantárt az odasiető Giuseppének. Egon csillogó szemmel nézett a fele­ségére.

• Csodálatos vagy ebben a gyönyörű ezüstszürke ruhá­ban, Caterina. Csak még jobban kidomborítja a szépségedet. Egyszerűen elragadó vagy! - áradozott, majd kézcsókkal il­lette a finom kis kacsót.

Az asszony mosolyogva hallgatta. A bókok mindig jó­kedvre derítették.

• Éppen a tanulásról beszélgettünk Elenával. Itt az ideje, hogy rendes oktatásban részesüljön. Nem tudom, hogyan kellene megszerveznünk. Nem szeretném, ha nekem kellene tanítanom.

Egon átkarolta felesége vállát.

• Várj, amíg visszajövök Németországból. A kis növen­déknek is tanulnia kell, és talán el tudom érni, hogy vegye­nek fel számára nevelőnőt. Akkor Elena ingyen részt vehet­ne az oktatásban.

Ez a gondolat teljesen magával ragadta Caterinát, akár­csak a kilátásba helyezett tűpénz.

• Bárcsak igazad lenne! Remélem, jó pénz üti a markun­kat. Elegem van már a garasoskodásból.

Egon újabb siránkozástól és érzelemkitöréstől tartott, így gyorsan bejelentette, hogy levelet kell írnia.

Elena játszani indult, Caterina pedig a szalon felé vette út­ját. Előkerült Marietta, és megkérdezte, hogy óhajt-e valamit. A signorénak nem volt semmi kívánsága, csak csevegni akart a komornával. Elmesélte neki, hogy hamarosan növendék ér­kezik a házhoz. A komorna jajveszékelésben tört ki, hogy büszke úrnője kénytelen idáig leereszkedni, és fizetés fejében növendéket fogad a házba. Régebben vendégek százait része­sítették fejedelmi vendéglátásban a Consistelli-kastélyban, most pedig az ő dolcissima marchesájának ennyire le kell ala­csony odnia. Ezúttal azonban Caterina nem csatlakozott a siránkozáshoz. Egy kissé sértetten rendreutasította Mariettát a buta beszédért, amely úgysem vezet sehová.

Az öregasszony, mint már annyiszor, amikor úrnője nem értett vele egyet valamiben, sértetten elhallgatott. Tűzbe ment volna úrnőjéért, talán még bűncselekményt is képes lett volna elkövetni azért, hogy visszahelyezze őt a régi fényűző körülmények közé, de azt nem tűrte, hogy megszid­ják. Egészen addig sértett arcot vágott, amíg Caterina nevet­ve a nyakába nem borult. Marietta ekkor azonnal kiengesz- telődött, olyan puha lett, mint a vaj, úrnője kezét csókolgat­ta, és leste minden kívánságát. Úrnő és komorna ezután együtt latolgatta tovább a növéndék befogadásának előnyeit és hátrányait.

11.

Egon Strasser befogatta az ócska hintó elé a bérlő gebéit, és a legközelebbi vasútállomásra hajtatott, amely a szomszédos faluban, Sorinóban volt. A falu elöljárójával kiállíttatott ma­gának egy útlevelet, és a helyi járattal Firenzébe utazott. Ott felszállt a távolsági vonatra, amely Németországba vitte. Nem kellett átszállnia sem, a vonat egyenesen Hamburgba tar­tott, s a pályaudvaron már várta őt Rudolf Strasser. Az unokatestvérek szívélyesen üdvözölték egymást. Néhány perc múl­va az autó megállt a Strasser-villa előtt.

Az úton csak futólag váltottak néhány szót Egon utazásá­ról és egyéb általános dolgokról. Egyikük sem említette azt, ami valójában a szívüket nyomta.

Az előcsarnokban Brigitte Hartmann köszöntötte őket. Amikor Egon meghallotta, hogy Brigitte az unokanővére, mosolyogva megjegyezte:

- Nagyon rossz fényt vetne igazán rám, kedves Brigitte, ha bevallanám, hogy elfelejtettem a létezésedet? Csak most dereng előttem, hogy volt egy Brigitte nevezetű unokanővé­rem, aki már felnőtt ifjú hölgy volt, amikor, én még az isko­lapadot koptattam. Emlékszem, olykor meglátogattad a szü­léimet.

- Igazad van, kedves öcsém. Egyébként nem rovom fel, hogy elfelejtettél, mert bevallom, nekem is csak ritkán jutot­tál az eszembe.

• De most, hogy újra találkoztunk, már nem feledkezünk meg egymásról, hiszen mindössze mi hárman maradtunk az egykor oly népes Strasser családból. Te vezeted Rudolf ház­tartását?

• Igen. Miután a férjem meghalt, feleslegesnek éreztem magam ezen a világon, így hát szívesen jöttem, amikor Ru­dolfnak szüksége volt rám.

• De hol van a kislányod, Rudolf? - kérdezte Egon.

A férfi arca idegesen megrándult, Brigitte pedig sietett közölni, hogy a kislányt már lefektették.

- Hát persze, most jut eszembe, hogy a gyerekeknek ilyenkor már ágyban a helyük. Nos, akkor meg kell várnom a holnapot, hogy találkozhassam vele. Mivel nekem is van egy kislányom, nagyon kíváncsi vagyok rá.

Rudolf szinte meg sem várta, hogy unokatestvére befe­jezze a mondatot, máris szólított egy inast, hogy vezesse Egont a szobájába. Amikor a vendég egy kicsit felfrissítette magát és átöltözött, az ebédlőbe kísérték, ahol Rudolf és Brigitte már várta.

Az asztalnál arról beszélgettek, hogy Egon szinte teljesen elszokott a német életmódtól. A vendég elmesélte, hogyan rendezkedtek be a Consistelli-kastélyban. Élénk színekkel és annyi humorral ecsetelte jelenlegi életüket, hogy olykor még Rudolfnak is mosolyra húzódott a szája.

• Úgy látom, nem érintettek túlságosan tragikusan a tör­téntek, habár jócskán benne ülsz a pácban.

• Igazad van, egyszerűen más a természetem. Ahogy már írtam, boldogabb vagyok most, mint valaha voltam. Hosszú távon sokkal megerőltetőbb gazdagnak lenni, mint hinné az ember. Mert hát mit teszel? Kénytelen vagy két kézzel szór­ni a pénzt, tányérnyalók százait megtűrni magad körül, betömni az ingyenélők száját, egyik estélyről a másikra rohan­ni, miközben nincs egy kis nyugtod, hogy kipihenhesd, és igazán jól érezd magad. Az életben most először ismertem meg az igazi kényelmet: nem kell futnom semmi után, és en­gem sem hajt semmi. Először érzek mélységes békét a lel­kemben, és ezt minden porcikámmal élvezem. Hogy őszinte legyek, még szegény Caterinám vég nélküli sirámai sem za­varnak igazán. Szó, ami szó, ő egy kissé nehezen találja fel magát az új környezetben, de idővel megszokja és megsze­reti majd ezt az életet. A kastély festői helyen áll, s olyan csodálatos, romantikusan elvadult park veszi körül, hogy az embernek kedve támadna azonnal tollat ragadni és verset ír­ni, ha egy parányi tehetsége is volna a versíráshoz. Amikor reggelente kilovagolok Almansorral, hegyre fel, hegyről le, az olajfák és a szőlőültetvények mellett, s gyönyörű fürtök mosolyognak rám a napfényben, akkor még a királlyal sem cserélnék. Azzal az egykori szegény ördöggel pedig, akinek

Egon Strasser a neve, még véletlenül sem, hiszen annak idején ezernyi felesleges, jelentéktelen dologgal kellett hadakoznia. Nézetem szerint egyáltalán nem szörnyű a szegénység, ha az embert ennyi szépség veszi körül. Csak akkor fog el a remegés, ha eszembe jut, hogy mi lenne, ha a családo­mat egy kis bérlakásban kellett volna elhelyeznem. De ez a kastély, amelyet egykor úgy lenéztem, és most annyira sze­retek, eloszlatta minden gondomat. Ha végre Caterinám is belenyugodna a megváltoztathatatlanba, semmi sem hiányozna a boldogságomhoz.

• Örülök, hogy elégedett vagy a mostani életkörülmé­nyeiddel, és hogy nincsenek elvárásaid.

• Nos, ami azt illeti, egyetlen kívánságom azért volna. A kis növendékről van szó, s remélem, ehhez hozzá tudsz se­gíteni, ahogy ígérted.

• Erről majd később beszélünk, Egon.

• Ahogy akarod, Rudolf. Amúgy is szívesen szentelem még egy kicsit a figyelmemet ennek a fenséges spárgának, amilyet már régen nem ettem. Olaszországban nem kapni ilyet. Amit ott spárgának hívnak, az valami sötét színű, hosszú gyökér, amelyből egyedül a fejrész élvezhető. Ott csak az articsóka jó. A borjúhús is nagyon finom, kedves Brigitte. Úgy látom, első osztályú konyhát vezetsz.

Brigitte mosolyogva nyújtotta a férfi felé a tálat. Szíve megkönnyebbült egy kicsit, amikor arra gondolt, hogy Dagmar Egon házában lel majd új otthonra. A férfi vidám természete és jószívűsége biztosíték volt számára arra, hogy a kislány gyorsan megszokja majd új otthonát. E napon a szokásosnál tovább ültek az asztalnál, és hosszú idő óta elő­ször költötték el ebben a házban úgy a vacsorát, hogy a he­lyiséget nem töltötte be nyomasztó hallgatás.

A kávé után Brigitte elbúcsúzott unokatestvéreitől, s a két férfi visszavonult Rudolf dolgozószobájába.

• Remélem, nem fárasztott ki túlságosan az utazás, Egon. Ha igen, akkor majd holnap folytatjuk a beszélgetést - je­gyezte meg a házigazda.

Egon mosolyogva tiltakozott.

• A hálókocsiban végigaludtam az éjszakát, kutya bajom.

• Jó, akkor azonnal a tárgyra térünk. Azért vagy itt, hogy átvedd a beígért növendéket, különben nem is jöttél volna ide személyesen. Tehát a feleségeddel együtt elfogadtátok a feltételeimet?

• Természetesen, Rudolf. Gondolom, egy kis árváról van szó, hiszen rendes körülmények között a szülők nem szoktak megválni ilyen kiskorú gyermektől.

Rudolf egy ideig a cigarettafüstbe meredt, majd lassan, nehézkesen kibökte:

- Nem, a kislány nem árva... az én... szóval Dagmarról van szó.

Egon döbbenten meredt rá.

• A te kislányodról?

• Igen, Dagmarról - vágta rá Rudolf.

• Meg akarsz válni tőle?

• Meg kell válnom tőle.

• De hát miért?

Rudolf elnyomta cigarettáját a hamutartóban. Sápadtan, égő szemmel nézett unokafivérére.

• Mindjárt elmesélem, Egon, de a feleségeden kívül sen­kinek sem mondhatod el, még Dagmarnak sem. Amit most hallasz, az nem kerülhet ki a családból, Dagmar pedig soha­sem tudhatja meg.

• A szavamat adom, Rudolf, hogy a felségemen kívül senki sem szerez tudomást róla. Úgy lesz, ahogy kívánod.

Rudolf bólintott.

• Köszönöm. Most pedig figyelj rám! - A házigazda igyekezett leküzdeni feltörő izgalmát és folytatta: - El Sem tudom mondani, milyen nehezemre esik a beszéd, de enélkül nem értenéd meg döntésemet. Tudod, hogy elváltam a fele­ségemtől. Azért tettem, mert elhagyott egy másik, férfiért. Már akkor szerette, mielőtt hozzám jött volna, de ezt termé­szetesen csak később tudtam meg. Csupán a pénzemért lett a feleségem. Hét évig élveztem ezt a látszatboldogságot, amely hazugságra és árulásra épült, és amelyet én mégis igaznak hittem. Az a hét év... sohasem fogom elfelejtem, sohasem tudom túltenni magam azon, hogy ez a boldogság, amelyet annyira élveztem, látszat volt csupán. De száz szónak is egy a vége: Leonore elhagyott, amikor szerelme, a muzsikus kezdett hírnevet szerezni. A gyereket itt hagyta. Ne kérd, hogy ecseteljem, mit éreztem. És most érkeztem el a dolog lényegéhez. Miután a feleségem elhagyott, olyan kételyeim támadtak, amelyek azóta is kimondhatatlanul kínoznak. Ha Dagmarra nézek, mindig azt kérdezem magamtól: „A te gye­reked, vagy... vagy azé a másiké?”

• Az isten szerelmére, Rudolf! - kiáltott fel a megdöb­bent Egon.

A másik leintette.

• Hagyd, hogy végigmondjam. A kétely egyre nő ben­nem, lassan ölő méregként árad szét testemben, s lelkemet marcangolja. Már a betege vagyok, s nem tudok tenni ellene semmit. Arra a gyermekre, akit eddig oly gyengéden szeret­tem, immár képtelen vagyok ránézni. Brigitte hiába próbál a lelkemre beszélni, a kétely egyre mélyebb gyökeret ereszt bennem. - Rudolf felsóhajtott. - Röviden szólva, Egon, úgy érzem, a kételkedés az őrületbe kerget, ha mindennap itt lá­tom Dagmart magam körül. El kell mennie a házból, el kell tűnnie a szemem elől. Éppen amikor megszületett bennem a döntés, és Brigittát is meggyőztem, hogy nincs más kiút, megérkezett a leveled, amelyben arra kértél, hogy szerezzek nektek egy növendéket. Ezért idehívtalak és megkérdezlek: most, amikor már mindent tudsz, befogadod-e házadba Dag­mart, hogy együtt nevelkedjék a te lányoddal? Egészen a ha­lálomig nálatok kell maradnia, vagy addig, amíg férjet nem talál magának. A történtek ellenére őt jelöltem ki örökösöm­nek, hiszen törvény szerint az én gyermekem. Nem szenved­het hiányt semmiben, hiszen ő ártatlan, nem tehet szegény semmiről. Arra kérlek, fogadj melléje nevelőnőt, aki esetleg a te Elenádat is taníthatná, amíg mindketten be nem fejezik az iskolát. Feleségednek pedig nagyon hálás lennék, ha meg­tanítaná az illemre és a társasági viselkedésre, hogy ha majd eljön az ideje, méltón képviselhesse a Strasser & Fia céget. A nevelésért és az ellátásért bőségesen megfizetlek, s adok egy külön összeget Dagmar ruházkodására és egyéb szük­ségleteire is. Brigitte már készített is egy számadást, amelyet én hajlandó vagyok kikerekíteni, mert nem akarom, hogy rosszul járj. Ahogy mondtam, Dagmarnak mindent meg kell kapnia, ami kizárólagos örökösömként megilleti - csak ép­pen látni nem akarom többé. Megpróbálom őt elfelejteni. Az évi kiadásokra szánt összeget letétbe helyezem abban a sváj­ci bankban, amellyel üzleti kapcsolatban állok, s utána soha többé nem akarok foglalkozni az üggyel. Ha Dagmar még a halálom előtt férjhez akar menni, a hozományáról majd tár­gyalok a jövendőbeli vőmmel, aki előtt Dagmar természete­sen az egyszülött lányomként szerepel majd. Látom rajtad, Egon, hogy számtalan ellenvetésed van, de kérlek, tartsd meg őket magadnak. Hidd el, ez az egyetlen lehetőség arra, hogy visszanyerjem a lelki egyensúlyomat. Nagy megnyug­vás számomra, hogy Dagmart biztonságban tudhatom nála­tok, mert hiszem, hogy családtagként fogadjátok. Így lesz, Egon?

Egon részvéttel hallgatta unokafivérét, és szerette volna meggyőzni arról, hogy fontolja meg még egyszer alaposan a dolgot. Természetesen nagyon vonzotta a busás fizetség, mégis megfogta Rudolf kezét, és így szólt:

• Ezt természetesen megígérem, Rudolf, és nem csupán azért, mert jól jön a pénz, hanem azért is, mert megértem a kínjaidat. Átkozottul elviselhetetlen érzés egy férfi számá­ra, ha kételkednie kell az apaságában. Magától értetődő, hogy a lányod - merthogy én a kétségeid ellenére így neve­zem, és a szívemben mindig is az marad - családias fogad­tatásban részesül nálunk. A mi Elenánkkal fog együtt felnő­ni, játszó-, és tanulótársak lesznek, felnőttkorukban pedig re­mélhetőleg jó barátnők. Azonnal megígérhetem azt is, hogy feleségem mindenre megtanítja, amire a társasági életben szüksége lehet. De egyet még megkérdezek: mit mondjunk a gyereknek, ha az apja vagy az anyja után kérdezősködik?

Rudolf végigsimított a homlokán.

- Brigitte már elmagyarázta neki, hogy anyja egy távoli országba utazott, ahonnan már nem tér vissza soha többé.

Ha pedig utánam érdeklődne, találjatok ki neki egy mesét, a gyerekek hisznek az effélékben. Később pedig, amikor felnő, mondjátok azt neki, hogy az apja megkeseredett, megtört öregember, akinek komor otthonában egy fiatal lány csak elhervadna, ezért örökre elhelyeztem nálatok, hogy társaságban nőhessen fel. Az lenne a legjobb, ha meggyőznétek, hogy hozzátok tartozik, ti vagytok a családja. Szeretném azt is a lelkedre kötni, hogy sohase írjatok róla egyetlen sort sem, hacsak nem elkerülhetetlen. Ha évente egyszer kapok róla jelentést, miszerint él és egészséges, annyi éppen ele­gendő. Többet nem akarok tudni róla. És azt se engedjétek meg neki soha, hogy levelet írjon nekem. Ha én már nem le­szek, visszatérhet, amikor csak akar. A cégvezetőim majd el­intézik vele az üzleti formaságokat. Halálom esetén az első cégvezetőmet, Falknert jelöltem ki számára törvényes gyám­ként. Azért nem téged, mert Dagmarnak elsősorban az üzleti ügyekben lesz szüksége gyámra, s ezekhez te nem is konyítasz. Falkner viszont érti a dolgát, tudja, mit kell tennie, ha én eltávozom az élők sorából. Ő a jobbkezem, benne fenn­tartás nélkül megbízom. Szeretném, ha Dagmar a lehető leg­kevesebbet szenvedne a bennem támadt kétségek miatt, de nem tudom tovább megtűrni a közelemben, elszívja minden erőmet. Nos, Egon, most már mindent tudsz, ezért arra kér­lek, ne tarts udvariatlannak, ha felszólítalak, hogy amilyen gyorsan csak lehet, térj vissza Olaszországba. Megszabadí­tanál ezzel a további kínszenvedésektől. Mivel döntésem végleges, a lehető leggyorsabban véghez kell vinnünk. El­boldogulsz egyedül a gyermekkel az úton, vagy magaddal vinnél egy kisegítőt?

- Nincs szükségem senkire, végtére nekem is van egy ha­sonló korú lányom.

• Ennek örülök. Nem szeretném, ha szájukra vennének itt az emberek. A válás miatt már így is éppen eleget plety­káltak rólunk. Brigitte mindent előkészített az utazáshoz. Dagmar bőröndje be van csomagolva, ha van kérdésed, csak fordulj Brigittéhez. Én... nem akarok jelen lenni, amikor Dagmar elhagyja a házat. Képtelen vagyok elbúcsúzni: tőle, hiszen egykor a saját lányomnak tartottam, és szerettem... nagyon szerettem...

A férfinak elcsuklott a hangja, s arca elé kapta kezét, hogy eltakarja kicsorduló könnyeit. Egon részvéttel nézte.

• Rudolf, nem gondolod, hogy egyszer majd szertefoszlanak a kétségeid Dagmarral kapcsolatban? Talán éppen a gyermeked iránt érzett szereteted segít majd hozzá ahhoz, hogy másként kezdj gondolkodni. Képzeld csak el, milyen egyedül maradsz!

Rudolf felpattant, de csak egy idő után tudott válaszolni. A foga közt szűrte a szavakat.

• Nem, nem... inkább attól félek, hogy a kétség később gyűlöletbe csapna át. És én nem akarom gyűlölni azt, akit valamikor szerettem. Hidd el, nincs más kiút. Nagyon hálás leszek, ha elviszed őt a szemem elől, nekem pedig megadod azt a bizonyosságot, hogy jó kezekben lesz.

Egon odalépett unokafivéréhez, és megfogta a kezét.

• Efelől nyugodt lehetsz. - Rudolf bólintott, Egon pedig folytatta: - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha már holnap fel­kerekedünk a kislánnyal. Remélem, sikerül gyorsan elnyer­nem a bizalmát, és nem fél majd velem jönni. Azt hiszem, tudok bánni az ekkora gyerekekkel.

• Holnap reggel jelezd az elutazásotokat Brigittének. Miután együtt megreggeliztünk, bemegyek az irodába, és addig nem is jövök haza, amíg Brigitte nem jelenti, hogy el­utaztatok. Most pedig gyere, beszéljük meg a dolog anyagi részleteit.

Egonnak nem volt oka panaszra, Rudolf nem fukarko­dott. A járadék, amelyet Dagmar számára kilátásba helye­zett, sokkalta több volt, mint amennyire Egon számított, és nagy bőkezűségre vallott.

Késő éjszaka volt már, mire a két fivér nyugovóra tért.

Másnap reggel Rudolf, ahogy megbeszélték, az unokafi­vérével és Brigittével együtt elköltötte a reggelijét, majd tá­vozott. Kezet rázott Egonnal, és ezt suttogta neki:

• Még egyszer hálás köszönet, amiért leveszed, a vállam­ról ezt a terhet.

• Nincs miért köszönetet mondanod Rudolf, én tartozom neked hálával. Nem is titkolom előtted, milyen óriási anyagi segítség számunkra, hogy befogadhatjuk Dagmart a házunkba. Olyan nagy összeget kínáltál fel az ellátásért, hogy nekünk is marad belőle. Mivel az élelmiszereinket szinte kizárólag a bérlőnktől kapjuk, e tekintetben Dagmar nem lesz külön kiadás nekünk. Azzal is rengeteget megtakarítunk, hogy fizeted a nevelőnőt, aki a mi Elenánkat is taníthatja.

Rudolf ajka körül halvány mosoly játszott.

• Becsületes fickó vagy, Egon, és örülök, hogy a fáradozásotok nem marad jutalom nélkül. Feleségedet külön üd­vözlöm. Most pedig isten áldjon, jó utat!

• Ha mégis megváltozik a döntésed, kérlek, időben tudasd velem - jegyezte meg búcsúzóul Egon.

Rudolf leintette. Képtelen volt bármit is mondani. Szinte menekülésszerűen hagyta el a házat. Nem akarta kimutatni, hogy a történjek ellenére mennyire fél a Dagmartól való el­válástól. Önmagával még szigorúbb volt, mint vele, de ezt magának sem volt képes bevallani. Behunyt szemmel, holtsápadtan dőlt hátra az autó hátsó ülésén, s a munkahelyére hajtatott. Az irodában csak nagy nehezen tudta összeszedni magát. A kapuban összetalálkozott Werner Falknerrel, aki minden szabad percét kihasználta, hogy már most megis­merkedjen jövendő munkakörével. Ezúttal is volt két szabad órája.

• Ha el akar búcsúzni Dagmartól - szólt oda neki Stras­ser még ma elutazik a nagybátyjával.

Werner megtorpant, és jövendőbeli főnöke sápadt, meg­megránduló arcára emelte tekintetét. Látta, hogy a férfi ke­mény belső harcot vív önmagával, s megpróbált rá magyará­zatot találni. „Bizonyára az imént búcsúzott el gyermekétől, és ez szomorította el” - gondolta a fiú.

• Akkor azonnal felkeresem, Strasser úr - felelte.

A férfi némán bólintott. Werner csak állt, és sajnálkozva nézett utána.

12.

Egon Strasser és Brigitte asszony szomorúan nézett a távozó házigazda után.

• Rudolf szörnyű állapotban lehet - jegyezte meg a férfi.

Az asszony bólintott.

• Ezt nálam senki emberfia nem tudja jobban. Rudolfnak olyan szerencsétlen a természete, hogy képes ok nélkül saját magára is feldühödni. Hidd el, döntése ellenére nagyon sze­reti a kislányt, és jobban szenved az elválástól, mint amennyire mások vagy önmaga előtt bevallja.

• Én is úgy látom. De azt is meg tudom érteni, hogy nem tudja elviselni a gyermek látványát. Te, aki ismerted Rudolf feleségét, elképzelhetőnek tartod, hogy Dagmarnak nem Ru­dolf az apja?

Brigitte határozottan megrázta a fejét.

- Nem, Egon, ezt teljesen kizártnak tartom. Leonore for­róvérű, heves vérmérsékletű teremtés, aki a ház csendjébe húzódva szenvedélyes szerelmet dédelgetett szívében. Gyer­mekét azonban mindenkinél jobban szerette, és semmi pén­zért sem hagyta volna Rudolf házában, ha nem az övé volna, és ha nem így akart volna megbűnhődni azért, amit férje el­len elkövetett. Tudta, hogy ezzel örökre elveszti kislányát, és elhiheted, hogy nem volt könnyű meghoznia ezt a döntést, írt nekem egy hosszú levelet, és ismerem annyira, hogy tud­jam, hibázott ugyan, mert elhagyta a férjét, de hogy félreve­zesse, arra nem tartom képesnek. Biztosra veszem, hogy meggyónta volna Rudolfnak, ha Dagmar nem az ő gyerme­ke. Természetesen ő nem is sejti, hogy Rudolfot milyen ké­telyek gyötrik. Csak azért vált meg gyermekétől, hogy a szü­lői ház védettségében hagyhassa, és hogy Rudolf ne marad­jon teljesen egyedül.

• És most a világot járja a második férjével?

• Igen, a férfi csillaga felemelkedőben van. Sokat olvas­ni a sikereiről, talán igazi nagy név lesz a művészet világá­ban. Leonorénak pedig csak azt kívánhatom, hogy találja meg mellette a boldogságot, amelyről annyit ábrándozott.

• Túl enyhén ítélkezel felette, ez nők között nemigen szokás.

- Sajnos, így van, Egon, mi, nők szívesen pálcát törünk szerencsétlen társaink felett. Én azonban idejében felismer­tem nememnek e hibáját, és igyekszem távol tartani magam tőle.

A férfi kezet nyújtott unokatestvérének.

• Kár, hogy eddig alig találkoztunk, Brigitte. Kevés hozzád hasonló nőt ismerek.

Az asszony barátságosan rámosolygott. Egon elnyerte a rokonszenvét, habár tudta, hogy pénzügyekben milyen könnyelműnek bizonyult. Örömmel tapasztalta azonban, hogy aranyszívű, és ez Dagmar miatt nagy megnyugvással töltötte el.

• Most pedig felmegyek, s megnézem, mit csinál Dag­mar. Ha jól tudom, két órán belül indulni szerétnél vele. Ide­je megismerkednetek. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy felkészítsem az utazásra, és hogy valamelyest megnyugtassam.

Az asszony utasításokkal, tanácsokkal látta el Egont azzal kapcsolatban, mit mondjon a kislánynak, miért kell elutaznia, és hogyan nyugtassa meg, ha útközben eltörne a mécses.

• Csak mondd azt neki: minden azért történik, hogy visszahozhassa édesapjának a napfényt. Teljes szívéből szereti az apját, no meg az anyját is, akinek az eltűnését csak nehe­zen tudta feldolgozni. Édesanyja elvesztését azonban már ki­heverte valamelyest, így nem volna jó megmondani neki, hogy most őt űzik el örökre a szülői házból. Nagyon érzé­keny kislány, nem tudom, mi lenne vele, ha megsejtené, hogy soha többé nem láthatja viszont imádott édesapját. Tel­jesen kicsúszna a lába alól a talaj. Légy jó hozzá, Egon, szép szóval mindent elérhetsz nála.

Brigitte a fájdalomtól és az elérzékenyüléstől olykor elcsukló hangon. elmesélte Egonnak, miképp jutott Dagmar ar­ra a gondolatra, hogy vissza kell hoznia a napfényt édesapja számára? Ennek érdekében bátran aláveti magát annak is, hogy messzire utazzék, „iskolába”.

Egonnak elszorult a torka. A kis Dagmar bizonyára sok­kal érzékenyebb lelkületű, mint az ő Elenája. Saját lányával nem okozna neki gondot, hogy hosszabb útra induljon, mert pontosan tudná, mivel terelje el a figyelmét, s hogyan nyug­tassa meg. De Dagmar érzékenysége bizonyára teljesen más feladatok elé állítja. A férfi feszülten várta az első találkozást.

Brigitte felment a gyerekszobába. Dagmar már megfürödve, felöltözve várta, s boldogan szaladt nagynénje elé.

• Mit szólsz, Brigitte néni, milyen korán felkeltem? És te? Talán elaludtál?

Az asszony karjába vette a kicsit.

• Nem, drágaságom, régóta ébren vagyok. Apukáddal és Egon bácsival már meg is reggeliztünk.

Dagmar nagy szemeket meresztett:

• Egon bácsival? Ő az a nagybácsi, aki elvisz az iskolá­ba? Akiről tegnap meséltél?

• Igen, ő az. Egon bácsi édesapád unokafivére, én meg az ő unokanővére vagyok. Meglátod, milyen jóságos, vidám bácsi. Már vár rád, hiszen érted jött.

Brigitte asszonynak remegett a keze, ahogy megsimogat­ta Dagmar fejecskéjét. Alig tudta leküzdeni a sírást, amikor észrevette, hogy a kislány egészen elsápad.

• Már most magával akar vinni? - kérdezte remegő, elcsukló hangon.

• Igen, tudod, abba a szép kastélyba ott, a hegytetőn, ahol egy kislány és egy szép néni vár rád.

A gyerek Brigitte ölébe fúrta a fejét, és egy ideig szótla­nul így maradt, az idős asszony Dagmar aranyszőke fürtjeit simogatta. Egy idő múlva a kicsi felemelte a fejét, és barna szemét, amelyben aranyfények csillogtak, nagynénjére emelte.

• Már ma indulunk?

- Igen, gyermekem, minél hamarabb elmész, annál ha­marabb hazajöhetsz. Tudod, hogy gyorsan elröpül az idő, és megígérted, hogy nagyon bátor leszel.

Dagmar gyorsan megtörölte a szemét és bólintott. Min­den igyekezete ellenére könnycseppek gördültek le az arcán.

• Ó, ezek a buta könnyek! - mérgelődött. - Maguktól jönnek, Brigitte néni, pedig én nem is akarok sírni. Apu, és a te kedvedért nagyon bátran megyek a vidám Egon bácsival, iskolába.

Az asszony szorosan magához ölelte a kislányt, s ő is á könnyeivel küszködött. Tréfálkozni kezdett, hogy átsegítse Dagmart a nehéz pillanatokon.

• Nézd, Anna milyen cipőt adott rád! Hát ebben nem le­het hosszabb útra indulni. Gyere, keressünk másikat, amely­ben rendesen tudsz járni!

Brigitte gyorsan lehúzta a gyerek cipőjét és harisnyáját, s közben nehéz szívvel bár, de vidám dolgokról mesélt neki. Amikor a kislány jobb lábára készült felhúzni a harisnyát, megakadt a szeme a kis, körte alakú anyajegyen, amely bar­nás színével elütött a fehér bőrtől. Fogta a kislány lábát, és megpuszilta az anyajegyet, miközben hősiesen küzdött az elérzékenyülés ellen.

• Nézd ezt a buta kis foltot, Dagmar, hiába szappanoztuk, csak nem sikerült lemosnunk.

Dagmar a könnyei fátylán keresztül elnevette magát.

- Látod, milyen kis piszokfészek vagyok! Fekete folt van a lábamon, és nem tudom lemosni.

• Gyorsan, gyorsan, takarjuk be, hogy meg ne lássa sen­ki! így ni, már nem is látszik. Most pedig bújj bele a cipőbe!

A könnyek elapadtak. Nemsokára nevetgélve, tréfálkoz­va elkészültek az öltözködéssel, és Brigitte levezette a lép­csőn a kislányt. A nappaliban már türelmetlenül várta őket Egon. Amikor kinyílt az ajtó, és nagynénjével kézen fogva belépett a kis, bájos Dagmar, azonnal meghódította a férfi szívét. Mosolyogva nyújtotta feléje a kezét.

• Itt jön az én kis iskolásom. Jó napot, kicsi Dagmar, gye­re, add a kezed!

A gyerek egy kissé megilletődötten lépett közelebb, és szép, bársonybarna tekintetét a férfira emelte.

• Te vagy a vidám Egon bácsi?

„Istenem, micsoda gyönyörű szeme van ennek a gyerek­nek! Ha az édesanyjától örökölte, megértem Rudolfot, amiért nem tud belenézni anélkül, hogy bele ne remegne a szíve” - gondolta Egon.

• Igen, Dagmar, én vagyok Egon bácsi. Te meg én nem­sokára gyönyörű, hosszú útra indulunk.

• A tengerre vagy a hegyekbe utazunk, Egon bácsi?

• A hegyekbe, kicsi Dagmar. Elviszlek a kastélyomba, ahol egy szép néni és a kis unokatestvéred vár rád.

• Hogy hívják a nénit?

• Caterinának.

• Ó, ez nagyon szépen hangzik. És az unokatestvéremet hogy hívják?

• Elenának.

• Ekkora, mint én?

• Azt hiszem, éppen ekkora.

• Tanító is van az iskolában?

• Csak egy tanító néni lesz.

• Kedves?

Egon a karjába vette a gyermeket, s ez őszinte boldog­sággal töltötte el Brigitte asszonyt.

• Ha jól viselkedsz, nagyon kedves lesz.

• Elena is játszhat a babáimmal, ha rendesen bánik velük.

Egonnak eszébe jutott, hogy Elenát nemigen érdeklik a babák, kivéve, ha divatos ruhákat viselnek, de azért így vá­laszolt:

• Ennek örülni fog.

- Minden babámat magammal vihetem, ugye? - kérdez­te Dagmar bizalmas hangon. Nagybátyja mosolygós arca már csak amiatt is tetszett neki, mert hasonlított az édesap­jáéra, csak éppen sokkal vidámabb, derűsebb volt.

• Természetesen magunkkal visszük őket, hadd örüljenek az utazásnak - vágta rá Egon. - Be vannak már csomagolva?

Dagmar szeme elkerekedett.

• Mit képzelsz? Liza egy ágyban alszik velem, mert fé­lős szegény. Anna most csomagolja be őket egy bőröndbe, ahol jó meleg, puha helyük lesz. Ott alszanak, amíg meg nem érkezünk a kastélyba. Hogy csodálkoznak majd, ha szétnéz­nek!

• Gyere reggelizni, kicsim, mert nemsokára indulunk a pályaudvarra - figyelmeztette Brigitte néni.

Amíg Dagmar reggelizett, Egon bácsi tovább tréfálkozott vele, s végül igazán jókedvre derítette. Amikor befejezte az evést, Dagmar bizalma jeléül minden további nélkül átölelte új bácsikája nyakát, és cuppanós puszit nyomott az arcára.

• Igazán kedves, jó bácsi vagy, és nagyon vidám. Máris, megkedveltelek - mondta kedvesen.

Egon szívét melegség öntötte el, s csak most tudatosult benne, hogy a saját kislánya még sohasem volt ilyen gyengéd vele - nemcsak vele, hanem mással, még a tulajdon édesany­jával sem. Csakhogy most nem volt ideje erről morfondírozni.

Amikor elérkezett az indulás ideje, Dagmar kabátkát hú­zott. Brigitte asszony még egyszer megcsókolta aranyszőke fürtjeit, mielőtt a fejére tette puha kis kalapját. Dagmar só­hajtva megszólalt:

• Most pedig elköszönök aputól. A dolgozószobájában van, Brigitte néni?

Az asszony bátran nyelte a könnyeit.

• Apukád az irodában van, Dagmar. Már kora reggel el kellett mennie, ezért velem küldi áldását, és szerencsés utat kíván.

A gyermekszemekből szomorú, értetlen pillantás fúró­dott Brigitte asszony arcába. Vajon sejtette a kislány, hogy nincs rendjén, amiért édesapja el sem búcsúzik tőle? Szeme máris könnybe lábadt, pici szája árulkodón megrándult. Ta­lán ki is tört volna belőle a sírás, ha nem toppan be Werner Falkner. A fiú a zsebpénzéből vásárolt egy doboz csokoládét és egy csokrot a kislánynak.

Dagmar odafutott hozzá, s fájdalmában úgy ölelte át a nyakát, mint aki támaszt keres nála.

• Ó, Werner úr, kedves Werner úr, éppen jókor érkezel, így el tudunk búcsúzni egymástól - kiáltotta elcsukló hangon.

A fiatalember, miután átadta neki a csokoládét és a virá­gokat, a karjába, vette és felemelte a kislányt.

• Tudom, hogy elutazol, kicsi Dagmar, találkoztam az édesapáddal.

A kislány odaszorította könnyáztatta arcát Werneréhez.

• Apu küldött? Hát nem feledkezett meg rólam?

A fiú részvéttel szorította magához. Elkönyvelte magá­ban, hogy Rudolf Strasser azért nem búcsúzott el a lányától, mert félt ettől a pillanattól. Valami kedveset akart mondani Dagmarnak, ezért, egy kissé eltérve az igazságtól, így vála­szolt:

• Tudod, szörnyen sok a dolga, és nem tudott eljönni, hogy elbúcsúzzon tőled. De szólt nekem, hogy siessek ide, és adjam át üdvözletét.

Brigitte asszony helyeslően bólintott. Dagmar nagy, szo­morú szemekkel nézett a fiatalemberre, és igyekezett bátran viselkedni.

• Nem sírok, Werner úr, csak, tudod, ezek a buta könnyek maguktól kicsordulnak. Apu kedvéért bármit megtennék, ezért bátran kell viselkednem. Nagyon kedves tőled, hogy eljöttél. Annyira, de annyira szeretlek, Werner úr! Te is sze­retsz engem?

A fiú arcát elfutotta a pír. Ez volt az első „szerelmi val­lomás”, amelyet hozzá intéztek, szíve egészen beleremegett.

• Igen, kicsi Dagmar, én is szeretlek. Ne felejts el!

Dagmar hozzásímult.

• Nem, nem felejtelek el, de te is gondolj rám gyakran! Jaj, Werner úr, olyan nehéz, ha az embernek iskolába kell mennie! Egy kicsit szomorú vagyok, pedig Egon bácsi na­gyon kedves és jó hozzám.

• De te bátor kislány vagy, Dagmar, és mi gondolatban mindnyájan veled leszünk.

Werner a karjában vitte át a gyereket a szülői ház küszö­bén, ahonnan örökre száműzték. A kislány védelmet keres­ve, szorosan hozzásimult.

A fiatalember beemelte a kocsiba, Dagmar pedig, ahogy kibontakozott az öleléséből, megkérdezte:

• Hol maradtak a virágok, amelyeket tőled kaptam?

• A babáidhoz tettem őket, a csokoládé mellé - felelte Brigitte.

A gyerek rámosolygott Wernerre.

• Viszontlátásra, kicsi Dagmar, a mihamarabbi boldog viszontlátásra - búcsúzott a fiú.

A kislány bólintott.

• Mindent gyorsan megtanulok, és jövök vissza. Viszont­látásra, kedves Werner úr!

A kocsi elindult, s Dagmar még egyszer visszanézett a fiúra. Werner szíve majdnem meghasadt a szomorú, segély­kérő gyermekszemek láttán. Nagyon, nagyon sajnálta sze­gényt. Még hosszú ideig ott állt, és a kocsi után nézett. Ami­kor felocsúdott, és az órájára pillantott, látta, hogy rohannia kell, ha nem akar elkésni az óráról.

A kislány Egon bácsival és Brigitte nénivel a pályaud­varra hajtatott. A nagybácsi annyit tréfált vele, hogy meg is feledkezett a sírásról, de a bánat nem tűnt el tekintetéből. Az utazási hercehurcában nem is jutott el a tudatáig, hogy valójában mi történik vele. Brigitte néni maga vezette be egy első osztályú fülkébe, ahol egyedül utazhattak a nagy­bácsival. Az asszony még egyszer megölelte és megcsókol­ta a gyereket, s közben igyekezett legyűrni fájdalmát.

• Isten óvjon, drága gyermekem!

Ezek voltak az utolsó szavai, amelyeket Dagmarhoz inté­zett. Utána kisietett a fülkéből, mert tudta, hogy képtelen to­vább tartani magát. Egontól már korábban elbúcsúzott, így most gyorsan elhagyta a peront, hogy az autóban szabad fo­lyást engedhessen könnyeinek.

Odahaza az asszony a telefonhoz lépett, és felhívta Ru­dolf Strassert. Amikor a férfi jelentkezett, Brigitte bizonyta­lan hangon közölte:

• Minden a kívánságod szerint történt. Dagmar elment.

Egy ideig csend volt a vonal túlsó végén, aztán egy foj­tott férfihang csak ennyit válaszolt:

- Jól van... köszönöm.

Rudolf letette a kagylót.

Senki sem látta, hogy szinte ittas ember módjára odatámolygott karosszékéhez és belehuppant. Fáradtan ráborult íróasztalára, és kezébe temette arcát. Sokáig, nagyon sokáig ült így.

13.

Egon Strasser a vonat fülkéjében helyet foglalt a gyerekkel szemben, és aggódva látta, hogy kövér könnycseppek gör­dülnek le Dagmar arcán. A kislány némán, befelé sírt, ahogy gyerekeknél ritkán látni, ezért is találta a férfi ennyire szív- szorongatónak. Ebben a pillanatban semmi olyasmi nem ju­tott az eszébe, amivel megvigasztalhatta volna, vagy elterel­hette volna a figyelmét bánatáról. Dagmar egy idő múlva nagybátyja felé fordította könnyáztatta arcát, és fojtott han­gon így szólt:

• Nem sírok, Egon bácsi, apu kedvéért bármit megten­nék, csak kibuggyannak ezek a buta könnyek. De ez nem baj, ugye, azért még visszahozhatom apukámnak a nap­fényt? Nagyon bátor akarok lenni.

A gyermek kedves bája és bátorsága meghatotta Egont. Odaült melléje, és magához húzta fejecskéjét.

• Sírj csak nyugodtan egy kicsit, gyermekem, apukád úgysem látja, és attól még visszahozhatod neki a napfényt. Utána megint bátor leszel.

Dagmar némán bólintott, és megkönnyebbülten átadta magát a könnyeknek. Egon olykor megtörölte a kislány ar­cát, és bátorítón bólintott feléje. Ebben az órában nagybácsi és unokahúga között életre szóló, szilárd kötelék szövődött.

Egy idő múlva Dagmar megkérdezte:

• Apu is igen szomorú attól, hogy elmegyek? Még szo­morúbb, mint amikor anyu elutazott? Nem tudom, neked be­szélhetek-e anyuról.

Persze hogy beszélhetsz, amikor csak akarsz - felelte Egon annak reményében, hogy Dagmar, akár a többi gyerek, gyorsan felejt, és nemsokára meg sem említi az édesanyját.

• Most közelebb kerülök az én édes, gyönyörű anyukám­hoz, vagy még távolabbra utazom tőle?

Egon hirtelenjében nem is tudta, mit válaszoljon.

• Körülbelül ugyanannyira leszel, mint eddig. De mit gondolsz, nem kellene megnéznünk, milyen csokoládét kap­tál Werner úrtól?

Dagmar bólintott.

• Rendben. A virágait is ki kellene venni a bőröndből, nehogy megfulladjanak. De kérlek, nagyon halkan és óvato­san, nehogy felébredjenek a babáim.

A kislány, aggódó édesanya módjára, gondosan ügyelt Egon minden mozdulatára, míg a férfi óvatosan kinyitotta a bőröndöt. Dagmar úgy vette ki belőle Werner virágait, ahogy élőlényekkel bánik az ember. Közben nézte, amint Egon bá­csi kibontja a csokoládét. Kivett belőle egy szemet, majd mosolyogva felszólította a férfit:

• Vegyél te is!

• A gyerek szemlátomást megszokta, hogy mindent meg­osszon másokkal. Egon bekapott egy csokoládét, és móká­san égnek emelte tekintetét, hogy mutassa, milyen finom. Dagmar jót nevetett, majd megkérte Egont, hogy őrizze jól a csokoládét, mert a dobozát el akarja tenni emlékül.

Hogy elterelje a kislány figyelmét, Egon mesélni kezdett neki a Consistelli-kastélyról, Elenáról, Caterina néniről, Ma­riettáról, Stelláról, Giuseppéről, a lováról, Almansorról és a fákról, amelyeken narancsok nőnek. Dagmar figyelmesen hallgatta, és amikor Egonnak már semmi sem jutott az eszé­be, a maga gyermeki, mókás modorában, nagy szeretettel ő kezdett mesélni a babáiról, apuról, anyuról, Werner úrról és Brigitte néniről. Végül belefáradt a mesébe és a sok újdon­ságba, amely aznap történt vele. Egy ideig még nézelődött az ablakon át, aztán lecsuklott fejecskéje. Egon kényelmes ágyat készített neki és lefektette. Dagmar szinte azonnal elaludt. A férfi fellélegzett. Számára is új volt ekkora utat megtenni ezzel a kislánnyal, aki annyira más volt, mint az ő Elenája. Szívből sajnálta, hogy unokafivére nem akarja a sajátjának elismerni ezt a bájos, melegszívű gyermeket, pedig igazán boldog lehetne, hogy ilyen csodálatos kislánya van. Egy ideig sajnálkozva nézte az alvó gyereket, majd hátrahajtotta a fejét, és ő is becsukta a szemét. De nem azért, hogy alud­jon, hanem azért, hogy végiggondolja, mire mindenre futja majd a Rudolf által folyósított pénzjáradékból. Kiszámolta, hogy felesége tisztességes tűpénzt kap belőle, ezenkívül fel tud fogadni egy nevelőnőt, aki Elenát is taníthatja, s még ak­kor is marad némi pénze. Igaz, továbbra is kénytelenek lesz­nek a kastélyban lakni, de ő ennek csak örülni tudott. Rudolf ezenfelül ötezer márkát adott neki útiköltségre és egyéb ki­adásokra. Egon úgy határozott, a pénzből vásárol két lovat a hintó elé, Guiseppe kap egy kerékpárt, s a pénzből futja még néhány apróbb bevásárlásra is. A Dagmar öltözködésére szánt összeg szintén elég nagy volt ahhoz, hogy felesége és lánya is részesülhessen belőle. Később pedig, ha már nem lesz szükség nevelőnőre, az erre szánt összeget másba fektetheti, talán rövidebb utazásra is gondolhatnak. De nem, ezen még korai töprengeni. Bizonyára akad fontosabb kiadása is, hiszen a tanyán is van elég javítanivaló. Majd szép lassan meg­oldódik minden. Egyelőre túl vannak a legnagyobb anyagi válságon, és Caterina is megnyugodhat egy kissé. Remélhe­tőleg tetszik majd nekik a kis Dagmar. Egon tisztában volt azzal, hogy Caterina nagyon kellemetlen tud lenni azokkal az emberekkel, akiket nem szível. De ha elmeséli neki a kis­lány szomorú élettörténetét, bizpnyára kedvesen fogadja. Elena pedig... nos, ő sokat tanulhat Dagmartól, s barátságuk bizonyára jó irányban befolyásolja majd.

Egon nagyon elégedett volt utazása eredményével. Miután mindezt végiggondolta, fogott egy újságot és belemélyedt.

Dagmar nem sok gondot okozott az úton. Amikor kialudta magát, Egon átment vele az ebédlőkocsiba. A kislány na­gyon illedelmesen viselkedett. Elmesélte, hogy szüleivel már ebédelt étkezőkocsiban. Egész délután az ablakból elé­be táruló tájat nézte, és mohón magába szívta a rengeteg látnivalót. Az éjszakát rendesen átaludta, és őszintén elámult, amikor reggel nem a saját ágyacskájában találta magát.

Másnap késő délután futott be velük a vonat Sorinóba. A bérlő várta őket az állomáson a hintóval, s Guiseppe is ve­le volt, hogy segítsen cipelni a bőröndöket.

Egon Strasser beemelte Dagmart a hintóba. Miután fel­pakolta a bőröndöket, Guiseppe is helyet foglalt a bérlő mellett, és már el is indultak az országúton a hegy lábáig, amelynek tetején a kastély állt. A tanyán megálltak pihenni.

A bérlő felesége egy pohár tejjel kínálta a kislányt, az úrnak pedig hozott egy pohár bort. Közben élénken magyarázni kezdett Dagmarnak, és mosolyogva ingatta a fejét.

• Mit mond a néni, Egon bácsi? - kérdezte félszegen Dagmar, mert egy szó nem sok, annyit sem értett az asszony beszédéből.

• Olaszul beszél, és azt mondja, hogy nagyon aranyos kisasszonyka vagy.

Dagmar egy kicsit félénken nézett körül új környezeté­ben. Talán elfogta a félelem az idegen országtól, vagy feltá­madt benne a sejtelem, hogy sok szenvedés vár itt rá Guiseppe és a bérlő is olyan szavakat mondtak, amelyeket ő nem értett. Még a felnőtteket is elcsüggeszti, ha idegen országba kerülve, nem értik az ottani emberek beszédét. Hogy ne hatott volna nyomasztóan mindez egy magányos, kitaszí­tott gyermekre?

Dagmar nagybátyja kezébe csúsztatta a sajátját.

• Miért nem értem ezeket az embereket?

• Hamarosan megtanulod a nyelvüket. Emiatt egy pilla­natig se fájjon a fejed! Nézz csak körül, odafenn a hegyen megpillanthatod a kastélyt.

A férfi széthajtotta egy előttük álló olajfa ágait, és Dag­mar elé tárult a büszke vár látványa.

• Az a te házad, Egon bácsi?

• Igen, gyermekem.

• Hű, de magasan van! Egészen oda kell felmásznunk?

• Hintóval megyünk. Ha gyalogolnod kellene, gyorsan elfáradnál.

- De így meg szegény lovacskák fáradnak el, hiszen húz­niuk kell a hintót, rajta meg ott ülsz te, én meg a két bácsi.,

Egon arra gondolt, hogy az ő lányának soha eszébe sem jutna, vajon a lovaknak nehéz-e húzniuk a kocsit, amelyen ül.

„Dagmarnak aranyszíve van, igazi, érzékeny német kis­lány. Elenában viszont nyoma sincs a német érzelgősségnek, ő józan gondolkodású teremtés, talán egy kicsit szívtelen és kegyetlen is: vér a Consistellik véréből” - gondolta Egon el­keseredetten.

14.

Azon a napon, amikor Egon Strasser Olaszországba utazott Dagmarral, egy hatalmas New York-i koncertteremben Carol Magnus, a hegedűvirtuóz hatalmas közönség előtt adott hang­versenyt. A nézők elragadtatással figyelték játékát. Az egyik páholyban ízléses ruhába öltözött, gyönyörű asszony ült, vállán brokátkabátka, keze tele virággal. A csokrokat férjének küldték hódolói, de ő a hangverseny kezdete előtt szép felesé­ge kezébe nyomta valamennyit.

• A tiéd, Leonore, mind a tiéd - súgta forrón az asszony fülébe.

Leonore pillantása ráragyogott, s megköszönte az ajándé­kot. Mialatt a szülői házból kitagadott gyermeke egy idegen ország felé tartott az éjszakában, ő itt ült ebben a gyönyörű hangversenyteremben, és megrészegülve hallgatta a csodála­tos dallamokat, amelyeket férje csalogatott ki hegedűjéből.

Szeme megbabonázva tapadt a színpadon álló jóképű fér­fira, aki gyönyörű hangokat varázsolt elő hangszeréből. Hol sírt, jajgatott a hegedű, hol a hallgatóság fülét, de inkább a szívét simogatta. Carol Magnus felejthetetlen játéka istenál­dotta tehetségéből fakadt, művészete bánaton, szenvedésen és ínségen edződött.

Amikor a műsor véget ért, a közönség olyan tapsviharban tört ki, hogy megrázta a termet. Mindenki a művészet egén megjelenő új csillagot üdvözölte. Az emberek tapsoltak, fel­álltak a székekre, hogy jobban lássák a férfit, sokan még a színpadra is megpróbáltak felkapaszkodni. A hölgyek letépték a keblükre tűzött virágokat, és feldobták neki a színpad­ra, miközben vágyakozva próbálták elcsípni Magnus szép szemének legalább egyetlen pillantását. Az üdvrivalgás ugyanis nem csupán a nagy művésznek, hanem a szemrevaló férfiembernek is szólt.

Az ő tekintete azonban csupán egyetlen asszonyt után kutatott. Csak neki játszott, az övé volt minden gondolata. Felnézett a szép asszonyra, akinek haja aranyszőkén ragyo­gott, s akinek barna szemében aranyfények csillogtak.

A taps nem akart elcsitulni, a közönség újabb és újabb ráadást követelt. Carol ismét felemelte a vonót. „Neked, csak neked” - ezt üzente a pillantása. A férfi eljátszotta egy saját szerzeményét, amely mindenhol nagy tetszést aratott. Amikor elcsendesedtek az utolsó akkordok, ismét kitört a taps, s ezúttal még tovább tartott. A közönség lelkesen nyújtogatta Carol felé a kezét, ő pedig a maga komoly és előke­lő módján meghajolt. De a pillantása megint csak azt az egy asszonyt kereste...

Leonore érezte, hogy Carol egyedül neki játszott, csak őrá gondolt közben. Tudta, hogy azok a nők odalenn, akik férje kegyeiért esedeztek, nem veszélyeztetik őt. Ajka körül mosoly játszott, tekintete felcsillanva üdvözölte azt a férfit, akiért elhagyta férjét, gyermekét és szép, biztonságos otthonát. E pillanatban Dagmar gyönyörű, szerető édesanyja teljesen megfeledkezett kislányáról. Mindig ez történt, ha Carol Magnus belenézett felesége szemébe, ilyenkor Leonore csak őrá tudott gondolni. A férfi odaadó, szenvedélyes szerelme mindenért kárpótolta. Valamennyi érzése és gondolata egyedül az övé volt, ezért tudott ő is csak neki élni. Olyan öszinte odaadással szerették egymást, hogy érthető és megbocsátható volt, amiért átléptek az előttük tornyosuló akadályokon, hogy végre egymáséi lehessenek.

A hangverseny befejeződött. Carol Magnus és gyönyörű felesége egymásba karolva sietett le a lépcsőn a rajongók gyűrűjében. Az urak Leonorét csodálták, míg a hölgyek le sem vették a szemüket Magnusról. De a házaspár nem is látta őket.

A szállodába hajtattak, ahol ünnepi vacsorával kedves­kedtek nekik. A művész ügyintézője és a legelőbb társaság tagjai egy különálló szalonban várták őket, ahol tizenhat sze­mélyre terítettek. Carol egy amerikai rajongója adta a vacso­rát a művész tiszteletére. Magnus saját szerzeményei leg­alább annyira tetszettek neki, mint hegedűjátéka.

Végre megjelent a házaspár. A magas, délceg férje karján belépő Leonore strasszkövekkel kirakott ruhát viselt, amely puha, ragyogó páncélként feszült tökéletes alakjára. A szoknyarész szegénye pliszírozott pamutvászonból készült. Gyö­nyörű haját a tarkóján kontyba fogta össze. Karjában még most is a virágokat szorongatta.

A csillogó brokátkabátka leesett az asszony válláról. Leonore észre sem vette, hogy egy úr elkapja a ruhadarabot, és egy pillanatra elragadtatással az arcához szorítja, hogy be­lélegezhesse a belőle áradó illatot.

A társaság késő éjszakáig ünnepelte a házaspárt. Amikor a vendégek elmentek, végre ők is visszavonulhattak. Mihelyt szobájuk ajtaja becsukódott mögöttük, Carol Magnus karjá­ba kapta feleségét, és úgy csókolta, mint aki menten szomjan hal. Mélyen a nő szemébe nézett.

• Lore, drága Lore! Végre megint egyedül az enyém vagy! Ha tudnád, micsoda kínszenvedés számomra, amikor ennyi emberrel kell osztoznom rajtad!

Az asszony csillogó szemmel hallgatta.

• Senkivel sem kell osztoznod rajtam, Carol, hiszen tu­dod, hogy minden gondolatom a tiéd, még akkor is, amikor másokkal beszélgetek.

• Ugyanígy vagyok ezzel én is, édesem. Tudod, hogy egyedül neked játszom a dalaimat, a hegedűm csak neked énekel. Csak téged látlak, terád gondolok. Lore, egyetlenem, végre megint az enyém vagy!

Újra és újra megcsókolták egymást, s olyan szorosan összeölelkeztek, mintha sohasem akarnának elválni egymástól.

Amikor Leonore egy óra múlva átment a saját hálószobá­jába, még sokáig üldögélt a tükör előtt. Leengedte kontyát, és haját befonta éjszakára. Szemében kialudtak a boldog fé­nyek. A másik szoba felé fülelt, hogy alszik-e már a férfi. Amikor semmi neszt sem hailott, halkan felállt, és kivett egy kis dobozkát a bőröndjéből. A dobozból kislánya képe került elő, és egy medál, amelyben egy aranyszőke hajtincset őr­zött. A tincset ajkához emelte, és miközben égő szemmel né­zegette kislánya képét, szeméből előtörtek a könnyek. Azért a hatalmas boldogságért, amelyet asszonyként, feleségként átélt, az anyai szív minden fájdalmával kellett fizetnie. Gon­dolatai Németországba repítették, az előkelő Strasser-villába. Megkereste kislánya szobáját, gondolatban odalépett ágyacskájához, térdre borult, és megcsókolta az alvó gyermek rózsás arcát. Nem is sejtette, hogy tévúton jár, nem tudta, hogy kislánya ágya üres, s Dagmar a szülői házból kitaszítva egy idegennel éppen dél felé tart.

Ha ezt tudja, Leonore biztosan felsikolt rémületében, s még ezen az éjszakán elindul, hogy megkeresse és örökre magához vegye gyermekét. Idegenbe semmi pénzért sem en­gedte volna lányát. Inkább magával cipelte volna mindenho­vá, amerre őt veti az élet. Azt hitte, Dagmar a szülői ház védelmét élvezi, és mit sem tudott azokról a sötét kételyekről, amelyek Rudolf Strasser lelkében támadtak, s minden más érzést elnyomtak. Csak azért hagyta nála a gyermeket, az ő gyermekét, hogy ne maradjon teljesen egyedül, és mert nem akarta elvenni a kislánytól a szülői ház nyugodt békéjét. Leonore hirtelen összerezzent, mert a férje szobája felől neszezést hallott. Gyorsan visszatette a képet és a hajtincset a dobozba, és letörölte arcáról a könnyeket. Férje nem vehe­ti észre, hogy sírt, sohasem tudhatja meg, hogy mihelyt egyedül marad, rátör a bánat, és felemészti a gyermeke utá­ni vágyakozás. Hideg vízzel megmosta az arcát, és gyorsan végighúzta rajta púderpamacsát. Aztán lélegzet-visszafojtva hallgatózni kezdett, de minden csendes maradt.

Gyorsan levetkőzött, de még sokáig nem tudott elaludni. Talán megérezte, hogy gyermeke végső elkeseredésében hangtalanul őt hívja segítségül? Nem múlt el úgy éjszaka, hogy titokban ne gondolt volna rá, ne sietett volna vissza hozzá. Napközben még gondolatban sem mert hűtlen lenni férjéhez, hiszen Carol féltékenyen figyelte, nehogy vissza­kalandozzon a múltba. Olyankor nem engedhette át szívét az anyai vágyakozásnak, mert Carol féltékeny volt annak a má­sik férfinak a gyerekére, és kimondhatatlanul szenvedett vol­na, ha észreveszi, hogy Leonore vágyakozik utána. Ezért az asszony napközben leplezte anyai fájdalmát, de éjjelente né­hány órára újra csak a kislányáé volt a szíve.

15.

Egon Strasser és Dagmar felfelé indult a hegyre. Amikor a kocsi behajtott a tölgyfából készült, nehéz kapun, amelyet Guiseppe szélesre tárt előttük, Dagmar ösztönösen nagy­bátyja keze után nyúlt.

• Milyen magas ez a fal, Egon bácsi! Ez börtön? - kér­dezte halk, reszkető hangon. A magas fal és a nehéz, sötét kapu láttán szörnyű sejtelem fogta el a kislányt.

• Dehogyis, Dagmar, ez nem börtön. A fal csak a kastély parkját veszi körül.

• Már értem. Tolvajok járnak errefelé, miattuk van ez a magas fal.

Egon mosolyogva megrázta a fejét.

• Nem, nincsenek tolvajok, nem kell félned.

A férfinak az jutott eszébe, hogy a Consistelli-kastélyban nem is igen akad már semmi, ami rávenné a tolvajokat arra, hogy megtegyék ezt a nehéz utat.

Az út olajfák sűrűjén vezetett keresztül, majd egy mező­re értek, ahonnan újra megpillanthatták a kastélyt.

• Odanézz, Egon bácsi, az ablakokból hiányzik az üveg. Remélem, nem ez a te csodálatos kastélyod - méltatlankor dott Dagmar.

• Várj csak, Dagmar, amíg a kocsi befordul a sarkon. A kastélynak ez a része lakatlan, mert már nagyon régi. Na, most figyelj, innen már egészen másként fest, nemde?

A hintó megkerülte a középső szárnyat, és a lakott rész bejárata elé gördült. Dagmar itt már tisztára mosott ablako­kat és patyolattiszta függönyöket látott, amelyek barátságo­san megvillantak a napfényben.

• Ó, szóval itt laksz! Igen, ez már szép. Itt fogok iskolá­ba járni?

• Igen, gyermekem.

• És itt is lakom?

• Igen.

• És hol van a szép Caterina néni meg Elena, az unokatestvérem?

• Mindjárt meglátod őket, csak álljunk meg végre.

A bérlő pattintott egyet az ostorával, mire az egyik első emeleti ablakból szép, sötét fej bukkant elő.

• Egon, végre megjöttél! Majdnem belehaltam az una­lomba, amíg távol voltál. Hála istennek, hogy megérkeztél - kiáltotta Caterina asszony.

Mellette ott kukucskált Elena, és csókokat dobott édesap­jának, miközben leplezetlenül mustrálta a mellette ülő kis­lányt.

Egon boldogan üdvözölte feleségét és lányát, majd kiemel­te Dagmart a kocsiból. Magasra tartotta, s nevetve kiáltotta:

• Nézzétek, milyen szépet hoztam nektek!

Dagmar félszegen nézett fel a szép asszonyra, és a kis­lányra. Mindketten integettek neki, ő pedig visszaintett, egy kicsit szégyenlősen, várva, mi minden fog történni vele.

Egon bácsi átvitte a küszöbön a gyereket, be a csarnokszerű folyosóra, s ott óvatosan letette a csiszolt kőpadlóra. Egymás kezét fogva, méltóságteljesen érkezett meg Caterina asszony és Elena. Egon elébük sietett, és kedves modorában, boldogan üdvözölte őket.

Dagmar egy ideig egyedül álldogált, senki sem figyelt rá. Úgy érezte, amilyen gyorsan csak a lába bírja, futásnak kell erednie, kirohanni ebből a házból, visszaszaladni az apuká­jához, Brigitte nénihez és Werner úrhoz. Amikor látta, hogy Egon bácsi felemeli Elenát, és gyengéden megcsókolja, annyira emlékeztette az édesapjára, hogy úgy érezte, menten meghasad a szíve.

A kislány bátran nyelte feltörő könnyeit, és félszegen nézte a három embert. Elsőnek Caterina lépett oda hozzá, s kedves mosollyal a kezét nyújtotta.

• Isten hozott, kis német lányka!

Dagmar ráemelte szomorú tekintetét, s megfogta az asz- szony szép, fehér kezét.

• Köszönöm, szép hölgy.

Caterina asszony, akinek tetszett ez a megszólítás, elmo­solyodott, és saját kezűleg vette le Dagmar fejéről az enyhén összenyomódott kalapot. Amikor megpillantotta a kislány gyönyörű aranyhaját, amely természetes hullámokban om­lott a vállára, férjéhez fordult.

• Ó, milyen csodaszép ez a gyerek! És ez a szőke haj! - kiáltott fel elragadtatásában. Pillantása saját lánya fejecské­jére tévedt, akinek haja nem vehette fel a versenyt a kis jö­vevény fürtjeinek szépségével. Mégis, kettejük közül Elena volt a csinosabb, és ez megnyugtatta a hiú anyát.

Elena is közelebb jött, és tetőtől talpig végigmérte Dagmart. Mindjárt fel is húzta az orrát, és gőgösen megje­gyezte:

• Ó, milyen piszkos!

Egon a homlokát ráncolta. Elena viselkedése e pillanat­ban a megszokottnál is jobban idegesítette.

• Más mondanivalód nincs a vendég kislány számára? Gondolhatod, hogy ilyen hosszú út után nem lehet olyan üde és tiszta, mint te. Fogj kezet vele, és üdvözöld a házunkban, mert a mi vendégünk, és ez lesz az új otthona.

Elena finoman, kihívóan odatipegett Dagmarhoz, és apja megrovó szavai miatt egy kicsit sértetten így szólt:

• Isten hozott!

Az édesanyja és ő is németül beszélt Dagmarral, s ettől a kislány valamelyest felengedett. Mosolyogva válaszolt:

• Gyorsan megmosakszom, és felhúzok egy másik ruhát, hogy ne mondd, milyen piszkos vagyok.

Egon a feleségéhez fordult:

• Kérlek, gondoskodj arról, hogy a gyerek megfürödhessen. Tiszta ruhát ebben a bőröndben találtok. Guiseppe, vidd fel a csomagokat! Marietta fürdesse meg a gyereket, és azonnal fektesse ágyba, miután kapott egy tojást és egy po­hár tejet. Holtfáradt szegényke.

Caterina asszony Mariettáért kiáltott, aki már egy ideje lesben állt, hátha hívják. Úrnője kiadta neki a parancsokat. Egon most a lányához fordult.

• Menj te is Elena, és szórakoztasd a vendéget, amíg ágy­ba nem kerül.

• Hoztál valamit az útról, papa? - kérdezte Elena, akinek nem nagyon tetszett a rábízott feladat.

• Később megtudod. Most menj, és tedd, amit mondtam! - Egon kézen fogta Dagmart, kedvesen megcsókolta, és mosolyogva így szólt: - Menj, kicsim, a jó Marietta majd lefektet. Később még benézek hozzád, mielőtt elaludnál. Elena veled marad, amíg ágyba nem kerülsz.

Dagmar ösztönösen átkarolta nagybátyja nyakát. Érezte, hogy ő az egyetlen ebben a házban, aki valóban jó hozzá.

• Ugye, biztosan benézel hozzám, Egon bácsi? - kérdez­te súgva.

• Egészen biztosan. Most pedig légy jó, és menj Mariet­tával!

A komorna barátságos vigyorral kézen fogta Dagmart, és elindult vele. Mosolya azonban ugyanolyan tettetett volt, mint a signora szívélyessége és lányának betanult udvarias­sága, Elena rosszkedvűen, fintorogva követte őket, de anyja határozott intésére jobbnak látta, ha engedelmeskedik.

Odafenn, Dagmar szobájában azonban Elena illetlenül belehuppant egy karosszékbe, és nézte, hogyan fürdetik meg és öltöztetik át a vendéget. Közben unottan harangozott a lá­bával, és gúnyos megjegyzéseket tett a kis jövevényre, aki zavarában ügyetlenül viselkedett. Elena, persze, olaszul be­szélt, s ez nem hatott éppen bátorítóan Dagmarra, annál is inkább, mert Marietta is olaszul válaszolgatott neki. Elenát nagyon feldühítette, amikor észrevette, hogy Dagmar szőke haja a vízben is megtartja formáját, hiszen fürtjei természe­tesen göndörek volt. Ezzel szemben az ő haját minden reg­gel sütővassal kellett megigazítani.

Dagmar olyan magányosnak és elhagyatottnak érezte magát közöttük, hogy legszívesebben hangosan felzokogott volna. Ennek ellenére bátor maradt, és némán tűrte, hogy rendelkezzenek vele.

Fürdés után engedelmesen megitta a tejet, s megette a lágy tojást és a vajas kenyeret, ahogy esténként megszokta. Amikor elfogyasztotta szerény, de egészséges vacsoráját, ágyba fektették, ő pedig boldog volt, hogy végre becsukhat­ja szemét, és nem kell magán éreznie unokatestvére hideg, bíráló tekintetét.

