A bucsulevel Hedwig Courths Mahler


0x01 graphic

A csinos Lonny Strassmann titkárnőként dolgozik egy ügyvédi irodában. Ugyanitt sofőr a jóvágású Lutz Hennersberg. A két fiatal az első pillanattól rokonszenvet érez egymás iránt, de a lány mostohaanyja gonosz gyanakvással figyeli bontakozó kapcsolatukat. Azt akarja, hogy nevelt lánya gazdag férfihoz menjen feleségül, aki őt is súlyos anyagi gondjaiktól. Sikerül rávennie férjét, hogy utasítsa el Hennersberget, aki őszinte szerelemből megkéri Lonny kezét. A kétségbeesett lány búcsúlevelet küld az imádott férfinak.

Hedwig Courths-Mahler

A búcsúlevél

I.

A sofőr várakozóan állt az elegáns gépkocsi mellett. Mar­káns, napbarnított arcán egyetlen izom sem rándult. Csak a szemében, mélyen ülő, acélkék szemében volt élet. E percben abban összpontosult az erőteljes, karcsú férfi min­den energiája. Időnként a fényárban úszó előcsarnok felé pil­lantott, amelyhez vastag, vörös szőnyeggel letakart már­ványlépcsők vezettek fel, aztán újra az egyik első emeleti ablakra függesztette nyugtalanul fürkésző tekintetét.

A tópartig elnyúló, hatalmas kert közepén emelt előke­lő villát, amely előtt a sofőr várakozott, Friesen ügyvéd úr lakta. Az épülettől jobbra, fák és bokrok takarásában bújt meg a garázs, amelyben még egy nagy túrakocsi állt. A be­járat előtt várakozó limuzint a doktor a városi útjaira hasz­nálta.

A gépkocsivezető egyre türelmetlenebbül tekingetett a villa kivilágított ablakaira, s végre megpillantott két alakot az előcsarnokban, amint lefelé jöttek a lépcsőn. Kisportolt alakja idegesen megremegett. Szeme felragyogott, meg-­megránduló arcán visszafojtott indulatok tükröződtek.

Ám azután, mintha mi sem történt volna, látszólag kö­zömbösen állt a kocsinál, a két közeledőre várva. Doktor Friesen mellett karcsú, fiatal nő lépkedett egyszerű, de ele­gáns ruhában. Az ifjú hölgy Lonny Strassmann kisasszony volt, az ügyvéd titkárnője. Úgy tűnt, fontos üzleti megbe­szélésbe mélyedtek. Strassmann kisasszony arcára feszült figyelem ült ki. Kilépve az előcsarnokból, egy pillanatra megálltak a kivilágított kapu alatt.

A sofőr összeszorította a fogait, amint kinyitotta a kocsi ajtaját. Felkapcsolta a világítást, majd oldalra lépett. Tekin­tete az ifjú hölgy arcára tapadt. Idegesen fürkészte a voná­sait, és miután megállapította, hogy a főnök iránt tanúsított éber figyelem mögött csupán szenvtelen udvariasság rejlik, megkönnyebbülten felsóhajtott.

Doktor Friesen barátságos kézmozdulattal a kocsira mu­tatott.

- Szálljon be, Strassmann kisasszony! Beviszem a város­ba. - A férfi az órájára pillantott. - Nahát, már megint es­te nyolc van! Tehát, kérem, szálljon be. Hennersberg engem letesz a klubnál, ahol már jó ideje várnak rám, máskülön­ben először magát vinném haza. Ma ismét meglehetősen ké­sőn fejeztük be a munkát. A soröm hazaviszi, aztán a klubnál megvár engem. Hallotta, Hennersberg?

A gépkocsivezető meghajolt, és előbb Strassmann kis­asszonynak, majd doktor Friesennek segített beszállni. Gyorsan becsukta az ajtókat, aztán ő is beült a kormány mö­gé. A vezetőfülkét csupán egy félig nyitott tolóablak válasz­totta el a kocsi utasterétől. Így a sofőr végighallgathatta dok­tor Friesen és a titkárnője társalgását.

A fiatal hölgy nyugodtan, határozottan válaszolt.

A hivatalos hangú beszélgetés hallgatása közben a sofőr arcán lassanként ellazultak az izmok. A szeméből is el­tűnt, a nyugtalanság.

A limuzin alig negyedóra múlva megállt a klub előtt. Doktor Friesen kiszállt, és sietve, de azért barátságosán elköszönt.

A sofőr szótlanul meghajolt. Mialatt doktor Friesen fel­ment a klubhoz vezető lépcsőn, ő ismét elfoglalta helyét a vezetőülésen, és elindult Lonny Strassmann-nal. Ezúttal sokkal lassabban hajtott. Tudta, hol lakik a kisasszony, hi­szen már többször hazavitte, amikor a mai esethez hason­lóan túlórázott, és az ügyvéd úr nélkülözni tudta a kocsit.

Lonny Strassmann különös elmélyüléssel figyelte az előtte ülő férfit. A fel-felvillanó fényekben időnként élesen kirajzolódott a profilja. És mint már annyiszor, most is azt kellett megállapítania, hogy Hennersberg sofőr igen előke­lő jelenség.

A bőrruhájából áradó kesernyés illat elért hozzá a félig nyitott üvegablakon. Úgy szívta be, mintha parfüm lenne. Ha eszébe jutott a férfi, amikor távol volt tőle, mindig ezt az illatot érezte az orrában. És nagyon sokszor gondolt rá, ha ezt nem is vallotta be magának.

Lutz Hennersberg egyre lassabban hajtott, mintha meg akarta volna hosszabbítani a perceket, amelyekben kettes­ben lehet. Lonny Strassmann-nal. Csak úgy ragyogott a szeme. A doktor Friesen iránt érzett titkos féltékenység, ami mindig rátört, ha Lonnyt egyedül tudta vele, most megint elillant. Az első pillanatban, amint meglátta, beleszeretett ebbe a szép és elragadó teremtésbe. Mivel azonban tudta, hogy egy egyszerű sofőrtől arcátlan merészség lenne, ha ud­varolni próbálna, minden férfira féltékeny volt, aki fel­bukkant az ifjú hölgy közelében. Leginkább természetesen a főnökükre, akivel a titkárnője sokszor töltött kettesben hosszú órákat.

Mindkettőjük számára túlságosan hamar érték el a házat, amelyben a lány lakott. A férfi gyorsan kiugrott a kocsiból, hogy ajtót nyisson, és segítsen Lonnynak a kiszállásnál. Az autóból ráeső fényben látni lehetett a felindultságtól meg-megvonagló arcát. Tekintete találkozott Lonnyéval, és egy másodpercig a két szempár, feledve a világot, egymásba kapcsolódott. Ám a lány már kiszállt, s neki el kellett en­gednie a karját. Meghajolt előtte, és összeszokott szájjal hátralépett. Igencsak meglepődött, amikor Lonny, egy hirtelen jött érzésnek engedve, bizonytalanul kezet nyújtott neki.

Lutz Hennersberg görcsösen szorította a kicsi, meleg leánykezet. Lonny szavai hihetetlenül boldoggá tették. El­ragadták az érzelmei, és egy másodpercre elfeledkezett ar­ról, hogy ő most csak sofőr. Az imádott kéz fölé hajolt, és szenvedélyesen az ajkához vonta.

Zavarba hozta a férfi csókja, amely most ott égett a ke­zén. Még egyszer belenézett az acélkék szempárba, és eny­he pír ömlött el az arcán.

- Jó éjszakát!

A különös melegséggel és bensőséggel kimondott egy­szerű szavak még eljutottak a lány füléhez. Mintha önma­ga elől menekülne, gyorsan becsukta maga mögött a kaput, felkattintotta a világítást, és felsietett a lépcsőn. Hennersberg sóbálvánnyá váltan állt ott, és az ajtó üvegtábláin át hosszan meredt a ház kivilágított előcsarnokára. Nagyon is észre­vette, hogy Lonny zavarban volt. Örülhet-e ennek, avagy sem, kérdezgette önmagától türelmetlenül. Ez a zavar va­jon a férfinak szólt, vagy csupán a magáról megfeledkezett sofőrnek, aki egyenrangúnak képzelvén magát vele, meg merte csókolni a kezét?

Tudta, hogy Lonny egy őrnagy lánya. Akkor is az, ha az apja a háború utáni nehéz időkben a kényszernek engedve biztosítási ügynöknek állt, és a leányának is meg kellett en­gednie, hogy kenyérkereset után nézzen, mivel ő nem volt képes többé gondoskodni róla. Lonny Strassmann azonban mindennek dacára úrinő, a szó legjobb és legnemesebb ér­telmében.

De hát végül is ő adott kezet neki, akár egy egyenrangú­nak. Nem azt akarta-e ezzel a gesztussal az értésére adni, hogy nem lát különbséget kettőjük között? Ez tette annyi­ra boldoggá, hogy megfeledkezett magáról, és kiesett a sofőr szerepéből, amit csak kényszerűségből vállalt.

Valóban a férfinak szólt volna az az árulkodó pirulás?

Sóhajtva beindította a kocsit, és elrobogott. A klubig egész úton az ésszerűségről prédikált önmagának. Le kell mondania az álmairól, nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy beleszeressen ebbe az édes, ragyogó lány­ba. Hová vezetne ez? Csakis bánatot, szívfájdalmat okoz­na. „Józanul kell viselkedned” - győzködte magát.

Kis idő múlva megállt a klub előtt, és elvegyült a többi várakozó gépkocsivezető között, akik mit sem sejtettek a szíve titkáról.

II.

Lonny felsietett a harmadik emeletre. Halkan lenyomta a kilincset szülei lakásának az ajtaján, és belépett. Az előszo­bában a mostohaanyja, egy még mindig csinos, mutatós szőke asszony jött elébe. Fürkésző és bíráló tekintettel nézett a lány kipirult arcára.

A lány mélyen elpirult mostohaanyja meglehetősen ta­pintatlan szavai hallatán. Az asszonynak soha nem volt erénye a kíméletesség, de ennyire gorombán még egyszer sem viselkedett. Lonnynak arcába szökött a vér, és minden önuralmára szüksége volt, hogy válaszolni tudjon.

Mialatt beszélt, fájdalom hasított belé. Fájt, keservesen fájt, hogy ezt a lehetőséget ilyen határozottan vissza kellett utasítania.

Strassmann őrnagy felesége megvonta a vállát.

Lonnynak megint arcába szökött a vér.

A lány büszkén kihúzta magát. Ha nem is vallotta be magának, érezte, hogy nem közömbös Hennersberg iránt, s ez , csak még eltökéltebbé tette.

A mostohaanyja rekedten felnevetett.

A lány elgyötörtén összeráncolta a homlokát. Hallgatni is alig bírta ezt az okfejtést.

Hogy a mostohaanyja sokkal inkább saját magára gon­dolt, semmint az őrnagyra, azt Lonny pontosan tudta. Az­zal is tisztában volt azonban, hogy doktor Friesen soha nem tekintené másnak, mint az alkalmazottjának, akivel ma­radéktalanul elégedett. Időnként persze kapott tőle kisebb-nagyobb ajándékokat, ami mindannyiszor reményt ébresz­tett a mostohaanyjában. A figyelmesség oka azonban mind­össze az volt, hogy a lány többet teljesített, mint ami a kötelessége lett volna, és az ügyvéd ezt kívánta meghálálni.

Ha hallgatna a mostohaanyjára, talán valóban célt érhet­ne nála. Doktor Friesen diktálás Közben néhanap rajta fe­lejtette a szemét, és látszott rajta, hogy tetszik neki, amit lát. Kevéske kacérsággal bizonyára elmélyíthetné a kapcsolatukat, Lonny azonban egyetlen pillanatig sem gondolt er­re. Ha Friesen doktor megkérné a kezét, nem tehetne mást, vissza kellene utasítania.

Szívesen, nagyon is szívesen teremtene könnyebb életet az apjának, de ilyen áron nem lenne képes rá. Hihetetlenül gyötörték a mostohaanyja örökös szemrehányásai. Az asszony minduntalan azzal vádolta, hogy csak magára gon­dol, pedig egyedül az ő komoly elhatározásán múlna, hogy az apjának és neki magának jobb élete legyen. Lonny ugyan mindent megtett, ami az erejéből tellett, hogy segítsen az édesapján, de önmagát nem tudta, nem akarta felál­dozni.

Fáradt mozdulattal végigsimított a homlokán.

- Igazságtalan vagy velem, mama - felelte. - Én na­gyon is sokat gondolok a papára, és szívesen megszabadí­tanám a gondjaitól, csak nem úgy, ahogyan te gondolod. Ar­ra képtelen vagyok. Annak viszont örülök, hogy elsejétől valamivel többel járulhatok hozzá a háztartásunk költsége­ihez. Doktor Friesen ötven márka fizetésemelést ígért. Te­hát a mostani fizetésem felén kívül, amit eddig is hazaad­tam, még ezt az összeget is felajánlhatom. Nekem nincs többre szükségem, mint amennyim eddig is volt.

Hermine Strassmann asszony felsóhajtott.

Még mielőtt Lonny válaszolhatott volna, kinyílt a nap­pali ajtaja, és a magas, katonás megjelenésű, őszülő hajú őr­nagy jelent meg a küszöbön.

Lonny az apjához sietett, átölelte és megcsókolta.

A lány belekarolt az apjába, és elindult vele a nappaliba.

A megjegyzés tréfás volt, de a lány kihallotta belőle, hogy a mostohaanyja megint megtette a magáét. Egy pil­lanatra elkomorult az arca, ám hamar erőt vett magán, és nyugalmat színlelt.

A mostohaanyja töltött neki egy csészével, s amíg Lonny a teát kortyolgatta, a házaspár tekintete találkozott a feje fe­lett. Egyetértő pillantást váltottak, mivel Hermine asszony­nak nemrégiben sikerült meggyőznie a férjét, hogy doktor Friesen valószínűleg azért keres mindig ürügyet a túlórá­zásra, mert minél több időt akar együtt lenni Lonnyval.

Az őrnagy a lányához fordult.

Az öreg katona arcán meghatódás tükröződött, és meg­fogta Lonny kezét.

- Aranyos, jó gyerek vagy. Sajnos, a helyzetem nem engedi meg, hogy lemondhassak a támogatásodról, mert egyre kevesebb a jövedelmem. De vajon elég lesz-e öl­tözködésre és a kisebb kiadásokra, amit megtartasz ma­gadnak?

Lonny átkulcsolta az apja kezét, és egy pillanatra ráfektette az arcát.

Az őrnagy sietve feléje fordult, és csitítóan megsimogat­ta a kezét.

Az őrnagy most már kizárólag a feleségére figyelt. Lon­ny nem először tapasztalta, hogy az apja sokkal több érdek­lődést mutat a felesége iránt, mint őiránta. A mostohája min­dent el is követett ennek érdekében. Azon mesterkedett, hogy elválassza apát és lányát.

Lonny végül elővett egy könyvet, és egy órácskára be­lemélyedt. Aztán jó éjszakát kívánt a szüleinek, és vissza­vonult a szobájába.

Átnézte az aktatáskájában hazahozott iratokat, és átgon­dolta, mit kell holnap reggel elintéznie doktor Friesen szá­mára. Aztán elrakta a papírokat, és az ablakhoz lépett. Le­nézett oda, ahol nem oly régen Lutz Hennersberggel állt. Igen, ott csókolta meg a kezét... Az utca sötétbe borult, mert csak a sarkon pislogott egy lámpa. A berlini magiszt­rátus ezen a környéken takarékoskodott a világítással. Amíg a kirakatokban égtek a fények, még tűrhető volt a helyzet, de a boltok bezárása után az ember már az orráig is alig látott.

Lonny felidézte magában a jelenetet, amit a mostohaany­ja idefentről végignézett, és újból vér szökött az arcába, mintha illetlenségen kapták volna. A szíve nyugtalan zaka­tolásba kezdett, amint a „sofőrre” gondolt. Úgy érezte, még mindig perzsel a bőre ott, ahol forró ajka megérintet­te. Ez a kézcsók és a világfias meghajlás megerősítette azt a sejtését, hogy a férfi valamikor jobb időket látott. Mi késztethette arra, hogy gépkocsivezetőnek álljon?

Igaz, az édesapja karrierje is derékba tört, és meg kell elé­gednie egy biztosítási ügynöki állással. Miért ne történ­hetett volna meg ugyanez Hennersberggel? A háború és az infláció nem egy és nem két férfi életét változtatta meg gyökeresen. Talán az ifjú Hennersbergnek is azért kellett menedéket keresnie, mert nem volt más választása, mint oly sokaknak.

Az egészen biztos, hogy nem iskolázatlan ember. Értel­mes arca, magabiztos, elegáns tartása, keskeny, bár erős, mindig gondosan ápolt és inkább sportolóéra emlékeztető keze, az egész viselkedése arra vall, hogy magasabb társa­dalmi körökben mozgott.

Lonny szíve hirtelen felujjongott. „Szeretem őt!” Ám az esze is azonnal megszólalt: „Mi lesz ebből?” Kapcsolatról egyáltalán nem lehet szó, még akkor sem, ha a férfi viszont­szereti őt. Aligha helyezkedett volna cl sofőrként, ha nem lenne szegény, ahogyan ő is az. Nincs mit tenni, erősen a szívébe kell zárnia ezt a kilátástalan szerelmet. Senki nem tudhat róla, legkevésbé a férfi. Mit gondolna vajon, ha mégis megtudná? A lány szíve nagyot dobbant erre a kér­désre, mert eszébe jutott az a tekintet, amellyel Hennersberg sofőr ma este ránézett. Az a vágyódó, könyörgő pillantás ejtette rabul a szívét. Néz így férfi egy nőre, ha közömbös iránta?

Izgatottan felugrott, mintha menekülni akarna a saját gondolatai elől. Nem szabad ilyesmin töprengenie, nem bizakodhat, és semmit sem várhat. Senkinek nem kell tud­nia a titkáról.

Lassan levetkőzött, és ágyba bújt. Sokáig nem szállt álom a szemére, de jólesett egy kicsit ábrándozni a lelké­ben virágzó titkos szerelemről és a boldogságról, még ha örökre elérhetetlen is.

III.

Másnap reggel szokása szerint derűsen, kiegyensúlyozot­tan lépett be a nappaliba, hogy együtt reggelizzék az édes­apjával és a mostohájával.

Beszélgetésre nemigen jutott idejük, Lonnynak kellett először munkába indulnia, mert ma korán be akart érni, hogy időre elkészüljön a rábízott feladatokkal. Az apjától szívélyes búcsút vett, a mostohaanyjától kissé hűvöseb­ben köszönt el. Bármennyire is igyekezett, őt nem volt ké­pes megszeretni. Ahhoz túlontúl különböző volt a termé­szetük.

Rugalmas léptekkel sietett a villamosmegállóba. Ezen a korai órán még kevesen tartottak munkába. Csupa komoly és megfontolt ember járt az utcán. Lonny tekintete is nyu­godt és céltudatos volt. Tisztázta magában, hogy sem sze­relemről, sem boldogságról nem álmodozhat. Az életét to­vábbra is a kötelességek szigorú teljesítése tölti ki. Amire tegnap este ráébredt, azt féltve őrzött titokként zárja a lel­ke legmélyére. A mindennapokban gondolnia sem szabad arra, hogy szereti Lutz Hennersberget. Csak kevéske sza­bad idejében örülhet neki, de akkor is csak úgy, hogy sen­ki ne vegye észre.

Az irodában azonnal nekilátott a munkának, miután doktor Friesen utasítása szerint emlékeztette az irodaveze­tőt a Klemm-ügyre. Időre el is készült a feladataival, és ami­kor a főnöke megérkezett, elébe tette az iratokat. Az ügy­véd átfutotta a papírokat, majd mosolyogva nézett a titkár­nőjére.

A férfi tűnődő pillantása ezúttal tovább időzött a lá­nyon, mint máskor.

- Csupán a kötelességét teljesítette? Igazán nem úgy fest, mint egy sótlan titkárnő, aki csak kötelességérzetből dolgozik. Tulajdonképpen túl fiatal és szép ahhoz, hogy po­ros akták között élje le az életét. Én azonban önző vagyok, így hát nagy örömömre szolgál, hogy ilyen kiváló munka­társra találtam. El sem tudom képzelni, mi lenne velem maga nélkül. Remélhetőleg nem hagy el egyhamar.

Az ügyvéd halványan elmosolyodott.

Lonny különös, szomorú pillantást vetett a főnökére.

Az ügyvéd a fejét ingatta.

A doktornak különös melegség vegyült a hangjába, mintha egyszeriben olyan érdeklődés támadt volna benne a lány iránt, aminek már semmi köze sincs a munkához.

Lonny megérezte ezt a változást. Eszébe jutott mostoha­anyja intelme, hogy használjon ki minden kínálkozó al­kalmat. Semmi kétség, most bizalmasabb hangot is megüt­hetne doktor Friesennel. Még szerencse, hogy a mostohá­ja minderről semmit sem tud.

Hirtelen, mintegy védekezőn kihúzta magát.

A férfi megértette, hogy visszautasították. Nem volt hiú ember, és elfogadta, hogy ez a szép lány minden bizal­maskodást kerülni akar. Igen sokra tartotta a képességeit, ezért engedelmesen meghajolt az akarata előtt.

Nyugodtan, kimért hangon adta ki a további utasításait. Miután minden szükségeset megbeszéltek, elbocsátotta Lonnyt.

- Meglesz, doktor úr.

Ezzel Lonny kiment a szobából. Örült, hogy a főnöke megint a régi, személytelenül hivatalos hangon beszélt ve­le. Megkereste Zörner irodaszolgát, és tolmácsolta a meg­bízást. Miután beért kis irodájába, akaratlanul is az ablak­hoz indult, hogy futó pillantást vessen... a sofőrre. Ám azonnal visszarebbent, mert Lutz Hennersberg ott állt az au­tó mellett, és éppen felnézett az épületre. Egy pillanatra ta­lálkozott a tekintetük. A férfi már jó ideje kémlelte Lonny Strassmann irodájának az ablakát. Amikor észrevette, hogy a lány riadtan hátralép, összerezzent, és belesápadt az izga­lomba. Mi ijeszthette meg ennyire? Talán az, hogy meglát­ta őt?

Hamarosan egy hang zavarta meg a nyugtalan tépelődésben.

Lutz Hennersberg kinyitotta az autót, összehajtogatta az ülésen kiterített újságot, és átadta Zörnernek.

Lutz előhúzta a cigarettatárcáját, és az irodaszolga elé tar­totta.

Az öreg meredten nézte az elegáns tárcát.

A fiatalember szemlátomást zavarba jött, és gyorsan be­csukta a tárcát.

- Tudtommal nem. Nem én beszéltem vele, hanem a titkárnő kisasszony küldött le, legfelsőbb utasításra.

Zörner szívesen folytatta volna még a társalgást, mert sze­rette volna kicsit kifaggatni a mindig előkelően viselkedő sofőrt. Felettébb érdekelte, hol tett szert erre a finom ciga­rettatárcára. Lutz azonban kifürkészhetetlen arckifejezés­sel lezárta a beszélgetést.

Zörner végre elkotródott, de a lépcsőn felfelé menet egyre csak az járt a fejében, hogy lopta-e a fiú azt a tárcát.

Amikor Lonnynak átadta az újságot, a tőle már megszo­kott, illetlen bizalmaskodással, amivel válogatás nélkül mindenkit megtisztelt, megjegyzést is fűzött hozzá.

Lonny megjátszott közönnyel nézett rá.

A lánynak minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne árulja magát. Végül sikerült megőriznie a nyugalmát.

Zörner innen is eloldalgott, de a megoldatlan kérdés to­vábbra sem hagyta nyugodni. Lonny egy darabig elgondol­kodva nézett az irodaszolga után. A sofőrnek koronás ci­garettatárcája van? Újabb rejtély. Ám azonnal megrázta magát, és elszántan elhessegette a gondolatokat, amelyek hirtelen megrohanták. Teljes figyelmet követelő feladat vár rá, nem engedheti meg, hogy szétszórt legyen.

Odalent azonban, a kocsi mellett, még mindig ott állt Lutz Hennersberg, és azt az ablakot leste, amely mögött Lonny Strassmann dolgozott. Bő egy órát ácsorgott, amíg a főnö­ke lement, és egy nagy gyártelepre vitette magát, ahol hi­vatalos dolga akadt. A gyár előtt Lutznak jóval hosszabb ideig kellett várakoznia. Itt azonban nem figyelte az abla­kokat. A kocsiban maradt, és egy könyvet olvasott. Ango­lul.

Miután visszaért a gyárból, doktor Friesen több órát dolgo­zott még Lonnyval. Leveleket diktált, amelyeket a lánynak aztán angolra kellett fordítania. Számára ez nem jelentett nehéz feladatot, mert nagyon jól megtanulta a nyelvet.

Éppen letelt a munkaidő, amikor végzett a fordítással. Bevitte a leveleket a főnökének, és megkérdezte, szüksé­ge van-e még rá.

- Nincs, Strassmann kisasszony. Nem kell megint túl­óráznia. Hazamehet. Én is csak egy telefonhívást várok, az­tán leteszem a lantot.

