Jolande Warren, aki korán elvesztette a szüleit, nagybátyja, a híres sebészprofesszor házába kerül. Nagynénje, aki nem győzi hangoztatni határtalan áldozatkészségét, valójában a lehető leggyorsabban szeretné férjhez adni a lányt. Elterjeszti hát róla a hírt, hogy mesés vagyon egyetlen örököse.

A hatás nem is marad el, s a kérők között hamarosan megjelenik egy dúsgazdagspanyol nemes úr, Alfonso de Almadeia. A nagynéni és Jolande nyomban a bűvkörébe kerülnek. Nem is sejtik, hogy a gróf személye körül távolról sincs minden rendben…

Hedwig Courths-Mahler

Jolande esküvője

I.

1927-et írtak. Az elegáns grünewaldi villa ünnepélyes fényárban úszott. Derűs társaság gyűlt össze a kényelmesen berendezett termekben. A vidám kavarodásban két férfi sétált helyiségről helyiségre. A magasabbik, aki igazán érdekes, tiszteletet parancsoló jelenség volt, így szólt kísérőjéhez:

- Rasmussen professzor, a mi vendégszerető házigazdánk ma nem mindennapi sikert ünnepel. Már megint megmentett egy életet. Ráadásul ezúttal olyasvalakiét, akinek a távozása elviselhetetlen veszteség lett volna mindannyiunk számára. Micsoda elégtétel ez neki! Amint hallottam, nagyon nehéz műtét volt. A beteg élete forgott kockán.

- Így igaz. S mégis, milyen szerény, egyszerű ember ez a kitűnő sebész!

- Tulajdonképpen valamennyi nagy ember ilyen.

- Doktor úr, igazán pompás, előkelő társaságba hozott.

- Uraságod tökéletesen beleillik a képbe!

- Ezzel azt akarja mondani, hogy magam is pompás és előkelő fickó vagyok?

- Úgy bizony, hiába sugárzik öngúny a mosolyából.

- Nézze el nekem ezt a kis öngúnyt. Most tényleg úgy érzem, hogy egyik hízelgő jelző sem illik rám. Inkább azt mondanám, elvadultam kissé, és csekély mértékben vagyok szalonképes.

- Ezt másoknak kell megítélniük. Nem hinném, hogy itt bárki elvadultnak találná. Elvégre uraságod rendkívül gazdag ember lett, amióta megboldogult nagybátyja hatalmas birtokot hagyott önre Jáva szigetén.

Régebben annál szegényebb voltam, de hisz tudja, kedves doktor. Szerintem a gazdagoknak az a dolguk, hogy elköltsék a pénzüket. Ezzel ugyanis másokkal is jól tesznek. Éppen ezért holnap egy jó szabóval csináltatok magamnak néhány öltönyt és frakkot, hogy megfelelően jelenhessek meg mindenütt De kérem, ne feledkezzék meg az ígéretéről, hogy senkinek sem árulja el, mekkora vagyont örököltem. Hadd maradjak meg az emberek szemében annak a vagyontalan felfedezőnek, aki néhány évig a Szunda-szigeteken végzett kutatásokat! Semmi szükség rá, hogy többet tudjanak rólam.

- Erre a szavamat adom. Meg vagyok győződve róla, hogy uraságod szegény kutatóként is társasági életünk szokatlanul érdekes színfoltja lesz.

- Az isten szerelmére, ne ijesztgessen! Nem vágyom én a társaságban a sztárszerepre.

- Márpedig ahogy így elnézem, még filmsztárnak is elmehetne. Meglátja, óriási sikere lesz a fiatal, no meg az idősebb hölgyeknél.

- Ami engem illet, nem tulajdonítok ennek nagy jelentőséget. Arra kérem, feltűnésmentesen vezessen be a társaságba, különben megfutamodom.

Erre mindketten elnevették magukat.