A kislány visszafojtott lélegzettel fülelt, mikor hagyja el Marietta és Elena a szobát. Amikor végre becsukódott mö­göttük az ajtó, Dagmar felült, és most először figyelmesen körülnézett a helyiségben. Nagyon más volt itt minden, mint az otthoni szép, világos szobájában, ahol csupa fehér bútor állt, ágya fölé pedig csipkés égbolt borult. Ebben a szobában nehéz, sötét bútorok voltak, s idegen légkört sugároztak. Az ablakok előtt összehúzták a sötét függönyöket, így a szobában tompa félhomály uralkodott. A sima kőpadlót az ágya mellett nagy, tarka szőnyeg borította. Az ágy felett négy csavart oszlopon állványzat kapott helyet, s nehéz, sötétlila anyagot húztak rá, amely az eget volt hivatott képvi­selni. A széléről már régen lekoptak az ezüstös rojtok. Dag­mar nem tudta, hogy az anyag valójában ősrégi, minden­esetre olyan kopottnak és barátságtalannak érezte, hogy szíve hangosan kalapálni kezdett rémületében.

Szeme elkerekedve meredt a félhomályba, apró kezecs­kéje pedig önkéntelenül imára kulcsolódott. Nem jött senki, hogy együtt imádkozzék vele, mint otthon az édesanyja vagy Brigitte néni tette. „Édes Istenem, engedd, hogy jó legyek, és a mennyországba jussak. Vigyázz az én édes apukámra, tedd őt ismét boldoggá és vidámmá, s engedd, hogy visszavihessem neki a napfényt. Vigyázz anyukámra is abban az idegén országban. Vigyázz Brigitte nénire, és mondd meg neki, hogy bátor vagyok, és apu kedvéért megteszek mindent. Vi­gyázz a kedves Werner úrra is. Bárcsak legalább ő velem le­hetne! Mindig illedelmes jó gyerek leszek, Istenem. Ámen.” Dagmar eltöprengett egy kicsit, hogy mindenkit belevett-e az imádságba, akit szeretett. Ekkor eszébe jutott Egon bácsi. Gyorsan újra összekulcsolta a kezét. „Kedves Jóisten, vigyázz a jó Egon bácsira is!”

Most már megnyugodott egy kicsit. Arra tanították, hogy az emberrel nem történhet semmi rossz, ha imádkozik, és Dagmar hitt ebben. Visszafeküdt párnájára, és behunyta a szemét. Időnként rémülten körülnézett, szíve kalapált. Sóvá­rogva várta Egon bácsit, aki megígérte, hogy még benéz hozzá.

16.

Egon kezet csókolt a feleségének.

- Engedd meg, hogy gyorsan lemossam magamról az út porát, Caterina, aztán visszajövök, és mindent elmesélek ígérte.

Negyedóra múlva meg is jelent felesége szalonjában. Az asszony már türelmetlenül várta. Egon leült melléje.

• Természetesen alig várod, hogy meséljek, de először téged szeretnélek hallani. Mondd csak, hogy tetszik a kis növendékünk?

Caterina asszony elmosolyodott.

• Nos, igazat kell adnom Elenának, tényleg piszkos egy kicsit. Persze, ilyen hosszú út után nem is csodálkozhatunk, rajta. Aranyos, szófogadó gyereknek látszik.

• Olyan is, Caterina, és remélem, gyorsan a szívedbe zá­rod, mert szerencsétlen, sajnálatra méltó teremtés, akinek sok szeretetre van szüksége. Egyébként ő nem más, mint Ru­dolf kislánya, Dagmar.

A szép asszony döbbenten nézett a férjére.

• Ó, Dió mio! És ezt miért csak most mondod?

- Azért, mert részletesen be akarok számolni mindenről. Figyelj rám!

A férfi azon tanakodott, mi olyat mondhatna, amivel meg­indítaná Caterina szívét, és amivel kedvezően befolyásolhat­ná a kislányhoz fűződő majdani viszonyát. Rövid habozás után elmesélte, milyen kétségek ébredtek unokafivére szívé­ben a gyerekkel kapcsolatban. Részletesen beszámolt a Rudolffal folytatott beszélgetéséről annak reményében, hogy Caterina megsajnálja Dagmart, és szeretetteljes gondoskodá­sába fogadja.

Az asszony feszülten figyelte minden szavát. Tekinteté­ben eleinte őszinte érdeklődés csillogott, de miután Egon megemlítette Rudolf kételyeit, arca különös kifejezést öltött. Amikor pedig férje befejezte az elbeszélést, lassan, elgon­dolkodva megegyezte:

• Felettébb különös ez az egész. Tehát a gyermek az unokafivéred kislánya, de ő nem biztos benne. Mondd csak, Egon, ha Rudolfnak nem volna gyereke, te lennél az örököse?

Egon meghökkent. Belenézett felesége különös fényben csillogó szemébe, és kelletlenül így válaszolt:

• De Caterina! Akárhogy van is, Dagmar Rudolf törvé­nyes lánya.

• Nem lehetne megtámadni a végrendeletet?

A férfi összevonta szemöldökét, és hevesen megrázta a fejét.

• Nem, semmiképpen, hiszen Dagmar Rudolf törvény szerinti lánya, és ő már meg is tette egyedüli örökösévé.

Caterina szemében még mindig nem aludt ki a mohó láng.

• De ha Dagmar nem volna, akkor te lennél Rudolf örö­köse, vagy nem? Azt mondtad, te vagy a legközelebbi hoz­zátartozója.

• Most tudtam meg, hogy él még egy unokanővérem, aki távolról rokona Rudolfnak és nekem is. Egyébként jelenleg Rudolf háztartását vezeti. Idősebb nálam.

• Ezek szerint ha Rudolf házassága gyermektelen maradt volna, mégiscsak te lennél az egyetlen örököse?

Egont kényelmetlenül érintette ez a beszélgetés, de az igazságnak megfelelően válaszolt a kérdésre.

• Ez nem vitás, hacsak Rudolf nem végrendelkezik más­képpen.

Caterina felegyenesedett.

• Ezek szerint ez az idegen gyermek az oka annak, hogy nem lehet a tiéd az a hatalmas vagyon.

A férfi megrémült felesége mohó pillantásától, és belát­ta, hogy nagy ostobaság volt megemlíteni Caterinának Ru­dolf kételyeit. Okosabban tette volna, ha megtartja magának a titkot, és más magyarázatot ad feleségének arra, hogy Ru­dolf miért űzte el magától örökre a kislányt.

• Miféle idegen gyermek? - kérdezte élesen a férfi.

Az asszony büszkén felvetette a fejét.

• Hát ez a Dagmar.

Egon felpattant.

• Caterina, miket hordasz itt összevissza? Mondtam már. hogy Dagmar az unokafivérem törvényes örököse.

• De akkor sem az ő lánya, hanem azé az utazó művészé, akivel az anyja a világot járja - vágott vissza az asszony csípősen.

Egon a fejéhez kapott.

• De hiszen erre nincs bizonyíték! Térj már észre, kérlek! Még egyszer megismétlem, hogy Dagmar végrendeletileg Rudolf egyetlen örököse. Verd ki ezeket a buta gondolatokat a fejedből, mert nem vezetnek semmire. Sohasem vinne rá a lélek arra, hogy megtámadjam ennek a szerencsétlen gyermeknek a jogait, ebben biztos lehetsz. Most pedig egy szót se többet erről, inkább örülj, hogy Dagmarnak köszönhetően nagyobb jólétben lesz részünk. Rudolf méltányos összeget fizet az ellátásért. A felét te és Elena kapjátok. A másik feléből felveszünk egy nevelőnőt, aki a mi lányunkat is tanítja majd, és még marad is egy kis pénz egyéb kiadásokra. Rudolf ezenkívül rendelkezésemre bocsátott egy összeget arra az esetre, ha vásárolni kellene valamit. Ezen a pénzen lovakat veszek, hogy legalább kikocsizhass a gyerekekkel. Guiseppe kap egy kerékpárt, hogy azzal mehessen a postára. - A Dagmar ruházkodására szánt összeg is akkora, hogy aligha tudjuk az egészet rákölteni. Nem is örülsz, Caterina?

Az asszony szeme előtt azonban még mindig délibábként lebegett a hatalmas vagyon, és nem tudott elszakadni tőle. Az idegen gyermek miatt nem lehetnek újra gazdagok. Caterina azonban erővel elterelte gondolatait a lehetséges örökségről, mert tudta, hogy férje nagyon feldühödik, ha to­vábbra is ezt szajkózza. Sóhajtva megszólalt:

• Örülhetünk, ha valamicske nekünk is leesik Rudolf va­gyonából. Hála istennek, megint lesznek lovaink. Szörnyen megalázó volt mindig elkérni a bérlő gebéit, valahányszor kocsikázni támadt kedvünk. A hintó elé fogva nem is nyújtottak túl szép látványt szegény párák. Talán futja a pénzből új üléshuzatra is.

• Ezt akár azonnal megígérhetem - felelte Egon boldogan, hogy felesége végre felhagyott az iménti kellemetlen témával. Remélte, hogy többé nem is ejt szót róla, és nem is gondol rá. - Meg akartam még beszélni veled a nevelőnő kérdését. Rudolfnak az a kívánsága, hogy német nevelőnőt fogadjak, mert ők alaposabb képzést kaptak. Eszembe jutott Berend kisasszony, aki Ulfino grófék házában dolgozott Fi­renzében. Ulfino gróf azt mondta, hogy a kisasszony új ál­lást keres, mert az ő lányaik iskoláztatása befejeződött. Fel is ajánlotta őt Elena számára, de akkor még nem voltam ab­ban a helyzetben, hogy ilyen munkaerőt alkalmazzak. Ulfino gróf mindaddig a házában kívánta őt tartani, amíg a nevelőnő nem talál új állást. Azonnal írok is neki, és megkérdezem, hogy a kisasszony szabad-e még. Szerintem nagyon alkal­mas lenne az állás betöltésére, hiszen tökéletesen beszél ola­szul, németül és franciául, sőt, valamelyest angolul is tud. Hosszúk évek óta Olaszországban él, és szorgalmas hölgy, különben a gróf nem is ajánlotta volna. Mi a véleményed, Caterina?

Az asszony bólintott.

• Úgy emlékszem, Berend kisasszony zeneileg is kép­zett, a gróf lányait zongorázni tanította. Egyszer hibátlanul kísérte az énekemet, és nagyon csendes, szerény asszony. Örülnék, ha ő tanítaná Elenát.

Egon megragadta felesége kezét.

• Kérlek, Caterina, légy jó egy kicsit ahhoz a szegény kislányhoz - kérlelte szívélyesen.

Az asszony mosolyt erőltetett az arcára, és nem húzta el a kezét.

• Ez magától értetődik, Egon - felelte.

A nő szíve azonban mást mondott. Nem tudott szabadul­ni attól a gondolattól, hogy Rudolf Strasser gazdag öröksége talán jogtalanul hullik a kislány ölébe. Ez a gondolat soha többé nem hagyott neki békét, belefészkelte magát a leikébe. Ettől fogva napjában többször is eszébe jutott, hogy ha Dagmar nem létezne, Egon örökölné unokafivére hatalmas vagyonát. Rudolf Strasser sokkal idősebb volt Egonnál, s férje említette, hogy találkozásukkor sápadtnak tűnt, és szívfájdalmakra panaszkodott.

Caterina vágyai kiapadhatatlanok voltak. Lélekben újra gazdagnak, a társaság kedvencének látta magát. Ha rájuk várna az az örökség, akár kölcsönt is vehetnének fel rá, és folytathatnák eddigi nagyvonalú, fényűző életüket. A márkinőnek meglódult a képzelete, s már nem tudott gátat szabni merésznél merészebb terveinek.

Minél magányosabbnak érezte magát a Consistelli-kastélyban, annál inkább beleitta magát leikébe az irigység. Ha Dagmarra nézett, ez az érzése az ártatlan gyermek iránti gyűlöletbe csapott át. Úgy érezte, ő az, aki útjában áll boldogságának.

Az asszony nagyon értett ahhoz, hogy sötét gondolatait el­rejtse férje elől, mert rájött, hogy Egon sohasem lesz ebben a cinkosa. Mivel azonban az irigy gondolatok marcangolták a lelkét, szüksége volt valakire, akivel megoszthatta őket. Egyre szorosabb szövetséget kötött öreg komornájával, akinek szívében felébresztette a gazdag örökség iránti olthatatlan vágyat. A feleségével való megbeszélés után Egon ígéretéhez híven felkereste Dagmart a szobájában. Nagyon elégedetlen volt önmagával, amiért elárulta Caterinának Rudolf kételyeit. De most már nem volt mit tennie, ami történt, megtörtént. Mindenesetre nem hitte volna, hogy Caterina komolyan foglalkozik ezzel a körülménnyel.

A férfi még ébren találta Dagmart. A kislány remegve feküdt ágyában, s nem tudott elaludni. Talán ösztönösen megérezte, hogy a házban olyan titkos hatalmak vannak, amelyek fenyegetően tornyosulnak fölé. Egon bácsi kedves, megnyugtató szavainak hatására azonban lecsillapodott háborgó lelke. A férfi gyengéden megsimogatta haját, és meghatottan nézett a félénk gyerekszemekbe.

• Aludj, gyermekem, aludj jól új otthonodban! Holnap minden jóra fordul, meglátod, gyorsan megszoksz nálunk, Caterina néni jó lesz hozzád, és Elena is megszeret. Aludj, kicsi Dagmar, hisz olyan fáradt vagy. A Jóisten veled van.

A kislány a nagybácsi kezéhez szorította arcát, és olyan gyorsan elaludt, hogy Egonnak óvatosan kellett elhúznia a kezét, nehogy felébressze.

A ház ura halkan kiment a szobából, és, utasítást adott Mariettának, hogy másnap kora reggel nézzen be a gyerek­hez, és legyen nagyon kedves hozzá.

A komorna, aki még nem ismerte úrnője gonosz gondo­latait, megígérte, hogy mindenben követi a házigazda paran­csát. Számára nem volt más a kis német lány, mint fizető nö­vendék, akit büszke úrnőjének a többletjövedelem miatt be kellett fogadnia.

17.

Amikor Dagmar másnap reggel felébredt álmából, Mariettát a szobában találta. A komorna éppen elhúzta a sötétítő füg­gönyöket, hogy a reggeli napsugár besüthessen a szobába. Caterinától egyeLore csak annyit tudott Dagmarról, hogy fér­je egyik unokafivérének a kislánya. Így az öreg szolga a tőle telhető legnagyobb kedvességgel bánt vele, persze, koránt­sem úgy, ahogy imádott márkinőjével és annak a lányával. Németül szólt Dagmarhoz, s bár egy kicsit idegenül hang­zott, amit mondott, a kislány azért könnyen megértette.

Dagmar először a babái után érdeklődött.

• Gyorsan ki kell őket venni a bőröndből, Marietta, ne­hogy megfulladjanak! Kérlek, csomagold ki őket! Ebben a bőröndben alszanak, s Liza már biztos nagyön szomorú, mert nem volt mellettem az éjjel. Az utazás alatt nem lehe­tett másként, de most már gondot kell viselnem a babáimra, nehogy megbetegedjenek.

Marietta elnevette magát.

• Mindent csomagolok ki. Reggeli után jössz fel megint, és látod, hová teszem dolgaidat, hogy találjad. Addig babák várnak, signorina.

Dagmar legszívesebben megünnepelte volna a boldog vi­szontlátást babáival, de hagyta, hogy levezessék az ebédlőbe, ahol Marietta szerint előbb a reggelit kellett elfogyasztania.

Az ebédlőben már ott ült az egész család. Egon bácsi, akit újfent elbűvölt a kislány tiszta bája, kedvesen üdvözölte,

és miután Dagmar udvariasan meghajolt Caterina néni előtt Elenával pedig kezet fogott, nagybátyja a számára kijelölt helyre vezette.

Caterina asszony erőltetett kedvességgel üdvözölte a kislányt. Elena leereszkedően, de ezúttal egy kicsit kedvesebben fogadta, mert Dagmar megmosakodva, tiszta ruhában jelent meg előtte. Caterina beletúrt Dagmar göndör hajfürjeibe.

• Dió mio, hiszen ezek igazi loknik, már be is göndörödött a haja, pedig még nedves - mondta szinte döbbenten.

Férje gyanútlanul felnevetett.

• Úgy bizony, Mariettának nem kell majd bajlódnia a sü­tővassal, mint Elenánál.

Egon nem sejtette, hogy ezzel rettenetesen megsértette a hiú anyát és még hiúbb lányát.

Dagmar riadt őzikeszemekkel nézett a szép, büszke nénire, majd csinos, de nem túl kedves unokatestvérére. Engedelmesen megitta a csokoládét, kivett egy szelet kenyeret, miközben szeme hálásan ráragyogott Egon bácsira, aki vidáman csevegett, tréfálkozott vele meg Elenával. Apró, ártatlan ugratásain Dagmar hangosan nevetett, Elena azonban legfeljebb unottan udvarias mosolyra húzta a száját.

Caterina asszony is erőt vett magán, és néhány kedves szót intézett Dagmarhoz, de a kislány nem tudta megkedvelni sem őt, sem Elenát, pedig nem is sejtette, büszke nénikéjének milyen nehezére esett ez a kis kedvesség.

Reggeli után megengedték a kislánynak, hogy Mariettával kicsomagolja a bőröndjeit.

• Elkísérheted Dagmart, Elena, nézd meg a ruháit és a játékait, bizonyára érdekelni fog - szólt oda gyorsan a lányának Caterina.

Elena egy kissé jobb kedvvel követte Dagmart, mint előző este. Nagyon kíváncsi volt arra, vajon az új lánynak szebb ruhái vannak-e, mint neki. A játékok nemigen érdekelték, túl felnőttes volt ahhoz, hogy igazi gyermek módjára örömét lelje bennük.

A két lány kéz a kézben indult felfelé, s Elena még németül is hajlandó volt beszélgetni Dagmarral. A kislány boldog volt, hogy Elena megfogtaa kezét, és mert beszélgetett vele.

Időközben Stella feltakarította a kislány szobáját. Ez nem Marietta feladata volt. A szoba közepén ott állt a három ha­talmas bőrönd, amelyekbe Brigitte asszony becsomagolta a Dagmar számára kedves tárgyakat. Legfelül ott hevert a ba­bás bőrönd. Amikor Marietta megjelent, Dagmar megkérte, hogy először azt csomagolják ki.

Elena, akár egy felnőtt hölgy, belevetette magát egy ka­rosszékbe, és harangozott csinos cipőcskébe bújtatott lábá­val. Észrevehető volt rajta az elszántság, hogy mindent meg­bírál, amit csak lát. Amikor Dagmar kicsomagolta a babákat, mégiscsak közelebb lépett, mert némiképp felkeltette az ér­deklődését egy óriási baba, amely divatos ruhát viselt. Dag­mar azonban csak Lizát várta, s üdvrivalgással ölelte magá­hoz, csókolta, ahol érte, és kedves szavakat suttogott a fülébe. Elena hangosan nevetett, és olyan képet vágott, mint aki un­dorodik valamitől.

• Pfuj, hogy vagy képes megfogni azt a koszos, ronda ba­bát? Úgy néz ki, mint egy rakás piszkos rongy. A haja kócos, az arca meg be van horpadva. Pfuj, hogy lehet becézni egy ilyen csúfságot? - kiáltott fel éles hangon.

Dagmar döbbenten nézett rá, miközben magához szorí­totta Lizát, és egészen elsápadt.

• Ez az én édes kislányom, Liza a neve, és ő a legkedve­sebb, legszebb babám. Az édesanyámtól kaptam. Ne mondj rá ilyen csúnyákat, mert nagyon érzékeny.

Elena megint gúnyosan elnevette magát.

• Micsoda szörnyűséget választottál kedvencedül! Ilyen csúnya babát még életemben nem láttam. Jobb, ha azonnal bedobod a tűzbe és elégeted.

Dagmar felsikoltott, amikor Marietta, aki Elenához ha­sonlóan kinevette érzelgősségéért, a baba után akart nyúlni. A komorná kijelentette, hogy Liza szerinte is csúnya és pisz­kos, tűzben a helye. Dagmar görcsösen magához szorította kedvencét, és szíve rémülten kalapált.

• Nem, nem, az én kicsikémet senki sem bánthatja! Te vagy a csúnya, Elena! Hogy lehetsz annyira kegyetlen, hogy képes volnál Lizát bedobni a tűzbe? Halálosan megijedt szegény.

Elena és Marietta ezen is csak nevetett.

• Istenem, milyen buta vagy! - mondta Elena. - Hiszen ez csak egy baba, nem érez semmit, ezért nem is tud megijedni. Mondhatsz bármit, akkor is nagyon ronda és kész.

Dagmar képtelen volt válaszolni, csak némán simogatta lenézett babáját, és ettől a perctől fogva még jobban szeret­te. Csendben odatette a többi mellé a heverőre. A szép nagy baba ismét felkeltette Elena érdeklődését.

• Nézd, az sokkal szebb, az nekem is tetszik - jegyezte meg leereszkedően. Karjába vette a babát, és odalépett a tü­körhöz, hogy megnézze, jól fest-e vele.

Dagmar némán megrázta a fejét. Elena megkérdezte:

• Vannak más ruhái is?

Dagmar bólintott, és előkereste a baba drága ruháit.

• Játszani akarok vele, átöltöztetem másik ruhába - mondta Elena.

Dagmar gyorsan megbékélt, s hogy önmagát is meg­nyugtassa, így válaszolt:

• Megteheted, ha nem bántod Lizát. Tudnod kell, hogy Lizát az édesanyám ajándékozta nekem, és a ruhácskáját is, ő varrta, azért nem visel másikat.

Elena érzéketlenül rántott egyet a vállán, miközben azzal volt elfoglalva, hogy levetkőztesse, majd felöltöztesse a másik babát. Dagmar segített neki, s közben békésen beszélgettek. A többi játékszer azonban nem nyerte el Elena tetszését, túl életunt volt már ahhoz, hogy örömét lelje a gyermeki játékok­ban. A pingpongütőt azért kézbe vette egy pillanatra, s megje­gyezte, hogy ezzel majd játszanak egyszer unokahúgával.

De miután az összes ruhát felpróbálta a babára, Elenát ez sem érdekelte többé. Marietta közben kicsomagolta Dagmar ruháit tartalmazó bőröndöt. Elena félredobta a ba­bát, és a ruhák felé leskelődött. Legfelül a finoman összehaj­togatott alsónemű hevert, ez nagyon tetszett neki. Lassan előkerült Dagmar többi holmija is, amelyek közül néhány honvágyat ébresztett a kislány szívében. Mariettának és Elenának volt alkalma bőven arra, hogy kigúnyolja a kislány érzelgősségét. Az alsónemű közé Brigitte asszony bedugta Dagmar édesapjának a fényképét. Szívesen odatette volna az asszony az édesanyja képét is, hogy vigaszt nyújtson a kis­lánynak idegenben, de Rudolf Strasser megsemmisítette fe­lesége képeit, miután Leonore elhagyta a házat.

Amikor Dagmar megpillantotta édesapja fényképét, elsá­padt, magához szorította és megcsókolta. Odatette az ágya melletti éjjeliszekrényre, és suttogva beszélgetni kezdett ve­le, nehogy Elena meghallja, mit mond, s ezért is kinevesse. Elena és Marietta lopva oldalba bökte egymást, és mindket­ten hangosan kuncogtak.

• Ki az a képen? - kérdezte Elena gőgösen.

Dagmar ajka megrándult.

• Ó az én édes apukám. Ne nevess, Elena, mert nagyon elszomorítasz vele.

Elena kíváncsian közelebb lépett. Megnézte a képet, s megjegyezte:

• Az apukád hasonlít az én papámra.

Marietta is odalépett.

• Si, si, ez a férfi annyira hasonlít a signoréra, mintha fi­vérek lennének.

A komornának igaza volt, a két férfi valóban nagyon ha­sonlított egymásra, csak éppen Rudolf vonásai, határozottabbak voltak Egonéinál.

• Azért is szeretem annyira Egon bácsit, mert néha úgy néz ki, mint az apukám.

Marietta most egyik kislányról a másikra nézett, majd - megegyezte:

• Egy kicsit te is hasonlítasz a német lányra, Elena.

Az unokatestvérek csakugyan hasonlítottak valamelyest egymásra. Dagmar kerek arcocskája az utóbbi napok izgal­mainak és élményeinek hatására megkeskenyedett, sápadtabb lett, így jobban kifejezésre jutottak arcvonásai. Vajon ha Rudolf Strasser hallja a teljesen pártatlan, éles szemű Ma­rietta véleményét, eltemeti kínzó kétségeit?

Végre kicsomagolták Dagmar ruháit. Elenát ez már annyira érdekelte, hogy egészen közel lépett az óriási bőröndhöz. Mindegyik ruhát nagyon csinosnak találta, és határozottan követelte, hogy felpróbálhasson közülük néhányat. Dagmar szívesen tett eleget kérésének, örült, hogy végre van valami a tulajdonában, amin Elena nem gúnyolódik. Annak ellenére, hogy idősebb volt egy évvel, Elena nem volt magasabb Dagmarnál, ezért ráillettek a ruhái.

Brigitte néni sok új darabot vásárolt kedvencének, ahogy édesapja meg is parancsolta. Így a bőröndből egymás után kerültek elő a csinosabbnál csinosabb ruhák, s Elena szemé irigykedve megvillant. Végül már annyira felzaklatták a látottak, hogy sírva fakadt. Dagmarnak ugyanis sokkal több és szebb ruhája volt, mint neki. Egy finom, krémszínű csipkeruhától, amelyet széles, világoskék selyemszalagok díszítettek, Elena sehogyan sem tudott megválni. Felpróbálta, és a tükör előtt nézegette magát benne.

Dagmar nem tudta felfogni, hogyan csaphat Elena ekkora felfordulást egy ruha miatt. Amikor látta, hogy sír, mert a ruha nem az övé, jószívüen azt mondta:

• Neked ajándékozom a ruhát, ha annyira tetszik. Egészen új, még nem is volt rajtam. Ha akarod, legyen a tiéd.

Elena meglepetten kapta fel a fejét. Könnyei egy szemillantás alatt elapadtak. Nem értette, hogyan mondhatott le Dagmar ilyen könnyen a legszebb ruhájáról.

• Tudom, hogy csak úgy mondod. Valójában eszedbe sem jutna, hogy nekem ajándékozd.

Dagmar bájos arcát beragyogta a boldogság, hogy örömöt szerezhet Elenának.

- Dehogynem, komolyan gondoltam. Sok ruhám van, szívesen adom.

Elena mohó pillantást vetett Mariettára, aki helyeslően bólintott. A komorna legszívesebben az összes gyönyörű ruhát elkobozta volna imádott kis Elenája számára. Minek a német lánynak annyi, amikor Elenának sokkal kevesebb van? Elena könnyei gyorsan elapadtak. Amikor látta, hogy Dagmar tényleg nekiadja a ruhát, elhatározta, hogy kihasználja gyengeségét, és még többet csikar ki tőle. Megjátszot­ta a leereszkedőt, s úgy csinált, mintha ő tenne szívességet Dagmarnak.

• Na, jól van, ha már ennyire akarod, megtartom a ruhát, nekem úgyis jobban áll, mint neked. Akkor mindjárt nekem adhatod azt a fehér mintás pirosat is, rajtad biztosan nem mutatna jól.

Dagmar nagyon szerette a szóban forgó ruhát, de nem azért, mert Elenához hasonlóan az foglalkoztatta, hogy jól áll-e neki, vagy sem, hanem egyszerűen azért, mert örömét lelte a színek összeállításában. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy tudja, nem minden ruha áll jól bárkinek. Neki mind­egyik tetszett, amelyiknek szép színe volt, és ez a piros éppen ezek közé tartozott. Egy pillanatig habozott, de jószívűen le­vette a vállfáról, és kedves mosollyal átnyújtotta Elenának.

• Fogd ezt is, de akkor soha többé nem gúnyolódhatsz Liza babámon, és nem is nevetheted ki.

Elena két kézzel kapott a piros ruha után, és boldogan ugrándozni kezdett a szobában. A hiú teremtést semmi sem tette olyan boldoggá, mint egy szép ruha. Az öreg Marietta együtt örült vele.

Ebben a pillanatban Caterina asszony lépett be a szobába. Dagmar újra elbátortalanodott, félszeggé vált. A szép asszony büszke, hideg tekintetétől libabőrös lett a háta. Elena odaug­rott édesanyjához, és elmesélte, hogy Dagmar neki ajándéko­zott két szép ruhát. Caterina arca büszkén, megrándult, és olyan mozdulatot tett, mint aki el akarja venni Elenától a ru­hákat. De aztán mást gondolt. Nincs több joga Elenának azok­hoz a ruhákhoz, amelyeket Rudolf Strasser vásárolt, a fattyú Dagmarnak, aki miatt így is elesnek a hatalmas örökségtől? Felvetette a fejét, és fennhéjázva azt mondta:

• Tartsd meg nyugodtan a ruhákat, Elena. Rudolf bácsi úgy rendelte, hogy mindennek a fele téged illet, amit Dagmar magával hozott. Ő ajándékozza neked, nem Dagmar.

Elena hangosan felujjongott, és rávetette magát Dagmar ruháira. Caterina nyolc vadonatúj ruhát számolt meg, majd szemrebbenés nélkül így rendelkezett:

• Válassz ki még nyugodtan kettőt. Akkor Dagmarnak is marad négy, az bőven elegendő, hiszen használtakat is ho­zott magával.

Anélkül, hogy ügyet vetettek volna Dagmarra, anya és lánya Marietta közreműködésével kiválogatta a legszebb ru­hákat Elena számára.

Senki sem tudhatta, mi játszódik le közben Dagmar szí­vében. A kislány félreállt, s nézte, mit művelnek a holmijá­val. Ha Elena megkéri, jó szívvel odaajándékozza ruháinak akár a felét is, de azt igazságtalannak érezte, hogy egyszerűen elveszik, ami nekik tetszik. Pontosan tudta, hogy Brigitte néni neki vásárolta azokat a ruhákat. Még azt is mond­ta, mindezt az apukája ajándékozza neki, azért, hogy örömet szerezzen. Caterina néni meg azt állítja, hogy a felét Elena kapta.

Dagmar csak állt, és nem szólt semmit. Látta, ahogy egy világoskék, pliszírozott, selyemkrepp és egy bájos szövetru­ha átvándorol Elena tulajdonába. Neki csak néhány egysze­rű darabot hagytak, meg egy rózsaszínű csipkés batisztruhát, amelyet Elena visszautasított, mert szerinte nem állt jól ne­ki. A büszke márkinő aljas módon elkobozta Dagmartól ci­pőinek, harisnyáinak és más ruhaneműinek a felét is, pedig Brigitte néni rengeteg szeretettel válogatta össze őket a kis­lány számára. Caterina hideg fejjel kiszámította, hogy így a tűpénzt egy ideig kizárólag magára költheti, hiszen Elenát már felruházta. A sok új holmit Mariettának azonnal, át kel­lett vinnie Elena szobájába, amely Dagmaré mellett volt.

Amikor Elena végre ráunt a ruhákra, dühösen az ágyra mutatott.

• Nézd azt az undorító, piszkos babát, amelyet Dagmar befektetett a tiszta ágyba!

Caterina asszony az ágyhoz lépett és visszahőkölt.

- Pfuj, hogy tehetted be azt a piszkos rongyot a tiszta ágyba? Vedd ki onnan gyorsan, és dobd a szemétbe!

Elena fontoskodva tipegett mellette, és felháborodottan megjegyezte:

• Én már be akartam dobni a tűzbe azt a szakadt babát, mama, de Dagmar elkezdett sikoltozni, és nem engedett a közelébe.

Caterina két ujja közé csippentette Lizát, és odadobta az újra belépő Mariettának.

• A tűzbe ezzel a szörnyűséggel! Hiszen ez undorító!

Dagmar földbe gyökerezett lábbal állt, és még fel sem fog­ta igazán, hogy Elena, miután megkapta a legszebb ruháit, még mindig ellenségesen viselkedik Lizával. Amikor látta a levegőbe emelkedni babáját, és hallotta, hogy tűzbe akarják vetni, azonnal visszatért beléje az élet. Szinte magánkívül rohant Marietta után, aki ravaszul máris kisurrant a babával, hogy a konyhában csakugyan bedobja a tűzbe. Dagmar ször­nyű kínjában hangosan kiáltozott:

• Liza... a babám... ne bántsátok Lizámat... nem éget­heted el!

A kislány sírva, jajveszékelve követte a komornát lefelé a lépcsőn. Hangos, kétségbeesett sírása hallatán Egon is ki­jött a dolgozószobájából. Amikor meglátta a lefelé rohanó Mariettát, mögötte a jajveszékelő Dagmarral, hirtelen elállta a komorna útját.

• Mi történik itt? - kérdezte szigorú arccal.

• Jaj, Egon bácsi - hadarta a kislány -, Marietta tűzbe akarja dobni Liza babámat. Nagyon fájna az én drágaságom­nak. Egyszer megégettem az ujjamat, és az is nagyon fájt. Kérlek, ne engedd, hogy fájdalmat okozzon neki! Mondd meg Mariettának, hogy ezt nem teheti. - Dagmar egész tes­tében remegve átkarolta nagybátyját, és rimánkodva nézett a szemébe.

Egon Strasser hallotta Brigitte asszonytól, milyen oda­adással csüng Dagmar ezen a régi, csúnya babán, amelyet édesanyjától kapott ajándékba. Brigitte ezzel is azt akarta megértetni vele, milyen melegszívű, érző lelkű kislány Dagmar. Egonnak most eszébe jutottak a hallottak, és elvet­te a babát a komornától.

• Miért akartad elégetni a babát, Marietta?

• Ó, signore, mia bella marchesa parancsolta. Nem baba ez, hanem egy marék piszkos rongy.

• A baba marad - jelentette ki szigorúan Egon.

Marietta dühösen rávillantotta a szemét.

- Akkor megharagszik rám az én bella marchesám - nyafogta.

• Hol van a feleségem?

• A kis német signorina szobájában.

Egon kézen fogta Dagmart, letörölte könnyeit, és kedves szóval vigasztalni próbálta, A kislány szorosan magához, ölelte babáját, és még mindig zokogott rémületében.

A férfi benyitott a gyerekkel a feleségéhez. Az asszony­méltatlankodva pillantott a Dagmar karjában nyugvó babára.

• Nem adhatsz ilyen parancsokat, Caterina - szólalt meg a férje. - Nem látod, mennyire felzaklattad vele a gyereket? Egész testében remeg.

Caterina felvetette a fejét.

• Az a baba csak egy piszkos rongydarab, s nem tűröm meg a házamban - válaszolta kurtán.

• Valószínűleg ez a kislány egyetlen emléke az édesany­jától. Ez a mindene, és nem teheted meg, hogy elégeted.

- Nevetséges vagy, Egon! Ennyi kiabálás egy rongy darab miatt! Itt az ideje, hogy leszámoljunk az unokahúgod túlzott érzelgősségével.

• Az érzelgősséget nem fogod egykönnyen kitörölni egy német szívéből - jegyezte meg Egon különös mosollyal.

• Szerintem felesleges állandóan az édesanyjára emlé­keztetnünk, aki elhagyta. Nem értem, miért van szükség rá.

Egon együtt érzőn megsimogatta Dagmar szöszke fejét.

• Természetesen nem tudod a gyerek helyébe képzelni, magad, Caterina. De hagyd meg még egy ideig a babát Dagmarnak! Hadd szokjon meg előbb egy kicsit nálunk. Gondold csak el, mi mindent veszített el az utóbbi napok­ban. Kíméld őt, kérlek - mondta a férfi lágyan, mert kerülni akarta a veszekedést feleségével.

Időközben Dagmarnak is megjött a bátorsága.

• A többi új ruhámat is odaadom Elenának, Egon bácsi, csak Lizát ne vegyék el tőlem.

A férfi lehajolt hozzá.

• Milyen ruhákat akarsz te Elenának ajándékozni?

• Hát a többit, amelyeket még nem vett el tőlem.

Egon kérdő pillantást vetett feleségére. Caterina egy kicsit elpirult, és gyorsan olaszul kezdett beszélni, belefojtva a szót a kislányba:

• Dagmar a használt ruháin kívül nyolc új ruhát is magá­val hozott. Mivel úgysem lesz alkalma arra, hogy viselje va­lamennyit, hiszen gyorsan kinövi őket, nem emeltem kifo­gást, amikor Elenának ajándékozott belőlük néhányat, mie­lőtt még feljöttem volna hozzájuk.

Férjében nem merült fel, hogy Caterina nem az igazat mondja.

• Ha gondolod, hogy Dagmar úgysem tudja elhordani őket, akkor nincs semmi kivetnivaló abban, ha a fölöslegből juttat Elenának - felelte, majd a kislányhoz hajolva így foly­tatta:

• Nem kell több új ruhát adnod Elenának. Nagyon ked­ves tőled, hogy néhányat neki ajándékoztál. A babádat pedig senki sem veszi el tőled. Caterina néni nem tudta, hogy ennyire szereted.

Dagmar hálásan nyomta oda arcát a nagybácsi kezéhez, Egon pedig megpuszilta a kislányt, és megsimogatta a haját.

Caterina megrántotta a vállát, és gúnyos arccal figyelte őket.

• Ó, Dió mio! Ennyi lárma egy kis rongydarab miatt! Hogy micsoda érzelgős emberek vagytok ti, németek!

Egon elgondolkodva pillantott rá.

• Ne csúfold ki a német érzelgősséget, Caterina! Meg­egyeztünk, hogy kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás tu­lajdonságait, amelyek különböző nemzeti hovatartozásunk­ból erednek. Itt nem egy piszkos rongydarabról van szó, ha­nem egy szeretetre áhítozó gyermekszívről, amely a legdrá­gább kincsét, a babáját félti. Gondolj csak bele, mi mindenen ment keresztül szegény az utóbbi időben! Egy felnőttnek is sok lenne, ha egyszerre veszítené el a hazáját és a szülőhá­zát. Még az anyja távozását sem heverte ki.

Caterina továbbra is gúnyosan nézett férjére.

• Ne csinálj már ekkora felhajtást egy kis fattyú miatt! - jelentette ki élesen.

Egon elvörösödött, szeme dühösen megvillant.

• Caterina, ezt a szót soha többé nem akarom hallani. Ne felejtsd el, hogy Dagmar az én szememben egyszer és min­denkorra az unokafivérem kislánya.

- Hűha, képes vagy jelenetet rendezni a kis senkiházi mi­att? Nem elég, hogy lemaradunk az örökségről, még miatta kell veszekednünk is?

Egon pulykavörös lett dühében, és immár tizedszer is megbánta, hogy szót ejtett a felesége előtt Rudolf kételyeiről.

• Hallgass! - ripakodott rá az asszonyra úgy, ahogy eddig még sohasem tette. - Egy szót se többet erről! Sajnálom, hogy szóltam unokafivérem beteges kételyeiről. Sokkal nagyvonalúbbnak hittelek!

Az asszony szeme dühösen villogott.

• Figyelmeztetlek, Egon, hogy ilyen hangnemben nem beszélhetsz velem.

A férfi megfogta felesége kezét, és ajkához emelte.

• Bocsáss meg, ha durva voltam, Caterina. De egy buta gondolat fészkelte be magát a fejedbe, s nekem el kell osz­latnom.

Mivel a beszélgetés olaszul zajlott, Dagmar egy szót sem értett belőle. Elena azonban hegyezte a fülét, mint mindig, ha szülei összeszólalkoztak.

Egon Strasser fogta unokafivére fényképét, és felesége orra elé tartotta.

• Látod a hasonlatosságot?

Caterina nem akarta túlfeszíteni a húrt, ezért szemügyre vette a képet.

• Valóban emlékeztet rád, ezt már korábban is mondtam.

• Marietta meg azt mondja, hogy mi ketten hasonlítunk Dagmarral - jegyezte meg Elena egy felnőtt hölgy komolyságával.

A szülők egyik kislányról a másikra néztek, s ahogy ott álltak egymás mellett, észrevehető volt, hogy Dagmar bizo­nyos arcvonásai valóban Elenáéit formázták. A férfi kihasz­nálta az alkalmat, hogy meggyőzze a feleségét: Dagmar va­lóban Rudolf kislánya. Egon ismerte már annyira a felesé­gét, hogy sejtse, az asszonynak szöget ütött a fejébe a hatal­mas örökség gondolata.

• Hasonlítanak egymásra, hiszen Strasser mind a kettő - nyomatékosította Egon. - Ugye, most már belátod, Caterina, hogy Dagmar valóban Rudolf kislánya? Különben nem vol­na ez a hasonlóság.

Mindez Caterina figyelmét sem kerülte el, habár a kis­lányok közötti hasonlatosság szerinte nem volt annyira szem­betűnő, amennyire férje hitte. Agyába azonban már teljesen befészkelte magát az a gondolat, hogy Dagmar jogtalanul örökli Rudolf Strasser vagyonát, se látott, se hallott tőle.

• Ki van zárva, Dagmar és Elena nem is hasonlít egymás­ra. Dagmarnak egészen másmilyen a szeme.

• Igazad van, mert nem az apjától örökölte, ahogy Elena sem. Elena szeme olyan, mint a tiéd, Dagmaré pedig bizo­nyára olyan, mint az édesanyjáé. Ennek ellenére Elena ha­sonlít rám, ahogy ezt már többször is megjegyezted. Dagmar is hasonlít az apjára. Erre, sajnos, én is csak most figyeltem fel, különben megemlítettem volna Rudolfnak.

Caterinának nem tetszett az efféle beszéd. Még ha ebben a pillanatban nem tudta is, mi módon támadhatná meg Dagmar örökösödési jogát, feltámadt benne a vágy, hogy megpróbálja.

• Azt tanácsolom, ne avatkozz bele - hadarta a nő. - Én semmiféle hasonlatosságot sem látok a kislányok között.

Különben is, mi közünk ahhoz, hogyan vélekedik Rudolf a gyerekről?

Egon boldog volt, mért azt hitte, felesége felfogta végre, hogy alapjában véve semmi közük az egészhez.

• Igazad van, Caterina, felejtsük el az egészet. És hagyd meg a gyereknek a babáját!

Caterina asszony a belépő Mariettához fordult.

• Ne bántsd a gyerek babáját, Marietta! Egyszer majd el­intézzük úgy, hogy ne is vegye észre - mondta neki olaszul, s kiviharzott.

Egon még egyszer megsimogatta Dagmar fejecskéjét, mosolyogva rákacsintott, és felesége után indult.

Dagmar leült a sarokba, és gondosan álomba ringatta szeme fényét. Az események a szíve mélyéig megrendítették. Végtelen hála töltötte el Egon bácsi iránt, hogy megmentet­te Lizát a tűzhaláltól. Marietta és Elena élénk beszélgetést folytatott olaszul az új ruhákról, miközben a komorna berak­ta Dagmar holmiját a szekrénybe és a fiókokba.

Amikor Dagmar úgy gondolta, hogy a babája elaludt, visszatette az ágyba, és jól betakarta. Nekifogott, hogy elpa­kolja a többi játékot, ahogy Marietta meghagyta neki. Ami­kor átnézte a képeskönyveit, egy lapos bőrtok került a kezé­be, amely nem volt nagyobb egy levéltárcánál. Valaki óva­tosan becsúsztatta a könyvei közé. Dagmar még sohasem látta a tokot, s most óvatosan kinyitotta, hogy megnézze, Brigitte néni ezúttal milyen meglepetést készített neki. Majdnem hangosan felkiáltott örömében, de aztán eszébe jutott Marietta és Elena, ezért inkább összeszorította ajkát, nehogy elszólja magát. Attól félt, hogy új szerzeményét is elveszik tőle, ez pedig mindennél fájdalmasabban érintette volna. A lapos bőrtokban egy fénykép lapult. Egy nagyon szép amatőr felvétel volt, amelyet Dagmar édesanyja készí­tett nem sokkal azelőtt, hogy elhagyta a házat. A kép a Strasser-villa kerti házikója előtt készült, és három személyt ábrázolt. Brigitte néni állt a kerti ház előtt, mellette Werner Falkner, a karjában Dagmarral. A két szeretett ember ked­ves arca nagyon jól kivehető volt a képen. Leonore egy dél­után készítette, amikor Brigitte asszony és Werner Falkner teára érkezett hozzájuk. Akkor még bizonyára nem sejtette, hogy egykor majd milyen nagy örömet és vigaszt nyújt vele szegény kislányának. Dagmar keze megremegett félelmében, hogy talán a képet is el akarják venni tőle. A képeskönyvek­kel együtt lopva a szekrénybe tette. Majd ha egyedül lesz, újra megnézi.

A bőröndök kiürültek. Marietta összepakolt a szobában, s közben kezébe került a félig kiürült csokoládésdoboz, ame­lyet Werner ajándékozott Dagmarnak. A kislány őszinte el­keseredésére Elena azonnal rávetette magát az édességre, s Marietta is evett belőle. Dagmarnak fájt a szíve, amikor ezt látta, de nem tiltakozott. Később lopva felemelte az üres do­bozt, amelyet Elena hanyagul a földre dobott, hogy Marietta a többi szeméttel együtt felsöpörje. Dagmar a dobozt is betette a szekrénybe a többi játékszere közé, mert meg akarta tartani emlékül.

Amikor Elena és Marietta kiment a szobából, Dagmar gyorsan levetette Liza elpiszkolódott ruháját, és ügyesen ki­mosta a lavórban. Szépen kisimogatta, és felakasztotta az ablakkilincsre. Így, ni, most már senki sem mondhatja, hogy Liza piszkos. Dagmart az már nem zavarta, hogy a ruha a mosástól nemigen lett tisztább, csupán a színek folytak össze rajta.

A nagy munkától kifáradva felsóhajtott, majd újra előke­reste a bőrtokot a fényképpel, és elmélyülten nézegetni kezd­te. Már nem érezte magát annyira magányosnak és elhagya­tottnak. Brigitte néni úgy nézett rá, mintha azt mondaná: „Légy bátor, akkor visszahozhatod édesapádnak a napfényt.” Werner is barátságosan tekintett rá a képről, és olyan erősen tartotta őt a karjában, mintha minden rossztól meg akarná vé­deni. Milyen jó, jaj, milyen jó, hogy vele van ez a kép!

Dagmar a szívéhez szorította a fotót, és gazdagnak érez­te magát, hogy ekkora kincs került a birtokába.

18.

Eltelt néhány hét azóta, hogy Dagmar megérkezett a Consistelli-kastélyba. Ez idő alatt sok fájdalmat kellett el­szenvednie, rengeteg keserűséget nyelnie. Elena veleszüle­tett kegyetlenségével kínozta, amikor csak tudta, a büszke Caterina pedig olyan ellenségesen villantotta rá sötét szemét, hogy Dagmar szegény kicsi szíve rémülten kalapálni kez­dett, valahányszor meglátta. Igaz, Egon bácsi jelenlétében az asszony igyekezett szívélyesen bánni vele, de a kislány hamar észrevette, hogy e kedvesség nem szívből jövő.

Caterina egyszerűen csak óvakodott attól, hogy férje jelenlétében újabb durvaságokra ragadtassa magát a kislánnyal szemben.

Marietta is napról napra barátságtalanabbul viselkedett. Úgy gondolta, tartozik annyival imádott úrnőjének, hogy éreztesse a kis német lánnyal asszonya rossz hangulatát, hi­szen ő tehet róla. Caterina ugyanis sietett felvilágosítani Ma­riettát arról, hogy Dagmar fattyú, és hogy az apja kitagadta, mert nem is ő az igazi apja, hanem az az utazó muzsikus, akivel az anyja a világot járja. Caterina túlzottan bizalmasan még azt is elárulta Mariettának, hogy Dagmar jogtalanul jut hatalmas örökséghez, amely tulajdonképpen a férjét illetné meg.

• Ha ő nem volna, Marietta, akkor megint gazdagok len­nénk, római palotában lakhatnánk, és olyan fényűző életet élhetnénk, mint egykor. Csak ez a gyerek választ el bennün­ket az örökségtől. Miatta kell magányban leélnem az élete­met ebben az unalmas castellóban, az én édes Elenámnak pedig a fattyútól kapott ruhákban kell járnia, és száműzetés­ben kell tengetnie a napjait, míg el nem hervad ő is, mint szegény édesanyja. Ezek után megértheted, hogy nem tudom szeretni ezt a gyermeket, pedig a férjem ezt várja tőlem. Gyűlölöm... igen, gyűlölöm!

Ennyi elegendő volt Mariettának ahhoz, hogy ő is Dagmar elkeseredett ellenségévé váljon. Még a házigazdá­val is összetűzésbe került, aki gyakran kiterjesztette védel­mező karját a kislány fölé. Caterina figyelmeztette Mariettát arra, hogy vigyázzon a férje előtt, mert nagyon dühös lesz, ha észreveszi, hogy rosszul bánnak a kislánnyal. Így Mariet­tának be kellett érnie annyival, hogy Dagmar iránti ellen­szenvét ráncigálással és durva bánásmóddal fejezze ki. Örö­mét lelte abban, hogy ide-oda lökdösse a kislányt öltöztetés­kor, meghúzza a haját fésülködés közben, és más módon okozzon fájdalmat szegénynek.

Dagmar ösztönösen érezte a feléje irányuló gyűlöletet. Napról napra csendesebb, visszahúzódóbb lett, hetek alatt éveket öregedett. Minden bánatával Brigitte néni és Werner Falkner képéhez menekült, akiknek olykor elsuttogta sérel­meit.

• Kedves, jó Werner úr, nem tudnád megmondani az édes apukámnak, milyen rosszul megy a sorom? Nem tudnád megkérni, hogy vigyen haza? Te sem, Brigitte néni?

Dagmar nem mert egyenesen az édesapja képéhez for­dulni, mert az idő múlásával már csak apja komor, dühös ar­cára emlékezett, s olyan képe maradt róla, amilyennek az utolsó hetekben látta.

Liza baba volt a gyerek másik bizalmasa. Neki minden olyat elmondott, amit másnak nem mert. Dagmarban volt annyi tapintat, hogy ne zaklassa mindennel Egon bácsit, aki mindig jó és kedves volt hozzá. Eleinte el-elpanaszolta neki bánatát, de aztán észrevette, hogy ez mennyire fáj neki. Ilyenkor a nagybácsi mindig össze is veszett Caterina néni­vel, s utána az asszony olyan gyűlölettel nézett a kislányra, hogy a gyerek már nem is mert Egon bácsihoz fordulni. Et­től fogva csak Liza babának és a fényképnek panaszolta el bánatát.

Ártatlan gyermeki szívének azonban még egy fájdalmat el kellett szenvednie. Liza babát minden este az ágya végé­ben helyezte nyugovóra, s reggel az övé volt az első pillantása. Egy reggel azonban, amikor álmosan próbálta kitapo­gatni a babát, keze a levegőbe markolt: Liza eltűnt.

Dagmar rémülten ugrott ki az ágyból, és mezítláb, háló­ingben szaladt át Elena szobájába.

• Elena, Elena! Liza eltűnt! Nem láttad? - kérdezte sírás­tól fojtott hangon, s remegett a félelemtől. Kimondhatatlanul aggódott érte, hiszen Liza nem csupán egy baba volt, hanem lelke egy darabja,- amely fájdalmával és vágyakozásával volt tele.

Elena álmosan felemelte a fejét.

• Nem láttam. Tudod, hogy egyáltalán nem érdekel az a csúfság. Valószínűleg Marietta végre tényleg bedobta a tűz­be, ahová való.

Ebben a pillanatban belépett komorna. Dagmar minden porcikájában remegve megállt az öreg szolga előtt.

• A babám, Liza... Hol van az én egyetlen kislányom? - kérdezte rimánkodva.

Marietta nyersen felnevetett.

• Már régen elégett. Kora reggel eltüzeltem azt a rongyot, nem lehetett többé megtűrni a házban.

Dagmar a fájdalomtól egy pillanatig kővé dermedve állt. Aztán arcát elöntötte a harag, sovány kis teste megfeszült, majd vad kiáltással a meglepett komornára vetette magát, és apró öklével belevágott a nő gonoszul vigyorgó arcába. A máskor oly jóindulatú, szófogadó gyerek most tele volt fájdalommal kedvence elvesztése miatt, s erőszakos tettre ragadtatta magát. A kíntól eltorzult arccal, szinte magánkí­vül rontott rá a komornára.

Marietta védekezni akart, s próbálta lerázni magáról a kislányt. Fájtak neki az ütések, még ha csak egy gyermeki öklöcskétől származtak is.

• Te kis ördög! Nagyokat akarsz megverni? Várj csak, te fattyú, majd én megmutatom neked!

A komorna már épp nekiveselkedett, hogy jól ellássa- Dagmar baját, amikor a kislány hirtelen összecsuklott, és eszméletlenül terült el a kőpadlón. A hatalmas fájdalomnak, s a jellemétől oly távol álló tettlegességnek a hatására ide­gei felmondták a szolgálatot.

Marietta megrémült. Elena kiugrott az ágyból, és anyjáért kiáltott. A komorna éppen az élettelennek látszó kis testet, fektette az ágyra, amikor Caterina asszony belépett a szobába. Marietta izgatott szavakkal ecsetelte a történteket, önmagát természetesen a lehető legjobb színben tüntetve -fel. Caterina hideg tekintettel méregette a sápadt gyermeket, aki még mindig öntudatlanul feküdt előtte. Mielőtt azonban bár­mit is válaszolhatott volna Mariettának, Elena kiáltozását hallva megjelent Egon.

• Mi történt már megint? - kérdezte, és Dagmarhoz lé­pett.

• Ez a kis buta elájult, mert Marietta végre titokban elvet­te tőle azt a szörnyű babát és elégette - jelentette Caterina gúnyosan.

Egon aggódó arccal hajolt a kislány fölé. Megtett min­dent, amit ilyenkor lehet, hogy visszahozza az életbe. Egy­eLore nem szólt egy szót sem, de olyan szemrehányón nézett feleségére, ahogy még soha. Csak akkor szólt Caterinához, amikor észrevette, hogy Dagmar megmozdult.

• Szükség volt erre, Caterina?

Az asszony sértetten felcsattant.

• Ne tégy nekem szemrehányást, mert elégettettem ezt a bacilustenyészetet! Undorító volt, ahogy Dagmar magához szorította. Megkértem Mariettát, hogy kora reggel észrevétlenül vegye el tőle a babát és égesse el. Gondoltam, ha kita­lálunk valami történetet az eltűnéséről, Dagmar is bele­nyugszik majd. Honnan tudhattam volna, hogy jóindulatú elővigyázatosságunk így feldühíti a gyereket, s ököllel megy neki Mariettának, aztán meg összeesik? Soha életem­ben nem láttam ilyen hóbortos teremtést.

Egon még mindig Dagmarral volt elfoglalva.

• Csak annyit tudok felhozni a mentségedre, hogy felté­telezem, valóban jót akartál, és hogy nem tudod megérteni e gyerek mély lelkivilágát. Lehet, hogy német érzelgősségről van szó, Caterina, de én akkor is meghatónak és kedvesnek találom.

• Ó, Dió mio, úgy látom, neked kedvesebb ez a gyerek még a sajátodnál is - jegyezte meg dühösen az asszony.

- Valóban nagyon megszerettem. Nézd, milyen sápadt az arcocskája! Most, hogy be van csukva a szeme, annyira ha­sonlít az unokafivéremre, hogy ha eddig voltak is kétségeim a származása felől, immár eloszlott valamennyi.

Caterina azonban nem akart odanézni. Nem válaszolt, de Egon nem is várta tőle. A férfi halkan csak ennyit mondott:

• Hagyj egyedül vele! Nemsokára magához tér, és meg­ijed, ha meglát benneteket.

A büszke asszony kiviharzott a szobából. Marietta és Elena követte. Mindhárman átmentek Elena szobájába, ahol Caterina sötét arccal kinézett az ablakon, Marietta pedig kis­asszonyát öltöztette.

Egon Strasser Dagmar kezét simogatta, homlokát pedig újra és újra átdörzsölte kölnivel. A gyerek végre kinyitotta a szemét, s Egon azonnal észrevette, hogy nagyon magas láza van. A kislány keze megremegett az övében, miközben zavartan, rémült tekintettel körbenézett a szobában. Felült, és fájdalmas pillantást vetett Liza megüresedett helyére. Amikor nem látta ott a babáját, reszketve visszahullt párnájára.

• Egon bácsi, elégették szegény Lizámat. Ó, Istenem, hogy szenvedhetett szegény! Nem tehettem mást... Marietta még nevetett is azon, hogy az én kislányomnak szenvednie kellett. Ezért ütöttem meg.

• Nyugodj meg, kislányom, Liza nem szenvedett. Meghalt ezen az éjszakán anélkül, hogy észrevetted volna, és Marietta csak utána égette el. Liza már semmit sem érzett az egészből, észre sem vette.

Dagmar ide-oda dobálta fejét a párnán.

• De nekem nincs többé Liza babám, és a szívem rettenetesen fáj. Ha ezt tudná az én édes apukám, akkor újra a karjába venne, csókolna, mint azelőtt, és nem lenne többé dühös rám.

Egonnak, az egykori könnyelmű világfinak össze kellett szorítania a fogát, annyira meghatotta a szegény kislány csendes siránkozása és határtalan magánya. Gyengéden megcsókolta az arcát, amelyen lázrózsák virultak. Azzal vi­gasztalódott, hogy Dagmart bizonyára betegség kerülgeti, teljesen egészségesen bizonyára nem veszítette volna el eszméletét. Felállt, hogy lázcsillapítót hozzon a házi patikából, amelynek kulcsát személyesen őrizte. Az orvos Sorinóban lakott, órákba telhet, mire ideér. A férfi feloldott egy lázcsillapító tablettát, és belediktálta Dagmarba. Utána gondosan megigazította a kislány párnáját, és átment Elena szobájába.

• Dagmar beteg, magas láza van. Azonnal felküldöm Stellát, hogy maradjon mellette. Marietta ne menjen be hozzá, te és Elena pedig szintén tartsátok távol tőle magatokat, amíg nem tudjuk, mi a baja. Mindjárt elküldöm Giuseppét orvosért.

Egon kiment, és Stellát, a jószívű szobalányt hívta. Megkérte őt, hogy maradjon Dagmar mellett, és tegyen hideg borogatást a homlokára. Megkereste Giuseppét is, és megpa­rancsolta neki, hogy fogja be a lovakat a hintóba, és menjen azonnal Sorinóba az orvosért.

Egon nemcsak új lovakat vett, hanem újrakárpitoztatta a hintót is. Guiseppe vadonatúj libériát kapott. A ház asszonya Elenával és Dagmarral már többször is kikocsizott a felújí­tott hintón. Dühös volt, hogy Dagmart is magával kellett vin­nie, de férje azt állította, hogy a lovak tulajdonképpen a kislány tulajdonai. Ez igencsak kihozta a sodrából a büszke márkinőt. Úgy tett a lovakkal is, mint Dagmar ruháival: el­hitette magával, hogy neki több joga van hozzájuk, mint a „fattyúnak”.

Egon visszament a kislányhoz, aki kipirult arccal, csukott szemmel feküdt ágyacskájában. Stella időközben borogatást tett Dagmar homlokára,

• Kanyarós szegényke, higgye el, signore - fordult a há­zigazdához a szobalány. - A kis húgomnak is volt, és éppen így kezdődött. Már a piros foltok is megjelentek a testén. Azt hiszem, már napok óta nincs jól a gyerek, most jut eszembe, hogy az utóbbi időben keveset evett, és köhögött is.

Egon végtelen megkönnyebbülést érzett. Ha Dagmar va­lóban csak kanyarós, akkor nincs nagy baj. Előző évben Elena is megkapta ezt a betegséget, ő is tele volt piros fol­tokkal.

A férfi elszomorodott, mert a házban senkinek sem tűnt fel, hogy a gyerek nem érzi jól magát. „Szegény kicsikém, nincs melletted aggódó édesanya, aki vigyázna minden lépé­sedre” - gondolta együttérzéssel. Megkérte Stellát, hogy ma­radjon a kislánnyal, cserélje a homlokán a borogatást, és ad­jon neki citromlevet. Odalépett az ablakhoz, és kikiáltott az éppen elhaladó Giuseppének, hogy mondja meg az orvos­nak, a gyereknek valószínűleg kanyarója van.

Egon újra átment feleségéhez, és tájékoztatta a fejlemé­nyekről.

• Akkor hát nem nagy a baj - nyugtázta az asszony. - Ezen a betegségen minden gyereknek át kell esnie. Szeren­csére Elenának már volt kanyarója, így nem kell tartani a fertőzéstől. Most már legalább értem, mitől ájult el Dagmar, miután rávetette magát Mariettára, mint egy kis vadállat. A betegség az oka mindennek. Én meg már azt hittem, hogy az a buta baba izgatta fel ennyire.

• Mindenesetre nagyon kikelt magából szegényke.

• Most már te is láthatod, hogy el kellett égetni azt a ba­bát. Biztosan tele volt bacilussal az a rongycsomó, és örül­hetünk, hogy csak kanyaró lett a vége.

Egon részben kénytelen volt igazat adni feleségének, de érezte, hogy a kis Dagmarnak kevés szeretetben és megér­tésben van része házában. Sem felesége, sem Elena nem úgy viselkedett vele, ahogy ő szerette volna. A vén Marietta pe­dig nem volt más, mint egy gonosz boszorkány, aki úrnőjén és annak a lányán kívül senkit sem képes szeretni.

Egon már alig várta a német nevelőnő érkezését. Sikerült megegyeznie Berend kisasszonnyal arról, hogy néhány hét múlva elfoglalja állását. A férfi elhatározta, hogy már a kez­det kezdetén megkéri az okos, megértő Berend kisasszonyt, viselje szívén a kis Dagmar sorsát. Elsősorban őt kell pártfogásába vennie, még ha Elena is hasznot húz a tanításból.

Ez a gondolat egy kissé megnyugtatta a ház urát.

19.

Az orvos csakugyan kanyarót állapított meg, s Dagmarnak néhány hétig ágyban kellett maradnia. A betegség semmi­lyen maradandó nyomot nem hagyott egészségi állapotán, különös volt azonban, hogy a kislány milyen csendesen, ma­gába fordulva viselte. A gyógyulás után is merengő és ko­moly maradt. Csendben, türelmesen feküdt ágyacskájában, s csak akkor fogta el a nyugtalanság, ha Marietta vagy Caterina kukkantott be hozzá. Ilyenkor félve pislantott ki a takaró alól, s érezte, hogy ellenséges érzelmekkel viseltetnek iránta.

Caterina olykor mosolyt erőltetett az arcára, vagy kedvesen próbált szólni Dagmarhoz, főként férje jelenlétében.

Ilyenkor még Marietta is rávigyorgott, de a kislány tudta, hogy mindez csak ámítás.

Dagmar lábadozásának idején megérkezett a kastélyba Berend kisasszony. A hölgy már tizenöt éve foglalkozott idegen gyermekek nevelésével, és idestova tíz éve Olaszor­szágban élt. Martha Berend közel járt a negyvenhez, és egy kicsit már belefáradt nem könnyű mesterségébe. Örült, hogy a csendes, félreeső kastélyban megnyugtathatja felajzott ide­geit. Itt még a levegő is jobb volt, mint Firenzében. A neve­lőnő külseje jelentéktelen volt, csak szeme villogott okosan csiptetős szemüvege mögül.

Egon Strasser megismertette a nőt a rá váró feladatokkal. Elmondta neki, hogy elsősorban kis unokahúguk érdekében fogadták fel, de az ő lánya is részt vesz a tanulásban.

• Mindent a legelejéről kell kezdenie, Berend kisasszony, egészen az alapoknál, hiszen új diákjai még írni, olvasni sem tudnak.

A kisasszonyt ez nem keserítette el, inkább örült, hogy így a tanítás kezdetben nem lesz megerőltető számára.

- Nem tesz semmit, signore Strasser, éppen ellenkezőleg, örülök neki. Így már az elejétől fogva kézben tarthatom nö­vendékeimet. A módszereim eddig sikeresnek bizonyultak, így remélem, nekik is át tudom adni a kívánt ismereteket.

Bízom abban, hogy így lesz. A kastély az ön otthona, amíg a két kislány nevelése be nem fejeződik. A lányom már folyékonyan beszél németül és olaszul, az unokahúgom csak németül. Az olasz nyelven kívül mindkettőjüknek meg kell tanulniuk franciául is. Abban már levélváltásunkkor meg­egyeztünk, hogy a lányoknak zongoraórákat is ad majd.

• Rendben van, signore, erre is megvan a saját módsze­rem, amely könnyen érthető ekkora gyermekek számára. Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy ön és felesége elégedettek legyenek velem. Milyen idősek a kislányok?

• Az unokahúgom hatéves, a lányom hét, s mindketten okos gyerekek.

• Megítélésem szerint az oktatásuk kilenc évig tart.

• Nekem is ez a véleményem. Ulfino gróf már biztosított a szorgalmáról. Remélhetőleg a diákjai nem nehezítik meg, túlságosan a dolgát. Az unokahúgom finom érzésű, csendes kislány, igazi német. A lányom viszont eléggé akaratos, anyja révén büszke vér csörgedezik az ereiben, fennhéjázásra, hiúságra hajlamos. Remélem, ezek csak gyermeki hibák, és kijavíthatók.

Berend kisasszony arcán mosoly suhant át.

• Eddig csupa olasz előkelőséget neveltem, signore Strasser. Mondhatom, szinte mindegyikükben megvoltak ezek a tulajdonságok, és nem lehetett kitörölni belőlük. Ezért tehát nem tudom vállalni a felelősséget. A jellembeli tulajdonsá­gok ritkán javíthatók. Azt viszont nyugodt lelkiismerettel, megígérhetem, hogy a gyerekek minden szükségeset megta­nulnak tőlem. Természetesen igyekezni fogok, hogy a jelle­mükre is hassak, de ebben szükségem lesz a szülők támoga­tására, különben az eredmény megkérdőjelezhető.

Egonnak tetszett a tanárnő nyíltsága.

• Ami a lányomat illeti, bármikor számíthat a támogatá­somra. Az unokahúgomnak nincsenek jellembeli hiányossággai. Nagyon gyenge szívű, így sokat kell szenvednie. Arra kérem tehát, hogy a tanítási órákon kívül se veszítse szem elől. Nincs édesanyja, ezért is él nálunk. Sajnos, a feleségemnek nincs türelme a gyerekekhez. Nálunk valójában senkinek sincs ideje a kis Dagmarra, ezért most négyszemközt arra kérem, minden tekintetben vegye pártfogásába. Meglát­ja, milyen hálás lesz érte.

• Kötelességemnek érzem, hogy teljes mértékben a tanítványaimnak szenteljem magamat - felelte a nevelőnő komo­lyan és kötelességtudóan, igaz, egy kissé szárazon, minden érzelemtől mentesen.

• Akkor megegyeztünk, Berend kisasszony. Nem tartóz­tatom tovább, rendezkedjék be nálunk. Az asztalnál majd bemutatom a lányomat, a feleségemet pedig már ismeri Fi­renzéből. Az unokahúgommal csak néhány nap múlva talál­kozhat, mert kanyarója volt, s még nem teljesen egészséges. Ha rendbe jön, kezdődhet a tanítás. Addig is van még né­hány napja, hogy megszokjon nálunk.

• Köszönöm, signore, jól fog esni. Nagyon fárasztó út van mögöttem.

Berend kisasszony meghajolt, és kiment a szobából. A nehéz munkában kimerült nevelőnő igazi jótéteménynek érezte e néhány nap szabadságot. Okos, tapasztalt hölgy volt, és amikor az Ulfino-házban megismerte Caterina asz- szonyt, azonnal tudta, kivel áll szemben. Strasser úron is gyorsan átlátott, s rájött, hogy könnyelműsége ellenére tal­pig becsületes, jóravaló ember. Nem volt kétsége afelől, hogy a ház asszonya nehézségeket gördít majd az útjába, de elvből óvakodott bírálatot mondani kenyéradóiról. Végezte a kötelességét, és azon igyekezett, hogy ne vigyen érzelme­ket munkájába, mert megtanulta, hogy abból csak baja szár­mazhat. Csupán kötelezettségei voltak, véleménye nem.

