A csinos Lonny Strassmann titkárnőként dolgozik egy ügyvédi irodában. Ugyanitt sofőr a jóvágású Lutz Hennersberg. A két fiatal az első pillanattól rokonszenvet érez egymás iránt, de a lány mostohaanyja gonosz gyanakvással figyeli bontakozó kapcsolatukat. Azt akarja, hogy nevelt lánya gazdag férfihoz menjen feleségül, aki őt is súlyos anyagi gondjaiktól. Sikerül rávennie férjét, hogy utasítsa el Hennersberget, aki őszinte szerelemből megkéri Lonny kezét. A kétségbeesett lány búcsúlevelet küld az imádott férfinak.

Hedwig Courths-Mahler

A búcsúlevél

I.

A sofőr várakozóan állt az elegáns gépkocsi mellett. Mar­káns, napbarnított arcán egyetlen izom sem rándult. Csak a szemében, mélyen ülő, acélkék szemében volt élet. E percben abban összpontosult az erőteljes, karcsú férfi min­den energiája. Időnként a fényárban úszó előcsarnok felé pil­lantott, amelyhez vastag, vörös szőnyeggel letakart már­ványlépcsők vezettek fel, aztán újra az egyik első emeleti ablakra függesztette nyugtalanul fürkésző tekintetét.

A tópartig elnyúló, hatalmas kert közepén emelt előke­lő villát, amely előtt a sofőr várakozott, Friesen ügyvéd úr lakta. Az épülettől jobbra, fák és bokrok takarásában bújt meg a garázs, amelyben még egy nagy túrakocsi állt. A be­járat előtt várakozó limuzint a doktor a városi útjaira hasz­nálta.

A gépkocsivezető egyre türelmetlenebbül tekingetett a villa kivilágított ablakaira, s végre megpillantott két alakot az előcsarnokban, amint lefelé jöttek a lépcsőn. Kisportolt alakja idegesen megremegett. Szeme felragyogott, meg-­megránduló arcán visszafojtott indulatok tükröződtek.

Ám azután, mintha mi sem történt volna, látszólag kö­zömbösen állt a kocsinál, a két közeledőre várva. Doktor Friesen mellett karcsú, fiatal nő lépkedett egyszerű, de ele­gáns ruhában. Az ifjú hölgy Lonny Strassmann kisasszony volt, az ügyvéd titkárnője. Úgy tűnt, fontos üzleti megbe­szélésbe mélyedtek. Strassmann kisasszony arcára feszült figyelem ült ki. Kilépve az előcsarnokból, egy pillanatra megálltak a kivilágított kapu alatt.

A sofőr összeszorította a fogait, amint kinyitotta a kocsi ajtaját. Felkapcsolta a világítást, majd oldalra lépett. Tekin­tete az ifjú hölgy arcára tapadt. Idegesen fürkészte a voná­sait, és miután megállapította, hogy a főnök iránt tanúsított éber figyelem mögött csupán szenvtelen udvariasság rejlik, megkönnyebbülten felsóhajtott.

Doktor Friesen barátságos kézmozdulattal a kocsira mu­tatott.

- Szálljon be, Strassmann kisasszony! Beviszem a város­ba. - A férfi az órájára pillantott. - Nahát, már megint es­te nyolc van! Tehát, kérem, szálljon be. Hennersberg engem letesz a klubnál, ahol már jó ideje várnak rám, máskülön­ben először magát vinném haza. Ma ismét meglehetősen ké­sőn fejeztük be a munkát. A sofőröm hazaviszi, aztán a klubnál megvár engem. Hallotta, Hennersberg?

A gépkocsivezető meghajolt, és előbb Strassmann kis­asszonynak, majd doktor Friesennek segített beszállni. Gyorsan becsukta az ajtókat, aztán ő is beült a kormány mö­gé. A vezetőfülkét csupán egy félig nyitott tolóablak válasz­totta el a kocsi utasterétől. Így a sofőr végighallgathatta dok­tor Friesen és a titkárnője társalgását.

• Akkor hát abban maradunk, hogy mire a holnap reg­geli tárgyalás után beérek az irodába, maga elkészíti a jegyzőkönyveket és a szerződéstervezetet, Strassmann kis­asszony - mondta az ügyvéd, miután elindultak.

A fiatal hölgy nyugodtan, határozottan válaszolt.

• Ne aggódjon, doktor úr! Minden rendben lesz.

• Nem újság számomra, hogy magában tökéletesen meg­bízhatom. Nem is tudom, hogyan boldogulnék, ha nem lenne mellettem. Persze az ön szempontjából ez talán nem olyan nagyon jó, mint az enyémből. A lelkiismeretessége és az önállósága arra csábít, hogy egyre több terhet rakjak a vállára. Ezen a héten már másodszor rángattam el a laká­somra, hogy munkaidő után is még leveleket diktálhas­sak.

• Engem egy cseppet sem zavar. Higgye el, doktor úr, örülök, hogy hasznomat veszi. Nekem is előnyös, ha nél­külözhetetlennek talál. Meg aztán önnek is mindennap túl­óráznia kell ahhoz, hogy mindent elvégezhessen.

A hivatalos hangú beszélgetés hallgatása közben a sofőr arcán lassanként ellazultak az izmok. A szeméből is el­tűnt, a nyugtalanság.

A limuzin alig negyedóra múlva megállt a klub előtt. Doktor Friesen kiszállt, és sietve, de azért barátságosán elköszönt.

• Jóéjszakát, Strassmann kisasszony! Tehát szívesked­jék holnap reggel a megbeszélésünk szerint mindent pon­tosan elintézni. Kérem, emlékeztesse még egyszer az iro­dafőnökömet a Klemm-mel kapcsolatos ügyre. Az istenad­ta, sajnos, nagyon feledékeny. Hennersberg, ha Strassmann kisasszonyt, hazavitte, jöjjön vissza értem! Egy félóra alatt végzek itt.

A sofőr szótlanul meghajolt. Mialatt doktor Friesen fel­ment a klubhoz vezető lépcsőn, ő ismét elfoglalta helyét a vezetőülésen, és elindult Lonny Strassmann-nal. Ezúttal sokkal lassabban hajtott. Tudta, hol lakik a kisasszony, hi­szen már többször hazavitte, amikor a mai esethez hason­lóan túlórázott, és az ügyvéd úr nélkülözni tudta a kocsit.

Lonny Strassmann különös elmélyüléssel figyelte az előtte ülő férfit. A fel-felvillanó fényekben időnként élesen kirajzolódott a profilja. És mint már annyiszor, most is azt kellett megállapítania, hogy Hennersberg sofőr igen előke­lő jelenség.

A bőrruhájából áradó kesernyés illat elért hozzá a félig nyitott üvegablakon. Úgy szívta be, mintha parfüm lenne. Ha eszébe jutott a férfi, amikor távol volt tőle, mindig ezt az illatot érezte az orrában. És nagyon sokszor gondolt rá, ha ezt nem is vallotta be magának.

Lutz Hennersberg egyre lassabban hajtott, mintha meg akarta volna hosszabbítani a perceket, amelyekben kettes­ben lehet. Lonny Strassmann-nal. Csak úgy ragyogott a szeme. A doktor Friesen iránt érzett titkos féltékenység, ami mindig rátört, ha Lonnyt egyedül tudta vele, most megint elillant. Az első pillanatban, amint meglátta, beleszeretett ebbe a szép és elragadó teremtésbe. Mivel azonban tudta, hogy egy egyszerű sofőrtől arcátlan merészség lenne, ha ud­varolni próbálna, minden férfira féltékeny volt, aki fel­bukkant az ifjú hölgy közelében. Leginkább természetesen a főnökükre, akivel a titkárnője sokszor töltött kettesben hosszú órákat.

Mindkettőjük számára túlságosan hamar érték el a házat, amelyben a lány lakott. A férfi gyorsan kiugrott a kocsiból, hogy ajtót nyisson, és segítsen Lonnynak a kiszállásnál. Az autóból ráeső fényben látni lehetett a felindultságtól meg-megvonagló arcát. Tekintete találkozott Lonnyéval, és egy másodpercig a két szempár, feledve a világot, egymásba kapcsolódott. Ám a lány már kiszállt, s neki el kellett en­gednie a karját. Meghajolt előtte, és összeszokott szájjal hátralépett. Igencsak meglepődött, amikor Lonny, egy hirtelen jött érzésnek engedve, bizonytalanul kezet nyújtott neki.

• Sajnálom, Hennersberg úr, hogy ennyit kell fáradnia miattam, de hálás vagyok doktor Friesennek, ha hazavitet, amikor ilyen későre jár. Itt, ebben a félreeső utcában meg­lehetősen rossz érzés estefelé egyedül sétálni, amikor a ki­rakatokban már eloltották a világítást. Mindig örülök, ha a védelmét élvezhetem, amíg bejutok a házba.

Lutz Hennersberg görcsösen szorította a kicsi, meleg leánykezet. Lonny szavai hihetetlenül boldoggá tették. El­ragadták az érzelmei, és egy másodpercre elfeledkezett ar­ról, hogy ő most csak sofőr. Az imádott kéz fölé hajolt, és szenvedélyesen az ajkához vonta.

• Számomra megtiszteltetés és öröm, ha a szolgálatára lehetek - jelentette ki visszafogottan, de egy világfi maga­biztos modorában, ami feltűnt a lánynak.

Zavarba hozta a férfi csókja, amely most ott égett a ke­zén. Még egyszer belenézett az acélkék szempárba, és eny­he pír ömlött el az arcán.

• Jó éjszakát! - suttogta elfogódottan, aztán gyorsan ki­nyitotta a kaput, és eltűnt.

- Jó éjszakát!

A különös melegséggel és bensőséggel kimondott egy­szerű szavak még eljutottak a lány füléhez. Mintha önma­ga elől menekülne, gyorsan becsukta maga mögött a kaput, felkattintotta a világítást, és felsietett a lépcsőn. Hennersberg sóbálvánnyá váltan állt ott, és az ajtó üvegtábláin át hosszan meredt a ház kivilágított előcsarnokára. Nagyon is észre­vette, hogy Lonny zavarban volt. Örülhet-e ennek, avagy sem, kérdezgette önmagától türelmetlenül. Ez a zavar va­jon a férfinak szólt, vagy csupán a magáról megfeledkezett sofőrnek, aki egyenrangúnak képzelvén magát vele, meg merte csókolni a kezét?

Tudta, hogy Lonny egy őrnagy lánya. Akkor is az, ha az apja a háború utáni nehéz időkben a kényszernek engedve biztosítási ügynöknek állt, és a leányának is meg kellett en­gednie, hogy kenyérkereset után nézzen, mivel ő nem volt képes többé gondoskodni róla. Lonny Strassmann azonban mindennek dacára úrinő, a szó legjobb és legnemesebb ér­telmében.

De hát végül is ő adott kezet neki, akár egy egyenrangú­nak. Nem azt akarta-e ezzel a gesztussal az értésére adni, hogy nem lát különbséget kettőjük között? Ez tette annyi­ra boldoggá, hogy megfeledkezett magáról, és kiesett a sofőr szerepéből, amit csak kényszerűségből vállalt.

Valóban a férfinak szólt volna az az árulkodó pirulás?

Sóhajtva beindította a kocsit, és elrobogott. A klubig egész úton az ésszerűségről prédikált önmagának. Le kell mondania az álmairól, nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy beleszeressen ebbe az édes, ragyogó lány­ba. Hová vezetne ez? Csakis bánatot, szívfájdalmat okoz­na. „Józanul kell viselkedned” - győzködte magát.

Kis idő múlva megállt a klub előtt, és elvegyült a többi várakozó gépkocsivezető között, akik mit sem sejtettek a szíve titkáról.

II.

Lonny felsietett a harmadik emeletre. Halkan lenyomta a kilincset szülei lakásának az ajtaján, és belépett. Az előszo­bában a mostohaanyja, egy még mindig csinos, mutatós szőke asszony jött elébe. Fürkésző és bíráló tekintettel nézett a lány kipirult arcára.

• Jó estét, mama! Remélem, nem vártatok rám a vacso­rával? - kérdezte Lonny, miközben levetette a kalapját meg a kabátját.

• Nem, nem. Hová gondolsz! Papának hamarabb kell en­nie. Tudod, hogy rosszul alszik, ha későn vacsorázik. De mondd csak, Lonny, miért vettél olyan bensőséges búcsút doktor Friesen sofőrjétől? Éppen az ablaknál álltam, ami­kor meghallottam a közeledő kocsit, és lenéztem, hogy te érkeztél-e meg. Döbbenten láttam, hogy a sofőr gyengéden kisegített a kocsiból, és úgy néztetek egymásra, akár egy szerelmespár. Aztán még kezet is nyújtottál neki, amit ő, mindennek a tetejébe, gavalléros kézcsókkal viszonzott. Csak nem leszel olyan oktalan, hogy szerelmi kalandba bonyolódsz egy sofőrrel?

A lány mélyen elpirult mostohaanyja meglehetősen ta­pintatlan szavai hallatán. Az asszonynak soha nem volt erénye a kíméletesség, de ennyire gorombán még egyszer sem viselkedett. Lonnynak arcába szökött a vér, és minden önuralmára szüksége volt, hogy válaszolni tudjon.

• De mama, hogy mondhatsz, vagy akár csak gondolhatsz is ilyesmit?

Mialatt beszélt, fájdalom hasított belé. Fájt, keservesen fájt, hogy ezt a lehetőséget ilyen határozottan vissza kellett utasítania.

Strassmann őrnagy felesége megvonta a vállát.

• Nos, amit láttam, abból nem következtethettem más­ra. Nem szokás, hogy egy hölgy kezet nyújtson egy sofőr­nek.

• Meg akartam köszönni, hogy hazahozott.

• Amire minden bizonnyal doktor Friesen utasította.

• Természetesen, de ő mindig megvárja, hogy biztonság­ban bejussak a házba. Ez pedig szívesség, amit értem tesz, és amivel doktor Friesen nem bízta meg.

• A szívességet borravalóval is honorálhatnád.

Lonnynak megint arcába szökött a vér.

• Ő nem olyan sofőr, mint a többi, hanem művelt ember. Elképzelhetetlennek tartom, hogy borravalót nyomjak a markába. Ki tudja, miféle sorscsapás késztette arra, hogy sofőr legyen.

• Ezek csupán fantazmagóriák! Azért, mert kezet csókolt' neked, még nem okvetlenül kell jobb körökből származnia. Egy sofőr mindig sofőr marad, alárendelt személy. Egy úrinő pedig soha nem engedheti meg, hogy egy gépkocsivezető megcsókolja a kezét. A legkomolyabban fel va­gyok háborodva. Az ég szerelmére, ne felejtsd el, hogy neked, ha törik, ha szakad, jó partit kell csinálnod!

A lány büszkén kihúzta magát. Ha nem is vallotta be magának, érezte, hogy nem közömbös Hennersberg iránt, s ez , csak még eltökéltebbé tette.

• Egészen nyugodt lehetsz, mama. Semmi okod a felhá­borodásra. A papát sem kellene efféle aggodalmakkal fel­izgatnod, mert teljességgel alaptalanok. Az a sokszor han­goztatott nézeted pedig, miszerint mindenképpen gazdag férfihoz kell feleségül mennem, istennek hála, tévedés. Szerencsére olyan helyzetben vagyok, hogy meg tudom keresni a kenyeremet.

A mostohaanyja rekedten felnevetett.

• Szent egek, csak nem akarsz örökké dolgozni? Egy olyan szép lány mint te, más életet érdemel. Gondold meg, a papa egyetlen reménye, hogy gazdagon mégy férjhez!

• Kedves mama, én azt hiszem, ezt a reményt te sugall­tad a papának. Magától soha nem jutott volna ilyen gondo­latra.

• No de Lonny! Egyenesen kötelességed, hogy mindnyá­junkat kiemelj ebből a nyomorúságos helyzetből. És ha okosan viselkedsz, akkor ez egyedül rajtad múlik. Doktor Friesen nagyon gazdag és elegáns férfi. A negyvenedik évében jár, úgyhogy aligha vár már sokáig a nősüléssel. Számtalan alkalmad adódik arra, hogy kettesben maradj ve­le. Csupán okosnak kell lenned. Ha beveted a természet ad­ta fegyvereidet, akkor könnyen, gyorsan meghódíthatod. A te külsőddel bármelyik férfit megnyerheted magadnak, ha komolyan akarod.

A lány elgyötörtén összeráncolta a homlokát. Hallgatni is alig bírta ezt az okfejtést.

• Kérlek, mama, ne beszélj így! Tudod, hogy csak kín­zol vele.

• Édes istenem, különös egy teremtés vagy te, Lonny! Kíváncsi lennék, hogyan szerzel majd férjet magadnak a sa­játságos nézeteiddel.

• Nem töröm rajta a fejem. Fiatal vagyok, ráérek még ez­zel.

• Huszonegy évesen egy lány már nem fiatal a házasság­hoz. Neked egyébként sem lenne szabad csupán magadra gondolnod. Ha igazán szereted az édesapádat, meg kellene fontolnod, hogyan könnyíthetnél a helyzetén. Tudod jól, hogy az infláció mindenét elvitte, és a mostani kerese­te nyomorúságosan alacsony. Te könnyűszerrel megold­hatod, hogy jobb élete, jobb életünk legyen.

Hogy a mostohaanyja sokkal inkább saját magára gon­dolt, semmint az őrnagyra, azt Lonny pontosan tudta. Az­zal is tisztában volt azonban, hogy doktor Friesen soha nem tekintené másnak, mint az alkalmazottjának, akivel ma­radéktalanul elégedett. Időnként persze kapott tőle kisebb-nagyobb ajándékokat, ami mindannyiszor reményt ébresz­tett a mostohaanyjában. A figyelmesség oka azonban mind­össze az volt, hogy a lány többet teljesített, mint ami a kötelessége lett volna, és az ügyvéd ezt kívánta meghálálni.

Ha hallgatna a mostohaanyjára, talán valóban célt érhet­ne nála. Doktor Friesen diktálás Közben néhanap rajta fe­lejtette a szemét, és látszott rajta, hogy tetszik neki, amit lát. Kevéske kacérsággal bizonyára elmélyíthetné a kapcsolatukat, Lonny azonban egyetlen pillanatig sem gondolt er­re. Ha Friesen doktor megkérné a kezét, nem tehetne mást, vissza kellene utasítania.

Szívesen, nagyon is szívesen teremtene könnyebb életet az apjának, de ilyen áron nem lenne képes rá. Hihetetlenül gyötörték a mostohaanyja örökös szemrehányásai. Az asszony minduntalan azzal vádolta, hogy csak magára gon­dol, pedig egyedül az ő komoly elhatározásán múlna, hogy az apjának és neki magának jobb élete legyen. Lonny ugyan mindent megtett, ami az erejéből tellett, hogy segítsen az édesapján, de önmagát nem tudta, nem akarta felál­dozni.

Fáradt mozdulattal végigsimított a homlokán.

- Igazságtalan vagy velem, mama - felelte. - Én na­gyon is sokat gondolok a papára, és szívesen megszabadí­tanám a gondjaitól, csak nem úgy, ahogyan te gondolod. Ar­ra képtelen vagyok. Annak viszont örülök, hogy elsejétől valamivel többel járulhatok hozzá a háztartásunk költsége­ihez. Doktor Friesen ötven márka fizetésemelést ígért. Te­hát a mostani fizetésem felén kívül, amit eddig is hazaad­tam, még ezt az összeget is felajánlhatom. Nekem nincs többre szükségem, mint amennyim eddig is volt.

Hermine Strassmann asszony felsóhajtott.

• Istenem, az az ötven márka sem húz ki bennünket a baj­ból - felelte elégedetlenül és bosszúsan.

Még mielőtt Lonny válaszolhatott volna, kinyílt a nap­pali ajtaja, és a magas, katonás megjelenésű, őszülő hajú őr­nagy jelent meg a küszöbön.

• Mi lehet annyira sürgős, hogy idekint kell megbeszél­netek? Miért nem jöttök be? Engem is érdekel, miről tanács­koztok.

Lonny az apjához sietett, átölelte és megcsókolta.

• Jó estét, papa! Bocsáss meg, hogy megvárattalak. A mamával sebtében még meg kellett beszélnünk egyet-mást, de most már bemegyünk.

• Jól van, de amiről tárgyaltatok, azt a nappaliban is megbeszélhettétek volna. Gondolom, nem államtitokról volt szó.

A lány belekarolt az apjába, és elindult vele a nappaliba.

• Nem, államtitkokkal nem foglalkozunk. Menjünk be gyorsan a szobába! Hideg a folyosó, és rajtad csak könnyű házikabát van.

• Megint nagyon későn jöttél haza, Lonny. Úgy tűnik, hogy doktor Friesen képtelen meglenni nélküled.

A megjegyzés tréfás volt, de a lány kihallotta belőle, hogy a mostohaanyja megint megtette a magáét. Egy pil­lanatra elkomorult az arca, ám hamar erőt vett magán, és nyugalmat színlelt.

• Még egy hosszú levelet kellett lejegyeznem gyors­írással, és miután a doktor úr a munkaidő befejezéséig ebédelni sem ért rá, megkért, hogy menjek el vele a villá­jába, amint ez már régebben is előfordult néha. Rengeteg a munkája, és egész nap nincs nyugta. Evés közben is dik­tált, és üzleti ügyeket beszélt meg velem. Holnap reggel, mi­közben ő tárgyal, el kell készítenem egy jegyzőkönyvet és egy szerződéstervezetet. Ezeknek jártunk a végére, az­tán elhozatott a kocsiján.

• Éhes és szomjas lehetsz, Lonny - sajnálkozott az őrnagy.

• Nem, papa, nem vagyok éhes. Doktor Friesen készít­tetett számomra egypár szendvicset. Egy teát viszont szí­vesén megiszom veletek.

A mostohaanyja töltött neki egy csészével, s amíg Lonny a teát kortyolgatta, a házaspár tekintete találkozott a feje fe­lett. Egyetértő pillantást váltottak, mivel Hermine asszony­nak nemrégiben sikerült meggyőznie a férjét, hogy doktor Friesen valószínűleg azért keres mindig ürügyet a túlórá­zásra, mert minél több időt akar együtt lenni Lonnyval.

Az őrnagy a lányához fordult.

• A főnöködnek tulajdonképpen fizetnie kellene a túl­óráidért.

• Ezt már többször felajánlotta, papa, de én nem akarok külön díjazást elfogadni. Nagyon is tisztességes fizetést kapok, és ahogy a mamával éppen az előbb közöltem oda­kint, a doktor úr elsejétől ötven márka emelést ajánlott fel. Aminek természetesen örültem, mert azt bizonyítja, hogy meg van elégedve velem. Ezt az ötven márkát a rendelke­zésedre bocsáthatom, papa. Remélem, hogy kellemesebbé teheted vele az életedet. Vasárnaponként egy üveg borra és egy finom szivarra biztosan futja majd belőle.

Az öreg katona arcán meghatódás tükröződött, és meg­fogta Lonny kezét.

- Aranyos, jó gyerek vagy. Sajnos, a helyzetem nem engedi meg, hogy lemondhassak a támogatásodról, mert egyre kevesebb a jövedelmem. De vajon elég lesz-e öl­tözködésre és a kisebb kiadásokra, amit megtartasz ma­gadnak?

Lonny átkulcsolta az apja kezét, és egy pillanatra ráfektette az arcát.

• Ne félj, papa, beosztom én, amim van. Vasárnaponként jut időm arra, hogy a ruháimat magam varrjam, és attól még igen jól öltözött lehetek.

• Bárcsak nekem lenne annyi pénzem ruházkodásra, mint Lonnynak van! - jegyezte meg Hermine asszony mo­gorván. Mindig elromlott a hangulata, ha a férje többet foglalkozott a lányával, mint vele.

Az őrnagy sietve feléje fordult, és csitítóan megsimogat­ta a kezét.

• Igazad van, Hermine. Nekem is fáj, hogy nem bizto­síthatok jobb sorsot neked. Lonnynak azonban megfelelő öltözetben kell megjelennie a munkahelyén, és ezen, sajnos, nem változtathatunk.

• Hagyd csak! Nem panaszkodom én, mert tudom, hogy szerénynek kell lennem. Mindössze azt akartam leszögez­ni, hogy Lonny helyzete sokkal jobb az enyémnél.

Az őrnagy most már kizárólag a feleségére figyelt. Lon­ny nem először tapasztalta, hogy az apja sokkal több érdek­lődést mutat a felesége iránt, mint őiránta. A mostohája min­dent el is követett ennek érdekében. Azon mesterkedett, hogy elválassza apát és lányát.

Lonny végül elővett egy könyvet, és egy órácskára be­lemélyedt. Aztán jó éjszakát kívánt a szüleinek, és vissza­vonult a szobájába.

Átnézte az aktatáskájában hazahozott iratokat, és átgon­dolta, mit kell holnap reggel elintéznie doktor Friesen szá­mára. Aztán elrakta a papírokat, és az ablakhoz lépett. Le­nézett oda, ahol nem oly régen Lutz Hennersberggel állt. Igen, ott csókolta meg a kezét... Az utca sötétbe borult, mert csak a sarkon pislogott egy lámpa. A berlini magiszt­rátus ezen a környéken takarékoskodott a világítással. Amíg a kirakatokban égtek a fények, még tűrhető volt a helyzet, de a boltok bezárása után az ember már az orráig is alig látott.

Lonny felidézte magában a jelenetet, amit a mostohaany­ja idefentről végignézett, és újból vér szökött az arcába, mintha illetlenségen kapták volna. A szíve nyugtalan zaka­tolásba kezdett, amint a „sofőrre” gondolt. Úgy érezte, még mindig perzsel a bőre ott, ahol forró ajka megérintet­te. Ez a kézcsók és a világfias meghajlás megerősítette azt a sejtését, hogy a férfi valamikor jobb időket látott. Mi késztethette arra, hogy gépkocsivezetőnek álljon?

Igaz, az édesapja karrierje is derékba tört, és meg kell elé­gednie egy biztosítási ügynöki állással. Miért ne történ­hetett volna meg ugyanez Hennersberggel? A háború és az infláció nem egy és nem két férfi életét változtatta meg gyökeresen. Talán az ifjú Hennersbergnek is azért kellett menedéket keresnie, mert nem volt más választása, mint oly sokaknak.

Az egészen biztos, hogy nem iskolázatlan ember. Értel­mes arca, magabiztos, elegáns tartása, keskeny, bár erős, mindig gondosan ápolt és inkább sportolóéra emlékeztető keze, az egész viselkedése arra vall, hogy magasabb társa­dalmi körökben mozgott.

Lonny szíve hirtelen felujjongott. „Szeretem őt!” Ám az esze is azonnal megszólalt: „Mi lesz ebből?” Kapcsolatról egyáltalán nem lehet szó, még akkor sem, ha a férfi viszont­szereti őt. Aligha helyezkedett volna cl sofőrként, ha nem lenne szegény, ahogyan ő is az. Nincs mit tenni, erősen a szívébe kell zárnia ezt a kilátástalan szerelmet. Senki nem tudhat róla, legkevésbé a férfi. Mit gondolna vajon, ha mégis megtudná? A lány szíve nagyot dobbant erre a kér­désre, mert eszébe jutott az a tekintet, amellyel Hennersberg sofőr ma este ránézett. Az a vágyódó, könyörgő pillantás ejtette rabul a szívét. Néz így férfi egy nőre, ha közömbös iránta?

Izgatottan felugrott, mintha menekülni akarna a saját gondolatai elől. Nem szabad ilyesmin töprengenie, nem bizakodhat, és semmit sem várhat. Senkinek nem kell tud­nia a titkáról.

Lassan levetkőzött, és ágyba bújt. Sokáig nem szállt álom a szemére, de jólesett egy kicsit ábrándozni a lelké­ben virágzó titkos szerelemről és a boldogságról, még ha örökre elérhetetlen is.

III.

Másnap reggel szokása szerint derűsen, kiegyensúlyozot­tan lépett be a nappaliba, hogy együtt reggelizzék az édes­apjával és a mostohájával.

Beszélgetésre nemigen jutott idejük, Lonnynak kellett először munkába indulnia, mert ma korán be akart érni, hogy időre elkészüljön a rábízott feladatokkal. Az apjától szívélyes búcsút vett, a mostohaanyjától kissé hűvöseb­ben köszönt el. Bármennyire is igyekezett, őt nem volt ké­pes megszeretni. Ahhoz túlontúl különböző volt a termé­szetük.

Rugalmas léptekkel sietett a villamosmegállóba. Ezen a korai órán még kevesen tartottak munkába. Csupa komoly és megfontolt ember járt az utcán. Lonny tekintete is nyu­godt és céltudatos volt. Tisztázta magában, hogy sem sze­relemről, sem boldogságról nem álmodozhat. Az életét to­vábbra is a kötelességek szigorú teljesítése tölti ki. Amire tegnap este ráébredt, azt féltve őrzött titokként zárja a lel­ke legmélyére. A mindennapokban gondolnia sem szabad arra, hogy szereti Lutz Hennersberget. Csak kevéske sza­bad idejében örülhet neki, de akkor is csak úgy, hogy sen­ki ne vegye észre.

Az irodában azonnal nekilátott a munkának, miután doktor Friesen utasítása szerint emlékeztette az irodaveze­tőt a Klemm-ügyre. Időre el is készült a feladataival, és ami­kor a főnöke megérkezett, elébe tette az iratokat. Az ügy­véd átfutotta a papírokat, majd mosolyogva nézett a titkár­nőjére.

• Magában mindig megbízhatom, Strassmann kisasszony. Ezt megint remekül csinálta. Köszönöm.

• Nincs mit. Csupán a kötelességemet teljesítettem, dok­tor úr.

A férfi tűnődő pillantása ezúttal tovább időzött a lá­nyon, mint máskor.

- Csupán a kötelességét teljesítette? Igazán nem úgy fest, mint egy sótlan titkárnő, aki csak kötelességérzetből dolgozik. Tulajdonképpen túl fiatal és szép ahhoz, hogy po­ros akták között élje le az életét. Én azonban önző vagyok, így hát nagy örömömre szolgál, hogy ilyen kiváló munka­társra találtam. El sem tudom képzelni, mi lenne velem maga nélkül. Remélhetőleg nem hagy el egyhamar.

• Nem, amíg elégedett velem a doktor úr - válaszolta Lonny nyugodtan.

Az ügyvéd halványan elmosolyodott.

• Ne ígérjen túl sokat! Egy ilyen szép lány nem marad­hat sokáig észrevétlen. Ha nem tekinteném az ifjúsága el­len elkövetett megbocsáthatatlan bűnnek, hosszú időre szóló szerződéssel kötném magamhoz. De egy nap eljön majd a férfi, aki hazaviszi az otthonába, és akkor semmi­képpen sem hivatkozhatnék a szerződésünkre. Ennyire go­nosz azért nem vagyok.

Lonny különös, szomorú pillantást vetett a főnökére.

• Emiatt nyugodtan szerződhet velem, doktor úr. Nem megyek férjhez - mondta ki komolyan a súlyos szavakat.

Az ügyvéd a fejét ingatta.

• Minden ifjú hölgy ezt mondja, amíg meg nem találja az igazit. Mint mondottam, igazságtalanságnak tartanám, hogy lekössem. Én csak nyernék azzal, ha nem menne férjhez, és végleg nálam maradna, de magáért kár volna. Arra született, hogy boldoggá tegyen egy derék férfit.

A doktornak különös melegség vegyült a hangjába, mintha egyszeriben olyan érdeklődés támadt volna benne a lány iránt, aminek már semmi köze sincs a munkához.

Lonny megérezte ezt a változást. Eszébe jutott mostoha­anyja intelme, hogy használjon ki minden kínálkozó al­kalmat. Semmi kétség, most bizalmasabb hangot is megüt­hetne doktor Friesennel. Még szerencse, hogy a mostohá­ja minderről semmit sem tud.

Hirtelen, mintegy védekezőn kihúzta magát.

• Megtudhatom a további utasításait, doktor úr? - kér­dezte tárgyilagosan.

A férfi megértette, hogy visszautasították. Nem volt hiú ember, és elfogadta, hogy ez a szép lány minden bizal­maskodást kerülni akar. Igen sokra tartotta a képességeit, ezért engedelmesen meghajolt az akarata előtt.

Nyugodtan, kimért hangon adta ki a további utasításait. Miután minden szükségeset megbeszéltek, elbocsátotta Lonnyt.

• Most jut eszembe, hogy lent hagytam az újságomat az autóban - szólt utána, mielőtt még kilépett volna az ajtón.

• Legyen szíves, küldje le Zörnert, hogy kérje el a sofőröm­től. Részletes tudósítás jelent meg a lapban a Naumann- perről. Kérem, csatolja az aktához.

- Meglesz, doktor úr.

Ezzel Lonny kiment a szobából. Örült, hogy a főnöke megint a régi, személytelenül hivatalos hangon beszélt ve­le. Megkereste Zörner irodaszolgát, és tolmácsolta a meg­bízást. Miután beért kis irodájába, akaratlanul is az ablak­hoz indult, hogy futó pillantást vessen... a sofőrre. Ám azonnal visszarebbent, mert Lutz Hennersberg ott állt az au­tó mellett, és éppen felnézett az épületre. Egy pillanatra ta­lálkozott a tekintetük. A férfi már jó ideje kémlelte Lonny Strassmann irodájának az ablakát. Amikor észrevette, hogy a lány riadtan hátralép, összerezzent, és belesápadt az izga­lomba. Mi ijeszthette meg ennyire? Talán az, hogy meglát­ta őt?

Hamarosan egy hang zavarta meg a nyugtalan tépelődésben.

• Adja ide azt az újságot, sofőr, amit a doktor úr a ben­zines hintójában felejtett! - mondta az irodaszolga, és a fi­atalemberre kacsintott mindig huncutul mosolygó kis sze­mével.

Lutz Hennersberg kinyitotta az autót, összehajtogatta az ülésen kiterített újságot, és átadta Zörnernek.

• Meg tud kínálni egy cigarettával? Rágyújtanék, de ki­fogytam.

Lutz előhúzta a cigarettatárcáját, és az irodaszolga elé tar­totta.

• Vegyen, Zörner!

Az öreg meredten nézte az elegáns tárcát.

• Ember, ezt meg hol találta? Még korona is van rajta!

A fiatalember szemlátomást zavarba jött, és gyorsan be­csukta a tárcát.

• Ajándékba kaptam - felelte sietősen.

• A mindenit! Egyszer én is szeretnék ilyen ajándékot kapni.

• Egyéb utasítása is volt számomra a doktor úrnak? - kér­dezte Lutz, hogy másra terelje a szót.

- Tudtommal nem. Nem én beszéltem vele, hanem a titkárnő kisasszony küldött le, legfelsőbb utasításra.

• Strassmann kisasszony? - kérdezte Lutz látszólag kö­zömbösen.

• Igen, ő.

Zörner szívesen folytatta volna még a társalgást, mert sze­rette volna kicsit kifaggatni a mindig előkelően viselkedő sofőrt. Felettébb érdekelte, hol tett szert erre a finom ciga­rettatárcára. Lutz azonban kifürkészhetetlen arckifejezés­sel lezárta a beszélgetést.

• A doktor úr biztosan várja már az újságot.

Zörner végre elkotródott, de a lépcsőn felfelé menet egyre csak az járt a fejében, hogy lopta-e a fiú azt a tárcát.

Amikor Lonnynak átadta az újságot, a tőle már megszo­kott, illetlen bizalmaskodással, amivel válogatás nélkül mindenkit megtisztelt, megjegyzést is fűzött hozzá.

• Kisasszony, kérem, a doktor űr sofőrje igencsak rejté­lyes alak, ha engem kérdez.

Lonny megjátszott közönnyel nézett rá.

• Valóban?

• Igenis. Bizonyos megfigyeléseket tettem. Mindig úgy viselkedik, akár egy gróf, ráadásul korona van a cigaretta-tárcáján. Lehet, hogy elcsente valahonnan?

A lánynak minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne árulja magát. Végül sikerült megőriznie a nyugalmát.

• Magának mindig hamarabb jár a szája, mint az esze, Zörner - felelte higgadtan. - Emiatt még komoly kellemet­lenségei támadhatnak. Hogy hozakodhat elő efféle gya­núsítással? Nem úszna meg ép bőrrel, ha a sofőr megtud­ná, miket terjeszt róla.

• No, gondolom, a kisasszony nem árul el, másnak pe­dig nem beszélek erről. Csupán annyit jegyeztem meg, hogy nem értem, honnan lehet ilyen finom holmija egy sofőrnek. Azt állítja, ajándékba kapta.

• Akkor bizonyára úgy is van. Maga pedig ne beszéljen zöldségeket! És most hagyjon békén, legyen szíves, mert nem érek rá.

Zörner innen is eloldalgott, de a megoldatlan kérdés to­vábbra sem hagyta nyugodni. Lonny egy darabig elgondol­kodva nézett az irodaszolga után. A sofőrnek koronás ci­garettatárcája van? Újabb rejtély. Ám azonnal megrázta magát, és elszántan elhessegette a gondolatokat, amelyek hirtelen megrohanták. Teljes figyelmet követelő feladat vár rá, nem engedheti meg, hogy szétszórt legyen.

Odalent azonban, a kocsi mellett, még mindig ott állt Lutz Hennersberg, és azt az ablakot leste, amely mögött Lonny Strassmann dolgozott. Bő egy órát ácsorgott, amíg a főnö­ke lement, és egy nagy gyártelepre vitette magát, ahol hi­vatalos dolga akadt. A gyár előtt Lutznak jóval hosszabb ideig kellett várakoznia. Itt azonban nem figyelte az abla­kokat. A kocsiban maradt, és egy könyvet olvasott. Ango­lul.

Miután visszaért a gyárból, doktor Friesen több órát dolgo­zott még Lonnyval. Leveleket diktált, amelyeket a lánynak aztán angolra kellett fordítania. Számára ez nem jelentett nehéz feladatot, mert nagyon jól megtanulta a nyelvet.

Éppen letelt a munkaidő, amikor végzett a fordítással. Bevitte a leveleket a főnökének, és megkérdezte, szüksé­ge van-e még rá.

- Nincs, Strassmann kisasszony. Nem kell megint túl­óráznia. Hazamehet. Én is csak egy telefonhívást várok, az­tán leteszem a lantot.

• A doktor úrra is ráfér, hogy kipihenje végre magát.

A férfi végigsimított enyhén kopaszodó homlokán.

• Ma annak rendje és módja szerint kialszom magam. Akkor hát viszontlátásra holnap, Strassmann kisasszony!

Lonny elköszönt, és nemsokára elindult haza. Tudta, hogy a ház előtt ott áll Hennersberg, és a főnököt várja begyújtott motorral. Neki pedig... előtte kell elmennie. Már a gondolattól is arcába szökött a vér. Fülig pirult, mi­re kilépett az irodaépületből, és elindult a járdán.

Lutz Hennersberg alig észrevehetően meghajolt, amikor megpillantotta. A lány lehajtotta a fejét, de a férfi így is ész­revette a pirulását. Felragyogott a szeme, és addig nézett Lonny után, amíg á lány el nem tűnt a sarkon. Akkor visszaült a kormánykerék mögé, elővette a könyvét, és olvasni kezdett. Az emeleti ablak ezennel elveszítette számá­ra a jelentőségét.

Fél óra múlva megérkezett doktor Friesen, és hazavitet­te magát. A villája előtt kiszállt, és mosolyogva vissza­fordult a sofőrje felé.

• Ma már nem lesz szükségem magára, Hennersberg.. Szabad az estéje. Jó pihenést!

• Jó estét kívánok, doktor úr!

Lutz bevitte az autót a garázsba, és átadta a kocsimosó­nak, akinek a két autót, és a garázst kellett tisztán tartania. Ha ezzel megvolt, a házban és a kertben tette hasznossá ma­gát. Hennersberg szolgálata általában kora reggeltől késő estig tartott, így aztán a kocsik rendben tartására már nem jutott ideje. Ezért is volt ápolt a keze, ami már régen feltűnt Lonnynak. Vezetéshez ráadásul mindig kesztyűt hordott.

A garázsból a fölötte elhelyezkedő lakásába ment, ami lakó- és hálószobából állt. A hálóban gumi fürdőkádat hú­zott elő a sarokból, és hideg, frissítő fürdőt vett. Utána megborotválkozott, mert kora reggel többnyire nem volt rá érkezése, átöltözött, és átment a tágas lakószobába. A ka­napé elé állított kerek asztalon már odakészítve várta a va­csorája. Doktor Friesen szakácsnője a maga ötven éve da­cára gyengéd érzelmeket táplált a jóvágású sofőr iránt, s anyáskodón gondoskodott róla. Az étel és a terítés egyaránt étvágygerjesztő volt, a kis teafőző pedig csak arra várt, hogy bekapcsolják. Pár perc múlva már forrt is benne a víz.

Lutz azt szintén a szakácsnőnek köszönhette, hogy - saját kérésére - nem kellett a többi alkalmazottal együtt en­nie odaát, a villa személyzeti étkezőjében. A személyzet tag­jai eleinte megjegyzéseket tettek arra, hogy a sofőr egye­dül étkezik. Elvégre nem gróf, hogy különleges bánásmód

járjon ki neki, hajtogatták. A szakácsnő azonban, akinek a szava szentség volt a házban, kiállt mellette.

- Elég a lármázásból! Nekem csak jó, hogy a lakásán eszik. Nem tudna veletek együtt, mindig ugyanabban az idő­ben asztalhoz ülni, és púp lenne a hátamon, ha külön kel­lene körülötte ugrálnom. Így meg átviszem az ennivalóját, és azzal letudtam a gondot.