- Törődjék bele a sorsába! E pompás estély háziasszonya megkért, hogy mutassak be neki érdekes embereket. Mivel becsvágyó vagyok, igyekeztem teljesíteni a kívánságát, és annyi érdekeset, dicséretre méltót meséltem önről, hogy alig várja a találkozást. Biztos vagyok benne, hogy a tőlem hallottakat ki is színezte egy kicsit, úgyhogy meglepne, ha ma este nem aratna zajos tetszést a megjelentek körében.

- Most aztán tényleg kénytelen leszek kereket oldani! Hallatlan, amit velem művelt, doktor!

- Pszt! Mindjárt odaérünk a háziasszonyhoz. Ne feledje, milyen köztiszteletnek örvendő ember a férje!

- Az ördögbe, hiszen ön majmot csinál belőlem!

- Ellenkezőleg! Istent csináltam önből, és kérem, viselkedjék ennek megfelelően: legyen nyájas és leereszkedő!

- E pillanatban férje oldalán megjelent a szőke háziasszony, s így mindketten elfojtották feltörő nevetésüket.

Az asszony lefegyverző mosollyal nyújtott kezet Gerd Rainsbergnek.

- Ó, mennyire örülök, hogy Gering doktor állta a szavát, és magával hozta ma este, kedves Rainsberg doktor úr! Szívesen látok érdekes vendégeket a házamban. Kérem, fogadja szívélyes üdvözletemet!

Gerd Rainsberg illedelmesen meghajolt, majd így felelt:

- Zavarba hoz, méltóságos asszonyom! Félek, keserves csalódást fogok okozni önnek, ugyanis csapnivaló társasági ember vagyok. Amint azt Gering doktor bizonyára elmondta, az őserdőből jövök, s régóta nem forogtam előkelő körökben.

- Egy szavát sem hiszem! Nietzsche azt mondja: „Azzal bűvöljük el leginkább a környezetünket, ha elmarasztalóan beszélünk önmagunkról.” - Úgy mondta ezt az asszony, mintha elalvás előtt csakis Nietzsche könyveit olvasná. Pedig csak hallotta valahol ezt a mondást, és eszébe véste, hogy alkalmasint megcsillogtathassa „műveltségét”. Gyakran idézett hasonló bölsességeket, hogy méltónak látsszék a férjéhez. Célját ez alkalommal is elérte. Gerd Rainsberg meghökkent, s jobban szemügyre vette. Aztán oldalra sandított, és észrevett egy gúnyos mosolyt Gering doktor szája sarkában, melynek okáról határozott sejtései voltak.

Gering doktor a házigazdának is bemutatta Gerd Rainsberget. A férfi a maga szerény módján szívélyesen üdvözölte vendégüket.

A ház asszonya egy fiatal hölgyhöz lépett, aki eddig a háta mögött állt, s egy idősebb nővel beszélgetett. Belekarolt a lányba, majd ellentmondást nem tűrő hangon így szólt:

- Gyere, Jo, hadd mutassalak be a messzi földön dolgozó tudósnak, akiről már beszéltem neked!

Jolande Warren illedelmesen elbúcsúzott az idősebb hölgytől, akit a háziasszony egy fejbólintással elbocsátott, majd nagynénjével a férfiakhoz indult.

Az ifjú hölgy a sebészprofesszor elhunyt nővérének a lánya volt. Tanult és bájos teremtés, ráadásul a háztartásban is remekül hasznát lehetett venni, így hát a nagynénje eljátszotta a jótékony megmentő szerepét, és mivel férje is elvárta tőle, magához vette a lányt. Jolande élete sem könnyű, sem kellemes nem volt bácsikája házában, mert bármennyire is igyekezett, nemigen tudott igényes nagynénje megelégedésére tenni. Az elbűvölő megjelenésű leány tökéletesen beszélt franciául, olaszul és angolul. Ha külföldi vendégek érkeztek a házba, a professzora mindig előráncigálta, hogy tolmácsoljon neki, ha pedig olaszról volt szó, a bácsikájának is ő fordított, mert a sebészprofesszor csak franciául és angolul tudott.