A kisasszonyt éppen tárgyilagossága védte meg az igaz­ságtalanságoktól. Igényeiben kimondottan szerény volt, ezért Caterina asszony is megkedvelte, már amennyire egy tőle alacsonyabb rendű személyt kedvelni tudott. Az úrnő mindenesetre boldog volt, hogy a gyerekek terhét és felelős­ségét a nevelőnő nyakába zúdíthatta. Elég okos volt ahhoz, hogy ne engedje bepillantani Berend kisasszonyt a kártyái­ba. Dagmar iránt érzett egyre növekvő gyűlöletét sikeresen eltitkolta előtte, mert a kisasszony igazságos, befolyásolha­tatlan pedagógus hírében állott.

Martha Berend azonban így is gyorsan észrevette, hogy Dagmart csak Egon Strasser szereti, a ház asszonya rá sem hederít. Ő még a saját lánya iránt sem mutatott sok gyengéd­séget, inkább az anyai hiúság vezérelte tetteit.

Néhány nap múlva a nevelőnő végre meglátogatta Dag­mart a szobájában, Egon Strasser társaságában.

• Dagmar, ez itt Berend kisasszony, a nevelőnőd és tanító­nőd. Fogadj szót neki, hogy minél többet megtanulhass tőle.

A kislány egy kicsit sápadt volt még, s betegsége alatt mintha megnőtt volna. Komoly, kutató pillantást vetett a ne­velőnőre - ez már nem egy gyermek pillantása volt. Attól a naptól fogva, hogy elégették a babáját, hatalmas változáson ment át. Ha a nevelőnő fáradt tekintetében nem fedezett is fel szeretetet, ösztönösen érezte, hogy ő nem lesz vele igazságtalan, s ezt nagy jótéteménynek érezte. Berend kisasszony tárgyilagos, barátságos, tekintélyt parancsoló maga­tartása több volt, mint amire számított. Illedelmesen, de egy kicsit még fáradtan nyújtotta lesoványodott kezét a nevelőnőnek, s megkönnyebbülten föllélegzett.

A kisasszony azonnal kérdéseket tett fel neki, hogy meg­lássa, mit tud. Dagmar udvariasan válaszolgatott rájuk.

• A tanítás néhány nap múlva kezdődik, Dagmar. Remé­lem, szorgalmas leszel - mondta a kisasszony.

Ugyanerre a bejelentésre Elena előző nap elhúzta a szá­ját, bár ezen Berend kisasszony egyáltalán nem csodálko­zott. Annál inkább meglepődött Dagmar válaszán:

• Nagyon sokat akarok tanulni, már alig várom, hogy el­kezdjük.

Nem úgy hangzott ez, mint egy udvarias fordulat. A kis­lány szavaiban különös elszántság és komolyság rejlett.

Berend kisasszony meglepetten nézett Strasserre. A férfi úgy mosolygott, mintha azt kérdezné: „Erre nem számított, ugye?”

A nevelőnő megjegyezte:

• Ha az időjárás lehetővé teszi, az óráimat a szabadban tartom, signore. Tanítványaim szellemének csiszolása mel­lett a testüket is szeretném fejleszteni, ezért a tanulás szüne­teiben tornagyakorlatokat végeztetek velük.

• Nagyszerű ötlet, Berend kisasszony. A tanításhoz ren­delkezésére bocsátom a kis kerti házat, ahol védve lesznek a napsütéstől. Ha rossz az idő, odalenn a könyvtár melletti szobában tanulhatnak, ahogy már megbeszéltük.

• Rendben van, megfelel.

Berend kisasszony váltott még néhány szót Dagmarral, s a kislány egyáltalán nem találta ellenszenvesnek a nő tárgyi­lagos beszédmodorát.

Dagmar ifjú életében új fejezet nyílt. A szó legszorosabb értelmében megkezdődött számára az élet iskolája, ahol igen borsosra szabták a tandíjat. A nevelőnő hamar észrevette, hogy Dagmart nyomasztja valami, s hogy a korához képest túlságosan komoly és érett. De vigyázott, hogy ne lépje túl a hatáskörét, s pontosan úgy bánt vele, ahogy Elenával. A ru­galmasság, ha volt is benne valaha, már rég kiveszett jellemé­ből, az érzelmeket pedig szántszándékkal kiirtotta életéből, mert úgy érezte, helyzeténél fogva semmiféle gyengeséget nem engedhet meg magának. Dagmar tehát lelkiismeretes ta­nítóra akadt benne, aki szorgalmasan egyengette az útját, lel­ki támasza viszont továbbra sem akadt, akinek bevallhatta volna titkos bánatát és a benne égő olthatatlan honvágyat.

Berend kisasszonynak hamarosan feltűnt, hogy Dagmar sokkal szorgalmasabb, lelkiismeretesebb és elszántabb Elenánál. Azt is észrevette, hogy Elena, ha csak tehette, megpró­bálta Dagmart bántani vagy szívtelen viselkedésével kínozni. Amennyire hivatala engedte, ilyenkor igyekezett közbelép­ni. Kérlelhetetlen igazságosságának köszönhetően elnyerte Dagmar bizalmát, de a gyermek lelkéhez nem sikerült köze­lebb férkőznie. Örült, ha eleget tudott tenni napi kötelezett­ségeinek, és nem akarta pártoskodással fárasztani magát, ha­bár olykor nagyon megharagudott a kis szörnyetegre, ahogy magában Elenát nevezte.

A kisasszony éles szeme hamar átlátott a kastélyban ural­kodó viszonyokon, de tartózkodott mindenféle állásfoglalás­tól. Felette állt ezeknek a dolgoknak, és sem az anyagi gon­dokkal küszködő házigazdát nem akarta sajnálni, sem a fennhéjázó, büszke asszonyt megvetni. Egyikükhöz sem volt semmi köze. Hasonlóképpen nem avatkozott bele a két gye­rek kapcsolatába sem, hacsak nem modortalanságot kellett büntetnie. Ez azonban csak Elena esetében fordult elő.

Dagmar továbbra is magányos maradt. Lassanként meg­tanulta, hogyan rejtse el magában legbensőbb gondolatait és érzelmeit. Egyetlen vágya volt csupán, mégpedig az, hogy minél többet tanuljon. Azt remélte, így hamarabb visszake­rülhet igazi otthonába.

Valóságos jótétemény volt Dagmar számára, hogy ennyire lekötötte a sok újdonság, a tanulás, mert így gondola­tai elterelődtek a lelkét nyomasztó bánattól. Liza babájának nem tudta többé elpanaszolni bánatát, s nem maradt senkije, akit szerethetett volna. Egon bácsikáját nem akarta aprósá­gokkal terhelni, mert észrevette, hogy nagyon kínos neki, ha meghallja, hogy Caterina néni és Elena ismét elutasítón vi­selkedett vele. Magába fojtotta érzelmeit, s csak azt a képet vette gyakran a kezébe, amelyen Brigitte néni szeméből vi­gasz sugárzott, ő pedig boldogan, biztonságban ül Werner Falkner erős karján. Idővel ők ketten maradtak egyedüli vi­gaszai és támaszai, noha semmit sem tehettek érte.

20.

Hosszú évek teltek el így. Időközben kitört a sok emberáldo­zatot követelő világháború.

Werner Falkner befejezte a kereskedelmi főiskolát, és a háború utolsó esztendejében a frontot is megjárta. Apja és Rudolf Strasser, aki magányában egyre jobban ragaszkodott a fiatalemberhez, őszintén aggódott érte. Werner azonban egyike volt azoknak a katonáknak, akik a legsűrűbb golyózáporban is sértetlenek maradtak. Huszonnégy éves, magas, erős, rokonszenves arcú, okos, komoly tekintetű fiatalember volt, amikor visszajött a harctérről. Egy évig dolgozott a cégnél, mielőtt megkezdte volna külföldi tanulmányútját.

A háborús évek alatt a Strasser & Fia kisebb-nagyobb ká­rokat szenvedett el, de a béke éveiben gyors felvirágzásnak indult. A külföldi partnerekkel helyreállt a kapcsolat, és a hatalmas gőzhajók, amelyek a háború éveiben sokszor üre­sen álltak, újra megteltek árucikkekkel. A céget külföldi kereskedelmi kapcsolatai óvták meg az infláció okozta hatal­mas veszteségektől.

Egy évvel később Werner nyakába vette a világot. Felke­reste a cég egykori partnereit, megerősítette, a régi kapcsola­tokat, s új ismeretségeket is kötött. Személye annyira össze­nőtt a céggel, hogy pontosan tudta, milyen ötletekkel lehet­ne újra fellendíteni. Édesapja és atyai jó barátja, Rudolf Strasser elégedetten figyelte tevékenységét, amelyet végül siker koronázott: hozzásegítette a céget régi hírnevéhez.

Werner két évig volt úton. Hosszabb időt töltött India holland gyarmatain, Jáva, Szumátra és Borneó szigetén, s mindenütt új szerződéseket kötött. Vonzó, magabiztos fellé­pése, megnyerő modora megnyitotta előtte a kapukat. Borneóról Ausztráliába hajózott, hogy a cég ottani kapcsolatait is felújítsa, majd Japánon át Kaliforniába utazott, ahol konzervek behozataláról kötött szerződést. Az ottaniak cserébe mezőgazdasági gépeket rendeltek tőle. Ezután Argentínába és Uruguayba látogatott, ahol húskonzerveket és zsírt vásá­rolt, cserébe itt is német termékeket ígért. Sikereivel elége­detten térhetett haza. Éles eszű fiatalember lévén az utazás során rengeteget tanult.

Rudolf Strasser és a fiú szülei örömmel fogadták a haza­térőt. Werner ekkor már majdnem huszonnyolc éves volt, és azonnal vezető állást kapott a cégnél, A fő cégvezetői szék harmincéves korára várta.

A vállalatot az inflációs időkben nem érték veszteségek, s ez főként Werner érdeme volt. Úgy intézte, hogy a kereske­delmi ügyletekből befolyó pénzt külföldi országokban fektes­sék be. A fiatalember új, friss lendületet hozott a cég ósdi fa­lai közé, s Rudolf Strasser belátta, milyen okos döntés volt tőle, hogy Werner Falknerból neveljen utódot magának.

Werner és Rudolf között az évek hosszú során őszinte barátság alakult ki. A férfi feltárta magányos szívét a fiatalem­ber előtt, akit fiaként szeretett.

Werner hetente legalább egy estét a Strasser-villában töl­tött. Ilyenkor hármasban vacsoráztak. Brigitte asszony idő­közben megőszült. Bár kínozta a reuma, szellemileg friss maradt, és változatlanul kemény kézzel vezette a háztartást.

A vacsorák alatt élénk társalgás folyt. Werner úti élményei­ről és külföldi tapasztalatairól mesélt.

A beszélgetések során azonban Dagmar neve sohasem került szóba. Werner Falkner az idős hölgytől tudta: Rudolf nem akarja, hogy a kislányra emlékeztessék. Az okát nem is­merte, de azt észrevette, hogy komor titok választja el apát és gyermekét. Nagyon fájt neki, hogy Dagmar még mindig nem térhet vissza a szülői házba.

A fiatalember mindig ellágyult, ha Dagmarra gondolt. - Szinte látta maga előtt a kislány szőke fürtjeit és azt a szép, bársonybarna szempárt, amelyben aranyfények cikáztak, és amely elválásukkor olyan félve, segélykérőn nézett az övébe. Ilyenkor eszébe jutott a szép Leonore, akiért egykor annyira rajongott, és aki kinevezte őt kislánya lovagjául. Olyannak látta maga előtt az asszonyt, mint azon a napon, amikor örökre elment. Az ő szemében is éppen olyan arany­fények táncoltak, mint Dagmaréban.

Egy napon Werner egy kiszáradt rózsát talált rég nem használt levéltárcájában. Eszébe jutott az a nap, amikor Ru­dolf Strasser magához hívatta, hogy közölje vele elhatározá­sát, amely olyan nagy elentőségűnek bizonyult jövendő éle­tére nézve. A kis Dagmar kint játszott a kertben, s amikor a fiatalember kiment hozzá, elragadó mosoly kíséretében aján­dékozta meg ezzel a rózsával. Werner még most is emléke­zett arra, hogy kénytelen volt babázni vele, és innia kellett az általa készített szörnyű csokoládéból. Akkor is, most is meg­hatotta, ahogy Dagmar odaadó szeretettel és gondoskodással bánt babáival. Végtelenül szeretetre méltó volt, ahogyan anyáskodva magához ölelte játékszereit. A fiatalember sok­szor eltöprengett azon, hogy Dagmar, aki időközben bizo­nyára ifjú hölggyé serdült, s egykor a főnöke lesz, vajon ugyanolyan kedves maradt-e, mint gyermekként volt.

Werner gondolatait szinte már csak Dagmar töltötte ki. Sok fiatal lány meregette a szemét a jóképű és jó kiállású fér­fira, ő azonban csak azért nézett rájuk, hogy kiderítse, hason­lítanak-e valamiben Dagmar Strasserra. Ő, aki mindig tiszta fejjel vette az élet akadályait, álmodozni kezdett. „Annyira, de annyira szeretlek, Werner úr! Te is szeretsz engem?” - ju­tott eszébe sokszor az első „szerelmi vallomás”, amelyet fe­hérnéptől hallott. Talán érezte, hogy valahol délen egy magá­nyos lány gyakran gondol rá szeretettel, s hűséges barátjának már az emléke is vigaszt nyújt számára keserves sorsában.

A fiatalember szerette volna megérteni, miért nem térhet haza Dagmar. Egy idő után nem bírta tovább magában tarta­ni a kérdést, és feltette Brigitte asszonynak:

• Miért nem engedi meg végre Strasser úr, hogy a lánya hazatérjen? Már bizonyosan ifjú hölgy lett belőle, s ha itt lenne, Strasser úrnak sem kellene magányosan élnie.

Brigitte Hartmann egy pillanatig habozott. Nem tudta, mit mondjon Wernernek. Semmiképpen sem akarta tudtára adni, hogy unokaöccse végérvényesen elküldte a lányát. Azt sem árulhatta el, miért határozott így. Ennek titokban kellett maradnia, csak ő és Rudolf tudhatott a történtekről.

• Elmesélem magának, Werner, már csak azért is, nehogy Strasser úrtól kérdezze meg - válaszolta végül nagy sóhaj után. - Dagmar azért nem térhet haza, mert az apja tart a ta­lálkozásuktól. A lánya megszólalásig hasonlít a feleségére, s ez rengeteg nehezen begyógyult sebet szakítana fel benne. Kérem, sohase kérdezze erről, és a szüleit se buzdítsa érdek­lődésre.

Werner mélyet sóhajtott.

• Szörnyű lehet annak a szegény gyereknek. Bizonyára a nagyságos asszonyt is megviselte az elválás.

Brigitte asszony bólintott.

• Bármit megadnék, ha újra itt lehetne közöttünk.

• Meg szabad kérdeznem, hogy megy a sora? - érdeklő­dött a fiatalember együttérzéssel.

Brigitte nem merte bevallani, hogy semmilyen kapcsolata sincs Dagmarral azokon a híradásokon kívül, amelyek Egon Strassertól érkeztek. Rudolf kívánságára Egonnak röviden kellett fogalmaznia, s jelentéseiben csak Dagmar egészségi állapotára, tanulmányi eredményeire és az anyagi dolgokra szorítkozhatott. A rövid leveleket a férfi mindig megmutatta Brigittének, ő azonban, nagy bánatára, csak keveset tudott ki­olvasni belőlük. Dagmar lelki fejlődéséről és kedélyállapotá­ról e sorok nem ejtettek szót.

A háború alatt Egon levelei Svájcon keresztül érkeztek, a nevelési díj folyósítását is intéző bank továbbította őket Ru­dolf címére. Azóta viszont Egon ismertetői újra egyenesen Olaszországból jöttek. Senki sem sejtette, hogy Rudolf mi­lyen égő szemmel futotta át ezeket a sorokat, s utána napokig nyomasztó hangulatban járt-kelt. Hiába akarta elfelejteni egyetlen lányát, képzeletben gyakran állt vádlottként a szo­morú, kérdő gyermekszemek előtt, amelyek szemrehányás­okkal illették. De Rudolf Strasser senkinek, még önmagának sem vallotta be, hogy szenved.

Brigitte asszony így válaszolt Wernernek:

• Jól érzi magát a Consistelli-kastélyban. Nagyon tehetséges és szorgalmas diák volt. Éppen most fejezte be tanulmányait.

Wernernek meg kellett elégednie ezzel a válasszal, bár kíváncsi lett volna arra is, emlékszik-e még rá a lány. De nem merte megkérdezni. Tudat alatt talán érezte, nem sza­bad bevallania, mennyit gondol Dagmarra. Brigitte pedig hiá­ba mesélt volna örömmel többet is róla, ez volt minden, amit tudott.

Nem telt el úgy nap, hogy az asszony ne gondolt volna Dagmarra. Titkon sohasem adta fel a reményt, hogy Rudolf valamilyen csoda folytán egy napon még megbizonyosodik arról: a kislány az ő gyermeke.

Leonore Magnusról, Dagmar édesanyjáról Brigitte nem hallott többé. Az újságokban azonban sokat olvasott Carol Magnusról. Befutott hegedűművész és zeneszerző lett belőle, a lapokban időnként a fényképe is megjelent. Nemrégi­ben egy folyóirat a művész floridai hangversenykörútján ké­szült fotót közölt. Magnus a hatalmas koncertterem előtt állt, oldalán „elbűvölő feleségével, aki mindenhová elkíséri”.

Brigitte tágra nyílt szemmel meredt a fényképre. A még mindig karcsú és elegáns nő arcát hatalmas kalap takarta, Hartmann asszony mégis eldugta Rudolf elől a folyóiratot.

Az idős hölgy mindig őszintén örült Werner Falkner láto­gatásainak. Ilyenkor Rudolf is felengedett egy kissé, és nem volt olyan életunt, mint máskor. Az asszony tudta, hogy uno­kafivére a fiaként szereti az ifjú Falknert. Nem irigyelte tőle ezt a szeretetet, hiszen ő is a szívébe zárta a fiatalembert: Mégis fájdalmat okozott neki, hogy Rudolf minden apai figyelmét neki szenteli, eltaszított leányát pedig teljesen kizár­ja életéből. Rudolf Strasser szívébe ő sem láthatott bele...

21.

Karcsú leány suhant könnyedén a park ösvényén. Egyszerű, fehér, dísztelen ruhája puha redőkben omlott alakjára. Kar­ján széles karimájú szalmakalap lógott. A szél szabadon ját­szott arany szőke fürtjeivel.

A tizenhat esztendős Dagmar Strasser éppen a kerti házi­kóba igyekezett, ahol Elenával szoktak tanulni, már ha az időjárás megengedte, és nem kergette be őket a tanterembe. Most is Berend kisasszony várta, ámbár ezúttal nem órára igyekezett. A nevelőnő néhány hete befejezte hivatását a kastélyban, mivel a két leány már mindent elsajátított, amit ő megtaníthatott nekik. A hölgy jól érezte magát a Consistelli-kastélyban, és nehezére esett az elválás. Egon Strasser, aki nagyra becsülte a lelkiismeretes és kötelességtudó kis­asszonyt, felajánlotta neki, hogy egészen addig maradjon, amíg el nem foglalhatja új helyét.

A nevelőnő az évek folyamán csak egy ízben hagyta el a kastélyt, amikor Firenzébe utazott, hogy részt vegyen előző tanítványa, Ulfino grófkisasszony esküvőjén. Különben a gyermekekkel tett séták kivételével sehova sem járt. A kas­tély lakói valamennyien visszavonultan éltek. Nem fogadtak vendégeket, s Caterina asszony és lánya legnagyobb sajnála­tára vendégeskedni sem mentek soha.

Berend tanárnő Ulfino gróf közbenjárására egy néme­tekkel vegyes olasz családnál talált magának állást Kalifor­niában. Nemcsak a lakhelyét kellett tehát megváltoztatnia, hanem ismét fiatalabb gyermekek nevelésébe kellett kez­denie. A kisasszonyt azonban mindez egy cseppet sem za­varta, örült, hogy álláshoz jutott. A Consistelli-kastélyban eltöltött tíz esztendő kimondottan jót tett az egészségének. Sohasem érezte még magát ilyen frissnek és tettre késznek, mint most.

Dagmar még véletlenül sem okozott neki bosszúságot. Példásan tanult, nem engedetlenkedett, és tisztelte tanárnő­jét. Elenával más volt a helyzet. Ő is okos és tehetséges volt, ám igen lusta és hanyag. Tanárnőjével ugyanúgy nem találta meg a hangot, ahogyan másokkal sem. Mindenkivel magas lóról beszélt.

Berend kisasszony megszokta, hogy tanítványai olykor­ borsot törnek az orra alá, ezért nem érte váratlanul Elena viselkedése. Tűrőképességét mesterfokra fejlesztette, s nem izgatta fel magát a pimaszságokon. Elena tanítását is sikere­sen befejezte, s abban a tudatban hagyhatta el a kastélyt, hogy eleget tett kötelességének.

A kisasszony ebéd után a kis kerti házba vonult vissza sziesztázni. Dagmar megígérte neki, hogy később kettesben nagy sétát tesznek a parkban.

A kislányból az évek során elragadó ifjú hölgy lett. Kar­csúságát és kecsességét édesanyjától örökölte, akárcsak gyönyörű haját, amely időközben elnyerte anyja hajának érett, aranyszínű árnyalatát. A legkisebb izgalomra az ő sze­mében is felvillantak az aranyfények, amelyek Leonore pillantását is oly elbűvölővé varázsolták. Dagmar szemében azonban gyakran csendes bánat tükröződött, amelynek helyét csak elvétve vette át egy-egy vidám szemvillanás. Az édesanyjával való hasonlatossága mellett Dagmar az édesapja vonásait is örökölte. Elenával is nagyon hasonlítottak egy­másra, noha viselkedésükben homlokegyenest ellentétei voltak egymásnak.

Testileg és szellemileg Dagmar sokat fejlődött, lelkét azonban nyomasztotta, hogy állandóan árnyékban kellett él­nie, s folyton kínzó vágyakozás gyötörte. Nyomot hagyott benne az is, hogy olyan környezetben kellett felnőnie, amely tele volt ellene irányuló indulatokkal és gyűlölettel. Caterina asszony az évek során egyre jobban meggyűlölte. Ellenszen­vét csak fokozta, hogy lepleznie kellett az érzéseit. Marietta ebben is hűséges szolgája volt: gyűlölködve figyelte a fiatal német lányt, aki miatt úrnője és Elena kisasszony nem élhet fényűző életet.

Elena számára ő volt az örökös bűnbak. Ha valami rosszat csinált, mindig Dagmarra kente. Biztos lehetett abban, hogy a lány nem árulja el, csak elkerekedett szemmel néz majd rá. Elena száját talán még az édesanyjáénál is könnyebben hagyták el hazug szavak, és Dagmar csak ritkán védeke­zett ellenük.

Elenának a hosszú évek során egyetlen jó szava sem volt unokatestvéréhez. Édesanyja és bizalmasa, Marietta beszél­getéseiből megtudta, hogy Dagmar nem az apja gyermeke, csupán egy kitaszított fattyú, aki megakadályozza, hogy ő hatalmas örökséghez jusson. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy gyűlölet ébredjen benne iránta. Dagmar csendes lemondás­sal válaszolt az ellenségességre. Időnként felmerült benne a kérdés, miért is gyűlölik ennyire, ám sohasem találta meg a választ. Attól a naptól fogva, hogy elégették kedvenc babá­ját, még sok fájdalmat és megaláztatást kellett elszenvednie, de már egyik sem ütötte úgy szíven, ahogy Liza elvesztése.

Jól tudta, hogy Egon bácsi nélkül még rosszabbul menne a sora. A férfi mindig kedves volt hozzá, és egyre jobban a szívébe zárta. Minél távolabb érezte magától lélekben gyer­mekét és feleségét, annál közelebb került Dagmarhoz. A lány végtelen odaadással hálálta meg szeretetét. Dagmar a tanár­nőjében is támaszra talált. A kisasszony sohasem bántotta szándékosan, nem kínozta, s bár nem kedvezett neki, ellene sem tett semmit. Ráadásul sokat tanult tőle, és Dagmar szá­mára a tanulás volt az egyik legfőbb cél az életben. A történ­tek ellenére édesanyját érezte a tökély megtestesítőjének. Ahogy múltak az évek, egyre többet töprengett azon, vajon miért hagyta el őket. Már nem hitt abban a mesében, hogy azért nem tér vissza, mert nagyon messzire utazott. Más, el­fogadhatóbb magyarázatot azonban nem talált a történtekre. Idővel feladta a kérdezősködést is, mert észrevette, hogy Egon bácsi csak kitérő válaszokat ad.

Dagmar tudta, hogy Berend kisasszony hamarosan, el­hagyja a kastélyt. Napról napra nőtt benne a vágy, hogy vég­re hírt hozzon a postás, és ő is hazatérhessen. Mégis megbor­zongott, ha erre gondolt, mert attól tartott, hogy nem éli majd túl a boldogság pillanatait. Képzeletben pompás szí­nekkel festette le a hazatérést. Aztán hirtelen nyomasztó fé­lelem fogta el, és a színek összemosódtak. Miért küldte el ilyen hosszú időre az apja? Miért hagyta el őket az édesanyja? Miért nem küld az apja levelet, és miért nem írhat ő ne ki vagy Brigitte néninek? Apjának tudnia kell, hogy már rég megtanult írni és olvasni. Miért nem hall soha felőle? Brigitte néni annyira szerette, miért hallgat akkor ő is?

• Egon bácsi, én mikor mehetek haza? - kérdezte Dagmar, amikor nagybátyja nemrégiben közölte vele, hogy Berend kisasszony hamarosan elutazik.

A férfi szomorúan nézett rá.

• Hogy érted ezt, Dagmar?

• Befejeztem a tanulmányaimat. Tanulni jöttem ide, és most vissza szeretnék térni az otthonomba.

Nagybátyja hirtelen nagyon komoly lett.

• Nem szeretsz már nálunk, hogy elvágyódsz innen? kérdezte.

A lány nem merte megmondani, hogy úgy érzi magát a kastélyban, mintha börtönbe zárták volna, s eddig is csak a kiszabadulás reménye tartotta benne a lelket. A férfi karjára tette kezét, és kitérő választ adott.

• Nem vágyom el tőled, mert mindig jó és kedves voltál, hozzám, de értsd meg, hogy ennyi év után szeretném már látni az édesapámat. Képzeld csak el, ha Elenának kellett volna ilyen hosszú időre elmennie! Nem vágyódna ő is utánad?

Egon Strasser arcán árnyék suhant át. Már régóta tudta, hogy Elena önmagán kívül senkit sem szeret, és hogy nem vágyódna utána, ha messzire sodorná az élet. Ismét kitérő választ adott Dagmar kérdésére.

• Értelek, de, sajnos, nem tudom megmondani, mikor térhetsz vissza a szülői házba. Meg kell vámod, hogy édes­apád hazahívjon.

A lány megfogta a kezét, és ijedten nézett fel rá.

• Egon bácsi, szerinted apu még mindig olyan komor és mérges? - kérdezte alig hallhatóan. - Nem szeret már en­gem?

Dagmar szemében olyan végtelen aggodalom tükröző­dött, hogy Egon szánakozva átölelte és magához szorította.

• Ugyan, kis butám, miket össze nem hordasz! Az apu­kád természetesen szeret téged. Tudod, ő egy hatalmas ke­reskedelmi cég vezetője, és rengeteg a tennivalója. Olyan sok, hogy azt el sem tudod képzelni. Nem marad ideje arra, hogy egy ilyen ifjú hölggyel is foglalkozzon. Neki nincs olyan jó dolga, mint nekem, nincs egy szemernyi szabad ide­je sem. Mit kezdjen egy ilyen ifjú hölggyel?

A lány sápadt arccal bontakozott ki nagybátyja karjából.

• Nagyon elszomorít, hogy édesapámnak nincs rám ide­je. Évek óta itt vagyok, és egyetlen levelet sem küldött.

• Édes gyermekem, hiszen érted dolgozik annyit! Amit összegyűjt, azt mind te fogod egyszer örökölni.

Dagmar szomorúan elmosolyodott.

• Mit számít nekem a gazdagság, ha az az ára, hogy elra­bolja tőlem az édesapámat?

• Túlságosan komorak a gondolataid, gyermekem. Miért nem fogod fel egy kicsit könnyedébben a dolgokat? Végy példát rólam! Koros ember vagyok, az egészségem sem a ré­gi. Lassan több a gondom, mint ahány hajszál van a fejemen, mégis könnyedén veszem az életet, ahogyan mindig is tet­tem. Nekem elhiheted, nem érdemes olyasmivel foglalkozni, amin úgysem változtathatunk.

A nagybácsi tréfálkozni kezdett, és másra terelte a szót. Dagmar most sem tudta meg az igazságot. S Egon bácsin kí­vül kivel beszélhetett volna erről? Caterina nénivel csak mindennapos témákat érintettek, Elenát pedig nem érdekel­ték a komoly beszélgetések. Bizonyára csak kicsúfolná, ahogy mindig is tette, és megint érzelgős németnek nevezné. A háború óta Caterina néniben, Elenában és Mariettában rá­adásul még nemzeti gyűlölet is ébredt iránta. Ha csaktehet- ték, belemartak. Így Dagmar sohasem kapott őszinte választ azokra a kérdésekre, amelyek régóta kínozták. Tovább re­ménykedett hát, hogy édesapja egyszer mégiscsak hazahív­ja. Bármit megtett volna szegény lány, csak hogy visszanyer­je apja szeretetét. Nem felejtette el, hogy annak idején haza akarta vinni neki a napfényt. Most, mire felnőtt, megértette, hogy mindez csak jelkép, mégis érzett magában annyi erőt, hogy megszépítse édesapja magányos életét, ha egyszer vég­re hazamehet. Azt remélte, Brigitte néni nem engedi, hogy édesapja megfeledkezzen róla, és elintézi, hogy egy napon hazahívja.

Dagmar odaért a kerti házikóhoz, ahol Berend kisasszony mélyen aludt egy nyugágyban. A lány hangtalanul leült az asztal mellé, amelyen képes újságok hevertek. A kisasszony olvasta őket, mielőtt elszunnyadt volna. Dagmar belelapozott az egyik folyóiratba. Végignézte a képeket, egy-egy érdekesebb cikkbe bele is olvasott.

Egy fotón egy férfit látott, akinek képe alatt a Carol Magnus név állt. Markáns jellegzetes művészarc tekintett vissza rá. A cikkből megtudta, hogy Carol Magnus, a világhírű he­gedűművész és zeneszerző pillanatnyilag az Egyesült Álla­mokban turnézik csodálatos felesége kíséretében, akivel példátlanul boldog házasságban él. Dagmar érdeklődéssel nézte a képet. Fogalma sem volt arról, hogy ő az a férfi, akiért elhagyta őket az édesanyja, miatta nem szereti őt az apja, és ezért kell száműzetésben élnie. Régebben sohasem hallott Carol Magnusról. Továbblapozott az újságban, és a következő oldalon egy virágoskerttel övezett villára lett figyelmes, amelynek teraszán egy férfi és egy nő reggelizett. A hölgy fehér ruhát viselt, haja szőke volt, arca nem látszott jól, az úr vonásai azonban nyilvánvalóvá tették, hogy a képen ugyanaz a férfi látható, akiről az imént olvasott. A fénykép alatt a következő sorok álltak: „Carol Magnus felesége társaságában luganói villájuk teraszán. A művész minden tavasszal néhány hetet tölt ebben a paradicsomi környezetben, hogy kipihenje megerőltető hangversenykörútjainak fáradalmait.''

Dagmar hosszasan nézte a képet. Valami fogva tartotta tekintetét, bár maga sem tudta, mit talált benne. Talán csak annyit, hogy a két emberből boldogság sugárzott. Fogalma sem volt, kinek a képét nézi, mégsem tudott elszakadni tőle. Varázslat áradt belőle, amely rabul ejti tekintetét. Dagmar továbblapozott a másik oldalra, ahol további fényképeket talált a híres művészről.

Olyannyira elmerült a fotók tanulmányozásában, hogy, észre sem vette, amikor Berend kisasszony felébredt délutáni szunyókálásából.

• Megjöttél? - kérdezte.

• Igen, egy ideje már itt üldögélek, de a kisasszony olyan mélyen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni.

• Valóban úgy aludtam, mint a bunda. Ki kell használ­nom a szabadságot. Te, mint mindig, most is igen figyelmes voltál. Elena biztosan nem hagyott volna aludni, sőt, kaján örömmel felkeltett volna. Azt hiszem, e tekintetben is vol­na mit tanulnia tőled. Mivel múlattad az időt, mialatt én aludtam?

• Átböngésztem ezt a lapot. Sok híres művész képét lát­tam benne. Érdekesnek találtam őket, bár még soha életem­ben nem találkoztam művésszel, sem híressel, sem ismeret­lennel.

• Sajnos, ebben a kastélyban nincs sok szerepe a művé­szetnek. Kár, hogy sem te, sem Elena nem voltatok még nagyvárosban, így nem csodálhattatok meg közelről műal­kotásokat. Valamennyit csak hallomásból ismeritek. Persze, még fiatalok vagytok, lesz alkalmatok bőven a műélvezetre, ha majd felnőtök. Egyébként én is régen voltam kulturális rendezvényen. Legutoljára Ulfino gróftól kaptam jegyet Carol Magnus hangversenyére, amikor Firenzében jártam egykori növendékem esküvőjén. Egyébként a hegedűmű­vész képe benne van ebben a lapban.

Dagmar érdeklődve felpillantott.

• Igen, én is láttam. Sajnos, a felesége nem nagyon vehe­tő ki. Valóban olyan tehetséges a férfi, mint írják róla?

• Csodálatos a játéka. Mindig mesés érzés hallgatni, legfő­képpen azonban akkor, amikor a saját szerzeményeit adja elő. Képzelheted, ha egy magamfajta vénasszonyt is elvarázsolt, hogyan tombolt a közönség. Ő azonban csak a feleségét néz­te, aki egy páholyban foglalt helyet, olasz arisztokraták társa­ságában. A férjén kívül az asszony sem látott senki mást. El­bűvölően szép nő, ajkán mindig kedves, összetéveszthetetlen mosoly ül. Te is hasonlóan mosolyogsz, Dagmar. Igen, rögtön rád gondoltam, mert a nő arcán valami rád emlékeztetett. Hal­lottam, hogy Carol Magnus előzőleg Rómában koncertezett, ahol szintén óriási sikere volt. A hangverseny után a művész­bejáróhoz mentem. Láttam őket, amikor kijöttek, és kocsiba szálltak. Megható volt, ahogyan a férfi előzékenyen besegítette a feleségét, És ahogy egymásra néztek! Pedig már nem olyan fiatalok. Azt hiszem, az asszony negyven felé járhat, de egy ilyen szépség esetében ennek nincs jelentősége. Sohasem fogom elfelejteni őket.

Dagmar odaadón hallgatta volt tanárnőjét. A vénkisasszony csak ritkán beszélt az élményeiről.

• Jó lehet boldog embereket látni és híres művészek előadását hallgatni.

Berend kisasszony kihúzta magát.

- Ne szomorkodj, Dagmar! Látsz és hallasz még elég művészt, ha majd te is kikerülsz a nagyvilágba.

A lány nagy szemeket meresztett.

- Én? A nagyvilágba? Ugyan, mikor lesz az?

• Nos, azt hiszem, néhány év múlva. Elena azt mesélte, pár év múlva Rómába utazik, hogy bevezessék a társaságba. Akkor te is biztosan elkíséred.

• Nem vágyom Rómába, inkább haza szeretnék menni Hamburgba, az édesapámhoz.

• Megértelek, hiszen ott él az édesapád, és az a hazád, de egyébként Hamburg unalmas város. Rómában egészen másmilyen az élet, és Firenzében is. Olaszország csak egy van.

• Ezt éppen ön mondja, egy német?

• Bizonyára csodálkozol ezen, de be kell vallanom, évekkel ezelőtt nem esett ennyire nehezemre búcsút venni Németországtól, mint most Olaszországtól. Ne hidd, hogy nem vagyok jó hazafi, de szomorú, rossz gyermekkorom volt, tele gonddal-bajjal, itt, Olaszországban pedig meglehetősen jól ment a sorom. Rendes családoknál laktam, megvolt mindenem. Itáliában nyakig merülhet az ember a sok szépségbe, itt még a rongyok, a szegénység is festői képet nyújt. Az ember azt hinné, itt nem fáj annyira a szegénység, mint odahaza, a mi józan Németországunkban. Nézd ezt a parkot! Igaz, elva­dult és ápolatlan, mégis, tudsz ennél szebbet elképzelni? Nézd, ahogy a fenyők és a ciprusok elütnek a mélykék égbolttól! Olyan csodálatos!

A máskor oly tárgyilagos kisasszonyt elfogta a lelkese­dés. Csak most kezdte igazán értékelni a sok látnivalót és a természet szépségét, amikor meg kellett válnia tőle.

Dagmar sóhajtva körülnézett, és halkan megjegyezte:

• Igen, valóban nagyon szép itt minden, csak... szomorú.

• Ha szomorú szemmel nézed. Sokszor mondtam már, hogy egy fiatal lánynak nem szabad búskomornak lennie. Mit nem adnék, ha olyan fiatal lehetnék, mint te, és gondta­lanul élhetnék ennek a villának a falai között! Nincsenek gondjaid, Dagmar, rengeteg szépség vesz körül, miért vagy hát szomorú?

A lány felállt, és a házikó mellvédjéhez lépett. Ha Berend kisasszony tudná, mennyi oka van a szomorúságra! Meg­szokta azonban, hogy lelke mélyére rejtse bánatát. Össze­szedte magát, és fáradt mosollyal az ajkán újra a tanárnő felé fordult.

• Elhiszem, kisasszony, hogy irigylésre méltónak gondol, hiszen önnek mindig idegen gyermekekkel kellett foglalkoz­nia. Ha belegondolok, mennyi fáradságába kerültem én is, nagyon megértem.

• Te egyáltalán nem okoztál gondot. Sohasem volt nálad jobb tanítványom. Most, amikor a dicséret már nem árthat meg, elmondhatom, hogy így volt. Nagyon megkönnyítetted a dolgomat. De legyen elég ennyi, nem szeretek elérzékenyülni. Gyere, menjünk sétálni, hiszen ezért találkoztunk. Szeretnék végigmenni a parkon, egészen a hegy lábáig, majd vissza. Lehet, hogy utoljára járok az olajfák között.

Elindultak egymás mellett, s egyre beljebb hatoltak a parkba. Miközben beszélgettek, mélyen belélegezték a bal­zsamos levegőt.

22.

Ahogy lesétáltak a hegyről, szembetalálkoztak Caterina asszonnyal és lányával, akik éppen felfelé igyekeztek. Az asszony szemlátomást elvirágzott az utóbb tíz évben. Hajdan karcsú alakja megtelt, egykori szép, klasszikus vonásai éle­sebbé, keményebbé váltak. Látszott rajta, hogy nincs meg­elégedve az életével.

Most még elégedetlenebb volt a sorsával, mint tíz évvel ezelőtt. Marietta minden igyekezete, hogy megőrizze úrnője szépségét, derékba tört az asszony elégedetlensége miatt Mivel nem talált örömet semmiben, és még mindig élt ben­ne a vágyakozás a hangos, fényűző társaság után, a kelleténél gyorsabban öregedett. Elképesztő odaadásában Marietta igyekezett meggyőzni úrnőjét arról, hogy még mindig az ő gyönyörű márkinője, ezért az addiginál is több gondot fordí­tott az öltöztetésére. Caterina a kelleténél sokkal többet köl­tött ruhákra.

Az asszony szeméből ellenséges nyilak röpködtek Dagmar felé.

- Mit keresel itt? - kérdezte tőle gorombán.

• Berend kisasszonnyal sétálgatok, Caterina néni.

• Azzal bíztalak meg, hogy javítsd ki a csipke zsebkendőmet. Kiszakadt az a drága darab, és neked jó kezed van az efféle munkákhoz. Miért nem azzal foglalkozol ahelyett, hogy itt sétálnál?

• Már elkészültem vele, Caterina néni. A szieszta alatt megjavítottam, mert tudtam, hogy később Berend kisasszonnyal találkozom.

Caterina asszony dühét csak fokozta, hogy kifogták a szelet a vitorlájából.

• Akkor meg vissza kellett volna adnod a zsebkendőmet, túl drága darab ahhoz, hogy szanaszét hagyd.

A zsebkendő, persze, korántsem volt olyan értékes, amilyennek Caterina asszony lefestette.

Lánya szintén igyekezett találni valamit, amivel bánthatta Dagmart. Az évek során Elena is csinos, fiatal lánnyá ser­dült, tekintetéből azonban hiányzott a lélek. Szeme hidegen, bírálón csillogott, míg Dagmar szeméből szomorúsága elle­nére gazdag lelki élet tükröződött. Elena nagyon divatosan öltözködött, nem úgy, mint Dagmar, aki csak egyszerű ruhá­kat viselt. Elena nagy bosszúságára mégis sokkal előkelőb­ben festett bennük, mint ő a maga divatos ruhakölteményei­ben.

• Miért nem teszed fel azt a kalapot a fejedre? - fordult most az unokatestvéréhez Elena, aki soha egy lépést sem tett kalap, vagy napernyő nélkül, annyira féltette fehér bőrét.

Dagmar megrántotta a vállát.

• Az én bőröm nem olyan érzékeny, mint a tiéd. Nem árt neki annyira a nap.

Elena ezt pontosan tudta, és irigy is volt Dagmarra. A lány minden előnyös tulajdonsága elkedvetlenítette. Nemcsak az arcbőrét, hanem a haját is irigyelte, noha unokatestvére egy­szerű frizurát viselt. Tincsei mindenféle segédeszköz nélkül lágyan, természetes hullámokban omlottak a vállára.

• Nagyon odavagy a bőröddel. Nem kellene ennyire hiú­nak lenned.

Dagmar nem is tudta, mi fán terem a hiúság. Nyugodtan válaszolt.

• Tévedsz, Elena, én nem vágok fel sem az arcbőrömmel, sem mással. Hogyan is tehetném?

Tudtán és szándékán kívül azonban megint érzékeny pontra tapintott. Caterina asszonynak ugyanis már régóta rengeteg szépítőszert kellett használnia.

• Igazad van, valóban nem vághatsz fel semmire - mond­ta gyűlölettől szikrázó szemmel. - Gyere Elena, menjünk!

A nő kurtán odabólintott Berend kisasszonynak, majd karon ragadta lányát és elviharzott vele. A kisasszonyt és Dagmart egyszerűen lesöpörték az útról, úgy, hogy mind­kettőjük arcát és kezét megszúrta az a tüskés bokor, amely mellett elhaladtak. Dagmar nyugodtan letörölte a vércseppeket arcáról és karjáról. Észrevette, hogy a nevelőnő is meg­sérült.

• Engedje meg, hogy letöröljem az arcát, Berend kis­asszony, egy tüske felsértette a bőrét - mondta, és zsebkendőjével gondosan felitatta a vércseppeket.

A tanárnő elgondolkodva nézett a hölgyek után. Mialatt Dagmarral szótlanul lépkedtek egymás mellett, azon töprengett, miért ilyen ellenséges Caterina az unokahúgával. Az okos, éles szemű kisasszony már sokszor látta szemében a szikrázó gyűlöletet, de sohasem tette szóvá. Most sem.

Egy órát sétáltak, majd visszamentek a kastélyhoz. Giuseppe, aki időközben derék fiatalemberré nőtte ki magát, éppen akkor vezette elő a ház urának lovát. Almansor már nem volt éppen fiatal, szőre sem csillogott úgy, mint hajda­nán, de lovasa sem volt sokkal jobb állapotban.

Egon bácsi kilépett a kapun, és mosolyogva Dagmar felé indult.

• Sétálni voltál, gyermekem?

• Igen, Egon bácsi.

• Nem találkoztál Caterina nénivel és Elenával? Ők is a parkba indultak.

• De igen, találkoztunk. Már visszafelé igyekeztek. Kilo­vagolsz, Egon bácsi?

• Kénytelen vagyok.

A lány aggódva nézett rá.

• Délelőtt még nem voltál jól.

A férfi megsimogatta Dagmar arcát.

• Csak a tanyára megyek. A bérlő azt mondja, ki kellene cseréltetni a tetőszerkezetet, az pedig rengeteg pénzbe kerül. Meg kell néznem, valóban elkerülhetetlen-e a csere. Jó ne­ked, gyermekem. Te nem ismered az anyagi gondokat.

Egon Strasser most nem vette olyan könnyedén a pénz­szűkét, mint máskor. Talán még sohasem voltak ennyire sú­lyos anyagi gondjai. Caterina asszony egyre több pénzt köve­telt, noha a világtól távol eső kastélyban nem kellett volna feltétlenül a legújabb divat szerint öltözködnie. Elena igényei sem ismertek határt. Egonnak mindig komoly számvetést, kellett végeznie, ha ki akarta elégíteni a hölgyek nagyravágyását. Azzal is tisztában volt, hogy Dagmar igen keveset ka­pott abból az összegből, amelyet apja az ő ellátására utalt át.

A lány azonban mindig észrevette, ha bácsikája megszorult. Ilyenkor titokban felkereste, és kedvesen mosolyogva fel­ajánlotta segítségét.

• Nincs szükségem semmire - bizonygatta gyakran Dagmar. - Még kibírnak egy szezont a ruháim. Add csak nyugodtan Elenának és Caterina néninek, amit rajtam meg tudsz takarítani.

A férfi elég gyenge volt e tekintetben, így elfogadta a se­gítségét. Legalább emiatt nem tört ki vihar a házban.

Dagmar boldog volt, ha segíthetett Egon bácsi gondján-baján. Most is, miután meggyőződött arról, hogy Berend kis­asszony már bement a házba, vigasztalóan megjegyezte:

• Ezentúl Berend kisasszony bérét is megtakaríthatod, abból majd kifizeted a tetőt.

A férfi keserűen elnevette magát.

• Már rég szemet vetett rá Caterina nénéd. Azt állítja, nem elegendő az a pénz, amelyet kap tőlem ruházkodásra. Ha tudnád, mibe kerül az a sok cicoma! Rejtély számomra, hogyan sikerül neked háromszor annyi ideig hordanod a ru­háidat, mint nekik, mégis olyan csinos vagy bennük.

Dagmar együtt érző pillantást vetett nagybátyjára.

• Súlyos anyagi gondjaid vannak? - kérdezte,

A férfi mosolyogva megsimogatta a haját.

• Mint mindig. El sem tudod képzelni, milyen fontos a pénz az életben.

A lány a fejét ingatta.

• Valóban nem, Egon bácsi. Nekem például semmit sem jelent.

• Bárcsak mindig így maradna, kicsim! Azt hiszem, rád nem várnak ilyen gondok, édesapád gondoskodni fog rólad. De ne tarts fel tovább, nem szeretnék későn visszaérni.

• Bárcsak segíthetnék rajtad! - mondta Dagmar, és ked­vesen a férfi szemébe nézett.

Egon bácsi meghatottan simogatta meg a haját.

• Ha másként nem megy, eladom Almansort.

• Ó, bácsikám, hiszen abban van minden örömed! - kiál­tott fel a lány őszinte rémülettel a hangjában.

A férfi arca megrándult. Ez a gyerek volt élete minden vigasza, nem is szerette őt rajta kívül senki a házban. Összeszorította a fogát, és könnyed mosolyt erőltetett arcára.

• Látod, most sajnálod, pedig néhány napja azt mondtad, hogy látni sem szereted, amikor Almansorral lefelé tartok a lejtőn.

A lány komolyan nézett vissza rá.

• Ez igaz, de miattad aggódom, mert mostanában gyakran elfog a szédülés. De hogy egészen megválj Almansortól, az eszembe sem jutott.

Egon nem tudott mit válaszolni. Felkapaszkodott a lovára, ami már nem ment olyan gyorsan, mint régen, és miután még egyszer visszaintett, elvágtatott.

Dagmar sajnálkozva nézett utána, aztán ő is bement a hallba, ahol Berend kisasszony már fáradtan lerogyott egy karosszékbe. A lány odaült melléje, és elbeszélgettek, amíg Caterina és Elena vissza nem érkezett.

Dagmar sietve visszavonult a szobájába. Tapasztalatból tudta, hogy anya és lánya mindig durván és megalázón viselkenek vele, ha bácsikája nem tartózkodik odahaza. Félt egyedül maradni velük, s Berend kisasszony segítségére sem számíthatott. így aztán boldog volt, hogy felkereshette szobáját. Bezárta maga mögött az ajtót, és ellenőrizte, hogy az Elena szobájába nyíló ajtó is zárva van-e. Ezt általában Elena szokta megtenni helyette.

Dagmar fellélegzett, mintha nagy veszélytől menekült volna meg, s leült íróasztalához, amelyet később helyeztek el a szobájában, hogy azon írja meg feladatait. Fiókjait mindig zárva tartotta, kulcsát pedig sohasem adta ki a kezéből.

Ez volt az egyetlen hely, ahol biztonságban tudta szívének kedves, féltett kincseit. Ide rejtette édesapja fényképét is, miután babáját elégették. Attól félt, hogy a kép is hasonló sorsra jut. Természetesen nem hitte el, hogy babáját csak azért égették el, mert csúnya és piszkos volt, pontosan tudta, hogy fájdalmat akartak okozni vele.

Éppen elmerengve nézte a fotót, amikor valaki gorombán megveregette az ajtót. A lány ijedten visszacsúsztatta a képet az íróasztal fiókjába, kulcsra zárta, majd az ajtóhoz ment, hogy kinyissa.

Caterina asszony állt a küszöbön. Szeme vérben forgott a dühtől.

• Miféle szokás az, hogy bezárkózol a szobádba? Talán titkolnivalód van?

Dagmarnak felgyorsult a szívverése. Nagyon jól tudta, hogy a nő megint bántani akarja. Minden bátorságát össze­szedte, és nyugalmat erőltetett magára.

• Semmi titkolnivalóm nincs, néni - válaszolta.

• Akkor meg mit csinálsz a kulcsra zárt ajtó mögött?

• Édesapám képét nézegettem.

Az asszony élesen felnevetett.

• Ezért kellett bezárkóznod?

Dagmar komolyan nézett nagynénjére.

• Igen. Egyedül szerettem volna maradni édesapámmal.

• Édesapáddal? - Caterina asszony gúnyosan felkaca­gott. Féktelen gyűlöletében legszívesebben a lány szemébe vágta volna, hogy Rudolf Strasser nem az apja, ő csak egy fattyú. Csupán azért nem tette meg, mert félt a férjétől. Egon, aki akkora felhajtást csinált a lány körül, sohasem bo­csátotta volna meg neki. Pedig már annyiszor a nyelvén volt, hogy kimondja! Szívesen megalázta volna Dagmart, akit szerény viselkedése ellenére igen büszkének tartott. Igyeke­zett azonban visszafogni magát, mert egy nap Egon kerek perec kijelentette, hogy ha ezt megteszi, akkor inkább le­mond a jó bevételről, de azonnal visszaviszi a kislányt az édesapjához. Mivel pedig Caterina nem akart megválni a tű­pénzről és az ezzel járó egyéb engedményekről, tartózkodott a fecsegéstől. Semmitől sem félt jobban, mint attól, hogy to­vábbi anyagi megszorításokat kelljen elviselnie. Mivel azon­ban nem engedhetett szabad folyást gyűlölködésének, majd­nem belefulladt. Büszke, élvhajhász szívében évről évre nőtt a sóvárgás egykori gondtalan, fényűző életük után. Egyre csak terveket kovácsolt arról, hogyan túrhatná ki Dagmart az örökségéből. Most is alig tudott uralkodni magán, ahogy rá- ripakodott a lányra.

• Hol az a díszkendő, amelyet ki kellett javítanod? - kérdezte.

Dagmar odasietett az asztalkájához, felemelte a gondosan összehajtogatott kendőt, és átnyújtotta nagynénjének. Az asszony gyakran felhasználta Dagmart olyan munkák elvégzésére, amelyek neki nem álltak a kezére. A lány sohasem tilta­kozott emiatt, sokkal többet is elvégzett volna, ha nem olyan nyersen szólítja fel rá az asszony. Mindent megtett, amit nagynénje és Elena várt tőle.

Caterina gyors mozdulattal kikapta a lány kezéből a zsebkendőt, de a csipke véletlenül beleakadt Dagmar ujjába, és ismét kiszakadt. Az asszony széthajtotta a kendőt, és szemügyre vette. Úgy tett, mintha csak most venné észre a lyukat.

• Hazudtál - mondta dühösen. - Nem végezted el a munkádat.

A lány elvörösödött.

• Nem hazudtam. Kijavítottam a hibát, nyoma sem látszott. Az a lyuk most keletkezett, amikor a csipke beleakadt az ujjamba - mondta elcsukló hangon.

Hirtelen megértette, hogy amikor nagynénje hazugnak nevezi, nem csupán őt sérti meg, hanem édesapját is, mintegy szemrehányást téve neki, hogy a lánya hazug.

• Hallgass! Most is hazudsz. Itt maradsz a szobában, amíg ki nem javítod a lyukat. Meg fogom mondani. Egon bácsinak, hogy hazudtál.

Dagmarnak arcába szökött a vér. Úgy érezte magát, mint évekkel azelőtt, amikor belevágott Marietta arcába, miután a komorna vigyorogva közölte vele, hogy elégette a babáját. Most is minden porcikája tiltakozott a sértés ellen. Ő, aki máskor szó nélkül tűrt, most hirtelen kihúzta magát, és haragosan nagynénje elé lépett.

• Én sohasem hazudtam, most sem teszem. Te viszont, Caterina néni, már sokszor hazudtál előttem. Nem javítom ki a lyukat, ha ilyen hangon beszélsz velem. Eddig saját akara­tomból voltam a segítségedre. Tudomásom szerint semmi­lyen munkát sem vagyok köteles végezni, mert édesapám mindenért fizet nektek. Egészen biztosan apám sem akarná, hogy az ilyen sértéseket szó nélkül eltűrjem. Semmit sem kell mondanod Egon bácsinak, mert én magam fogom elme­sélni neki a történteket. Azt is megkérdezem majd tőle, hogy szerinte köteles vagyok-e ilyen munkát végezni, hacsak erre a lehető legudvariasabban meg nem kérsz. Különben te is nagyon jól tudod, hogy a kendő most szakadt ki, amikor ki­tépted a kezemből.

Dagmar maga sem tudta, honnan merített ennyi bátorsá­got, és miért kelt ki így magából. Túlságosan felháborította, hogy hazugnak nevezték.

Caterina asszony dühösen villogó szemmel állt vele szemben. Elsápadt, amikor Dagmar a szemébe mondta, hogy többször is hazugságon kapta. Eltorzult az arca, és hatalmas pofont kevert le a lánynak.

• Mit képzelsz magadról? Ki vagy, te, hogy hazugsággal vádolsz?

Dagmar hátratántorodott.

• Te neveztél először hazugnak - mondta, de a jogtalan­ság okozta haragja helyébe megint a félelem lépett.

Édesanyja üvöltésére Elena is felszaladt az emeletre.

• Mi történt, mama? - kérdezte.

• Nézd ezt a kis szégyentelent! Hazugnak nevez, miköz­ben ő hazudott. Itt az a zsebkendő, amelyet ki kellett volna javítania, de nem tett vele semmit. Még mindig ott van a lyuk, látod? De neki van képe azt állítani, hogy elvégezte a munkát. Amikor pedig kérdőre vontam, nem átallotta azt mondani, hogy én hazudok.

Elena azon nyomban édesanyja oldalára állt, bár ő is pontosan tudta, hogy nem jellemző rá az igazmondás. Anya és lánya együttes erővel kezdte szapulni Dagmart. A lány te­hetetlen volt a déli temperamentum diktálta, elsöprő szóviharral szemben. Büszkesége azonban segített megőrizni tar­tását. Kihúzta magát, és nagy, komoly szemmel nézett rájuk. Egy szót sem szólt a sértésekre, noha arculcsapásként érték, csupán azt kívánta, hogy legyen már vége ennek az úrinők­höz nem éppen méltó ordítozásnak.

Berend kisasszony is figyelmes lett a hangzavarra, és feljött az emeletre. Nem tudta, mi történt, s döbbenten figyelte a csúnya jelenetet. Anya és lánya a maga olvasatában, felháborodva elmesélte neki az előzményeket. A kisasszony máskor állásfoglalás nélkül visszavonult volna. Annak tudatában azonban, hogy hamarosan elhagyja a házat, és nem bocsát­hatják el, úgy gondolta, végre őszintén elmondhatja a véleményét. Ő is sokszor volt már tanúja Caterina asszony vagy Elena hazugságának, ám azt sohasem tapasztalta, hogy Dagmar nem az igazat mondta volna.

• Elnézést, asszonyom, de meg kell mondanom, hogy Dagmart sohasem kaptam hazugságon. Biztos vagyok abban, hogy kijavította a zsebkendőt, és az újabb lyuk más módon keletkezett.

• Nem így volt. Hazudik - kárálta Caterina.

Dagmar némán Berend kisasszonyra nézett. Nem mert még egyszer tiltakozni az aljas vád ellen, mert eszébe jutott Egon bácsi. A férfit nagyon bántaná, ha veszekedésre térne vissza. Biztosan nem hinné el, hogy Dagmar hazudott, de akkor megtudná, hogy a felesége viszont igen, és azt is, hogy megint ellenségesen viselkedett vele. Dagmar maga előtt látta Egon bácsi segélykérő, aggódó arcát, ezért úgy döntött, hogy mint már annyiszor, most is magára vállalja, amit más követett el.

Felemelte a kendőt, amelyet nagynénje az imént földhöz vágott.

• Elnézést kérek, Caterina néni, hogy hazugsággal vádotalak - mondta csendesen. - Megpofoztál, és én ezt a pofont büntetésnek tekintem, mert nem tudtam magamon uralkodni. Most azonnal kijavítom a kendőt. Csak annyit kérek, hogy Egon bácsinak egy szót se szólj. Nagyon bántaná, ami történt.

Caterina is visszavonulót fújt. Belátta, hogy túlságosan messzire ment, és férje alighanem szemrehányásokkal illetné érte. Nyugalmat erőltetett magára.

• Most, hogy bocsánatot kértél, felejtsünk el mindent!

Cserébe nem szólok Egonnak, nehogy büntetést kapj.

Dagmar a fejét csóválta.

- Nem rólam van szó, hanem Egon bácsiról. Mostanában nagyon gyenge, nem szeretném felizgatni - jegyezte meg csendesen a lány, majd sarkon fordult, odasietett varrókosa­rához, és hozzálátott, hogy bevarrja a szakadást.

Miután anya és lánya elment, Berend kisasszony odalé­pett Dagmarhoz.

• Ugye, nem hazudtál? - kérdezte.

A lány őszinte szemmel nézett nevelőnőjére.

• Nem, Berend kisasszony. Köszönöm, hogy meg akart védeni. De higgye el, nem lett volna semmi értelme, még kellemetlensége is származhatott volna belőle. Ezt pedig nem szeretném éppen most, amikor néhány nap múlva elhagyja a kastélyt.

A kisasszony gyengéden megsimogatta Dagmar haját.

• Szegény gyermek - mondta csendesen.

Ez volt az első eset, hogy a nevelőnő gyengédségre ra­gadtatta magát Dagmarral szemben, és hogy kifejezte iránta érzett részvétét. A lány magányos szívét annyira meghatotta az együttérzés, hogy forró könnyekben tört ki. Megragadta Berend kisasszony kezét és megcsókolta.

• Köszönöm, hogy ilyen jó hozzám.

A nevelőnő felsóhajtott.

• Édes gyermekem, azt hiszem, többször ki kellett volna nyilvánítanom a véleményemet. De minél öregebb az ember, annál jobban fél az összetűzéstől, és hajlamos a megalkuvás­ra. Gyáva öregasszony vagyok.

A nevelőnő még egyszer megsimogatta a lány fejét, majd kisietett a szobából, mintha menekülne, nehogy még többet eláruljon magáról.

Dagmar fáradtan nézett utána. Halvány mosoly suhant át sápadt arcán. Szegény Berend kisasszony, hogy megijedt, amikor egy kis szeretetet és jóságot mutatott! Mégis, milyen jólesett, s éppen e csúnya jelenet után! A lány még mindig remegett, ha a történtekre gondolt. Az olasz nők ismét ki­mutatták a foguk fehérjét. De miért gyűlölik ennyire? Igaz, ma elragadtatta magát, és visszaadta Caterina néni sértéseit.

A büszke asszony sohasem bocsátja meg neki, hogy kijelentette, már többször is hazugságon kapta, pedig így igaz. Az asszony látszólag megbocsátott neki, de csak azért, nehogy Egon bácsi tudomást szerezzen a pofonról. Ha a bácsi ezt tudná, milyen dühös és szomorú lenne! Egy pillanatig sem hinné, hogy Dagmar valótlanságot állított.

A lány hajszálvékony cérnával gyorsan befoltozta a zseb­kendőt, hogy eleget tegyen Caterina óhajának. Szíve elnehe­zült. Miért gyűlöli az asszony ennyire, mit tett, hogy így bántják és sértegetik? Dagmar képtelen volt magyarázatot találni e kérdésekre.

23.

Miután Berend kisasszony elutazott, Dagmar olyan egyedül érezte magát, mint soha azelőtt. Csak ekkor döbbent rá arra, hogy idős nevelőnője a támasza volt. Jelenlétében Caterina asszony visszafogta magát, s Elena és Marietta is fékezte egy kicsit az indulatait. Most viszont, hogy a kisasszony már nem léphetett közbe, szabad folyást engedtek gyűlöle­tüknek, és Dagmar még sokkal többet szenvedett. Észrevet­te, hogy akarattal próbálják kihozni a sodrából, de ő elha­tározta, hogy uralkodik magán. Tegyenek vagy mondjanak bármit, szó nélkül, büszkén elviseli. Eközben természete­sen egyre nőtt benne a vágy, hogy egyszer kiszabaduljon börtönéből.

Napok, hetek, hónapok teltek el, de apjától nem jött hír. Már meg sem merte kérdezni nagybátyját, hogy miért nem hívja haza az édesapja, látta ugyanis, hogy Egon bácsit za­varba hozza a kérdés. Ilyenkor mindig másról kezdett be­szélni, és közben sajnálkozva nézett rá. Dagmart elfogta a rémület, hogy talán sohasem térhet haza.

Így telt el újabb három esztendő. Dagmarból és Elenából felnőtt hölgy lett. A külső hasonlatosság még mindig szem­betűnő volt közöttük, lélekben azonban már nem is lehettek volna különbözőbbek. Elena arcán mindinkább nyomot ha­gyott a gonoszság, Dagmar viszont évről évre szebb és ked­vesebb lett.

Mozdulatainak puha bája, finom, nemes vonású arca, fia­talos, arányos teste szemet gyönyörködtető volt. A kastély magányában, persze, csak kevesen látták. Olykor kikocsizott Caterina nénivel és Elenával, de ha csak tehette, otthon ma­radt. Félt a két nőtől, ők meg szívesebben mentek nélküle. Elena divatos és drága ruhákkal próbálta kiemelni szépségét, Dagmar a maga egyszerű ruháiban mégis előkelőbb megje­lenésű volt.

Caterina és lánya egyre többet rágták a ház urának fülét, hogy Elenát végre be kell vezetni a társaságba. Azt követel­ték, hogy a férfi adjon egy külön összeget, amelyből a lány minden télen egy-két hétre Rómába utazhat.

Egon világosan közölte velük, hogy erre nem tud pénzt ad­ni. Caterina egy nap azzal állt elő, hogy férje kérjen egy na­gyobb összeget unokafivérétől, amelyből Elenát bevezethet­nék a társaságba. Egon azonban gondolkodás nélkül elvetette az ötletet. Tudta, hogy Rudolf a rossz gazdálkodót látja ben­ne, aki a saját vagyonát sem tudta megőrizni, és úgy gondol­ta, mindenképpen visszautasítaná kérését. Azt is tudta, hogy felesége és lánya Rómában mérhetetlen pénzt költene el. Gon­dos családapa módjára meg kellett őriznie, ami a vagyonból még megmaradt, hogy anyagilag ne menjenek teljesen tönkre.

Egon az utóbbi években sokat betegeskedett. Feleségének és lányának olykor még Marietta mesterkedéseivel is felvér­tezett támadásai lassan minden erejét elszívták. Aggodalom­mal tekintett a jövőbe. Egyetlen vigasza az volt, ha néhány órát kettesben lehetett Dagmarral. A lány bátorította és ápol­ta, mintha édesgyermeke lett volna. Egon egyre gyakrabban gondolt arra, mekkora ostobaságot követett el Rudolf, amikor eltaszította magától ezt a lányt. El sem tudta képzelni, mi len­ne vele, ha nem volna mellette. Felesége és lánya csak akkor törődtek vele, ha pénzt akartak kicsikarni tőle.

Egy nap megint azzal a kéréssel álltak elő, hogy akármi­képp is, de tegye lehetővé számukra, hogy Elena Rómába utazhasson, különben sohasem kap férjet.

• Rendben van - felelte Egon megpróbálom lehetővé tenni az utazását. Egykori barátnőid egyike bizonyára a párt­fogásába venné, Caterina.

Elena felujjongott, az asszonynak azonban megnyúlt az arca. A maga számára legalább annyira kívánta a római ki­ruccanást, mint Elena érdekében. Lánya üdvrivalgása feldü­hítette, mivel Elena őrá egyáltalán nem gondolt. Mindjárt hangot is adott aggodalmának.

• Nem tudom, ki venné magának a fáradságot, hogy párt­fogásába vegye Elenát. Nálam jobban különben sem tudná senki bevezetni a társaságba.

Meg sem fordult Caterina fejében, hogy már rég elfelej­tették őt Rómában, és hogy az ottani társaságban aligha tud­na labdába rúgni.

Egon idegesen kijelentette:

• Már megmondtam, Caterina, hogy kettőtök számára, képtelen vagyok fedezni az utazás költségeit. Belátom, hogy Elenának emberek közé kell kerülnie, hiszen eljött számára a férjhez menés ideje. A ő római tartózkodása nem lenne, annyira drága, főleg, ha egy barátnőd meghívná magához. Sokan vannak, akiket régebben hetekig traktáltunk, figyel­mességekkel halmoztunk el. Valamelyikük hálából bevezethetné Elenát a társaságba. Ez minden, amit nyújtani tudok, s ezt is csak nagy áldozatok árán. Ismerlek annyira, hogy tudjam, ha te is vele mész Rómába, az út a tízszeresébe kerül, írj a barátnőidnek, és kérdezd meg, melyikük tudná befogadni a lányodat.

Caterina asszony gyűlölettel gondolt Dagmarra. Ha ő nem volna, micsoda fényűző, gondtalan életet élhetnének!

Amikor anya és lánya e jelenet után egyedül maradt, - Caterina durcásan nézett Elena örömtől ragyogó szemébe.

• A helyedben én nem örülnék ennyire. Nélkülem siral­mas lesz a bemutatkozásod Rómában, ezt elhiheted. Egyko­ri barátnőim, akik gyakran élvezték vendégszeretetünket, nem túl gazdagok, és nem sokat számítanak a társaságban. Egészen más lenne a helyzet, ha én mutatnálak be. És még az sem biztos, hogy bármelyikük is befogad a házába.

Ebben igaza lett. Leveleire sorban érkeztek az elutasító válaszok, langyos bocsánatkérések kíséretében. Caterina egyik barátnője éppen elutazni készült, a másiknál már vol­tak szállóvendégek, a harmadik túl beteg ahhoz, hogy magá­ra vállaljon egy ekkora feladatot. Röviden szólva: Elena ró­mai utazása kútba esett.

Arra senki sem gondolt, hogy Dagmart is be kellene már vezetni a társaságba, legkevésbé ő maga. Szívében csak az egyre erősödő vágyakozás élt, hogy hazatérhessen, és hogy találkozhasson édesapjával meg otthoni szeretteivel.