Az emberek meghajollak a tekintélyes asszonyság érvei előtt. Valójában többletmunkát okozott neki a sofőr ki­szolgálása, de ezt boldogan vállalta. Lutz tisztában volt azzal, hogy kedvezményekben részesül, és apró ajándé­kokkal fejezte ki a háláját. A vénlány örömét csak fokoz­ta, hogy a snájdig sofőr egyedül őt tünteti ki a figyelmével. A személyzet valamennyi tagjával barátságos és udvarias volt, de mindig megtartotta a három lépés távolságot.

• Jobb időket látott valamikor - jegyezte meg egyszer a szakácsnő, amikor megint a sofőrről folyt a szó.

A többiek minden további nélkül hittek neki, és egy idő után megszokták, hogy a gazdájuk gépkocsivezetője nem keresi a társaságukat.

Lutznak rendkívül fontos volt, hogy egyedül étkezhes­sék. Nem mintha gőgös lett volna, csak attól tartott, hogy a viselkedése elárulhatja, és ezt nem akarta. Ha valaki lát­ta volna magányos vacsorája közben, könnyedén rájöhetett volna, hogy magasabb körökből származik.

Miután végzett az evéssel, a tányérokat meg a teáskan­nát visszarakta a nagy tálcára, és az egészet kivitte a kis elő­térbe, amelyben egy asztalka állt. Rátette a tálcát, hogy elvihesse, aki majd feljön érte.

Utána visszament a lakószobájába, és leereszkedett a kanapéra. Összehajtotta az abroszt, és most már csak a vö­rös plüssborítás takarta az asztalt. Hamutartót készített oda, és élvezettel elszívott egy cigarettát. Szerette a rendet, és a lakásában használat után mindig mindent visszara­kott a helyére.

Ritkán fordult elő, hogy szabad volt az estéje, mégsem akaródzott kimozdulnia. Csak a pénzt költené, de nem érezné jól magát. Inkább megint elmélyedt az angol nyel­vű kötetben. Egy idő után azonban letette, hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Lonnyra gondolt, tőle pedig a múltba kalandoztak a gondolatai. Abba a múltba, ami oly­annyira más volt, mint a jelen. Szigorú, komor vonás jelent meg a szája körül, és mély sóhajok hagyták el az ajkát. So­káig ült így, aztán megrázta magát, és megint kinyitotta a könyvet.

Mit használ a sok tépelődés? Mire jó, ha visszasírja a múltat? Annak vége, a jelen viszont itt van, és könyörtele­nül megköveteli a maga jogait. Azt az édes, drága lányt pe­dig ki kell vernie a fejéből. Hová vezetne, ha egyre jobban belelovalná magát ebbe a kilátástalan szerelembe? Kilátás­talan? Az bizony. Egy őrnagy lánya akkor sem menne fe­leségül egy egyszerű sofőrhöz, ha az apja régen nem kato­natiszt már. Mit is kínálhatna neki? Elvárhatná tőle, hogy itt, a garázs fölötti két szobában éljen vele? Vagy talán egy még ennél is szerényebb bérlakásban?

Bárcsak tehetne valamit, hogy kiemelkedjék ebből a helyzetből! Ugyan mit? Elvégre mindent megpróbált már, mielőtt sofőrnek állt, de semmi más munkát nem talált. Még ha lenne is miből folytatnia az egyetemi tanulmányait, diplomával a zsebében mi várna rá? Rengeteg az állás­talan mérnök. Legfeljebb külföldön lennének lehetőségei. Feleslegesen rágódik azonban, mert nincs pénze, hogy be­fejezze az egyetemet. Amit eddig megtakarított, az igen ke­vés. Hosszú évek alatt jönne csak össze annyi, amennyire szüksége volna. Akkor pedig tanulás helyett olyasmire kellene fordítania azt a pénzt, amivel gyorsan feljebb ka­paszkodhat. Bármit is hoz számára a jövő, Hennersberg sofőr nincs abban a helyzetben, hogy reményei lehetnének Lonny Strassmann-nal kapcsolatban.

A gondolatai újra és újra elkalandoztak olvasás közben, s egy kedves, bájos leányhoz röpültek. Maga előtt látta csillogó, szürke szemét, hamvas bőrét, amit az irodai mun­ka sem kezdhetett ki, és fémesen csillogó gesztenyebarna haját.

• Lonny, édes kis Lonny, sejted legalább, hogy vágya- kozón gondolok rád? Én, Hennersberg, a sofőr.

Mit felelne vajon, ha megvallaná neki a szerelmét? Ki­nevetné, vagy hidegen és büszkén visszautasítaná, mint egy szemérmetlen tolakodót? Nem, nem, ő egyikei sem tenné. Csak megrémülne, és ugyanolyan értetlen szemmel nézne rá, mint tegnap este, amikor megcsókolta a kezét. El­menekülne tőle, és talán szánná egy kicsit, ha tudná, hogyan és miért siklott ki az élete.

• Lonny, édes Lonny, bárcsak gazdag lennék, hogy biz­tos jövőt kínálhassak neked! Tudom, egészen biztosan tu­dom, hogy akkor az enyém lennél. A pirulásod, a zavarod nem közömbösségről árulkodott. Nem olyan nyugodtan és hidegen néztél a szemembe, mint más férfiakéba szok­tál. Jelentek neked valamit, bár nem vagyok több. egy sze­rű sofőrnél.

Bármerre is indultak a gondolatai, a végén mindig Lonnynál kötöttek ki.

IV.

Néhány héttel később a természet már őszies ruhát öltött, de a nap még melegen sütött, és az égbolt a derűs őszi na­pok átható kékjében tündökölt.

Egyik vasárnap doktor Friesenért egy barátja eljött ko­csival, és elvitte a szülei vidéki birtokára. Az utóbbi időben ez többször is előfordult, így Lutz Hennersberg mostaná­ban több szabad vasárnaphoz jutott. Már kora délelőtt hosszabb sétára indult, a szabadban megette a magával vitt hideg uzsonnát, és most hazafelé tartott. Szokása szerint magányosan sétált a Wannsee partján. A tavon evezős és vitorlás csónakok siklottak, de még egy zsúfolt gőzha­jó is elpöfögött közöttük. A vidám társaságok nevetgélése és éneklése meg-megtörte a csendet. Lutz komoly arca is mosolyra derült, amikor egy mellette elsuhanó kocsiból jókedvű fiatalok köszöntek rá.

A mosoly még akkor is ott ült az arcán, amidőn befor­dult egy mellékútra, amelyen egy fiatal hölgy közeledett fe­lé. Ijedten ismerte fel benne Lonny Strassmannt.

Nagyon szép, elegáns őszi kosztümöt viselt, amelyről senki nem mondta volna meg, hogy a saját, bámulatosan ügyes kezű alkotása, és nem valamelyik neves divatszalon­ban készült.

A szabadba csábító szép időben a lány kisebb kirándu­lást tett a szüleivel a tóhoz. Ők beültek egy étterembe ká­vézni, Lonny pedig az engedélyüket kérte, hogy addig sé­tálhasson egyet a parton. Mivel vasárnap mindig sokan jártak erre, az őrnagy elengedte, miután megbeszélték, mi­kor találkoznak megint.

A vele szembe sétáló, jól öltözött, szürke öltönyt, bő felöltőt és szürke nemezkalapot viselő karcsú férfiban Lonny nem ismerte fel azonnal Hennersbergel, akit eddig mindig csak sofőregyenruhában látott. Elhaladt volna mel­lette, ha ő nem emeli meg üdvözlésképpen a kalapját. A lány nem szokta idegen férfiak arcát fürkészni, de most cso­dálkozva felnézett, és összerezzent. Valóban Hennersberg sofőr lenne ez az előkelő és elegáns úr?

Lonny önkéntelenül lelassította a lépteit, és nem tudta, mit kellené tennie. Lángoló pír futotta el arcát, és bizony­talanságról árulkodott a tekintete. Menjen el szótlanul mel­lette, vagy váltson vele néhány szót? Az utóbbi mellett döntött. Elvégre barátságtalan gesztus volna, ha szóra sem méltatná:

A férfi nem merte megszólítani az imádott lányt, de acélkék szeme felragyogott, amikor Lonny szemérmes mo­sollyal felnézett rá, és kérdéssel fordult hozzá:

• Csal a szemem, vagy maga az, Hennersberg úr?

• Én vagyok, nagyságos kisasszony.

• Alig ismertem meg.

• Szabadnapom van. Friesen úrért már kora reggel eljött a barátja autóval, és elvitte vidékre.

• Igaz is, tegnap említette, hogy ismét Bernauba látogat.

• Így van. Mostanában gyakran jár oda, és én ilyenkor munka nélkül maradok.

• Nagyon is magára fér egy kis pihenés. Tudom, hogy alig van szabad ideje.

• Ezért használtam ki ezt a szép napot arra, hogy jóko­ra sétát tegyek.

• Engem is sétára csábított a gyönyörű idő. A szüleim a Schultheissban ülnek, és a délutáni kávéjukat iszogatják. Ott várnak rám. A papa nem rajong a sétáért. A foglalkozása miatt sokat kell gyalogolnia, és örül, ha legalább vasárnap nyugta lehet. Ezért aztán nagyon ritkán kerül sor arra, hogy friss levegőre menjünk.

• Nem lenne szabad egyedül sétálnia, nagyságos kis­asszony. Nem egy ittas embert láttam már ma. Képzelje csak el, mi lenne, ha egy ilyennel találkozna!

A férfi őszinte aggódása megint pirosra festette a lány arcát.

• Ez eszembe sem jutott - válaszolta ijedten.

Lutz habozott egy kissé, de a vágya végül erősebbnek bizonyult az akaratánál.

• Ha megengedi, elkísérem. Csak azért, hogy ne legyen védtelen. Kérem, ne tekintse tolakodásnak, csupán az esetleges zaklatásoktól szeretném megkímélni.

Lonnynak a torkában dobogott a szíve. A férfi szavaiból olyan magától értetődő lovagiasság áradt, hogy nem tehetett mást, el kellett fogadnia a kíséretét.

Hennersberg megfordult, és továbbsétáltak. Jó ideig egyikük sem szólalt meg, mert mindkettőjüknek le kellett küzdenie az elfogódottságát. Végül Lonny törte meg a csendet.

• Ha már a véletlen így összehozott bennünket, Henners berg úr, kérdeznék magától valamit. Ha nem akar, nem kell felelnie. Biztosíthatom, hogy nem a kíváncsiság vezet.

- Kérdezzen bátran, nagyságos kisasszony! Szívesen felelek.

• Mi történt magával, hogy sofőrként kellett elhelyezked­nie? Mert az bizonyos, hogy nem erre a hivatásra nevelték.

A férfi perzselő tekintettel nézett rá.

• A szükség kényszerített rá... és belejátszott a németországi átalakulás is - felelte az elfojtott felindultságtól rekedten.

A lány gyorsabban szedte a levegőt.

• Gondoltam. Nagyon is átérzem, hogy gyötrelmes le­hetett otthagynia a megszokott körülményeket. Hasonlót élek át nap mint nap szegény apám mellett. Maga is kato­natiszt volt?

Csak a háború idején, nagyságos kisasszony. Bár régi katonacsaládból származom, nem éreztem elhivatottságot ehhez a pályához. Apám tiszt volt, és ezredesként esett el a háborúban. Ő szívesen vette volna, ha én is tiszt leszek, de ez a hivatás nem volt a kedvemre való. Apám végül le­mondott az álmáról, és megengedte, hogy érettségi után egyetemre menjek. Gépeket akartam tervezni, az csábí­tott. Ám épphogy elkezdtem a harmadik szemesztert, ami­kor kiküldtek a frontra. A háború harmadik évében apám elesett egy légitámadásban, anyámat pedig elvitte a szíve, amikor hírül vette a halálát.

A lány ijedten tekintett a férfi sápadt arcára.

• Szomorú emlékeket ébresztettem magában a kérdésem­mel. Kérem, bocsásson meg.

Lutz ajka körül halvány mosoly játszott.

• Nem is tudja, nagyságos kisasszony, mekkora jótéte­mény számomra, hogy végre beszélhetek erről. Egészen egyedül vagyok, senkivel sem tartom a kapcsolatot, ami­óta sofőrnek álltam. Így kellett lennie. Édesapám kevéske hagyatéka éppen csak arra volt elegendő, hogy rendezzem a hátramaradt adósságokat, amelyek annak dacára felhal­mozódtak, hogy a szüleim valóban nem éltek nagy lábon. Apám jövedelme sohasem fedezte a rangjához méltó élet­vitelt. Én mégis megpróbáltam, hogy az örökségem mara­dékából folytassam a tanulmányaimat a háború után, és még két szemesztert végigkínlódtam, de akkor beütött az infláció. Fel kellett hagynom a tanulással, már csak abból a megfontolásból is, hogy mérnökként évekig igen cse­kély fizetésért kellett volna dolgoznom, ha egyáltalán kap­tam volna állást. Mindent elkövettem, hogy kievickéljek a bajból, de mindenütt túlkínálat volt munkavállalóból. Sem­mi sem sikerült. Így lettem végül sofőr. Miután jogosítvá­nyom volt, és értek a motorokhoz, gyorsan kaptam állást. Először egy felfuvalkodott újgazdag alkalmazott. Kész gyötrelem volt mellette az életem, és végül nem bírtam tovább. Akkor szerződtetett doktor Friesen. Nála jó helyet találtam. Kevés ugyan a szabad időm, de rendes fizetést ka­pok, tisztes, bár szerény lakásom van, ahol jól érzem ma­gam, és időnként még olyan érzésem is lehet, hogy szabad ember vagyok. Néha-néha arról álmodozom, hogy addig maradok itt, amíg meg nem takarítok egy bizonyos össze­get, amiből jobb egzisztenciát teremthetek majd magamnak. Hogy akkor befejezem-e a tanulmányaimat, vagy máskép­pen próbálok meg boldogulni, azt még magam sem tu­dom. Ez a távoli jövő titka. De... kérem, bocsásson meg, hogy ennyit fecsegtem. Csak untatom vele.

A lány önfeledten hallgatta, és meleg, együtt érző tekin­tettel nézett rá.

• Doktor Friesen ismeri a múltját?

• Nem, csak annyit tud, hogy sofőr vagyok. Az újgazdag­tól legalább jó ajánlólevelet kaptam, és ennek alapján alkal­mazott. További kérdéseket nem tett fel.

Lonny halványan elmosolyodott.

• Ő jó emberismerő, és biztosan látta, hogy magában megbízhat. Gyakran hallok tőle elismerő szavakat a de­rék sofőrjéről. Az irodaszolgának, Zörnernek bezzeg fő a feje maga miatt. Azt latolgatja, grófnak tartsa-e, vagy... - A lány felnevetett, és nem fejezte be a mondatot.

• Vagy? - kérdezte Hennersberg, és elragadtatva nézte a nevető Lonnyt.

• Nem szeretnék arról a feltevéséről beszélni, amelyet a maga tulajdonában lévő elegáns cigarettatárca kapcsán kockáztatott meg.

• Vagy úgy! Emlékszem, cigarettát kért tőlem, és én fi­gyelmetlenül odanyújtottam neki a tárcámat. Akkor látta meg a belevésett bárói koronát. Valójában báró Lutz von Hennersberg vagyok, de a rangot és a nemesi előnevet a há­ború után elhagytam. A mai világban ezek csak felesleges sallangok. Önt is megkérem, hogy hallgasson erről.

Lonny megindultan nézett a férfi szemébe.

• Bámulom magát, amiért mindezt ilyen nyugodtan fo­gadja.

Lutz erélyes, keskeny vonalú szája megremegett.

• Nyugodtan? Néha bizony viharok tomboltak bennem. De van valami, ami előtt a legerősebb férfinak is meg kell hajolnia. Az a valami pedig a szükség. Az éhség sok min­denre rákényszerít, ha nem akarunk gyáván véget vetni az életünknek. - És ezt soha nem akartam. Az enyémhez hason­ló körülmények között többen megtették, de én soha nem csüggedtem el ennyire. Most sem adom fel. Valahogy majdcsak megbirkózom az élettel.

A lány eddig ijedten figyelte, de most megkönnyebbül­ten fellélegzett.

• Nem. maga nem követhet el ilyesmit. Egy férfi nem es­het kétségbe, amíg egészséges és dolgozni tud.

• Én is ezt mondogatom magamnak - felelte Lutz külö­nös átszellemült arccal.

Egy ideig ismét szótlanul lépdeltek egymás mellett. Mindegyikük a saját gondolataiba mélyeit.

Lonny eszében az járt, hogy báró Lutz von Hennersberg, egy ezredes fia sétál az oldalán. Őszintén csodálta, és na­gyon, de nagyon szeretett volna segíteni rajta. Miért is ilyen szegény ö is? Igaz, ha gazdag lenne, ez a férfi akkor sem fogadna el segítséget egy nőtől. Saját erejéből akarja felküzdeni magát.

• Kívánom, hogy elérje a célját - mondta meleg együtt­érzéssel. - És hiszem, hogy végül győzni fog.

Lutz tekintete a lány szemébe fúródott. Ha sejtené, mi­lyen boldoggá tették a szavai!

• Köszönöm, nagyságos kisasszony, hogy megértést ta­núsít irántam. Egyelőre nincs rossz dolgom. Több a fizeté­sem, mint amennyit mérnökként kereshetnék, és doktor Friesen házában számos kedvezményben részesülök. Ő minden alkalmazottjával jól bánik.

• Igen, a doktor jő és nemes lélek - felelte Lonny meleg hangon.

A fiatalember szívét ismét féltékenység szorította össze, de fennhangon egészen mást mondott.

• Nem ismerem eléggé. A kapcsolatunk mindössze ar­ra korlátozódik, hogy utasításokat ad nekem, amelyeket aztán teljesítek. Kegyed viszont gyakran van együtt vele, és bizonyár# jobban ismeri.

A lány a zavar legkisebb jele nélkül nézett rá.

- Igen, sokszor dolgozunk hosszú órákat kettesben. Cso­dálom az eszét, a határozottságát és a lélekjelenlétét. Két­ségtelenül a legkiválóbb ügyvédek egyike. Ha panaszos ügyem lenne, csakis hozzá fordulnék. Ráadásul remek em­bernek ismertem meg. Szerény, művelt és emelkedett gon­dolkodású.

Lutz zihálva lélegzett. Mardosták a lelkét a Friesen dok­tort dicsérő szavak. Az igazságérzete azonban nem enged­te, hogy elvakítsa a féltékenység.

• Minden alkalmazottja nagyra tartja. Csak azt nem ér­tem, miért nem nősült még meg. Bizonyára kedvére válo­gathatna a lányok között.

Lonny elfogulatlanul felkacagott.

• Ideje sincs feleségét keresni. Ha véletlenül nem fut az útjába az igazi, örök időkre agglegény marad.

• Gondolja?

• Egészen biztosan. Bernauban talán majd talál feleség­nek valót - tette hozzá huncut mosollyal.

• Ezért jár hát oda?

A lány figyelmeztetőn felemelte a kezét.

• Ne beszéljünk róla, mert akkor semmi sem lesz belő­le. Az utóbbi időben mindenesetre számos apró jelre lettem figyelmes. Meglátásom szerint a doktornak nincs szeren­cséje a nőknél, azt pedig elképzelni sem tudom, hogy akad­na olyan lány, aki beleszeretne.

Lutznak egészen könnyű lett a szíve.

• Nem tudja elképzelni?

• Egyáltalán nem. Semmi nincs benne, ami elbűvölhet­ne egy nőt. Mindig és kizárólag csak a munkájára gondol. Adonisznak meg a legnagyobb jóindulattal sem mond­ható.

• Viszont dúsgazdag. Fényűző életet biztosíthatna a feleségének - jegyezte meg az ifjú Hennersberg

• Ez igaz, csak éppen olyan feleség kell hozzá, aki be­éri ennyivel. Mindamellett ha egy nő közelebbről megisme­ri, olyan értékeket felfedezhet fel benne, amelyek lebilin­cselik. A doktor mindenképpen rendes asszonyt érdemel­ne, és én szívből kívánom, hogy megtalálja.

• Azt gondolja, hogy esetleg Bernauban ráakad az iga­zira?

Lonny elmosolyodott.

• Talán csak a vágyaim beszélnek belőlem. A barátjának viszont van egy húga, aki már nem a legfiatalabb, és nem is szép hölgy, de rendkívül rokonszenves egyéniség. Nem­régiben bérit járt a fivérével együtt az irodában, és... Nem, indiszkrét lennék, ha beszélnék a megfigyeléseimről. An­nak azért Örülök, hogy a doktor úr mostanában igen gyak­ran utazik Bernauba.

A férfi felsóhajtott, mint aki iszonyatosan nehéz teher­től szabadult meg.

• Szeretné, ha a doktornak sikerülne megházasodnia?

• Igen, mégpedig több okból is. - A lány a mostohája

'nyaggatásaira gondolt, de erről természetesen nem beszél­hetett. Kis ideig habozott, és csak aztán folytatta: - Szá­momra felettébb kellemes lenne, ha nős emberrel dolgoz­hatnék együtt. Friesen doktor végtelenül korrekt és tartózkodó velem, mégis könnyebb dolgom volna, ha feleség várná otthon.

• Megértem az indítékait, nagyságos kisasszony. így hát mindketten azt kívánjuk a doktornak, hogy mihamarabb boldog házasságban éljen, amit meg is érdemel.

Most már elfogulatlanul beszélhetett a lánnyal a főnökük­ről, mert érezte, hogy semmi, oka a féltékenységre. Abban pedig egészen bizonyos volt, hogy Lonny Strassmann a legfényűzőbb élet lehetőségéért sem adná el magát egy férfinak, akit nem szeret.

Élénken tovább csevegtek. Kicserélték az élet dolgairól vallott nézeteiket, és mindketten elégedetten tapasztalták, hogy tökéletes közöttük az összhang. Lonny egészen elfe­ledkezett árról, hogy Hennersberg sofőr mellett lépked. Csak azt érezte, hogy egy kifogástalan úriember sétál az ol­dalán, akinek hányatott sors jutott, s mégis bátran járja a ma­ga útját.

Jó időbe telt, mire a lánynak eszébe jutottak a szülei, és a karórájára pillantva ijedten összerezzent.

• Azonnal vissza kell mennem. Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő. A szüleim már biztosan várnak.

A férfi is visszafordult Lonnyval, és megszaporázták a lépteiket, de a beszélgetést nem hagyták abba. A lány egy­szer von Hennersberg úrnak szólította a férfit, aki egy pil­lanatra megállt, és kérlelőn nézett rá:

• Kérem, hívjon egyszerűen csak Hennersbergnek! A ne­mesi ranggal nem tudok mit kezdeni, és nem szeretném, ha valaki meghallaná, hogy így szólít.

• Ahogy kívánja, Hennersberg úr. Egyébként nem kell aggódnia, mások jelenlétében soha nem szólítanám így.

Egyre közelebb értek ahhoz a helyhez, ahol találkoz­tak. Éppen rá akartak fordulni a másik útra, amikor Lonny összerezzent, és mélyen elpirult. Egy idős házaspár jött szembe velük.

• A szüleim! - kiáltotta ijedten.

A férfi megérezte, hogy a lánynak kellemetlen lenne, ha szülei meglátnák vele, de e pillanatban nem tudta, mitévő legyen. Lonny azonban gyorsan, határozottan feléje fordult, és kezet nyújtott neki.

• Köszönöm a kíséretét, Hennersberg úr - mondta a za­varát palástolva de most már a szüleim is vigyázhatnak rám. A viszontlátásra!

Hennersberg megemelte a kalapját, és meghajolt.

- Kívánja, hogy eltávozzam, mielőtt a szülei ideérnek? - kérdezte halkan.

• Igen, kérem, menjen - mondta a lány zavartan.

A férfi még egyszer meghajolt, aztán távozott. Nem akarta, hogy Lonnynak kellemetlenségei támadjanak miat­ta. A boldogító óra nem úgy végződött, ahogyan szerette volna. Elszomorodva, lehajtott fejjel ballagott a tó part­ján.

Az őrnagy és a feleségé csodálkozó, rosszalló pillantá­sokat vetettek Lutz Hennersberg után.

• Ki volt az az úr, aki éppen elköszönt tőled? - vonta az őrnagy szigorúan kérdőre a leányát.

Lonnynak erőt kellett vennie idegességén, hogy válaszol­ni tudjon.

• Doktor Friesen sofőrje. Véletlenül találkoztunk, és egy darabon együtt sétáltunk.

• Szóval doktor Friesen sofőrje. Nos, nem gondoltam volna erről az elegáns ifjúról, hogy sofőrként keresi a ke­nyerét. Úgy látszik, az ügyvéd úr jól megfizeti az alkalma­zottját - válaszolta az apa megnyugodva és mit sem sejtve.

Hermine asszony viszont ébér, fürkésző pillantást vetett Lonnyra, de egyelőre egyetlen korholó szót sem szólt. Egé­szen addig kibírta, amíg hazaértek, és kettesben marad­tak.

• Úgy tűnik nekem, hogy a viszonyod azzal a sofőrrel mégsem annyira ártatlan, mint amilyennek beállítottad.

Nem tudom elhallgatni azt a gyanúmat, hogy előre megbe­szélted vele a találkozót.

A lánynak arcába szökött a vér.

• Ha kicsit is jobban ismernél, mama, tudhatnád, hogy nem vagyok képes ilyen kétszínűségre. Kérlek, emlékezz vissza, hogy nem is akartam eljönni kirándulni. Csak azért vagyok itt, mert a papa erélyesen rám parancsolt. Láthatod, hogy a gyanúsításod nem állja meg a helyét. Valóban egé­szen véletlenül találkoztunk. Majdnem elmentem mellette, mert meg sem ismertem ebben az elegáns öltözetben.

Hermine asszonyt nem győzte meg az érvelés.

• Akkor miért szaladt el, mint akinek rossz a lelkiisme­rete?

• Mert én elbúcsúztam tőle, amikor közeledni láttalak benneteket. Tudom, mi a véleményed a sofőrökről, és nem akartam bemutatni nektek.

- Bárhogy is van, én óvtalak, és az soha nem árthat. Ez a sofőr olyan embernek látszik, aki veszélyes lehet egy fi­atal lányra. Ma ráadásul nem úgy festett, mint egy sofőr.

• Mert csak a szorult helyzete miatt lett az, mama. Mér­nöknek készült, de a frontszolgálat miatt félbe kellett sza­kítani a tanulmányait. Az édesapja elesett a háborúban, s mi­vel alig hagyott rá valamit, ott kellett hagynia az egyetemet. Tehát ne izgasd fel magad feleslegesen, ha néhány szót váltok vele. Rendkívül művelt és illemtudó férfi. Az édes­apja egyébként ezredes volt.

• Annál veszélyesebb rád nézve, hogy kapcsolatban le­gyetek. Határozottan megtiltom, hogy még egyszer szóba állj vele, különben meg kell mondanom a papának. Mire ve­zet ez, mit gondolsz? Ő is szegény, te is az vagy, és még megható aggódással beszélsz a sorsáról!

Lonny szomorúan ráncolta a homlokát.

• Nyugodt lehetsz, mama. Pontosan tudom, mit szabad és mit nem szabad tennem - felelte fojtott hangon.

• Örülök, hogy tisztában vagy ezzel. Ne felejtsd el, hogy kizárólag gazdag férfihoz mehetsz feleségül. Ragyogó partit pedig csak úgy csinálhatsz, ha vigyázol a jó híredre.

A lány büszkén kihúzta magát.

• A híremért magam kezeskedem, mama. Ragyogó par­tiról viszont nem álmodozom. Azt megteszed helyettem te.

• Mert rákényszerítesz. Újra meg újra meg kell értetnem veled, hogy nincs más választásod. Hallhattad, ha még egyszer bármi gyanúsat tapasztalok ezen a téren, beszélnem kell apáddal.

Lonny fáradtan és szomorúan nézett a mostohaanyjára.

- Emiatt feleslegesen nyugtalanítanád a papát. Épp elég gondja van enélkül is.

• Bármikor könnyíthetnél a helyzetén, csak akarnod kellene!

• Vannak dolgok, amelyeket nem akarhatunk, mama. Kérlek, ne kínozz tovább.

• Ne kínozzalak? Mindig ezt ismételgeted, ha a jobbik eszedre próbálok hatni. Veled aztán nagyon nehéz boldo­gulni!

Lonny véget vetett a beszélgetésnek. Elviselhetetlen volt számára, hogy ilyen hangnemben tárgyaljon tovább a mostohaanyjával. Bement a szobájába, és az ablak előtt ülve sokáig meredt maga elé. Minden józan ellenérv dacá­ra Lutz Hennersbergre gondolt.

V.

Amikor Lonny másnap megint elhaladt Lutz Hennersberg előtt, aki az autó mellett doktor Friesenre várakozott, a férfi gyorsan odalépett hozzá.

- Nagyságos kisasszony, kérem, nyugtasson meg, hogy nem támadtak kellemetlenségei, mert a szülei meglátták a társaságomban. Nehéz szívvel teljesítettem a kívánságát, hogy hagyjam magára - mondta izgatottan.

A lány kissé elsápadt, de nyugodtan nézett Lutzra.

• Nem, semmiféle kellemetlenséget nem okozott. Legyen egészen nyugodt! Inkább én kérem a bocsánatát, amiért olyan hirtelen elküldtem, de az adott helyzetben valóban nem tudtam, hogyan mutassam be a szüleimnek.

Lutz fájdalmas pillantást vetett a lányra.

• Kérem, maradjon mindig őszinte. Nyilván meg akar­ta kímélni a szüleit attól, hogy egy lecsúszott alakot mutas­son be nekik - tört ki keserűen.

Lonny részvéttel nézett a férfi felindult arcára.

• Ne feledje, kérem, hogy az édesapámat ugyancsak lecsúszottnak kell neveznem, ha a maga kifejezésével akarok élni. Nem akartam magát egyszerűen csak doktor Friesen sofőrjeként bemutatni, és nem tudtam, elmondhatom-e a szüleimnek, kicsoda is valójában. Ha megengedi, alkalomadtán majd mesélek édesapámnak az életéről.

• Szívesen hozzájárulok. A szülei aligha jönnek össze doktor Friesennel, hogy erről beszéljenek vele.

• Mindent a kötelező diszkrécióval mondok el nekik. És ha ezek után véletlenül ismét találkozik velük, be fogom mutatni. Apám örömmel üdvözli majd, ehhez nem fér két­ség. A mostohaanyám viszont... Őszintén szólva, érte nem kezeskedhetem. Ő meglehetősen kicsinyes.

Nehéz sóhaj szakadt fel a férfi melléből.

- Elvesztette az édesanyját?

- Igen, még hatéves koromban. Egy hajókiránduláson ha­lálos balesetet szenvedett. Most mennem kell, Hennersberg úr. Doktor Friesen nemsokára lejön.

Lutz udvarias meghajlással hátrább lépett.

• Bocsásson meg, kérem, hogy feltartottam, de nagyon nyugtalankodtam.

• Teljesen feleslegesen. Viszontlátásra, - Hennersberg úr!

A férfi ragyogó szemmel nézett a lány után.

Ilyen alkalom még számtalan adódott, és a szerelme­sek gyakran találkoztak, noha pillanatokra csupán, de ezek­be a pillanatokba sűrűsödött mindkettőjük élete. Lutz Hen­nersberg társaságában Lonny elfeledkezett a mostohaany­ja intő szavairól. Ha a tekintetük találkozott, minden más elveszítette a jelentőségét, kivéve azt az egyetlen érzést, hogy szereti a férfit. Ő is egyre a csodára várt, mert egye­dül attól remélhette a szerelmük beteljesedését.

Egyik este, hazatérve az irodából, egyedül találta az ap­ját. A mostohaanyja színházjegyet kapott egy hölgyisme­rősétől, aki nem tudott elmenni az előadásra. Lonny tehát hosszú idő után végre egyszer kettesben lehetett az édesap­jával.

A felesége, távollétében az őrnagy kedvesebb volt a lá­nyával, így Lonny felettébb kellemes estét tölthetett vele. Olyan dolgokról beszélt, amelyeket máskor nem érintett. Mesélt a munkájáról, az irodai élettel kapcsolatos öröme­iről és apró bosszúságairól. Aztán nyíltan, ahogyan a fele­sége jelenlétében soha nem tette volna, az őrnagy is beszá­molt az ügynökösködés során elszenvedett megaláztatá­sairól. A lánya ereje szerint vigasztalta, és sajgóit a szíve, mert nem lehet a segítségére.

Végül Lonny felhasználta az alkalmat, és beszélt Lutz Hennersbergről, az életútjáról, arról, hogyan lett sofőr, s mi­lyen bátran viseli a sorscsapásokat.

Az édesapja figyelmesen hallgatta. A lány egyszer sem nevezte nevén Lutzot, mindig csak doktor Friesen sofőrjeként emlegette.

• Most már értem, Lonny, miért nem keltette sofőr be­nyomását, amikor a minap a Wannseenél megláttam veled. Annál érthetetlenebb viszont, hogy miért szaladt el, amikor megpillantott bennünket.

• Rögtön megmagyarázom. Friesen doktor sofőrje rend­kívül érzékeny ember, amit az ő visszás helyzetében meg is lehet érteni. Semmiképp sem akart benneteket arra kény­szeríteni, hogy egy egyszerű sofőrnek kelljen annak rend­je és módja szerint bemutatkoznotok.

• Értem. De meg kellett volna győznöd, hogy én aztán igazán át tudom érezni a sorsát. Egyébként mi a neve?

• Lutz Hennersberg.

Az idős úr meghökkent.

• Lutz Hennersberg? És azt mondod, hogy az apja ezre­desként esett el?

• Igen, a háború harmadik évében.

Az őrnagy izgatottan előrehajolt.

• A háború harmadik évében? - kérdezett vissza. - Is­mertem egy Hennersberg ezredest, aki ugyanakkor halt meg. Régi barátom és harcostársam volt, de őt báró Georg von Hennersbergnek hívták.

Lonnynak felragyogott a szeme.

- Igen, apa, doktor Friesen sofőrje Hennersberg báró. Az­óta nem használja a nemesi címét, amióta sofőrnek kelleti állnia.

Az őrnagy a korát meghazudtoló frissességgel felpattant ültéből.

Mélyen megrendít, amit mondasz, Lonny. Georg von Hennersberg nagyon jó barátom volt. Igen, emlékszem, Lutznak hívták a kisfiát, akit csak gyermekként ismertem. Nem sokkal a születése után elvezényeltek abból a helyőr­ségből, amelyben hadnagyként együtt szolgáltam Georg von Hennersberggel. A barátom két évvel azelőtt nősült. Brambach bárónő, a felesége nagyon szép nő volt, de ugyancsak vagyontalan. A nősüléshez szükséges kauciót a rokonai tették le. Az ifjú pár helyzete tehát nem volt rózsás­nak mondható, mégis maradéktalanul boldogan éltek. Es­ténként néha meghívtak magukhoz, és sokszor csak vajas kenyeret vacsoráztunk, meg egy-egy csésze teát ittunk hozzá. Mindezt azonban úgy tálalták, kínálták, hogy azok voltak életem legszebb vendégségei.

Az öregúr hallgatott kicsit, és az emlékezéstől párás lett a szeme.

• Mint mondottam, egy idő után el kellett hagynom a helyőrséget. Évekig leveleztünk Georg barátommal, ám aztán az is abbamaradt. Mindketten téli voltunk gondokkal... Legközelebb a harctéren találkoztunk. Megint olyan volt a kapcsolatunk, mintha soha nem váltunk volna el. Pár hétig egymás mellett táboroztunk, akkor ért minket az a légitá­madás, amelyben Georg von Hennersberg egy-két lépésnyi­re tőlem súlyosan megsebesült. Az orvos azt mondta, nincs remény az életben maradására. Amikor a fekhelyéhez lép­tem, még eszméleténél volt. Felém nyújtotta a kezét, és alig hallhatóan azt suttogta: isten veled, barátom... végem van, érzem. Összeszorítottam a fogamat, úgy hallgattam, Lonny, mert nagyon fáj a búcsú, ha tudjuk, hogy örökre szól. Természetesen úgy tettem, mintha bizakodnék. Butaság, Georg, mondtam, találkozunk mi még. Ha odakint nyugalom lesz, újból eljövök hozzád. De nem térhettem Vissza, mert tovább kellett vonulnunk. Később megtudtam, hogy Georg von Hennersberg még azon az éjjelen belehalt a sérüléseibe. Ak­koriban annyi mindent kellett átvészelnünk... Ezen is túl­tettem magam, de most minden újra felelevenedik ben­nem. A harctéri felfordulásban egyik borzalom követte a másikat, és nem jutott időm gondolkodásra, arra, hogy meggyászoljam régi barátomat. Sokan, nagyon sokan hal­tak meg akkor. Ma azonban megvisel, hogy a barátom fi­ának ilyen nehéz körülményekkel kell megküzdenie. Ha az apja életben maradt volna, a nagy összeomlás után valószí­nűleg szintén csak biztosítási ügynökként vagy utazó bor­árusként kapott volna állást. A halál végül is sok keserűség­től megkímélte. Egyszer mindenképpen még kell hívnod hozzánk Lutz von Hennersberget. Előbb azért kérdezd meg tőle, hogy az édesanyja Brambach bárónő volt-e, nehogy té­vedjünk. Ha így van, akkor hamar, nagyon hamar el kell jön­nie hozzám.

Lonny szemét elfutotta a könny az izgalomtól.

-Igen, apa, megmondom neki. De... a mama talán nem látja szívesen, ha egy sofőr látogat meg bennünket.

Az apa tiltakozón felemelte a kezét.

• Butaság, ha ő a régi barátom fia, akkor szívesen látott vendég nálunk. Ez ellen a mama sem emelhet kifogást.

A lány az apja nyaka köré fonta a karját.

• Ne mondjuk meg előre neki, papa! Ha Hennersberg bá­róként jelenti be magát, akkor biztosan fogadja.

Egymásra néztek, és mind a ketten felnevettek, mint-a huncut gyerekek, akik csínytevésre készülnek.

• Jól van, kislányom, így teszünk. Örülök, őszintén örü­lök, hogy Lutz von Hennersberget felnőtt férfiként viszont­láthatom.

VI.

Lonny is örült, sőt sokkal jobban örült, mint az édesapja, hogy a meghívását elviheti Lutz Hennersbergnek. Ez majd elfeledteti vele a keserűséget, amit azzal okozott, hogy a Wannseenél elküldte, és nem mutatta be a szüleinek. Az­óta nem beszélgettek hosszabban, csak időnként kurtán üdvözölték egymást.

Másnap aztán, amikor a fiatalember megint az iroda előtt várakozott az autó mellett, Lonny odalépett hozzá. Lutznak felragyogott a szeme, és halványan elpirult, mi­után megpillantotta a lány sugárzó arcát.

• Brambach bárónő volt az édesanyja, Hennersberg úr?

• kérdezte Lonny mindenféle bevezető nélkül, kissé re­megő hangon.

A férfi meglepődve nézett rá.

• Igen, nagyságos kisasszony.

A lány arcán boldog mosoly suhant át.

• Ez esetben az édesapám régi barátja és ezredtársa volt az édesapjának. Magát is ismerte még kisgyermekként ab­ból az időből, amikor egyazon helyőrségben szolgált az édesapjával. Csak évek múltán találkoztak újra a fronton, és együtt voltak, amikor az édesapja súlyosan megsebesült. A halálos ágyán még váltott néhány szót apámmal.

Lutz Hennersberg elsápadt.

• Nagyon keveset tudok apám haláláról. Megértheti, hogy megrendít, amit mondott, nagyságos kisasszony.

• Nagyon is meg tudom érteni. Édesapám azt üzeni, hogy örülne, ha meglátogatná.

A férfinak elkerekedett a szeme.

• Valóban? Elmehetek hozzá?

• Persze. Papa arra kéri, hogy minél előbb keresse fel. Alig várja a látogatását.

• No és a kedves mama?

A lány felnevetett, habár nem kevésbé volt izgatott, mint Lutz.

• A mama miatt ne fájjon a feje! Megegyeztünk a papá­val, hogy nem szólunk előre a látogatásáról. Ilyen dolgok­ban nem szabad komolyan venni a mamát. A bejelentkezés­nél használja a nemesi címét, és akkor biztosan fogadja.

• És ha aztán felismeri bennem a sofőrt?

A lány elragadóan huncut fintort vágott.

• Akkor felkészülhet arra, hogy merev és tartózkodó lesz, de ne is törődjön ezzel! Az a lényeg, hogy a papa örömmel látja.

A lány csalafintasága láttán a férfi szíve is megkönnyeb­bült.

• És ön? - kérdezte halkan.

Lonny elpirult.

• Én? Én is nagyon örülök. Apám barátjának a fiát min­dig szívesen látom.

• Akkor is, ha csak sofőr?

A lány nagyra nyílt, komoly szemmel nézett vissza rá.

• Ez a sofőr mellesleg talpig férfi, aki nem engedi, hogy a sorscsapások legyőzzék. És egyúttal nemes lelkű, becsületes ember. Többet nem mondok erre a kérdésre - felelte megható nyíltsággal.

Lutz pillantása Lonny szívéig hatolt.

• Köszönöm. Nagyon köszönöm.

• Igazán nincs mit. Mikorra jelezhetem papának a láto­gatását?

A fiatalember elgondolkodott.

• Napközben, sajnos, ritkán van időm - válaszolta aztán.

• Akkor jöjjön este!

- Szabad?

• Még jobb is, mert a papa is csak estére ér haza.

• Holnapután szabad lesz az estém. Esetleg mehetnék ak­kor?

- Természetesen. Megmondom a papának, hogy honapután várhatja. Nagyon, nagyon fog örülni. Akkor hát a viszontlátásra, Hennersberg úr!