A férfi végigsimított enyhén kopaszodó homlokán.

Lonny elköszönt, és nemsokára elindult haza. Tudta, hogy a ház előtt ott áll Hennersberg, és a főnököt várja begyújtott motorral. Neki pedig... előtte kell elmennie. Már a gondolattól is arcába szökött a vér. Fülig pirult, mi­re kilépett az irodaépületből, és elindult a járdán.

Lutz Hennersberg alig észrevehetően meghajolt, amikor megpillantotta. A lány lehajtotta a fejét, de a férfi így is ész­revette a pirulását. Felragyogott a szeme, és addig nézett Lonny után, amíg á lány el nem tűnt a sarkon. Akkor visszaült a kormánykerék mögé, elővette a könyvét, és olvasni kezdett. Az emeleti ablak ezennel elveszítette számá­ra a jelentőségét.

Fél óra múlva megérkezett doktor Friesen, és hazavitet­te magát. A villája előtt kiszállt, és mosolyogva vissza­fordult a sofőrje felé.

Lutz bevitte az autót a garázsba, és átadta a kocsimosó­nak, akinek a két autót, és a garázst kellett tisztán tartania. Ha ezzel megvolt, a házban és a kertben tette hasznossá ma­gát. Hennersberg szolgálata általában kora reggeltől késő estig tartott, így aztán a kocsik rendben tartására már nem jutott ideje. Ezért is volt ápolt a keze, ami már régen feltűnt Lonnynak. Vezetéshez ráadásul mindig kesztyűt hordott.

A garázsból a fölötte elhelyezkedő lakásába ment, ami lakó- és hálószobából állt. A hálóban gumi fürdőkádat hú­zott elő a sarokból, és hideg, frissítő fürdőt vett. Utána megborotválkozott, mert kora reggel többnyire nem volt rá érkezése, átöltözött, és átment a tágas lakószobába. A ka­napé elé állított kerek asztalon már odakészítve várta a va­csorája. Doktor Friesen szakácsnője a maga ötven éve da­cára gyengéd érzelmeket táplált a jóvágású sofőr iránt, s anyáskodón gondoskodott róla. Az étel és a terítés egyaránt étvágygerjesztő volt, a kis teafőző pedig csak arra várt, hogy bekapcsolják. Pár perc múlva már forrt is benne a víz.

Lutz azt szintén a szakácsnőnek köszönhette, hogy - saját kérésére - nem kellett a többi alkalmazottal együtt en­nie odaát, a villa személyzeti étkezőjében. A személyzet tag­jai eleinte megjegyzéseket tettek arra, hogy a sofőr egye­dül étkezik. Elvégre nem gróf, hogy különleges bánásmód

járjon ki neki, hajtogatták. A szakácsnő azonban, akinek a szava szentség volt a házban, kiállt mellette.

- Elég a lármázásból! Nekem csak jó, hogy a lakásán eszik. Nem tudna veletek együtt, mindig ugyanabban az idő­ben asztalhoz ülni, és púp lenne a hátamon, ha külön kel­lene körülötte ugrálnom. Így meg átviszem az ennivalóját, és azzal letudtam a gondot.

Az emberek meghajollak a tekintélyes asszonyság érvei előtt. Valójában többletmunkát okozott neki a sofőr ki­szolgálása, de ezt boldogan vállalta. Lutz tisztában volt azzal, hogy kedvezményekben részesül, és apró ajándé­kokkal fejezte ki a háláját. A vénlány örömét csak fokoz­ta, hogy a snájdig sofőr egyedül őt tünteti ki a figyelmével. A személyzet valamennyi tagjával barátságos és udvarias volt, de mindig megtartotta a három lépés távolságot.

A többiek minden további nélkül hittek neki, és egy idő után megszokták, hogy a gazdájuk gépkocsivezetője nem keresi a társaságukat.

Lutznak rendkívül fontos volt, hogy egyedül étkezhes­sék. Nem mintha gőgös lett volna, csak attól tartott, hogy a viselkedése elárulhatja, és ezt nem akarta. Ha valaki lát­ta volna magányos vacsorája közben, könnyedén rájöhetett volna, hogy magasabb körökből származik.

Miután végzett az evéssel, a tányérokat meg a teáskan­nát visszarakta a nagy tálcára, és az egészet kivitte a kis elő­térbe, amelyben egy asztalka állt. Rátette a tálcát, hogy elvihesse, aki majd feljön érte.

Utána visszament a lakószobájába, és leereszkedett a kanapéra. Összehajtotta az abroszt, és most már csak a vö­rös plüssborítás takarta az asztalt. Hamutartót készített oda, és élvezettel elszívott egy cigarettát. Szerette a rendet, és a lakásában használat után mindig mindent visszara­kott a helyére.

Ritkán fordult elő, hogy szabad volt az estéje, mégsem akaródzott kimozdulnia. Csak a pénzt költené, de nem érezné jól magát. Inkább megint elmélyedt az angol nyel­vű kötetben. Egy idő után azonban letette, hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Lonnyra gondolt, tőle pedig a múltba kalandoztak a gondolatai. Abba a múltba, ami oly­annyira más volt, mint a jelen. Szigorú, komor vonás jelent meg a szája körül, és mély sóhajok hagyták el az ajkát. So­káig ült így, aztán megrázta magát, és megint kinyitotta a könyvet.

Mit használ a sok tépelődés? Mire jó, ha visszasírja a múltat? Annak vége, a jelen viszont itt van, és könyörtele­nül megköveteli a maga jogait. Azt az édes, drága lányt pe­dig ki kell vernie a fejéből. Hová vezetne, ha egyre jobban belelovalná magát ebbe a kilátástalan szerelembe? Kilátás­talan? Az bizony. Egy őrnagy lánya akkor sem menne fe­leségül egy egyszerű sofőrhöz, ha az apja régen nem kato­natiszt már. Mit is kínálhatna neki? Elvárhatná tőle, hogy itt, a garázs fölötti két szobában éljen vele? Vagy talán egy még ennél is szerényebb bérlakásban?

Bárcsak tehetne valamit, hogy kiemelkedjék ebből a helyzetből! Ugyan mit? Elvégre mindent megpróbált már, mielőtt sofőrnek állt, de semmi más munkát nem talált. Még ha lenne is miből folytatnia az egyetemi tanulmányait, diplomával a zsebében mi várna rá? Rengeteg az állás­talan mérnök. Legfeljebb külföldön lennének lehetőségei. Feleslegesen rágódik azonban, mert nincs pénze, hogy be­fejezze az egyetemet. Amit eddig megtakarított, az igen ke­vés. Hosszú évek alatt jönne csak össze annyi, amennyire szüksége volna. Akkor pedig tanulás helyett olyasmire kellene fordítania azt a pénzt, amivel gyorsan feljebb ka­paszkodhat. Bármit is hoz számára a jövő, Hennersberg sofőr nincs abban a helyzetben, hogy reményei lehetnének Lonny Strassmann-nal kapcsolatban.

A gondolatai újra és újra elkalandoztak olvasás közben, s egy kedves, bájos leányhoz röpültek. Maga előtt látta csillogó, szürke szemét, hamvas bőrét, amit az irodai mun­ka sem kezdhetett ki, és fémesen csillogó gesztenyebarna haját.

Mit felelne vajon, ha megvallaná neki a szerelmét? Ki­nevetné, vagy hidegen és büszkén visszautasítaná, mint egy szemérmetlen tolakodót? Nem, nem, ő egyikei sem tenné. Csak megrémülne, és ugyanolyan értetlen szemmel nézne rá, mint tegnap este, amikor megcsókolta a kezét. El­menekülne tőle, és talán szánná egy kicsit, ha tudná, hogyan és miért siklott ki az élete.

Bármerre is indultak a gondolatai, a végén mindig Lonnynál kötöttek ki.

IV.

Néhány héttel később a természet már őszies ruhát öltött, de a nap még melegen sütött, és az égbolt a derűs őszi na­pok átható kékjében tündökölt.

Egyik vasárnap doktor Friesenért egy barátja eljött ko­csival, és elvitte a szülei vidéki birtokára. Az utóbbi időben ez többször is előfordult, így Lutz Hennersberg mostaná­ban több szabad vasárnaphoz jutott. Már kora délelőtt hosszabb sétára indult, a szabadban megette a magával vitt hideg uzsonnát, és most hazafelé tartott. Szokása szerint magányosan sétált a Wannsee partján. A tavon evezős és vitorlás csónakok siklottak, de még egy zsúfolt gőzha­jó is elpöfögött közöttük. A vidám társaságok nevetgélése és éneklése meg-megtörte a csendet. Lutz komoly arca is mosolyra derült, amikor egy mellette elsuhanó kocsiból jókedvű fiatalok köszöntek rá.

A mosoly még akkor is ott ült az arcán, amidőn befor­dult egy mellékútra, amelyen egy fiatal hölgy közeledett fe­lé. Ijedten ismerte fel benne Lonny Strassmannt.

Nagyon szép, elegáns őszi kosztümöt viselt, amelyről senki nem mondta volna meg, hogy a saját, bámulatosan ügyes kezű alkotása, és nem valamelyik neves divatszalon­ban készült.

A szabadba csábító szép időben a lány kisebb kirándu­lást tett a szüleivel a tóhoz. Ők beültek egy étterembe ká­vézni, Lonny pedig az engedélyüket kérte, hogy addig sé­tálhasson egyet a parton. Mivel vasárnap mindig sokan jártak erre, az őrnagy elengedte, miután megbeszélték, mi­kor találkoznak megint.

A vele szembe sétáló, jól öltözött, szürke öltönyt, bő felöltőt és szürke nemezkalapot viselő karcsú férfiban Lonny nem ismerte fel azonnal Hennersbergel, akit eddig mindig csak sofőregyenruhában látott. Elhaladt volna mel­lette, ha ő nem emeli meg üdvözlésképpen a kalapját. A lány nem szokta idegen férfiak arcát fürkészni, de most cso­dálkozva felnézett, és összerezzent. Valóban Hennersberg sofőr lenne ez az előkelő és elegáns úr?

Lonny önkéntelenül lelassította a lépteit, és nem tudta, mit kellené tennie. Lángoló pír futotta el arcát, és bizony­talanságról árulkodott a tekintete. Menjen el szótlanul mel­lette, vagy váltson vele néhány szót? Az utóbbi mellett döntött. Elvégre barátságtalan gesztus volna, ha szóra sem méltatná:

A férfi nem merte megszólítani az imádott lányt, de acélkék szeme felragyogott, amikor Lonny szemérmes mo­sollyal felnézett rá, és kérdéssel fordult hozzá:

A férfi őszinte aggódása megint pirosra festette a lány arcát.

Lutz habozott egy kissé, de a vágya végül erősebbnek bizonyult az akaratánál.

Lonnynak a torkában dobogott a szíve. A férfi szavaiból olyan magától értetődő lovagiasság áradt, hogy nem tehetett mást, el kellett fogadnia a kíséretét.

Hennersberg megfordult, és továbbsétáltak. Jó ideig egyikük sem szólalt meg, mert mindkettőjüknek le kellett küzdenie az elfogódottságát. Végül Lonny törte meg a csendet.

- Kérdezzen bátran, nagyságos kisasszony! Szívesen felelek.

A férfi perzselő tekintettel nézett rá.

A lány gyorsabban szedte a levegőt.

Csak a háború idején, nagyságos kisasszony. Bár régi katonacsaládból származom, nem éreztem elhivatottságot ehhez a pályához. Apám tiszt volt, és ezredesként esett el a háborúban. Ő szívesen vette volna, ha én is tiszt leszek, de ez a hivatás nem volt a kedvemre való. Apám végül le­mondott az álmáról, és megengedte, hogy érettségi után egyetemre menjek. Gépeket akartam tervezni, az csábí­tott. Ám épphogy elkezdtem a harmadik szemesztert, ami­kor kiküldtek a frontra. A háború harmadik évében apám elesett egy légitámadásban, anyámat pedig elvitte a szíve, amikor hírül vette a halálát.

A lány ijedten tekintett a férfi sápadt arcára.

Lutz ajka körül halvány mosoly játszott.

A lány önfeledten hallgatta, és meleg, együtt érző tekin­tettel nézett rá.

Lonny halványan elmosolyodott.

Lonny megindultan nézett a férfi szemébe.

Lutz erélyes, keskeny vonalú szája megremegett.

A lány eddig ijedten figyelte, de most megkönnyebbül­ten fellélegzett.

Egy ideig ismét szótlanul lépdeltek egymás mellett. Mindegyikük a saját gondolataiba mélyeit.

Lonny eszében az járt, hogy báró Lutz von Hennersberg, egy ezredes fia sétál az oldalán. Őszintén csodálta, és na­gyon, de nagyon szeretett volna segíteni rajta. Miért is ilyen szegény ö is? Igaz, ha gazdag lenne, ez a férfi akkor sem fogadna el segítséget egy nőtől. Saját erejéből akarja felküzdeni magát.

Lutz tekintete a lány szemébe fúródott. Ha sejtené, mi­lyen boldoggá tették a szavai!

A fiatalember szívét ismét féltékenység szorította össze, de fennhangon egészen mást mondott.

A lány a zavar legkisebb jele nélkül nézett rá.

- Igen, sokszor dolgozunk hosszú órákat kettesben. Cso­dálom az eszét, a határozottságát és a lélekjelenlétét. Két­ségtelenül a legkiválóbb ügyvédek egyike. Ha panaszos ügyem lenne, csakis hozzá fordulnék. Ráadásul remek em­bernek ismertem meg. Szerény, művelt és emelkedett gon­dolkodású.

Lutz zihálva lélegzett. Mardosták a lelkét a Friesen dok­tort dicsérő szavak. Az igazságérzete azonban nem enged­te, hogy elvakítsa a féltékenység.

Lonny elfogulatlanul felkacagott.

A lány figyelmeztetőn felemelte a kezét.

Lutznak egészen könnyű lett a szíve.

Lonny elmosolyodott.

A férfi felsóhajtott, mint aki iszonyatosan nehéz teher­től szabadult meg.

'nyaggatásaira gondolt, de erről természetesen nem beszél­hetett. Kis ideig habozott, és csak aztán folytatta: - Szá­momra felettébb kellemes lenne, ha nős emberrel dolgoz­hatnék együtt. Friesen doktor végtelenül korrekt és tartózkodó velem, mégis könnyebb dolgom volna, ha feleség várná otthon.

Most már elfogulatlanul beszélhetett a lánnyal a főnökük­ről, mert érezte, hogy semmi, oka a féltékenységre. Abban pedig egészen bizonyos volt, hogy Lonny Strassmann a legfényűzőbb élet lehetőségéért sem adná el magát egy férfinak, akit nem szeret.

Élénken tovább csevegtek. Kicserélték az élet dolgairól vallott nézeteiket, és mindketten elégedetten tapasztalták, hogy tökéletes közöttük az összhang. Lonny egészen elfe­ledkezett árról, hogy Hennersberg sofőr mellett lépked. Csak azt érezte, hogy egy kifogástalan úriember sétál az ol­dalán, akinek hányatott sors jutott, s mégis bátran járja a ma­ga útját.

Jó időbe telt, mire a lánynak eszébe jutottak a szülei, és a karórájára pillantva ijedten összerezzent.

A férfi is visszafordult Lonnyval, és megszaporázták a lépteiket, de a beszélgetést nem hagyták abba. A lány egy­szer von Hennersberg úrnak szólította a férfit, aki egy pil­lanatra megállt, és kérlelőn nézett rá:

Egyre közelebb értek ahhoz a helyhez, ahol találkoz­tak. Éppen rá akartak fordulni a másik útra, amikor Lonny összerezzent, és mélyen elpirult. Egy idős házaspár jött szembe velük.

A férfi megérezte, hogy a lánynak kellemetlen lenne, ha szülei meglátnák vele, de e pillanatban nem tudta, mitévő legyen. Lonny azonban gyorsan, határozottan feléje fordult, és kezet nyújtott neki.

Hennersberg megemelte a kalapját, és meghajolt.

- Kívánja, hogy eltávozzam, mielőtt a szülei ideérnek? - kérdezte halkan.

A férfi még egyszer meghajolt, aztán távozott. Nem akarta, hogy Lonnynak kellemetlenségei támadjanak miat­ta. A boldogító óra nem úgy végződött, ahogyan szerette volna. Elszomorodva, lehajtott fejjel ballagott a tó part­ján.

Az őrnagy és a feleségé csodálkozó, rosszalló pillantá­sokat vetettek Lutz Hennersberg után.

Lonnynak erőt kellett vennie idegességén, hogy válaszol­ni tudjon.

Hermine asszony viszont ébér, fürkésző pillantást vetett Lonnyra, de egyelőre egyetlen korholó szót sem szólt. Egé­szen addig kibírta, amíg hazaértek, és kettesben marad­tak.

Nem tudom elhallgatni azt a gyanúmat, hogy előre megbe­szélted vele a találkozót.

A lánynak arcába szökött a vér.

Hermine asszonyt nem győzte meg az érvelés.

- Bárhogy is van, én óvtalak, és az soha nem árthat. Ez a sofőr olyan embernek látszik, aki veszélyes lehet egy fi­atal lányra. Ma ráadásul nem úgy festett, mint egy sofőr.

Lonny szomorúan ráncolta a homlokát.

A lány büszkén kihúzta magát.

Lonny fáradtan és szomorúan nézett a mostohaanyjára.

- Emiatt feleslegesen nyugtalanítanád a papát. Épp elég gondja van enélkül is.

Lonny véget vetett a beszélgetésnek. Elviselhetetlen volt számára, hogy ilyen hangnemben tárgyaljon tovább a mostohaanyjával. Bement a szobájába, és az ablak előtt ülve sokáig meredt maga elé. Minden józan ellenérv dacá­ra Lutz Hennersbergre gondolt.

V.

Amikor Lonny másnap megint elhaladt Lutz Hennersberg előtt, aki az autó mellett doktor Friesenre várakozott, a férfi gyorsan odalépett hozzá.

- Nagyságos kisasszony, kérem, nyugtasson meg, hogy nem támadtak kellemetlenségei, mert a szülei meglátták a társaságomban. Nehéz szívvel teljesítettem a kívánságát, hogy hagyjam magára - mondta izgatottan.

A lány kissé elsápadt, de nyugodtan nézett Lutzra.

Lutz fájdalmas pillantást vetett a lányra.

Lonny részvéttel nézett a férfi felindult arcára.

Nehéz sóhaj szakadt fel a férfi melléből.

- Elvesztette az édesanyját?

- Igen, még hatéves koromban. Egy hajókiránduláson ha­lálos balesetet szenvedett. Most mennem kell, Hennersberg úr. Doktor Friesen nemsokára lejön.

Lutz udvarias meghajlással hátrább lépett.

A férfi ragyogó szemmel nézett a lány után.

Ilyen alkalom még számtalan adódott, és a szerelme­sek gyakran találkoztak, noha pillanatokra csupán, de ezek­be a pillanatokba sűrűsödött mindkettőjük élete. Lutz Hen­nersberg társaságában Lonny elfeledkezett a mostohaany­ja intő szavairól. Ha a tekintetük találkozott, minden más elveszítette a jelentőségét, kivéve azt az egyetlen érzést, hogy szereti a férfit. Ő is egyre a csodára várt, mert egye­dül attól remélhette a szerelmük beteljesedését.

Egyik este, hazatérve az irodából, egyedül találta az ap­ját. A mostohaanyja színházjegyet kapott egy hölgyisme­rősétől, aki nem tudott elmenni az előadásra. Lonny tehát hosszú idő után végre egyszer kettesben lehetett az édesap­jával.

A felesége, távollétében az őrnagy kedvesebb volt a lá­nyával, így Lonny felettébb kellemes estét tölthetett vele. Olyan dolgokról beszélt, amelyeket máskor nem érintett. Mesélt a munkájáról, az irodai élettel kapcsolatos öröme­iről és apró bosszúságairól. Aztán nyíltan, ahogyan a fele­sége jelenlétében soha nem tette volna, az őrnagy is beszá­molt az ügynökösködés során elszenvedett megaláztatá­sairól. A lánya ereje szerint vigasztalta, és sajgóit a szíve, mert nem lehet a segítségére.

Végül Lonny felhasználta az alkalmat, és beszélt Lutz Hennersbergről, az életútjáról, arról, hogyan lett sofőr, s mi­lyen bátran viseli a sorscsapásokat.

Az édesapja figyelmesen hallgatta. A lány egyszer sem nevezte nevén Lutzot, mindig csak doktor Friesen sofőrjeként emlegette.

Az idős úr meghökkent.

Az őrnagy izgatottan előrehajolt.

Lonnynak felragyogott a szeme.

- Igen, apa, doktor Friesen sofőrje Hennersberg báró. Az­óta nem használja a nemesi címét, amióta sofőrnek kelleti állnia.

Az őrnagy a korát meghazudtoló frissességgel felpattant ültéből.

Mélyen megrendít, amit mondasz, Lonny. Georg von Hennersberg nagyon jó barátom volt. Igen, emlékszem, Lutznak hívták a kisfiát, akit csak gyermekként ismertem. Nem sokkal a születése után elvezényeltek abból a helyőr­ségből, amelyben hadnagyként együtt szolgáltam Georg von Hennersberggel. A barátom két évvel azelőtt nősült. Brambach bárónő, a felesége nagyon szép nő volt, de ugyancsak vagyontalan. A nősüléshez szükséges kauciót a rokonai tették le. Az ifjú pár helyzete tehát nem volt rózsás­nak mondható, mégis maradéktalanul boldogan éltek. Es­ténként néha meghívtak magukhoz, és sokszor csak vajas kenyeret vacsoráztunk, meg egy-egy csésze teát ittunk hozzá. Mindezt azonban úgy tálalták, kínálták, hogy azok voltak életem legszebb vendégségei.

Az öregúr hallgatott kicsit, és az emlékezéstől párás lett a szeme.

Lonny szemét elfutotta a könny az izgalomtól.

-Igen, apa, megmondom neki. De... a mama talán nem látja szívesen, ha egy sofőr látogat meg bennünket.

Az apa tiltakozón felemelte a kezét.

A lány az apja nyaka köré fonta a karját.

Egymásra néztek, és mind a ketten felnevettek, mint-a huncut gyerekek, akik csínytevésre készülnek.

VI.

Lonny is örült, sőt sokkal jobban örült, mint az édesapja, hogy a meghívását elviheti Lutz Hennersbergnek. Ez majd elfeledteti vele a keserűséget, amit azzal okozott, hogy a Wannseenél elküldte, és nem mutatta be a szüleinek. Az­óta nem beszélgettek hosszabban, csak időnként kurtán üdvözölték egymást.

Másnap aztán, amikor a fiatalember megint az iroda előtt várakozott az autó mellett, Lonny odalépett hozzá. Lutznak felragyogott a szeme, és halványan elpirult, mi­után megpillantotta a lány sugárzó arcát.

A férfi meglepődve nézett rá.

A lány arcán boldog mosoly suhant át.

Lutz Hennersberg elsápadt.

A férfinak elkerekedett a szeme.

A lány felnevetett, habár nem kevésbé volt izgatott, mint Lutz.

A lány elragadóan huncut fintort vágott.

A lány csalafintasága láttán a férfi szíve is megkönnyeb­bült.

Lonny elpirult.

A lány nagyra nyílt, komoly szemmel nézett vissza rá.

Lutz pillantása Lonny szívéig hatolt.

A fiatalember elgondolkodott.

- Szabad?

- Természetesen. Megmondom a papának, hogy honapután várhatja. Nagyon, nagyon fog örülni. Akkor hát a viszontlátásra, Hennersberg úr!

A lány mosolyogva megrázta a fejét.

A lány biccentett, aztán elsietett.

Lutz Hennersberg perzselő tekintettel nézett utána. „Édes, bájos leánykám! Bárcsak ne lennék nincstelen éhenkó­rász!” - gondolta. Annak viszont nagyon örült, hogy felke­resheti Lonny édesapját. Maga sem tudta, mit remél ettől a látogatástól. Ugyanúgy érzett, gondolkodott, mint a sze­relmesek szoktak. A legjelentéktelenebb történésektől is cso­dát várt, amelynek el kell jönnie, hogy beteljesedhessék, a szerelme. Egyelőre, az is boldoggá tette, hogy megint hosszabb időt tölthet majd Lonny társaságában, és beszélget­het vele. Óriási szerencsének tekintette, hogy az apja jó ba­rátja volt a lányénak, hiszen ennek révén bejárása lehet Strassmann őrnagy házába.

A Lonny mostohájától várható elutasítást majd kedé­lyesen fogja fel. Az asszony véleménye nem fontos a lány­nak, és valószínűleg az őrnagynak sem, úgyhogy őt sem fogja érdekelni. Az a lényeg, hogy Lonny és az édesapja szívesen látja.

Azon egyelőre nem törte a fejét, hogy mi lesz a látoga­tása után. Alig várta, hogy néhai édesapjáról és élete utol­só óráiról beszélgethessen az őrnaggyal. Eddig mindössze annyit tudott, hogy az ezredes egy légitámadásban vesztet­te életét.