Caterina asszony számára nem okozott túl nagy csalódást, hogy Elena nem mehetett Rómába. Mivel ő úgysem kísérhet­te volna el, az egész teljesen elvesztette számára varázsát.

• Hiába mentél volna oda, aligha találtál volna férjet ma­gadnak - mondta egy nap a lányának.

Elena sértődötten nézett rá.

• Talán nem vagyok elég szép ahhoz, hogy egy férfi be­lém szeressen, mama?

• Túl szegény vagy, drága Elenám. A mai nehéz időkben egyetlen férfi sem vehet el szegény nőt, hacsak nem valami Krőzus az illető.

• Ha gazdag volnék, annyi udvarlóm lenne, amennyit csak akarnék. Akkor még Rómába sem kellene mennem, itt is megtalálnának, hiszen rengeteg vendéget hívnánk. Csak­hogy szegény vagyok, és olyan előkelő nevem sincs, mint neked volt. Azt hiszem, nem sok kilátás van arra, hogy vala­ha is kikerüljünk ebből az elátkozott castellóból.

Caterina az ajkába harapott. Az anyai hiúság, amely az anyai szeretetet pótolta benne, ismét fellángolt.

• Szép vagy, ráadásul szőke. Ha pénzed is volna, min­denki érted versengene. Dagmarnak bezzeg nem lesz semmi gondja, miután bevezették a társaságba. A férfiak egytől egyig az ő kegyeit keresik majd.

Elena szeme dühösen megvillant.

- Istenem, milyen jó neki! Kíváncsi vagyok, mikor gon­dolja úgy Rudolf bácsi, hogy ideje megjelennie a társaság­ban. A papa szerint a nagykorúsága előtt erről szó sem lehet.

• Pedig akkor legalább vele együtt megjelenhetnénk, hi­szen gardedám nélkül nem mehet társaságba. Erre azonban még vámunk kell. Nem is keveset.

• Ki tudja, nem választ-e majd másik kísérőt magának? Téged nemigen szeret, mama.

Caterina asszony felpattant.

• Ha belegondolok, micsoda örökség várományosa, noha semmi joga rá, majdnem megüt a guta.

A lány arcára is kiült a gonosz irigység.

• Nem tehetnénk esetleg valamit, hogy ne kapja meg az örökséget? - kérdezte.

Édesanyja lemondóan legyintett.

• Számos tervet kidolgoztam már, de valamennyit elvetettem. Egyetlenegy lehetne csak megvalósítható, ha elég bátrak volnánk... és ha a papa nem lenne.

• Milyen tervről beszélsz? - kérdezte Elena izgatottan.

Az asszony körülnézett, kinyitotta az ajtót, hogy meg­győződjön arról, nem hallgatózik-e valaki, majd visszament lányához.

• Szerepet kellene cserélnetek - súgta.

• Hogy gondolod ezt? - Elena értetlenül csóválta a fejét:

• Nem érted? Téged vezetnénk be a társaságba Dagmar-ként, Rudolf Strasser örököseként.

Elena szeme felcsillant, de aztán lemondón megrázta a fejét.

• Ugyan, mit érnénk el vele? Előbb-utóbb úgyis kiderül­ne az igazság.

Caterina asszony szeme tüzesen megvillant.

• Sohasem derülhet ki, soha.

• De mama, hogyan oldanánk ezt meg?

Az asszony mélyet sóhajtott.

• Sajnos, sehogy, mert a papa úgysem egyezne bele. Egé­szen belehabarodott abba a lányba. Ha nem így lenne, könnyen megszervezhetnénk, persze, ha volna hozzá bátorságod.

Elena mohó arckifejezést öltött.

• Áruld már el végre, hogyan csinálnánk!

Caterina asszony ismét körbepillantott.

• Nagyon egyszerűen - felelte. - Már mindent megbe­széltem Mariettával, egyébként az ötlet is tőle származik. Pofonegyszerű az egész. Dagmarnak soha többé nem lenne szabad elhagynia a kastélyt. A személyzet egy részét valamilyen ürüggyel elbocsátanánk. Giuseppét, Stellát meg a sza­kácsnőt, mert ők jól ismerik Dagmart. Akik viszont csak sé­ta közben láttak minket odakint, azok nem tudják, ki a lá­nyom, s ki az unokahúgom. A haszonbérlő és a felesége sem ismer benneteket, mert még sohasem találkoztatok. Az orvos, aki apádhoz jár, szintén nem tudja, melyikőtök Dagmar. Már évek óta gondoskodom erről, mert jó ideje a fejünkben for­gatjuk ezt a tervet Mariettával. Berend kisasszony életre szó­ló állást kapott Kaliforniában, és azt írta a papának, hogy nem gondol a visszatérésre. A személyzetnek Firenzében szerez­nék állást, hogy ne legyenek útban. Csak Marietta maradna itt Dagmarral, s Elenának adnánk ki őt. Elena aztán súlyosan megbetegedne, s Marietta lenne az ápolónője és a felügyelő­je. Rajta kívül egyetlen emberrel sem találkozna többet. At­tól fogva örökre te lennél Dagmar Strasser, gazdag örökség várományosa. Senki sem venné észre a cserét, mivel nagyon hasonlítotok egymásra, hála a rokoni kapcsolatnak. Mindket­ten szőkék vagytok, és barna a szemetek. Mindössze egy év­vel leszel fiatalabb, az pedig nem fog ártani.

Elena döbbenten hallgatott, szeme sóváran csillogott.

• És Dagmar? - kérdezte izgatottan.

A Caterina asszony arcán megjelenő kegyetlen vonás ar­ról tanúskodott, hogy valóban a kíméletlenségükről híres Consistellik leszármazottja. Ősei gondolkodás nélkül eltet­ték láb alól azokat, akikre már nem volt szükségük.

• Meg kell barátkoznia azzal a gondolattal, hogy ő Elena, hacsak nem akarja a bolondokházában végezni.

• Ezt sohasem teszi meg.

Caterina asszony hidegvérrel megvonta a vállát.

• Nem is olyan fontos. A lényeg az, hogy soha többé nem léphetné át a park kapuját, erről gondoskodnánk. Nyugodtan eléldegélhetne idebent, ha engedelmeskedik Mariettának. Betegként kezelnénk. Az a lényeg, hogy mindenki azt higgye, te vagy Dagmar. Az unokahúgod már majdnem tizennégy éve él itt a kastélyban, azóta sem az apja, sem más nem látta a régi környezetéből. Természetes, hogy megváltozott. Senki sem ismerné fel. Te pedig hasonlítasz rá. Miért ne vál­tozhatott volna meg annyira a gyermek Dagmar, hogy így nézzen ki, mint te? Mindent alaposan átgondoltunk Mariettával. Ő él-hal ezért a tervért, és olyan hűséggel viseltetik irántunk, hogy gyilkosságot is képes lenne elkövetni értünk,

Anya és lánya égő szemmel meredt egymásra.

• De mi lesz, ha Rudolf bácsi egy nap mégis úgy dönt, hogy viszont kívánja látni a lányát? - kérdezte Elena.

• Mondtam már, hogy Dagmar az évek során nagyon megváltozott. Egyébként nem hívja haza, ha akarná, már megtette volna. Csak az ő halála után térhet haza Dagmar, hogy átvegye az örökségét. Akkor meg már úgysem látják egymást. Ahogy mondtam, mindez könnyen megoldható lenne, persze, ha a papa nem akadékoskodna.

Elena maga elé meredt. Szeme villanásából látszott, hogy vér volt az anyja véréből.

• Nem, a papa ebbe sohasem egyezne bele - szólt egy idő múlva.

• És te? - Anyja fürkésző pillantást vetett rá.

Elena teste megfeszült, akár egy zsákmányra vadászó ra­gadozóé.

• Ami azt illeti, érdemes volna... hiszen mi csak elven­nénk, ami úgyis minket illet. Jól eljátszanám a szerepemet, mama, és akkor egy csapásra gazdagok lehetnénk. Termé­szetesen ragaszkodnék ahhoz, hogy mindenhová elkísérj. Sohasem akarnék megválni az én „drága Caterina nénimtől''. Csodálatos életünk lenne. Milyen kár, hogy a papa olyan ne­hézkes az ilyen ügyekben!

A két nő igen belemerült a terv részletes kidolgozásába. Az ötlet azonban újra meg újra kivitelezhetetlennek bizo­nyult, mivel tudták, hogy Egon Strasser minden körülmények között megvédené Dagmart. Valamennyi lehetőséget meg­vizsgáltak, és élvezettel mérlegelték, mi történne, ha valóra válthatnák álmaikat. Képzelgés volt csupán, de szinte észre sem vették, hogy a gondolat egyre inkább befészkelte ma­gát agyukba.

Habár újra és újra megjegyezték, hogy a tervet Elena ap­ja miatt nem lehetne végrehajtani, egyre jobban elmerültek benne. Az ő szemükben mindez nem látszott bűncselek­ménynek, mindig meggyőzték egymást, hogy jogukban áll elhalászni a „fattyú” elől a jogtalan örökséget. Arról is meg­feledkeztek, hogy tervükben nagy szerepet kap a két lány közti hasonlóság, amely éppen azt bizonyítja, hogy Dagmar nem fattyú, hanem Rudolf Strasser törvényes lánya. Egysze­rűen nem engedték, hogy ilyen apróságok a kedvüket szeg­jék. Végül lemondó sóhajjal pontot tettek a beszélgetés végé­re, hiszen tudták, hogy a tüneményes terv kivitelezhetetlen, amíg a családfő az útjukban áll.

Ettől kezdve bármi történt a kastélyban, a két nő abból a szempontból vizsgálta meg, hogy elősegítené vagy megkér­dőjelezné-e tervük sikeres végrehajtását. Igyekeztek elérni, hogy csupa olyan dolog történjen, amely összeegyeztethető tervük szellemével. Egon Strassernak fogalma sem volt arról, hogy felesége és lánya mit forgat a fejében. Egyre rosszabbul érezte magát, már az orvos sem tudott segíteni rajta. Mind gyakrabban merült fel benne a halál gondolata, s ilyenkor nemcsak feleségéért és lányáért aggódott, hanem Dagmarért is. Mi lesz szegénnyel, ha ő már nem védelmezheti? Tudta, hogy felesége és lánya ellenséges szemmel néz rá. Tulajdon­képpen Dagmar sorsa jobban izgatta, mint Caterináé és Elenáé. Ha össze kell is húzniuk magukat, a nyugdíjból és a földek bérleti díjából szerényen megélhetnek. Egon eddig nem akart Rudolfhoz fordulni támogatásért, de most elhatá­rozta, hogy hátrahagy neki egy levelet, amelyben megkéri, a halála után ne feledkezzen meg feleségéről és Elenáról.

Sokszor megkérdezte magától azt is, vajon mi lesz Dagmarral a halála után. Gyakran elhatározta, hogy szembeszáll Rudolf akaratával, és a megengedettnél többet ír neki a lány­ról. Kötelességének érezte jelenteni, hogy Dagmar napról napra jobban hasonlít rá. Úgy érezte, ezt már régen meg kellett volna tennie, de mivel gyenge volt, csak halogatta a levél­írást. Titokban talán attól félt, hogy Rudolf hazahívja a lányát. Nem csupán a Dagmar eltartásáért folyósított összeg megvonásától tartott, inkább a lelki támaszától való elválás gondolatától szenvedett. Ahogy szívében egyre jobban eltávolodott feleségétől és lányától, úgy ragaszkodott mindinkább unokahúgához, akiről tudta, hogy az egyetlen ember, aki őszintén szereti.

24.

Egy napon Egon Strasser a kertben pihent egy nyugágyban. Dagmar mellette ült, és felolvasott neki. A férfi olyan gyenge volt, hogy a könyvet sem volt ereje tartani, és sétálni is csak segítséggel tudott. Lovát már régen eladta, árából új ruhákat vásárolt hölgyeinek, és elvégeztetett néhány szükséges javítást is a bérlő házán.

A sorinói orvos, akit a ház ura és felesége fogadott, megállapította, hogy semmiféle gyógyszer nem létezik a betegségére. Egon Strasser ekkor úgy határozott, hogy nem veszi többet igénybe a doktor számára túlságosan drága szolgálatait. Segíteni úgysem tudott rajta, a fájdalomcsillapítókat pedig nélküle is szedheti.

Egon Strasser felkészült a közeli halálra, noha nem tudta, mennyi ideje van még hátra, egyedül Dagmar miatt aggódott. Tudni akarta, mi történik vele, ha ő már nem lesz. Miközben a lány lágy, kedves hangját hallgatta, szomorú tekintete megpihent bájos arcán. Dagmar csodálatos, gyönyörű ifjú teremtéssé érett, és Egon úgy érezte, kegyetlenséget követett el azzal, hogy nem próbálta meggyőzni az apját. Ha ő meghal, Dagmarnak el kell hagynia a kastélyt. Ha azonban apja nem hívná haza, valahol másutt kell letelepednie, messze az ő feleségétől és lányától. Egon úgy döntött, ír Rudolfnak, mielőtt még késő. Szerette volna meggyőzni unokafivérét arról, hogy Dagmar az ő gyermeke.

A lány mit sem sejtett nagybátyja szándékáról. Napról-napra kevésbé hitte, hogy valaha is hazahívják. Egon azonnal másról kezdett beszélni, valahányszor megemlítette előtte ezt a témát. Dagmart mindinkább elbátortalanította Egon Strasser állapota. Mi lesz vele, ha ő meghal? Védtelennek és elveszettnek érezte magát, amikor arra gondolt, hogy Elenával és Caterina nénivel kell majd élnie. Félelme döntő elhatározást érlelt meg benne.

Vajon mit követett el, hogy apja távol tartja magától? Ahogy nőtt, egyre érthetetlenebbnek érezte az egészet. Miért van az, hogy apja ennyi év alatt egyetlen sort sem írt neki, és neki sem engedte meg, hogy írjon?

Már nem volt annyira fiatal és tapasztalatlan, hogy higgyen abban a mesében, amely szerint édesanyja azért nem tér vissza többé, mert nagyon távoli országba utazott. Meg­értette, hogy különleges oka lehetett távozásának, akárcsak az ő száműzetésének. Mert hogy száműzetésről volt szó, az lassanként világossá vált előtte.

Már többször gondolt arra, hogy ír édesapjának, és felte­szi neki ezeket a kérdéseket. De hogyan tudná észrevétlenül kicsempészni a levelet a kastélyból? Ritkán hagyta el a par­kot, akkor is csak Elena és Caterina néni kíséretében.

Arra még nem gondolt, hogy nagybátyja segítségét kérje. Talán a gondolatátvitelnek volt köszönhető, hogy ez a lehe­tőség éppen ma merült fel benne. Miközben felolvasott, egy­folytában ezen töprengett. Nagybátyja egy idő után megkér­te, hogy hagyja abba, mert elfáradt. A lány leengedte a köny­vet, és felállt, hogy megigazítsa a beteg párnáit.

• Volna egy óriási kérésem hozzád, amelyet már régóta dédelgetek magamban - mondta Dagmar, minden bátorságát összeszedve.

A férfi fáradtan mosolyogva nézett rá.

• Ritka pillanat, hogy bármit is kérsz, gyermekem. Re­mélem, teljesíthetem az óhajodat.

• Szeretnélek megkérni, Egon bácsi, hogy írhassak az édesapámnak.

Nagybátyja elvörösödött.

• Hogy jut eszedbe? Nagyon jól tudod, hogy apád nem óhajt veled levelezni, mert... nincs ideje rá.

Dagmar elszántan kihúzta magát.

• Annyi időt talán szakít magának, hogy elolvassa egyet­len lányának egyetlen levelét. Mindig csak vigasztaltál, ami­kor megkérdeztem tőled, miért nem hív haza. Már meg sem említem, mennyire vágyódom édesapám és otthonom után. Olyan ez, mint egy betegség, amely nem akar elmúlni. Nem vagyok már gyerek, hogy ne érteném, itt valami titok lap­pang, valami szörnyűség, amelyet el akarnak hallgatni elő­lem. Végre világosan akarok látni, meg kell tudnom, mi az oka annak, hogy apám elűzött a közeléből, és azonkívül, hogy fizeti az ellátásomat, tudni sem akar a létezésemről. Már nem vagyok hiszékeny gyermek, akit mesékkel ámít­hatnak. Ha te nem tudod vagy nem akarod elmondani az igazságot, akkor én kérdezem meg tőle. Már nem tudok más­ként segíteni magamon, Egon bácsi. Sokszor eszembe jutnak az utolsó hónapok, amelyeket otthon töltöttem, és amelyek­nek emlékét drága kincsként őrzöm szívemben. Ilyenkor azon tépelődöm, vajon miért változott meg velem szemben apám viselkedése, miután édesanyám elhagyott bennünket. Azt hiszem, Egon bácsi, te ismered ezt a titkot, de nem aka­rod vagy nem tudod elmondani. Éppen ezért arra kérlek, en­gedd meg, hogy írjak édesapámnak, és megkérdezzem, mi az, ami elválaszt bennünket egymástól.

Szokásával ellentétben a lány felindultan és szenvedélye­sen beszélt. Gyönyörű barna szeme ragyogott, akár az arany a napfényben. Egon Strasser nem először állapította meg magá­ban, milyen gyönyörű lány lett Dagmarból. A véletlen furcsa játékának érezte, hogy éppen most fordul hozzá ilyen kéréssel, amikor ő maga is elhatározta, hogy ír az unokafivérének.

Felült, és megfogta Dagmar kezét.

• Megértelek, gyermekem, de nem mondhatok semmit, mivel a szavamat adtam. Magam is éppen azon töröm a fe­jem, hogyan vegyem rá édesapádat arra, hogy hazahívjon.

A lány ajka körül keserű, bánatos mosoly játszott.

• Szomorú, hogy ezt neked kell nála elérned.

• Valóban az. Annyit azért már most elárulhatok, hogy tényleg titok lappang a viszonyotokban, de nem áll módomban felfedni előtted. Iménti szavaid azt bizonyítják, hogy bi­zonyos körülményeket nem tarthatunk többé rejtve előtted. Kérlek, légy még egy kicsit türelemmel! Szavamat adom, hogy írok apádnak, és ha továbbra sem hív haza, engedélyét kérem, hogy feltárjam előtted az igazságot. Belátom, miha­marabb meg kell tudnod, mi történt valójában. Kérlek, várj, amíg választ nem kapok a levelemre. Ha pedig nem olyan lesz a tartalma, amilyet szeretnék, írhatsz neki.

Dagmar mélyet sóhajtott, és komolyan nézett a férfira.

• Várni fogok, bácsikám. De tudod, milyen érzésem van olykor? - kérdezte fojtott hangon.

• Milyen?

• Úgy érzem, fogoly vagyok ebben a kastélyban.

• Micsoda buta gondolat, gyermekem!

• Valóban? Csak akkor juthatok ki a kerítésen kívülre, ha Caterina nénivel vagy Elenával kikocsizom. Sohasem látogat ide senki, akivel beszélgethetnék. Ha eljön hozzád a bérlő, Caterina néni elküld, mintha nem akarná, hogy szóba elegyed­jek vele. Rajtatok és a személyzeten kívül csak Berend kisasszonnyal beszéltem. Még egy levelet sem írhatok senkinek. Mondd csak, hát nem olyan ez, mintha börtönben lennék?

Egon Strasser gyanútlanul, jóságosan elnevette magát.

• Hogy mi nem jut eszedbe, Dagmar! Ha te fogoly vagy, akkor én is az vagyok, meg Elena és Caterina is. Megvallom, naponta mást sem hallok a feleségemtől és a lányomtól, mint hogy magányosan és elzártan élünk itt, de fogolynak még ők sem nevezték magukat. Azt hiszem, túlzásokba esel. Inkább örülnünk kellene, hogy itt van nekünk ez a csodálatos mene­dék, és nem kell bérlakásban nyomorognunk. Számodra azon­ban nemsokára üt a szabadulás órája. Előbb hagyod el a kas­télyt, mint Elena, hidd el nekem!

• Nem erről beszéltem, Egon bácsi. Én apámtól szeret­ném hallani az igazat, hogy végre tisztán lássak.

• Mindenképpen tisztán kell látnod, elismerem, és szava­mat adom, hogy így is lesz. Még ma írok apádnak, és ha nem kapok kielégítő választ, megengedem, hogy személyesen fordulj hozzá. Elégedett vagy?

A lány nagyot sóhajtott.

• Rendben van, bácsikám. Várni fogok.

Strasser felemelkedett a nyugágyból.

• Kérlek, kísérj be! Azonnal megírom a levelet.

A férfi unokahúgára támaszkodva lassan befelé indult a kastélyba. Útközben találkoztak a sétakocsikázásból hazatérő Caterina asszonnyal és Elenával. A két nő nem szórakozhatott túl jól, mert mindketten durcásnak, rosszkedvűnek lát­szottak. A tőlük megszokott szemrehányó hangon köszöntöt­ték a házigazdát, és pusztán udvariasságból érdeklődtek hogyléte felől. Egyébként nemigen törődtek vele, szenvedése hidegen hagyta őket.

Dagmar óvatosan a szobájába vezette nagybátyját, és ké­nyelembe helyezte az íróasztal előtti karosszékben. Mindent odakészített neki, hogy a férfi hozzáláthasson az íráshoz. Amikor végül magára akarta hagyni, nagybátyja egy pilla­natra visszatartotta.

- Várj csak, gyermekem! - Mellényzsebéből elővett egy értékes, arany cigarettatárcát, amelyet drágakövek ékesítet­tek, és a lány kezébe adta. - Kérlek, rejtsd el ezt a cigarettás-szekrényben az üres dobozok mögé. Amióta nem szabad do­hányoznom, a szekrény szinte üresen áll, nagynénéd sem foglalkozik vele. Tudom, hogy ennek az igazán szép és drága darabnak is hamar lába kelne, ha rábukkanna. Nem szeret­ném ezt is új ruhák formájában viszontlátni. Nagyon a szí­vemhez nőtt ez a tárca. Egy lovasversenyen nyertem vala­mikor. Szégyellem, de ez az egyetlen dolog, amelyet a saját teljesítményemért kaptam. Amíg csak lehet, szeretném meg­tartani. Ha egy napon mindenképpen meg kell tőle válnom, akkor az a kívánságom, hogy hasznos dologra fordíttasson az érte kapott összeg. Caterina nénéd nem láthatja, szeren­csére elfeledkezett a létezéséről.

25.

Az utóbbi években Dagmar apját is betegségek gyötörték. Önmagát nem kímélve dolgozott, s eleinte nem törődött szívpanaszaival, csak amikor már komolyra fordult az álla­pota. Az orvos szigorúan megtiltott neki minden izgalmat. Emiatt egyre inkább visszavonult az üzleti élettől, és az ifjú Werner Falknerre bízta az érdemi munkát. Mivel még a fia­talember apja is dolgozott, Rudolf Strasser nyugodtan visszavonulhatott. Werner betöltötte harminckettedik életévét. Életerős, jó megjelenésű fiatalember volt. Testét megacéloz­ta a sport, mozdulatai ügyesek, rugalmasak voltak. Minden­ki kedvelte, nyílt, vidám természete rokonszenvet keltett az emberekben. Werner a koránál jóval érettebbnek látszott. A Strasser & Fia cégnél fogalommá vált a neve, mindenki is­merte szorgalmát és ügyességét.

Az évek múlásával Brigitte Hartmann is egyre nehézke­sebb lett. Még mindig ő vezette a háztartást, de már nem volt a régi. Reumás térde meggátolta a szabad mozgásban, csak bottal tudott közlekedni. A házban mégis minden ragyogott a tisztaságtól.

Egy napon, miután unokafivére bement a céghez, Brigitte asszony letelepedett a nappaliban, és kedvtelve olvasgatott. Kisvártatva belépett az inas, és jelentette, hogy egy hölgy kér bebocsátást.

Brigitte asszony meglepetten nézett fel. Akárcsak unoka­fivére, ő is csak ritkán fogadott látogatókat.

• Egy hölgy? Bizonyosan azok közül való, akik mosta­nában a környéket járják, és jótékonysági célokra gyűjtenek adományokat - mondta a nő csalódottan, mert megzavarták az olvasásban.

• Nem, nagyságos asszony, biztosan nem azon hölgyek egyike. Igen előkelő jelenség. Gyászruhát visel, arcát fátyol takarja. Azt mondja, halasztást nem tűrő ügyben szeretne önnel beszélni.

Brigitte Hartmann megadta magát sorsának, és letette a könyvet.

• Akkor hát engedje be! Vezesse ide a nappaliba, hogy ne kelljen felkelnem.

Az inas távozott, majd rövidesen bekísért egy fekete ru­hába öltözött, karcsú nőt, akinek még mindig sűrű fátyol rej­tette az arcát.

• Bocsásson meg, hogy fekve fogadom, de bot nélkül ne­hezemre esik a járás. Mivel szolgálhatok? - kérdezte Brigitte asszony, és csodálkozva tapasztalta, hogy az idegen még mindig nem vetette le fátylát.

A hölgy zavartan megállt az ajtóban.

• Kihez van szerencsém? - kérdezte Brigitte távolságtar­tón. - A hölgy gyors mozdulattal fellibbentette fátylát. - Leonore! Te itt? - kiáltott fel az asszony döbbenten.

• Igen, Brigitte néni, én vagyok, Leonore, aki elhagyta ezt a házat, és most újra előtted áll. Azért jöttem, hogy lát­hassam gyermekemet. Hol van Dagmar?

• Foglalj helyet! - mondta az idős hölgy udvariasan, majd nagyot sóhajtott. - Ha tetszik, ha nem, úgy látszik, nekem, kell elmondanom az igazságot. Miután elhagytad a házat, Ru­dolfnak szörnyű kétségei támadtak. Nem tudta eldönteni, kinek a gyermeke Dagmar: az övé vagy a második férjedé?

Leonore felkapta a fejét. Sápadt arca elvörösödött.

• Istenem, hogyan kételkedhetett benne?

Brigitte Hartmann elmesélte, mi történt, miután az asszony elhagyta a házat. Azt is elmondta, hogy Rudolf a kis­lányt az unokafivéréhez küldte, mert attól félt, hogy meg­gyűlöli, holott azelőtt teljes szívéből szerette.

• Soha többé nem akarja viszontlátni Dagmart, de átve­heti majd az örökséget, hiszen törvény szerint az ő gyerme­ke. Csak apja halála után térhet vissza az otthonába.

Leonore magába roskadt, és tenyerébe temette arcát. Ha­bár fogalma sem volt arról, milyen nehéz az élete a kislány­nak a Consistelli-kastélyban, szinte magánkívül volt bánatá­ban, hogy Dagmarnak idegenek között kellett felnőnie.

• Szegény lány, drága kincsem! Anyja elhagyta, apja el­lökte magától. Milyen kegyetlenek voltak hozzád a saját szüleid, kicsikém! - mondta a könnyeivel küszködve.

Brigitte együttérzéssel hallgatta.

• Képzeld bele magad Rudolf akkori lelkiállapotába! Na­gyon szeretett téged, Leonore, s minden összedőlt benne, amikor elhagytad. A kétkedés mérge marta a lelkét. Mindent megtettem azért, hogy a kislányt itt tarthassam a házban, és hidd el nekem, szívem egy darabját szakították ki, amikor el kellett hagynia bennünket. Csak az vigasztalt, hogy rokonok­hoz került. Egon lánya csaknem egyidős Dagmarral. Meggyőződésem, hogy ott sokkal jobb körülmények között ne­velkedhetett, mint ha apja házában maradt volna, ahol az állandó gyanakvás volt az úr. Rudolf már látni sem bírta sze­gényt. Talán azért, mert éppen olyan a szeme, mint a tiéd.

A feketébe öltözött, csodaszép asszony könnyek közt né­zett Brigittére.

• Miért nem küldte el hozzám, ha nem akarta magánál tartani? Miért kellett hiába vágyakoznom a gyermekem után, miközben apja eltaszította? Azok a rokonok mégiscsak ide­genek Dagmar számára. Ő pedig érzékeny, kedves gyermek volt mindig. Tudom, hogy Egon egy olasz márkinöt vett feleségül, maga Rudolf is azt mesélte róla, hogy büszke és ri­deg teremtés. Miért nem küldte el hozzám a lányomat, ha ő nem akarta felnevelni? Miért kellett ennyire megbűnhőd­nöm? Istenem, mennyire vágyódtam utána, neki pedig ide­genek között kellett felnőnie!

Brigitte asszony részvétteljesen hallgatta a boldogtalan anya vívódását.

• Te a nagyvilágban utazgattál. Rudolf úgy gondolta, csak terhedre lenne a gyerek.

Leonore keserűen felnevetett,

• Hogy terhemre lett volna a saját gyerekem? Szinte be­lebetegedtem, annyira vágyakoztam utána. És még csak ki sem mutathattam fájdalmamat, hiszen férjem féltékenyen őrizte még a gondolataimat is, ha észrevette, hogy a múltban időznek. Igaz, rengeteget utaztam, de a kislányom akkor is napfényt hozott volna az életembe. Évekkel ezelőtt villát vá­sároltunk Luganóban, minden évben több hónapot ott töltöt­tünk. Dagmar boldogan élhetett volna velünk. Ám én folyton azzal vigasztaltam magam, hogy az apja házában, az ő szerető gondoskodása mellett van a legjobb helyen, s így legalább Rudolf sincs egyedül. Úgy látszik azonban, hiába­való volt az áldozatom. Rudolf eltaszította magától gyermekét, önként lemondott róla. Fel nem foghatom.

• Elfelejted, hogy Rudolf azt hiszi, a kislány nem az ő gyermeke.

Leonore felugrott.

• Meg kellett volna kérdeznie tőlem.

• És mit feleltél volna? - kérdezte Brigitte asszony halkan.

• Az igazat. Azt, hogy Dagmar minden kétséget kizáróan a mi kettőnk gyermeke.

• Nem gondolod, hogy nem hitt volna neked, Leonore? Nem akarlak megbántani, de ki kell mondanom, hogy akkor is hazudtál neki, amikor a felesége lettél, hiszen mást szerettél.

Leonore visszarogyott székébe.

• Igen, hazudtam, és meg is bűnhődtem érte. Ám miért hitte Rudolf, hogy az övének adom ki valaki másnak a gyermekét? Miért hagytam volna nála Dagmart, ha tudom, hogy nem az ő lánya?

Brigitte asszony nagyot sóhajtott.

• Én is figyelmeztettem erre, de nem sikerült eloszlatnom a kétségeit. Bizonyítékokat akart.

Leonore elképedten felkapta a fejét.

• Bizonyítékot? Hogy lehet ezt bizonyítani? - Hirtelen felugrott. - Igen, igen! Istennek hála, van bizonyítékom. Várj egy pillanatot, hadd gondolkodjam!

A nő egy darabig tűnődve maga elé meredt. Brigitte lélegzet-visszafojtva figyelte.

• Bárcsak volna valami bizonyítékod! - sóhajtotta. - Is­tenem, Leonore! Nagyon nagy jótétemény lenne Rudolf és Dagmar számára.

Leonore eltűnődött, majd könnyektől csillogó szemmel Brigittéhez fordult.

• Igen, hál' istennek bizonyítani tudom, hogy Dagmar Rudolf gyermeke, és meg is fogom tenni. Beszélnem kell a volt férjemmel.

Brigitte asszony megijedt.

• Istenem, nem tudom, hogyan fogja ezt elviselni.

Leonore szeme megvillant.

• Kénytelen lesz. A saját apja nem tekintheti fattyúnak a gyermekemet. Nem kímélhetem őt meg a viszontlátástól, hi­szen Dagmarról van szó. Kérlek, ne is próbálj lebeszélni, Brigitte, találkoznom kell Rudolffal.

Az asszony összekulcsolta a kezét.

• Ha be tudod bizonyítani, hogy Dagmar az ő lánya, ak­kor talán nem bánja majd, hogy találkoznia kell veled. Hidd el, senki sem tehetne vele jobbat. Tudom, ugyanúgy fáj neki Dagmar távolléte, mint amilyen erősek a kétségei.

Leonore reszkető kézzel szájához szorította zsebkendő­jét, és egy ideig mozdulatlanul ült. Hirtelen megváltozott a tekintete.

• Mi lenne, ha nem szolgálnék bizonyítékkal, ha még jobban megerősíteném kételyeit? Akkor visszakövetelhet­ném a gyermekemet, és Dagmar az enyém lenne. Csak az enyém - mondta egyre indulatosabban. Látszott a szemén, hogy legszívesebben így cselekedne.

Brigitte asszony megijedt.

• Ezt nem teheted, Leonore. Ne felejtsd el, hogy ezzel megfosztanád Dagmart az atyai örökségtől.

Leonore gúnyosan felkacagott.

• Pénz, pénz, pénz! Engem is az csábított el, és tett hűtlen­né. Ma azonban már nem érdekel, mert több van belőle, mint kellene. Kárpótolnám Dagmart az apai örökség elveszítéséért. El sem tudod képzelni, Brigitte néni, mennyit keresett a fér­jem a hangversenyeivel és a szerzeményeivel. Én lettem az egyetlen örököse, és olyan gazdag vagyok, hogy azt sem tu­dom pontosan, mennyi a pénzem. Luganóban van egy villám gyönyörű parkkal, ezt mind Dagmarnak adhatnám. De nem, nem lehetek ennyire önző. Nem mernék a lányom ártatlan, tiszta szemébe nézni. Dagmar az apjáé, nekem pedig bűnhőd­nöm kell, ezért másodszor is neki ajándékozom a gyermekét. Talán nagyvonalú lesz, és megengedi, hogy néha láthassam Dagmart. Esetleg azt is megbocsátja, amit elkövettem ellene.

Brigitte asszony kinyújtotta a kezét Leonore felé.

• Tudtam, hogy nem a rossz szándék irányítja tetteidet. Add a kezed! Ami elcsábított ebből a házból, az bizonyára túlságosan erős volt ahhoz, hogy ellenállj neki. Én nem ítéltelek el, és megtanítottam a gyermekedet arra, hogy imádkozzon érted. Örülök, hogy így tettem.

Leonore megfogta a jóságos asszony kezét, és térdre rogyott mellette.

• A lányom imádkozott értem? Ó, kedves Brigitte néni, hogy köszönjem ezt meg neked? Mondd, hogy van a gyermekem? Mit gondol rólam?

Az idős hölgy megsimogatta Leonore kezét.

• A legutolsó hírek szerint jól van. A Consistelli-kastélyban él, nem messze Firenzétől. Egon Strasser időközben elszegényedett. Rudolf rengeteg pénzt utal át neki minden hónapban, hogy Dagmar semmiben se szenvedjen hiányt. S hogy mit gondol rólad? Biztosan csak jót. Senki sem tanította meg arra, hogy gyűlöljön. Eltitkoltuk előle az igazságot, mert erősen ragaszkodott hozzád, az apjához és kicsit talán hozzám is. Érzem, tudom, alig várja, hogy végre hazatérhessen. Nem sejti, hogy örökre száműzték otthonról. Ha meg tudod győzni Rudolfot arról, hogy Dagmar az ő gyermeke, akkor hamarosan hazahívja, ebben egészen biztos vagyok. Isten, adja, hogy megérhessem azt a napot!

Leonore megcsókolta Brigitte asszony kezét.

• Ha visszatér a lányom, kérlek, kíméletesen mondj el neki mindent. Biztosan érdeklődik majd az édesanyja után, és már nem lehet mesével megnyugtatni. Mondj el neld mindent, - de segíts, hogy ne gyűlöljön meg engem. És ha azután hallok felőle, akár csak egy meleg szót, egy üdvözletet, vagy azt, hogy megbocsát, akkor áldásba foglalom a neved, Brigitte néni.

Az idős hölgy homlokon csókolta Leonorét.

• Nyugodt lehetsz, minden tőlem telhetőt elkövetek' azért, hogy Dagmart kibékítsem veled. Ehhez, persze, idő kell. Lehet, hogy először engem is idegennek érez majd, újra közel kell kerülnünk egymáshoz, de csak óvatosan, ahogy egy fiatal lélekhez lehet. Remélem, a márkinő nem volt rá túlságosan nagy befolyással. Akármilyen élete volt is, a régi jó szíve biztos megmaradt. Ha beszélek vele rólad, azonnal hallasz majd felőlem. Kérlek, add meg a címedet!

• Egyszerűen Villa Leonore, Lugano. Amint beszéltem Rudolffal, visszautazom oda. Még gyászolom a férjemet, de nem bírtam tovább magammal, mindenképpen látni akartam egyetlen gyermekemet. - Pillanatnyi csend támadt. - A fér­jem repülőszerencsétlenség áldozata lett. Az ügynöke sürgő­sen Párizsba hívta. Szeretett volna hamar visszatérni hoz­zám, ezért repülőt bérelt, de lezuhant.

• A második házasságodban megtaláltad azt a boldogsá­got, amelyet kerestél?

Leonore szeme könnybe lábadt.

• Nagyon szerettük egymást, amíg a halál közbe nem szólt. Brigitte néni, a férjem istenített. Hidd el, nemcsak nagy művész volt, hanem nagy ember is. Megérdemelte azt az áldozatot, amelyet érte hoztam.

• Akkor mégiscsak irigylésre méltó, boldog életet éltél, Leonore. Másként is alakulhatott volna, s én nagyon aggód­tam érted. Bizonyára nagyon megviselt, hogy ilyen hamar el kellett veszítened a férjedet.

Leonore megint elsápadt, de erőnek erejével összeszedte magát.

• Nagyon ritka az a boldogság, amely nekünk megada­tott. Talán túl nagy volt ahhoz, hogy hosszú életű legyen. Mindenesetre tizennégy esztendeig boldog feleség voltam, de közben boldogtalan anya. Miután a férjem meghalt, egye­dül maradtam a gyászban, és úgy éreztem, látnom kell a lá­nyomat. S bár nem találtam meg, nem adom fel, és bízom abban, hogy nem fordítja el tőlem teljesen a megvetés. Brigitte néni, szeretném még egyszer megköszönni, hogy megértő voltál velem. Holnap délelőtt felkeresem Rudolfot az irodájában. Kérlek, ne beszélj neki arról, hogy itt jártam. Nem szeretném, ha megtudná, hogy felkeresem, mert bizto­san elutasítana. Az irodájában talán nyugodtabb körülmé­nyek között zajlik le a találkozásunk, mint itt. Szerencsére a szükséges bizonyíték nálam van. Nem kell tovább várnia a bizonyságra, hogy Dagmar az ő lánya. Isten veled, ezer hála a jóságodért.

• Minden jót, Leonore! Isten legyen veled! - búcsúzott el tőle Brigitte asszony meghatottan.

26.

Amikor Rudolf Strasser másnap reggel bement az irodájába, szokás szerint az asztalán várta a beérkezett posta. Egon levele is közte volt. Most is a hivatalos küldeményeket bontot­ta fel először, tekintete azonban újra és újra az Olaszország­ból érkezett borítékra tévedt.

Amikor végre mindent elintézett, maga elé vette unokafivére levelét.

„Kedves Rudolfom!

Különleges alkalom szülte levelet tartasz a kezedben, amely kívánságod ellenére több lesz felszínes beszámolónál. Ez nem mehet így, Rudolf, nem hallgathatok tovább Dagmar ügyében. Betöltötte huszadik életévét, már nem tudom mesékkel kielégíteni a kíváncsiságát. Épp az imént fordult hozzám azzal a kéréssel, hogy írhasson neked. Úgy érzi, titkos akadály választ el benneteket egymástól. Túlságosan értelmes ahhoz, hogy ne mérlegelje a lehetőségeket.

Rudolf, boldog apa lehetnél, hiszen Dagmar nemcsak szép és értelmes, hamm szeretetre méltó és jellemes is. Minden apa boldog volna, ha ilyen lánya lenne. Egyébként, és most jól figyelj, semmi kétség, Dagmar a te gyermeked, mivel napról napra jobban hasonlít rád. Kérlek, öleld végre a szívedre, és hidd el, hogy ő a te lányod! Számomra nem kell több bizonyíték ennél a lélegzetelállító hasonlatosságnál. Miután erről nyomatékosan meggyőztelek, remélem, úgy döntesz, hogy hazahívod Dagmart. Nem mintha szívesen lemondanék a jelenlétéről, hiszen úgy szeretem, mintha a saját gyermekem volna. Tudod, hogy a pénz, amelyet fizetsz érte, nagy szerepet játszik a költségvetésünkben, de akkor sem hallgathatom el tovább, hogy Dagmar szenved az irántad érzett vágyakozástól. Nem hazudhatok neki tovább, amikor rám emeli szomorú tekintetét. Azon kezdett el töprengeni, hogy milyen titok az, ami elválaszt benneteket egymástól. Úgy érzem, a kötelességemnek teszek eleget, amikor arra kérlek, hogy hívd vissza végre a szülői házba.

Arról is be kell számolnom, hogy súlyos betegség gyötör. Komolyan tartanom kell attól, hogy bármikor magához szólít­hat az Úr. Ha pedig én már nem leszek, Dagmar semmiképpen sem maradhat a kastélyban. Feleségem és lányom egészen más, mint ő, sohasem értették meg. Dagmar helye nem itt van, hanem a szülői házban, a te otthonodban. Arcvonásai is azt tanúsítják, hogy a te gyermeked. Kérlek, küzdd le kételyeidet, és ne foszd meg magad tovább kedves, gyönyörű lányodtól!

Ha mégis úgy döntesz, hogy továbbra is távol akarod őt tartani magadtól, akkor keress neki másik helyet, és fedd fel előtte száműzetésének okát. Ebben az esetben arra kérlek, oldj fel hallgatási fogadalmam alól, és engedd meg, hogy kí­méletesen közöljem vele, amit tudnia kell

Annak idején azt mondtad, nem akarod többé látni Dag­mart, ám ha férjhez kívánna menni, személyesen beszélsz jö­vendőbelijével. Itt, a kastélyban azonban sohasem fog tudni férjhez menni, hiszen teljes visszavonultságban élünk. Nagyon aggaszt, hogy a saját lányomnak sem tudom megadni a lehe­tőséget a világjárásra és az ismerkedésre. Neked viszont van pénzed elég. Ha nem akarod hazahívni Dagmart, akkor gondoskodj arról, hogy egy tiszteletre méltó idősebb hölgy beve­zesse a társaságba. Engedd őt vissza Németországba, mert ízig-vérig német maradt, míg feleségem és lányom ereiben olasz vér csörgedezik, és már csak emiatt sem értik meg egy­mást a lányoddal. Még egyszer kérlek Rudolf, szállj magadba, és hozd meg döntésedet! Szeretném, ha megnyugtatóan rendezhetném ezt az ügyet, és nem kellene védtelenül magára hagynom Dagmart, amikor örökre lehunyom a szememet.

Rokoni szeretettel köszöntelek, és kérlek, Brigittének is add át jókívánságaimat.

Unokafivéred, Egon”

Rudolf Strasser hosszasan, égő szemmel, meg-megránduló arccal nézte a levelet, majd az íróasztalára borult, és tenyerébe temette arcát.

• Bizonyságot! Bizonyságot! - nyögte kétségbeesetten.

Felegyenesedett, és újra elolvasta a levelet. Szóról-szóra mondatról- mondatra haladt, s közben töprengett. Felmerült benne egy gondolat, amelyről úgy érezte, porig zúzza. „Ha Dagmar valóban az én lányom, akkor megbocsáthatatlan', bűnt követtem el ellene, hiszen olyan fájdalmat okoztam neki, amelyet soha, de soha nem tehetek jóvá” - gondolta kétségbeesetten. Fejében egyre csak egy szó zakatolt: bizonyságot! Ki szolgáltat nekem bizonyítékot? - marcangolta magát vigasztalanul.

Vajon Dagmar tényleg vágyódik utána, még mindig szereti, noha ő nem törődött vele, s nem írt neki egy kedves szót sem? Ha vér a véréből, akkor meg sem érdemli a lányát. Megadatik-e neki akkora boldogság, hogy felismerje benne gyermekét, s hogy ne kelljen továbbra is gyanakodnia? Talán az ég döntött így, amikor az ő vonásait adta neki.

Rudolf gondolataiba mélyedve ült, amikor megcsörrent a telefon. Werner Falkner érdeklődött, hogy üzleti ügyben beszélhetne-e vele. Strasser azonban képtelennek érezte magát rá.

• Egy óra múlva jöjjön be, kedves Werner, jelenleg egy magánjellegű üggyel vagyok elfoglalva - válaszolta.

A férfi úgy érezte, előbb le kell győznie idegességét. Évek óta azon igyekezett, hogy kiűzze szívéből és környezetéből Dagmart. Nem mindig sikerült elnémítania azokat a hangokat, amelyek a kislány érdekében megszólaltak, de úgy harcolt ellenük, mintha az ellenségei lettek volna. Csak azt a hangot hallotta meg, amely azt hajtogatta, hogy nem szabad viszontlátniuk egymást, mert nem tudná elviselni a találkozást.

Rudolf Strasser ebben az órában is az érzelmeivel harcolt, de most a kétely nem tudta kitörölni szívéből gyermeke iránt, érzett szeretetét. Újra meg újra eszébe villant Egon vallomá­sa, miszerint Dagmar nagyon hasonlít rá. Tanácstalanul jár­kált fel és alá, s észre sem vette, milyen gyorsan múlik az idő. Egon egészségi állapotára gondolt, és arra, vajon miért nem akarja unokafivére, hogy Dagmar a feleségével és a lányával maradjon. Az apát elfogta a nyugtalanság. Mit akart ezzel mondani Egon? Talán a marchesa rossz hatással volt Dagmarra? Vagy nem volt jó hozzá? Rudolfot elfogta az aggodalom, hogy gyermekének hosszú éveken át talán nem volt jó helye Egon házában. A férfi a szívéhez kapott. Rohamosan haladt a hetven felé, és szíve már nem volt egészséges.

Az önmagával folytatott vívódásnak még nem volt vége, amikor belépett Werner Falkner.

• Most már van ideje meghallgatni a javaslatomat, Stras­ser úr?

A cégtulajdonoson látszott, hogy másutt járnak a gondo­latai. Már elfelejtette, hogy magához rendelte Wernert. Összeszedte magát, és megpróbált figyelmesen nézni a fiatal­emberre. A szürke szempár nyíltan, okosan szegeződött rá.

• Egy kicsit összezavarodtam ma, Werner. Attól tartok, nem tudnék az üzletre összpontosítani. De azért foglaljon helyet!

A fiatalember aggódva nézett főnökére. Tudta, hogy az utóbbi időben gondjai voltak a szívével.

• Nincs jó színben, Strasser úr. Ha óhajtja, holnapra ha­laszthatjuk a megbeszélést.

• Nem szükséges. Talán jót tesz, ha egy kicsit eltereli a gondolataimat. Levelet kaptam az unokafivéremtől a lá­nyommal kapcsolatban.

Az idős férfi száján akarata ellenére csúszott ki ez a mon­dat. Látta, hogy Werner elsápad ijedtében.

A fiatalember valóban megijedt. Először azért, mert Ru­dolf Strasser megemlítette a lányát, noha ezt évek óta nem tette, másodszor pedig azért, mert valami belenyilallt a szí­vébe, talán a Dagmarért érzett aggodalom.

• Csak nem érte szerencsétlenség a lányát?

Rudolf Strasser elgondolkozva nézett a fiúra.

• Látom, megrémült. Ezek szerint még nem feledte el a lányomat? - kérdezte elgondolkodva.

Werner elvörösödött.

• Nem, Strasser úr, közülünk senki sem feledte el, noha nem beszéltünk róla, mert nem akartunk önnek fájdalmat okozni. Meglep, hogy ilyen hosszú hallgatás után ma szóba hozta.

Rudolf fürkésző pillantást vetett Wernerre. A fiatalembert valóban megdöbbentette, hogy főnöke, mintha mi sem történt volna, egyszeriben beszélni kezdett a lányáról. Werner gondolatban sokat foglalkozott Dagmarral. Ha az ismeretségi körében élő lányok szép szemeket meresztettek rá - merthogy jó kiállású fiatalember volt, akit szívesen megnéztek a lányok -, önkéntelenül összehasonlította őket egy gyönyörű szempár tu­lajdonosával. A szép Leonore Strasserre gondolt ilyenkor, aki annak idején életében először megdobogtatta a szívét. Eszébe jutott, hogy Dagmarnak ugyanolyan szeme van, mint az édes­anyjának. Vajon belőle is hasonlóan szép és kedves nő vált, mint édesanyjából? És vajon eszébe jut még „Werner úr”?

A fiatalember gyorsan messzire hessegette magától az efféle gondolatokat. Dagmar Strasser azóta felnőtt ifjú hölgy, és bizonyára más fiatalembereken töri a fejét, nem pedig édesapja cégvezetőjén. Nem is sejtette, hogy Dagmar milyen magányos életet él a Consistelli-kastélyban. Csak annyit tudott, hogy a kastély a hegyek között, egy kissé félreeső he­lyen található, de, akárcsak Brigitte asszony, ő is azt hitte, hogy Egon Strasser gyakran hív vendégeket a házába, vagy olykor kirándulásokat tesz hölgyeivel Rómába, Firenzébe, s így az ifjú hölgyeknek alkalmuk nyílik arra, hogy fiatalemberekkel ismerkedjenek meg.

Strasser így felelt:

• Igen, évek óta a nevét sem ejtettem ki, mert nem tud­tam volna beszélni róla. De ne ijedjen meg, Werner, nem érte semmi baj a lányomat. Csak éppen ma emlékeztetett az uno­kafivérem arra, hogy Dagmar betöltötte huszadik életévét, s ez egy kissé összezavart.

• Nem tudta, Strasser úr?

• Nem gondoltam arra, hogy időközben felcseperedett. Maga viszont szemlátomást nem feledkezett meg róla.

Werner elmosolyodott. Örült, hogy Dagmarról beszélhet a lány édesapjával.

• Nem, nem felejtettem el. Nagyon sokat beszélgettünk róla a szüleimmel és Hartmann asszonnyal. Ön előtt azonban még a nevét sem mertük kiejteni, mert éreztük, hogy csak fájdalmat okoznánk. Örömteli meglepetés számomra, hogy most szóba hozta Dagmar kisasszonyt. Bízom abban, hogy nem kell már sokáig magányosnak látnunk önt. Már régóta; ez valamennyiünk titkos óhaja.

Strasser a homlokát ráncolta, Werner pedig megijedt, hogy többet mondott a kelleténél.

Bizonyságot, bizonyságot! - visszhangzott ismét Rudolf gondolataiban a kívánság, és vizsgálódó tekintetet vetett Wer- nerre. Az imént, amikor a fiatalember megrémült, mert azt hitte, baja esett a lánynak, Rudolf agyába szöget ütött egy gondolat: Dagmar és Werner. Nem is tudta elhessegetni többé.

• Szóval mindenki ezt szeretné - mondta elgondolkodva.

• Nem is csoda, Strasser úr. Mindannyian látjuk, hogy szenved a magánytól, és őszintén sajnáltuk érte. Bízunk ab­ban, hogy Dagmar kisasszony minél előbb visszatér közénk.

Rudolf mélyet sóhajtott.

• Még nem tudom - felelte gyorsan. - Valamilyen üzleti javaslata van, Werner? Miről akart beszélni velem?

A fiatalember gyorsan összeszedte magát, és röviden, lé­nyegre törőn előadta javaslatait. Rudolf Strasser valamennyivel egyetértett. Miután Werner befejezte mondandóját, főnöke megragadta a kezét, és szívélyesen megrázta.

• Cégünknél minden kétséget kizáróan ön a hajtóerő, kedves Werner. Mi, öregek, az édesapja meg én egy helyben topognánk, ha ön nem gondoskodna a fejlődésről. Már rég­óta tudom, hogy nyugodt szívvel szabad kezet adhatok ön­nek mindenben. Fiatal kora ellenére helyes döntéseket hoz. Ön egyszerűen zseniális kereskedő, kedves Werner, s a Stras­ser & Fia cég jó kezekben lesz, ha ön igazgatja majd.

Werner szeme felragyogott.

• Büszkévé és boldoggá tesz, Strasser úr. Szüntelenül azon igyekszem, hogy méltó legyek a belém vetett bizalomra.

Egy ideig nem engedték el egymás kezét. Strasser baráti ­pillantást vetett a fiatalemberre.

- Biztosra veheti, Werner, hogy ha valami átsegített a szomorú, nehéz időkön, akkor az nem volt más, mint hogy figyelemmel kísérhettem a fejlődését. Nekem is volt némi részem benne, és büszke vagyok önre, akárcsak az édesapja. Most pedig nem tartóztatom tovább. Ha nem tévedek, Cuxhavenbe megy.

• Igen, Strasser úr, az Angéla éppen befutott, és mindjárt vissza is hajózom vele. így már útközben átnézhetem a fu­varleveleket, hogy a rakományt minél előbb letegyék. Sür­gős a dolog. A hajót gyorsan megrakják újra, és már ki is fut­hat a tengerre.

Strasser bólintott.

• Akkor hát menjen, Werner!

A fiatalember elbúcsúzott, és Rudolf újra egyedül ma­radt. Ismét elővette unokafivére levelét és átolvasta. A lelke ismét bizonyosság után kiáltott. Bárcsak tudhatná, valóban az ő lánya-e Dagmar!

27.

A férfi talán fél órája üldögélhetett egyedül, amikor belépett a titkárnője, és jelentette, hogy egy hölgy szeretne vele sür­gősen beszélni.

Strasser meglepetten felnézett. Nők nemigen látogatták üzleti ügyben.

• Egy hölgy? Közölte a nevét?

• Nem. Azt mondta, a nevének nincs köze a dologhoz.

• Akkor nagyon sajnálom. Árulja el a nevét és látogatá­sa célját, különben nem foglalkozom vele.

• A hölgy sejtette, hogy nem fogadja egykönnyen, ezért arra az esetre, ha elutasítaná, megkért, hogy közöljem, na­gyon sok múlik azon, rászán-e egy negyedórát. Nem végez semmiféle gyűjtést, nem is úgy néz ki, nagyon előkelő a kül­seje: gyászruhát visel.

• Rendben van, vezesse be, de arra kérem, maradjon a közelben. Ha csöngetek, azonnal jöjjön be, és kísérje ki a lá­togatót! Nincs sok időm magánjellegű beszélgetésekre.

A titkárnő távozott, és hamarosan bevezette a gyászruhás Leonore Magnust.

• Minek köszönhetem a látogatását? - kérdezte Rudolf Strasser kurtán.

Leonorénak minden erejét össze kellett szednie, mert a találkozás újra felébresztette benne a bűntudatot. Mélyen megrázta, hogy volt férje erősen megváltozott, sőt megöre­gedett. Az asszony hangja felmondta a szolgálatot, és resz­ketett a keze, amikor fellibbentette fátylát.

A férfi összerezzent, amikor meglátta az arcát.

• Leonore!

A név kiáltásként tört elő mellkasából. Hirtelen olyan gyengeség vett erőt rajta, hogy visszaroskadt a karosszékbe. Úgy látszott, az asszony a segítségére akar rohanni, de végül nem mert egyetlen lépést sem tenni. A férfinak minden ere­jére szüksége volt, hogy visszanyerje önuralmát.

• Ettől megkímélhetett volna, Magnus asszony - jegyezte meg fojtott hangon, s nagy szemeket meresztett a jövevényre.

• Nem, ezt nem lehetett elkerülni, Rudolf. Rögtön elné­zést is kell kérnem, hogy így szólítalak, de nem tudlak más­ként nevezni. Kérlek, hallgass meg, rettentően fontos ügy­ben szeretnék veled beszélni. Felkerestem Brigittát, mert na­gyon vágytam már arra, hogy láthassam gyermekemet, ha csak távolról is. És akkor megtudtam... szóval Brigitte min­dent elmesélt. Rudolf, nem mondhatok mást, mint hogy te vagy a gyermekem édesapja.

A férfi holtsápadt lett, és megkapaszkodott széke karfá­jában.

• A gyermeked apja? Brigitte elárulta, miért küldtem el Dagmart? - kérdezte rekedten.

• Igen, Rudolf, ezért vagyok itt. Bevallom nyíltan, egy pillanatra felmerült bennem a gondolat, hogy kihasználom kételyeidet, és örökre megszerzem magamnak Dagmart. Elég lett volna hozzá egy kis hazugság, és a lányom örökre az enyém lehetett volna. Nem is sejted, az évek során meny­nyire vágyakoztam utána, ezért most csábítónak éreztem, hogy magamhoz vegyem. Mégis legyőztem önző vágyamat. - Már eljátszottam azt a jogomat, hogy a lányom velem lehessen. De te is ugyanezt tetted, Rudolf, mert ellökted magadtól a bizalmatlanságoddal. Hát nem érezted, hogy Dagmar a te lányod? Azt hiszed, itt hagytam volna neked, ha a máso­dik férjem lett volna az apja? Ó, nem! Csak azért hagytam nálad, mert úgy gondoltam, a te felügyeleted alatt biztonság­ban lesz, és mert nem akartam, hogy teljesen egyedül ma­radj. Nem sejtettem, hogy éppen te teszed magad magányos­sá, s ellököd gyermekedet csak azért, mert nem tudod elhin­ni, hogy a tiéd. Még arra sem vetted a fáradságot, hogy meg­kérdezz. Eloszlattam volna a kétségeidet, és szegény gyer­meknek nem kellett volna száműzetésben felnőnie.

Az asszony szavaiból áradó mélységes fájdalom felka­varta a férfit, de végül erőt vett magán.

- Talán hinnem kellett volna neked azután, amit ellenem elkövettél? - kérdezte.

Leonore lehajtotta a fejét.

• Bizonyára nem hittél volna, ha nem lettek volna bizo­nyítékaim. Isten a tanúm arra, hogy nem csaltalak meg. Hű­séges voltam hozzád, amíg nem találkoztam újra azzal az emberrel, akit szerettem. Nem tudtam egyedül hagyni őt sze­relmében. Mindaddig azonban, amíg a feleséged voltam, egy ujjal sem nyúlhatott hozzám. Azért hagytalak el, mert nem akartam szégyent hozni rád, nem akartam másé lenni, amíg a te házadban lakom. Tisztességesen mentem el tőled. De most sem várom, hogy csak úgy higgy nekem. Hálát adok az égnek, hogy be tudom bizonyítani az igazamat.

A férfi perzselő tekintettel fürkészte Leonore még min­dig nagyon szép, valaha imádott arcát.

• Be tudod bizonyítani? Bizonyítékod van arra, hogy Dagmar az én lányom?

• Igen. Azért vagyok itt, hogy másodszorra is megaján­dékozzalak a gyermekeddel. Bízom abban, hogy így jóvátehetem, amit elkövettem ellened.

Strasser hosszasan nézte az asszonyt. Érezte, hogy hinnie kell szavainak. Nem tudta levenni a szemét arcáról, amelyen fiatalság helyett immár érett báj és kedvesség virágzott.

Leonore néhány levelet vett elő táskájából, és a férfi elé tette az asztalra.

• Carol Magnusszal csak évekkel azután találkoztam új­ra, hogy Dagmar megszületett. Lányunk a házasságkötésün­ket követő tizenegyedik hónapban jött a világra. Carol Magnust az eljegyzésünk után két héttel a rigai szimfoniku­sok szerződtették első hegedűsnek. Ez volt az első állandó munkahelye. Nem keresett jól, mégis évekig ott maradt, s egyetlen napra sem hagyta el Rigát a fellépések miatt. Ezek­ben az években mindössze három levelet kaptam tőle, s most mindet elhoztam neked. Elolvashatod őket, nem sérted meg vele a halottat. Ha élne, ő maga ajánlaná fel.

A férfi megrendülten nézett Leonoréra.

• Özvegy vagy?

• Igen, és nem akarom részletezni, mennyire megvisel férjem elvesztése. Miután eltemettem, első utam a gyerme­kemhez vezetett. Olvasd el ezeket a leveleket, Rudolf, s meg­látod, mennyire szenvedett Carol Magnus attól, hogy nem lettem az övé, hanem máshoz mentem feleségül. Az egyik le­vél Dagmar születése után érkezett. Egy újságban megjelent a hír, hogy gyermekünk született. Kitört belőle a fájdalom, hogy nem ő, hanem egy másik férfi a gyermekem apja. Ol­vasd el magad, mennyire irigyelt érte. Csak négy évvel Dagmar születése után tért haza Rigából. Talált egy támogatót, aki hitt a művészetében, és a pártfogásába vette. Dagmar már elmúlt ötéves, amikor viszontláttam. Akkor vette kezde­tét az önmagammal folytatott küzdelem, a harc a régi szen­vedély, a kötelesség és az anyai szeretet között. Végül belát­tam, túl gyenge vagyok ahhoz, hogy visszaverjem ostromát. Tudtam, hogy el kell mennem vele, ha nem akarok szégyent hozni rád. Most már mindent tudsz, Rudolf. Csak olvasd el a leveleket, s ha még ez sem győz meg, ellenőrizd Rigában, hogy igazat beszéltem-e, és hogy a levelek igazat írnak-e. Aztán hívd haza gyermekedet, és engedd, hogy bearanyozza öreg napjaidat. Ha majd elolvastad a leveleket, és nem lesz már rájuk szükséged, küldd vissza őket nekem. Brigitténél megvan a címem. Még ma visszautazom Luganóba, jelenleg ott lakom. Kérlek, üzenj Brigittével, ha már Dagmar vissza­tért a szülői házba.

Rudolf Strasser arca elé kapta kezét, s mélyen megren­dülve ült karosszékében. Most már levél és bizonyíték nél­kül is hitt az asszonynak, s az a tudat, hogy a saját vérét, a gyermekét száműzte, mindennél jobban elkeserítette.

Hosszú percekig ült így. Leonore szíve megtelt részvét­tel, de nem mert közeledni Rudolfhoz, pedig szívesen meg­simogatta volna a haját. Ám elindulni sem tudott, amíg azt nem látja, hogy volt férje összeszedte magát.

A férfi végre felemelte fejét, és szomorúan így szólt:

• Tedd el a leveleidet, Leonore, nem akarom elolvasni őket. Hiszek neked. Azt is tudom már, hogy nem hibáztat­hatlak jobban, mint önmagamat. A gyermekemmel szembe­ni bizalmatlanságom nem kisebb bűn, mint a tiéd volt. Sze­gény Dagmarnak kellett megbűnhődnie a mi vétkeinkért. Nagyra becsülöm, hogy elhoztad számomra a bizonyságot, és visszaadtad lelkem békéjét. Valamennyien bűnösök va­gyunk. Tudnom kellett volna, hogy egy húszesztendős lány nem lehet boldog egy csaknem ötvenéves férfi oldalán. Bocsáss meg nekem, ahogyan én is megbocsátok neked. Ha Dagmar hazajön, majd mesélek neki az édesanyjáról, még­hozzá úgy, hogy megbocsásson, és boldogan újra magához öleljen. Nem akarom önző módon teljesen kisajátítani, majd találunk valami megoldást, amellyel mindketten elégedettek leszünk. Tedd el a leveleidet, Leonore, s kérlek, hagyj ma­gamra! Túl sok minden zúdult rám ma. Valahogy meg kell birkóznom vele.

Az asszony eltette leveleit.

• Köszönöm, hogy hiszel nekem, és hogy megbocsátasz. Nekem nincs mit megbocsátanom neked. Hálásan köszö­nöm, hogy nem sározol be a lányom előtt, és hozzájárulsz ahhoz, hogy találkozhassam vele. Isten áldjon, Rudolf!

Leonore tétován kézfogásra nyújtotta a kezét. A férfi azonnal elfogadta. Sokáig álltak így egymással szemben, el­merülve a másik tekintetében. Egyszeriben minden keserű­ségük elszállt. Leonore lassan visszahúzta a kezét, és csend­ben távozott. Újra leengedte gyászfátylát.

Rudolf Strasser még sokáig ült mozdulatlanul, s vissza­gondolt az iménti eseményekre. Legszívesebben azonnal írt volna Egonnak, de keze annyira reszketett, hogy el kellett halasztania a levélírást, amíg meg nem nyugszik. Hívatta ré­gi barátját, Hermann Falknert, és meggyónta neki a múltat. Elmesélte, hogy milyen kételyek kezdték kínozni, és azt is, hogy lányát, akiről azt hitte, nem az övé, örökre száműzni akarta a szülői házból. Beszámolt arról, hogy az imént nála járt a volt felesége, és eloszlatta kételyeit.

Hermann Falkner mély megrendüléssel hallgatta főnöke vallomását, és megpróbált lelket verni az összetört férfiba.

• Még nem késő, kedves Strasser úr, hogy jóvátegye, amit elkövetett, és örüljön gyermekének, noha az elmúlt éveket nem lehet már visszahozni. Szívből örülök, hogy vég­re viszontláthatja a lányát.

Strasser felemelte a kezét.

• Kedves barátom, ezennel felhatalmazom, hogy mesél­je el feleségének és fiának, amit tőlem hallott, és mondja meg nekik, hogy a lányom hamarosan hazajön. Véget vetek a titkolózásnak. Werner örülni fog, ha meghallja, hogy Dagmar hazajön, nem gondolja? - kérdezte már-már moso­lyogva, és fürkésző pillantást vetett Falknerra.

A férfi gyanútlanul bólintott.

• Szerintem is. Nem múlt el úgy nap, hogy ne említette volna meg Dagmar kisasszonyt. Azt mondta, bárcsak haza­jönne, mert akkor ön sem lenne annyira egyedül.

Úgy látszott, mintha Strasser még valamit akart volna mondani, de végül másként döntött.

• Most hazamegyek, és megmondom az unokanővérem­nek, hogy kételyeim eloszlottak, s Dagmar hamarosan haza­jön. Az a jóságos, drága lélek velem viselte a terheket, s le­győzte szívében a gyerek utáni vágyakozását. Nagyon fog örülni a hírnek.

28.

Dagmar lázas izgalommal várta, hogy édesapja válaszoljon Egon bácsi levelére. Csak nehezen tudott nyugalmat erőltet­ni magára. Úgy érezte, most végre magyarázatot kap kérdé­seire, amelyeken már annyit tépelődött.

A nagybácsi állapota, sajnos, napról napra rosszabbodott. Már annyira legyengült, hogy a szobáját sem tudta elhagyni. Dagmar szinte el sem mozdult mellőle, mert sem felesége, sem lánya nem törődött vele. A betegápoláshoz több türe­lemre és önfeláldozásra volt szükség, mint amennyi e két ön­ző nőben megvolt. Nagyon is rendjén valónak találták, hogy Dagmar feláldozza magát a betegért, és állandóan vele van. A lány olykor le sem vetette ruháját, csak végigfeküdt a dí­ványon, hogy azonnal szaladni tudjon, ha Egon bácsinak szüksége lesz rá. Nagybátyja határozott kívánságára naple­mente előtt azért mindennap sétált egy keveset a parkban.

• Nem teheted kockára a saját egészségedet, gyermekem, már így is túlságosan igénybe veszem a szolgálataidat - mondogatta neki Egon.

Késő délután volt, amikor Dagmar sétálni indült a park széles, ápolatlan útjain. Nemsokára összetalálkozott Elená­val, aki kivételesen egyedül indult sétálni, mivel édesanyját fejfájás kínozta.

Elena gúnyos pillantást vetett Dagmarra.

- Nocsak, a jóságos szamaritánus sétálgat, ahelyett hogy a beteget ápolná?

- Tévedsz, Elena. Egon bácsi volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy jöjjek ki egy kicsit a szabad levegőre. Különben sohasem hagynám egyedül. Nagyon aggódom érte.

• Butaság, a papa egyáltalán nem beteg, csak keveset mozog, ezért legyengült - mondta Elena fagyosan.

- Sajnos, tévedsz, Elena, attól félek, édesapád sokkal be­tegebb, mint te és édesanyád gondoljátok.

• Akkor hívatná az orvost. De nem teszi, mert tudja, hogy a doktor úgysem találna semmit.

• Tévedsz, csak azért nem hívatja, mert tudja, hogy nem tud segíteni rajta, és mert meg akarja takarítani a gyógykeze­lés költségét, hogy nektek ne kelljen lemondanotok semmiről.

• Ó, Dió mio! Ha látnád magadat, ahogy a jámborság dicsfényében tetszelegsz! Azt hiszed, jól áll?

• Nem tetszelgem semmi olyasmiben, ami nem az enyém. De sohasem tudnék olyan szívtelenül beszélni apám­ról, mint te - felelte Dagmar, s igen dühös pillantást vetett Elenára.