• Viszontlátásra, nagyságos kisasszony, és ismételten hálásan köszönök mindent. Tisztában vagyok azzal, hogy az ön jóságos közbenjárásának köszönhetem ezt a meghí­vást.

A lány mosolyogva megrázta a fejét.

• Én semmit sem tettem az érdekében - hárította el za­vartan a hálálkodást. - Megfelel, ha hét órára jelentem be?

• Igen, köszönöm.

A lány biccentett, aztán elsietett.

Lutz Hennersberg perzselő tekintettel nézett utána. „Édes, bájos leánykám! Bárcsak ne lennék nincstelen éhenkó­rász!” - gondolta. Annak viszont nagyon örült, hogy felke­resheti Lonny édesapját. Maga sem tudta, mit remél ettől a látogatástól. Ugyanúgy érzett, gondolkodott, mint a sze­relmesek szoktak. A legjelentéktelenebb történésektől is cso­dát várt, amelynek el kell jönnie, hogy beteljesedhessék, a szerelme. Egyelőre, az is boldoggá tette, hogy megint hosszabb időt tölthet majd Lonny társaságában, és beszélget­het vele. Óriási szerencsének tekintette, hogy az apja jó ba­rátja volt a lányénak, hiszen ennek révén bejárása lehet Strassmann őrnagy házába.

A Lonny mostohájától várható elutasítást majd kedé­lyesen fogja fel. Az asszony véleménye nem fontos a lány­nak, és valószínűleg az őrnagynak sem, úgyhogy őt sem fogja érdekelni. Az a lényeg, hogy Lonny és az édesapja szívesen látja.

Azon egyelőre nem törte a fejét, hogy mi lesz a látoga­tása után. Alig várta, hogy néhai édesapjáról és élete utol­só óráiról beszélgethessen az őrnaggyal. Eddig mindössze annyit tudott, hogy az ezredes egy légitámadásban vesztet­te életét.

A legszívesebben kergette, hajtotta volna a perceket, hogy mihamarabb ott lehessen már Strassmann őrnagyéknál.

Miután hazament, Lonny azonnal elújságolta az édesapjá­nak, hogy Lutz Hennersberg két nap múlva este tudná fel­keresni.

Az öregúr boldogan vette tudomásul, hogy már nem kell sokáig várnia a találkozásra. A lány titokban félt egy kicsit a mostohája viselkedésétől. Az édesapja nem aggó­dott emiatt, elvégre nem sejthette, hogy a felesége gyana­kodva figyeli Lonny és az ifjú Hennersberg kapcsolatát. A lány ezt a titkát nem osztotta meg az őrnaggyal, mert attól tartott, hogy esetleg meggondolja magát, ha értesül a felesége rosszallásáról.

Így aztán két nappal később izgatottan várta a látogatást. Miután hazaért a hivatalból, gyorsan felfrissítette és kicsi­nosította magát. Arra azért vigyázott, hogy igyekezete ne szúrjon szemet a mostohaanyjának.

Amikor ezzel megvolt, átment a szüleihez a nappaliba, és beszélgetésbe elegyedett velük. Közben állandóan kife­lé hallgatózott. Pontosan hét órakor megszólalt az előszobacsengő. Lonny alig észrevehetően összerezzent, az őrnagy, pedig lopva mosolygós oldalpillantást vetett rá, amikor a fe­lesége csodálkozva megkérdezte:

• Ugyan kinek juthattunk eszébe ilyen későn?

Meta, a fiatal szolgáló ajtót nyitott odakint, aztán bejött, és egy névjegyet adott át az őrnagynak.

• Vezesse az urat a szalonba! - mondta az öregúr, mi­után egy pillantást vetett a kártyára.

A felesége ámulva nézett rá, miközben Lonny szorong­va összeszorította a kezét.

• Látogató, ilyenkor? - kérdezte az őrnagyné.

A férje átnyújtotta neki a névjegyet.

• Kiment a fejemből. Hermine, hogy idevárom Hen­nersberg bárót. Egy régi bajtársam fia, s mivel napközben éppolyan kevés az ideje, mint nekem, ma este hét órára hív­tam meg.

A gyanútlan asszony nem sejtette, hogy a báró azonos doktor Friesen sofőrjével. Az ő nevét akkor sem jegyezte volna meg, ha Lonny egyszer is említette volna előtte.

• Hol találkoztál a báróval, Botho? - kérdezte ámulva a férjétől.

Az őrnagy felemelkedett, de nem nézett a feleségére, mert kutató pillantásai igencsak feszélyezték.

• Majd később elmesélem, Hermine. Most nem akarom tovább várakoztatni a fiatalembert. Mondd csak, meghívhatnánk az asztalunkhoz?

• Hogyne, ha megelégszik azzal a szerény vacsorával, amivel meg tudjuk kínálni.

• Bizonyára, hiszen kötetlen meghívásról van szó. Már nem adunk a formaságokra. Nem szeretném azonban, ha ha­mar elmenne, mert sok mesélnivalónk van egymásnak. Légy szíves, szólj Metának, hogy tegyen fel még egy terí­téket! Megkérem a fiatalembert, hogy vacsorázzék velünk. Átmegyek hozzá. Pár perc múlva várlak benneteket - tet­te hozzá és távozott:

Lonnynak összeszorult a torka. Rádöbbent, hogy hihe­tetlenül merészek voltak, amikor Lutz Hennersberg látoga­tását végső soron ráerőszakolták a mostohaanyjára. Csak jó vége legyen! Talán fel kéne világosítania, ki is van a sza­lonban, de egyetlen szót sem bírt kinyögni. Nyugtalanul né­zett a mostohaanyjára, aki most felemelkedett.

• Szólok Metának, hogy készítsen tojásrántottát, és nyis­son ki egy doboz szardíniát, amit szerencsére tartalékoltam. Mostanában, sajnos, nem vagyunk berendezkedve váratlan vendégek fogadására.

Lonny nyugalmat kényszerített magára.

• Tegnap hoztam szafaládét - felelte és van itthon egypár friss paradicsom is. Ez elég lesz.

• Meglehetősen szegényes étek ugyan, de csak a bo­lond ad többet annál, mint amennyije van. Régebben min­dig teli volt a kamránk, most viszont könnyen zavarba jö­vünk, ha beállít hozzánk valaki. Megnézem, mit tehetek az ügy érdekében. Te közben átmehetsz. Ments ki a papa ven­dégénél, ha sokat késnék.

• Úgy lesz, mama.

Lonny a kisiető őrnagyné után nézett, aztán csendesen elnevette magát. Milyen arcot vág majd a mama, ha a lá­togatóban felismeri doktor Friesen sofőrjét! Biztosan saj­nálni fog minden darab tojást, amit a megvendégelésére fel­áldozott. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a papa fo­gadja Hennersberget, és már biztosan meghívta vacsorára. A mama bizonyára uralkodik majd magán annyira, hogy nem jön ki a sodrából, amikor megpillantja a vendéget. Lutz Hennersberg jelenlétében kétségkívül megőrzi lát­szólag a nyugalmát, elvégre nem változtathat a helyzeten. A látogatás után már záporozhatnak a szemrehányásai, se­baj, majd türelmesen elviseli.

A lány felállt, és elindult a szerény méretű szalonba.

Az őrnagy időközben már szívélyesen üdvözölte ifjú vendégét.

• Kedves von Hennersberg úr, nem is sejti, mekkora öröm számomra, hogy régi ezredtársam fiát a házamban kö­szönthetem. Isten hozta nálunk!

Lutz kezet szorított az idős úrral.

• Az őrnagy úr öröme messze nem lehet akkora, mint az enyém volt. amikor megtudtam, hogy felkereshetem.

• Mi sem természetesebb, miután a leányomtól meg­tudtam, hogy maga az én felejthetetlen barátom, Georg von Hennersberg fia. Amikor meghallottam a nevét, és megtudtam néhány részletet az életéből, rögtön sejtettem, hogy csakis Georg fia lehet.

• Bocsánat, őrnagy úr, de a meghívása korántsem magától értetődő. Nem szabad elfelejtenie, hogy én most csupán doktor Friesen sofőrje vagyok.

Az öregúr még erősebben szorította a fiatalember kezét.

• Annál természetesebb! Ha ragyogó körülmények kö­zött élne, valószínűleg nem mertem volna szerény ottho­nomba invitálni, De így, mondhatnám, sorstársak vagyunk. Én a biztosítási ügynökségig csúsztam le, ami szintén nem nagy öröm. Nos, ha tudnék autót vezetni, talán én is inkább gépkocsivezető lettem volna. De hagyjuk ezt most! Rend­kívül örülök, hogy itt van, és szeretném, ha megosztaná ve­lünk egyszerű vacsoránkat, amennyiben nincs jobb elfog­laltsága. Nem érem be kötelező udvariassági látogatással, elvégre ez az én estém, igaz-e?

Lutz komolyan nézett az idős férfira..

• Szívesen maradok, őrnagy úr, - ha megengedi, és ki­tüntetésnek tekintem a vacsorameghívását.

• Jó, jó, így legalább kibeszélgethetjük magunkat. Sok mindent akarok kérdezni magától, mert hosszú évekig alig ­hallottam az édesapjáról. A fronton is véletlenül találkoz­tunk, és nemigen jutott időnk beszélgetésre. Magát még ba­bakocsiban tolták, amikor a sors elszakított az édesapjától és az édesanyjától, aki elbűvölő és szeretette méltó terem­tés volt. Sokszor felkerestem őket, ha nagyon elárvultnak éreztem magam a nőtlen lisztek szállóján, és mindannyiszor csodálatos estéket töltöttünk együtt. Igen, sokat kell mesél­nie.

• Én pedig az őrnagy úrnak lennék hálás, ha a lehető leg­részletesebben beszámolna édesapám utolsó napjairól, órá­iról. Alig tudok erről valamit. Akkoriban magam is kint vol­tam a harctéren.

• Tudom, mert az édesapja említette. Sok jót hallottam magáról. Szívesen elmondom, amit tudok. Sokra ne számítson, mert ott és akkor nemigen foglalkozhattunk magunk­kal. Pusztítás és halál tombolt körülöttünk…

Ebben a pillanatban belépett Lonny.

• Ó, itt van a lányom! Nem kell bemutatnom magukat, hiszen már ismerik egymást.

Lonny látszólag nyugodtan és elfogódottság nélkül oda­ment Lutzhoz, és kezet szorított vele.

• Örülök, hogy nálunk üdvözölhetem, Hennersberg úr.

• Von Hennersberg úr, Lonny - figyelmeztette az apja.

A lány huncutul mosolygott.

- Nem, papa, szigorú utasításba kaptam, hogy kerülnöm kell a „báró”-t és a „von”-t a megszólításban. Így van, Hennersberg úr?

• Valóban. Én kértem erre .a nagyságos kisasszonyt,

Mostani állásomban a bárói cím inkább teher. Nem tu­dom, doktor Friesen alkalmazott volna-e, ha tudja, hogy ne­mesember vagyok.

Az őrnagy nevetve bólintott.

• Megértem. Engem is zavarna, ha báró volna az alkal­mazottam. Most azonban magunk között vagyunk, és a lá­nyomnak sem kell megfosztania az igazi nevétől.

• Ahogy óhajtja, őrnagy úr.

• Hol marad a mama, Lonny ? - kérdezte az idős férfi, aki már szeretett volna túlesni az este várhatóan legnehezebb percein, amikor is a felesége felismeri a vendéget.

• Kiment a konyhába, hogy egyszerű vacsoránkat a lá­togató tiszteletére fényűző rántottával javíttassa fel - tréfál­kozott a lány, és elfogódottságát leküzdve, bátran Lutz szemébe nézett.

Miközben látszólag fesztelenül beszélgettek, mindhárman nyugtalanul várták a háziasszony belépését. A levegő­ben szinte tapintani lehetett a feszültséget.

Amikor Hermine asszony végre megjelent, a nem éppen vakító fényben nem ismerte fel a vendégben doktor Friesen sofőrjét. Igaz, soha nem vette alaposan szemügyre, s most nem az egyenruháját viselte, és felöltő meg kalap sem volt rajta, mint vasárnap a tóparton. Az őrnagy bemutatta Lutzot a feleségének. Az asszony szívélyes mosollyal a kezét nyújtotta a vendégnek, ő pedig illedelmesen az ajkához emelte. Az őrnagyné összerezzent, amikor közelebbről is meglátta a fiatalembert.

• Nem is tudom... olyan ismerősnek tűnik nekem, von Hennersberg úr. Nem találkoztunk mi már valahol?

Lutz kihúzta magát, és egyenesen az asszony szemébe nézett.

• A nagyságos asszony láthatott doktor Friesen kocsijá­nak a vezetőülésén. A sofőrje vagyok.

Hermine asszony arca megnyúlt, egyszeriben nyoma veszett a szívélyességének, és leírhatatlan pillantást vetett Lonnyra. Bár erősen uralkodott magán, a viselkedése hű­vösen tartózkodóvá vált.

• Szóval ezért volt ismerős! Természetesen nem sejtet­tem, hogy...

Mielőtt befejezhette volna a mondatot, az őrnagy sietve a szavába vágott.

• Von Hennersberg úr ugyanolyan helyzetben van, mint én, és velünk együtt még sok más férfi, akinek manapság meg kell alkudnia, kedves Hermine. A sorstársam, és ezért fokozott szívélyességgel fogadjuk a házunkban. Remé­lem, gyakran lesz a vendégünk.

„Mit műveltél már megint?” - kérdezte Hermine asszony, tekintete a férjétől, fennhangon azonban mást mondott.

• Felkészíthettél volna, Botho - jegyezte meg enyhe szemrehányással a hangjában.

• Kötetlen látogatáshoz nem szükséges semmiféle elő­készület. Von Hennersberg úr megérti a helyzetünket. Őt éppúgy nem kényezteti el az élet, mint bennünket. De fel a fejjel, kedves von Hennersberg úr! Maga még fiatal, és előbb vagy utóbb kimászik a nehéz helyzetből. Nem engedhetjük, hogy a sors legyűrjön minket.

Ezzel a beszélgetés kikerült a veszélyes mederből. Lutz fellélegzett, Lonny nemkülönben.

• Legyűrni semmiképpen sem hagyom magam - felel­te a fiatalember az őrnagynak. - Ha időnként elkesere­dem, mindig arra gondolok, hogy rosszabb sorom is le­hetne, és egy napon majd rám köszön a szerencse. Min­denesetre köszönöm magának és a tisztelt hölgyeknek, hogy nagyvonalúan nem veszik figyelembe kényszerből be­töltött alacsony társadalmi helyzetemet.

• Ejnye, von Hennersberg úr, csak nem hisz bennünket ennyire kicsinyesnek és szűkkeblűnek?

• Ó, nem, de megtiszteltetésnek veszem, hogy a házuk­ban fogadnak, és az asztalukhoz ültetnek.

Az őrnagy elhárítóan legyintett.

• Tudom, hogy a mi helyzetünk mindenkit érzékennyé tesz, mégsem szabad így beszélnie. Sorstársak vagyunk, mi­ért terhelnénk egymást és magunkat kesergéssel? Még egy­szer mondom, hogy bármikor szívesen látott vendég lesz ná­lunk.

Hermine asszony nem emelhetett kifogást a férje szavai ellen, bár magában egészen mást gondolt. „Ha tudnád, mit okoztál ezzel a látogatással, Botho! Lehet, hogy keserűen meg kell még bánnod a meggondolatlanságodat!”

A véleményét azonban megtartotta magának, mert belát­ta, hogy egyelőre semmit sem tehet. Ezt az ügyet négyszem­közt kell megbeszélnie az urával. Akkor majd ő is megtud­ja. mit figyelt meg az utóbbi időben. Bothónak be kell lát­nia, oktalan volt, amikor alkalmat adott ennek a fiatalem­bernek arra, hogy együtt lehessen Lonnyval.

A lány elkapta mostohája pillantását, ami semmi jót nem ígért. Mégsem ijedt meg, mert repesett a szíve az öröm­től. Az édesapja megnyitotta a házukat Lutz Hennersberg előtt, és barátsággal fogadta. Ezt már Hermine asszony sem teheti meg nem történtté. Minden más mellékes.

Lonny egészen biztos volt abban, hogy a látogató távo­zása után a mostohája azonnal elkezdi rágni a férje fülét. A papa azonban nem feledkezhet meg arról, hogy Lutz egy ré­gi barátjának a fia. Hermine nem akarhatja elrontani a fér­je örömét.

Egy idő után átmentek az ebédlőként is szolgáló nappa­liba, és asztalhoz ültek. Lonny és az apja élénkén cseveg­tek a vendéggel, Hermine asszony viszont meglehetősen tar­tózkodó volt. A lány mindent elkövetett, hogy a vendég ezt ne vegye észre. Semmiképpen sem szabad megfejtenie, hogy az őrnagyné azért elutasító, mert veszélyeztetve lát­ja leghőbb vágyát, hogy Lonny gazdag férfihoz megy majd feleségül.

Szerencsére Hermine asszony tartózkodása azért sem okozott feltűnést, mert az őrnagy vidámsága ellensúlyoz­ta. Még akadt otthon egy-két üveg féltve őrzött bor, ami­ket a házigazda rendkívüli alkalmakra tartogatott. Ezek közül bontott fel most meg egyet. Vígan csendültek össze a poharak.

Az őrnagy megkérte Lutzot, hogy számoljon be azokról az évekről, amelyekben ő távol élt a barátjától. Minden érdekelte, és szinte rajongva beszélt Lutz elragadóan bájos édesanyjáról. A fiatalember elmesélte, hogy igen harmonikus családi életet éltek, és az apjával együtt imádattal csüggtek az édesanyján. Elmondta, hogy a báróné bátran, és nagy lelkierővel viselte a nehézségeket ám a férje halála összetörte a szívét. Nyíltan beszélt arról is, hogy sokszor szorongatta őket a szükség, és gyakran a legelemibb dol­gokra sem futotta.

Apám mindennek dacára lehetővé kívánta tenni, hogy egyetemi tanulmányokat folytassak, bár jobban örült volna, ha katonai pályára lépek. Valamennyi Hennersberg a hadseregben szolgált, kivéve egy nagybátyámat.

Az őrnagy érdeklődve felpillantott.

• Emlékszem, Georgot igen-igen bántotta, hogy az öccse nem akart katonatiszt lenni. Mi lett Henner von Hennersberggel?

• Kivándorolt, amikor kifizették azt a kis örökségét, amit a nagyapám a két fiára hagyott. Henner bácsi azt mondta apámnak, hogy azzal a pár ezer márkával itt, Németországban semmit sem kezdhet, ezért másutt próbál szerencsét. A német haza amúgy is túl szűk a magafajta ember számára. A vérében van a kalandvágy, és ki kell jutnia a nagyvilágba, ha nem akar itt elsorvadni, vagy butaságot elkövetni. Apám nemigen értette, mi ez a kalandvágy, de nagyon szerette a testvérét, és szörnyen fájlalta, hogy el kell válnia tőle. Én rajongtam Henner bácsiért, és gyakran elképzeltem, miféle kalandokat élhet át a messzi távolban.

Tettvágy fűtötte, amikor elindult, de olyan erős, mintha az egész világot meg akarná hódítani, és én titokban gyakran gondoltam arra, hogy egyszer majd követem a példáját. Talán belém is szorult némi kalandvágy, amiként valószí­nűleg minden fiatal férfiba, de belőlem maradéktalanul ki­ölte a háború.

• Tudja, mi lett végül a bácsikájával?

• Először Texasba ment, és onnan néha még hírt adott magáról. Aztán egy levélben arról értesítette apát, hogy az ország belsejébe tart, ahol vállalkozásokba akar kezde­ni. Hogy mifélékbe, azt egyelőre nem árulhatja el. Abban reménykedett, hogy megcsinálja a szerencséjét. A levelé­ből, hasonlóan a korábbiakhoz, csak úgy áradt az életkedv és a lelkesedés. Néhány részletét meg is jegyeztem, mert kü­lönös hátast gyakorolt rám. „Itt életre-halálra folyik a küz­delem, kedves Georg, de az élet csak akkor szép és értékes, ha mindennap újból meg kell harcolnunk érte.” Annak ide­jén sokat tűnődtem ezeken a sorokon, és még jobban rajong­tam Henner bácsiért. Ez volt az utolsó híradás tőle. Nyoma veszett, és soha többet nem hallottunk róla. Valószínűleg az életét vesztette abban a veszélyes vállalkozásban, amire annyira készült.

• Bizonyára így történt, különben újból hallatott volna magáról. Kár érte! Remek fickó volt. Ha élne, már ő is a hat­vanas éveit taposná.

• Igen, három évvel volt fiatalabb apámnál, ő pedig hat­vanhárom lenne az idén.

Lutznak aztán a háborús éveiről is mesélnie kellett, de ezt rövidre fogta. Mint mindenki, aki megjárta a harctere­ket, és átélte azokat a borzalmakat, ő is kerülte a visszaem­lékezést. Azt azért elmondta, hogy csak hetekkel később értesült a szülei haláláról. - Ma is fájlalja, hogy sem az édes­apja, sem az édesanyja szemét nem zárhatta le.

Egy darabig csend telepedett a szobára. Mindannyian ko­moly arccal ültek ott, még Hermine asszony is meghatódott. Lutz vett elsőként erőt a felindultságán. Megkérte az őrna­gyot, hogy mesélje el, miként sebesült meg az édesapja, és mondja el, amit élete utolsó órájáról tud.

Az idős férfi a lehető legkíméletesebben teljesítette a ké­rést.

• Tudom, hogy keresnem kellett volna magát, miután vé­get ért a háború - tette hozzá befejezésül. - Eljutott hozzám a hír, hogy az édesanyja nem élte túl Georg barátom halá­lát. Megértettem, hogy imádott férje nélkül nem vágyott to­vább a földi létre. Tudom, mennyire szerették egymást ők ketten. Ám aztán átkozottul nehéz esztendők következtek számomra és sok embertársam számára. El voltunk foglal­va magunkkal, és meg kellett békülnünk kisiklott életünk­kel. Ez pedig, ha akarjuk, ha nem, önzővé tesz. Ezért hát két­szeresen is örülök, hogy a sors végül mégis az utamba ve­zette magát, von Hennersberg úr.

Sok volt a mesélnivaló ezen az estén. Lonny és Lutz csillogó tekintete újra meg újra összekapcsolódott. Sze­relmük megédesítette az együttlét minden percét.

• Milyen tervei vannak a jövőre? - kérdezte egyszer az őrnagy.

Lutz nagyot sóhajtott.

• Minden garast félreteszek, amit csak nélkülözni tu­dok. Istennek hála, tisztes fizetést kapok. Eleinte úgy gon­doltam, ha összejön a szükséges összeg, befejezem az egyetemet, aztán külföldre megyek, mert ott a vagyontalan mérnök is reménykedhet az előrejutásban. Ma már azonban - a fiatalember futó pillantást vetett Lonnyra - feladtam ezt a tervemet. Hosszú évek kellenének ahhoz, hogy elérjem a célomat. Az új tervem talán gyorsabban megvalósítható. Ha lesz miből, autót vásárolok, nem feltétlenül újat, és bérautózásból próbálok megélni. Mindent el kell majd követnem, hogy a lehető leghamarabb második és harmadik kocsit vásárolhassak, amelyeket az alkalmazásomban álló sofőrök fognak vezetni. Ha sikerül létrehoznom a taxivállalatot, és saját tőkére is szert teszek, be szeretnék szállni egy autógyárba. A szakismeretem megvan hozzá. Mindenkép­pen feljebb akarok kapaszkodni. Nem kívánom sofőrként leélni az életemet. Néhány évnek azonban még el kell tel­nie, amíg hozzákezdhetek a terveim megvalósításához.

A fiatalember szomorú pillantást vetett Lonnyra. A lány elpirult, de a szeme bizakodón ragyogott.

Majdnem éjfélre járt az idő, amikor Lutz végre elbú­csúzhatott. Erősen és melegen megszorította Lonny kezét, amit a lány hasonló melegséggel viszonzott. Az őrnagy is szívélyesen búcsúzott tőle, és megkérte, hogy nagyon ha­mar jöjjön el megint. Hermine asszony azonban nem biz­tatta újabb látogatásra. Feltűnő hűvösséggel köszönt el a vendégtől, de ez sem tudta Lutzot lehangolni.

Hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasából, amint kilépett az utcára. Tekintete végigsiklott a ház homlokzatán, mint­ha keresne valamit, valakit.

Lonny, Lonny!

Másra nem tudott e percben gondolni. Egész lényét be­töltötte a forró, sürgető vágy. A sarkából lett volna képes kiforgatni a világot, hogy meghódíthassa Lonny Strassmannt.

Könnyű szívvel tette meg az utat hazáig.

Miután Lutz eltávozott, Lonny gyorsan jó éjszakát kívánt a szüleinek. Édesapja megsimogatta a fejét.

• Igen, igen, kicsim, ma sokáig fent maradtunk, de na­gyon szép este volt. Remélem, Lutz von Hennersberg gyak­ran meglátogat majd bennünket - mondta jókedvűen.

• Én is remélem, papa, miután láttam, hogy remekül érezted magad. Neked is jól jön egy kis változatosság - vá­laszolta Lonny bátran, mit sem törődve a mostohaanyja rosszalló pillantásaival.

Megcsókolta az apját, kezet fogott a mostohájával, az­tán sietve visszavonult.

Megállt a szobácskája közepén, kezét a szívére szorítot­ta, és mélyeket lélegzett. A mostohaanyja most majd min­den eszközzel megpróbálja meggyőzni a férjét, hogy a jö­vőben le kell mondania Lutz Hennersberg látogatásairól. Va­jon hallgat-e rá az apja? A lány tapasztalatból tudta, hogy a felesége hatalmában tartja az őrnagyot.

Lonny mélyet sóhajtott, az ablakhoz lépett, és kinézett az éjszakába. Kellemes, szép volt ez az este. Azt kívánta, bárcsak mindig így lehetne. A gondolatai Lutz Hennersberg-hez repültek. Minden egyes szavára emlékezett. Nagysze­rű, finom lelkű ember és talpig férfi. A bajban is az tudott maradni.

Sejtette, hogy Lutz szereti, és meg is vallaná az érzéseit, de soha nem fogja megtenni, ha nem kínálhat számára biztos jövőt. Lonny szívét összeszorította a bánat. Iste­nem, de keserves szegénynek lenni!

Miután a lány visszavonult, Hermine asszony és a férje ott maradt a nappaliban. Az őrnagy még mindig igen élénk és jókedvű volt.

• Pihenjünk le mi is, Hermine! - mondta mosolyogva.

• Korán kell kelnem.

Az asszony szorosan eléje állt, és nagy szemeket meresz­tett rá.

• Előbb meg kell veled beszélnem valamit, Botho. Egy nagyon fontos ügyet.

Az őrnagy csodálkozva nézett rá.

• Mi lehet az? Nagyon ünnepélyesnek látszol.

• Pedig a legkevésbé sem vagyok ünnepi hangulatban, Botho. Sajnos, azt kell mondanom, hogy ki kellett volna kér­ned a tanácsomat, mielőtt meghívtad az ifjú Hennersberget.

Az őrnagy kelletlenül megvonta a vállát.

• Jaj, kedves Hermine, ne rontsd el ezt a szép estét! Rit­kán ér meg ilyet az ember. Megértem, hogy egy kicsit bosszús vagy, mert nem szóltam előre a vendégről.

• Igen, mert óriási hibát követtél el. Nem volt szép tő­led, hogy rászedtél, de ezt még keservesen meg fogod bán­ni. Hogy jutott eszedbe, hogy meghívd ezt a fiatalembert? Ezt csakis Lonny sugallhatta neked.

• Sugallta? Mit akarsz ezzel mondani? Lonny mesélt a Hennersberg nevű sofőrről, és akkor kiderüli, hogy régi barátomnak, Georg von Hennersbergnek a fia. Erre fel megkértem Lonnyt, hogy tolmácsolja neki a meghívásomat. Szerintem ez teljességgel magától értetődő.

• Kedves Botho, sejtésem szerint Lonny igen diploma­tikusan rávett arra, hogy meghívd Hennersberget. Mert... Nos, mivel másként nem értheted meg, mit követtél el, közölnöm kell veled, arra gyanakszom, hogy Lonny és Lutz Hennersberg szerelmesek egymásba.

Az őrnagyon a rémület legkisebb jele sem látszott, ami­ként azt a neje elvárta volna, éppen ellenkezőleg, az öreg­úrnak már-már boldogan felragyogott a szeme.

• Miből gondolod? - kérdezte.

• Nos, nyitva tartom a szemem, ami kötelességem, mi­után én helyettesítem Lonny édesanyját. Már régóta gya­nítom, hogy ez a sofőr könnyen veszélyessé válhat rá. Nem vetted észre, hogyan néztek egymásra az este?

Az őrnagy megrázta a fejét.

• Nem, semmit nem vettem észre. Nem tévedsz... eset­leg?

Az asszonyt bosszantotta a férje lelki nyugalma.

• Sajnos, nem tévedek. Élesebb a látásom, mint a tiéd, és éberebb is vagyok. Hennersberg, ez a sofőr, komoly ve­szélyt jelent Lonnyra.

Az őrnagy végigsimított kissé gyérülő, ősz haján.

• Istenem, Hermine, miért vagy ilyen zaklatott? Nincs itt akkora baj, hogy így felizgasd magad. Nem rendkívüli esel, hogy két fiatal egymásba szeret, és Lutz Hennersberg talpig úriember.

• De Botho, hát még mindig nem érted? Hennersberg egy nulla! Nincstelen. Földönfutó. Ágrólszakadt. Nem kínálhat biztos egzisztenciát a feleségének. Atyai kötelességed, hogy elejét vedd ennek a szerencsétlenségnek! Gondold meg, Lonny emiatt eljátszhatja az esélyét, hogy ragyogó par­tit csináljon doktor Friesennel, ha mi nem lépünk fel min­den eszközzel ez ellen a csírázó... vonzalom ellen. Másnak nem vagyok hajlandó nevezni.

Az idős férfi erőtlenül lerogyott a foteljába.

• Szóval így gondolod? Istenem, eszembe sem jutott, hogy mind a ketten nincstelenek. Szegény gyermek... Nem, természetesen szó sem lehet közöttük kapcsolatról.

• No, hála istennek, hogy végre megértettél!

• Igen, belátom, bár keservesen, hogy a két fiatal nem le­het egymásé. Lutz Hennersberg kitűnő ember... ugyan­olyan, mint az apja volt. Tenyerén hordozná a feleségét.

• Ezt azonban meg kell akadályoznunk - szakította fél­be Hermine asszony. - Nem fajulhatnak odáig a dolgok, hogy komolyan egymásba szeressenek. Mert akkor semmi­vel sem tudom majd rávenni Lonnyt, hogy kihasználja a doktor Friesennél kínálkozó lehetőségeit.

Az őrnagy gondterhelten simított végig a homlokán.

• Komolyan hiszed, hogy Lonnynak esélyei lehetnek a doktornál?

Hermine asszony fölényes tekintetet vetett a férjére.

• Kedves Botho, ilyen külsővel, mint a Lonnyé, az ő tulajdonságaival, tehetségével, nem feledkezve meg arról a körülményről, hogy naponta órák hosszat dolgozik egy agglegény mellett, szinte biztosak a kilátásai. Minden azon múlik, hogy kihasználja-e a lehetőséget. Csak nem hiszed, hogy doktor Friesen ilyen előzékeny lenne vele, ha máris nem érdekelné erősen?

Az őrnagy most már elhitte, hogy a feleségének igaza van. Sóhajtva bólintott.

• Igen, igen, Hermine, valóban rossz apa lennék, ha nem látnám be mindezt. Szegény gyermek!

• Bizony, bizony, szegény gyermek. Meg kell akadá­lyoznunk, hogy boldogtalanná tegye magát. Mindent latba kell vetnünk, hogy jobb belátásra bírjuk. Ez azonban nem sikerülhet a segítséged nélkül. Meg kell értetned Hennersberggel, hogy nem találkozhatnak többé, mivel semmit nem nyújthat Lonnynak.

• De hogyan tegyem? Ez felettébb kényes dolog.

• Ettől nem szabad megijednünk. Tudom, mit kell len­nünk. Amíg ti beszélgettetek, én ugyanis gondolkoztam. Akkor kell idehívnod, amikor Lonny nincs itthon. Biztosan akad majd egyszer napközben is egy szabad órátok. Írj ne­ki néhány sort, és kérd meg, hogy ne szóljon Lonnynak a látogatásáról. És akkor egészen nyíltan beszélünk vele. Segíteni fogok, és nagyon diplomatikusak leszünk. Vigyá­zunk, hogy ne bántsuk meg Hennersberget, és ne gázoljunk a becsületébe.

Az őrnagy felsóhajtott.

• Igazán nincs más megoldás?

• Nincs, Botho. Ennek így kell lennie. Ha nem akarsz könnyelmű apának bizonyulni, meg kell óvnod a gyerme­kedet a nélkülözéstől.

VII.

Lonny másnap reggel kissé bizonytalanul lépett be a nap­paliba, hogy szokás szerint együtt reggelizzék a szüleivel. Ámulva tapasztalta, hogy a mostohája olyan barátságos és kedves, mintha mi sem történt volna. Az édesapját levert­nek és gondterheltnek látta, de ő is rendkívül gyengéd volt vele.

Amikor a lány indulni készült, Hermine asszony tréfás megjegyzéssel bocsátotta útjára, az apja pedig megsimogat­ta a fejét. Mit jelent ez az egész? Lonny nem talált választ a kérdésére, így aztán inkább elhessegette a kellemetlen gon­dolatait. Lehet, hogy a mostohaanyja mégsem beszélt a férjével?

Aznap a lány nem találkozott Lutzcal, mert doktor Friesen csak későn jött be az irodába, ahonnan jóval a munka­idő letelte előtt eltávozott. A szerelmesek másnap is csak a távolból, némán üdvözölhették egymást.

Az őrnagyéknál tett látogatása utáni harmadik nap reg­gelén Lutz levelet kapott. Meglepődött, mert szinte soha senki nem írt neki: Kinyitotta a borítékot, és először az aláírást nézte meg. Kissé idegenkedve látta, hogy a Hennersberg sofőrnek címzett levél Strassmann őrnagytól érke­zett. Széthajtotta a papirost, és olvasni kezdett.

„Kedves Hennersberg Úr!

Számomra rendkívüli fontosságú ügyben kell beszél­nem Önnel, de nem szeretném,, ha a lányom értesülne ró­la. Meg tudná oldani, hogy a közeli napokban egyszer felkeres egy órára? Munkaidőben kellene találkoznunk, amikor a lányom nincs itthon. Maga ismeri az időbeosz­tását. Kérem, közölje az időpontot, ami megfelel Magá­nak. és én biztosan itthon leszek, hogy fogadhassam. Válaszát várva, maradok szívélyes üdvözlettel:

Botho Strassmann”

Lutz elgondolkodva meredt az írásra. Ugyan mi lehet az a fontos közölnivaló, amit az őrnagy el akar titkolni a lánya elől? Szokatlan izgalom vett erőt rajta, mert régóta nem tu­dott már hinni abban, hogy a sors bánni jót tartogathat számára.

Amikor aztán az autóval odaért doktor Friesen villájához, és az ügyvéd lejött, megkérdezte tőle, mikor kaphatna a kö­zel napokban egy szabad órát, mert elintéznivalója akadt. A főnöke kis ideig elgondolkozott.

- Holnapután délelőtt megfelelne, Hennersberg? Tár­gyalásom lesz, ami legalább három órát vesz igénybe. Kilenc és tizenkét óra között el tudja intézni az ügyét?

• Természetesen, doktor úr.

• Akkor hát holnapután kilenctől tizenkettőig szabad.

• Alázatosan köszönöm.

• Rendben van. Indulhatunk.

A városba tartottak, az irodába, és miután doktor Friesen kiszállt, utasította a sofőrjét, hogy várja meg, mert mind­járt továbbindulnak.

Lutz vágyakozva nézett fel Lonny irodájának az ablaká­ra. Már nem volt féltékeny doktor Friesenre, és nem nyug­talanította többé, hogy a szeretett lányt együtt kell tudnia vele. Az imádott arcot azonban nagyon szerette volna látni, és kisvártatva teljesült a kívánsága. Lonny fejecskéje megjelent az ablakban, és barátságosan biccentett, amikor Lutz tiszteletteljes meghajlással köszöntötte, A lány arcán 1 megjelenő árulkodó pír igencsak boldoggá tette.

Lutznak aztán ismét az őrnagy levele jutott az eszébe. Új ra meg újra feltette magának a kérdést, hogy mi beszélnivalójuk lehet. Felszaladt az irodába, és levélpapírt, borítékot meg bélyeget kért Zörnertől.

• Aha, a sofőr levélkét készül írni az imádottjának! - ka­csintott rá cinkosan: - Csak aztán neki ne hajtson valame­lyik lámpaoszlopnak a nagy szerelemben! - Ne beszéljen zöldeket, Zörner! Igyekezzen inkább, mert vissza kell mennem a kocsihoz.

• Lassan a testtel, sofőr! Nem törhetem össze magam, csak mert magának sürgősen szerelmes levelet kell küldenie. Lediktáljam, mit írjon? Van némi tapasztalatom e té­ren.

Zörner végül csak odaadta Lutznak, amit kért. Cserébe néhány szál cigarettát kapott, de a fiatalember most elővi­gyázatosan nem tartotta elébe a tárcáját. Az irodaszolga szá­ja huncut mosolyra húzódott.

• Szóval már egy pillantást sem vethetek a finom tárcá­jára. Nekem nyugodtan elmondhatja, hogyan tett szert rá. Hallgatnék róla, mint a sír.

Lutz elnevette magát. A minap este Lonny beszélt Zörnerről. Azt mondta, jó ember, csak mindenből viccet csinál. Mivel a lány jó véleménnyel volt róla, a fiatalember is ro­konszenvesebbnek találta az öreget, mint eddig. Előhúzta a zsebéből a tárcát, és nevetve Zörner orra alá dugta.

• Vegyen belőle még egy szálat, és ha tényleg nem árul­ja el senkinek, elmondom, hogy jutott hozzám a tárca.

Az irodaszolga habozás nélkül kihúzott egy újabb szál cigarettát, aztán várakozón nézett a fiatalemberre.

• Na, halljam azt az édes titkot, sofőr! Istenuccse, meg fogom őrizni.

Lutz szája sarka árulkodón megrándult, miközben előrehajolt:

• Egy török hercegnőtől kaptam ajándékba - suttogta ti­tokzatosan -, akit kimenekítettem a szultán háreméből.

Zörner felvihogott.

• Maga aztán nagy kópé, sofőr, de velem nem etet meg ilyen történeteket!

Lutz nevetve magára hagyta a kíváncsi irodaszolgát, aki viszont azonnal Lonny szobájába indult. A lány felné­zett a gépelésből, amikor az öreg megállt mellette.

• Óhajt valamit. Zörner?

• Csak azt akarom elmesélni, hogy most már tudom, honnan van címeres cigarettatárcája a sofőrnek.

A lány fürkésző pillantást vetett rá.

- Komolyan?

- Bizony, mert elárulta. Egy török hercegnőtől kapta, akit megszöktetett a szultán háreméből.

Lonny felkacagott.

• Ezt ő mondta magának?

- A saját szájából hallottam. A kisasszony nem hiszi el, hogy így történt?

• Nem én!

• Na, én sem. Gyanús nekem ez a dolog.

• A végén még belebetegszik a sok fejtörésbe, Zörner. Hagyja abba inkább!

• Egyvalamit viszont egészen biztosan tudok.

• Éspedig?

• A sofőrnek tiszta a lelkiismerete. Szívből kacagott, amikor beszélgettünk.

• Maga remek emberismerő, Zörner, de most már ne tartson fel tovább!

Az irodaszolga már ott sem volt.

Lutz eltette a levélpapírt, és visszaült a kocsiba. Csakhamar megérkezett doktor Friesen. A város határában fekvő gyárba vitette magát, ahová hivatalos teendői szólították is­mételten. Miután a tárgyalás hosszú időt vett igénybe, Lutz közben megírhatta a levelet az őrnagynak.

„Igen tisztelt Őrnagy Úr!

Köszönettel vettem sorait, és ezennel értesítem, hogy hol­napután tíz órakor a lakásán leszek. Kedves nejének tiszteletteljes hódolatom, Önt pedig nagyrabecsüléssel üdvözli odaadó híve:

Lutz Hennersberg”

Megcímezte és leragasztotta a borítékot, hogy alkalomad­tán majd postára adhassa

Kél nap múlva délelőtt aztán a bíróságtól, ahol letette a főnökét, egyenesen az őrnagy lakásához hajtott.

Sofőregyenruhában szaladt fel a lépcsőn. Az őrnagy a fe­leségével együtt sietett elébe. Lutz elnézésüket kérte az öltözetéért, és sajnálatát fejezte ki azért, hogy idő hiányá­ban nem öltözhetett át. Ennek ellenére rendkívül udvaria­san fogadták, a fiatalembernek mégis rossz előérzete támadt. Az őrnagyné túlzott kedvessége felébresztette a gyanúját.

Kérlelés nélkül a tárgyra tért.

• Őrnagy úr, hívatott. Állok rendelkezésére.

Karcsún, egyenes derékkal állt a házaspár előtt. Az őr­nagy megfogta a kezét, és mélyet sóhajtott. Nagyon is megértette, hogy egy fiatal lány beleszeret egy ilyen nagy­szerű férfiba.

• Kedves von Hennersberg úr, különös magyarázata van annak, hogy idekérettem. Hallgasson meg, kérem. Előre is szeretném biztosítani, hogy ezt a kényes ügyet csak azért érintjük, mert meg kívánjuk előzni egy szerencsétlenség be­következtét.