A legszívesebben kergette, hajtotta volna a perceket, hogy mihamarabb ott lehessen már Strassmann őrnagyéknál.

Miután hazament, Lonny azonnal elújságolta az édesapjá­nak, hogy Lutz Hennersberg két nap múlva este tudná fel­keresni.

Az öregúr boldogan vette tudomásul, hogy már nem kell sokáig várnia a találkozásra. A lány titokban félt egy kicsit a mostohája viselkedésétől. Az édesapja nem aggó­dott emiatt, elvégre nem sejthette, hogy a felesége gyana­kodva figyeli Lonny és az ifjú Hennersberg kapcsolatát. A lány ezt a titkát nem osztotta meg az őrnaggyal, mert attól tartott, hogy esetleg meggondolja magát, ha értesül a felesége rosszallásáról.

Így aztán két nappal később izgatottan várta a látogatást. Miután hazaért a hivatalból, gyorsan felfrissítette és kicsi­nosította magát. Arra azért vigyázott, hogy igyekezete ne szúrjon szemet a mostohaanyjának.

Amikor ezzel megvolt, átment a szüleihez a nappaliba, és beszélgetésbe elegyedett velük. Közben állandóan kife­lé hallgatózott. Pontosan hét órakor megszólalt az előszobacsengő. Lonny alig észrevehetően összerezzent, az őrnagy, pedig lopva mosolygós oldalpillantást vetett rá, amikor a fe­lesége csodálkozva megkérdezte:

Meta, a fiatal szolgáló ajtót nyitott odakint, aztán bejött, és egy névjegyet adott át az őrnagynak.

A felesége ámulva nézett rá, miközben Lonny szorong­va összeszorította a kezét.

A férje átnyújtotta neki a névjegyet.

A gyanútlan asszony nem sejtette, hogy a báró azonos doktor Friesen sofőrjével. Az ő nevét akkor sem jegyezte volna meg, ha Lonny egyszer is említette volna előtte.

Az őrnagy felemelkedett, de nem nézett a feleségére, mert kutató pillantásai igencsak feszélyezték.

Lonnynak összeszorult a torka. Rádöbbent, hogy hihe­tetlenül merészek voltak, amikor Lutz Hennersberg látoga­tását végső soron ráerőszakolták a mostohaanyjára. Csak jó vége legyen! Talán fel kéne világosítania, ki is van a sza­lonban, de egyetlen szót sem bírt kinyögni. Nyugtalanul né­zett a mostohaanyjára, aki most felemelkedett.

Lonny nyugalmat kényszerített magára.

Lonny a kisiető őrnagyné után nézett, aztán csendesen elnevette magát. Milyen arcot vág majd a mama, ha a lá­togatóban felismeri doktor Friesen sofőrjét! Biztosan saj­nálni fog minden darab tojást, amit a megvendégelésére fel­áldozott. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a papa fo­gadja Hennersberget, és már biztosan meghívta vacsorára. A mama bizonyára uralkodik majd magán annyira, hogy nem jön ki a sodrából, amikor megpillantja a vendéget. Lutz Hennersberg jelenlétében kétségkívül megőrzi lát­szólag a nyugalmát, elvégre nem változtathat a helyzeten. A látogatás után már záporozhatnak a szemrehányásai, se­baj, majd türelmesen elviseli.

A lány felállt, és elindult a szerény méretű szalonba.

Az őrnagy időközben már szívélyesen üdvözölte ifjú vendégét.

Lutz kezet szorított az idős úrral.

Az öregúr még erősebben szorította a fiatalember kezét.

Lutz komolyan nézett az idős férfira..

Ebben a pillanatban belépett Lonny.

Lonny látszólag nyugodtan és elfogódottság nélkül oda­ment Lutzhoz, és kezet szorított vele.

A lány huncutul mosolygott.

- Nem, papa, szigorú utasításba kaptam, hogy kerülnöm kell a „báró”-t és a „von-t a megszólításban. Így van, Hennersberg úr?

Mostani állásomban a bárói cím inkább teher. Nem tu­dom, doktor Friesen alkalmazott volna-e, ha tudja, hogy ne­mesember vagyok.

Az őrnagy nevetve bólintott.

Miközben látszólag fesztelenül beszélgettek, mindhárman nyugtalanul várták a háziasszony belépését. A levegő­ben szinte tapintani lehetett a feszültséget.

Amikor Hermine asszony végre megjelent, a nem éppen vakító fényben nem ismerte fel a vendégben doktor Friesen sofőrjét. Igaz, soha nem vette alaposan szemügyre, s most nem az egyenruháját viselte, és felöltő meg kalap sem volt rajta, mint vasárnap a tóparton. Az őrnagy bemutatta Lutzot a feleségének. Az asszony szívélyes mosollyal a kezét nyújtotta a vendégnek, ő pedig illedelmesen az ajkához emelte. Az őrnagyné összerezzent, amikor közelebbről is meglátta a fiatalembert.

Lutz kihúzta magát, és egyenesen az asszony szemébe nézett.

Hermine asszony arca megnyúlt, egyszeriben nyoma veszett a szívélyességének, és leírhatatlan pillantást vetett Lonnyra. Bár erősen uralkodott magán, a viselkedése hű­vösen tartózkodóvá vált.

Mielőtt befejezhette volna a mondatot, az őrnagy sietve a szavába vágott.

„Mit műveltél már megint?” - kérdezte Hermine asszony, tekintete a férjétől, fennhangon azonban mást mondott.

Ezzel a beszélgetés kikerült a veszélyes mederből. Lutz fellélegzett, Lonny nemkülönben.

Az őrnagy elhárítóan legyintett.

Hermine asszony nem emelhetett kifogást a férje szavai ellen, bár magában egészen mást gondolt. „Ha tudnád, mit okoztál ezzel a látogatással, Botho! Lehet, hogy keserűen meg kell még bánnod a meggondolatlanságodat!”

A véleményét azonban megtartotta magának, mert belát­ta, hogy egyelőre semmit sem tehet. Ezt az ügyet négyszem­közt kell megbeszélnie az urával. Akkor majd ő is megtud­ja. mit figyelt meg az utóbbi időben. Bothónak be kell lát­nia, oktalan volt, amikor alkalmat adott ennek a fiatalem­bernek arra, hogy együtt lehessen Lonnyval.

A lány elkapta mostohája pillantását, ami semmi jót nem ígért. Mégsem ijedt meg, mert repesett a szíve az öröm­től. Az édesapja megnyitotta a házukat Lutz Hennersberg előtt, és barátsággal fogadta. Ezt már Hermine asszony sem teheti meg nem történtté. Minden más mellékes.

Lonny egészen biztos volt abban, hogy a látogató távo­zása után a mostohája azonnal elkezdi rágni a férje fülét. A papa azonban nem feledkezhet meg arról, hogy Lutz egy ré­gi barátjának a fia. Hermine nem akarhatja elrontani a fér­je örömét.

Egy idő után átmentek az ebédlőként is szolgáló nappa­liba, és asztalhoz ültek. Lonny és az apja élénkén cseveg­tek a vendéggel, Hermine asszony viszont meglehetősen tar­tózkodó volt. A lány mindent elkövetett, hogy a vendég ezt ne vegye észre. Semmiképpen sem szabad megfejtenie, hogy az őrnagyné azért elutasító, mert veszélyeztetve lát­ja leghőbb vágyát, hogy Lonny gazdag férfihoz megy majd feleségül.

Szerencsére Hermine asszony tartózkodása azért sem okozott feltűnést, mert az őrnagy vidámsága ellensúlyoz­ta. Még akadt otthon egy-két üveg féltve őrzött bor, ami­ket a házigazda rendkívüli alkalmakra tartogatott. Ezek közül bontott fel most meg egyet. Vígan csendültek össze a poharak.

Az őrnagy megkérte Lutzot, hogy számoljon be azokról az évekről, amelyekben ő távol élt a barátjától. Minden érdekelte, és szinte rajongva beszélt Lutz elragadóan bájos édesanyjáról. A fiatalember elmesélte, hogy igen harmonikus családi életet éltek, és az apjával együtt imádattal csüggtek az édesanyján. Elmondta, hogy a báróné bátran, és nagy lelkierővel viselte a nehézségeket ám a férje halála összetörte a szívét. Nyíltan beszélt arról is, hogy sokszor szorongatta őket a szükség, és gyakran a legelemibb dol­gokra sem futotta.

Apám mindennek dacára lehetővé kívánta tenni, hogy egyetemi tanulmányokat folytassak, bár jobban örült volna, ha katonai pályára lépek. Valamennyi Hennersberg a hadseregben szolgált, kivéve egy nagybátyámat.

Az őrnagy érdeklődve felpillantott.

Tettvágy fűtötte, amikor elindult, de olyan erős, mintha az egész világot meg akarná hódítani, és én titokban gyakran gondoltam arra, hogy egyszer majd követem a példáját. Talán belém is szorult némi kalandvágy, amiként valószí­nűleg minden fiatal férfiba, de belőlem maradéktalanul ki­ölte a háború.

Lutznak aztán a háborús éveiről is mesélnie kellett, de ezt rövidre fogta. Mint mindenki, aki megjárta a harctere­ket, és átélte azokat a borzalmakat, ő is kerülte a visszaem­lékezést. Azt azért elmondta, hogy csak hetekkel később értesült a szülei haláláról. - Ma is fájlalja, hogy sem az édes­apja, sem az édesanyja szemét nem zárhatta le.

Egy darabig csend telepedett a szobára. Mindannyian ko­moly arccal ültek ott, még Hermine asszony is meghatódott. Lutz vett elsőként erőt a felindultságán. Megkérte az őrna­gyot, hogy mesélje el, miként sebesült meg az édesapja, és mondja el, amit élete utolsó órájáról tud.

Az idős férfi a lehető legkíméletesebben teljesítette a ké­rést.

Sok volt a mesélnivaló ezen az estén. Lonny és Lutz csillogó tekintete újra meg újra összekapcsolódott. Sze­relmük megédesítette az együttlét minden percét.

Lutz nagyot sóhajtott.

A fiatalember szomorú pillantást vetett Lonnyra. A lány elpirult, de a szeme bizakodón ragyogott.

Majdnem éjfélre járt az idő, amikor Lutz végre elbú­csúzhatott. Erősen és melegen megszorította Lonny kezét, amit a lány hasonló melegséggel viszonzott. Az őrnagy is szívélyesen búcsúzott tőle, és megkérte, hogy nagyon ha­mar jöjjön el megint. Hermine asszony azonban nem biz­tatta újabb látogatásra. Feltűnő hűvösséggel köszönt el a vendégtől, de ez sem tudta Lutzot lehangolni.

Hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasából, amint kilépett az utcára. Tekintete végigsiklott a ház homlokzatán, mint­ha keresne valamit, valakit.

Lonny, Lonny!

Másra nem tudott e percben gondolni. Egész lényét be­töltötte a forró, sürgető vágy. A sarkából lett volna képes kiforgatni a világot, hogy meghódíthassa Lonny Strassmannt.

Könnyű szívvel tette meg az utat hazáig.

Miután Lutz eltávozott, Lonny gyorsan jó éjszakát kívánt a szüleinek. Édesapja megsimogatta a fejét.

Megcsókolta az apját, kezet fogott a mostohájával, az­tán sietve visszavonult.

Megállt a szobácskája közepén, kezét a szívére szorítot­ta, és mélyeket lélegzett. A mostohaanyja most majd min­den eszközzel megpróbálja meggyőzni a férjét, hogy a jö­vőben le kell mondania Lutz Hennersberg látogatásairól. Va­jon hallgat-e rá az apja? A lány tapasztalatból tudta, hogy a felesége hatalmában tartja az őrnagyot.

Lonny mélyet sóhajtott, az ablakhoz lépett, és kinézett az éjszakába. Kellemes, szép volt ez az este. Azt kívánta, bárcsak mindig így lehetne. A gondolatai Lutz Hennersberg-hez repültek. Minden egyes szavára emlékezett. Nagysze­rű, finom lelkű ember és talpig férfi. A bajban is az tudott maradni.

Sejtette, hogy Lutz szereti, és meg is vallaná az érzéseit, de soha nem fogja megtenni, ha nem kínálhat számára biztos jövőt. Lonny szívét összeszorította a bánat. Iste­nem, de keserves szegénynek lenni!

Miután a lány visszavonult, Hermine asszony és a férje ott maradt a nappaliban. Az őrnagy még mindig igen élénk és jókedvű volt.

Az asszony szorosan eléje állt, és nagy szemeket meresz­tett rá.

Az őrnagy csodálkozva nézett rá.

Az őrnagy kelletlenül megvonta a vállát.

Az őrnagyon a rémület legkisebb jele sem látszott, ami­ként azt a neje elvárta volna, éppen ellenkezőleg, az öreg­úrnak már-már boldogan felragyogott a szeme.

Az őrnagy megrázta a fejét.

Az asszonyt bosszantotta a férje lelki nyugalma.

Az őrnagy végigsimított kissé gyérülő, ősz haján.

Az idős férfi erőtlenül lerogyott a foteljába.

Az őrnagy gondterhelten simított végig a homlokán.

Hermine asszony fölényes tekintetet vetett a férjére.

Az őrnagy most már elhitte, hogy a feleségének igaza van. Sóhajtva bólintott.

Az őrnagy felsóhajtott.

VII.

Lonny másnap reggel kissé bizonytalanul lépett be a nap­paliba, hogy szokás szerint együtt reggelizzék a szüleivel. Ámulva tapasztalta, hogy a mostohája olyan barátságos és kedves, mintha mi sem történt volna. Az édesapját levert­nek és gondterheltnek látta, de ő is rendkívül gyengéd volt vele.

Amikor a lány indulni készült, Hermine asszony tréfás megjegyzéssel bocsátotta útjára, az apja pedig megsimogat­ta a fejét. Mit jelent ez az egész? Lonny nem talált választ a kérdésére, így aztán inkább elhessegette a kellemetlen gon­dolatait. Lehet, hogy a mostohaanyja mégsem beszélt a férjével?

Aznap a lány nem találkozott Lutzcal, mert doktor Friesen csak későn jött be az irodába, ahonnan jóval a munka­idő letelte előtt eltávozott. A szerelmesek másnap is csak a távolból, némán üdvözölhették egymást.

Az őrnagyéknál tett látogatása utáni harmadik nap reg­gelén Lutz levelet kapott. Meglepődött, mert szinte soha senki nem írt neki: Kinyitotta a borítékot, és először az aláírást nézte meg. Kissé idegenkedve látta, hogy a Hennersberg sofőrnek címzett levél Strassmann őrnagytól érke­zett. Széthajtotta a papirost, és olvasni kezdett.

„Kedves Hennersberg Úr!

Számomra rendkívüli fontosságú ügyben kell beszél­nem Önnel, de nem szeretném,, ha a lányom értesülne ró­la. Meg tudná oldani, hogy a közeli napokban egyszer felkeres egy órára? Munkaidőben kellene találkoznunk, amikor a lányom nincs itthon. Maga ismeri az időbeosz­tását. Kérem, közölje az időpontot, ami megfelel Magá­nak. és én biztosan itthon leszek, hogy fogadhassam. Válaszát várva, maradok szívélyes üdvözlettel:

Botho Strassmann”

Lutz elgondolkodva meredt az írásra. Ugyan mi lehet az a fontos közölnivaló, amit az őrnagy el akar titkolni a lánya elől? Szokatlan izgalom vett erőt rajta, mert régóta nem tu­dott már hinni abban, hogy a sors bánni jót tartogathat számára.

Amikor aztán az autóval odaért doktor Friesen villájához, és az ügyvéd lejött, megkérdezte tőle, mikor kaphatna a kö­zel napokban egy szabad órát, mert elintéznivalója akadt. A főnöke kis ideig elgondolkozott.

- Holnapután délelőtt megfelelne, Hennersberg? Tár­gyalásom lesz, ami legalább három órát vesz igénybe. Kilenc és tizenkét óra között el tudja intézni az ügyét?

A városba tartottak, az irodába, és miután doktor Friesen kiszállt, utasította a sofőrjét, hogy várja meg, mert mind­járt továbbindulnak.

Lutz vágyakozva nézett fel Lonny irodájának az ablaká­ra. Már nem volt féltékeny doktor Friesenre, és nem nyug­talanította többé, hogy a szeretett lányt együtt kell tudnia vele. Az imádott arcot azonban nagyon szerette volna látni, és kisvártatva teljesült a kívánsága. Lonny fejecskéje megjelent az ablakban, és barátságosan biccentett, amikor Lutz tiszteletteljes meghajlással köszöntötte, A lány arcán 1 megjelenő árulkodó pír igencsak boldoggá tette.

Lutznak aztán ismét az őrnagy levele jutott az eszébe. Új ra meg újra feltette magának a kérdést, hogy mi beszélnivalójuk lehet. Felszaladt az irodába, és levélpapírt, borítékot meg bélyeget kért Zörnertől.

Zörner végül csak odaadta Lutznak, amit kért. Cserébe néhány szál cigarettát kapott, de a fiatalember most elővi­gyázatosan nem tartotta elébe a tárcáját. Az irodaszolga szá­ja huncut mosolyra húzódott.

Lutz elnevette magát. A minap este Lonny beszélt Zörnerről. Azt mondta, jó ember, csak mindenből viccet csinál. Mivel a lány jó véleménnyel volt róla, a fiatalember is ro­konszenvesebbnek találta az öreget, mint eddig. Előhúzta a zsebéből a tárcát, és nevetve Zörner orra alá dugta.

Az irodaszolga habozás nélkül kihúzott egy újabb szál cigarettát, aztán várakozón nézett a fiatalemberre.

Lutz szája sarka árulkodón megrándult, miközben előrehajolt:

Zörner felvihogott.

Lutz nevetve magára hagyta a kíváncsi irodaszolgát, aki viszont azonnal Lonny szobájába indult. A lány felné­zett a gépelésből, amikor az öreg megállt mellette.

A lány fürkésző pillantást vetett rá.

- Komolyan?

- Bizony, mert elárulta. Egy török hercegnőtől kapta, akit megszöktetett a szultán háreméből.

Lonny felkacagott.

- A saját szájából hallottam. A kisasszony nem hiszi el, hogy így történt?

Az irodaszolga már ott sem volt.

Lutz eltette a levélpapírt, és visszaült a kocsiba. Csakhamar megérkezett doktor Friesen. A város határában fekvő gyárba vitette magát, ahová hivatalos teendői szólították is­mételten. Miután a tárgyalás hosszú időt vett igénybe, Lutz közben megírhatta a levelet az őrnagynak.

„Igen tisztelt Őrnagy Úr!

Köszönettel vettem sorait, és ezennel értesítem, hogy hol­napután tíz órakor a lakásán leszek. Kedves nejének tiszteletteljes hódolatom, Önt pedig nagyrabecsüléssel üdvözli odaadó híve:

Lutz Hennersberg”

Megcímezte és leragasztotta a borítékot, hogy alkalomad­tán majd postára adhassa

Kél nap múlva délelőtt aztán a bíróságtól, ahol letette a főnökét, egyenesen az őrnagy lakásához hajtott.

Sofőregyenruhában szaladt fel a lépcsőn. Az őrnagy a fe­leségével együtt sietett elébe. Lutz elnézésüket kérte az öltözetéért, és sajnálatát fejezte ki azért, hogy idő hiányá­ban nem öltözhetett át. Ennek ellenére rendkívül udvaria­san fogadták, a fiatalembernek mégis rossz előérzete támadt. Az őrnagyné túlzott kedvessége felébresztette a gyanúját.

Kérlelés nélkül a tárgyra tért.

Karcsún, egyenes derékkal állt a házaspár előtt. Az őr­nagy megfogta a kezét, és mélyet sóhajtott. Nagyon is megértette, hogy egy fiatal lány beleszeret egy ilyen nagy­szerű férfiba.

Lutz aggodalommal eltelve emelte rá a tekintetét.

Lutz homloka kivörösödött, de nyugodtan állta az idős férfi tekintetét.

Az őrnagy fellélegezve megfogta a fiatalember kezét.

Az őrnagyné úgy érezte, ideje, hogy ő is bekapcsolód­jék a társalgásba. Még hatásosabb fegyvereket akart be­vetni.

Az asszony harcra készen feléje fordult.

Lutz Hennersberg arca remegett a visszafojtott indulat­tól. Acélszürke szeme most majdnem feketének látszott. Összeszorított fogakkal küzdött, hogy megőrizze az ön­uralmát.

Az őrnagy újból megragadta a fiatalember kezét.

Lutz érezte, hogy az öregúr őszintén bánkódik, és viszo­nozta a kézszorítását.

A fiatalember meghajolt, és sietve elhagyta a szobát. Nem bírt tovább az őrnagynéra nézni. Most még ellen­szenvesebbnek találta, mint az első találkozásuknál. A sze­me ridegségről és hamisságról árulkodott.

Hogy miként került ki a lakásból és találta magát megint a kocsiban, arról fogalma sem volt. Céltalanul elindult, nem tudta, hová, merre tart. Végül mégis idejében odaért a bíróság elé, ahol a főnökét kellett megvárnia. Szótlanul, dermedten ült a kormánykerék mögött, és azt kérdezte ma­gától, hogy maradt-e még értelme az életének.

Legjobban az őrnagynénak az a bejelentése keserítette el, hogy Lonny hamarosan egy gazdag emberhez megy férj­hez. Kire gondolhatott az a hideg, szívtelen asszony? A ked­vessége nem csapta be Lutzot. Érezte, hogy az ellensége, cs kizárólag önös okokból aggódik Lonnyért. De kire gon­dolhatott?

Talán Friesen doktorra? Lonny maga mondta, hogy a fő­nökén és a családján kívül senkivel nem érintkezik. Igen, az őrnagyné csakis az ügyvédre gondolhatott. Lutznak hir­telen könnyű lett a szíve. Nem, Lonny nem megy férjhez pénzért és talmi csillogásért. Az ő szeme nem hazudik. Az a bűbájos szempár ugyanúgy elárulta a tulajdonosát, mint a pirulásai és az elsápadásai, valahányszor váratlanul összetalálkoztak.

Lutz elgyötörten felsóhajtott.

„Lonny! Lonny! El akarnak bennünket szakítani egymás­tól, és nekem ebben még segítenem is kell, mert nem tarthatlak meg. Nem szabad megtartanom téged.”

VIII.

Ettől fogva, ha összefutottak, Lutz, bármennyire is nehezé­re esett, csak tartózkodóan üdvözölte Lonnyt. Előírásos meghajlással köszöntötte ugyan, de az arcán nem ragyogott fel a megszokott mosoly! A tekintete kifejezéstelen ma­radt, keskeny vonalú ajka körül pedig eddig nem látott, keserű, fájdalmas vonás jelent meg.

A lány figyelmét sem ez, sem az nem kerülte el, hogy az ifjú Hennersberg nem úgy viselkedik vele, mint eddig. Ha megszólította, hogy néhány barátságos szót váltsanak, csak röviden és tartózkodó udvariassággal válaszolt. Az arcáról viszont elfojtott indulatot olvashatott le.

Nyugtalanul találgatta, mit jelenthet ez. És még valami­re felfigyelt az utóbbi időben. Az apja soha egy szóval sem tért vissza Lutz Hennersberg látogatására.

Lonny rádöbbent, hogy a mostohaanyja keze van a do­logban. Hirtelen megmagyarázhatatlan félelem szállta meg.

Egyik nap, amikor már nem bírta tovább a bizonytalan­ságot, vacsora után odalépett az édesapja elé.

Az őrnagy bizonytalanul a feleségére tekintett, aki azon­nal a segítségére sietett.

A lány elkerekedett szemmel- nézett rá.

A lány szívszorítóan fájdalmas tekintettel nézett az ap­jára.

A férfi megfogta a kezét.

- Gondolom, megbántottad. Sejtettem, hogy ez lesz a vé­ge. Nem volt szép tőled, papa, hogy a hátam mögött dön­töttetek rólam.

Lonny ezzel elhagyta a nappalit, és visszavonult a szo­bácskájába, mert egyedül akart maradni. Azon tanakodott, mivel érhette el az apja és a mostohája, hogy Lutz Hennerberg kerülje őt, és hűvös, szertartásos legyen vele. Tudta, érezte, hogy magától nem lenne ilyen. Égő fájdalom mar­cangolta a szívét.

Aztán elszántan hátravetette a fejét, és tekintete felszik­rázott. Meg kell tudnia, mi történt, és ezt Lutztól magától akarja hallani.

A véletlen a kezére játszott.

Másnap délután doktor Friesen, akit egyre inkább le­foglaltak a magánügyei, megkérte Lonnyt, hogy vigyen ki a lakására néhány iratot, miután legépelte őket. Vendégei vannak, akikkel üzleti ügyben is tárgyal, ezért nem mehet be az irodába.

A lány röviddel a munkaidő letelte előtt villamossal ki­ment a Wannseehez. A villában egy inas fogadta, és a gaz­dája utasítására a dolgozószobába vezette Lonnyt. Megkér­te, hogy ott várjon, mert a doktor úr beszélni kíván vele. Amint el tud szabadulni a vendégeitől, átjön.