Unokatestvérét elöntötte a pulykaméreg.

• Ne légy szemtelen, kedvesem!

• Nem vagyok szemtelen. De most, hogy végre egyedül vagyunk, megmondom: édesapád nagyon szenved, mert nem vagy kedvesebb hozzá.

Elena felhorkant.

• Mit képzelsz magadról, hogy így beszélsz velem?

Dagmar nyugodtan viszonozta a másik lány haragos, gő­gös pillantását.

• Csak édesapád érdekében mondtam, amit mondtam, s egy kicsit a tiédben is. Életed végéig kínozni fog a lelkiismeret-furdalás, ha édesapád belehal a betegségébe, te pedig egyetlenegyszer sem mutattad ki, hogy szereted és sajnálod.

• Semmi közöd hozzá, szemtelen.

• Te pedig szívtelen perszóna vagy - válaszolta Dagmar nyugodtan, határozottan.

• Mit képzelsz? Hogy merészelsz perszónának nevezni? Elfelejted, kivel beszélsz. Én Consistelli márkinő lánya va­gyok.

• Megint tévedsz. Te signora és signor Strasser-lánya vagy.

Elenának elfogyott a türelme, haragjában minden óvatos­ságról megfeledkezett.

- Hát te ki vagy? Fattyú, szégyenben fogant zabigyerek. Apád, akit mindig emlegetsz, nem is az apád, kitagadott a házából, mert látni sem bírt. Miután az a tisztességes anyád összeszűrte a levet egy hegedűssel, a volt férje elkergetett a házából. Jóságában nem akart nincstelenül az utcára rakni, ezért ideküldött, és az örökségből sem zárt ki. Papíron még mindig a lányának számítasz, noha mi vagyunk a jogos örö­kösei. Elvitathatnánk a vagyonodat, és meg is tennénk, ha a papa nem venne a védelmébe. Elvetted tőlünk a vagyonun­kat, ezért gyűlölünk, a mama is és én is, mindketten gyűlö­lünk. Most már tudod végre, te szégyentelen. És ne meré­szelj többé így beszélni Consistelli márkinő lányával!

Dagmar dermedten állt. Úgy érezte, jótékony fátyol hullt le a szeme elől, s egyszeriben minden borzalmat tisztán látott. Minden, ami annyi éven át kínozta, amit nem tudott megérte­ni, e pillanatban fájdalmasan megvilágosodott előtte.

A gondolatok egymást kergették agyában. Látta apja ko­mor arcát és kedvetlenségét, miután anyja elment a házból. Eszébe jutott, hogy senki sem beszélhetett az anyjáról többé a jelenlétében. Megértette, miért száműzték, és azt is, hogy soha többé nem térhet haza. Reménye, hogy valaha is vi­szontlátja otthonát, most végleg szertefoszlott. Fájdalom és mély kétségbeesés lett úrrá rajta. Fénytelen szemmel, halott­sápadt arccal nézett az előtte pöffeszkedő Elenára. Végül re­megő kézzel megtörölte könnyes szemét.

• Ez igaz, mindez igaz volna, Elena?

A másik lány elbizonytalanodott, mert eszébe jutottak apja intelmei. Végül rávágta:

• Persze hogy igaz! Hogy találhatnék ki ilyesmit? Kizá­rólag magadat hibáztathatod, hogy a szemed közé vágtam, te ingereltél fel. A papa nem akarta, hogy megtudd, mert sike­rült benne szánalmat ébresztened. De úgy igaz, ahogy itt ál­lok előtted. Már régóta a nyelvemen van, alig vártam, hogy az arcodba vághassam.

Dagmar ajka keserű mosolyra húzódott.

• Azt elhiszem, hogy alig vártad. De most már közölted végre, s habár szíven ütött, amit mondtál, hálás vagyok érte, mert így legalább sok minden megvilágosodott előttem. Most már tudom, miért száműztek, miért átkoztak ki az ott­honomból.

Dagmar átkarolta egy fa törzsét, és nekitámasztotta arcát. Elena kivételével mindenki mást meghatott volna e fájdal­mas és szomorú mozdulat. De unokatestvére csupán attól tartott, hogy édesapja megszidja majd, mert eljárt a szája. Vigyázott azonban, nehogy Dagmar észrevegye aggodalmát.

• Szaladj csak a papához, és panaszold el neki, hogy mindent elmondtam! De ne csodálkozz, ha felizgatja magát. A következményekért neked kell viselned a felelősséget - mondta ravaszul.

Dagmar lassan feléje fordult, és úgy nézett rá, hogy Elenának el kellett fordítania tekintetét. Pillantása olyan volt, mint egy halotté, mégis sokatmondó.

• Nyugodt lehetsz, nem izgatom fel beteg édesapádat. Kérlek, szólj neki, hogy hirtelen rosszul lettem, és ma már nem megyek vissza hozzá. Különben biztosan észrevenné rajtam, hogy valamit rejtegetek előle. És maradj mellette, amíg vissza nem jövök! Boldog lesz, ha törődsz vele. Kér­lek, légy hozzá kedves! Most nem lehetek mellette, egyedül kell maradnom.

Az utolsó szavakat Dagmar szinte már kiáltotta. Elenged­te a fát, és visszasietett szobájába. Miután becsukta maga mögött az ajtót, minden ereje elhagyta, és a hideg márvány­padlóra omlott.

A lány sokáig feküdt mozdulatlanul. Képtelen volt gon­dolkodni, csupán e néhány szó visszhangzott a fejében: „Fattyú, szégyenben fogant zabigyerek.” Elena hangja a szí­vébe mart, gyűlölködő arckifejezése újra megjelent előtte.

A hallottak lassan ölő méregként marcangolták Dagmar lelkét. Csak órák múlva sikerült annyira összeszednie magát, hogy felálljon a padlóról. Mindjárt bele is huppant egy ka­rosszékbe, mert térde nem bírta el. Zaklatott gondolatai visszakalandoztak a múltba, és az imént hallottak fényében át­értékelődött minden. Látta magát a „szülői házban”, ahogy ott fekszik fehér ágyacskájában, fölötte a csipkés égbolt és a világoskék mennyezet, látta apját és anyját, ahogy összeölel­kezve állnak az ágya előtt, és gyengéd szeretettel néznek rá. Látta szép, divatos édesanyját, ahogy játszott vele, ahogy tréfálkozva ruhát varrt Liza babának - aztán sírva fakadt, ahogy annyiszor, ha magához ölelte. Végül egy nap eltűnt, s apja komor és elutasító lett. Már nem becézte, nem simogatta, látni sem akarta. Anyjáról nem volt szabad többé beszélni. S azon a napon, amikor Dagmar meglátta a napfényt, apja ezt kiáltotta: „Nem bírom tovább.” Dagmar most már tudta, mi az, amit nem tudott elviselni: nem tudott harag és gyűlölet nélkül nézni rá.

Brigitte néni azt mondta, hogy feltétlenül iskolába kell mennie. Az asszony kedves és jó volt hozzá, pedig akkor már tudnia kellett, hogy ő egy szégyenben fogant zabigyerek. Édes, jó Brigitte néni! Egon bácsi pedig eljött érte és magával hozta. Világosan emlékezett arra, hogy apja nem is búcsúzott el tőle, hagyta elmenni anélkül, hogy még egyszer ránézett volna. Csak Werner úr jött el, a kedves, jó Werner úr, és csokoládét meg virágot hozott neki búcsúzásul. A kar­jába vette, és őszinte sajnálattal nézett rá.

Szegénykém - mondogatta neki akkoriban Werner úr, többek között akkor, amikor a kerti házban babázott vele. Szegénykém - még most is hallotta a hangját. A fiú tudta, miért nevezi szegénykémnek, csak ő volt még olyan kicsi, hogy nem értette. Werner úr is szerette, igen, ebben biztos volt, szerette és sajnálta, amiért szégyenben fogant, és nem volt sem apja, sem anyja. Szegénykém!

Az emlékezés erre az édes-jóságos „szegénykémre” leol­dotta az átkot, amely vaspántként fogta össze Dagmar fiatal, érző szívét. Szeméből végre előtörtek a könnyek, és elmos­ták a boldog jövőbe vetett minden reményét. Lelkében csak a mérhetetlen hála maradt Werner úr, Brigitte néni és Egon bácsi iránt, akik jók maradtak hozzá akkor is, amikor apja el­taszította magától.

Mennyire fájt úgy gondolni az apjára, mint egy idegenre! Annyira szerette, sőt még most is szereti. Lelkében mély együttérzés ébredt iránta, mert megérezte, hogy a férfi men­nyit szenvedett. Amíg csak él, édesapjaként fogja szeretni, még ha ő lemondott is róla. Most már tudta, mi lesz a válasz arra a levélre, amelyet Egon bácsi írt az apjának, hogy jósá­gában még egyszer szóljon az érdekében. A válasz így hang­zik majd: „Soha többé nem akarom látni azt a gyereket, aki nem az enyém, és csak csalás árán viseli a nevemet.”

Dagmarnak eszébe jutott édesanyja is. Egy zenésszel ment el. Vajon az a zenész az édesapja? Ó, milyen védtelen és nyomorúságos teremtés is ő! Apja és anyja elhagyta, az a férfi pedig, akit eddig édesapjának hitt, és akinek a nevét vi­seli, kegyelemből gondoskodik róla, talán csak azért, mert törvény szerint az ő gyermeke. A neve miatt még az örökö­sévé is képes megtenni. De ő soha, de soha nem fogadja el ezt az örökséget, Elena és az anyja nyugodtak lehetnek, le­gyen az övéké, ő sohasem fogja elvitatni tőlük. Mit érdekel­te őt a vagyon? Hiába a pénz, ezen a napon koldusszegénnyé vált örök életére. Elvesztett mindent, ami egy ember életé­ben a legfontosabbnak számít. Milyen jelentéktelennek lát­szott emellett a vagyon elvesztése!

Dagmar túlságosan tapasztalatlan volt ahhoz, hogy meg­értse, milyen fontos szerepet játszik a pénz az emberek éle­tében. Azt nem tudta, hogy pénzzel a legnagyobb kínok is könnyebben viselhetők el. Soha életében nem volt egyetlen garasa sem. Ugyan, mit kezdett volna a pénzzel ebben az elhagyatott kastélyban? Nagy bajában, száműzetésében és megvetettségében mindezt jelentéktelennek érezte.

Órákon át fogva tartotta a kétségbeesés, nem merte el­hagyni szobáját. Senkihez sem fordulhatott bátorításért, nagybátyja volt az egyetlen ember, aki szerette. Neki beszél­hetett azonban legkevésbé a bánatáról, mert tudta, felizgatná Elena szívtelensége. A súlyosan beteg embert kímélni kellett.

Dagmar bízott abban, hogy Elena az apja mellett van, és gondját viseli. Valójában hálás lehetett unokanővérének. Most végre tisztán látott, és felkészülten várhatta a választ Egon bácsi levelére. Ahhoz azonban túlságosan döbbent és kábult volt, hogy a jövőjén gondolkozzon.

Beköszöntött az éjszaka. Dagmar még mindig a nyitott ablaknál ült. Odakinn a park fái felett megjelent a hold, és beragyogta fényével a csillagos égboltot. Éles körvonalaik­kal kivehetők voltak a ciprusok, amelyek sötét piramisok­ként emelkedtek a virágzó bokrok fölé. A csodálatosan ün­nepélyes képnek a magas falkerítés vetett gátat. Dagmar úgy érezte, olyan a park, mint egy temető, amelyet börtönfal vesz körül. Összeborzadt, és könnyes, szomorú szemmel nézett fel az égboltra.

„Elhagyatottak és elesettek oltalmazója, miért vagyok olyan, mint a fáról lehullott levél, amelyet elsodor a szél, és megforgat a porban? Mit vétettem, hogy így kell szenved­nem? Hol van az édesanyám? Valóban olyan érzéketlen és szívtelen lett volna, hogy magamra hagyott annak a férfinak a házában; akit megcsalt? Tudom, hogy régen szeretett, igen, gyengéden becézett, édes kicsi lányának nevezett. Az én édes, szépséges anyukám csaló volna? S ki az apám? Kié va­gyok, kihez tartozom? Senkihez. Teljesen egyedül vagyok a világon, annak a férfinak a kegyelmére és irgalmára utal­va, akit anyám megcsalt, akit eddig édesapámnak neveztem, és aki annyira kedves volt szívemnek. Mennyei Atyám, ho­gyan viseljem el az életet, miután fellebbentették szemem elől a fátylat? Eddig is magányos és szomorú volt az életem, s most még nagyobb bánat vár rám. Kérlek, Uram, végy en­gem magadhoz, oltsd ki életemet, mert nem tudom, minek éljek még ezen a földön.”

A lány az ablakpárkányra fektette karját, és ráhajtotta fe­jét. Ezen az éjszakán le sem feküdt, csak csendben üldögélt az ablaknál, és a végtelenbe bámult. Remegve fülelt, amikor elrepült egy-egy éjjeli madár, vagy amikor a szellő megérin­tette arcát.

29.

Elena, miután elvált Dagmartól, szorongva nyitott be édes­anyjához, és elmesélte neki, mi játszódott le köztük. Termé­szetesen önmagát jó fényben tüntette fel.

• El sem hiszed, mama, milyen mérhetetlenül durván és szemtelenül viselkedett velem. Nem tűrhettem tovább, egy­szer végre ki kellett tálalnom neki.

Caterina asszony szeme izzott a dühtől.

• Nincs miért szidalmazzalak, Elena, már nekem is sok­szor a nyelvemen volt az igazság. Dagmar gyakran olyan büszkének és erényesnek mutatja magát, hogy az embert el­önti a pulykaméreg. Megérdemelte, hogy rendreutasítsd, és végre megmondd neki, hogy tulajdonképpen kicsoda. De ha a papa megtudja, lesz ribillió. Nevetséges, mekkora felhaj­tást csinál körülötte. Mi ketten már nem is számítunk neki. Az egész napját vele tölti.

Caterina asszony elfelejtette, hogy önszántukból adták át Dagmarnak a betegápolás nehéz feladatát, s bebeszélték ma­guknak, hogy Egon nem is olyan beteg, mint amilyennek mu­tatja magát. Véleményük szerint csupán erótlen és lusta volt. Mivel nem maradt ágyban, és nem követelte állandóan az or­vost, úgy gondolták, csak játszik a betegség gondolatával.

Hajdan Caterina szerelmes volt férjébe, amíg a férfi a csi­nos, divatos gavallér szerepében tetszelgett előtte. A szere­lem azonban kialudt, mihelyt Egon nem tudott olyan fény­űző életet nyújtani neki, amilyet várt tőle. Úgy érezte, férje becsapta. Az asszony nem vette figyelembe azt a tényt, hogy vagyonuk elvesztésének az oka elsősorban az ő mértéktelen költekezési mániája volt. Mindenért egyedül a férjét hibáz­tatta. Ha átlagos, polgári származású német letére vette magá­nak a bátorságot, és feleségül kért egy Consistelli márkinőt, akkor kötelessége, hogy élete végéig fényűző életkörülmé­nyeket teremtsen neki.

Maga és a lánya ellen elkövetett bűnténynek minősítette Caterina, hogy férje nem igyekezett minden eszközzel elvi­tatni Dagmar örökségét, amely tulajdonképpen őket illette. Nagyon ügyesen tudott szem elől téveszteni olyan részlete­ket, amelyek nem voltak összeegyeztethetők óhajaival. Így például azt sem vette figyelembe, hogy Dagmar nagyon ha­sonlít mind Elenára, mind a saját édesapjára, s ez azt bizo­nyította, hogy Rudolf Strasser törvényes lánya. Számára Dagmar fattyú maradt, mert annak akarta látni.

Ha Egon hajlandó lett volna részt venni abban a cselszö­vésben, hogy Dagmart megfosszák örökségétől, bizonyára visszanyerte volna tekintélyét felesége előtt. De mivél erre nem került sor, sőt, amikor csak tehette, pártját fogta Dagmar­nak, Caterina szemében elvesztette minden létjogosultságát.

S bár az asszony még magának sem vallotta volna be soha, egy ideje már a halálát várta, hogy ezáltal végre szabaddá váljon az út Dagmar örökségének megkaparintása felé. Eköz­ben meg sem fordult a fejében, hogy bűntényt tervez, egy­szerűen bebeszélte magának, hogy csak a jogainak igyekszik érvényt szerezni. Caterina asszony forróvérűsége hideg, szá­mító észjárással és hihetetlen kegyetlenséggel párosult. Ké­pes lett volna bárkit és bármit megsemmisíteni, aki vagy ami az útjába került.

A jólét, a fényűzés utáni mohó vágyakozásában a nő ta­lán még a gyilkosságtól sem riadt volna vissza, ha biztosra veheti, hogy elkerüli a büntetést. Terveiben többször is fog­lalkozott már e gondolattal, de attól félt, hogy tette előbb- utóbb kiderülne. Csupán a büntetéstől való félelme riasztot­ta vissza sötét tervétől, nem pedig holmi erkölcsi megfonto­lás. Újra meg újra eszébe jutott a terv, amelyet Elenával és Mariettával közösen eszeltek ki. Azzal, hogy a lányok szere­pet cserélnének, nem követnének el bűntényt, csak kijavíta­nák, amit a sors elhibázott.

Sem ő, sem Elena nem érzett sajnálatot Dagmar iránt. Boldoguljon, ahogy tud azzal a gondolattal, hogy nem más, mint szégyenben fogant, törvénytelen gyerek, és tulajdon­képpen még az élethez sincs joga. Caterinának eszébe jutott, hogy ha csakugyan végrehajtják a szerepcserét, csak meg­könnyíti a dolgukat az, hogy a lány értesült az igazságról. Dagmar nem okoz nehézséget most, hogy tudja, nem formál­hat jogot Rudolf Strasser vagyonára. Anya és lánya görcsö­sen kapaszkodott ebbe a gondolatba.

Elena így válaszolt anyja szavaira:

• Ne aggódj amiatt, hogy Dagmar elfecsegi a történteket a papának. Mondtam neki, hogy felesleges öt felizgatnia, és ha mégis megteszi, ő lesz a felelős állapotának romlásáért. Ő pedig hallgatást ígért.

Caterina asszony fellélegzett.

• Nagyszerű. Jobb, ha a papa nem értesül semmiről.

Elena ezután bement apjához, s közölte vele, hogy

Dagmarnak megfájdult a feje, s visszavonult a szobájába.

• Ma velem kell beérned, papa. Nem lesz kellemes, mert nem vagyok ügyes betegápoló. A mama meg én különben sem hisszük, hogy komolyan beteg vagy - mondta nevetve.

Egon Strasser furcsán nézett lányára.

• Szóval azt hiszitek, hogy csak színészkedem? Igazatok van, nem kellemes a betegségre gondolni. Legszívesebben magam sem vennék tudomást róla. Egyébiránt megnyugod­hatsz, nem foglak fárasztani. Tudom, számodra nagy áldo­zat, hogy néhány órát itt tölts velem.

Elena tudta, hogy tiltakoznia illik.

• Szívesen vagyok melletted, de ha Dagmar itt van, feles­legesnek érzem magam.

A férfi fáradtan elmosolyodott.

• Ugye, semmi komoly baja nincs Dagmarnak? - kérdez­te aggodalommal a hangjában.

- Nincs, csak a feje fáj.

A válasz nem győzte meg a férfit. Nem vallott Dagmarra, hogy egy kis fejfájás miatt elhanyagolja kötelességét. Már régóta aggasztotta, hogy ápolása túlságosan igénybe veszi a lányt, mégsem volt elég ereje ahhoz, hogy elküldje maga mellől, mert jelenléte vigasz volt öreg szívének.

Egon szótlanul maga elé meredt. Ha soraival sikert ér el Rudolfnál, akkor Dagmar hamarosan elhagyja a kastélyt, és senki sem lesz, aki odaadóan ápolná. Fátyolos szemmel lá­nyára pillantott.

Elena elővett egy könyvet, és elmélyülten olvasott. Nem törődött a beteggel, nyilván úgy gondolta, az is elég, ha ott van vele. Egon elszomorodott. Milyen más volt, amikor Dagmar ápolta! Leste minden kívánságát, körülvette kedves­ségével, megigazította párnáját, hideg italt hozott, felolva­sott neki, vagy csak egyszerűen elcsevegett vele. Minden cselekedetét a szeretet és a gondoskodás hatotta át. Milyen különböző ez a két lány, hiába hasonlítanak külsőleg némi­képp egymásra. Egon maga sem tudta, tulajdonképpen miben rejlik a hasonlatosság kettejük között. Dagmarnak egészen másmilyen volt a szeme, mint Elenáé. Dagmar pillantása jó­ságos volt, mély érzésű és okos, Elenáé viszont tüzes, mégis fagyos, mint anyjáé. Dagmar arcán lelki nemesség, tisztaság és jámborság tükröződött, míg Elenáét kevélység és lélekte- lenség hatotta át.

A férfi felsóhajtott. Lánya felpillantott a könyvből.

• Kérsz valamit, papa?

- Nem, köszönöm. Nem akarlak zavarni az olvasásban - mondta a beteg kesernyés szájízzel.

Óriási különbség volt a két lány között. Elena megteszi ugyan, amire kéri, Dagmar viszont kitalálja. és azonnal telje­síti is kívánságait.

Egy idő múlva Caterina asszony is benyitott a betegszo­bába. Szokása szerint egy ideig összevissza fecsegett Egon­nak mindenféléről, felseperte a szobát, kinyitotta az ablako­kat, huzatot zúdítva ezzel a betegre. A nő újabban használt erős parfümjét a beteg nagyon kellemetlennek találta, s el­fogta a rosszullét.

A férfi nem szólt egy szót sem. Tudta, hogy Caterina el­ismerő szóra vár, mert volt olyan kegyes, és egyszer bekuk­kantott hozzá. Azonnal sértetten kirohanna, ha közölné vele, hogy kellemetlennek találja parfümjét, vagy hogy zavarja a huzat. Márpedig Egon kimondhatatlanul vágyott a nyuga­lomra és a békességre.

A férfinak sohasem voltak sem mély érzelmei, sem kima­gasló emberi erényei. Okos, következetes neveléssel azonban értékes embert lehetett volna faragni belőle. Mivel azonban szülei mérhetetlenül elkényeztették, és túl hamar lett hatal­mas vagyon birtokosa, könnyelműen eltékozolt mindent. Nem maradt semmije, csak a jó szíve. Amíg gazdag volt, má­sok alaposan ki is használták. Sokan folyamodtak hozzá se­gítségért, míg végül neki magának sem maradt semmije.

Amikor megváltozott a helyzete, panaszszó nélkül átadta magát megérdemelt sorsának, és boldog volt, hogy legalább van hol laknia. Örök életében felszínes maradt, de talán azért, mert nem volt senkije, akivel megjárhatta volna az élet mélységeit.

Amióta azonban magához vette Dagmart, és a lány az ő védelme alatt állt, Egon teljesen megváltozott. Cselekedeteit már nem a felületesség jellemezte, ahogy fiatalkorában, ha­nem nyitott szemmel kezdte nézni az embereket és az őt kö­rülvevő világot.

Ehhez nagyban hozzájárult Dagmarhoz fűződő viszonya is. A lány kedvesen kézen fogta, és olyan utakra vezette, amelyekről régen azt hitte, neki nem nyílik ott virág. A fia­tal lány mély lelkisége akaratlanul is hatott rá. Egyszer csak felébredt lelkében az a fájdalmas felismerés, hogy eltékozolta életét, haszontalan semmiségekkel töltötte a drága időt. Őszinte megbánással vette tudomásul, hogy elérkezett élete végéhez, és már semmin sem tud változtatni.

Volt valami emberi nagyság abban, ahogy csendben meg­adta magát önként választott sorsának. S ez a felismerés egy­re inkább eltávolította őt feleségétől és lányától. Nem tudott többé szemet hunyni kicsinyességük, felületességük és gő­gös büszkeségük felett. Ha nem mondták is, ő érezte, hogy irigylik Dagmar örökségét, és szívesen elvennék tőle. Nyo­masztó teherként nehezedett Egon lelkére, hogy nem törő­dött eléggé lánya nevelésével, és hagyta, hogy felesége be­folyásolja fejlődését.

Most már azonban túl fáradtnak és erőtlennek érezte, ma­gát ahhoz, hogy bármin is változtasson. Hiányzót hozzá az akarat, hiszen előre tudta, hogy nincs értelme. Így egyked­vűen belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Ha sejtette volna, milyen bűnös terveket forgat a fejében felesége és lá­nya, talán még egyszer felébred reményvesztett közömbös­ségéből. Csakhogy fogalma sem volt arról, miféle ármány­kodás folyik a házában.

Amíg Egon átadta magát búskomor gondolatainak, anya és lánya élénk társalgásba merült a legújabb divatról. A be­tegről tudomást sem vettek. Egon szerette volna újra maga mellett tudni gondos ápolónőjét, Dagmart, bár kétségei vol­tak afelől, hogy nem kíván-e túl sokat. Reszketve gondolt ar­ra, hogy nemsokára el kell válnia tőle, ugyanakkor szemrehá­nyással illette magát, mert nem írt már hamarabb Rudolfnak. Szégyellte és felrótta magának, hogy a nevelési díj miatt visszatartotta a lányt

Jól tudta, hogy abból a pénzből, amelyet Dagmar apja fi­zetett az ellátásért, az évek során egyre kevesebb jutott a lánynak. Egon felesége és lánya szinte az egészet divatos semmiségekre költötték, míg Dagmarnak be kellett érnie egyszerű ruhákkal, amelyeket kétszer, sőt háromszor annyi ideig hordott, mint a két nő a saját ruháit. Mégis mindig ked­vesen és előkelően festett bennük. Milyen boldog apa lesz Rudolf, ha hazahívja a lányát! Egon titkon arra vágyott, hogy miután Dagmar sorsát biztos kezekben tudja, örökre le­hunyhassa szemét.

30.

Másnap reggel Dagmar sápadtan ugyan, de kedvesen újra megjelent bácsikája szobájában, hogy felvegye a betegápo­lói munkát. Egon megjegyezte: bár nagyon hiányzott neki, annyira sápadt, hogy inkább menjen ki sétálni a szabadba.

A lány arcán halvány mosoly jelent meg.

• Nem hagyom, hogy elküldj. Már így is súlyos szemre­hányásokat tettem magamnak, mert egy induló fejfájás miatt sokáig egyedül hagytalak.

A férfi aggódva tekintett rá.

• Nem, gyermekem, látom én, hogy nem vagy jól - je­gyezte meg fájdalmas mosollyal.

• De igen, Egon bácsi, nincs semmi bajom.

• Túl sokat fáradsz az ápolásommal.

Dagmar megsimogatta a férfi ritkuló haját.

• Bárcsak még többet tehetnék érted, jóságos bácsikám! - mondta fojtott hangon.

Egon megfogta a kezét.

• Meglátod, gyermekem, minden jóra fordul. Érzem, hogy levelem jó hatással lesz apádra. És akkor elhagysz en­gem.

Dagmar a könnyeivel küszködött. Alig tudta megállni, hogy ne zokogjon fel. Most már tudta, hogy soha többé nem térhet haza. Haza? Volt-e egyáltalán valaha otthona?

A lány hallgatott, mert nem akarta elárulni, hogy mindent tud. Azok után, amit tegnap elszenvedett, szilárdan eltökél­te, hogy nem marad tovább a kastélyban, csak amíg Egon bácsinak szüksége van rá. Attól tartott, hogy közelebb van a vég, mint bácsikája hiszi. Az utóbbi időben csakugyan na­gyon legyengült.

Dagmar kedvesen odaszorította arcát a férfiéhoz, és le­gyűrte könnyeit.

• Nem hagylak el, amíg szükséged van rám, Egon bácsi - mondta csendesen.

A férfi nyugtalanul fürkészte a lány arcát. Mintha meg­változott volna. Talán ennyire fáj neki, hogy még nem érke­zett válasz az édesapjától?

• Légy türelemmel, gyermekem! Még nem jöhetett vá­lasz a levelemre, hiszen hosszú utat kell megtennie. Az is le­het, hogy apádnak nem volt azonnal ideje a levélírásra.

A lány rémülten lesütötte a szemét, amikor bácsikája az apját említette. Csak nagy nehezen tudta megőrizni nyugal­mát. Színtelen hangon válaszolt.

• Nem vagyok türelmetlen, Egon bácsi. Mindenesetre légy nyugodt, nem hagylak el, amíg beteg vagy. Most pedig szeretnék neked felolvasni.

A lány leült az ággyal szemben, és lágy hangján olvasni kezdett. Csak akkor hagyta abba, amikor Giuseppe meghoz­ta a leveleket.

Egon azonnal észrevette, hogy az újságok tetején ott van Rudolf levele. Gyorsan felvette és elrakta, hogy a lány ne láthassa meg. Először egyedül akarta elolvasni. Ha netán rossz hírek érkeztek, akkor kíméletesen akarta felkészíteni rájuk a lányt. Letakarta a levelet az újságokkal, és amikor Dagmar újra a könyvbe pillantott, észrevétlenül magához vette. Egy idő múlva a nagybácsi a lány keze után nyúlt.

• Elég lesz mára. Kérlek, menj ki egy órára a szabadba, hogy teljesen rendbejöjj.

• Jól vagyok, Egon bácsi. Szeretnék veled maradni.

• Nem, menj csak ki sétálni, hogy legyen étvágyad. Egyébként is aludni szeretnék egy keveset.

A lány azonnal felállt a helyéről.

• Az más, akkor már megyek is - mondta.

Még egyszer megigazította a beteg párnáját, inni adott neki, és megsimogatta a haját. A férfi sokkal rosszabb szín­ben volt, mint addig bármikor. Egész éjjel nem tudott alud­ni, mert egyedül volt, és mert felidegesítette az „ápolás”, amelyben felesége és lánya részesítette. Előző este Elena, mielőtt visszavonult volna, megkérdezte tőle:

• Ugye, nincs szükség arra, hogy éjszakára is veled ma­radjunk?

A beteg sietett megnyugtatni. Örült, hogy végre egyedül lehet.

Egon még egyszer barátságosan biccentett Dagmarnak. A lány nem bánta, hogy elmenekülhet a vizslató szemek elől. Még, nem érezte egészen jól magát, az éjjel ő sem aludt egy szemhunyásnyit sem. Gyorsan elhagyta a kastélyt, hogy ne kelljen találkoznia Elenával és Caterina nénivel. Kívánsá­ga azonban nem teljesült. Éppen a bejárati ajtóhoz ért, ami­kor összefutott a két befelé igyekvő nővel. Mindketten kí­váncsian belebámultak az arcába, mire ő szégyenlősen elpi­rult. Hideg tekintetüket látva félénken behúzta a nyakát, és szerényen félreállt. A hölgyek köszönésre sem méltatták, emelt fővel viharzottak el mellette. Némaságuk és büszke vi­selkedésük arculcsapásként érte Dagmart. Jól látta, hogy még ruhájukat is összefogták, nehogy hozzáérjen az övéhez.

• Mintha leprás volnék - gondolta keserűen.

A lány fogta magát, és kimenekült a parkba. Csak egy­szer végre egyedül lehessen, ne kelljen belenéznie azokba a hideg szemekbe, és ne kelljen elviselnie a szívtelen arcok gőgös megvetését! Csak most értette meg, miért gyűlölik, miért vetik meg ennyire. Már eLore félt az ebédtől, amikor szemközt kell ülnie velük. Mélyen beszippantotta az illatos levegőt, s azonnal könnyebben lélegzett tőle.

Eközben Egon Strasser, mihelyt egyedül maradt, felbon­totta unokafivére levelét, és mohón olvasni kezdte.

„Kedves Egonom!

Nagyon megható volt tőled, hogy megírtad, mennyire hason­lít rám Dagmar. Felébresztetted bennem a reményt, hogy egyszer talán elosztanak a kételyeim származásával kapcso­latban. Azóta pedig csoda történt: egy órával leveled érke­zése után megbizonyosodhattam arról, hogy Dagmar való­ban az én gyermekem. Most már bevallhatom, rengeteget szenvedtem, fájt a hiánya. Beláttam, hogy nagyot vétkeztem ellene. Kimerítettek a történtek, most nem tudok részleteseb­ben írni. Csak arra kérlek, mihamarabb küldd haza a lányo­mat. Te sem vagy jól, én pedig a gyenge szívemmel nem vál­lalkozhatok ekkora útra, ezért megkérlek, add feleségedet kí­sérőül Dagmar mellé. Bőségesen meghálálom fárádozását, és csak azért merek hangot adni kérésemnek, mert remélem, hogy az utazás változatosságot jelentene Caterinád számára is. Mivel lányod veled maradna, remélem, beleegyezel a fe­leségedtől való rövid elválásba. Ha ez nem volna lehetséges, azonnal sürgönyözz, mert akkor mást kell találnom. Kérlek, haladéktalanul adj hírt, mert öreg és beteg ember vagyok, akinek nemcsak a napok, hanem az órák is számítanak. Szí­vem egyre rakoncátlanabb, amióta tudom, hogy magamhoz ölelhetem... a lányomat. Minden egyébről majd később szá­molok be, miután megnyugodtam egy kissé. Kérlek, Dagmar­nak ne mondj semmit, csak azt, hogy hazahívom. A többit majd megtudja tőlem. Fogadd őszinte hálámat, amiért hosz- szú éveken át otthont adtál neki. Kérem Istent, hogy megér­hessem hazatérését.

Szerető unokafivéred, Rudolf”

Az idős férfinak minden erejét össze kellett szednie ah­hoz, hogy a könnyű levélpapírt tartani tudja. Boldog volt, hogy Dagmart visszafogadja édesapja, ugyanakkor a fájda­lomtól összeszorult a szíve. E két erős érzés sok volt a beteg embernek. Össze akarta hajtogatni a levelet, de kicsúszott a kezéből. Hirtelen minden elsötétedett előtte, és hiába kapko­dott levegő után. El akart menekülni a halál elől, de tehetetlen volt. Keze a semmibe markolt, még egy utolsó lélegzetvétel hagyta el sóhajként az ajkát, aztán hátracsuklott a feje, és szeme a semmibe révedt. Egon Strasser eltávozott az élők sorából. Unokafivére levele a lába előtt hevert.

A halott csaknem fél órán át feküdt karosszékében. Fele­sége és lánya látta, hogy Dagmar magára hagyta, mégsem tö­rődött vele. Caterina asszonynak azonban eszébe jutott, hogy férje még nem adta oda a neki járó pénzt. Elhatározta, hogy haladéktalanul figyelmezteti a mulasztásra. Örült, hogy Dag­mar még a parkban időzik, mert ha egy mód volt rá, el akar­ta kerülni, hogy férje jelenlétében találkozzon vele.

Caterina asszony gyanútlanul lépett be férje szobájába. Amikor látta, hogy Egon a karosszékében ül, először azt hit­te, alszik. Azonban mihelyt közelebb lépett, észrevette, hogy a férfinak hamuszürke az arca, és üveges a tekintete. A lát­ványtól rémülten megfogta férje kezét, majd ijedten el is en­gedte. Egon keze hideg volt, merev és élettelen. Caterina sá­padtan kinyújtotta kezét, hogy lezárja férje szemét. Nem tudta elviselni a látványt.

Az asszony egy darabig tanácstalanul állt a férfi mellett. Nem akarta elhinni, hogy halottat lát. Arca elé kapta kezét, és térdre rogyott.

• Egon! Istenem! Egon! Nem tudtam, hogy ennyire beteg vagy.

Az a kevéske jóérzés, amely még megmaradt benne, szen­vedélyes sírásban tört utat magának. A nő a maga módján valamikor szerette férjét, s a végzetes esemény újra feléb­resztette szeretetét.

Caterina egy darabig térden állva zokogott. Már éppen fel akart állni, hogy lányát hívja, amikor megpillantotta a padlón heverő levelet. Vajon mi lehet? Talán'csak nem ez iz­gatta fel annyira férjét, hogy belehalt?

„Mi állhat a levélben?” - töprengett az asszony. Bizonyá­ra rossz hír. Miközben Caterina szipogva elolvasta az írást, arckifejezése különös változáson ment át. Szeme dühösen megvillant. Fájdalma nem volt elég erős ahhoz, hogy el­nyomja számító gonoszságát. Itt sok forgott kockán. Sőt, nem is sok, hanem minden.

Dagmart hazahívják? Elismeri az apja? Nem, ezt nem engedheti meg, mindenáron meg kell akadályoznia. Férje most már nem lehet terveinek kerékkötője, immár szabad az út Elena és vele együtt őelőtte is. Az asszony remegő kéz­zel ruhája kivágásába rejtette a levelet. Félénk pillantást ve­tett a halottra, s megfordult. Időt kellett nyernie, hogy gon­dolkodhasson, semmit sem bízhatott a véletlenre. Éppen eleget foglalkozott már a szerepcsere ötletével, most végre ütött az óra, hogy valóra váltsa álmát. Nagyon sok forgott kockán. Férje valószínűleg megírta Rudolf Strassernak, hogy lánya hasonlít rá. Nos, ez Elenára is igaz. Minden az asszony tervei szerint alakult, és úgy érezte, most már sem­mi sem akadályozza meg abban, hogy megkaparintsa az örökséget.

Dagmar nem láthatja meg a levelet, nem tudhatja meg, hogy apja hazahívta, és hogy nem tekinti többé fattyúnak. Az öregek olykor furcsán viselkednek, hagyják félrevezetni magukat. Dagmart meg kell tartani abban a hitében, hogy szégyenben fogant, hogy nincsenek jogai, és hogy örökre kiátkozott, száműzött marad. Akkor nem lesz nehéz dolguk vele. Csupán időt kell nyerniük.

Az asszony újabb félénk pillantást vetett a halottra. Sze­me lehunyva, mégis fenyegetőn néz rá? Caterina kirohant a szobából, még az ajtót sem csukta be maga mögött. Hango­san sikoltozva végigszaladt a folyosón.

Elena rémülten elébe sietett.

• Mi történt, mama?

• Jaj, gyermekem, drága Elenám, szegény édesapád meg­halt!

Jajveszékelésükre Marietta is előkerült. Berontott a nyi­tott ajtón, és látta, hogy Egon Strasser holtan fekszik karos­székében. Ő is felkiáltott, mire odasereglett a személyzet többi tagja is. Stella és a szakácsnő a déliek módjára hango­san siránkozásba kezdett. Giuseppe rohant befogatni a hintó­ba, hogy a faluba menjen az orvosért.

Amikor Dagmar gyanútlanul visszatért sétájából, a két zokogó nőt a halott szobája előtt találta. Rémület lett úrrá rajta, mihelyt megpillantotta az élettelen férfit. Mellette ott térdelt Caterina néni.

Dagmar értetlenül nézte nagybátyja halottfehér arcát, de nem mert közelebb lépni, mert az asszony ellenséges pillantással méregette.

• Mi történt? - hebegte.

Mivel nénikéje egyelőre szóra sem méltatta, Stella el­mondta, hogy az urat az imént holtan találták.

Dagmar szívére szorította a kezét, arcán az őszinte fájda­lom könnyei gördültek végig.

• Menj a szobádba! - sziszegte Caterina asszony. - Lel­kiismeretlenül magára hagytad Egont, miattad kellett egye­dül, magányosan meghalnia. Menj, nem akarlak itt látni! Fe­lesleges vagy.

Dagmar egyetlen szóval sem válaszolt a jogtalan szitkok­ra. Néma, fájdalommal teli pillantást vetett Egon bácsira. Szegénynek egyedül kellett meghalnia. Bárcsak ne engedte volna, hogy elküldje! De legalább Egon bácsi most már örökre megpihenhet. Miért sajnálja? A halál pillanatában vé­ge szakadt minden földi kínjának, gyötrelmének. A lány már-már irigyelte érte. Tudta, hogy egyetlen igaz barátját ve­szítette el. Csak ellenségei maradtak ebben a házban.

31.

Az orvos megállapította a halál beálltát, majd kiállította a halotti bizonyítványt. Igyekezett megnyugtatni a gyászoló özvegyet, hogy a halál gyorsan és fájdalommentesen követ­kezett be. Azt is elmondta, hogy nem számított rá ilyen ha­mar, valami bizonyára felizgatta a beteget.

Caterina asszony, mint általában, most is egyedül fogad­ta a doktort. Lányát és unokahúgát azzal mentette ki, hogy túlságosan megviselték őket a történtek.

A halottat koporsóba tették, és a Consistellik kriptájában helyezték örök nyugalomra. Feleségén, lányán, unokahúgán, a személyzet tagjain és a bérlőn kívül más nem kísérte utol­só útjára. Caterina asszony Dagmar és Elena között haladt. Dagmart nagyon meglepte, hogy a nő az ő karjára támaszko­dott, miközben Elena külön lépkedett mellette. A temetést követően azonban Caterina néni újfent a szobájába küldte unokahúgát. Az asszony még váltott néhány szót a részvétet nyilvánító lelkésszel.

• A lányom belebetegedett az édesapja halálába - mond­ta az özvegy a távolodó Dagmar után fordulva. - Gyere, húgocskám, csókolj kezet az esperes úrnak! - szólt oda Elenának. Caterina asszony tudta, hogy az idős lelkész, aki a lányokat bérmálta, ismeri Dagmart. Szerencsére azonban őt Rómába hívták, fiatal utódja pedig még nem találkozott a lá­nyokkal. Így nem találta különösnek, hogy a signora Elenát mutatta be neki az unokahúgaként.

Miután a pap elment, Caterina asszony, kézen fogta lá­nyát, és odalépett vele a távozni készülő haszonbérlőhöz.

• Nagyon sajnálom, de mostantól velem kell majd tár­gyalnia, uram - mondta tőle szokatlan kedvességgel a nő. - Hosszabb időre el kell ugyan utaznom, de azt hiszem, nem lesz semmi gond.

A bérlő ügyetlenül meghajolt, és sietve hűséget és oda­adást ígért az özvegynek.

• Szeretném, ha magához venné a hintót és a lovakat, amíg nem leszek itthon - közölte Caterina mert a sze­mélyzetet kénytelen leszek elbocsátani. Az unokahúgomat viszem vissza Németországba az apjához - mutatott Elenára. - A kastélyban csak Marietta és a lányom marad. Sajnos, a lá­nyomat nagyon megviselte az édesapja halála, Félek, hogy a történtek felőrölték az idegeit. Nagyon aggódom érte, ezért a komornámra bízom, hogy a kastély nyugalmában kipihen­hesse magát. A távollétemben lássa el Mariettát mindennel, amire szüksége lesz. Mielőtt elutazom, még találkozunk, és mindent megbeszélünk.

A haszonbérlő megint meghajolt, és csodálkozott, hogy a signora ilyen barátságosan beszél vele. Sokkal büszkébbnek hitte, hiszen azelőtt szóra sem méltatta. Azon viszont egy cseppet sem csodálkozott, hogy Elenát mutatta be unokahúgaként. Látásból ismerte ugyan a kisasszonyokat, de nem tudta, melyikük a signora lánya, és melyikük az unokahúga. Cate­rina elégedett volt magával. A lelkésznek és a haszonbérlőnek már bemutatta Elenát mint az unokahúgát, s ezzel megtette az első lépéseket célja felé.

Az asszony szívélyesen elbúcsúzott a bérlőtől, és visszament a kastélyba. Azonnal összehívta a személyzet tagjait, és közölte velük, hogy el vannak bocsátva.

- Elhagyjuk a kastélyt, ezért nincs szükségünk a szolgá­lataikra. Csak Marietta marad itt a lányommal, mialatt én visszaviszem az unokahúgomat Németországba. Beaján­lom magukat Ulfino grófhoz Firenzébe, neki mindig szük­sége van ügyes kisegítőkre. Mindannyian megcsinálhatják a szerencséjüket Firenzében. Hogy nyugodtan állás után nézhessenek, három hónapra előre megkapják a bérüket. Mindössze az a feltételem, hogy legkésőbb holnap reggel el kell hagyniuk a házat. A bérlő majd kiviszi magukat az állomásra.

A személyzet tagjai egy cseppet sem haragudtak, hogy ilyen kedvező feltételekkel hagyhatják el a kastélyt, és hogy munkahelyüket áttehetik az életteli Firenzébe. Gyorsan nekiláttak, hogy összecsomagolják holmijukat.

Reggel a haszonbérlő a pályaudvarra vitte az embereket. Úrnője közölte vele, hogy a hintót tartsa magánál, s csak másnap álljon elő vele, amikor kiviszi őt unokahúgával a vasúthoz.

Anya és lánya számára minden úgy alakult, ahogyan al­jas módon kitervelték. Dagmarnak egész idő alatt nem volt szabad elhagynia a szobáját. Marietta bevitte neki az enniva­lót, ezenkívül látszólag ügyet sem vetett rá. Valójában azon­ban éberen őrködött felette, s a lány akkor sem tehette volna ki a lábát a szobájából, ha akarta volna. Csak nagybátyja te­metésekor engedélyezték neki, hogy távozzon.

Az özvegy rendkívül elégedett volt magával. A gyász el­lenére mindent aprólékosan átgondolt és megtervezett. Még férje halálának napján álszent érzelmektől csöpögő levelet írt Rudolf Strassernak.

„ Kedves Rudolf.

A te leveled szerezte az utolsó örömet szeretett férjem számá­ra. Miután kézhez kapta soraidat, amelyekkel Dagmart ha­zahívod, elrabolta tőlünk a halál. A történtek mindannyiun­kat megráztak. A mi kedves Dagmarunk is nagyon szomorú, egész szívével szerette drága halottunkat.

Kész vagyok lányodat hazakísérni Hamburgba, hiszen úgysem válik meg tőlem szívesen, habár természetesen bol­dog, hogy végre hazatérhet. Örömmel magammal vinném lányomat, Elenát is, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmét, de annyira megviselte apja halála, hogy egyedüllétre vá­gyik. Szegény gyermek annyira magába fordult, hogy szin­te félnék magára hagyni, ha hűséges komornám, Marietta nem ápolná oly odaadón. Mihelyt drága halottunkat nyu­galomra helyezzük őseim sírboltjában, Dagmar és én útra kelünk, hogy ne kelljen túl sokáig várnod. Táviratban érte­sítünk az indulás időpontjáról, hogy tudd, mikorra várhatsz bennünket.

Szívélyes rokoni üdvözlettel:

unokahúgod, Caterina "

Bár egymás előtt nem mutatták, anya és lánya titokban mégiscsak aggódott a terv sikere miatt. Féltek Rudolf Stras­ser elé állni. Habár Elenának, akárcsak Dagmarnak, szőke haja és barna szeme volt, és Dagmar tizennégy éve távol volt otthonától, akkor is nagy merészségre vallott a szerepcsere. Kapóra jött nekik, hogy levelében Egon megemlítette a Dag­mar és édesapja közötti hasonlóságot. Minthogy ez Elenára is igaz volt, valamennyire eloszlott félelmük.

Egy váratlan esemény nemsokára tovább növelte bátor­ságukat. Az elutazásuk előtti napon a következő táviratot hozta a postás: „Sajnálattal közlöm, hogy Rudolf Strasser ma tíz órakor elhunyt. Dagmar Strasser a lehető leghama­rabb térjen haza. Távirati értesítést kérünk érkezése időpontjáról. Hermann Falkner cégvezető.”

A táviratot Egon Strassernak címezték, Rudolf tehát már nem kapta meg Caterina levelét, amelyben férje haláláról értesítette. A sors különös akarata folytán Rudolf az unokafi­vére temetését követő napon szintén távozott az élők sorából.

Anya és lánya csillogó szemmel nézett egymásra, miután elolvasta a sürgönyt.

• Az ég kegyes hozzánk, minden veszély elmúlt. Átvehe- ted az örökségedet, Elena - mondta az asszony örömteli iz­galommal.

A lány kihúzta magát.

• Minden jóra fordult. Jól fogom alakítani a szerepemet. Az az igazság, hogy tartottam egy kicsit Rudolf bácsitól.

• Kezünkre játszott a szerencse. A többi rajtad múlik. Végre olyan életet élhetünk, amilyen jár nekünk. Minden akadály elhárult. Most már az unalmas Németországban sem kell maradnunk. Nem lesz nehéz jókora összeget felszabadí­tani ahhoz, hogy újra nagy lábon élhessünk. Egyszerűen annyit mondasz a cégvezetőnek, hogy megszoktad az olasz­országi életet, és vissza kívánsz térni. A pénzt is ide utalta­tod. Nem kell takarékoskodnunk, Rudolf mérhetetlenül gaz­dag volt. Sült bolondok lennénk, ha nem használnánk ki ezt a soha vissza nem térő alkalmat, hogy újra visszakerüljünk a társadalomban bennünket megillető helyre. Mától kezdve te vagy Dagmar Strasser. Szerencsére csak a keresztnevedet kell kicserélned. Útlevelet minden további nélkül kiállítanak számodra a községi elöljáróságon. Jól ismernek a tisztviselők, majd azt mondom, az unokahúgom vagy és kész. Nem lesz semmi gond.

Az asszony behívatta Mariettát, és közölte vele, hogy Rudolf Strasser meghalt. Zárt ajtók mögött újabb tanácsko­zás kezdődött. A komorna továbbra is azt a feladatot kapta, hogy ne engedje ki Dagmart a kastélyból. A jövőben senki sem léphet be az épületbe. A bérlő az élelmiszereket egy megbeszélt időpontban elhelyezi a kapunál. Erre az időre Dagmart bezárják a szobájába. Az oldalszárnyak és a park kapuját állandóan zárva tartják. Dagmar naponta néhány órát a parkban tölthet, természetesen Marietta felügyelete alatt, A magas falon egyébként sem tudna átmászni. A komorna magas, erős asszony, aki erőszakkal is vissza tudja tartani a foglyot, ha az esetleg szökésre adná a fejét. Ha viszont szót fogad, jó sora lesz a kastélyban.

Caterina asszony megbeszélést tartott a bérlővel, miután a férfi kivitte az állomásra a személyzet tagjait. Megegyeztek, hogy a bérlő a hét egy bizonyos napján élelmiszereket szállít a kastélyba. A hölgyek mindent megszerveztek. Anya és lá­nya természetesen megígértette Mariettával, hogy a terv sze­rint fog eljárni. De az idős szolgáló esetében erre nem is volt szükség, madarat lehetett volna fogatni vele, olyan boldog volt, hogy a „bella marchesa” elfogadta tervét, és hamarosan újra fényűző életet élhet. Majd ő gondoskodik arról, hogy a „német lány” - merthogy egy ideje csak így nevezte Dagmart

• szót fogadjon. A „bella marchesa” és az „angyali Elena” csak legyen egészen nyugodt, és örüljön új életének.

A signora megígérte hűséges komornájának, hogy olykor ellátogat a kastélyba, és sok szép holmit hoz neki ajándékba. Nem szenved majd hiányt semmiben, és hogy ne legyen sok dolga, lezáratja az összes olyan helyiséget, amelyre nincs okvetlenül szükségük.

32.

Az Egon bácsi temetése utáni napokban Dagmar senkivel sem találkozott Mariettán kívül. Észre sem vette, hogy a sze­mélyzet elutazott, mivel szobája az épület hátsó részében ka­pott helyet.

Egy nap a komorna, amikor az ebédjét vitte fel a szobá­jába, elmondta a lánynak, hogy a személyzetet elbocsátották, mert a márkinő és Elena elutazik.

Dagmar elkerekedett szemmel nézett az idős asszonyra.

• És velem mi lesz? - kérdezte félénken.

• Majd megtudja a márkinőtől, ha eljön az ideje - felelte Marietta.

Dagmar ezekben a magányos napokban szüntelenül azon törte a fejét, hogy mi legyen vele. Elhatározta, hogy ír Ru­dolf Strassernak. Közölni akarta vele, hogy megmondták ne­ki, nem az ő lánya, ezért nem kíván az örököse lenni, hiszen nem érez jogot rá. Csupán arra kéri, segítsen még annyit rajta, hogy elhagyhassa a kastélyt, és állás után nézzen. A férfi jóságának köszönhetően ugyanis olyan kiváló nevelésben részesült, hogy képes lesz egyedül is megkeresni a kenyerét.

Miután megírta a levelet, Dagmar átnyújtotta Mariettá­nak azzal a kéréssel, hogy adja oda Caterina asszonynak, s ő majd gondoskodik arról, hogy elvigyék a postára. A komor­na el is vette a levelet, és odaadta úrnőjének, Caterina pedig egyszerűen apró darabokra tépte. Utána felszólította Mariet­tát, hogy jelentse Dagmarnak: levelét továbbítják, de a már­kinő még beszélni akar vele.

Marietta visszament Dagmarhoz, és közölte, amivel megbízták. A komorna meglepő módon egy időre felhagyott a Dagmarral szembeni ellenséges viselkedéssel. A lány sem­milyen magyarázatot nem talált rá, de örült neki, mert azt hitte, Egon bácsi halála után sokkal kegyetlenebbül bánnak majd vele.

Elérkezett Caterina asszony és Elena elutazásának a nap­ja. Marietta kora reggel megjelent Dagmar szobájában, és közölte, hogy keljen fel, mert a márkinő beszélni óhajt vele. A lány sietve felöltözött. Éppen elkészült, amikor Caterina asszony beviharzott a szobájába. Már útiruhában volt.

• Azért jöttem, hogy közöljem, elutazunk. Felesleges volt írnod Strasser úrnak, mert már rendelkezett felőled.

Dagmar sápadt arca hirtelen elvörösödött.

• Megkérdezhetem, miként döntött a sorsomról Strasser úr?

• Éppen azért jöttem, hogy elmondjam: itt kell maradnod a kastélyban. Marietta mindenről gondoskodik, amire szük­séged lesz, természetesen ételre és italra gondolok. A sze­mélyzet többi tagját elbocsátottam. A házat néhány szoba ki­vételével lezárjuk. Az egész könyvtár a rendelkezésedre áll, ott zongorázhatsz is. Semmiben sem szenvedsz majd hiányt, s kényelmesen elleszel, Mariettának azonban mindenben en­gedelmeskedned kell. Van még valamilyen kívánságod?

Dagmar dobogó szívvel hallgatta. Remegve újabb ellensé­geskedéstől tartott, de a signora szemlátomást kegyes hangu­latban volt. Így összeszedte minden bátorságát és megszólalt:

• Inkább elhagynám a kastélyt, és a saját lábamra állnék. Miután Elena felvilágosított a származásomról, nem szeret­nék Strasser úr terhére lenni.

Az asszony elhúzta a száját.

• Eddig is az ő kegyelméből éltél, ezután is megteheted. Inkább örülj, és légy hálás, hogy életed végéig biztos mene­dék lesz számodra a kastély.

Dagmar felkapta a fejét.

• Életem végéig? Nem, asszonyom, azt nem tudnám el­viselni. Mihez kezdjek a ház nyomasztó csendjében? Semmi dolgom, semmi elfoglaltságom, ahhoz viszont mindennek ellenére túlságosan büszke vagyok, hogy kegyelemkenyéren éljek. Amíg nem tudtam, hogy csupán Strasser úr jóindulatából lehetek itt, el tudtam viselni. Most viszont le akarok rázni minden köteléket, amely a kastélyhoz köt,

Az asszony hideg, kegyetlen pillantást vetett a sápadt lányra.

- Nem értem, miféle büszkeségről beszélsz. Strasser úr kitagadott. Örülj, hogy szégyenteljes születésedet elrejtheted a kastély falai között. A világban mindenki ujjal mutogatna rád. Strasser úr viszont nem szeretné, ha besároznád a nevét.

Dagmar halálsápadt lett.

• Tehetek én arról, hogy törvénytelen gyermek vagyok?

• Akár tehetsz róla, akár nem, az vagy. Mondtam már, légy boldog, hogy gondtalan életet élhetsz itt, távol a világ­tól. A kastélyban kényelmesen berendezkedhetsz. Mit keres­nél odakint? Férjet talán? Egyetlen tisztességes férfi sem venne nőül egy fattyút.

Dagmar remegő kézzel lesimította a haját.

• Ezzel én is tisztában vagyok, és nem is akarok férjhez menni. De meg kívánok szabadulni a kötelező hálától, ame­lyet akaratomon kívül erőltettek rám.

• Ez már több a soknál! Semmi jogod ahhoz, hogy a büszkeségeddel kérkedj. Örülj, hogy nagylelkűen gondos­kodnak rólad. Itt maradsz és kész!

Dagmar görcsösen ökölbe szorította a kezét.

• Egyedül Mariettával, aki gyűlöl?

• Már nem gyűlöl sem ő, sem mi, amióta Rudolf Strasser kirekesztett az örökségből. Elena az örököse, és ezzel vége a gyűlöletünknek, amelyet irántad éreztünk. Magam is jót akarok neked. Itt békében élhetsz. Nyugodj bele sorsodba, úgysem tudsz változtatni rajta. De most már ne tarts fel! Visszajövünk Elenával, s ha lesz olyan kívánságod, amely összeegyeztethető a rólad hozott döntéssel, akkor teljesítem.

A márkinő ezzel távozni akart, de Dagmar elállta az útját.

• Kérem, szóljon Strasser úrnak, hogy döntsön máskép­pen sorsomról, amint erre levelemben is megkértem. Én... én nem akarok itt maradni.

Az utolsó szavakat már kiáltotta a lány, mintha meghatá­rozhatatlan félelem kerítette volna hatalmába.

A signora szikrázó szemmel tolta félre az útjából.

• Itt maradsz, és szót fogadsz, különben más hangon be­szélgetünk - távozott sietve, és becsapta maga mögött az ajtót.

Dagmar a falnak dőlt, és kétségbeesetten a semmibe révedt. Mit tegyen? A kastélyban semmiképpen sem élhet to­vább Rudolf Strasser költségére, akkor inkább bármilyen munkát elvállal. Valamivel biztosan meg tudja keresni majd a kenyerét. Tanácstalanul lerogyott egy fotelba, és azon töp­rengett, hogyan tudna segíteni magán. EgyeLore nem volt más választása, mint hogy maradjon. Talán Rudolf Strasser meggondolja magát, ha elolvassa levelét.

Így üldögélt egy ideig, s nem tudta, mitévő legyen. Ma­gányosnak és teljesen elhagyottnak érezte magát. Lassan fel­állt, és az ablakhoz lépett. Tekintete a park fái felett az éle­sen kiemelkedő hegyvonulatra tévedt, amely éber őrként emelkedett a kastély fölé. Ezen a napon fenyegetőnek és fur­csának látta. A magas kerítés is barátságtalan benyomást keltett benne.

Hirtelen kerékzörgést hallott az udvarról. Valószínűleg a kocsi érkezett meg a két hölgyért. Nem látta, csak hallotta őket. Úgy érezte, nem engedheti úgy elutazni Caterina asszonyt, hogy még egyszer meg ne kérné, adja vissza szabad­ságát.

A lány az ajtóhoz sietett, de amikor ki akarta nyitni, rá kellett jönnie, hogy zárva van. Nem ez volt az első alkalom, hogy az utóbbi napokban bezárták, de eddig nem vette ész­re. Ijedten nézte az ajtót. Mit jelentsen ez? Vajon miért zár­ták be?

Minden erejével rángatni kezdte a kilincset, de az ajtó nem engedett. Az ablakhoz rohant, és torkaszakadtából Marietta után kiabált. A komorna azonban a hintó után iramodott, hogy bezárja a park hatalmas kapuját. Könnyes szemmel in­tegetett a „bella marchesának” és „signorina Dagmarnak”, ahogyan egy ideje Elenát nevezte. Marietta többször han­goztatta ezt a nevet, hogy a haszonbérlő is jól hallja. A férfi jót nevetett, amikor látta, hogy a komorna arcán kövér könnycseppek gördülnek le. Igaz, Egon Strasser gyakran ne­vezte őt „ördögnek”, de tűzbe ment volna úrnőjéért, és nehe­zére esett a búcsú. Marietta sokáig integetett a hintó után, majd zokogva odalépett a kapuhoz, hogy becsukja a súlyos szárnyakat. Kétszer is elfordította a kulcsot a zárban, majd kihúzta és a zsebébe tette. Még mindig sírva indult vissza az épületbe. Amikor közelebb ért, meghallotta Dagmar kiálto­zását. Gyorsan felszárította könnyeit.

- Nyugalom, galambocskám, csak lassan a testtel! - mo­rogta maga elé.

A komorna gondosan eldugta a kapukulcsot a szobájá­ban egy ládikába. Ugyanitt őrizte annak a helyiségnek a kulcsát is, amelyben a házban található egyetlen létra állt. Dagmar semmiképpen sem kaparinthatta meg. A kastély lezárt helyiségeinek kulcsait szintén ebbe a ládikóba rejtette. A dobozt a szekrényében tartotta, a fehérnemű alatt. Miután elrejtette a kulcsot, Marietta felment a még mindig rémülten kiabáló Dagmarhoz. A lány annyira magánkívül volt harag­jában, hogy legszívesebben kiugrott volna az ablakon. Szo­bája azonban a második emeleten volt, s odalenn éles kövek borították az udvart. Aki innen kiugrik, azt a biztos halál várja.

• Mi van? Ég a ház? Itt vagyok már - mondta a komor­na, és kényszeredetten felnevetett.

Dagmar azonnal rátámadt.

• Miért zártak be? - kérdezte a sok kiabálástól rekedten.

Marietta felkacagott.

- Bezárták? Ugyan már, galambocskám, édes kis Elenám! Ki zárta volna be? Hiszen nyitva az ajtó.

• Nem. igaz. Be volt zárva. Nem tudtam kinyitni.

• Ó, Dió mio! Biztosan csak beszorult.

Dagmar elkerekedett szemmel nézte a nyitott ajtót.

• Akkor is be volt zárva - erősködött.

• Téved, Elena kisasszony.

A lány döbbenten nézett a komornára.

• Miért nevez Elenának?

• De hiszen maga Elena kisasszony, az én drága márkinőm lánya.

A lány a fejét csóválta, és úgy nézett az öreg szolgálóra, mintha azt hinné, elment az esze.

• De hiszen jól tudja, hogy Dagmar Strasser vagyok, nem pedig Elena.

A komorna mosolyogva rázta a fejét.

• Dehogyis, galambocskám. Ne viccelődjön a jó öreg Mariettával! Vagy ennyire megviselte, hogy édesanyja az ő pici leánykája nélkül utazott el? Így kellett lennie, Elena kis­asszony. Maga beteg, és zavaros a feje. A csendes kastély­ban majd megnyugszanak fáradt idegei, és végre megérti, hogy ön Elena, nem pedig az a szörnyű német lány, aki hál' istennek elutazott az úrnőmmel. Legyen nyugodt, galam­bocskám, mindjárt felhozom a reggelijét. Nem is, inkább a könyvtárszobában tálalok, nehogy megint olyan beteges ötletei támadjanak, mint az előbb, és azt higgye, hogy be aka­rom zárni a szobájába. Addio, signorina Elena, tíz perc múl­va várja a reggeli a könyvtárszobában.

Marietta undorító mosollyal kisétált a szobából, s tárva-nyitva hagyta maga mögött az ajtót.

Dagmar földbe gyökerezett lábbal állt és utánabámult. Mindkét kezével a fejéhez kapott, és megpróbált világosságot teremteni agyában. Ugye, nem álmodik? Mit jelentsen mind­ez? Miért ilyen szokatlanul kedves hozzá az öregasszony, és miért nevezi állandóan Elenának? Valami buta tréfát űznek vele?

A lány az ajtóhoz rohant, néhányszor becsukta, majd új­ra kinyitotta. Semmi jele nem volt annak, hogy az ajtószárny szorulna. Biztos volt abban, hogy az imént bezárták. De ak­kor miért hagyta most Marietta tárva-nyitva az ajtót? Dag­mar végigsimított a haján, és egy kicsit megmosolyogta ma­gát iménti félelméért. Lement a lépcsőn, a bejárati ajtóhoz sietett, és ki akarta nyitni. Zárva volt. Ez máskor is gyakran előfordult, de olyankor a kulcs mindig benne volt a zárban. Most viszont sehol sem látta.

Dagmar újra Mariettáért kiáltott. A komorna egy tálcával a kezében jött ki a konyhából.

• Miért van bezárva az ajtó, Marietta? - kérdezte a lány, amilyen nyugodtan csak tőle telt.

• Ó, galambocskám, két gyenge nő egyedül ebben a nagy házban... jobb, ha mindig zárva tartjuk.

• De én ki akarok menni a parkba.

• Reggeli előtt nem lehet, signorina Elena, majd utána.

• Megtiltom, hogy Elenának szólítson, Marietta. Ponto­san tudja, hogy nem ez a nevem.

• Ó, ó, mia povera signorina Elena, mennyire sajnálom, hogy így összevissza beszél! A papája halála és a mamája el­utazása megzavarta az elméjét, de nemsokára jobban lesz, meglátja.

Dagmar szeme haragosan megvillant. Észrevette, hogy Marietta határozott terv szerint cselekszik, amikor nem a sa­ját nevén szólítja. A komorna eközben belépett a könyvtár­szobába, és az ablak melletti kerek asztalra állította a tálcát.

• Így ni, ezentúl mindig ezen az asztalon tálalok. Elég nagy egy személynek, nem gondolja, signorina Elena?

Dagmar odalépett melléje, és őszintén megkérdezte:

• Tulajdonképpen mi a célja azzal, hogy állandóan Elenának szólít?

Az öreg szolgáló szeme szikrákat szórt.

• - Semmi, azonkívül, hogy meggyőzzem, ön signorina Elena Strasser - felelte élesen.

Erre Dagmart öntötte el a pulykaméreg.

• Csakhogy én nem vagyok Elena. Mi az ördögöt akar velem?

• Ó mia povera signorina, hogy mit akarok? Semmit, ga­lambocskám, csak azt, hogy végre felfogja, ön signorina Elena. Be kell látnia, hogy igazam van, mert ha nem, elvi­szik a kórházba, ahová azokat zárják, akik félrebeszélnek. És ezt nem akarja, ugye, signorina Elena?

Dagmar megdermedt. A komorna a bolondokházával fe­nyegeti? Mit jelentsen ez? Igyekezett legyőzni feltörő félelmét.

• Úgy látom, Marietta, maga való a bolondokházába, amikor azt állítja, hogy én vagyok Elena. Dagmar Strasser a nevem, nem más.

• Ó, Dió mio, legyen boldog, hogy nem maga az a jöttment német lány, akinek se apja, se anyja, és szegény csak koldus. Örüljön, hogy signorina Elena lehet, és ne beszéljen butaságokat, mert akkor dühös leszek. Érti? Nagyon dühös.

A komorna olyan fenyegetőn nézett a lányra, hogy Dagmar nem mert válaszolni. Most már biztosan tudta, hogy Mariettának legalább annyira nem ment el az esze, mint ne­ki. Valaki itt rendkívül aljas tervet dolgozott ki ellene. De miért? Miért kell neki most hirtelen Elenának lennie? Miért tesz úgy Marietta, mintha azt hinné, hogy ő Elena? Az izga­lomtól fáradtan lerogyott egy karosszékbe, és ivott egy kis teát, meg evett egy szelet fehér kenyeret. Érezte, hogy most semmi esetre sem szabad elhagynia magát.

Marietta a szobában maradt, és nézte, ahogy a lány reg­gelizik. Dagmar úgy tett, mintha ügyet sem vetne rá, s csak miután megreggelizett, akkor fordult hozzá újra, messzire tolva magától az edényeket.

• Beszéljünk értelmesen, Marietta! - próbálkozott, - Nem mondaná meg nyíltan, miért kell most hirtelen Elenának len­nem? Mit terveznek velem? Miért fenyeget a bolondokházá­val, ha nem engedelmeskedem, és nem egyezem bele abba, hogy én vagyok Elena?

• Én nem fenyegetem semmivel, galambocskám. Hogy tehetném éppen én, aki kiskorában a karomon hordoztam? Csak figyelmeztetni akarom: ne képzelegjen, és ne feledje, hogy maga valójában Elena. Ha szót fogad, minden jó lesz, s békességben élhetünk egymás mellett. Ha viszont ragasz­kodik e beteges gondolatokhoz, és nem akarja belátni, hogy maga Elena, akkor kénytelen leszek bezárni, galambocs­kám.

Dagmar elfehéredett. Érezte, hogy komolyan kell vennie a fenyegetést.