Lutz aggodalommal eltelve emelte rá a tekintetét.

• Nyugtalanná tett, őrnagy úr, de biztosíthatom, erőm szerint azon leszek, hogy öntől és a családjától minden rosszat távol tartsak.

• És saját magától is, kedves fiatal barátom. Igen, igen, saját magától is. Nem kertelek sokáig. Öreg katona va­gyok, és megszoktam, hogy egyenesen a célra törjek. Ké­rem, ne értsen félre. A feleségemet mélyen áthatja az aggodalom, és engem is meggyőzött, hogy maga és a lá­nyom között olyasmi van kialakulóban, ami nem kívánatos. A hitvesem megfigyelte, hogy maga, amikor hazahoz­ta a lányomat, megcsókolta a kezét. Láttuk, hogy a Wannseenél találkoztak, és a mi váratlan feltűnésünkkor mind­ketten zavarba jöttek...

• Őrnagy úr, elnézését kérem, de félbe kell szakítanom. Becsületszavamat adom, hogy ott és akkor egészen vélet­lenül találkoztam a lányával.

• Hiszek magának, és mert ismerem a lányomat, ebben én nem is kételkedtem, csak a feleségem aggódott. Azon­kívül határozottan úgy véli, hogy maga nem közömbös a lá­nyom iránt. Bocsásson meg, amiért ilyen kényes dolgokat érintek, de nem tehetek másként, ha tisztán akarunk látni.

Lutz homloka kivörösödött, de nyugodtan állta az idős férfi tekintetét.

• Őrnagy úr, a felesége valószínűleg többet látott, mint amennyit én el akartam árulni. Higgye el, mindent megtet­tem, hogy elrejtsem az érzéseimet a leánya előtt. Letagad­ni azonban nem tudom és nem is akarom, hogy nagyon sokat jelent nekem. Tisztában vagyok azzal, hogy a leánya előtt titkolnom kell az érzéseimet. Nem állt szándékomban, hogy bármit is észrevegyem rajtam. Ha ön, nagyságos asszonyom, mégis az ellenkezőjét tapasztalta, őszintén ké­rem a bocsánatát. Úgy látszik, bármennyire is akartam, nem sikerült kellőképpen uralkodnom magamon. - Lutz meghajolt Lonny mostohája előtt, mielőtt folytatta: - Na­gyon jól tudom, hogy jelenlegi helyzetemben nem kérhetem meg annak a lánynak a kezét, akit pedig szívem sze­rint minden erőmmel magamhoz kötnék, amennyiben gond­talan életet teremthetnék neki. Biztosíthatom önöket, hogy a jövőben még körültekintőbb leszek. A kedves leányuk lelki békéje szívbéli óhajom, és semmiképpen sem akarom megzavarni. Kérem, higgyék ezt el nekem.

Az őrnagy fellélegezve megfogta a fiatalember kezét.

• Megkönnyíti a dolgomat, hogy elmondjam, amit még kötelességemnek érzek. Egészen nyílt leszek. Miután a feleségem aggodalmai helytállónak bizonyultak, akármilyen nehezemre is esik, arra kell kérnem, von Hennersberg úr, hogy ne látogasson meg bennünket többé, amikor a lá­nyom itthon tartózkodik. Kérem, adja a szavát, hogy a le­hetőségek szerint kerülni fogja a társaságát.

Az őrnagyné úgy érezte, ideje, hogy ő is bekapcsolód­jék a társalgásba. Még hatásosabb fegyvereket akart be­vetni.

• Igen, von Hennersberg úr, a szavát kell adnia. Egészen nyíltan beszélünk magával, hogy megérthesse az aggodal­mainkat. Abban reménykedünk, hogy a leányunk a köze­li jövőben olyan kérőnek nyújtja a kezét, aki gondtalan életet biztosíthat számára, és minden kívánságát teljesíthe­ti. Ez a ragyogó parti nem jöhetne létre, ha Lonny figyel­mét elterelnék maga iránti érdeklődése.

• Hermine, kérlek, ezzel a feltevéssel még nem lett vol­na szabad előhozakodnod - vetette közbe az őrnagy.

Az asszony harcra készen feléje fordult.

• Egyáltalán nem árt, ha von Hennersberg úr megisme­ri a helyzetet. Éppen azért, mert Lonny javát akarja, be fogja látni, hogy egy gazdag emberrel kötendő házasság­ban a lányunknak sokkal jobb dolga lesz, mint ha egy kilátástalan szerelmet gyászol. Lonny szegény, és még sze­rény hozományra sem számíthat. Következésképpen jó partit kell csinálnia. Kérjük, Hennersberg úr, ne álljon út­jába a terveinknek. Ha a legkisebb reménye is lenne arra, hogy a viszonyai megjavuljanak, nem avatkoznánk közbe ennyire határozottan. A személye ellen semmi kifogásunk nincs.

• Így igaz, kedves von Hennersberg úr. Azt hiszem, a lá­nyom senki másnak nem mondana olyan szívesen igent, mint magának. Ez azonban, fájdalom, nem következhet be, és ezt nyilván maga is belátja. Kerülje hát Lonnyval a beszélgetéseket, és mindenekelőtt semmiképpen se mutassa ki előtte az érzéseit! Megígéri, hogy ezen lesz?

Lutz Hennersberg arca remegett a visszafojtott indulat­tól. Acélszürke szeme most majdnem feketének látszott. Összeszorított fogakkal küzdött, hogy megőrizze az ön­uralmát.

• Atyai aggodalma kétségtelenül feljogosítja arra, hogy ilyen ígéretet kérjen tőlem, őrnagy úr - válaszolta kissé re­megő hangon. - Megértem a helyzetüket. Önök viszont aligha mérhetik fel, mit jelent számomra, hogy ilyen állapotban kell itt állnom, tehetetlenül, önként lemondva éle­tem legnagyobb boldogságáról. Mindemellett komolyan gondoltam, hogy nem akarom megzavarni a leányuk lelki békéjét. Amit ennek érdekében megtehetek, azt megte­szem, bármilyen nehezemre esik is. ígérem, hogy ha csak tehetem, nem találkozom a lányukkal. Amikor pedig még­is elkerülhetetlen lesz az érintkezésünk, akkor a lehető leg­tartózkodóbban fogok viselkedni. És most, mivel valószí­nűleg nincs több megbeszélnivalónk, szíves engedelmükkel távozom.

Az őrnagy újból megragadta a fiatalember kezét.

• Higgye el, soha nem volt még ilyen nehéz számomra, hogy eleget tegyek atyai kötelességemnek. Kedves von Hen­nersberg úr, én mindennek ellenére bízom abban, hogy mi férfiak néha azért találkozhatunk majd egy semleges he­lyen.

Lutz érezte, hogy az öregúr őszintén bánkódik, és viszo­nozta a kézszorítását.

• Köszönöm, de kérem, adjon időt... én... én... Nagysá­gos asszonyom, ajánlom magamat.

A fiatalember meghajolt, és sietve elhagyta a szobát. Nem bírt tovább az őrnagynéra nézni. Most még ellen­szenvesebbnek találta, mint az első találkozásuknál. A sze­me ridegségről és hamisságról árulkodott.

Hogy miként került ki a lakásból és találta magát megint a kocsiban, arról fogalma sem volt. Céltalanul elindult, nem tudta, hová, merre tart. Végül mégis idejében odaért a bíróság elé, ahol a főnökét kellett megvárnia. Szótlanul, dermedten ült a kormánykerék mögött, és azt kérdezte ma­gától, hogy maradt-e még értelme az életének.

Legjobban az őrnagynénak az a bejelentése keserítette el, hogy Lonny hamarosan egy gazdag emberhez megy férj­hez. Kire gondolhatott az a hideg, szívtelen asszony? A ked­vessége nem csapta be Lutzot. Érezte, hogy az ellensége, cs kizárólag önös okokból aggódik Lonnyért. De kire gon­dolhatott?

Talán Friesen doktorra? Lonny maga mondta, hogy a fő­nökén és a családján kívül senkivel nem érintkezik. Igen, az őrnagyné csakis az ügyvédre gondolhatott. Lutznak hir­telen könnyű lett a szíve. Nem, Lonny nem megy férjhez pénzért és talmi csillogásért. Az ő szeme nem hazudik. Az a bűbájos szempár ugyanúgy elárulta a tulajdonosát, mint a pirulásai és az elsápadásai, valahányszor váratlanul összetalálkoztak.

Lutz elgyötörten felsóhajtott.

„Lonny! Lonny! El akarnak bennünket szakítani egymás­tól, és nekem ebben még segítenem is kell, mert nem tarthatlak meg. Nem szabad megtartanom téged.”

VIII.

Ettől fogva, ha összefutottak, Lutz, bármennyire is nehezé­re esett, csak tartózkodóan üdvözölte Lonnyt. Előírásos meghajlással köszöntötte ugyan, de az arcán nem ragyogott fel a megszokott mosoly! A tekintete kifejezéstelen ma­radt, keskeny vonalú ajka körül pedig eddig nem látott, keserű, fájdalmas vonás jelent meg.

A lány figyelmét sem ez, sem az nem kerülte el, hogy az ifjú Hennersberg nem úgy viselkedik vele, mint eddig. Ha megszólította, hogy néhány barátságos szót váltsanak, csak röviden és tartózkodó udvariassággal válaszolt. Az arcáról viszont elfojtott indulatot olvashatott le.

Nyugtalanul találgatta, mit jelenthet ez. És még valami­re felfigyelt az utóbbi időben. Az apja soha egy szóval sem tért vissza Lutz Hennersberg látogatására.

• Mikor jön el megint hozzád von Hennersberg, papa?

• kérdezte tőle egyik nap. - Nem üzensz neki valamit? Magától biztosan nem mer beállítani.

• Jobb is, ha nem látogat meg újra - felelte az őrnagy si­etve. - Ne beszéljünk többé róla!

Lonny rádöbbent, hogy a mostohaanyja keze van a do­logban. Hirtelen megmagyarázhatatlan félelem szállta meg.

Egyik nap, amikor már nem bírta tovább a bizonytalan­ságot, vacsora után odalépett az édesapja elé.

• Történt valami von Hennersberg úr és közötted, papa?

• kérdezte egyenesen. - Titkolsz előttem valamit?

Az őrnagy bizonytalanul a feleségére tekintett, aki azon­nal a segítségére sietett.

• Én győztem meg a papát, Lonny, hogy jobb, ha von Hennersberg úr nem látogat el többé hozzánk.

A lány elkerekedett szemmel- nézett rá.

• Te... Szóval te emeltél vétót. Gondolhattam volna.

• Igen, Lonny, a te érdekedben tettem.

A lány szívszorítóan fájdalmas tekintettel nézett az ap­jára.

• Valóban így kellett történnie, papa?

A férfi megfogta a kezét.

• Igen, gyermekem - válaszolta.

- Gondolom, megbántottad. Sejtettem, hogy ez lesz a vé­ge. Nem volt szép tőled, papa, hogy a hátam mögött dön­töttetek rólam.

Lonny ezzel elhagyta a nappalit, és visszavonult a szo­bácskájába, mert egyedül akart maradni. Azon tanakodott, mivel érhette el az apja és a mostohája, hogy Lutz Hennerberg kerülje őt, és hűvös, szertartásos legyen vele. Tudta, érezte, hogy magától nem lenne ilyen. Égő fájdalom mar­cangolta a szívét.

Aztán elszántan hátravetette a fejét, és tekintete felszik­rázott. Meg kell tudnia, mi történt, és ezt Lutztól magától akarja hallani.

A véletlen a kezére játszott.

Másnap délután doktor Friesen, akit egyre inkább le­foglaltak a magánügyei, megkérte Lonnyt, hogy vigyen ki a lakására néhány iratot, miután legépelte őket. Vendégei vannak, akikkel üzleti ügyben is tárgyal, ezért nem mehet be az irodába.

A lány röviddel a munkaidő letelte előtt villamossal ki­ment a Wannseehez. A villában egy inas fogadta, és a gaz­dája utasítására a dolgozószobába vezette Lonnyt. Megkér­te, hogy ott várjon, mert a doktor úr beszélni kíván vele. Amint el tud szabadulni a vendégeitől, átjön.

Lonny egy ideig egyedül ült az elegáns dolgozószobában. Áthallatszottak hozzá a nagy társaság beszélgetésének és nevetgélésének hangjai. Tudta, hogy doktor Friesen a ba­rátján, annak szülein és húgán kívül két amerikai urat is ven­dégül lát. Az utóbbi napokban amerikai és német vállala­tok egyesítéséről folytatott velük tárgyalásokat. Lonny is többször részt vett a megbeszéléseken, és gyorsírással fel­jegyzéseket készített, hogy később német és angol nyelven legépelje és sokszorosítsa az anyagot.

Az amerikai urak egyike az ismert nagyvállalkozó, John Stanhope volt, a másik pedig egy neves New York-i ügy­véd, Mister Dumpy. Lonny tudta, hogy nagyon sok forog kockán, és még pontosabban igyekezett dolgozni, mint máskor. Most a gondolataiba mélyedve hallgatta a szom­szédból átszűrődő hangokat. Az ablaknál ült, és a tekinte­te bejárta a villát körülvevő kertet. A fák már lehullatták lombjukat, így egészén a tóig el lehetett látni. A fák között, a kert végében húzódott meg a garázs. Tudta, hogy Lutz Hennersberg az épület emeleti lakásában él. A főnöke most nem tart igényt a szolgálataira. Vajon otthon van, vagy el­ment valahová? Az ablakát látta, de mozgást nem észlelt odabent. A garázsban is csak a kocsimosó tevékenykedett.

Lonny kebléből mély sóhaj szakadt fel. Ebben a pillanat­ban kinyílt az ajtó. A lány összerezzent és megfordult.

Doktor Friesen lépett be a két amerikai férfival. Lonny azonnal felemelkedett, és az urak elé sietett.

• Bocsásson meg, Strassmann kisasszony, hogy megvá­rakoztattam. Ma ismét a munkaidején túl tartom fel, de mindmostanáig az asztalnál ültünk. Elhozta a szerződése­ket?

A lány elővette a táskájából az iratokat, és átnyújtotta az ügyvédnek.

• Parancsoljon, doktor úr! Ahogy kívánta, német és an­gol nyelven, három-három másolattal.

A férfi elvette a papírokat. Az urak leültek, és doktor Friesen a lányt is hellyel kínálta.

- Remélem, van még egy kis ideje, Strassmann kis­asszony.

• Rendelkezzék velem, doktor úr! Ráérek.

• Ennek örülök. Szeretném Mister Stanhope-pal és Mis­ter Dumpyval most azonnal átnézni a szerződéseket, hát­ha még valamit változtatnunk kell rajtuk. Az urak holnap reggel elutaznak.

Lonny beleegyezően bólintott. Az amerikaiak elolvasták a szerződéseket. Mister Stanhope, a nagyvállalkozó közben többször is különös, kutató pillantást vetett a lányra. Jó darabig csend volt a szobában, csak a szomszédos helyiség­ből hallatszott át az edények és a poharak csörgése.

Végül a férfiak elkészültek a munkával, és Mister Stan­hope mosolyogva Lonny felé fordult.

• Fenomenális! Kitűnő munkát végzett, Miss Strass­mann. Világos és minden részletében pontos a megfogal­mazás. Doktor Friesen, irigylem a titkárnőjéért. Istenem, ha nekem ilyen közvetlen munkatársam lehetne! Napok óta csodálattal figyelem Miss Strassmannt, Gyorsan, odafigyelve és tisztán dolgozik. Ráadásul anyanyelvi szinten beszéli az angolt. Nélküle nem értünk volna ilyen hamar célt. Nem akarja átengedni nekem a titkárnőjét, doktor Friesen? Nagyon hálás lennék érte. - Az amerikai úr mo­solyogva meghajolt a lány előtt.

Lonny arca lángba borult a jelentős férfiú dicsérő szavai hallatán. Doktor Friesen nem késlekedett a válasszal.

• Tisztában vagyok azzal, hogy Strassmann kisasszony valóságos kincs, Mister Stanhope. Épp ezért sajnálom, de nem teljesíthetem a kérését. Önként nem mondok le Strass­mann kisasszony szolgálatairól.

• Meg tudom érteni, doktor Friesen. A maga helyében én is mindenáron ragaszkodnék a kisasszonyhoz. De soha nem lehet tudni, mit hoz a jövő... Vannak előre nem látha­tó dolgok. Jegyezze meg, Strassmann kisasszony, hogy John Slanhope-nak mindig szüksége van ilyen kitűnő mun­kaerőre. Ha a sors New Yorkba vezetné, azonnal alkalma­zom magántitkárnőként. Erre a szavamat adom.

Lonny látta, hogy főnöke arcán kelletlen kifejezés suhant át. Örült az elismerésnek, mégis nyugodtan és határozottan válaszolt.

• Amíg doktor Friesen elégedett velem, és szüksége van rám, addig nem adom fel nála az állásomat. Szerződés an­nak ellenére sem köt hozzá, hogy többször felajánlottam, foglaljuk írásba a kötelességeimet. A doktor úr nem kíván magához láncolni, én mégis a lekötelezettjének érzem magam. Mindamellett örülök, hogy egy olyan nagyra be­csült úr, mint Ön, Mister Stanhope, elismerően vélekedik a munkámról. Szívből köszönöm a szavait.

Az amerikai férfi tűnődő pillantást vetett Lonnyra. Mi­előtt azonban válaszolhatott volna, doktor Friesen sietve megszólalt. Meghatotta Lonny odaadása, nemes gondolko­dása, és ő sem kívánt elmaradni mögötte.

• Ne legyen ennyire nagyvonalú, Strassmann kisasszony! Valószínűleg nem is sejti, miről mond le. Nem mindennap adódik olyan lehetőség, mint amilyet Mister Stanhope kí­nált magának. A tisztesség úgy kívánja, hogy megmondjam, mellette sokkal jobb helyzetbe kerülne.

A lány higgadtan, egyenesen a főnöke szemébe nézett.

• Vannak dolgok, amelyeket megtehetünk, és olyanok, amelyeket nem. Ezekben a kérdésekben mindenkinek egyedül kell döntenie. Én kitartok a véleményem mellett. Hogy egyáltalán ne érezzen miattam lelkifurdalást, doktor úr, tudnia kell, a szüleim semmiképpen sem engednének el. Amerikába.

Mister Stanhope ámulva hallgatta a lány szavait, aztán elmosolyodott.

• A német szentimentalizmus igencsak akadályozza a személyiség kibontakozását. Amit mondott, kisasszony, az ennek ellenére megerősített abbéli szándékomban, hogy szívesen alkalmaznám. Mint már említettem, soha nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Kérem, Miss Strassmann, te­gye el a névjegyemet. Egy szép napon talán úgy dönt, hogy szerencsét próbál a tengerentúlon. Akkor minden­képpen jelentkezzék John Stanhope-nál! A maga számára mindig lesz nálam egy remek állás.

Lonny mosolyogva elvette és eltette a névjegyet.

• Nem fogom elfelejteni, Mister Stanhope - mondta, mint aki véget kíván vetni a kedves tréfálkozásnak.

Az urak még megbeszélték a szerződés egyes pontjait. Doktor Friesen másnapra újabb megbízást adott Lonnynak, majd elbocsátotta. A férfiak visszatértek a társasághoz, a lány pedig táskájába telte az iratokat, az ablakból lepil­lantott a garázsra, aztán elhagyta a szobát.

Amint kilépett a házból, az ívlámpa erős fényében meg­látta, hogy Lutz Hennersberg közeledik a széles úton. A fér­fi, miként Lonny is, a kertkapu irányába tartott: Közvetlenül előtte összefutottak.

Lutz is észrevette a lányt, de már nem térhetett ki előle. Nem akart sértően viselkedni, erre nem kötelezte az adott, szava.

Civil ruhát viselt, és láthatóan kimenőre készült. Ka­lapját levéve, udvariasan kinyitotta Lonny előtt a kaput, és oldalra lépett azzal az erős elhatározással, hogy vár, amíg a lány távozik.

Lonny azonban nem akarta elszalasztani az alkalmat. Végre tisztán kell látnia. Bátran rámosolygott, és látszólag mit sem sejtve megszólította a férfit.

• Jó estét, Hennersberg úr! Örülök, hogy találkozunk. Bi­zonyára maga is a városba tárt. Remélem, van annyi ideje, hogy elkísérjen a villamosig. Nagyon elhagyatott odáig az út az építési területen át.

Ha nem akart udvariatlan lenni, Lutz nem utasíthatta vissza a kérést. Előírásosan meghajolt a lány előtt.

• Szívesen elkísérem, nagyságos kisasszony - felelte.

Némaságba burkolózva indultak el egymás mellett. Lon­ny lopva felnézett Lutzra, aztán hirtelen megállt.

- Hennersberg úr, mit tettek magával, hogy ennyire megváltozott velem szemben?

A férfi nem mert ránézni, de szintén megállt. Tekintetét a kihalt, gyengén megvilágított útra szegezte.

• Kérem, engedje meg, hogy ne válaszoljak erre a kér­désre, nagyságos kisasszony.

Lonny pillantása nem eresztette. Nagyon is jól látta, hogy harc dúl a lelkében. Az arcán elmélyültek a keserű fáj­dalom redői, s ez legyőzte minden tartózkodását.

• Szóval nem óhajt felelni... vagyis valószínűleg nem sza­bad felelnie. Sejtem, érzem, hogy megbántották. Az a bi­zonyos hatodik érzékem azt súgja, a mostohaanyám tett va­lamit annak érdekében, hogy maga ne jöhessen többé el hoz­zánk. Apámnak nem juthatott ilyesmi eszébe, bár bizonnyal azt kelleti színlelnie, hogy egyetért a feleségével. Csak egyetlen kérdésemre válaszoljon! Találkozott még egy­szer a szüleimmel azon az esti látogatáson kívül? Ezt talán el szabad árulnia.

A férfi erősen összeszorította a fogát, és végre belené­zett Lonny nagy, nyugtalan szemébe.

• Igen, még egyszer jártam a szülei lakásán. Az édesap­ja levélben hívott oda. Miután beszéltem a szüleivel, tud­tam, mi a kötelességem. Az, hogy ne látogassak el többé magukhoz, és lehetőség szerint tartsam magam távol öntől.

Lutz a gyenge világítás dacára látta, hogy a lány elpirul, és remegni kezd az ajka.

- Gondoltam - felelte Lonny halkan. - Megértették ma­gával, hogy ez a kötelessége.

- Ne kívánja, hogy erről többet mondjak! - felelte a férfi rekedt hangon. Lonny szája keserű mosolyra húzódott.

Nem is szükséges beszélnie róla. Mindent értek, akárha jelen lettem volna a találkozásukon. Ismerem a mosto­haanyámat.

A férfi belátta, hogy most már nem hallgathat el semmit.

• Nem akadályozhatom meg a célja elérésében, nagysá­gos kisasszony - mondta fojtott hangon. - A mostohaany­ja úgy látja, hogy veszélyeztetem a kilátásait.

Miféle célról beszél? És miféle kilátásokról? - kérdez­te Lonny elfehéredett ajakkal.

• Arról beszélek, hogy egy gazdag ember felesége lesz, aki nemsokára megkéri a kezét.

A lány úgy érezte, arcon ütötték. Szóval ezt hitették el Lutzcal... Egy ideig kővé dermedten állt, és szótlanul me­redt a férfira. Egyikük sem szólalt meg. Teljes volt a csend, közel s távol egyetlen lélek sem járt. Nem messze tőlük fényárban úszott doktor Friesen villája, amelyben még ja­vában zajlott az élet. Ők ketten olyanok voltak idekint, mintha lakatlan szigetre vetődtek volna.

Lonny szeméből hirtelen előtörtek a könnyek, idegeiben oldódott a feszültség.

• Ezt mondták magának? A mostohaanyámnak volt mersze ezt állítani? Istenem, hogy alázhatott meg ennyire?

• Nyugodjon meg, nagyságos kisasszony! - kérlelte fel­dúltan a férfi. - Nincs abban semmi megalázó, hogy vagyo­nos férfihoz óhajt feleségül menni.

A lány olyan pillantást vetett rá, amitől a férfi maradék önuralma is megingott. Lonny szemében tűz gyúlt, és el­apadtak a könnyei.

• Ó, milyen kevéssé ismer engem, ha azt hiszi, hogy ilyen cél felé török! A mostohám végtelenül önös okokból gondolja úgy, hogy ezt kellene tennem. Az sem igaz, hogy bármilyen gazdag ember udvarolna nekem. Ez szintén csak a mostohaanyám reménykedő képzelgése. Soha még csak meg sem fordult a fejemben; hogy anyagi okokból kössem magam egy férfihoz. Hála istennek, egészséges vagyok és munkabíró. Nem süllyedek odáig, hogy a kezemet a szívem nélkül nyújtsam valakinek. Inkább életem végéig egy iro­dában ülök, hogy megkeressem a kenyeremet.

Lutz felszabadultan felsóhajtott. A szeme éppúgy ra­gyogott, mint régen, amikor a pillantásuk találkozott.

• Tudtam én ezt annak ellenére, amit a mostohaanyja és az ő befolyására az édesapja mondott, mégis fájdalmas csapásként ért, nagyságos kisasszony, mert... de nem sza­bad többet mondanom... A szavamat adtam, hogy lehető­ség szerint mindent elkövetek, és nem zavarom meg a lel­ki békéjét. Habár nekem is leghőbb kívánságom, hogy pn boldog legyen, csak a jó Isten a tudója, mekkora gyötrelem volt ezt megígérnem. De szerencsétlen éhenkórász vagyok, és nem tehetek egyebet, mint hogy csendesen lemondok a számomra elérhetetlen boldogságról.

Lonny arca ismét lángba borult, ám a szeme felragyogott.

• Két olyan szegény ember, mint mi vagyunk, csak egyet tehet, von Hennersberg úr - mondta halkan, olyan tekintet­tel, ami mélyen megrendítette a férfit.

Lutz megragadta a kezét.

• Mit tehetünk, Lonny? Mit az, amit tehetünk?

A lány szeme ismét könnybe lábadt.

• Azt, Lutz Hennersberg, hogy szeretjük egymást, és hűek maradunk egymáshoz, bármi is történjék - felelte megható szelídséggel.

A férfi nem bírt tovább uralkodni magán. Karjába zár­ta a kedvest, és forró csókot lehelt az ajkára. Lonny boldog nyugalommal pihent a szívén, bensőségesen viszonozta a csókját, aztán gyengéden kibontakozott az öleléséből.

• Induljunk tovább, Lutz Hennersberg!

A férfi megfogta a karját.

• Lonny, ó, Lonny, ezt nem lett volna szabad megtennem. Mégis belerántottalak a küzdelmekbe, a nélkülözésbe. Csu­pán egy mentségem van, az, hogy kimondhatatlanul szeret­lek. A szerelmem erősebbnek bizonyult nálam.

A lány átszellemült arccal nézett fel rá.

• Köszönöm, Lutz, hogy megvallottad a szerelmedet. Az életemből most már nem hiányzik a napsütés. Sokkal jobban megzavartad volna a lelki békémet, ha kitartasz a merev elutasítás mellett. Hogy valaha is egymáséi lehe­tünk-e, azt nem tudom. Nem áltatom magam hamis remé­nyekkel, de boldoggá tesz, hogy nem kell többé titkolnunk egymás előtt a szerelmünket. Sohasem szabad kételkedned abban, hogy te vagy nekem a legdrágább ezen a földön. So­ha, de soha nem megyek más férfihoz feleségül.

Lutz ismét a karjába zárta, és szenvedélyesen megcsó­kolta.

• Talán rossz és önző vagyok, de boldoggá tesznek a sza­vaid. Rettegve gondoltam arra, hogy más férfié leszel, és szörnyű féltékenységgel kerestem az állítólagos ellenfe­lemet. Doktor Friesenre már korábban is féltékeny vol­tam, és őt véltem annak, akiről a mostohaanyád beszélt.

Lonny megrázta a fejét.

• Mindenképpen ki akarta erőszakolni, hogy reményt ébresszek doktor Friesenben, de ahhoz másnak kellett vol­na születnem. Doktor Friesen a főnököm, akit rendkívül tisz­telek, és aki őszinte örömömre, igen elégedett velem. Re­mélem, hamarosan asszonyt hoz a házhoz, hogy a mosto­haanyám ne kínozhasson tovább ezzel a kívánságával. A doktor, hála istennek, nem lát bennem mást, csupán a tit­kárnőjét.

A lány beszámolt Mister Stanhope állásajánlatáról, és azt is elmesélte, mit felelt erre a főnöke.

Lutz megkönnyebbült, bár még most sem látott reményt arra, hogy Lonnyt belátható időn belül elnyerje.

• Könnyű lett a szívem - mondta felindultan, a lány ke­zét fogva -, de szomorú maradt, mért egyelőre nem te­remthetek számodra gondtalan életet.

Lonny bizakodón tekintett fel rá.

• Dolgozni fogunk, Lutz, és takarékoskodunk, amennyi­re csak tudunk. Talán csoda történik, ami hamarabb össze­hoz bennünket, mint most hisszük. Addig pedig azzal vi­gasztalhatjuk magunkat, hogy szeretjük egymást. Ez a mi titkunk marad, de nem leszünk-e már attól is hihetetlenül boldogok, hogy féltőn őrizzük ezt az édes titkot?

A férfi még egyszer megölelte és megcsókolta, aztán kart karba öltve továbbindultak. Mindkettőjüknek gyönyö­rűség volt, hogy a másik mellett lépkedhetnek. Gyengéd, becéző szavakat váltottak, ahogyan már csak a szerelme­sek szokták. Bármennyire lassították is a lépteiket, végül csak elértek a megállóhoz, és már látták is a távolban a kö­zeledő villamost.

• Mi lesz most velünk, Lonny? - sóhajtott fel Lutz.

A lány kedvesen, bátran rámosolygott.

• Minden ugyanúgy megy tovább, mint eddig, de most már tudjuk, hogy a szerelmünk viszonzásra talált. Édesapám háta mögött, titokban nem fogunk találkozni. Azt egyi­künk tisztességérzete sem engedné meg. Be kell érnünk az­zal, hogy időnként, a véletlennek és közös munkahelyünk­nek köszönhetően összefutunk, lopva összemosolygunk, vagy megszorítjuk egymás kezét.

A férfi megint mélyet sóhajtott.

• Csakhogy ez siralmasan kevés, Lonny!

- De sokkal, sokkal több, mint amennyit mostanáig kaptunk egymástól. Szerényeknek kell lennünk, amíg el nem jön a nagy csoda. Jó éjszakát, Lutz!

• Jó éjt, Lonny, édes, kedves Lonny!

IX.

Ismét eltelt néhány hét. Lutz és Lonny csak elvétve találkoztak, habár hallgatólagosan mindketten segítettek a vé­letlennek, hogy többször láthassák egymást. Ilyenkor fel­ragyogott a szemük, és ha módjuk nyílt rá, kezet szorítot­tak.

• Írj legalább néha egypár sort, Lonny, hogy legyen va­lami, amiből erőt meríthetek - kérte egyik nap a fiatalem­ber. - És fényképet is szeretnék rólad.

A lány bólintott, és másnap elhozta a kért képet.

Hamarosan élénk levelezés indult meg közöttük. Mindig adódott alkalom arra, hogy titokban levélkét csúsztathas­sanak a másik kezébe. Lonnynak is volt már fényképe Lutzról, amelyet a leveleivel együtt mindig magánál hordott. Majdnem biztosra vette ugyanis, hogy a mostoha­anyja kutat a holmija között, és az irodában sem mert ott­hagyni semmit. Egyébként sem kívánt egyetlen percre sem megválni a féltett kincseitől.

A leveleik jelentették számukra a boldogságot, mert a vé­letlennek köszönhetően találkozhattak csak olykor. Lutz nem hívhatta titkos találkákra a lányt, hiszen a jó hírét kockáztatta volna. Lonnyban pedig fel sem merült, hogy randevúzzon a fiatalemberrel. Utána nem lett volna képes az apja szemébe nézni, és ezt nem viselte volna el. Abban semmi tisztességtelent nem talált, hogy szeretik egymást, a titkos, meg nem engedett találkákat viszont erkölcste­lennek ítélte.

Odahaza semmi nem változott. A mostohaanyja állandó­an a fülét rágta, hogy viselkedjék okosan doktor Friesennel, és fordítsa előnyére a helyzetét. Ezért aztán a lány mit sem kívánt jobban, mint hogy beigazolódjék a sejtése, és a fő­nöke eljegyezze a barátja húgát. Akkor végre a mostohá­ja felhagyna az örökös zaklatással.

Egy szép napon aztán doktor Friesen bejelentette, hogy vőlegény. Eljegyezte a barátja húgát. Az ügyvéd ámulva né­zett Lonnyra, aki ragyogó szemmel fogadta a hírt.

• Úgy látom, Strassmann kisasszony, nagy örömet okoz­tam magának azzal, hogy megnősülök.

A lány ránevetett a férfira.

• Igen, doktor úr, szívből örülök. Már jó. ideje várom, hogy megörvendeztessen ezzel a bejelentéssel.

Az ügyvéd somolyogva ingatta a fejét.

• Nem sejtettem, hogy boldoggá teszem az eljegyzésemmel. Megkérdezhetem, miért örül ennyire?

• Mert... mert nekem sokkal kellemesebb, ha a főnö­köm nős ember... Annak is örülök, hogy társra talált, és nem kell tovább egyedül, magányosan élnie.

• Tökéletesen igaza van. Egy távoli unokatestvéremet ki­véve senkim sincs a világon. Megkérem, hogy egyelőre sen­kinek ne beszéljen a jegyességemről. A menyasszonyom­mal csak azután kívánjuk hivatalosan bejelenteni, miután a szülei hazatértek a karlsbadi gyógyüdülésből. Maga elől mégsem akartam elhallgatni, mert esetleg jelen lehet, ami­kor a jegyesemmel beszélek telefonon. Azonnal észreven­né, hogy nem hivatalos ügyben tárgyalok.

Lonny megint felnevetett. Hatalmas kő esett le a szívéről. Ha most rögtön nem is, de a közeli jövőben elárulhatja a szüleinek, hogy a főnöke eljegyezte magát.

• Majd mindig gyorsan és tapintatosan eltűnök ezeknél a telefonbeszélgetéseknél doktor úr - mondta huncutkodva.

• Igazán kedves magától - mosolygott rá a férfi. - Most pedig térjünk vissza a munkához!

• Igenis, doktor úr!

• Egyébként ma levelet kaptam Mister Stanhope-tól.

Mister Dumpyval szerencsésen megérkeztek New Yorkba. Magáról felettébb hízelgő dolgokat írt. A képességei szem­látomást lenyűgözték, és még egyszer a lelkemre kötötte, hogy átengedem neki, ha egy napon majd nem lesz szükségem a munkájára. A személyiségét is igen rokonszenvesnek találta, és nagyon örülne, ha ilyen ember dolgozna mellette. Mit szól ehhez? j

• Természetesen örülök, ha Mister Stanhope hízelgően ír rólam. Bár csak szegény kis titkárnő vagyok, el kell ismernem, hogy én is rokonszenvesnek találtam Mister Stanhope-ot. Tekintélyes, okos és megbízható úr. Élmény lehet mellette dolgozni.

A főnöke tűnődve nézett rá.

• Igen, Mister Stanhope remek ember, és az állás, amelyet magának kínált, kétségkívül első osztályú. Még mindig furdal a lelkiismeret, mert nem beszéltem rá, hogy fo­gadja el. Az önzés időnként minden más érzésünknél erősebbnek bizonyul. Bevallom, elképzelni sem tudom, hogyan boldogulnék maga nélkül. Sokkal nagyobb segítség számomra, mint az irodavezetőm.

• Örömmel hallom kitüntető szavait, doktor úr. De ne illesse magát szemrehányással, nem megyek Amerikába. Addig semmiképpen sem, amíg az édesapám él.

„És addig sem, amíg Lutz Hennersberg nem tarthat ve­lem” - tette hozzá gondolatban.

Most is, mint rendesen, szorgalmasan dolgoztak együtt. Miután a doktor elbocsátotta, Lonny visszaindult az irodá­jába, ahol további munka várta. Az előszobában csodálkoz­va látta, hogy az összes alkalmazott összegyűlt, és minden­ki nagyon izgatott. Örömére Lutzot is felfedezte közöttük. A fiatalember a többieknél is izgatottabbnak tűnt, és a sze­me még ragyogóbban szegeződött rá, mint máskor.

Zörner, az irodaszolga lázasan hadonászva sietett Lonny elé.

• Strassmann kisasszony, hallotta már? Nyertünk... nyer­tünk! - kiáltotta magánkívül.

A lány csodálkozva nézett rá, majd Lutzra emelte kér­dő tekintetét.

• Mi történt? Ki nyert? Miért ilyen izgatottak mindnyá­jan?

• A kiskésit, hát nem érti, Strassmann kisasszony? Hé­berül beszélek tán? A lottónk jött ki bombanyereménnyel, a lottó, amivel mi, doktor Friesen alkalmazottai, közösen játszottunk! Emlékszik, rá kellett beszélnem, mint egy csacska gyereket, hogy maga is vegyen részt a játékban. Ele­inte hallani sem akart róla, akárcsak a sofőr. Őt is sokáig kel­lett győzködnöm, mert még egy személy hiányzott. Érde­kelne, hogy most mit mond. Az irodafőnök odacsengetett a lottózóba, és ellenőrizte, hogy igaz-e a hír. Már ki is számította, mennyi esik ránk fejenként. Tízezer-háromszáz-huszonöt márkát kap mindegyikünk. Én magánzó leszek. Ami pedig kegyedet meg a koronás cigarettatárcás sofőrt illeti, mind a ketten megköszönhetik nekem, hogy kierősza­koltam a szerencséjüket.

Lonnyt magával ragadta az általános örömmámor. A többieknek nem tűnt fel, hogy Lutzcal egy ideig szorosan fogták egymás kezét, és ábrándosán néztek egymásra.

• Megtörtént a csoda, Lutz! A csoda! - mondta Lonny halkan.

Aztán a fiatalemberrel együtt hálásan megköszönték Zörnernek, hogy rábeszélte őket a játékra. Az öreg iroda­szolga méltóságteljesen fogadta a hálálkodást. Karba font kézzel, felszegett fejjel úgy járt-kelt az összegyűltek között, mint egy római császár. A ricsajt rendre elnyomta dörgő hangja, amikor újabb és újabb tervet adott elő arról, hogy mit kezd a nyereményével. Szemlátomást Rothschildnak érezte magát.

• Az asszony nem kap majd levegőt, de annál jobb! - is­mételgette.

A nagy izgalom kellős közepén doktor Friesen kinyitotta a dolgozószobájába vezető szárnyas ajtót, és haragosan kiszólt:

• Micsoda lárma ez? így nem lehet dolgozni.

Lonny gyorsan előrelépett.

• Bocsásson meg, doktor úr, mindnyájan kissé meg va­gyunk zavarodva. A lottón, amin közösen játszottunk, egyenként tízezernél is több márkát nyertünk.

Az ügyvéd felnevetett.

• Gratulálok! De kérem, örüljenek kissé halkabban, mert még dolgozom. - Ezzel becsukta maga mögött az ajtót.

Csend most sem lett ugyan, de mindenki visszafogta kissé a hangját. Munkára e percben egyikük sem gondolt.

Terveket szőttek, tanakodtak, mire fordítsák a „rengeteg” pénzt. Egyikük sem keresett sokat, és a tízezer márka va­lóságos vagyon volt számukra. Csak Lonny és Lutz burko­lóztak hallgatásba, de boldogságtól ragyogó szemmel néz­tek egymásra. Aztán Lutznak, akit Zörner hívott fel a nagy lottónyeremény hírével, vissza kellett mennie a kocsihoz, és Lonnyt is várta a munkája.

• Írok neked - súgta még oda a fiatalembernek.

• Én is neked - hangzott a felelet.

Senki nem figyelt fel a beszélgetésükre. Mindenki saját magával volt elfoglalva, és a máskor hűvös, józan légkö­rű irodában hatalmas légvárak épültek.

Odalent, a kocsiban Lutz a Lonnyval közös jövőről ál­modozott. Kettejük nyereménye együtt, a húszezer márka biztonságot nem jelent ugyan, de indulásnak elég lesz. Ennyiből már kezdhetnek valamit. A fiatalember őszinte há­lával gondolt Zörnerre, aki nem hagyta békén őket, amíg be nem szálltak a játékba.

Lonny, miután befejezte a munkáját, leült, és megírta a megígért levelet.

„Szeretett Lutzom!

Megtörtént a nagy csoda! Ugye, húszezer márkával a zse­bében a magadfajta férfi már gondolhat arra, hogy ke­zébe vegye a sorsát? Most bátran odaléphetsz az édes­apám elé, hogy megkérd a kezem. Ha sikerül egy perc­re találkoznunk, súgd meg, mikorra jelenthetlek be! El­mondhatatlanul örülök, hogy vége szakad a titkolózás­nak. Nehezemre esett a papa előtt elhallgatni, ami közöt­tünk történt. Hamarosan őszintén bevallhatjuk neki a szerelmünket. És remélem, a mostohaanyám is meg­hátrál, miután megtudja, hogy doktor Friesen eljegyez­te magát. Ezt a hírt egyelőre kezeld bizalmasan, míg a hivatalos bejelentés a közeli jövőben meg nem törté­nik. Rendkívül szerencsés nap ez a mai, igaz-e? Éle­tem végéig hálával fogok gondolni Zörnerre.

Jó éjszakát, Lutz!

A Te szerencsés és boldog Lonnyd”

A lány másnap reggel választ kapott a levelére.

„Lonnym!

