A hajdan gazdag családból származó Werner kénytelen félbeszakítani tanulmányait, hogy alantas munkával pénzt keressen. Amikor a becsületes és önzetlen fiatalember megment egy gazdag hölgyet a tolvajok markából, elveszíti állását. Már-már összecsapnak feje fölött a hullámok, midőn a bájos Daisy édesapja szerencsére közbelép.
Vajon viszonzásra talál-e Werner titokban dédelgetett szerelme, melyet új munkaadója bájos leánya gyújtott a szívében?

Hedwig Courths-Mahler

Csillogó gyémántok

I.

• Kész vagy, Daisy? Ideje, hogy lemenjünk az étterembe.

• Igen, apám, csak rád vártam.

Mr. Haller az órájára pillantott.

• Valóban elkéstem.

• Méghozzá négy és fél percet! Nem ismerek rád. Hisz mindig azt hajtogatod, hogy az idő pénz.

• Igaz, hogy mániám a pontosság, de ha megéri, nem ragasz­kodom hozzá mindenáron.

• Szóval megérte? - incselkedett Daisy.

• Igen, valóban sikeres tárgyalásom volt. Az a négy perc ki­fizetődik. Ideje indulnunk, Kruse, kisasszony bizonyára már tű­kön ül. A többit majd az asztalnál megtudod.

Édesapja az elegáns hamburgi szálloda lakosztályából az elő­csarnok melletti nagy étterembe vezette a leányt. A számuk­ra lefoglalt asztalnál már egy idős hölgy várt rájuk. Ő Kruse kisasszony volt, Haller úr házvezetőnője. Daisy édesanyjá­nak halála előtt nevelőnőként tevékenykedett a családnál, azután pedig Mr. Haller jobbkeze lett. Időközben betöltötte hatvanötödik életévét, és szeretett volna nyugalomba vonulni.

A kisasszony egyébként Németországból származott, és Mr. Haller nagylelkűségének köszönhetően az évek során sikerült annyit félretennie, hogy gondtalanul élhetett hátralevő napjaiban. Élete alkonyát Hannoverben szándékozott eltölte­ni özvegy testvérével.

Az asztalnál Mr. Haller bejelentette, hogy még aznap este Berlinbe kell utaznia. Leánya meghökkenve pillantott rá.

• Még ma este, apám? Hiszen úgy terveztük, hogy holnap­után utazunk.

Mr. Haller mosolyogva vonta meg a vállát.

• Az üzlet az üzlet, Daisy.

• Már megint? - kérdezte a lány szemrehányóan.

• Nincs mit tenni.

• És ezt nevezed te pihenésnek, papa? - csipkelődött Daisy szeretetteljesen. A férfi némi bűntudattal tekintett a leányá­ra, majd szabadkozva megjegyezte:

• Tudod, gyermekem, ezt a ragyogó üzletet nem hagyhatom ki. Minden megy, mint a karikacsapás, és ha már belefogtam, akkor végigcsinálom. Holnap korán, ha törik, ha szakad, Ber­linben kell lennem. Ezért még ma este elindulok.

• De én akkor sem utazhatom ma este, papa!

• Erre nincs is szükség, Daisy. Te a terveknek megfele­lően holnapután indulsz útnak Kruse kisasszonnyal. Én majd a szállóban várlak. Addigra elintézem a dolgomat, s ígérem, azt követően nem foglalkozom többé üzlettel. Berlinben viszontlátjuk egymást. Kruse kisasszony felelevenítheti ifjúko­ri emlékeit. Nem hisz majd a szemének a sok változás láttán! Azután úgyis Hannoverbe utazik, ahol sajnos búcsút kell ven­nünk egymástól.

Daisy megfogta az idős hölgy kezét.

• Istenem, már előre sajog a szívem!

• Kérlek, ne is emlegesd, gyermekem. Gondolni sem sze­retek rá. Fogalmam sincs, hogy élem túl az elválást.

• Szedd össze magad, kedvesem! Az unokaöcséid és unokahúgaid pótolnak majd engem, és hamarosan elfelejtesz.

• Ezt te sem gondolod komolyan, Daisy! Ám nincs mit tenni, az ember sosem lehet tökéletesen boldog. Megöreged­tem, s nagyon vágyódom a testvérem és annak gyermekei után. Remélem, nem feledkezel meg rólam, és gyakran hallok majd felőled.

• Hisz ez természetes. ígérem, minden kikötőből hírt adok magamról, és te is írhatsz nekünk, hiszen mindig tudni fo­god, merre járunk éppen. Rettenetesen nehéz lesz nélküled!

• Nem kerestél még helyettem valakit?

• Nem, téged senki sem pótolhat.

• Akkor is kell melléd kísérő, Daisy. Ezt már egyszer meg­beszéltük.

• Igen, tudom. Ismét egy német hölgyet szeretnék. Berlin­ben majd felveszek egy fiatal kisasszonyt.

• Egy fiatalt? Ez lehetetlen, Daisy!

• Ugyan miért?

• Gyerekem! - egyedül fogsz járkálni a nagyvilágban. Min­denképpen tapasztaltabb személyt kell választanod.

• Ne légy ilyen szörnyen régimódi, kedvesem! Nem társal­kodónőre van szükségem, hanem egy fiatal, vidám teremtés­re. Miután megteszünk néhány kilométert a motoros jachton, Miss Johnston is felszáll a Regina fedélzetére. Egyébként is vé­gig apám oltalma alatt fogok állni. Mi szükségem lenne még társalkodónőre is? Mihez kezdenék ilyen fárasztó úton egy idős hölggyel? Jól tudod, téged is mennyire kimerít az utazás. Hu­szonkét éveden tudok már magamra vigyázni. Olyan kedves, fiatal hölgyre vágyom, akivel jókat lehet nevetni és bolondozni.

Kruse kisasszony aggodalmasan hallgatta a lányt. Meg volt győződve arról, hogy nélküle megáll az élet. Mint a legtöbb ember, aki hosszú ideig tölt be felelősségteljes állást, ő is pótol­hatatlannak tartotta magát.

• Bárcsak minden rendben menne, kicsikém!

• Ne félj, nem vagyok már pelenkás! Ugye, te is így gondolod, papa?

Az idős úr szeretetteljesen nézett leányára.

• Kruse kisasszony éppúgy félt, mint egykor az édesanyád. A jó szándék vezérli, csupán arról feledkezik meg, hogy ma­napság más időket élünk. Én egyáltalán nem aggódom érted. - Legyen csak ön is nyugodt, Kruse kisasszony!

Haller ekkor megpillantotta az étterem bejáratánál a szoba­pincért, akihez az ő szobáik is tartoztak. Az alkalmazott für­készve szemlélte Hallért és a hölgyeket, majd amikor pillan­tása az öregúr kérdő tekintetével találkozott, közönyt szín­lelt, és sarkon fordult.

Haller összehajtotta a szalvétáját, és felállt.

• Ne zavartassátok magatokat, fogyasszátok el nyugodtan a desszertet! Nekem készülődnöm kell az útra. Tehát holnap­után Berlinben találkozunk. Addig is minden jót!

• Nem akarsz kocsival menni, apa? Mi Kruse kisasszonnyal vonattal is mehetünk.

• Nem. A pályaudvaron találkozom az üzlettársammal, akivel együtt utazom. Nektek kell autóval jönnötök, hiszen az jóval kényelmesebb. De ne induljatok túl későn, hogy még sö­tétedés előtt Berlinbe érjetek!

Midőn Haller lifttel felment az első emeletre, észrevette Mary kisasszonyt, a lánya komornáját, amint ugyanazzal a szobapin­cérrel cseveg, aki előzőleg az étteremben fürkészve méreget­te őt. Egy sarokban álldogáltak, majd a közeledő lépteket hall­va, sietve szétrebbentek. A komorna eltűnt Daisy szobájában, a pincér pedig leszaladt a lépcsőn.

Haller a fejét csóválta.

Leánya komornája meglehetősen csúnyácska volt, a pincér pedig az a fajta jóképű legény, aki veszélyes lehet a női sze­mélyzetre.

A pincér lesietett a hátsó lépcsőn, amely a gazdasági helyi­ségekbe vezetett. Kilépett az udvarra, ahol a garázsok is álltak, és körülkémlelt. Az udvar üres volt, csupán a kijáratnak támasz­kodott egy kétes öltözékű fiatalember. A pincér gyorsan mel­lette termett.

• A dolog még kedvezőbben alakul, mint hittük, Franz! Az öreg már most elutazik, előremegy vonattal. A lány és a tár­salkodónő a tervek szerint holnapután kora reggel indul autó­val. Tájékoztasd Karlt, aztán pedig az lesz a legjobb, ha eluta­zol Mr. Hallerrel Berlinbe, hogy egy darabig még szemmel tartsd. Az ékszer a lánynál lesz a kocsiban, egy fémcsatos bő­röndben, amely úgy fél méter hosszú, negyven centi széles és harminc centi magas. Nehogy elpuskázzatok valamit! Ilyen le­hetőségünk nem lesz egyhamar Legyetek óvatosak Gustavval és Maxszal! Ismeritek a helyet, ahol a dolog kockázat nélkül lebonyolítható. Négy nap múlva utánatok megyek, ha sikerül, azért, ha nem, akkor azért, hogy kiagyaljunk valami mást. A komornát rám bízhatjátok. A tenyeremből eszik, bármit kisze­dek belőle. Tisztességesen megosztozunk majd, úriemberek­hez méltón. Nem lesz több gondunk az életben. Értem a dolgom, az az ékszer milliókat ér. Ráadásul a kisasszony tele van aggatva egyéb kincsekkel is.

• Mi lenne, ha a szállodában csinálnánk? Az autós dolog cseppet sem veszélytelen.

• Elment az eszed? Ha itt is meg lehetne csinálni, már rég túl lennénk az egészen! Egy kis fáradságot tán csak megér a tervünk!

• És ha nem sikerül?

• Akkor a megbeszélt helyen találkozunk, és Berlinben újabb tervet eszelünk ki. Nem adjuk fel egykönnyen. Na gye­rünk, lódulj, hogy még időben a pályaudvarra érj!

A Franznak szólított férfi habozás nélkül felkerekedett. A következő utcasarkon nyomban csatlakozott hozzá egy másik fiatalember. Franzhoz és a pincér Wilhelmhez hasonlóan ő is harmincas évei derekán járt, és ugyanolyan kétes eleganciával öltözködött. Üdvözlés nélkül folytatták útjukat.

- Azonnal Berlinbe kell mennem. A dolog a tervek szerint alakul. Te itt maradsz Hamburgban, Karl. Lehet, hogy Wilhelmnek még szüksége lesz rád. Nem árt, ha egy kicsit foglalkozol a jachttal. Ki tudja, mire lesz jó... Mindenképpen meg kell vámod az üzenetünket. Wilhelm jön elsőnek Berlinbe, te csak akkor indulsz, ha értesítünk.

• Rendben, Franz. Remélem, minden jól megy, és senkinek sem esik baja.

• Ekkora zsákmányért érdemes kockára tenni a bőrünket. Ha kell, akkor vér fog folyni. Nem vagyunk anyámasszony ka­tonái.

Karl arca szilaj kifejezést öltött.

• Így van semmitől sem riadunk vissza.

• Most pedig tűnés, Kari! Próbálj még néhány igazolványt szerezni. Abból sosem elég.

• Ne aggódj, van már elég, mindet magammal viszem Berlinbe.

Ezzel elváltak. Franz folytatta útját a pályaudvar felé. Ép­pen akkor érkezett oda, amikor Mr. Haller autója a bejárat elé hajtott. Franz feltűnés nélkül megállt a közelben, és végig­nézte, amint a komornyik kisegíti az öregurat a kocsiból, majd azt is hallotta, amint Haller odakiált a sofőrnek:

• Holnapután időben induljon, és ne hajtson túl gyorsan a hölgyekkel!

A fiatalember elégedetten követte Sallert és szolgáját. Lát­ta, hogy a peronon hozzájuk csatlakozó férfival beszállnak egy első osztályú fülkébe. Franz alaposan szemügyre vette Haller kocsiját, és megjegyezte a sofőrhöz intézett szavait.

Mindez csak megerősítette a Wilhelm által elmondottakat.

A pincér ezalatt elintézett egyet s mást, majd ismét bekukkantott az étterembe. Megállapította, hogy Haller kisasszony még mindig ott ül. Sietve, felszaladt a lépcsőn, és bekopogott a szalon ajtaján, amely Haller úr és a leánya szobái között helyezkedett el. Az ajtó kinyílt, és megjelent a komorna.

• Mary kisasszony, beszélgessünk még egy kicsit! - mondta a fiú epekedő pillantással.

A lány szégyenlős mosollyal nézeti rá,

• Ó, Wilhelm úr, én is nagyon szeretni ön beszél, de a kis­asszony rögtön jönni.

A férfi betuszkolta a komornát a szalonba, becsukta maga mögött az ajtót, majd megcsókolta az ijedt teremtést.

• Ne féljen, kicsikém! Az imént láttam, hogy a kisasszony még a desszertjét eszi. Egy darabig magunk lehetünk. Ha pe­dig benyitna az úrnője, majd azt mondom, hogy dolgom akadt idebenn. Még egy csókot, kicsikém!

• Ön olyan kedves lenni, Wilhelm úr! Nekem még soha senki ilyen sok szép nem mond.

• Azoknak a jenkiknek teljesen elment az eszük, ha nem vesznek észre egy ilyen vonzó teremtést.

• Ó, én egyáltalán nem szép, ezt én tud, Wilhelm úr.

• De nemes és érdekes, s ez fontosabb a szépségnél. Ráadá­sul olyan mulatságos zagyvaságokat tud összehordani. Egysze­rűen megőrülök magáért! Tudja, mit?

A lány elragadtatva pillantott rá.

• Néhány nap múlva követem. Elsején felmondok, elvég­re Berlinben is dolgozhatok. Így egy darabig még együtt lehe­tünk. Meddig maradnak a gazdái a fővárosban?

• Én nem tud pontosan, de valószínűleg hosszabb idő, mint itt. Tényleg eljön?

• Hát persze, hiszen még nem is szórakoztunk, alig voltunk együtt, édes kis madárkám.

• Ó, milyen kedvesnek ön lenni!

• És meddig marad még itt, drágaságom?

• Holnapután korán utazni vonatban Berlin, Wilhelm úr.

• Nem autóval megy? - kapta fel a fejét a férfi izgatottan.

• Ó, nem, én nem, csak enyém lady és Kruse kisasszony. Én vasútban utazni. Magammal visz nagy csomag - tájékoztatta a komorna ártatlanul.

Wilhelm szúrós szemmel nézett rá.

• Aha, vagyis ön utazik a csomagokkal. Minden kisebb-nagyobb bőröndöt ön cipel? - faggatta a lányt.

Mary felnevetett.

• Nem, csak a nagy bőröndöket. A kézipoggyászt és az ékszeres ládát Haller kisasszony a kocsiban visz biztonságból. Nekem kell utazni nagyon korán, hogy Berlinben lenni úrnő előtt.

A pincérnek nagy kő esett le a szívéről. Ismét a karjába kap­ta Maryt, és addig csókolta, amíg a lány alig kapott levegőt. Azután izgatottságot tettetve így szólt:

• Bárcsak nyomban veled mehetnék!

• Csodás lenne, Wilhelm úr, de nem lehet.

• Nem, kicsikém, ám hamarosan én is Berlinben leszek. És ezentúl ne szólíts Wilhelm úrnak, ez olyan hivatalos! Tegeződjünk, drágám, hiszen szeretjük egymást.

- Ó, szívesen, szívesen!

• Most mennem kell. Viszlát, Mary!

• Good bye, - enyém kedves Wilhelm!

Mary egyedül maradt, és szívére szorította a kezét. Szegény teremtésből minden vonzerő hiányzott, ráadásul a férfiak so­sem kényeztették el bókjaikkal. A csinos szobapincér nyom­ban levette a lábáról, amit Wilhelm okosán ki is használt.

Amikor Daisy Kruse kisasszonnyal belépett a szalonba, nem talált semmi feltűnőt a komornáján. Egy órácskát még be­szélgetett a társalkodónővel, majd behívatta Maryt. Néhány ba­ráti szót váltott a szolgálóval, azután elbocsátotta, hogy nyugovóra térjen.

Daisy másnap még találkozott néhány ismerősével, akik szintén Amerikából jöttek. Apja meghívta őket egy későbbi ki­rándulásra a Regina fedélzetén. A rá követő nap reggelén a lány Kruse kisasszonnyal felkerekedett Berlinbe.

Daisy csupán egy kis nikkelezett, krokodilbőrből készült bőröndöt vitt magával a kocsiban. Egy hasonló nagyságú, ám igénytelen, barna bőrpoggyász volt Kruse kisasszonynál. Ezt a két kis csomagot Mary sosem pakolhatta el, ezekről mindig Daisy és a társalkodónője gondoskodott.

Wilhelm, a szobapincér várakozva ácsorgott a lépcsőn, míg Daisy kisasszony elhagyta a szalont. A fiatalember meggyőződött róla, hogy a lány maga viszi a bőröndöt. Neki sem ad­ta át, amikor el akarta venni tőle, csupán röviden és határozot­tan megköszönte segítő szándékát. Wilhelm ebből arra kö­vetkeztetett, hogy ez a bőrönd tartalmazza az ékszereket. - Az elkerülte a figyelmét, hogy Kruse kisasszony egy egyszerűbb, barna kis csomaggal már korábban lement alépcsőn, mert ki nem állhatta a liftet.

Az idős hölgy feltűnés nélkül beszállt a kocsiba, ahol a je­lentéktelen csomagot a hátsó ülés alá tolta egy rekeszbe, ame­lyet azután gyorsan bezárt. A zár kifogástalanul működött.

Ezt követően Daisy jelent meg, kezében a másik bőrönddel, a szálloda néhány alkalmazottjának kíséretében. Hajlongva vettek tőle búcsút.

A pincér villámgyorsan követte Daisyt, s elégedetten álla­pította meg, hogy a hölgy a bőröndöt a maga előtti ülésre rak­ja. Cinkostársainak könnyű dolguk lesz, gondolta, ha a csomag ott marad.

Az elhajtó autót figyelve, szeme élesen megvillant. Amikor a portás észrevette, ráförmedt:

• Mit keres maga itt?

• Tudja, Bauer úr, az ember ilyen busás borravaló után több figyelmet szentel a vendégeinek.

• Igyekezzen csak vissza a helyére, az efféle figyelmes­ség az én reszortom.

Wilhelm somolyogva lesomfordált a lépcsőn.

• Milyen ellenszenves alak. Úgy tesz, mintha szemet vetett volna rá a kisasszony! Ki nem állhatom ezt a fickót, még szerencse, hogy hamarosan szedi a sátorfáját - dörmögte a por­tás a liftes fiúnak.

• Inkább a komornával szűrte össze a levet, Bauer úr. Sa­ját szememmel láttam csókolózni őket - pletykálta a fiú.

• Felőlem aztán egymáséi lehetnek. Ezek szerint nemcsak csúnya, hanem ostoba is az a teremtés, ha egy ilyen fickóba belehabarodott.

Amint elindultak, Daisy halkan megkérdezte Kruse kis­asszonyt:

• Jól elrejtette a koffert, kedvesem?

• Hát persze, gyermekem, mint mindig, az ülésem alatti re­keszbe tettem.

Daisy elégedetlen bólintott. Utazásai során szerette szem­mel tartani milliókat érő ékszereit. Rajta kívül egyedül az ap­ja és Kruse kisasszony tudta, melyik bőrönd rejti az ékszere­ket. A személyzet valamennyi tagja, beleértve a kormomat és a sofőrt, úgy vélte, hogy a krokodilbőr táska tartalmazza az ér­tékeket. Ám valójában ott csak a kisasszony utazáshoz szük­séges tisztálkodási és szépítőszerei lapultak. Daisy a két bőrön­döt egyforma méretben, az értékeket rejtőt azonban jelenték­telen kivitelben készíttette el, nehogy felkeltse a tolvajok érdeklődését. Azt egyszerű, barna bőrönd vékony, acélfalú ka­zettájában bújt meg az ékszer.

Daisy hamarosan a saját bőrén tapasztalhatta, milyen okos és hasznos volt ez az elővigyázatosság. A naiv és ártatlan Mary ugyanis kicsacsogta a szobapincérnek, hogy a kisasszo­nya magával viszi az ékszeres bőröndjét. A cserfességével nagy bajt zúdíthatott volna rájuk, bár a helyzet így is épp elég veszélyes volt.

II.

Werner Strasser letöltötte katonai szolgálatát, majd folytatta fél­beszakított gépészmérnöki tanulmányait. Mielőtt azonban be­fejezhette volna az egyetemet, az apja minden vagyonát elvesz­tette a tőzsdén. Annyira elszegényedtek, hogy alapvető igényei­ket sem tudták kielégíteni. Wernernek egyetlen fillérje sem volt arra, hogy az utolsó félévét elvégezze, így hát kénytelen-kelletlen épp a célegyenesben kellett abbahagynia tanulmányait.

Apja annyira a szívére vette vagyona elvesztését, hogy be­lebetegedett a történtekbe, majd nem sokkal később meghalt.

Édesanyja már Werner tizenöt éves korában távozott az élők sorából. Édesapja első felesége halála után ismét megnő­sült. Mostohaanyja korábbi házasságából egy leánykát hozott magával. Werner jól kijött apja második feleségével, és a mostohatestvérét is szerette. Ám, miután az asszony négy évig anyja helyett anyja volt, őt is elvesztette. Így egyetlen vi­gasza a testvére, Marie-Elisabeth maradt, akit mindenki csak Marliesnak szólított. Apja halála után Wernert leginkább az ag­gasztotta, hogy húga ugyanolyan nincstelen lett, akárcsak ő.

A két testvér összetartott a nehéz időkben. Szerették egy­mást, s igyekeztek a másikat megvigasztalni.

Apjuk egykori alkalmazottjának az özvegyénél találtak szállást. Lang asszony egy kisebb, kétszobás, kertes házikót adott ki nekik.

Werner nem sokáig lógatta az orrát. Tevékeny ember volt. Eltökélte, bármilyen állást betölt, amellyel elegendő pénzt kereshet a megélhetésükhöz. Bízott benne, hogy kitartó ta­karékoskodással talán mégiscsak befejezheti tanulmányait. Sajnos ekkoriban alig akadt jó állás, így a fiatalember kény­telen volt egy kevésbé jót elfogadni.

A főnökének, Dalheim úrnak gyarmati cikkeket forgalma­zó áruháza volt, ezenkívül a környező falvakban és előváro­sokban fióküzleteket is működtetett. Ezeket a boltokat a Berlin központjában fekvő üzlet látta el áruval. Wernernek az volt a feladata, hogy naponta kora reggeltől késő estig a cég kocsijával felkeresse az egyes lerakatokat, és megérdeklődje, mire van szükségük. El is kellett számolnia, a pénzt pedig a fő­városi üzletbe szállította Dalheim úrnak és pénztárosának.

Emellett szükség esetén a cég teherautóin kellett kisebb, javításokat végeznie. Dalheim úr szerint ugyanis egy mérnöknek efféle dolgokhoz is konyítania kell. A főnök mesterien értett emberei kizsigereléséhez. A saját kocsiját is Wernerrel javíttatta, ami igencsak próbára tette a fiatalembert. Az öreg tragacs állandóan meghibásodott. Werner így gyakran túlórázott a garázsban.

Szívesen elvállalt volna egy másik állást, hiszen ez a tevé­kenység természetesen nem elégítette ki. Ám örült, hogy egyáltalán sikerült munkát találnia, amivel biztos keresetre tett szert. Fizetésének negyedrészét havonta félrerakta tanul­mányai folytatására. Újra és újra sóhajtva számolgatta, hány évnek is kell eltelnie ahhoz, hogy elkészíthesse diplomamun­káját. Doktori disszertációját később akarta megírni. Természe­tesen minden szabadidejében ezen buzgólkodott, ám Dalheim úr gondoskodott róla, hogy a vasárnapot kivéve levegőhöz se jusson.

Mostohatestvére, Marlies Rosner sem ücsörgött ölbe tett kézzel. A jó családból származó úrilány hamar megismerte a gondokat és a nélkülözést. Ám bátor jelleme nem engedte, hogy bátyján élősködjék. Mivel nem tanult semmit, amivel sa­ját lábára állhatott volna, gondolatban minden tudását és ké­pességét mérlegre tette, amivel pénzt kereshet. Arra jutott, hogy társalkodónőként vagy titkárnőként elhelyezkedhetne, ám effajta állást roppant nehéz volt találni. Ezenkívül szeretett volna együtt maradni a testvérével, az egyetlen emberrel, aki még hozzá tartozott ezen a földön. Ezért eltökélte, mindenfé­le munkát elvállal, ami csak adódik. Ha kellett, zongoraórát vagy nyelvórát adott, magánemberek, üzletek megrendelésé­re kézimunkát készített, illetve korrepetált. Csak az volt a fontos, hogy pénzhez jusson.

Így tengette életét, de legalább nem volt szeretett bátyja ter­hére. Ezekben az időkben nagyon sokat jelentettek egymásnak. Együtt könnyebben hordták a nehéz élet keresztjét. Ha estén­ként vagy vasárnaponként együtt üldögéltek, igyekeztek fel­vidítani a másikat. Marlies alapjában véve vidám természet volt. Jókat derültek és viccelődtek balsorsukon. Azzal bátorí­tották egymást, hogy rengeteg lehetőség vár rájuk, valahol, va­lamikor ők is boldogok lesznek.

• Egyszer majdcsak vége szakad a sorozatos balszerencsé­nek, és akkor menthetetlenül ránk szakad a boldogság - tréfál­kozott Marlies, Werner igyekezete láttán.

Egy nap váratlanul komoly állásajánlatot kapott. Remek kereseti lehetőség pottyant az ölébe, s a lány állította, hogy ezután jobbra fordul a sorsuk,

A Strasser család hajdani szállítója, akinek akkoriban zöld­ségkereskedése volt, ügyeskedésével időközben meggazdago­dott. Az illető hölgy éppen egy ékszerbolt előtt állíttatta meg a kocsiját, amikor Marlies Rosner haladt el arra. Biernuskéné rákiáltott a lányra. Az meglepve bámult a nagyhangú asszony­ságra, akinek hízelgett Marlies csodálkozása.

• Igen, igen, Rosner kisasszony, ugye, meglepődik, hogy ilyen finom hacukában lát? Tudja, ez mán csak hozzátartozik a dolgokhoz. Ez az autó is az enyém, egész jó márka, képzel­je, húszezerbe került. Na de mennyire örülök, hogy viszontlá­tom! Hogy megy a sora mostanság?

Marlies először elvörösödött, mert a járókelők megbámul­ták őket, ám azután felülkerekedett a humorérzéke.

• Nálunk minden másképp alakult, mint magánál, Bier­nuskéné. Teljesen elszegényedtünk. Apám elemésztette magát emiatt, mi pedig a bátyámmal keményen megdolgozunk min­den fillérért.

• Nem, ez egyszerűen lehetetlen! - Hiszen éppolyan előke­lőnek tűnik, mint amikor almát és körtét vásárolt nálam. Na igen, az előkelőséget, hogy úgy mondjam, az anyatejjel szív­ja magába az ember - jelentette ki Biernuskéné belátóan. - Oszt mivel keresi a kenyerét?

Marlies szépítés nélkül mindent elmesélt az asszonyságnak, mire Biernuskéné jóságosan megszorította a kezét.

• Hát ez hihetetlen! Ha belegondolok, milyen finom ember is a bátyja! Emlékszek például, amikor begyütt a botba, és azt mondta: „Biernuskéné, küldjön fel abból az ízletes királyalmá­ból!” Biz' isten úgy festett, akár egy gróf, és még barátságos is vót! Most pedig Dalheimnél robotol? Ó, mennyire sajnálom! Marlies kisasszony, ugye, szólíthatom így, hisz jó ismerősök vagyunk, a szülei sokat vásároltak nálam, amikor még zöld­séggel kereskedtem. Most visszafizethetem a jóságukat.

• Ez igen kedves lenne magától, Biernuskéné, de mit tehe­tek önért, amivel pénzt kereshetnék?

• Nos, rögtön megtudja. De előbb gyüjjön be velem ebbe az üzletbe! Azután hazaviszem a kocsimmal, és útközben el­mesélem, miként segíthetnénk egymáson.

Így is történt. Biernuskéné megkérte Marliest, adjon neki na­ponta néhány illemtanórát.

• Tudja, gyermekem, ön előtt nem feszélyezném magam, hisz nem szégyen az, ha valaki nem tud úgy viselkedni, mint az előkelő dámák. Teljesen sosem tanulhatok bele, ezt én is tu­dom. Ám egy kicsit azért kipofozhatna. Szeretnék finom étter­mekbe járni, ahol a pincérek nem bökdösik egymást állan­dóan, ha meglátnak, az előkelő hölgyek pedig nem méreget­nek végig tetőtől talpig. Szívesen felkeresnék ilyen finom helyeket, ám a buta pillantások bosszantanak. Fel tudna egy ki­csit világosítani? Mi lenne, ha naponta elgyünne hozzám két óra hosszára? Evés közben aztán máris megtaníthatná, mi­ként kell viselkedni. Jól megfizetném érte, ennie pedig úgyis kell, nem igaz?

Marlies elgondolkodott. Ha él az ajánlattal, becsületes munkával kereshet pénzt. Ráadásul minden álló nap ingyen és bő­ségesen megebédelhet. Mindez sokat számított. Elegendő hu­morral volt megáldva, hogy Biernuskéné esetleges tapintatlan­ságain túltegye magát, így hát elfogadta az ajánlatot. Nevet­ve söpörte félre bátyja aggályait, és már másnap munkába állt.

A gyakorlatban kiderült, hogy jóval nehezebb dolga volt Biernuskéné „megnevelésével”, mint hitte, s az asszony tapin­tatlansága miatt gyakran pironkodott. De legalább, a vasár­napja szabad volt, és azt a bátyjával tölthette. Werner kérdezősködésére mégsem panaszkodott. Jókedvűen adta elő kissé koros tanítványa baklövéseit.

Bátyja azonban nagyon is jól tudta, hogy Marlies éppannyi­ra szenved ezeken az illemtanórákon, mint ő a Dalheim cég­nél.

Egy meleg márciusi napon a férfi kimerülten érkezett haza az egész napos lótás-futás után.

Marlies a szokásos vidámsággal fogadta.

• Hogyhogy ilyen későn jössz, Werner?

• Már megint azt a rozoga batárt bütyköltem. Meg vannak számlálva a napjai, Dalheimnak azonban eszébe sincs új után nézni.

- Csak nehogy akkor lehelje ki a lelkét, amikor éppen úton vagy valahol. De most gyere, Werner, ne lógasd a fejed! Iga­zi ínyencségek várnak ránk.

Bátyja kedvesen megcsókolta, majd megsimogatta a ha­ját.

• Lássuk csak, milyen fogásokat varázsolt az én tündérkém! Te szentséges ég, álmodom, vagy lalán káprázik a szemem? Hisz ez homár és majonéz! Marlies, honnan ez a temérdek fi­nomság?

• Biernuskéné éléskamrájából. Ma fölöttébb adakozó ked­vében volt. Miután megmutatta a mennyezetig megtelt éléstárát, rám erőszakolt egy doboz homárt, egy üveg majonézt és egy csomag isteni virslit. Lássunk hozzá!

• Micsoda ínycsiklandó falatok, Marlies! Nincs meg ben­nem a kellő hősiesség, hogy ellen tudnék állni Biernuskéné fi­nomságainak. Egyébként hogy ment ma az okítás?

• Tudod, Werner, tulajdonképpen megható ennek az asszonynak az igyekezete, ahogy azon fáradozik, hogy mindent megtanuljon, ami fiatalon kimaradt az életéből. Nyomban vé­ge szakadna a barátságunknak, ha észrevenné, hogy néha mo­solyra fakaszt a faragatlansága. Igazán csodálatra méltó, ahogy ez az egyszerű teremtés megragadta a lehetőséget, és hatalmas vagyonra tett szert. Ha a mi drága apánkba feleannyi dörzsölt­ség szorult volna, sosem jutunk koldusbotra.

• A dörzsöltség önmagában mit sem ér, Marlies. Apa inkább lelkiismeretes volt, és megingathatatlan becsületességében szilárdan hitte, hogy a részvényei megőrzik az értéküket. Ne irigyeljük Biernuskéné gazdagságát!

Marlies elkomolyodott.

• Szeretnék megbeszélni veled valamit, Werner. Mit gon­dolsz, megkérdezzem egyszer Biernuskénét, hogy adna-e né­mi kölcsönt a tanulmányaid befejezésére?

Werner értelmes, nyílt arca elkomorult.

• Bárkinél kopogtattam is ezzel a kéréssel, mindenki visszautasított. Nem hinném, hogy épp Biernuskéné vállalná a kockázatot.

• Benned tökéletesen megbízhat.

• Kicsikém, ez a te véleményed. De mondd csak, mi a biz­tosíték arra, hogy egy nap valóban visszafizetem á hitelt a keresetemből? Ha történik velem valami, netalán tönkreme­gyek, hisz ki tudja, mit hoz a holnap, ugyan ki törlesztené helyettem az adósságomat? E tekintetben túl kockázatos len­ne a hitelnyújtás, így hát Biernuskénénak esze ágában sem lesz kölcsönadni.

• En azért egyszer felvetem neki, legfeljebb nemet mond.

Már jó ideje dédelgetem ezt a tervet, csak nem akartam hiú reményeket kelteni benned.

• Sosem lovalnám bele magam efféle ábrándokba. Biernus- kéné nem vitte volna ilyen sokra, ha a pénzét bizonytalan vál­lalkozásokba fekteti.

• Talán kifogom egy, jó pillanatát. Nagyra tart téged. A maga módján engem is kedvel. Csak ki kell várnom, amíg jó hangulatban lesz. Pillanatnyilag minden gondolatát leköti az építkezés és a berendezkedés nyűge-baja. Persze ez érthető is, hisz mindez egész vagyonba kerül. Minden fillérért ölre megy az építésszel, bár a bőre alatt is pénz van. Hamarosan beköl­tözik a villájába, és akkor, ha törik, ha szakad, előhozako­dom a kérésemmel.

• Remek testvér vagy, Marlies. Szívem mélyén nem is ellenkezem veled, hisz leghőbb vágyam, hogy befejezzem a ta­nulmányaimat.

• Ne is tedd, Werner, úgyis megpróbálom.

• Nagyszerű lenne, ha sikerülne, már torkig vagyok Dal­heimmal. Kifacsar, akár egy citromot, s közben szellemileg tel­jesen eltompulok. Nem akarlak lebeszélni a dologról, mégis attól tartok, megalázó helyzetbe kerülhetsz miattam.

• Ugyan, Werner, nincs miért aggódnod. Ha Biernuskéné visszautasítja a kérésemet, hiábavaló volt az igyekezetem, - ha azonban hajlandó kölcsönadni, akkor... akkor... én biz' isten, megpuszilom.

• Ezt nevezem önfeláldozásnak, Marlies! De egyelőre ne foglalkozzunk ezzel! Inkább arról mesélj, mi történt ma az illemtanórán.

• Elsőként a villájához hajtottunk, ahol meghiúsítottam egy baklövést. Képzeld csak, a belsőépítész egy empire stílu­sú, kimondottan ronda szalonberendezést akart a nyakába sóz­ni, amely évek óta egy bútorkereskedés raktárában porosod­hatott. Amikor Biernuskéné nem hallotta, az a pimasz alak a fülembe súgta, hogy vegyem rá a gazdasszonyt a vásárra, hisz nekem úgyis mindegy. Sőt, meg a vételár öt százalékát is felajánlotta. Erre én tetőtől talpig végigmértem, majd fakép­nél hagytam. Biernuskénénak pedig megmondtam, hogy ez a bútor rettenetes, és egy csöppet sem illik hozzá. Az építész legszívesebben megfojtott volna egy kanál vízben. Az asszony­ság meg a nyakamba borult, amiért olyán vehemensen kiáll­tam mellette. Elragadtatva lelkendezett: „A kiskésit Marlies kisasszonka, maga aztán jól ledorongolta ezt az alakot, le a ka­lappal!” Valószínűleg ezzel érdemeltem ki a homárt, és a majonézt, ami nekem jóval többet ér az építész által felajánlott kenőpénznél.

• Minden elismerésem a tiéd, húgocskám.

• Te sem cselekedtél volna másképp. Ezt követően a var­rónőhöz hajtottunk, ahol egy újabb melléfogást hiúsítottunk még. Biernuskéné a fejébe vette, hogy eperszínű selyemruhát varrat magának, amelyben telt idomai és a kora miatt szörnyen festett volna. A varrónő mindhiába igyekezett jobb belátásra bírni, az asszonyság ragaszkodott az eperszínhez. Elmagyaráz­tam, milyen lehetetlenül mutatna benne, mire, nehéz szívvel bár, de letett róla. Azért egy köntöst mégis varrat magának az áhított színben. Ezután hazakocsikáztunk. A közös étkezés során már vagy századjára megmutattam neki, hogy kell en­ni a halat, miként kell megtisztítani egy narancsot. Az étel egyébként megint igen ízletes volt, félek, hogy a végén még elhízom.

• Nem is tudod, Marlies, mennyire boldoggá tesz, hogy hála Biernuskéné húsos fazekainak, újra életvidám vagy, és majd kicsattansz az egészségtől.

• Nem is vonom meg a számtól a finom falatokat. Sosem lehet tudni, mit hoz a holnap. Ha már nem lesz rám szüksége, bizony megint felkopik az állam. Majd akkor lesz időm vigyáz­ni a vonalaimra.

• Helyes! Őszintén hálás vagyok Biemuskénénak, amiért ilyen jól tart téged. Remélem, még jó darabig szüksége lesz rád, mert jelenlegi helyzetünkben nem nélkülözhetjük a kereseted.

• Az ember könnyen megszokja a jót, Werner. Ám attól tartok, egy nap rájön, hogy a munkám hiábavaló, és elbocsájt. Majdcsak boldogulunk akkor is valahogy. De most eleget fe­csegtem, halljam, neked milyen napod volt.

• Elviselhető, Marlies. Tudod, hogy nem kenyerem a sirán­kozás. Mindenesetre nem nagy élvezet álló nap rohangálni, hogy a fióküzletekben aztán mindenki rád. zúdítsa az összes gondját-baját. Ráadásul megint lerobbant az a fránya autó! A főnök persze tajtékzott, amiért nem tudtunk időben elszámol­ni. Úgy tesz, mintha készakarva rontanám el azt a tragacsot. Nyájas egy ember ez a Dalheim, - nem csoda, ha utálják az alkalmazottai. De hagyjuk ezt, Marlies, nem akarlak elkeseríte­ni. Állandóan azon imádkozom, hogy el ne veszítsem a fejem. Mert ha egyszer beolvasok néki, nyomban kiadja az utamat. Azt pedig nem kell mondanom, milyen nehéz manapság munkát találni.