• S ha én vagyok Elena, akkor hol van Dagmar?

• Elutazott a márkinővel, de egyszer majd visszajön. Ne is törődjön vele!

Dagmar azon tűnődött, hogy mi tegyen. Megértette, hogy veszélybe került, és ezt csak akkor tudja elhárítani, ha azt a látszatot kelti, hogy elhiszi, ő Elena. Időt kell nyernie, hogy egy napon túljárhasson Marietta eszén, és a komorna végre színt valljon.

Miután végiggondolta mindezt, életében először megpró­bált ravaszul viselkedni. Nyugalmat színlelve, mély sóhajjal így szólt:

• Rendben van, Marietta, ha magának örömet szerez, szólítson csak Elenának. Mától kezdve hallgatok erre a név­re, ha már ennyire akarja. Nekem végül is mindegy, hogyan szólít, úgyis egyedül vagyunk a kastélyban.

Marietta szeme boldogan felragyogott. Úgy gondolta, megnyerte a játszmát. Ilyen gyors eredményre még ő sem számított. Milyen jó, hogy megszületett agyában ez a terv, amely újra gazdaggá és boldoggá teszi úrnőjét!

- Úgy látom, lassan megvilágosodik az agyacskája, sig­norina Elena. Jól van. Majd meglátja, jó barátok leszünk, és nagyszerű dolga lesz a kastélyban.

• Örülök neki, Marietta. Ugyan, minek is törném hiába­valóságokon a fejem? De most szeretnék egy kicsit sétálni a parkban.

• Azonnal, signorina Elena. Csak visszaviszem az edé­nyeket a konyhába, s utána elkísérem.

• Nincs szükségem kíséretre, Marietta. Magának más dolga van, inkább egyedül mennék.

• Ó, nem, nem, azt nem lehet! Mától kezdve el kell kísér­nem a sétáira, hiszen a mamája nincs itthon.

Az utolsó szavakat Marietta németül mondta, Dagmar azonban leintette.

• Beszéljen továbbra is nyugodtan olaszul, Marietta, job­ban megy az nekem, mint a német.

„Úgy látszik, fogoly lettem” - gondolta eközben a lány, s ahelyett, hogy elbátortalanodott volna, megerősödött benne az elhatározás, hogy egy szép napon kiszabadul a börtöné­ből. Nyugtalansága ennek ellenére nem csökkent. Úgy érez­te, titokzatos sötétség borul életére. Alighogy nyomára jutott az első titoknak, mindjárt újabb támadt körülötte.

33.

A lány kiment Mariettával a parkba, s nem szólt többet. A gondolatok azonban egymás kergették a fejében. Tudta, hogy valamilyen okból fogva tartják, és azt várják tőle, hogy Elenának képzelje magát. De vajon ki csinálja ezt a cirkuszt körülötte? Caterina néni? Vagy Rudolf Strasser? Belesajdult a szíve, ha a férfira gondolt. Talán ő adta azt a parancsot, hogy tartsák fogva a kastélyban?

Akárhogy törte is a fejét, Dagmar nem tudott magyaráza­tot találni a történtekre. Tiszta, becsületes jellemével nem tudta beleképzelni magát a két nő bűnös gondolkodásmódjá­ba. Már belefájdult a feje a tépelődésbe. Elfogta a rettegés, hogy tényleg elmegy az esze, ha nem tudja kiverni a fejéből ezeket a gondolatokat.

Nem, ez azért nem fog sikerülni nekik! Megpróbál nyu­godtan viselkedni, és egyelőre nem avatkozik bele semmibe. Talán vége szakad az egésznek, ha Rudolf Strasser megkapja a levelét.

Ám mi lesz, ha nem? Akkor minden gondolatával és cse­lekedetével azon kell lennie, hogy egy nap kiszabadulhasson a fogságból. De hogyan? A parkot magas fal veszi körül, amelynek tetejére üvegcserepeket szórtak, hogy lehetetlenné tegyék megmászását. A nagy kaput pedig Marietta bizonyára zárva tartja.

S ha sikerülne is túljárnia a komorna eszén, és a parkból kimenekülne a szabadba, mihez kezdene? Nem volt egy va­sa sem, nem voltak személyi iratai, ráadásul tapasztalatlan­nak és tehetetlennek érezte magát. Szaladjon le a hegyről, és hívja segítségül a bérlőt? Mi van, ha ő is benne van az elle­ne kitervelt cselszövésben, vagy úrnője akaratát követve megtagadja tőle a segítséget? Kihez forduljon a kastély falain kívül? Még az öreg sorinói lelkészhez sem menekülhet, hi­szen Egon bácsi temetésén hallotta, hogy új lelkész van a fa­luban. Vajon ő hinne-e neki, ha megmondaná, hogy fogva tartják a kastélyban?

A lány megborzongott. Szívére hatalmas súly nehezedett. Legszívesebben a földre vetette volna magát, és sírt volna elhagyatottságában és tehetetlenségében.

• Hová indult az én aranyos Elenám? - firtatta Marietta.

• Imádkozni akarok nagybátyám sírjánál.

• Ó, Istenem, szeretett édesapjára gondol, ugye, signorina Elena?

Dagmar már a kripta bejáratánál állt.

• Hogy merészel ekkora hazugsággal az ajkán belépni ide, Marietta? Nem fél, hogy lesújt magára Isten haragja ezen a szent helyen?

Marietta, mint az olasz nők általában, nagyon babonás volt. Akaratlanul is visszahőkölt, de gyorsan összeszedte magát, és barátságosan megjegyezte:

• Nagyon hideg van odalenn, inkább megvárom, signori­na Elena.

Dagmar lement a kripta lépcsőjén, ahol még ott hevertek a hervadt virágok és a cipruságak. A Consistellik kriptája jó állapotban volt, a középső kastélyszárny romjai alatt hatal­mas mauzóleum állt. A sírhelyeket óriási kőlapok borították, amelyekbe a kőfaragó keze a múltban különféle alakzatokat és mintákat vésett. A holtak nevét, valamint születésük és elhalálozásuk időpontját is ezek a kőlapok tartalmazták. Néhányuk azonban még sima és érintetlen volt. Egon Strassert közvetlenül a bejárat mellett helyezték örök nyugalomra. Sírhelyét csupán egy cipruskoszorú jelezte, amelyet Dagmar a temetéskor helyezett el a koporsón. A lány térdre ereszkedett, és áhítatosan arra kérte az Istent, hogy mentse meg a szenvedéstől.

Amikor befejezte imáját, felállt, és körülnézett a kriptá­ban. Szóval itt alusszák örök álmukat a Consistellik! Számos bevésett nevet látott, s a hideg kőlapok alatt bizonyára sok egykor tüzes szív nyugodott. Köztük talán néhány olyan lel­ketlen, kegyetlen ember is, mint az utolsó Consistellik. A kövek, amelyek alá a holtakat temették, bevéséseket, dí­szeket tartalmaztak, csak Egon bácsiéról hiányzott a felirat. Talán a büszke Consistellik nemzetsége nem nézte volna jó szemmel, ha szomszédságukban egy egyszerű polgári nevű, német rokon alussza örök álmát? Vajon Egon bácsinak az lesz a sorsa, hogy örök időkre névtelenül nyugszik majd a kőlap alatt?

Dagmar elszántan felegyenesedett. Szemében elhatáro­zás égett: ráírja a kőlapra Egon bácsi nevét, születésének és elhalálozásának évét, s vallásos feliratot tesz melléje. Eszé­be jutott, hogy a könyvtárban látott egy egész üveg fekete tust, majdcsak talál ecsetet is valahol. Még aznap elkészíti a tervet, aztán átviszi a sima kőfelületre, és később tussal ki­húzza. E cselekedet, amely Egon bácsi iránti szeretetéből fa­kadt, átsegíti majd rabságának első szörnyű napjain, s talán lelki nyugalmát is megtalálja közben.

Ahogy a lány szomorú szemmel maga elé meredt, lelki szemei előtt megjelent egy fiatalember képe, aki jóságos pil­lantást vetett rá. A látvány az arcába kergette a vért. Kezét akaratlanul is segélykérőn feléje nyújtotta.

• Werner úr... kedves, jó Werner úr! - suttogta maga elé.

Dagmar világosan látta maga előtt a fiatalembert, ahogy komoly arccal Liza baba pulzusát méri, majd ahogy ott áll, hogy elbúcsúzzon tőle. Hirtelen könnyek törtek elő szemé­ből. Ha Werner úr tudná, milyen rosszul megy sora, vajon mondaná-e újra együttérzéssel a hangjában, hogy „szegény­kém”? Ha tudná, hogy fogva tartják, ő biztosan segítene raj­ta. Dagmar magában Szent György lovaghoz hasonlította Wernert. Bárcsak segítségül hívhatná!

Ettől a pillanattól fogva nem tudott többé szabadulni a fiatalemberhez szálló gondolataitól. Mindig is sokat álmodo­zott róla, hiszen azon kevesek közé tartozott, akik életében a barátai voltak. Ezen a napon azonban úgy futottak feléje gondolatai, mint az egyetlen barát felé, aki segíthetne neki, ha ismerné szorongatott helyzetét. Dagmar megpróbálta el­képzelni, mit tenne a férfi, ha értesülne sorsáról.

Amikor végre felocsúdott gondolataiból, elhagyta a krip­tát. Látta, hogy Marietta egy padon élvezi a napsütést. Egy kicsit el is szunnyadt, bizonyára elfáradt. Amikor a lány melléje lépett, azonnal felriadt. Dagmarnak hirtelen meg­esett a szíve az öreg szolgálón. Hát tehet arról szegény, hogy őréül jelölték ki? Dagmar a komorna gyűlölködését úrnője iránti feltétlen hűségével magyarázta.

• Úgy látom, fáradt, Marietta. Menjünk be a házba és pi­henjen le! Ha akarja, bezárhat a szobámba, ameddig alszik.

A komorna kissé bizonytalan pillantást lövellt a lány felé. Az igazi emberi jóság ritkán marad visszhang nélkül. A szol­gáló ugyan nem tudta megmagyarázni Dagmar kedvességét, de nagy hatással volt rá.

• Nem zárom be a szobájába, signorina Elena, csak a be­járati ajtót zárom be, ha bemegyünk. Lemehet a könyvtár-szobába, ha kedve tartja. Nem fekszem le, inkább elkészítem az ebédet.

Amikor Dagmar bement a könyvtárszobába, mindjárt ne­ki is látott, hogy elkészítse azt a rajzot, amellyel Egon bácsi sírját akarta díszíteni. A szoba közepén jó állapotban levő zongora állt. A falak mentén elhelyezett polcokon számos, főleg olasz nyelvű könyv sorakozott. Az utóbbi időben azon­ban német és francia művek is érkeztek a könyvállomány gyarapítására. A polcokon nagy összevisszaságban álltak a könyvek, s Egon bácsi már meg is beszélte Dagmarral, hogy egyszer sorba rakják és katalógusba foglalják őket. Dagmar úgy döntött, hogy ennek is a végére jár, így legalább lesz elfoglaltsága, amely eltereli búskomor gondolatait. Amikor azonban már mindent előkészített a rajzoláshoz, erőt vett rajta a fáradtság. Elhatározta, hogy előbb pihen egy kicsit. Előkapott ugyan egy könyvet, de hamarosan le is tette. Fejét nekitámasztotta a karosszék magas háttámlájának, és becsukta, a szemét. Újra Werner Falkner jutott az eszébe, gondolatai­ban őt hívta segítségül.

Álmában apja hajolt fölé, és homlokon csókolta. Dagmar üdvözülten tűrte, de közben nem engedte el Werner Falkner kezét, aki olyan furcsán és kedvesen nézett rá, hogy a lányt elöntötte a boldogság. Ó, mi minden volt a tekintetében! Aztán elhomályosult a kép, a két férfi alakja elmosódott, s Dagmar csak apja hangját hallotta: „Türelem, szeretett gyer­mekem, közel a szabadulás.”

A lány hirtelen felriadt álmából. A nyitott ablakon keresztül hűvös szellő csapott az arcába. A földszinti ablakokra évszázadok óta kovácsoltvas rács feszült. Dagmar kinyitotta a szemét, és tétován körülnézett. Minden olyan világos és élethű volt álmában, hogy alig akarta elhinni, nem valóság, amit átélt.

Megborzongott. Emlékezetében felidézte álmát. Az események nem halványultak el benne, ahogy az álmokkal általában lenni szokott, miután az ember felébred, és gondolkodni kezd róluk. Dagmar kezébe temette arcát. Ó, bárcsak igaz volna, amit álmodott! Amikor felidézte magában Werner képét, ahogy álmában látta, ifjú szívét erős, ismeretlen érzés hatotta át. Távol állt azonban tőle, hogy álmának különösebb jelentőséget tulajdonítson. Érthetőnek vélte, hogy Wernerrel és apjával álmodik - merthogy magában még mindig így nevezte Rudolf Strassert -, hiszen gondolatban sokat foglalkozott velük. Elővett egy kis jegyzetfüzetet, amelyet mindig magánál hordott, mert Egon bácsi olykor megkérte, hogy ezt vagy azt jegyezzen fel számára. A lány megtartotta ezt a szokását, így a füzetecske most is nála volt. Beleírta, amit álmában apja mondott neki. Ha tudta volna, hogy Rudolf Strasser meghalt, talán még fontosabbnak érzi szavait.

Jóllehet csupán álom volt az, ami annyira boldoggá tette, valaki akkor is kedves, baráti szavakat intézett hozzá. Az ál­mok a Jóistentől jönnek, valamikor így tanulta. A mennyei atyja talán vigaszul, megnyugtatásul küldte ezt a szép álmot.

Csak akkor hessegette el magától ezeket a gondolatokat, amikor Marietta belépett. A komorna tálcát tartott a kezé­ben, rajta Dagmar ebédjével. Marietta finoman készítette el az ételt, mert ő maga is szeretett jókat enni, és nem vonta meg magától a jobbnál jobb falatokat.

Az ebédet már kevésbé kétségbeesetten fogyasztotta el a lány, mint a reggelit.

Caterina asszony és Elena a hintón először Sorinóba hajta­tott, és megállt a községi vezetés épülete előtt. Az elöljáró nagy megtiszteltetésnek vette, hogy a valamikori Consistelli márkinő személyesen jött el hozzá. Az asszony közölte vele, hogy azonnal útlevélre van szüksége az unokahúga és a ma­ga számára. A hivatalnok egy cseppet sem csodálkozott. Többször is látta már a kisasszonyokkal arrafelé kocsikázni a márkinőt, de sohasem kérdezte, hogy a hölgyek közül me­lyik a lánya, és melyik a németországi unokahúga. Caterina asszony nyájasan közölte, hogy visszaviszi unokahúgát Né­metországba, mert meghalt az édesapja.

Minden gond nélkül zajlott le, az útleveleket hamarosan kézhez kapták, s a hölgyek a következő vonattal Firenzébe indultak. Elővigyázatosságból Caterina asszony már ott Dag­marnak szólította lányát, Elena pedig Caterina néninek az édesanyját.

Firenzében beszerezték a megfelelő gyászruhákat, és fel­adtak egy táviratot Hermann Falkner cégvezetőnek, hogy másnap reggel indulnak Németországba. Arra, hogy Rudolf Strasser házában él még az elhunyt fivérek unokatestvére, Caterina asszony nem gondolt.

Az utazás alatt anya és lánya kizárólag a tervről beszélgetett, arról, hogyan szerepelnek majd Hamburgban. Eszük­be jutott egy-két személy Rudolf Strasser környezetéből, aki ismerhette a gyermek Dagmart, de ez nem okozott nekik sok fejtörést. Egy gyermek arcán még nem alakulnak ki a későb­bi vonások, és Dagmar az évek folyamán csakugyan annyira megváltozott, hogy senki sem ismerne rá. Elenának minden­esetre hivatalos útlevele van Dagmar nevére, és ez elegendő ahhoz, hogy Rudolf Strasser örökösének adja ki magát.

• A többi már a te határozott fellépéseden múlik, hallod, Dagmar? Mindjárt a kezdet kezdetén közöld velük elhatáro­zásodat. Jelentsd ki, hogy továbbra is Olaszországban kí­vánsz élni. Minthogy édesapád nincs már az élők sorában, semmi nem marasztal Németországban. Majd bolondok len­nénk horgonyt vetni abban az unalmas Németországban. Mi­helyt elintéződtek a formaságok, magunkhoz vesszük a kellő pénzösszeget és elutazunk. Nincs mitől félned.

- Nem is félek, kedves Caterina néni. Ne aggódj, végül is én parancsolok ott. Gondoskodom arról, hogy minden az akaratom szerint történjék. Úgy játszom majd a szerepemet, hogy ragyogni fogsz a boldogságtól, ha meglátsz. Most, hogy Rudolf Strasser nincs az élők sorában, külön élvezem a színjátékot. Végre történik valami, végre kikerültünk an­nak az átkozott, félreeső kastélynak a csendjéből! Szinte bizsergek a sok újdonságtól.

Az anya büszke csodálattal nézett lányára.

• Van benned bátorság, igazi Consistelli vagy. Ez az iz­galom, ez a kalandvágy nagyszerűen áll neked.

Elenának hízelgett a dicséret.

• Kérlek, felejtsd el, hogy Consistelli vagyok, Caterina néni. Az örökség érdekében le kell mondanom erről az előnyről.

• Csak látszólag, a szívedben örökké az maradsz. Remél­hetőleg Mariettának nincs sok baja szegény Elenával. Ha ad­dig él is, belemagyarázza, hogy ő Elená.

• Szükség van rá egyáltalán? Úgysem találkozik senki­vel. Egyébként örülhet, hogy nyugodt, gondtalan életet élhet Marietta védelme alatt.

A két nő a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül igyeke­zett kalandos fellépése színhelye felé. Ahogy múlt az idő, egyre biztosabbak lettek dolgukban. Sikerült újra és újra el­hitetniük önmagukkal, hogy csak hozzásegítik magukat ahhoz, ami jog szerint megilleti őket. Ami pedig meggyőző­désük ellen szólt, arról egyszerűen nem vettek tudomást. Biz­tosak voltak tervük sikerében. Egy percig sem kételkedtek abban, hogy gyerekjáték lesz felültetni a buta németeket.

Mielőtt megérkeztek volna Hamburgba, Caterina asszonynak eszébe jutott, hogy férje beszélt neki Brigitte nevű unokanővéréről. Figyelmeztette Elenát, hogy az asszonyt Brigitte néninek kell szólítania.

- Nagyon idős hölgy lehet, nem lesz nehéz becsapni.

Elena elnevette magát.

• Valahogy majdcsak megbirkózom vele, nem félek tőle - mondta.

A nők a lehető legjobb hangulatban érkeztek meg Ham­burgba.

35.

Rudolf Strasser azon a napon, amikor meglátogatta a volt fe­lesége, leírhatatlan hangulatban tért haza. Brigitte asszony nyugtalanul várta, hiszen tudott Leonore látogatásáról. Ru­dolf mindjárt be is ment hozzá, és elmesélte neki a történte­ket. Nagyon izgatott és megrendült volt, s Brigitte nem győ­zött könyörögni neki, hogy nyugodjon meg. A férfi fojtott hangon válaszolt:

• Jaj, Brigitte, hogyan is lehetnék nyugodt, amíg nem ölelem magamhoz gyermekemet, és nem esedezem a bocsá­natáért? El sem hiszed, hogy kételyeim ellenére mennyire el­keserített a Dagmartól való elválás.

• De elhiszem, Rudolf, hiszen ismerlek. Szörnyen sajnál­talak. Hál' istennek Leonore meggyőzött az igazságról, csak az a kár, hogy ez nem hamarabb történt.

• Ami igaz, az igaz, sok gyötrelmes órától kímélhettem volna meg magam és talán szegény kislányomat is. Ha Dagmart szívesen látták is Egonéknál, azt hiszem, Caterina nem volt túl jó hozzá. A legutóbbi levelében Egon sürgősen arra kért, hogy keressek Dagmarnak új tartózkodási helyet, mert attól fél, halála után nem lesz jó helye családjánál. Re­mélhetőleg Caterina nem volt túl nagy befolyással Dagmarra. Komolyan aggódom, és szemrehányással illetem magam, mert egyáltalán nem törődtem a lányommal, Csak akkor nyugszom meg, ha végleg visszakapom. Remélem, megbo­csátja majd keménységemet.

• Efelől nyugodt lehetsz, Rudolf. Ha megtudja, mennyit szenvedtél, megbocsát. Elég érett már ahhoz, hogy megtud­ja az igazat.

• Magam mondok el neki mindent. Az anyjáról egyetlen rossz szót sem hallhat. Ma már tudom, hogy Leonore nem bűnös, ahogy akkoriban hittem. Én is hibát követtem el vele szemben. Idősebb és tapasztaltabb voltam, tudhattam volna, hogy nem láncolhatok magamhoz egy ilyen fiatal teremtést. Leonore újra mély benyomást tett rám, találkozásunk eszem­be juttatta azt a sok szenvedést, amelyet okozott.

Brigitte könnyes szemmel szorította meg unokaöccse hi­deg kezét.

• Nagyon örülök, Rudolf, hogy megérhettem a kibékülé­seteket.

• Sajnos, túl későn. Értékes évektől fosztottam meg ma­gam. Ki tudja, marad-e elég idő arra, hogy jóvátegyem, amit a gyermekem ellen elkövettem? Olyan rosszul érzem magam, mint még soha. Írok Egonnak, hogy azonnal küldje haza a lányomat, s utána le kell pihennem egy kicsit. Egon nem tud­ja elkísérni Dagmart, azt hiszem, ő is elég beteges. Jelenlegi állapotomban én sem tudok vállalkozni erre a hosszú útra, és természetesen te sem. Így Caterinát kérem meg, hogy kísér­je haza Dagmart. Gondoskodj arról, Brigitte, hogy a büszke márkinő az őt megillető fogadtatásban részesüljön házam­ban. Megmutatjuk neki, hogy nekünk, németeknek is van némi tekintélyünk, s a lehető legkellemesebbé tesszük itt tartózkodását. Tartozom ennyivel Egonnak.

• Ne aggódj, nem lesz oka panaszra. Megmutatjuk neki, hogy a csendben eltelt évek ellenére nem felejtettük el, mi­lyen az igazi, nagyvonalú vendégfogadás.

• Köszönöm, Brigitte. S köszönöm azt is, hogy a nehéz időkben megértettél, és mellettem álltál.

Rudolf megírta Egonnak azt a levelet, amelyet unokatest­vére a halála előtt meg is kapott. A férfi, alighogy letette a tollat, lefeküdt, ám nem jött álom a szemére. Lelkében ezer gondolat ébredt, és égő szemmel meredt a sötétségbe.

A következő napokban sem találta a helyét. Állandóan lányára gondolt. Az utána való vágyakozás, amelyet évek hosszú során erőnek erejével elnyomott magában, elhatal­masodott rajta. Nyugtalanul járt-kelt, az irodában sem volt képes elvégezni munkáját. A máskor oly zárkózott férfi most szüntelenül a lányáról beszélt, hol Brigittével, hol Hermann vagy Werner Falknerral.

Werner mindenkinél szívesebben hallgatta. Ő maga is el­mesélte, milyen kedves volt Dagmar, amikor a babáival ját­szott, és amikor rózsát ajándékozott neki. Most először szé­gyenkezés nélkül beszélt Leonoréval való találkozásáról is, amikor az asszony kisírt szemmel Dagmarhoz küldte, és megkérte, hogy legyen a lovagja. Strasser különös érzéssel hallgatta, és meghatottan nézett a fiatalember csillogó sze­mébe.

Dagmar lovagja. Igen, legyen Werner a támasza és a vé­delmezője, ha ő már nem lesz. Sőt, talán több is lehet, ha tel­jesül a kívánsága...

Rudolf csak Werner apjának említette meg, ami már rég­óta motoszkált fejében.

• Azonkívül, hogy viszontlássam a lányomat, van még egy nagy kívánságom, kedves Falkner, és ezt most elmon­dom önnek. Meg kell azonban ígérnie, hogy sohasem avat­kozik közbe - mondta másnap délelőtt egy üzleti megbeszé­lés után.

Hermann Falkner gyanútlanul hallgatta.

• Megígérem.

• Az érintetteknek nem szabad megsejteniük, milyen re­ményeket táplálok velük kapcsolatban. Ha szóba hoznánk előttük, olyan butaságot követnénk el, amelyet nem lehetne jóvátenni. Szóval az a vágyam, hogy egy nap az ön Wernere és az én lányom egybekeljen. Ez lenne számomra a legna­gyobb boldogság. Úgy szeretem Wernert, akár a fiamat, az ő kezébe nyugodt szívvel helyezném lányom sorsát, akárcsak a cégemét.

Falkner mosolyogva hallgatta főnökét.

• Ez ügyben nem sokat tehetünk, kedves Strasser úr, gyermekeinknek szabadon kell megválasztaniuk életük pár­ját. Igaza van, nem szabad beleszólni, hagyni kell, hogy min­den a sors akarata szerint legyen. De azért én is örülnék an­nak, ha így alakulna. Egyszerűen csodálatos lenne, kedves barátom. Mindenesetre köszönöm, hogy fiamat érdemesnek tartja a lánya kezére.

A két férfi kezet szorított, és komolyan nézett egymás szemébe. Rudolf Strasser fáradtan belerogyott egy karos­székbe. Sápadt arcát barátja felé fordította.

• Nem tudom, kedves barátom, egyáltalán nem érzem jól magam. Félek, hogy nem érem meg a lányom hazaérkezését - mondta fojtott hangon.

Falkner aggódva válaszolt.

- Ne is gondoljon ilyesmire, kedves barátom.

• Pedig kénytelen vagyok. Azt hiszem, megnyugodnék, ha leírnám mindazt, amit a lányomnak szeretnék mondani. Az én koromban és állapotomban semmit sem szabad halo­gatnom. Ha írok Dagmarnak, biztos lehetek abban, hogy személyesen tőlem tudja meg mindazt, amit még kell tudnia. Az írást pedig átadom önnek, és ha bekövetkezik, amitől tar­tok, mielőtt még a lányom hazaérne, kérem, adja át neki. De csak miután elintéződtek a formaságok, és átvette, örökségét. Azt akarom, hogy nyugodtan olvashassa át soraimat, és legyen ideje elgondolkodni.

• Természetesen nem akadályozhatom meg a levélírás­ban, ha ez megnyugtatja - felelte a cégvezető. - De remé­lem, nem lesz szükség a levélre.

• Mindenesetre készenlétben kell lennünk. Most pedig menjen, kedves Falkner, hagyjon magamra, és gondoskod­jon arról, hogy ne zavarjanak.

Strasser valóban megírta a levelet lányának, s ettől meg­nyugodott. Átadta sorait megőrzésre a cégvezetőnek, majd azt kezdte tervezgetni Brigittével meg a két Falknerral, ho­gyan tegyék minél ünnepélyesebbé a fogadtatást. Azt akarta, hogy mindenki osztozzon boldogságában. Az örömteli vára­kozás azonban jobban felizgatta a kelleténél. Amikor telefo­non magához hívatta cégvezetőjét, már annyira rosszul érez­te magát, hogy szinte félt az egyedülléttől. Néhány perccel később Hermann Falkner belépett az irodába, s holtan találta barátját és főnökét. Amíg őrá várt, szívroham végzett vele.

Rudolf Strasser anélkül távozott el örökre, hogy megtud­hatta volna, milyen szomorú éveket töltött lánya a Consistelli-kastélyban. Halála előtt azonban olyan erősen gondolt rá, hogy szellemük Dagmar álmában találkozott. Földi életé­nek utolsó pillanatában, amikor lelke már kirepült a lét kapu­ján, Rudolf Strasser talán messzebbre látott egy halandónál. Az akarata, a vágya, hogy legalább még egyszer viszontlássa lányát, olyan erős volt, hogy lélekben átrepítette minden aka­dályon, s Dagmar álmában végre találkozhattak.

Hermann Falknert mélyen lesújtotta főnöke és barátja hirtelen halála. Azonnal riasztotta fiát, és kihívták az orvost, ő azonban már csak a halál beálltát állapíthatta meg.

Az idős Falkner elmondta fiának, hogy Rudolf Strasser attól tartott, nem éri meg lánya hazatértét. Ezért bízta rá a ne­ki szánt levelet, amelyben mindent leírt. Úgy rendelkezett, hogy sorait Dagmar az örökség jog szerinti átvétele után kapja meg.

Apa és fia haladéktalanul intézkedett, hogy a holttestet vigyék át a villába, és ravatalozzák fel. Brigitte Hartmannt végtelenül lesújtotta, amikor a fiatalember kíméletesen kö­zölte vele unokafivére halálhírét. Az asszony tudta, meny­nyire várta Rudolf, hogy viszontlássa Dagmart.

• Mindaddig nem lesz nyugta sírjában, amíg lánya vissza nem tér a szülői házba.

• Nagyon szomorú, hogy nem érhette meg ezt a pillana­tot - felelte a cégvezető. - Dagmart is bizonyára lesújtja majd a hír, hogy nem találkozhatnak. Ha még mindig ugyanaz a melegszívű, kedves teremtés, akkor vigasztalhatatlan lesz.

Brigitte asszony nagyot sóhajtott.

• Ha Dagmar kisasszony visszatér, nagyságos asszo­nyom, megvalósul, amit gyermekkorában eltervezett. Nap­fényt hoz a villába, de édesapja, sajnos, már nem élvezheti.

• Az idős hölgy megtörölte a szemét. - Vajon emlékszik-e még erre? Milyen kedves, áldozatkész gyerek volt! Adja az ég, hogy ugyanolyan szeretetre méltó legyen, mint amilyen­nek akkor ismertük!

• Meggyőződésem, hogy így lesz - felelte Werner csillo­gó szemmel. - Nem is lehet másként.

• Ne feledje, hogy tizennégy esztendeig Egon felesége mellett élt. Ki tudja, milyen hatással volt rá az a hideg és gő­gös asszony.

• Ekkora jósággal születni kell. Egy érző szív nem válto­zik meg egykönnyen. Nem hiszem, hogy Dagmar kisasszony más lenne, mint amikor elment innen. Legfeljebb időközben megtanulta, hogy ne mondja ki azonnal, amit érez és gondol.

• Bárcsak igaza volna, Werner úr! De most arra kérem, segítsen szomorú kötelességeim teljesítésében. Táviratoz­nunk kell Dagmarnak.

• Apám már megtette, nagyságos asszony. Leonore Magnust ne értesítsük szeretett főnökünk haláláról?

• Hagyja ezt rám! - felelte Brigitte asszony, és azonnal a telefonhoz lépett.

„Rudolf ma reggel szívroham következtében meghalt. Utolsó pillanatában szeretettel és megbocsátással gondolt rád. Dagmart értesítettük. Ha megérkezik és beszéltem vele, je­lentkezem.

Brigitte ”

Időközben megérkezett Caterina asszony levele is, amelyben az asszony közölte, hogy férje elhunyt, ő pedig el­indult Dagmarral. Hermann Falkner nyitotta ki a borítékot, és átadta Brigitte asszonynak. Kijelentette, hogy a táviratra felesleges válaszolniuk, hiszen már elküldték az értesítést Rudolf Strasser haláláról, Dagmar kisasszony pedig hamaro­san úgyis megérkezik.

Az idős hölgy mélyet sóhajtott.

• Különös játékot űz néha velünk az élet. Ki tudja, miért akarhatta az Úr, hogy. unokafivéreim ilyen gyorsan egymás után menjenek el? Örülök, hogy Dagmar hazatér. Rudolftól tudom, hogy nem jött ki Caterina Strasserral. Egon sem akarta, hogy halála után Dagmar a Consistelli-kastélyban maradjon.

• A nagyságos kisasszonynak itt a helye a szülői házban. Biztos vagyok abban, hogy önben olyan védelmezőre talál, aki mindenki mást pótol számára - felelte az idősebb Falkner.

Rudolf Strassert három nap múlva kívánságának megfe­lelően elhamvasztották. Brigitte Hartmann, a két Falkner és számos gyászoló ismerős kísérte utolsó útjára. Csak lánya, Dagmar nem lehetett mellette.

36.

Caterina asszony távirata, amelyben érkezésük időpontját közölte, akkor érkezett meg, amikor a gyászolók visszatértek Rudolf Strasser temetéséről. Hermann és Werner Falkner egymással szemben állt a tárgyalóban, ahol a cég vezető munkatársaival tartottak megbeszélést. Hermann közölte, hogy a végrendeletet csak másnap bontják fel, ha már meg­érkezett az elhunyt lánya.

• Menj vissza a Strasser-villába, Werner, és értesítsd Hartmann asszonyt a hölgyek érkezéséről! Állj rendelkezé­sére, ha férfikézre volna szüksége. Hartmann asszony na­gyon kimerült, ezenkívül a reumája is kínozza.

A fiatalember bólintott.

• Én is így gondoltam, apám. A gyász ygyan megtiltja a látványosságot, de azért méltón kell fogadni a kisasszonyt.

• Így van. Majd mi megyünk, ki a hölgyek elé a pályaudvarra. Biztosan gyászruhát viselnek, nem lesz nehéz felismerni őket. Dagmar kisasszony talán még nem felejtett el bennünket egészen. Én mindenesetre nem változtam mega annyira, hogy ne ismerne rám. Te, persze - suhant át könnyű mosoly Hermann Falkner arcán megférfiasodtál, amióta együtt babáztatok, de mégiscsak hasonlítasz önmagadra. Igaz, egy gyermek gyorsan felejt, ha más környezetbe kerül. Azt viszont kizártnak tartom, hogy megismerjük Dagmar kisasszonyt, hiszen azóta ifjú hölggyé cseperedett, és bizonyára nagyon megváltozott.

Werner elmosolyodott.

• Én bármikor felismerem a szeméről. Az édesanyja szemét örökölte, ezer közül is ki tudnám választani.

Falkner elgondolkodva nézett fiára.

• Olyan különleges az a szempár?

Werner bólintott.

• Felejthetetlen, apám - mondta lelkesen.

Az apa újra a fiára nézett, és eszébe jutott, mit mondott neki Rudolf Strasser a két fiatalról. Gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot.

• Még szerencse, hogy Strasser úr mindent leírt, amit szeretett volna elmondani lányának. Sejtette, hogy személyesen már nem tud beszélni vele. Különben Dagmar sohasem tudhatná meg, miért taszította el magától. De egyelőre ne említsd neki a levelet, Werner, csak akkor kaphatja meg, ha már nyugodtan elmélyülhet benne.

• Természetesen egy szót sem fogok szólni.

Apa és fia egy időre elbúcsúzott egymástól. Hermann a fia után nézett, és szeme büszkén felragyogott, ahogy tekintetével követte magas, rugalmas alakját. „Az ég majd eldönti sorsukat” - gondolta, és folytatta tevékenységét. Aznap azonban nemigen ment neki a munka. Rudolf Strasserrel nem csupán jóságos főnökét, hanem megértő, igaz barátját is elveszítette.

A villában mindent előkészítettek Caterina asszony és unokahúga fogadására. Brigitte még egyszer végigjárta a szobákat, a két férfi pedig a pályaudvarra hajtatott. A tömeg ellenére azonnal észrevették a gyászruhás, lefátyolozott höl­gyeket.

Hermann Falkner levette kalapját, és odalépett a termete­sebb nőhöz.

• Strasser asszony?

Caterina gyorsan az idős férfi felé fordult, és egy kissé megbiccentette fejét.

• Kihez van szerencsém? - kérdezte tökéletes németséggel.

Falkner megmondta a nevét, és fiát is bemutatta, majd a két férfi virágot nyújtott át a hölgyeknek. Werner szeme hiá­ba próbált áthatolni az ifjú hölgy sötét fátylán. A fiatalember mélyen meghajolt, s váltott néhány udvarias mondatot a két nővel. Hiába várta azonban, hogy Dagmar egy kedves szó­val üdvözölje, amely elárulja, emlékszik-e még rá,

Hermann elkérte a hölgyektől a csomagjegyet, és átadta a Strasser-villa egyik inasának, hogy intézkedjen. Ezután a két férfi a pályaudvar előtt várakozó autóhoz kísérte a höl­gyeket. Besegítették őket a kocsiba, majd ők is beszálltak. Útközben alig váltottak néhány szót. Caterina asszony lopva megszorította Elena kezét, hogy bátorságot öntsön beléje.

• Bocsássanak meg, uraim, hogy az unokahúgom ilyen csendes. Apja halálhíre nagyon megviselte. Annyira örült már a találkozásuknak, most viszont nagyon lesújtotta a hír, hogy nem találja életben. Emellett férjem személyében a legjobb barátját veszítette el.

• Megértjük, nagyságos asszony. Bánatát nálunk jobban senki sem érezheti át, hiszen szívélyes barátság fűzött ben­nünket Strasser úrhoz - felelte Hermann Falkner.

Caterina asszony titokban jót szórakozott a cégvezetőnek ezen az állításán. Úgy döntött azonban, egyelőre illik nyája­san viselkednie. Jóban kell lenniük a két cégvezetővel, amíg el nem érik céljukat.

Az út a villáig nem tartott soká. Miután az autó megállt a bejárat előtt, a két férfi kisegítette a hölgyeket. Brigitte Hartmann botjára támaszkodva az ajtóban állt, és izgatottan várta az érkezőket. Egyszerű fekete selyemruhájában, ősz hajával előkelő benyomást keltett. Anya és lánya végigmérte az idős asszonyt, s az özvegy felismerte a ház elhunyt urának unokatestvérét.

• Brigitte néni - súgta oda lányának.

Elena felsietett a lépcsőn, és megcsókolta az idős hölgy kezét.

• Brigitte néni? Igen, te vagy Brigitte néni. Nagyon ked­ves tőlée, hogy eljöttél a fogadásunkra.

Az idős asszonynak könnybe lábadt a szeme, és nem tulajdonított jelentőséget a buta szavaknak. Meghatottságában csak ennyit tudott kinyögni:

• Még mindig én vezetem elhunyt édesapád háztartását, kedves Dagmar. De gyere, hadd nézzelek meg, gyermekem! Isten hozott idehaza!

A lány elvörösödött, amikor Brigitte közölte vele, hogy még mindig itt lakik. Gyorsan összeszedte azonban magát, úgy vélte, az ilyen apróságoknak úgysincs semmi jelentősé­gük. Mindenesetre belátta, hogy a jövőben sokkal elővigyázatosabbnak kell lennie.

Az asszony behúzta Elenát az előcsarnokba, és fellibbentette fátylát. Könnyes szemmel nézte az elvörösödő, ám kedvesen mosolygó lányt, és ismerős vonásokat keresett arcán.

• Istenem, mennyire megváltoztál! Egyébként teljesen a Strasserokra ütöttél, ezt nem lehet nem észrevenni.

• Egon bácsi is mindig ezt mondta. Meg azt is, hogy örüljek neki - felelte a lány, és udvariasan újra kezet csókolt az idős hölgynek.

Brigitte néni kedvesen magához ölelte a lányt, bár vala­mi zavarta, amit egyelőre nem tudott megnevezni.

• Édes kislányom, idegenek, fájdalmasan idegenek lettünk egymásnak. De bízom abban, hogy ez hamarosan meg­változik - mondta Brigitte néni, és szeretettel megcsókolta a s lányt. Nem akarta megengedni magának, hogy a szívélyes fogadtatásra hatással legyenek a Dagmaron végbement változások.

Az idős hölgy ezután Caterina asszonyhoz fordult, és őt is üdvözölte, bár egyáltalán nem olyan szívélyesen, mint a lányt. A „marchesa” - ahogy unokafivére özvegyét magában nevezte - büszke, kevély arca láttán kicsit elakadt a szava. Caterina asszony nyájas, behízelgő pillantása nyomasztóan hatott rá, érezte, hogy ez a nő sohasem tudná elnyerni bizal­mát.

A két férfi is közelebb lépett. Werner most már fátyol nélkül is megnézhette a lány arcát. Úgy érezte, el kell temet­nie egy szép emlékét. Ebben az ifjú hölgyben semmi sem volt abból a szép és elbűvölő asszonyból, akiért kamaszként rajongott. A lány szeme okozta a legnagyobb csalódást. Ré­gebben meg volt győződve afelől, hogy Dagmar édesanyja haját és szemét örökölte. A lány haját ugyan nem láthatta a kalaptól, de a szeme... ez a szempár még csak nem is hason­lított Leonore asszonyéra, amelyben aranyfények cikáztak. Ennek a lánynak is barna szeme volt, de sokkal sötétebb, mint a kis Dagmaré. Milyen különös! Werner érthetetlennek és rejtélyesnek találta, hogyan változhat meg ennyire valaki­nek a szeme.

Caterina asszony észrevette, hogy a fiatalember különös, kutató pillantással méregeti az ifjú hölgyet. Gyorsan beszéd­be elegyedett vele, hogy elterelje figyelmét a bíráló nézelő­déstől. Werner ránézett Caterina asszonyra, és hirtelen külö­nös érzés kerítette hatalmába: a signora szeme ugyanolyan volt, mint a fiatal hölgyé.

A cég ifjú tulajdonosnője arcán minden más is idegennek tűnt a fiatalember számára. Amikor csak tehette, lopva a lány arcát kémlelte. Ő is észrevette a hasonlatosságot az ifjú hölgy és Rudolf Strasser között. Ha ez nem lett volna, még inkább idegenkedve nézett volna a lányra. Így azonban megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy Dagmar Strasser az évek során nagyon megváltozott, és hogy szeme soha nem is hasonlított édesanyjáéra.

A hölgyek a szobáik felől érdeklődtek.

• Rendbe kell hoznunk magunkat a hosszú út után - mondta Caterina asszony.

• Dagmarom, neked a mamád szobáját hozattam rendbe. Ugye, emlékszel rá? - kérdezte Hartmann asszony.

• Jaj, Brigitte néni,- mindent elfelejtettem - felelte Elena kedvesen mosolyogva. - Tizennégy évig voltam távol, az pedig hosszú idő. Kérlek, intézkedj, hogy mutassák meg a szobáinkat. Caterina néni mellett szeretnék lakni. Nagyon ragaszkodom hozzá, legszívesebben egy percre sem válnék el tőle.

Brigittének furcsa érzése támadt. Idegennek, hazugnak hangzottak számára ezek a szavak és elszomorodott. Lehet, hogy Dagmar megtanult hazudni? Egon azt írta Rudolfnak, hogy unokahúga nem jön ki nagynéniével, ezért kell azonnal elhagynia a villát. Mit jelentsen akkor ez a hűségnyilatkozat? Hogyan egyeztethető össze Egon szavaival?

Az idős hölgynek csalódást okozott, hogy a felületesen kedves lány még csak nem is érdeklődött elhunyt édesapja felől. Arra számított, hogy Dagmar a nyakába borulva sírja ki magát, nála keres vigaszt egykor hőn szeretett édesapja el­vesztése miatt érzett bánatában. Ez az ifjú hölgy viszont meg sem említi apját. Brigitte asszony, túláradó érzelmeitől ve­zérelve, megjegyezte:

• Biztosan szomorú vagy, hogy nem lehettél jelen édesapád temetésén.

• Ó, igen, szegény papa - mondta Elena hazug megha­tottsággal.

Brigitte asszonyt majdnem kirázta a hideg, olyan végte­lenül közönyös, személytelen volt ez a megjegyzés. Dagmar még sohasem nevezte így édesapját, mindig gyengéden apu­nak hívta. Ez az idegenül csengő „papa” szó úgy érintette Brigitte asszonyt, mint valami szentségtörés. Igaz, Rudolf Strasser hosszú évekre száműzte lányát a szülői házból, te­hát ő maga a hibás, hogy Dagmar ilyen fagyosan, idegenked­ve beszél róla.

Az asszony erőt vett magán, és odahívta a szobalányt, hogy kísérje fel a hölgyeket.

• A szobád közvetlenül Caterina nénikédé mellett van, Dagmar, minden a kívánságod szerint történt. Ha átöltözte­tek, várunk benneteket az ebédlőben. S ha nincs ellene kifo­gásotok, Falkner úr és fia nálunk marad vacsorára.

• Hát persze hogy nincs ellenünkre, Brigitte néni. Azon­nal jövünk.

A két nő felment a lépcsőn. Brigitte néni és a két férfi egy ideig szótlanul nézett egymásra. Végül az idős hölgy törte meg a csendet.

• Milyen idegenné válhat valaki, akit valamikor nagyon szerettünk! Nem tudom miért, de az az érzésem, hogy ez a fiatal hölgy nem az én kis Dagmarom.

Lassacskán Werner is felocsúdott első döbbenetéből.

• Én is hasonlóan érzek, nagyságos asszonyom. Elhűl­tem, amikor megláttam, mennyire megváltozott Dagmar kis­asszony. Semmi, de semmi nem emlékeztet benne a régi kedves kislányra. Még a szeme is megváltozott. Más lett a formája, a színe, a kifejezése.

Az idős hölgy elámulva nézett rá.

• Az nem lehet. Most nem is figyeltem rá, de tudom, hogy Dagmar az édesanyja szemét örökölte. Az pedig senkié­vel sem keverhető össze.

• Így van, az a szempár felejthetetlen. Kérem, figyelje majd meg! Igaz, barna a szeme, de sötétebb, közönyösebb, és a formája is más. Ha nevet, nem csillog olyan aranylón, mint Leonore asszonyé. Kialudtak belőle a fények, és ez nagy kár. Kérem, ne nevessen ki, de nekem úgy rémlett, Dagmar kisasszony szeme sokkal inkább hasonlít a signo­rééra. Pedig ha jól tudom, nem vérrokonok.

- Nem, nem azok. De talán csak a félhomály miatt talál­ta másnak Dagmar szemét. Meg kell néznünk rendes világí­tásnál is, és remélhetőleg felfedezzük az ismerős vonásokat. Mindenesetre nehéz a szívem, bár nem tudom, miért. Más­ként képzeltem el a viszontlátást az én egyetlen kislányom­mal. Lehet, hogy ostoba öregasszony vagyok, mégis arra a melegségre számítottam, amely egykor beragyogta magá­nyos szívemet. Ez a lány udvarias és kedves, de szíve hideg, mint a jégcsap. De hagyjuk a buta gondolatokat! Fáradjanak beljebb, uraim! Zavaromban hagytam, hogy itt álldogáljanak az előcsarnokban.

Brigitte asszony a két férfi kíséretében az ebédlő melletti helyiségbe indult. Annak ellenére, hogy a megváltozott Dagmart nagyon idegennek érezték, egyikük fejében sem fordult meg, hogy az imént nem is őt látták maguk előtt.

37.

Az ebédlő fényárban úszott. Az asztalt drága damasztabrosszal terítették meg. Mindenki előtt értékes kristály poharak és ezüst evőeszközök sorakoztak. A finom porcelán nagyon jól illett a kristályvázában illatozó virágcsokorhoz. Brigitte asszony nem felejtette el, hogy Rudolf Strasser meg akarta mutatni a „marchesának” a ház pompáját. A kényelmes tölgyfa bútorok, a nehéz brokátfuggönyök és az ismert mes­terek értékes olajfestményei tökéletessé tették a helyiség hangulatát. Brigitte Hartmann és a két Falkner az ebédlő melletti helyiségben várta a hölgyeket. Amikor a két nő be­lépett, a vendéglátóknak elakadt a lélegzete. Fekete ruhát vi­seltek ugyan, de olyan divatosat és ravaszul szabottat, hogy a hamburgiak egészen elhűltek. Mélyen kivágott, nagyvilági toalettjük karjukat is csupaszon hagyta. Mindez egy cseppet sem illett a gyászhoz, s nagyon zavarta a másik három em­bert, akinek még nehéz volt a szive Rudolf Strasser elvesztése miatt.

Hermann Falkner Cateriha asszonynak, Werner pedig Brigitte néninek és Elenának nyújtotta a karját, hogy helyük­re kísérje őket. A lány kihívó pillantást vetett Wernerre. Tet­szett neki a férfias és jóképű fiatalember. Úgy gondolta, ját­szik vele egy kicsit, kipróbálja rajta hatalmát. Wernert azon­ban inkább taszította a lány tekintete.

A fiatalembernek sikerült annyira összeszednie magát, hogy látszólag élénk társalgást folytasson á hölgyekkel. Uta­zásai során sok országban, számtalan társaságban megfor­dult már, és mindenhol tökéletes gavallér módjára viselkedett. Magától értetődőnek érezte, hogy Dagmarhoz is ilyen lovagiasan viszonyuljon. Elena pedig meglepetten könyvel­te el, hogy a Strasser & Fia cég fiatal vezetője tökéletes úri­ember, igazi gavallér. Hogyan lehetséges ez? Mindig azt hit­te, hogy egy német üzletember az unalom és a józanság megtestesítője. Elhatározta, hogy kedves lesz hozzá, talán még hasznát veheti.

Elena született kacér volt, habár eddig még nem gyako­rolhatta ennek művészetét. Anyja nevelte bele ezt a tulajdon­ságot, mert arra számított, hogy Elena egy nap gazdag férjet talál magának. A lány úgy vélte, erre most már nem lesz szüksége, mivel gazdag örökösnő, mégis örömet szerzett ne­ki a játék. Elhatározta, hogy elcsavarja a fiatal Werner Falkner fejét. Ez a fej azonban szilárdan ült a helyén, és egy csep­pet sem volt könnyű elcsavarni. Főleg nem úgy, ahogyan Elena tervezte.

Caterina asszony eközben Hermann Falknert próbálta megnyerni magának megjátszott kedvességével. Ki tudja, mire lesz még jó a cégvezető odaadása?

Brigitte egy kicsit magára maradt, de nem is bánta. Így legalább nyugodtan szemügyre vehette a lányt. Igazat kellett adnia Wernernek: Dagmar szeme, amely hódításra éhesen villogott, nem Leonoréé volt. „Istenem - gondolta az asszony -, hogyan változhat meg valaki ennyire?” Lopva ő is összehasonlította Elena és a márkinő szemét, s megállapítot­ta, hogy valóban rendkívüli módon hasonlítanak. Közben felfedezte, hogy fejtartásuk és taglejtésük is szinte már ne­vetségesen egyforma.

Az idős hölgy nem tudott napirendre térni a dolog fölött. Tekintete időnként találkozott Wernerével, és látta a fiatal­ember keserű csalódását. Igen, az ifjú Falkner számára is ki­ábrándulás volt a Dagmarral való találkozás. Ez idáig olyan érzéseket táplált a lány iránt, amelyeknek ugyan nem adott nevet, mégis megakadályozták abban, hogy más nők iránt érdeklődjék. Werner idegenkedve, bírálón nézegette Dagmart, s egyre kevésbé tetszett neki az ifjú hölgy, egyre ellenszen­vesebbnek találta.

Brigitte asszony ugyanígy érzett. Beszélgetés közben Elena egyszer csak megkérdezte, mi volt az oka papája hir­telen halálának. Megállapította, hogy Egon bácsit ugyancsak karosszékében érte a halál. Szomorú szavakkal, de valódi szívfájdalom nélkül beszélt róluk. Brigitte asszony és Werner egyaránt hidegnek, kimértnek, kacérnak és felszínes­nek találta a lányt. Hermann, akinek a signora nem adott túl sok alkalmat a szemlélődésre, már elég sokat látott ahhoz, hogy ugyanilyen ítéletet alkosson a Strasser & Fia cég ifjú örökösnőjéről. - Mindhármuknak feltűnt az is, hogy Strasser asszony, aki néhány nappal azelőtt veszítette el férjét, nem látszott túlságo­san szomorúnak. Izgatottan csevegett összevissza, élénksé­ge, hadaró beszéde már-már kellemetlenül hatott.

Brigitte alaposabban megnézte az ifjú hölgy haját is, és elcsodálkozott, hogy a színe fakószőke. Arra számított, hogy Dagmar lenszőke haja később elnyeri édesanyja fürtjeinek aranyszőke árnyalatát.

Az asszony udvariasan a signorához fordult, és lánya fe­lől érdeklődött. Caterina mesterkélten felsóhajtott.

• Istenem, szegény Elena! Teljesen összeroppant. Nem tudta feldolgozni édesapja halálát, annyira szerette. Attól fé­lek, lelki beteg lesz szegény. Fejébe vette, hogy soha többé nem hagyja el a kastélyt, mert nem akar elszakadni édesapja sírjától. Szerettem volna, ha elkísér bennünket, de oly heve­sen tiltakozott, hogy kénytelen voltam engedni. Vigasztalha­tatlan vagyok attól, hogy magára kellett hagynom.

A hallgatóság azonnal megállapította, hogy a signorát nem viselte meg túlságosan sem lánya betegsége, sem elválásuk.

• Szegény Elena bizonyára bánkódik, mert egyedül ma­radt. Még nagyobb hálával tartozunk önnek, hogy ennek el­lenére elkísérte Dagmar kisasszonyt - jegyezte meg az idő­sebb Falkner.

• Ó, nekem is jót tett, hogy egy kicsit kimozdulhattam. Lányom mellett ott van a leghűségesebb szolgálóm. Nyu­godt lehetek felőle. Egyébiránt mi is hamarosan visszatérünk Dagmarral Olaszországba.

Mindhárman meglepetten néztek Elenára.

• De, Dagmar, csak nem... Ugye, itt maradsz a szülői házban? - kérdezte az idős asszony.

Elena ivott egy korty bort, majd tréfás borzongás köze­pette, nevetve Brigitte nénihez fordult.

• Dehogyis maradok a hideg és unalmas Németország­ban! - mondta színlelt felháborodással. - A hosszú évek alatt megszoktam a szép és meleg Olaszországot, itt már nem érezném otthon magam. Caterina nénivel Rómában sze­retnénk letelepedni. Gondolom, ennek semmi akadálya. Iga­zam van, cégvezető úr?

A lány kihívó pillantást vetett Hermann Falknerra azzal a szándékkal, hogy elbűvölje. Tekintete azonban csupán azt a bizonyosságot váltotta ki a férfiból, hogy Rudolf Strasser utolsó kívánsága aligha teljesül. Elég jól ismerte ugyanis fiát ahhoz, hogy tudja, sohasem venne feleségül egy ilyen szívtelen, kacér teremtést.

• Bocsásson meg, nagyságos kisasszony, de megdöbben­tett. Valamennyien természetesnek vettük, hogy a szülői házban marad. Ez nemcsak számunkra, hanem édesapja szá­mára is nyilvánvaló volt.

• Ó, nem, mindannyian tévedtek. Remélem, lakhelyemet illetően semmilyen előírásnak nem kell eleget tennem.

• Természetesen ott telepszik le, ahol szeretne, ha édes­apja végrendeletében nem áll más. De tudom, hogy biztosra vette: ön örökre hazatér.

Elena arca gőgösen megrándult, s hűvösen, határozottan válaszolt.

• Papa a hibás abban, hogy egy idegen országot tekintek a hazámnak. Lehetségesnek tartja, cégvezető úr, hogy a jö­vendőbeli lakhelyemet illetően bizonyos korlátozásokat tett a végrendeletében?

Elena kedves, ám érzéketlen szavai elkeserítették a há­rom embert, akik szerették és tisztelték Rudolf Strassert. Brigitte asszony nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon.

- Nem is sejted, mennyit szenvedett szegény édesapád, miután meg kellett válnia tőled.

Elena úgy érezte, nem árt, ha meghatódottságot színlel. Zsebkendőjével megtörölte szemét, és halkan, megindultan megjegyezte:

• Nem többet, mint én, Brigitte néni. De azzal már nem használok szegény papának, ha itt maradok. Miért telepedjek le egy olyan országban, amely idegenné vált számomra? Hadd kérdezzem meg még egyszer, cégvezető úr: lehetsé­gesnek tartja, hogy a papa végrendeletileg állást foglalt eb­ben az ügyben?

• Nem hinném - felelte Falkner hivatalos hangon.

• És mikor tudjuk ezt meg? Mikor nyitják fel a végren­deletet?

• Holnap délelőtt, nagyságos kisasszony. Drága halot­tunk kívánságának megfelelően a cég tárgyalótermében, ahol a vállalat vezető munkatársai is jelen lesznek.

• Nagyon helyesnek találom, hogy ilyen hamar.

• Engem ért az a megtiszteltetés, hogy felnyissam a végrendeletet, és a nagyságos kisasszony huszonegyedik élet­évének betöltéséig én leszek a gyámja is.

Elena kihívóan a férfira mosolygott.

• Remélem, nem lesz túl szigorú.

Hermann meghajolt.

• Csupán az előírásokhoz fogom magamat tartani, nagy­ságos kisasszony.

Váratlanul szünet állt be a társalgásban. Elena és Cate­rina lopva egymásra pillantott. Ez nem kerülte el Werner fi­gyelmét, és gondolkodásra késztette. Brigitte asszony még nem adta fel a harcot. Abban reménykedett, hogy az ifjú örö­kösnő jellemében mégiscsak aranyra bukkan, amelyet talán a rossz nevelés rejtett el előle egy időre. Mosolyogva meg­kérdezte:

• Mondd csak, Dagmar, tulajdonképpen mi lett Liza ba­báddal?

Wernerrel együtt Brigitte is kutató pillantást vetett a lányra, mintha azt várnák, hogy végre megszólal a régi Dag­mar. Elena egy pillanatra kiesett szerepéből, s ez veszélyessé vált számára, hiszen éber szemek figyelték minden mozdu­latát.

• Ó, a mama elégette azt az undorító szörnyeteget! - kiál­totta csúfondárosan.

Caterina asszony megrémült, és olyan mozdulatot tett, mintha figyelmeztetni akarná Elenát, hogy elárulta magát.

• Dagmar, akárcsak a lányom, akivel bensőséges barátnők lettek, gyakran mamának szólít - próbálta menteni a menthetőt az asszony.

Elena ijedtében elvörösödött, és csak nehezen tudta össze­szedni magát. Egy idő múlva kényszeredetten elmosolyodott és megjegyezte:

• Így van. Mivel nekem nem volt édesanyám, irigyeltem érte Elenát, és drága nagynénémet hozzá hasonlóan én is sokszor mamának szólítottam.

A lány azonban már nem tudta jóvátenni hibáját. Brigitte asszony észrevétlenül összerezzent, és nem mert felnézni tá­nyérjáról. Nem akarta tanújelét adni, hogy e pillanatban vil­lámszerűén belehasított a gyanú. Már az sem illett bele a képbe, hogy az iíjú hölgy undorító szörnyetegnek nevezte egykor hőn szeretett babáját. A mama megszólítás pedig csak hab volt a tortán. Brigitte asszony gyorsan számba vett mindent: az ifjú hölgy szeme, amely egy cseppet sem hason­lított sem a kis Dagmaréhoz, sem Leonore asszonyéhoz. csak a márkinőéhez, a különös hajszín, a hölgyek iménti ijedelme, a gyors magyarázkodás... Mindez éppen elég volt, s Brigitte asszonyban felmerült a gyanú, hogy a vele szemben ülő ifjú hölgy egyáltalán Dagmar-e. Az igazi Dagmar talán meghalt, de eltitkolták, nehogy megvonják tőlük azt a pénzt, amelyet az apja fizetett érte? Vagy a márkinő Dagmar helyett a lányát hozta magával, hogy ő vegye át a gazdag örökséget? Netán Dagmart valamilyen okból a kastélyban hagyták?

Brigitte csaknem megijedt önmagától, de többé nem tu­dott szabadulni gyanújától. Egyre a lehetőségeken tépelődött. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a gőgös „marchesa” képes volna a csalásra, csak hogy újra vagyon­hoz jusson.

• Természetes, Dagmar, hogy Caterina néniben második édesanyádat látod - jegyezte meg óvatosan Brigitte.

Elena lelkesen helyeselt, majd másról kezdtek beszélni. Brigitte csak egy idő múlva mert Wernerre nézni. A fiatal­ember különös pillantást vetett rá. Tekintete arról árulkodott, hogy neki is feltűnt valami.

A kávét a szomszédos szobában szolgálták fel, ahol a fa­lon Rudolf Strasser arcképe függött. Még házassága alatt készült, boldognak és vidámnak látszott rajta. Caterina azonnal felismerte. Karon fogta Elenát, és a kép elé vezette.

- Nézd, Dagmar, milyen jól sikerült ez a portré édesapád­ról! Pontosan így maradt meg emlékezetemben. Abban az időben készülhetett, amikor az esküvőmön megismertem. Igazán jó kép, nagyon életszerű.

Elena felnézett a portréra.

• Igen, a papa. Nekem is így élt emlékezetemben, csak egy kicsit idősebbként emlékszem rá.

Brigitte és Werner lélegzet-visszafojtva összenézett. Elena hirtelen felsikoltott. A képet nézve az az érzése támadt, mint­ha Rudolf Strasser megelevenedett és megmozdult volna. E pillanatban a festmény nagy robajjal leesett a falról, a súlyos keret széle súrolta a lány vállát.

Mindenkinek földbe gyökerezett a lába. Elena holtsápadt lelt, és édesanyja vállába fúrta arcát, mint aki soha többé nem akarja látni a képet. A rendkívül babonás Caterina asszony arca is falfehérre vált. A többiek szótlanul meredtek a képre, s megint találkozott Brigitte és Werner tekintete.

Caterina szedte össze magát elsőként. Egy kissé még sá­padtan, de már a helyzet uraként megsimogatta Elena haját.

- Nagyon megijedtél, gyermekem. Különös, mintha édes­apád üdvözölni szeretett volna. Nézzük csak, nem sérült-e meg a festmény!

A többiek is odasiettek, hogy megnézzék, esett-e kár a képben. Werner azonban nem a festményt, hanem Elenát fi­gyelte. Észrevette, hogy a lány fél a képtől. Nem szólt sem­mit, csak felemelte és a fal mellé támasztotta a portrét.

• Istennek hála, sértetlen maradt. Valószínűleg kilazult a tartószög. Újra be kell gipszelni - mondta a fiatalember nyu­godtan.

• Reméljük, nem rémült meg túlságosan, nagyságos kis­asszony - jegyezte meg Hermann Falkner mit sem sejtve.

Benne még nem merült fel a kétely, hogy az ifjú hölgy talán nem is a valódi örökös.

Elena nagy nehezen összeszedte magát. Anyja megszorí­totta a kezét, hogy bátorságot öntsön beléje. Látta, hogy lá­nya megijedt, s dühös volt rá. Legszívesebben már az előbb nyakon vágta volna, amikor elszólta magát a babával kap­csolatban. Több ilyen hibát nem követhetnek el, Elenának meg kell tanulnia a határozottabb fellépést. A lány, mintha kitalálta volna anyja gondolatát, elszántan kihúzta magát, és mosolyogva megjegyezte:

• Egy kicsit megijedtem, mert láttam, hogy zuhan a kép. Súrolta is a vállamat. Örülök, hogy épen maradt. Pótolhatat­lan veszteség lett volna számomra.

Belépett az inas, hogy felszolgálja a kávét. Brigitte asszony utasította, hogy másnap akasszák vissza a képet a he­lyére.

Nemsokára az idős hölgy rövid időre visszavonult szobá­jába, amely egy ideje a sok lépcső miatt a földszinten kapott helyet. Elővett egy jegyzettömböt, sietve ráírt néhány sort, majd visszament á többiekhez. Számára a gondviselés inté­se volt, hogy a kép éppen akkor esett le a falról, amikor az ifjú hölgy állt előtte.

Az asszony megvárta az alkalmas pillanatot, majd észre­vétlenül Werner kezébe nyomta a cédulát. A fiatalember rez­zenéstelen arccal elvette, és kis idő múlva észrevétlenül el­olvasta. „Még ma négyszemközt kell beszélnünk: Kérem, keressen fel a szobámban, miután a hölgyek visszavonultak. Tegyen úgy, mintha elbúcsúzna, aztán jöjjön vissza azzal az ürüggyel, hogy elfelejtett valamit megbeszélni velem.”

A fiatalember észrevétlenül bólintott, és a papirost a mel­lényzsebébe csúsztatta. Sem Caterina asszony, sem lánya nem vett észre semmit. Mindketten túlságosan el voltak fog­lalva azzal, hogy túlzott kedvességükkel jóvátegyék az imént elkövetett hibát.

Hamarosan mindkét vendég visszavonult szobájába. Mi­helyt kettesben maradtak, Caterina asszony alaposan meg­szidta Elenát. Figyelmeztette, hogy máskor okosabban viselkedjen. Igyekeztek meggyőzni egymást arról, hogy a kép le­esése a véletlen műve volt, szívük mélyén azonban mindketten rossz előjelnek vélték. Alaposan össze kellett szedniük magukat, hogy a történtek ne befolyásolják további viselke­désüket.

A hölgyekkel egy időben a két férfi is elbúcsúzott Brigitte Hartmanntól. Miután Werner meggyőződött arról, hogy Caterináék már a szobáikban vannak, az előtérben odafordult édes­apjához.

• Most jut eszembe, hogy valamit meg kell beszélnem Hartmann asszonnyal.

• Ilyen későn? Hartmann asszony már biztosan visszavo­nult. Bevallom, nagyon fáradt vagyok. Édesanyád is vár már.

• Nyugodtan indulj el! Bejelentetem magam Hartmann asszonynál, s amint végeztünk, megyek én is.

• Annyira fontos?

• Igen, apám. Ha hazaérek, és még ébren talállak, elmon­dom, miről van szó.

Brigitte asszony dermedten ült kedvenc karosszékében, amikor az inas jelentette, hogy Werner Falkner szeretne beszél­ni vele. Az idős hölgy intett, hogy engedje be. Miután a fiatal­ember belépett, egy darabig némán néztek egymás szemébe.

Végül Brigitte törte meg a csendet.

• Ugye, önnek is feltűnt, Werner úr?

A fiatalember gyorsan közelebb lépett. Szeme izgatott­ságról árulkodott.

• Rudolf Strasser képe nem véletlenül esett le, nagyságos asszony. Gyalázatos hazugságra akarta felhívni a figyelmün­ket - mondta határozottan.

Görcsösen megfogták egymás kezét.

• Mikor kezdett gyanakodni?

• Amikor olyan szívtelenül beszélt Liza babáról - magya­rázta Werner. - És amikor elárulta magát azzal, hogy a signo­rét mamának szólította. Látta, milyen zavarba jöttek? De én már előbb is gyanakodtam, magam sem tudom, miért. Nem tudtam napirendre térni afelett, hogy az ifjú hölgy szeme egé­szen más, mint amilyenre számítottam. Úgy éreztem, elvettek tőlem egy kedves emléket, és egyre csak azon tépelődtem, mi­képp lehetséges, hogy ennyire megváltozzon valaki.

Az idős hölgy bólintott.

• Én is így vagyok vele. Meg kell mondanom, hogy egész testemben reszketek a felháborodástól. Ezt nem engedhetjük meg. Ha ez a lány nem Dagmar, akkor aligha lehet más, mint a márkinő lánya. De vajon hol van Dagmar?

Werner az ajkába harapott. Abban a pillanatban, hogy először megpillantotta Elena arcát, úgy érezte, szívében meghalt egy kedves emlék. Az idős hölgyre pillantott.

• Igen, hol van Dagmar?

Brigitte remegve összetette a kezét.

• Remélem, él.

Werner összerezzent. Úgy érezte, nem tudja elviselni azt a gondolatot, hogy Dagmar esetleg már nincs életben. Rövid gondolkodás után szólalt csak meg.

• Erre jobb nem is gondolni. Ön szerint esetleg elhallgat­ták Dagmar halálát, hogy ne essenek el attól a pénztől, ame­lyet édesapja fizetett érte?

Az asszony bólintott.

• Igen, erre gondolok.

A fiatal férfi a fejét rázta.

• Akkor Egon Strasser is a bűntársuk lett volna. Ő vi­szont azt írta Strasser úrnak, hogy Dagmar kisasszony nem jön ki a feleségével, ezért el kell hagynia a házát, ha ő már nem lesz. Én inkább úgy érzem, Egon Strasser attól félt, hogy halála után unokahúgára veszély leselkedik a kastély­ban. Dagmar kisasszony tehát bizonyára életben van.

• Akkor hát mit tegyünk?

• Ezt alaposan meg kell gondolnunk. A két nő biztosan mindent megtervezett, mielőtt ideutazott. Elena kisasszony, nevezzük egyelőre így a hölgyet, bizonyára Dagmar Strasser nevére kiállított útlevéllel érkezett. Ez elegendő bizonyíték arra, hogy átvegye örökségét. Ki tudja, hogyan jutottak útle­vélhez? Mielőtt azonban bármit is tennénk ellenük, meg kell tudnunk, hol van Dagmar kisasszony, és miként érték el, hogy ne tartson velük.