El tudod képzelni, mennyire boldog vagyok? Mi mindent kezdhet egy magamfajta férfi ezzel a pénzzel! Hogy édesapádnak és a mostohaanyádnak is elég lesz-e, azt persze nem tudom. Mindenesetre nem habozom sokáig, s apádtól annak rendje és módja szerint megkérem a kezed, Már kilencszáz márkát megtakarítottam, és majd megbeszéljük, hogyan teremtsünk ebből és a nyeremé­nyünkből új egzisztenciát. Az lenne a legjobb, ha édes­apád jelenlétében kerülhetne sor erre. Remélem, áldását adja ránk. Kérlek, kérdezd meg, mikor kereshetem fel, hogy feleségül kérjelek tőle. Most már semmi sem tart­hat vissza bennünket. Együtt úrrá leszünk minden nehéz­ségen. Bátor és eltökélt vagy, édes kis Lonnym, úgyhogy nemsokára minden jóra fordul.

Mihamarabb értesíts, kérlek, az édesapádnak alkalmas időpontról.

A Te boldog és felszabadult Lutzod”

X.

Lonny aznap este csillogó szemmel lépett be a lakásukba, és azonnal az édesapjához sietett.

• Kedves papa, nagy szerencse ért - közölte.

• Nagy szerencse? Ó, Lonny, nem hiszek én már a sze­rencsében - mondta az őrnagy fáradtan. - Ma megint iszo­nyúan nehéz napom volt. Rossz hónap vár ránk.

Hermine asszony feszülten leste a lány örömteli arcát.

• Botho, hagyd, hadd beszéljen Lonny! - szólt közbe si­etve. - Hallod, hogy örömhírrel érkezett haza. Doktor Frie­sen nyilatkozott végre?

Az édesapja szavai hallatán Lonny elsápadt kissé, a mostohája kérdésére viszont hevesen megrázta a fejét.

• Az számomra nem lenne szerencse, mama. Más történt. Nyertem a lottón. Mindnyájan nyertünk, akik doktor Friesennél dolgozunk. Fejenként tízezer márkát. Nem mondtam el nektek, hogy részt veszek a játékban, mert magamnak is szemrehányásokat tettem,, amiért pénzt adtam ki ilyesmi­re. Csak azért mentem bele, mert az irodaszolga nem ha­gyott békén. Most már persze örülök, hogy engedtem a győzködésének.

Az őrnagy megfogta a lánya kezét.

• Nagyon örülök, gyermekem. Teljes szívemből sok szerencsét kívánok neked.

Hermine asszony arcára először csalódás ült ki. Szíve­sebben hallotta volna, hogy Lonny eljegyezte magát dok­tor Friesennel. Ám aztán sóváran felcsillant a szeme.

• Tízezer márkát nyertél? Ez is öröm. Legalább kiránt bennünket a nyomorúságból.

Lonnyt nagyon bántotta, hogy a mostohaanyja máris le­foglalta a pénzt, és bizonytalan pillantást vetett az édesap­jára. Bár először az őrnagy is arra gondolt, hogy a nyere­mény jól jönne neki, most határozottan megrázta a fejét.

• Ez a pénz Lonnyé. Egyetlen márkához sem nyúlunk hozzá, Hermine. Lonny tegye be a bankba, legalább meg­lesz á kelengyére valója. Más hozományt úgysem adhatunk neki.

A lány megcsókolta az apja kezét, de Hermine asszony arca lángba borult.

• Ugyan már, Botho, nem mondhatod komolyan, hogy Lonny önző módon csak saját magára fog gondolni! Kelen­gyére az összeg fele sem kell, különösen akkor nem, ha te­hetős férfi veszi el. Doktor Friesen nem vár gazdag hozo­mányt a menyasszonyától. Lonny jó gyermek, nekünk pe­dig égető szükségünk van a pénzre. Sok mindent kell be­szereznünk, amire eddig nem tellett. Most végre meglesz. Ugye, Lonny, nekünk is juttatsz a nyereményedből? Mondd meg a papának, hogy ez magától értetődő!

A lánynak még nehezebb lett a szívé. Hirtelenjében nem tudta, mit feleljen, de az édesapja egyszeriben tudatára éb­redt, hogy Lonny már eddig is rengeteg áldozatot hozott ér­tük, és elszántan kihúzta magát.

• Isten őrizz, hogy akár egy fillérhez is hozzányúljunk ebtől a pénzből, Hermine! Lonny máris többet tett értünk, mint amit szabad lett volna elfogadnunk. A szükség rákényszerített, de a további áldozatoktól megkíméljük Lonnyt. A pénzt a saját céljaira használhatja fel. Nem tudhat­juk, mit hoz a jövő.

A lány hálásan nézett az apjára. Valójában természetes lett volna, hogy a pártját fogja, ő mégis nagyra értékelte a kiállását. Ugyanakkor aggodalommal töltötte el, hogy mi lesz a szüleivel, ha a jövőben nem bocsáthatja majd rendelkezésükre a havi járandósága felét. Életében most először gondolt csak saját magára, de ezúttal a boldogsága volt a tét.

Megszorította az apja kezét, mert jólesett neki, hogy melléje állt. Hermine asszony azonban igen-igen elkesere­dettnek tűnt, és ezen az estén még a szokásosnál is utála­tosabban viselkedett. Lonny egyelőre nem merte megkér­dezni az édesapjától, hogy mikor jöhet el hozzá Lutz. Érezr te, hogy a mostohaanyja rögtön megsejtené a látogatás okát, és határozottan fellépne ellene. Az lesz a legjobb, ha Lutz bejelentés nélkül érkezik.

Másnap, amikor elment mellette, odasúgta neki:

• Vasárnap délután, doktor Friesenért megint eljön a barátja, és te szabad leszel. Kérlek, akkor gyere el a szüleimhez!

Főnöke a minap az ő füle hallatára beszélte meg telefo­non a menyasszonyával a vasárnapi találkát. Addig még eltelik néhány nap, gondolta Lonny, és majd kiderül, sike­rül-e felkészítenie aznapját Lutz látogatására. Azt egyelő­re nem említette meg odahaza, hogy a férfi is nyert tízezer márkát.

Apa és lánya legközelebb csak szombat este maradt kis időre kettesben, amikor Hermine asszony a konyhában a va­sárnapi menüt beszélte meg Métával.

Lonny odalépett az őrnagyhoz, és megfogta a kezét.

• Papa, Lutz von Hennersberg szintén részt vett a játék­ban, és ő is nyert tízezer márkát.

Az öregúr felkapta a fejét, és kutatva nézett a lányára.

• Úgy, úgy - felelte tétován. - Örülök a szerencséjé­nek. Tízezer márkával már kezdhet valamit. Gondolom, nem kíván tovább sofőrként dolgozni doktor Friesen mellett.

• Szerintem sem. Ennyiből már vehet egy szép autót, vagy talán két használtat is. Régóta ezt tervezi.

• Kívánom neki, hogy így legyen. Alapjában véve per­sze nekünk semmi közünk ehhez.

Lonny lesütötte a szemét.

• Nos, nem csodálkoznék, ha a napokban eljönne hoz­zád, hogy ezt megbeszéljétek.

• Miért éppen velem?

• Hiszen az apja legjobb barátja voltál, és neki a világon senkije nincs.

Az őrnagy arca megvonaglott. Eszébe jutott, amit a lá­nya előtt gondosan eltitkolt, hogy voltaképpen kitiltotta Lutzot a házából. A fiatalember azonban váratlanul tíz­ezer márkához jutott, miként Lonny is, és könnyen elkép­zelhető, hogy most már lesz mersze megkérni a lány kezét. Miért ne akarná a két fiatal a váratlanul ölükbe pottyant pénzre építeni a jövőjét? Majdnem megszakadt a szíve, amikor Lonny esdeklő szemébe nézett.

• No igen... - kezdte akadozva. - Elképzelhető, hogy be­szélni kíván velem. Kérlek, ezt ne hozd szóba, ha mama itt van. Neki semmit sem szabad megsejtenie.

A lány gyors kézcsókkal pecsételte meg az egyezségü­ket.

- Nem, papa, előtte nem beszélek erről.

• Egyébként is csak feltételezzük, hogy eljön hozzám. Biztosak nem lehetünk benne.

• Ám ha mégis, akkor nem utasítod el, ugye? Ne feledd, hogy az apja jó barátod volt!

• Nem fogom elküldeni, mert úgysem jön el.

Lonny nem válaszolt. Nem volt más célja ezzel a beszél­getéssel, mint hogy az apját felkészítse Lutz látogatására. A többit majd meglátják.

Az őrnagy ezen az estén többször is vizsgálódva tekin­tett a lányára. Feltűnt neki, hogy az arca keskenyebb és sápadtabb lett az utóbbi időben. Elszorult a szíve. Tétlenül nézze, hogy az ő életvidám gyermeke elsorvad egy re­ménytelen szerelem miatt? Miért ne segíthetné hozzá a lottónyeremény a boldogsághoz a két fiatalt?

Egyelőre hallgatott, de amikor később kettesben ma­radt a hálószobában a feleségével, ügyesen erre terelte a szót...

• Mit gondolsz, Hermine, nem egyezhetnénk bele még­is Lonny és Hennersberg kapcsolatába? Ő is nyert tízezer márkát, és úgy tűnik, a gyerek nagyon ragaszkodik hozzá.

Az asszony felháborodva fordult a férje felé.

-Elment az eszed, Botho? Mi az a húszezer márka? Gondold meg, hogy Lonny fizetését is nélkülöznünk kel­lene, ha férjhez menne. Mi lenne akkor velünk? Nem jövünk ki a te szerény nyugdíjadból és abból a kevésből, amit hoz­zá keresel. Nekik pedig éppen elég gondot jelentene a sa­ját megélhetésük. Kizárt dolog, hogy támogathatnának minket. Ne lovald bele magad megint ebbe az ostoba álmo­dozásba! Ha Lonny férjhez akar menni, csakis gazdag fér­fi veheti el, különben mindnyájan tönkremegyünk.

Olyan hevesen és idegesen beszélt, hogy a férje megszep­pent, és beadta a derekát. A saját nyomorúságán keseregve a lánya szerelmi bánatát most megint jelentéktelennek látta. Igaza van Herminének. Ha Lonny szegény ember felesége lesz, az számukra egyenlő a nyomorral.

A lány nem sejtette, hogy a mostohája ismét akadályokat gördített a boldogsága útjába. A vasárnapot egy új ruha var­rásával töltötte, és csak az étkezésekhez jött elő a szobájá­ból.

Hat óra felé elkészült, és rögtön fel is vette a szép ruhát. Ünnepélyesen akart megjelenni, ha majd Lutz megérkezik leánykérőbe. Hogy a mostohaanyjának ne tűnjön fel az öl­tözéke, átment hozzá, és megmutatta a keze munkáját.

• Hogy tetszik, mama? Éppen most készültem el vele.

Hermine asszony vizsgálódva nézte a ruhát. Mindig örült, ha Lonny csinosan járt, hiszen csak így vonhatta magára doktor Friesen figyelmét.

• Elragadó lett, Lonny. Ügyes a kezed, és remek az íz­lésed. A divatszakmában talán többet kereshetnél, mint doktor Friesen titkárnőjeként. Igaz, egy divatszalonból még nehezebb beházasodni a jó társaságba. Feltétlenül eb­ben a ruhában menj be holnap dolgozni!

• Nem munkába való viselet ez.

• Ejnye, Lonny, hogy neked néha milyen nehéz a felfo­gásod! Odabent természetesen azt kell mondanod, hogy a munkából egyenesen színházba mégy. Ez megmagyarázná az ünnepi öltözetet, és ami még fontosabb, doktor Friesen is látna benne. Sok férfit meg lehet hódítani egy csinos ruhával.

Lonny először tiltakozni akart a jószándékú tanács ellen, de aztán letett róla. A mostohája hamarosan úgyis megtud­ja, hogy egyszer s mindenkorra elfeledheti az ügyvéd úr­ral kapcsolatos álmait. Végül tehát nem válaszolt, és ekkor amúgy is megszólalt az előszobacsengő. Meta már hozta is Lutz Hennersberg névjegyét, és az őrnagyné követelőn ki­nyújtott kezébe adta.

• Ez hallatlan, Botho! Hennersberg kéri, hogy fogadjuk. Nem ebben állapodtunk meg. Természetesen szó sem lehet a látogatásáról.

Az őrnagy tétován hol az egyik, hol a másik hölgyre nézett. Lonny kérlelőn felemelte a kezét.

• Papa, Meta már megmondta, hogy idehaza vagyunk. Sértés lenne, ha elutasítanád von Hennersberg urat. Bizo­nyára nyomós oka van a látogatásának, különben nem jött volna. Méta, kísérje be az urat!

A lány kivette a döntést az apja kezéből, a cseléd pedig kisietett, mielőtt a ház asszonya hangot adhatott volna a til­takozásának. Egy perc múlva Lutz ott állt a küszöbön.

• Hölgyeim, őrnagy úr, elnézést kérek a zavarásért, de igen fontos dolog vezetett ide. Meg kell bocsátaniuk, hogy nem teszek eleget az óhajtásuknak.

Lonny felemelkedett, és kinyújtott kézzel elébe ment.

• Jó estét, von Hennersberg úr! Nincs miért mentegetőz­nie. Nem zavar, és örülünk, hogy viszontláthatjuk - mond­ta: bátrán.

Lutz az ajkához emelte a lány kezét, aztán az őrnagyot és a feleségét is üdvözölte. Az idős férfi arcáról lerítt a ta­nácstalanság, Hermine asszony pedig olyan volt, akár egy jégcsap. Még kezet sem nyújtott a látogatónak. Lutz erről nem vett tudomást, és az őrnagy tétovasága sem téríthette el a szándékától. Előírásosan meghajtotta magát előtte.

• Rövid leszek, őrnagy úr. Amikor legutóbb itt jártam, ígéretet tettem önnek. Azóta azonban sok minden meg­változott. Váratlan szerencse folytán jobb körülmények közé jutottam, és ez a szerencse az ön leányát is érinti. Mindketten nyertünk a lottón, és ennek köszönhetően sa­ját egzisztenciát teremthetünk, ha csak szerényet is. Feladom a sofőri állásomat doktor Friesennél, és taxivállalkozóként önállósítom magam. Azért vagyok itt, hogy megkérjem a leánya, Lonny kezét. Teljes szívünkből szeretjük egymást, és minden vágyunk az, hogy örömben, bánatban osztozva összekössük az életünket. Kérem, néhai atyám barátjaként adja ránk áldását.

Lutz elérte a célját. Sikerült lefegyvereznie az őrnagyot. Ha a felesége előző este nem győzi meg az igazáról, most nem lett volna képes megtagadni a beleegyezését. Így azonban nem tudta, mit válaszoljon. Még most is szívesen Lutzra bízta volna a gyermeke sorsát, de a harcias Hermine asszony fenyegető pillantása megfélemlítette. Nem felejtet­te el, miféle szörnyű jövőt festett le előtte arra az esetre, ha Lonny Lutznak nyújtja a kezét.

• Igen nehéz helyzetbe hozott, von Hennersberg úr - kezdte hát végül a választ. - Ettől igazán megkímélhetett volna. Sajnálom, de meg kell tagadnom magától a lányom kezét. Ön alaptalan derűlátással ítéli meg a helyzetét. Mi vál­tozott meg voltaképpen? Lesz tízezer márka tőkéje, és ugyan­annyit kap a lányom is. Magának azonban fel kell adnia jól fizetett állását, a lányomnak nemkülönben. Amire azonban maga egzisztenciát teremtene, Lonny nyereményéből, amelynek a felét valószínűleg elviszi a szerény kelengye beszerzése, aligha marad valami. Én magam nem vagyok abban a helyzetben, hogy hozományt biztosítsak a gyerme­kemnek. Ellenkezőleg, azt az összeget sem nélkülözhe­tem, amivel a lányom hozzájárul a háztartáshoz. Napról nap­ra rosszabbul keresek. Miféle kilátások bátorítják tehát ar­ra, hogy családalapításra gondoljon?

Lutz elsápadt, mert teljes egészében nem utasíthatta el az őrnagy érvelését. Ám erőre kapott, amikor Lonny mel­léje lépett, és bizakodón rámosolygott.

• Az őrnagy úr elfelejti, hogy mind a ketten fiatalok va­gyunk, és most már van mire alapoznunk. Érdeklődtem, és kiderült, hogy két nagyon jó karban lévő kocsit vásárolha­tok meg igen kedvező áron, tizenegyezer márkáért. A nyereményen kívül van kilencszáz márka megtakarított pénzem, a hiányzó százat pedig hozzátehetem elsején a fizetésem­ből. Az egyik autót magam fogom vezetni, és azonnal munkába is állok, amint kiléptem doktor Friesentől. A má­sikhoz felveszek egy gépkocsivezetőt, így az is pénzt hoz a konyhára, ha nem is annyit, mintha nem kellene alkalma­zottat fizetnem. Szerény igények mellett ennyiből megél­hetünk. Remélem, idővel sikerül annyit megtakarítanom, hogy még égy kocsit vásárolhatok. Lassanként majd előbb­re jutunk. Azt a tízezer márkát, amit a leánya nyert, felhasz­nálhatja kelengyevásárlásra, a maradékot pedig félreteheti szükség esetére. Én anélkül is kárpótolhatom önöket a ki­esésért. Kérem, bízzon a bátorságomban, az erőmben, és meglátja, minden jóra fordul.

• Vagy nem - vetette ellen éles hangon az őrnagyné. - Ne fessen le itt az uramnak Potyemkin-falvakat! Ezek csak álomképek. Ilyen nyomorúságos sorsot szán Lonnynak? Ezt jelenti az a híres nagy szerelme? így tartja be az ígéretét, hogy nem zavarja meg a lelki békéjét? Lehet, hogy itt min­denki elvesztette a józan eszét, de én nem. Mi lesz velünk, ha a tervei meghiúsulnak, és nem tud előteremteni két csa­lád eltartásához elegendő pénzt? Igen, két családot mond­tam, mert amit a férjem keres, abból sóra sem telik a kenyér­hez. Ez a leánykérés nem más, mint bűnös felelőtlenség. Re­mélem, a tériemnek lesz elegendő ereje, és nem fogja tá­mogatni ezt a könnyelműséget. Botho, légy szíves, hatal­mi szóval vess véget ennek az ügynek!

A felindult asszony elhallgatott végre, és szigorú, paran­csoló pillantást vetett a férjére.

Az őrnagy feszesen kihúzta magát, mintha össze kelle­ne szednie a bátorságát. A válasza gorombábbra sikere­dett, mint amilyennek szánta.

- Teljes egészében osztom a feleségem véleményét. Fe­lettébb sajnálom, de amit mondott, Hennersberg úr, az nem elég garanciának. Nem látom biztosítva maga mellett a le­ányom jövőjét, ezért vissza kell utasítanom a kérését.

Lonny halálsápadtan az édesapja elé lépett.

• Papa, a boldogságomról van szó! - kiáltotta könyö­rögve.

Az apja elutasító kézmozdulatot tett.

• Kedves gyermekem, el kel] hinned nekem, hogy nem lennél boldog ebben a kapcsolatban. Nélkülözés, nyomor várna rád, ha gyengének bizonyulnék. Én bánom a leg­jobban, hogy nem teljesíthetem a szíved vágyát.

Lutz sápadtan, égő szemmel és remegő ajakkal állt az idős férfi előtt.

• Ez az utolsó szava, őrnagy úr?

• Igen, ez. Kérem, vessen véget ennek a jelenetnek!

Lonny görcsösen megszorította Lutz kezét.

• Bármi történjék is, én várok rád, és hű maradok hozzád - mondta.

A fiatalember az ajkához vonta a lány kezét, és nagy, ko­moly szemmel nézett rá.

• Ne csüggedj, Lonny! Mindent elkövetek, és megterem­tem azokat a körülményeket, amelyeket az édesapád is elégségesnek fog tartani ahhoz, hogy rám bízzon téged. Isten legyen veled, amíg újra láthatjuk egymást!

Szerelmesen nézlek egymásra, és a kezük forró szorítás­sal kulcsolódott össze. Aztán Lutz meghajolt az őrnagy és a felesége előtt, majd távozott.

Hermine asszony a szemrehányások áradatát készült Lonnyra zúdítani, de a férje parancsolóan felemelte a ke­zét.

- Egyetlen rosszalló szót sem akarok hallani. Éppen elég nehéz volt elutasítanom Hennersberget. Lonny pedig majd belátja, hogy csak a javát akartam, és beletörődik a megváltoztathatatlanba.

A lány beszédes pillantást vetett a mostohaanyjára, majd odalépett az őrnagyhoz.

• Nem a szívedből beszéltél, papa, bár talán valóban azt hiszed, hogy a kötelességedet teljesítetted. Ezennel a sza­vamat adom, hogy soha nem leszek másé, csakis Lutz Hennersbergé.

- Neked elment az eszed! Egy lány, akinek olyan kérő je lehet, mint doktor Friesen, de neki egy senkiházi kell, az bizonyosan megkergült! Szerelemmel még senki nem lakott jól - sopánkodott Hermine asszony.

• Ezzel a gondolkodással soha nem érthetsz meg en­gem, mama - nézett rá Lonny sápadtan. - Nem tudod a he­lyembe képzelni magad. Inkább éheznék Lutz Henners­berggel, semmint egy másik férfival éljek akár a legfény­űzőbb körülmények között. Add fel végre ezt az alaptalan reményt! Soha nem megyek férjhez vagyonos emberhez, ha­csak nem Lutz von Hennersberg lesz a neve. Ami pedig doktor Friesent illeti, mondanék valamit. Még nem lenne szabad erről beszélnem, de szeretném, ha belátnád, hogy hiú ábrándokat kergetsz. Doktor Friesen eljegyezte magát, bár ezt csak a napokban jelentik be hivatalosan. Kérlek, addig kezeld diszkréten ezt a hírt.

Hermine asszony értetlenül meredt a lányra, aztán gúnyo­san felnevetett.

• Fütyültél a tanácsomra, és tessék, egy másik elhappol­ta az orrod elől az ügyvéd urat! Ostoba, hóbortos teremtés vagy. Most aztán végleg beleragadtunk a nyomorba. Soha többé nem kínálkozik ilyen remek alkalom. Ha hallgattál volna rám, akkor már minden bájtól megszabadultunk vol­na. Te azonban a sofőrért epekedsz, ahelyett, hogy meghó­dítottad volna a gazdáját.

• Ne nevezd epekedésnek a szerelmemet, mama!

Az őrnagyné megint csúnyán felkacagott.

• Veled nem lehet értelmesen beszélni. Én mindent meg­tettem, és mosom kezeimet. Nem az én hibám lesz, ha mindnyáján nyomorultul elpusztulunk.

Ezzel a drámai kijelentéssel Hermine asszony elhagyta a szobát, és becsapta maga mögött az ajtót.

Lonny egyedül maradt az édesapjával. Mindketten hall­gattak. Mit is mondhattak volna még egymásnak? Az őr­nagy elhitette magával, hogy csupán a kötelességét teljesí­tette, de a szíve mélyén megszólalt egy hang: „Te inkább magadra gondoltál, semmint a gyermekedre." Egy idő múl­va az öregúr visszavonult, és a lány is bement a szobájába.

Annyira levert volt, hogy fáradtan lerogyott a fotelba, és csak bámult maga elé. Most benne is felmerült, hogy a lottónyeremény talán valóban nem elegendő a biztos jövő­höz. Életében először érezte súlyos tehernek azt a köteles­ségét, hogy az apjáért is felelősséggel tartozik. Mert végül is ezen bukott meg a boldogsága. Kelten megélnének Lutz jövedelméből, de azt igazán nem várhatja el tőle, hogy a szüleiről is gondoskodjék. Ez csak kolonc lenne a nyakán, ami megnehezítené, sőt valószínűleg lehetetlenné is tenné számára a felemelkedést. Nem volna hát helyesebb, ha visszaadná a szabadságát?

Leült az asztalhoz, és mindent megírt a szeretett férfinak, ami a szívét nyomta, azt is, hogy jobban teszi, ha lemond róla.

„Beláttam, hogy vissza kell adnom a szabadságodat. Nem vállalhatod magadra az egész család gondját. Er­re korábban nem gondoltam, és csak apám szavai halla­tán döbbentem rá. Tudom, ő is szenved, mert el kell választania bennünket, de biztosan érezte, hogy nem rakhat a válladra ekkora terhet. Túlságosan szeretlek, nem engedhetem meg, hogy felőröljenek ezek a gondok. Egyedül gyorsan boldogulsz majd. Megszakad a szí­vem, hogy ezt kell írnom, de az utóbbi napok örömteli bizakodása után kétségbeesés tört rám, és teljesen elve­szettnek érzem magam. Szabad vagy, Lutz, nem kötlek magamhoz. Isten veled, és szerencse kísérje utadat!

A Te összetört Lonnyd”

Borítékba tette a levelet, aztán elvitte a postára. Attól tar­tott, ha most azonnal nem adja fel, reggelre már nem lesz ereje elküldeni. A torkában dobogott a szíve, amikor bedob­ta a borítékot, és legszívesebben tüstént kihalászta volna a ládából.

Lassan elindult haza. Nemsokára fáradtan, elcsigázottan feküdt az ágyán. „Lutz alaposan leteremi majd, de biztosan nem akar élni a szabadsággal, amit felkínáltam neki - gondolta. - Mindenesetre megtettem a kötelességem, és figyelmeztettem, hogy nagy terhet vállal, ha nőül vesz.” Bár a szeme majdnem leragadt a fáradtságtól, sokáig kerülte az álom. Fejében lázasan kergették egymást a hol reménykedő, hol csüggeteg gondolatok.

XI.

Másnap reggel különös dolog történt. Hermine asszony, még mindig rosszkedvűen, nagyon korán kelt. Ő sem aludt sokat az éjjel. Nem hagyta nyugodni a tudat, hogy le kell mondania dédelgetett tervéről. Lonny nem lesz doktor Friesen felesége. Még egy ilyen lehetőség aligha kínálko­zik majd számára, és egyébként sem kíváncsi senkire, mert makacsul ragaszkodik ehhez a regényes fellángoláshoz. Nem mászhatnak hát ki a nyomorból, de legalább ezt az ostoba házasságot ki kell verniük a lány fejéből. Ha már nem csinál fényes partit, hogy támogathassa a szüleit, akkor dolgozzon tovább, és úgyanúgy járuljon hozzá a háztartás költségeihez, mint eddig tette.

Az asszony meleg köntösbe burkolózva, mégis dide­regve leült a nappaliban a kályha mellé, és maga elé meredt. Azon tűnődött, hogyan is lesz ezután. Mivel az apja nem akarja, Lonny egyetlen petákot sem ad majd nekik a tízezer márkájából. Pedig mekkora hasznát vehetnék annak a pénz­nek! A sors azonban ettől a halvány reménysugártól is megfosztja őket.

Még akkor is ott gubbasztott, amikor Méta behozta az új­ságot. Kezébe vette,- és kedvetlenül lapozgatni kezdte. Bele-belepillantott, de a gondolatai minduntalan elkalandoz­tak. Ám egyszer csak megakadt a szeme valamin, méghozzá báró Lutz von Hennersberg nevén. Jókora, vastagon szedett betűkkel állt egy hirdetés közepén. Az asszony éber figye­lemmel elolvasta a szöveget. A szeme kikerekedett, újra meg újra átfutotta a sorokat, miközben az arca hol kipirult, hol meg elsápadt, s egyre szaporábban szedte a levegőt.

Utána újfent a gondolataiba merült, és nem hallotta meg Lonny lépteit. Csak akkor rezzent fel, amikor a lány jó reggelt kívánt. Ijedten egészen kicsire összehajtotta az új­ságot, és a köntöse zsebébe csúsztatta.

Lonny csodálkozva nézte a különös igyekezetei, de még jobban elámult, amikor a mostohája hirtelen kitárt karok­kal elindult felé.

• Kedves gyermekem, bocsáss meg, hogy tegnap este olyan indulatos voltam! Nagyon aggódtam; talán jobban is, mint kellett volna, és egész éjjel nem aludtam.

Lonny holtsápadt volt, és rajta is meglátszott a nyugtalanul töltött éjszaka. Mostohaanyja szavai és szeretetteljes ölelése teljességgel felkészületlenül érték.

• Sajnálom, hogy rosszul aludtál, mama - felelte, de nem viszonozta az asszony kedvességét. Az arca komoly és gondterhelt maradt. Meglepetése azonban nőttön-nőtt, amikor Hermine asszony újból megszólalt.

• Tudom, hogy jó gyermek vagy, és szenvednék, ha bol­dogtalannak kéne látnom. Ez a gondolat nem hagyott nyu­godni. Azon töprengtem, hogyan segíthetnélek hozzá téged és Lutz von Hennersberget a boldogsághoz. Egyelőre nem látok kiutat, de ígérem, megtalálom a megoldást. Azon le­szek, hogy mindent rendbe hozzák. Mint tudod, még meg­vannak az ékszereim a jobb napokból. Gondosan őriztem őket, végső tartalékként akkorra, ha minden rosszra fordulna. Az éjjel arra az elhatározásra jutottam, hogy feláldozom az ékszereimet, és így a papa meg én nem terhelünk majd benneteket a gondjainkkal. Addig, amíg Lutz von Hennersberg nem támogathat bennünket, az ékszerekért kapott pénz a felszínen tart bennünket. Ez lesz a megoldás. - Nem akarom, hogy boldogtalan légy, kedves gyermekem, mert megszakadna érted a szívem. A legjobbat akartam neked, amikor arra számítottam, hogy doktor Friesen megkéri a kezed. Mivel ő már eljegyezte magát, belátom, hogy le kell mondanom erről a tervemről. Ha így nem tehetlek boldoggá, azon kell lennem, hogy Lutz von Hennersberg oldalán segítselek hozzá a boldogsághoz.

Lonny csak ámult és bámult. A mostohája még soha nem beszélt így vele, mint éppen most, a tegnap esti heves kitörése után. Mitől változott meg ilyen hirtelen?

• Megleptél, mama, nem is kicsit. Mindenesetre nagyon kedves tőled, hogy meggondoltad magad. Igen hálás lennék, ha valóban segítenél nekem - válaszolta kissé csüggedten és hitetlenkedve.

Hermine asszony túláradó gyengédséggel a karjába vonta.

• Ó, Lonny, én csak az éjjel ébredtem igazán a tudatára, hogy nagyon szeretlek. Nem bírom elviselni, hogy szenved­ni lássalak. Sokáig igyekeztem minden eszközzel meg­akadályozni a kapcsolatotokat, de mindig csak azért, mert aggódtam a jövőd miatt. Ugye, már nem haragszol rám, és ismét teljes köztünk a béke?

A lány semmit sem értett. Hihetetlennek tűnt számára, hogy a mostohaanyja még az eddig elszántan védelmezett ékszereit is hajlandó feláldozni. Szégyellte magát, mert nem tudta viszonozni ezt a hirtelen felszínre tört, önfelál­dozó szeretetet és gyengédséget. Annál azonban hálásabb volt, hogy a kedvező pálfordulást ne honorálta volna teljes fegyverletétellel.

Immár kétszeresen is bánta, hogy feladta a tegnap esti szörnyű levertségében fogant búcsúlevelet. Bárcsak ne tet­te volna! Fájdalmat okozott Lutznak, mert kishitűnek és el­keseredettnek mutatkozott. A férfi azonban szereti, és nem fogja elhagyni. Istennek hála, most már boldogok lehetnek!

• Kedves mama - kezdte, és belepirult abba, hogy nem tudott ugyanolyan szívélyes hangot megütni, mint a mos­tohája -, örülök, és hála tölti el a szívemet, mert segíteni akarsz nekünk. Bevallom, az este a végsőkig elcsüggedtem, és búcsúlevelet küldtem Lutznak.

Hermine asszony arca színt váltott, és döbbenten meredt a lányra.

• Hogy lehettél ennyire buta! - kiáltotta magánkívül.

Ezt a viselkedést Lonny még rejtélyesebbnek találta.

• Reményvesztett voltam, mert beláttam, hogy óriási terhet raknánk Lutz vállára, ha két családról kellene gon­doskodnia. Igazad volt, amikor felhívtad erre a figyelme­met.

• Dehogy volt igazam! - sietett kijelenteni az őrnagyné.

• Istenem, de sajnálom, hogy az eltúlzott aggódásom mi­att ilyen lépésre ragadtattad magad! Azonnal Lutz értésé­re kell adnod, hogy az a levél csupán pillanatnyi szeszély­ből született. Életem végéig szemrehányással illetném ma­gam, ha az én hibámból nem lehetnétek egymáséi. Hallod, Lonny? Haladéktalanul értesítened kell von Hennersberget, hogy meggondoltad magad.

A lány egyre értetlenebbül nézett a mostohaanyjára, de most már mosolyogni is volt ereje.

• Jaj, mama, tudom, bizton tudom, hogy Lutz nem fog élni a felkínált szabadsággal. Megszid majd a kishitűsége­mért, és alaposan megmossa a fejemet.

• Meg is érdemled! Mivel azonban az én hibámból kö­vetkezett be a baj, nekem is kell helyrehoznom, amit elron­tottam. Sok mindent jóvá kell tennem, hogy Lutz legalább egy kicsit megkedveljen, és ugyanolyan jó fiam legyen, mint amilyen jó lányom te vagy. Istenem, Lonny, ha tudnád, milyen könnyű most a szívem! - mondta az őrnagyné, és ismét megölelte a lányt.

Meta megjelent a reggelivel, és a két hölgy asztalhoz ült. Közben az összehajtogatott újság kicsúszott Hermine asszony zsebéből, és leesett a földre. Lonny lehajolt érte, egyszerre a mostohaanyjával, aki olyan hevesen kapott utána, hogy összeütköztek. Végül a lány emelté fel az új­ságot, és mivel még mindig zavarban volt, széthajtogatta, hogy belenézzen. A mostohája azonban izgatottan elkapta előle.

• Hagyd most azt a buta lapot! - mondta mosolyogva. - Mindennap ugyanaz áll benne. Beszélgessünk még egy kicsit! Úgyis mindjárt el kell menned. Mikor tudod elmon­dani Lutznak, hogy tekintse nem létezőnek azt a mafla bú­csúlevelet?

• Remélem, találkozunk az irodában, és akkor azonnal beszélek vele.

• Igen, ez a legjobb, amit tehetsz. Tudod, a papa is boldog lesz, ha rábeszélem, hogy adja rátok az áldását. Bántotta, felettébb bántotta, hogy el kellett utasítania Hennersbergel. Ha ezt elrendeztem, leülök, és írok néhány kedves sort Lutznak. Elnézését kell kérnem, mert nem sze­retnék gonosz anyósa lenni.

Lonnynak feltűnt, hogy mostohaanyja az újságot, ami máskor mindig az asztalon feküdt, ismét a köntöse zsebé­be csúsztatta, és még rá is gombolta a zsebet. Azt hitte, csu­pán önkéntelen mozdulat volt, s ekkor egyébként is történt valami, ami elvonta a figyelmét, és nem gondolt többé az újságra. Emlékezete ennek ellenére megőrizte a mostohá­ja szokatlan kapkodását, ami e pillanatban jelentéktelennek tűnt.

• Kedves lenne tőled, ha írnál Lutznak - mondta még Lonny, ám ekkor odakint hevesen megrántották a bejárati csengőt.

Valakinek nagyon sürgős volt, hogy bebocsássák. A lány és Hermine asszony a beszűrődő hangokat hallgatta. Az őrnaggyal egyszerre Meta is belépett a nappaliba.

- Nagyságos kisasszony, doktor Friesen irodaszolgája van itt - hadarta izgatottan. - Azonnal beszélni szeretne ön­nel. Szerencsétlenség történt, azt mondja.

Lonny elsápadva felugrott. Az első gondolata Lutz volt. Kirohant, és rémülten nézett az öregre.

• Mi történt, Zörner?

Lonny még soha nem látta ennyire kétségbeesettnek a hi­vatalsegédet.

• Jaj, Strassmann kisasszony, micsoda szerencsétlen­ség! A doktor urunk!

Lonny megszédült, de hatalmas kő esett le a szívéről. Csak arra tudott gondolni, hogy nem Lutznak esett baja, és ettől visszanyerte az önuralmát.

• Mi van a doktor úrral, Zörner? Beszéljen már!

• Istenem, hogy ezt kellett megérnünk! Képzelje, Strass­mann kisasszony, a doktor urunk meghalt.

A lány még jobban elsápadt.

• Ez nem lehet igaz! - kiáltotta rémülten.

Zörner szomorúan bólintott.

Pedig így van, Strassmann kisasszony. Ma éjjel két óra felé a barátja kocsijával Bernauból visszafelé tartottak Berlinbe, és akkor történt a szerencsétlenség. A doktor úr azonnal meghalt, a barátja meg a karját és a lábát törte. Jó óra hosszat feküdtek az út mellett, mert senki sem járt arra. Csak hajnali három körül találták meg őket. Kora reggel felhívták az irodafőnök urat, és ő mindenkit összeverbuvált. Engem küldött magáért, méghozzá kocsin. Nemsokára fontos urak jönnek tárgyalni, és az irodafőnök úr nem ismeri ki magát az iratokban, mert igencsak elvesztette a fejét.

Lonny nyugalmat erőltetett magára, bármennyire is megrázta doktor Friesen halálhíre.

• Jól van, Zörner. Rögtön jövök. Várjon meg lent, csak szólok anyámnak. A lány sápadtan visszament a szobába, és néhány szóval előadta, mi történt.

• Azonnal be kell mennem. Viszontlátásra, mama! És még egyszer... köszönök mindent.

A folyosón sebtében felvette a kalapját meg a kabátját, majd lesietett a lépcsőn.

Hermine asszony az őrnagyhoz sietett, és beszámolt ne­ki a balesetről. Jó ürügy volt számára doktor Friesen halá­la. Most még eltökéltebben törhetett megváltozott célja felé.

• Kedves Botho, doktor Friesen halála megértette velem, hogy senki nem térhet ki a sorsa elől. Az ügyvéd úr egész­séges, ereje teljében lévő férfi volt, és tessék, egyik perc­ről a másikra véget ért dolgos, sikeres élete. Porig sújtott a hír.

Az őrnagy bágyadtan morzsolgatta a zsemléjét. Ő is rosszul aludt az éjjel. Hosszú hallgatás után mély sóhaj szakadt fel a melléből.

• A felsőbb hatalom egyúttal a te kedvenc tervedet is meghiúsította, Hermine - válaszolta, és mintha csendes elégedettség hallatszott volna ki a hangjából.

Az asszony feltűnően kedves mosollyal megfogta a fér­je kezét.

• Ne emlékeztess többé arra a dőreségre, Botho! Egész éjjel nem hunytam le a szemem, és be kell vallanom, reg­gelre lemondtam a tervemről. Lonnyval már mindent meg­beszéltem. Tudod, nem hagyott nyugodni, hogy esetleg elrontom szegény gyermek életét. Szeretem őt, sokkal job­ban szeretem, mint eddig magam is hittem. És Lutz Hennersberget, ezt a derék, nemes jellemet... őt is sajnáltam. Nem számít, ha most éppen sofőr - attól még báró von Hennersberg marad. Röviden. Botho, nem venném a szívemre, hogy boldogtalanná tegyem a két fiatalt. Jöjjön, aminek jönnie kell! Jó az Isten, és megsegít bennünket, ha mi is megtesszük, ami tőlünk telik. Lonnynak már meg is ígértem, hogy addig nem nyugszom, amíg az áldásodat nem adod rájuk.

Az őrnagy értetlenül nézett a feleségére.

• Miért beszélsz ma homlokegyenest másként, mint az este?

• Mondtam már, Botho, nem venném a szívemre, hogy elválasszam a fiatalokat. Meg kell engedned, hogy írjak egvpár sort von Hennersbergnek. Közölni szeretném vele, hogy megváltozott a véleményünk.

Az apában felébredt a remény, hogy a gyermeke mégis­csak boldog lesz.

• Nagyon kedves tőled, Hermine, hogy ennyire a szíve­den viseled Lonny boldogságát - felelte még mindig bizony­talanul. - Alapjában véve egyébként egyetértettem az ellen­kezéseddel. Ez a házasság mindenképpen könnyelműség. Arra is gondolnunk kell, hogy velünk mi lesz.

A felesége rámosolygott az őrnagyra.

• Már mindent kiterveltem, Botho, és Lonnyval is meg­beszéltem. Ha szükséges, feláldozom az ékszereimet. Jobb idők tanúi voltak, és nem szívesen válók meg tőlük, de a lá­nyunk boldogsága többet ér nekem. Ugye, Botho, bele­egyezel a házasságukba?

Az idős férfi megcsókolta Hermine asszony kezét.

• Kedvesem, rég nem láttalak ennyire szeretetre méltó­nak. Őszintén bevallom, nekem sem volt nyugovásom. Szüntelenül magam előtt láttam Lonnyt, és hallottam, hogy kétségbeesetten azt kiáltja: Papa, a boldogságomról van szó! Nehezemre esett a kőszívű apát játszani. Ám ha te azt gondolod, hogy az ékszereid feláldozása megoldást je­lent, akkor boldogan áldásomat adom a fiatalokra.

Az asszony bűbájosán mosolygott.

• Hála istennek, hatalmas kő esett le a szívemről! Azon­nal írok Lutznak. Most már szerencsének mondhatjuk, hogy fel akarta adni az állását doktor Friesennél. Az ügy­véd úr halála miatt a közeljövőben úgyis elbocsátják, és nyil­ván Lonny is elveszíti az állását. Ez meggyorsítja a gyere­kek egybekelését. Minek kínoznánk őket hosszas várako­zással?