Lonny egy ideig egyedül ült az elegáns dolgozószobában. Áthallatszottak hozzá a nagy társaság beszélgetésének és nevetgélésének hangjai. Tudta, hogy doktor Friesen a ba­rátján, annak szülein és húgán kívül két amerikai urat is ven­dégül lát. Az utóbbi napokban amerikai és német vállala­tok egyesítéséről folytatott velük tárgyalásokat. Lonny is többször részt vett a megbeszéléseken, és gyorsírással fel­jegyzéseket készített, hogy később német és angol nyelven legépelje és sokszorosítsa az anyagot.

Az amerikai urak egyike az ismert nagyvállalkozó, John Stanhope volt, a másik pedig egy neves New York-i ügy­véd, Mister Dumpy. Lonny tudta, hogy nagyon sok forog kockán, és még pontosabban igyekezett dolgozni, mint máskor. Most a gondolataiba mélyedve hallgatta a szom­szédból átszűrődő hangokat. Az ablaknál ült, és a tekinte­te bejárta a villát körülvevő kertet. A fák már lehullatták lombjukat, így egészén a tóig el lehetett látni. A fák között, a kert végében húzódott meg a garázs. Tudta, hogy Lutz Hennersberg az épület emeleti lakásában él. A főnöke most nem tart igényt a szolgálataira. Vajon otthon van, vagy el­ment valahová? Az ablakát látta, de mozgást nem észlelt odabent. A garázsban is csak a kocsimosó tevékenykedett.

Lonny kebléből mély sóhaj szakadt fel. Ebben a pillanat­ban kinyílt az ajtó. A lány összerezzent és megfordult.

Doktor Friesen lépett be a két amerikai férfival. Lonny azonnal felemelkedett, és az urak elé sietett.

A lány elővette a táskájából az iratokat, és átnyújtotta az ügyvédnek.

A férfi elvette a papírokat. Az urak leültek, és doktor Friesen a lányt is hellyel kínálta.

- Remélem, van még egy kis ideje, Strassmann kis­asszony.

Lonny beleegyezően bólintott. Az amerikaiak elolvasták a szerződéseket. Mister Stanhope, a nagyvállalkozó közben többször is különös, kutató pillantást vetett a lányra. Jó darabig csend volt a szobában, csak a szomszédos helyiség­ből hallatszott át az edények és a poharak csörgése.

Végül a férfiak elkészültek a munkával, és Mister Stan­hope mosolyogva Lonny felé fordult.

Lonny arca lángba borult a jelentős férfiú dicsérő szavai hallatán. Doktor Friesen nem késlekedett a válasszal.

Lonny látta, hogy főnöke arcán kelletlen kifejezés suhant át. Örült az elismerésnek, mégis nyugodtan és határozottan válaszolt.

Az amerikai férfi tűnődő pillantást vetett Lonnyra. Mi­előtt azonban válaszolhatott volna, doktor Friesen sietve megszólalt. Meghatotta Lonny odaadása, nemes gondolko­dása, és ő sem kívánt elmaradni mögötte.

A lány higgadtan, egyenesen a főnöke szemébe nézett.

Mister Stanhope ámulva hallgatta a lány szavait, aztán elmosolyodott.

Lonny mosolyogva elvette és eltette a névjegyet.

Az urak még megbeszélték a szerződés egyes pontjait. Doktor Friesen másnapra újabb megbízást adott Lonnynak, majd elbocsátotta. A férfiak visszatértek a társasághoz, a lány pedig táskájába telte az iratokat, az ablakból lepil­lantott a garázsra, aztán elhagyta a szobát.

Amint kilépett a házból, az ívlámpa erős fényében meg­látta, hogy Lutz Hennersberg közeledik a széles úton. A fér­fi, miként Lonny is, a kertkapu irányába tartott: Közvetlenül előtte összefutottak.

Lutz is észrevette a lányt, de már nem térhetett ki előle. Nem akart sértően viselkedni, erre nem kötelezte az adott, szava.

Civil ruhát viselt, és láthatóan kimenőre készült. Ka­lapját levéve, udvariasan kinyitotta Lonny előtt a kaput, és oldalra lépett azzal az erős elhatározással, hogy vár, amíg a lány távozik.

Lonny azonban nem akarta elszalasztani az alkalmat. Végre tisztán kell látnia. Bátran rámosolygott, és látszólag mit sem sejtve megszólította a férfit.

Ha nem akart udvariatlan lenni, Lutz nem utasíthatta vissza a kérést. Előírásosan meghajolt a lány előtt.

Némaságba burkolózva indultak el egymás mellett. Lon­ny lopva felnézett Lutzra, aztán hirtelen megállt.

- Hennersberg úr, mit tettek magával, hogy ennyire megváltozott velem szemben?

A férfi nem mert ránézni, de szintén megállt. Tekintetét a kihalt, gyengén megvilágított útra szegezte.

Lonny pillantása nem eresztette. Nagyon is jól látta, hogy harc dúl a lelkében. Az arcán elmélyültek a keserű fáj­dalom redői, s ez legyőzte minden tartózkodását.

A férfi erősen összeszorította a fogát, és végre belené­zett Lonny nagy, nyugtalan szemébe.

Lutz a gyenge világítás dacára látta, hogy a lány elpirul, és remegni kezd az ajka.

- Gondoltam - felelte Lonny halkan. - Megértették ma­gával, hogy ez a kötelessége.

- Ne kívánja, hogy erről többet mondjak! - felelte a férfi rekedt hangon. Lonny szája keserű mosolyra húzódott.

Nem is szükséges beszélnie róla. Mindent értek, akárha jelen lettem volna a találkozásukon. Ismerem a mosto­haanyámat.

A férfi belátta, hogy most már nem hallgathat el semmit.

Miféle célról beszél? És miféle kilátásokról? - kérdez­te Lonny elfehéredett ajakkal.

A lány úgy érezte, arcon ütötték. Szóval ezt hitették el Lutzcal... Egy ideig kővé dermedten állt, és szótlanul me­redt a férfira. Egyikük sem szólalt meg. Teljes volt a csend, közel s távol egyetlen lélek sem járt. Nem messze tőlük fényárban úszott doktor Friesen villája, amelyben még ja­vában zajlott az élet. Ők ketten olyanok voltak idekint, mintha lakatlan szigetre vetődtek volna.

Lonny szeméből hirtelen előtörtek a könnyek, idegeiben oldódott a feszültség.

A lány olyan pillantást vetett rá, amitől a férfi maradék önuralma is megingott. Lonny szemében tűz gyúlt, és el­apadtak a könnyei.

Lutz felszabadultan felsóhajtott. A szeme éppúgy ra­gyogott, mint régen, amikor a pillantásuk találkozott.

Lonny arca ismét lángba borult, ám a szeme felragyogott.

Lutz megragadta a kezét.

A lány szeme ismét könnybe lábadt.

A férfi nem bírt tovább uralkodni magán. Karjába zár­ta a kedvest, és forró csókot lehelt az ajkára. Lonny boldog nyugalommal pihent a szívén, bensőségesen viszonozta a csókját, aztán gyengéden kibontakozott az öleléséből.

A férfi megfogta a karját.

A lány átszellemült arccal nézett fel rá.

Lutz ismét a karjába zárta, és szenvedélyesen megcsó­kolta.

Lonny megrázta a fejét.

A lány beszámolt Mister Stanhope állásajánlatáról, és azt is elmesélte, mit felelt erre a főnöke.

Lutz megkönnyebbült, bár még most sem látott reményt arra, hogy Lonnyt belátható időn belül elnyerje.

Lonny bizakodón tekintett fel rá.

A férfi még egyszer megölelte és megcsókolta, aztán kart karba öltve továbbindultak. Mindkettőjüknek gyönyö­rűség volt, hogy a másik mellett lépkedhetnek. Gyengéd, becéző szavakat váltottak, ahogyan már csak a szerelme­sek szokták. Bármennyire lassították is a lépteiket, végül csak elértek a megállóhoz, és már látták is a távolban a kö­zeledő villamost.

A lány kedvesen, bátran rámosolygott.

A férfi megint mélyet sóhajtott.

- De sokkal, sokkal több, mint amennyit mostanáig kaptunk egymástól. Szerényeknek kell lennünk, amíg el nem jön a nagy csoda. Jó éjszakát, Lutz!

IX.

Ismét eltelt néhány hét. Lutz és Lonny csak elvétve találkoztak, habár hallgatólagosan mindketten segítettek a vé­letlennek, hogy többször láthassák egymást. Ilyenkor fel­ragyogott a szemük, és ha módjuk nyílt rá, kezet szorítot­tak.

A lány bólintott, és másnap elhozta a kért képet.

Hamarosan élénk levelezés indult meg közöttük. Mindig adódott alkalom arra, hogy titokban levélkét csúsztathas­sanak a másik kezébe. Lonnynak is volt már fényképe Lutzról, amelyet a leveleivel együtt mindig magánál hordott. Majdnem biztosra vette ugyanis, hogy a mostoha­anyja kutat a holmija között, és az irodában sem mert ott­hagyni semmit. Egyébként sem kívánt egyetlen percre sem megválni a féltett kincseitől.

A leveleik jelentették számukra a boldogságot, mert a vé­letlennek köszönhetően találkozhattak csak olykor. Lutz nem hívhatta titkos találkákra a lányt, hiszen a jó hírét kockáztatta volna. Lonnyban pedig fel sem merült, hogy randevúzzon a fiatalemberrel. Utána nem lett volna képes az apja szemébe nézni, és ezt nem viselte volna el. Abban semmi tisztességtelent nem talált, hogy szeretik egymást, a titkos, meg nem engedett találkákat viszont erkölcste­lennek ítélte.

Odahaza semmi nem változott. A mostohaanyja állandó­an a fülét rágta, hogy viselkedjék okosan doktor Friesennel, és fordítsa előnyére a helyzetét. Ezért aztán a lány mit sem kívánt jobban, mint hogy beigazolódjék a sejtése, és a fő­nöke eljegyezze a barátja húgát. Akkor végre a mostohá­ja felhagyna az örökös zaklatással.

Egy szép napon aztán doktor Friesen bejelentette, hogy vőlegény. Eljegyezte a barátja húgát. Az ügyvéd ámulva né­zett Lonnyra, aki ragyogó szemmel fogadta a hírt.

A lány ránevetett a férfira.

Az ügyvéd somolyogva ingatta a fejét.

Lonny megint felnevetett. Hatalmas kő esett le a szívéről. Ha most rögtön nem is, de a közeli jövőben elárulhatja a szüleinek, hogy a főnöke eljegyezte magát.

Mister Dumpyval szerencsésen megérkeztek New Yorkba. Magáról felettébb hízelgő dolgokat írt. A képességei szem­látomást lenyűgözték, és még egyszer a lelkemre kötötte, hogy átengedem neki, ha egy napon majd nem lesz szükségem a munkájára. A személyiségét is igen rokonszenvesnek találta, és nagyon örülne, ha ilyen ember dolgozna mellette. Mit szól ehhez? j

A főnöke tűnődve nézett rá.

„És addig sem, amíg Lutz Hennersberg nem tarthat ve­lem” - tette hozzá gondolatban.

Most is, mint rendesen, szorgalmasan dolgoztak együtt. Miután a doktor elbocsátotta, Lonny visszaindult az irodá­jába, ahol további munka várta. Az előszobában csodálkoz­va látta, hogy az összes alkalmazott összegyűlt, és minden­ki nagyon izgatott. Örömére Lutzot is felfedezte közöttük. A fiatalember a többieknél is izgatottabbnak tűnt, és a sze­me még ragyogóbban szegeződött rá, mint máskor.

Zörner, az irodaszolga lázasan hadonászva sietett Lonny elé.

A lány csodálkozva nézett rá, majd Lutzra emelte kér­dő tekintetét.

Lonnyt magával ragadta az általános örömmámor. A többieknek nem tűnt fel, hogy Lutzcal egy ideig szorosan fogták egymás kezét, és ábrándosán néztek egymásra.

Aztán a fiatalemberrel együtt hálásan megköszönték Zörnernek, hogy rábeszélte őket a játékra. Az öreg iroda­szolga méltóságteljesen fogadta a hálálkodást. Karba font kézzel, felszegett fejjel úgy járt-kelt az összegyűltek között, mint egy római császár. A ricsajt rendre elnyomta dörgő hangja, amikor újabb és újabb tervet adott elő arról, hogy mit kezd a nyereményével. Szemlátomást Rothschildnak érezte magát.

A nagy izgalom kellős közepén doktor Friesen kinyitotta a dolgozószobájába vezető szárnyas ajtót, és haragosan kiszólt:

Lonny gyorsan előrelépett.

Az ügyvéd felnevetett.

Csend most sem lett ugyan, de mindenki visszafogta kissé a hangját. Munkára e percben egyikük sem gondolt.

Terveket szőttek, tanakodtak, mire fordítsák a „rengeteg” pénzt. Egyikük sem keresett sokat, és a tízezer márka va­lóságos vagyon volt számukra. Csak Lonny és Lutz burko­lóztak hallgatásba, de boldogságtól ragyogó szemmel néz­tek egymásra. Aztán Lutznak, akit Zörner hívott fel a nagy lottónyeremény hírével, vissza kellett mennie a kocsihoz, és Lonnyt is várta a munkája.

Senki nem figyelt fel a beszélgetésükre. Mindenki saját magával volt elfoglalva, és a máskor hűvös, józan légkö­rű irodában hatalmas légvárak épültek.

Odalent, a kocsiban Lutz a Lonnyval közös jövőről ál­modozott. Kettejük nyereménye együtt, a húszezer márka biztonságot nem jelent ugyan, de indulásnak elég lesz. Ennyiből már kezdhetnek valamit. A fiatalember őszinte há­lával gondolt Zörnerre, aki nem hagyta békén őket, amíg be nem szálltak a játékba.

Lonny, miután befejezte a munkáját, leült, és megírta a megígért levelet.

„Szeretett Lutzom!

Megtörtént a nagy csoda! Ugye, húszezer márkával a zse­bében a magadfajta férfi már gondolhat arra, hogy ke­zébe vegye a sorsát? Most bátran odaléphetsz az édes­apám elé, hogy megkérd a kezem. Ha sikerül egy perc­re találkoznunk, súgd meg, mikorra jelenthetlek be! El­mondhatatlanul örülök, hogy vége szakad a titkolózás­nak. Nehezemre esett a papa előtt elhallgatni, ami közöt­tünk történt. Hamarosan őszintén bevallhatjuk neki a szerelmünket. És remélem, a mostohaanyám is meg­hátrál, miután megtudja, hogy doktor Friesen eljegyez­te magát. Ezt a hírt egyelőre kezeld bizalmasan, míg a hivatalos bejelentés a közeli jövőben meg nem törté­nik. Rendkívül szerencsés nap ez a mai, igaz-e? Éle­tem végéig hálával fogok gondolni Zörnerre.

Jó éjszakát, Lutz!

A Te szerencsés és boldog Lonnyd”

A lány másnap reggel választ kapott a levelére.

„Lonnym!

El tudod képzelni, mennyire boldog vagyok? Mi mindent kezdhet egy magamfajta férfi ezzel a pénzzel! Hogy édesapádnak és a mostohaanyádnak is elég lesz-e, azt persze nem tudom. Mindenesetre nem habozom sokáig, s apádtól annak rendje és módja szerint megkérem a kezed, Már kilencszáz márkát megtakarítottam, és majd megbeszéljük, hogyan teremtsünk ebből és a nyeremé­nyünkből új egzisztenciát. Az lenne a legjobb, ha édes­apád jelenlétében kerülhetne sor erre. Remélem, áldását adja ránk. Kérlek, kérdezd meg, mikor kereshetem fel, hogy feleségül kérjelek tőle. Most már semmi sem tart­hat vissza bennünket. Együtt úrrá leszünk minden nehéz­ségen. Bátor és eltökélt vagy, édes kis Lonnym, úgyhogy nemsokára minden jóra fordul.

Mihamarabb értesíts, kérlek, az édesapádnak alkalmas időpontról.

A Te boldog és felszabadult Lutzod”

X.

Lonny aznap este csillogó szemmel lépett be a lakásukba, és azonnal az édesapjához sietett.

Hermine asszony feszülten leste a lány örömteli arcát.

Az édesapja szavai hallatán Lonny elsápadt kissé, a mostohája kérdésére viszont hevesen megrázta a fejét.

Az őrnagy megfogta a lánya kezét.

Hermine asszony arcára először csalódás ült ki. Szíve­sebben hallotta volna, hogy Lonny eljegyezte magát dok­tor Friesennel. Ám aztán sóváran felcsillant a szeme.

Lonnyt nagyon bántotta, hogy a mostohaanyja máris le­foglalta a pénzt, és bizonytalan pillantást vetett az édesap­jára. Bár először az őrnagy is arra gondolt, hogy a nyere­mény jól jönne neki, most határozottan megrázta a fejét.

A lány megcsókolta az apja kezét, de Hermine asszony arca lángba borult.

A lánynak még nehezebb lett a szívé. Hirtelenjében nem tudta, mit feleljen, de az édesapja egyszeriben tudatára éb­redt, hogy Lonny már eddig is rengeteg áldozatot hozott ér­tük, és elszántan kihúzta magát.

A lány hálásan nézett az apjára. Valójában természetes lett volna, hogy a pártját fogja, ő mégis nagyra értékelte a kiállását. Ugyanakkor aggodalommal töltötte el, hogy mi lesz a szüleivel, ha a jövőben nem bocsáthatja majd rendelkezésükre a havi járandósága felét. Életében most először gondolt csak saját magára, de ezúttal a boldogsága volt a tét.

Megszorította az apja kezét, mert jólesett neki, hogy melléje állt. Hermine asszony azonban igen-igen elkesere­dettnek tűnt, és ezen az estén még a szokásosnál is utála­tosabban viselkedett. Lonny egyelőre nem merte megkér­dezni az édesapjától, hogy mikor jöhet el hozzá Lutz. Érezr te, hogy a mostohaanyja rögtön megsejtené a látogatás okát, és határozottan fellépne ellene. Az lesz a legjobb, ha Lutz bejelentés nélkül érkezik.

Másnap, amikor elment mellette, odasúgta neki:

Főnöke a minap az ő füle hallatára beszélte meg telefo­non a menyasszonyával a vasárnapi találkát. Addig még eltelik néhány nap, gondolta Lonny, és majd kiderül, sike­rül-e felkészítenie aznapját Lutz látogatására. Azt egyelő­re nem említette meg odahaza, hogy a férfi is nyert tízezer márkát.

Apa és lánya legközelebb csak szombat este maradt kis időre kettesben, amikor Hermine asszony a konyhában a va­sárnapi menüt beszélte meg Métával.

Lonny odalépett az őrnagyhoz, és megfogta a kezét.

Az öregúr felkapta a fejét, és kutatva nézett a lányára.

Lonny lesütötte a szemét.

Az őrnagy arca megvonaglott. Eszébe jutott, amit a lá­nya előtt gondosan eltitkolt, hogy voltaképpen kitiltotta Lutzot a házából. A fiatalember azonban váratlanul tíz­ezer márkához jutott, miként Lonny is, és könnyen elkép­zelhető, hogy most már lesz mersze megkérni a lány kezét. Miért ne akarná a két fiatal a váratlanul ölükbe pottyant pénzre építeni a jövőjét? Majdnem megszakadt a szíve, amikor Lonny esdeklő szemébe nézett.

A lány gyors kézcsókkal pecsételte meg az egyezségü­ket.

- Nem, papa, előtte nem beszélek erről.

Lonny nem válaszolt. Nem volt más célja ezzel a beszél­getéssel, mint hogy az apját felkészítse Lutz látogatására. A többit majd meglátják.

Az őrnagy ezen az estén többször is vizsgálódva tekin­tett a lányára. Feltűnt neki, hogy az arca keskenyebb és sápadtabb lett az utóbbi időben. Elszorult a szíve. Tétlenül nézze, hogy az ő életvidám gyermeke elsorvad egy re­ménytelen szerelem miatt? Miért ne segíthetné hozzá a lottónyeremény a boldogsághoz a két fiatalt?

Egyelőre hallgatott, de amikor később kettesben ma­radt a hálószobában a feleségével, ügyesen erre terelte a szót...

Az asszony felháborodva fordult a férje felé.

-Elment az eszed, Botho? Mi az a húszezer márka? Gondold meg, hogy Lonny fizetését is nélkülöznünk kel­lene, ha férjhez menne. Mi lenne akkor velünk? Nem jövünk ki a te szerény nyugdíjadból és abból a kevésből, amit hoz­zá keresel. Nekik pedig éppen elég gondot jelentene a sa­ját megélhetésük. Kizárt dolog, hogy támogathatnának minket. Ne lovald bele magad megint ebbe az ostoba álmo­dozásba! Ha Lonny férjhez akar menni, csakis gazdag fér­fi veheti el, különben mindnyájan tönkremegyünk.

Olyan hevesen és idegesen beszélt, hogy a férje megszep­pent, és beadta a derekát. A saját nyomorúságán keseregve a lánya szerelmi bánatát most megint jelentéktelennek látta. Igaza van Herminének. Ha Lonny szegény ember felesége lesz, az számukra egyenlő a nyomorral.

A lány nem sejtette, hogy a mostohája ismét akadályokat gördített a boldogsága útjába. A vasárnapot egy új ruha var­rásával töltötte, és csak az étkezésekhez jött elő a szobájá­ból.

Hat óra felé elkészült, és rögtön fel is vette a szép ruhát. Ünnepélyesen akart megjelenni, ha majd Lutz megérkezik leánykérőbe. Hogy a mostohaanyjának ne tűnjön fel az öl­tözéke, átment hozzá, és megmutatta a keze munkáját.

Hermine asszony vizsgálódva nézte a ruhát. Mindig örült, ha Lonny csinosan járt, hiszen csak így vonhatta magára doktor Friesen figyelmét.

Lonny először tiltakozni akart a jószándékú tanács ellen, de aztán letett róla. A mostohája hamarosan úgyis megtud­ja, hogy egyszer s mindenkorra elfeledheti az ügyvéd úr­ral kapcsolatos álmait. Végül tehát nem válaszolt, és ekkor amúgy is megszólalt az előszobacsengő. Meta már hozta is Lutz Hennersberg névjegyét, és az őrnagyné követelőn ki­nyújtott kezébe adta.

Az őrnagy tétován hol az egyik, hol a másik hölgyre nézett. Lonny kérlelőn felemelte a kezét.

A lány kivette a döntést az apja kezéből, a cseléd pedig kisietett, mielőtt a ház asszonya hangot adhatott volna a til­takozásának. Egy perc múlva Lutz ott állt a küszöbön.

Lonny felemelkedett, és kinyújtott kézzel elébe ment.

Lutz az ajkához emelte a lány kezét, aztán az őrnagyot és a feleségét is üdvözölte. Az idős férfi arcáról lerítt a ta­nácstalanság, Hermine asszony pedig olyan volt, akár egy jégcsap. Még kezet sem nyújtott a látogatónak. Lutz erről nem vett tudomást, és az őrnagy tétovasága sem téríthette el a szándékától. Előírásosan meghajtotta magát előtte.

Lutz elérte a célját. Sikerült lefegyvereznie az őrnagyot. Ha a felesége előző este nem győzi meg az igazáról, most nem lett volna képes megtagadni a beleegyezését. Így azonban nem tudta, mit válaszoljon. Még most is szívesen Lutzra bízta volna a gyermeke sorsát, de a harcias Hermine asszony fenyegető pillantása megfélemlítette. Nem felejtet­te el, miféle szörnyű jövőt festett le előtte arra az esetre, ha Lonny Lutznak nyújtja a kezét.

Lutz elsápadt, mert teljes egészében nem utasíthatta el az őrnagy érvelését. Ám erőre kapott, amikor Lonny mel­léje lépett, és bizakodón rámosolygott.

A felindult asszony elhallgatott végre, és szigorú, paran­csoló pillantást vetett a férjére.

Az őrnagy feszesen kihúzta magát, mintha össze kelle­ne szednie a bátorságát. A válasza gorombábbra sikere­dett, mint amilyennek szánta.

- Teljes egészében osztom a feleségem véleményét. Fe­lettébb sajnálom, de amit mondott, Hennersberg úr, az nem elég garanciának. Nem látom biztosítva maga mellett a le­ányom jövőjét, ezért vissza kell utasítanom a kérését.

Lonny halálsápadtan az édesapja elé lépett.

Az apja elutasító kézmozdulatot tett.

Lutz sápadtan, égő szemmel és remegő ajakkal állt az idős férfi előtt.

Lonny görcsösen megszorította Lutz kezét.

A fiatalember az ajkához vonta a lány kezét, és nagy, ko­moly szemmel nézett rá.

Szerelmesen nézlek egymásra, és a kezük forró szorítás­sal kulcsolódott össze. Aztán Lutz meghajolt az őrnagy és a felesége előtt, majd távozott.

Hermine asszony a szemrehányások áradatát készült Lonnyra zúdítani, de a férje parancsolóan felemelte a ke­zét.

- Egyetlen rosszalló szót sem akarok hallani. Éppen elég nehéz volt elutasítanom Hennersberget. Lonny pedig majd belátja, hogy csak a javát akartam, és beletörődik a megváltoztathatatlanba.