Brigitte asszony nyugtalanul nézett a fiatalemberre.j

• A márkinő azt mondta, lánya a kastélyban maradt, mivel annyira megviselte édesapja halála, hogy lelki beteg lett. Igen, valószínűleg Dagmar volt az, aki ennyire szívére vette édesapja halálát. Ha pedig itt Elena játssza Dagmart, akkor alighanem őt hagyták otthon Elenaként.

Werner kihúzta magát.

• Ez nagyon is elképzelhető.

• Csak nem követtek el valamit Dagmar ellen, hogy megkaparintsák az örökséget?

A fiatalember felsóhajtott.

- Erről mielőbb bizonyosságot kell szereznünk. Könynyen előfordulhat, hogy Dagmar kisasszonyt fogságban, tartják a kastélyban. Ki kell derítenünk, így van-e.

- De hogyan?

• Ezen még kicsit gondolkodnom kell, nagyságos asszony. Mindenesetre tartozunk annyival Rudolf Strassernak, hogy megvédjük a lányát. Úgy kell tennünk, mintha semmit sem vettünk volna észre, hogy a két hölgy ne gyanakodjék. De közben figyeljük minden lépésüket. Ha egyszer elszólták magukat, bekövetkezik máskor is. Bárcsak volna valami a kezünkben, amivel be tudnánk bizonyítani, hogy ez a fiatal hölgy nem Dagmar Strasser!

Brigitte asszony elgondolkodott, és eszébe jutott az a nap, amikor észrevette Dagmar lábán azt a körte formájú anyajegyet.

• Werner úr! - kiáltott fel izgalmában.

• Igen, nagyságos asszony?

• Tudok valamit, van egy csalhatatlan bizonyítékunk. Ha meztelenül láthatnám az ifjú hölgy jobb lábát, meg tudnám mondani, ő-e Dagmar.

A fiatalember kérdőn nézett rá.

• A jobb lábát?

• Igen, igen! Dagmar jobb lábán, a kisujja tövében van egy apró, körte alakú anyajegy. Csak az lehet az igazi, akinek a lábán ott az anyajegy.

Werner fellélegzett.

• Ez segíthet a hamis Dagmar leleplezésében, ha más módon nem sikerülne. Merthogy már egy szemernyit sem kételkedem abban, hogy az ifjú hölgy, akit ma fogadtunk, nem az igazi Dagmar.

• Ezek után én is biztosra veszem, hogy nem a mi kedves Dagmarunk érkezett haza. Már az első pillanatban idegen­nek éreztem. Boldogtalan lennék, ha ennyire megváltozott volna. Csak nehogy veszélyben legyen! Mit tegyünk, Werner úr? Nagyon félek.

• Nyugodjék meg, nagyságos asszonyom, Dagmar kis­asszony nincs közvetlen veszélyben. A dolgok jelenlegi állá­sa szerint Olaszországba kellene utazni, és utánajárni, hogy mi az oka távolmaradásának. El kellene menni a Consistelli-kastélyba, és ott kezdeni a nyomozást.

Brigitte asszony élénken bólintott.

• Igen, ez lenne a megoldás. A feladat önre vár, Werner úr. Jaj, kérem, segítsen! Attól félek, veszélyben van a kislá­nyom.

• Mindent elkövetünk, hogy leleplezzük az ármánykodókat. Még ma este beszélek édesapámmal, hogy ő is tisztán lásson. Holnap bontják fel a végrendeletet, ezt nem lehet el­halasztani. Onnan nem hiányozhatok, de mihelyt befejeződik az eljárás, üzleti ügyekre hivatkozva azonnal Olaszországba utazom. Valahogy bejutok majd a kastélyba, és kiderítem, amit lehet. Ön közben vigyázzon a két hölgyre! Talán lesz alkalma arra, hogy megnézze a lány jobb lábát. Lehet, hogy édesapámnak is lesz valamilyen ötlete. A kisasszony gyám­jaként jogában áll, hogy halogassa az örökség átvételének időpontját. Ha sikerül meggyőznöm őt gyanúnk megalapozottságáról, a két hölgy egy garashoz sem juthat hozzá Ru­dolf Strasser hagyatékából. Mindenesetre nagyon okosan tette, hogy nem mutatta ki előttük, mire gyanakszik.

• Úgy kell viselkednem, hogy biztosak legyenek a dol­gukban. Az ember mindig hallgasson a megérzéseire. Már amikor először hallottam a márkinőről, az volt az érzésem, hogy veszélyes nőszemély lehet. Amikor annak idején Ru­dolf Strasser úgy döntött, hogy Dagmart az unokatestvére családjánál helyezi el, úgy gondoltam, nem kellene hagynom. Csak akkor nyugodtam meg, amikor meggyőződtem arról, hogy unokafivérünk jóravaló, melegszívű ember. Attól tartok, nem volt rózsás élete a felesége mellett. Most azonban, kedves Werner, induljon haza, hátha még ébren találja édesapját. Nagyon fontos, hogy beavassuk. Szerettem volna, ha ő is részt vesz ezen a megbeszélésen, de nem tudtam biztosan, hogy ön is ugyanarra gyanakszik-e, amire én. Szinte hihetetlen, hogy csalókat kell lelepleznünk a hölgyekben.

38.

Hermann Falkner még nem feküdt le, amikor fia hazaérke­zett. Szülei takaros házában Werner a padlástérben lakott, s nagyon jól érezte ott magát. Édesanyja már nyugovóra tért, ezért a fiú csak kedvesen beköszönt az ajtón keresztül. Szavait az asszony hasonlóképpen viszonozta. Werner megkér­te apját, hogy szenteljen neki még félórányi figyelmet.

• Halljam, Werner! Miről akarsz beszélni?

• Megmondom, apám, kerek perec. Hartmann asszony és én arra gyanakszunk, hogy ez a bizonyos Dagmar Strasser kisasszony nem Dagmar, hanem a márkinő lánya.

Hermann Falkner tágra nyitotta fáradt szemét, és hirtelen felébredt.

• Ugyan, fiam! Hihetetlen, amit mondasz.

• Pedig gyanakvásunkból időközben bizonyosság lett, apám - mondta Werner határozottan, és izgatottan előadta apjának a bizonyítékokat. Falkner végigsimított homlokán.

• Atyaúristen, Werner, hirtelen melegem lett attól, amit mondtál. Hihetetlen! Most mit tegyek? A rend kedvéért elkérhetem az ifjú hölgy útlevelét, de ha rendben találom, nem áll módomban nehézségeket gördíteni az örökség átvétele elé. Megtehetem, hogy gyanúmmal elmegyek a rendőrségre, és kivizsgáltatom az ügyet, ám akkor meghurcolnám a Strasser nevet. Nem, tartozom annyival Strasser barátomnak, hogy ezt ne engedjem.

• Azzal is tartozol neki, apám, hogy megvédd lányát a csalóktól, akik el akarják halászni előle az örökséget. A rend­őrséget természetesen nem vonhatjuk bele az ügybe, más módon kell bizonyosságot szereznünk. Hartmann asszony egyetért azzal, hogy a végrendelet közzététele után azonnal Olaszországba kell utaznom. Majd azt mondjuk, hogy üzleti útra mentem. Megkeresem a kastélyt, és elvégzem a szüksé­ges nyomozást.

Apja megvakarta a fejét.

• Nekem nem tetszik ez az egész. Túl nagy kalandra vál­lalkozol. Én nem gyanakszom semmire, habár ez a Dagmar kisasszony nekem sem tetszik, így már nem is sajnálom, hogy apja nem érhette meg hazatérését.

• Te nem voltál annyit a kis Dagmarral, mint Hartmann asszony és én, csak futólag ismerted. De én vasárnaponként órákat töltöttem vele. El tudod képzelni, hogy annak az ifjú hölgynek, aki ma egy asztalnál ült velünk, valamikor arany­szíve volt?

• Nem építheted erre a gyanakvásodat.

• Nem, de van itt még más is. Hartmann asszony és én inkább csak érezzük, hogy ez az ifjú hölgy nem Dagmar Strasser. De tudod, hogy nem szoktam képzelődni, apám. Le merném fogadni, hogy ez a Strasser asszony a saját lányát akarja megtenni Rudolf Strasser örökösének. Én viszont ezt minden eszközzel megpróbálom megakadályozni, mert tarto­zom, ennyivel néhai főnökömnek. Az igazi Dagmart valami módon megakadályozhatták abban, hogy idejöjjön, és átve­gye örökségét. Könnyen lehetséges, hogy nagy veszély fe­nyegeti. Ha pedig e nők átveszik az örökséget, nem monda­nak le róla egykönnyen. Valahogyan meg kell akadályoznod, apám, hogy az álörökösnő hozzányúljon a Strasser-vagyon­hoz, míg haza nem érek Olaszországból.

• Tehát csakugyan el akarsz utazni?

• Igen, amilyen gyorsan csak lehet. Nem hálálnám meg Rudolf Strasser mérhetetlen jóságát, ha ilyen gyanú ellenére ölbe tett kézzel végignézném, ahogy megkárosítják.

• Most már az idős úr is elbizonytalanodott.

• Igazad van, ki kell vizsgálnunk az esetet. Ha valóban igaz, amit feltételezel, akkor az igazi Dagmar él. Ha halott lenne, a hölgyeknek nem kellett volna ekkora fába vágni fejszéjüket, hiszen az örökség amúgy is őket illetné meg.

Werner megkönnyebbülten fellélegzett.

• Igazad van. Jaj, apám, ha tudnád, mekkora kő esett le a szívemről! Holnap reggel elmondom Hartmann asszonynak, hogy ő is megnyugodjon.

• Nos, rendben, fiam, megfertőztél a gyanakvásoddal. Igyekeznünk kell, hogy minél előbb tiszta vizet öntsünk a pohárba. Bárcsak volna valami bizonyíték arra, hogy ez az ifjú hölgy nem Dagmar Strasser!

• Van rá bizonyíték - vágta rá Werner, s beszámolt édesapjának a Dagmar jobb lábán található anyajegyről.

• Jól van, végső esetben ez az anyajegy fog bizonyosságot szolgáltatni, és megóvni minket attól, hogy csalónak adjuk át az örökséget.

• Szerintem is. Elmondjam, apám, hogy a helyedben ho­gyan tisztáznám a helyzetet?

Az idősebb Falkner halványan elmosolyodott.

• Ki vele!

• Holnap fel kell bontani a végrendeletet, döntő bizonyí­ték nélkül ezt nem lehet elhalasztani. Gondolom, a hölgyek ezek után gyorsan vissza akarnak utazni Olaszországba, ter­mészetesen bőséges zsákmánnyal megrakottan. S ez az, amit semmiképpen sem engedhetünk meg. Bizonyos körűlményekre kell hivatkoznod előttük, a gyámot szorító megkötésekre. Mondd azt, hogy csak miután ezek a formaságok rendeződtek, akkor adhatod ki nekik az örökséget. Rudolf Strasser egyébként is teljhatalommal ruházott fel. Így időt nyernénk. Mihelyt Olaszországban célt értem, azonnal érte­sítelek. Az is lehet, hogy hamarosan hazajövök. Ha gyanúnk megalapozott, kijelented, hogy mielőtt az örökösnő átvenné jogos tulajdonát, hátravan még egy ünnepélyes szertartás, mégpedig az, hogy három tanú jelenlétében fel kell fednie a jobb lábát. Remélem, elegendő bizonyítékkal térek haza a Consistelli-kastélyból. Nos, mit szólsz hozzá, apa?

Az idős úr felpattant.

• Azt, hogy jó a javaslatod. Holnap reggel gondoskodom arról, hogy beutazási engedélyt kapj Olaszországba. A végrendelet felbontása után azonnal indulhatsz. Most pedig fe­küdjünk le, habár nem hiszem, hogy el tudnék aludni. Isten segítségét kérem ahhoz, hogy minden jól végződjön. Mindenesetre különösnek találtam, hogy Rudolf Strasser képe éppen abban a pillanatban esett le a falról, amikor az ifjú hölgy alatta állt. Eszemben sincs odaadni neki a levelet, amelyet Rudolf a halála előtt adott át nekem a lánya számá­ra. Most jut eszembe: nem kellene idehívnunk Leonore Magnus asszonyt, hogy szembesítsük a hölggyel? E tekintet­ben az édesanyáknak vannak a legjobb megérzéseik.

Werner megrázta a fejét.

• Csak még jobban belebonyolódnánk az ügybe. Bizo­nyítékképpen ő is csak az anyajegyet említhetné meg. A nők pedig gyanakodni kezdenének, és talán még többet ártaná­nak, mint így. Mindenképpen el kell érnünk, hogy biztosak legyenek a dolgukban, nehogy táviratilag értesítsék esetle­ges cinkosaikat, akik megnehezítenék a dolgomat Olaszor­szágban. Azt sem tudhatják meg, hogy hová utaztam. Egy­előre hagyd ki Leonore Magnust a játékból!

Másnap délelőtt a meghívottak összegyűltek a végrende­let felbontására. Hermann Falkner csupán az irat felolvasá­sára szorítkozott. A testamentum Dagmar Strassert jelölte meg általános örökösként, Brigitte asszonynak pedig élete végéig lakhelyet adott a Strasser-villában. Hermann Falknert és fiát, Wernert az örökhagyó végrendeletileg is megerősítet­te örökös cégvezetői állásában és teljes körű rendelkezési jo­gában. Arra is felhatalmazást kaptak, hogy megtagadják az örökösnő kérését, ha több pénzt óhajtana kivenni a vállalko­zásból, mint amennyit a cég érdekei elbírnának.

Ennek a résznek a felolvasásakor Werner éles pillantást vetett a hölgyekre, akik divatos gyászruhájukban foglaltak helyet a zöld posztóval leterített asztalnál. Észrevette, hogy csalódottan összenéztek. A fiatalember, aki már biztosra vette, hogy a signorát és lányát látja maga előtt, azonnal észrevette rajtuk, hogy másféle elképzeléseik voltak. „Egyetlen vasat sem kaptok” - gondolta magában.

Werner aznap reggel még egyszer beszélt Brigitte asszonnyal, és tudatta vele, miben állapodtak meg édesapjával. Az asszony örült döntésüknek. Elmesélte a fiatalembernek, hogy reggeli közben megpróbált elbeszélgetni az ifjú hölggyel a régi időkről, ő azonban mindenre azt válaszolta, hogy sajnos, már nem emlékszik semmire. Ezután megkérte a vendégeket, hogy meséljenek a Consistelli-kastélyról. Meg­tudta, hogy lakhelyük távol esik mindenféle közlekfedési útvonaltól, és hogy a család éveken át teljes visszavonultságban élt a kastély magányában. Nem mentek sehová, és, vendégeket sem fogadtak soha.

• Unokafivérem nagyon rossz anyagi helyzetben lehetett. Nem volt pénze, hogy hölgyeit akár néhány hétre Rómába vagy Firenzébe küldje. A legközelebbi falu, Sorino, két óra járásnyira van a kastélytól, oda elkocsikáztak néha egy régi hintón. Még egyszer rátereltem a szót a márkinő lányára, és megkérdeztem, hogy nem érzi-e magát nagyon egyedül a kastélyban. Caterina asszony azt válaszolta, hogy Elena szereti a magányt, mindig is nagyon érzékeny és emberkerülő volt. Attól fél, hogy a lelki betegsége az évek múlásával egyre inkább elhatalmasodik rajta. Egyelőre az a legjobb számára, ha a kastélyban marad. Nagyon jó kezekben van öreg szolgálójuk felügyelete alatt, a komorna nagyon szereti őt.

Werner figyelmesen hallgatta, majd elgondolkodva megjegyezte:

• Egyre valószínűbbnek látszik, hogy a kastélyban hagyott ifjú hölgy az igazi Dagmar Strasser.

Brigitte asszony a fiatalember karjára tette kezét.

• Én is attól tartok, Werner úr, és nagyon aggódom az egészsége miatt. Vagy csak azt a látszatot akarják kelteni, hogy beteg, nehogy furcsálljuk, miért nem hozták magukkal? Talán örökre a kastélyban akarják tartani, hogy megakadályozzák öröksége átvételében? Ha Rudolf sejtette volna milyen bűnt követnek el a lánya ellen! Istenem, milyen szemrehányásokkal illette volna magát azért, hogy annak idején száműzte Dagmart a közeléből!

Werner elmondta az asszonynak, hogy édesapja szembe­síteni akarta Leonore Magnust a csalókkal. Brigitte azonban leintette:

• Nem, Leonorét ki kell hagynunk a játékból. Megírom neki, hogy egyelőre még nem volt alkalmam beszélni a lá­nyával, legyen egy kicsit türelemmel. Először ki kell deríte­nünk az igazságot.

A végrendelet felolvasása után Caterina asszony és a lá­nya Brigitte társaságában visszatért a villába. Nem rejtették véka alá mérhetetlen felháborodásukat. Bosszantotta őket, hogy a két cégvezető ekkora hatalmat kapott.

• Rudolf mindig tudta, mit csinál - felelte Brigitte nyu­godtan. - Kipróbált emberekről van szó, hűségükhöz nem férhet kétség. Dagmar örülhet, hogy ilyen önzetlen férfiak kezelik a vagyonát.

• Nekem viszont semmiféle rendelkezési jogom sincs - mondta Elena mérgesen. - Minden fillérért Falkner úrhoz vagy a fiához kell fordulnom, mintha koldus volnék.

Brigitte néni megőrizte nyugalmát.

• Ez azért túlzás. Jómagam mindenesetre helyesnek tar­tom, hogy a nagyobb összegek felvételéhez az engedélyüket kell kérned.

• Árulja már el, miért tartja helyesnek? - kérdezte a márkinő csípősen.

• Mert egy megbízható vállalkozásnak mindig számotte­vő tartaléka kell legyen. Ha Dagmar Hamburgban maradna, nem lenne szüksége sok pénzre a megélhetéshez. De termé­szetesen egészen más a helyzet, ha állandóan utazgatni akar.

• Úgy gondolom, Rudolf Strasser hagyatéka elég nagy ahhoz, hogy lánya nagyvonalú életet engedhessen meg ma­gának - mondta a márkinő, és dühös pillantást vetett Brigitte asszonyra.

Az idős hölgy komolyan nézett vissza rá.

• Kedves Caterina, kegyed a saját tapasztalatából tudhat­ja, hogy ily módon a legnagyobb vagyonnak is gyorsan, a nyakára lehet hágni. Inkább ügyeljen arra. hogy Dagmar okosan gazdálkodjék.

Caterina asszony szeme szikrákat szórt.

• Ha jól emlékszem, kedves Brigitte, nem hatalmaztam fel arra, hogy ítéletet alkosson rólam és a körülményeimről - sziszegte dühösen.

Az idős asszony teljes lelki nyugalommal bólintott.

• Valóban nem. Mindössze Dagmart szerettem volna fi­gyelmeztetni, hogy a gazdag ember sem pazarolhat. A vagyon kötelez.

• Elég volt a bölcs intelmekből, Brigitte néni! - jegyezte meg Elena ingerülten. Caterina néni mellettem lesz, hogy ellásson a szükséges tanácsokkal.

• Elnézésüket kérem, hogy beleavatkoztam a dolgukba, hölgyeim, többé nem fordul elő - válaszolta Brigitte Hart­mann finom mosollyal.

39.

Dagmar csendes magányban élt börtönében. Egon bácsi sír­kövét német nyelvű felirattal látta el, és mindennap friss vi­rágot vitt rá. Ezenkívül semmi dolga nem akadt. Sokat zon­gorázott, és gyakran felkereste a könyvtárat, hogy ne tom­puljon el teljesen. Elhatározta, hogy a katalóguskészítésnek is hamarosan nekifog.

Mariettával fegyverszünetet kötött. Elfogadta, hogy Elenának szólítsa, s engedelmesnek és türelmesnek mutatko­zott, Édesapja szavai, amelyeket álmában hallott, még min­dig ott visszhangzottak szívében: „Türelem, szeretett gyer­mekem, közel a szabadulás.” Olyan volt ez számára, mint egy ígéret. Megnyugodott tőle.

Szüntelenül azon törte a fejét, hogyan menekülhetne el börtönéből. Nem volt kedve ahhoz, hogy ölbe tett kézzel ül­dögéljen. Elhatározta, hogy előbb meg kell győznie Mariet­tát arról, nem áll szándékában semmiféle szökés. Átnézte holmiját, hátha talál közte valami értékes darabot, amelyet szökés esetén pénzzé tudna tenni. A keresgélés azonban nem vezetett eredményre. Ékszerei nem voltak, mindössze egy arany karkötője és egy arany nyaklánca egy kis medállal, amelynek közepén apró gyöngyöcske díszelgett. Mindkettőt Egon bácsitól kapta ajándékba, igaz, a férfi az ő pénzéből vásárolta őket. Hirtelen eszébe jutott, hogy Egon bácsi egy nap átadott neki egy drágakövekkel kirakott arany cigaretta­tartót, amelyet a cigarettásszekrényébe kellett rejtenie az üres dobozok mögé. Tudta, hogy értékes darab, és azt is, hogy nagybátyja végszükség esetére tartogatta, oly nehezen tudott megválni tőle. A cigarettatartó bizonyára még mindig ott lapult rejtekhelyén, ám nagybátyja szobája, a többi helyi­séghez hasonlóan, zárva volt. Dagmar elhatározta, hogy egy­szer megkéri Mariettát, nyissa ki neki azt a szobát. Akkor megpróbálhatná magához venni és eldugni a cigarettatartót. A Jóisten talán nem büntetné meg érte, hiszen ha élne, Egon bácsi is azt tanácsolná neki, hogy ily módon próbálja meg­nyitni maga előtt a szabadulás útját.

Dagmar látszólag beletörődött sorsába, s ha nagyon ma­gányosnak érezte magát, akkor a Berend kisasszonytól tanult német dalokat dudorászta. Annak idején Egon bácsi is sok­szor megkérte, hogy énekelje el neki őket. Legszívesebben ezt a dalt hallgatta: „Réges-régi dallam, réges-régi dallam, attól zeng most lelkem...” Dagmar mostanában is énekelget­te, amikor szívét elfogta a vágyakozás a szép, távoli gyer­mekévek után. Hamar észrevette, hogy amikor dalra fakad, Mariettát is elfogja a jókedv, és a megszokottnál nagyobb szabadságot engedélyez neki.

Egy nap Dagmar így szólt a komornához:

• Belenyugodtam abba a gondolatba, hogy életem végéig itt éljek a kastélyban. Tulajdonképpen nagyon szép itt, nincs semmi gondom. Ugyan, miért vágyódnék el innen? Csak le­gyen egy kicsit kedvesebb hozzám, Marietta, hiszen egy­másra vagyunk utalva, és én sohasem sértettem meg. Most, hogy Elena lett a nagy vagyon örököse, amelyért egykor iri­gyelt, semmi oka arra, hogy továbbra is gyűlöljön.

Marietta belátta, hogy a lánynak igaza van. Mivel Dagmar egyáltalán nem okozott neki gondot, sőt, segített a házimunkában, és gondoskodott arról, hogy ebéd után lepihenhessen egy kicsit, megenyhült iránta. Dagmar, ha csak tehette, kedvében járt az olasz nőnek. Marietta el is szégyellte magát egy kicsit, hiszen tényleg nem volt már oka arra, hogy haragudjon a lányra. Egyre nagyobb szabadságot adott neki, mert azt hitte, Dagmar jól érzi magát a kastélyban, és esze ágában sincs megszökni. A lány már egyedül is kimehetett a parkba_, ha a megbeszélt helyen maradt, hogy Mariettának ne kelljen keresnie. Míg a komorna ebéd utáni pihenőjét tartotta, Dagmar egyedül időzött a szabadban. Marietta ilyenkor kulcsai­val együtt bezárkózott szobájába. A park kapuja zárva volt, a létrát biztonságban tudta, tehát a fogolynak semmi esélye sem volt a szökésre, még ha egyedül tartózkodott is a park­ban.

Dagmar boldog volt, hogy mindössze néhány nap alatt idáig jutott Mariettával. Nagy odaadással élvezte rövidre szabott szabadságát, s általában meg sem állt a kis emelkedőig, ahonnan a park kerítésén át messzire láthatott.

Egy napon ismét a domboldali kilátópadján üldögélt, és vágyakozva nézett a messzeségbe. Eközben kedvenc dalát dúdolgatta: „Réges-régi dallam, réges-régi dallam, attól zeng most lelkem. Még gyerek voltam, még gyerek voltam, mikor énekeltem.”

Az ének édesen és szomorúan szállt át a park kerítésén, ki a nagyvilágba. Dagmar hirtelen megijedt, amikor a kerítés túloldaláról szép, mély bariton válaszolt: „Ó, hazai róna, édes szülőföldem, hadd lássalak megint! Ahol egykor éltem, álmom feléd repít.”

Dagmar felpattant, szívére szorította kezét, és hallgatta az éneket. Miután véget ért a strófa, kiáltozni kezdett.

• Halló, halló! Egy német jár itt?

• Igen. Egyedül van odaát? - kérdezte a férfihang.

A lány egész testében remegett az izgalomtól. A sors egy németet vetett arra. Engedje elmenni anélkül, hogy a segít­ségét kérné? Minden bátorságát összeszedte, és tölcsért for­mált tenyeréből.

• Igen, egyedül vagyok. Kérem, segítsen rajtam! Német lány vagyok, és fogva tartanak.

• Várjon, azonnal ott leszek - felelte az, ismeretlen nyu­godtan.

Dagmar aggódva kémlelte a kastélyhoz vezető utat. Sze­rencsére Mariettának nyoma sem volt, ebéd után mindig el­nyomta az álom.

• Figyeljen! - hallatszott odaátról, majd egy férfikalap repült át a falon. A fejfedőt egy kötél végére erősítették. - Kérem, húzza a kötelet, amíg nem szólok!

Dagmar remegő térddel lefutott a lejtőn oda, ahová a ka­lap esett. Leoldotta róla a kötelet, és lassan húzni kezdte, amíg észre nem vette, hogy valamit áthúzott a falon, az üveg­cserepek felett. Ekkor az ismeretlen megszólalt, hogy ne húzza tovább a kötelet.

Dagmar abbahagyta, és látta, hogy az üvegcserepeken egy férfikabát hever.

• Figyeljen rám! Kösse a kötelet egy fához, de jó erősen, hogy el ne oldódjon, különben leesem. Érti?

• Igen, igen... - felelte a lány reszketve hangon. Már a férfi hangja is nyugalommal töltötte el. Odament egy fához, és remegő kézzel néhányszor körbetekerte a kötelet a törzsén, majd minden erejét összeszedve csomót kötött rá. - Készen vagyok - jelentette.

Férficsizmák koppanását hallotta: valaki a másik oldalon nekiveselkedett, hogy megmássza a falat. Izgatottan nézett fel oda, ahol a kabát feküdt. Hamarosan megpillantott két kezet, amelyeket a kabát megóvott az éles üvegcserepek, okozta sérüléstől. Dagmart hirtelen elfogta a rémület. Vajon kinek segít bejutni? És ha betörő? Mielőtt azonban végig­gondolhatta volna, mit tesz, merész ugrással egy fiatal, ma­gas férfi huppant le mellette a földre. Dagmar bénultan, el­kerekedett szemmel nézte napbarnított, markáns arcát, majd segélykérőn feléje nyújtotta kezét.

• Werner úr! Istenem, Werner úr! - kiáltotta döbbenten és megtántorodott.

A férfi elkapta, átölelte, és hosszú pillanatokig a karjában tartotta. Werner látta az aranyszínű fényeket felragyogni a lány barna szemében, és mint aki csodálatosat álmodik, izgalmában fojtott hangon megszólalt:

• Dagmar Strasser! Dagmar Strasser... igen... ez a szempár Dagmar Strasseré. - Felemelte a lány kezét, és forró csókot nyomott rá. Meghatottan csak ennyit mondott: - Leghűségesebb szolgálója áll ön előtt, Dagmar, és jaj annak, aki akár csak a haja szálát is meggörbíti.

A lány nem tudta levenni róla a szemét, úgy érezte, megint álmodik, mint azon a napon, amikor megjelent előtte édesapja, és kézen fogva vezette oda hozzá Werner Falknert. Dagmar azonnal felismerte Wernert, s nem csupán azért, mert emlékeztette gyermekkori barátjára, hanem azért is,- mert álmában éppen ilyennek látta. A férfi álmélkodó tekintete láttán mélyen elpirult.

Werner úr... jaj, Werner úr, tényleg maga az? Az ég küldte hozzám! Talán így megmenekülhetek a fogságból.

A lány nem húzta el a kezét, hanem hagyta, hogy a meleg, erős férfikézből új élet, reménység áradjon beléje.

• Mondja el, milyen veszély fenyegeti, Dagmar kisasz szony! Előbb azonban hadd vezessem oda, ahhoz a padhoz, hiszen reszket az izgalomtól. Látom, hogy alig áll a lábán.

A fiatalember óvatosan a magaslathoz vitte, majd leültette a lányt.

• Fogva tartanak a kastélyban, Werner úr. Egyedül vagyok, csak nagynéném odaadó komornája lakik itt velem. Caterina néni parancsára fogolyként őriz. Az okát ne kérdezze, mert nem tudom. Nagynéném és unokanővérem gyűlöl, amióta ide kerültem. Marietta, a komorna mindenáron el akarja velem hitetni, hogy én vagyok Elena. Folyton így szólít, és bolondokházával fenyeget, ha nem hiszek neki.

• Szegénykém! - mondta a férfi Dagmar számára oly ismerős kedvességgel.

A lánynak előbuggyantak a könnyei. Werner megfogta a kezét, és gyengéd csodálattal nézte arcát. Eszébe sem jutott eltitkolni előtte, hogy amikor megpillantotta, szíve azonnal forró szerelemre lobbant iránta. Szerelem első látásra - vagy csak egy régi érzés újjászületése, amely mindvégig a lelké­ben szunnyadt, s visszariasztotta attól, hogy más nőkre nézzen? Nem tudta, mindössze annyit fogott fel, hogy szereti Dagmar Strassert. Boldog volt, hogy szemében felfedezhet­te az aranyfényeket, és hogy e gyönyörű szempár szeretettel

- Nem tudom, miért tart fogva Caterina néni - mondta a lány.

- De én tudom, Dagmar kisasszony, és áldom a pillana­tot, amikor gyanakodni kezdtem. Ám mielőtt folytatjuk: hol van az őrzője?

- Ez az egyetlen időszak, amikor egyedül jöhetek ki a parkba, mert ődélutáni álmát alussza. Ilyenkorbezárkózik a szobájába, s nála van a park kiapujának a kulcsa és azé a helyiségé is, ahol az egyetlen létra található. Tudja, hogy nem szökhetek meg, azt pedig nem is sejti, hogy kivülről jöhet a segítség.

- Az egész'parkot körülveszi ez a magas téglakerítés?

• Igen, csak egyetlen kapu van rajta.

A férfi jókedvűen elnevette magát.

• Az pedig bevehetetlen, olyan kemény tölgyfából ké­szült Tegnap megnéztem. - A két fiatal le sem vette egymás­ról tekintetét. - Merthogy tegnap már körbekémleltem a par­kot, de nem tudtam bejutni a falon, amelyet a háziak olyan kedvesen teleszórtak üvegcserepekkel. Odalenn a tanyán kaptam egy pohár tejet, és hallottam a bérlőtől, akivel nagy ne­hezen megértettem magam olaszul, hogy idefenn a kastély­ban csak signorina Elena és Marietta lakik. Erről az Elenáról megvoltak a magam elképzelései, és nagyon kiváncsi lettem rá. A bérlő azonban elmagyarázta, hogy nem fogadnak láto­gatókat. Mindössze annyit sikerült megtudnom, hölgyek csak szombatonként nyitják ki, amikor élelmiszereket szál­lít az öreg komornának. Mivel ma meg csak kedd van, nem volt kedvem olyan sokáig várni látogatásommal, ezért vissza­mentem Sorinóba. Ott szereztem egy erős száritókötelet és ma reggel újra feljöttem ide. Reméltem, hogy találok egy he­lyet a falon, ahol átdobhatom a kötelet, s lasszó módjára beleakaszthatom egy fába, majd felmászhatok rajta. Sajnos nem akadt azonban olyan fa, amely elég közel lettvolna a falhoz. Éppen ezzel a fával szemeztem, amely túl távolinak látszott, amikor meghallottam az énekét. Sejtettem, kinek hangja lehet. A többit már tudja: itt vagyok.

A fiatalember igyekezett könnyedén ecsetelni a történteket, hogy jobb kedvre derítse a lányt. Dagmar csillogó szemmel hallgatta. Werner nem állhatta meg, hogy ne csodálja meg újra a lány gyönyörű szemét. E szempár láttán már kamaszkorában is gyorsabban dobogott a szíve, amikor felfedezte Leonore asszony csinos arcán. Most megfogta Dagmar kezét, és közelebb hajolt hozzá. Tekintetük önfeledten egymásba kapcsolódott. Szemtől szemben, kéz a kézben ültek egy ideig. Dagmar újra árulkodóan elpirult, szíve majd kiug­rott helyéből, pedig maga sem tudta biztosan, mitől ilyen boldog.

Boldog révületéből egyszeriben rémisztő gondolatok ébresztették fel. Elsápadt, s halkan, szomorúan, ártatlanul meg­kérdezte:

• Ugye, tisztában van azzal, Werner úr, hogy szégyenbe fogant, törvénytelen lány vagyok?

Mindezt olyan meghatóan, lemondóan, halálos szomorúsággal mondta, hogy a fiatalember döbbenten nézett rá.

• Ki mondta ezt?

• Elena, Mielőtt az apja meghalt. Egon bácsi nagyon jó volt hozzám, nem akarta, hogy megtudjam. A többiek azonban gyűlöltek! Istenem! Mennyire gyűlöltek! Azért, mert miattam nem juthattak hozzá az örökségükhöz. Elena mond­ta meg, hogy nem vagyok Rudolf Strasser gyermeke, mégis engem tett meg örökösének. Elzavart maga mellől, mert, anyám... De gondolom, mindezt rég tudja. Hálás vagyok magának és Brigitte néninek, hogy ennek ellenére jók voltak hozzám, és „szegénykémnek” neveztek. Éppen ezért reménykedtem abban, hogy segítségemre lesznek, ha megtudják, mekkora bajba kerültem.

Amikor idáig jutott, sápadt arcán legördültek a könnyek. Ez több volt, mint amennyit Werner el tudott viselni.

Közelebb húzódott a lányhoz, szorosan átölelte, és fejét a mellkasára húzta.

• Édes kicsikém, mit tettek veled, mennyit vétkeztek ellened! Mindenki, még édesapád is, pedig ő nemes, jóságos ember volt. Vigasztaljon az a tudat, hogy belátta, igazságta­lanul bánt veled. Bizonyosságot szerzett afelől, hogy az ő gyermeke vagy.

A lány összerezzent a férfi karjában.

• Ez igaz? - kérdezte elcsukló hangon. Werner nem felelt, csak bólintott, és mélységes részvéttel nézett rá. A lány egész testében remegett. - Apám, édesapám! Nem akartam elhinni, hogy nem az ő gyermeke vagyok, mégis el kellett fogadnom, Elena csúnya szavakkal közölte velem, Egon bácsihoz pedig nem fordulhattam vigaszért. Hazatérhetek végre?

A lány szavaiban félelem és égő vágyakozás keveredett. A férfi kénytelen volt újra magához ölelni. Megsimogatta a haját.

• Szegény, kicsi Dagmarom, fájdalmat kell okoznom.

A lány megragadta a fiatalember kezét.

• Beszélj! Sokkal könnyebb lesz elviselnem, ha hozzád bújhatok - mondta megható bizalommal.

• Édesapád meghalt, kicsim - mondta Werner halkan.

Dagmar összerándult, és holtsápadt lett. Rémülten nézett a férfira.

• Meghalt? Istenem! Soha többé nem láthatom?

• Nem, kedvesem. Hát még ezt sem mondták meg ne­ked? Nagyon várta, hogy viszontláthasson. Megírta. Egon bácsinak, hogy hazavár, mert megtudta, hogy az ő gyermeke vagy. Bácsikád még megkapta a levelét. Nagynénéd úgy me­sélte, hogy a földön hevert, amikor holtan találta férjét.

• Milyen szörnyű kegyetlenség volt tőle, hogy ezt eltit­kolta előlem!

• Megvolt rá az oka. Szóval nem mondta meg, hogy édesapád szívrohamban váratlanul elhunyt?

Dagmar a fiatalember mellére simult és felzokogott.

• Borzalmas. Szegény apám, hogy ilyen hamar el kellett mennie!

- Nem bírta elviselni azt az örömet, hogy ennyi év szenvedés után mégiscsak szerethet, é' kiderült, hogy az ő gyermeke vagy. Mindig is vágyódott utánad, mégsem engedett. De ezt majd részletesen is elmesélem. Most azonban azt szeretném elmondani, miért zártak be ide. Caterina nénéd Hamburgban van... Dagmar Strasserral.

A lány kihúzta magát, és könnyes szemmel nézett a férfira.

• Hiszen Dagmar Strasser itt van.

• Igen, az igazi Dagmar Strasser itt van. A másik lány azonban bizonyára Elena, ő akar Dagmar lenni, Rudolf Strasser örököse.

A lány elvörösödött a dühtől. Már nem sírt.

• De hiszen ez szélhámosság! Istenem, hát ezért volt, minden!

• Igen, szélhámosság, s meg fognak fizetni érte. A haza­térő Dagmarban nem találtunk rá az igazira, arra, akinek érkezése örömmel töltene el minket. Brigitte nénivel gyanút fogtunk, mert nagyon jól emlékeztem a szemedre. Kérlek, nézz rám!

Az utolsó szavakat a fiatalember forrón, vágyakozón ejtette ki. A lány teljesítette kérését. Ártatlanul ráemelte pil­lantását, Werner esdeklő tekintete láttán azonban megreme­gett. Eddig ismeretlen boldogság és félelem ragadta egyszer­re magával. Ösztönösen, kislányos szégyenlősséggel ki akart bontakozni a férfi karjából. Werner meglátta szemében az aranyló csillogást, és nem eresztette.

• Szeretlek. Szeretlek, Dagmar Strasser, és soha többé nem akarlak elengedni - mondta fojtott hangon. - Megenge­ded, hogy örökké magamnál tartsalak, szerelmem?

A lány még szorosabban Wernerhez bújt, és nem ellenke­zett, amikor a fiatalember az ajkára tapasztotta száját. Dagmar életének első csókja az egész világot elfeledtette ve­le. Semmit sem tudott, semmit sem érzett, csak azt, hogy boldog, végtelenül boldog...

Werner hirtelen észbe kapott, hogy vannak még egyéb feladatai is. Két kezébe fogta Dagmar fejét, és komoly pil­lantást vetett rá.

• Te édes, drága, tudod, hogy most testestül-Ielkestül örökre nekem adtad magad? Túl heves voltam, nem is hagy­tam időt a gondolkodásra. Igazságtalanság tőlem, hiszen még semmit sem láttál az életből, rajtam kívül nem ismersz egyetlen fiatalembert sem. Egyáltalán nem lett volna szabad ezt tennem, időt kellett volna hagynom, hogy elgondolkodj azon, szeretsz-e valóban, vagy csak szíved magánya kötött hozzám.

A lány átölelte Werner nyakát.

• Kérlek, ölelj magadhoz, és soha többé ne engedj el! Olyan jó odabújni hozzád! - súgta neki halk, szerelmes sza­vakkal.

Werner újra megcsókolta.

• Nem is lennék képes elengedni téged, hiszen örökre az enyém vagy. Értsd meg, hogy soha többé nem hagyhatsz el, mert most már tudom, hogy szívem mindig is a tiédre várt. Megértetted, édes kicsi Dagmar, hogy ezentúl örökre hoz­zám tartozol? Szeretsz, ugye, szeretsz?

A lány arcával a fiatalemberéhez simult.

• Mindig is szerettelek, Werner. Volt egy kis képem ró­lad. Emlékszel? A karodban tartasz, még édesanyám készí­tette a kerti házban. Brigitte néni becsomagolta a holmim közé, és pedig eldugtam a többiek elől, hogy ne tudják el­venni. Mindennap megnéztem, és beszélgettem veled. Nem érezted, milyen vágyakozva gondoltam rád mindig?

A férfi megcsókolta a kezét.

• Éreztem, mert nekem is egyre csak rád kellett gondol­nom.

- Képzeld, édesapám megjelent álmomban, ez már bizto­san a halála után történt, és kézen fogva vezetett téged elém. Jaj, Werner, milyen furcsán hat ez most rám! Egybefűzte ke­zünket, és így szólt: „Legyetek boldogok.” Várj, fel is írtam magamnak, amit álmomban mondott, nehogy elfelejtsem.

Elővette a kis jegyzetfüzetét és megmutatta. A férfit mé­lyen meghatotta, amit hallott.

• Dagmar, érzem, hogy édesapád áldását adta ránk. En­gem is szeretett, kitaníttatott, hogy legyek az utódja. Mindig azt mondogatta: „Bárcsak volna egy ilyen fiam!” Talán é pen így gondolta.

A fiatalember újra és újra forró szerelemmel megcsókolta Dagmart. Fogadalmat tett magában, hogy boldoggá teszi.

A lány Werner karjába simulva elmesélte, mennyit szenvedett a kastélyban. A fiatalember szeme dühösen megvil­lant.

• De nem akarok többé erre gondolni - tette hozzá Dagmar - csak hálát adni Istennek, hogy ilyen boldoggá tett, amikor elvezetett téged hozzám. Azt hiszem, az én vágyakozásom hozott téged ide.

• Bizonyára egy belső hang vezetett hozzád. Éreztem, hogy az a lány sehogy sem lehet Dagmar. Olyan érzéketlenül, csúnyán beszélt Liza babádról, hogy azonnal tudtam, nem lehet az a kedves, gyengéd babaanyuka, aki már kiskorában megragadta szívemet. Elenát Liza baba árulta el. Látod? - így állt bosszút a tűzhalálért, amelyet elszenvedett.

Dagmar felsóhajtott.

• Gondolom, most rossz a lelkiismeretük, és félnek a le­leplezéstől.

• Ó, dehogyis, azt hiszik, mindent zseniálisan kiterveltek.

• Akkor is szörnyen kínozhatja őket a rossz lelki ismeret! Képzeld csak, Werner, én is rosszban sántikáltam, és most akarom vallani neked.

Werner elérzékenyülve nézte a lány ijedt arcát, és megcsókolta kezét.

• Mi rosszat akartál tenni, kicsi Dagmar?

A lány elbizonytalanodva nézett a fiatalember szemébe.

• Tényleg nagyon rossz, amit terveztem. De ne borzadj el, csak azért akartam megtenni, mert úgy gondoltam, másként nem kerülhetek ki innen. Képzeld, el akartam lopni valamit... egy drágakövekkel kirakott arany cigarettatárcát.

A lány elmesélte, hol van a tárca, és mit akart tenni vele, hogy eljusson Wernerhez Németországba.

A férfi szorosan magához ölelte kedvesét, és megcsókolta gyönyörű, ijedt szemét.

• Hozzám akartál fordulni segítségért?

A lány bólintott.

• Igen, mert úgy gondoltam, Brigitte néni már nagyon öreg lehet ahhoz, hogy segítsen, és rajtatok kívül senki sem volt ezen a világon, aki jó volt hozzám, és akiben megbíz­hattam.

Werner forrón megcsókolta.

• Ó, drága kis bűnözőm, ha más nem nyomasztja lelke­det, egészen megnyugodhatsz. Attól eltekintve, hogy nagy­bátyád családja sokkal többel tartozik neked, mint amennyit az a tárca ér, mentségedre szolgáljon, hogy csak azért akartad elemelni, mert menekülni próbáltál a karmaikból. Ha pedig nagybátyád valóban annyira szeretett téged, és olyan jóságos volt hozzád, akkor maga adta volna neked a tárcát, hogy elszökhess.

• Szívem hangosan zakatolni kezdett, ha csak eszembe jutott a tárca. Vajon hogyan érezheti magát Elena és az any­ja, amikor ilyen nagy bűntényre szánták rá magukat?

- Nagyon edzetteknek látszanak. Istenem, milyen boldog vagyok, édesem, hogy nem te vagy Elena! El tudod képzel­ni, mit éreztem, amikor unokatestvéred hideg szemébe néz­ve azt kellett gondolnom, hogy ő Dagmar? Semmit sem lát­tam benne, ami arra a kislányra emlékeztetett volna, aki va­laha el akarta hozni édesapjának a napfényt, és aki bátran vállalta a száműzetést.

A lány újra felzokogott.

• Kérlek, meséld el, hogyan halt meg az édesapám.

A fiatalember beszámolt Rudolf Strasser gyors, könnyű haláláról és utolsó napjairól. Csak arról nem beszélt, hogy találkozott Dagmar édesanyjával. A lány majd ezt is meg­tudja apja leveléből, ha hazaér, és biztonságban lesz. Már így is éppen elég gond szakadt a nyakába egyszerre. Csupán azt mesélte el, hogy édesapja mennyire örült a viszontlátás gon­dolatának, és mennyire rettegett attól, hogy nem éri meg azt a napot.

• A halála előtt hosszú levelet írt hozzád, drágám, amely­ben saját maga magyaráz meg neked mindent.

Dagmar felegyenesedett.

• Nekem írt levelet?

• Igen, Dagmar.

A lány arca elé kapta a kezét.

• Soha egyetlen sort sem kaptam tőle, most pedig hosszú levelet hagyott rám. Hol van a levél, Werner? Mikor olvashatom el?

• Édesapám őrzi. A nagykorúságodig egyébként ő lesz a gyámod. Azonnal átadja, mihelyt hazaérkeztünk.

Dagmar zakatoló szívére szorította kezét, és elsápadt az izgalomtól.

• Ha hazaérkezünk? Jaj, Werner, ez, csodálatosan hangzik! Hálás vagyok a sorsnak, hogy hazatérhetek, és édesapám legalább levélben szól hozzám.

A férfit annyira meghatotta a lány kedvessége, hogy legszívesebben sohasem engedte volna el. .

• Tudod-e, ki nevezett ki lovagodul, Dagmar? Az édesanyád.

• Az édesanyám? Jaj, Werner, elnehezül a szívem, ha rá gondolok. Sokáig ő volt a példaképem, csak azt nem tudtam megérteni, miért hagyott el engem és az édesapámat, s miért költözött egy távoli országba. Ha érdeklődtem utána, elhalgattattak. Sohasem értettem, mi történt pontosan. De szerettem úgy is, hogy messze volt. És akkor Elena szörnyű szavai lerántották a fátylat a szememről. Megértette velem, hogy édesanyám elveszett nő. Fájdalmamban szerettem volna felkiáltani, amiért így beszélt róla. Még most is félek többet hallani felőle.

A férfi magához ölelte, mintha újabb fájdalomtól akarná megóvni.

• Édesanyád nem érdemli meg, hogy rosszat gondolj ró­la, Dagmar. Idővel enyhébben fogsz ítélkezni felette. Édes­apád is így cselekedett, leveléből majd megtudod. De nem akarok a dolgok elébe vágni, mert az volt. a kívánsága, hogy személyesen mondjon el neked mindent. Én csak azt szeret­ném elmesélni, hogyan nevezett ki édesanyád, akit nagyon tiszteltem, a védelmeződül.

Werner beszámolt Dagmarnak arról, hogyan találkozott édesanyjával azon a napon, amikor az asszony elhagyta Ru­dolf Strasser házát.

• Árulj el valamit, Werner: él még az édesanyám?

• Igen, Dagmar, él, és a második házasságában megtalál­ta a boldogságot. Amennyire tudom, Carol Magnus, a híres hegedűművész a tenyerén hordozta. Meg is érdemelte.

Dagmar a férfi keze után kapott.

• Hogy hívják az a férfit?

• Carol Magnusnak. Édesanyád mostani neve Leonore Magnus.

Dagmar behunyta a szemét, és egy ideig nem mozdult. Még mindig pontosan emlékezett arra a képes újságra, amelyben megpillantotta Carol Magnust és feleségét. Tudta, hogy az újság megvan még valahol a könyvtárban a többi lap között, mert nemrég újra a kezébe került. Akkor ismét meg­nézte a képet, és örült, hogy boldog embereket látott benne. Most ő is boldog volt. De még az édesanyjánál is jobban, mert boldogságával nem okozott fájdalmat másoknak.

Werner aggódó pillantást vetett a lányra.

• Mi történt veled, Dagmar?

A lány megijedt, és kinyitotta a szemét.

• Láttam édesanyám fényképét, csak nem tudtam, hogy ő az - felelte szinte suttogva.

Összeszedte magát, és elmesélte Wernernek az esetet, majd azt is, amit Berend kisasszony mondott a házaspárról. Szeme újra elhomályosult. Werner lecsókolta könnyeit, és kedvesen azt mondta:

• Ezentúl csak a múlt miatt sírhatsz, kedvesem. A jövőd fényesen ragyog előttem, akár a nap. Gondoskodni fogok ar­ról, hogy tökéletesen boldog légy.

Dagmar ijedten körbepillantott.

• Werner, hogy jutunk ki innen? Örömömben elfelejtet­tem, hogy most már te is fogoly vagy velem együtt.

A fiatalember felnevetett.

• Nyugodj meg, drágám, könnyedén elbánok a börtön­őröddel. A legrosszabb esetben mindketten átmászunk a fa­lon, egy kis romantika nem árthat. De ne aggódj, kényelme­sebb elvonulást teszek lehetővé neked. Mikor kel fel az öreg szolgáló?

• Bármelyik pillanatban itt lehet. Fel szokta húzni magának az ébresztőt, nehogy túl sokáig egyedül hagyjon.

• Jól van, akkor gyorsan eltakarítom a nyomokat.

A férfi még egyszer megcsókolta Dagmart, - majd leugrott az emelkedőről, és a kötéllel lehúzta kabátját a fal tetejéről. Összetekerte és a hóna alá csapta a kötelet, majd újra megjelent a dombon. Nevetve leterítette Dagmar elé a kabátját, amelyen szakadások, lyukak éktelenkedtek.

• Nézd csak meg, mit kellett kiállnia miattad! Ha nem, bírta volna ki a varrás, nem úsztam volna meg ép bőrrel az átmászást. Milyen jó, hogy magammal hoztam!

A lány megfogta a fiatalember kezét, és arcához szorította.

• Szeretem a kezedet.

• Örülök, hogy nem esett baja, mert így oltalmazóan ki­terjeszthetem föléd. Most pedig keresek magamnak egy rejtekhelyet, ahpnnan végignézhetem, hogyan akar lecsapni rád a cerberusod. Meglepem azt a szörnyeteget. A kötelet és a kabátomat eldugom a bokorban, aztán én is eltűnök mögöt­te. Te csak üldögélj tovább nyugodtan a padon!

A lány csillogó szemmel hallgatta. Werner, miután elrej­tette holmiját, megkérdezte:

• Melyik irányból jön?

Dagmar arra mutatott, amerre a kastély volt, bár nem le­hetett látni a fáktól.

• Arról.

• Gyorsan adj még egy csókot, szívem, utána eltűnök.

Újra megcsókolták egymást, majd a férfi lebukott a bok­rok mögé.

40.

Marietta időközben jól kialudta magát, és újult erővel látott hozzá a rábízott feladathoz. Felkelt, meggyőződött arról, hogy a kulcsok a helyükön vannak, majd kiment a konyhá­ba, hogy felszítsa a tüzet.

Nemsokára elindult a parkba, hogy behívja Dagmart, aki­ről tudta, hogy a dombon időzik. Már messziről látta a padon üldögélő lányt. A komorna mindent a legnagyobb rendben ta­lált. Dagmar nyugalmat erőltetett magára. Nem tudta, mit akar tenni Werner, de biztonságban érezte magát a védelmében.

• Jól aludt, Marietta?

• Igen, signorina Elena, délelőtt nagyon elfáradtam. Nem vagyok már fiatal.

Dagmarnak eszébe jutott, hogy Werner nem érti társalgá­sukat, ezért így szólt:

• Beszéljünk egy kicsit németül, Marietta, nehogy egé­szen elfelejtsem.

A komorna beleegyezett, és németül válaszolt:

• Minek kell signorinának német, amikor mindig itt ma­rad castellóban?

A komorna leült Dagmar mellé a padra. A lány ajkán huncut mosoly jelent meg.

• Túl nehéz feladatot kapott, Marietta. Az úrnőjének fia­talabbat kellett volna kiválasztania erre a munkára.

• Ó, nem talált volna senkit, aki hűségesen szolgálná, mint öreg Marietta, és nekem is van sok erőm, csak nagyon elfáradtam.

• Elhiszem, hogy az úrnője senkit sem talált volna, aki ennyire hűséges lenne hozzá, mint maga. Még csak nem is haragszom, Marietta, amiért fogva tart, mert tudom, hogy ezt a sok igazságtalanságot csak az úrnője kedvéért cselekszi. Hihetetlenül hűséges hozzá.

• Ó, én úgy szeretni mia bella marchesa, mint saját gye­rekemet. Hűen szolgál, és mindent megteszek neki. De mit akar igazságtalansággal? Nem csinálok semmi igazságtalan­ság signorina Elenával, semmit, de semmit.

• De igen, Marietta, igazságtalanul fogva tart, és be akar-/ ja beszélni nekem, hogy én vagyok Elena, habár nagyon jól tudja, hogy Elena elutazott az anyjával.

Az öreg komorna szeme dühösen, gyűlölködve megvil­lant.

• Megint akarja dühíteni? Maga signorina Elena, érti, és ha nem fogad szót, mehet bolondokházba. Tudja, hogy akkor bezárja a sötét cellába, és nem mehet szép parkba, mint itt. Marietta felpattant. Dühös pillantással megállt Dagmar előtt, és fenyegetően folytatta: - Hallgasson vagy bezár, amíg nem tér eszéhez!

Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára.

• Talán ezt mégsem kellene megtennie - mennydörögte egy határozott férfihang.

Marietta úgy rezzent össze, mintha villám hasított volna beléje. Megfordult, és rémülten bámult Werner határozott, arcába.

• Ki maga? Mit keres itt? Istenem, hogy jutott be park­ba? Mit akar nálunk? - támadt rá Marietta, amikor szóhoz tudott jutni meglepetésében.

• Mindössze egy apróságot, kedves börtönőr asszony: a kapu kulcsát - felelte a fiatalember nyugodtan.

• A kapukulcs? Szó sincs kapukulcs. Maga van német betörő. A német mind csürhe. Merre jött be parkba?

A férfi nevetve a falra mutatott.

• Azon át.

• Kifele, kifele! Hívni a szolgák meg a kutyák. Gyorsan, gyorsan! Ugyanott, ahol bejönni.

- Nem kell a falon mennem, mert szépen ideadja a kapu­kulcsot. Hiába beszél szolgákról és kutyákról, tudom, hogy csak maga van itt, meg ez az ifjú hölgy, Dagmar Strasser kis­asszony. Ő pedig velem jön.

Marietta dühödten a lány elé lépett.

• Ez lenni signorina Elena. Dagmar Strasser és a márkinő messze Németországban. Ez az én Elena kisasszony. Nagyon beteg a fejében, és elbeszél minden bolondság. Kell neki nyu­godtság. Ugye, magának a fejét is telebeszélni butasággal?

- Ne izgassa fel magát, drága hölgyem, és főként né akar­jon rászedni! Semmire sem megy vele. Figyeljen jól, hogy megértse végre! Ez az ifjú hölgy velem jön. A márkinő és Elena lelepleződött, mindkettőt letartóztatták, az örökségnek a közelébe sem juthatnak. Maga is börtönbe kerül, mért a cinkosuk volt, és jogtalanul fogva tartja ezt az ifjú hölgyet. Elena meg akarta kaparintani az örökségét, ezért játszotta el a szerepét. Csakhogy rosszul játszotta és leleplezték. Né­metországban nem olyan buták az emberek, ahogy maguk szeretnék. Megértett, Marietta? Akkor szedje a lábát, és hoz­za a kapukulcsot!

Az öregasszony lerogyott a padra.

• Dió mio! Signore, én lenni öreg szolga. Imádok úrnőt. Jaj, nem börtönbe tenni én szép márkinőmet! Inkább Mariet­tát becsukni, Marietta hibás mindenben. Én találni ki min­dent, hogy úrnő megint gazdag és boldog.

Dagmar együttérzéssel hallgatta az öregasszony megható hűségét.

• Hagyd, Werner! Mindent az úrnőjéért tett. Csak nem bünteted meg az odaadásáért? - A lány Mariettához for­dult. - Nyugodjon meg! Adja oda az úrnak a kapukulcsot, már úgysem segíthet a márkinőn. Ne rontsa még ezzel is a helyzetét!

A komornát nem lágyították meg a jóindulatú szavak. Gyűlölettől szikrázó szemmel Dagmarra támadt.

• Maga oka mindennek. Ha maga nincs, úrnőm most gaz­dag és boldog. Gyűlöl magát! Érti? Gyűlöl! Mia povera marchesa, mia povera signorina Elena... Ó, ha tudná, mennyire gyűlöl, minden németet gyűlöl!

• Tessék csak, gyűlölködjön nyugodtan, ha megkönnyeb­bül tőle - vágta rá Werner. - Most azonban adja ide a kapu­kulcsot, különben behívom az odakint várakozó rendőröket, és azonnal elviszik. Menj, Dagmar, és csomagold be az útra a legszükségesebb holmijaidat! A kastély bejáratánál várlak ezzel a temperamentumos nőszeméllyel. Nem tévesztem szem elől, amíg vissza nem érsz. Siess, drágám, hogy minél hamarabb elmehessünk innen.

A lány elviharzott. Marietta bosszúszomjasan utána akart eredni, de Werner a karjánál fogva visszatartotta.

• Lassan a testtel, drága hölgy! Maga itt marad. Úgy lá­tom, képes lenne megölni bárkit, aki asszonya útjába áll.

• Bárcsak öltem volna meg!

• Örüljön, hogy nem tette - mondta a férfi. Továbbra sem engedte el a komornát, és elindult vele Dagmar után. A vénasszony szánalmasan könyörgött, hogy ne bántsák a márki­nőt, minden az ő hibája. Werner egyetlen szót serm válaszolt.

Dagmar sietve összecsomagolta a legszükségesebb holmikat a kis utazótáskába, amelyben annak idején a babáit hozta, és amely azóta is ott állt a ruhásszekrényében. Az író­asztalából kivette féltő gonddal őrzött apróságait, fehérneműt dobált melléjük, és a neszesszerét sem felejtette el eltenni. Útiruhába bújt, könnyű kabátot kapott magára, fejére kalapot nyomott, majd átszaladt a könyvtárszobába, és kikereste azt a képes újságot, amelyben leközölték Carol Magnus és felesége fényképét. Most, miután megtudta, hogy az asszony nem más, mint az édesanyja, nem akarta itt hagyni a lapot. Végül megkönnyebbülten felsóhajtva kiszaladt a kastélyból. Hamarosan újra ott állt Werner előtt, és csillogó szemmel nézett fel rá.

A fiatalember elengedte a komornát.

• Hallgasson ide! Most szépen ideadja a kapukulcsot, én pedig elintézem, hogy ne kerüljön börtönbe.

Marietta a lába elé vetette magát.

• Vitesse Marietta börtönbe, csak mia carissima marchesa maradjon szabad. Nem bírja ki, belehal. Ó, irgalmazzon úrnőmnek!

Werner a lányra pillantott.

• Csakugyan megható, mennyire szereti ez az öreg szolga az úrnőjét. Bármilyen áldozatra képes lenne érte.

• Kérlek, hagyd! Már így is retteg - kérlelte Dagmar a férfit.

Werner felemelte az öregasszonyt.

• Hűséges odaadására való tekintettel megpróbálom elintézni, hogy a márkihőt ne csukják le. Hamarosan újra itt lehet magánál, Németországban nincs szükségünk ilyen nők­re. De most már elő azzal a kapukulccsal, különben vissza­vonom az ígéretemet!

A komorna elrohant, és kisvártatva megjelent a kulccsal.

• Gyerünk! Vezessen bennünket a kapuhoz és nyissa ki! Miután kimentünk, azonnal visszazárhatja.

Marietta engedelmesen, de még mindig hangosan szitko­zódva elindult előttük. Werner kézen fogva vezette Dagmart a nagy tölgyfa kapuhoz. Elvette tőle a kis utazótáskát. A kö­telet és a ronggyá szakadozott kabátot az emelkedőn hagyta,

Dagmar búcsút intett a Consistellik kriptájának.

• Oda temettük Egon bácsit. Az ő kedvéért mindent el kell követnünk azért, hogy feleségét és lányát megóvjuk a legrosszabbtól - mondta halkan.

• És közben ne hurcoljuk meg Rudolf Strasser nevét - tet­te hozzá Werner, és kedvesen megszorította Dagmar kezét.

A komorna nagy nehezen kinyitotta a kaput. Werner és Dagmar kilépett a parkból, majd a férfi visszalökte a súlyos kapuszárnyat. A két fiatal megkönnyebbülten nézett egy­másra.

• Szabad vagyok! Szabad! - kiáltotta Dagmar, és szemét elöntötték a megkönnyebbülés könnyei.

41.

• Milyen gyönyörű a világ, milyen csodálatos a szabadság! - kiáltotta Dagmar megrészegülve.

• És milyen szép a szerelem, a mi szerelmünk, édes, ki­csi Dagmar! - szólt közbe Werner.

Szorosan összeölelkezve álltak, és örömittasan néztek le a völgybe. A szőlőültetvényen túl szemük elé tárult a termé­keny síkság. A hegy déli oldalán is szőlőtőkék virultak. Mel­lettük szürkészöld levelű olajfák sorakoztak.

A messzeségben feltűnt előttük Sorino. Werner moso­lyogva nézett Dagmarra.

• Lesz elég ereje az én édes menyasszonyomnak ahhoz, hogy eljöjjön velem Sorinóba? Két óra kemény gyaloglás vár ránk.

Dagmar fiatalosan kihúzta magát.

• A világ végéig is követnélek.

A férfi elnevette magát.

• Olyan messzire azért nem megyünk. Vajon kaphatnánk-e egy kocsit odalenn a tanyán? Szeretnélek megkímélni a hosszú úttól ebben a hőségben. Sorinóban autó vár rám, még Firenzében béreltem szükség esetére. De addig gyalog kell mennünk.

Dagmarban felébredt a kalandvágy.

• A tanyán ott a hintó, és két ló is van hozzá. Egon bácsi mondta, hogy a hintó tulajdonképpen az enyém, mert édesapám pénzéből javították meg, és a lovakat is abból vásárolták. Ezek szerint lelkiismeret-furdalás nélkül igénybe vehetem.

• A bérlő összeszűri a levet Caterina asszonnyal?

- Nem hiszem. Odaadó híve volt Egon bácsinak, ő pedig becsületes embernek tartotta.

• Jól van, próbáljuk meg elkérni a hintót. De várj csak, drágám, valami nagyon fontosat elfelejtettünk. Hogy viszlek ki Olaszországból? Nincsenek irataid, a te útleveleddel pedig Eléna utazott el.

Dagmar elsápadt.

• Most mit csináljunk?

A férfi megszorította a karját.

• Ne félj, várj, hadd gondolkodjam! Caterina asszony és Elena Sorinóban szerezték be az útlevelüket. A községi elöl­járó adta ki nekik. Ismered?

• Többször is látott bennünket elhaladni a hintóval, de azt nem tudja, hogy melyikünk Dagmar.

• Akkor a nénikéd bizonyára azt mondta az elöljárónak, hogy Elena az unokahúga, Dagmar. Ha most megint Dagmar Strasser névre kérsz útlevelet, összezavarodik. Ezért szerin­tem az lenne a legokosabb, ha Elena néven utaznál, amíg át nem jutunk az olasz határon. Ha pedig hazaérünk, könnyen beszerezzük számodra az új iratokat.

A lány nyugtalanul hallgatta.

• Nem csalás ez?

A férfi nevetve megcsókolta.

• Pusztán kényszerűség. Nem kerülhetünk összetűzésbe a hatósággal. Miután a márkinő félrevezette őket, nincs más választásunk, mint hogy mi is ugyanezt tegyük.

Werner olyan vidáman nézett Dagmarra, hogy a lány gyorsan elfeledte aggályait.

• Valóban nincs más választásunk, Werner.

- Na, látod! És ne vágj már ilyen aggodalmas képet, ked­vesem! Először is elmegyünk a bérlőhöz. Jól ismer téged?

Dagmar megrázta a fejét.

• Sohasem kerültünk közvetlen kapcsolatba, ő is csak messziről látott bennünket, és nem tudja, hogy Elena va­gyok-e, vagy Dagmar.

• Most már értem, miért volt olyan könnyű a márkinőnek hamis kártyákkal játszani. Szóval a bérlőnek is Elena néven fogsz bemutatkozni, hiszen Elena biztosan Dagmarként sze­repelt előtte. Meglátjuk, hogyan fogad majd. Mindenesetre légy egészen nyugodt, a védelmem alatt állsz, nem lesz sem­mi baj.

Szorosan egymáshoz simulva legyalogoltak a hegyről. Mindketten élvezték a sétát és az együttlétet. Olyan sok mondanivalójuk volt egymás számára, hogy az út rövidnek bizonyult.

A tanyán a bérlő elébük sietett. Mivel a signora Dagmar­ként mutatta be neki a lányát, minden további nélkül elhitte Dagmarról, hogy ő Elena.

• Ó, signorina Elena! Inna egy pohár tejet vagy bort?

Dagmar bátran a szemébe nézett. Mivel Werner nem be­szélt túl jól olaszul, neki kellett vinnie a szót

• Nem, semmit, bérlő úr, csak arra szeretném megkérni, hogy fogja be a lovakat a hintóba, és vigyen, el minket Sorinóba. Azonnal az édesanyám után kell mennem, ezt az urat küldte el értem.

A bérlő felismerte Wernerben azt a fiatalembert, aki elő­ző nap betért hozzá, és a kastély után érdeklődött, csak ép­pen nem értették meg egymást.

- Ó, signore, akkor tegnap félreértettük egymást! Én azt hittem, csak a kastélyt akarja megnézni. Ha tudtam volna hogy a signorinához igyekszik, akkor bejuttattam volna valahogy.

Dagmar lefordította Wernernek a bérlő szavait. A fiatalember így szólt:

- Mondd neki, hogy Marietta meghallotta a kiabálásomat, és beengedett. Dagmar elvörösödött, de bátran hazudott, hiszen nem volt más választása.

• Gyorsan összecsomagoltam a holmimat - tette hozzá. - Sorinóban autó vár ránk, amely Firenzébe visz bennünket, de a faluig magának kellene elvinnie bennünket, méghozzá a casa comunale épületébe, ahol útlevelet kell igényelnem.

A bérlő bólintott.

• Tudom, tudom, signorina, az elutazása előtt az édesanyja is ott állíttatta ki az útleveleket magának és unokahúgának. Azonnal befogom a lovakat.

A férfi elszaladt, Dagmar pedig lefordította Wernernek amit mondott.

• Ez nagyszerű, most már mindent tudunk - állapította meg a fiatalember. - A községi elöljáró látásból ismer téged, és mivel a bérlő visz oda bennünket, némiképp ő is igazolja kilétedet. Bátorság, minden jól alakul.

Néhány perc múlva a hintó előállt. A bérlő felült a bakra, s odakiáltott valamit feleségének, aki éppen nagymosást tartott. Dagmar és Werner beszállt, s a hintó megindult velük Sorinóba. Hamarosan megálltak a városháza előtt. A közsé­gi elöljáró észrevette a hintót, és kilépett az épületből. Udvariasan üdvözölte Dagmart. A lány így szólt hozzá:

• Elöljáró úr, arra kérem, állítson ki számomra is egy útlevelet, ahogy édesanyámnak és unokahúgomnak a minap. Ez a fiatalember elkísér Németországba, ahol édesanyám vár rám. Innen azonnal Firenzébe megyünk, hogy elérjük az esti vonatot.

Az elöljáró meghajolt, és megígérte, hogy igyekezni fog a munkával.