Marlies megpaskolta bátyja karját, mire Werner vonásai megenyhültek. Rámosolygott a húgára, s hamarosan újra jókedvre derültek.

Másnap reggel Wernernek a legtávolabbi fióküzletet kellett fel­keresnie. Az út bő egy órába telt. Már dél felé járt, amikor to­vább tudott indulni. Másik vállalatnál is akadt dolga, így csu­pán öt óra tájt indulhatott haza. Sűrű fenyvesen hajtott át, s ör­vendve szippantotta be a tavasz első illatát, amely belengte a tájat. A kocsi ekkor hirtelen felmondta a szolgálatot. Bosszan­kodva kiugrott, megvizsgálta a járművet, majd megkönnyeb­bülve állapította meg, hogy csak apróságról van szó. Egyket­tőre megjavította, s mivel közben kimelegedett, egy kis időre leült az erdőben, hogy a napsugarak játékában gyönyörködjék. Magában jót nevetett azon, mit szólna Dalheim úr, ha rajtakapná az édes semmittevésen.

Szigorú főnökét csaknem negyedórával megrövidítette, ám még nem sejtette, hogy ez a kis idő egész további életére ki­hatással lesz majd. Éppen felegyenesedett, hogy továbbmen­jen, midőn a pompás erdei csendet lövés zaja zavarta meg. Ezt követően kétségbeesett női sikolyt hallott. Egy segélykiál­tást!

A fiatalember azonnal a kocsijába ugrott. A női hang igen távolinak tűnt, az országút felől jöhetett.

Werner Strasser számára természetes volt, hogy minél előbb a nő segítségére siessen. A kiáltás még néhányszor felhangzott. A fiatalember a Browningja után nyúlt, amelyet mindig ma­gával hordott magányos útjain, és kibiztosította a fegyvert. Minél közelebb ért a főúthoz, annál érthetőbben hallotta a ré­mült kiáltásokat. Mire végre a helyszínre érkezett, az út köze­pén egy irányítás nélkül ide-oda sodródó autót vett észre, amelyben egy nő felegyenesedve állt, s megpróbált a sofőr elé hajolva kormányozni. Egy idősebb hölgy ült mellette, aki egyfolytában sikongatott: Werner gázt adott, látva, hogy bár­melyik percben baleset érheti a hölgyeket.

Amint közelebb ért, észrevette, hogy a sofőrt, aki fölé az ál­ló hölgy hajolt, elárasztotta a vér. Ráadásul a férfi testével a kormányra zuhant. Rövid habozás után Werner megállította a kocsiját, és kiugrott belőle. Amikor a másik autó közvetlenül melléje ért, felugrott rá, kinyitotta a sofőr felőli ajtót, és leál­lította a kocsit.

• Mi történt? - kérdezte a fiatal teremtést, aki falfehéren, összeszorított szájjal állt a sebesült sofőr mögött.

• Ránk támadtak. Három férfi elállta az utat, és felszólítot­ták a sofőrünket, hogy álljon meg. Ő persze nem engedel­meskedett, csak lelassította a kocsit, és odakiáltott nekik, hogy engedjenek bennünket tovább, különben elgázolja őket. Ekkor az egyik férfi oldalról felugrott az autónkra, behajolt az abla­kon és elemelte az ülésen lévő kis bőröndöt. A sofőrünk köz­be akart lépni, ám egy másik alak rálőtt, és minket is megfenyegetett. Azután mindhárman eltűntek az erdőben az elrabolt bőrönddel. A kocsi pedig sofőr nélkül, hála istennek, csak lé­pésben, tovább döcögött. Én nem tudok autót vezetni. Ön, uram, szerencsére ért hozzá.

Werner ámulva pillantott a hölgy sápadt, mégis határozottságot sugárzó arcába. Kiejtésén hallotta, hogy angol vagy amerikai lehet.

• Így igaz, nagyságos kisasszony.

• Akkor segítsen rajtunk! Kérem, vigyen minket sürgősen a legközelebbi mentőállomásra, hogy a sofőrünket ellássák.

Werner a kocsijára nézett. Daisy Haller észrevette a pil­lantását, és gyorsan így szólt:

• Minden kárát megtérítem. Kérem, induljunk azonnal! Nemcsak a sofőr miatt. Attól tartok, visszajönnek a rablók, és még egyszer ránk támadnák. Minél előbb el kell tűnnünk in­nen.

• Nem hinném, hogy visszajönnek. Bizonyára már árkon-bokron túl vannak a zsákmányukkal.

• Biztosan visszatérnek, ha észreveszik, hogy nem azt vitték el, amire fáj a foguk. Valószínűleg a bőröndömet akarták elrabolni, ám helyette csak a piperetáskámat emelték el, amely­ről azt hitték, hogy abban tartom az ékszereimet. Kérem, kö­nyörgöm, uram, hajtson olyan gyorsan, ahogy csak tud! Min­den itt töltött perc újabb veszélyt jelenthet.

Werner ezalatt felültelte a sofőrt, majd óvatosan a másik ülésre helyezte.

- Már csak a sebesült miatt is igyekeznünk kell. Még él, ám minél előbb orvoshoz kell vinnünk. Üljön le! Gyorsan a leg­közelebbi mentőállomásra hajtok, amely, ha jól emlékszem, úgy, negyedórányira van innen.

Werner a kormány mögé ült, és az autójára még egy utol­só pillantást vetve, beindította a kocsit.

Más körülmények között örült volna, hogy ilyen szép au­tót vezethet. Most azonban annyira aggódott a sofőrért és a hölgyekért, hogy csak ez járt az eszében. Amondó volt, hogy ha az útonállók visszatérnek, elbúcsúzhatnak az életüktől. Mit is tehetett volna egymaga három gonosztevő ellen?

Daisy a félájult Kruse kisasszony mellé húzódott, és ked­vesen szóval tartotta. Egy pillanatra sem veszítette el a fejét. Amikor a rablók megragadták a bőröndöt, rákiáltott a sofőrre: „Taposson a gázra, sikerülni fog!”

A sofőr a vesztébe rohant, amikor ki akarta tépni a bőrön­döt a tolvaj kezéből. Nem tudhatta, hogy az ékszerek Kruse kis­asszony ülése alatt vannak, jól elrejtve. Ha nem olyan előrelátóak, és nem cserélik ki a bőröndöket, a rablók sikerrel járnak. Így azonban egy piperetáskát zsákmányoltak.

Ha nem bukkan rájuk Werner, a kocsi kis idő múlva neki­hajt egy fának, vagy belerohan az árokba. Akárhogy nézzük, a fiatalember megmentette az életüket.

Daisyt szörnyen aggasztotta a sofőr állapota. Szegény pá­ra drága árat fizet a hűségéért. Csak nehogy halálos legyen a sebesülése!

Villámgyorsan beszáguldottak az elővárosba. A környék las­san megélénkült, a járókelők kíváncsian meredtek az autó­ban ülő véres férfira. Egy rendőr megállította a kocsijukat. Werner közölte vele, hogy a legközelebbi mentőállomásra, illetve rendőrőrsre igyekeznek.

A rendőr továbbengedte, és útba igazította őket. Öt perc múlva elérték a rendőrséget. A sofőrt az elsősegély-szobába vit­ték. Mialatt megvizsgálták és bekötözték, Wernernek és a két hölgynek le kellett adnia a személyi igazolványát, majd kihall­gatták őket. Nyomban körözést adtak ki a rablók után.

Az orvos megállapította, hogy a sofőrt csak horzsolta a lö­vés, amely a jobb oldali homlokcsontját találta el. Daisy kíván­ságára azonnal egy közeli kórházba szállították. A lány azután esdeklő pillantással megkérte Wernert, hogy vigye el őt és Kruse kisasszonyt abba a szállodába, ahol az édesapja már vár­ja őket.

A fiatalember nem töprengett sokáig. Dalheim úr már így is, úgy is haragos lesz. Daisy könyörgő, szép szeme megdobogtatta Werner szívét. Képtelen volt nemet mondani a kéré­sére. Ha egy negyedórára nem feledkezik meg a munkájáról, és nem engedélyez magának egy kis pihenőt, ez a fiatal terem­tés most vérbe fagyva feküdne a felborult autó alatt. Fütyült rá, mit szól majd Dalheim mindehhez.

• Természetesen elviszem önöket a szállodához, hölgyeim - jelentette ki.

Azután megkérte az egyik rendőrt, hogy keressék meg a ko­csiját, ha majd átvizsgálják a tetthelyet. Később érdeklődni fog, - megtalálták-e az autót.

Miután mindezt elrendezte, ismét a kormányhoz ült, és a kí­vánt szállodához hajtott.

Amikor a hölgyek kiszálltak, Werner észrevette, hogy az ülés alól egy kicsiny, világosbarna bőröndöt húznak elő, amelyet azután Kruse kisasszony vett magához.

„Titkos rekesz lehet ott, amelyben bizonyára az ékszereket szállítják” - gondolta a fiatalember.

Daisy berohant a szálloda előcsarnokába. Eszébe sem jutott, hogy odaszóljon Wernernek. A lehető leghamarabb látni akar­ta az édesapját, hogy mindenről beszámoljon neki. Kruse kis­asszony könnyes szemmel szorította meg a fiatalember kezét, miközben élete megmentőjének nevezte. Werner zavarba jött, s elhárította a hálálkodást. A fiatal kisasszonytól sem vette rossz néven, hogy szó nélkül otthagyta. Valószínűleg túlságosan iz­gatott volt még ahhoz, hogy beszéljen vele.

A bejáratnál álló londinertől higgadtan megérdeklődte, merre találja a garázst, majd bevitte a kocsit. Senki sem fog­lalkozott vele. Miután beállt az autóval, nyugodtan útjára in­dult, bár szívesen belenézett volna még egyszer Haller kisasszony szép barna szemébe. Werner számára ezzel befejező­dött ez a kis kaland, bár még hátra volt a nem túl kellemesnek ígérkező útójáték Dalheim úrral.

A két hölgyről csupán annyit tudott, hogy a fiatalabb egy né­met származású amerikai lánya, az idősebb pedig a kísérője. Még a rendőrségen megjegyezte a nevüket. A szép, fiatal kis­asszonyt Daisy Hallernek hívják. Werner azt hitte, mindössze ennyi emléke marad a bájos teremtésről. Csodálatra méltó, hogy nem veszítette el a lélekjelenlétét, s még az idős hölgyről is ő gondoskodott. Arra is volt gondja, hogy a sebesült sofőr mielőbb orvosi ellátásban részesüljön.

A villamosmegállóhoz igyekezve egyre csak Daisy sápadt, elszánt arcát látta maga előtt. Annyira elmerült a gondolatai­ban, hogy majdnem elgázolta egy autó. Erre végre feleszmélt álmodozásából. Fanyarul emlékeztette magát, hogy jobban tenné, ha inkább azon törné a fejét, vajon mit szól majd Dal­heim úr, ha meghallja, hogy a kocsija nélkül tért vissza.

Várakozásának megfelelően a főnöke igen fagyosan fo­gadta.

• Hol tekergett ennyi ideig? Már órák óta várom! Hogy intézheti ilyen csigalassúsággal a dolgaimat? - förmedt Wernerre.

Werner jól tudta, hogy mindez még csak a kezdet, de már erre a hangra is arcába szökött a vér.

• Elnézést, Dalheim úr, de feltartóztattak - közölte a tőle tel­hető legnagyobb nyugalommal.

• Feltartóztatták? Hogy értsem ezt? Na persze, biztosan magánügyről van szó, hiszen az üzleteimben ilyenkor már semmi dolga sem akad.

• Nem, valóban nem az üzleteivel kapcsolatos.

- Rögtön gondoltam! Csakhogy én nem azért alkalmazom uraságodat, hogy munkaidőben szórakozgasson. Ilyen arcát­lanságot nem tűrök! Jól látom, hogy gyalog jött? Hol a kocsi?

• Nem tudom.

Dalheim úr hirtelen felugrott, és hideg halszemével Wernerre meredt.

- Mit mond? Hogyhogy nem tudja?

• Ott kellett hagynom valahol.

• Micsoda? Uram, milyen válasz ez? Remélem, nem azt akarja ezzel mondani, hogy ellopták maga miatt az autómat?

Werner összeszorította a száját, és egyre sápadtabb tett.

• Nem, erről szó sincs. Az országút szélén kellett hagynom, de már jelentettem a rendőrségnek. Bizonyára hamarosan megtalálják. Dalheim úr most már végképp elvesztette a türelmét. A könnyen dühbe guruló férfi indulatosan hadonászott alkal­mazottja arca előtt.

• Ez hihetetlen! Egyszerűen hallatlan! Az én drága autómat csak úgy az országúton hagyta? Ki hiszi ezt el magának? Va­lószínűleg eladta, és le akar lépni a pénzzel. De engem nem szed rá! Ezennel ki van rúgva, és a fizetését sem kapja meg! Nincs szükségem ilyen emberekre.

• Csillapodjék, Dalheim úr! Nem engedem, hogy sérte­gessen. Magam jelentettem be a rendőrségen a kocsi elvesz­tését. Ha nem találják meg az autót, természetesen vállalom a felelősséget. Az a tragacs egyébként sem ér többet egyhavi fi­zetésemnél. Örülök, hogy elbocsátott. Semmiképp sem dolgoz­nék olyan embernek, aki kétségbe vonja az őszinteségemet és a becsületességemet. Sosem adtam okot a bizalmatlanságra. Jobb, ha most elmegyek, mert még egy sértő szó, és nem ál­lok jót magamért. Jó estét!

Ezzel kiviharzott az irodából. Dalheim magánkívül szit­kozódott. Nem gondolta komolyan a férfi menesztését, hisz tö­kéletesen tisztában volt alkalmazottja értékeivel.

Werner csüggedten indult hazafelé. Bár a munkája nem volt irigylésre méltó, de legalább pénz keresett vele, és min­den hónapban félretehetett belőle tanulmányai folytatására. Most kezdhet mindent elölről. A múlt havi fizetését sem kap­ja meg, ha az autó nem kerül elő.

Marlies aggódva jött elébe, mert már igen későre járt, s ré­mülten nézett a bátyja sápadtarcába.

• Werner, az isten szerelmére, mi történi veled?

A fiatalember mélyet sóhajtott.

• Elbocsátottak, Marlies, méghozzá azonnali hatállyal - jelentette ki rekedten.

• Hogy történt? - érdeklődött halkan a lány, miközben gyengéden megsimogatta bátyja fejét.

Werner megragadta a kezét, majd köntörfalazás nélkül el­mesélte a történteket. Marlies figyelmesen végighallgatta, azután izgatottan felcsattant:

• Ez azt jelenti, hogy azért bocsátott el, mert megmentet­tél két hölgyet? Miért nem közölted egyszerűen Dalheim úr­ral, hogy ezért kellett otthagynod az autót?

• Azt hiszed, ezzel kimenthettem volna magam? Szerinte nekem egyedül az ő érdekeit kell képviselnem. Ha másképp cselekszem, le is út, fel is út. Becstelenséggel gyanúsított. Jobban tettem, hogy eljöttem, mert ha még egy percet mara­dok, felpofozom. El sem tudod képzelni, mit meg nem tettem ennek az embernek attól váló félelmemben, hogy elveszíthe­tem az állásomat. Bármilyen lehangoló is, ami történt, mégis megkönnyebbülést érzek. Rabszolgahajcsár ez a Dalheim, méghozzá a legrosszabb fajtából. Remélhetőleg megkerül a kocsija, s megkapom a nekem járó kétszáz márkái. Rögtön el is megyek a rendőrségre, és megérdeklődöm, megtalálták-e az au­tót. Csak azért szaladtam haza, hogy beszámoljak a történtekről, és hogy ne aggódj értem.

• Werner, ne csüggedj! Ki tudja, miért történt mindez ve­led? A jó Isten nem büntethet meg egy önzetlen cselekedetért! Most már mindenképpen beszélek Biernuskénéval. Jövő szom­baton költözik a villájába, és mihelyst lecsillapodik vala­mennyire, megkérdem, tudna-e kétezer márkát kölcsönözni ne­ked.

• Drága testvérkém! Gondolni sem merek arra, hogy a ké­résed netalán meghallgatásra talál.

• Nem ennél valamit, mielőtt elmész?

• Nem, most nem. Majd eszem, amikor hazajövök. Ha ko­rábban, szeretnél lefeküdni, légy szíves, készíts be valami ha- rapnivalót a szobámba.

• Semmiképp sem fekszem le, amíg meg nem jössz. Werner elindult a külvárosi rendőrőrsre. Ott megtudta, hogy a kocsi eltűnt. Valamivel távolabb az erdőben rábukkantak a krokodilbőrből készült, pipereholmikat tartalmazó bőröndre, természetesen igen viharvert állapotban. - A rablók feltörték, és, amikor észrevették, hogy az ékszerek helyett értéktelen pipe­rekészletet zsákmányoltak, mérgükben az egészet összetörték. Minden tárgyon rajta voltak Daisy nevének kezdőbetűi, a tol­vajoknak tehát be kellett látniuk, hogy semmit nem tehetnek pénzzé. Miután felfedezték tévedésüket, valószínűleg ismét visszatértek a tett színhelyére. Sejtésük szerint egy összetört autót kellett volna találniuk, amelyben talán még ott lapul az igazi ékszeres ládika. Ám csupán egy régi kocsira bukkantak, amellyel aztán elszeleltek. Wernert igen letörte, hogy nem került meg az autó, ám az egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy Haller kisasszonyt emlékeztesse az ígéretére. A rendőrtisztvi­selő megnyugtatta. Elmondta, hogy kutyákat is bevetettek, s tovább folyik a nyomozás a bűnözők után.

- Talán még sikerül kézre kerítenünk őket. Akkor remél­hetőleg az ön kocsija is megkerül. Ha nem, az a gazdag ame­rikai minden bizonnyal busásan megjutalmazza. Amellett, hogy megmentette a hölgyek életét, az ékszereket sem hagy­ta ellopni.

• Ilyesmiért sosem fogadnék el pénzt. Számomra már az is jutalom, hogy segíthettem. Meg tudná mondani, hogy van a so­főr?

• A kórházból azt a hírt kaptuk, hogy minden remény meg­van az életben maradására és a teljes felépülésére.

• Werner köszönetét mondott és távozott. A tudat, hogy meg­mentette Haller kisasszonyt, kissé oldotta rossz hangulatát. „Minden jótett a lelket gazdagítja” - vigasztalta magát.

Hazatérve mindenről beszámolt a testvérének. Marlies meg­szorította a kezét.

• Ne szomorkodj ezen, Werner! Inkább annak örülj, hogy segíthettél, és valószínűleg megmentetted a sofőr életét. Gye­re, most már igazán enned kell! Azután pedig szép sorjában még egyszer elmeséled, hogy s mint történtek a dolgok. Még azt sem tudom, milyen is az a bizonyos Haller kisasszony. Csinos?

• Hogy csinos-e? Azt hiszem, nem ez a helyes kifejezés. Haller kisasszony káprázatosan szép, és képzeld, ebben a ne­héz helyzetben egy pillanatra sem veszítette el a fejét. A kísé­retében lévő idős hölgyet, aki enyhe sokkot kapott, gyengéden vigasztalta, nyugtatgatta. Igazad van, Marlies, már az is öröm­mel tölt el, hogy segíthettem, még ha ez az állásomba ke­rült is.

Evés közben Werner töprengve meredt maga elé. Később részletesen beszámolt a történtekről. Azt sem felejtette ki, hogy a szálloda előtt a hölgyek a hátsó ülés alatti titkos rekesz­ből minden bizonnyal az igazi ékszeres-bőröndöt vették elő.

• Azt mondod, teljesen jelentéktelennek látszott?

• Egy egészen egyszerű, barna bőrből készült bőrönd volt.

• Valószínűleg szándékosan választották ezt a megtévesz­tő külsőt. Ám honnan tudhatták a rablók, hogy ékszer is van az autóban? Hiszen csakis arra fenhették a fogukat.

• Minden bizonnyal azt akarták megkaparintani, és azt is ki­szimatolhatták, hogy az amerikai kisasszony mikor ér arra az elhagyatott útra a kocsijával. Mindent pontosan előre kitervel­tek. Az is lehet, hogy már Hamburgtól követték őket.

Werner legszívesebben azonnal felkerekedett volna, hogy maga vegye üldözőbe a bűnözőket. És nemcsak azért, mert az ő kocsiját is elrabolták...

III.

Midőn Daisy Haller izgatottan sietett a szálloda előcsarno­kába, hogy az édesapja felől tudakozódjék, a férfi éppen ak­kor jött le lifttel. Mielőtt a portás szólhatott volna neki, a kis­asszony már szaladt is elé, és elhaló hangon újságolta a történ­teket.

Mr. Hallernak elállt a szava. Rémülten, reszkető kézzel szorongatta a lánya karját, mintha arról akarna meggyőződni, hogy a gyermeke ép és egészséges. Képtelen volt megszó­lalni.

• Azonnal ki kell jönnöd velem, apa! A megmentőnk idáig hozott minket, s most kint ül az autóban. Határozott fellépé­se nélkül nem állhatnék most itt, előtted. Nézd csak szegény Kruse kisasszonyt! Ő még most sem tért magához az ijedtség­től.

Mr. Haller remegő térddel lépett Kruse kisasszonyhoz. A tár­salkodónő összetörve ült az egyik karosszékben. Daisy éksze­res bőröndjét szorongatva félig öntudatlanul meredt maga elé. Kalapja félrecsúszott a fején.

• Nem térek magamhoz, Haller úr, egyszerűen nem térek magamhoz - dünnyögte.

- Miért is nem voltam veletek? - mondta a férfi,

- Egészen biztos, hogy te sem tudtál volna mit csinálni. De most gyere, mondd meg a megmentünknek, milyen hálásak va­gyunk neki, és hogy mindenért kárpótoljuk. A kocsiját is ki kell fizetnünk, mert nem hinném, hogy viszontlátja.

A lány magával húzta édesapját a forgóajtóhoz.

Kiléptek az utcára, Werner Strassernak és az autónak azon­ban hűlt helyét találták. Daisy meghökkenve kérdezte a por­tástól, hogy hova tűnt a kocsi. A férfi azt hitte, hogy Werner a sofőrjük. Elmondta, hogy a gépkocsivezető beállt a kocsival a garázsba.

Apa és leánya nyomban a „sofőr” után indult. Az autó va­lóban ott állt, ám a vezetőnek nyoma veszett. A garázsőrtöl megtudták, hogy az úr, miután behozta a kocsit, suttyomban el­ment.

Daisy megdöbbenve meredt édesapjára.

• Megszökött a hálánk elől, papa - jelentette ki megrendül­ten.

Mr. Haller időközben már visszanyerte az önuralmát.

• Úgy tűnik. Daisy. Milyen embernek találtad?

• Határozottan úriemberként viselkedett, bár a rendőrőrsön azt mondta, alkalmazásban áll valahol. Nagyon jó benyomást keltett. Abból is láthatod, milyen nemes érzületű, hogy nem várta meg a hálálkodásunkat.

• Én azonban akkor is kifejezem a hálámat leányom megmentőjének. Örökre a lekötelezettje leszek. Azt mondtad, hogy be kellett diktálnia a személyi adatait a rendőrségen?

• Igen, papa, de csak annyit jegyeztem meg, hogy Werner a keresztneve - mondta Daisy.

• Akkor nem lesz nehéz megtalálnom. Ma már igen késő­re jár. Most gyere, Daisy, menjünk vissza Kruse kisasszony­hoz! Szegény pára halálra rémült.

• Egyfolytában segítségért kiáltozott, míg én meg sem tudtam szólalni. Hála istennek, hogy így tett, és kiáltását meghal­lotta a megmentünk.

Visszatértek az előcsarnokba. Kruse kisasszony még min­dig ott ült, kezében az ékszeres bőrönddel, mintha kész lenne az élete árán is megvédelmezni. Apa és lánya mindhiába szólongatta, egyetlen hang sem jött ki a torkán. A sok kiáltozás­tól teljesen berekedt.

Hamarosan felmentek a szobáikba. Haller magának és leá­nyának egymásba nyíló szobákat foglalt le, amelyeket egy szalon kötött össze. Daisy komornája, Mary már megérke­zett. Nem is sejtette, mekkora bajt okozott a fecsegésével. Már kicsomagolt, s most segített úrnőjének az átöltözésben. Elszörnyedve hallgatta a hölgyek balesetét, ám az meg sem fordult a fejében, hogy az ő drága Wilhelmjének bármi köze le­het a rajtaütéshez.

Miután a hölgyek valamelyest kipihenték magukat, átmen­tek a szalonba Haller úrhoz. A férfi időközben biztonságos helyre tette az ékszeres bőröndöt. Ha szállodában tartózkod­tak, az értékeiket mindig egy nagy, nehéz kofferban helyezték el, amelybe páncélozott rekesz volt beépítve. Erről a rejtekhely­ről csak Haller, Daisy és Kruse kisasszony tudott.

Daisy részletes beszámolóját követően édesapja így morfon­dírozott:

• Ezek a bűnözők minden bizonnyal már Hamburgtól a nyomunkban voltak. Ha a piperetáskád nem hasonlít az ékszer­tartóra, a rablók nem érték volna be vele. Látod, milyen jó, hogy az alkalmazottaink nem tudják, hol tartjuk az ékszerei­det? Ha az ember nem tud valamit, azt nem is fecsegheti ki. Iz­gatottan várom, hogy elkapják-e őket. Félek, hogy nem. Elég idejük volt arra, hogy eltüntessék a nyomokat. Holnap reggel majd érdeklődöm a rendőrőrsön. A kórházat pedig rögvest felhívom, és tájékozódom a sofőrünk állapota felől. Szegény ember alaposan megszenved a hűségéért.

• Igen, apám, az életébe is kerülhetett volna, ha nem terem ott a megmentőnk, hogy orvoshoz szállítsa. El sem tudod kép­zelni, mennyire megrémültem, amikor az öntudatlan sofőr mögött állva képtelen voltam megállásra bírni a kocsit.

Haller ezek után felhívta a kórházat, és megkönnyebbülé­sére megnyugtató híreket kapott. Ám azt is közölték vele, hogy - még hosszú időbe telik, amíg a beteg teljesen felépül.

• Másik sofőr után kell néznünk - jelentette ki a férfi, mi­után befejezte a telefonbeszélgetést.

Daissy éppen megmentőjére gondolt. Felidézte érdekes, határozott arcvonásait, meleg, szürke szemét. Volt valami ebben a szempárban, ami a lányt megnyugvással és biztonságérzet­tel töltötte el. Amikor a férfi felugrott a vezető nélküli kocsi­ra, és ránézett, Daisynek egyszeriben minden félelme elszállt.

Az ismeretlen szeme a tekintetéből sugárzó erő és határozott­ság ellenére jóságosan csillogott.

Az elkényeztetett milliomoscsemete mindeddig fölényesen kezelte a férfiakat. Megmentőjével szemben azonban nem így érzett. Először fordult meg a fejében, milyen szép is lehet felnézni egy férfira.

Vajon mi ütött belé, hogy így rajong egy szinte ismeretlen férfiért, aki épphogy felbukkant, már el is tűnt az életéből? Az csak természetes, hogy hálával tartozik neki, de miért gondol rá egyfolytában? Nem lehet vagyonos ember, hisz egy cégnél áll alkalmazásban. Bizonyára örömmel veszi majd, ha az ap­ja megjutalmazza egy szép, kis summával.

Ám e gondolat ellen a jóérzése tiltakozott. Nem, egyszerűen képtelen elhinni, hogy ez a lovagias fiatalember a szolgálataiért pénzt fogadjon el. Erre akár mérget vett volna. Máskülönben miért illant el olyan gyorsan, anélkül hogy megvárta volna a hálálkodásukat. Kétség sem férhet hozzá, hogy talpig becsü­letes úriemberrel van dolga. Már szégyellte, hogy minden kö­szönet nélkül faképnél hagyta. Ám szerencsére módjában áll majd jóvátenni a vétkét, hisz bárhol legyen is, meg fogja találni.

Másnap Mr. Haller első útja a kórházba vezetett. A sofőr ön­tudatánál volt, bár kissé gyengének érezte magát a vérveszte­ség miatt. Főnöke a maga és leánya nevében szívből megkö­szönte neki, amit tett.

Haller ezután taxival a rendőrségre hajtott. Itt megtudta, hogy az egyik kutya szimatot fogott, ám azután egy folyónál elvesztette a bűnözők nyomát. Közölték vele, hogy a nyomo­zók természetesen mindent megtesznek, hogy a rablók lakat alá kerüljenek.

Mr. Haller megérdeklődte, ki volt leánya megmentője. Kö­zölték vele a nevet és a címet.

• Bizonyára meg akarja jutalmazni a fiatalembert. Azt hiszem, hiába próbálkozik. Az az úr tegnap este itt járt, és a kocsija után érdeklődött. Mondtam neki, hogy ön biztosan megjutalmazza, majd azért, amit a leányáért tett, mire ő kije­lentette, hogy egyetlen fillért sem fogadna el egy hölgynek tett szolgálataiért.

Haller töprengve hallgatott, majd így szólt:

• Köszönöm, hogy mindezt elmondta. Így talán elkerül­hetem, hogy megbántsam leányom megmentőjét. Remélhető­leg sikerül majd lerónom a hálámat anélkül, hogy megsérte­ném. Ezt követően Mr. Haller a Dalheim céghez hajtott, ahol először a tulajdonost kereste fel.

Dalheim kíváncsian pillantott a névjegykártyára, amelyet lá­togatója beküldött hozzá, majd nyomban bekérette a vendéget.

• Bocsásson meg a zavarásért, uram! - kezdte Haller. - Az engedélyét szeretném kérni, hogy beszélhessek az alkalma­zásában álló Werner Strasser úrral.

Dalheim elvörösödött.

• Azt a fickót tegnap elbocsátottam, méghozzá azonnali hatállyal. Megkárosított engem! Egyszerűen nem hozta haza a cég kocsiját! Az is lehet, hogy ő lopta el. A kérdésemre csak annyit sikerült kiszednem belőle, hogy az autó eltűnt. Még hogy eltűnt! Átlátszó trükk! Mindenki tudja, milyenek ezek a mai fiatalok. Ám én nem hagyom ennyiben a dolgot! Meg kell térítenie az autóm árát. Addig is visszatartom a fize­tését. Mindig módfelett fennhordta az orrát, csak azért, mert korábban mérnöknek tanult, és tisztként szolgált. Nem kellett volna ilyen embert felvennem. Még ő van halálosan megsér­tődve ahelyett, hogy bocsánatot kéme tőlem, és visszakönyö­rögné magát. Természetesen ilyesmi eszébe sem jutott, ahhoz ő túl büszke, pedig olyan szegény, mint a templom egére!

• Haller szóhoz sem jutott. Rémülten hallotta, mennyi kelle­metlenség érte leánya megmentőjét. Az idős férfit csodálattal töltötte el az ismeretlen fiatalember viselkedése és az, hogy még az igazságtalan vádak ellenére sem telt említést nemes cselekedetéről. Egyre jobban érdekelte ez a Werner Strasser.

• Azért bocsátotta el Strasser urat, mert nem hozta haza a kocsiját? Egyéb kifogás nem merült fel ellene?

• Ez tán nem elég?

• Szeretném tudni, ez volt-e az egyetlen indok, amiért megvált tőle.

Dalheim kénytelen volt bevallani, hogy Strasser máskülönben maradéktalanul teljesítette a kötelességét. Arra azonban mindig érzékeny volt, ha a vita hevében meggondolatlan szó csúszott ki valakinek a száján.

Mr. Haller ezek után röviden és tárgyilagosan előadta, miként történhetett, hogy Werner Strasser nem hozta vissza a cég kocsiját. Végezetül megkérdezte a kissé meghökkent Dalheimtól.

• Mennyibe kerül az autója? Természetesen azonnal kifize­tem a kárát.

Dalheim jó üzletet szimatolt. Gyors elhatározással annyit kért az ócska, lepusztult tragacsért, amennyiért újonnan vette. Haller szemrebbenés nélkül kiállított egy csekket a nevezett összegről, majd finoman elmosolyodott, és kijelentette:

• Remélem, most már nem veti Strasser úr szemére, hogy megkárosította önt. Néhány ember élete mégiscsak fontosabb, mint egy kocsi.

Dalheim a legnagyobb lelki nyugalommal átvette a csekket, majd mentegetőzni kezdett:

• Természetesen, Haller úr. Már korábban is említettem, hogy Strasser úr kitűnő fiatalember, csak egy kicsit túlérzékeny. Felőlem ismét betöltheti az állását. Nem vagyok én vadember. Rögtön értesítem.

Haller különös pillantással méregette az „emberbarát” férfiút.

Kérem, engedje, hogy ezt én közöljem Strasser úrral! Hamarosan felkeresem.

• Ahogy parancsolja. Mr. Haller. Kérem, mondja meg ne­ki, hogy semmit sem vetek a szemére, és újra alkalmazom. Teg­nap este elragadott a düh. - Örömmel venném, ha ismét nekem dolgozna, hiszen roppant megbízható fiatalember.

Miután feljegyezte Werner címét, Haller megfejthetetlen arckifejezéssel nyúlt a kalapja után, és távozott.

Mindenesetre a Strasserről hallottak felettébb jó benyo­mást tettek rá.

Tulajdonképpen nyomban a fiatalember lakására akart haj­tani, ám azután eszébe jutott, hogy talán kellemetlenül érinte­né, ha minden bizonnyal igen szerény hajlékában keresné fel. Ezért elhatározta, hogy visszatér a szállodába, és levelet intéz hozzá.

Mint csaknem mindennap, íróasztalán ma is halomnyi le­vél várta. Mindent maga intézett, amióta volt titkárának sike­rült igen jó állást találnia egy részvénytársaságnál. Haller az idő múlásával kénytelen volt belátni, hogy huzamosabb ideig nem boldogul titkár nélkül. Bár nem szívesen alkalmazkodott volna újabb munkatárshoz, tudta, hogy ezúttal nem lesz más választása.

Lendületesen félresöpörte a postát, és leült, hogy hozzáfog­jon a levélíráshoz.

„Mélyen tisztelt Uram!

Örömmel kerestem, volna fel ma személyesen, hogy kife­jezzem őszinte hálámat, amiért megmentette leányomat és társalkodónőjét. Ön visszaadta nekem egyetlen gyerme­kemet. Nem tudom, szívesen fogadná-e látogatásomat, ezért ezúton szerelném megérdeklődni, felkereshetem-e, vagy inkább Ön jönne el hozzám a szállodába. Feltétlenül beszélnünk kell, ugyanis egy üzenetet is át kell adnom! Kérem, mondja meg e levél kézbesítőjének, melyik megol­dás lenne Önnek a megfelelő.

Leányom igen szomorú volt, amiért oly hamar távozott, és ő is szerelné kifejezni a háláját. Határozottan leszögezem, hogy semmiféle elutasítást nem fogadok el. Amennyiben nem jön el hozzám, én fogom felkeresni.

Az Önnek örökké hálás:

Gerhard Haller”

A levelet nyomban elküldte egy futárral, majd átment a szalonba a leányához és Kruse kisasszonyhoz, hogy mindenről beszámoljon nekik.

Daisynek arcába szökött a vér, amikor édesapja csaknem szóról szóra felidézte Dalheimmal folytatott beszélgetését.

• Jaj de szörnyű, édesapám, hogy Strasser úrnak ilyen! igazságtalanul kell szenvednie, amiért a segítségünkre sietett! Igazán nem mindennapi ember, ha a főnöke alaptalan vádjait szó nélkül tűrte.

• Igen, ez rendkívül jó fényt vet rá. Dalheim urat gyakran bosszantotta alkalmazottja nemes érzülete, amin csöppet sem csodálkozom. Fogalma sincs arról, mi az az emberi méltóság: eszik-e vagy isszák. Meg kell hagyni, roppant kellemet­len ember.

• Hogyan tesszük ezt jóvá, apám? Nem engedhetjük, hogy Strasser úr nemes cselekedetéért ilyen keserűen bűnhődjék.

• Nyugodj meg, Daisy! Megtalálom a módját, hogy kárpó­toljam. Valahogy csak sikerülni fog, bármilyen érzékeny legyen is. Igyekszem majd a kellő tapintattal kezelni. Nyugodtan megbízhatsz bennem, gyermekem. Ez a férfi a lehető legnagyobb szolgálatot tette nekem, és még soha senkinek nem maradtam adósa.

Kruse kisasszony csillogó szemmel hallgatta őket, majd sóhajtva megjegyezte:

- Mi lenne, ha hímeznek neki egy párnát? Ha valóban olyan érzékeny, talán rossz néven venné, ha cigarettatárcát ajándékoznék neki.

Daisy átölelte az idős asszonyt.

• Először várjuk meg, hogy eljöjjön hozzánk, drága Krusém! Akkor majd ügyesen kipuhatoljuk, mit fogadna szívesen.

Kruse kisasszony tökéletesen egyetértett ezzel.

Werner Strasser éppen otthon volt, amikor Haller futára megér­kezett. A fiatalembert különös érzés kerítette hatalmába, miközben átfutotta a levelet, amit aztán átnyújtott Marliesnak.

• Olvasd el te is, és mondd meg, mit tegyek!

Testvére kis idő múlva csodálkozva nézett a bátyjára.

- Természetesen el kell menned hozzá, Werner. Itt sem­miképp sem fogadhatjuk. Ráadásul valószínűleg a leányát is magával hozná, hogy ő is leróhassa a háláját.

A férfi összeráncolta a homlokát.

Igazán fölösleges hálálkodniuk egy ilyen magától értető­dő dolog miatt. Ez nekem nagyon kínos, Marlies.

• Ugyan, Werner! Gondold csak meg, milyen kínosan érez­heti magát Mr. Haller és a leánya, amiért még csak köszöne­tet sem mondhattak neked. Az ő helyzetüket is meg kell érte­ned. Erre valóban nem is gondoltam. Hát legyen, felkeresem Mr. Hallert. Kellemetlen lenne, ha hálaáradatot zúdítanának rám. Remélhetőleg röviden elintézik, és néni kínoznak so­káig.

• Mr. Haller azt írja, üzenete is van a számodra.

• Lehet, hogy megtudott valamit az eltűnt kocsiról. Bizo­nyára már járt ma a rendőrőrsön. Mekkora kő esne le a szívem­ről, ha megtalálnák!