- Igaz is, doktor Friesen... Róla majdnem elfeledkez­tem, annyira meglepett, amit mondtál. Őszintén sajnálom szegényt. Amennyire tudom, nincsenek közvetlen örökö­sei, és csak Türingiában gazdálkodik valahol egy unokatestvére. Alighanem az övé lesz minden. A doktor jegyességét még nem hirdették ki, végrendeletet meg miért írt volna ilyen fiatalon?

• A távoli rokon a szerencse fia, mert zsíros örökséghez jut. Mi mindenesetre boldogok lehetünk, hogy Lutz nem szenvedett balesetet a doktorral együtt.

• Az is lehet persze, hogy nem következett volna be a szerencsétlenség, ha ő vezette volna a kocsit. Ami történt, megtörtént. Nekem viszont most már mindenképpen indulnom kell.

Hermine asszony a szokásosnál sokkal kedvesebben in­dította útnak a férjét. Miután az őrnagy távozott, a felesé­ge bezárkózott a hálószobába, és köntöse zsebéből előhúz­ta az újságot. Gyorsan kisimította, és ismét megkereste a közleményt, amelyben Lutz Hennersberg neve vastagon szedett betűkkel szerepelt. Többször is átfutotta a sorokat, majd mélyet sóhajtott. Micsoda szerencse! Remélhetőleg az újság egyelőre nem kerül Lutz Hennersberg kezébe. A Friesen-villában ma valószínűleg senkinek sem jut ideje ar­ra, hogy nyugodtan olvasgasson. Nyilván teljes lesz a fel­fordulás, és ez így van jól. Fontos, hogy Lutz ne értesüljön a hirdetésről, amíg ő mindent el nem rendez.

Az a veszély nem fenyeget, hogy valaki más felhívná a közleményre a figyelmét, elvégre senki nem sejti róla, hogy báró. „Időt kell nyernem - gondolta az őrnagyné. - Kedvezőbb fényben fogom feltüntetni magam, eljátszom a nagyvonalút, hogy aztán bízvást számíthassak Hennersberg jólelkűségére. Mielőbb meg kell lennie az eljegyzésük­nek, sőt talán az esküvőjüknek is. Ki tudja, a hirdetés elolvasása után eszébe jutna-e egyáltalán, hogy elvegye egy el­szegényedett őrnagy lányát?”

Hermine asszony azt hitte, hogy mindenki úgy gondol­kodik, ahogyan ő.

Jaj, csak nehogy Hennersberg kezébe kerüljön a lap! Igaz, kicsi az esélye, hogy rendszeresen böngészné a hir­detéseket. Az ő szeme is egészen véletlenül akadt meg Lutz nevén.

Lonny és az apja sem olvashatja el a mai újságot. Ebből persze lesz egy kis veszekedés, mert az őrnagy minden este átnézi a reggeli lapot, de ennyit megér az ügy. Hasz­not kell húznia a felfedezéséből, a többiek csak utána tud­hatják meg a nagy hírt.

Az őrnagyné összehajtotta az újságot, és gondosan elrej­tette a fehérneműs szekrényében, amelyhez egyedül neki volt kulcsa.

Amikor ezzel megvolt, átment a nappaliba, és levelet írt Lutznak. Diplomáciai mestermű lett az eredmény. Saját maga vitte el a postára, amikor a mindennapos bevásárlásra indult. Elégedetten tért haza. Ennél többet nem tehetett most annak érdekében, hogy behízelegje magát a leendő vejénél. Továbbra is kézben fogja tartani a szálakat, gondolta eltökélten, hogy minden az elképzelése szerint történjék.

XII.

Az irodában teljes volt a káosz, amikor Lonny beért. Az em­berek sokkal izgatottabbak voltak, mint legutóbb, a lottó­nyeremény hírére. Mindenki összevissza rohangált. Az irodafőnök, egy sápadt, ideges férfi képtelen volt rendet te­remteni. Piros foltok égtek az arcán, és hol feljebb, hol meg lejjebb tolta az orrán a szemüvegét. Amint meglátta a belépő lányt, azonnal elébe sietett.

• Strassmann kisasszony, azt sem tudom, hol áll a fejem.

Mi lesz a ma délelőtti tárgyalással? Hol vannak az iratok? Sehol sem találom őket.

Lonny egy másodpercig elgondolkodott.

• Nyugalom, irodafőnök úr! Az idegeskedés nem segít. Mindjárt hozom az iratokat, de előbb fel kell hívnom dok­tor Tannert. Maga csitítsa le az embereket, a többit pedig bízza rám!

A lány azonnal kapcsolatba lépett doktor Friesen barát­jával, aki a távollétében már többször helyettesítette. Sze­rencséje volt, és azonnal sikerült elérnie.

- Friesen doktor titkárnője vagyok, doktor úr. Értesült már arról, hogy a főnökömet autóbaleset érte?

• Micsoda? Balesetet szenvedett? Nem, nem tudtam ró­la. Remélem, nem sérült meg.

• Sajnálom, de nem nyugtathatom meg, doktor úr. Vala­mennyien mélyen le vagyunk sújtva. Doktor Friesen ugyan­is elhunyt - felelte Lonny elcsukló hangon.

A vonal másik végéről rémült kiáltást hallott.

• Jól értettem? Igaz ez, Strassmann kisasszony? - kér­dezte aztán doktor Tanncr.

• Sajnos, igen. Az irodában teljes a zűrzavar. Délelőtt tízkor rendkívül fontos tárgyalása lett volna Friesen doktor­nak. Az iratokat már előkészítettem. Helyettesítené néhai főnökünket, ha beavatom az ügybe?

- Szentséges ég! Porig sújtott a hír. Mikor történt a szerencsétlenség?

Lonny elmondta, amit tudott. "i

• Természetesen megteszem, ami módomban áll - mond­ta doktor Tanner határozottan. - Előbb viszont mindenképpen beszélnem kell magával, de nem szabadulhatok el az irodámból.

• Akkor én megyek el önhöz, doktor úr, és elviszem a tárgyalási anyagot.

• Jól van, Strassmann kisasszony. Több tárgyalást is kitűztek mára?

• Egyelőre ez a legfontosabb. Minden más ráér. Azonnal indulok, doktor úr.

- A viszontlátásra!

A lány fellélegzett. Óriási szerencse, hogy elérte doktor Tannert. Tájékoztatta az irodafőnököt, Zörnert pedig leküldte, hogy szerezzen neki kocsit, amíg ő összekészíti az iratokat.

• Viselkedjenek okosan, kérem - fordult közben a még mindig izgatottan ácsorgó alkalmazottakhoz. - Végezzék a munkájukat! Teljesítenünk kell a kötelességünket.

• Előbb tudni akarjuk, mi lesz velünk - jegyezte meg az egyik gépírólányka.

• Feleségem, gyermekeim vannak - sopánkodott az irodafőnök. - Végem, ha elveszítem az állásomat. Hol találnék még egy ilyen helyet?

Lonny végigsimított a homlokán.

• Egyelőre semmi okunk a csüggedésre. Egy ideig még akkor is megkapjuk a fizetésünket, ha doktor Friesen halá­la miatt nem működik tovább az iroda. Utána pedig, isten­nek hála, végszükségben mindannyiunkat kihúz a bajból a lottón nyert összeg. Az sem elképzelhetetlen, hogy doktor Tanner átveszi a céget, és cikkor az alkalmazottak közül is bizonnyal többeket megtart. Magát egészen biztosan, iro­dafőnök úr. Maga nélkül senki nem lenne képes továbbvin­ni az ügyeket.

Az irodafőnök komor képet vágott, e percben szembe kellett néznie azzal, hogy alkalmatlan a feladatára.

• Strassmann kisasszony minden téren sokkal többet tud, mint én. Magát átveszik, de engem soha.

• Emiatt ne aggódjék! Én semmiképpen sem maradok a cégnél. Mondom, nincs okuk a csüggedésre. Most az a fő, hogy megőrizzük a nyugalmunkat, és mindenki tegye a dolgát.

Az irodafőnök fellélegzett. Ha Strassmann kisasszony nem marad, akkor neki is lehetnek reményei.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Zörner jelent meg a küszöbön, mellette pedig... Lutz Hennersberg.

Lonny a feje búbjáig elpirult, és riadtan fürkészte a fia­talember arcát. Megkapta-e a levelét? Lutz azonban fesz­telenül kereste a tekintetéi, aztán odalépett hozzá, és komo­lyan a szemébe nézett.

• Hasznossá tehetem magam valamiképpen, Strassmann kisasszony? -kérdezte. - Zörner azt mondja, autóra van szüksége.

Lonny egy pillanatra megfeledkezett a hivatalos ügyek­ről.

• Mi a helyzet doktor Friesen villájában, Hennersberg úr? - kérdezte.

• Lassan helyreáll a nyugalom, Strassmann kisasszony. Kora reggel óta úton vagyok, hogy összeszedjem az embe­reket.

• A lakására szállították az elhunytat?

• Igen, de csak két órával ezelőtt. A mentőállomásról hozta el egy kocsi. Reggel ötkor értesültünk a szerencsét­lenségről, és azóta meg nem álltam. Odakint most már nincs rám szükség, ezért jelentkezem itt munkára.

- Azonnal elvihet doktor Tannerhoz. El kell juttatnom hozzá néhány ügyiratot. Kérem, várjon egy pillanatig. Mindjárt elkészülök.

A lány besietett az irodájába, és pár perc múlva Lutzcal együtt elhagyta a házat.

- Nagyon megrémültél, Lonnym? - kérdezte a férfi már az utcán.

• Ó. Lutz, erősen megrázott, hogy doktor Friesen ilyen véget ért. De beszéljünk előbb a mi dolgunkról... Meg­kaptad a levelemet?

• Igen, de annyi időm sem volt. hogy elolvassam.

A lány megkönnyebbülten fellélegzett.

• Istennek hála!

A férfi aggodalmas pillantást vetett rá.

• Valami rosszat kellett közölnöd? Megkínoztak még az este, szegény szerelmem? .

Lonny tekintete nyugtalanságról árulkodott.

• Nem túlságosan, én mégis nagyon elcsüggedtem, és abban a hangulatban írtam neked. Ne olvasd el a levelemet! Kérlek, add vissza.

Lutz kedves, meleg mosollyal megfogta a lány kezét.

• Nem csoda, hogy az elmúlt napok reményteli várako­zása után lesújtottak a történtek. Magam sem éreztem másként. De miért ne olvassam el a leveledet? Csüggedtnek is szeretnélek megismerni. A vidám és bátor Lonnyt már is­merem.

A lány nagyot sóhajtott.

- Rendben van, Lutz, olvasd el! Igazad van, az a he­lyes, ha semmiféle titkunk nincs egymás előtt. De ígérd meg, hogy nem haragszol meg eám, és nem szidsz meg!

• Ezt megígérhetem. Biztosan semmi olyat nem írtál, ami miatt neheztelnem kellene.

A férfi gyorsan magához húzta és megcsókolta a lányt. Lonny riadtan körbepillantott.

• Jézusom, még meglátnak!

• Nem bírtam ki, hogy ne tegyem meg. A szívem paran­csolta. Gyere, menjünk!

• Hallottál valamit doktor Friesen menyasszonyáról? - kérdezte a lány a kocsi felé menet.

- Állítólag magánkívül van, de azt hiszik, hogy első­sorban a bátyja miatt viselték meg a történtek, mert az el­jegyzésükről még senki nem tud. A fivére ugyancsak súlyo­san megsérült. Sürgönyöztek a szüleiknek, hogy haladéktalanul utazzanak haza Karlsbadból. Ma érkeznek vissza.

A lány a kocsiban Lutz mellé ült, és elmesélte a mosto­haanyja bámulatos színe változását. A férfi izgatottan hall­gatta, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Hála istennek, Lonny! Elképzelni sem tudtam, hogy nélküled éljek. Nagyon sok minden jár most a fejemben. Felmondanom már nem kell doktor Friesennél, és az örö­kösei bizonyára kifizetik néhány havi bérünket. - Lutz gyengéd pillantást vetett szerelmesére. - Az este remény­telenül elveszettnek látszott a boldogságunk, de lám, még­is jóra fordul minden. Csak a mostohaanyád meg ne gondolja magát!

• Attól ne tarts, majd a szaván fogom. Annyira megle­pett, amikor előadta a megváltozott véleményét, hogy alig-alig akartam hinni neki. Tegnap megint előhozakodott az­zal, hogy doktor Friesent kellene megszereznem magam­nak, és én beszámoltam neki a titkos eljegyzésről. Aligha­nem ez is hatással volt rá.

Közben megérkeztek az épülethez, amelyben doktor Tanner irodát tartott fenn.

• Megvársz, Lutz?

A férfi boldogan emelte rá a tekintetét.

• Nem tudom, mi vehetne rá arra, hogy nélküled menjek el innen.

Lonny magához vette az irattartót.

• De ez eltart ám egy kis ideig, Lutz.

• Nem baj. Itt van a leveled, és most végre elolvashatom.

A lány csüggedten nézett rá, és nehéz szívvel felsóhaj­tott.

• Jaj, az a buta levél! Gondolj arra, hogy azóta minden megváltozott, és én ismét bátor vagyok.

A fiatalember bólintott, és miután Lonny eltűnt a házban, felnyitotta és olvasni kezdte a levelet. Kissé elsápadt, egy ideig maga elé meredt, és arra gondolt, miként hatottak volna rá ezek a sorok, ha a lány nem készítette volna fel, és nem tudná, hogy ez az elkeseredett, bátortalan hangulat már tovaszállt. Többször elolvasta a levelet, és mélyen megrendült. Milyen nehéz lehetett Lonny, szíve, és mennyire megkínozhatták, ha azt gondolta róla, hogy visszaretten a gondoktól.

A lány jó óra múlva tért vissza, és szorongva kereste Lutz tekintetét.

• Elolvastad a levelemet?

- Igen - mondta komolyan a férfi de hamar el fogom felejteni, ami benne áll. El akarom feledni, hogy az én Lonnym búcsúlevelet írt nekem. Egyvalamit azért mondj meg, kérlek. Ha összeházasodunk, visszarettensz-e a gondok­tól, amelyek valószínűleg elkerülhetetlenek lesznek, leg­alábbis az első időben, amíg megvetem a lábam?

A lány szemrehányóan nézett rá.

- Erről szó sem volt a levelemben. Magamat nem féltem, csak téged. Túl sok teher nehezedik rád.

Lutz magához húzta és megölelte.

• Örülök, hogy nem olvashattam el a leveledet már reg­gel, mielőtt találkoztunk volna. Mostantól pedig ne is gon­doljunk rá többé! Komolyan azt hitted, hogy elengedlek majd?

Lonny sápadt arcát gyenge pír lepte el.

• Nem, Lutz, abban reménykedtem, hogy nem engedsz el. Mégis kötelességemnek éreztem, hogy mindezt elmond­jam neked. Tudnod kellett, mit vállalsz, ha várni akarsz rám. De most már minden sokkal könnyebb. A mostohaanyám feláldozza az ékszereit, és így legalább az első évek könnyebbek lesznek számunkra.

A férfi gyengéden megszorította a kezét.

• Semmitől sem félek, ha le mellettem vagy - mondta felindultan.

Aztán beindította a motort, és Lonny útközben elme­sélte, hogy Tanner doktor elvállalta a mai tárgyalást, és a többi függőben lévő ügyet is képviseli, amennyiben az ügyfelek nem óhajtják másként.

- Délután átjön hozzánk, hogy mindent megbeszéljen az irodafőnökkel és velem. Az sincs ellenére, hogy megvegye doktor Friesen cégét. A doktor úr egyetlen örököse gazdálkodó, és bizonnyal boldog lesz, ha pénzhez jut az irodából.

Lutz megértően bólintott.

• Mindenkinek így lesz a. legjobb. Tudod, mi jutott az eszembe?

-Nos?

• Ha lehet, megvásárolnám doktor Friesen két autóját. Remek állapotban vannak, és talán kedvező áron hozzájuk juthatok, amennyiben az örökös el kívánja adni őket.

Lonny egy kis ideig elgondolkodott.

- Mindenképpen meg kell próbálnod, mert nagyon szép kocsik - mondta aztán. - De nem szalasztod el így a lehetőséget, hogy megvedd azt a másik két autót, amit már kinéztél magadnak?

• Attól nem kell tartani. Manapság nincs nagy kereslet kocsikra.

• Amennyiben szükséged lenne még pénzre, szívesen adok a nyereményemből. A szüleimről immár nem kell gondoskodnom, mert a mama eladja az ékszereit, a hozományomra meg a fele is elég.

• Arról aztán szó nem lehet! Amit nem költesz el, azt tedd el magadnak! Ha bejön a számításom, hamarosan kárpótolhatom az édesapádat, aki végül is elesik attól az összegtől, amit eddig hazaadtál.

A lány megsimogatta Lutz karját.

• Ezt a terhet is magadra akarod venni?

• Mást vártál tőlem, Lonny?

• Nem, és épp ezért aggódom miattad. Tudom, hogy önzetlen és nagyvonalú ember vagy. Ha beszélsz apával, mondd el neki is, amit az imént nekem mondtál! Örülni fog, és nyugodtabb lesz a szíve.

• Istenem, bárcsak már az enyém lennél!

Kiöntötték egymásnak a szívüket, és Lutz jókora kerü­lővel ment vissza az irodához, hogy minél több időt tölthes­senek együtt.

A következő nap is izgalmak közepette és sok-sok mun­kával lelt. Doktor Tanner átjött néhány órára doktor Friesen elárvult irodájába, hogy megismerje a folyamatban lévő ügyeket. Lutz is megjelent, és beszámolt az elhunyt villá­jában történtekről. Végrendelet nem maradt a megboldogult Után. Örököse a feleségével együtt megérkezett, és máris át­vette az irányítást.

• Holnap igényt tartanak a szolgálataimra, és valószínű­leg reggeltől estig fuvaroznom kell majd őket - mondta Lutz egyik nap Lonnynak. - Nem tudom, mikor találkozhatunk legközelebb, de mindenképpen hírt adok magamról.

A lány este fáradtan ért haza, de még leült kicsit be­szélgetni a szüleivel. Beszámolt a doktor úr halála után történtekről, ám a mostoháját egészen más érdekelte. Azt akarta tudni, elmondta-e a lány Lutznak, hogy a búcsúle­vele immár érvényét vesztette.

Lonny megnyugtatta, és azt is elmesélte, hogy Hermine asszony megváltozott véleményéről szintén tájékoztatta az ifjú Hennersberget.

• Még délelőtt írtam neki - felelte a mostohája és a pa­pát is meggyőztem, hogy adja rátok az áldását.

A lány az édesapjára pillantott, aki mosolyogva bólintott. Lonny a tőle telhető legszívélyesebben megköszönte a mostohája fáradozásait, bár továbbra sem értette, mitől változott meg ilyen hirtelen. Ezen azonban hiába törte volna a fejét, ezért inkább elmesélte, hogy Lutz gondoskodni kíván a szüleiről, amint módjában áll majd. Hermine asszony szemében különös fény gyűlt e szavak hallatán.

• Egy napon biztosan a szaván fogjuk - jegyezte meg.

• Remélem, addigra elég magasra jut ahhoz, hogy a támogatásunk ne jelentsen számára komoly gondot. Tudom, hogy nagyvonalú ember, és soha nem hagyná, hogy nekünk nélkülöznünk kelljen, amikor neki van mit a tejbe aprítania. Örülnék, ha mihamarabb meglátogatna bennünket.

Lonnynak valami azt súgta, hogy a mostohaanyja szavai nem őszinték. Fel nem foghatta, mitől ez a szokatlan hang, miért ez a hirtelen jött egyetértés a hosszú hadakozás után. Nem talált választ ki nem mondott kérdéseire, és végül saját magát hibáztatta, amiért nem képes viszonozni a mostohája kedvességét. Bármennyire is akarta, nem tudta elhinni, hogy önzetlen szeretet és szívjóság vezérli az őrnagynét.

Másnap Lutz éppen reggelizett, amikor a napi postával ő is levelet kapott Hermine Strassmann asszonytól. Gyorsan felnyitotta és elolvasta.

„Kedves von Hennersberg Úr!

A tegnap este történteket el kell felejtenie. Mindannyian idegesek voltunk. Én talán a leginkább, mert aggódtam Lonny sorsa miatt. Annál sokkal jobban szere­tem a gyermeket, mint hogy könnyű szívvel beleegyez­nék egy megalapozatlan kapcsolatba. Egészen nyíltan szólva, mindig arról álmodtam, hogy a mi szép és szeretetre méltó leányunk egyszer nagyszerű partit csinál majd. Abbéli igyekezetemben, hogy a fényes jövőjét biztosítsam, talán túlságosan messzire mentem. Remé­lem, nem veszi rossz néven tőlem, kedves von Henners­berg úr, hogy aggodalmasan szerető és gondoskodó anyának bizonyultam.

Éjszaka azonban súlyos kételyeim támadtak. Lehet, hogy Lonny nem ott és úgy lenne boldog, ahol és aho­gyan én annak gondoltam? Nem tudtam aludni, és állan­dóan magam előtt láttam szegény kislányunk szomorú szemét, sápadt, komor arcát. Végül arra a felismerésre jutottam, hogy az ellenkezésemmel inkább tönkrete­szem, semmint elősegítem Lonny boldogságát. Beláttam, hogy a maguk szerelme őszinte és erős. Hosszas lelki tu­sa után ráébredtem, hogy nem tehetem boldogtalanná a gyermeket.

Sokáig törtem a fejem, amíg megtaláltam a megoldást: feláldozom az ékszereimet. Mi ketten, öregek majd összehúzzuk magunkat. Beérjük a legkevesebbel, és bár­milyen áldozatot boldogan meghozunk, hogy a mielőb­bi egybekelésüket lehetővé tegyük. A férjemet is meg­győztem, és beleegyezését adta a házasságukhoz. Hoz­zám hasonlóan, ereje szerint mindent elkövet majd a gyermeke boldogsága érdekében.

Nos, kedves von Hennersberg úr, ezt akartam közölni Önnel. Kérem, ne nehezteljen rám a tegnapi hevessége­mért. Szeretett fiamként kívánom anyai szívemre ölel­ni. Várjuk mielőbbi látogatását. Legyen olyan jó, és tu­dassa, mikorra számíthatunk Önre, hogy időben előké­szíthessem a békés, szeretetteljes eljegyzést. Sajnálattal értesültem doktor Friesen tragikus haláláról, és megértem, hogy emiatt a közeli napokban aligha kereshet fel bennünket. A levelét azonban nagyon várom.

Máris kedves fiunknak érzem, és örülök, hogy hamaro­san szerető anyja lehetek.

A férjemmel együtt szívélyesen üdvözlöm:

Hermine Strassmann”

Lutzban ugyanazok a kérdések merültek fel, mint Lonnyban. Nem értette, mi indította Hermine asszonyt erre a hir­telen szemléletváltásra és a túláradó kedvességre. A leve­le hangvételét mesterkéltnek érezte. Doktor Friesen halá­la miatt az őrnagynénak mindenképpen le kellett mondania kedvenc tervéről, de érre a túlzott szívélyességre ez sem ma­gyarázat. Ám akármi is áll a háttérben, az a legfontosabb, hogy elhárultak az akadályok az egybekelésük elől. Pa­pírt, tollat vett elő, és pár sorban válaszolt Lonny mostohá­jának.

Azonnal postára adta a levelet, aztán sietnie kellett, hogy időben kiálljon a kocsival a villa elé. Doktor Friesen örö­kösei a közjegyzőhöz készültek a hagyaték ügyében.

Lutz egész nap úton volt, és még este is igénybe vették a szolgálatait. Minden további nélkül kifogást emelhetett volna, elvégre nem állt a távoli rokon szolgálatában, de nem akarta elrontani nála az esélyeit. A fülébe jutott ugyan­is, hogy az örökös nemcsak a két kocsit, de a villát is el kí­vánja adni, mivel változatlanul vidéki birtokán fog élni. A váratlanul ölébe pottyant örökséget az unokatestvér számos gyermeke számára akarta félretenni.

Lutz abban reménykedett, hogy kedvező áron hozzá­juthat a két autóhoz. Az örökösnek aligha lesz rájuk szük­sége, mivel magának is van kocsija. Ezért hát készséggel állt a rendelkezésére, és gyakran folytattak hosszú beszél­getéseket. Az unokafivér hamar észrevette, hogy doktor Friesen sofőrje okos, művelt ember.

Lonnynak is rengeteg tennivalója akadt ezekben a napok­ban. A folyó ügyek minden felelőssége az ő nyakába szakadt. Az irodafőnök reménytelenül tehetetlennek bizo­nyult, és doktor Friesen egyébként is sokkal kevésbé avat­ta be a dolgokba, mint a titkárnőjét.

Doktor Tanner, aki időközben tárgyalásba kezdett az örökössel az iroda átvételéről, örült, hogy maga mellett tudhatta Lonnyt. Szakértelméről és odaadásáról gyorsan megbizonyosodott, és nagyra becsülte a szolgálatait.

XIII.

Doktor Friesent eltemették, az örököse pedig jog szerint át­vette a hagyatékot. Minél hamarabb el akarta intézni a szükséges formaságokat, mert közeledett a tavasz, és sür­gették az időszerű mezőgazdasági munkálatok. A villa és a berendezés értékesítésével doktor Tannert bízta meg. Mindössze néhány bútordarabot kívánt megtartani, és azo­kat már be is csomagoltatta, hogy vasúton majd utána küld­jék.

Lutz könnyen, gyorsan megegyezett az örökössel a ko­csik dolgában. Rendkívül alacsony áron, tízezer márkáért sikerült megkapnia őket, amit azonnal, készpénzben ki is egyenlített. Tudta, hogy a remek állapotban lévő autók va­lójában kétszer annyit érnek, amivel az örökös szintén tisz­tában volt. A fiatal sofőr azonban elnyerte a rokonszenvét, és kárpótolni is kívánta az elveszített állásért. A villa töb­bi alkalmazottja ugyancsak végkielégítést kapott.

Lutz csillogó szemmel számolt be Lonnynak a sikeres vá­sárlásról, s egyúttal azt is elmondta, hogy a vasárnap esté­je végre szabad lesz. Az örökös és a felesége délután eluta­zik. Kiviszi őket az állomásra, és utána már az övé lesz mind a két autó. Ráadásul a garázsban tarthatja őket, amíg el nem adják a villát. A lakásban is bent maradhat addig, és az örökös csupán annyit kért cserébe, hogy álljon a rendel­kezésükre a kocsival, ha a hagyaték ügyében még fel kell jönniük Berlinbe. Lutz örömmel elfogadta a feltételeket. A nehéz gazdásági körülmények miatt nemigen lehetett arra számítani, hogy a villa hamar vevőre talál majd, aminek köszönhetően ő jelentős összeget takarít meg, mivel nem kell fizetnie a garázsbérletért.

Doktor Tanner átvette Friesen doktor cégét, és vele az al­kalmazottak legnagyobb részét, köztük az irodafőnököt és Zörnert, a hivatalsegédet is. Csupán néhány fiatalt bocsá­tott el, ők viszont könnyen találtak maguknak másik állást. Lonnyt a legnagyobb örömmel alkalmazta volna, hiszen re­mek munkatársnak ismerte meg, de a lány bejelentette, hogy a közeli jövőben férjhez megy. Az új főnök így aztán szomorúan ugyan, de lemondott a szolgálatairól. A legne­hezebb időkben Lonny mellette volt, és Tanner doktort ez is örök hálára kötelezte.

Végre elérkezett a vasárnap. Hermine asszony serényen munkálkodott az ünnepi lakoma elkészítésén. Láthatóan felül akarta múlni önmagát, hogy mindent jóvátegyen. Közben újra és újra megkérdezte Lonnytól, hogy végérvényesen el tudta-e feledtetni Lutzcal azt a szerencsétlen búcsúlevelet. Úgy tűnt, titkon attól fél, hogy az ifjú Henners­berg esetleg még visszalép. Ezt az aggódást a lány éppúgy megmagyarázhatatlannak találta, mint a mostohaanyja megváltozott viselkedését.

Aznap este, amikor Hermine asszony félve dugdosta a hozzátartozói elől az újságol, nagy felfordulást okozott a házban, hogy eltűnt a hírlap. Az őrnagy, akinek egyébként is rosszkedve volt, megállás nélkül porolt a hanyagság mi­att. Gorombán leteremtette Metát, de a szolgáló váltig ál­lította, hogy nem ő hányta el a lapot. Hermine asszony vé­gül is sértődötten kijelentette, hogy egy ilyen eseménydús napon teljesen mellékes, megvan-e az újság, vagy nincs.

Lonny éppen akkor lépett be a szobába, amikor a mos­tohaanyja kijelentette, hogy egész nap egy pillantást sem ve­tett a lapba, mert sokkal fontosabb dolgokkal volt tele a fe­je. A lány igencsak meglepődött, mivel jól emlékezett ar­ra, hogy az őrnagyné reggel annyira belemerült az olvasás­ba, hogy egy ideig észre sem vette őt, ám aztán szokatlan igyekezettel gyűrte zsebre az újságot. Idegességének vagy szórakozottságának tulajdonította ezt akkor.

Nem akart szólni, hogy az újság alighanem most is ott van a köntöse zsebében, mert annak csak újabb szóváltás lett volna a következménye. Végül szó nélkül bement a szü­lei hálószobájába, és átkutatta a mostohája, köntösének mindkét zsebét. Az újságot egyikben sem találta meg. Mi­vel az apja időközben már beletörődött a megváltoztathatatlanba, a lány okosabbnak gondolta, ha nem feszegeti tovább a kérdést. Azóta sok minden történt, sok minden megváltozott, és Lonnynak eszébe sem jutott többé az új­ság különös eltűnése.

Hermine asszony vasárnap tehát rendkívüli ügybuzga­lommal készítette az ünnepi vacsorát. Az őrnagy sem akart lemaradni mögötte, és két üveg bort állított egy vödör hi­deg vízbe. Jeget tartani fényűzés lett volna ebben a házban.

Lonny szorgalmasan segített a mostohájának, és köz­ben a kelengye beszerzéséről is szót ejtettek. A legna­gyobb részét a lány saját maga akarta elkészíteni, ha majd Tanner doktor nem tart igényt a szolgálataira. Akkor viszont igyekeznie kell, mert Lutz kijelentette, hogy pünkösdnél to­vább nem szeretne várni az esküvővel.

Az ifjú Hennersberg pontban hét órakor megérkezett. Lonnynak egy csokor vörös rózsát, Hermine asszonynak pe­dig gyönyörű szál orgonákat hozott. A lánykérést nem kel­lett megismételnie, mert az őrnagy szívélyesen megölelte, és kedves fiának nevezte. A felesége odaadó szívélyes­séggel követte a példáját, aztán huncut mosollyal odavezet­te hozzá Lonnyt. Most először csókolhatta meg egymást a jegyespár a szülők beleegyezésével.

Lonny és Lutz határtalanul boldog volt, de a boldogsá­guk eltörpülni látszott az őrnagyné öröme mellett. Hermine asszony nem győzte hangsúlyozni, mekkora boldogság számára, hogy mégiscsak létrejött ez az eljegyzés. Újra meg újra megragadta leendő yeje kezét, és szeretett fiának nevezte, akihez anyai érzések fűzik. Helyet kért magának a szívében Lonny mellett, s legalább tucatszor elmondta, mi mindent megtett az ifjú pár boldogsága érdekében.

Lutz akaratlanul is arra gondolt, hogy a kevesebb sok­kal több lenne.

A jegyespár csak akkor maradhatott magára kis időre, amikor Hermine asszony kiszaladt a konyhába, az őrnagy pedig a bor után nézett. A fiatalok ajka ismét áhítatos csók­ban forrt össze.

• Igazán megható, hogy a mama ennyire örül a boldog­ságotoknak - jegyezte meg az őrnagy mosolyogva, miután visszajött. - Őszintén megmondom, eddig nem tudtam, hogy ilyen nagyon szeret téged, Lonny. És most már Lutzot is a szívébe zárta.

A lány az apja felé fordult, de most sem engedte el á vő­legénye kezét.

• Én sem tudtam, papa, és most hálátlannak érzem ma­gam, mert időnként mérges voltam rá.

Lutz, akárcsak Lonny, nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy az őrnagyné túlzásba viszi az ajnározásukat. Meglehet, beletörődött a gazdag kérő elvesztésébe, egyik percről a másikra azonban aligha szerethette meg őt, a majdnem nincstelen utódot.

A fiatalember ezeket a gondolatait később, amikor megint kettesben maradtak, megosztotta a menyasszonyával.

• Tökéletesen megértelek - felelte a lány. - Magam is tar­tok attól, hogy a mama látványos lelkesedése egy nap majd az ellenkezőjébe csap át. De ne törődjünk ezzel, mert meg­kaptuk a papa áldását, és semmi más nem számít.

• Te pedig, ugye, soha többé nem leszel kishitű és csüggeteg?

Lonny a vőlegénye karjába simult, és boldogan összemo­solyogtak.

• Lakást szereznünk sem lesz éppen gyerekjáték - je­gyezte meg a lány kis idő múlva.

A fiatalember pajkos önteltséggel nézett rá.

• Legrosszabb esetben valakit kíméletlenül kiteszek az utcára, hogy neked otthont teremthessek. Emiatt egyéb­ként ne aggódj, elvégre nem feltétlenül kell a város szívé­ben laknunk. Már holnap elmegyek a rendőrségre, és elintézem a taxivállalkozásom bejegyzését. A második kocsi­ra is akadt jelentkező. Rendes ember, és örül, hogy sikerül munkához jutnia. Meglátod, Lonny, az utasok versengeni fognak a gyönyörű kocsijaimért, és nemsokára vékával mérjük az aranyat!

A lány nevetve nézett a férfi vidáman csillogó szemébe.

• A végén már azt sem fogod tudni, mit kezdj a temér­dek pénzzel!

• Ugyan, ez nem gond! Lesz egy szép feleségem, akire gyémántokat és gyöngyöket aggathatok.

Hamarosan megint együtt ültek a szülőkkel, és minden fontos dolgot, elintéznivalót megbeszéltek. Lonnynak ismét feltűnt, hogy a mostohaanyja a legsúlyosabb kérdésekről is teljes lelki nyugalommal beszél.

• Aggodalomra semmi ok, meglátjátok, minden jóra fordul - jelentette ki újra meg újra.

Az őrnagy el volt ragadtatva a feleségétől.

• Gyerekek, kívánhattok magatoknak ennél jobb anyát? Bámulatra méltó a bátorságod és a bizakodásod, Hermine. Mindnyájunkat megszégyenítesz - mondta, és megcsókol­ta az asszony kezét.

Az őrnagyné elpirult.

• Mindent jóvá akarok tenni, Botho - válaszolta moso­lyogva. - Amióta feladtam az ellenállásomat, szentül hi­szem, hogy Lutz gyorsan felküzdi magát. Már nem aggó­dom, mert tudom, hogy szebb jövő vár valamennyiünkre.

Lutz ugyancsak megcsókolta leendő anyósa kezét.

• Köszönöm, mama, hogy ennyire bízik bennem.

• Cserébe sürgősen el kell hagynod a tartózkodó magá­zást, különben megsértődöm. Elvégre a papát is tegezed.

Lutz kissé elfogódottan meghajolt az asszony előtt. Az őrnagyot könnyen és természetesen tudta tegezni, a felesé­gével szemben azonban még mindig fenntartással viselte­tett. A felszólítása után azonban nem térhetett ki a bizalmas megszólítás elől.

• Bocsáss meg, mama, de nem volt hozzá bátorságom. Köszönöm a kedves engedélyt - válaszolta kissé bizonyta­lanul.

Lonny az, asztal alatt titkon megszorította a kezét.

Sokáig üldögéltek még együtt, mert bőven volt mit meg­beszélniük. A két fiatal egyébként is addig késleltette az el­válást, amíg csak lehetett. Amikor aztán az őrnagy szem­mel láthatóan elfáradt, Lutz elköszönt és hazaindult.

XIV.

Hetek múltak el doktor Friesen váratlan halála óta. Szép vil­lája üresen, lehúzott redőnyökkel árválkodott. A kertkapu­ra táblát akasztottak; „Ez a ház a teljes berendezéssel együtt eladó. Érdeklődni a portásnál lehet.”

Lonny mostanában szinte mindig otthon ült, és a mos­tohaanyja segítségével szorgalmasan varrta a kelengyéjét.

Időközben teljes pompájában beköszöntött a tavasz, amelyet a jegyespár még a valóságosnál is szebbnek látott. Lutz és Lonny mindennap találkozott. A fiatalember ma­radéktalanul elégedett lehetett a vállalkozása bevételeivel. Valóban úgy tűnt, hogy a berliniek az ő autóival utaznak a legszívesebben.

Az ifjú párnak a legtöbb fejtörést a leendő közös ottho­nuk okozta. A kilátások rosszabbaknak bizonyultak, mint gondolták. Nagy lakás még csak akadt volna, de kicsit, egyszerűt, amit az ő pénztárcájuk megengedett, nemigen kináltak.

Hermine asszony egyik este, vacsora után, amikor mind a négyen együtt ültek megint, egész halom újságot rakott az asztalra.

• Most pedig - mondta -, addig fel nem kelünk innen, amíg nem találtunk valamit a hirdetések között. Meta mindenféle lapot összegyűjtött a házban, úgyhogy nemcsak abban keresgélhetünk, amelyik nekünk jár.

• Ezek már régi újságok, mama. Nem hiszem, hogy bármit is kezdhetünk velük - jegyezte meg Lutz.

Az asszony idegesen megrándította a vállát.

• Mindent meg kell próbálnunk, különben soha nem lesz lakásotok. Csak öt hét van hátra az esküvőtökig, és még mindig nem tudjuk, hol éltek majd utána.

Lutz és Lonny lopva összenézett. Már megbeszélték, hogy meghúzzák magukat a garázs fölötti lakásban, amíg nem találnak jobb megoldást. Hermine asszony, aki feltűnően sápadt volt, azonnal hozzálátott az egyik újság széthajtogatásának. A többiek engedelmesen követték a példáját, bár nem reméltek eredményt a kutatástól.

Lutz közben elmesélte, hogy másnap hajnali ötre kell mennie egy utasért, akit Lipcsébe szállít, és csak estére várható vissza!

Szorgalmasan forgatták az újságokat, egyiket a másik után, de fáradozásukat nem koronázta siker. Végül Lonny kezébe akadt egy lap, amelyen a rengeteg éles hajtásvonal arról tanúskodott, hogy valamikor gondosan összehajtogatták. A lány azonban most nem törődött ezzel, és az sem tűnt fel neki, hogy a mostohaanyja különös, nyugtalan pillantá­sokat vet rá. Megnézte, mikori az újság, és megállapította, hogy aznap jelent meg, amikor őt doktor Friesen haláláról értesítették. A hirdetési oldalra hajtott, és a következő pil­lanatban meglepett kiáltást hallatott.

• Lutz, az istenért, Lutz!

A vőlegénye döbbenten nézett rá.

• Mi van veled, Lonny?

A lány egy feltűnően elhelyezett közleményre bökött az ujjával.

- Olvasd el! Olvasd el, mi áll itt! - hebegte értetlenül. Lutz közelebb hajolt, és egyszer csak a saját, öles betűk­kel szedett nevét pillantotta meg a lapban. Sietve elolvasta az egész hirdetést.

„Milliomos örökös kerestetik!

Ezúton kérjük Lutz von Hennersberg bárót, a háborúban elesett báró Georg von Hennersberg ezredes és felesé­ge, Brambach bárónő fiát, hogy a címét lehetőleg pos­tafordultával közölje Harry Fleed ügyvéddel. (San Fran­cisco, Kalifornia, Golden Gate Street 24.) Nevezettet nagybátyja, az 1930. január 24-én elhalálozott báró Henner von Hennersberg - hozzávetőlegesen másfél millió dollárt kitevő vagyonának a kizárólagos örökösévé tette meg.”

Lutz sokáig meredt a közleményre, mint akit megbabo­náztak. Aztán végre felfogta az értelmét, és újból megnéz­te a dátumot. Azonnal belehasított a felismerés, hogy az őr­nagy a lap megjelenése előtti este tagadta meg tőle a bele­egyezését, miután Hermine asszony olyan elutasítóan bánt vele. Felpillantott, és éles, kutató szemmel nézett az őrnagynéra. Látta, hogy az asszony remeg a visszafojtott izgalomtól, és hol kivörösödik, hol meg elsápad, holott még nem tudhatja, mi áll a közleményben.

Lonny fejében ugyancsak világosság gyűlt. Neki is feltűnt a mostohaanyja izgatottsága, és a sok hajtásból, gyűrődésből egyszeriben rájött, hogy ez az a lap, amelyet Hermine asszony azon a reggelen elmélyülten olvasott, majd pedig gondosan összehajtogatva a köntöse zsebébe rejtett. Hirtelen minden megvilágosodott előtte. Most már értette, mitől változott meg nagy hirtelen a mostohája véleménye. Rájött, miért tűnt el akkor az újság, hogy most, félreérthetetlen szándékkal megint előkerüljön.

Az őrnagyné nyilván elérkezettnek látta az időt arra, hogy valamelyikük megpillantsa a közleményt. Ha egyikük sem vette volna észre, bizonyára ő maga tett volna úgy, mintha csak most fedezné fel, úgymond véletlenül.

Lonnv a vőlegényére nézett, és látta rajta, hogy ő is megértett mindent, de a szeméből mást is kiolvasott. Érezte, hogy Lutz e pillanatban nemcsak a mostohájában, hanem benne is kételkedik.

A teljesen összezavarodott fiatalember valóban félreér­tette a lány piruló szégyenkezését. Heves mozdulattal összehajtotta az újságot, holtsápadt lett, és a tekintete ismét az őrnagyné szemébe fúródott. Aztán megint Lonny felé fordult, és őrült fájdalom hasított a szívébe. Az egyelőre el sem jutott a tudatáig, hogy hatalmas vagyon örököse lett.