A lány beszédes pillantást vetett a mostohaanyjára, majd odalépett az őrnagyhoz.

- Neked elment az eszed! Egy lány, akinek olyan kérő je lehet, mint doktor Friesen, de neki egy senkiházi kell, az bizonyosan megkergült! Szerelemmel még senki nem lakott jól - sopánkodott Hermine asszony.

Hermine asszony értetlenül meredt a lányra, aztán gúnyo­san felnevetett.

Az őrnagyné megint csúnyán felkacagott.

Ezzel a drámai kijelentéssel Hermine asszony elhagyta a szobát, és becsapta maga mögött az ajtót.

Lonny egyedül maradt az édesapjával. Mindketten hall­gattak. Mit is mondhattak volna még egymásnak? Az őr­nagy elhitette magával, hogy csupán a kötelességét teljesí­tette, de a szíve mélyén megszólalt egy hang: „Te inkább magadra gondoltál, semmint a gyermekedre." Egy idő múl­va az öregúr visszavonult, és a lány is bement a szobájába.

Annyira levert volt, hogy fáradtan lerogyott a fotelba, és csak bámult maga elé. Most benne is felmerült, hogy a lottónyeremény talán valóban nem elegendő a biztos jövő­höz. Életében először érezte súlyos tehernek azt a köteles­ségét, hogy az apjáért is felelősséggel tartozik. Mert végül is ezen bukott meg a boldogsága. Kelten megélnének Lutz jövedelméből, de azt igazán nem várhatja el tőle, hogy a szüleiről is gondoskodjék. Ez csak kolonc lenne a nyakán, ami megnehezítené, sőt valószínűleg lehetetlenné is tenné számára a felemelkedést. Nem volna hát helyesebb, ha visszaadná a szabadságát?

Leült az asztalhoz, és mindent megírt a szeretett férfinak, ami a szívét nyomta, azt is, hogy jobban teszi, ha lemond róla.

„Beláttam, hogy vissza kell adnom a szabadságodat. Nem vállalhatod magadra az egész család gondját. Er­re korábban nem gondoltam, és csak apám szavai halla­tán döbbentem rá. Tudom, ő is szenved, mert el kell választania bennünket, de biztosan érezte, hogy nem rakhat a válladra ekkora terhet. Túlságosan szeretlek, nem engedhetem meg, hogy felőröljenek ezek a gondok. Egyedül gyorsan boldogulsz majd. Megszakad a szí­vem, hogy ezt kell írnom, de az utóbbi napok örömteli bizakodása után kétségbeesés tört rám, és teljesen elve­szettnek érzem magam. Szabad vagy, Lutz, nem kötlek magamhoz. Isten veled, és szerencse kísérje utadat!

A Te összetört Lonnyd”

Borítékba tette a levelet, aztán elvitte a postára. Attól tar­tott, ha most azonnal nem adja fel, reggelre már nem lesz ereje elküldeni. A torkában dobogott a szíve, amikor bedob­ta a borítékot, és legszívesebben tüstént kihalászta volna a ládából.

Lassan elindult haza. Nemsokára fáradtan, elcsigázottan feküdt az ágyán. „Lutz alaposan leteremi majd, de biztosan nem akar élni a szabadsággal, amit felkínáltam neki - gondolta. - Mindenesetre megtettem a kötelességem, és figyelmeztettem, hogy nagy terhet vállal, ha nőül vesz.” Bár a szeme majdnem leragadt a fáradtságtól, sokáig kerülte az álom. Fejében lázasan kergették egymást a hol reménykedő, hol csüggeteg gondolatok.

XI.

Másnap reggel különös dolog történt. Hermine asszony, még mindig rosszkedvűen, nagyon korán kelt. Ő sem aludt sokat az éjjel. Nem hagyta nyugodni a tudat, hogy le kell mondania dédelgetett tervéről. Lonny nem lesz doktor Friesen felesége. Még egy ilyen lehetőség aligha kínálko­zik majd számára, és egyébként sem kíváncsi senkire, mert makacsul ragaszkodik ehhez a regényes fellángoláshoz. Nem mászhatnak hát ki a nyomorból, de legalább ezt az ostoba házasságot ki kell verniük a lány fejéből. Ha már nem csinál fényes partit, hogy támogathassa a szüleit, akkor dolgozzon tovább, és úgyanúgy járuljon hozzá a háztartás költségeihez, mint eddig tette.

Az asszony meleg köntösbe burkolózva, mégis dide­regve leült a nappaliban a kályha mellé, és maga elé meredt. Azon tűnődött, hogyan is lesz ezután. Mivel az apja nem akarja, Lonny egyetlen petákot sem ad majd nekik a tízezer márkájából. Pedig mekkora hasznát vehetnék annak a pénz­nek! A sors azonban ettől a halvány reménysugártól is megfosztja őket.

Még akkor is ott gubbasztott, amikor Méta behozta az új­ságot. Kezébe vette,- és kedvetlenül lapozgatni kezdte. Bele-belepillantott, de a gondolatai minduntalan elkalandoz­tak. Ám egyszer csak megakadt a szeme valamin, méghozzá báró Lutz von Hennersberg nevén. Jókora, vastagon szedett betűkkel állt egy hirdetés közepén. Az asszony éber figye­lemmel elolvasta a szöveget. A szeme kikerekedett, újra meg újra átfutotta a sorokat, miközben az arca hol kipirult, hol meg elsápadt, s egyre szaporábban szedte a levegőt.

Utána újfent a gondolataiba merült, és nem hallotta meg Lonny lépteit. Csak akkor rezzent fel, amikor a lány jó reggelt kívánt. Ijedten egészen kicsire összehajtotta az új­ságot, és a köntöse zsebébe csúsztatta.

Lonny csodálkozva nézte a különös igyekezetei, de még jobban elámult, amikor a mostohája hirtelen kitárt karok­kal elindult felé.

Lonny holtsápadt volt, és rajta is meglátszott a nyugtalanul töltött éjszaka. Mostohaanyja szavai és szeretetteljes ölelése teljességgel felkészületlenül érték.

Lonny csak ámult és bámult. A mostohája még soha nem beszélt így vele, mint éppen most, a tegnap esti heves kitörése után. Mitől változott meg ilyen hirtelen?

Hermine asszony túláradó gyengédséggel a karjába vonta.

A lány semmit sem értett. Hihetetlennek tűnt számára, hogy a mostohaanyja még az eddig elszántan védelmezett ékszereit is hajlandó feláldozni. Szégyellte magát, mert nem tudta viszonozni ezt a hirtelen felszínre tört, önfelál­dozó szeretetet és gyengédséget. Annál azonban hálásabb volt, hogy a kedvező pálfordulást ne honorálta volna teljes fegyverletétellel.

Immár kétszeresen is bánta, hogy feladta a tegnap esti szörnyű levertségében fogant búcsúlevelet. Bárcsak ne tet­te volna! Fájdalmat okozott Lutznak, mert kishitűnek és el­keseredettnek mutatkozott. A férfi azonban szereti, és nem fogja elhagyni. Istennek hála, most már boldogok lehetnek!

Hermine asszony arca színt váltott, és döbbenten meredt a lányra.

Ezt a viselkedést Lonny még rejtélyesebbnek találta.

A lány egyre értetlenebbül nézett a mostohaanyjára, de most már mosolyogni is volt ereje.

Meta megjelent a reggelivel, és a két hölgy asztalhoz ült. Közben az összehajtogatott újság kicsúszott Hermine asszony zsebéből, és leesett a földre. Lonny lehajolt érte, egyszerre a mostohaanyjával, aki olyan hevesen kapott utána, hogy összeütköztek. Végül a lány emelté fel az új­ságot, és mivel még mindig zavarban volt, széthajtogatta, hogy belenézzen. A mostohája azonban izgatottan elkapta előle.

Lonnynak feltűnt, hogy mostohaanyja az újságot, ami máskor mindig az asztalon feküdt, ismét a köntöse zsebé­be csúsztatta, és még rá is gombolta a zsebet. Azt hitte, csu­pán önkéntelen mozdulat volt, s ekkor egyébként is történt valami, ami elvonta a figyelmét, és nem gondolt többé az újságra. Emlékezete ennek ellenére megőrizte a mostohá­ja szokatlan kapkodását, ami e pillanatban jelentéktelennek tűnt.

Valakinek nagyon sürgős volt, hogy bebocsássák. A lány és Hermine asszony a beszűrődő hangokat hallgatta. Az őrnaggyal egyszerre Meta is belépett a nappaliba.

- Nagyságos kisasszony, doktor Friesen irodaszolgája van itt - hadarta izgatottan. - Azonnal beszélni szeretne ön­nel. Szerencsétlenség történt, azt mondja.

Lonny elsápadva felugrott. Az első gondolata Lutz volt. Kirohant, és rémülten nézett az öregre.

Lonny még soha nem látta ennyire kétségbeesettnek a hi­vatalsegédet.

Lonny megszédült, de hatalmas kő esett le a szívéről. Csak arra tudott gondolni, hogy nem Lutznak esett baja, és ettől visszanyerte az önuralmát.

A lány még jobban elsápadt.

Zörner szomorúan bólintott.

Pedig így van, Strassmann kisasszony. Ma éjjel két óra felé a barátja kocsijával Bernauból visszafelé tartottak Berlinbe, és akkor történt a szerencsétlenség. A doktor úr azonnal meghalt, a barátja meg a karját és a lábát törte. Jó óra hosszat feküdtek az út mellett, mert senki sem járt arra. Csak hajnali három körül találták meg őket. Kora reggel felhívták az irodafőnök urat, és ő mindenkit összeverbuvált. Engem küldött magáért, méghozzá kocsin. Nemsokára fontos urak jönnek tárgyalni, és az irodafőnök úr nem ismeri ki magát az iratokban, mert igencsak elvesztette a fejét.

Lonny nyugalmat erőltetett magára, bármennyire is megrázta doktor Friesen halálhíre.

A folyosón sebtében felvette a kalapját meg a kabátját, majd lesietett a lépcsőn.

Hermine asszony az őrnagyhoz sietett, és beszámolt ne­ki a balesetről. Jó ürügy volt számára doktor Friesen halá­la. Most még eltökéltebben törhetett megváltozott célja felé.

Az őrnagy bágyadtan morzsolgatta a zsemléjét. Ő is rosszul aludt az éjjel. Hosszú hallgatás után mély sóhaj szakadt fel a melléből.

Az asszony feltűnően kedves mosollyal megfogta a fér­je kezét.

Az őrnagy értetlenül nézett a feleségére.

Az apában felébredt a remény, hogy a gyermeke mégis­csak boldog lesz.

A felesége rámosolygott az őrnagyra.

Az idős férfi megcsókolta Hermine asszony kezét.

Az asszony bűbájosán mosolygott.

- Igaz is, doktor Friesen... Róla majdnem elfeledkez­tem, annyira meglepett, amit mondtál. Őszintén sajnálom szegényt. Amennyire tudom, nincsenek közvetlen örökö­sei, és csak Türingiában gazdálkodik valahol egy unokatestvére. Alighanem az övé lesz minden. A doktor jegyességét még nem hirdették ki, végrendeletet meg miért írt volna ilyen fiatalon?

Hermine asszony a szokásosnál sokkal kedvesebben in­dította útnak a férjét. Miután az őrnagy távozott, a felesé­ge bezárkózott a hálószobába, és köntöse zsebéből előhúz­ta az újságot. Gyorsan kisimította, és ismét megkereste a közleményt, amelyben Lutz Hennersberg neve vastagon szedett betűkkel szerepelt. Többször is átfutotta a sorokat, majd mélyet sóhajtott. Micsoda szerencse! Remélhetőleg az újság egyelőre nem kerül Lutz Hennersberg kezébe. A Friesen-villában ma valószínűleg senkinek sem jut ideje ar­ra, hogy nyugodtan olvasgasson. Nyilván teljes lesz a fel­fordulás, és ez így van jól. Fontos, hogy Lutz ne értesüljön a hirdetésről, amíg ő mindent el nem rendez.

Az a veszély nem fenyeget, hogy valaki más felhívná a közleményre a figyelmét, elvégre senki nem sejti róla, hogy báró. „Időt kell nyernem - gondolta az őrnagyné. - Kedvezőbb fényben fogom feltüntetni magam, eljátszom a nagyvonalút, hogy aztán bízvást számíthassak Hennersberg jólelkűségére. Mielőbb meg kell lennie az eljegyzésük­nek, sőt talán az esküvőjüknek is. Ki tudja, a hirdetés elolvasása után eszébe jutna-e egyáltalán, hogy elvegye egy el­szegényedett őrnagy lányát?”

Hermine asszony azt hitte, hogy mindenki úgy gondol­kodik, ahogyan ő.

Jaj, csak nehogy Hennersberg kezébe kerüljön a lap! Igaz, kicsi az esélye, hogy rendszeresen böngészné a hir­detéseket. Az ő szeme is egészen véletlenül akadt meg Lutz nevén.

Lonny és az apja sem olvashatja el a mai újságot. Ebből persze lesz egy kis veszekedés, mert az őrnagy minden este átnézi a reggeli lapot, de ennyit megér az ügy. Hasz­not kell húznia a felfedezéséből, a többiek csak utána tud­hatják meg a nagy hírt.

Az őrnagyné összehajtotta az újságot, és gondosan elrej­tette a fehérneműs szekrényében, amelyhez egyedül neki volt kulcsa.

Amikor ezzel megvolt, átment a nappaliba, és levelet írt Lutznak. Diplomáciai mestermű lett az eredmény. Saját maga vitte el a postára, amikor a mindennapos bevásárlásra indult. Elégedetten tért haza. Ennél többet nem tehetett most annak érdekében, hogy behízelegje magát a leendő vejénél. Továbbra is kézben fogja tartani a szálakat, gondolta eltökélten, hogy minden az elképzelése szerint történjék.

XII.

Az irodában teljes volt a káosz, amikor Lonny beért. Az em­berek sokkal izgatottabbak voltak, mint legutóbb, a lottó­nyeremény hírére. Mindenki összevissza rohangált. Az irodafőnök, egy sápadt, ideges férfi képtelen volt rendet te­remteni. Piros foltok égtek az arcán, és hol feljebb, hol meg lejjebb tolta az orrán a szemüvegét. Amint meglátta a belépő lányt, azonnal elébe sietett.

Mi lesz a ma délelőtti tárgyalással? Hol vannak az iratok? Sehol sem találom őket.

Lonny egy másodpercig elgondolkodott.

A lány azonnal kapcsolatba lépett doktor Friesen barát­jával, aki a távollétében már többször helyettesítette. Sze­rencséje volt, és azonnal sikerült elérnie.

- Friesen doktor titkárnője vagyok, doktor úr. Értesült már arról, hogy a főnökömet autóbaleset érte?

A vonal másik végéről rémült kiáltást hallott.

- Szentséges ég! Porig sújtott a hír. Mikor történt a szerencsétlenség?

Lonny elmondta, amit tudott. "i

- A viszontlátásra!

A lány fellélegzett. Óriási szerencse, hogy elérte doktor Tannert. Tájékoztatta az irodafőnököt, Zörnert pedig leküldte, hogy szerezzen neki kocsit, amíg ő összekészíti az iratokat.

Lonny végigsimított a homlokán.

Az irodafőnök komor képet vágott, e percben szembe kellett néznie azzal, hogy alkalmatlan a feladatára.

Az irodafőnök fellélegzett. Ha Strassmann kisasszony nem marad, akkor neki is lehetnek reményei.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Zörner jelent meg a küszöbön, mellette pedig... Lutz Hennersberg.

Lonny a feje búbjáig elpirult, és riadtan fürkészte a fia­talember arcát. Megkapta-e a levelét? Lutz azonban fesz­telenül kereste a tekintetéi, aztán odalépett hozzá, és komo­lyan a szemébe nézett.

Lonny egy pillanatra megfeledkezett a hivatalos ügyek­ről.

- Azonnal elvihet doktor Tannerhoz. El kell juttatnom hozzá néhány ügyiratot. Kérem, várjon egy pillanatig. Mindjárt elkészülök.

A lány besietett az irodájába, és pár perc múlva Lutzcal együtt elhagyta a házat.

- Nagyon megrémültél, Lonnym? - kérdezte a férfi már az utcán.

A lány megkönnyebbülten fellélegzett.

A férfi aggodalmas pillantást vetett rá.

Lonny tekintete nyugtalanságról árulkodott.

Lutz kedves, meleg mosollyal megfogta a lány kezét.

A lány nagyot sóhajtott.

- Rendben van, Lutz, olvasd el! Igazad van, az a he­lyes, ha semmiféle titkunk nincs egymás előtt. De ígérd meg, hogy nem haragszol meg eám, és nem szidsz meg!

A férfi gyorsan magához húzta és megcsókolta a lányt. Lonny riadtan körbepillantott.

- Állítólag magánkívül van, de azt hiszik, hogy első­sorban a bátyja miatt viselték meg a történtek, mert az el­jegyzésükről még senki nem tud. A fivére ugyancsak súlyo­san megsérült. Sürgönyöztek a szüleiknek, hogy haladéktalanul utazzanak haza Karlsbadból. Ma érkeznek vissza.

A lány a kocsiban Lutz mellé ült, és elmesélte a mosto­haanyja bámulatos színe változását. A férfi izgatottan hall­gatta, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Hála istennek, Lonny! Elképzelni sem tudtam, hogy nélküled éljek. Nagyon sok minden jár most a fejemben. Felmondanom már nem kell doktor Friesennél, és az örö­kösei bizonyára kifizetik néhány havi bérünket. - Lutz gyengéd pillantást vetett szerelmesére. - Az este remény­telenül elveszettnek látszott a boldogságunk, de lám, még­is jóra fordul minden. Csak a mostohaanyád meg ne gondolja magát!

Közben megérkeztek az épülethez, amelyben doktor Tanner irodát tartott fenn.

A férfi boldogan emelte rá a tekintetét.

Lonny magához vette az irattartót.

A lány csüggedten nézett rá, és nehéz szívvel felsóhaj­tott.

A fiatalember bólintott, és miután Lonny eltűnt a házban, felnyitotta és olvasni kezdte a levelet. Kissé elsápadt, egy ideig maga elé meredt, és arra gondolt, miként hatottak volna rá ezek a sorok, ha a lány nem készítette volna fel, és nem tudná, hogy ez az elkeseredett, bátortalan hangulat már tovaszállt. Többször elolvasta a levelet, és mélyen megrendült. Milyen nehéz lehetett Lonny, szíve, és mennyire megkínozhatták, ha azt gondolta róla, hogy visszaretten a gondoktól.

A lány jó óra múlva tért vissza, és szorongva kereste Lutz tekintetét.

- Igen - mondta komolyan a férfi de hamar el fogom felejteni, ami benne áll. El akarom feledni, hogy az én Lonnym búcsúlevelet írt nekem. Egyvalamit azért mondj meg, kérlek. Ha összeházasodunk, visszarettensz-e a gondok­tól, amelyek valószínűleg elkerülhetetlenek lesznek, leg­alábbis az első időben, amíg megvetem a lábam?

A lány szemrehányóan nézett rá.

- Erről szó sem volt a levelemben. Magamat nem féltem, csak téged. Túl sok teher nehezedik rád.

Lutz magához húzta és megölelte.

Lonny sápadt arcát gyenge pír lepte el.

A férfi gyengéden megszorította a kezét.

Aztán beindította a motort, és Lonny útközben elme­sélte, hogy Tanner doktor elvállalta a mai tárgyalást, és a többi függőben lévő ügyet is képviseli, amennyiben az ügyfelek nem óhajtják másként.

- Délután átjön hozzánk, hogy mindent megbeszéljen az irodafőnökkel és velem. Az sincs ellenére, hogy megvegye doktor Friesen cégét. A doktor úr egyetlen örököse gazdálkodó, és bizonnyal boldog lesz, ha pénzhez jut az irodából.

Lutz megértően bólintott.

-Nos?

Lonny egy kis ideig elgondolkodott.

- Mindenképpen meg kell próbálnod, mert nagyon szép kocsik - mondta aztán. - De nem szalasztod el így a lehetőséget, hogy megvedd azt a másik két autót, amit már kinéztél magadnak?

A lány megsimogatta Lutz karját.

Kiöntötték egymásnak a szívüket, és Lutz jókora kerü­lővel ment vissza az irodához, hogy minél több időt tölthes­senek együtt.

A következő nap is izgalmak közepette és sok-sok mun­kával lelt. Doktor Tanner átjött néhány órára doktor Friesen elárvult irodájába, hogy megismerje a folyamatban lévő ügyeket. Lutz is megjelent, és beszámolt az elhunyt villá­jában történtekről. Végrendelet nem maradt a megboldogult Után. Örököse a feleségével együtt megérkezett, és máris át­vette az irányítást.

A lány este fáradtan ért haza, de még leült kicsit be­szélgetni a szüleivel. Beszámolt a doktor úr halála után történtekről, ám a mostoháját egészen más érdekelte. Azt akarta tudni, elmondta-e a lány Lutznak, hogy a búcsúle­vele immár érvényét vesztette.

Lonny megnyugtatta, és azt is elmesélte, hogy Hermine asszony megváltozott véleményéről szintén tájékoztatta az ifjú Hennersberget.

A lány az édesapjára pillantott, aki mosolyogva bólintott. Lonny a tőle telhető legszívélyesebben megköszönte a mostohája fáradozásait, bár továbbra sem értette, mitől változott meg ilyen hirtelen. Ezen azonban hiába törte volna a fejét, ezért inkább elmesélte, hogy Lutz gondoskodni kíván a szüleiről, amint módjában áll majd. Hermine asszony szemében különös fény gyűlt e szavak hallatán.

Lonnynak valami azt súgta, hogy a mostohaanyja szavai nem őszinték. Fel nem foghatta, mitől ez a szokatlan hang, miért ez a hirtelen jött egyetértés a hosszú hadakozás után. Nem talált választ ki nem mondott kérdéseire, és végül saját magát hibáztatta, amiért nem képes viszonozni a mostohája kedvességét. Bármennyire is akarta, nem tudta elhinni, hogy önzetlen szeretet és szívjóság vezérli az őrnagynét.

Másnap Lutz éppen reggelizett, amikor a napi postával ő is levelet kapott Hermine Strassmann asszonytól. Gyorsan felnyitotta és elolvasta.

„Kedves von Hennersberg Úr!

A tegnap este történteket el kell felejtenie. Mindannyian idegesek voltunk. Én talán a leginkább, mert aggódtam Lonny sorsa miatt. Annál sokkal jobban szere­tem a gyermeket, mint hogy könnyű szívvel beleegyez­nék egy megalapozatlan kapcsolatba. Egészen nyíltan szólva, mindig arról álmodtam, hogy a mi szép és szeretetre méltó leányunk egyszer nagyszerű partit csinál majd. Abbéli igyekezetemben, hogy a fényes jövőjét biztosítsam, talán túlságosan messzire mentem. Remé­lem, nem veszi rossz néven tőlem, kedves von Henners­berg úr, hogy aggodalmasan szerető és gondoskodó anyának bizonyultam.

Éjszaka azonban súlyos kételyeim támadtak. Lehet, hogy Lonny nem ott és úgy lenne boldog, ahol és aho­gyan én annak gondoltam? Nem tudtam aludni, és állan­dóan magam előtt láttam szegény kislányunk szomorú szemét, sápadt, komor arcát. Végül arra a felismerésre jutottam, hogy az ellenkezésemmel inkább tönkrete­szem, semmint elősegítem Lonny boldogságát. Beláttam, hogy a maguk szerelme őszinte és erős. Hosszas lelki tu­sa után ráébredtem, hogy nem tehetem boldogtalanná a gyermeket.

Sokáig törtem a fejem, amíg megtaláltam a megoldást: feláldozom az ékszereimet. Mi ketten, öregek majd összehúzzuk magunkat. Beérjük a legkevesebbel, és bár­milyen áldozatot boldogan meghozunk, hogy a mielőb­bi egybekelésüket lehetővé tegyük. A férjemet is meg­győztem, és beleegyezését adta a házasságukhoz. Hoz­zám hasonlóan, ereje szerint mindent elkövet majd a gyermeke boldogsága érdekében.

Nos, kedves von Hennersberg úr, ezt akartam közölni Önnel. Kérem, ne nehezteljen rám a tegnapi hevessége­mért. Szeretett fiamként kívánom anyai szívemre ölel­ni. Várjuk mielőbbi látogatását. Legyen olyan jó, és tu­dassa, mikorra számíthatunk Önre, hogy időben előké­szíthessem a békés, szeretetteljes eljegyzést. Sajnálattal értesültem doktor Friesen tragikus haláláról, és megértem, hogy emiatt a közeli napokban aligha kereshet fel bennünket. A levelét azonban nagyon várom.

Máris kedves fiunknak érzem, és örülök, hogy hamaro­san szerető anyja lehetek.