Werner azonnal hozzáfogott a válaszlevél megírásához.

„Mélyén tisztelt Mr. Haller!

Hálásan köszönöm sorait. Szeretném megkérni, hogy ne beszéljünk többet arról az apró szolgálatról, amelyet Önnek, jobban mondva a leányának tettem. Bárki hasonlóan csele­kedett volna, ha véletlenül éppen arra jár. Ezért nem tarto­zik hálával. Mivel azonban nem szeretném visszautasítani, engedelmével holnap délelőtt tizenegy órakor tisztelete­met teszem Önnél. Remélem, látogatásom alkalmával sike­rül meggyőződnöm arról, hogy Haller kisasszonyt nem vi­selte meg túlságosan a nagy izgalom. Amennyiben a Hol­nap tizenegy óra Önnek nem lenne megfelelő, kérem, jelöljön meg egy másik időpontot.

Őszinte tisztelettel:

Werner Strasser”

Miután elküldte a futárt a levéllel, Werneren enyhe izgatottság vett erőt. Nemsokára viszontláthatja Daisy Hallert.

Marliesnak szemet szúrt bátyja nyugtalansága, hiába is igyekezett palástolni, de nem tette szóvá a dolgot. Lelke mé­lyén abban reménykedett, hogy Mr. Haller segíteni fog Werneren. Természetesen nem merte szavakba foglalni a vágyát, hiszen tudta, hogy a bátyját csak felbőszítené vele,

Másnap délelőtt Werner elindult a szállodába. Amikor a portán Mr. Haller felől érdeklődött, közölték vele, hogy már várja.

Lifttel felment az első emeletre, s hamarosan Mr. Haller előtt állt a szalonban.

Az idős úr fürgén elébe jött, és megragadta a kezét. Így álltak egy darabig, szótlanul, egyenesen egymás szemébe néz­ve. Werner kissé elvörösödött Haller beható pillantásától.

Azután az öregúr meleg, szívélyes hangon így szólt:

• Azt kívánta, ne fejezzem ki a hálámat önnek, de képtelen vagyok ehhez tartani magam, Strasser úr. A lányom kimond­hatatlanul sokat jelent nekem, így minden kellemetlenség, ami őt éri, engem tízszeresen megvisel. Ön megvédelmezte egy szörnyű helyzetben, sőt valószínűleg megmentette az életét, s én még köszönetet sem mondhatok ezért?

• Örömömre szolgál, Mr. Haller, hogy megkímélhettem önt egy nagy fájdalomtól - felelte Werner. - Ám a helyemben más is hasonlóan cselekedett volna. A legtermészetesebb, hogy segítettem.

• Engedje meg, hogy kifejezzem a kételyeimet! Nem hi­szem, hogy mindenki vállalta volna ezt a kockázatot. Minden­képpen nagy merészség volt öntől, amit tett, hiszen rosszul is végződhetett volna a dolog, amikor például felugrott a moz­gó kocsira.

Werner elmosolyodott.

• Különb mutatványokra is rákényszerültem már az életben, Mr. Haller.

• Meglehet. Ám nem mindenki rendelkezik hasonló ügyes­séggel és képességekkel, mint ön. Még kevesebben hagyták volna az út szélén a kocsijukat csupán azért, hogy a lányom se­gítségére siessenek.

A fiatalember láthatóan a zavarával küszködött, és igyekezett elhárítani a további hálálkodást.

• Mégis, Mr. Haller, szeretném nyomatékosan megkérni, hogy ne fújjuk fel ennyire ezt az esetet. Máson is segítettem volna, ha bajba kerül.

Hallernak egyre jobban tetszett a fiatalember. Emberisme­rete azt súgta, hogy talpig becsületes, rendkívül nemes érzé­sű ember áll előtte, akit nem mindennapi tettrekészséggel és bátorsággal áldott meg a sors.

Szerette volna még jobban megismerni, ezért így szólt:

• Kérem, foglaljon helyet! Parancsol szivart vagy cigaret­tát? Boldoggá tenne, ha egy kicsit elbeszélgethetnénk. Re­mélem, nem tartom fel.

• Állok rendelkezésére.

Cigarettára gyújtottak, majd Haller megjegyezte:

• Bízom benne, hogy nem érték kellemetlenségek, amiért elvesztegette az időt, és otthagyta az autót az országúton.

- Remélhetőleg meg fogják találni. Minden bizonnyal a bűnözők vitték magukkal. Egyébként az a kocsi már meglehe­tősen öreg, állandóan javítani kellett. Amikor meghallottam a sofőrre leadott lövést, és az idős hölgy segélykiállását, akkor is éppen szereltem.

Haller szeme villámokat szórt. Eszébe jutott, mekkora összeget kért tőle Dalheim azért a tragacsért.

• Maga javította a kocsit? Talán ért az ilyesmihez?

• Mérnöknek készültem, s bár az utolsó félévet már nem sikerült befejeznem, szégyen lenne, ha nem tanultam volna annyit, hogy efféle szereléseket el tudjak végezni.

• Megkérdezhetem, milyen munkakörben dolgozik Dal­heimnál? Csodálkozom, hogy autót is kell javítania.

• Tulajdonképpen nem tartozik a munkakörömhöz, de ez a főnökömet nem érdekli.

Werner előadta, mi volt a dolga a Dalheim cégnél, ám azt nem árulta el, hogy időközben elbocsátották. Amikor befejezte mondandóját, az idős úr így szólt:

• Úgy érzem, ez az állás nem felel meg az ön tudásának és képességeinek, Strasser úr.

• Mégis örömmel fogadtam el, mert nem volt más választásom. Az ember manapság nem lehet finnyás. Nincs túl nagy választék.

Mr. Haller egy darabig némán figyelte Werner arcát, majd hirtelen átnyúlt az asztalon, megragadta a fiatalember kezét, és megindultan így szólt:

• Ennek ellenére hagyta, hogy elbocsássák, ráadásul egyet­len szóval sem próbálta menteni magát!

• Na de Haller úr! - kiáltotta Werner kissé fagyosan.

Nem, nem! Kérem, ne tiltakozzon, amiért beleavatkozom a magánügyeibe, melyekhez látszólag semmi közöm. Az elbocsátása bizonyos tekintetben engem is érint. Ön elvesztette az állását, amely a megélhetését biztosította. Nem akarok köntörfalazni. Tegnap délelőtt felkerestem a cégét, s mivel önt nem találtam ott, magával Dalheim úrral beszéltem. Eleinte igen rosszallóan nyilatkozott önről, ám amikor kifizettem a kocsija árát, rögtön emberségesebb lett. Egyébként annyit kért az autóért, mintha új lett volna.

• Hallatlan! Az ötödéért sem kellett volna senkinek.

• Nos, ez most nem érdekes. Hamar átláttam Dalheimon, és észrevettem, hogy jó üzletet akar csinálni. Mindazonáltal kö­telességemnek tartottam, hogy tudassam vele, miért kellett önnek őrizetlenül hagynia az autóját. Egyszóval, Dalheim azt üzeni, bármikor visszamehet hozzá dolgozni. Még azt is bevallotta, hogy nem szívesen válna meg öntől, mert nagyon megbízható munkatársnak tartja, és némileg elhamarkodottan tette ki a szűrét. Megkértem, hadd közöljem én önnel, hogy a továbbiakban is igényt tart a munkájára.

Werner tökéletesen el tudta képzelni, miként szapulta őt Dalheim, majd hogy kezdett más húrokat pengetni, miután Haller kifizette a tetemes összeget.

• Köszönöm, hogy átadta az üzenetet, Mr. Haller, bár nem igazán tudok örülni annak, hogy ismét betölthetem az állást. Dalheim azzal gyanúsított, hogy elloptam a tulajdonát. Nem ez az első eset, hogy porig aláz. A tegnapelőtt este történtek után semmiképpen sem mennék vissza hozzá. Ha meg egyszer ennyire megsértene, nem állnék jót magamért.

Az idős úr ismét Werner szemébe nézett, azután helyeslően bólintott.

• Igaza van, tökéletesen egyetértek önnel. Dalheim sült bolond, amiért nem ragaszkodik foggal-körömmel egy olyan munkatárshoz, mint ön. Őszintén szólva, Strasser úr, odaát, Amerikában nem sokra menne az elveivel, és minden bi­zonnyal én is másképp ítélném meg önt. Ám, amióta ismét ha­zai levegőt szívok, felülkerekedett bennem német mivoltom. Szívből örülök, hogy önben egy talpig becsületes honfitár­samra leltem, aki a tisztességet mindennél többre tartja. De most térjünk vissza a rút valóságba. Jól tudom, hogy elveszítette az állását, amiért megmentette a lányomat. Ezzel még in­kább a lekötelezettje lettem. Egyébként...

Nem folytathatta, mert Daisy lépett a szalonba.

- Csak most hallom, hogy nálad van a megmentőm, édesapám. Bocsáss meg, ha zavarok, de egy percet sem várhatok tovább!

Csillogó szemmel kezet nyújtott Wernernek.

- Tegnapelőtt elfutott előlünk. Amire előkerítettem édesapámat, hogy ő is kifejezhesse a háláját, már eltűnt, ami szerfelett elszomorított. Nem volt szép öntől, hogy faképnél hagyott bennünket hálától csordultig telt szívünkkel.

- Épp most említettem az édesapjának, hogy nem kell felfújni egy ilyen magától értetődő dolgot.

- Téved, hiszen az életemet, az egészségemet, az ékszereinet, a kísérőm életét mentette meg. Mindez számomra roppant értékes. Ne mondja, hogy nem tartozom önnek hálával!

• Kérem, ne hozzon zavarba! - könyörgött Werner, s közben képtelen volt levenni a szemét Daisy bájos arcáról.

Mennyire más ez a férfi, mint akiket eddig ismert! A lány csodálatosnak találta Werner büszke szerénységét. Észrevet­te, mennyire feszeng, s ez még őt, a magabiztos amerikai nőt is zavarba ejtette. Mély lélegzetet vett, majd meghatottan így szólt:

- Nem szeretném zavarba hozni. Távol álljon tőlem! És ha már nem folytathatom a hálálkodást, engedje meg, hogy tet­tel fejezzem ki, amit érzek. Bármennyire jelentéktelennek is tartja, amit értünk tett, számunkra rendkívül sokat jelent. Mindaz, amit az édesapámtól megtudtam önről, csodálattal tölt el. Ezt mindenképpen meg kellett mondanom.

A kislányos szavakból áradó meghatottság és őszinteség szí­ven ütötte Wernert.

• Pedig nincs rajtam semmi csodálatra méltó, nagyságos kis­asszony. Csak azt tettem, ami emberi kötelességem.

A lány halkan felsóhajtott.

• Már látom, jobb lesz, ha hallgatok, ám Kruse kisasszony elől nem fog menekülni. Az ő hálája örökre üldözni fogja - figyelmeztette mosolyogva.

Werner körülkémlelt, mintha szökni próbálna, amikor Haller így szólt:

• Kérlek, Daisy, győzd meg Kruse kisasszonyt, hogy tart­sa féken az érzelmeit, különben még elüldözzük Strasser urat. Pedig én gyakran szeretném még élvezni a társaságát.

Daisy az édesapjára mosolygott, majd kezet nyújtott Wernernek. Minden tőlem telhetőt megteszek. Sürgősen lebeszélem a kisasszonyt arról, hogy elkészítse azt a bizonyos kézimunkát, amelyre azt akarja hímezni: „Életem megmentőjének há­lám jeléül”. Nehogy a végén tényleg elmeneküljön.

Werner szívből felnevetett, majd megkérdezte Mr. Hallertől, sejti-e, miként bukkanhattak a bűnözők a leánya nyo­mára.

• Bizonyára kitervelt rajtaütésről volt szó - mondta.

Haller egyetértett vele, ám sem ő, sem a lánya nem talált ma­gyarázatot a történtekre

Amikor Daisy kiment, hogy behívja Kruse kisasszonyt, Werner komolyan így szólt az idős úrhoz:

• Amennyiben nem kapják el a rablókat, szerintem rop­pant óvatosnak kell lennie, Mr. Haller. Fennáll a lehetőség, hogy más módon próbálják majd elérni a céljukat.

• Remélem, erre nem kerül sor. Természetesen minden tő­lem telhetőt megteszek, hogy megakadályozzak egy újabb rablótámadást.

• Talán nem lenne rossz ötlet, ha felfogadna egy nyomozót. Haller felhördült. Egész idő alatt azon törte a fejét, miként fejezze ki a háláját a fiatalembernek anélkül, hogy megsérte­ne. Hirtelen eszébe villant valami.

• Az isten mentsen meg egy fizetett szaglászótól, Strasser úr! Az efféle emberek ritkán rendelkeznek kellő tapintattal, és legtöbbször inkább terhesek, mint hasznosak. De eszembe ju­tott valami! Már előre szégyellem magam a felvetésemért: Ám még előbb hadd kérdezzem meg, tudna-e tanácsot adni abban, hol találok egy megbízható sofőrt arra az időre, amíg a mi Millerünk kórházban fekszik. Talán vannak összeköttetései.

Werner elgondolkodott. Legszívesebben saját maga ajánl­kozott volna, hisz egyetlen pénzkereseti lehetőséget sem szalaszthatott el. Mégsem tette. Úgy festene a dolog, mintha ju­talomra fájna a foga.

• Természetesen ismerek olyan irodákat, ahol sofőrök köz­vetítésével foglalkoznak, de hogy mennyire megbízható em­bert ajánlanak, azt nem tudhatom.

• Tökéletesen igaza van. Épp emiatt fáj a fejem. Akkor in­kább sofőr nélkül maradunk erre a kis időre. Mivel ön nem szándékozik visszamenni Dalheimhoz, és pillanatnyilag nincs munkája, eszembe jutott valami: Nem lenne könnyű még egy olyan megbízható és rokonszenves személyt találnom, mint ön. Úgy érzem, magára nyugodtan rábízhatom a leányomat. Az au­tóm a rendelkezésére áll. Kérem, ne mondjon nemet, Strasser úr, és álljon be hozzánk egy időre sofőrnek!

Werner nem tudott azonnal válaszolni. Elszorult a torka az izgatottságtól. Rendkívül csábítónak találta az ajánlatot. Nem­csak azért, mert lehetősége nyílt újabb pénzkeresetre, hanem azért is, mert ily módon talán hosszú hetekig mindennap talál­kozhat Daisy Hallerrel.

Végül megindultan így válaszolt:

Mr. Haller, ez az ajánlat roppant kecsegtető számomra. Egyébként a kedves leányát fizetség nélkül is boldogan szál­lítanám. Nem szívesen fogadok el ezért a munkáért pénzt, ám sajnos rá vagyok kényszerülve.

• Ön nagy szívességet tesz nekünk, Strasser úr, és ingyen el sem fogadnám a szolgálatait. Állapodjunk meg rögtön az anyagiakban! Havi ezer márkára gondoltam.

• Ez túl sok, Mr. Haller! Amennyiben ilyen magas fizetést kapnék, úgy tűnne, mintha jutalomban részesítene.

• Strasser úr, ön hallatlanul szerény. Eszem ágában sincs ju­talmat varrni a nyakába, ami ellen olyan határozottan tiltako­zik. Talán azt gondolja, hálám jeléül ilyen csekélységet ajánlanék fel? Ám ha ennyi pénzért kevesli a gépkocsivezetői, munkát, egyéb foglalatosságot is találhatok magának. Tudja, igen nehezen boldogulok a titkárom nélkül, akit Amerikában hagytam. Hajlandó lenne a segítségemre lenni, ha éppen nem kell vezetnie? Ön tanult ember, megvan hozzá a szükséges képzettsége. Gépelni is tud? Haller így került Werner megbántása nélkül egyre közelebb azon céljához, hogy magához kösse ezt a nem mindennapi fiatalembert.

• Igen - felelte Werner megilletődve. - Egészen jól gépe­lek.

• Na ugye! Önben értelmes, megbízható munkatársra lelek, nem is beszélve arról, hogy ezáltal mindig a közelünkben tud­hatom, s majd megvéd minket, ha a bűnözők esetleg vissza­térnek. Jó lesz így? Kezdek hasonlítani a Dalheim-féle kizsákmányolókra?

• Mr. Haller, én... én...

Werner képtelen volt folytatni. Az idős úr mosolyogva bó­logatott.

• Ugye, most felháborodott, amiért ilyen rettenetesen kihasz­nálom? De hát mit várt tőlem? Végül is az üzletemberek, min­denütt egyformák. Egyébként is ezt akarta. Csapjon bele a tenyerembe! Talán annyira meg leszek elégedve önnel, hogy végleg felveszem magam mellé titkárnak. Az utazásaim során magam mellett akarok tudni egy tetterős fiatalembert. Épp világ körüli úton vagyunk. Adódhatnak olyan helyzetek, ame­lyekkel egy magamfajta öregember nem tud megbirkózni. Na persze, ön majd eldönti, velünk tart-e. Ha körülnéztünk német földön, terveink szerint Hamburgból Nyugat-Európába hajó­zunk a jachtommal. Azután Genovából Velencébe vesszük az irányt, hogy onnan Görögországba utazzunk. Előbb azonban tudnom kell, elvállalja-e a titkári állást. Mondja csak, van kedve hozzá?

Wernerrel forgott a világ. Hol elsápadt, hol kipirult.

• Még hogy van-e kedvem, Mr. Haller? Azt hiszem, nincs olyan épeszű fiatalember, aki egy ilyen lehetőséget visszautal sítana. Csak keveseknek adatik meg, hogy részt vegyenek, egy világ körüli utazáson. Ám még nem tudhatjuk, megfelelek-e az elvárásainak. Mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Haller eltökélte, hogy mindenképpen alkalmazza Werner Strassert, amennyiben rendelkezik a megfelelő képességekkel, amihez egyébként nem fért kétség. Így két legyet üt egy csapásra: megjutalmazhatja leánya megmentőjét, és a saját helyzetét is megkönnyíti. Ha a fiatalember idővel ügyesnek és megbízhatónak bizonyul, ő csak nyer az ügyön.

Werner álmában sem mert volna ilyen komoly beosztásra gondolni. Nyugalomra intette magát.

• Természetesen nem tekintem véglegesnek az ajánlatát, hisz először meg kell győződnie a képességeimről. Ám szíves-­örömest elfogadom, hogy az ön és leánya szolgálatára legyek.

• Örülök, hogy sikerült megegyeznünk. És mi a helyzet a függetlenségével? Mármint kötik-e ide családi szálak?

A fiatalembernek eszébe jutott Marlies. Tudta, hogy rendkívül megviselné, ha el kellene válnia a húgától, s neki is sokkal nehezebb lenne, ha egyedül maradna. Ám ha elvállal egy ilyen állást, Marliesért is tehet egyet s mást, megkönnyítheti az életét.

• Teljesen szabad és független vagyok. Egyetlen hozzá­tartozóm a testvérem, így bármikor elhagyhatom Németországot.

Megbeszéltek még néhány, részletet, majd csatlakoztak hozzájuk a hölgyek. Daisy arcát elöntötte a pír, amikor megtudta, miben egyezett meg édesapja és Werner. Aztán látszó­lag nyugodtan így szólt:

• Ez igazán pompás. Önben tökéletesen megbízom.

Végre szóhoz jutott Kruse kisasszony is. Bár Daisy megkérte, hogy fogja viasza magát, hálaáradata komolyan zavarba ejtette Wernert. A fiatalember végül csak úgy tudott megmene­külni tőle, hogy gyorsan elbúcsúzott. Előzőleg már megálla­podott Mr. Hallerrel, hogy másnap délelőtt munkába áll.

A fiatalember már távozóban volt, amikor Mary, Daisy komornája lépett be, hogy jelentsen valamit az úrnőjének. Wer­ner szemügyre vette a lány szeplős arcát, amely minden bájt nélkülözött. Talán csak halványkék szeme volt szép, amely barátságos jóindulatot sugárzott.

IV.

Werner Strasser a szállodából kilépve egy pillanatra megállt. Haller ajánlata, Daisy őszinte hálája, Kruse kisasszony ku­sza szóáradata s az a remény, hogy talán jobbra fordul a sorsa, egyszerre túl sok volt neki. Úgy nézett szét, mintha hirte­len teljesen megváltozott volna a világ, s mélyeket lélegzett. Ám azután eszébe villant Marlies. Szerette volna mielőbb megosztani vele örömét. Előbb azonban még el kell, intéznie Dalheimot. Mivel Haller kifizette a kocsi árát, volt főnökének a továbbiakban semmi joga arra, hogy visszatartsa a fizetését.

Dalheim negédes mosollyal fogadta:

• Na, Strasser vissza akar jönni hozzám dolgozni? Mr. Haller elmondta önnek, hogy ismét betöltheti az állási?

• Nem áll szándékomban újra munkába állni a cégnél. Mi­után megrágalmazott, ez szóba sem jöhet.

• Ugyan már, dühös voltam, és nem mérlegeltem kellően a szavaimat. Láthatja, hogy vissza akarom venni.

• Nem kérek a nagylelkűségéből.

Dalheim jól tudta, hogy már nem félemlítheti meg Wernert.

• Akkor mit keres még itt? Nem érek rá magával csevegni.

• Azért jöttem, hogy megkapjam a munkáltatói igazolást és a fizetésemet. Mr. Haller megtérítette a kárát, a továbbiak­ban tehát nem tarthatja vissza a béremet.

Dalheim bősz arckifejezéssel elővett két százmárkást, és Werner elé dobta őket. Ha a fiatalembernek nem lett volna sür­gősen szüksége a pénzre, Dalheim arcába vágja a bankókat. Egykori főnöke ezután morogva kiállította az igazolást, ame­lyet Werner komótosan végigolvasott, majd elégedetten zseb­re tett.

Valamivel később a fiatalember izgatottan számolt be Marliesnak a Hallerrel és leányával folytatott beszélgetéséről és a to­vábbi eseményekről. Testvére ujjongva ugrott a nyakába.

• Werner, ó, kedves Werner, megfogtad az isten lábát! Vé­ge a sok-sok szerencsétlenségnek! Érzem, hogy minden jóra fordul. Havi ezer márka! S még az a lehetőség is fennáll, hogy olyan pompás álláshoz jutsz, amilyet mérnökként sem szerez­hettél volna.

• Arról sem feledkezhetünk meg, hogy talán el kell válnunk, Marlies - jelentette ki Werner, és átölelte a testvérét.

A lány kissé félénken nézett a szemébe, majd bátran így szólt:

• Ezzel most ne törődjünk. Ha valóban Mr. Haller titkára és kísérője leszel, óriási szerencse ér.

- Igazad van, Marlies, végre félretehetek egy kis pénzt a ta­nulmányaim befejezésére. Egy ilyen munkahelyen eltöltött egy év kihúz, a pácból. Istenem, Marlies, valóban ránk mosoly­gott a szerencse! Tudod, mit? Ma kirúgunk a hámból: este színházba megyünk! Ne is gondoljunk arra, hogy netán elvál­nak útjaink. Ha mégis úgy adódik, bátornak kell lenned. Ne­ked is jobb dolgod lesz. Gondjaid egy részét leveszem a válladról, hogy elviselhetőbb legyen az életed. De jobb lesz, ha nem élem bele magam túlzottan, a csalódás rettenetes lenne.

Elmélázva bámult maga elé: ezután mindennap Daisy Hal­ler közelében lesz. Milyen elragadó a mosolya, és milyen ta­pintatosan igyekezett leszerelni Kruse kisasszony hálálkodását!

A fiatalember végigsimította a homlokát. Marlies kézbe vette a hímzését, és leült bátyjával szemben az ablak elé, hogy tovább dolgozzon.

Werner azonban kivette a kezéből a kézimunkát.

- Hagyd most ezt. Marlies! Ma ünnepelünk. Sétálunk egyet, és beülünk egy cukrászdába. Este pedig színházba megyünk, hogy méltón megünnepeljük sorsunk jobbra fordulását.

Így is történt. Az előadást követően egy népszerű étterem­ben vacsoráztak.

Másnap reggel Werner pontban tizenegykor érkezett a szállodába. A garázsban boldogan ült a szép kocsi kormánya mögött. Amikor a hotel bejárata elé hajtott, Haller úr épp kilépett a leányával és Kruse kisasszonnyal az ajtón. Daisy elragadóan festett elegáns kosztümjében.

• Szeretnénk egy kicsit körülnézni Berlinben, Strasser úr - jelentette be Haller barátságosan.

Aztán besegítette a kocsiba Kruse kisasszonyt és Daisyt, aki Werner mellett foglalt helyet.

A fiatalembert hirtelen kellemes melegség öntötte el. Daisyt a már ismert, finom illat lengte körül. Egyszerűen képtelen volt megzabolázni kalapáló szívét. A lány szíve hasonló nyugtalansággal vert.

Haller és leánya rögtön észrevette, hogy Werner biztonságosan és nyugodtan vezeti az autót. Daisy csak kevés szót váltott a fiatalemberrel, mert az élénk forgalom minden figyelmét lekötötte. Daisy látta, hogy a férfi arcizmai időnként megrándulnak, ám a kormányt mindvégig magabiztosan tar­totta. Különös érzés lett úrrá a lányon. Olyan biztonságban és védettségben érezte magát Werner oldalán, mintha semmi baj sem érhetné, ha vele van.

Életében először érzett így egy férfi iránt. Persze előfordult már, hogy olykor elfogadta egy-egy fiatalember közeledését, hiszen sokan igyekeztek meghódítani Daisy Hallert. Némelyikük még kedvére való is volt, ám alapvetően mindenkit hűvös visszautasításban részesített. Most történt meg vele először, hogy másképp kezelt egy férfit, akit ráadásul csupán néhány napja ismert, és aki csak az alkalmazottjuk volt. Bármennyi­re próbált is gúnyos fölényességgel leplezni érzéseit, egyre jobban eluralkodott rajta valamiféle édes nyugtalanság. Végül is feladta berzenkedését. Talán nem az életét mentette meg a mellette ülő férfi? Nem bizonyította-e, hogy csodálatra mél­tó, nemes jellem? Össze sem lehet hasonlítani azokkal a férfiakkal, akiket eddig ismert. Jellem és önbecsülés terén mind­egyiket felülmúlta.

És Werner? Mindeddig alig volt ideje a női nemre, tanulmányai és az utóbbi évek gondjai megakadályozták abban, hogy a lányok körül forgolódjék. Így aztán tökéletesen érthe­tő, hogy a szép Daisy nyomban belopta magát a szívébe. Nem beszélve megismerkedésük romantikus körülményeiről.

Werner Strasser úgy érezte, fényesebben süt rá a nap, és egy­szeriben ismét gyönyörűnek találta az életet. Amikor első útjuk után visszahajtottak a szállodához, Hal­ler megkérte Wernert, hogy ebédeljen velük.

• Ezt követően segíthetne egy kicsit a postánk feldolgozá­sában. A délutáni tea után pedig el kellene vinnie egy tárgyalásra.

• Ebben az öltözékben nem ülhetek a hölgyekkel egy asz­talhoz, Mr. Haller. Az idős férfi mosolyogva méregette.

Jómagam nem találok semmi kivetnivalót a külsején. Egyébként meg több mint egy óra van az ebédig. Addig hajt­son haza nyugodtan a holmijáért. Kiveszek itt önnek egy szo­bát, hogy bármikor átöltözhessen. Ha rajtam múlik, nem lesz egyetlen szabad perce sem. Hiába vagyok német, Amerikában megtanultam, hogyan kell kiszipolyozni az embereket.

Haller ilyen tréfálkozásokkal akarta palástolni, hogy kész mindent megtenni a fiatalemberért, akit egyébként egyre rokonszenvesebbnek talált. Werner legszívesebben szívből felnevetett volna a boldog­ságtól, amit minden porcikájával ki akart élvezni. Hallernak bi­zonyára csekélységnek tűnt egy szállodai szoba. Így hát haza­hajtott, hogy Marlies segítségével egykettőre bepakolja legfon­tosabb holmijait. Örült, hogy a jobb ruháit mindeddig megkímélte. Legalább rendesen, ha nem is a legutolsó divat szerint öltöz­het. - Hisz te mindenben remekül festesz, Werner. Ne zavarjon, hogy nem a legdivatosabb ruhákban jársz - nyugtatta meg a húga, aki csak úgy ragyogott a boldogságtól. Testvére végre kitörhet a mindennapok szürkeségéből. - Egyébként egy férfi akkor is lehet jól öltözött, ha nem úgy néz ki, mint aki a legutólsó divatlapból lépett volna ki.

- Na, ez a veszély nem áll fenn. Mr. Haller tudja, hogy nem vet fel a pénz. Már azzal is beérem, hogy megvan az öltönyöm. Az utóbbi években kellőképpen kíméltem, nem sok alkalmam nyílt arra, hogy viseljem.

A szállodába visszatérve Wernert új munkaadója komornyikja bevezette a szobájába, ahol sietve átöltözött. Azután bekopogott Hallerhoz.

A férfi jóleső érzéssel vette szemügyre a karcsú, magas fiatalembert.

Daisy ráhibázott. Ez a fiú valóban tetőtől talpig úriember, jegyezte meg magában.

Mialatt az urak asztalhoz vezették a hölgyeket, Werner úgy érezte magát, akár egy tündérmesében, melynek bármikor vége szakadhat. Az asztal pazarul volt megterítve. Az ifjú és káprázatos Daisy vele szemben foglalt helyet. Levendulakék ruhájában úgy festett, akár egy mesebeli sellő. Vöröses csillogású gesztenyebarna haja igézőn ölelte körül életvidám arcát. Milyen szeretetre méltóan viselkedett az idős hölggyel, mily gyengéden tekintett az édesapjára, és milyen büszkén, sőt elutasítóan viszonozta a közeli asztalnál ülők tolakodó pil­lantásait! Az idegenekkel szemben tanúsított hűvös kimértsége láttán Werner még jobban értékelte a lány kedvességét.

Csak most értette meg, milyen szerencsés és irigylésre méltó, amiért egy véletlen folytán kiérdemelte a rokonszenvét. Szilárdan hitte, hogy csak a véletlennek köszönheti, hogy aznap épp ő vetődött arra, és hallotta meg Kruse kisasszony segélykiáltását.

Apa és leánya élvezettel figyelte Werner kifogástalanul kulturálfviseikedését. Minden mozdulatáról látszott, hogy jó nevelésben részesült. Kruse kisasszony szeme egyfolytában ra­jongó tisztelettel csüggött rajta. Szavakkal már nem merte ki­fejezni az érzéseit, mert attól tartott, hogy Kiüldözi Wernert a világból.

A fiatalember ezentúl minden egyes napot Daisyvel es az édesapjával töltött. Szinte már csak esténként volt otthon. Mindazonáltal mindig beszámolt Marliesnak arról, mi történt aznap Daisyvel és Haller úrral.

Testvére olykor aggódva figyelte bátyja izgatott arcát, csil­logó kék szemét. Rögtön észrevette, hogy Daisy Haller nagy, hatással van rá, és azt gondolta, ez a vonzalom csakis egyol­dalú lehet. Emiatt komolyan aggódott, bár szólni nem mert. Úgy bánt a testvérével, akár egy alvajáróval. Elég lett volna egyetlen meggondolatlan szó, hogy visszazökkenjen a valóság­ba. Egyre kíváncsibb lett a lányra, míg végül egy napon ezt ki is mondta.

Bátyja egy darabig tűnődött, majd gyorsan így válaszolt.

- Azt hiszem, minden további nélkül megoldható a dolog, Marlies. Már azt is tudom, miként.

A lány kérdőn tekintett rá.

- Halljam, mit sütöttél ki?

Werner egy hangulatos cukrászdáról mesélt neki.

- Holnap reggel betérsz oda egy üdítőre, és az ablaknál foglalsz helyet. Én majd arra hajtok Haller kisasszonnyal, és valamilyen kifogással igyekszem minél lassabban vezetni. Akkor megnézheted. Ha nem lennénk pontosak, kérlek, ne türelmetlenkedj! Tudod, a kisasszony igen elkényeztetett ifjú hölgy. Olykor szeszélyes ötletei vannak, így nehéz hozzá pon­tosan igazodni.

- Nem tesz semmit, lesz elég időm Biernuske asszonyság illemtanórájáig. Nagyon örülök, hogy láthatom végre, kinek mentetted meg az életét.

- De húgocskám, legalább te kímélj meg ettől! Épp elég, hogy Kruse kisasszony megőrjít a hálálkodásával.

Mókás öreg hölgy lehet. Meglehet, hogy holnap őt is, sőt talán Mr. Hallert is megpillanthatom, vagyis mindazokat, akikkel te nap, mint nap találkozol. Hisz' előfordul, hogy a fő­nököd már reggel csatlakozik hozzátok.

• Délelőttönként többnyire az amerikai üzletfeleivel talál­kozik. Nem is sejted, hány tengerentúli vállalkozó tartózkodik Berlinben. Gondolj csak bele, legalább húsz személyt hívott meg a jachtjára, hogy vele tartsanak a világ körüli utazáson.

• Dúsgazdag lehet.

• De még mennyire! Jóllehet, részben visszavonult az üz­leti élettől, de még ma is olyan szerződéseket hoz tető alá, hogy elszédülök a számoktól. Szerencse, hogy a vállalatai több­nyire gépgyárakkal állnak kapcsolatban. Így én is konyítok va­lamennyit ezekhez az ügyletekhez, ami, persze a hasznomra válik. Már egész jól belejöttem a titkári teendőkbe, és ha nem hagy cserben a becsvágyam, remélem, a jobbkeze leszek. Bí­zom benne, hogy továbbra is kitüntet a türelmével és rokonszenvével.

• Imádkozni fogok, Werner, hogy a reményeid valóra vál­janak - biztatta a lány lelkesen.

Werner magához ölelte a húgát, és a haját simogatta. Jól tud­ta, mennyire sajog Marlies szíve, amiért hamarosan el kell válniuk egymástól. Mégsem hozta szóba, nehogy elkeserítse vele a bátyját.

Másnap délelőtt a lány elindult a kis cukrászdába. Mindössze négy asztal állt benne, mindegyik négy-négy székkel. Amikor belépett, a helyiségben csupán egyetlen vendég foglalt he­lyet, egy kissé ízléstelen eleganciájú, jóképű fiatalember, aki­nek huncutul csillogott a szeme. A falnál ült, előtte egy pohár, egy napilap, és úgy tett, mintha olvasna. Marlies helyet fog­lalt az ablaknál, és rendelt egy csésze csokoládét. Észrevette, hogy á fiatalember egyáltalán nem foglalkozik az újsággal, ha­nem egyfolytában az ajtó felé tekinget. A lánynak szemet szúrt a jóképű idegen jobb szeme fölött lévő sebhely, amely az izgatottságtól egészen kivörösödött. Marlies mulatságosnak ta­lálta, ahogy színes nyakkendőjét igazgatja minduntalan. „Bi­zonyára egy lányra vár, akit le akar venni a lábáról” - gondol­ta Marlies.

Ezután nem törődött vele. Ő is fogott egy újságot, és úgy tett, mintha elmélyedne benne, ám közben le nem vette a szemét a forgalomról, nehogy elszalassza az autót. Kis idő múlva a fia­talember felpattant, és egy ifjú hölgy elé sietett. Marlies a be­lépő hölgy láttán megállapította, hogy az izgatott várakozás tár­gya kevésbé szép, ám sokkal rokonszenvesebb a sebheíyes fiatalembernél. Arcát, különösen pisze orrát szeplők borították.

Marlies hallotta, amint a férfi így szól hozzá:

• Végre, Mary! Már attól féltem, nem tartod meg a szavad. Ilyen sokáig igénybe vett az úrnőd?

Marlies érdeklődve kapta fel a fejét. Werner Mary kis­asszonyról, Daisy komornájáról is beszélt neki. A pisze orr, a szeplők és a jóindulatú, vízkék szempár erre a teremtésre is ráillett. Akaratlanul is hallotta kettejük párbeszédét. Milyen kü­lönös véletlen volna, gondolta, ha valóban Daisy kisasszony komornája randevúzna itt a kedvesével. Ez a Mary felettébb csinos és jól öltözött volt, míg a fiatalember ruházata valahogy színpadiasnak tűnt. A hölgy szakasztott olyan, mint egy elő­kelő dáma komornája. De vajon mit kereshet itt?

Habár suttogtak, csaknem minden szavukat jól értette. Szó­ról szóra hallotta a hölgy válaszát is:

- Nagyon sajnálom, kedves Wilhelm, hogy te sokat vár. Daisy kisasszony ma olyan sok idő öltözködni, hogy én már félt, nem tud jönni. Ha Mr. Strasser nem jön végre, elvinni enyém lady, én most nem van itt. Azután meg út ide nagyon hosszú hoteltól.

Marlies csaknem hangosan felkacagott. Most már semmi kétség nem fért hozzá, az ifjú hölgy Haller kisasszony komornája, aki gyengéd légyottra jött a kedveséhez. A lány lop­va a szerelmesekre pillantott. Látta, hogy a fiatalember szenvedélyesen csókolgatja Mary kezét, és a füléhez hajolva, sut­togva beszel hozzá, amit a parányi helyiség különleges akusz­tikája folytán Marlies tökéletesen hallott.

• Szóval az a Strasser már megint ott volt? - kérdezte a seb­helyes férfi.

• Igen, ő jön naponta.

• Úgy tűnik, igen szívesen látják a gazdáid.

• Ó, igen, hiszen ő lenni nagyon szép, kedves ember.

• Mary, csak néni leszel hozzám hűtlen?

A lány szégyenlősen elmosolyodott.

• Ó, kedves Wilhelm, én csak szeret téged, és Strasser úr lenni egy úriember, egyáltalán nem foglalkozni velem. De én őt nagyon kedvel, mért megment enyém lady élet a szörnyű tá­madás után, amikor rablók akar rabolni enyém lady ékszeres ládika. Már mesél neked, hogy rablók megtámad enyém lady, és sofőr meglő.

• Igen, igen, kicsikém, ezt már mesélted. Nagyszerű, hogy azok a rablók nem tudták megkaparintani az ékszereket.

• No, nem bizony. Enyém lady aznap ékszereit véletlen másik bőröndbe tesz.

Marlies alaposan szemügyre vette a fiatalembert. Látta, hogy miközben a komorna a csokoládéját kortyolgatja, a fér­fi igen ravasz tekintettel néz maga elé, és a homlokán lévő seb­hely még erőteljesebben kivörösödik. A lány megdöbbent go­nosz ábrázatától, s ettől kezdve még jobban kinyitotta a fülét.

Amikor Mary ismét feltekintett, kedvese mosolyt erőltetett magára, és így szólt:

- Alaposan megtréfálta a rablókat! De azok meg is érdemel­ték a sorsukat! Üres kézzel kellett elkotródniuk.