• Ő az a német úr, akinek az autója a fogadó előtt áll? - kérdezte.

• Igen, autóval jött Firenzéből, és még tegnap el kellett volna utaznunk, de elidőztünk a kastélyban - mondta Dagmar.

A formaságok gyorsan elintéződtek, bár a lány nem tu­dott szabadulni attól a gondolattól, hogy csalást követett el. Amikor végre helyet foglalt az autóban Werner mellett mint boldog útlevél-tulajdonos, megkönnyebbülten felsóhajtott. A fiatalember tréfálkozni kezdett vele, s a boldogság és a szerelem érzése minden mást elfeledtetett a lánnyal.

Hamarosan azonban újabb aggályai támadtak.

• Hogyan bizonyítom be Németországban, hogy én va­gyok az igazi Dagmar, amikor Caterina néni Elenáról állítja ugyanezt?

• Először is arra kérlek, drágám, ne szólítsd többé azt az asszonyt a nénikédnek. Ezentúl egyszerűen legyen csak már­kinő a neve, úgyis azt szereti leginkább hallani. Ami pedig a bizonyítékot illeti, azt ott viseled a testeden.

Dagmar kérdő pillantást vetett rá.

• Milyen bizonyítékról beszélsz?

Werner megemlítette neki a jobb lábán levő anyajegyet. Dagmar elpirult.

• Igen, az megvan. De honnan tudod te mindezt?

• Brigitte néni árulta el. Erről akartuk felismerni az igazi Dagmart.

• Jaj de jó, Werner, hogy van ez az anyajegy! Hogy én ré­gebben milyen dühös voltam miatta!

• E nélkül is rád ismertünk volna, de jobb, hogy létezik.

Firenzéből Werner táviratozott édesapjának: „Utazom haza az igazival. Szerdán este hétkor érkezünk, Werner.”

A fiatalember tudta, hogy ennyi is elég. Édesapja ezek után szigorú ellenőrzés alá veszi a márkinőt és a lányát, s gondoskodik az igazi Dagmar fogadásáról.

42.

A végrendelet felbontása utáni napokban Caterina asszonynak és lányának sok bosszúságban volt része. Falkner cégvezető különféle nehézségek elé állította őket, semmi sem ment olyan simán, ahogy képzelték. A hölgyek azonnal fel akartak venni egy nagyobb pénzösszeget, hogy berendez­kedjenek belőle Rómában. Már tervezték elutazásukat, hiszen hamarosan itt az ősz, és Rómában elkezdődik a báli szezon. Brigitte jóindulatúan megjegyezte, hogy mivel a hölgyek gyászolnak, nemigen vehetnek részt estélyeken, ezért talán nem is olyan sürgős az elutazás. Az idős asszony találó megjegyzései teljesen kihozták a béketűrésből a két nőt. Hermann Falkner a tőle megszokott nyugodt udvariassággal verte vissza támadásaikat. Megmagyarázta nekik, hogy jelen pillanatban képtelenség a kívánt összeget kivenni a cégből, ezenkívül vannak még bizonyos formaságok, amelyeknek eleget kell tenniük, mielőtt Dagmar Strasser kisasszony an­nak rendje és módja szerint átvenné az örökséget.

Elena csípősen és gőgösen megkérdezte, hogy pontosan milyen formaságokról van szó. Gyűlölte a becsületes, megtéveszthetetlen cégvezetőt, aki olyan hűvösen és megfontoltan verte vissza kacér próbálkozásait. A férfi megnyugtatta, hogy időben értesül majd mindenről, legyen türelemmel még egy kis ideig.

Elena, akit anyja felbiztatott, Brigittéhez fordult segítségért, de az asszony nem engedte bántani Falknert. Azt tanácsolta a hölgyeknek, hogy próbálják meg kellemesen eltölteni 1 az időt Hamburgban, amely talán ősszel a legszebb. Ugyanakkor nem mulasztott el hangot adni csodálkozásának, hogy Dagmar német létére annyira rajong Rómáért.

• Ez a Brigitte néni egy szörnyű, pimasz nőszemély. Egy­re inkább az idegeimre megy - jegyezte meg Caterina asszony a lányának.

• Igazad van - helyeselt Elena -, de mit tehetünk? Joga van élete végéig ebben a házban maradni.

• Egyetlen okkal több, hogy minél hamarabb elmenjünk innen - sziszegte a signora dühösen. - Úgy látom, egy húron pendül a cégvezetővel. Mindketten be akarják biztosítani a jövőjüket.

Elena felsóhajtott. Egyelőre nem sok öröme telt az örök­ségben, és legnagyobb sajnálatára még a jóképű, fiatal cég­vezető is üzleti úton tartózkodott, pedig szórakozásból szíve­sen flörtölt volna vele egy kicsit. A gyász miatt azonban Hamburgban nem gondolhattak szórakozásra, így a két nő hoppon maradt.

Brigittát nem sikerült kihozniuk a sodrából viselkedésük­kel. Mivel az asszony meg volt győződve arról, hogy nem Dagmart látja inaga előtt, egy cseppet sem igyekezett ottho­nossá tenni a villát az álörökösnő számára. Szeme sarkából mindig Elenát figyelte, hátha megint elárulja magát. Szünte­lenül a múltról beszélt neki, és olykor megkérdezte:

• Nem emlékszel rá?

A lány általában azt válaszolta, hogy semmire sem emlék­szik, de amikor az idős hölgy erősködni kezdett, hogy erre vagy arra a fontos eseményre emlékeznie kellene, egyszerű­en ráhagyta. Az okos Brigitte azonban csapdát állított neki -, és részletesen mesélt neki olyan múltbéli eseményekről, amelyek valójában meg sem történtek. Elena ezekre is rábólintott, és azt állította, hogy pontosan emlékszik az esetekre.

• Emlékszel még arra a nagy újfundlandi kutyánkra, amely állandó kísérőd volt? Ugye, Néró volt a neve?

• Á, igen, a jó öreg Néró, nagyon szerettem - felelte Elena boldogan, hogy végre van valami, amibe gondolkodás nélkül beleegyezhet.

Az asszony finoman elmosolyodott: a Strasser-villában sohasem volt kutya. Elena belesétált a csapdába, Brigitte pe­dig elborzadt magában, a fiatal lány hazug jellemén.

Már alig tudta leplezni felháborodását. Anya és lánya úgy viselkedett, mintha ők volnának a villa úrnői, vele pedig leereszkedően, szegény rokon módjára bántak. Megfigyelé­seiről időről időre tájékoztatta Hermannt, hogy megerősítse elhatározásában, miszerint semmit sem ad át nekik az örökségből. A cégvezetőnek már egy ideje nem voltak kétségei a hölgyek kilétét illetően, és esze ágában sem volt kezükre játszani a hatalmas vagyont.

A márkinő egy nap gúnyolódni kezdett a család takaros életmódján, s felbiztatta Elenát, hogy ezt is tegye szóvá.

• Brigitte néni, nekem nagyon hiányzik az a kényelem és gazdag vendéglátás, amely az első napon kellemesen meglepett. Olyan egyszerűen élünk itt, hogy az már nem egyeztethető össze a ház tekintélyével. Miért kerül olyan kevés, ráadásul túl egyszerű étel az asztalra? Szeretném, ha ez megváltozna, legalább addig, amíg nagynénémmel e ház vendégei vagyunk. Ha utána egyedül maradsz, nyugodtan takarékoskodhatsz, de nem most, amikor vendégeid vannak. Mit gondol majd a nagynéném a német vendégszeretetről?

Brigittének ez igazán édes mindegy volt. Nyugodt, határozott hangon azonban csak ennyit mondott:

• A vendéget mindig tiszteltük ebben a házban, de nagynénéd már nem vendég, hanem lakótárs, hiszen örökre veled akar maradni. Ezért máris visszatértünk az egyszerű mindennapokhoz, ahogy az elhunyt házigazda életében megszokott volt. Mi sohasem éltünk tékozló életet. És amíg én vezetem itt a háztartást, nem is kívánok más szokásokat bevezetni.

• És meddig akarod még vezetni a háztartást? - kérdezte Elena nyersen.

• Amíg Rudolf Strasser örököse át nem veszi a helyemet. - Ami pedig nagynénédet illeti, bizonyára nagyon jól érzi itt magát, hiszen a Consistelli-kastélyban sokkal takarékosabbn kellett gazdálkodnia.

Elena elvörösödött dühében, és gőgösen hátravetette fejét.

• A kastélyban sokkal jobb ételeket ettünk, mint itt.

• Nos, ebben az esetben sajnálom, hogy ezzel kell beér­netek. De mint mondtam, mihelyt hivatalosan is átveszed az örökséget, újabb rendelkezéseket hozhatsz.

• Nem értem, miért tart ilyen sokáig. Milyen formasá­goknak kell, még eleget tennem? A cégvezető úrtól eddig még nem kaptam kielégítő választ.

• Bizonyára csupa apróságról van szó, de a németek na­gyon alapos emberek, mindent szó szerint vesznek.

• Szerinted nem túloz egy kicsit Falkner cégvezető, Bri­gitte néni?

• Szerintem nem.

• Persze, mert elfogult vagy iránta. Bárcsak itt volna a fia! Ő sokkal jobban tetszik, vele könnyebben megértetném magam.

Brigitte arcán különös mosoly jelent meg.

• Úgy gondolod?

• Biztos vagyok benne. Annak ellenére, hogy csak keres­kedő, igazi gavallér.

• Azt mondod, csak kereskedő? Hiszen édesapád is az volt.

• De ő legalább a maga ura lehetett, ez a két Falkner vi­szont csak alkalmazott. De ahogy mondtam, az ifjú Falkner igazi gavallér, tud bánni a nőkkel. Ezenkívül kimondottan jóképű is. Ha itt volna, nem unatkoznék annyira. Remélem, nem nős.

- Nem.

• Menyasszonya van?

• Nincs, teljesen szabad.

• Akkor a német lányoknak nincs ízlésük.

• Talán még nem találta meg az igazit, aki megfelelne neki.

• Nem a férfiak döntik ezt el. Ha nekem megtetszik egy férfi, annak meg is felelek.

• Ezt bizonyára a nagynénédtől tanultad, mivel, mint ahogy mesélted, a kastélyban sohasem találkoztál fiatalemberekkel.

• Ó, igen, neki nagy tapasztalata van ebben, és engem is megtanított arra, hogyan kell rabul ejteni a férfiak szívét. Fia­talkorában minden férfit az ujja köré csavart, igazi ünnepelt szépség volt. Még azután is számtalan hódolója volt, hogy férjhez ment - mesélte büszke elismeréssel Elena.

Brigitte elszörnyedve hallgatta, s magában hálát adott Is­tennek, hogy ez a lány nem Dagmar.

- Akkor csak gratulálhatok a jövendőbeli férjednek - je­gyezte meg szárazon. Egy férfi legyen büszke a feleségére - fejtegette tovább a lány. - De ez csak akkor lehetséges, ha más férfiak is rajongnak érte.

Az asszony belepirult a felháborodásba.

• Ebben eltér a véleményünk.

• Jaj, Brigitte néni, egy kissé nevetséges vagy a régimódi, erkölcseiddel.

Az idős hölgy komoly pillantást vetett a lányra.

• Te pedig sajnálatra méltó vagy - jegyezte meg őszintén.

• Miért? - kérdezte Elena, miközben besütögetett, göndör fürtjeit babrálta.

• Mert így neveltek.

• Ó, én jól érzem magam!- E pillanatban belépett Caterina, mire Elena gúnyosan megjegyezte: - Kedves Caterina néni, megpróbáltam elérni Brigitte néninél, hogy egy kissé változatosabb ételekkel kínáljon bennünket, de ő ellenkezik. Amíg nem veszem át hivatalosan az örökséget, be kell érned azokkal az egyszerű polgári étkekkel, amelyeket itt felszolgálnak.

Caterina gőgös pillantást vetett Brigittére.

- Rudolf unokafivérembizonyára másmilyen vendégsze­retetben részesített volna. Örült volna a megtiszteltetésnek, hogy egy Consistelli márkinőt láthat vendégül szerény ott­honában.

Az idős asszony egyszerűen kinevette.

• A Strasserok mindig is nagyon büszkék voltak származásukra, s nem hiszem, hogy Rudolf a Consistelliket fölébük helyezte volna. Strasser asszonyként bizonyára többre értékelte volna önt, mint Consistelli márkinőként. Lehet, hogy másféle vendéglátásban részesítette volna, mint én, csak­hogy nekem ki kell jönnöm a Falkner úr megszabta háztar­tási pénzből. Csak a bolond költ többet, mint amennyije van - felelte az asszony, s közben jót mulatott magában, hogy győztesen került ki ebből a szópárbajból is.

Egyébként Brigitte maga kérte meg Hermann Falknert arra, hogy ne szabjon meg magasabb összeget a háztartás költségeire, mivel nincs kedve hízelegni a hölgyeknek. A két olasz nő elleni haragja a Dagmarért érzett titkos aggodalom­mal keveredett, s már a kötelező udvariassági előírásoknak is alig tudott eleget tenni.

Kedd este végre megjelent nála Hermann Falkner. Az asszony már nyugtalanul várta.

• Kapott végre hírt a fiáról?

A férfi szó nélkül elébe tette Werner firenzei táviratát. Az idős hölgy keze reszketett, arca hol elpirult, hol elsápadt.

• Istenem, köszönöm! Dagmar él! A fia megtalálta! - ki­áltott fel meghatottan.

• Igen, megtalálta az igazit. Most pedig, tisztelt asszo­nyom, az a feladatunk, hogy elhitessük ezzel, a két csalóval: nincs mitől tartaniuk. Ezenkívül szükségesnek tartom, hogy semmiféle levél vagy távirat ne kerüljön a kezükbe, amely­ben figyelmeztetnék őket. Megoldható?

• Természetesen. A postát nekem adják át, én osztom szét a leveleket. A hölgyek eddig még nem kaptak egyetlen levelet sem, és ez a jövőben sem lesz másként, ameddig így rendelkezik, Falkner úr.

• Jól van. Nem tudni ugyanis, milyen segítőkkel vértez­ték fel magukat. Holnap este kimegyek Wemer és az igazi Dagmar kisasszony elé a pályaudvarra. A vonat hét órakor érkezik. Segítenie kell, hogy az igazit észrevétlenül csem­pésszük be a házba.

• Legyen nyugodt, megoldom. Holnap időben megtele­fonálom a részleteket.

• Rendben, nagyságos asszony. Az ég legyen velünk!

43.

Werner és Dagmar minden nehézség nélkül eljutott Ham­burgba. Csodálatos útjuk volt. Óráról órára közelebb kerültek egymáshoz, már semmi sem választotta el őket A fiatalem­ber hálát adott a sorsnak, hogy ilyen nagyszerű teremtéssel ajándékozta meg. Dagmar nem titkolta el előle legféltettebb gondolatait sem, bepillantást engedett legbensőbb énjébe, és gyermeki tisztasága, tapasztalatlansága rabul ejtette a férfit. Werner igazi csodaként élte meg, hogy ilyen teremtés létezik ezen a földön, és boldog volt, hogy ezt a kincset a magáénak tudhatja.

Dagmar úgy érezte, megtalálta azt a férfit, akiről mindig is álmodott. Wernertől eltérően, neki nem volt összehasonlítási alapja, hiszen rajta kívül nem ismert más fiatalembert; de tudta, hogy szíve örökre az övé, csak őt szereti, senki mást.

Sok mesélnivalójuk volt egymásnak. Werner mindent megtudott a lány szenvedéseiről, s minél inkább nőtt benne, a gyűlölet a márkinő és a lánya iránt, annál mélyebb lett Dagmar iránti szerelme. Mivel nem akartak elválni az úton, Werner lemondott a hálókocsiról, inkább kibérelt egy egéjsz első osztályú fülkét, így zavartalanul együtt lehettek. Dagimar nem akart aludni, annyira új és vonzó volt számára az utazás minden pillanata. Werner azonban kérlelhetetlen maradt, így kénytelen volt legalább egy órára kinyújtózni az ülésen. A férfi fekvőhelyet készített neki, gondosan betakarta a lányt egy pléddel, majd ő is becsukta szemét, és hálát, adott a sorsnak, hogy ilyen jól elrendezett mindent.

Amikor Dagmar néhány óra múlva felébredt, ijedten felült és szétnézett.

• Hál' istennek - szólt nagyot sóhajtva.

A férfi mosolyogva hajolt föléje.

• Jól aludtál, drágám?

• Nagyon mélyen, nem is álmodtam semmit. De most, amikor felébredtem, megijedtem, hogy az egészet csak ál­modtam, és a szobámban vagyok a kastélyban. Aztán meg­láttalak téged. Nem tudom eléggé megköszönni az égieknek, hogy elvezettek hozzám, Werner.

A fiatalember segített felkelni Dagmarnak, majd odaült melléje. A lány Werner vállára hajtotta fejét, és boldogság­tól sugárzó szemmel nézett rá.

• Itt vagy velem. Istenem, milyen szép!

A férfi szorosan magához ölelte.

• Elgondolkodtam arról, amit meséltél, és egyre jobban haragszom a márkinőre. Nem ússza meg büntetés nélkül, az már bizonyos.

A lány elkapta a fiatalember kezét, és könyörögve nézett a szemébe.

• De hiszen Egon bácsi felesége, Elena meg a lánya. Az ő kedvéért elnézőnek kell lennünk. Meg kell ígérned, Werner, hogy magakadályozod a börtönbe jutásukat. Nem lehetne el­intézni, hogy tettük ne kerüljön a nyilvánosság elé? Nekem is kínos lenne, ha a Strasser név... hiszen érted, mit akarok mondani.

A férfi megsimogatta a lány haját.

• Értem, mit akarsz mondani, kedvesem, és azt is tudom, hogy jószívűségedben szeretnéd megmenteni a büntetéstől azokat a gonosztevőket. Én azonban nem lennék könyörüle­tes hozzájuk, ha nem tudnám, hogy a te érdekedben is jobb, ha az ügyből minél kevesebb kerül a nyilvánosság elé.

• Elég büntetés lesz nekik, ha elesnek az örökségtől, és vissza kell térniük a kastély magányába.

• Túl enyhe fenyítés azért, amit terveztek, és amit már eddig is elkövettek ellened. De a te kedvedért elállok a bosszútól. Remélem, a nyilvánosság teljes kizárásával is meg­oldhatjuk az ügyet. A végrendelet felbontásakor csak néhány régebbi alkalmazottunk volt jelen, ők pedig hallgatni fognak, akárcsak Brigitte néni. Így a két csaló megússza azzal a fel­süléssel, amelyben leleplezésükkor részük lesz.

A lány Werner mellére borult.

• Milyen borzasztó érzés lehet nekik, hogy leleplezett cselszövőként kell majd a szemünkbe nézniük! Elég bünte­tés ez nekik, olyan hihetetlenül büszkék és kevélyek mind­ketten.

• Pedig semmi okuk rá.

• A lelkiismeretük nem hagyja majd nyugodni őket.

• Azt hiszem, ebben tévedsz. Nincs lelkiismerete egyik­nek sem, inkább dühösek lesznek, mert nem sikerült a nagy­szerű terv. Nemhogy megszégyenítené őket a jóságod, hanem még jobban fognak gyűlölni. De hagyjuk most ezt, kedve­sem, nemsokára megérkezünk Hamburgba, és akkor már osztoznom kell rajtad másokkal. Ki akarom használni ezt a rövid időt, amíg egyedül az enyém vagy. Mondd csak, szeretsz?

• Jaj, Werner, nagyon, hiszen már annyiszor mondtam!

Amikor a vonat megérkezett a hamburgi főpályaudvarra, Werner kinézett az ablakon. A tömegben azonnal meglátta édesapját. Odakiáltott neki, s Hermann a két fiatal elé sietett. Fürkésző tekintettel, végigmérte Dagmart. A lány elkerekedett szemmel nézett vissza rá. Az öreg cégvezető arca egyszeriben ellágyult, és meleg kézszorítással üdvözölte az ér­kezőt.

• Igen, ő az igazi Dagmar Strasser. Hálás vagyok az égnek, hogy üdvözölhetem. Isten hozta idehaza! Édesapja helyett is köszöntöm. Neki, sajnos, már nem adatott meg ez az öröm. Boldoggá tesz, hogy a fiam hazahozta.

A lánynak könnybe lábadt a szeme.

• Én is boldog vagyok, hogy hazatérhettem végre, egyúttal azonban szomorú is, mert édesapámat már nem láthatom viszont. Kizárólag a fiának köszönhetem, hogy végre megpillanthatom szülőföldemet. Nagyon nehéz helyzetből szabadított ki.

Az idős férfinak melegség öntötte el a szívét.

• Mindent el kell mesélnie, miután biztonságba helyez­zük édesapja villájába. Hartmann asszony már alig Várja, hogy láthassa. Szerencsére észrevétlenül bejuttathatjuk a házba, mert a márkinő és lánya kikocsizott, és nyolc óra előtt biztosan nem térnek vissza. Sajnos, nem fogadhatjuk az ön­nek járó ünnepélyességgel, ettől megfosztotta a hamis örö­kösnő, de ígérem, hogy később mindent bepótolunk. Gondo­lom, a fiam már elmondta, mi történt nálunk.

• Igen, Falkner úr, mindenről tudok. És egyáltalán nem hiányzik az ünnepélyes fogadtatás, ha őszintén örülnek az érkezésemnek.

Az idős úr kedvtelve nézegette a lány kedves, arcát. Szí­ve repesett a boldogságtól, s nagyon sajnálta, hogy öreg ba­rátja, Rudolf Strasser már nem él, s nem örülhetnek együtt a lányának.

• Boldogságban biztosan nem lesz hiány. Sajnos, bérko­csival kell hazamennünk, mivel a márkinő és lánya elvitte az autót. Meg kellett engednünk, ha nem akartuk, hogy gyanút fogjanak.

A pályaudvaron kívül beszálltak a várakozó gépkocsiba, és a Strasser-villához hajtattak.

Brigitte néni a tágas előszobában álldogált. A személyze­tet eltávolította, nehogy valaki is elárulhassa az igazi örökös hazatértét. Dagmar belépett, s amint meglátta az idős höl­gyet, zokogva a karjába vetette magát.

• Brigitte néni, kedves Brigitte nénim! Olyan boldog va­gyok, hogy megint itt lehetek veled! Milyen fehér lett a ha­jad! Istenem, annyira hiányoztál!

Az asszony átölelte a lányt, és nagy nehezen leküzdötte felindultságát.

• Ez már a szeretet hangja. Istennek legyen hála, kedves gyermekem, hogy újra idehaza lehetsz. Igen... ez Dagmar! Ez az ő szeme, az ő kedves arca. Isten hozott, gyermekem!

Hosszú perceken át boldogan ölelték egymást. A két fér­fi megindultan nézte őket.

• El kellene mennünk innen, nehogy váratlan vendégek nyissák ránk az ajtót - szólalt meg végül Hermann.

Brigitte néni magához ölelte Dagmart.

• Gyere, drágám, menjünk a szobámba! Ma még ennyi­vel kell beérned, mert egyelőre senki sem tudhatja meg, hogy itt vagy. Majd holnap jön el a leleplezés ideje. Fáj, hogy dugdosnunk kell, és nem fejezhetjük ki hangosan örö­münket, de nincs mit tenni.

A lány letörölte könnyeit.

• Ha idehaza lehetek, veled együtt, Brigitte néni, akkor minden a legnagyobb rendben van.

Az idős hölgy intett a két férfinak, hogy kövessék nappa­lijába, ahová a személyzeten kívül senkinek sem volt szabad belépnie.

Miután magukra csukták az ajtót, Brigitte asszony meg­fogta Werner kezét.

• Szeretném megköszönni, hogy hazahozta ezt a drága gyermeket. Kérem, mesélje el, hogyan talált rá!

A fiatalember mindent részletesen elmondott. Miután el­beszélése végére ért, maga mellé vonta a lányt, és izgatottan azt mondta:

• Tisztelt nagyságos asszonyom, kedves apám, tartozom egy vallomással. Dagmarral egymásra talált a szívünk. Ma­gunk sem tudjuk, miként történt, de megpillantottuk egy­mást, és azonnal tudtuk, hogy egymásnak teremtett bennün­ket a sors. Nem is történhetett másként. Talán már azelőtt is szerettük egymást, hogy újra találkoztunk volna. Remény­kedve várjuk, hogy beleegyezéseteket adjátok az eljegyzésünkhöz - ölelte magához szeretettel Dagmart.

Brigitte szeme felragyogott az örömtől. Hermann Falkner nagyot sóhajtott, s izgatottan beszélni kezdett.

• Alig találok szavakat, de csupán az örömtől és a megindultságtól. Talán nem is adnám ilyen gyorsan és könnyű szívvel a beleegyezésemet, ha nem tudnám, hogy megboldo­gult főnököm utolsó akarata teljesül. Néhány nappal halála előtt elárulta nekem, miként gondolkodik a jövőről. Meg­egyeztünk, hogy nem avatkozunk közbe, legyen minden a sors akarata szerint. Találjatok rá egymásra anélkül, hogy mi segítenénk vagy megakadályoznánk benne titeket. Most pe­dig, hogy ez megtörtént, a magam áldása mellett Dagmar édesapjáét is tolmácsolhatom. Kedves Dagmar, a sok-sok szenvedés után légy végre örökre boldog! Biztos vagyok ab­ban, fiam, hogy mindent elkövetsz majd érte.

A lány megölelte az idős embert.

• Kérlek, fogadj be engem is atyai szívedbe! Köszönöm, hogy elhoztad nekem édesapám áldását.

Az idősebb Falkner megindultan megcsókolta Dagmart.

• Kár, hogy édesapád ezt már nem érhette meg. Ma azon­ban szólni fog még hozzád. Elhoztam azt a levelet, amelyet neked írt. Nem fosztalak meg tőle tovább. Tudom, hogy az ő üdvözlő szavai mindennél drágábbak neked, s kárpótolnak majd az elmaradt ünnepi fogadtatásért is.

A cégvezető átadta Rudolf Strasser levelét, s a lány csil­logó szemmel a szívére szorította.

Most Brigitte néni vonta keblére a fiatal párt.

• Menyasszonyként, boldog menyasszonyként tért vissza hozzánk az én drága gyermekem. Visszahoztad a napfényt, amely oly régóta hiányzott ebből a házból. Isten áldása kí­sérjen mindkettőtöket. Tudom, hogy szeretett unokafivérem, Rudolf is áldását adná erre a frigyre, hiszen fiaként szerette Wernert. Gyere, hadd öleljelek meg téged is Werner, tudom, hogy jó helye lesz az én Dagmaromnak a te szívedben.

Mindenki beszélt, kérdezett, mosolygott. A boldog Dagmart kézről kézre adták, ölelték, csókolták mindnyájan. A lány sírva-nevetve ezt mondta:

• A szívem repes a boldogságtól, majdnem megszakad. Már Wernernek is mondtam, nem vagyok hozzászokva ah­hoz, hogy ennyire szeretnek.

Mindenki mosolygó szemmel nézett rá, ő pedig tisztán, boldogan, meghatódva állt előttük.

• Ideje, hogy távozzunk - mondta Hermann, Falkner egy idő után. - Édesanyád is szeretne már látni, Werner. Lesz ám csodálkozás! Holnap délelőtt visszajövünk, s átadom az örökségedet, kedves Dagmar, a szélhámosokat pedig lelep­lezzük.

A fiatal szerelmeseknek el kellett búcsúzniuk, és az első elválás mindkettőjüknek nehezére esett. Dagmar megölelte vőlegényét.

- Mondd meg édesanyádnak, Werner, hogy hamarosan meglátogatom, mert szeretném, ha áldását adná ránk. Saj­nos, nem mehetek veled azonnal!

• A mai estéd az édesapádé, Dagmar. Nyugodtan olvasd el a levelét! Édesanyámnak mindent elmesélek, s tudom, hogy türelmetlenül várja majd látogatásodat. Viszontlátásra holnap, és töltsd kellemesen az első éjszakádat a szülői ház­ban!

Még egy boldog csók, és a szerelmesek elbúcsúztak.

A két férfi már az előszobában járt, amikor megérkezett a kocsi a két nővel. Miután üdvözölték egymást, Elena kihí­vóan nézett Wernerre.

• Ó, már visszaérkezett, Falkner úr? Nagyon örülök, hogy újra idehaza van.

A fiatalember meghajolt.

• Éppen most üdvözöltem Brigitte asszonyt. Édesapa hozott el a pályaudvarról.

- Itt maradhatnának vacsorára. Kellemes lenne egy kis beszélgetés.

Werner ismét meghajolt a hideg szempár kacér tüzében.

• Édesanyám már vár bennünket, nagyságos kisasszony - válaszolta.

• Akkor holnap estére várjuk önöket nagynénémmel - mondta Elena olyan kedvesen, hogy édesanyja álmélkodva kapta fel a fejét.

• Megtiszteltetés számunkra, hogy a holnap estét ebben a házban tölthetjük - mondta Werner, aki nagyon jól tudta, hogy addigra sok minden megváltozik.

Hermann, aki eddig csak némán üdvözölte a hölgyeket most megszólalt:

- Engedjék meg, hogy bejelentsem, holnap délelőtt tisz­teletünket tesszük önöknél. Látogatásunk célja, hogy a Ru­dolf Strasser örökösét megillető vagyont végleg átadjuk, mi­után az utolsó formaságokat is elintéztük.

A hölgyek szeme felcsillant.

• Végre! Ez igazán kellemes hír. Akkor holnap este a trónra lépésemet is megünnepelhetjük - viccelődött Elena.

A két férfi némán meghajolt. Elena elbűvölő mosollyal nézett Wernerre, és sokáig követte tekintetével.

• Ezt meg mire véljem? - ragadta meg karját az anyja. - Miért tünteted ki ennyire a figyelmeddel ezt a fiatalembert?

Elena elmosolyodott.

• Ne aggódj, csak ki akarom próbálni rajta, hogy rabul tudom-e ejteni a férfiszíveket.

• Nos, erre a célra remélhetőleg hamarosan érdemesebb fiatalemberek is a rendelkezésedre állnak.

• Viszont kevésbé érdekesek - sóhajtott egyet Elena. - Ha ez a fiatal kereskedő márki lenne, talán veszélyessé is válna számomra.

E pillanatban Brigitte lépett ki szobájából. Az ajtó halkan becsukódott mögötte. Előtte elmondta Dagmarnak, hogy még utoljára el kell játszania a napok óta gyakorolt színjáté­kot. Megkérte a lányt, hogy helyezze magát kényelembe, és fogyassza el a felszolgált hideg vacsorát. Nem kell unatkoz­nia, hiszen ott van az édesapja levele. Az asszony Dagmar lelkére kötötte, hogy halkan zárja be mögötte az ajtót, és csak a megbeszélt jelre nyissa ki.

Brigitte kiszámította, hogy a két nőnek még találkoznia kellett a távozóban levő férfiakkal. Elena ezt azonnal meg is erősítette.

• Holnap estére legyen ünnepélyes vacsora, Brigitte néni! Délelőtt végre megkapom az örökségemet, s ennek örömért meghívtam Falkneréket vacsorára. Elég volt az unalmas en­nivalókból. Gondoskodj homárról és kaviárról! Végre megint tisztességes vacsorát akarok - rendelkezett nagyképűen.

Szavaival talán meg is bántotta volna az idős hölgyet, ha Brigittének nem jut eszébe, hogy a két olasz nő még súlyo­sabban vétkezett Dagmar ellen. Így csak komolyan ránézett Elenára, és nyugodtan felelte:

• Holnap a ház úrnőjének parancsai szerint fogjuk elké­szíteni a vacsorát.

• Helyes. Éppen ezért szólok már ma. Most pedig gyorsan átöltözünk. Gondolom, megvártál bennünket a vacsorával.

• Mindjárt szólok, hogy terítsenek, egy kicsit én is elkés­tem.

Anya és lánya, magabiztosságától teljesen eltelve, büsz­kén elsuhant az idős hölgy mellett.

44.

Miután Dagmar egyedül maradt, kivette édesapja levelét a borítékból, ajkához emelte, majd olvasni kezdte.

„Drága Gyermekem!

Most már tudom, hogy az én lányom vagy, és hálát adok az égnek, hogy megadta számomra ezt a bizonyosságot. Hosszú évekig kínoztalak léged és magamat kételyeimmel. Nem tudtam megszabadulni attól a gyanakvástól, hogy nem én vagyok az apád. Rá kellett azonban döbbennem arra, hogy igatságtalan voltam édesanyáddal. Már felnőtt vagy, úgyhogy nyíltan beszélhetek veled. Lelki szenvedéseimről Brigitte néni mesélhet neked, ő mindenről tud, s elmondhatja, amit én nem tehetek meg, ha hamarabb kell örökre eltávoznom, mint te megérkeznél.

Végre hazahívtalak. Nyugodt szívvel teszem, hiszen egyetlen gyermekemet hívom haza. Ugyanakkor félek is, hogy beteg testem már nem tud megvárni téged. Remélem, a Jóisten nem lesz olyan könyörtelen hozzám, hogy magá­hoz szólítson, mielőtt viszontlátlak, habár gyanakvásommal súlyosan vétkeztem ellened és édesanyád ellen. Addig azon­ban nem akarok meghalni, amíg nem köszöntöttetek idehaza, a szülői házban. Ha mégsem találnál már életben, kér­lek, bocsásd meg, hogy ilyen sokáig száműztelek magam mellől. Édes gyermekem, bocsáss meg nekem, hiszen én is rengeteget szenvedtem. Csak azért üldöztelek el magam mellől, mert féltem, hogy kétkedésemmel megmérgezem fia­tal éveidet. El akartalak felejteni. Elvakultságomban egy­szer azt mondtam, hogy míg élek, nem akarlak viszontlátni. Úgy érzem, a Jóisten büntetésből a szavamon akar fogni. Édes kislányom, bocsásd meg boldogtalan édesapádnak, amit ellened elkövetett! Elnyertem érte büntetésemet. Remé­lem, Egon bácsinál sokkal boldogabb és önfeledtebb gye­rekkorban lehetett részed, mint ebben a zord és kietlen ház­ban lett volna. Bízom abban - s ez egyedüli vigaszom hogy téged nem viselt meg annyira elválásunk, mint engem. Egon bácsikád utolsó levele azonban nyugtalanít egy kicsit. Az derül ki belőle, hogy nem kedvelitek egymást Caterina nénivel, és hogy hazavágysz. Most azonban visszatérsz, ta­lán már útra is keltél. Isten áldása legyen rajtad, amikor át­léped a szülői ház küszöbét! Áldásom arra a férfira is, aki­nek egyszer majd a kezedet nyújtod. Van egy utolsó kíván­ságom is: szeretném, ha összekötnéd sorsodat azzal a férfi­val, akinek legszívesebben a gondjaira bíználak, mert övé mindén bizalmam, és tudom, hogy boldoggá tudna tenni.

Nem akarom azonban szavakba foglalni kívánságomat, mert szeretném, ha a szíved parancsát követnéd. Annak pe­dig kín és gyötrődés az ára, ha erőszakot teszel a szíveden. Édesanyád sorsa is ezt mutatja.

Igazságtalan voltam vele, s évekig keservesen bűnhődtem vétkemért. Iszonyatosan fájt az elvesztése. Most már tudom, hogy én is hibás voltam, hiszen meglett, tapasztalt ember lé­temre magamhoz akartam láncolni ifjú életét. Tudnom kellett volna, hogy fiatal és idős nem illik össze. Néhány nappal ez­előtt békét kötöttem vele. Eljött hozzám, s megajándékozott azzal a bizonysággal, hogy az én gyermekem vagy. Az enyém és az övé. Hosszú évekig abban a hitben volt, hogy te gond­talanul élsz a szülői házban. Nehéz szívvel ugyan, de nálam hagyott, mert nem akarta, hogy végképp magamra marad­jak. Szívesen magával vitt volna, de úgy gondolta, jobb lesz neked a szülői ház védelmében, és forrón szeretett gyerme­kéről lemondva akarta jóvátenni mindazt, amit ellenem elkö­vetett. Nagyon nehezen viselte el, hogy el kellett válnia tőled. Nem akartam nemességben lemaradni mögötte, ezért meg­ígértem neki, hogy megkérlek, bocsáss meg neki, és tölts ve­le legalább évente néhány hetet. Kérlek, ne tagadd meg tőle szeretetedet, hidd el, megérdemli. A fiatalok még nem isme­rik igazán az életet, és könnyen hoznak kegyetlen ítéletet. Kérlek, te ne ítélj! Édesanyád rengeteget szenvedett, nagyon szeret téged és hiányzol neki. Ne engedd, hogy tovább szen­vedjen! Ha a síron túlról még kérhetek tőled valamit, azt sze­retném, ha nem hagynád magára. Megözvegyült, egyedül maradt a világban. Hidd el, a történtek ellenére megérdem­li szeretetedet.

Most, hogy mindent elmondtam, amit szerettem volna, könnyebb lett a szívem. Te vagy az örökösöm, és egy hatal­mas vállalkozás élén állsz. Két segítőt rendeltem melléd, akikben mindenkor megbízhatsz. Hermann és Werner Falkner megbízható, hűséges emberek. Wernert a fiamként szeretem, ő volt az, aki átsegített a legnehezebb éveken. Köszönd meg neki! Élete végéig a Strasser & Fia cég vezetője és haj­tóereje lesz, akkor is, ha már édesapja belefárad a munkába.

Ha pedig teljesül a kívánságom... de nem, nem szeretnélek egy cseppet sem befolyásolni döntésedben.

Isten legyen veled, gyermekem! Boldogság vonuljon be veled együtt ebbe az oly sokáig szomorú és vigasztalan házba! Gondoskodj Brigitte néniről, ő a leghűségesebb a hűségesek között. Ha van valami, amit még nem értesz, tőle megtudhatod. Segítségedre lesz, hogy otthonra találj otthonodban, s bevezet a ház úrnőjének feladataiba. Élj boldogan, hőn sze­retett gyermekem, s ne feledd el egészen

szerető édesapádat ”

Dagmar forró könnyeivel áztatta a papírt, s többször is megcsókolta. Újra meg újra elolvasta a levelet, mintha min­den szavát emlékezetébe akarná vésni. Tudta, hogy időközben édesapja utolsó kívánsága is teljesült, hiszen akit oly szí­vesen látott volna egyetlen lánya férjeként, az nem lehet más, csak Werner. Szívből örült, hogy boldogan teljesíteni tudta édesapja utolsó kívánságát. Egyszeriben feltámadt benne a vágy az édesanyja után. Hol lehet? Merre keresse? Brigitte néni biztosan meg tudja mondani.

Nénikéje könnyek között, elmélázva talált rá, amikor visszatért a szobába. A lány zokogva a nyakába borult.

• Brigitte néni! Szegény édesapám... szegény édes­anyám... Meg tudod mondani, hol találom édesanyámat?

Az asszony, aki a vacsora után azonnal visszavonult, mert a márkinőnek és lányának gőgösségét már alig tudta higgadtan elviselni, most maga mellé ültette Dagmart, és mindent elmesélt, amit Leonoréról tudott.

• Édesanyád türelmetlenül várja, hogy értesítsem, mikor láthat - mondta végül.

Dagmar felpattant.

• Bárcsak azonnal meglátogathatnám!

A lány elmesélte az idős hölgynek, mit hallott Berend kisasszonytól Carol Magnusról és gyönyörű feleségéről, jól­lehet nem tudta, hogy ő az édesanyja. Brigitte néni közölte, azonnal megtáviratozza Leonorénak, hogy Dagmar hamaro­san meglátogatja.

A lány kérdő pillantást vetett rá.

• Nem jöhetne ő Hamburgba? Vagy gondolod, hogy nem elég erős már ehhez?

Az asszonyelnevette magát.

• Jaj, kislányom, hiszen édesanyád nem olyan öreg, mint én! Alig van túl a negyvenen, és még ma is elragadóan szép asszony. Ha megengeded, hogy meglátogasson, biztosan nem habozik sokáig. Eljöhetne az eljegyzésedre, úgyis ha­marosan megtartjátok.

Dagmar szívére szorította kezét.

• Igen, igen! Hadd sürgönyözzek neki!

- Egy percig se várj vele, itt a telefon. Éjszakára mindig behozom a szobámba. Várj, felhívom a postahivatalt.

A lány úgy érezte, álmodik. Még a telefon is újdonság volt számára a kastély után. Félénken kezébe vette a kagylót, és beszélni kezdett, mintha közvetlenül édesanyjához szólna.

• Drága édesanyám! Gyere a gyermekedhez! Siess, ahogy csak tudsz! Szeretettel várlak. Dagmar.

A lány mély sóhajjal tette le a telefont, majd leült Brigitte néni lábához.

• Mesélj el mindent apuról és anyuról, hátha kimaradt valami édesapám leveléből.

Brigitte néni belefogott az elbeszélésbe. Dágmar a lábá­nál ült, és ölébe hajtotta fejét, úgy hallgatta. Az idős hölgy előkereste azt a levelet, amelyet annak idején Leonore Magnus írt neki, és átadta Dagmarnak. Közben észrevette, hogy a lány még bele sem kóstolt az ételbe.

• Mit jelentsen ez? - korholta kedvesen. Holnap sápad­tan akarsz a vőlegényed elé állni? Vacsorázz meg, én közben mesélek. Egyél rendesen, és igyál meg egy pohárka bort is. Utána még mesélhetsz mindarról, amit a kastélyban átéltél. Werner csak futólag számolt be a történtekről.

Dagmar szót fogadott. Evett, s közben Brigitte nénit hall­gatta. A könnyek azonban újra meg újra kicsordultak szemé­ből. Az asszony boldog volt, hogy Dagmar ugyanaz a kedves, melegszívű teremtés maradt, akit gyermekkorában annyira szeretett.

Késő éjjel tértek csak nyugovóra. Dagmar számára felállítottak egy fekvőhelyet Brigitte néni ágya mellett. Még akkor is beszélgettek, amikor már lefeküdtek, annyi mondanivalójuk volt egymás számára. Nagyon későre járt már, mire elaludtak.

45.

Másnap reggel Werner érkezett elsőnek a villába, és azonnal bejelentette magát Hartmann asszonynál. Természetesen Dagmarral szeretett volna találkozni, aki sietve meg is jelent nénikéje szobájában. Boldogságtól sugárzó arccal ölelték és csókolták egymást.

• Nem is sejted, édesem, milyen hosszú volt számomra az elválás - mondta a fiatalember.

A lány hamiskás arccal bólintott.

• Gondolom, ugyanolyan hosszú, mint nekem. Sok újat hallottam, mégis rengeteg időm maradt arra, hogy rád gon­doljak. De mondd csak, édesanyád mit szólt?

A férfi meghatottan elnevette magát.

• Azt sem tudja, hová legyen örömében. Alig várja, hogy lássa már a fia menyasszonyát.

• Bárcsak elmehetnék hozzá!

• Mihelyt vége a dráma utolsó felvonásának, felkeressük. Nem hagyhatunk neki sok időt, mert a tiszteletedre feje tete­jére állítja az egész házat.

Összenevettek, s csak úgy dőlt belőlük a szó. Werner el­mondta a hölgyeknek, hogyan akarja édesapja leleplezni a csalókat. Dagmar izgalmában a kezét tördelte.

• Istenem, milyen szörnyű lesz nekik!

A férfi magához ölelte.

• Ne sajnáld őket, Dagmar, elég simán megússzák a dol­got, pedig sokkal rosszabbat érdemelnének.

Brigitte a botjára támaszkodva kibicegett Hermann Falkner elé, így a fiatal pár kettesben maradhatott. Ki is használták a magányos pillanatokat: csókok csattantak, s új­ra meg újra szerelmet vallottak egymásnak, ahogy jegyes­párhoz illik.

Amikor megérkezett az idősebb Falkner, a fogadószobá­ba vezették, s Brigitte asszony csillogó szemmel üdvözölte. A férfi súlyos iratgyűjtőt hozott magával. Megkérte Hart­mann asszonyt, hogy hívassa le a márkinőt és lányát. A két nő dölyfös arccal vonult be a szobába, és hetykén üdvözöl­te a jelenlevőket. Szemlátomást nagyon biztosak voltak a dolgukban.

Hermann Falkner meghajlással köszöntötte őket.

• Tisztelt hölgyeim, mint tegnap már említettem, azért jöttem, hogy miután a hagyatéki eljárás utolsó szertartásának is eleget tettünk, felruházzam az örököst az őt megillető jo­gokkal.

Wemer, miután titokban a szomszédos szobába vezette és pontos utasításokkal látta el Dagmart, most belépett a he­lyiségbe, ahol mindenki összegyűlt.

A két olasz nő megkönnyebbülten fellélegzett Hermann Falkner szavai hallatán, és rendkívül kedvesen üdvözölték Wernert.

• Legfőbb ideje, hogy felruházzák unokahúgomat az őt megillető jogokkal - jelentette ki Caterina.

Elena gyorsan megkérdezte:

• A formaságok elintézése után azonnal visszamehetek Olaszországba?

Hermann Falkner bólintott.

• Senki és semmi nem akadályozhatja meg benne.

• És miből állnak ezek a formaságok? - kérdezte Elena.

Az idősebb Falkner kinyitotta a dossziét, és egy ideig úgy tett, mintha az iratokat tanulmányozná.

• Mindenekelőtt egy aprócska szertartásnak kell eleget tennünk - szólalt meg végül. - Az örökösnek három tanú előtt fel kell fednie a jobb lábát. A három tanú jelen is van: Hartmann asszony, a fiam és jómagam. Kisasszony, kívánja, hogy egy szolgáló segítsen lehúzni a cipőjét?

Elena és édesanyja egy ideig szótlanul bámult egymásra. Végül a márkinő törte meg a csendet.

- Igencsak különös szertartásról van szó. Szeretném megtudni a célját.

• Miután túlestünk rajta, örömmel adok felvilágosítást. Behívassak tehát egy szobalányt?

Elena megvonta a vállát, s mivel tudta, hogy nagyon csinos a lába, őszinte megelégedésére szolgált, hogy megmutathatja Werner Falkner előtt. A márkinő felállt.

- Nincs szükség rá. Ez az eljárás egyhén szólva is különös, úgyhogy szeretném megkímélni unokahúgomat attól, hogy a kelleténél több tanú legyen jelen. Én magam leszek segítségére.

Hermann Falkner meghajolt, Wemer pedig szolgálatkészen odatolt egy párnát Elena elé. A lány kacéran rámosolygott, mintha csak azt akarta volna mondani: „Most aztán kellemes látványban lesz részed.” A büszke márkinő letérdelj Elena elé. Levette a lány cipőjét, majd a harisnyát is lehúzta lábáról.

• Parancsoljon, cégvezető úr. Elégedett?

A két férfi és Brigitte néni közelebb lépett, és gondosan szemügyre vette Elena lábát. A lány közben kihívóan Wernerre mosolygott.

Egy darabig néma csend volt a szobában. Amikor végül Hermann Falkner felegyenesedett, ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt:

• Bebizonyosodott, hogy ez az ifjú hölgy nem Rudolf Strasser örököse.

A két nő halálsápadt lett. Elena visszarogyott a fotelba, édesanyja azonban gyorsan összeszedte magát, és haragosan az idős férfira támadt:

- Mit képzel? Miféle képtelenségeket hord itt össze?

A férfi nyugodt maradt, szeme azonban ijesztően villo­gott.

• Ne izgassa fel magát feleslegesen, asszonyom! Még szüksége lesz az erejére. Közölnöm kell önökkel, hogy Ru­dolf Strasser lányának, Dagmarnak a jobb lábán körte alakú anyajegy látható. Ennek az ifjú hölgynek viszont nincs anya­jegye.

• A márkinő tudta, mi forog kockán, ezért nem adta fel. Elena félholtan zihált a fotelban, és elesetten nézett fel Wernerre, Caterina asszony rekedten felnevetett, és hihetetlen lé­lekjelenlétről tett tanúbizonyságot.

• Azt hiszem, hibáztam, kedves Dagmar, amikor gyerek­korodban az ilyesmiben rendkívül járatos komornámmal el­távolíttattam az anyajegyedet, mert zavarta a szépérzékemet.

Apa és fia összenézett, majd Brigitte néni felé fordult. A körülmények ellenére csodálattal kellett adózniuk a már­kinő lélekjelenléte előtt.

• Egy anyajegy nem tüntethető el nyom nélkül - jelentet­te ki Hermann Falkner határozottan. - A fiatal hölgy lábán viszont semmilyen nyom sincs. Semmiképpen sem léphet Rudolf Strasser örökébe, akinek nincs anyajegy a jobb lá­bán. Úgyhogy kérem, asszonyom, kíméljen meg bennünket a meséktől! Az igazi örökös, aki ott viseli az anyajegyet a jobb lábán, jelen van. Werner, kérlek, vezesd be a hölgyet!

A fiatalember a hölgyek pillantásának kereszttüzében ki­felé indult, és bekísérte Dagmart. A lány legalább olyan sá­padt és izgatott volt, mint a másik két nő.

Anya és lánya felkiáltott, amikor Dagmar egyszer csak ott állt előttük. A márkinőnek azonban volt még egy ötlet a tarsolyában. Felemelt kézzel Dagmarhoz rohant, és fojtott hangon azt mondta:

• Elena szegény kislányom, hogy kerülsz te ide? Hiszen beteg vagy, Elena, mit tettél?

Werner azonban közéjük állt.

• Lassan a testtel, signora! Időközben megtanultuk, hogy jobb óvakodni öntől.

Az asszony gőgös, de eltorzult arccal tetőtől talpig végig­mérte.

- Ne avatkozzon bele a családi ügyeinkbe, uram! Ő az én szerencsétlen Elena lányom, aki férjem halála óta a fejébe vette, hogy ő az unokahúgom, Dagmar.

Werner rávillantotta tekintetét.

• Signora, kérem, adja fel! Semmire sem megy, még ha a legnagyszerűbb meséket találja is ki. Lelepleződött a terv, amelyet komornája agyalt ki, ön pedig meg akart valósítani. Marietta beismerő vallomást tett. És hogy végre belássák, hiába minden hazudozás, Dagmar Strasser kisasszony megmutatja önöknek az anyajegyet a jobb lábán, amely bizonyít­ja az igazi örökös kilétét.

Dagmar kilépett cipőjéből, harisnyáját már előzőleg levetette. Jobb lábát rátette a kispárnára, és komolyan nézett nagynénjére.

• Hagyj fel, Caterina néni, a hazudozással, mert csak tor vább rontasz a helyzeten. Ellenem irányuló szörnyű terved szerencsére megbukott, és kiszabadultam fogságotokból. Itt azonnal rájöttek, hogy Elena nem az igazi örökös, nem volt szükség anyajegyre sem. Maradtak még barátaim a hazámban, akik jobban ismertek, mint hittétek. Werner Falkner Olaszországba utazott, hogy leleplezzen benneteket, és megmentsen engem. Nem tehettek szemrehányást Mariettának, ő éber és hűséges volt, de Werner átmászott a falon, és kény­szerítette, hogy vallja be az igazat. Marietta felajánlotta, hogy magára vállalja a felelősséget, és inkább ő vonul börtönbe, mintsem nektek bajotok essék. Ne szidjátok meg, mert hűsé­ges szolgátok volt mindig, talán meg is ölt volna, ha ezáltal a segítségetekre lehet.

A két nőnek végre be kellett látnia, hogy vesztettek. Elena dühösen magára rángatta harisnyáját és cipőjét, majd oltal­mat keresve anyja mellé lépett. Caterina asszony villámló szemmel nézett Dagmarra. Sem ő, sem pedig Elena nem tu­dott azonban megszólalni.

• Hermann Falkner újra magához ragadta a szót.

• Gondolom, elismerik, hogy vesztettek. Meg szeretném tudni, élni kívánnák-e Strasser kisasszony nagyvonalú aján­latával, aki megkért bennünket, hogy ne vigyük bíróság elé az ügyet. Úgy érzi, tartozik ennyivel nagybátyja emlékének. Ebben az esetben fel kell szólítanom önöket arra, hogy azon­nal csomagoljanak össze, és még ma hagyják el a házat. El­lenkező esetben letartóztatásukat kell kérnem.

A két nő összerezzent, és döbbenten néztek egymásra. A márkinő büszkesége azonban még egyszer fellángolt.

• Ugyan, ki merne börtönbe csukni egy Consistelli már­kinőt? - sziszegte gyűlölködve.

• Nálunk nem tesznek különbséget márkinő és csavargó között, ha bűntényt követtek el, tisztelt asszonyom. Ezenkí­vül ön nem márkinő, hanem egyszerűen Strasser asszony. Egyedül az a tény menti meg a megérdemelt büntetéstől, hogy a Strasser nevet viseli. Most pedig azt hiszem, vissza kívánnak vonulni, hogy összecsomagolhassanak. Nem aka­dályozzuk meg önöket benne.

A márkinő újabb gyűlölködő pillantást vetett Dagmarra, majd megragadta lányát, és kivonszolta a szobából.

Dagmar zokogva Werner karjába vetette magát.

• Rettenetes. Soha senki előtt sem szeretnék úgy állni, ahogyan nekik kellett előttünk állniuk.

A fiatalember megcsókolta kedvesét, és csitítóan simo­gatta a haját.

• Sokkal rosszabbat érdemeltek volna.

A lány esdeklőn Hermann Falkner felé fordult.

- Ugye, kedves papa, adsz nekik némi pénzt? Tudom, hogy még útiköltségre sincs egy fillérjük sem. Kiutaltatha­tok számukra egy bizonyos összeget?

Az idős ember elmosolyodott, és megsimogatta Dagmar arcát.

• Természetesen, csak utasítást kell adnod. De talán sze­rencsésebb volna, ha rám bíznád az összeg meghatározását. Attól tartok ugyanis, hogy túlságosan könnyelmű lennél. A márki nőnek nem szabad azt hinnie, hogy kihasználhatja jóságodat, különben sohasem szabadulnál meg tőle. Megváltjuk a vonatjegyüket Firenzéig, és kiutalunk nekik ötezer márkát. Ez fedezheti félresikerült vállalkozásuk költségeit. Ennél többet én nem adnék nekik. Már az is nagylelkűség­re vall, hogy egyáltalán gondolsz rájuk.

Dagmar szívére szorította a kezét.

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a te belátásodra bí­zom, kedves papa.

• Légy nyugodt, mindent elintézek. Megbízok valakit a cégből, hogy vigye el a hölgyeknek a jegyeket és a pénzt.

Megüzenem nekik, hogy mikor várja őket a bérautó, amellyel kimehetnek a pályaudvarra. Téged pedig, kedves Dagmar, arra kérlek hogy készülj el, és gyere velem a Strasser. & Fia cég igazgatósági épületébe. Be akarlak mutatni az akalmazottaidnak mint az igazi örökösnőt. Amikor pedig ez megtörtént, Werner elvisz az édesanyjához, aki már szívrepesve vár.

Dagmar mosolyogva nézett végig magán.

• Az a baj, hogy mindössze ez az egy ruhám van, a nagy sietségben csak kevés holmit hoztam magammal. Igaz, a kas­télyban sem igen maradt olyasmi, ami illene a mai ünnepélyes alkalomhoz. Nem tudom, elég méltó-e így a megjelenésem.

A férfiak bírálón végígmérték Dagmart, és úgy találták, hogy egyszerű ruhájában is nagyon szépen és csinosan fest. Brigitte néni azonban mosolyogva karjába zárta a lányt, és határozottan így szólt:

• Az urak kénytelenek lesznek még egy órát türelemmel lenni. Ön, kedves Falkner úr, menjen vissza nyugodtan a céghez, Werner majd odakíséri Dagmart. Azonnal felhívok egy divatszalont, és megkérem őket, hogy haladéktalanul küldjék ide a szükséges holmikat. Dagmar ruhája egy kissé ódivatú, és nem illik a rá váró szertartáshoz. Bizonyára talá­lunk megfelelőbbet, a többi holmit pedig fokozatosan besze­rezzük számára.

Miután mindenki beleegyezett, Brigitte néni a telefonhoz lépett.

Egy,óra múlva Dagmarnak megvolt mindene, ami csak kellett, és most már nemcsak előkelőn és kedvesen festett, hanem nagyon csinosan, divatosan is.

A lány mosolyogva megperdült Werner előtt, és megkérdezte, hogy megfelelőnek találja-e az öltözékét. A férfi elra­gadtatással zárta a karjába.

• Ugyanúgy tetszel, ahogy eddig, de Brigitte néninek bi­zonyára igaza van. Még egy gyors csókot kérek, kedvesem, Brigitte néni éppen nem néz ide. Egy jó ideig ugyanis szertartásosan kell viselkednünk, ez pedig igen kimerítő lesz számomra.

46.

A márkinő és lánya anélkül utazott el, hogy még egyszer ta­lálkozott volna Dagmarral. Rudolf Strasser valódi örököse végre megkaphatta édesapja hagyatékát, s vőlegénye édes­anyja is őszinte szeretettel fogadta.

Két nappal azután, hogy a márkinő és Elena elutazott, Leonore Magnus megérkezett Hamburgba. Dagmar a Strasser-villában fogadta. Megható volt az a pillanat, amikor anya és lánya újra egymásra talált. Rengeteg mondanivalójuk volt egymásnak, hosszú órákat töltöttek kettesben.

Leonore boldogan vette tudomásul, hogy Dagmar és Wer­ner eljegyezte egymást. Amikor megérkezett a fiatalember, Leonore könnyes szemmel nyújtotta neki a kezét. Arcán a régi, elragadó mosoly tündökölt.

• Egyszer megkértelek, hogy légy az én kicsi Dagmarom lovagja és védelmezője. Most pedig boldogan adom áldáso­mat rátok, gyerekeim. Tedd őt boldoggá, Werner, hogy ily módon kárpótold a gyermekkorában és kora ifjúságában el­szenvedett sok keserűségért.

• Minden percemben erre törekszem majd, kedves ma­ma - felelte Werner szívélyesen, és csodálattal nézte a még mindig elbűvölő szépségű asszonyt, akiért kamaszkorában annyira rajongott. Újra megállapította, hogy Dagmar örököl­te édesanyja haját, gyönyörű szemét és lenyűgöző mosolyát. Leonore arcán nyomot hagyott ugyan a fájdalom, ám a bol­dog szerelem évei sajátságos bájt varázsoltak rá.

Leonore elhatározta, hogy eladja a luganói villát, a fáj­dalmas emlékek miatt már úgysem érezte jól magát benne. Még most is szenvedett férje elvesztése miatt, akit annyira szeretett, és aki imádta őt. Gyermeke iránti szeretete azon­ban kárpótolta mindenért, és soha többé nem akart messzire kerülni Dagmartól. A luganói villa árán vásárolt magának egy birtokot Hamburg közelében, ahonnan autóval fél óra alatt beért a városba. Arra ugyanis nem tudta rászánni magát, hogy a Strasser-villában lakjék.

• Kérlek, ne erősködj, kislányom! Örökre elvesztettem azt a jogomat, hogy ebben a házban éljek. Ha Hamburgba jövök, majd veszek ki szobát. Nem zavar, már megszoktam szállodákat.

Leonore asszony ebben az egyben kérlelhetetlen maradt. Dagmar ráhagyta, és örült, hogy legalább a közelében tudhatja édesanyját. Csodálatos időszak vette kezdetét az életében, amely minden addigi szenvedést elfeledtetett vele. Olyan emberek vették körül, akik szerették, s versengve igyekeztek boldoggá tenni. Wernert olykor el is fogta a féltékenység, amikor Dagmar egyikük karjából a másikéba vándorolt. Ilyen­kor a lány boldog mosollyal átölelte. Mosolyában benne volt szíve minden szeretete.

- Rengeteg szeretette van szükségem, Werner, és én is boldoggá akarlak tenni benneteket. Gondold csak el, mennyi szeretet halmozódott fel bennem! Ha mindezt egyetlen em­berre zúdítanám, talán el sem bírná. Neked is túl sok lenne. A férfi forrón megcsókolta.

- Nem hiszem, e tekintetben telhetetlen vagyok - incsek kedett a lánnyal.

A fiatalok csillogó szemmel néztek egymásra, és elöntötték őket a boldogság hullámai.

Az ifjú pár esküvőjét karácsony utánra tűzték ki. Előtte Dagmar annyi év után végre újra német módra ünnepelhette a karácsonyt. Olyan sok ajándékot kapott hogy szóhoz sem tudott jutni a boldogságtól. A fenyő alatt ott sorakoztak édes­anyja, Werner és a többiek figyelmességei. Többet, szebbet el sem lehetett volna képzelni. A legnagyobb örömöt azon­ban az szerezte neki, hogy végre ő is megajándékozhatta sze­retteit. Hermann Falkner annyi pénzt bocsátott rendelkezésé­re, amennyit csak akart, - és ez nagyszerű érzés volt számára. Örömét lelte abban, hogy a nagy hamburgi üzletekben vásá­rolhatott, elragadtatással töltötte el a nagyváros zaja, vibrálása. Eleinte szokatlannak érezte mindezt, és zavarba is jött tőle, de később már nagyon élvezte. Kirándulásaira édesanyaja vagy Werner kísérte el. Örömmel tették, mert mindkettő­jüket magával ragadta a lány üdesége, vidámsága és fiatalos életöröme.

A kimerítő vásárlás után Dagmar boldogan hagyta, hogy odahaza átölelje őt Werner vagy az édesanyja. Versengtek a szeretetéért, és olykor tréfásan a másik szemére vetették, hogy túlságosan elkényeztetik. Ilyenkor Dagmar egyik kar­jával átölelte Werner, a másikkal pedig édesanyja nyakát, és váltakozva addig csókolgatta őket, amíg helyre nem állt a béke.

A szenteste nyugodtan, vidáman telt, ahogy talán még soha azelőtt a Strasser-villában. Dagmar a karácsonyfa alá állította édesapja portréját, amely Elena érkezése napján le­esett a falról.

- Apának is itt kell lennie velünk - mondta.

Karácsony és újév között megtartották az esküvőt. A fiat­tal pár berendezkedett a Strasser-villában, Brigitte néni pe­dig Leonore asszonynak egy erdőben fekvő birtokára köl­tözött.

• Szeretném megszépíteni és megkönnyíteni öreg napjai­dat, Brigitte - javasolta Leonore. - Hadd kényeztesselek! Így legalább újra lesz értelme az életemnek.

Brigitte amúgy is magukra akarta hagyni a fiatalokat, így örömmel beleegyezett.

Wemer és Dagmar boldogságában sem feledkezett meg a két magányos asszonyról, és vasárnaponként gyakran elláto­gattak Leonore asszony birtokára. Mindig kitörő örömmel üdvözölték őket. Leonore számára igazi ünnepnap, volt, ha gyermekei meglátogatták. Olykor a két nő is felkereste a fiatalokat Hamburgban. Ilyenkor színházba vagy hangverseny­re mentek, s utána boldogan üdvözölték őket a Strasser-vil­lában, ahová visszatért a napfény és a boldogság.

Dagmar néhány hónapja már Wemer felesége volt, ami­kor Caterina asszony vette magának a bátorságot, és levél­ben fordult hozzá segítségért. Arra kérte, hagyjon jóvá szár­mára egy bizonyos összeget, mivel az alacsony nyugdíjból nem tud megélni. Elenát ugyanis be kell vezetnie a társaság­ba, hogy alkalma nyíljon a férjhez menésre.

Dagmar túl boldog és jólelkű volt ahhoz, hogy teljesítet­lenül hagyja kérését. Legszívesebben nagyvonalú segítséget folyósított volna, de Hermann Falkner határozottan lebeszél­te róla, és kisebbre vette az összeget. A fiatalasszonynak sem férje, sem édesanyja nem engedte meg, hogy személyesen válaszoljon a levélre, így csupán Hermann Falkner közölte a hölgyekkel, hogy Dagmar Falkner-Strasser összesen ötezer márkát hagy jóvá a megsegítésükre három éven át, amelyből a téli báli szezonban ellátogathatnak Rómába. E pénzösszeg folyósításán kívül Falkner asszony elhatárolta magát a to­vábbi segélynyújtástól.

Hogy a márkinő miképp magyarázta ki magát, miután Elenával visszatért a kastélyba, azt Dagmar sohasem tudta meg. Nem is érdekelte. Valahányszor eszébe jutott a két nő, végigfutott a hideg a hátán. Még sokáig emlékezett arra a gyű­löletre, amelyet a Consistelii-kastélyban tanúsítottak iránta.

A fiatal pár boldogságát azonban semmi sem zavarta meg. Egy év múlva Dagmar fiúgyermekkel ajándékozta meg férjét, s az egész család kitörő örömmel fogadta a kis jöve­vényt. Az újszülöttet Rudolf Strasser képe alatt keresztelték meg, mintha csak éreztetni akarták volna a néhai családfő­vel, hogy a Strasser & Fia cég végre fiúutóddal büszkélked­het. Fia keresztelőjének napján Dagmar kézhez kapta unoka­nővére, Elena eljegyzési értesítőjét. A lány feleségül ment egy gazdag szőlőültetvényeshez, aki ugyan nem volt márki, és túl volt az ötvenen, de Elena nagy fontosságot tulajdoní­tott hatalmas vagyonának.

Caterina asszony azonban nagyot csalódott, mert nem vehette ki részét a gazdagságból és pompából. Elena férje az esküvő után határozottan kijelentette, hogy egyedül akar él­ni fiatal feleségével, anyósa élvezze egyedül a nyugdíját, és tegye kellemessé életét úgy, ahogy tudja. Így Caterinának nem maradt más választása, mint hogy az esztendő nagy ré­szét a Consistelli-kastélyban töltse, és évente mindössze né­hány hónapra utazhatott Rómába, ahol természetesen igen szerény körülmények között élt. Emiatt a társaságban már nem jutott szerephez, Elenát pedig meggondolt férje ésszerű takarékoskodásra fogta.

Dagmar csodálkozva forgatta kezében Elena házassági értesítőjét, majd átnyújtotta férjének. Az ifjú asszony karjá­ba vette kisfiát, gyengéden megcsókolta, és könnyektől csil­logó szemmel Wernerhez fordult:

• Rosszat akartak nekem, de a Jóisten jóra fordított min­dent. Ha tudnád, milyen hálás vagyok neki mindezért, Werner!

• Boldog vagy, drágám? - kérdezte a férfi, s magához ölelte hitvesét és gyermekét.

A fiatalasszony aranybarnán csillogó szemmel válaszolt.

• Hálás vagyok az égnek, hogy ekkora boldogsággal ajándékozott meg. Nem is lehetnék boldogabb, mint amilyen veled és a gyermekünkkel vagyok.

E pillanatban lépett be Leonore Magnus, aki Brigitte néni­vel együtt a keresztelőre érkezett. Kitárt karral odasietett a fia­tal párhoz, Dagmar pedig mosolyogva átadta neki Unokáját.

Leonore boldogan ölelte magához a gyereket.

• Elképzelni sem lehetne nálad jobb nagymamát, Leonore. Igazam van, Dagmar? - kérdezte Werner mosolyogva.

Az asszony arcán árnyék suhant át.

• De rossz anya voltam - suttogta.

Dagmar átölelte és megcsókolta.

• Kérlek, ne beszélj így! Elszomorítasz.

Leonore szeretettel nézett lányára.

• Pedig nem szeretnélek elszomorítani, gyermekem. Csupán meg szeretném köszönni, hogy ilyen jó és kedves vagy hozzám.

Werner magához ölelte Dagmart, és boldogságtól sugár­zó szemmel nézett rá.

• Igen, jó vagy, kedves vagy, te vagy minden boldogságom.

Miközben a boldog nagymama elvitte a kis trónörököst, a fiatal pár összesimulva egymásba feledkezett.

Dagmar nem volt többé kitagadott lány. Őszintén szeretett feleségként és boldog, büszke anyaként élt családja körében.

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler. Die verstossene Tochter

© Bastei-Verlag Gustav H. Ltlbde GmbH & Co.

Bergisch Gladbach

Hungaarian translátion 0 Kohajda Gizella 2002

Fordította: KOHAJDA GIZELLA

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629

Szerkesztőség: 1088 Budapest, Bródy Sándor u. 30/b

Telefon: [phone]

Felelős kiadó: a kft. Ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt,

Felelős vezető. György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4068.49.01

Készült Debrecenben, a 2002. évben

---