A férjemmel együtt szívélyesen üdvözlöm:

Hermine Strassmann”

Lutzban ugyanazok a kérdések merültek fel, mint Lonnyban. Nem értette, mi indította Hermine asszonyt erre a hir­telen szemléletváltásra és a túláradó kedvességre. A leve­le hangvételét mesterkéltnek érezte. Doktor Friesen halá­la miatt az őrnagynénak mindenképpen le kellett mondania kedvenc tervéről, de érre a túlzott szívélyességre ez sem ma­gyarázat. Ám akármi is áll a háttérben, az a legfontosabb, hogy elhárultak az akadályok az egybekelésük elől. Pa­pírt, tollat vett elő, és pár sorban válaszolt Lonny mostohá­jának.

Azonnal postára adta a levelet, aztán sietnie kellett, hogy időben kiálljon a kocsival a villa elé. Doktor Friesen örö­kösei a közjegyzőhöz készültek a hagyaték ügyében.

Lutz egész nap úton volt, és még este is igénybe vették a szolgálatait. Minden további nélkül kifogást emelhetett volna, elvégre nem állt a távoli rokon szolgálatában, de nem akarta elrontani nála az esélyeit. A fülébe jutott ugyan­is, hogy az örökös nemcsak a két kocsit, de a villát is el kí­vánja adni, mivel változatlanul vidéki birtokán fog élni. A váratlanul ölébe pottyant örökséget az unokatestvér számos gyermeke számára akarta félretenni.

Lutz abban reménykedett, hogy kedvező áron hozzá­juthat a két autóhoz. Az örökösnek aligha lesz rájuk szük­sége, mivel magának is van kocsija. Ezért hát készséggel állt a rendelkezésére, és gyakran folytattak hosszú beszél­getéseket. Az unokafivér hamar észrevette, hogy doktor Friesen sofőrje okos, művelt ember.

Lonnynak is rengeteg tennivalója akadt ezekben a napok­ban. A folyó ügyek minden felelőssége az ő nyakába szakadt. Az irodafőnök reménytelenül tehetetlennek bizo­nyult, és doktor Friesen egyébként is sokkal kevésbé avat­ta be a dolgokba, mint a titkárnőjét.

Doktor Tanner, aki időközben tárgyalásba kezdett az örökössel az iroda átvételéről, örült, hogy maga mellett tudhatta Lonnyt. Szakértelméről és odaadásáról gyorsan megbizonyosodott, és nagyra becsülte a szolgálatait.

XIII.

Doktor Friesent eltemették, az örököse pedig jog szerint át­vette a hagyatékot. Minél hamarabb el akarta intézni a szükséges formaságokat, mert közeledett a tavasz, és sür­gették az időszerű mezőgazdasági munkálatok. A villa és a berendezés értékesítésével doktor Tannert bízta meg. Mindössze néhány bútordarabot kívánt megtartani, és azo­kat már be is csomagoltatta, hogy vasúton majd utána küld­jék.

Lutz könnyen, gyorsan megegyezett az örökössel a ko­csik dolgában. Rendkívül alacsony áron, tízezer márkáért sikerült megkapnia őket, amit azonnal, készpénzben ki is egyenlített. Tudta, hogy a remek állapotban lévő autók va­lójában kétszer annyit érnek, amivel az örökös szintén tisz­tában volt. A fiatal sofőr azonban elnyerte a rokonszenvét, és kárpótolni is kívánta az elveszített állásért. A villa töb­bi alkalmazottja ugyancsak végkielégítést kapott.

Lutz csillogó szemmel számolt be Lonnynak a sikeres vá­sárlásról, s egyúttal azt is elmondta, hogy a vasárnap esté­je végre szabad lesz. Az örökös és a felesége délután eluta­zik. Kiviszi őket az állomásra, és utána már az övé lesz mind a két autó. Ráadásul a garázsban tarthatja őket, amíg el nem adják a villát. A lakásban is bent maradhat addig, és az örökös csupán annyit kért cserébe, hogy álljon a rendel­kezésükre a kocsival, ha a hagyaték ügyében még fel kell jönniük Berlinbe. Lutz örömmel elfogadta a feltételeket. A nehéz gazdásági körülmények miatt nemigen lehetett arra számítani, hogy a villa hamar vevőre talál majd, aminek köszönhetően ő jelentős összeget takarít meg, mivel nem kell fizetnie a garázsbérletért.

Doktor Tanner átvette Friesen doktor cégét, és vele az al­kalmazottak legnagyobb részét, köztük az irodafőnököt és Zörnert, a hivatalsegédet is. Csupán néhány fiatalt bocsá­tott el, ők viszont könnyen találtak maguknak másik állást. Lonnyt a legnagyobb örömmel alkalmazta volna, hiszen re­mek munkatársnak ismerte meg, de a lány bejelentette, hogy a közeli jövőben férjhez megy. Az új főnök így aztán szomorúan ugyan, de lemondott a szolgálatairól. A legne­hezebb időkben Lonny mellette volt, és Tanner doktort ez is örök hálára kötelezte.

Végre elérkezett a vasárnap. Hermine asszony serényen munkálkodott az ünnepi lakoma elkészítésén. Láthatóan felül akarta múlni önmagát, hogy mindent jóvátegyen. Közben újra és újra megkérdezte Lonnytól, hogy végérvényesen el tudta-e feledtetni Lutzcal azt a szerencsétlen búcsúlevelet. Úgy tűnt, titkon attól fél, hogy az ifjú Henners­berg esetleg még visszalép. Ezt az aggódást a lány éppúgy megmagyarázhatatlannak találta, mint a mostohaanyja megváltozott viselkedését.

Aznap este, amikor Hermine asszony félve dugdosta a hozzátartozói elől az újságol, nagy felfordulást okozott a házban, hogy eltűnt a hírlap. Az őrnagy, akinek egyébként is rosszkedve volt, megállás nélkül porolt a hanyagság mi­att. Gorombán leteremtette Metát, de a szolgáló váltig ál­lította, hogy nem ő hányta el a lapot. Hermine asszony vé­gül is sértődötten kijelentette, hogy egy ilyen eseménydús napon teljesen mellékes, megvan-e az újság, vagy nincs.

Lonny éppen akkor lépett be a szobába, amikor a mos­tohaanyja kijelentette, hogy egész nap egy pillantást sem ve­tett a lapba, mert sokkal fontosabb dolgokkal volt tele a fe­je. A lány igencsak meglepődött, mivel jól emlékezett ar­ra, hogy az őrnagyné reggel annyira belemerült az olvasás­ba, hogy egy ideig észre sem vette őt, ám aztán szokatlan igyekezettel gyűrte zsebre az újságot. Idegességének vagy szórakozottságának tulajdonította ezt akkor.

Nem akart szólni, hogy az újság alighanem most is ott van a köntöse zsebében, mert annak csak újabb szóváltás lett volna a következménye. Végül szó nélkül bement a szü­lei hálószobájába, és átkutatta a mostohája, köntösének mindkét zsebét. Az újságot egyikben sem találta meg. Mi­vel az apja időközben már beletörődött a megváltoztathatatlanba, a lány okosabbnak gondolta, ha nem feszegeti tovább a kérdést. Azóta sok minden történt, sok minden megváltozott, és Lonnynak eszébe sem jutott többé az új­ság különös eltűnése.

Hermine asszony vasárnap tehát rendkívüli ügybuzga­lommal készítette az ünnepi vacsorát. Az őrnagy sem akart lemaradni mögötte, és két üveg bort állított egy vödör hi­deg vízbe. Jeget tartani fényűzés lett volna ebben a házban.

Lonny szorgalmasan segített a mostohájának, és köz­ben a kelengye beszerzéséről is szót ejtettek. A legna­gyobb részét a lány saját maga akarta elkészíteni, ha majd Tanner doktor nem tart igényt a szolgálataira. Akkor viszont igyekeznie kell, mert Lutz kijelentette, hogy pünkösdnél to­vább nem szeretne várni az esküvővel.

Az ifjú Hennersberg pontban hét órakor megérkezett. Lonnynak egy csokor vörös rózsát, Hermine asszonynak pe­dig gyönyörű szál orgonákat hozott. A lánykérést nem kel­lett megismételnie, mert az őrnagy szívélyesen megölelte, és kedves fiának nevezte. A felesége odaadó szívélyes­séggel követte a példáját, aztán huncut mosollyal odavezet­te hozzá Lonnyt. Most először csókolhatta meg egymást a jegyespár a szülők beleegyezésével.

Lonny és Lutz határtalanul boldog volt, de a boldogsá­guk eltörpülni látszott az őrnagyné öröme mellett. Hermine asszony nem győzte hangsúlyozni, mekkora boldogság számára, hogy mégiscsak létrejött ez az eljegyzés. Újra meg újra megragadta leendő yeje kezét, és szeretett fiának nevezte, akihez anyai érzések fűzik. Helyet kért magának a szívében Lonny mellett, s legalább tucatszor elmondta, mi mindent megtett az ifjú pár boldogsága érdekében.

Lutz akaratlanul is arra gondolt, hogy a kevesebb sok­kal több lenne.

A jegyespár csak akkor maradhatott magára kis időre, amikor Hermine asszony kiszaladt a konyhába, az őrnagy pedig a bor után nézett. A fiatalok ajka ismét áhítatos csók­ban forrt össze.

A lány az apja felé fordult, de most sem engedte el á vő­legénye kezét.

Lutz, akárcsak Lonny, nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy az őrnagyné túlzásba viszi az ajnározásukat. Meglehet, beletörődött a gazdag kérő elvesztésébe, egyik percről a másikra azonban aligha szerethette meg őt, a majdnem nincstelen utódot.

A fiatalember ezeket a gondolatait később, amikor megint kettesben maradtak, megosztotta a menyasszonyával.

Lonny a vőlegénye karjába simult, és boldogan összemo­solyogtak.

A fiatalember pajkos önteltséggel nézett rá.

A lány nevetve nézett a férfi vidáman csillogó szemébe.

Hamarosan megint együtt ültek a szülőkkel, és minden fontos dolgot, elintéznivalót megbeszéltek. Lonnynak ismét feltűnt, hogy a mostohaanyja a legsúlyosabb kérdésekről is teljes lelki nyugalommal beszél.

Az őrnagy el volt ragadtatva a feleségétől.

Az őrnagyné elpirult.

Lutz ugyancsak megcsókolta leendő anyósa kezét.

Lutz kissé elfogódottan meghajolt az asszony előtt. Az őrnagyot könnyen és természetesen tudta tegezni, a felesé­gével szemben azonban még mindig fenntartással viselte­tett. A felszólítása után azonban nem térhetett ki a bizalmas megszólítás elől.

Lonny az, asztal alatt titkon megszorította a kezét.

Sokáig üldögéltek még együtt, mert bőven volt mit meg­beszélniük. A két fiatal egyébként is addig késleltette az el­válást, amíg csak lehetett. Amikor aztán az őrnagy szem­mel láthatóan elfáradt, Lutz elköszönt és hazaindult.

XIV.

Hetek múltak el doktor Friesen váratlan halála óta. Szép vil­lája üresen, lehúzott redőnyökkel árválkodott. A kertkapu­ra táblát akasztottak; „Ez a ház a teljes berendezéssel együtt eladó. Érdeklődni a portásnál lehet.”

Lonny mostanában szinte mindig otthon ült, és a mos­tohaanyja segítségével szorgalmasan varrta a kelengyéjét.

Időközben teljes pompájában beköszöntött a tavasz, amelyet a jegyespár még a valóságosnál is szebbnek látott. Lutz és Lonny mindennap találkozott. A fiatalember ma­radéktalanul elégedett lehetett a vállalkozása bevételeivel. Valóban úgy tűnt, hogy a berliniek az ő autóival utaznak a legszívesebben.

Az ifjú párnak a legtöbb fejtörést a leendő közös ottho­nuk okozta. A kilátások rosszabbaknak bizonyultak, mint gondolták. Nagy lakás még csak akadt volna, de kicsit, egyszerűt, amit az ő pénztárcájuk megengedett, nemigen kináltak.

Hermine asszony egyik este, vacsora után, amikor mind a négyen együtt ültek megint, egész halom újságot rakott az asztalra.

Az asszony idegesen megrándította a vállát.

Lutz és Lonny lopva összenézett. Már megbeszélték, hogy meghúzzák magukat a garázs fölötti lakásban, amíg nem találnak jobb megoldást. Hermine asszony, aki feltűnően sápadt volt, azonnal hozzálátott az egyik újság széthajtogatásának. A többiek engedelmesen követték a példáját, bár nem reméltek eredményt a kutatástól.

Lutz közben elmesélte, hogy másnap hajnali ötre kell mennie egy utasért, akit Lipcsébe szállít, és csak estére várható vissza!

Szorgalmasan forgatták az újságokat, egyiket a másik után, de fáradozásukat nem koronázta siker. Végül Lonny kezébe akadt egy lap, amelyen a rengeteg éles hajtásvonal arról tanúskodott, hogy valamikor gondosan összehajtogatták. A lány azonban most nem törődött ezzel, és az sem tűnt fel neki, hogy a mostohaanyja különös, nyugtalan pillantá­sokat vet rá. Megnézte, mikori az újság, és megállapította, hogy aznap jelent meg, amikor őt doktor Friesen haláláról értesítették. A hirdetési oldalra hajtott, és a következő pil­lanatban meglepett kiáltást hallatott.

A vőlegénye döbbenten nézett rá.

A lány egy feltűnően elhelyezett közleményre bökött az ujjával.

- Olvasd el! Olvasd el, mi áll itt! - hebegte értetlenül. Lutz közelebb hajolt, és egyszer csak a saját, öles betűk­kel szedett nevét pillantotta meg a lapban. Sietve elolvasta az egész hirdetést.

„Milliomos örökös kerestetik!

Ezúton kérjük Lutz von Hennersberg bárót, a háborúban elesett báró Georg von Hennersberg ezredes és felesé­ge, Brambach bárónő fiát, hogy a címét lehetőleg pos­tafordultával közölje Harry Fleed ügyvéddel. (San Fran­cisco, Kalifornia, Golden Gate Street 24.) Nevezettet nagybátyja, az 1930. január 24-én elhalálozott báró Henner von Hennersberg - hozzávetőlegesen másfél millió dollárt kitevő vagyonának a kizárólagos örökösévé tette meg.”

Lutz sokáig meredt a közleményre, mint akit megbabo­náztak. Aztán végre felfogta az értelmét, és újból megnéz­te a dátumot. Azonnal belehasított a felismerés, hogy az őr­nagy a lap megjelenése előtti este tagadta meg tőle a bele­egyezését, miután Hermine asszony olyan elutasítóan bánt vele. Felpillantott, és éles, kutató szemmel nézett az őrnagynéra. Látta, hogy az asszony remeg a visszafojtott izgalomtól, és hol kivörösödik, hol meg elsápad, holott még nem tudhatja, mi áll a közleményben.

Lonny fejében ugyancsak világosság gyűlt. Neki is feltűnt a mostohaanyja izgatottsága, és a sok hajtásból, gyűrődésből egyszeriben rájött, hogy ez az a lap, amelyet Hermine asszony azon a reggelen elmélyülten olvasott, majd pedig gondosan összehajtogatva a köntöse zsebébe rejtett. Hirtelen minden megvilágosodott előtte. Most már értette, mitől változott meg nagy hirtelen a mostohája véleménye. Rájött, miért tűnt el akkor az újság, hogy most, félreérthetetlen szándékkal megint előkerüljön.

Az őrnagyné nyilván elérkezettnek látta az időt arra, hogy valamelyikük megpillantsa a közleményt. Ha egyikük sem vette volna észre, bizonyára ő maga tett volna úgy, mintha csak most fedezné fel, úgymond véletlenül.

Lonnv a vőlegényére nézett, és látta rajta, hogy ő is megértett mindent, de a szeméből mást is kiolvasott. Érezte, hogy Lutz e pillanatban nemcsak a mostohájában, hanem benne is kételkedik.

A teljesen összezavarodott fiatalember valóban félreér­tette a lány piruló szégyenkezését. Heves mozdulattal összehajtotta az újságot, holtsápadt lett, és a tekintete ismét az őrnagyné szemébe fúródott. Aztán megint Lonny felé fordult, és őrült fájdalom hasított a szívébe. Az egyelőre el sem jutott a tudatáig, hogy hatalmas vagyon örököse lett.

Iszonyú volt a felismerés, mégsem gondolhatott másra. Látta Lonny leírhatatlan zavarát, a szégyent az arcán, és lát­ta a mostohája rémületét. Úgy tűnt, hogy csak az őrnagy nem tud semmiről. Az idős úr elképedve meredt a többi­ekre.

Mindez másodpercek alatt játszódott le. Lutz egyetlen szót sem szólt többé. Nem adott és nem várt magyarázatot. Felállt, ki viharzott a szobából, az előszobafogasról lekapta a sapkáját, és elhagyta a lakást.

Órákig kóborolt a városban, és később maga sem tudta volna megmondani, merre járt. Nem a mesés örökség híre izgatta fel, ó nem, ő most csak undort, mélységes megve­tést érzett az őrnagyné iránt, és kínzó kétely, homályos félelem mardosta a lelkét. Lehet, hogy Lonny is tudott erről a komédiáról? '

Rohant, rohant és várta, hogy kitisztuljon végre, a feje. Egyszer csak megállt, és a homlokára csapott. Nem, Lonny nem tudhatott semmiről. Ő soha nem játszana el ilyen ha­zug szerepet. Hogy is gondolhatott ilyen képtelenséget? A legkeményebb szavakkal rótta meg magát a bizalmatlanságáért, és hirtelen elhatározással visszaindult az őrnagyékhoz.

Mire a ház elé ért, már nagyon későre járt, és csak Lonny szobájában égett a villany. Lutz felnézett az ablakára, és heves vágyakozás égett a szemében.

Hosszú ideig állt ott abban a reményben, hogy a lány ne­tán kinéz az ablakon, és meglátja őt. Nyomasztotta, hogy hajnalban Lipcsébe kell mennie, és csak holnapután láthatja viszont Lonnyt. Nem, addig semmiképpen sem hagyhat­ja bizonytalanságban. Azonnal ír neki, hogy már a másna­pi postával megkapja a levelét. Elindult haza, és most először gondolt a hatalmas örökségre.

„Milliomos örökös kerestetik!” - állt nagybetűkkel a közleményben. Lutz végre felszabadultan elmosolyodott. Gazdag lesz, nagyon gazdag, és szép, napsugaras életet biztosíthat Lonnynak. Szegényke nem is örült az örökség­nek, annyira megrémült. Elment az esze, amikor azt gon­dolta arról a csodás teremtésről, hogy egyetlen pillanatig is számítás vezérelte?

Annyira szégyellte magát, hogy legszívesebben azonnal visszafordult volna, hogy mégiscsak beszéljen Lonnyval, és a bocsánatáért esedezzen. Mihamarabb ki kell engesz­telnie. Mi lesz azonban, ha Lonny az ő bizalmatlansága lát­tán kétségbe vonja őszinte szerelmét?

Miután hazaért, azonnal leült, hogy néhány sort írjon a lánynak.

„Drága Lonnym!

Gondolj rólam bármit, csak ne neheztelj rám! Nézd el ne­kem, kérlek, tébolyult kirohanásomat. Egyedül pilla­natnyi elmezavarral mentegethetem magam. Boldogta­lanná tesz, hogy hajnalban Lipcsébe kell utaznom, de már elvállaltam a munkát, és köt az adott szavam. Nem le­lek nyugalmat, amíg nem láthatlak megint. Gondolj rám szeretettel, és bocsáss meg nekem! Holnapután este, amint megérkeztem, azonnal hozzád sietek.

Szerető csókjait küldi:

Lutzod”

Ennél többet nem akart, nem tudott írni. Lonny ebből is lát­hatja majd, hogy időközben visszanyerte józan ítélőképes­ségét, és ettől talán ő is megnyugszik.

Felhúzta az órát, beállította az ébresztőt, aztán fáradtan az ágyra vetette magát. Utolsó, epekedő gondolata az imá­dott kedveshez szállt, mielőtt végre elnyomta az álom.

Az őrnagy értetlenül nézett a kiviharzó vendég után. Elkép­zelni nem tudta, mi történhetett.

Lonny hirtelen feleszmélt a kábulatából, és a mostoha­anyjára nézett.

A lány felugrott, és kisimította a haját a homlokából.

Elhallgatottamért a fájdalom és a bánat összeszorította a torkát. Kétségbeesetten kirohant a nappaliból, és bezár­kózott a szobácskájába. Megsemmisülten lerogyott egy fotelba, és elkeseredetten maga elé meredt.

Amint az ajtó becsapódott Lonny mögött, az őrnagy fel­emelkedett, és szigorú pillantást vétett a feleségére.

Az asszony dacosan hátravetette a fejét.

Az őrnagy elképedve hallgatta a feleségét.

Az asszony harsányan felnevetett.

A férfi végigsimított a homlokán.

Férj és feleség sokáig vitatkozott még, de az őrnagy vé­gül belátta, hogy nem változtathat azon, ami megtörtént. Vá­rakozásra kényszerülnek, amíg Lutz visszatér, aztán pe­dig menteniük kell, ami még menthető.

Lonnyt sokkal jobban megviselték a történtek. Súlyos lel­ki válságba került. Leginkább attól szenvedett, hogy Lutz kételkedik benne.

„Ezért akartad visszakapni a búcsúleveledet, mielőtt el­olvashattam volna?” - emlékezeti vissza lesújtó szavaira. Azt gondolja tehát róla, hogy egész idő alatt visszataszító komédiát játszott. Ez a felismerés szétdúlta Lonny boldogságát. Összetörten ült a szobájában, és a jövőjén gon­dolkodott. Nem, soha többé nem nézhet a férfi szemébe. Be­lehalna, ha hidegen és megvetően tekintene rá.

Hirtelen felugrott, mintha menekülni akarna ettől a gon­dolattól. Egyvalamiben volt csak biztos, abban, hogy el kell mennie innen, mert nem találkozhat többé Lutzcal. Fel kell mentenie az adott szava alól, de azt csak úgy tehe­ti meg, ha elhagyja az otthonát. A szülei nem akarnák, hogy lemondjon Hennersbergről. Gyötörnék, megpróbál­nák rávenni, hogy mégis legyen a felesége. Ezért kell elmen­nie messzire, nagyon messzire.

Biztosan csúnya jelenetre kerülne sor, ha reggel odaáll- na a szülei elé, és bejelentené, hogy felbontja az eljegyzé­sét. Butának, felelőtlennek neveznék, és nem értenék meg az okait. A menekülés az egyetlen kiút, a mihamarabbi menekülés. El kell tűnnie, mielőtt Lutz visszajönne.

Hirtelen eszébe jutott John Stanhope. Az iparmágnás azt mondta, ha bármikor szerencsét akar próbálni a tenge­rentúlon, menjen cl hozzá. Számára mindig lesz nála jó állás. Hová is tette a névjegyét?

Kapkodva beletúrt az írómappájába, és egyszer csak a ke­zébe akadt a kártya. A sors útmutatását látta abban, hogy megtalálta, amit keresett.

Elővette a bőröndöt, amelyben eddig a kelengyéjét gyűj­tögette, és gépiesen csomagolni kezdett. Közben végig­gondolta, mi mindent kell még elintéznie. A pénze egy ré­szét itt hagyja az apjának, hogy ne szenvedjen szükséget, amíg többet is tehet az érdekében. Mister Stanhope-nál jó fizetést kap majd, és abból rendszeresen küldhet haza.

A mostohaanyjára csak iszonyodva tudott gondolni. Jó­téteményt jelentene számára, ha többé nem kellene találkoz­nia vele. De hogyan szökjön el észrevétlenül? Titokban kell elhagynia a házat. Az lenne a legjobb, ha még az éjjel elmenne. De nem, ez nem sikerülne, mert a nehéz bőrön­döt nem tudná úgy kivinni a lakásból, hogy ne csapjon zajt. Útlevélre ugyancsak szüksége van, és a bankba is el kell mennie. Ma éjjel tehát nem indulhat el. Várnia kell reg­gelig, amikor az apja elmegy dolgozni, a mostohaanyja pedig a napi bevásárlást intézi. Olyankor mindig jó ideig tá­vol marad. Ő közben taxit hívathat, és levitetheti a bő­röndjét.

Egyre jobban beleélte magát a menekülés gondolatába. Nem feküdt le, mert tudta, hogy úgysem tudna elaludni. Csendesen, minden zajt kerülve folytatta a készülődést, és mire minden szükségeset becsomagolt, már pirkadni kez­dett. Párás, kesernyés illatú tavaszi nap virradt rá.

A lány fáradtan leroskadt kis íróasztalához, hogy leve­let írjon az apjának és Lutznak. Erről eszébe jutott, hogy egyszer már küldött búcsúlevelet Lutznak, azt a szeren­csétlen írást, amit hiába kért vissza tőle. Akkor is szomo­rú szívvel vetette papírra, hogy visszaadja a szabadságát. Most azonban sokkal, de sokkal nehezebb a dolga.

Legutoljára egy cédulán pár soros üzenetet hagyott a mostohaanyjának.

„Papa tudja, hová mentem. Jobb lesz, ha csendben tudo­másul veszed az eltűnésemet.