Mary kisasszony mit sem sejtve bólintott.

• Bizony, bizony ők nem visz csak enyém lady piperetás­ka. Lenni benne aranyos dolgok, és ők minden. Hogy is mondják..!?

• Tönkretettek - segítette ki Wilhelm.

• Ó, te már tud?

Wilhelm megköszörülte a torkát.

• Igen, a szállodában már hallottam róla, kincsem.

• Ó, yes, te lenni hotel. És kap ott munka?

• Sajnos nem, Mary. Minden állás be van töltve. Pedig olyan jó lenne, ha a közeledben lehetnék, mint Hamburgban, ahol minden szabad percünket pompásan kihasználhattuk. Ugye, szép volt, édes Marym?

• Ó igen, szép volt! Szomorú, hogy most te nem lehet együtt hotel. Én olyan magányos!

• Meddig maradnak a gazdáid Berlinben?

• Én nem tud. Lehet, egy hónap, lehet, még sok idő.

Wilhelm ismét gyengéden odahajolt Maryhez, közben lop­va Marlies felé tekintett, aki látszólag figyelmesen olvasta az újságot. A fiatalember átölelte a komornát.

• Meg akarlak látogatni, ha a gazdáid nem lesznek otthon. Nem tudok tovább uralkodni a vágyaimon.

Mary teljesen elgyengült, ám azután félénken így szólt:

• És ha valaki észrevesz, hogy te engem látogat?

• Ezt bízd csak rám, drágám! Vigyázni fogok, hogy senki se vegyen észre. Van egy barátom, aki ott dolgozik a hotelben, ő majd beenged a gazdasági udvar felől, azután fellopózom a hátsó lépcsőn. Csak jelezned kell, ha egyedül maradsz, és za­vartalanul együtt lehetünk. Már annyira vágyom a csókjaidra, drágám!

• De azt hogy csinál, kedves Wilhelm?

A férfi idétlenül felkacagott, nevetése csak a szerelmes Marynek tetszhetett.

• Pofonegyszerűen! Ha egyedül maradsz, húzd fel a re­dőnyt a ladyd szobájában.

• És te honnan tudsz, melyik ablak lenni enyém lady?

Wilhelm némi gondolkodás után így válaszolt:

• Ugyan, kedvesem! Gyakran sétálgatok a szálloda körül, hogy legalább néha lássalak odalentről. A harmadik és a ne­gyedik a sarok felől. Ugye, ezek a ladyd ablakai?

• Ó, igen, drága Wilhelm! Te engem már lát ott?

• Hát persze, szerelmem - biztosította a fiatalember türelmetlenül. Azt persze eltitkolta, hogy már alaposan feltérképezte a szállodát, tökéletesen ismerte az amerikaiak lakosztályát.

• Ó, te engem mennyire szeret! - sóhajtotta Mary boldogan.

• Hisz tudod jól. Tehát mihelyst egyedül maradsz, a ladyd szobájában felhúzod a redőnyt. Ebből tudni fogom, hogy tiszta a levegő. Résen leszek, édesem, hisz már elemészt a vágy. Jót csevegünk majd, és zavartalanul csókolózhatunk, nem úgy mint itt. Sokkal okosabban is kihasználhatnánk a szabadidőd. Ezentúl mindig a hotel közelében leszek.

Mary elolvadva pillogott az ő Wilhelmjére. Elvakította a szerelem.

• Rendben, kedves Wilhelm. Én mindig ad jel neked, ha az uraság elmenni hotel.

Wilhelm lovagiasan megcsókolta a lány kezét, majd ismét negédes szavakat suttogott a fülébe. Azután belefeledkeztek a szerelmeskedésbe.

Marliest ez kissé kínosan érintette, de azok ketten szemlátomást nem is sejtették, hogy kihallgatta a beszélgetésüket. A lány elgondolkodott a hallottakon, és különös, aggasztó érzés lett rajta úrrá. Mindenképpen el kell mesélnie a bátyjának, miféle beszélgetésnek lett véletlenül a fültanúja. Igyekezett minden egyes szót elraktározni az agyában, mert úgy érezte, az elhangzottaknak még jelentőségük lehet. Ezt a Wilhelm nevű fickót nem találta túl bizalomgerjesztőnek, ráadásul, amikor Mary nem figyelt rá, az arcán mindig titokzatos kifejezés jelent meg.

Marlies közben egész idő alatt le nem vette a szemét a forgalomról. Minden arra járó kocsit alaposan megnézett. Végre megpillantott egy elegáns autót, amely csigalassúsággal haladt. Megérkeztek!

Ugyanebben a pillanatban meghallotta Mary halk kiáltását.

• Ó, ott kinn! Az ott enyém lady, kint kocsi. Ő nem szabad engem lát! - A komorra egészen kicsire összekuporodott, bár kintről biztosan nem lehetett észrevenni.

Marlies alaposan szemügyre vette a bátyja oldalán ülő szép, ifjú hölgyet. Eleinte roppant büszkének találta, de amikor Dai­sy kisasszony Werner felé fordulva felnevetett, és a válla fö­lött odaszólt a kocsiban ülőkhöz, Marlies felsóhajtott.

Milyen elragadó teremtés! Most már egyáltalán nem csodál­kozott azon, hogy Werner odavan érte.

Bátyja gyors, pillantást vetett a cukrászda ablaka felé, és meggyőződött róla, hogy a lány ott ül a megbeszélt helyen.

A fiatalember a lehető leglassabban hajtott így Marlies megfigyelhette Haller urat és Kruse kisasszonyt is. Örömmel töltötte el, hogy mindenkit láthatott, aki a bátyjával kapcsolat­ba került. Amikor az autó tovatűnt, halkan felsóhajtott. Azon tűnődött, hogy Werner hamarosan elhagyja Berlint, s ő magá­ra marad. Ám sietve legyűrte az elválás miatt érzett félelmét. Mindennél fontosabb, hogy Werner megcsinálta a szerencsé­jét... Ennek ő is csak örülhet.

A másik asztalnál csend honolt. Mary úgy lapult, mintha odakint meghallhatnák a szavait. Valószínűleg a kísérője sem szerette volna, ha felfedezik őket. Miután éltűnt a kocsi, Mar­lies felállt. Kifizette a csokoládéját, majd elhagyta a cukrász­dát anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna a különös párra.

Villamossal Biernuskénéhez indult, mert hamarosan kezdő­dött az illemtanóra. Tanítványát rossz hangulatban találta. Az asszonyságot felbosszantotta, hogy a villája várhatóan nem lesz kész időben. Marlies azzal csitította, hogy ha a mesterek elké­szülnek, egykettőre beköltözhet. Biernuskéné egy kocsist meg­szégyenítően szitkozódott, kárhoztatta az építészeket, a lakbe­rendezőket, a mesterembereket, illetve valamennyi hímnemű, lényt, akiknek gőzük sincs arról, mi az igazi munka, akiknek tízszer annyi időbe telik valami, mint egy nőnek. Mindeközben olyan vaskos kifejezéseket használt, hogy Marlies alig tu­dott uralkodni magán. Végül mégiscsak sikerült lecsillapíta­nia.

Amikor végre befejeződött az óra, és Marlies hazaindult, vi­gasztalanul magányosnak érezte magát, makacs csüggedés lett rajta úrrá. Ha Werner elmegy, kivel vitatja meg az élet dolgait, kihez tartozik majd, ugyan ki oltalmazza meg? Egy­szeriben értelmetlennek találta az életét. Effajta levertség oly­kor a legbátrabb, legerősebb embert is hatalmába keríti. Ólmos léptekkel vánszorgott fel a lakásukba, ahol hímezni próbált. Hébe-hóba kapott egy-egy megbízást a kézimunkabolttól, ezzel holnapra kellett elkészülnie. Bárcsak hazajönne már Werner! Mostanság mindig későn érkezett.

Végre, meghallotta a lépteit. Mr. Haller és leánya amerikai barátaik társaságában akarták eltölteni az estét, Marlies rette­netesen boldog volt, hogy Werner éppen ma jött korábban haza, amikor oly elhagyatottnak érezte magát. Elmondta a bátyjának, mennyire megnyerte a tetszését Daisy.

• Jól meg tudtad nézni, Marlies?

• Hát persze, Werner, hiszen nagyon lassan hajtottál. Nem volt túl feltűnő?

- Nem, dehogy. Azt mondtam Haller kisasszonynak, hogy ezen a helyen jobb, ha lassabban hajt az ember, mert a keresz­teződés igen veszélyes. Ami egyébként igaz is. Sokat kellett várnod?

• Egyáltalán nem telt unalmasan az idő. Gyere csak ide, és ülj le mellém! Furcsa dolgot szeretnék mesélni neked. Bizto­san érdekelni fog.

• Kíváncsivá teszel, Marlies. Roppant komoly arcot vágsz.

• Képzeld csak, ma Haller kisasszony komornáját, Maryt is megismertem!

• Mary kisasszonyt? Ugyan hol?

• Ugyanabban a cukrászdában volt, ahol rátok vártam.

Werner csodálkozva ingatta a fejét.

• Hogyan kerülhetett pont abba a távoli kis cukrászdába?

• Egy bizonyos Wilhelm úrral randevúzott, s én akarva-akaratlan fültanúja lettem a beszélgetésüknek. Ám minél tovább morfondírozom rajta, annál inkább érzem, hogy a sors rendezte így.

• De Marlies, ne légy már ilyen titokzatos! Ki vele, mit fedeztél fel?

A lány mély lélegzetet vett.

• Ennek a Wilhelm úrnak, amikor Mary éppen nem őt bá­multa, rendkívül félelmetes az ábrázata. Akár egy bűnöző­nek!

- Mondj el mindent, amit megtudtál, Marlies! - nógatta. Werner. - Hogyan ismerkedett meg azzal a férfival Mary kis­asszony?

• Már Hamburgból ismerik egymást, ahol a férfi valószínű­leg abban a szállodában dolgozott, ahol Hallerék megszálltak.

A lány ezután részletesen előadta, mit hallott. Majd újfent hangsúlyozta, milyen sötét ábrázatú Mary kedvese. Miután húga befejezte mondandóját, Werner egy darabig töprengve ma­ga elé meredt, majd így szólt:

• Nem ártana kissé a körmére nézni ennek a Wilhelm úrnak! Kérlek, mondd el, hogy néz ki!

Marlies semmit sem felejtett ki, ám mindenekelőtt a férfi jobb szeme fölött lévő sebhelyet említette.

Werner minden szavát megjegyezte.

- Meglehet, hogy roppant fontos felfedezést tettél, Mar­lies - mondta aztán idegesen. - Különös véletlen, hogy fülta­núja lettél ennek a beszélgetésnek. Köszönöm, hogy mindezt elmesélted. Most legalább résen leszünk.

• Tehát te is arra gyanakszol, hogy ennek a Wilhelmnek kö­ze lehet a Daisy kisasszonyt ért támadáshoz?

• Semmiképp sem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget. Mivel a bűnözőket nem csípték el, mindig aggasztott, hogy újabb rajta­ütésre készülhetnek. De neked csak ne fájjon feleslegesen emiatt a fejed! Én majd vigyázok Daisy kisasszonyra és az ékszereire:

• Ígérd meg, hogy óvatos leszel!

• Megígérem. Ha ismerjük a ránk leselkedő veszélyt, lépéselőnyben vagyunk.

Ezen az estén Werner sokáig ébren maradt. A szobában üldögélt, és azon törte a fejét, miként védelmezhetné meg Daisy kisasszonyt. Képtelen volt nyugovóra térni. Egyre csak az járt a fejében, hogy újabb veszély fenyegeti szíve hölgyét. Csak akkor tudott lefeküdni, amikor már eltervezte, miként készüljön fel a bűnözők esetleges újabb támadására.

Másnap reggel a megbeszéltnél valamivel korábban ért Mr. Haller lakosztálya elé. Mary közölte vele, hogy a lady még nem készült el az öltözködéssel. Werner ezért először Haller úrhoz ment, aki már várta.

• Tegnap este kicsit kirúgtunk a hámból, kedves Strasserem.

A lányom ma valószínűleg csak később tart igényt a szolgá­lataira. Egy régi barátommal, Mr. Steinberggel találkoztunk, aki szintén német származású amerikai, akárcsak én. A fia is velünk tartott, aki a lányom régi tisztelője. Daisy már legalább hatszor kikosarazta, ennek ellenére fölöttébb jó barátság ala­kult ki közöttük. Én még mindigi reménykedem abban, hogy talán mégiscsak ő lesz a vejem. Daisynek előbb persze fel kell hagynia a német lányokra jellemző álmodozásával és azzal, hogy a fehér lovon érkező hercegre várjon. Ralph Steinberg később Velencében csatlakozik hozzánk, hogy velünk töltsön egy kis időt. Na, majd meglátjuk. Alig várom, hogy mellénk szegődjön. Mivel a vendégeim túlnyomórészt idősebbek, attól tartok, Daisy unalmasnak találja majd az utat. Tegnap este egyébképt remekül szórakoztunk. Segítene feldol­gozni a postámat?

Werner szíve sajogni kezdett, amikor meghallotta, hogy Ralph Steinberg Daisy udvariója, és a lány édesapja szívesen venné, ha összeházasodnának.

Kínzó féltékenységet táplált az ismeretlen Ralph iránt. Természetesen ezt az érzést lelke legmélyére száműzte.

Látszólagos nyugalommal meghajolt az idős férfi előtt, majd némi habozás után, komolyan így szólt:

- Mr. Haller, kérem, ne higgye, hogy alantas kíváncsiság in­dít erre a kérdésre, csak szeretném tudni, kellő biztonságban vannak-e az ékszerei itt a szállodában.

Az idős úr kutató pillantást vetett rá.

• Nagyon jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam, nem intéz­ne hozzám ilyen kérdést alaptalanul. Ön előtt különben sem titok, hol tartom az ékszereket, hiszen tökéletesen megbízom önben.

Közelebb lépett Wernerhez, és halkan így folytatta:

• Látja azt a nagy bőröndöt ott a falnál? Van benne egy be­törésbiztos páncélkazetta, ezenkívül egy elmés berendezéssel a padlóhoz erősítettük. Ráadásul biztonsági zárral is fel van szerelve. Emberi számítások szerint tehát az ékszereket megfele­lően őrizzük. Egyébként mi indította erre a kérdésre?

• Egyelőre csupán egy merész feltételezés, Mr. Haller, amelynek még nem szeretnék hangot adni. Úgy gondolom, rendkívül fontos lenne önnek, ha kézre kerülnének a bűnözők, akik talán még nem adták fel a tervüket. Gyanakszom valaki­re. Rendkívül boldog lennék, ha sikerülne lelepleznem a go­nosztevőket.

Haller komolyan pillantott rá, majd kezet nyújtott neki.

- Már azért is hálás vagyok, hogy ezt kívánja. Nem túl kellemes érzés, hogy még mindig szabadlábon vannak, és talán továbbra is a lányom ékszereire fenik a fogukat. Tehát, ké­rem, mondja meg, mitévő legyek!

• Meglehet, különösnek tartja majd a szavaimat, de ké­rem, ne utasítson vissza! Kérje meg a nagyságos kisasszonyt, hogy említse meg a komornájának, hogy, mondjuk, holnapután elutaznak.

• Rendben, meglesz. Ez minden?

Werner elmosolyodott.

• Most jut eszembe, hogy Kruse kisasszony holnapután úgyis el akar utazni Hannoverbe. Ezt Mary kisasszonynak is tudnia kell. Kérem, közölje vele, hogy ön és a leánya a kora reggeli vonattal elkísérik a társalkodónőt, és csak késő este tér­nek vissza.

• Ez is meglesz. Egyéb kívánság?

• Igen. Haller kisasszony távollétében bízza az ékszereit a komornájára!

Mr. Haller átható tekintettel méregette Wernert.

• Bocsásson meg, Strasser úr, ám ez ütközik az elveim­mel. Sosem bíznék a szolgáimra ekkora értéket.

- Ezt nagyon helyesen teszi, Mr. Haller. Valójában nem is bízza rá az ékszereket Mary kisasszonyra. Csupán azt a hitet kelti benne, mintha az ékszeres ládikát mutatná meg neki, ám mindössze egy értéktelen holmikkal teli bőröndöt lát majd. Előfordulhat ugyanis, hogy az állítólagos ékszeres ládika ismét a rablók martalékává válik.

Haller aggódva nézett Wernerre.

• Ez úgy hangzik, mintha már egészen biztos lenne abban, hogy megismétlődik a rablás.

• Legalábbis minden eshetőségre fel kell készülnünk. Ha holnapután kora reggel elindul a leányával Hannoverbe, Mary kisasszony jelenlétében zárjon el valamilyen ládikát a sza­lonban lévő szekrénybe. Azután mondja azt, hogy ott találha­tóak a leánya ékszerei. Bízza Mary kisasszonyra a szekrény kul­csát, és parancsolja meg, hogy a távollétükben ne hagyja el hosszabb időre a szalont, illetve semmiképp, se távozzon a szállodából!

• Van még valami?

• Lenne még egy kérésem. Engedje meg, hogy mihelyst elhagyják a hotelt, bezárkózzam az ön szobájába, amely közvet­lenül a szalon mellett található. Ám erről ne tegyen említést sen­kinek! Igyekszem minél korábban ide jönni, hogy észrevétle­nül elrejtőzhessem, ön pedig lesz szíves a leányával, Kruse kisasszonnyal és a komornyikkal a pályaudvarra hajtatni. Min­denkinek azt kell hinnie, hogy elkísérik Kruse kisasszonyt Hannoverbe. Az lesz a legjobb, ha tényleg felülnek a vonatra, majd a következő állomáson leszállnak. Ne térjenek vissza addig a hotelbe, amíg nem hívom önöket! Majd megállapodunk, hol várnak a jelentkezésemre. Sajnos nem tudom előre megmondani, meddig kell várakozniuk. Amennyiben nem je­lenthetem, hogy a bűnözők vagy legalábbis valamelyikük kézre került, akkor... akkor tévedtem, Most azonban az a fő, hogy Mary kisasszony mielőbb megtudja, hogy Ön holnapután elutazik, és a távollétében rábízza az ékszereit.

Haller figyelmesen hallgatta a fiatalembert, majd megfontoltan így szólt:

• Mindezzel azt akarja mondani, hogy nem bízik a lányom komornájában?

Werner megrázta a fejét.

• Nem, Mr. Haller. Sejtésem szerint Mary kisasszony egy­szer meggondolatlanul fecseghetett az ékszerekről. Teljes jóhiszeműséggel tette, anélkül, hogy bármi rosszat forralt volna.

• Látom, elég határozott a gyanúja. Az lesz a legjobb, ha szabad kezet adok önnek, és minden úgy történik, ahogyan óhajtja. - Ám nem lenne jobb a saját biztonsága érdekében, ha értesítenénk a rendőrséget, hogy támogassák a tervét?

• Amennyiben segítségre szorulok, hívom őket.

• Nem veszélyes ez az akció önre nézve?

• Ha az ember felkészül a veszélyre, nincs mitől tartania.

• Rettenetesen fájlalnám, ha valami baja esne, kedves Strasser. Kérem, legyen óvatos!

• Teljesen nyugodt lehet, Mr. Haller! Minden óvintézkedést megteszek. Igen nagy örömömre szolgálna, ha levehetném, válláról ezt a terhet.

• Hiszen már így is oly sokat tett értünk! Amint elkészült a leányom, őt is beavatom a dologba. Vagy talán még jobb lenne, ha ezt önre bíznám.

Daisy érkezéséig belemerültek a munkába valamivel később, miután a leány üdvözölte Wernert és édesapját, Mr. Haller így szólt:

• Strasser úrnak mondanivalója van a számodra Daisy. Kérlek, jól figyelj!

A lány kérdőn pillantott Wenerre.

• Milyen komolyak vagytok! Igen, Strasser úr, hallgatom.

Werner előadta a tervét. Daisy élénk tekintettel figyelte majd amikor a férfi elhallgatott, izgatottan így szólt:

• Nem akarok beeleavatkozni a dolgába Strasster úr, de úgy tűnik, mintha a komornám vamilyen butaságot követett volna el eben az ékszerügyben, s talán egy újabbat szándékozik elkövetni. Nem hinném, hogy akarattal tett volna bármi rosszat, hiszen mindig odaadó, hűséges szolgalóm volt. Ha elkapná a gonosztevőket, Strasser úr, - amit szívből kívánok, hisz ön nem­csak bátor és elszánt, hanem okos is, szóval, ha elkapná őket, végtelenül boldog lennék. A támadás óta mindig az az érzésem, mintha még nem zárult volna le ez az ügy. Ha megszabadítana ettől a rémes gondolattól. Ó, majdnem elfelejtettem, hogy nem szabad hálálkodnom!

Werner tekintete meghatotta a lányt.

• Minden tőlem telhetőt megteszek, Haller kisasszony. Ám nem biztos, hogy sikerrel járok.

• Én pedig megígérem, hogy mindenben eleget teszek a kívánságainak.

Átmentek a szalonba és Werner rámutatott a Haller úr szobaajtajával szemközt álló szekrényre.

• Haller kisasszony kérem ebhe a szekrénybe tegye az állítólagos ékszeres ládikát - mondta halkan.

A lány bólintott. Werner még megkérte, nyomban közölje a komornájával, hogy holnapután elutaznak.

Daisy csengetett a komornáért, majd a következőképpen rendelkezett:

- Kérem nézzen utána, hogy a szürke utazókosztümöm rendben van-e. Holnapután apámmal és Kruse kisasszonnyal Hannoverbe megyünk. Ön nem tart velünk. Mivel apám szolgálója elkísér bennünket, ön az egyetlen, akire rá merjem bízni az ékszereimet. Csak késő este érünk haza.

Mary meghajtotta magát Nem is sejtette hogy Daisy félrevezeti.

Magukra maradva, a lány megkérdezte Wernert:

- Elégedett velem?

• Remek alakítás volt Haller kisasszony.

V.

Werner a volánnál ült. A mellette utazó Daisy mélyeket szip­pantott a friss levegőből.

• Ma különösen jólesik az utazás, tegnap ugyanis igen ké­sőn kerültem ágyba.

A férfi lopva rápillantott, miközben válaszolt.

• Az édesapja mesélte, hogy remekül szórakoztak.

• Ó, igen, vidám este volt. Ralph Steinberg kitűnő társaság.

• És az édesapja szerint az ön hűséges hódolója.

Daisy felkapta a fejét. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi homloka fájdalmasan megrándul, szeme sötéten meg­villan. Mindez örömmel töltötte el. Igen, örvendezett a szíve, mert sejtette, hogy Werner féltékeny Ralph Steinbergre. A féltékenység ugyanis olyan érzéssel jár együtt, melynek meglétével eddig még gondolatban sem mert eljátszani. Azt azon­ban semmiképp sem akarta, hogy Werner szenvedjen. Így hát felsóhajtott, majd mókás arccal megjegyezte:

• Ez a kedves Ralph a fejébe vette, hogy belém habarodott, és mindenáron feleségül akar venni. Azt azonban bizton állí­tom, hogy nem töröm össze a szívét, ha majd kikosarazom. Ar­ra pedig akár mérget vennék, hogy mi ketten örökre jó bará­tok maradunk.

• Ilyen biztos a dolgában? - kérdezte Werner félvállról.

Daisy azonban kihallotta szavaiból a mélységes komolysá­got. S bár a szívében nyugtalanság támadt, határozottan rá­vágta:

• Holtbiztos!

• Néha megesik, hogy az ember efféle dolgokban megvál­toztatja a véleményét, Haller kisasszony - folytatta Werner az önkínzást.

- De nem én! - csattant fel Daisy eltökélten.

• Werner elhessegette magától a gondolatot, hogy a lány egy nap másvalakihez megy majd feleségül. Bizonyára nem talál­kozott még azzal a férfival, aki meghódította volna a szívét. Wernernek be kellett érnie ennyivel.

Daisy mesélt egyet s mást Ralph Steinbergről. A hallottak alapján a fiatalember olyan rokonszenvesnek tűnt, hogy Wer­ner egy időre sutba dobta féltékenységét.

Ugyan miért búslakodna? Végtére is ezen a verőfényes na­pon együtt kocsikázhat Daisyvél. Olykor a lány bájos arcán le­geltetheti a szemét, megmerílkezhet meleg hangjában és a körülötte lengő finom illatban. A sors igencsak kegyes hozzá!

Természetesen a tervéről sem feledkezett meg. Azon tűnő­dött, hogyan teszi majd ártalmatlanná a bűnözőket. Ha az a bi­zonyos Wilhelm úr a bandához tartozik, akkor szépen besétál majd a jól kieszelt csapdába.

Ezalatt Mary kapott az alkalmon, és jelzett az ő Wilhelmjének. Haller úr ugyanis elhagyta a szállodát, hogy Steinberg barátjával találkozzék, még a szolgálója is elment. Mary tehát nyomban kihasználta a remek lehetőséget, hogy zavartalanul enyeleghessen Wilhelmmel.

Kis idő elteltével a férfi megjelent a hátsó lépcsőn. A komorna már várta a szalon ajtajában, menten berántotta, majd siet­ve becsapta az ajtót.

• Gyere, én kedves Wilhelm, most mi egyedül lehet, az uraság szalonjában.

Wilhelm forró öleléssel vonta magához, ami azonban nem hátráltatta abban, hogy alaposan körülkémleljen a szobában. Miután szenvedélyesen összecsókolta Maryt, félsóhajtva így szólt:

• Milyen finom szalon! Látni, hogy az uraságoknak van mit a tejbe aprítaniuk.

• Ó igen, Mr. Haller nagyon gazdag lenni.

Wilhelm szeme egyre csak a szobát fürkészte.

- Meddig lehetünk ma kettecskén, kincsem?

• Ma csak kicsi idő. Mr. Haller menni egyik barátjához, a szolgáló is hamarosan jönni. Én csak hív téged, hogy megmondani, holnapután egész nap a miénk. Uraságék Kruse kisasszonnyal Hannoverbe utazni, egy teljes nap, szolga is menni. Én meg itthon marad.

- De hisz ez pompás, drágaságom! És te miért nem tartasz velük? Mary roppant jelentőségteljes, büszke képet vágott. Hogy Wilhelm előtt felvághasson, kikotyogta, amit titokban kellett volna tartania. Nem is sejtette, hogy ezúttal abban a reményben bízták rá a titkot, hogy kifecsegje. Wilhelm füléhez hajolva suttogta:

• Őrizni kell enyém lady ékszer. Ezért nem mehet én veled, kedves Wilhelm. De te szabad hozzám jönni. Majd üldögél szalon, szeretget egymás és kibeszél, ami szívünkben lenni.

Wilhelm olyan viharos szenvedéllyel rántotta magához, és csókolgatta, hogy Mary teljesen kifulladt. Nem csoda, hogy a férfi szemének különös csillogása elkerülte a figyelmét. A csúnyácska teremtést elbűvölte a tudat, hogy végre szeretik. Nem is sejtette, hogy Wilhelm csak eszközként használja célja eléréséhez, és egészen más dolgok járnak a fejében. Mary nem érezte, milyen otrombán becsapják. Amikor a férfi elengedte, nagy levegőt vett, halványkék szeme csillogott. Ebben a percben igenis megszépült. Így Wilhelmnek nem esett nehezére, hogy apró csókokkal ajándékozza meg.

- Most kell neked menni, én drága, Wilhelm... hogy is mondják? Nem lenni meglepődés. Gyorsan, igyekezés! Holnapután mi találkozni! Ó, milyen szép nap is lenni az, enyém drága kincs!

• Igen, kedvesem, számolni fogom a perceket, másra sem tudok majd gondolni, csak arra, hogy végre édes kettesben lehetünk. Holnapután már kora reggel lesben állok, és várom, hogy jelezz a redőnnyel. Ne késlekedj! Mihelyt elmennek, én repülök hozzád. Utoljára mégegyszer magához szorította, mire Mary reszkető odaadással simult a karjába. Azután óvatosan kinyitotta az ajtót, és kiosont.

Észrevétlenül surrant ki, senki sem láthatta szemének dia­dalittas csillogását. Lement a hátsó lépcsőn a szálloda kony­hájába. Ott lopva intett a mosogatónál dolgozó fiúnak, aki hasonlóképp jelzett felé.

Ezt követően fürkésző pillantással felderítette a garázst. Az őr minden további nélkül átengedte, hisz tudta, hogy Wil­helm, a minap belépett autómosó fiú barátja. A rátermett autó­mosó április óta dolgozott náluk, mindenki megelégedésére.

Wilhelm hamarosan rábukkant a barátjára, majd kisvártat­va a fiú is megjelent a konyháról.

• Na, Wilhelm, lássuk, mire jutottál? - kérdezte, miközben kivörösödött kezét a kötényébe törölgette.

• Mit ordibálsz, te ütődött, tán azt akarod, hogy az őr meg­hallja?

• Épp most ment el. Na mondd már, hogyan tovább!

• Ezúttal biztosra megyünk. Most nem baltázzuk el, erre mérget vehettek.

• Legfőbb ideje, hogy kikerüljünk a pácból.

Miután Wilhelm suttogva ecsetelte a helyzetet, Gustav, a konyhás fiú így szólt:

• Ez a beszéd, fiúk. Úgy megy majd minden, mint a karikacsapás: Bevallom, torkig vagyok már azzal, hogy reggeltől estig hol meleg, hol meg hideg vízben pancsikoljak.

• Mit gondolsz, talán nagyobb élvezet a mocskos autókat fényezni, hogy azután a gazdagok parádézzanak benne? - há­borgott Max.

• Hagyjátok abba! Nemsokára a saját kocsitokban feszíthet­tek. A szobainas szerepe sem álmaim netovábbja, mégis vé­gig kell csinálnia valakinek, ha nagy fogásra vágyunk. Ha megkaparintjuk az ékszert, nem lesz több gondunk. Ezúttal össze fog jönni, ilyen alkalom egyszer adódik az életben.

Max gúnyosan felkacagott.

• Néhány csókkal több vagy kevesebb, rajtad nem múlik, ugye, Wilhelm?

Remélem, nem nehezíti meg a dolgom Mary, nem szeret­ném hidegre tenni.

• Ez a te dolgod, Wilhelm. Te tudod, hogy vergődsz vele zöld ágra. Az ékszert mindenképp meg kell kaparintanunk, bárhogy is lesz. Nincs helye puhányságnak, érted?

• Nyugi, nyugi, én aztán nem puskázom el a dolgot úgy, mint ti.

- Ez talán letolás akar lenni? Tehetünk mi arról, hogy az ék­szer nem a bőröndben volt? A felderítés a te asztalod.

• Elég a fecsegésből! Nem volt szerencsénk és kész! Ezút­tal biztosra megyünk, és az idő is nekünk dolgozik. Nincs más dolgotok, mint hogy a hátsó lépcsőt szemmel tartsátok, hogy nyugodtan közlekedhessek. Franznak majd jelzek, mikor álljon elő az autóval. Ha meggyőződtetek arról, hogy min­den rendben van, olajra léptek, és táviratoztok Karinak Ham­burgba. Másnap a megbeszélt helyen találkozunk és megosztozunk.

Egy ideig még izgatottan suttogtak, amikor hirtelen fel­bukkant az őr, hogy felnyissa a garázsajtót egy kocsi előtt.

Werner hajtott be Haller autóján. Nyomban szemet szúrt ne­ki a három, ártatlan képet vágó gonosztevő.

Werner ismerte az autómosót, Gustav kötényéről pedig látszott, hogy szintén a szálloda alkalmazottja. Wilhelmet azon­ban nem ismerte. Mialatt kiszállt az autóból, éles pillantással tetőtől talpig végigmérte.

A férfi a kalapját kezében szorongatva haladt el Werner mellett. A fiatalember szeme megakadt Wilhelm arcán. Jobb szemöldöke fölött egyértelműen kirajzolódott egy sebhely, mely most az izgalomtól még inkább kivörösödött. Miközben látszólag a kocsi körül tett-vett, Werner megállapította, hogy erre az alakra tökéletesen illik a személyleírás, amelyet Mary udvarlójáról adott Marlies. Még az öltöny is megegyezett, ám a legszembeötlőbb ismertetőjegy természetesen a sebhely volt.

Werner gyanúja tehát tökéletesen megalapozott volt, sőt az autómosóra és a konyhás fiúra is ráterelődött.

Látszólag figyelemre sem méltatta a három alakot. Feszte­lenül odaszólt az autómosónak, hogy délután még szüksége lesz a kocsira, majd faképnél hagyta őket.

A három bajkeverő csaknem felnyársalta a tekintetével. Hisz Werner volt az, aki ellopta előlük az ékszeres ládikát rejtő autót. Erről ugyanis időközben tudomást szereztek. Ha ő nincs, már rég milliomosok lennének.

Mivel bejött az őr, némán útjukra indultak.

Werner sejtette, hogy holnapután meggyűlik a baja Wilhelmmel és két cimborájával. Számításai szerint lennie kellett még egy cinkosuknak. Attól tartva, hogy a három fickó figye­li, visszament a szálloda bejáratához, majd belépett az előcsar­nokba. Nem Hallerhez igyekezett, hanem a hátsó lépcsőhöz, ahol a konyha bejáratánál, az üvegajtón át jól kivehette a bent ügyködő embereket. Némi kémlelés után azt a fiút is megpillantotta, akit imént a garázsban látott.

Egy darabig várt, amíg a helyiség felvigyázója észreveszi, majd odaintette magához. A férfi kiment, mivel ismerte Mr. Haller sofőrjét. Werner tüstént a lényegre tért:

• Meg tudná mondani annak a magas, izmos férfinak a ne­vét, aki ott hátul, az utolsó ablaknál dolgozik?

A felvigyázó az üvegajtóhoz lépve benézett. Majd vissza­ment Wernerhez, aki inkább a háttérben maradt.

• Krausénak hívják. Mindössze április óta van nálunk, magam vettem fel. Van valami gond vele?

Werner megvonta a vállát.

• Csak szemet szúrt, hogy a garázsban lófrál, ahol semmi dolga.

A felvigyázó mosolyogva legyintett.

• Emiatt ne fájjon a feje! Tudja, az autómosó jó barátja.

Együtt jöttek Berlinbe munkát keresni. Néha dumcsiznak egy kicsit, de máskülönben mindkettő megbízható, rendes fickó, értik a dolgukat.

• Akkor minden rendben. Tudja, nem lenne ínyemre, ha idegenek settenkednének Mr. Haller autója körül. De ez esetben nincs mitől tartani. Kérem, ne is említse Krausénak, nem szeretném megsérteni.

• Nem, dehogy, hallgatok, mint a sír - biztosította a felvi­gyázó.

Werner szántszándékkal alakított ki jó kapcsolatot a szállo­da néhány munkatársával, ami most kapóra jött. Az autómo­só fiú nevét már korábban kipuhatolta.

Ekkor Hallerhez ment, hogy elkéredzkedjen néhány órára. A férfi fürkészve méregette Wernert, majd kérdezés nélkül elengedte.

Werner ugyanarra a rendőrőrsre hajtott, ahová a rajtaütést követően a sofőrt szállította. Fontos ügyben jelentkezett be az ügyeletes tiszthez, aki tüstént fogádta.

• Bizonyára afelől érdeklődik, Strasser úr, hogy megtalál­ták-e már az autóját. Sajnos nem. Sőt a tettesek is szőrén-szárán eltűntek.

• Tulajdonképpen más okból jöttem önhöz. A segítségét kérem.

• Milyen ügyben?

• Több mint valószínű, hogy a Haller kisasszony autóját megtámadó bűnözők nyomára bukkantam.

A rendőrtiszt megütközve bámult Wernerre.

• Kifejtené ezt részletesebben?

• Kérem, egyelőre tekintsen el ettől. Előfordulhat, hogy tévedek. Bár ezt erősen kétlem. Szinte biztosra veszem, hogy újabb rablótámadást készítenek elő Haller kisasszony éksze­reinek megszerzésére.

• Épp ezért lenne rettentő fontos, sőt mondhatnám a köte­lessége, hogy jelentse, amit tud. Különben a rendőrség nem avatkozhat be.

• Én azonban jobbnak látom, ha magam veszem kézbe az ügyet. Csak azért van szükségem a segítségükre, mert bármi előfordulhat. Attól tartok, hogy egymagam csak egyetlen bű­nözőt tudnék elcsípni. Ám az önök segítségével akár mind a négyet kézre keríthetjük.

• Hát nem hárman vannak?

• Ha a gyanúm nem csal, négyen.

• Úgy tűnik, igen biztos a dolgában.

• Tévedhetek is. Mindenesetre arra kérem, tudassa velem, miként kaphatok segítséget a bűnügyi osztálytól.

A tiszt rövid fejtörés után így szólt:

• A magam részéről annyit tehetek, hogy idehívom az egyik illetékes nyomozót. Eltart egy darabig, amíg ideér.

• Nem tesz semmit, szívesen megvárom.

A tiszt felhívta az érintett őrsöt. Úgy félóra múlva megérkezett a nyomozó, akivel megbeszélték a részleteket. A tiszt néhány munkatársával a szálloda kijáratainál őrködik majd feltűnés nélkül, és szemmel tartják Haller úr dolgozószobájá­nak ablakait. Werner onnan ad majd jelet. Amint felmutat egy fehér papírlapot, a nyomozó nyomban letartóztatja a konyhás Krausét és az autómosó Nesslert. Miután őrizetbe vették őket, a tiszt az első emeleten a Mr. Haller szalonjába vezető négyes számú ajtóhoz indul. Nem csaphat zajt, és ha lehetséges, né­hány társát is magával viszi. Werner csenget majd, vagy egy előre megbeszélt kiáltást hallat, mire a nyomozó szükség ese­tén akár erőszakkal behatol a szobába.

• Remélem, hogy mindezek után átadhatom önnek a főkolompost.

- Hát semmiképp sem árul el többet?

• Nem, uraim! Meglehet, hogy mindén meggyőződésem el­lenére a gyanúm tévesnek bizonyul, és alaposan felsülök. A jó ügy érdekében azonban vállalnom kell ezt a kockázatot. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy Haller úr és a leánya visszanyerje a nyugalmát és biztonságérzetét. Ha elcsípjük a bűnözőket, a letartóztatásuk az önök érdeme lesz. Egyedül Mr. Hallernak és a lányának kell tudnia arról, hogy az én közreműködésemmel fogták el őket. Feltéve persze, hogy minden menetrendszerűen alakul.