• Szóval ezért! - kiáltotta rekedten. - Ezért lettem egy­szeriben kegyelt ebben a házban, és ezért akartad visszakap­ni. a búcsúleveledet, mielőtt elolvastam volna. Most már mindent értek.

Iszonyú volt a felismerés, mégsem gondolhatott másra. Látta Lonny leírhatatlan zavarát, a szégyent az arcán, és lát­ta a mostohája rémületét. Úgy tűnt, hogy csak az őrnagy nem tud semmiről. Az idős úr elképedve meredt a többi­ekre.

Mindez másodpercek alatt játszódott le. Lutz egyetlen szót sem szólt többé. Nem adott és nem várt magyarázatot. Felállt, ki viharzott a szobából, az előszobafogasról lekapta a sapkáját, és elhagyta a lakást.

Órákig kóborolt a városban, és később maga sem tudta volna megmondani, merre járt. Nem a mesés örökség híre izgatta fel, ó nem, ő most csak undort, mélységes megve­tést érzett az őrnagyné iránt, és kínzó kétely, homályos félelem mardosta a lelkét. Lehet, hogy Lonny is tudott erről a komédiáról? '

Rohant, rohant és várta, hogy kitisztuljon végre, a feje. Egyszer csak megállt, és a homlokára csapott. Nem, Lonny nem tudhatott semmiről. Ő soha nem játszana el ilyen ha­zug szerepet. Hogy is gondolhatott ilyen képtelenséget? A legkeményebb szavakkal rótta meg magát a bizalmatlanságáért, és hirtelen elhatározással visszaindult az őrnagyékhoz.

Mire a ház elé ért, már nagyon későre járt, és csak Lonny szobájában égett a villany. Lutz felnézett az ablakára, és heves vágyakozás égett a szemében.

• Lonny, édes Lonny, idelent van a te dőre Lutzod, aki elmondhatatlanul szégyelli magát, mert meggyanúsított téged, és még csak a bocsánatodat sem kérheti - suttogta.

Hosszú ideig állt ott abban a reményben, hogy a lány ne­tán kinéz az ablakon, és meglátja őt. Nyomasztotta, hogy hajnalban Lipcsébe kell mennie, és csak holnapután láthatja viszont Lonnyt. Nem, addig semmiképpen sem hagyhat­ja bizonytalanságban. Azonnal ír neki, hogy már a másna­pi postával megkapja a levelét. Elindult haza, és most először gondolt a hatalmas örökségre.

„Milliomos örökös kerestetik!” - állt nagybetűkkel a közleményben. Lutz végre felszabadultan elmosolyodott. Gazdag lesz, nagyon gazdag, és szép, napsugaras életet biztosíthat Lonnynak. Szegényke nem is örült az örökség­nek, annyira megrémült. Elment az esze, amikor azt gon­dolta arról a csodás teremtésről, hogy egyetlen pillanatig is számítás vezérelte?

Annyira szégyellte magát, hogy legszívesebben azonnal visszafordult volna, hogy mégiscsak beszéljen Lonnyval, és a bocsánatáért esedezzen. Mihamarabb ki kell engesz­telnie. Mi lesz azonban, ha Lonny az ő bizalmatlansága lát­tán kétségbe vonja őszinte szerelmét?

Miután hazaért, azonnal leült, hogy néhány sort írjon a lánynak.

„Drága Lonnym!

Gondolj rólam bármit, csak ne neheztelj rám! Nézd el ne­kem, kérlek, tébolyult kirohanásomat. Egyedül pilla­natnyi elmezavarral mentegethetem magam. Boldogta­lanná tesz, hogy hajnalban Lipcsébe kell utaznom, de már elvállaltam a munkát, és köt az adott szavam. Nem le­lek nyugalmat, amíg nem láthatlak megint. Gondolj rám szeretettel, és bocsáss meg nekem! Holnapután este, amint megérkeztem, azonnal hozzád sietek.

Szerető csókjait küldi:

Lutzod”

Ennél többet nem akart, nem tudott írni. Lonny ebből is lát­hatja majd, hogy időközben visszanyerte józan ítélőképes­ségét, és ettől talán ő is megnyugszik.

Felhúzta az órát, beállította az ébresztőt, aztán fáradtan az ágyra vetette magát. Utolsó, epekedő gondolata az imá­dott kedveshez szállt, mielőtt végre elnyomta az álom.

Az őrnagy értetlenül nézett a kiviharzó vendég után. Elkép­zelni nem tudta, mi történhetett.

• Az istenért, mi folyik itt? Miért rohant el Lutz, és mit jelentettek a rejtélyes kijelentései? - kérdezte bosszúsan.

Lonny hirtelen feleszmélt a kábulatából, és a mostoha­anyjára nézett.

• Fogalmam sincs. Semmit sem értek - hebegte az őrnagyné zavartan.

A lány felugrott, és kisimította a haját a homlokából.

• Igenis érted. Mindnyájunknál jobban érted - mondta színtelen hangon. - Hála istennek, apát nem avattad be a fi­nom kis tervedbe, hogy mindenáron gazdag vőt szerezz magadnak! Ráismertem arra az újságra, amit akkor reggel oly odaadóan tanulmányoztál, hogy meg sem hallottad a lépteimet. Láttam, amint összehajtogattad, és a köntösöd zsebébe rejtetted. Ó, értek én mindent! Tudom már, mitől változott meg nagy hirtelen a véleményed, és miért lett Lutz egyszeriben kívánatos kérő a szemedben. Mintha mit sem sejtenél, idehozod a régóta rejtegetett újságot, hogy va­lamelyikünk felfedezze benne az amerikai ügyvéd közleményét. Csak ránéztem a sápadt, izgatott arcodra, és már­is világosság gyűlt a fejemben. Lutz ugyanúgy tisztában van ezzel, mint én. Tudja, hogy kutyakomédiát játszottál el nekünk. Ezt te is megérthetted abból, amit mondott. A leg­rosszabb azonban az, hogy most azt hiszi, szövetkeztem ve­led. Kételkedik bennem...

Elhallgatottamért a fájdalom és a bánat összeszorította a torkát. Kétségbeesetten kirohant a nappaliból, és bezár­kózott a szobácskájába. Megsemmisülten lerogyott egy fotelba, és elkeseredetten maga elé meredt.

Amint az ajtó becsapódott Lonny mögött, az őrnagy fel­emelkedett, és szigorú pillantást vétett a feleségére.

• Magyarázatot kérek, Hermine!

Az asszony dacosan hátravetette a fejét.

• Én csak jót akartam. Azon a reggelen a nappaliban ültem, és a sok gond miatt emésztettem magam. Egyszer csak egy közleményre figyeltem fel az újságban. Lutzot ke­resték benne, mert a nagybátyja, Henner von Hennersberg ráhagyta a vagyonát. Természetesen felizgatott a hír, és azonnal arra gondoltam, meg kell akadályoznom, hogy bármelyiktek meglássa ezt a hirdetést. Előző este elutasítottuk Lutzot, és el akartam kerülni azt a látszatot, hogy az örökség miatt tértünk jobb belátásra. Veszélyben láttam Lonny boldogságát. Könnyen megtörténhetett volna, hogy Lutz elutazik Kaliforniába, és soha többé nem jön vissza. Ezért hát hamarabb el kellett jegyeznie Lonnyt, semmint értesült volna az örökségről. Mindent szépen elrendeztem, és csak az adandó alkalomra vártam, hogy Lutz kezére játsszam az újságot. Nem számítottam arra, hogy mindjárt átlátja a helyzetet. Csakis a jó szándék vezetett. Lonny mostmár Lutz von Hennersberg menyasszonya, és én persze soha nem fogom elismerni, hogy nem ma láttam először az újsághirdetést. Bizonyítani nem tudja, és majd alaposan leteremtem a viharos távozásáért. Meglátod, mind a ketten hamar észre térnek. Érthető, hogy a fiatalúr felizgatta ma­gát, elvégre nem mindennap lesz milliomos egy ágrólszakadt senkiből. Ez minden. A lányunk csak hálás lehet ne­kem. A felháborodott megjegyzéseit nyugodtan megtarthat­ta volna magának. Nem ezt érdemeltem, amikor csak a ja­vát akartam.

Az őrnagy elképedve hallgatta a feleségét.

• Mindezt először velem kellett volna megbeszélned - mondta gondterhelten.

Az asszony harsányan felnevetett.

• Te azt mondtad volna, hogy adjam oda Lutznak az újságot. Ismerem a becsületről és a tisztességről alkotott, csaknem beteges felfogásodat. Attól viszont akár éhen is halhatnánk. Lonny reggelre megnyugszik, én pedig meg­értetem Lutzcal, hogy a lányunk semmiről nem tudott. Nem eszik olyan forrón a kását, ahogyan főzik. Termé­szetesen jobb lett volna, ha Lutz semmit nem vesz észre. De nem lesz semmi baj, és minden hamar rendbe jön, amennyi­ben ti ketten Lonnyval okosan viselkedtek.

A férfi végigsimított a homlokán.

• Akármit is mondasz, igen kellemetlen ez az ügy.

• Szerintem nagyon is kellemes, hogy Lutzra milliós örökség vár. Lonny fényes partit csinál vele, és minket is kihúz a bajból.

Férj és feleség sokáig vitatkozott még, de az őrnagy vé­gül belátta, hogy nem változtathat azon, ami megtörtént. Vá­rakozásra kényszerülnek, amíg Lutz visszatér, aztán pe­dig menteniük kell, ami még menthető.

Lonnyt sokkal jobban megviselték a történtek. Súlyos lel­ki válságba került. Leginkább attól szenvedett, hogy Lutz kételkedik benne.

„Ezért akartad visszakapni a búcsúleveledet, mielőtt el­olvashattam volna?” - emlékezeti vissza lesújtó szavaira. Azt gondolja tehát róla, hogy egész idő alatt visszataszító komédiát játszott. Ez a felismerés szétdúlta Lonny boldogságát. Összetörten ült a szobájában, és a jövőjén gon­dolkodott. Nem, soha többé nem nézhet a férfi szemébe. Be­lehalna, ha hidegen és megvetően tekintene rá.

Hirtelen felugrott, mintha menekülni akarna ettől a gon­dolattól. Egyvalamiben volt csak biztos, abban, hogy el kell mennie innen, mert nem találkozhat többé Lutzcal. Fel kell mentenie az adott szava alól, de azt csak úgy tehe­ti meg, ha elhagyja az otthonát. A szülei nem akarnák, hogy lemondjon Hennersbergről. Gyötörnék, megpróbál­nák rávenni, hogy mégis legyen a felesége. Ezért kell elmen­nie messzire, nagyon messzire.

Biztosan csúnya jelenetre kerülne sor, ha reggel odaáll- na a szülei elé, és bejelentené, hogy felbontja az eljegyzé­sét. Butának, felelőtlennek neveznék, és nem értenék meg az okait. A menekülés az egyetlen kiút, a mihamarabbi menekülés. El kell tűnnie, mielőtt Lutz visszajönne.

Hirtelen eszébe jutott John Stanhope. Az iparmágnás azt mondta, ha bármikor szerencsét akar próbálni a tenge­rentúlon, menjen cl hozzá. Számára mindig lesz nála jó állás. Hová is tette a névjegyét?

Kapkodva beletúrt az írómappájába, és egyszer csak a ke­zébe akadt a kártya. A sors útmutatását látta abban, hogy megtalálta, amit keresett.

Elővette a bőröndöt, amelyben eddig a kelengyéjét gyűj­tögette, és gépiesen csomagolni kezdett. Közben végig­gondolta, mi mindent kell még elintéznie. A pénze egy ré­szét itt hagyja az apjának, hogy ne szenvedjen szükséget, amíg többet is tehet az érdekében. Mister Stanhope-nál jó fizetést kap majd, és abból rendszeresen küldhet haza.

A mostohaanyjára csak iszonyodva tudott gondolni. Jó­téteményt jelentene számára, ha többé nem kellene találkoz­nia vele. De hogyan szökjön el észrevétlenül? Titokban kell elhagynia a házat. Az lenne a legjobb, ha még az éjjel elmenne. De nem, ez nem sikerülne, mert a nehéz bőrön­döt nem tudná úgy kivinni a lakásból, hogy ne csapjon zajt. Útlevélre ugyancsak szüksége van, és a bankba is el kell mennie. Ma éjjel tehát nem indulhat el. Várnia kell reg­gelig, amikor az apja elmegy dolgozni, a mostohaanyja pedig a napi bevásárlást intézi. Olyankor mindig jó ideig tá­vol marad. Ő közben taxit hívathat, és levitetheti a bő­röndjét.

Egyre jobban beleélte magát a menekülés gondolatába. Nem feküdt le, mert tudta, hogy úgysem tudna elaludni. Csendesen, minden zajt kerülve folytatta a készülődést, és mire minden szükségeset becsomagolt, már pirkadni kez­dett. Párás, kesernyés illatú tavaszi nap virradt rá.

A lány fáradtan leroskadt kis íróasztalához, hogy leve­let írjon az apjának és Lutznak. Erről eszébe jutott, hogy egyszer már küldött búcsúlevelet Lutznak, azt a szeren­csétlen írást, amit hiába kért vissza tőle. Akkor is szomo­rú szívvel vetette papírra, hogy visszaadja a szabadságát. Most azonban sokkal, de sokkal nehezebb a dolga.

Legutoljára egy cédulán pár soros üzenetet hagyott a mostohaanyjának.

„Papa tudja, hová mentem. Jobb lesz, ha csendben tudo­másul veszed az eltűnésemet.

Lonny”

Mindössze ennyi mondanivalója volt számára. Nem csitult a haragja az asszony iránt, aki tönkretette a boldogságát. A borítékra ráírta a mostohaanyja nevét. Majd kirakja az asz­talra, amikor elmegy, hogy Hermine asszony megtalálja, ha hazajött. Amikor mindennel elkészült, felöltözött az útra. Közben kopogtattak az ajtaján. A mostohaanyja hívta reg­gelizni.

A tőle telhető legnagyobb nyugalommal azt felelte, hogy nem érzi jól magát, és pihenni szeretne.

- Lonny, viselkedj okosan! - mondta a mostohája az ajtó túloldaláról.

Légy szíves, hagyj békén! Nem kérek reggelit. Fáj a fe­jem.

Hermine asszony végre eltávozott. Valószínűleg meg­nyugtatta az őrnagyot, mert az nem jött oda az ajtóhoz. Lonny nagyon szerette volna még egyszer hallani a hang­ját, mert úgy érezte, a távozása örökre szól. Kis idő múlva hallotta, hogy az édesapja elindul otthonról. Az ablakhoz lépett, és a függöny mögül nézett utána. Párás szemmel kö­vette a távolodó magas, katonás alakot.

Aztán visszament az ajtóhoz, és nyugtalanul fülelt.

• Legkésőbb egy óra múlva itt vagyok, Méta - közölte végre a mostohaanyja a cseléddel. - Leszedheti az asztalt. - A lányom nem reggelizik, mert nem érzi jól magát, és a szo­bájában marad.

'Becsapódott a bejárati ajtó. Lonny ismét az ablakhoz lépett. Amikor a mostohaanyja odalent befordult a sarkon, ő csendben kiosont a szobájából, és elhagyta a lakást. Meta nem hallotta meg, mert a konyhában csörömpölt az edé­nyekkel. Lonnynak szerencséje volt. Éppen akkor ért a megállóba, amikor beállt egy villamos. Az első taxiállomás­nál leszállt, beült egy kocsiba, és hazavitette magát. A so­főr vállalta, hogy lehozza a bőröndjét, és együtt léptek be a házba.

A lány remegő kézzel nyitotta ki a lakásajtót, mert félt, hogy a mostohaanyja esetleg már visszaért a bevásárlásból. Meta kíváncsian kidugta a fejét a konyhából, és csodálkoz­va meredt Lonnyra.

• Dolgozzon csak tovább! - mondta neki a lány látszó­lag nyugodtan. - A bőröndömért jöttünk.

A butácska cselédlány nem sokat gondolkodott a furcsa helyzeten, bár nem igazán értette, hogyan jöhet be a lépcsőházból a kisasszony, amikor a szobájában kellene lennie.

A sofőr a vállára kapta a lány bőröndjét. Lonny az asz­talra tette a mostohaanyjának szánt borítékot, aztán elindult a taxis után.

• Legyen szíves, mondja meg a mamának, Méta, hogy ebből a levélből megtudja, hová vittem a bőröndöt.

A cseléd bólintott, és a kötényében megtörölte vizes kezét. Lonny rettegve ment le a lépcsőn, mert attól tartott, hogy összetalálkozhat Lutzcal, aki talán mégsem utazott el Lipcsébe, és megakadályozhatja a szökését. Egész testében remegett, mire visszaülhetett végre a taxiba. Még egy utol­só pillantást vetett a házra, a szobája ablakára. Aztán fel­lélegezve hátradőlt az ülésen, mint aki súlyos veszélyből menekült meg. és az autó elindult vele.

A pályaudvaron másodosztályú jegyet váltott Hambur­gig, és a bőröndjét is feladta. Utána a rendőrségre vitette magát, ahol rövid idő alatt kézhez kapta az útlevelét. A bank­ban készpénzben felvett ötezer-háromszázhuszonöt márkát, a további ötezret pedig átutaltatta az édesapjának. Ami­kor mindezzel megvolt, egy utazási irodába ment, és meg­tudakolta, mikor indul az első gőzös New Yorkba. A más­nap reggel Hamburgból kifutó hajón még akadt egy szabad első osztályú kabin. Lonny azonnal lefoglalta, és örült, hogy mindezt meg tudta oldani, és még az ötezer márkához sem kellett hozzányúlnia.

Miután immár biztos lehetett abban, hogy elutazik, a postán feladta az apjának és Lutznak szánt levelet, majd visszament a pályaudvarra. Még éppen annyi ideje ma­radt, hogy bekapjon néhány falatot.

Lehunyt szemmel ült a vonaton. A sors kegyes volt hoz­zá, egészen Hamburgig egyedül utazhatott a fülkében, és át­adhatta magát a fájdalmának. Holnap, mire Lutz visszajön Berlinbe, vele már a nyílt tengeren jár a gőzös. Aztán... so­ha többé nem találkoznak. A szeretett férfi nem néz rá töb­bé gyengéden, nem hallhatja kedves hangját, amikor a ne­vét mondja: Lonny... olyan becézően, simogatóan. Mind­ennek egyszer s mindenkorra vége. Lutz el fogja felejteni, és talán még örül is majd, hogy visszaadta á szabadságát. Hogy is szerethetné azt, akit meg kell vetnie.

Aztán azt gondolta, hogy Lutz mégsem örül majd a visszakapott szabadságnak. Főleg azután nem, hogy a me­nekülésével bebizonyítja neki, tévesen ítélte meg. Szenved­ni fog, ahogyan akkor is szenvedett, amikor elolvasta a búcsúlevelét.

Erre a gondolatra a lánynak végre eleredtek a könnyei. Nem kellett visszafognia magát, mert senki nem láthatta.

Másnap aztán kialvatlanul, kisírt arccal nézte a hajó­korlát mellől a távolodó parton álló embereket, akik egy­re kisebbek lettek. Neki senki nem inteti búcsút. Magá­nyos, elhagyatott volt, és megfagyott a szíve. Halott, üres tekintettel pillantott vissza távolba vesző hazájára.

XVI.

Az őrnagy rendkívül nyomott hangulatban hagyta el reggel az otthonát. A feleségének ugyan nem tett további szemre­hányásokat, mégis érezte, hogy az asszony becstelen játé­kot űz. Kínosan érintette, hogy Lutz előtt neki mégis az ő pártját kell majd fognia.

Nem tudott megszabadulni a rossz hangulatától. Gyöt­rődött, szenvedett, és még kedvetlenebbül fogott bele a munkába, mint máskor. Lépcsőn fel, lépcsőn le loholt folyton-folyvást, ügyfelekre vadászva, akik biztosítást akar­nak kötni. Ez a napja is kevés eredménnyel zárult. Fárad­tan, kimerülten ért be késő délután a biztosítótársaság iro­dájába, hogy mint rendesen, leadja az elszámolását. Meg­lepve meredt egy csőpostával érkezett levélre, amelyet oda kézbesítettek az ő nevére. Összerezzent, amikor a borítékon meglátta Lonny keze írását. Rögtön sejtette, hogy külö­nös dolognak kellett történnie, ha a lánya levélben fordul hozzá. Nyugtalanul tépte fel a borítékot.

„Kedves, drága Papa!

Ha tudod, bocsásd meg, hogy fájdalmat kell okoznom ne­ked. Hidd el, nem tehetek másként. Mire hazaérsz, én már nem leszek otthon. Nem maradhatok, Papa, mert nem tudok többé a mamával egy fedél alatt élni a történ­tek után, és... nem lehetek Lutz Hennersberg felesége. Te valószínűleg, nem fogsz megérteni, és nem érzed át, milyen rettenetes, hogy Lutz nem bízott bennem. El­hitte rólam, hogy tudtam a mama kétszínű játékáról, és még részt is vettem benne. Az a házasság, amely nem kölcsönös és feltétlen bizalomra épül, kimondhatatlanul szerencsétlenné tenne bennünket. Ha pedig két ember kö­zött egyszer megingott a bizalom, azt többé már nem le­het helyreállítani, annál kevésbé, mert nem tudom bebi­zonyítani az ártatlanságomat. Kínszenvedés lenné szá­momra, ha egyáltalán kísérletet tennék erre. Mindezt Lutznak is megírtam, és felmentettem az adott szava alól.

Bocsánatodat kérem azért, hogy titokban távozom, de biztosan vissza akartatok volna tartani, és én nem marad­hattam. Ne aggódj, átutaltatok neked ötezer márkát a bankból, hogy ne szenvedjetek szükséget. Ez a kerese­teddel együtt egy évig biztosan elég lesz kettőtöknek. A nyereményem másik felél elviszem, hogy ne. kerüljek pénzszűkébe. Ne nyugtalankodj, jó állásra van kilátásom, bár hosszú utat kell megtennem, amíg elfoglalhatom. El­nézésed kérem, de nem adóm meg az úti célomat, amíg nem érek oda, és nem rendelkezem biztos jövedelemmel. Néhány hét múlva részletesen tájékoztatlak majd.

Isten veled, kedves Papa! Ne haragudj rám, nem volt más választásom. Ma nem írhatok többet. Csupa seb a lelkem, és nagyon fáj, hogy el kell szakadnom Lutztól. Tarts meg a szeretetedben, Papa, és bocsáss meg

a Te végtelenül elkeseredett Lonnydnak!”

Az idős úrnak le kellett ülnie. Az egyik alkalmazott odalé­pett a holtsápadt férfihoz.

• Őrnagy úr, rosszul érzi magát?

A szerencsétlen ember nagy nehezen összeszedte magát, és reszkető kézzel eltette a levelet.

• Múló gyengeség csupán - válaszolta rekedten. - Túl­hajtottam magam, és a tavaszi fáradtság is erőt vett rajtam.

A fegyelemhez szokott öreg katona bátran kihúzta ma­gát. Leadta az elszámolást, majd elindult haza.

Csak most, a lánya szökése után döbbent rá a helyzet sú­lyosságára. Ismét keserű harag ébredt benne a felesége iránt. Semmi kétség, Hermine eljárása tisztességtelen volt, és az lett az eredménye, hogy Lonnyt elkergette a háztól.

Az idős úr nyugtalanul találgatta, mire készülhet a lánya. Igaz, mindig derekasan és bátran megállta a helyét, de ed­dig az ő oltalmában élhetett. Most azonban egyedül, véd­telenül vágott neki a világnak, és ő azt sem tudja, hová megy, miféle emberek kínáltak neki állást. Azt írta, messzi­re, nagyon messzire utazik. Hol lehet az a messze?

És mit szól majd mindehhez Lutz? Valóban kételkedni kezdett tegnap Lonnyban, és megingott benne a bizalma? Avagy Herminének volt igaza, amikor azt mondta, hogy azért hagyta el őket, mert a milliós örökség hírére elvette az eszét az öröm? Elment vajon az ifjú Hennersberg Lip­csébe, vagy végül mégiscsak lemondta az utat?

Mihamarabb találkoznia kell vele! A saját fiát sem sze­rethetné jobban, mint ahogy őt szereti. Életkedve, ifjonti fris­sessége minduntalan lelket öntött belé ezekben a nehéz időkben. Beszélnie kell vele a történtekről.

Hirtelen megfordult, és másik irányba indult tovább. Kimegy Lutzhoz, határozta el, és megnézi, nem mondta-e le a lipcsei utat mégis, elvégre már nem szorul rá a mun­kadíjra. A teljesen összezavarodott őrnagy nem gondolt arra, hogy az ifjú Hennersberg kötelességtudó ember. A sza­vát adta, hogy elviszi az utast Lipcsébe, és a gazdag örök­ség hírére sem akarta megszegni az ígéretét.

A Friesen-villa portása közölte az idős látogatóval, hogy Hennersberg úr Lipcsébe utazott, és csak másnap estére vár­ható vissza.

Az őrnagy gondterhelten megint hazafelé vette az irányt. A felesége felindultan fogadta az előszobában.

• Végre megjöttél! Éppen ma kellett ilyen sokáig elma­radnod, amikor majd eszemet veszi a rengeteg izgalom? Ne­ked is írt Lonny? - Délelőtt, amíg vásárolni voltam, egy nagy bőrönddel elment itthonról. A szobájában egy cédu­lát hagyott nekem. Felháborító, hogy megszólítás sincs rajta. Belebetegszem a nyugtalanságba. Mondd már meg, kaptál-e hírt felőle!

A férfi elolvasta a cédulára vetett sorokat, aztán az asszonyra nézett.

Elmondom, amit tudok, Hermine, de eddig nem hagy­tál szóhoz jutni. Igen, Lonny írt nekem. Tessék, itt a leve­le! Olvasd el!

Az őrnagy fáradtan lerogyott a foteljába. Eddig halványan élt benne a remény, hogy mégis otthon találja a lányát, de csalódnia kellett.

Hermine asszony elolvasta Lonny levelét, aztán szem­rehányások és vádak özönét zúdította a férjére.

• Hálátlan teremtés! Fogja magát, és elszalad. Lemond a fényes partiról, mintha mind a tíz ujjara jutna ilyen tehe­tős kérő. A szüleit meg a legnagyobb bajban és nélkülözés­ben hagyja. Végre felragyogott a szerencsecsillagunk, de ő romlásba taszít bennünket. Mindig is szeszélyes volt, mert nem nevelte elég kemény kézzel. Egy okos lány nem mond le önként a biztos és fényes jövőről. Előbb eget-földet megmozgat az eljegyzése érdekében, miután pedig tel­jesítjük az óhaját, se szó, se beszéd nekivág a nagyvilágnak. Istenem, micsoda botrány!

Az asszony egyre jobban felhergelte magát. Elkeserítet­te és dühítette, hogy nem lesz gazdag veje, akinek a pén­zéből ő tejben-vajban fürödhet. Az őrnagy egy ideig türel­mesen hallgatta a véget érni nem akaró szóáradatot, ám egy­szer csak felállt, és az asztalra csapott.

• Most már elég, Hermine! Megfeledkeztél magadról. Egyetlen rossz szót sem akarok többé hallani Lonnyról. Hát nem érted, mi megy végbe abban a szerencsétlen lány­ban?

Lutz Hennersberg különös lelkiállapotban utazott Lipcsé­be. A fejében egymást kergették a gondolatok. Reggelre még súlyosabb szemrehányásokkal illette magát, amiért egyetlen pillanatra is kételkedett Lonnyban.

A búcsúlevelét önmarcangoló dühében apró darabokra tépte, amikor Lipcsében egy étterem előtt az utasára vára­kozott. Utána táviratot adott fel Harry Fleed ügyvédnek, az alábbi szöveggel: „Olvastam a közleményét. Részletes tá­jékoztatást kérek, a legszükségesebbeket sürgönyben.” Este hét óra körül ért vissza a villába. A garázs fölötti la­kásába sietett, hogy mihamarabb átöltözzék és Lonnyhoz induljon. A szobájába lépve egy borítékot pillantott meg az asztalon a jól ismert, finom, női kézírással. Izgatottan fel­bontotta, és reszkető kézzel kivette a levelet.

„Kedves Lutzom!

Tegnap este csúf bizalmatlansággal a lelkedben hagytál el engem. Tehetetlen vagyok ezzel a, gyanúval szem­ben. Ugyanabban a pillanatban döbbentem rá én is, hogy a mostohaanyám hamis játékot űzött veled, ve­lem és mindnyájunkkal Szégyenpír öntötte el az arco­mat és zavarba jöttem, mintha én is részesé lettem volna a csalásnak. Engedd el nekem, hogy elmondjam, mennyire szenvedtem és szenvedek még most is a gya­núsításod miatt. Ezennel visszaadom a szabadságodat. Meg kell értened, hogy a vagyonod semmit, de semmit nem jelent nekem. A szegény Lutzcal, aki hitt nekem és bízott bennem, végtelenül boldog lehettem volna. A gazdag Lutzcal, aki nem bízik bennem, és ilyen förtel­mes dolgot képes feltételezni rólam, nem lehetek az. Szabad vagy. Még mielőtt bocsánatkéréssel visszatérnél, vagy visszakövetelnéd a szabadságodat, el akarok tűnni az életedből. Ne aggódj miattam, régóta jó állás vár rám. Ég áldjon, Lutz! Kívánom, hogy a világ legboldo­gabb embere légy.

Szíves üdvözlettel, még egyszer, utószor:

Lonnyd"

Az ifjú Hennersberg lerogyott egy székre, és üres tekintettel a levélre meredt. Mennyit szenvedhetett Lonny, és mit élhet át most is! Gyűlölte önmagát azért, amit ellene tett. Csak most értette meg teljes valójában, hogy esztelen-bi­zalmatlanságával mélyen megbántotta és megalázta a lányt.

Összehajtotta és magához vette a levelet, aztán úgy, ahogy volt, lerohant a garázsba. Beindította a kocsiját, és villámsebesen az őrnagyék lakásához hajtott.

• Hol van Lonny? - kérdezte rekedten, amikor megállt az idős férfi előtt.

• Nem tudom, Lutz. Abban bíztam, hogy te majd meg­mondod - felelt az édesapa nehezen visszafojtott izgalom­mal.

A fiatalembert minden ereje elhagyta, és le kellett ülnie.

• Igazán elment? Valóban elutazott?

Az őrnagy átnyújtotta neki Lonny levelét, Lutz pedig a sajátját mutatta meg atyai jó barátjának.

Miközben a férfiak olvastak, Hermine asszony lopva az ifjú Hennersberget figyelte. Megkönnyebbülten állapí­totta meg magában, hogy Lutz nem úgy fest, mint aki le akar mondani Lonnyról. Még minden jóra fordulhat. Ez a gondolat felbátorította, és odafordult hozzá.

• A jó szándék vezérelt, Lutz. Nem akartam, hogy érte­sülj az örökségről, amíg nem tartozol egészen hozzánk. Attól féltem, meggondolod magad, ha hirtelen gazdag le­szel.

A fiatalember leírhatatlan pillantást vetett az asszonyra.

- Megértem, hogy Lonny így döntött. Bárcsak sejte­ném, hová indult! Úgy rémlik, egyszer beszélt valakiről, aki szívesen alkalmazná titkárnőként, de a részleteket nem je­gyeztem meg. Most várnunk kell, és ez rettenetes büntetés lesz számomra. Add a szavad, kedves apa, hogy azonnal el­árulod a tartózkodási helyet, ha közli veled!

Az őrnagy kezet szorított Lutzcal.

• Szavamat rá.

Hermine asszony felállt, és kérlelőn a fiatalember felé nyújtotta a kezét.

• Meg tudsz nekem bocsátani?

Az ifjú Hennersberg komor tekintettel nézett rá.

• Lonnynak miattad és miattam kell szenvednie. Ha si­kerül őt visszaszereznem, akkor megbocsátok neked. Különben nem, mert akkor magamnak sem bocsáthatok meg.

Kezet szorított az őrnaggyal, kurtán meghajolt Hermine asszony előtt, majd távozott. Az idős úr leverten nézett utá­na, a felesége azonban megkönnyebbült. Nem lesz itt sem­mi baj. Az a kerge lány nem veszhetett el a világban, és Lutz haza fogja hozni.

XVII.

Lonnyt közben egyre messzebbre vitte a gőzös a tengeren. Fájt a szíve, mert el kellett válnia Lutztól, és voltak pilla­natok, amelyekben legszívesebben a vízbe vetette volna ma­gát. A szerelme nélkül elviselhetetlennek érezte az életet, ám aztán megint tompa üresség töltötte el, és már meghal­ni sem akart.

Egy kora délelőtti órán hagyta el New Yorkban a fedél­zetet. Mivel tökéletesen beszélte az angolt, mindent ügyesen és sikeresen elrendezett. A kapitánytól még a hajón megkapta egy jó, de nem túlságosan drága szálloda címét, ahol a legszívélyesebb fogadtatásban részesült, miután el­mondta, ki ajánlotta neki a hotelt. Életében nem látott még ilyen magas épületet, ráadásul az egyik legfelső emeleten kapott szobát. Felfrissítette magát, átöltözött, és úgy dön­tött, hogy azonnal felkeresi Mister Stanhope-ot.

Nem ismerte az utat, ezért taxiba szállt. Ezzel a fényűzés­sel időt takarít meg, nyugtatta magát, elvégre Amerika egyik legfontosabb jelszava, hogy time is money, azaz, az idő pénz.

Jó messzire kellett mennie, és ennek megfelelően a számla is borsos volt. Végül azonban ott állt a hatalmas, sok­emeletes épület előtt. Kissé szorongva belépett az előcsar­nokba, és tétován körülnézett. Úgy érezte, itt senkinek nincs ideje a másikra. Mindenki idegesen rohant a dolga után.

Kis idő múlva sikerült összeszednie a bátorságát, és el­indult a fogadópult felé. A portás hűvös, elutasító pillantást vetett rá, miután megkérdezte tőle, merre találja Mister Stanhope-ot.

• Mister Stanhope nem tartózkodik New Yorkban, és egyébként is csak előzetes bejelentkezés után fogad látoga­tót.

A lány megrémült. Most mi lesz?

• Mikorra várható vissza Mister Stanhope?

• Azt nem hagyta meg.

• Meg tudná mondani, ki helyettesíti a távollétében?

• Milyen ügyben?

• Mister Stanhope állást ígért nekem. Ezért vagyok itt.

• Állásügyben fáradjon a száztízes szobába! Arra talál­ja a felvonókat.

Nem telt sok időbe, és a lány bejutott a személyzeti fő­nökhöz, aki szarukeretes szemüvege mögül pillantott rá szigorúan.

• Mit óhajt? - kérdezte.

Lonny elébe tette a névjegyét.

• Állást keresek, uram - felelte a tőle telhető legna­gyobb nyugalommal.

• Mihez ért?

• Mister Stanhope kilátásba helyezte, hogy a magántit­kárnője lehetek.

• Valóban?

A személyzeti főnök úgy nézett Lonnyra, mintha leg­alábbis vezérigazgatónak jelentkezett volna. A lány egyre kínosabban feszengett. Minden erejét össze kellett szednie, hogy meg tudjon szólalni.

• Látom, meglepte a válaszom, ezért engedje meg, hogy magyarázattal szolgáljak. Mister Stanhope néhány hónap­pal ezelőtt Németországban felajánlotta, hogy legyek a magántitkárnője. Doktor Friesen ügyvéd úr titkárnőjeként abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy megismer­kedhettem Mister Stanhope-pal, aki amerikai és német cé­gek egyesítéséről folytatott tárgyalásokat a főnökömmel. Akkor említette, hogy azonnal alkalmaz, amennyiben átjön­nék New Yorkba. Miután doktor Friesen autóbalesetben el­hunyt, nem maradtam tovább a cégnél, hanem ideutaztam, hogy Mister Stanhope rendelkezésére álljak.

Lonny olyan higgadtan, megfontoltan beszélt, hogy a pá­paszemes Mister Yacht lassanként felocsúdott az első döb­benetéből. Miután a lány elhallgatott, a magas állású úr megvonta a vállát.

• Mister Stanhope négy hétre Floridába utazott a tenger­hez. A maga ügyében semmiféle intézkedést nem hozott.

• Érthető, ugyanis nem tudhatta, hogy ilyen hamar meg­érkezem. Igen kellemetlen számomra, hogy Mister Stanhope nem tartózkodik New Yorkban. Azt mondta, hogy olyan munkaerőre, mint én vagyok, nála mindenkor szükség van. Akkor kaptam tőle ezt a névjegyet. Úgy gondolom, egy amerikai szava legalább annyit ér, mint egy németé.

Mister Yacht szája sarka árulkodón megrándult, és kis ideig elgondolkodott. Ez a lány nem tűnik szélhámosnak. Könnyen elképzelhető, hogy Mister Stanhope valóban ál­lást ajánlott ennek az előkelő és biztos fellépésű német hölgynek, mivel a mai napig nincs magántitkárnője, mert hosszas keresés után sem találták meg számára a megfele­lő embert. Ismeretes volt előtte, hogy a főnöke néhány hó­nappal korábban német és amerikai cégek egyesítéséről folytatott tárgyalásokat Németországban. Mégsem tudta, hogy mit kezdjen ezzel a fiatal teremtéssel.

• Mister Stanhope meghagyta, hogy négy hétig ne zavar­juk üzleti ügyben - felelte végül vállvonogatva. - Arra kell kérnem, hogy jöjjön vissza egy hónap múlva.

Lonny ijedten nézett a férfira, de nem válaszolhatott, mert Mister Yacht már elbocsátotta.

- Isten áldja, Miss Strassmann!

A lány bizonytalan léptekkel elhagyta az irodát. Leverten visszament a szállodába, ezúttal földalattin, mert immár nem engedhette meg magának a taxizás fényűzését. Csüg­gedten üldögélt a szinte nyomasztó személytelenséggel berendezett hotelszobában, és azon tanakodott, hogy mihez kezdjen. Várjon, amíg Mister Stanhope visszatér, vagy ke­ressen másik állást?

És mi a biztosíték arra, hogy Mister Stanhope állja majd a szavát? Igaz, tanúk jelenlétében tette meg az ajánlatát. Doktor Friesen ugyan meghalt azóta, de volt ott még egy amerikai ügyvéd, aki ugyancsak New Yorkban él. Hogy is hívják? Megvan! Mister Dumpy. Mi lenne, ha hozzá fordul­na tanácsért?

Lement a szálloda teázójába, evett néhány falatot, megteázott, aztán a telefonkönyvből kikereste Mister Dumpy irodájának a címét.

Másnap délelőtt földalattin odautazott. A szerencse mel­léje szegődött, mert az ügyvéd bent tartózkodott, és azon­nal fogadta, miután beküldte hozzá a névjegyét. A kártya hátuljára ráírta, hogy doktor Friesen titkárnője volt, akivel az ügyvéd úr a németországi tárgyalásai során találkozha­tott.

• Hogy van, Miss Strassmann? - kérdezte tőle Mister Dumpy mosolyogva.

A lány viszonozta a mosolyt.

• Pillanatnyilag nem a legjobban, Mister Dumpy. Teg­nap óriási csalódásban volt részem - felelte, majd beszámolt a Mister Stanhope cégénél tett eredménytelen látogatásá­ról. - Ön tanúja volt, hogy Mister Stanhope állást ajánlott nekem. Nem szeretném négy hétig a munkanélküliek költ­séges éleiét élni New Yorkban. Azért jöttem el önhöz, hogy a tanácsát kérjem.

Mister Dumpy az állát dörzsölgetve elgondolkodott. Az álla kipirosodott, mire szemlátomást megtalálta a megoldást, és Lonnyra emelte mosolygós tekintetét.

• Mister Stanhope nagy súlyt fektetett arra, hogy meg­nyerje önt a magántitkárnőjének. Tudom, mert fültanúja vol­tam a beszélgetésüknek. Hazaúton a hajón többször is ára­dozva beszélt önről. Felettébb fájlalta, hogy nem sikerült el­csábítania doktor Friesentől. Bizonnyal bosszankodna, ha megtudná, hogy másnál keresett állást, mert nem találkoz­hattak. Ha sejtette volna, hogy a kisasszony ilyen hamar meggondolja magát, kétségkívül intézkedett volna az ügyé­ben az elutazása előtt. Kérem, várjon, amíg felhívom Mis­ter Yachtoti

Az ügyvéd azonnal a telefonhoz lépett.

• Mister Yacht?

• Én vagyok. Kivel beszélek?

• Dumpy ügyvéd vagyok.

• Miben állhatok a szolgálatára, Mister Dumpy?

• Tegnap ott járt magánál egy ifjú hölgy. Miss Strass­mann a neve.

• Így igaz.

• Maga elküldte a hölgyet. Azért telefonálok, hogy fel­hívjam a figyelmét néhány körülményre, Mister Yacht. Je­len voltam, amikor Mister Stanhope magántitkárnői állást ajánlott Miss Strassmann-nak. Tudom, hogy a főnöke min­denáron meg akarta szerezni ezt a remek munkaerőt, és eny­hén szólva nehezményezni fogja, ha maga miatt le kell mondania a hölgyről.

• Maga szerint mit kellene tennem, Mister Dumpy? Nem kaptam utasítást erre az esetre.

• Hálára fogja kötelezni Mister Stanhope-ot, ha alkalmaz­za Miss Strassmannt. Személyzeti főnökként aligha okoz­na gondot, hogy átmeneti helyet találjon számára, amíg a főnöke visszaérkezik. Nyugodtan hivatkozhat rám, Mister Yacht. Vállalom a felelősséget.

-Komolyan?