Lonny”

Mindössze ennyi mondanivalója volt számára. Nem csitult a haragja az asszony iránt, aki tönkretette a boldogságát. A borítékra ráírta a mostohaanyja nevét. Majd kirakja az asz­talra, amikor elmegy, hogy Hermine asszony megtalálja, ha hazajött. Amikor mindennel elkészült, felöltözött az útra. Közben kopogtattak az ajtaján. A mostohaanyja hívta reg­gelizni.

A tőle telhető legnagyobb nyugalommal azt felelte, hogy nem érzi jól magát, és pihenni szeretne.

- Lonny, viselkedj okosan! - mondta a mostohája az ajtó túloldaláról.

Légy szíves, hagyj békén! Nem kérek reggelit. Fáj a fe­jem.

Hermine asszony végre eltávozott. Valószínűleg meg­nyugtatta az őrnagyot, mert az nem jött oda az ajtóhoz. Lonny nagyon szerette volna még egyszer hallani a hang­ját, mert úgy érezte, a távozása örökre szól. Kis idő múlva hallotta, hogy az édesapja elindul otthonról. Az ablakhoz lépett, és a függöny mögül nézett utána. Párás szemmel kö­vette a távolodó magas, katonás alakot.

Aztán visszament az ajtóhoz, és nyugtalanul fülelt.

'Becsapódott a bejárati ajtó. Lonny ismét az ablakhoz lépett. Amikor a mostohaanyja odalent befordult a sarkon, ő csendben kiosont a szobájából, és elhagyta a lakást. Meta nem hallotta meg, mert a konyhában csörömpölt az edé­nyekkel. Lonnynak szerencséje volt. Éppen akkor ért a megállóba, amikor beállt egy villamos. Az első taxiállomás­nál leszállt, beült egy kocsiba, és hazavitette magát. A so­főr vállalta, hogy lehozza a bőröndjét, és együtt léptek be a házba.

A lány remegő kézzel nyitotta ki a lakásajtót, mert félt, hogy a mostohaanyja esetleg már visszaért a bevásárlásból. Meta kíváncsian kidugta a fejét a konyhából, és csodálkoz­va meredt Lonnyra.

A butácska cselédlány nem sokat gondolkodott a furcsa helyzeten, bár nem igazán értette, hogyan jöhet be a lépcsőházból a kisasszony, amikor a szobájában kellene lennie.

A sofőr a vállára kapta a lány bőröndjét. Lonny az asz­talra tette a mostohaanyjának szánt borítékot, aztán elindult a taxis után.

A cseléd bólintott, és a kötényében megtörölte vizes kezét. Lonny rettegve ment le a lépcsőn, mert attól tartott, hogy összetalálkozhat Lutzcal, aki talán mégsem utazott el Lipcsébe, és megakadályozhatja a szökését. Egész testében remegett, mire visszaülhetett végre a taxiba. Még egy utol­só pillantást vetett a házra, a szobája ablakára. Aztán fel­lélegezve hátradőlt az ülésen, mint aki súlyos veszélyből menekült meg. és az autó elindult vele.

A pályaudvaron másodosztályú jegyet váltott Hambur­gig, és a bőröndjét is feladta. Utána a rendőrségre vitette magát, ahol rövid idő alatt kézhez kapta az útlevelét. A bank­ban készpénzben felvett ötezer-háromszázhuszonöt márkát, a további ötezret pedig átutaltatta az édesapjának. Ami­kor mindezzel megvolt, egy utazási irodába ment, és meg­tudakolta, mikor indul az első gőzös New Yorkba. A más­nap reggel Hamburgból kifutó hajón még akadt egy szabad első osztályú kabin. Lonny azonnal lefoglalta, és örült, hogy mindezt meg tudta oldani, és még az ötezer márkához sem kellett hozzányúlnia.

Miután immár biztos lehetett abban, hogy elutazik, a postán feladta az apjának és Lutznak szánt levelet, majd visszament a pályaudvarra. Még éppen annyi ideje ma­radt, hogy bekapjon néhány falatot.

Lehunyt szemmel ült a vonaton. A sors kegyes volt hoz­zá, egészen Hamburgig egyedül utazhatott a fülkében, és át­adhatta magát a fájdalmának. Holnap, mire Lutz visszajön Berlinbe, vele már a nyílt tengeren jár a gőzös. Aztán... so­ha többé nem találkoznak. A szeretett férfi nem néz rá töb­bé gyengéden, nem hallhatja kedves hangját, amikor a ne­vét mondja: Lonny... olyan becézően, simogatóan. Mind­ennek egyszer s mindenkorra vége. Lutz el fogja felejteni, és talán még örül is majd, hogy visszaadta á szabadságát. Hogy is szerethetné azt, akit meg kell vetnie.

Aztán azt gondolta, hogy Lutz mégsem örül majd a visszakapott szabadságnak. Főleg azután nem, hogy a me­nekülésével bebizonyítja neki, tévesen ítélte meg. Szenved­ni fog, ahogyan akkor is szenvedett, amikor elolvasta a búcsúlevelét.

Erre a gondolatra a lánynak végre eleredtek a könnyei. Nem kellett visszafognia magát, mert senki nem láthatta.

Másnap aztán kialvatlanul, kisírt arccal nézte a hajó­korlát mellől a távolodó parton álló embereket, akik egy­re kisebbek lettek. Neki senki nem inteti búcsút. Magá­nyos, elhagyatott volt, és megfagyott a szíve. Halott, üres tekintettel pillantott vissza távolba vesző hazájára.

XVI.

Az őrnagy rendkívül nyomott hangulatban hagyta el reggel az otthonát. A feleségének ugyan nem tett további szemre­hányásokat, mégis érezte, hogy az asszony becstelen játé­kot űz. Kínosan érintette, hogy Lutz előtt neki mégis az ő pártját kell majd fognia.

Nem tudott megszabadulni a rossz hangulatától. Gyöt­rődött, szenvedett, és még kedvetlenebbül fogott bele a munkába, mint máskor. Lépcsőn fel, lépcsőn le loholt folyton-folyvást, ügyfelekre vadászva, akik biztosítást akar­nak kötni. Ez a napja is kevés eredménnyel zárult. Fárad­tan, kimerülten ért be késő délután a biztosítótársaság iro­dájába, hogy mint rendesen, leadja az elszámolását. Meg­lepve meredt egy csőpostával érkezett levélre, amelyet oda kézbesítettek az ő nevére. Összerezzent, amikor a borítékon meglátta Lonny keze írását. Rögtön sejtette, hogy külö­nös dolognak kellett történnie, ha a lánya levélben fordul hozzá. Nyugtalanul tépte fel a borítékot.

„Kedves, drága Papa!

Ha tudod, bocsásd meg, hogy fájdalmat kell okoznom ne­ked. Hidd el, nem tehetek másként. Mire hazaérsz, én már nem leszek otthon. Nem maradhatok, Papa, mert nem tudok többé a mamával egy fedél alatt élni a történ­tek után, és... nem lehetek Lutz Hennersberg felesége. Te valószínűleg, nem fogsz megérteni, és nem érzed át, milyen rettenetes, hogy Lutz nem bízott bennem. El­hitte rólam, hogy tudtam a mama kétszínű játékáról, és még részt is vettem benne. Az a házasság, amely nem kölcsönös és feltétlen bizalomra épül, kimondhatatlanul szerencsétlenné tenne bennünket. Ha pedig két ember kö­zött egyszer megingott a bizalom, azt többé már nem le­het helyreállítani, annál kevésbé, mert nem tudom bebi­zonyítani az ártatlanságomat. Kínszenvedés lenné szá­momra, ha egyáltalán kísérletet tennék erre. Mindezt Lutznak is megírtam, és felmentettem az adott szava alól.

Bocsánatodat kérem azért, hogy titokban távozom, de biztosan vissza akartatok volna tartani, és én nem marad­hattam. Ne aggódj, átutaltatok neked ötezer márkát a bankból, hogy ne szenvedjetek szükséget. Ez a kerese­teddel együtt egy évig biztosan elég lesz kettőtöknek. A nyereményem másik felél elviszem, hogy ne. kerüljek pénzszűkébe. Ne nyugtalankodj, jó állásra van kilátásom, bár hosszú utat kell megtennem, amíg elfoglalhatom. El­nézésed kérem, de nem adóm meg az úti célomat, amíg nem érek oda, és nem rendelkezem biztos jövedelemmel. Néhány hét múlva részletesen tájékoztatlak majd.

Isten veled, kedves Papa! Ne haragudj rám, nem volt más választásom. Ma nem írhatok többet. Csupa seb a lelkem, és nagyon fáj, hogy el kell szakadnom Lutztól. Tarts meg a szeretetedben, Papa, és bocsáss meg

a Te végtelenül elkeseredett Lonnydnak!”

Az idős úrnak le kellett ülnie. Az egyik alkalmazott odalé­pett a holtsápadt férfihoz.

A szerencsétlen ember nagy nehezen összeszedte magát, és reszkető kézzel eltette a levelet.

A fegyelemhez szokott öreg katona bátran kihúzta ma­gát. Leadta az elszámolást, majd elindult haza.

Csak most, a lánya szökése után döbbent rá a helyzet sú­lyosságára. Ismét keserű harag ébredt benne a felesége iránt. Semmi kétség, Hermine eljárása tisztességtelen volt, és az lett az eredménye, hogy Lonnyt elkergette a háztól.

Az idős úr nyugtalanul találgatta, mire készülhet a lánya. Igaz, mindig derekasan és bátran megállta a helyét, de ed­dig az ő oltalmában élhetett. Most azonban egyedül, véd­telenül vágott neki a világnak, és ő azt sem tudja, hová megy, miféle emberek kínáltak neki állást. Azt írta, messzi­re, nagyon messzire utazik. Hol lehet az a messze?

És mit szól majd mindehhez Lutz? Valóban kételkedni kezdett tegnap Lonnyban, és megingott benne a bizalma? Avagy Herminének volt igaza, amikor azt mondta, hogy azért hagyta el őket, mert a milliós örökség hírére elvette az eszét az öröm? Elment vajon az ifjú Hennersberg Lip­csébe, vagy végül mégiscsak lemondta az utat?

Mihamarabb találkoznia kell vele! A saját fiát sem sze­rethetné jobban, mint ahogy őt szereti. Életkedve, ifjonti fris­sessége minduntalan lelket öntött belé ezekben a nehéz időkben. Beszélnie kell vele a történtekről.

Hirtelen megfordult, és másik irányba indult tovább. Kimegy Lutzhoz, határozta el, és megnézi, nem mondta-e le a lipcsei utat mégis, elvégre már nem szorul rá a mun­kadíjra. A teljesen összezavarodott őrnagy nem gondolt arra, hogy az ifjú Hennersberg kötelességtudó ember. A sza­vát adta, hogy elviszi az utast Lipcsébe, és a gazdag örök­ség hírére sem akarta megszegni az ígéretét.

A Friesen-villa portása közölte az idős látogatóval, hogy Hennersberg úr Lipcsébe utazott, és csak másnap estére vár­ható vissza.

Az őrnagy gondterhelten megint hazafelé vette az irányt. A felesége felindultan fogadta az előszobában.

A férfi elolvasta a cédulára vetett sorokat, aztán az asszonyra nézett.

Elmondom, amit tudok, Hermine, de eddig nem hagy­tál szóhoz jutni. Igen, Lonny írt nekem. Tessék, itt a leve­le! Olvasd el!

Az őrnagy fáradtan lerogyott a foteljába. Eddig halványan élt benne a remény, hogy mégis otthon találja a lányát, de csalódnia kellett.

Hermine asszony elolvasta Lonny levelét, aztán szem­rehányások és vádak özönét zúdította a férjére.

Az asszony egyre jobban felhergelte magát. Elkeserítet­te és dühítette, hogy nem lesz gazdag veje, akinek a pén­zéből ő tejben-vajban fürödhet. Az őrnagy egy ideig türel­mesen hallgatta a véget érni nem akaró szóáradatot, ám egy­szer csak felállt, és az asztalra csapott.

Lutz Hennersberg különös lelkiállapotban utazott Lipcsé­be. A fejében egymást kergették a gondolatok. Reggelre még súlyosabb szemrehányásokkal illette magát, amiért egyetlen pillanatra is kételkedett Lonnyban.

A búcsúlevelét önmarcangoló dühében apró darabokra tépte, amikor Lipcsében egy étterem előtt az utasára vára­kozott. Utána táviratot adott fel Harry Fleed ügyvédnek, az alábbi szöveggel: „Olvastam a közleményét. Részletes tá­jékoztatást kérek, a legszükségesebbeket sürgönyben.” Este hét óra körül ért vissza a villába. A garázs fölötti la­kásába sietett, hogy mihamarabb átöltözzék és Lonnyhoz induljon. A szobájába lépve egy borítékot pillantott meg az asztalon a jól ismert, finom, női kézírással. Izgatottan fel­bontotta, és reszkető kézzel kivette a levelet.

„Kedves Lutzom!

Tegnap este csúf bizalmatlansággal a lelkedben hagytál el engem. Tehetetlen vagyok ezzel a, gyanúval szem­ben. Ugyanabban a pillanatban döbbentem rá én is, hogy a mostohaanyám hamis játékot űzött veled, ve­lem és mindnyájunkkal Szégyenpír öntötte el az arco­mat és zavarba jöttem, mintha én is részesé lettem volna a csalásnak. Engedd el nekem, hogy elmondjam, mennyire szenvedtem és szenvedek még most is a gya­núsításod miatt. Ezennel visszaadom a szabadságodat. Meg kell értened, hogy a vagyonod semmit, de semmit nem jelent nekem. A szegény Lutzcal, aki hitt nekem és bízott bennem, végtelenül boldog lehettem volna. A gazdag Lutzcal, aki nem bízik bennem, és ilyen förtel­mes dolgot képes feltételezni rólam, nem lehetek az. Szabad vagy. Még mielőtt bocsánatkéréssel visszatérnél, vagy visszakövetelnéd a szabadságodat, el akarok tűnni az életedből. Ne aggódj miattam, régóta jó állás vár rám. Ég áldjon, Lutz! Kívánom, hogy a világ legboldo­gabb embere légy.

Szíves üdvözlettel, még egyszer, utószor:

Lonnyd"

Az ifjú Hennersberg lerogyott egy székre, és üres tekintettel a levélre meredt. Mennyit szenvedhetett Lonny, és mit élhet át most is! Gyűlölte önmagát azért, amit ellene tett. Csak most értette meg teljes valójában, hogy esztelen-bi­zalmatlanságával mélyen megbántotta és megalázta a lányt.

Összehajtotta és magához vette a levelet, aztán úgy, ahogy volt, lerohant a garázsba. Beindította a kocsiját, és villámsebesen az őrnagyék lakásához hajtott.

A fiatalembert minden ereje elhagyta, és le kellett ülnie.

Az őrnagy átnyújtotta neki Lonny levelét, Lutz pedig a sajátját mutatta meg atyai jó barátjának.

Miközben a férfiak olvastak, Hermine asszony lopva az ifjú Hennersberget figyelte. Megkönnyebbülten állapí­totta meg magában, hogy Lutz nem úgy fest, mint aki le akar mondani Lonnyról. Még minden jóra fordulhat. Ez a gondolat felbátorította, és odafordult hozzá.

A fiatalember leírhatatlan pillantást vetett az asszonyra.

- Megértem, hogy Lonny így döntött. Bárcsak sejte­ném, hová indult! Úgy rémlik, egyszer beszélt valakiről, aki szívesen alkalmazná titkárnőként, de a részleteket nem je­gyeztem meg. Most várnunk kell, és ez rettenetes büntetés lesz számomra. Add a szavad, kedves apa, hogy azonnal el­árulod a tartózkodási helyet, ha közli veled!

Az őrnagy kezet szorított Lutzcal.

Hermine asszony felállt, és kérlelőn a fiatalember felé nyújtotta a kezét.

Az ifjú Hennersberg komor tekintettel nézett rá.

Kezet szorított az őrnaggyal, kurtán meghajolt Hermine asszony előtt, majd távozott. Az idős úr leverten nézett utá­na, a felesége azonban megkönnyebbült. Nem lesz itt sem­mi baj. Az a kerge lány nem veszhetett el a világban, és Lutz haza fogja hozni.

XVII.

Lonnyt közben egyre messzebbre vitte a gőzös a tengeren. Fájt a szíve, mert el kellett válnia Lutztól, és voltak pilla­natok, amelyekben legszívesebben a vízbe vetette volna ma­gát. A szerelme nélkül elviselhetetlennek érezte az életet, ám aztán megint tompa üresség töltötte el, és már meghal­ni sem akart.

Egy kora délelőtti órán hagyta el New Yorkban a fedél­zetet. Mivel tökéletesen beszélte az angolt, mindent ügyesen és sikeresen elrendezett. A kapitánytól még a hajón megkapta egy jó, de nem túlságosan drága szálloda címét, ahol a legszívélyesebb fogadtatásban részesült, miután el­mondta, ki ajánlotta neki a hotelt. Életében nem látott még ilyen magas épületet, ráadásul az egyik legfelső emeleten kapott szobát. Felfrissítette magát, átöltözött, és úgy dön­tött, hogy azonnal felkeresi Mister Stanhope-ot.

Nem ismerte az utat, ezért taxiba szállt. Ezzel a fényűzés­sel időt takarít meg, nyugtatta magát, elvégre Amerika egyik legfontosabb jelszava, hogy time is money, azaz, az idő pénz.

Jó messzire kellett mennie, és ennek megfelelően a számla is borsos volt. Végül azonban ott állt a hatalmas, sok­emeletes épület előtt. Kissé szorongva belépett az előcsar­nokba, és tétován körülnézett. Úgy érezte, itt senkinek nincs ideje a másikra. Mindenki idegesen rohant a dolga után.

Kis idő múlva sikerült összeszednie a bátorságát, és el­indult a fogadópult felé. A portás hűvös, elutasító pillantást vetett rá, miután megkérdezte tőle, merre találja Mister Stanhope-ot.

A lány megrémült. Most mi lesz?

Nem telt sok időbe, és a lány bejutott a személyzeti fő­nökhöz, aki szarukeretes szemüvege mögül pillantott rá szigorúan.

Lonny elébe tette a névjegyét.

A személyzeti főnök úgy nézett Lonnyra, mintha leg­alábbis vezérigazgatónak jelentkezett volna. A lány egyre kínosabban feszengett. Minden erejét össze kellett szednie, hogy meg tudjon szólalni.

Lonny olyan higgadtan, megfontoltan beszélt, hogy a pá­paszemes Mister Yacht lassanként felocsúdott az első döb­benetéből. Miután a lány elhallgatott, a magas állású úr megvonta a vállát.

Mister Yacht szája sarka árulkodón megrándult, és kis ideig elgondolkodott. Ez a lány nem tűnik szélhámosnak. Könnyen elképzelhető, hogy Mister Stanhope valóban ál­lást ajánlott ennek az előkelő és biztos fellépésű német hölgynek, mivel a mai napig nincs magántitkárnője, mert hosszas keresés után sem találták meg számára a megfele­lő embert. Ismeretes volt előtte, hogy a főnöke néhány hó­nappal korábban német és amerikai cégek egyesítéséről folytatott tárgyalásokat Németországban. Mégsem tudta, hogy mit kezdjen ezzel a fiatal teremtéssel.

Lonny ijedten nézett a férfira, de nem válaszolhatott, mert Mister Yacht már elbocsátotta.

- Isten áldja, Miss Strassmann!

A lány bizonytalan léptekkel elhagyta az irodát. Leverten visszament a szállodába, ezúttal földalattin, mert immár nem engedhette meg magának a taxizás fényűzését. Csüg­gedten üldögélt a szinte nyomasztó személytelenséggel berendezett hotelszobában, és azon tanakodott, hogy mihez kezdjen. Várjon, amíg Mister Stanhope visszatér, vagy ke­ressen másik állást?

És mi a biztosíték arra, hogy Mister Stanhope állja majd a szavát? Igaz, tanúk jelenlétében tette meg az ajánlatát. Doktor Friesen ugyan meghalt azóta, de volt ott még egy amerikai ügyvéd, aki ugyancsak New Yorkban él. Hogy is hívják? Megvan! Mister Dumpy. Mi lenne, ha hozzá fordul­na tanácsért?

Lement a szálloda teázójába, evett néhány falatot, megteázott, aztán a telefonkönyvből kikereste Mister Dumpy irodájának a címét.

Másnap délelőtt földalattin odautazott. A szerencse mel­léje szegődött, mert az ügyvéd bent tartózkodott, és azon­nal fogadta, miután beküldte hozzá a névjegyét. A kártya hátuljára ráírta, hogy doktor Friesen titkárnője volt, akivel az ügyvéd úr a németországi tárgyalásai során találkozha­tott.

A lány viszonozta a mosolyt.

Mister Dumpy az állát dörzsölgetve elgondolkodott. Az álla kipirosodott, mire szemlátomást megtalálta a megoldást, és Lonnyra emelte mosolygós tekintetét.

Az ügyvéd azonnal a telefonhoz lépett.

-Komolyan?

- Akkor minden a legnagyobb rendben van. El tudja érni Miss Strassmannt?

Mister Dumpy mosolyogva tette helyére a telefonkagy­lót.

Lonny megkönnyebbülten megszorította az ügyvéd kezét.

Tíz perccel később a lány megtudta, hogy átmenetileg a jogi osztályon lesz titkárnő ugyanannyi dollárért, mint amennyi márkában volt a fizetése doktor Friesennél.

A lány könnyebb szívvel tért vissza a szállodába. Mi­előtt munkába áll, még lesz annyi ideje, hogy az irodaház közelében egy kis panzióban lakást keressen magának. Fá­radozását hamar siker koronázta. Este már egy igen kelle­mes szobácskában üldögélhetett. Fellélegezve állapította meg, hogy túl van a nehezén. Csak arra nem szabad gon­dolnia, amit odahaza hagyott Németországban, mert azon­nal sajogni kezd a szíve. Emésztette a vágy Lutz után.

XVIII.

Az ifjú Hennersberg napjai kínzó nyugtalanságban teltek. Mindennap megkérdezte az őrnagytól, hogy érkezett-e hír Lonnyról. Rosszul aludt, nem volt étvágya, és egyre beesettebb lett az arca. Továbbra is taxisofőrként dolgozott, s mivel ez a munka a forgalmas Berlinben már önmagában is idegőrlő feladat, a helyzete nem volt irigylésre méltó.

Egyik nap hosszú táviratot kapott Harry Fleed San Franciscó-i ügyvédtől.

„Kutatásaink igazolták, hogy valóban Ön a keresett örö­kös. A Hennersberg-hagyaték a rendelkezésére áll. Az örökség pontos jegyzékét levélben küldjük meg. Mielőb­bi idejövetele kívánatos volna, de nem nélkülözhetetlen. A hagyaték megközelítő értéke másfél millió dollár. Tízezer dollárt máris átutaltattam a nevére a Deutsche Bankhoz Berlinbe. Harry Fleed”

Lutz kipirult izgalmában. Mindeddig nem hitte el telje­sen, hogy hatalmas vagyon örököse lett. Hálás volt az ame­rikai ügyvédnek, aki arra is gondolt, hogy előleget utaltas­son át számára.

Elképzelni sem tudta, hogyan juthatott ekkora vagyon bir­tokába kalandos életű Henner bácsikája. És miért nem hal­latott egyszer sem magáról? Lutz édesapja régóta halottnak hitte már a testvérét.

Lutz sokat töprengett azon, hogy folytassa-e a taxizást. Végül arra jutott, hogy ennek semmi értelme. Az eddig általa vezetett kocsira is felvesz egy sofőrt, hogy semmi ne tartóztassa majd Berlinben, ha hír érkezne Lonny tartózko­dási helyéről. Mert akkor azonnal útnak indul, bárhol is le­gyen a lány. Ebben egészen biztos volt.

A garázs fölötti lakást egyelőre nem adta fel, mert abban reménykedett, hogy Lonny egy napon majd levelet küld ne­ki erre a címre. Az nem lehet, hogy örökre elhagyta, leg­alábbis nem szabad erre gondolnia, ha nem akarja az eszét veszteni.

Hetek teltek el Lonny eltűnése óta, amikor egyik reggel az őrnagy beállított Lutzhoz. A fiatalember, aki gyötrő gondolataiba mélyedve, tétlenül üldögélt a szobájában, felugrott, és izgatottan nézett a látogatóra.

Az őrnagy egy levelet húzott elő a zsebéből.

Lutz szinte kitépte a papírt az idős úr kezéből. Nyögés­hez hasonló sóhaj szakadt fel a melléből, amikor az utol­só bekezdéshez ért az olvasásban.

„Ne haragudj, kedves Papa, hogy eljöttem, de nem tehet­tem másként. Írj legalább egy jó szót, nagy szükségem lenne rá. Végtelenül egyedül vagyok, és elhagyatott­nak érzem magam ebben az ismeretlen országban, ide­genek között, akiknek nemhogy másokra, de saját ma­gukra is alig jut idejük. Gondolj arra, hogy önmagam- nak kellett a legnagyobb fájdalmat okoznom. Amikor csak tehetem, írni fogok neked, hogy mindig tudj a sor­som alakulásáról. Kérlek, Te is tájékoztass rendszeresen, és éreztesd velem, hogy szeretsz, mert fáj a magány. A gondolataim szüntelenül odahaza járnak nálad és Lutznál. Esdekelve kérlek, írd meg, mi van vele. Semmiképpen sem szabad azonban megtudnia, mennyire vágyódom utána, és ne add meg neki a címemet! írjál hamar, ked­ves Papa! Vigyázz magadra!