Werner ezzel elbúcsúzott a tisztektől, és visszatért a szállodába. Mr. Hallernak és a lányának egy szót sem ejtett arról, mire készül. Még Marliest sem avatta be a tervébe. Nem akarta, hogy belekeveredjen ebbe az ügybe. Így hát arról is mélyen hallgatott, hogy ő volt a fültanúja a komorna és Wilhelm párbeszédének.

Az indulás reggelén Daisy megtöltött egy kis bőröndöt könyvekkel és kartonpapírral, majd lezárta a koffert. Azután behívatta a komornáját, és átment vele a szalonba. Itt titokzatos arckifejezéssel Mary szeme láttára berakta a ládikát a Werner által kijelölt szekrénybe.

Ide zárom be az ékszereimet, Mary. Így ni! Tessék, vegye magához a kulcsot, és jól őrizze meg! Lehetőleg minél többet tartózkodjék ebben a szalonban! Csak késő este érkezünk a legutolsó vonattal. Kérem, maradjon fenn, amíg megérkezünk! Semmi esetre se hagyja el a szállodát! Megértette? Mary megígérte, hogy ki sem lép a szobából, a szekrény kulcsát pedig felkötötte a nyakába, és a ruhakivágásába rejtette. Werner már hajnalok hajnalán belopózott Mr. Hallernak a szalon melletti dolgozószobájába. Ezt eltitkolták Mary előtt, s azt mondták neki, hogy Strasser úr mára szabadságot vett ki. Miután Mr. Haller halkan elköszönt Wernertől, kiment a szalonba, és úgy tett, mintha kívülről bezárná dolgozószobája ajtaját. Valójában a fiatalember ugyanebben a pillanatban belülről ráfordította a kulcsot. A két másik ajtót, amelyek szintén ebbe a szobába nyíltak, Werner már korábban bezárta, ne­hogy meglepje valaki

Mary a szalonban állt, és mit sem sejtve látta, hogy az ura­ság gondosan bezárja az ajtót.

Mr. Haller ezt követően Daisyvel és Kruse kisasszonnyal le­ment az előcsarnokba. Már várta őket a komornyik, aki nyom­ban odasietett, hogy besegítse gazdáit a várakozó taxiba. Ő ma­ga egy másik autóba szállt be, és elindultak a pályaudvarra.

Wilhelm a szemben lévő lépcsőházból figyelte indulásukat. Elégedetten nézett a kocsik után, csak az szúrt szemet neki, hogy nem Strasser viszi ki Halleréket a vonathoz. Valahogy nyugtalanította ez a férfi. Remélhetőleg nem maradt a szállo­dában, hogy megzavarja a légyottját Maryvel.

Ezalatt Mr. Haller és a hölgyek a pályaudvar felé tartottak, ahol a tervek szerint mindannyian vonatra szálltak. Indulás után Haller tudatta a komornyikjával, hogy egyedül kell elkísérnie Kruse kisasszonyt Hannoverbe. Ő és a leánya már a legköze­lebbi állomáson leszállnak.

A komornyik elég régóta állt már ura szolgálatában ahhoz, hogy ne csodálkozzék hirtelen döntésein. Meghajolt, és át­ment a szomszédos fülkébe.

Daisy elérzékenyülve vett búcsút idős nevelőnőjétől. A lány szeme megtelt könnyel. Mr. Haller is meghatódva búcsú­zott a már csaknem családtagnak számító kisasszonytól, s kölcsönösen megígérték, hogy gyakran írnak majd egymásnak.

• Ha újra Németországba jövök, legelső utam természete­sen Hannoverbe vezet majd, kedvesem. Vigyázz magadra, rendezkedj be minél kényelmesebben, és ne felejts el túl ha­mar! - szipogta Daisy remegő hangon.

Kruse kisasszony még egyszer átölelte a lányt.

- Isten óvjon, Daisy! Maradj továbbra is ilyen szeretetre méltó, melegszívű gyermek! Szerencse és boldogság övezze utadat! Megkérlek, add át Strasser úrnak szívélyes üdvözletem. Sajnálom, hogy nem jött ki velünk.

Amikor a vonat megállt a legközelebbi állomáson, Daisy és Kruse kisasszony még egyszer megcsókolták egymást. Haller úr megszorította a kisasszony kezét, majd apa és leánya gyor­san leszállt.

Kocsival abba a szállodába hajtottak, ahol Mr. Steinberg és Ralph nevű fia megszállt. Mindketten boldogan fogadták a ven­dégeket.

• Nem számítottunk ilyen korai kedves látogatókra - ujjon­gott Ralph Steinberg. Az élénk arcú és mosolygós szemű, megnyerő külsejű fiatalember harminc körül járhatott.

• Ne fáradj! Igazán kimerítő lehet üres gyomorral bókolni. Ha jól sejtem, még nem reggeliztetek - szerelte le Daisy.

Ralph nevetve bólintott.

• Vág az agyad, akár a borotva, Daisy! Még tényleg nem ettünk. Épp most akartunk hozzálátni.

• Szívesen elfogadnánk a meghívástokat, mert ma még nem sok időnk volt az evésre.

• Boldoggá tesz, hogy velünk reggeliztek. De mondjátok csak, miért keltétek fel ilyen korán? - szólt közbe Ralph édes­apja.

• Kruse kisasszonyt kellett kikísérnünk a vonathoz. Ma utazott a testvéréhez Hannoverbe.

Ralph fürkészve méregette Daisyt.

• Ó, szóval emiatt könnyes a szemed? Már azt reméltem, a személyem hatott meg ennyire.

• Kedves Ralphom, a te korodban már nem illik effajta ostoba gondolatokat dédelgetni - nyelvelt Daisy.

• Ígérem, többé nem fordul elő. Akkor indulás, menjünk reggelizni!

• Sajnos egy ideig a szállodában kell maradnunk, mert fontos hírt várunk.

• Fontos hírt? — kérdezte Ralph, s a két Steinberg kutató pil­lantással méregette apát és leányát.

• Nem mehetünk el innen, még a szállodánkba sem térhetünk vissza. Egyelőre ne kérdezősködjetek, mert úgysem vá­laszolhatunk. Annyit azért elmondok, hogy Strasser úr, akiről már meséltünk nektek, azt reméli, hogy ma nyakon csípi az ék­szertolvajokat. Csak útban lennénk - magyarázta Haller.

Steinberg barátja kissé aggódva pillantott rá.

• Mondd csak, nem bízol még túlzottan ebben a Strasserben, Gerhard?

Daisy felfortyant.

• Tökéletesen megbízható fiatalember. Ha megismeritek, ti is így vélekedtek majd róla.

• Csatlakozom a lányomhoz. Fölösleges aggódnod. Ha Strasserben nem bízhatnék, akkor senkiben.

Daisy látszólag jól szórakozott, belül azonban kínzó nyug­talanság lett rajta úrrá. Rettenetesen aggódott amiatt, hogy Werner Strasser veszélybe kerülhet, ezért sóvárogva várta a te­lefonhívását.

Werner ezalatt a leshelyén ült, és várta, mi fog történni. Egyelő­re azzal múlatta az időt, hogy a függöny takarásában az ut­cát kémlelte. Ám semmi különöset nem tapasztalt. A rendőrök bizonyára elfoglalták már a helyüket. Mindenesetre olyan ügyesen elvegyültek a tömegben, hogy még Werner sem ismer­te fel őket.

A fiatalembernek két órát kellett várnia. Wilhelm nem kap­kodta el légyottját Maryvel. Most érkezett a szálloda elé. Fel­tekintett az ablakra, és észrevette a megbeszélt jelet. Átszaladt a kocsiúton, és bekanyarodott a sarkon, hogy a hátsó lépcsőn menjen fel az emeletre.

Werner, amíg csak lehetett, szemmel, tartotta Wilhelmet, aki egy pillanatra megállt egy parkoló autónál. Amint a férfi továbbhaladt, az autó is előregurult néhány métert. Werner ott már nem láthatta. Ha van valami kapcsolat az autó és a bű­nöző között, gondolta, akkor talán a negyedik bandatag vezeti, aki a tett elkövetése után meglép a zsákmánnyal és a rablóval. Werner legszívesebben intett volna az egyik nyomo­zónak, hogy ügyeljen a kocsira, de ezt most nem kockáztathat­ta meg. Minden idegszálát Wilhelmre összpontosította, aki hamarosan felbukkan odaát a szalonban, Marynél.

Werner óvatosan elfoglalta őrhelyét az ajtónál. Tegnap a kulcslyuk mellett fúrt egy kis lyukat, amelyen át szemmel tarthatta a szalon másik oldalán lévő szekrényt. Sajnos innen csupán egy parányi részét láthatta a szobának. Hallani azon­ban minden szót hallott.

Hirtelen kopogtatásra lett figyelmes, majd kinyílt az ajtó, és felcsendült Mary hangja.

• Ó, kedves Wilhelm, hol marad ilyen soká?

• Édesem, először biztos akartam lenni abban, hogy senki sem zavarhat meg minket. Egyre csak arra a Strasser úrra vártam. Hol a csudában lehet? Nem ő vitte ki a gazdáidat a pálya­udvarra. Taxival mentek.

• Igen, kedves Wilhelm. Strasser úr szabadság kivesz erre a nap, mivel lady és Mr. Haller ma elutazni. Csak holnap reg­gel jön hotelbe.

• Pompás! - szólt Wilhelm megkönnyebbülve!

Werner ezután halk motoszkálást hallott, majd ismét Mary hangját.

• Miért te bezár ajtó, kedves Wilhelm?

• Te édes, butuska gyermek! Csak nem akarod, hogy ránk nyissanak? Itt most senkinek semmi keresnivalója. Egyedül akarok lenni az én kincsemmel.

• Ó, kedves Wilhelm, milyen boldogság, hogy egész nap kettesben lenni veled.

Ismét szenvedélyes csók és ölelés következett, majd Wer­ner észrevette, hogy valaki lenyomja annak az ajtónak a kilin­csét, amely mögé elbújt.

• Ez be van zárva. Ugye ez vezet Haller szobájába? - hal­lotta Wilhelm hangját.

• Igen - felelte Mary -, ez Mr. Hallernek dolgozószoba.

Werner az ajtóba fúrt kis lyukon keresztül jól látta, amint a férfi a szalonon át a szemben lévő ajtóhoz megy. Csöndben az ablakhoz kúszott, és az előkészített fehér lapot az ablaküveg­re ragasztotta, hogy jelt adjon a nyomozónak. Majd sietve visszatért a leshelyére, ahol Wilhelm hangjára lett figyelmes,

• Ez pedig a ladyd hálószobája, ugye, Mary?

• Yes, drága Wilhelm.

• Ez is be van zárva?

• Nincs. Én még rendet kellek tenni itt, ma este jön lady.

• Aha! Na gyere, kincsem, ülj az ölembe! Beszélgessünk egy kicsit! Tehát ma te őrződ a ladyd ékszereit? Vagy csak fül­lentettél nekem?

• Ó, nem, Wilhelm, ez igaz! Én nagyon büszke enyém la­dy bizalom.

• Lehetsz is.

• Ott, abban a szekrény lenni enyém lady ékszer.

Wilhelm rekedt hangon felkacagott:

• Ne akard ezt elhitetni velem, édesem! Egy szavadat sem hiszem.

• Ó, pedig kell hinni! Én nem hazudni. Látni nyakam kö­rül ez a madzag? Ez a szekrény kulcsa, itt lenni jó hely. És én megígér enyém lady, nem hagy egyedül ékszer.

• Derék lány vagy, Mary! Elég a szóból, gyere, hadd csó­koljalak meg!

Wernernek kénytelen-kelletlen ismét hallania kellett, amint odaát a különös pár megcsókolja egymást, s Mary gyengéd sza­vakat rebeg. Ám ekkor a komorna egyszeriben hangosan fel­kiáltott.

• Jaj, ez fáj! Ne, kérlek, ne, kedves Wilhelm, ne... - A folytatást a fiatalember nem hallotta, mert a lány hangja eltor­zult.

• Túl szenvedélyes vagyok, kincsem. Gyere, adj egy csó­kot, és ne kiabálj! -hallotta Werner a furcsa szerető szavait.

• Azt ne! Mit akar te kulcs? Én, én...

Mary hangja hirtelen tompa nyögésbe fúlt. Werner éppen a lány segítségére akart sietni, amikor felhangzott Wilhelm iga­zi hangja:

• Hallgass! Egy szót se, ha kedves az életed! Ha nyugton maradsz, nem lesz bántódásod, de ha kiabálsz, elintézlek. Ak­kor aztán nem fogsz többé férfiakat csókolgatni. Így, most betömöm a szád. Ne nézz rám ilyen ijedten, te liba! Szépen összekötöm a kezed és a lábad. Ezzel csak neked teszek szí­vességet. Így nem hiszik majd, hogy a cinkosom voltál. Na, lá­tod, feküdj nyugodtan, drágám! Ide a kulcsot!

Werner ezekből a szavakból arra következtetett, hogy Mary egyelőre nincs életveszélyben.

Feszülten figyelte a szemben lévő szekrényt, amelyhez már oda is lépett Wilhelm, és egy szétszakított zsinórról levett egy kulcsot. Mary már nem nyögdécselt, valószínűleg elájult.

Wilhelm nesztelenül kinyitotta a szekrényt, és kivette a kis ládikót. Ebben a pillanatban Werner feltépte az ajtót, és kibiz­tosított pisztollyal megállt a küszöbön.

• Fel a kezekkel!

A tolvaj úgy rezzent össze, mintha villám csapott volna le mellette, majd megfordult.

• Maga? Már megint maga? - sziszegte gyűlölködve, és Wernemek akart rontani, ám az ráemelte a pisztolyt.

• Fel a kezekkel, vagy lövök!

Werner a nyugalom megtestesült szobraként állt a gazfickó előtt. A szemét mindvégig rajta tartotta.

Wilhelm leejtette a ládikát, és eltorzult arccal felemelte a ke­zét.

- Te aljas disznó! - morogta fogcsikorgatva. Azt hitte, hogy a lába előtt hever a milliókat érő ékszer. Megragadhat­ná és elmenekülhetne, ha ez a férfi nem szegezné rá a pisztolyt.

Werner olvasott a gondolataiban. Lassan a bejárati ajtó fe­lé hátrált, közben fegyverét a gonosztevőre tartotta, s egy pil­lanatra sem vette le róla a szemét.

Wilhelm merev tekintettel követte mozdulatait. Sejtette, hogy a sofőr a bejárati ajtóhoz akar menni, hogy segítséget hív­jon. Ám meglehet, hogy a küszöbön Gustavba és Maxba botlik. Akkor aztán nekiesnek ennek a fickónak, jól helyben hagyják, és elszelelnek az ékszerekkel. Persze az is lehet, hogy a cinkosai mit sem sejtve a lépcsőnél várakoznak. Mi len­ne, ha egyszerűen lerohanná ezt a Strassert, ha kinyílik az aj­tó, és megpróbálna meglépni az ékszerrel?

Wilhelm nem most kezdte a „szakmát”, és mindenre el­szánt bűnöző volt. Vonásai megfeszültek az összpontosítástól. Werner nagyon jól látta, hogy résen kell lennie, hiszen egyet­len rossz lépés az életébe kerülhet. Azt sem tudta pontosan, hogy ha kinyitja az ajtót, odakint a rendőröket vagy Wilhelm cinkosait találja-e. A folyosóról semmilyen zaj nem szűrő­dött be.

Így álltak egymással szemben, pattanásig feszült idegekkel. Werner végül elérte az ajtót, majd bal kezével hátranyúlva lenyomta a kilincset.

Összeszorított foggal, mindenre felkészülve kinyitotta, de közben nem fordult meg, és szemét továbbra is Wilhelmen tar­totta. Az arcáról úgyis leolvashatja, barát vagy ellenség áll-e odakint. Megkönnyebbülten látta, hogy a férfi arca megnyú­lik, majd lépések zaja ütötte meg a fülét.

• Állunk rendelkezésére, Strasser úr - hangzott fel a háta mögött.

Werner fellélegzett. Bár merész, vakmerő férfi volt, az utóbbi néhány perc még az ő idegeit is megviselte. De azért egykettőre túltette magát az izgalmakon.

• Kérem, vegyék őrizetbe ezt az embert. Bilincsre is szük­ség lesz. Rajtakaptam, amikor éppen ki akarta venni az ékszert ebből a szekrényből.

• A bilincset már előkészítettük. Lássuk csak, ez lenne a ne­gyedik mákvirág? Sima ügy, Strasser úr.

Ezzel az egyik nyomozó megbilincselte Wilhelmet, majd átadta a kollégájának, aki levezette a lépcsőn.

• Valóban mindegyiket elkapták? - kérdezte Werner izga­tottan.

• Igen, mindet. Az egyik a sofőrük volt, az utcasarkon ücsörgött egy autóban a zsákmányra várva. Szerencsétlensé­gére nyomban felfigyeltem rá, hiszen véletlenül jól ismerjük egymást. Néhány évet már vendégeskedett nálunk a fegyház­ban. Nyomban letartóztattam. A másik kettőt is igen megha­tó fogadtatásban részesítettük. Biztos örülnek majd, hogy ki­van a csapat. Az egész bandát lefüleltük, és ezt önnek kö­szönhetjük, Strasser úr.

Werner eltette a pisztolyát, majd az ájult Mary fölé hajolt.

• Kérem, segítsen magához, téríteni ezt a szegény, balga teremtést! Szerencse, hogy ez az alak nem ölte meg. Keserű lesz az ébredése.

Werner együtt érzőn elmesélte, mit hallott a másik szobá­ból.

• Árulja el, kérem, miként bukkant a gonosztevők nyomá­ra! - érdeklődött a nyomozó.

Werner semmi esetre sem akarta, hogy Marlies belekevered­jen ebbe a piszkos ügybe. Szerette volna húgát megkímélni a kihallgatásoktól, ezért nyugodtan így felelt:

• A komorna egyik légyottja során elkottyantott valamit a kedvesének. Véletlenül kihallgattam a beszélgetésüket. Azóta tudtam, hogy a banda megismétli az ékszerrablást.

A rendőr a padlón fekvő bőröndre mutatott.

• Ezúttal a rabló megkaparintotta az igazi ékszeres ládikát. El is lopta volna, ha ön nem lép közbe.

Werner elmosolyodott.

- Nem, ez a láda ezúttal sem az igazi. A rablók most is hoppon maradtak volna. Ez a könyvekkel teli bőrönd csak a sajt volt, amellyel csapdába csaltuk az egereket.

• A hétszentségét! Bárcsak láthattam volna a csirkefogók ábrázatát, amikor észreveszik, hogy másodjára is felsültek.

Közben megszabadították Maryt a pecektől, amelyet Wil­helm dugott a szájába, és hideg vízzel megmosták a halánté­kát. A lány lassan magához tért, majd zavaros tekintettel kö­rülnézett.

• Wilhelm? - hebegte a nyakát tapogatva, amelyet különös­kedvese alaposan megszorongatott.

• Nos, kisasszonykám, örüljön, hogy ép bőrrel megúszta! A maga Wilhelmje elvetemült gonosztevő, aki el akarta rabol­ni az úrnője ékszereit, s ezért gátlástalanul kihasználta magát. Valószínűleg hagyta volna, hogy megfulladjon, ha Strasser úr nem avatkozik közbe. Neki köszönheti, hogy ennyivel megúszta - vigasztalta a rendőr a lányt.

Mary szívszaggatóan felzokogott.

• Ó, az a rossz ember kiszakít nyakamból kulcs, és akar en­gem megfojt. Ó, milyen rossz ember!

Megmutatta a nyakán éktelenkedő foltokat, a fojtogatás nyomait. Werner sajnálkozva nézte.

• Szerencsére életben maradt, Mary kisasszony, de szolgál­jon örök tanulságul ez az eset. Ön is kínos helyzetbe kerülhe­tett volna, ha nem tudnám bizonyítani, hogy sejtelme sem volt a gazfickók gonosz tervéről. A jövőben legyen óvato­sabb, és tartsa meg az önre bízott titkokat!

A komorna kezébe temette az arcát.

• Annyira szégyellni magam, és annyira boldogtalan lenni!

• Most menjen a szobájába, Mary kisasszony! Itt már nincs szükség magára, elég, ha én maradok. Mr. Haller és az úrnő­je hamarosan megjönnek, akkor majd áthívom.

• Én elveszíteni jó állás, lady engem elűz. Ó, én boldogta­lan!

• Majd szólok néhány szót az érdekében. Legközelebb azért legyen sokkal elővigyázatosabb!

• Ön olyan jó hozzám, Mr. Strasser. Én csupa hála. Soha nem bíz többet ember, soha nem fecseg összevissza... - Mary szipogva kibotorkált a szobából.

Mialatt a rendőr a szalonban őrködött, Werner felhívta Mr. Hallert, aki a leányával és a két Steinberggel még a reggelinél ült.

Amikor Hallert a telefonhoz kérték, a férfi gyorsan felpat­tant.

• Halló, tessék?

• Itt Strasser. Mr. Haller?

• Mi történt? - kérdezte izgatottan az öregúr.

• Csak azt szeretném közölni, hogy minden rendben. Jó lenne, ha azonnal hazafáradnának, mert telefonon nem számol­hatok be a részletekről.

• Rögtön ott leszünk. - Azután a többiekhez fordulva így szólt: - Sajnos véget kell vetnünk ennek a kellemes reggelinek. Azonnal vissza kell térnünk a szállodába.

Daisy elkerekedett, ijedt szemmel tekintett rá.

• Mi történt, apám?

• Még magam sem tudom. Strasser csak annyit mondott, hogy minden rendben, és menjünk vissza.

Daisy fellélegzett. Werner Strasser személyesen telefonált, és azt üzente, hogy minden rendben - nagy kő esett le a szí­véről.

Apa és leánya búcsút vett Steinbergéktől, aztán taxival vissza­hajtottak a szállodába.

Amikor Werner megpillantotta Daisy kipirult arcát, igyeke­zett megnyugtatni.

• Kérem, egy percig se aggódjon, hiszen nincs rá oka, min­den remekül sikerült. Maga Brennert nyomozó is megerősít­heti a szavaimat.

• Hála Strasser úr ügyességének és határozott fellépésé­nek, az egész kompánia lakat alá került. Le a kalappal körül­tekintően előkészített akciója előtt. Mi, nyomozók is tanulha­tunk tőle.

• Mindössze egy szerencsés véletlen folytán bukkantam a bűnözők nyomára - szabadkozott Werner.

Haller mosolyogva megragadta a kezét.

• Már megint a régi nóta! Bármit is tegyen, az nem az ön érdeme, nehogy végig kelljen hallgatnia a hálálkodásunkat. Így hát fölösleges is hangoztatnom, hogy ezúttal is milyen jót tett velem és a leányommal: megszabadított bennünket a kínzó nyugtalanságtól és félelemtől.

Daisy szólni sem tudott. Csak megragadta Werner kezét, és görcsösen szorongatta. Ez a néma köszönet a férfi szívébe kergette a vért, s bőségesen megjutalmazta tettéért.

A nyomozó elbúcsúzott, indulnia kellett.

• Azonnal jelentést kell írnom és intézkednem kell. Az ilyen esetekben mindig rengeteg a papírmunka. Hamarosan el­jövök, hogy tájékoztassam önöket a fejleményekről.

Miután a nyomozó elment, Haller Wernerhez fordult:

• Most pedig töviről hegyire elmeséli, mi is történt valójá­ban!

Werner egyszerűen és tárgyilagosan beszámolt a történtekről. Apa és lánya feszült figyelemmel hallgatta. Daisy ha­talmas, csillogó szemét a férfira függesztette, akinek ettől fel­gyorsult a szívverése.

Amikor a fiatalember befejezte beszámolóját, Mr. Haller megszorította a kezét.

• Nálunk kell maradnia, semmiképp sem engedem el. Azt már korábban is tudtam, hogy sosem találnék önnél jobb tit­kárt, az utazásaink során pedig egyenesen nélkülözhetetlen lenne. Ki tudja, mibe keveredünk még bele?

• Strasser úr, édesapám a szívemből szólt. Nem hagyhat el többé minket. Az ön oltalmát élvezve mindenütt biztonságban érezzünk magunkat. Kérem, maradjon velünk! - könyörgött a kisasszony is a férfi kezét szorongatva.

Tekintete annyira megbabonázta Wernert, hogy bármire kész lett volna Daisyért. Hogy is utasíthatna vissza ilyen szívélyes ajánlatot? Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne veszítse el a fejét. Fojtott hangon válaszolt:

• Óriási megtiszteltetés számomra, hogy alkalmasnak tart az állás betöltésére. Minden erőmmel azon leszek, hogy sose kelljen megbánnia az irántam tanúsított bizalmát.

• Jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, milyen remek munka­társat nyerek az ön személyében. Most pedig bontsunk meg egy, üveg bort! A sok izgalom teljesen kiszárította a torkom.

Ekkor megjelent a síró-rívó Mary. Heves szemrehányások­kal illette magát, és bocsánatot kért hebehurgyaságáért.

• Én elhisz, hogy ő rendes ember, én őt szeret. A szegény, csúnya Mary mennyire örül, hogy szereti valaki. Vízbe ölni ma­gam, ha lady elbocsájt. Sosem hinni többé egyetlen férfi sem. Én olyan csúnya lenni...

A jólelkű Daisyt könnyekig meghatotta komornája vallomása, nem győzte csitítgatni, vigasztalni.

Délután még egyszer felbukkant Brennert nyomozó, hogy közölje a banda valamennyi tagját kézrekerítették. Hárman közülük már ismerősként élvezhetik a fegyház vendégszeretetéi.

Ezzel végérvényesen felgöngyölítették az ügyet.

VI.

Aznap este Mr. Haller felajánlotta Wernernek, hogy költözzön át hozzájuk, a szállodába. A fiatalember azonban megkérte, hogy tekintsen el ettől, ugyanis amíg Berlinben tartózkod­nak, legalább a szabadidejében szeretne együtt lenni a húgá­val.

Este Marlies már izgatottan várta.

• Egész nap majd szétvetett az idegesség! Attól féltem, bajod eshet. Istennek hála, hogy épen és egészségesen tértél haza!

Werner átölelte a testvérét.

• Milyen érzékenyek is vagytok, ti nők! Ma valóban sok minden történt, rengeteg a mesélnivalóm. Kezdem a leges-legjobbal: Mr. Haller ma megtett titkárának és útimarsalljának! - mondta nevetve. - Méghozzá olyan ragyogó feltételekkel, hogy miattad sem fáj többé a fejem. Ennek azonban az az ára, hogy egy időre el kell válnunk, Marlies. Legalábbis, míg Mr. Haller utazgatni fog. Amint megállapodik valahol, én is le­telepszem, és magamhoz veszlek.

Marlies hősiesen legyűrte az elválás miatti félelmét, és megragadta bátyja kezét.

• Nagy szerencse ért, Werner! Engedd meg, hogy szívből gratuláljak. Az elválás pedig nem ronthatja el az örömünket. Mivel csak átmeneti időszakról van szó, bátran nézek elébe. Elvégre abba is bele kellene törődnöm, ha örökre elutaznál.

• Erről szó sincs. Már így is gyötör a lelkifurdalás, amiért ilyen hosszú időre magadra hagylak.

• Ne bánkódj, Werner! Most inkább örülj, hogy végre-valahára rád ragyogott a szerencse. Ugye, megmondtam, hogy egyszer még sokra viszed.

• Ne tégy úgy, mintha félvállról vennéd a dolgot, Marlies. Bármilyen bátran viselkedsz is, én tudom, mit érzel. Hisz én is így vagyok ezzel: már az elválás gondolata is fájdalommal tölt el. Annak azonban örül a szívem, hogy nem kell többé Biernuskénéval bajlódnod.

Marlies végre összeszedte magát.

• Talán azt képzeled, hogy ezentúl ölbe tett kézzel játszom a hercegkisasszonyt? Ezt felejtsd el!

• Hát hercegi létet azért nem biztosíthatok neked, de megkönnyíthetem az életed. Tudom, hogy nem lopnád a napot, ez nem vallana rád. De most már olyan munkát vállalhatsz, ami kedvedre való. Később alaposan megvitatunk mindent. Nyu­godtan készítsd fel Biernuskénét, hogy már nem sokáig dol­gozol nála. Marlies somolyogva ingatta a fejét.

• Hadd járjak hozzá, amíg ő maga el nem bocsát. Akkor vett fel, amikor a legnagyobb bajban voltunk, és tisztességes ke­resethez juttatott.

• Drága kis húgocskám - szólt Werner megindultan -, bár­ csak magammal vihetnétek! Akkor lenne csak igazán teljes a boldogságom! De most hadd mondom el, mi minden történt ma velem!

Marlies visszafojtott lélegzettel hallgatta.

• Tehát mégiscsak volt okom azt idegeskedésre - jegyez­te meg a végén. - Milyen jó is, Werner, hogy abban a kis cuk­rászdában kihallgattam Mary komornát meg az udvarlóját, és elmondtam neked a hallottakat! Különben nem segíthettél volna a kellő időben.

• Igen, Marlies, tulajdonképpen neked köszönhetem, hogy el tudtam kapni a tolvajokat. Erről azonban senkinek sem tet­tem említést, és nem is áll szándékomban. Nem akarom, hogy zaklassanak.

• Nagyon köszönöm, Werner. Kínos lett volna, ha beleke­veredem ebbe az ügybe.

A testvérpár aznap este még sokáig üldögélt együtt. Annyi mondanivalójuk volt egymásnak, hogy nem jutottak a végére.

Marlies másnap, szokás szerint Biernuskénéhoz igyekezett, útközben azonban kisebb kalandban volt része. Éppen át akart menni a kocsiúton, amikor észrevette, hogy egy idős asszony egy figyelmetlen kerékpáros miatt elesik, s már-már a sebesen haladó villamos alá kerül. A lány izgatottan odaugrott hozzá, hogy a veszélyes helyzetben a segítségére legyen.

Ugyanabban a pillanatban ott termett egy fiatalember, aki­vel gyorsan felemelték az ijedségtől moccanni sem bíró idős asszonyt, és közös erővel a járdára cipelték. A szerencsétlenül járt nő félig aléltan feküdt Marlies karjában, aki a gondjaiba vette.

A férfi lenézett Marliesra. Volt valami a lényében, ami le­bilincselte. Kedvtelve nézegette izgalomtól kipirult arcát. Mi­alatt Marlies meleg, jóságos szavakkal igyekezett megnyug­tatni az asszonyt, meghatottan itta minden szavát.

• Segíthetek valamiben? - kérdezte a fiatalember kis idő múlva.

Marlies most tekintett először a szolgálatkész ismeretlenre. Vonásaiból erő, szeméből értelem sugárzott. Kiejtéséből ítél­ve külföldi lehetett.

• Köszönöm, uram, de úgy látom, a szegény asszony már megnyugodott valamelyest. Ugye, nénike, sokkal jobban ér­zi magát, és nem is gondol már arra a kis ijedségre?

Az idős asszony hálásan tekintett Marliesra.

• Ó, kedves kisasszonykám, szörnyen megrémültem! Ha ön és ez a fiatalember nem teremnek mellettem, minden bi­zonnyal elgázolt volna a villamos - rebegte elhaló hangon.

• Mi azonban résen voltunk, és már semmi ok az aggoda­lomra. Ugye, már talpra tud állni?

Marlies rámosolygott a fiatalemberre, és egy darabig egy­másba fonódott a tekintetük. A férfi csodálkozó pillantására a lány elpirult. Zavartan ismét az idős nőhöz fordult.

• Tud egyedül járni, kedves néni?

• Ó, te jó ég, remeg a lábam, pedig hosszú út áll még előttem! - sóhajtott fel az asszony.

A fiatalember gyors elhatározással leintett egy taxit.

- Kérem, szálljon be! Jobb lesz, ha hazamegy - javasolta jóságosan a néninek.

Az idős asszony ijedten tiltakozott.

• Isten mentsen, nincs nekem ilyesmire pénzem!

A férfi jóindulatúan elmosolyodott, majd tiltakozása elle­nére taxiba segítette az idős asszonyt.

• Hová kíván menni? - kérdezte aztán tőle.

• De hát nincs pénzem! - panaszolta a néni.

Marlies látta, hogy a férfi papírpénzt nyom a néni reszke­tő kezébe. Az idős asszony elképedve meredt a bankóra, és kö­szönetet rebegett.

• Tehát hova parancsolja?

• Albrecht utca négy. De ez túl nagy összeg, uram! Való­színűleg tévedett - dadogta a néni.

• Hajtson az Albrecht utca négyhez! - adta ki az utasítást a fiatalember, majd nevetve becsapta a kocsi ajtaját.

Megfordult és észrevette, hogy a segítőkész fiatal teremtés már eltűnt. Marlies látta, hogy a néni jó kezekben van, és még pénz is kapott, így hát elsietett. Bár az idegen fölöttébb megnyerte a tetszését, ám ez a kis közjáték ezzel véget is ért számára.

A fiatalúr körülkémlelt, mintha nem akarná elhinni, hogy ennyi volt az egész. Mármint ami a kisasszonyt illeti, aki egy csapásra lenyűgözte. Sietve a sarok felé igyekezett. A fiatal hölgy mindössze néhány lépésnyire járt előtte.

Nyugodt, kecses járása még inkább megbabonázta. A fér­fi úgy érezte, nem engedheti útjára a lányt anélkül, hogy ne ismerkedne meg vele. Ám mielőtt utolérte volna, Marlies belé­pett egy házba. A fiatalember éppen akkor ért a bejárathoz, ami­kor Marlies becsukta a kaput, és az ablakon át még egyszer kitekintett az utcára. A férfi most keretbe foglalva pillanthat­ta meg a bájos arcot, amelyet enyhe pír öntött el. Megemelte a kalapját, mire a lány aprót biccentett a fejével, majd eltűnt.

A férfi jó ideig megkövülten állt, és egyre csak a lány után bámult.

Marlies lélekszakadva felsietett a Biernuskéné lakásához ve­zető lépcsőn. A komorna közölte vele, hogy néhány percet vár­nia kell.

Az egyik ablakhoz lopózva lepillantott az utcára. A fiatal­ember még mindig ott álldogált. Átment az utca másik olda­lára, és a házat nézegette, mintha minden ablakot szemügyre akarna venni. Marliest nem láthatta, az izgatott teremtés azon­ban jól kivehette csalódott arckifejezését. A férfi egy idő múl­va elballagott, ám sűrűn visszapillantgatott a ház felé.

Marlies úgy érezte, mintha hirtelen sötét árnyék borulna az életére. Miért nem szaladhat le a fiatalemberhez? Nem, ilyes­mit nem tesz egy hölgy. Hányszor hiúsulnak meg az álmaink, amiért a döntő pillanatban nem merünk helyesen cselekedni, mert az ellenkezik az úgynevezett jó ízléssel!

A lány számára végzetesnek bizonyult ez a találkozás. Nem tudta kiverni a fejéből a férfi kedves arcát, jóindulatú tekinte­tét, vonásai mélyen az emlékezetébe vésődtek. A fiatalem­ber gondolatai is egyre csak a bájos, őszinte tekintetű terem­tés körül jártak.

Marliest Biernuskéné durva hangja riasztotta fel a meren­gésből. Az asszonyság megint az építészeit becsmérelte. Ma hiányzott Marliesből a kellő humor, amellyel egyébként min­dig túltette magát e kellemetlen jeleneteken. Túlságosan fáradt volt és letört.

Mialatt Marlies és a fiatalember megmentette az idős höl­gyet, Werner a dolgozószobában ült és üzleti ügyeket intézett Mr. Hallerrel.

Éppen elkészült egy levéllel, és aláírásra a főnöke elé tet­te, amikor az így szólt:

• Adjon fel egy hatásos hirdetést! Feltétlenül találnunk kell valakit Kruse kisasszony helyére. A lányom fiatal társalkodó nőt szeretne. Ebben én is igazat adok neki. Az előttünk áll hosszú út igencsak megviselne egy koros hölgyet. Egy huszon­két év feletti, de harmincnál nem több, jó családból származó, angolul tudó, egészséges, jó kedélyű, megnyerő külsejű hölgyet keresünk. Azt is említse meg, hogy az illetőnek hosszabb ideig velünk kell utazgatnia a tengeren. A jelentkezésekhez fényképet is mellékeljenek, és így tovább, a többit már biztosan tudja.

Amikor Werner feladta a hirdetést, persze eszébe jutott a testvére. Pompás állás lenne ez Marliesnak, elvégre minden kö­vetelménynek megfelel: Mesés lenne, ha a húga kapná meg ezt az állást, és közösen indulhatnának Mr. Haller jachtján a világkörüli útra. Ez egyszerűen hihetetlen, nem lehetnek ennyire szerencsések. Vajon megmondja-e főnökének, hogy a testvére tökéletesen megfelelne a társalkodónői állásra, és hogy ezer, örömmel elvállalná?

Nem, ezt mégsem teheti. Haller úr és leánya minden bi­zonnyal azonnal elfogadnák az ajánlatát, hiszen minden alkal­mat megragadnak, hogy kifejezzék neki a hálájukat. Éppen ezért nem ajánlhatja be hozzájuk Marliest. Milyen kár! Mos­tanában biztosan nem találnak a húgának ilyen nagyszerű állást, és pont azért nem jöhet szóba, mert a testvére! Vagy mégis?

Eszébe jutott valami. Miért ne pályázhatna Marlies is ugyanúgy, mint bárki más? Mivel a lány a mostohatestvére, nem egyforma a vezetéknevük. Mi lenne, ha a húga úgy jelent­kezne, mint egy a sok közül? Beküldené a fényképét, és test­véri közbenjárás nélkül őrá esne a választás? Ennyit csak megengedhetnek maguknak! Senkinek sem kellene tudnia, hogy rokoni szálak fűzik őket egymáshoz, legalábbis egy da­rabig. Majd később, ha Daisy kisasszony meg lesz elégedve Marliesszal, és megfelelő alkalom adódik, mindent meggyón­nak. Ha bevallják, miért hallgatták el, hogy testvérek, Mr. Haller és leánya bizonyára megbocsátják a kegyes csalást.

Werner nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Egyre job­ban beleélte magát.

Feladta hát a hirdetést. Amikor valamivel később a leendő társalkodónőről beszélgetett Daisyvel, kipuhatolta a kisasszony elképzeléseit. Szerencsére Marlies valamennyi kívánt tulajdon­sággal rendelkezett.

Alig várta, hogy hazaérjen.

Amikor este elmesélte a húgának, milyen hirdetést kellett feladnia, a lány felsóhajtott.

• Istenem, milyen csodálatos lenne egy ilyen állás!

Werner fürkészve méregette a testvérét.

• Marlies, beajánljalak, szóljak érted néhány szót Halleréknél?