• A legteljesebb mértékben.

- Akkor minden a legnagyobb rendben van. El tudja érni Miss Strassmannt?

• Itt ül velem szemben.

• Nagyszerű! Kérem, küldje el hozzám a hölgyet.

Mister Dumpy mosolyogva tette helyére a telefonkagy­lót.

• Megoldódott az ügy, Miss Strassmann. Mister Yacht keresni fog magának egy helyet, amíg Mister Stanhope visszatér, és véglegesen rendelkezik maga felől.

Lonny megkönnyebbülten megszorította az ügyvéd kezét.

• Szívből köszönöm, amit értem tett, Mister Dumpy.

Tíz perccel később a lány megtudta, hogy átmenetileg a jogi osztályon lesz titkárnő ugyanannyi dollárért, mint amennyi márkában volt a fizetése doktor Friesennél.

• Felhívom a figyelmét, Miss Strassmann - mondta Mister Yacht óvatosan -, hogy nem véglegesen alkalmaz­zuk. A végső döntést majd Mister Stanhope hozza meg.

• Köszönöm, Mister Yacht. Őszintén remélem, hogy a legkisebb kellemetlenségben sem lesz része miattam.

A lány könnyebb szívvel tért vissza a szállodába. Mi­előtt munkába áll, még lesz annyi ideje, hogy az irodaház közelében egy kis panzióban lakást keressen magának. Fá­radozását hamar siker koronázta. Este már egy igen kelle­mes szobácskában üldögélhetett. Fellélegezve állapította meg, hogy túl van a nehezén. Csak arra nem szabad gon­dolnia, amit odahaza hagyott Németországban, mert azon­nal sajogni kezd a szíve. Emésztette a vágy Lutz után.

XVIII.

Az ifjú Hennersberg napjai kínzó nyugtalanságban teltek. Mindennap megkérdezte az őrnagytól, hogy érkezett-e hír Lonnyról. Rosszul aludt, nem volt étvágya, és egyre beesettebb lett az arca. Továbbra is taxisofőrként dolgozott, s mivel ez a munka a forgalmas Berlinben már önmagában is idegőrlő feladat, a helyzete nem volt irigylésre méltó.

Egyik nap hosszú táviratot kapott Harry Fleed San Franciscó-i ügyvédtől.

„Kutatásaink igazolták, hogy valóban Ön a keresett örö­kös. A Hennersberg-hagyaték a rendelkezésére áll. Az örökség pontos jegyzékét levélben küldjük meg. Mielőb­bi idejövetele kívánatos volna, de nem nélkülözhetetlen. A hagyaték megközelítő értéke másfél millió dollár. Tízezer dollárt máris átutaltattam a nevére a Deutsche Bankhoz Berlinbe. Harry Fleed”

Lutz kipirult izgalmában. Mindeddig nem hitte el telje­sen, hogy hatalmas vagyon örököse lett. Hálás volt az ame­rikai ügyvédnek, aki arra is gondolt, hogy előleget utaltas­son át számára.

Elképzelni sem tudta, hogyan juthatott ekkora vagyon bir­tokába kalandos életű Henner bácsikája. És miért nem hal­latott egyszer sem magáról? Lutz édesapja régóta halottnak hitte már a testvérét.

Lutz sokat töprengett azon, hogy folytassa-e a taxizást. Végül arra jutott, hogy ennek semmi értelme. Az eddig általa vezetett kocsira is felvesz egy sofőrt, hogy semmi ne tartóztassa majd Berlinben, ha hír érkezne Lonny tartózko­dási helyéről. Mert akkor azonnal útnak indul, bárhol is le­gyen a lány. Ebben egészen biztos volt.

A garázs fölötti lakást egyelőre nem adta fel, mert abban reménykedett, hogy Lonny egy napon majd levelet küld ne­ki erre a címre. Az nem lehet, hogy örökre elhagyta, leg­alábbis nem szabad erre gondolnia, ha nem akarja az eszét veszteni.

Hetek teltek el Lonny eltűnése óta, amikor egyik reggel az őrnagy beállított Lutzhoz. A fiatalember, aki gyötrő gondolataiba mélyedve, tétlenül üldögélt a szobájában, felugrott, és izgatottan nézett a látogatóra.

• Apa, te? Hírt kaptál Lonnytól? - kiáltotta.

Az őrnagy egy levelet húzott elő a zsebéből.

• Igen, Lutz, végre. Szavamat adtam, hogy szólok, ha megtudom, hol van a lányom. Tessék, itt a levele!

Lutz szinte kitépte a papírt az idős úr kezéből. Nyögés­hez hasonló sóhaj szakadt fel a melléből, amikor az utol­só bekezdéshez ért az olvasásban.

„Ne haragudj, kedves Papa, hogy eljöttem, de nem tehet­tem másként. Írj legalább egy jó szót, nagy szükségem lenne rá. Végtelenül egyedül vagyok, és elhagyatott­nak érzem magam ebben az ismeretlen országban, ide­genek között, akiknek nemhogy másokra, de saját ma­gukra is alig jut idejük. Gondolj arra, hogy önmagam- nak kellett a legnagyobb fájdalmat okoznom. Amikor csak tehetem, írni fogok neked, hogy mindig tudj a sor­som alakulásáról. Kérlek, Te is tájékoztass rendszeresen, és éreztesd velem, hogy szeretsz, mert fáj a magány. A gondolataim szüntelenül odahaza járnak nálad és Lutznál. Esdekelve kérlek, írd meg, mi van vele. Semmiképpen sem szabad azonban megtudnia, mennyire vágyódom utána, és ne add meg neki a címemet! írjál hamar, ked­ves Papa! Vigyázz magadra!

Lonnyd”

Lutz Hennersberg könnyes szemmel nézett az őrnagyra.

• Köszönöm, apa, hogy megmutattad a levelet. A legköze­lebbi gőzössel New Yorkba utazom. Lonny semmiképpen sem köthet munkaszerződést Mister Stanhope-pal. Hazaho­zom. Vissza kell jönnie velem.

A két férfi kezet szorított, aztán Lutz kihúzta magát.

Egy csapásra elmúlt minden, levertsége. Most már tudta, hogy napokon belül Lonnynál lehet, és visszahódíthatja a boldogságát. Többé nincs tétlenségre kárhoztatva.

Az urak még sokáig beszélgettek, majd Lutz bevitte az őrnagyot a városba. Meg akarta kérdezni az utazási irodá­ban, hogy mikor indul az első gőzös New Yorkba, és a bankba is el kellett mennie, hogy megérdeklődje, megérke­zett-e a Mister Fleed által jelzett átutalás. Az utazáshoz pénzre lesz szüksége, és ha a tízezer dollár még nem állna a rendelkezésére, akkor jelzálogkölcsönt kell felvennie az egyik kocsijára.

A pénz szerencsére már ott várta a bankban, ami egyben kézzelfogható bizonyítéka volt annak, hogy az örökség valóban létezik. Lutz megkérte az őrnagyot, hogy a távol­létében számoljon el a gépkocsivezetőivel.

• Miután visszajöttem Lonnyval, a te jövődről is beszé­lünk majd, apa. Feladhatod mostani ügynöki állásodat, és ha gondolod, átveheted az autók felügyeletét, hogy ne légy tétlenségre kárhoztatva. Vásárolhatunk még néhány ko­csit, és olyan munkád lehet, amely függetlenségedet bizto­sít számodra - ígérte a fiatalember.

Az őrnagy néma hálával megszorította Lutz kezét, mert nem tudott megszólalni.

A fiatalember az utazási irodában megtudta, hogy leg­közelebb hétfőn indul Hamburgból gőzös New Yorkba. Azonnal lefoglalt magának egy kabint.

Sokkal könnyebb lett a szíve, mert nemsokára viszont­láthatja és visszakaphatja Lonnyt. Abban egyetlen pillana­tig sem kételkedett, hogy szívbéli, igaz szerelméről meg tud­ja győzni a lányt, csak egyszer ott legyen nála. El kell hin­nie, hogy nem volt eszénél azon az estén. Ha viszontláthat­ja, és a karjában tarthatja megint, akkor minden rendbe jön.

New Yorkból pedig San Franciscóba utazik majd, hogy az örökség ügyét elrendezze. Minden bizonnyal az lesz a legjobb, ha személyesen intézkedik.

Másnap reggel, amikor Lutz éppen ki akarta vitetni ma­gát az egyik gépkocsivezetőjével a pályaudvarra, a postás vastag levelet hozott neki Mister Harry Fleedtől San Franciscóból. Kibontatlanul zsebre tette a borítékot, mert már sürgette az idő. Majd útközben elolvassa. Éppen csak elfog­lalta helyét a fülke sarkában, az ablak mellett, amikor a vo­nat elindult.

Végre kibonthatta a vastag borítékot, amely a jogtaná­csos levelén kívül a végrendeletről készült másolatot és különféle iratokat tartalmazott.

A végrendeletben többek között ez állt:

„Én, az örökhagyó következőképpen rendelkezem: Valamennyi készpénzemet, valamint az alant felsorolt in­gatlanokat és értéktárgyakat, tehát egész ingó és ingat­lan vagyonomat az unokaöcsémre, báró Lutz von Hennersbergre, a háborúban elesett bátyám, báró Georg von Hennersberg és szintén elhalt felesége, született von Brambach bárónő fiára hagyom, akit minden feltétel nélkül általános örökösömnek teszek meg.

Mielőtt részletesen felsorolnám, mit hagyok rá, közöl­ni akarom az unokaöcsémmel, Lutzcal, miért nem hal­lattam magamról hosszú éveken át. Az ereimben mindig is kalandorvér folyt, és nem tudtam hazám szűkös viszo­nyaihoz alkalmazkodni. Kivándoroltam, és először Te­xasba mentem. Kalandos, vad életet éltem, mert kedvel­tem a veszélyt, s minduntalan kockára kellett tennem az életemet, hogy újabb és újabb győzelmeket arathassak. Miután feléltem csekély örökségemet, más megélheté­si lehetőséget nem találván, egy vándorcirkuszban lovas akrobata lettem. Egy idő után ráuntam erre a foglalko­zásra, mert túlságosan békésnek találtam. Lovagolni már gyerekkoromban is olyan remekül tudtam, hogy a barátaim Kentaurnak becéztek. Körülnéztem hát valami­lyen izgalmasabb elfoglaltság után. Végül idomár lettem. Vadállatokat idomítottam, és sokkal jobban szerettem őket, mint az embereket, mert a négylábúak megértettek, az emberek viszont soha, tisztelet a csekély számú kivételnek.

A nevemet még akkor megváltoztattam, amikor cirku­szi lovasként kerestem a kenyeremet. Két keresztne­vem után a Charles Henner nevet vettem fel, és attól fog­va nem írtam a bátyámnak, mert hazudni nem akartam, viszont megkíméltem attól, hogy szégyellnie kelljen magát miattam. Ha Téged, kedves Lutz, érdekel az éle­tem, pontos feljegyzéseket találsz a naplómban, amit ugyancsak rád hagyok. Miután elolvasod, valószínűleg belátod majd, hogy báró Henner von Hennersberg ido­márként is rendes ember maradt.

A vagyon, amit összegyűjtöttem, mostantól a tiéd. Ala­píts belőle új, egészséges nemzedéket, Lutz von Henners­berg, és ne szégyelld, hogy a nagybátyád állatidomár, de még inkább állatbarát volt!”

Aztán pontos felsorolás következett a vagyontételekről. A jelentős összegű készpénz mellett a nagybátyja egy vidé­ki házat is hagyott Lutzra San Francisco mellett, ahol éle­te utolsó napjait töltötte. A kúriában Henner bácsi után értékes gyűjtemény maradt, amit vándorlásai során a világ minden tájáról gyűjtött össze.

A fiatalember többször is elolvasta a nagybátyja szava­it, és különös melegség öntötte el a szívét. Mély hálát ér­zett szinte ismeretlen rokona iránt, aki az örökséggel min­den bajtól és nélkülözéstől megszabadította. Elhatározta, hogy méltó emléket állít majd neki.

Egy éjszakát még egy hamburgi szállodában töltött, de a reggel már a gőzös fedélzetén találta. Leírhatatlanul vá­gyódott Lonny után, ezért végtelenül hosszúnak érezte a hajóutat. Ennek ellenére jót tett neki az elmúlt hetek gyötrő­dései és izgalmai után, úgyhogy végül lélekben megerősöd­ve érkezett meg New Yorkba.

XIX.

Lonny eközben mindjobban megszokta a New York-i életet. A jogi osztály vezetője hamar felismerte, hogy Mister Yacht nagy tudású, pontos és megbízható munkaerőt kül­dött hozzá. Máris Mister Stanhope magántitkárnőjét látták benne. Leendő jelentős, nagy befolyást biztosító beosztá­sának köszönhetően mindenki, kedvesen és előzékenyen bánt vele, már amennyire Amerikában ez a fajta szívé­lyesség egyáltalán létezik a kemény üzleti életben.

Eltelt a négy hét, ami után Mister Stanhope-nak vissza kellett volna térnie. Helyette azonban csupán üzenet ér­kezett, hogy még egy hétig távol lesz, mert útban hazafe­lé számos üzleti tárgyalást folytat.

Lonny nyugtalanul várta az iparmágnás visszatértét, és lehangolta a hír, hogy további hét napig kell türelemmel len­nie. A legjobban a vasárnapoktól félt. Hétközben lefoglal­ta a munkája, de a pihenőnap mindig kínszenvedés volt szá­mára. Szombat délelőttönként már mindenki a hétvégi szó­rakozását tervezte körülötte. Kirándulásokról, vitorlás- és evezőstúrákról, színház- és mozilátogatásokról folyt a szó a munkatársai között. A fiatal hölgyek egyike-másika ugyan hívta, hogy csatlakozzon hozzájuk, de Lonny hálás köszö­nettel mindig visszautasította őket. Még nem volt ereje ahhoz, hogy vidám társaságba járjon.

Így aztán vasárnap délutánonként egyedül kószált New Yorkban, hogy ismerkedjék a hatalmas várossal. Egyszer még magányos kirándulásra is vállalkozott. Az óceán part­ján szomorú szemmel nézte a jókedvű fürdőzőket, és a te­kintete vágyakozva siklott a kéklő messzeségbe. Valahol odaát van az otthona... A honvágy akkora erővel tört rá, hogy soha többé nem mert kimenni az óceánhoz.

Ismét eljött egy vasárnap. A lány nem sejtette, hogy Lutz Hennersberg előző este megérkezett New Yorkba. Lonny, mint vasárnaponként általában, ma is tovább aludt. Kapkodás nélkül felöltözött, aztán megreggelizett a panzió kellemes, virágokkal díszített ebédlőjében. Mire végzett, ad­digra rendbe hozták a szobáját. Felment, hogy utcai ruhát vegyen fel. A nap olyan csalogatóan sütött, hogy vétek lett volna odahaza maradnia. Elhatározta, hogy megint egyszer hosszú sétát tesz a városban.

Alig lépett be a szobájába, amikor kopogtattak. Felszó­lítására a panzió egyik alkalmazottja, egy színes bőrű fia­talember lépett be. A derék, intelligens ifjú mindig néme­tül beszélt vele, mert szerette volna megtanulni a nyelvet.

• Miss Strassmann, egy úr lenni itt, fontos ügyben sze­ret önnel beszélni.

Lonny csodálkozva nézett rá.

• Tudja, hogy nem fogadok látogatókat, Tom - felelte el­utasítóan.

A fekete szolgának elővillant a hófehér fogsora, amikor szélesen elmosolyodott.

• Idegen misternek van sürgős beszéde Miss Strassmann-nal. Ő egy egészen öreg mister. A fogadószobában várja Miss Strassmannra. Biztosan nagyon fontos. Miss Strassmann-nak kell menni és beszélni vele.

Tom hazudott, de úgy gondolta, hamarabb célt ér, ha idős férfinak állítja be a látogatót. Fejedelmi borravalót kapott az idegen úrtól, ezért hát végszükségben akár erő­nek erejével is lecipelte volna Miss Strassmannt a fogadó­szobába.

Lonny el nem tudta képzelni, miféle öregúrnak lehet vele beszélnivalója. Ám aztán eszébe jutott, hogy talán Mister Stanhope érkezett vissza, és ő küldött érte valakit.

• Rendben van, Tom, azonnal megyek - felelte.

Letette a kalapját, lehúzta a kesztyűjét, és elindult kife­lé. Tom széles mosollyal kitárta előtte az ajtót. A lány végighaladt a kihalt folyosón. Vasárnap lévén senki sem ma­radt a házban, még a személyzet jó része is kimenőt kapott. Tom mély meghajlással nyitotta ki előtte a fogadószoba aj­taját. A látogató fejedelmi borravalója az ő szemében gló­riát vont Miss Strassmann feje fölé.

A fogadószobát elöntő napfény elvakította a lányt, ami­kor a gyéren megvilágított folyosóról belépett. Csak a kör­vonalait tudta kivenni a helyiség közepén álló karcsú fér­finak, az arcát azonban alig látta.

Összerezzent, és halk sikolyt hallatott, amikor a látoga­tó odalépett hozzá.

- Lutz!

Holtsápadt lett, és megtántorodott, mert minden ereje el­hagyta. A fiatalember gyorsan a karjába zárta, és úgy szo­rította magához, mintha soha többé nem akarná elereszte­ni. Túláradó boldogságában, hogy végre megint láthatja, állí­tattál újra és újra a nevét kiáltotta.

- Lonny! Lonny! Lonny!

A lány elkerekedett, ijedt szemmel nézett rá.

• Lutz, istenem, Lutz, te vagy az?

• Igen, Lonny, drága Lonnym, én vagyok, a te Lutzod, akit olyan kegyetlenül elhagytál. Csakhogy végre megta­láltalak! Ha tudnád, mennyi szenvedést okoztál nekem!

A lány remegett a karjában, de nem volt ereje ahhoz, hogy kibontakozzék az öleléséből. Kimondhatatlanul bol­dogító érzés volt az imádott férfi mellkasán nyugodni és a szemébe nézni. És ez a szem oly végtelen szeretettel és odaadóan viszonozta a pillantását, hogy Lonny felzokogott a boldogságtól.

• Lutz... ó, Lutz, hiszen nekem fájt á legjobban! - kiál­totta.

A fiatalember lehajolt hozzá, és hosszú, gyöngéd csók­kal zárta le remegő ajkát.

• Hogy tehette ezt velem az én Lonnym? - kérdezte az­tán szelíden.

• Lutz, te kételkedtél bennem, nem voltál irántam biza­lommal, és azt hitted, hogy részt vettem abban a gyaláza­tos komédiában.

A férfi perzselő szemmel nézett rá, és Lonny döbbenten vette észre, hogy feltűnően keskeny, beesett lett az arca, ami­óta nem látta.

• Magam sem értem, mi ment végbe bennem azon a szerencsétlen estén - szólalt meg Lutz rövid hallgatás után.

Minden nagyon váratlanul ért, és összezavarodtak a gon­dolataim. A mostohaanyád nagyon furcsán meredt rám, te pedig szégyenedben elpirultál, és akkor, Lonny, igen, ak­kor egy pillanatra tényleg azt hittem, nem kérted volna vissza a búcsúleveledet, ha nem jutott volna a tudomásod­ra, hogy gazdag örökség vár rám. Nem sejtheted, mennyire megbántottál azzal a levéllel, máig nem tudom azt az ér­zést feledni. Ám ez a kétely, ez a bizalmatlanság gyorsan semmivé foszlott, mert beláttam, hogy te soha nem lennél képes részt venni ilyen hazug színjátékban. Ész nélkül ro­hantam hozzád, és keserű szemrehányásokat tettem magam­nak. Abban bizakodtam, hogy nem vetted észre a kételye­met... Nem is emlékeztem arra, mit hadartam össze izgatott­ságomban, csak a leveledből tudtam meg. Lonny, ha sejte­néd, mit éreztem, amikor elolvastam! A második búcsúle­veled sokkal, de sokkal jobban szíven ütött, mint az első. Meg kell bocsátanod múlandó dőreségemet, mert... mert te is kételkedtél egyszer bennem, a szerelmemben.

• Ó, Lutz, igaz ez, vagy álmodom? Nincs mit megbocsá­tanom, mert soha nem haragudtam rád, csak végtelenül elszomorodtam. Valóban eltűnt minden kételyed, és szeretsz annyira, hogy boldogok lehessünk?

Itt volnék különben? - válaszolt kérdéssel a férfi, és addig csókolta a lányt, amíg elfulladt a lélegzetük.

Lonny leírhatatlan boldogsággal viszonozta Lutz csók­jait.

• Most már csak az nyugtalanít - kezdte aztán Lutz hogy mire jutottál Mister Stanhope-pal. Aláírtad a munkaszerződést? Hosszabb időre elkötelezted magad?

A lány mosolyogva rázta a fejét.

• Még vissza sem érkezett a nyaralásból, amit egy hét­tel meghosszabbított, de a napokban már itt kell lennie.

Lutz gyengéden megsimogatta Lonny arcát.

• Semmit sem vethetünk egymás szemére. Te éppolyan fejetlenül rohantál el, mint én azon az estén. Keserű ta­nulság legyen ez számunkra, drága szívem! Ilyennek soha többé nem szabad előfordulnia. Mi ketten összetartozunk. Mit is kezdenénk egymás nélkül?

Lonny mélyet sóhajtott.

• Ne beszéljünk többet erről, Lutz! Szörnyű idők voltak.

• És mindezt a mostohaanyádnak köszönhetjük.

A lány arcán árnyék suhant át.

• Rá végképp nem akarok gondolni. Az viszont érdekel, hogy a papa mit szólt a szökésemhez:

- Nos, majdnem annyira boldogtalan volt, mint én. A megbocsátásáról biztosít, és ezerszer csókoltat. Megígértem neki, hogy hazaviszlek, Lonny.

A lány bizonytalanul tekintett rá.

• Nem tudom, hogy azonnal elengednek-e a Stanhope cégtől. Előbb nyilván fel kell mondanom.

Lutz felnevetett.

• Ha a Stanhope cég meg akarja kockáztatni, hogy egyet­len lépést sem tágítok mellőled, próbáljon csak visszatar­tani! Annyi mindent kell még megbeszélnünk, Lonny! Menjünk ki a szabadba! Biztosan találunk egy meghitt he­lyet, ahol kiönthetjük egymásnak a szívünket.

A fekete Tom képe csak úgy ragyogott, amikor a kis pan­zió előtt várakozó autóhoz vezette Lonnyt és az idegen urat. Nagy hajbókolással nyitotta ki előttük a kocsi ajtaját. Az ifjú Hennersberg megint borravalót nyomott a kezébe.

• Tom azt állította, hogy te egy öreg mister vagy, Lutz - jegyezte meg a lány nevetve.

A fiú szája széles vigyorra húzódott.

• Miss Strassmann nem jönni fogadószobába, ha Tom megmondja, hogy fiatal mister vár. Tom ravasz!

Lutz nevetve a zsebébe nyúlt, és újabb borravalót nyo­mott a markába.

• Tom nagyon ravasz - mondta elismerően.

A kocsi elindult, Tom pedig mosolyogva zsebre vágta szolgálatai jutalmát.

A szerelmesek megbeszélték, hogy Lutz szállodájában fognak ebédelni. Lonnyt persze rögtön elfogta az aggoda­lom, amikor meglátta az előkelő, drága hotelt, de nem szólt semmit. Miután azonban helyet foglaltak az étterem egyik csendes sarokasztalánál, és Lutz válogatott finomságokat rendelt, a lány ijedten nézett rá.

• Ez borzalmasan drága lesz, Lutz - mondta csende­sen, amikor a pincér magukra hagyta őket. - Tudod te, micsoda árak vannak New Yorkban?

A férfi ravaszkásan felnevetett.

• Elfelejtetted, hogy időközben hatalmas örökséghez jutottam?

Lonny zavartan nézte Lutz nevető arcát.

• Még nem szoktam hozzá a gondolathoz - felelte.

• A végén még azt kell hinnem, hogy a szegény Lutzot jobban szeretted, mint a gazdagot.

A lány gyengéd pillantást veteti rá.

• Nekem mindegy, szegény-e vagy gazdag.

• Nekem viszont nem, drága szívem. Én igenis felet­tébb kellemesnek találom, hogy ezentúl nem kell a fogam­hoz vernem a garast.

• Kiderítetted már, hogy minden rendben van-e az örök­ségeddel?

Lutz elmosolyodott Lonny aggódó tekintete láttán.

• Egyelőre tízezer dollár előleget kaptam. Egymillió dollár egy San Franciscó-i bankban van. A nagybátyám egy vidéki házat is hagyott rám, amit azonban eladok, mert biztosan nem Amerikában fogunk élni. Egy értékes gyűj­temény ugyancsak része a hagyatéknak. A teljes érték más­fél millió dollárra rúg, ami márkában több mint hatmilliót tesz ki.

A lány arcáról lerítt a döbbenet.

• Úristen, hiszen ez rettenetes! - szaladt ki a száján.

Lutz harsány hahotára fakadt ezt hallván, s végül Lonny is együtt nevetett vele.

• Ezek szerint lelkifurdalás nélkül élvezhetjük ezt a drá­ga ebédet, Lutz? - kérdezte elragadó huncutsággal.

• Remélem, ízleni fog.

Csodás órák vártak a két fiatalra. A férfi úszott a boldog­ságban, mert végre kedvére kényeztethette imádott Lonnyját, s a lány arca felragyogott, valahányszor Lutz szemébe nézett, és meleg, kedves hangját hallgatta. Mindent el­mondtak egymásnak, ami a szívükön feküdt, és ami fájdal­mas elválásuk óta történt. Lutz elmesélte, amit a végrende­letből megtudott, és elmondta, hogy hamarosan San Franciscóba utazik.

• Magam akarok utánajárni az ügyeimnek, az lesz a leg­jobb, ha mindent személyesen rendezek el. Nagy kár, Lonny, hogy még nem esküdtünk meg, mert akkor velem kel­lene tartanod.

A lány felsóhajtott.

• Talán jobb is így, Lutz. Amíg te San Franciscóban időzöl, addig én annak rendje és módja szerint elintézhe­tem a felmondásomat. Nem szeretném egyik pillanatról a másikra otthagyni a Stanhope céget, mint macska a ga­lambdúcot.

• Rendben van, legyen, ahogy akarod! Néhány napig azonban még itt maradok, hogy veled együtt körülnézzek New Yorkban. Te pedig holnap azonnal bejelented az iro­dában, hogy a lehető leghamarabb fel akarod mondani az állásodat.

• Mennyi időt kell San Franciscóban töltened?

• Előre nem tudom pontosan megmondani. Mindeneset­re azonnal visszatérek New Yorkba, amint az ügyeim meg­engedik. Utána pedig együtt hazautazunk. Még ma távira­tot küldök az édesapádnak, hadd tudja meg, hogy minden rendbe jött. Jaj, Lonny, Lonny, mennyire örülök, hogy új­ra az enyém vagy!

A lány szemét elfutotta a könny.

- Nem hittem, hogy még egyszer ilyen boldog lehetek.

Lopva megszorították egymás kezét, és szerelemittasan néztek egymás szemébe.

Ebéd után bérautóval kivitették magukat az óceánhoz, és órák hosszat ültek egy kellemes teraszon. Lonnyt ma nem kínozta honvágy. Lutz vele volt - ő testesítette meg számá­ra az otthont.

Este egy tetőteraszon működő étteremben vacsoráztak, aztán Lutz hazakísérte a lányt. A fekete Tom az immár szokásos széles mosollyal tárta ki előttük a panzió ajtaját.

XX.

Másnap reggel Lonny bejelentette az irodában, hogy az elbocsátását kell kérnie. Ez különösen azért keltett nagy meglepetést, mert éppen előző nap érkezett meg John Stan­hope, aki rettentően örült, hogy Miss Strassmann lesz a magántitkárnője.

Bekérette a lányt az irodájába, és igen szívélyesen fogad­ta. Őszinte örömének adott hangot, hogy végre talált olyan magántitkárnőt, akivel élmény lesz együtt dolgozni, an­nál is inkább, mivel a távolléte alatt rengeteg munka hal­mozódott fel.

Lonny zavartan nézett a férfira.

• Nagyon sajnálom, Mister Stanhope, hogy ismét csaló­dást kell okoznom önnek. Időközben hatalmas változás állt be az életemben. Én... nemsokára férjhez megyek.

Stanhope úr megdöbbenve huppant vissza a székébe.

• Férjhez megy? Miss Strassmann, maga feltűnően szép, ennek ellenére meglep, hogy ilyen gyorsan talált magá­nak férjet New Yorkban.

A lány pajkos mosollyal nézett a mindenható férfiúra.

• Nem New Yorkban találtam, Mister Stanhope... Német­országból jött utánam, hogy visszavigyen.

A cégtulajdonos egy ideig szótlanul vizsgálgatta Lonnyt.

• Nos - kezdte aztán kimérten -, talán én is ezt tettem volna, ha fiatal lennék. Mindemellett őszintén fájlalom, hogy a kívánságom ezúttal sem teljesülhet. És mi lett vol­na, ha a megérkezésekor itt talál, és több évre szerződési kö­töttem volna magával, amit egyébként ma készültem meg­tenni? Mister Yachtot alaposan le fogom gorombítani, amiért nem kötelezte el magát azonnal hosszabb időre.

A lány összekulcsolta a kezét.

• Ez igen-igen kellemetlen lett volna számomra, Mister Stanhope, és a vőlegényemnek is. Végül azonban minden­képpen el kellett volna engednie.

A férfi mosolyogva nézett rá.

• Ez valószínűleg nagyon sokba került volna, mert csak úgy nem mondtam volna le magáról.

Ismét huncut mosoly suhant át Lonny arcán.

• Azt hiszem, a vőlegényem ki tudta volna fizetni a fájdalomdíjat.

• Vagy úgy! Annyira gazdag az illető?

• Igen, Mister Stanhope.

• Szóval jó partit csinál?

A lány elutasítóan legyintett.

• Kérem, ne használja ezt a visszataszító kifejezést. Sze­retem a vőlegényemet, aki nagyon szegény volt, amikor megismertem. Miután pedig váratlanul nagy örökséghez ju­tott, én megszöktem előle... ide, Amerikába, mert nem akartam, hogy azt higgye, a pénze miatt megyek hozzá.

A férfi a fejét csóválva, értetlenül, de határozott érdeklődéssel nézett rá.

- Már Németországban felfigyeltem arra, hogy maga igen büszke teremtés, Miss Strassmann. Micsoda oktalan­ság, hogy elfut egy gazdag férfi elől, akit már akkor szere­tett, amikor még szegény volt!

Lonny egyetértően bólintott.

- Igen, buta voltam. A vőlegényem ugyanezt mondta tegnap, a megérkezése után.

Stanhope úr ismét úgy méregette a lányt, mintha párját ritkító különlegesség lenne.

• Kérem, mesélje el a történetét. Érdekel, és talán tanul­hatok belőle. Gyakran akad dolgom németekkel, és nem árt, ha jobban megismerem a gondolkodásmódjukat.

Lonny röviden előadta, amit egy idegennek elmondha­tott. Beszélt Lutz sorsáról, elmondta, hogyan lett sofőr, amikor nem adódott számára más megélhetési lehetőség, no­ha valójában báró. Azt sem hallgatta el, hogy szegénységük dacára össze akartak házasodni. Aztán megemlítette Lutz nagybátyját, aki kalandvágyó természetének engedve állat­idomár lett, és végül beszámolt a végrendeletről.

Mister Stanhope szemében érdeklődés csillant.

• Hogy hívták a vőlegénye nagybátyját?

• Báró Karl Henner von Hennersbergnek, de a cirkusz­ban a keresztneveiből alkotott művésznéven, Charles Hen nerként lépett fel.

• Valóban? Ismertem őt és csodáltam a remek állatidomításait, akárcsak őt magát. Hallottam a haláláról, és nagyon sajnáltam. Szóval ő volt a vőlegénye nagybátyja. Be kell mutatnia nekem a jegyesét, Miss Strassmann. Mindenképpen meg szeretném ismerni. Várjon csak... Jöjjenek el hol­nap ebédre a lakásomra! A feleségem örülni fog, hogy ér­dekes emberekkel ismerkedhet meg. Például egy olyan fi­nom lelkű német lánnyal, aki elfut egy férfi elől, mert an­nak sok a pénze.

• A magam és a vőlegényem nevében köszönettel elfo­gadom a meghívását, Mister Stanhope, de kérem, ne fessen le a felesége előtt még szentimentálisabbnak, mint ami­lyen vagyok. Nem a vőlegényem pénze elől szaladtam el, hanem azért, mert nem akartam, hogy azt higgye, a va­gyona álszent mesterkedésre csábított - felelte Lonny mo­solyogva.

• Ez sem kisebbíti az érdemeit. Maga egyenes és tiszta gondolkodású. És pontos, dolgos, mint a németek általában, minden szentimentalizmusuk dacára. Sokat tanulhatunk még maguktól. A munkaviszonya természetesen ezennel megszűnik, mert nem kívánom akarata ellenére itt tartani.

• A hónap végéig még szívesen dolgoznék önnél, Mis­ter Stanhope. A vőlegényemet a hivatalos ügyei San Franciscóba szólítják, és csak a visszatérte után utazom haza vele.

• Emiatt nem kellene dolgoznia. A várakozás heteit sok­kal kellemesebben is eltöltheti.

• Szeretem a munkámat, és gyorsabban telik az idő, ha dolgozom.

Az üzletember ezen is elámult, de rögtön rábólintott.

• Ám legyen, de akkor dolgozzon mellettem! Rettentő sok a teendőm, mivel a távollétemben felhalmozódott a munka. Ha már ennyire ég magában a tettvágy, akkor se­gítsen, hogy mihamarabb levegőhöz jussak!

- Boldog örömmel, Mister Stanhope - felelte Lonny készségesen. - Mindig is arra vágytam, hogy egyszer egy magához hasonló, jelentős ember mellett dolgozhassam. Ha csupán néhány hétig is, de legalább teljesül a vágyam.

- Akárcsak az enyém, hogy megnyerjem a magántitkárnőmnek.

A lány pajkosan elmosolyodott.

• Ez idő alatt talán rájön, hogy nem is vagyok alkal­mas erre a feladatra.

A férfi határozottan megrázta a fejét.

• Ez a meggyőződés soha nem alakulna ki bennem. Kár, hogy ezt nem bizonyíthatom be magának. Akkor hát hol­nap egykor nálunk ebédelünk, most pedig lássunk neki a munkának!

Mister Stanhope és Lonny remek párost alkottak, s kö­zös erővel már aznap feldolgozták a felhalmozódott anyag jelentős részét.

Lonny és Lutz másnap Mister Stanhope-nál ebédelt, aki a feleségével együtt élvezte a két boldog, rokonszenves em­ber társaságát.

Az ifjú Hennersberg három nappal később elutazott Ka­liforniába. Hivatalosan is átvette az örökségét, néhai nagy­bátyja értékes gyűjteményét pedig becsomagoltatta, és út­nak indította Németországba. A megörökölt házat is sike­rült eladnia, mivel Harry Fleed már talált rá vevőt, aki va­lósággal beleszeretett a csodaszép épületbe.

Az amerikai ügyvéd átadta Lutznak azt a lepecsételt kis csomagot, ami a nagybátyja naplóját tartalmazta. A fia­talember mohó érdeklődéssel olvasta visszaúton New York felé a vaskos kötetet, amelyet az értékes gyűjteménnyel együtt később is nagy becsben tartott.

A nagybátyja után rámaradt készpénzt egyelőre ameri­kai bankokban hagyta, és csak egy részét utaltatta át Német­országba. Harry Fleed e téren is ügybuzgó és megbízható tanácsadónak bizonyult, de Lutz őszinte hálálkodását ked­vesen elhárította.

- Charles Henner valamikor felbecsülhetetlen szolgá­latot tett nekem. Megígértem neki, hogy az örökség ügyé­ben mindenben a segítségére leszek az unokaöccsének. Semmi különöset nem tettem tehát, csupán álltam a szavam.

Mindent sokkal gyorsabban sikerült elintéznie, mint gondolta, és bő három hét múlva Lutz már visszatérhetett New Yorkba. Nagyon sajnálta, hogy Lonny nem élvezhet­te vele együtt Kalifornia szépségeit, de azzal vigasztalta ma­gát, hogy később egyszer még megteszik együtt ezt az utat, hiszen most már megengedhetik maguknak.

New Yorkban Mister Stanhope újból meghívta ebédre Lonnyékat. Lutznak mesélnie kellett a San Franciscóban tör­téntekről. Beszámolója közben megemlítette, hogy a nagy­bátyja naplójában többször is szerepel John Stanhope ne­ve. Az elhunyt számos találkozásukról írt. Ez felkeltette a házigazda érdeklődését, és örült, amikor Lutz megmutatta neki a róla szóló feljegyzéseket. Henner von Hennersberg érdekes, okos és rendkívül művelt férfiként emlékezett meg az iparmágnásról.

• Örültem volna, ha több időt tölt San Franciscóban - for­dult aztán a házigazda keresetlen őszinteséggel Lutzhoz. - Akkor ugyanis tovább magam mellett tudhattam volna ki­váló titkárnőmet. De nem akarok önzőnek látszani, talán azért sem, mert Miss Strassmann jellegzetesen német szentimentalizmusa engem is megfertőzött. Így hát önzetlenül azt kívánom, hogy legyen nagyon boldog magával. Az el­múlt hetekben páratlan teljesítményt nyújtott, aminek kö­szönhetően minden lemaradást behoztunk, és így egy ide­ig titkárnő nélkül is elboldogulok. Kénytelen leszek, hiszen most már Miss Strassmannhoz mérem az igényeimet, és aligha találom meg egykönnyen az utódját. Irigylésre mél­tó ember maga, von Hennersberg úr, hogy ilyen asszonyt vihet haza.

• Tudom, Mister Stanhope - válaszolta Lutz büszke­ségtől ragyogó arccal.

Pár nappal később Lutz és Lonny hajóra szállt, s elindult vissza Németországba. A szerelmesek számára csodála­tos volt az utazás. Most először élvezhették maradéktala­nul boldogságuk minden percét. Kicserélhették gondolata­ikat, és mindinkább meggyőződtek arról, hogy a sors egy­másnak teremtette őket. A hosszú távoliét csak még in­kább elmélyítette szerelmüket. Rádöbbentek, hogy egy­más nélkül soha nem lehetnének boldogok.

A pünkösd már réges-rég elmúlt, és vége felé közeledett a nyár, amikor végre megtarthatták az esküvőt. Most már könnyen találtak maguknak lakást. Miután mindent ala­posan megbeszéltek, Lutz úgy döntött, hogy megveszi doktor Friesen villáját. Az ifjú pár már oda tért vissza a nászútról.

Hermine asszony jobban járt, mint megérdemelte volna. Elkövetett hibáit nem hánytorgatták fel, és többé egy szó­val sem említették.

Lutz vett még néhány kocsit az apósának. Az öregúr otthagyta a biztosítási ügynöki állást, és a taxivállalkozást irányította nagy lelkesen. Ő számolt el a gépkocsiveze­tőkkel, ellenőrizte a munkájukat, és mindent elkövetett, hogy fellendítse az üzletet. Az őrnagy valósággal újjászü­letett, és igen hálás volt a vejének, aki igényes és nyeresé­ges tevékenységhez juttatta. Egyre jobban keresett, és rend­szeresen újabb autókat tudott beállítani. Taxivállalkozó­ként gondtalan és elégedett életet élhetett. Amit Lutz egy­koron saját magának álmodott meg, azt most az apósa vál­totta valóra.

A garázs fölötti lakásban, ahol az ifjú Hennersberg lakott korábban, most az a sofőr élt, aki az első alkalmazottja volt. Ő vezette a fiatal pár rendelkezésére álló két szép, új kocsit.

Henner von Hennersberg gyűjteményét a villa két föld­szinti szobájában helyezték el. Valóságos kincsesbányája lett a tudósoknak, akiknek Lutz készségesen megengedte, hogy tanulmányozzák a páratlanul értékes anyagot.

• Neked bőséggel ad majd munkát a háztartás vezetése - mondta a feleségének, miután hazatértek a nászújuk­ról. - Én sem szeretnék azonban tétlenül üldögélni. Vállal­kozásba kezdek, mert tartalmas és komoly elfoglaltság nélkül értéktelen lenne számomra az élet. Henner bácsi örökségére építem fel a jövőnket. A hagyatéka áldást hoz majd sok embernek, akiket foglalkoztathatok.

Lonny örömtől sugárzó arccal bólintott.

• Tudom, hogy önzetlen és jó ember vagy, Lutz, hiszen ismerlek. Vannak már határozott terveid?

- Igen, Lonny, és meg is beszélem őket az én okos kis fe­leségemmel. Biztosra veszem, hogy egyetértesz majd ve­lem.

A fiatalasszony szemében boldogság ragyogott,

• Való igaz, a naplopáshoz egyikünknek sincs tehetsége. Örülök, hogy méltónak találsz arra, hogy mindent megbe­szélj velem.

Lutz a karjába vonta, és forró imádattal nézett a sze­mébe.

• Édes kis feleségem... igaz bajtársam - mondta szerel­mesen, és áhítatos gyengédséggel megcsókolták egymást.

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler Der Abschiedsbrief

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co. Bcruiscli tliadbueh

Hungarian translation © Várnai Péter

Fordította: VÁRNAI PÉTER

ISBN 963 8248 52 1 ö JSBN 963 296 255 9

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629 Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M. u. 34.

Telefon: [phone]

Felelős kiadó: Oroszlán László

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella

Számítógépes tervező: Oroszlán Zsófi

Szedés: Bastei Budapest Kft : Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 7154-4901

Készült Debrecenben, az 1999. évben

---