Lonnyd”

Lutz Hennersberg könnyes szemmel nézett az őrnagyra.

A két férfi kezet szorított, aztán Lutz kihúzta magát.

Egy csapásra elmúlt minden, levertsége. Most már tudta, hogy napokon belül Lonnynál lehet, és visszahódíthatja a boldogságát. Többé nincs tétlenségre kárhoztatva.

Az urak még sokáig beszélgettek, majd Lutz bevitte az őrnagyot a városba. Meg akarta kérdezni az utazási irodá­ban, hogy mikor indul az első gőzös New Yorkba, és a bankba is el kellett mennie, hogy megérdeklődje, megérke­zett-e a Mister Fleed által jelzett átutalás. Az utazáshoz pénzre lesz szüksége, és ha a tízezer dollár még nem állna a rendelkezésére, akkor jelzálogkölcsönt kell felvennie az egyik kocsijára.

A pénz szerencsére már ott várta a bankban, ami egyben kézzelfogható bizonyítéka volt annak, hogy az örökség valóban létezik. Lutz megkérte az őrnagyot, hogy a távol­létében számoljon el a gépkocsivezetőivel.

Az őrnagy néma hálával megszorította Lutz kezét, mert nem tudott megszólalni.

A fiatalember az utazási irodában megtudta, hogy leg­közelebb hétfőn indul Hamburgból gőzös New Yorkba. Azonnal lefoglalt magának egy kabint.

Sokkal könnyebb lett a szíve, mert nemsokára viszont­láthatja és visszakaphatja Lonnyt. Abban egyetlen pillana­tig sem kételkedett, hogy szívbéli, igaz szerelméről meg tud­ja győzni a lányt, csak egyszer ott legyen nála. El kell hin­nie, hogy nem volt eszénél azon az estén. Ha viszontláthat­ja, és a karjában tarthatja megint, akkor minden rendbe jön.

New Yorkból pedig San Franciscóba utazik majd, hogy az örökség ügyét elrendezze. Minden bizonnyal az lesz a legjobb, ha személyesen intézkedik.

Másnap reggel, amikor Lutz éppen ki akarta vitetni ma­gát az egyik gépkocsivezetőjével a pályaudvarra, a postás vastag levelet hozott neki Mister Harry Fleedtől San Franciscóból. Kibontatlanul zsebre tette a borítékot, mert már sürgette az idő. Majd útközben elolvassa. Éppen csak elfog­lalta helyét a fülke sarkában, az ablak mellett, amikor a vo­nat elindult.

Végre kibonthatta a vastag borítékot, amely a jogtaná­csos levelén kívül a végrendeletről készült másolatot és különféle iratokat tartalmazott.

A végrendeletben többek között ez állt:

„Én, az örökhagyó következőképpen rendelkezem: Valamennyi készpénzemet, valamint az alant felsorolt in­gatlanokat és értéktárgyakat, tehát egész ingó és ingat­lan vagyonomat az unokaöcsémre, báró Lutz von Hennersbergre, a háborúban elesett bátyám, báró Georg von Hennersberg és szintén elhalt felesége, született von Brambach bárónő fiára hagyom, akit minden feltétel nélkül általános örökösömnek teszek meg.

Mielőtt részletesen felsorolnám, mit hagyok rá, közöl­ni akarom az unokaöcsémmel, Lutzcal, miért nem hal­lattam magamról hosszú éveken át. Az ereimben mindig is kalandorvér folyt, és nem tudtam hazám szűkös viszo­nyaihoz alkalmazkodni. Kivándoroltam, és először Te­xasba mentem. Kalandos, vad életet éltem, mert kedvel­tem a veszélyt, s minduntalan kockára kellett tennem az életemet, hogy újabb és újabb győzelmeket arathassak. Miután feléltem csekély örökségemet, más megélheté­si lehetőséget nem találván, egy vándorcirkuszban lovas akrobata lettem. Egy idő után ráuntam erre a foglalko­zásra, mert túlságosan békésnek találtam. Lovagolni már gyerekkoromban is olyan remekül tudtam, hogy a barátaim Kentaurnak becéztek. Körülnéztem hát valami­lyen izgalmasabb elfoglaltság után. Végül idomár lettem. Vadállatokat idomítottam, és sokkal jobban szerettem őket, mint az embereket, mert a négylábúak megértettek, az emberek viszont soha, tisztelet a csekély számú kivételnek.

A nevemet még akkor megváltoztattam, amikor cirku­szi lovasként kerestem a kenyeremet. Két keresztne­vem után a Charles Henner nevet vettem fel, és attól fog­va nem írtam a bátyámnak, mert hazudni nem akartam, viszont megkíméltem attól, hogy szégyellnie kelljen magát miattam. Ha Téged, kedves Lutz, érdekel az éle­tem, pontos feljegyzéseket találsz a naplómban, amit ugyancsak rád hagyok. Miután elolvasod, valószínűleg belátod majd, hogy báró Henner von Hennersberg ido­márként is rendes ember maradt.

A vagyon, amit összegyűjtöttem, mostantól a tiéd. Ala­píts belőle új, egészséges nemzedéket, Lutz von Henners­berg, és ne szégyelld, hogy a nagybátyád állatidomár, de még inkább állatbarát volt!”

Aztán pontos felsorolás következett a vagyontételekről. A jelentős összegű készpénz mellett a nagybátyja egy vidé­ki házat is hagyott Lutzra San Francisco mellett, ahol éle­te utolsó napjait töltötte. A kúriában Henner bácsi után értékes gyűjtemény maradt, amit vándorlásai során a világ minden tájáról gyűjtött össze.

A fiatalember többször is elolvasta a nagybátyja szava­it, és különös melegség öntötte el a szívét. Mély hálát ér­zett szinte ismeretlen rokona iránt, aki az örökséggel min­den bajtól és nélkülözéstől megszabadította. Elhatározta, hogy méltó emléket állít majd neki.

Egy éjszakát még egy hamburgi szállodában töltött, de a reggel már a gőzös fedélzetén találta. Leírhatatlanul vá­gyódott Lonny után, ezért végtelenül hosszúnak érezte a hajóutat. Ennek ellenére jót tett neki az elmúlt hetek gyötrő­dései és izgalmai után, úgyhogy végül lélekben megerősöd­ve érkezett meg New Yorkba.

XIX.

Lonny eközben mindjobban megszokta a New York-i életet. A jogi osztály vezetője hamar felismerte, hogy Mister Yacht nagy tudású, pontos és megbízható munkaerőt kül­dött hozzá. Máris Mister Stanhope magántitkárnőjét látták benne. Leendő jelentős, nagy befolyást biztosító beosztá­sának köszönhetően mindenki, kedvesen és előzékenyen bánt vele, már amennyire Amerikában ez a fajta szívé­lyesség egyáltalán létezik a kemény üzleti életben.

Eltelt a négy hét, ami után Mister Stanhope-nak vissza kellett volna térnie. Helyette azonban csupán üzenet ér­kezett, hogy még egy hétig távol lesz, mert útban hazafe­lé számos üzleti tárgyalást folytat.

Lonny nyugtalanul várta az iparmágnás visszatértét, és lehangolta a hír, hogy további hét napig kell türelemmel len­nie. A legjobban a vasárnapoktól félt. Hétközben lefoglal­ta a munkája, de a pihenőnap mindig kínszenvedés volt szá­mára. Szombat délelőttönként már mindenki a hétvégi szó­rakozását tervezte körülötte. Kirándulásokról, vitorlás- és evezőstúrákról, színház- és mozilátogatásokról folyt a szó a munkatársai között. A fiatal hölgyek egyike-másika ugyan hívta, hogy csatlakozzon hozzájuk, de Lonny hálás köszö­nettel mindig visszautasította őket. Még nem volt ereje ahhoz, hogy vidám társaságba járjon.

Így aztán vasárnap délutánonként egyedül kószált New Yorkban, hogy ismerkedjék a hatalmas várossal. Egyszer még magányos kirándulásra is vállalkozott. Az óceán part­ján szomorú szemmel nézte a jókedvű fürdőzőket, és a te­kintete vágyakozva siklott a kéklő messzeségbe. Valahol odaát van az otthona... A honvágy akkora erővel tört rá, hogy soha többé nem mert kimenni az óceánhoz.

Ismét eljött egy vasárnap. A lány nem sejtette, hogy Lutz Hennersberg előző este megérkezett New Yorkba. Lonny, mint vasárnaponként általában, ma is tovább aludt. Kapkodás nélkül felöltözött, aztán megreggelizett a panzió kellemes, virágokkal díszített ebédlőjében. Mire végzett, ad­digra rendbe hozták a szobáját. Felment, hogy utcai ruhát vegyen fel. A nap olyan csalogatóan sütött, hogy vétek lett volna odahaza maradnia. Elhatározta, hogy megint egyszer hosszú sétát tesz a városban.

Alig lépett be a szobájába, amikor kopogtattak. Felszó­lítására a panzió egyik alkalmazottja, egy színes bőrű fia­talember lépett be. A derék, intelligens ifjú mindig néme­tül beszélt vele, mert szerette volna megtanulni a nyelvet.

Lonny csodálkozva nézett rá.

A fekete szolgának elővillant a hófehér fogsora, amikor szélesen elmosolyodott.

Tom hazudott, de úgy gondolta, hamarabb célt ér, ha idős férfinak állítja be a látogatót. Fejedelmi borravalót kapott az idegen úrtól, ezért hát végszükségben akár erő­nek erejével is lecipelte volna Miss Strassmannt a fogadó­szobába.

Lonny el nem tudta képzelni, miféle öregúrnak lehet vele beszélnivalója. Ám aztán eszébe jutott, hogy talán Mister Stanhope érkezett vissza, és ő küldött érte valakit.

Letette a kalapját, lehúzta a kesztyűjét, és elindult kife­lé. Tom széles mosollyal kitárta előtte az ajtót. A lány végighaladt a kihalt folyosón. Vasárnap lévén senki sem ma­radt a házban, még a személyzet jó része is kimenőt kapott. Tom mély meghajlással nyitotta ki előtte a fogadószoba aj­taját. A látogató fejedelmi borravalója az ő szemében gló­riát vont Miss Strassmann feje fölé.

A fogadószobát elöntő napfény elvakította a lányt, ami­kor a gyéren megvilágított folyosóról belépett. Csak a kör­vonalait tudta kivenni a helyiség közepén álló karcsú fér­finak, az arcát azonban alig látta.

Összerezzent, és halk sikolyt hallatott, amikor a látoga­tó odalépett hozzá.

- Lutz!

Holtsápadt lett, és megtántorodott, mert minden ereje el­hagyta. A fiatalember gyorsan a karjába zárta, és úgy szo­rította magához, mintha soha többé nem akarná elereszte­ni. Túláradó boldogságában, hogy végre megint láthatja, állí­tattál újra és újra a nevét kiáltotta.

- Lonny! Lonny! Lonny!

A lány elkerekedett, ijedt szemmel nézett rá.

A lány remegett a karjában, de nem volt ereje ahhoz, hogy kibontakozzék az öleléséből. Kimondhatatlanul bol­dogító érzés volt az imádott férfi mellkasán nyugodni és a szemébe nézni. És ez a szem oly végtelen szeretettel és odaadóan viszonozta a pillantását, hogy Lonny felzokogott a boldogságtól.

A fiatalember lehajolt hozzá, és hosszú, gyöngéd csók­kal zárta le remegő ajkát.

A férfi perzselő szemmel nézett rá, és Lonny döbbenten vette észre, hogy feltűnően keskeny, beesett lett az arca, ami­óta nem látta.

Minden nagyon váratlanul ért, és összezavarodtak a gon­dolataim. A mostohaanyád nagyon furcsán meredt rám, te pedig szégyenedben elpirultál, és akkor, Lonny, igen, ak­kor egy pillanatra tényleg azt hittem, nem kérted volna vissza a búcsúleveledet, ha nem jutott volna a tudomásod­ra, hogy gazdag örökség vár rám. Nem sejtheted, mennyire megbántottál azzal a levéllel, máig nem tudom azt az ér­zést feledni. Ám ez a kétely, ez a bizalmatlanság gyorsan semmivé foszlott, mert beláttam, hogy te soha nem lennél képes részt venni ilyen hazug színjátékban. Ész nélkül ro­hantam hozzád, és keserű szemrehányásokat tettem magam­nak. Abban bizakodtam, hogy nem vetted észre a kételye­met... Nem is emlékeztem arra, mit hadartam össze izgatott­ságomban, csak a leveledből tudtam meg. Lonny, ha sejte­néd, mit éreztem, amikor elolvastam! A második búcsúle­veled sokkal, de sokkal jobban szíven ütött, mint az első. Meg kell bocsátanod múlandó dőreségemet, mert... mert te is kételkedtél egyszer bennem, a szerelmemben.

Itt volnék különben? - válaszolt kérdéssel a férfi, és addig csókolta a lányt, amíg elfulladt a lélegzetük.

Lonny leírhatatlan boldogsággal viszonozta Lutz csók­jait.

A lány mosolyogva rázta a fejét.

Lutz gyengéden megsimogatta Lonny arcát.

Lonny mélyet sóhajtott.

A lány arcán árnyék suhant át.

- Nos, majdnem annyira boldogtalan volt, mint én. A megbocsátásáról biztosít, és ezerszer csókoltat. Megígértem neki, hogy hazaviszlek, Lonny.

A lány bizonytalanul tekintett rá.

Lutz felnevetett.

A fekete Tom képe csak úgy ragyogott, amikor a kis pan­zió előtt várakozó autóhoz vezette Lonnyt és az idegen urat. Nagy hajbókolással nyitotta ki előttük a kocsi ajtaját. Az ifjú Hennersberg megint borravalót nyomott a kezébe.

A fiú szája széles vigyorra húzódott.

Lutz nevetve a zsebébe nyúlt, és újabb borravalót nyo­mott a markába.

A kocsi elindult, Tom pedig mosolyogva zsebre vágta szolgálatai jutalmát.

A szerelmesek megbeszélték, hogy Lutz szállodájában fognak ebédelni. Lonnyt persze rögtön elfogta az aggoda­lom, amikor meglátta az előkelő, drága hotelt, de nem szólt semmit. Miután azonban helyet foglaltak az étterem egyik csendes sarokasztalánál, és Lutz válogatott finomságokat rendelt, a lány ijedten nézett rá.

A férfi ravaszkásan felnevetett.

Lonny zavartan nézte Lutz nevető arcát.

A lány gyengéd pillantást veteti rá.

Lutz elmosolyodott Lonny aggódó tekintete láttán.

A lány arcáról lerítt a döbbenet.

Lutz harsány hahotára fakadt ezt hallván, s végül Lonny is együtt nevetett vele.

Csodás órák vártak a két fiatalra. A férfi úszott a boldog­ságban, mert végre kedvére kényeztethette imádott Lonnyját, s a lány arca felragyogott, valahányszor Lutz szemébe nézett, és meleg, kedves hangját hallgatta. Mindent el­mondtak egymásnak, ami a szívükön feküdt, és ami fájdal­mas elválásuk óta történt. Lutz elmesélte, amit a végrende­letből megtudott, és elmondta, hogy hamarosan San Franciscóba utazik.

A lány felsóhajtott.

A lány szemét elfutotta a könny.

- Nem hittem, hogy még egyszer ilyen boldog lehetek.

Lopva megszorították egymás kezét, és szerelemittasan néztek egymás szemébe.

Ebéd után bérautóval kivitették magukat az óceánhoz, és órák hosszat ültek egy kellemes teraszon. Lonnyt ma nem kínozta honvágy. Lutz vele volt - ő testesítette meg számá­ra az otthont.

Este egy tetőteraszon működő étteremben vacsoráztak, aztán Lutz hazakísérte a lányt. A fekete Tom az immár szokásos széles mosollyal tárta ki előttük a panzió ajtaját.

XX.

Másnap reggel Lonny bejelentette az irodában, hogy az elbocsátását kell kérnie. Ez különösen azért keltett nagy meglepetést, mert éppen előző nap érkezett meg John Stan­hope, aki rettentően örült, hogy Miss Strassmann lesz a magántitkárnője.

Bekérette a lányt az irodájába, és igen szívélyesen fogad­ta. Őszinte örömének adott hangot, hogy végre talált olyan magántitkárnőt, akivel élmény lesz együtt dolgozni, an­nál is inkább, mivel a távolléte alatt rengeteg munka hal­mozódott fel.

Lonny zavartan nézett a férfira.

Stanhope úr megdöbbenve huppant vissza a székébe.

A lány pajkos mosollyal nézett a mindenható férfiúra.

A cégtulajdonos egy ideig szótlanul vizsgálgatta Lonnyt.

A lány összekulcsolta a kezét.

A férfi mosolyogva nézett rá.

Ismét huncut mosoly suhant át Lonny arcán.

A lány elutasítóan legyintett.

A férfi a fejét csóválva, értetlenül, de határozott érdeklődéssel nézett rá.

- Már Németországban felfigyeltem arra, hogy maga igen büszke teremtés, Miss Strassmann. Micsoda oktalan­ság, hogy elfut egy gazdag férfi elől, akit már akkor szere­tett, amikor még szegény volt!

Lonny egyetértően bólintott.

- Igen, buta voltam. A vőlegényem ugyanezt mondta tegnap, a megérkezése után.

Stanhope úr ismét úgy méregette a lányt, mintha párját ritkító különlegesség lenne.

Lonny röviden előadta, amit egy idegennek elmondha­tott. Beszélt Lutz sorsáról, elmondta, hogyan lett sofőr, amikor nem adódott számára más megélhetési lehetőség, no­ha valójában báró. Azt sem hallgatta el, hogy szegénységük dacára össze akartak házasodni. Aztán megemlítette Lutz nagybátyját, aki kalandvágyó természetének engedve állat­idomár lett, és végül beszámolt a végrendeletről.

Mister Stanhope szemében érdeklődés csillant.

Az üzletember ezen is elámult, de rögtön rábólintott.

- Boldog örömmel, Mister Stanhope - felelte Lonny készségesen. - Mindig is arra vágytam, hogy egyszer egy magához hasonló, jelentős ember mellett dolgozhassam. Ha csupán néhány hétig is, de legalább teljesül a vágyam.

- Akárcsak az enyém, hogy megnyerjem a magántitkárnőmnek.

A lány pajkosan elmosolyodott.

A férfi határozottan megrázta a fejét.

Mister Stanhope és Lonny remek párost alkottak, s kö­zös erővel már aznap feldolgozták a felhalmozódott anyag jelentős részét.

Lonny és Lutz másnap Mister Stanhope-nál ebédelt, aki a feleségével együtt élvezte a két boldog, rokonszenves em­ber társaságát.

Az ifjú Hennersberg három nappal később elutazott Ka­liforniába. Hivatalosan is átvette az örökségét, néhai nagy­bátyja értékes gyűjteményét pedig becsomagoltatta, és út­nak indította Németországba. A megörökölt házat is sike­rült eladnia, mivel Harry Fleed már talált rá vevőt, aki va­lósággal beleszeretett a csodaszép épületbe.

Az amerikai ügyvéd átadta Lutznak azt a lepecsételt kis csomagot, ami a nagybátyja naplóját tartalmazta. A fia­talember mohó érdeklődéssel olvasta visszaúton New York felé a vaskos kötetet, amelyet az értékes gyűjteménnyel együtt később is nagy becsben tartott.

A nagybátyja után rámaradt készpénzt egyelőre ameri­kai bankokban hagyta, és csak egy részét utaltatta át Német­országba. Harry Fleed e téren is ügybuzgó és megbízható tanácsadónak bizonyult, de Lutz őszinte hálálkodását ked­vesen elhárította.

- Charles Henner valamikor felbecsülhetetlen szolgá­latot tett nekem. Megígértem neki, hogy az örökség ügyé­ben mindenben a segítségére leszek az unokaöccsének. Semmi különöset nem tettem tehát, csupán álltam a szavam.

Mindent sokkal gyorsabban sikerült elintéznie, mint gondolta, és bő három hét múlva Lutz már visszatérhetett New Yorkba. Nagyon sajnálta, hogy Lonny nem élvezhet­te vele együtt Kalifornia szépségeit, de azzal vigasztalta ma­gát, hogy később egyszer még megteszik együtt ezt az utat, hiszen most már megengedhetik maguknak.

New Yorkban Mister Stanhope újból meghívta ebédre Lonnyékat. Lutznak mesélnie kellett a San Franciscóban tör­téntekről. Beszámolója közben megemlítette, hogy a nagy­bátyja naplójában többször is szerepel John Stanhope ne­ve. Az elhunyt számos találkozásukról írt. Ez felkeltette a házigazda érdeklődését, és örült, amikor Lutz megmutatta neki a róla szóló feljegyzéseket. Henner von Hennersberg érdekes, okos és rendkívül művelt férfiként emlékezett meg az iparmágnásról.

Pár nappal később Lutz és Lonny hajóra szállt, s elindult vissza Németországba. A szerelmesek számára csodála­tos volt az utazás. Most először élvezhették maradéktala­nul boldogságuk minden percét. Kicserélhették gondolata­ikat, és mindinkább meggyőződtek arról, hogy a sors egy­másnak teremtette őket. A hosszú távoliét csak még in­kább elmélyítette szerelmüket. Rádöbbentek, hogy egy­más nélkül soha nem lehetnének boldogok.

A pünkösd már réges-rég elmúlt, és vége felé közeledett a nyár, amikor végre megtarthatták az esküvőt. Most már könnyen találtak maguknak lakást. Miután mindent ala­posan megbeszéltek, Lutz úgy döntött, hogy megveszi doktor Friesen villáját. Az ifjú pár már oda tért vissza a nászútról.

Hermine asszony jobban járt, mint megérdemelte volna. Elkövetett hibáit nem hánytorgatták fel, és többé egy szó­val sem említették.

Lutz vett még néhány kocsit az apósának. Az öregúr otthagyta a biztosítási ügynöki állást, és a taxivállalkozást irányította nagy lelkesen. Ő számolt el a gépkocsiveze­tőkkel, ellenőrizte a munkájukat, és mindent elkövetett, hogy fellendítse az üzletet. Az őrnagy valósággal újjászü­letett, és igen hálás volt a vejének, aki igényes és nyeresé­ges tevékenységhez juttatta. Egyre jobban keresett, és rend­szeresen újabb autókat tudott beállítani. Taxivállalkozó­ként gondtalan és elégedett életet élhetett. Amit Lutz egy­koron saját magának álmodott meg, azt most az apósa vál­totta valóra.

A garázs fölötti lakásban, ahol az ifjú Hennersberg lakott korábban, most az a sofőr élt, aki az első alkalmazottja volt. Ő vezette a fiatal pár rendelkezésére álló két szép, új kocsit.

Henner von Hennersberg gyűjteményét a villa két föld­szinti szobájában helyezték el. Valóságos kincsesbányája lett a tudósoknak, akiknek Lutz készségesen megengedte, hogy tanulmányozzák a páratlanul értékes anyagot.

Lonny örömtől sugárzó arccal bólintott.

- Igen, Lonny, és meg is beszélem őket az én okos kis fe­leségemmel. Biztosra veszem, hogy egyetértesz majd ve­lem.

A fiatalasszony szemében boldogság ragyogott,

Lutz a karjába vonta, és forró imádattal nézett a sze­mébe.

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler Der Abschiedsbrief

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co. Bcruiscli tliadbueh

Hungarian translation © Várnai Péter

Fordította: VÁRNAI PÉTER

ISBN 963 8248 52 1 ö JSBN 963 296 255 9

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629 Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M. u. 34.

Telefon: 349-2667

Felelős kiadó: Oroszlán László

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella

Szátógépes tervező: Oroszlán Zsófi

Szedés: Bastei Budapest Kft : Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 7154-4901

Készült Debrecenben, az 1999. évben



Wyszukiwarka

Podobne podstrony:
Mind bunosok vagyunk Hedwig Courths Mahler
Hozzad megyek?lesegul Hedwig Courths Mahler
Szivem kiralynoje Hedwig Courths Mahler
Akarom! Hedwig Courths Mahler
Artatlanul vezekelve Hedwig Courths Mahler
Anyai sziv Hedwig Courths Mahler
Vezekles Hedwig Courths Mahler
A wollini noverek Hedwig Courths Mahler
Dorrit veszelyben Hedwig Courths Mahler
A Rodenbergek oroksege Hedwig Courths Mahler
Hazassag?lkezrol Hedwig Courths Mahler
Gonoszok es tisztak Hedwig Courths Mahler
Egy boldogtalan asszony Hedwig Courths Mahler
Boldog szivek Hedwig Courths Mahler
Merj boldog lenni! Hedwig Courths Mahler
Vissza a szulofoldre Hedwig Courths Mahler
Lolo hercegno Hedwig Courths Mahler
Kegyes hazugsag Hedwig Courths Mahler
Napsugar kisasszony Hedwig Courths Mahler

więcej podobnych podstron