• Semmi esetre sem! Nem szabad elfelejtened, hogy Haller úr és a leánya csak arra vár, hogy kifejezhesse neked a háláját. Akkor is alkalmaznának, ha nem tetszenék nekik. Nem, bármennyire is szeretném megkapni ezt az állást, nem pályázhatom a testvéredként.

• Mintha magamat hallanám, Marlies. Csupán kíváncsi voltam a véleményedre. Mondd csak, ha a kezedbe kerülne ez a hirdetés, és nem tudnád, ki adta fel, jelentkeznél rá?

• Mindenképpen.

• Egész nap ezen járt az eszem. Csodás lenne, ha eljöhet­nél velem, és nem kellene védtelenül magadra hagynom téged. Igenis, van rá mód, hogy megpályázd ezt az állást.

• Mire gondolsz?

• Nem kellene a testvéremként bemutatkoznod. Ha ma­gunk nem áruljuk el, Haller úr és a leánya nem fogják megsejteni, hogy rokonok vagyunk. Amennyiben Haller kisasszony választása rád esik, akkor ez az irántam érzett hálájuktól füg­getlenül történik. Azért dönt majd melletted, mert te leszel a legmegfelelőbb és legszimpatikusabb. Ha elvállalod az állást, és Haller kisasszony elégedett lesz veled, amit egyébként egy percig sem kétlek, akkor majd bevalljuk, hogy testvérek va­gyunk, és azt is meggyónjuk, miért hallgattuk el előlük az igazságot. Egy darabig természetesen úgy viselkednénk, mint­ha idegenek lennénk egymásnak. Így együtt maradhatnánk, Marlies, és nem kellene nehéz szívvel elhagynom Berlint.

Húga az arca elé kapta a kezét, hogy Werner ne lássa, mennyire izgatott.

• Mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Valóban jó az ötlet, s valószínűleg később sem, haragudnának ránk a kis színjátékért, hiszen semmi rosszat nem teszünk.

• Miért ne jelentkezhetnél épp te a hirdetésre? Kitűnően megállnád a helyed, Haller kisasszony pedig olyan társalko­dónőt kapna, akinek a hűségére és odaadására mindig szá­míthat.

• Ne is dédelgessünk efféle álmokat, Werner! Túl sok len­ne a boldogságból. Mindazonáltal igazat adok neked, és jelentkezem a hirdetésre. Ha a jó Isten nem akarja, hogy együtt maradjunk, Haller kisasszony nem engem fog választani. Ha pedig mégis engem szemel ki, tökéletes lesz a boldogságunk.

Marliesnak hirtelen eszébe villant a vidám, jóságos tekin­tetű fiatalember. Soha többé nem látja őt, s talán jobb is így. Emlékét azonban örökre megőrzi.

Amikor Marlies betoppant Biernuskénéhoz, az asszonyság, épp a szolgálólánnyal perlekedett. Durva sértéseket vágott a fejéhez, no de a lány sem maradt adósa a válasszal. Marliesnak be kellett látnia, hogy elvetélt ötlet volt Biernuskénét jobb modorra nevelni. Ráadásul semmi örömet nem lelt benne.

Amint magára maradt a szobában, felsóhajtva lépett az ablakhoz. A következő pillanatban azonban a feje búbjáig pirul­va visszahőkölt. Lent ismét ott ácsorgott a tegnapi fiatalember, a ház homlokzatát kémlelgetve. Tekintete ablakról ablakra vándorolt. Marlies szíve a torkában dobogott. Ám hamarosan el kellett hagynia leshelyét, mert betoppant Biernuskéné.

Még soha nem örült Marlies ennyire az illemtanóra végé­nek. Végre hazaindulhatott. Az utcára lépve félénken körülkém­lelt, az idegennek azonban nyoma veszett. Hogy is várhatott volna rá órákon át? Titkos szomorúság költözött a szívébe, amiért nem ismerhette meg közelebbről a fiatalembert.

Elindult hát hazafelé. Otthon a Wernerrel megbeszéltek szerint megfogalmazta a pályázatát. Miután a bátyja este jó­váhagyta sorait, egy fotót mellékelve lezárta a borítékot, hogy másnap feladhassa.

Mialatt Marlies délelőtt Biernuskénéhoz tartott, Werner épp visszatért Haller kisasszonnyal a kocsikázásból. A hotelba ér­ve Daisy felsietett a szobájába. A szalonból hangok szűrődtek ki. Felismerte Ralph Steinberg hangját.

• Ralph? Te itt? Hát még Berlinben vagy? Nem azt mond­tad tegnap, hogy ma reggel útra kelsz?

A férfi megszorította a kezét.

• Daisy, én el akartam menni, de... egy nappal elhalasztot­tam az utazást.

• Ugyan miért?

• Magam sem tudom. Talán valamiféle bolondos szeszély folytán.

A lány a fejét ingatva nevetett.

• Még hogy te engednél effajta szeszélynek? Ez aztán nem vall rád. Fogadni mernék, nyomós okod van rá, hogy halogasd az utazást.

Ralph mosolyogva bólintott.

• Milyen jól ismersz! Valóban jó okom van a maradásra: próbára tettem a szerencsém, vajon teljesül-e a vágyam, - ami csak itt, Berlinben válhat valóra. A szerencse azonban cserben­hagyott.

• Ne beszélj virágnyelven, Ralph, egy kukkot sem értünk belőle, ugye, papa?

Haller szintén értetlenül ingatta a fejét.

• Magam sem értem, mi ütött belém. Mondd csak, Daisy, voltál te már úgy istenigazából szerelmes?

• Még korán van ilyen tapintatlan kérdéshez - vágta rá Daisy kuncogva, hogy palástolja zavarát.

• Csak azt szeretném tudni, hogy érzi magát olyankor az, ember.

Daisy vidám kacagásához apja is csatlakozott.

• Hisz négyszer vagy ötször megkérted a kezem, és fogadkoztál, hogy odavagy értem.

• Ez így is van, Daisy, de még sosem éreztem magam olyan pocsékul, mint most. Azt hiszem, a szerelem, az valami más.

• Ebben igazat adok neked, Ralph. Talán belehabarodtál va­lakibe?

• Hisz épp ez a bökkenő, Daisy. Ez ügyben kérem a taná­csodat. Tegnap összefutottam egy ifjú hölggyel, akihez foghatót még sosem láttam. Ám, még mielőtt kideríthettem volna, mekkora hatalmat nyert a szívem fölött, egyszerűen eltűnt. Azóta nem találom a helyem. Ismered azt az érzést, mintha el­veszítettél volna egy drága kincset, amely valójában sosem volt a tiéd?

• Őszintén megvallva, nem.

• Akkor te sem segíthetsz, rajtam, Daisy. Egyszerűen kép­telen voltam elutazni anélkül, hogy újra ne lássam. Bárcsak megkérdezhetném tőle, hogy megbabonázott-e. Nem fér a fe­jembe, miért vagyok még itt, amikor az üzleti ügyeim nem tűr­nek halasztást. Ebből is látszik, hogy valami nincs rendben velem.

Daisy közelebb lépett hozzá, és a vállára tette a kezét.

• Mi lesz most az én legodaadóbb hódolómmal? - ugratta a férfit.

Werner épp ebben a pillanatban lépett be. Látta, amint Daisy közvetlenül Ralph előtt áll, hallotta a szavait, majd Steinberg válaszát:

• Mindennek te vagy az oka. Ha már hozzám jöttél volna, nem hánykolódnék kétségek közt, a szívem is tudná, hol a helye. Te vagy a hibás, hogy céltalanul tévelyeg.

A lány jókedvűen incselkedett:

• Ha most kijelenteném, hogy hozzád megyek feleségül, még jobban összezavarnálak.

• Próbáld meg, meglásd, nyomban helyrejövök!

Daisy kuncogva elfordult tőle, és az apjához lépve másra te­relte a szót:

- Az urak még nem ismerik egymást, papa.

Haller bemutatta egymásnak a két fiatalembert. Ralph gondolkodás nélkül kezet fogott Wernerrel.

• A hőstetteiről már rengeteget hallottam. Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem. Örvendek a szerencsének és annak, hogy jobban megismerhetjük egymást. Bizo­nyára tudja, hogy Genovában csatlakozom önökhöz.

Miután Werner viszonozta az udvarias szavakat, Ralph Steinberg indulni készült.

• Hát máris mégy, Ralph? Hisz megígérted, hogy velünk ebédelsz. Apád is itt lesz - kapacitálta Haller.

• Időben visszajövök, csak még elintézek valamit - mond­ta Ralph. Majd Daisyhez lépve a fülébe súgta: - Hátha talál­kozom azzal az ifjú hölggyel, hogy kivallassam, mit művelt a szívemmel.

• Ugye elmondod, mit válaszolt? - pusmogta Daisy.

Ralph bólintott, és fogadkozva a szívére tette a kezét.

Werner szemét nem kerülte el a fiatalok sugdosása, s ismét elhatalmasodott rajta a féltékenység. Igyekezett erőt venni magán.

Daisy visszavonult, Werner pedig az apjával munkához lá­tott. A jó két óra múlva visszatérő Ralph Steinberget a lány már egyedül fogadta a szalonban.

• Nos, Ralph, viszontláttad őt?

• A férfi letaglózva rázta a fejét.

• Nem, Daisy. Jóllehet, fél órát őrködtem a ház: előtt, aho­vá tegnap bemenni láttam. A sors azonban keresztezi útjain­kat. Istenem, milyen kár! Az a csodás mélykék szempár, az a szőke hajkorona! Mit nem adnék érte, ha újra hallhatnám me­leg, kedves hangját! Pedig most már mindenképpen el kell utaz­nom, nem hanyagolhatom el tovább az üzleti ügyeimet. Csak abban reménykedem, hogy megesik rajtam a szíved, és viga­szom leszel, ha Genovában találkozunk.

- Most tréfálkozol, vagy tényleg ilyen komoly a dolog?

Ralph mosolygós szeme ezúttal elgyötörten csillogott.

• Komolyabb már nem is lehetne, Daisy. De talán jobb is így. Ki tudja, mit tartogat számomra a sors.

• Nem venném a lelkemre, ha elkerülne a boldogság, Ralph.

Amikor Werner Haller úrral belépett a szalonba, kéz a kéz­ben találta őket. Daisy sietve elengedte Ralph kezét, Wernert azonban nem csaphatta be.

Később már úton voltak, amikor Haller megkérdezte tőle:

• Mi a véleménye Ralph Steinbergről, Strasser úr?

Werner igyekezett elfogulatlanul válaszolni.

• Amennyiben meg tudom ítélni, igen célratörő, öntudatos fiatalember, mindhiába próbálja ezt könnyed modorával lep­lezni.

• Nála jobb partit el sem tudok képzelni a lányomnak. Még mindig bizakodom, hogy egy nap összeházasodnak, hisz olyan remekül összeillenek. Jóllehet Daisy úgy nyilatkozott, hogy sosem lesz Steinbergné, Wernert újfent hatalmába kerítette a féltékenység.

Szíve csordultig telt fájdalommal. Hiába érte mostanában megannyi szerencse, nem tudott örülni neki, mert úrrá lett rajta az emésztő vágy. Addig hajtogatta magában, hogy hall­gasson az eszére, míg végül megnyugodott.

Daisy és az apja másnap a vasútállomásra vitette magát Wernerrel, hogy elbúcsúzzanak Ralph Steinberglől. A férfi vára­kozás közben pokoli kínokat élt át, mert elképzelte magában, milyen gyengéd és könnyes búcsút vesz egymástól a két fia­tal. Amint Daisy visszatért az apjával, egyszeriben felszabadító érzés lett rajta úrrá. Haller kiszállt a hotelnél, a lánya azonban még kocsikázni akart.

• Miért vág ilyen komor képet, Strasser úr? Már tegnap is búvalbélelt volt.

Werner nyugtalanságát mintha elfújták volna. Boldoggá tette a tudat, hogy Daisy nem néz át rajta, észreveszi, ha va­lami bántja. Örömteli pillantással válaszolt:

• Most már elég okom van rá, hogy jobb kedvre derüljek.

Nem lehetek olyan hálátlan a sorsnak, hogy továbbra is bús­lakodjam, Haller kisasszony.

Na látja, így már egész emberformája van. Szeretem a vi­dám embereket, ezért is jövök ki olyan jól Ralph Steinberggel.

- Megkérdezhetem, miért csak Genovában csatlakozik önökhöz Mr. Steinberg?

- Az üzleti ügyei Franciaországba és Spanyolországba szó­lítják. Tudja, az amerikai férfiak szinte kizárólag az üzletnek élnek: A legtöbb honfitársa nem engedne, meg magának ilyen kikapcsolódást a Regina fedélzetén. Ralph ebben is kivétel.

• Bizonyára mindent elkövet, hogy az ön közelében lehes­sen - jegyezte meg Werner nyersen.

Daisy rápillantva elmosolyodott.

• Igen, valóban így van.

Örömmel tapasztalta, hogy Werner ezekre a szavakra össze­ráncolja a homlokát. Jól tudta, hogy csakis rajta múlik, és Werner ismét rózsaszínben látja a világot. Nem volt titok előt­te, hogy a férfi vonzódik hozzá, s mivel hasonló érzéseket táplált a fiatalember iránt, ennek felettébb örült. Werner Stras­ser volt számára álmai lovagja, a férfi, akit oly régóta keresett. Mindig hasonszőrűként tekintett rá. Sosem apja alkalmazott­ját látta benne, hanem a talpig becsületes úriembert és lovagias férfit, kamaszkori álmainak megtestesítőjét. Az érzései azon­ban még nem tisztultak le, így nem tervezgette közös jövőjü­ket. Egyvalamit tudott csak: Wernernek örökre vele kell maradnia, mert még sosem érezte olyan boldognak magát, mint most.

Másnap reggel Werner Hallerék szalonjába lépve együtt találta apát és leányát.

• Jobb lesz, ha ma egész nap itthon maradunk, Strasser úr - mondta a lány. - Látja ott azt a teli kosarat? Ennyi válasz ér­kezett a hirdetésünkre! Segítene a válogatásban?

Mr. Haller felemelkedett.

• Jó ötlet! Strasser úr majd átolvassa ezt a töméntelen pá­lyázatot, és segít neked a választásban. Nekem úgyis üzleti tár­gyalásom lesz Steinberggel. Fél óra múlva itt vagyok.

Daisy felpillantott Wernerre.

• Kérem, adja ide a kosarat! Nézze ezt a rengeteg válasz­levelet! Mire ezt mind átnézzük... Üljön le velem szemben! Ha megtetszik valamelyik arc, félrerakjuk a képet egy kisebb ku­pacba.

Werner szíve vadul kalapált, és most nemcsak azért, mert kettesben lehetett Daisyvel, hanem azért is, mert nyugtalanul várta, miként hat majd Marlies jelentkezése a kisasszonyra. Színlelt nyugalommal szedegette ki a pályázatokat a kosárból. Kivette a borítékokból a levelet, a fotót pedig mindig Daisy elé tette. A leveleket lelkiismeretesen végigolvasta, míg a lány rá nem szólt:

• Nem, ő nem kell. Nem tetszik az arca.

• De ennek a hölgynek kitűnőek az ajánlólevelei - vetette közbe olykor Werner. - Ennek a levélnek igen megnyerő a stí­lusa - jegyezte meg máskor. A lány azonban a fejét rázta.

• A levelek és a bizonyítványok csupán másodrangúak. Nálam az arc a lényeg.

Már legalább húsz levelet néztek így át anélkül, hogy Daisynek megtetszett volna valamelyik jelentkező. Marlies le­vele még nem került sorra.

Daisy felsóhajtott.

• Te jó ég, már a huszadiknál tartunk, és még egyetlen ar­cot sem találtam, amelyik tetszene! Ezek a szegény teremté­sek olyan csúnyácskák. - Daisy elfintorodott. - Pedig én igenis csinos arcot akarok magam körül látni. Hisz mindig mellettem lesz: egy asztalnál étkezünk, egy fedél alatt élünk majd. Nincs mese, rokonszenvesnek kell lennie. Nézzük őket tovább! Biztos lesz közöttük legalább egy, aki megfelel az ízlésemnek. Vagy talán belefáradt már?

• Egyáltalán nem. Ha parancsolja, folytathatjuk.

Ismét végeztek, egy sor levéllel, Marliesé azonban tovább­ra sem került elő. Wernert nyugtalanság fogta el. Szívesen át­lapozta volna a borítékokat, de aztán erőt vett magán. Tiszta lelkiismerettel kívánt a húga elé állni, s nem akarta befolyásol­ni a sorsot.

• Ez már tényleg roppant unalmas! Egyetlen kellemes arc sincs közöttük.

• Talán a végére marad a meglepetés - biztatta tréfálkozva Werner.

Majd tovább bontogatta a leveleket. Daisy hirtelen érdek­lődve felkiáltott:

• Ez aztán a szépség!

Werner rápillantott a képre, amely egy bizonyos Melanie Sternhoffot ábrázolt.

• Nézze ezt az arcot! Adja csak ide a levelét, kérem!

Werner lehangoltan állapította meg, hogy az ő bájos, ám tö­kéletes szépségnek nem mondható testvére nem veheti fel a ver­senyt ezzel a teremtéssel. Daisy bizonyára Stemhoff kisasszony mellett voksol. Az írása kifogástalan, mellékelt bizonyít­ványai pedig első osztályúak.

A lány, miután valamennyi papírt átolvasta, még egyszer szemügyre vette a szép arcot, majd elszontyolodva felsóhajtott.

- Most biztos szeszélyesnek tart majd, de... szerintem túl tökéletes - jelentette ki csüggedten.

• Még hogy túl tökéletes? Hát lehet valaki túl tökéletes?

• Igenis lehet. Például ettől a szépségtől szinte megfagy az ember lelke. Érti, mire akarok kilyukadni? Úgy fest, mintha ugyanolyan kötelességtudó lenne, mint amilyen szép. Én azon­ban egy vidám, és kedves teremtésre vágyom, akivel jól szó­rakozunk, és nagyokat nevetünk majd együtt. Ezt hiányolom eb­ből az arcból. Tegyük félre, lehet, hogy még visszatérek rá.

Werner arrébb tette Sternhoff kisasszony fotóját és levelét, majd tovább bontogatta a leveleket. Harmadjára végre Marliesé került a kezébe. Odanyújtotta Daisynek a képet, a levelet sem kellett elolvasnia, hiszen már ismerte.

Daisy, alighogy rápillantott a képre, máris felpattant a he­lyéről

• Elragadó! - kiáltotta, miközben le sem vette a szemét a fényképről. - Nem klasszikus értelemben vett szépség, de nagyon kellemes az arca. És a szemében huncutság bujkál. Néz­ze csak, Strasser úr! Nem találja ön is elragadónak?

A férfi rezzenéstelen arccal pillantott a képre. A világ min­den kincséért sem árulta volna el, milyen izgatott.

• Az a legfontosabb, hogy önnek tetszik, Haller kisasszony.

• Igen, nagyon tetszik. Ha az életben is ilyen elbűvölő, mint a képen, akkor megtaláltam, akit akartam. Hogy is hív­ják?

• Marie-Elisabeth Rosner.

• Ó, milyen kedves név! Mutassa csak a levelet! Lássam mit ír!

Buzgón olvasni kezdte Marlies sorait. Werner szíve majd kiugrott a helyéről. Amikor végzett az olvasással, Daisy így szólt:

• Árva, és ó milyen kedves, szereti a házi muzsikálást!

Ezenkívül az utazást sem veti meg. Huszonhárom éves. Nagy­szerű! Fölösleges tovább keresgélnünk, Strasser úr. Megtalál­tam az igazit! Kérem, írjon azonnal ennek azt ifjú hölgynek! Holnap tizenegykor itt várom. Azonnal küldje el a levelet egy futárral!

A fiatalember legszívesebben örömujjongásban tört volna ki, de azért tisztességesen megkérdezte:

• A többi pályázatot nem óhajtja átnézni?

A kisasszony szörnyülködve nemet intett.

- Isten ments, már torkig vagyok az egésszel! Biztosan nem találok nála jobbat. Maga szegény! Most minden levelet udvariasan megválaszolhat, a fényképeket pedig visszaküldheti.

- Nem olyan vészes, Haller kisasszony. Majd sokszorosí­tom a válaszokat. A leveleket pedig visszateszem a kosárba.

• Kérem, nyomban írjon annak az ifjú hölgynek, hogy hol­nap mindenképpen jöjjön el. Ha elküldte a levelet, legyen szí­ves, szórakoztasson egy kicsit, amíg apa megjön. Olyan unal­mas egyedül!

• Szolgálatára, kisasszony.

Nem sokkal később Werner felkereste Daisyt a szalonban.

• Üljünk az ablakhoz! - javasolta a lány. - Nézze, hogy esik az eső! Bosszantó, mert szívesen kikocsiztam volna. Meséljen valamit az életéről, Strasser úr! Olyan keveset tudok önről.

• Nem sok érdekeset mesélhetek magamról, kisasszony. A mostohatestvéremmel, aki számomra olyan, mintha az édes­testvérem lenne, szépen, felhőtlenül telt a gyermekkorunk. Mostohaanyám tökéletesen pótolta az édesanyámat. Apám boldog házasságban élt második feleségével. Életünk szépen, gondtalanul telt.

Daisy egy pillanatra sem vette le róla szép, bársonyos bar­na szeméi.

• Engedje meg, hogy a nehéz időkről ne tegyek említést, Haller kisasszony. Ez nem az ön fülének való. Szomorú, csa­lódásokkal teli időszak következett. Ám... most ismét napfé­nyesnek látom a világot.

Utolsó, szenvedélyes szavai mélyen meghatották a lányt. Werner egyre csak Daisyt nézte.

Ez a két fiatal egyre erősebben vonzódott egymáshoz, s a közöttük tátongó szakadékról tudomást sem vett.

A szobában mély csend honolt. Werner és Daisy észre sem vették, hogy szótlanul nézik egymást, hisz ez a csönd ezernyi szónál is beszédesebb volt. Haller úr érkezése megtörte a va­rázst.

• Nos Daisy, találtál magadnak valakit a pályázók között?

• Igen, apám. Szeretném tudni, - mit szólsz a választásomhoz. Kérem, Strasser úr, mutassa meg a szóban forgó hölgy fényképét.

• Tehát ő lenne az? Igazán megnyerő.

• Örülök, apám, hogy egyetértesz velem.

• És mit szól hozzá Strasser úr?

• Szerinte az a fő, hogy nekem tetsszen az ifjú hölgy.

• Távol áll tőlem, Haller kisasszony, hogy befolyásoljam a döntését. Ezért sem formáltam ítételet egyetlen pályázóról sem.

Daisy izgatottan várta Marlies Rosner tizenegy órára ígért lá­togatását. A lány pontosan meg is érkezett.

• Azt írta, hogy szívesen dolgozna nálam - kezdte Daisy a beszélgetést.

• Nagyon boldog lennék, ha megkapnám az állást.

Daisy elismerően méregette Marliest, aki egyszerű, ám csi­nos, angol szövetből készült kosztümjében és kis kalapja alól kibodorodó szőke fürtjeivel rendkívül, jó benyomást tett rá.

• Úgy döntöttem, hogy önt veszem fel. A rengeteg pályá­zó közül önt találtam a legmegfelelőbbnek. Tulajdonképpen a fényképe miatt esett önre a választásom, de az az igazság, hogy életben még sokkal jobban tetszik nekem. Az utazásai­mon is velem tud tartani? Felhívom a figyelmét, hogy hosszabb útról van szó. Hamarosan indulunk édesapám jachtján Ham­burgból. - Daisy észrevette, hogy Marlies szeme felcsillan, majd mosolyogva folytatta: - Remélem, minden csodás lesz. Mondja csak, ön teljesen szabad és független?

• Igen, Haller kisasszony.

• Nagyszerű! Nem szeretek komor ábrázatokat látni magam körül, és ha honvágya támadna, az engem is kellemetlenül érintene.

• Ettől nem kell tartania.

• Még sosem volt alkalmazásban?

Nem, eddig nem találtam megfelelő munkát. A szüleim egy fillért sem hagytak rám, s ez idáig óraadásból és kézimunkázásból éltem.

• Roppant talpraesett! Többek között ez is tetszik önben.

• Igazán boldoggá tesz, hogy megnyertem a tetszését. Na­gyon féltem, hogy nem sikerül...

Daisy hevesen megragadta Marlies kezét.

• Tehát megegyeztünk! Öné az állás. A fizetését majd az édesapámmal megbeszéli. Hamarosan bemutatom neki. Mikor tud kezdeni?

• Bármikor, Haller kisasszony, teljesen szabad vagyok.

• Nagyszerű! Szeretném minél előbb a közelemben tudni. Az előző társalkodónőm a minap távozott tőlünk. Már a het­venes éveiben jár, és nyugalomra vágyik. Ezúttal fiatal útitárs­nőt akartam magam mellé venni. Legkevesebb két évre kell hozzánk szegődnie. Amennyiben nem akarna tovább marad­ni, természetesen bárhol is járjunk a világban, megtérítjük a hazautazási költségeit.

• Amíg szükségük lesz rám, nem fogom elhagyni önöket.

• Remek, tehát ebben is megállapodtunk. Várjon csak, van itt még valami! A hosszú útra természetesen megfelelően fel kell ruházkodnia. Útközben nem mindig lesz rá alkalom, hogy felfrissítse, vagy kiegészítse a ruhatárát. Ezért nyomban meg­kérem édesapámat, lássa el annyi pénzzel, hogy megtehesse a kellő előkészületeket. Egy hosszú tengeri útra, amely során kü­lönféle éghajlati viszonyok közé kerülünk, jól fel kell készül­nie az embernek. Erről később még beszélünk, most odaadok önnek egy listát. Én is ez alapján állítottam össze a ruhatáramat. Most pedig bemutatom az édesapámnak.

Daisy felállt, és kinyitotta az egyik szomszédos szoba ajta­ját.

• Átjönnél egy pillanatra, apám?

Mr. Haller belépett, és üdvözölte Marliest, akit a leánya bemutatott neki.

• Mindenben megállapodtam Rosner kisasszonnyal, apa. El­fogadja az állást, és legkevesebb két évre elszegődik hozzánk. Kérlek, tájékoztasd Rosner kisasszonyt a fizetését ille­tően, és lásd el némi készpénzzel, hogy felkészülhessen az útra. Édesapja mosolyogva bólintott, és minden fontos dolgot megbeszélt Marliesszal. Amikor említést tett a fizetéséről, a lány elpirult az örömteli meglepetéstől. Felajánlotta, hogy már holnapután beáll, ám Daisy mosolyogva visszautasította.

• Ennyire nem kell sietnie az előkészületekkel. Montjuk, találkozzunk tíz nap múlva! Most pedig lenne még egy kéré­sem önhöz. Szeretném, ha a keresztnevünkön szólítanánk egymást. Ez sokkal kellemesebb a mindennapok során.

• Kérése megtiszteltetés számomra.

• Hogy szólítják? Marie-nak vagy Elisabeth-nek?

• Mindenki csak Marliesnak hív.

• Marliesnak? Kedvesen hangzik. Engem szólítson csak Daisynek. Tehát, Marlies kisasszony, tíz nap múlva találkozunk. A szobájáról majd én gondoskodom. A viszontlátásra!

• Nagyon köszönöm a kedvességét, Daisy kisasszony. Én... rendkívül boldog vagyok, hogy megkaptam ezt az állást, és mindent meg fogok tenni, hogy kivívjam a megbecsülését.

Marlies a boldogságtól legszívesebben dalra fakadt volna.

Rettenetesen félt attól, hogy el kell válnia Wernertől, egyetlen hozzátartozójától. S lám, most egyszeriben nem kell búcsút mondaniuk egymásnak. Közösen indulhatnak a nagyvilágba, egy csodálatos, élményekkel teli utazásra. Minden gondjuk-bajuk egy csapásra megoldódott.

Csak otthon, a szobájába érve vette elő a csekket, és elszörnyedt az összeg láttán. Ennyi pénzt még sosem tartott a kezé­ben. Még hogy ő mindezt az úti előkészületekre költse! Ezt előbb megvitatja Wernerrel. No persze, Daisy kisasszony társaságában mindig csinosnak kell lennie... Ekkor egyszeriben eszébe villant Biernuskéné. Ijedten pillantott az órájára. Leg­főbb ideje, hogy elinduljon hozzá.

Biernuskéné szokása szerint rosszkedvűen fogadta, s ezút­tal Marlieson töltötte ki mérgét.

• Mit képzel, kisasszonka! Nincs nékem jobb dógom, mint hogy magára várakozzak?!

Marlies elpirult.

• Elnézést a késésért, Biernuskéné. Sajnos közölnöm kell önnel, hogy a továbbiakban nem lehetek a segítségére. Ma elfogadtam egy állást, és szeretnék öntől búcsút venni.

Biernuskéné Marliesra meredt. A térdére, csapott, majd meghökkenve így szólt:

• Most aztán becsapott a ménkű! Milyen butaságot kell hallanom? Elfogadott egy állást? Azt nálam is megkaphatta vóna. Gyakran mondogattam magamba, jobb lenne, ha egészen magamhoz venném, akkor nem kéne annyit várnom magára. Hagyja csak ott aztat az állást! Ugyanannyi fizetésért hoz­zám is beállhat.

Marlies ebben a percben felettébb hálás volt a sorsnak, amiért Daisy választása rá esett.

• Sajnálom, Biernuskéné, de már aláírtam egy kétéves, szer­ződést.

• Ugye, csak viccöl? Nem hagyhat pácban! Na nem, visszacsinálunk mindent. Én havonta tíz márkával többet adok, mint azok.

• Sajnálom, Biernuskéné, de ezen már nem lehet változtatni, ami egyébként nem is áll szándékomban. Azoknál az uraságéknál fogok szolgálni, akik a bátyámat is foglalkoztatják. - Már meséltem önnek róluk.

• Micsoda? Azokkal az amerikásokkal akar hajókázni? Tán csak nem ment el a józan esze? Hiszen aztat sem tudja, mifélék! Ne vágjon bele ilyesmibe! Ne bizony, maradjon csak nálam! Majd beköltözik hozzám a szép villámba. Nálam olyan dóga lesz, mint még az anyja hasába se' vót!

Biernuskéné esdeklő pillantást vetett Marliesra.

• Ön nagyon jó hozzám, és mindent szívből köszönök, de valóban nem maradhatok - mondta a lány.

• Aj-aj, mi lesz most mán énvelem? Mindenki faképnél hagy! És épp mostan, amikor az új berendezést kell összehoz­nom. Marlies kisaszony, nem mondom, egy efféle föld körü­li utazgatás nekem is ínyemre vóna, de nem hagyhatok itt csapot-papot.

És így lamentált még jó darabig. Amikor Marlies útnak eredt, Biernuskéné valódi könnyeket hullatott.

• Ha azok az amerikások nem bánnak jól magával, gyüjjön csak vissza hozzám! - kiáltott utána. - Én mindig szívesen lá­tom.

Marlies fellélegzett. Nehezére esett ezt a gazdagsága elle­nére is szegény, szerencsétlen asszonyt magára hagynia.

Nemsokára Werner is hazaért. Marlies sírva-nevetve omlott bátyja karjaiba.

• Milyen szerencse, hogy nem derült fény a turpisságra - mondta Marlies.

• El sem mondhatom, mennyire boldog vagyok, hogy minden ilyen simán ment! Nemcsak Haller kisasszonyt bűvölted el, hanem az apját is.

• Nézd csak, Werner, Mr. Haller ezt az összeget bocsátotta a rendelkezésemre az úti előkészületeimre. Hisz ez kész vagyon!

• Haller úrnak ez semmiség, a kisasszonynak pedig fogal­ma sincs, milyen olcsón meg tudod oldani a ruházkodásod. Mindenképpen rendes ruhatárral kell rendelkezned, amely valamennyi alkalomra megfelel. Ne feledd, hogy ezentúl nap, mint nap Mr. Haller, a leánya és a vendégei körében forogsz majd. A fennmaradó összeget pedig majd visszaadod Mr. Hallernak.

• Daisy kisasszony készített egy listát a szükséges holmik­ról. Ehhez tartom majd magam.

• Ugye, milyen káprázatos teremtés?

• Igen, Werner, roppant vonzó és szeretetre méltó. Egész más lesz nála dolgoznom, mint Biemuskénénál. Bár meg kell hagyni, minden rossz tulajdonsága ellenére annak az asszony­nak helyén van a szíve.

- Csodálatos érzés, hogy nem kellett magadra hagynom - ebben az elkeserítő helyzetben! Hálásak lehetünk a sorsnak, hogy ismét jó irányba siklik életünk hajója.

A következő napokban a testvérpár nyugodtan felkészülhetett az utazásra. Haller és leánya Münchenbe látogatott, így Werneréknek elég idejük volt a csomagolásra, ami igen vidám hangulatban telt.

Amikor Daisy nyolc nappal később visszaérkezett az édes­apjával, Wernerrel madarat lehetett volna fogatni örömében. Olyan rajongással tekintett a lányra, hogy a kevésbé éles sze­műek előtt sem maradt rejtve szívének édes titka.

Marlies másnap megkezdte munkáját Daisy mellett. A ru­határát illetően minden eshetőségre felkészült.

Még így is az összeg felét visszaadta Mr. Hallernak. Az úr különös pillantással méregette. A lány nemes gesztusából ar­ra következtetett, hogy igen lelkiismeretes teremtéssel van dolga. Barátságosan így szólt:

• Valóban minden szükséges holmit megkapott ennyi pén­zért?

• Igen, Mr. Haller. Daisy kisasszony listája alapján vásároltam.

Az idős úr elmosolyodott.

• Nos, szó, ami szó, igen takarékosan bánik a pénzzel.

Ezt követően magukra hagyta a hölgyeket, és átment a dol­gozószobájába Wernerhez.

Azt hiszem, jó fogást csináltunk ezzel a Rosner kisasszonnyal - mondta neki.

Röviddel étkezés előtt sor került Werner és húga első talál­kozására Hallerék társaságában. A testvérek udvariasan meg­hajoltak egymás előtt. Werner ügyesen átsegítette Marliest a kissé kínos helyzeten.

VII.

Május negyedikén a Regina felvonta a horgonyt, és elhagyta a hamburgi kikötőt. Még mielőtt Mr. Haller a fedélzetre ért vol­na, már betoppant néhány amerikai vendég. Felettébb rokon­szenves társaság gyűlt össze a hajón. Mrs. Johnstonon, Daisyn és Marliesen kívül nem tartózkodott hölgy a fedélzeten, kivéve persze a női alkalmazottakat. A férfiak túlsúlyban voltak.

A Reginán számos luxuskabin volt, amelyek közül egyelő­re még sok üresen állt. Úgy tervezték, hogy útközben felvesz­nek még néhány, vendéget, közöttük Ralph Steinberget is.

Mr. Haller rendkívül előzékeny házigazda volt, egyre csak vendégei kívánságait leste. A minden kényelemmel felsze­relt Reginát az idő is elkényeztette, így az utazás igen kelle­mesen telt.

Werner és Marlies a csodás út minden napját, minden egyes óráját élvezte, s maradéktalanul hálásak voltak Haller úrnak és leányának.

Genovában néhány vendég elhagyta a hajót, és újabbak szálltak fel a fedélzetre. A jacht több napig időzött, az olasz ki­kötőben.

Ralph Steinbergen kívül még három úrra vártak. A folyto­nos jövés-menéstől ismét felélénkült a hangulat.

Miután a Regina befutott Genova kikötőjébe, Hallerék a testvérpárral nyomban a Miramar Szállodába hajtattak. Ez a szép hotel a hajdani Doge palotától északra fekszik, ahol egykor a teraszos kertek pompáztak. Az étkező és a társalgó mentén hú­zódó hatalmas oszlopcsarnok előtt még fellelhetők voltak a te­raszos kertek maradványai, melyeket tekintélyes méretű pálmák szegélyeztek.

Mr. Haller és leánya az első, Marlies és Werner a második emeleten laklak. Az egész városra és a kikötőre páratlan kilátás nyílt az ablakokból. Marlies lelkesülten pillantott a csodá­latos látványra. Lenn, a rakparttal majdhogynem egy magas­ságban állt a Palazzo Principe meseszép, történelmi kertjeivel. Valamivel odébb a tenger kéken csillámlott.

Marlies a szobáját elhagyva épp a lifthez indult, amikor összetalálkozott a bátyjával.

• Werner, kinéztél már az ablakon? Pompás a kilátás! Min­den mesébe illő. Láthatjuk ezt az elragadó várost, előkelő ho­telben lakunk, és semmi gondunk többé.

• Kicsi Marlies, ez valóban csodás! Örülök, hogy te is itt vagy.

Mivel a folyosón egy lélek sem járt, a fiatalember gyorsan magához vonta és megcsókolta a húgát. A lány ijedten nézett szét.

• A végén még meglátnak!

• Ne aggódj, Marlies! Hidd el, nincs nálam óvatosabb ember.

• Csupán ez a színjáték árnyékolja be a boldogságunkat.

• Ne vedd ezt ilyen komolyan! Ha egy napon eláruljuk magunkat, így is, úgy is színt kell vallanunk. Remélem, addig­ra Haller kisasszonynak annyira nélkülözhetetlen leszel, hogy semmiképpen sem szeretne megválni tőled. Örülök, hogy jól bánik veled.

• Sosem érzékelteti velem, hogy ő a munkaadóm. Olyan hozzám, mintha a barátnőm lenne. Mr. Haller pedig mindig olyan lovagias, mintha a családhoz tartoznék.

• Néhány hétig még légy türelemmel! Szerintem akkor már nyugodtan bevallhatjuk, hogy testvérek vagyunk. Ezalatt mindent meg kell tennünk, hogy éreztessük, mennyire hálásak vagyunk nekik.

Mr. Haller és leánya még nem jöttek le a szobáikból, így a testvérpár fel és alá sétálgatott a tágas előcsarnokban. Végül megérkezett apa és leánya is, és négyesben helyet foglaltak az egyik kerek, ablak melletti asztalnál. Innen is ugyanazt a lé­legzetelállító kilátást élvezhették, mint a szobáikból. A nap forrón sütött, az étteremben azonban kellemesen hűvös volt. Odakinn a pálmalevelek közt bújócskázott a szél.

• El tud képzelni ennél szebb városképet, Marlies kisasszony? - kérdezte Daisy.

- Természetesen nem. Éppen arról társalogtunk Strasser úrral, mennyire hálásak vagyunk önöknek, amiért részt vehetünk ezen azutazáson.

Strasser úr tudja, hogy mi sokkal több hálával tartozunk neki, mint ő nekünk. Már meséltem önnek, Marlies kisasszony, mit tett értünk édesapám titkára. Erről azonban nem szabad be­szélnünk. Látja, rögtön elvörösödik, és bosszankodni kezd.

Mr. Haller ártatlanul felnevetett.

• Gyorsan váltsunk témát! Strasser úr képtelen elviselni, ha róla beszélünk. Ez azt jelenti, hogy eddig jól érezte magát az úton, Rosner kisasszony?

• Csodálatos, dolog ennyi szépet látni!

• Boldoggá tesz, hogy elégedett. Az elégedett emberek általában jó kedélyűek, örömmel hallom, hogy jól érzi magát a leányommal. Ezzel mindannyiunk vágya teljesült.

Másnap megérkezett Ralph Steinberg. Egyik szolgálója út­ján megérdcklődte, mikor tudnák fogadni. Haller visszaüzente, hogy öt órakor szívesen látnák az étteremben.

• Természetesen ön is velünk teázik, Strasser úr, hiszen is­meri már Steinberget. És persze kegyed is velünk tart, Rosner kisasszony.

Daisy Wernerre villantotta tekintetét. Nem kerülte a figyel­mét, hogy a férfi arca elkomorult. Legszívesebben megfogta volna a karját, hogy megnyugtassa: „Egyet se félj. Ralph Steinberg mindig is csak a barátom lesz.”

„Ám, ha ennyire elvakult - gondolta Daisy -, és nem veszi észre, hogy rajta kívül egyetlen férfi sem érdekel, hát kínozza csak magát. Eljön majd a nap, amikór nem kételkedik töb­bé az érzéseimben.”

Daisyt nem sürgette az idő, tudott várni. A tőle megszokott, határozottsággal számot vetett az érzéseivel, s napnál világo­sabb volt számára, hogy egyszer Werner Strasser felesége lesz. Minek is siettetné az időt, hisz most minden oly mescszép! Werner szeméből egyértelműen kiolvasta, hogy szereti, bár a férfi igyekezett palástolni az érzelmeit. A vagyon szerinte elválasztja őket. Tudta, hogy Werner büszkesége küzd a szerel­mével, de eljön majd az idő, amikor végre megérti, hogy a kül­sőségek nem állhatnak közéjük.

Daisy sosem félt a nehézségektől. S bár az apjának egyéb tervei voltak vele, azt akarta, hogy Ralph Steinberg feleségé legyen, Daisy tudta, hogy sosem állna leánya boldogságának útjába.

Mindennek eljön a maga ideje, gondolta bölcsen. Egyelő­re minden remekül alakul: nap mint nap együtt lehet Wernerrel. A többit majd megérleli az idő. Daisynek helyén volt az esze. Bármilyen mély érzelmeket táplált is, nem hagyta, hogy azok magukkal ragadják.

Amikor lementek teázni, Ralph Steinberg már jött is elébük.

• Jó napot, kedvesem!! Szolgálatukra megjelentem - üdvö­zölte őket nevetve.

• Örvendek, Ralph. Sikeresen zárultak az üzleteid? - kér­dezte az idős úr.

Köszönöm, minden a tervek szerint alakult. Olyan elége­dett vagyok, hogy különleges jutalomban részesítem magam. Apám már áment is mondott rá. Nemcsak a Földközi-tenger­re tartok önökkel, hanem a Regina egész útján élvezni kívánom a vendégszeretetüket. A szerénység soha nem volt a kenyerem.

Haller megrázta a fiatalember kezét,

- Kedves Ralph, igazán nagy örömöt szereztél nekem ez­zel a döntéseddel.

• És te mit szólsz hozzá, Daisy? - érdeklődött a fiatalem­ber.

A lány lopva Wernerre pillantott, és látta, hogy a férfi összeszorítja a száját, és arcizmai idegesen megrándulnak.

• Tudod, Ralph, szeretem, ha vidám emberek vesznek kö­rül. Ha ehhez tartod magad, szívesen látlak.

• Ebben nem lesz hiba. Egyvalamit azonban meg kell em­lítenem. Apám azzal a feltétellel engedélyezte számomra ezt a hosszú utat, hogy a hajókázás végén feleséget találok magam­nak.

Daisy szenvedő arcot vágott. Nem akarta növeli Werner kínjait, ezért sietve megjegyezte:

• Ó, te szegény! Rajtam és a társalkodónőmön kívül csupán az idős Johnston kisasszony tartózkodik a fedélzeten. Így nemigen marad más választásod, mint hogy megszöktess egy hottentotta szépséget.

• Te pedig a barátnőm leszel?

• Csak, ha elég vidám vagy. Eddig ugyanis tobzódtunk a jó­kedvben. Rosner kisasszony minden csínyben benne van.

• Kérve kérlek, vegyetek be harmadiknak!

• Ám legyen!

Ralph Steinberg üdvözölte Werner Strassert, és vele is vál­tott néhány baráti szót, majd Hallerhez fordult:

• Hogy telt a Regina eddigi útja?

• Kitűnően. Az idő kegyes volt hozzánk. Csupán Gibraltár­nál ért el bennünket égy vihar, ami egy kicsit megkeserítette két napunkat. Ám azután minden simán ment - tájékoztatta az öregúr.

• És kik fordultak meg a fedélzeten?

A nevek felsorolása után belemerültek a közös amerikai is­merősök felemlegetésébe.

Wernert kínzó féltékenység emésztette. Most, hogy nem figyeltek rá, zavartalanul beletemetkezhetett fájdalmába. Daisy rá-rátekingetve, magában somolygott. Egyszer csak meg­szánta.

• Mennyi az idő, Strasser úr? - kérdezte.

A fiatalember felriadt a tépelődésből, és Daisyre pillan­tott. A lány tekintete csodálatosképpen nyugalommal töltötte el. Miért is keríti hatalmába a félsz Ralph Steinberg közelében. Talán Daisy nem adta a tudtára, hogy nem megy hozzá feleségül, csak a barátja akar lenni? Ha Ralph Steinberg valóban szerelmes lenne belé, nem így viselkedne.

Ideje észre térnie. Daisy Haller elérhetetlen a számára, akár a csillagok. Arcán erőltetett mosollyal válaszolta:

• Öt perccel múlt öt óra.

• Vajon hol marad Rosner kisasszony? - kérdezte Daisy.

Mintha csak a kérdésre várt volna, Marlies megjelent az étterem bejáratánál, és odasietett hozzájuk.

• Bocsássanak meg, ha megvárakoztattam önöket - szabadkozott.

Hangja hallatán Ralph Steinberg összerezzent, majd gyorsan megfordult. Amint megpillantotta Marliest, felugrott a helyéről, és álmélkodva nézett a lányra. Marliesnak arcába szökött a vér.

Daisy bemutatta őket egymásnak. A férfi meghajolt előtte, ajd így szólt:

• Mi már találkoztunk, Rosner kisasszony.

• Igen, Mr. Steinberg. Látásból már ismerjük egymást.

Ralph észrevette a lány zavarát, s át akarta segíteni a kínos helyzeten, hisz minden tekintet Marliesra szegeződött.

• Ezzel az ifjú hölggyel Berlinben kiérdemeltünk egy élet­mentő kitüntetést. - Majd elmesélte közös élményüket.

Daisy fürkészve hol Ralphra, hol Marliesra pillantott. S közben alig látható, megértő mosoly játszott az ajka körül. Jól emlékezett arra, amikor Ralph egy fiatal teremtésről áradozott neki, akit mindenáron viszont akart látni. Most már tudta, ki volt rá ilyen maradandó hatással.

Werner is meghökkent. Húga, aki különben minden apróságról beszámolt neki ezúttal meg sem említette ezt a kis kalandot. Talán azért, mert jelentéktelennek tartotta a találkozást.

Vagy éppen ellenkezőleg? Aggódni kezdett a testvéréért. El­határozta, elmeséli Marliesnak, hogy Mr. Haller reményei szerint Ralph Steinberg lesz leánya jövendőbelije. Jobb, ha a húga tud erről.

A lány gyorsan összeszedte magát, és helyet foglalt Daisy mellett. Kellemes társalgás alakult ki, amely egykettőre meg­nyugtatta Wernert, és amelybe immár jómaga is felszabadul­tan bekapcsolódott. Haller úr is újjászületett a fiatalok vidám­ságát hallva.

Ralph a könnyed csevegés közben azon tűnődött, miként hozhatta úgy a sors, hogy akit Berlinben hiába igyekezett új­ra látni, épp ezen a hajón talált meg ismét.

Két nap múlva a Regina elhagyta a genovai kikötőt. A part mentén haladtak, míg a hajó Velencében le nem horgonyzott.

A jó idő még kellemesebbé tette a hangulatot.

Daisy és Ralph a régi barátsággal csipkelődött egymással, ám az okos Daisy rögtön észrevette, hogy Ralph buzgón és nagy örömmel nézeget Marlies Rosner szép kék szemébe. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a lány elpirul Ralph beható pillantásaitól. Vonzalmukat tréfával és nevetéssel palástolták. Wernert, aki nem volt ilyen éles megfigyelő, megtévesztette a húga vidám nevetése. Daisy sosem tett megjegyzést a meg­figyeléséről Ralphnak. Csupán egyszer kérdezte meg tőle nevetve:

• Mondd csak, meg kell még szöktetnünk azt a hottentotta leányzót?

A férfi ártatlan ábrázattal elmosolyodott, majd töprengve így szólt:

• Valószínűleg eltekinthetünk ettől, Daisy, de azért minden­képpen számítok a segítségedre, ha szükségem lesz rá.

- Rám mindig számíthatsz. A barátod vagyok.

Délután három óra tájban a Regina lehorgonyzott Velencé­ben. A lagúnák városa vakító napfényben fürdött. A Campanile, a haranglorony a házak fölé magasodott, a Canale Grandén a Szent Mária-templom az ég felé nyújtózott kerek kupo­lájával.

Miután a hajó kikötött, a társaság a Szent Márk térre ment. Tarka forgatag fogadta őket. Sokan csak álldogáltak, és a ga­lambokat etették. A Regina utasai vidáman tereferélve halad­tak át a tömegen a patinás Florian Kávéház irányába.

Ralph Steinberg ezúttal is Marlies oldalán sétált. Látszólag ártatlanul tréfálkozott vele, ám közben egyre csak a lány pil­lantását leste. Mögöttük Werner és Daisy lépdelt, azután Mr. Haller következett az egyik barátjával és Johnston kisasszonnyal.

Marlies körülnézett.

• Milyen szép, milyen egyedülálló itt minden, Mr. Stein­berg! Egykor a Doge-palotában írták a világ történelmét. Az ember képzelete képtelen ezt az épületet modern emberekkel benépesíteni. Odafönn az erkélyen szép, reneszánsz kosztümös nőknek kellene állniuk, hátuk mögött a lovagjaikkal. Vagy a dózsénak, büszkén, fenségesen, amint szónoklatot intéz a né­péhez.

Ralph áhítattól hallgatta a lány szavait.

• Magam előtt látom, milyen pompásan festene kegyed egy ilyen kosztümben. Én pedig szívesen állnék lovagként a rendelkezésére. Azt hiszem, roppant festőien mutatnék.

• Hogy mondhat ilyet, Mr. Steinberg!

A férfi a lehető legártatlanabb ábíázattal pillantott rá.

• Ugyan miért?

• Mert az én helyzetemben nem engedhetek meg magam­nak efféle bókokat.

• Nem bóknak szántam, amit mondtam, csak az érzéseimet tolmácsoltam. Látom, egyre fenyegetőbben ráncolja a homlo­kát. Ígérem, nem fecsegek többé ilyesmit. Tehát, ha önön múlna, csak középkori maskarákban lehetne a Szent-Mark té­ren sétafikálnunk.

A lány somolyogva bólintott.

- Igen, akkor minden tökéletes lenne.

• Meg kell hagyni, remekül festenénk ilyen ruhaköltemé­nyekben, ám korunk emberéből hiányzik az a sikk, amellyel ezeket a ruhákat viselni kell. Siralmasan botladoznánk rene­szánsz korabeli kosztümjeinkben.

• Istenem, milyen kár! Képzelje csak el, a lépcsőkön és az oszlopcsarnokokban kacskaringózó hosszú uszályok mesés képét. Szinte fáj, hogy nem élhettem akkor! - Marlies lelki sze­mei még az előbbi képnél időztek.

Miután jégbe hűtött itallal felfrissítették magukat, a fiata­labbak lifttel felmentek a harangtoronyba, hogy onnan élvezzék a kilátást.

Werner és Daisy egymás mellett álltak egy ablaknál, ami­kor a férfi halkan megszólalt:

• Álmodni sem mertem volna, hogy ezt a képet viszontlát­hatom.

Daisy kérdőn pillantott rá.

- Járt már itt?

• Igen, amikor sikeresen, letettem az érettségit. Jutalmul édesapám elhozott Velencébe és Firenzébe. Akkor itt fent is jár­tam vele. Azok voltak csak a szép idők!

• Szebbek, mint most? - kérdezte a lány halkan.

Werner ránézett. Egy ideig képtelen volt levenni róla a sze­mét, majd mélyet sóhajtott.

• Nem, ennél szebb élményben még sosem volt részem életemben - vallotta be felindultan.

• Nagyon szomorú lettem volna, ha más választ ad - jegyez­te meg Daisy gyengéden.

A férfi arca kipirult az izgatottságtól, miközben folytatta a kérdezősködést.

- Tudja, hogy ön ezzel sokat, rendkívül sokat ígér nekem?

- Igen, tudom.

• Ó, Daisy kisasszony...! - Werner először nevezte így a lányt, s ettől maga is megrémült. - Bocsásson meg, Haller kisasszony! Egyszerűen megfeledkeztem magamról... - da­dogta.

• Nincs mit megbocsátanom. Miért kellene haragudnom?

Ebben a pillanatban odaléptek hozzájuk a többiek. Ha nem így történik, Werner minden bizonnyal elveszíti az önural­mát, - és megvallja Daisynek, milyen sokat jelent neki. Ám így is azt érezte, mintha a föld felett járna. A lány szavai mennyei boldogsággal töltötték el. És hogyan tekintett rá azzal a bársonyos barna szemével! Néz így nő olyan férfira, aki iránt semmit sem érez?

A fiatalember szíve csordultig telt boldogsággal, és alig tudta fegyelmezni magát.

Mialatt Ralph és Marlies egymásba fúródó pillantással csa­csogott vég nélkül, Daisy és Werner némán lépdelt egymás mellett. Észre sem vették, hogy hallgatnak, hisz ez a csönd be­szédesebb volt ezer szónál. Werner testestül-lelkestül átadta magát e boldog órának. Most nem akart arra gondolni, milyen leküzdhetetlen akadály tornyosul kettejük között.

Daisyt is békés, örömteli álom szállta meg, amiben még so­sem volt része ennek a józan, magabiztos teremtésnek. Tud­ta, egyetlen szavába kerül, hogy a férfit megszabadítsa gátlá­saitól. Ám azt a szót a világ minden kincséért sem ejtette vol­na ki a száján. Már mindent elárult, ami egy nőtől elvárható anélkül, hogy teljesen kijátszaná a lapjait. Most a férfin a sor. Egy darabig még bizonyára hadakozik a büszkeségével, ami - szegény ember lévén - megakadályozza, hogy nyomban és fenntartás nélkül kinyújtsa érte a kezét. Ha azonban az érzé­sei olyan erősek, mint Daisy remélte, egy nap igenis képes lesz sutba dobni a büszkeségét, hogy győzedelmeskedhessen a szerelmük. Mindaddig türelmesnek kell lennie. A várakozás lehet kínzó és nyomasztó, ez azonban édes, sokat ígérő és boldogító volt.

Így vándorolt a két pár egyik utcából a másikba, kirakattól kirakatig. A színes sátortetők alatt árusító ékszerészek hada fi­noman megmunkált csecsebecséket kínált. A műkereskedésekben antik és modern mesterművek kellették magukat. A cse­kély értékű, ám annál mutatósabb bizsuk szintén csábították a nézelődőket.

A társaság izgatottan tért vissza a Piazettára. A mólónál azután beszálltak az egyik fekete gondolába, melynek fémve­retes tatja egészen a kőlépcsőkig nyújtózott ki a vízből.

Daisy jókedvűen pihentette szemét az egymást túlkiabáló, járművüket magasztaló gondolásokon.

• Tudja, Marlies kisasszony, ezek a gondolások közel sem olyan romantikusak, mint amilyennek képzeltem őket.

• Gondolát tessék, signorina, gondolát tessék! - rikácsol­ták a hajósok, míg mindnyájan helyet nem foglaltak.

Egy gondolába négy személy fért. Ralph Steinberg ismét ad­dig ügyeskedett, míg Marlies mellé került. Daisy somolyog­va nézett Ralphra, aki vette a lapot. Grimaszolva széttárta a kar­ját, mintha csak azt mondaná: „Istenem, nem tehetek róla, hogy épp ebbe a gondolába kerültem. Mindez a sors keze!”

Werner és Daisy elvált egymástól, mivel Haller kézen fog­ta a lányát. Werner három társával egy másik hajóban ringa­tózott, ám a szemét le nem vette volna Daisyről.

A Regina vendégei a vacsorát követően még hosszasan időztek a fedélzeten. Senkit sem vonzott az ágy. Ezen a mesés éjszakán Marlies, Daisy, Werner és Ralph nyugágyakat hozat­tak maguknak, hogy kényelmesen elbeszélgethessenek. Nehe­zen indult meg a szó, hisz legszívesebben forró, szerelmes szavakat suttogtak volna kedvesük fülébe. Titokzatos szellő lengte körül őket. Egyre jobban akadozott a nyelvük, egyre hosszabbra nyúltak a szünetek.

Odaát a szárazföldön kialudtak a fények. A hold a házak mö­gé kúszott. A Lido is sötétségbe burkolódzott, mindössze ke­leten derengett az ég alja: a pirkadat szürke fénnyel köszöntött, rájuk.

Daisy felemelkedett a helyéről. Kedves, őszinte pillantást vetve Wernerre, így szólt:

• Álomszép volt ez az óra. De most már ideje lefeküd­nünk.

Marlies felocsúdott.

• Valóban igen későre jár!

Tekintete Ralph Steinbergre szegeződött. Az ifjú szerel­mesek végül búcsút vettek egymástól. Ralph hosszasan szoron­gatta Marlies kezét, mely árulkodón meg-megremegett.

Daisy és Werner keze is össlzekulcsólódott. Szótlanul, ko­moly tekintettel nézték egymást. Nehezükre esett a búcsúzás. Werner egyre csak Daisy szavait ismételgette magában: „Álom­szép volt ez az óra.”

Bizonyára arra célzott, hogy a szívüket felkavaró érzés so­sem válhat valósággá. Mégis boldog volt, hisz Daisy vele ál­modott. Egy darabig még ott állt a lassan elhaló lépések zaját hallgatva.

A Regina fedélzetére egyszeriben nyugalom borult. Csak négy ifjú szív zakatolt lázasan, míg a jótékony álom le nem csil­lapította őket.

Öt napig maradtak Velencében, azután Triest felé vették útju­kat. Innen délnek fordultak, és a Jón-tengeren át Görögor­szágba hajóztak. Onnan Szamosz szigetére és Izmirbe, majd Kréta és Ciprus következett.

Egyik este Larnaca kikötőjében Marlies már átöltözött a hét órakor kezdődő vacsorához, és kiment egy kicsit a fedélzetre. Könnyű, fehér ruhát viselt, amelyet a tenger felől érkező, hű­sítő szellő karcsú testére font. Gondolataiba merülve állt a korlátnál, és a pálmákat figyelte, amelyek lágyan susogtak a szélben.

A háta mögött hirtelen férfiasan koppanó léptekre lett figyel­mes. Összerezzenve megfordult, ám nem Ralph Steinberg kö­zeledett felé, hanem a bátyja. A lány egyszerre érzett meg­könnyebbülést és szomorúságot. Testvére odalépett hozzá.

• Ó, te vagy az, Werner?

• Mintha csalódtál volna, Marlies. Talán valaki mást vár­tál? - faggatta a fiatalember aggódva. Egyre növekvő nyugta­lansággal szemlélte, hogy Ralph Steinberg a kelleténél többet forgolódik Marlies körül.

A lány elpirult.

• Senkit sem vártam, Werner. Megijedtem egy kicsit, mert elgondolkoztam. Daisy kisasszony még öltözik, akárcsak a többiek.

• Legalább zavartalanul beszélgethetünk. Mondd csak, Marlies, szerinted nincs itt az ideje, hogy Mr. Hallernek és a leányának meggyónjuk az igazságot?

Marlies a halántékára szorította a kezét. Nagyon szerette vol­na már tisztázni ezt a kérdést, ám most, hogy Werner elszán­ta magát rá, egyszeriben megijedt a döntéstől. Mi lesz, ha Dai­sy és az édesapja elbocsátja őket?

- Kérlek, várjunk még egy keveset!

Marlies esdeklő tekintete láttán Werner jólelkűen így szólt:

• Rendben van. Állapodjunk meg egy időpontban, ame­lyet minden körülmények között betartunk. Várjuk meg, amíg elhagyjuk Alexandriát, és átkelünk a Szuezi-csatornán. Akkor mindenképpen beszélni fogok Mr. Hallerrel. Nem halogat­hatjuk tovább a dolgot. Nagyon fontos, hogy még a fedélze­ten kiderüljön, nem állsz védtelenül a nagyvilágban.

A lány kissé összerezzent, és nyomban elpirult.

- Lehet, hogy igazad van, Werner, bár itt a hajón nincs szükségem oltalomra. Itt senki sem akar bántani.

• Remélem, így van, Marlies. Eddig te voltál az, aki minél előbb tiszta vizet akart önteni a pohárba. S most egyszeriben halogatnád a dolgot?

A lány mosolyogva pillantott fel rá.

• Tudod, Werner, minél tovább tartózkodom a Regina fe­délzetén, annál kellemetlenebbül érintene, ha hirtelen elbocsá­tanának és hazaküldenének csak azért, mert elhallgattuk elő­lük, hogy testvérek vagyunk.

- Hogy jut ilyen butaság az eszedbe, Marlies? Szó sincs ar­ról, hogy elbocsátanának. Nem tettünk semmi becstelent. Nem hinném, hogy Mr. Haller vagy Daisy kisasszony akár csak meg is haragudnának ránk, ha elmagyarázzuk nekik, mi indí­tott bennünket arra, hogy eltitkoljuk az összetartozásunkat. Ne aggódj, tudod, milyen hálásak nekem. Nem szeretek erről beszélni, de a megnyugtatásodra meg kellett említenem. Amint átkeltünk a Szuezi-csatornán, előállok az igazsággal.

• Legyen, ahogy akarod. De most hallgass! Mintha jönne valaki.

Ralph Steinberg lépett oda a testvérpárhoz.

• Máris elkészültek? Még van húsz percünk. Csatlakoz­hatom önökhöz? Nem Szívesen vagyok egyedül.

Marlies arca lángba borult. Werner gyorsan átsegítette a zavarán.

• Rosner kisasszonnyal éppen az előttünk álló szuezi útról társalogtunk.

• Úgy terveztük, hogy néhány napot Alexandriában töltünk, hogy elmehessünk Kairóba, Heluanba és a piramisokhoz. Minden bizonnyal önök is velünk tartanak majd,

• Erről Haller úrnak és a kisasszonynak kell határoznia.

• Mivel ők velünk jönnek, természetesen önök sem marad­hatnak a hajón. Haller úr már létezni sem tud ön nélkül, Dai­sy pedig Rosner kisasszony hiányát nem viselné el.

Lassacskán a többi utas is megjelent a fedélzeten, hogy vacsora előtt egy kis friss levegőt szívjon, és élénk társalgás alakult ki.

VIII.

Nyolc nap múlva a Regina elhagyta Alexandriát, és az élet visszatért a megszokott kerékvágásba. A fedélzeten élénk tár­salgás folyt. Werner egy óvatlan pillanatban odasúgta a test­vérének:

• Ma este, ha minden elcsendesült, várlak a fedélzeten. Beszélnem kell veled.

Daisy, aki az utóbbi időben rendkívül hallgatag és vissza­húzódó volt, hamarosan búcsút vett Marliestól. A kisasszony­nak nem volt jó hangulata, és fáradtságra hivatkozott.

Marlies a kabinjában magára terített egy sötét kabátot, majd felsurrant a fedélzetre, ahol a bátyja már várta.

Werner egy árnyékos helyre húzta a lányt, mivel a fedélze­tet megvilágította a hold.

• Bár hamarosan felfedjük a titkunkat, mégsem akarom, hogy együtt lássanak minket - suttogta. Elmondta, hogy másnap beszél Hallerral és a lányával.

• Valószínűleg késő délelőtt kerül rá sor. Mindenképpen légy készenlétben! Át foglak hívni, hogy magad kérhess bo­csánatot Haller úrtól és leányától, emiatt az ártatlan kis színjá­ték miatt.

Marlies megkönnyebbülten felsóhajtott. Az utóbbi napok­ban nagyon nyugtalan volt. A kairói kirándulás során Ralph Steinberg félreérthetetlenül a tudtára adta, mit érez iránta, ám alighahem csak játszadozni akar vele, hiszen egy nap úgyis Dai­sy vőlegénye lesz. Jobb is, ha megtudja, hogy Werner a testvére. Ezután nem a szegény, védtelen társalkodónőt látja majd benne, akit könnyelmű kalandra csábíthat.

Mégis rettenetesen sajgott a szíve, ha arra gondolt, hogy a férfi ezentúl udvarias, hűvös távolságtartással érintkezik majd vele.

Miután mindent megbeszéltek, Werner megkérte a húgát, hogy menjen vissza a kabinjába, mert igen későre járt az idő.

Egyikük sem sejtette, hogy rajtuk kívül másvalaki is tartóz­kodik a Regina fedélzetén. Daisy nem tudott nyugovóra térni.

Egyre mélyebb és bensőségesebb érzéseket táplált Werner iránt. Szenvedélyes türelmetlenség lett fajta úrrá. Már Berlin­ben is vonzódott Werner Strasserhoz, azóta pedig egyre job­ban beleszeretett. Tudta, hogy ő sem közömbös a férfinak, szeméből már számtalanszor kiolvashatta az érzéseit. Sok­szor oly heves vágy tükröződött a tekintetében, hogy Daisy leg­szívesebben a nyakába ugrott volna. Miért nem vet már véget Werner ennek a kínszenvedésnek? Miért nem mondja meg neki, hogy szereti? Csak azért, mert gazdag ember lánya, ő ma­ga pedig szegény, és másoktól függ? Vajon komolyan azt hi­szi, hogy legyőzhetetlen akadály tornyosul szerelmük útjá­ba? Milyen rosszul ismeri az édesapját, akinek csakis a lánya boldogsága fontos!

Hirtelen túl szűknek, túlságosan forrónak érezte a kabinját. Friss levegőre vágyott, és úgy döntött, felmegy egy kicsit a fe­délzetre. Hálóingére ő is sötét kabátot terített, és halkan kiosont a kabinjából. Amikor felérkezett, és megállt a mentőcsónakok árnyékában, hirtelen megpillantotta Wernert és Marliest, akik szorosan egymáshoz simulva sétáltak.

A döbbenettől földbe gyökerezett a lába. Szíve elszorult, és vadul kalapálni kezdett.

Azok ketten kézen fogva sugdostak a holdfényben. Fájda­lom mart Daisy szívébe, és lázas féltékenység hatalmasodott el rajta. Még jobban behúzódott a csónakok fedezékébe, ne­hogy észrevegyék. Ez volt az egyetlen tiszta gondolata, min­den más összezavarodott a fejében.

A testvérek mit sem sejtve közeledtek felé. Daisy jól értet­te minden szavukat.

• Nos, jó éjt, kedves kis Marlies! Szép álmokat, és légy na­gyon bátor! Minden rendben lesz. Holnaptól kezdve nem kell titkolóznunk - mondta a fiatalember gyengéden.

• Jó éjt, Werner! Rettenetesen örülök, hogy véget vetünk ennek a hetek óta tartó színjátéknak, és nem kell többé titkolnom, ki is vagy te nekem.

Ezzel átölelték egymást, mintha összetartoznának.

A fiatalember gyengéden megsimogatta Marlies haját, majd a lány bement a kabinjába.

A férfi egy darabig még gondolataiba merülve járkált fel cs alá, azután ő is lement.

Daisy összetörve állt, kezét sajgó szívére szorította. Telje­sen magába roskadt, arcát a kezébe temette. Megalázódnak érezte magát, mert tudta, hogy Werner Strasser előtt képtelen volt eltitkolni a szerelmet.

Ezt érdemli tőle szerelméért cserébe? Marliest szereti, és éjnek idején titkos találkán enyeleg vele! Nincs mese, bele kell törődnie, csak ne fájna annyira a szíve! Daisyt felháborította, hogy Werner epekedő pillantásaival, gyengéd szagaival elhi­tette vele, hogy szerelmes belé. Vajon miért tette? Csak a já­ték kedvéért, csupán azért, hogy megalázza? Akkor teljesen fél­reismerte, ő nem ilyen férfinak ajándékozta a szerelmét. Miért művelte ezt vele? Ezért nem akarta hát megérteni egyértelmű közeledését, ezért viselkedett vele visszautasítóan!

A lány büszkeségét hívta segítségül, hogy legyőzze ma­gában a megalázott szerelem fájdalmát.

Werner Strasser másvalakit szeret. Marliesé a szíve, utána vágyakozik. Az is lehet, hogy a háta mögött jót nevetnek raj­ta.

És ő még barátnőjévé fogadta Marliest!

Ahogy Werner hazug pillantásaival és szavaival megté­vesztette őt, úgy szedte rá Marlies szegény Ralphot. Barátja ugyanúgy csüng Marlieson, mint ő Werneren. Milyen bol­dogtalan is lesz, ha megtudja, hogy a lány Wernert szereti. Ám egy férfi valószínűleg könnyebben túlteszi magát egy ilyen csalódáson.

Mihez kezdjen, hogy érzései miatt he kelljen szégyenkeznie Werner előtt?

Maga elé meredt, és egyre csak ezt a kérdést latolgatta. El kellene hitetnie a férfival, hogy ő is csak játszadozott vele, és ugyanolyan kevéssé szereti, mint az őt.

Egyszeriben eszébe villant egy mentő ötlet, amely visszaadná önbecsülését és tartását. Most már tudta, mit kell tennie, hogy megvédje magát és Ralphot a megaláztatástól.

Fáradt léptekkel leballagott a kabinjába, és ruhástul beleroskadt az ágyba. Mozdulatlanul feküdt egészen reggelig. Képtelen lett volna aludni ezen az éjszakán. A féltékenység és a visszautasított szerelem kínja égette a lelkét. Büszkesége nem volt elég ahhoz, hogy elfojtsa szerelmét és fájdalmát.

Kora reggel felkelt, és néhány sört vetett papírra:

„Kedves Ralph! Kérlek, gyere át rögtön hozzám! Fontos közlendőm van a számodra. Daisy.”

A levélkét átadta Marynek.

• Menjen át Mr. Steinberghez, Mary! Ha még nem lenne éb­ren, keltse fel! Azonnal kérem a válaszát. Gyorsan, gyorsan, szedje a lábát!

Mary megszaporázta a lépteit. Még soha nem látta ilyen iz­gatottnak és idegesnek áz úrnőjét.

Amikor Daisy ismét magára maradt, kirázta a hideg. Bebur­kolózott egy kendőbe, és üres szemmel meredt maga elé. Türelmetlenül várta a szerinte késlekedő Maryt, s amikor a komorna megérkezett, idegesen rátámadt:

• Hol maradt ilyen sokáig?

• Bocsásson meg, kisasszony, de először fel kellett ébresz­tenem Mr. Steinberget. Azt üzeni, legkésőbb tíz perc múlva itt lesz.

Daisy némán bólintott, majd elbocsátotta a lányt.

Nyugtalanul járkált fel és alá.

Amikor Ralph belépett, és meglátta barátnőjét, hirtelen megtorpant.

• Mi történt, Daisy? Nem szoktál ilyen korán kelni.

A lány belehuppant egy karosszékbe, mert úgy érezte, a lá­ba felmondja a szolgálatot.

• Ma éjjel egy percet sem aludtam, Ralph. Kérlek, foglalj helyet!

• Aggódom érted. Beteg vagy?

Daisy igyekezett összeszedni magát, majd megráztad fejét.

• Nem, nem. Egészen más, megdöbbentő dolog indított ar­ra, hogy ilyen korán zavarjalak. Nincs kedvem köntörfalazni, Ralph.

A férfi féltőn megfogta a lány kezét, és a fejét csóválta.

• Mégiscsak beteg vagy, Daisy. Lázad van!

• Nem, dehogy - rebegte a lány. - Idefigyelj! Már többször megkérted a kezem, ám eddig minden alkalommal elutasítot­talak. Most viszont arra szeretnélek kérni, hogy azonnal tart­suk meg az eljegyzésünket.

Ralph megdermedt, és elképedve nézett Daisyre. A lány ret­tenetesen sápadtnak tűnt, az ajka remegett, kezét görcsösen összekulcsolta.

A fiatalember elbizonytalanodva ismét megfogta Daisy kezét.

• Nem tudom, miért változott meg hirtelen a véleményed. Csak azt tudom, hogy olyasminek kellett történnie, ami telje­sen összetört. Úgy látom, nem vagy tudatában annak, mit te­szel. Bocsáss meg, ha tapintatlan leszek! Tudom, hogy másé a szíved. Időközben én is megismertem az igaz szerelmet. Marlies Rosneré a szívem, őt akarom feleségül venni.

• Akkor is, Ralph, ha Marlies Rosner és Werner Strasser szeretik egymást? Ha éjjel titkos légyotton találkoznak, tegeződnek, szerelmes szavakat suttognak egymásnak és csókolóznak?

• Ez lehetetlen!

• Én sem hittem volna, ha nem a saját szememmel látom, és nem a saját fülemmel hallom.

Reszkető hangon elmesélte, mi történt az éjjel.

Ralph összeszorított szájjal hallgatta. Daisy hagyott neki egy kis időt, majd fojtott hangon így szólt:

• Ezek után is feleségül szeretnéd venni Marlies Rosnert?

Ralph erőt vett magán, és ránézett Daisyre.

• Senkinek sem hinném el ezt a történetet. Neked azonban hinnem kell, mert tudom, mennyire megviselt ez a felismerés. Természetesen most már nem akarom feleségül venni Marlies Rosnert.

Daisy megragadta a kezét.

• Ralph, most én szeretnék a feleséged lenni.

• Csak azért szántad el magad erre, nehogy csorbát szenved­jen a büszkeséged, és be akarod bizonyítani neki, hogy nem szereted.

• És ha így van?

• Daisy, nem tudod, mit teszel!

• Segíts nekem, hiszen barátok vagyunk! Elemészt a szé­gyen. Attól félek, teljesen kiszolgáltattam az érzéseimet, nem is akartam titkolni a szerelmemet. Ha mindazok után, amiket elmondtam, nem akarsz feleségül venni, csak egyvalamit ké­rek tőled: legalább tegyünk úgy, mintha eljegyeznénk egy­mást. Az a két ember nem láthatja rajtunk, mennyire összetör­ték a szívünket. A szavaikból úgy vettem ki, hamarosan be akarják vallani, hogy szeretik egymást, és véget fognak vetni a titkolózásnak. Előzzük meg őket, Ralph! Jelentsük be az eljegyzésünket még ma a reggelinél! Kérlek! Képtelen lennék a szemükbe nézni, amíg nem szabadulok ettől a rettenetes szégyentől. Hirdessük ki az eljegyzésünket, akkor nem kell megszégyenülten állnunk előttük. Segíts nekem, Ralph, kér­lek, segíts!

A fiatalember felállt, és átölelte Daisyt. Mivel maga is szenvedett, megértette a lányt. Érezte, hogy Daisyt nőként még jobban megalázza ez a helyzet, mint őt. A barátja volt, és segíteni akart rajta.

• Nyugodj meg! Mindent megteszek, amit akarsz.

• Köszönöm, nagyon köszönöm.

• Én is ugyanúgy csalódtam Marliesban, ahogyan te Wernerben. Be kell látnom, hogy gyarlón és csalárdul viselkedtek. De miért játszották velünk ezt a színjátékot? Gyakran láttam, hogy néz rád Werner Strasser. Istenemre, sosem kételkedtem abban, hogy szeret téged. És Marlies Rosner? Igaz, szigorú és tartózkodó volt velem, de a szeme mindent elárult! Ha egy ilyen szempár hazugságra képes, kinek higgyek ezután?

Ralph is maga elé meredt. Kis idő múlva ismét összeszed­te magát.

• Bárcsak sose ismertem volna meg ezt a Werner Strassert! De hagyjuk! Tehát a reggelinél bejelentem az eljegyzé­sünket, Daisy. Előtte azonban még meg kell kérnem a kezed az édesapádtól. Mindazonáltal nem foglak szavadon. Visszaadom a szabadságod, mihelyt úgy kívánod. Most már tu­dom, hogy egy szerelem nélküli házasságon nem lehet áldás. Ahhoz legalább jól ismerjük egymást, hogy ne okozzunk csa­lódást a másiknak. Történjék bármi, mindig szabadon dönthetsz.

Daisy megtört tekintettel nézett a férfira.

• Hadd csillapodjunk le, Ralph, mielőtt döntenénk a jövőnkről! Mindenesetre szívből köszönöm, hogy segítesz raj­tam. Most pedig, kérlek, hagyj magamra! Üzenj értem, ha beszéltél apámmal!

• Fel a fejjel, Daisy! Az ember sok mindenen túlteszi ma­gát.

Daisy nem érezte azt a várva várt megkönnyebbülést, ame­lyet a büszkeségének tett elégtétel után érezni remélt. Úgy vélte, képtelen lesz elviselni az életet Werner Strasser nélkül.

Iszonyú fájdalom mardosta a szívét, és rémülten rezzent össze, amikor kopogtattak az ajtaján.

• Tessék - kiáltotta, és nyugalmat erőltetett magára.

Az ajtóban Marlies jelent meg kedvesen mosolyogva.

• Segíthetek valamiben, Daisy kisasszony?

Úrnője alig tudott uralkodni magán. A féltékenység tüzes vasként égette a lelkét. Szerette volna arcul csapni a lányt, akit hamisnak és hazugnak talált. Szívében gyűlölet ébredt iránta, mert azt hitte, elhódította tőle Werner Strassert.

De nem akarta elárulni magát, ezért teltetett nyugalommal így szólt:

• Talán ideje, hogy reggelizni menjünk!

• Igen, Daisy kisasszony.

• Menjen csak előre, Marlies! Én is rögtön jövök. Ma ér­dekes újságot fog hallani az asztalnál. Addig is viszlát!

Daisynek sikerült színlelt vidámsággal beszélnie. Ennek ellenére Marlies valami szokatlan idegenszerűséget érzett a vi­selkedésében. Egy pillanatra határozatlanul megtorpant.

• Talán rosszul aludt, kisasszony? Sápadtnak tűnik.

- Nem csoda. Kissé izgatott vagyok, de ezt hamarosan meg fogja érteni. Ez az izgalom egyébként igen örömteli. Most pedig menjen, menjen már!

Az utolsó szavakat keményen és gorombán ejtette ki. Mar­lies megrettent, és gyorsan kisietett a kabinból. Odakint egy da­rabig döbbenten ácsorgott. Mi ütött Daisybe? Nem úgy viselkedett, mint máskor. Ideges, szétszórt és nyers volt!

Tétova léptekkel indult az étterembe. Jobban örült volna, ha Daisy jókedvű. Wernernek és neki rendkívül fontos volt, hogy kedvezően fogadja a gyónásukat. A reggelihez terített terem­ben még csak Werner tartózkodott. Húga gyorsan odalépett hozzá.

• Daisy ma olyan különös, Werner. Nem kellene mégis elhalasztanunk a bejelentésünket?

• Nem, Marlies, nem halogatjuk tovább.

• Nagyon rossz hangulatban van. Bárcsak minden rend­ben menne!

• Légy erős, Marlies! Sikerülni fog.

Bátorítóan rámosolygott a húgára, és megszorította a kezét. Ma nem volt olyan elővigyázatos, mint máskor. Eszébe sem jutott, hogy az étterembe nyíló üvegajtón át valaki megláthatja őket:

Ebben a pillanatban belépett Mr. Haller és Ralph, s bár Werner gyorsan elengedte Marlies kezét, a fiatal amerikai már kintről észrevette a gyengéd mozdulatot. Sápadt arcán kemény, rideg kifejezés jelent meg. Éppen most kérte meg hivatalosan Daisy kezét, és bejelentette Mr. Hallernek, hogy leánya már igent mondott neki.

Haller úr eleinte álmélkodva állt, bármennyire örült is a hírnek. Csodálkozott, hogy Daisy ilyen hirtelen beadta a de­rekát, holott ő már igyekezett megbarátkozni a gondolattal, hogy leánya nem akar Ralph Steinberg felesége lenni. Termé­szetesen minden további nélkül beleegyezését adta. Azután a lányához ment, és megkérdezte tőle, miért határozott mégis úgy, hogy Ralph felesége lesz.

• De apukám, hisz leghőbb vágyad volt, hogy ezen a hajóúton egymásra találjunk! Teljesült a kívánságod.

- Miattam nem kellene feleségül menned hozzá.

• Tudod, apa, beláttam, hogy mégiscsak Ralph a hozzám va­ló férfi.

• Akkor minden rendben van, Daisy. Sápadtnak látszol, gyermekem. Nem érzed jól magad?

• De igen, apám. Menj csak le a reggelihez, rögtön követ­lek.

Ralph Daisy ajtaja előtt várt, majd Mr. Hallerrel átmentek az étterembe.

A fiatalember hűvösen meghajolt, és ezúttal nem a megszokott rajongással nézett Marliesra.

A lány abban a pillanatban tudta, hogy valami szörnyű do­log történt.

Vajon miért nézett rá ilyen ridegen Steinberg? Miért fordult el tőle rögtön a hűvös köszönés után?

Wernernek semmi sem tűnt fel. Mr. Haller nyomban üzle­ti ügyekről kezdett beszélni vele, azután megérkeztek a többiek is. Mindenki vidáman tréfálkozott, csupán Marlies és Ralph volt feltűnően csöndes. Werner igyekezett leplezni testvére előtt az idegességét, nehogy még jobban elbizonytalanítsa a lányt.

Végre Daisy is belépett. Fehér, indiai selyemruhát viselt. Ar­cából minden szín hiányzott, mégis szebb volt, mint valaha. Wernernek felcsillant a tekintete, amikor meglátta. De elég volt a lány fénytelen szemébe néznie, s máris aggodalom töltöt­te el.

Még sosem látta ilyen hidegnek, elutasítónak Daisy Hallert! Vajon mi történt? Miért viselkedik vele ilyen lekezelően, miért néz át rajta?

Helyet foglaltak az asztal körül, majd amikor már minden­ki leült, Haller úr mosolyogva felemelkedett.

• Kedves barátaim! Már kora reggel örömteli hírrel szolgál­hatok önöknek. Leányom, Daisy eljegyezte magát a mi kedves Ralph Steinbergünkkel, s ezzel egy régóta dédelgetett álom vált valóra.

A bejelentést követő általános hangzavar közepette senkinek sem tűnt fel, hogy Marlies és Werner sápadtan magába roskad.

Daisy nagyon jól látta, hogy Werner megdöbben. Nem tud­ta mire vélni a férfi viselkedését, de most csak arra, összpon­tosított, hogy a lehető legjobban játssza a boldog menyasszony szerepét.

Ralph Steinberg fürkészve pillantott Marliesra, amikor Haller bejelentette az eljegyzést. Csodálkozva vette észre, hogy a lány arca falfehérre változik, majd lehunyja a szemét, mintha így próbálna védekezni a szörnyűséggel szemben. Ralph úgy érezte, fel kellene állnia, hogy odakiáltsa: „Mindez nem igaz, nem lehet igaz! Szeretlek, kicsi Marlies, és neked is szeretned kell engem, különben minden csak csalás és ámítás ezen a világon!”

Ám máris jókívánságokkal árasztották el őket az emberek.

Wernernek és Marliesnek elég idejük maradt arra, hogy összeszedjék magukat. Szerencséjükre a jegyespárt jó ideig igénybe vették a többiek. Nyugalomra inthették a szívüket.

Wernernek csaknem eszét vette a féltékenység, bár nem hitte, hogy Daisy szerelmes lenne Ralph Steinbergbe. Bár a szí­ve sajgott a fájdalomtól, mégsem feledkezett meg a húgáról. Észrevette, hogy a lány letaglózva mered maga elé. Odalépett hozzá, és félrevonta, míg a többiek az örömteli, ám váratlan eseményt tárgyalva körbevették az ünnepelteket.

Marliest kimondhatatlanul bántotta, hogy Ralph Steinberg egyszeriben semmibe veszi! Talán elfelejtette, milyen gyengéd pillantásokat küldött felé, milyen reményteli szavakat súgott a fülébe?

Azután tekintetét lassan a bátyjára emelte, és együtt ér­zően nézett Werner sápadt arcába. Boldogságuktól megfoszt­va álltak, szemüket a jegyespárra és a vendégekre függesztve.

Marlies lassan, tétován, belecsúsztatta kezét a bátyjáéba. Werner erős, görcsös szorítással fogta meg húga ujjait. Így ka­paszkodtak egymásba ezen a nehéz órán, és boldogok vol­tak, hogy legalább támaszra leltek a másikban. Már nem érde­kelte őket, hogy lelepleződnek. Kéz a kézben, holtsápadtan, reszkető ajakkal álltak. Egyelőre képtelenek voltak elszánni ma­gukat arra, hogy gratuláljanak az ifjú párnak.

Senkinek sem szúrt szemet a furcsa kettős. Csupán Daisy és Ralph vette észre őket, s ebből erőt merítve még jobban ját­szották a szerepüket.

Amikor valamennyire lecsendesült a sokaság, Wernerék elengedték egymás kezét. A fiatalember odalépett a jegyespár­hoz, és tompa hangon kifejezte jókívánságát, melyet a szoká­sos udvariassággal fogadtak. Amikor Daisy egy pillanatra megérintette Werner kezét, és szeme összetalálkozott a férfi fájdalmas tekintetével, legszívesebben felzokogott volna.

Marlies is odalépett hozzájuk, és sikerült néhány szót kipré­selnie magából. Hangja színtelenül csengett, s Ralph szerette volna karjába kapni a szívbe markolóan sápadt, beesett arcú lányt. Marliesnak bele kellett törődnie, hogy Daisy végérvé­nyesen más hangot üt meg vele szemben.

Hirtelen elfogta a vágy: bárcsak egykori szobácskájában le­hetne, a berlini kertes ház negyedik emeletén. Mit nem ádna_; érte, ha most ott búslakodhatna, ehelyett az alakoskodás helyett.

Reggeli után a társaság felment a fedélzetre. Werner és Mar­lies még az étteremben maradt. Nem mertek egymáshoz szól­ni. A lány ösztönösen a bátyja keze után nyúlt. Werner magá­hoz vonta, és gyengéden megsimogatta a haját. Már nem fél­tek, hogy felfedezik a titkukat.

Daisy nyugalomra, egyedüllétre vágyott. Ralph elkísérte a kabinjához. Ő is magára akart maradni. Amikor elhaladtak az étterem mellett, és bepillantottak az üvegajtón, látták, hogy Marlies és Werner egymás mellett áll, a férfi magához szorít­ja a lányt, és végtelenül gyengéden simogatja lehorgasztott fe­jét.

Némán ballagtak tovább. Daisy szalonjának ajtajához érve Ralph így szólt:

• Tudom, hogy most a legtöbb, amit érted tehetek, az, hogy magadra hagylak. Segíteni úgysem tudnék.

• Én sem neked. Szeretném még egyszer megköszönni, hogy segítettél elviselni ezt a megaláztatást.

• Isten legyen veled, Daisy! Próbáljuk meg túltenni magun­kat ezen a csalódáson!

Werner Mr. Haller kabinjába indult, hogy elintézze a leve­leket. Meg akarta várni főnökét, hogy meggyónja neki a titkát. Most már kétszeresen is fontos volt számára, hogy hivatalo­san is Marlies mellé álljon, és támogassa nagy fájdalmában.

Marlies a kabinjában lerogyott egy fotelba, és hosszú­-hosszú ideig magába roskadva üldögélt. Csak ő tudhatta, mi­től kell örökre búcsút vennie. Ekkor azonban eszébe villant a bátyja. Összeszedte hát magát, hogy teljesítse a kötelességét: elindult Daisy kisasszonyhoz. Elnehezült a szíve, amiért a lány annyira megváltozott vele szemben. El nem tudta képzel­ni, mi történhetett. De azt az egyet biztosan tudta róla, hogy nem szerelmes Ralphba.

Amikor átment a kisasszonyhoz, az ajtaját zárva találta. A kopogtatására a komorna jelent meg, aki kijelentette, hogy az úrnője senkit sem fogad.

• Még engem sem, Mary? - hitetlenkedett a lány.

• Senkit, Marlies kisasszony. Ó, szegény lady! Egész este nem aludni. Korán nagyon Mr. Steinberghoz küld, majd mond, felesége lenni. De nem boldog menyasszony. Én azt gondol, Daisy kisasszony más férfit szeret, aki itt van hajón, aki énne­kem segít nagy bajban, és ladynek is megmenti életét. Nem jó eljegyzés, ha menyasszony szomorú.

Marlies tudta, hogy Mary hálás tisztelettel viseltetik a bátyja iránt, amióta Werner szólt néhány jó szót az érdekében.

• Nincs mit tenni, Mary, mint hogy sok boldogságot kíván­junk Daisy kisasszonynak - rebegte Marlies. - Most felmegyek a fedélzetre, talán mégiscsak szüksége lesz rám. Ha hívat a kis­asszony, kérem, szóljon.

Hirtelen elfogta a vágy, bárcsak Haller és a lánya Werner be­jelentése után megneheztelne rá. Semmit sem kívánt jobban, mint hogy a Regina őnélküle folytassa útját.

Amikor Haller úr belépett a dolgozószobájába, Wernert az íróasztalnál találta, amint buzgón dolgozott. Eleinte, nem tűnt fel neki, hogy a fiatalember nagyon sápadt.

• Ó, kedves Strasser, ilyen forróságban is szorgoskodik?

• Már mindent elintéztem, Mr. Haller, ami az utóbbi napok­ban elmaradt.

Az idős úr jóindulatúan megveregette titkára vállát.

• Valóban telitalálat volt, hogy alkalmaztam önt.

• Örülök, Mr. Haller, hogy elégedett velem.

• Ennél sokkal többről van szó, Mr. Strasser. Mit szól eh­hez az eljegyzéshez? Már minden reményem elszállt. Igazán meglepődtem. Tudja, mennyire szeretem a lányomat. Min­dent el tudnék viselni, csak azt nem, hogy boldogtalan le­gyen. Valahogy mégis bizonytalan vagyok. A kívánságom valóra vált, ám attól tartok, ez nem elég Daisy boldogságához.

• Megértem az aggodalmát, Mr. Haller, hiszen ez az el­jegyzés főként az ön ösztönzésére jött létre.

Az idős úr álmélkodva nézett rá.

• Az én ösztönzésemre? Hogy érti ezt?

• Nos úgy vélem, önnek jelentős szerepe volt a dologban.

• Óriási tévedés! Éppen most említettem, mennyire meg vol­tam magam is döbbenve, amikor Steinberg ma reggel bejelen­tette, hogy Daisy ezúttal nem adott neki kosarat.

Werner végígsimított a homlokán. Most már igazán nem ér­tette, mi idézte elő Daisy gyors pálfordulását!

• Azt hiszem, az ön kívánsága sokat nyomott a latba leánya döntésekor.

• Nem, nem. Hiszen már beletörődtem, hogy Daisy ebben a kérdésben másképp határozott. - Hirtelen fürkészve mére­getni kezdte Wernert. - Úgy látom, megviselte a hőség. Csak most veszem észre, miyen borzasztó állapotban van.

A fiatalembernek főnöke vizslató tekintetére arcába futott a vér.

• Nem a hőségtől van, uram. Valami nyomja a szívem, ami­től képtelen vagyok szabadulni. Amennyiben tudna rám néhány percet szakítani, szeretnék vallomást tenni önnek.

Meghökkenve s imént támadt sejtésétől kissé zavartan az öregúr megkérdezte:

• Vallomást? Persze hogy szakítok önre időt. Tehát halljam, mi nyomja a szívét!

Rosner kisasszonnyal kapcsolatos a dolog.

Haller megdöbbenve előrehajolt. Tehát a sejtése alaptalan­nak bizonyult.

• Talán csak nem azzal a meglepő bejelentéssel akar előho­zakodni, hogy szeretné eljegyezni Rosner kisasszonyt? Ma nagyon eljegyzésszagú a levegő! - tréfálkozott.

Werner fáradt mosollyal rázta a fejét.

• Nem, Mr. Haller. Engedje meg, hogy messzebbről kezd­jem! Ugye, emlékszik, milyen körülmények között lettem az alkalmazottja?

• Sosem fogom elfelejteni.

• Akkoriban úgy éreztem, ön minden lehetőséget megragad­na, hogy megjutalmazzon azért, amit a leányáért tettem. Sem­mi sem lett volna kínosabb nekem.

• Ön igen érzékeny volt e tekintetben, és még ma is az.

• Ám éppen abban az időben adódott valami, amivel szíve­sen fordultam volna önhöz. A természetem azonban nem en­gedte, hogy szívességet kérjek. A húgomról lett volna szó.

• A húgáról? Talán tehettem volna érte valamit?

• Többet nem is tehetett volna, mint amennyit máris tett.

• Én a maga testvéréért?

• Igen. Anélkül, hogy sejtette volna.

• Ugyan mit tettem én a húgáért?

• Felfogadta a leánya mellé társalkodónőnek.

• Hogyan? Marlies Rosner kisasszony az ön testvére?

- Igen, Mr. Haller. A mostohatestvérem. Akkoriban roppant nehéz lett volna elválnom tőle, és amikor meghallottam, hogy Haller kisasszony fiatal társalkodónőt keres, szívesen beaján­lottam volna a testvéremet. Ám attól tartottunk, mindenkép­pen felveszik Marliest, még akkor is, ha nem felel meg önök­nek.

Werner előadta titkolózásuk okait.

• Ne haragudjon ezért a kis csalásért - fejezte be. - A sa­ját és a testvérem nevében kérem, szóljon néhány jó szót az ér­dekünkben Haller kisasszonynál.

Werner fellélegezve elhallgatott. Az idős úr közelebb lépett hozzá, vállára tette a kezét, majd így szólt:

• Ön aztán valóban nem mindennapi ember, kedves Strasser! Ezek szerint nyugodtan végignézte volna, ha a lányom választása véletlenül egy másik hölgyre esik?

• Tehát megbocsát nekünk, Mr. Haller?

• Nincs mit megbocsátanom. Örülök, hogy Rosner kisasszony a testvére. Szeretette méltó teremtés. Hallatlan, hogy ennyi ideig el tudta titkolni előlünk, hogy a húga!

• A testvérem attól tartott, elbocsátanák bennünket, ha kiderül az igazság.

• Akkor igen rosszul ismer bennünket. Rögtön idehívatom, és alaposan leteremtem, amiért ilyesmit feltételezett rólunk. A lányomat is nyomban bekéretem, hogy megtudja, miként vezettek bennünket az orrunknál fogva - tréfálkozott Haller.

Csengetett és megparancsolta, hogy a lánya és Rosner kisasszony azonnal jöjjön át hozzá.

Marlies érkezett meg először, és Haller azt a látszatot keltette, mintha igen dühös lenne. Ám amikor a lány sápadt arcába tekintett, mosolyogva megfogta, és finoman megrázta a kezét.

• Az ördögbe is, ma mindenütt sápadt arcokat látok! Ne néz­zen már ilyen ijedten, Marlies kisasszony!

A lány szeme könnybe lábadt. Sírva fakadt az elfojtott iz­galomtól, amely egy percre sem csillapodott a lelkében. Hiá­ba igyekezett uralkodni magán.

• Ön olyan jó, Mr. Haller! Még csak nem is haragszik ránk.

• Jól van, kicsikém. De most már vidám arcot szeretnék lát­ni. Nem vagyok én emberevő!

IX.

Daisyt egyre csak mardosta a kétségbeesés. Képtelen volt túl­tenni magát azon, hogy Werner valaki mást szeret.

Amikor Mary belépett a szobájába, és jelentette, hogy Mr. Haller azonnal kéreti, fáradt sóhajjal emelkedett fel a helyéről.

Rémülten összerezzent, amikor meglátta, hogy Werner és Marlies is ott van az édesapjánál!

• Szeretnék közölni veled valamit, Daisy, ami ezzel a két személlyel kapcsolatos. Bizonyára te is elámulsz inajd, mint ahogyan én is eltátottam a számat.

„Most megtudom, hogy Werner Strasser és Marlies Rosner eljegyezték egymást” - gondolta Daisy. Lehunyta a szemét, mintha kívül akart volna maradni a számára oly megalázó helyzeten. Azután ismét felcsendült édesapja hangja:

• Nos, mit szólsz hozzá, Daisy, Strasser úr éppen most gyónta meg nekem, hogy Marlies kisasszony a húga.

Az utolsó szó kiszakította a lányt aléltságából. A húga? Nem a menyasszonya?

Ez túl sok volt Daisy feszült idegeinek. Egy halk sóhajjal ájultan Werner karjába omlott. Mivel a férfi egész idő alatt ag­gódva figyelte, jól látta, amint meginog. Erős karjával védel­mezőn átölelte, és óvatosan a heverőre fektette. Haller rémül­ten lehajolt a lányhoz.

• Az isten szerelmére, mi történt? - kiáltotta, azt sem tud­ta, mihez kapjon.

Marlies azzal nyugtatgatta az öregurat, hogy a kisasszony valószínűleg a nagy hőség miatt lett rosszul. Majd Maryvel éle­tet lehelnek bele. Daisy mélyeket lélegzett, azután kinyitotta a szemét. Werner sápadt, izgatott arcába tekintett. Az aggódó szempár féltő gyengédséggel nyugodott a lányon.

- Az lesz a legjobb, ha a kisasszonyt bevisszük a kabinjába, Mary, és rögtön lefektetjük - javasolta Marlies.

Az idős úr bólintott.

Werner arrébb tolta Marliest és a komornát.

• Készítse el gyorsan Haller kisasszony ágyát, Mary! Én majd átviszem.

Óvatosan felemelte Daisyt, és úgy vitte a karján, akár egy gyermeket. Haller és Marlies követte.

Amint így haladtak, Daisy egyszer csak kinyitotta a szemét, majd Werner mellkasára hajtotta a fejét. A férfi aggódó pillantással nézett le rá. Elhatalmasodott rajta a vágy, hogy elkese­redett szerelemmel magához szorítsa.

Úgy lépkedett a lánnyal, mintha álmodna, aztán - nem szívesen bár, de letette az ágyába. Amíg a karjában tartotta, úgy érezte, hozzá tartozik. Daisy még mindig boldogan csillogó szemmel tekintett rá, amit Werner nem tudott mire vélni.

• Kérem, hagyjon most magunkra, Mr. Haller! Te is, Werner. Szeretnénk lefektetni Daisyt. Ne aggódjanak, minden rendben lesz - mondta Marlies.

A két férfi még egyszer aggódó pillantást vetett Daisyre.

Édesapja is észrevette leánya szemében azt a boldog ragyogást, amelyre ő sem talált magyarázatot.

Marlies és a komorna behúzták a függönyöket, és levetkőz­tették Daisyt, aki teljesen rábízta magát a két nőre. Elnyúlt az ágyán, aztán intett Marynek, hogy távozhat. A komorna még gyorsan elrakta a levetett ruhadarabokat, majd elhagyta a szo­bát. Marlies borogatást tett Daisy homlokára, aki furcsa pillantással nézett rá. Azután lehunyta a szemét. Amikor Marlies új­ból föléje hajolt, és meg akarta kérdezni, mit tehetne még érte, látta, hogy Daisy lehunyt szempillái alól hatalmas könnycseppek gördülnek elő. Egyre csak sírt, sírt, egész testét görcsös zokogás rázta.

- Daisy kisasszony, kedves, drága Daisy kisasszony, mi történt?

A lány felemelte a kezét, és magahoz ölelte Marliest.

• Álmodom, vagy valóban igaz, hogy Werner a testvére?

• Ez az igazság. Már régóta lelkifurdalásunk volt, amiért el­titkoltuk ezt, de higgye el, nem rossz szándékkal tettük.

Marlies elmesélte, miért néni Werner testvéreként pályáz­ta meg az állást.

Daisy a könnyeivel küszködve, a lány kezét szorongatva hallgatta elbeszélését. Amikor Marlies mondandója végére ért, Daisy így szólt:

• Tegnap éjjel láttam önt és Wernert a fedélzeten. Láttam, hogy megcsókolják egymást, és hallottam, hogy tegeződnek. Azt hittem, titkon szerelmesek egymásba.

Marlies egyszerre megértette, miként történhetett, hogy Daisy ilyen hirtelen eljegyezte magát.

- Mennyire sajnálom, Daisy kisasszony! Most már értem, miért nézett rám ma reggel olyan hidegen, szinte megvetően. Istenem, mit is gondolhatott rólam és a bátyámról!

• Bocsásson meg, Marlies, hogy ilyesmit feltételeztem önökről! A legjobban nekem fáj a tévedésem. Ráadásul osto­baságot követtem el. Elmeséltem Ralphnak, hogy együtt lát­tam önöket. Ne haragudjon rám, Marlies! ígérem, mindent jóváteszek. Ralphot nyomban értesíteni kell az igazságról. Csak néhány percet várjunk még vele! Életemben most ájul­tam el először. Minden forogni kezdett körülöttem. Ó, Marlies, ma olyan boldogtalan voltam, mint még soha. Néhány percet pihennem kell. Addig, hívja ide, kérem, az apámat, ő majd segít, és mindent helyrehozunk. Menjen gyorsan, és kérem, ne haragudjon rám!

• Ugyan miért haragudnék? Hiszen miattunk került sor er­re a tévedésre, ami annyi keserűséget okozott önnek. Kérem, legyen hozzám olyan jó, mint eddig volt!

• Menjen, Marlies! Mindent jóvá akarok tenni.

A lány kiment, és behívta Mr. Hallert, aki nyugtalanul jár­kált fel és alá a folyosón Wernerrel.

• Daisy kisasszony már sokkal jobban van, Haller úr, és be­szélni szeretne önnel.

Werner megragadta húga kezét.

• Hogy vagy? És miért könnyes a szemed, Marlies?

• Daisy ma éjjel meglátott minket a fedélzeten - suttogta iz­gatottan a lány. - Hallotta, hogy tegeződünk, és látta, hogy meg­csókoljuk egymást. Azt hiszem, csupán ezért jegyezte el ma­gát olyan sietve Steinberggel. Neki is elmesélte, hogy rájött az állítólagos titkunkra.

• Tehát emiatt változott meg annyira!

A testvérek egymásra pillantottak, ám egyetlen szól sem vál­tottak, csak szorosan megfogták egymás kezét.

Haller leült leánya ágyára, és szeretettel föléje hajolt.

• Szörnyen megijesztettél, gyermekem! Hogy vagy?

• Apám, a te Daisyd roppant nagy bolondságot követett el, és most segítened kell, hogy jóvátehesse. Akkor egykettőre meg­gyógyulok.

• Miféle bolondságról beszélsz?

• Eljegyeztem magam Ralphfal. Ez az a nagy bolondság.

• Hiszen ez nagyon is okos lépés volt tőled!

- Apám, ez volt a legnagyobb ostobaság, amit valaha elkö­vettem. Ma reggel azért kértem meg Ralphot, hogy jegyezzük el egymást, mert azt hittem, hogy a férfi, akit szeretek, mást sze­ret. Nem akartam megszégyenülni.

Sietve mindent elmagyarázott az édesapjának.

• Érted már, milyen ostobaságot követtem el, és miért ájul­tam el, amikor meghallottam, hogy Marlies Werner húga?

Bár nem mondta ki, mennyire szereti Strassert, édesapja minden szavából erre következtetett. Kissé megrándult az ajka.

De már Ralph menyasszonya vagy! Éppen most beszél­tem Strasser úrral, hogy jelentesse meg a lapokban az eljegy­zéseteket. Egyébként igen sápadtnak tűnt.

Daisy édesapja kezéhez szorította az arcát.

• Apa, ő szeret engem, csak nem meri megkérni a kezem. Hiszen tudod, milyen büszke! A gazdagságunk visszariasztja.

• És te is szereted őt?

Máskülönben nem követtem volna el ekkora ostobaságot.

• Szóval így állunk! Ő szeret téged, te pedig őt. Minden világos. Csakhogy te most már Ralph menyasszonya vagy, és az ember nem cserélgeti úgy a jegyesét, mint a kesztyűjét!

• Apa, segítened kell, hogy jóvátegyem ezt az ostobaságot!

- Vagy úgy, tehát kell? Es abban is a segítségedre legyek, hogy minden bizonnyal egy újabbat elkövess?

• Szerinted ostobaság arra vágynom, hogy Werner Strasser menyasszonya legyek? Nem gondolod, hogy az ő oldalán cso­dálatos biztonságot és védettséget élvezne minden nő?

• Nem tudhatod, hogy egyáltalán feleségül akar-e venni.

• De igen, most már tudom, hiszen szeret. Csupán a gazdag­ságod tartja vissza.

• Azt a szívességet azért nem teszem meg neki, hogy elsze­gényedem. Te pedig már Ralph menyasszonya vagy, és ő nem fogja hagyni, hogy ismét megszökj előle.

Daisy ismerte az édesapját, és felnevetett. Aztán újra a ré­gi huncut hangján szólalt meg.

• Ó, apám, ha Ralph megtudja, hogy Werner Strasser csu­pán a testvére Marliesnak, többé nem is akar feleségül venni. Ezt majd én elrendezem vele. Annyira szeretem Werner Strassert, hogy ma éjjel legszívesebben belevetettem volna ma­gam a tengerbe. Csak miattad nem tettem meg.

• Ennyire szenvedtél?

• Ugye, segítesz nekem, apám?

• Nem tudom, mit kellene még itt segítenem. Ralphfal ne­ked kell beszélned, Strasserrel szintén neked kell tisztáznod a helyzetet. Mi dolgom lehet itt még nekem azonkívül, hogy min­den lépésedre áment mondjak?

• Lenne még valami! Ki kell magyaráznod az ostobaságomat a vendégeink előtt. Amennyiben sikerül mindent rend­be hoznom, a te feladatod lesz, hogy ezt megtedd.

• Engedelmes apaként kénytelen leszek.

• Nem engedelmes apaként, hanem az én kedves, egyetlen jó édesapámként. Most azonban minél hamarabb beszélnem kell Ralphfal! Rögtön felöltözöm, és behívatom magamhoz. Bár még nem beszélt róla Marliesszal, szereti őt, és érzi, hogy a lány is viszontszereti. Minél előbb értesítenem kell, tartozom neki ennyivel.

• Látom, feltartalak. Nem is lebzselek itt tovább. Kelj fel, és bogozd ki a csomót, amelyet magad kötöttél! Ha szükséged van rám, csak hívass! Most lemegyek a vendégekhez, és elme­sélem nekik, hogy Marlies Rosner Werner Strasser testvére. Előfordulhat, hogy tegnap éjjel mások is látták őket a fedélze­ten, és hamis következtetéseket vontak le belőle.

Leánya mosolyogva bólintott.

• Kérlek, küldd be hozzám Maryt! - búcsúzott el az édes­apjától.

Komornája segített az öltözködésben, majd Daisy átküldte a lányt Ralphoz. A férfi rögtön megérkezett.

• Mit tehetek érted, Daisy?

A lány bocsánatkérőn tekintett rá.

• Rövid leszek. Segítened kell, hogy jóvátegyek egy óriási baklövést. Az eljegyzésünket azonnal fel kell bontanunk. Iszonyú ostobaságot követtem el, amivel leginkább magamat büntettem, de neked is fájdalmat okoztam vele. Marlies Ros­ner nem a kedvese Werner Strassernek, hanem a testvére!

• Mit mondasz?

• Igen, Ralph, alaptalan volt a gyanúnk. Mindent meg­gyóntam Marliesnak. Együtt sírtunk.

• Marlies sírt?

• Igen, rettenetesen boldogtalan volt, amiért ma reggel olyan elutasítóan bántunk vele.

• És én még megvetően néztem rá! Az eljegyzésünk természetesen érvényét vesztette. Bocsáss meg, ha most magadra hagylak, de azonnal beszélnem kell Marliesszal.

Ralph kiviharzott a szobából, még mielőtt Daisy bármit szólhatott volna. A lány mosolyogva tekintett utána. „Jó ne­ki! - töprengett. - Mindent őszintén megvallhat az ő Marliesénak, és sikeresen elrendezheti a dolgokat. És én? Én ho­gyan tisztázzam a félreértést Wernerrel?”

• Keresse meg Mr. Strassert, Mary, és kérje meg, hogy fá­radjon be hozzám!

Néhány perc múlva a fiatalember már Daisy előtt állt, és ag­gódva pillantott a lányra.

• Máris újra talpon van, Haller kisasszony?

• Képtelen, lennék most pihenni. Túlságosan sok minden nyomja a szívemet. Bocsánatot kell kérnem, amiért olyan ba­rátságtalan voltam önnel. Kérem, ne haragudjon rám!

Tétován a férfi felé nyújtotta a kezét.

• Hogyan haragudhatnék önre? Természetesen rettenetesen fájt, hogy félvállról bánt velem:

• Meg kell gyónnom, miért viselkedtem így.

• A húgom már említette, mit hitt rólunk.

• Nem lett volna szabad titkolózniuk előttünk! Sok fájdal­mat megtakaríthattunk volna magunknak.

• Daisy kisasszony, mit is mondhatnék. Ön nemcsak a gaz­dag Mr. Haller leánya, hanem immár Steinberg úr menyasszo­nya is.

• Nem, már nem vagyok az. Ez volt az egyetlen választásunk, hogy ne kelljen szégyenkeznünk. Hát nem érti? Ralph éppen most ment át a testvéréhez. Meg akarja mondani neki, hogy szereti. Én pedig szabad vagyok...

• Daisy!

• Még mindig a büszkesége mögé akar bújni, Werner, hogy tovább kínozzon?

- Daisy, tudnod kell, hogy úgy szeretlek, ahogy csak férfi nőt szerethet! De... mit nyújthatok én neked? Semmit. Semmit!

• Semmit, csupán magadat, s ez nekem elég ahhoz, hogy egyetlen királynővel se cseréljek!

A férfi szorosan magához vonta a lányt, és meghatódva nézett a szemébe.

• Ó, te kedves! Te vagy az életem!

Ajkuk forró csókban forrt össze. Daisy szenvedélyesen vi­szonozta Werner ölelését. Minduntalan egymás boldogságtól sugárzó szemébe néztek, és szerelmes szavakat suttogtak. Nem tudtak betelni az édes szerelemmel, s a külvilágról telje­sen megfeledkeztek.

Ralph felviharzott a fedélzetre, ahol Marlies Mr. Haller és Mrs. Johnston között ült.

A fiatalember képtelen lett volna ebben a helyzetben bár­kire is figyelemmel lenni. Gyorsan odalépett a lányhoz, és így szólt:

• Rosner kisasszony, rögtön Daisyhez kell jönnie.

Marlies felállt. Hevesen kalapált a szíve. Azonnal észrevet­te, hogy Ralph ismét a régi, szeretetteljes pillantással néz rá. Tehát Daisy már beszélt vele! Tudnia kell, hogy Werner a testvére.

Nem kellett hosszasan törnie a fejét, mert alig értek le a lép­csőn, a férfi máris magával húzta az üres társalkodóba, és megragadta mindkét kezét.

• Marlies, nem Daisynek van szüksége önre, hanem ne­kem, méghozzá kimondhatatlanul! Ma reggel rettenetes kíno­kat éltem át, mert azt hittem, becsapott. Csupán haragból je­gyeztem el Daisyt. Édes, kicsi Marlies, sokáig kell majd vigasz­talnod a kiállt fájdalmakért. Akarsz a feleségem lenni? Ó, nem is tudom, miért kérdezősködöm, hisz a szemed igent mond, a szád pedig...

Nem folytatta tovább. Szenvedélyesen megcsókolta Marliest, és nem hagyta szóhoz jutni. Amikor a lány végre válaszolni tudott, félénk, de boldog pillantással tekintett kedvesére.

• És az édesapád, Ralph? Hiszen ő azt akarja, hogy Daisyt vedd feleségül! Azért engedett el erre az útra, hogy...

• Igazad van. Azzal engedett el, hogy végre meghódítsam egy hölgy szívét. Azt hiszem, sikerült teljesítenem a kérését. Édesem, eleget beszéltünk mellékes dolgokról. Most már tő­led szeretném hallani, szeretsz-e.

• Ó, Ralph, kedves, drága Ralph! - rebegte a lány, miköz­ben a férfi lecsókolta a könnyeit.

• Az előbb Daisyvel itattátok az egereket, és most megint pityeregsz. Ebből elég!

Annyira elmerültek egymás becézésében, hogy észre sem vették, amikor Haller benyitott hozzájuk. Amint az idős úr megpillantotta az összefonódó párt, mosolyogva behúzta ma­ga mögött az ajtót, és átment a leányához. Daisy szalonjában hasonló kép fogadta. Itt azonban nem fordult sarkon, hanem hangosan becsapta az ajtót. A szerelmesek ijedten szétreb­bentek.

• Titkár úr, ön munkaidőben szerfelett magánjellegű tevé­kenységet folytat! - kezdte tettetett szigorúsággal az öregúr.

Werner szálfaegyenesen állt előtte.

- Mr. Haller, szeretném megkérni öntől a leánya kezét - je­lentette be határozottan.

• Hát így állunk! Mindeddig hiába fáradoztam azon, hogy olyan kívánságot csikarjak ki önből, amelynek teljesítésével törleszthetem az adósságomat. Ön pedig azonnal mindent akar. Szóval nem éri be kevesebbel, mint a leányom kezével?

• Tudom, milyen sokat kérek, ám erre csak egyetlen ment­ségem van. Az, hogy mindennél jobban szeretem Daisyt, s ő viszontszeret. Az ő boldogsága forog kockán, ezért nem rémiszt meg többé a gazdagsága. Daisy az enyém, jöjjön bármi, nem engedem el többé.

A lány átszellemült mosollyal nézett az édesapjára.

• Apám, olyan boldog vagyok! Kérlek, ne nehezítsd Wer­ner dolgát! Ha továbbra is ilyen hangon beszélsz vele, még azt hiszi, zsarnok vagy.

Haller mindkettőjüket átölelte.

• Ne nézz rám ilyen harciasan fiam! Áldásom rátok! Örü­lök, hogy végre törleszthetem az adósságomat. Most már nem tartozunk egymásnak, kedves Wernerem!

A szerelmesek viharosan átkarolták az idős urat.

- Nehogy megfojtsatok! Egy darabig még szeretném él­vezni a boldogságotokat. Egyébként is kíváncsi vagyok, mi­lyen arcot vágnak majd a barátaim, amint egy eljegyzést visszavonok, kettőt pedig bejelentek!

• Kettőt? - kérdezte Werner.

Mielőtt megleptelek benneteket, éppen kilopóztam a tár­salgóból, ahol szintén két szerelmes ölelgette egymást. A te hűt­len exvőlegényed villámgyorsan eljegyezte magát Werner hú­gával. Észre sem vették, hogy benyitottam.

Az asztalnál azután Mr. Haller elmesélte, miként történhe­tett, hogy ma egy eljegyzést felbontottak, kettőt pedig megkö­töttek. Tréfás élménybeszámolóját nagy tapsvihar és éljenzés követte.

Tíz hónappal később a két pár esküvőjét a Haller-villában ül­ték meg.

Ralph Steinberg apja rendkívül elégedett volt a menyével. Olyannyira, hogy az újdonsült férj már-már féltékeny lett az édesapjára.

Mr. Haller a tengerparti szép házban maradt gyerekekkel. Miután Werner megszerezte a mérnöki diplomát és a doktori címet, belépett Haller cégébe, ahol komoly, felelősségteljes munkát kapott. Továbbra is jó viszonyban volt az apósával, aki nap, mint nap láthatta, milyen boldog a leánya.

Marlies és Daisy között meleg barátság szövődött. A férjek is kitűnően megértették egymást, s a két pár gyakran töltötte együtt szabad idejét.

Így tett boldoggá egy rablótámadás négy fiatalt. Gyémán­tok és gyöngyök díszítették a sugárzó Daisy Strassert, amikor megesküdött Wernerrel. Szépsége és bája mindent beragyogott. Legdrágább kincse azonban a Werner iránti szerelem volt.

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Um Diamanten und Perien

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co. Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Nagy Márta

Fordította- NAGY MÁRTA

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629

Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M. u. 34.

Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft. Ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Hörömpő, Gabriella

Számítógépes tervező: Oroszlán Zsófi

Szedés: Bastei Budapest Kft.

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8426-4901

Készült Debrecenben, az 1999. évben

---