Habár a lány szolgálataival bőségesen megkereste a betevő falatra valót, nagynénje előszeretettel tetszelgett a jótékony megmentő szerepében, és természetesen feltétlen alázatot várt el tőle. Jolande Warren sorsa nem volt éppen irigylésre méltó, mégis hálás volt a nagybátyjának, amiért magához vette. A professzornak egyébként számtalan elfoglaltsága mellett nemigen jutott ideje rá.

Nagynénje a fejébe vette, hogy kitűnően fogja kiházasítani unokahúgát. A fő hangsúlyt arra fektette, hogy a jövendőbeli vőlegény gazdag legyen. A vagyon egyébként is a legfőbb jónak számított a szemében.

- Hagyd csak rám ezt a dolgot, Jo! Majd én gondoskodom számodra megfelelő partiról - mondogatta mindig, ha jó hangulatban volt

Amint fiatal, nőtlen férfi bukkant fel a társaságban, azonnal tüzetesen utánanézett, elég gazdag-e az illető. Egy ideje egy fényes külsővel megáldott ifjú lovag volt a jelöltje, akit kitűnő ajánlására való tekintettel engedett be a házba. A spanyol nemesúr, senor Alfonso de Almadeia odahaza nagy földbirtokokkal rendelkezett, s mindenütt hallatlan gazdagságáról suttogtak. A nagynéni különös alapossággal vetette ki rá a hálóját, aki egyébként nem csak gazdag, hanem szép és érdekes ember is volt; A férfi elragadó viselkedésének, személyisége varázsának Jo sem tudott ellenállni. Amikor meglátta a senor éjfeketén csillogó szemét, úgy érezte, minden erő és önálló akarat elszáll belőle. Noha Jo egyébként mindenkivel nagyon hűvösen és visszahúzódóan viselkedett, most mégis valamilyen ismeretlen erő űzte ellenállhatatlanul e férfi felé. Elég volt, ha csak egy szót is beszélt vele, ha csak látta, máris elgyengült. Amikor nem volt vele, kábultan egyre azon tűnődött, mi van ebben a férfiban, ami ennyire elbűvöli. Nem talált választ e kérdésre, ám újra meg újra menthetetlenül a befolyása alá került, amint az felbukkant a közelében.

A nagynéni némi titokzatossággal szerette volna övezni Jolandét, ezért felreppentette a hírt, hogy gazdag örökség vár rá, habár a valóságban csak csekélyke vagyont, körülbelül harmincezer márkát örökölt. Ezt a pénzt nagybátyja becsülettel vigyázta, s egy bankban helyezte el. Mindössze ennyit tudtak megmenteni Jolande apjának egykor hatalmas vagyonából. E parányi tőke kamatát a lány mindig megkapta, hogy ebből állítsa össze ruhatárát, és az apróbb kiadásokra is futotta belőle. Nagybátyja ugyan önként fogadta be a házába, de örült, hogy legalább a lány ruháira nem neki kell előteremtenie a pénzt. Annál is inkább, mivel a felesége különösen igényes volt e tekintetben, bár ezt mindig azzal próbálta szépíteni, hogy mindezt a férje kedvéért teszi. Elvégre egy professzor feleségének „adnia kell magára”.

A professzoroknak nem volt saját gyerekük. Említésre méltó vagyonnal sem rendelkeztek, noha az orvosnak igazán szép jövedelme volt.

A nagynéni titokban abban reménykedett, hogy Jo számára sikerül gazdag vőlegényt kerítenie.

Karon fogta a lányt, és halkan megkérdezte tőle:

- Hol van senor de Almadeia? Üdvözölted már?

- Igen, Mally néni, már beszélgettünk egy keveset. Most az ismerősöket köszönti.

- Ragyogóan néz ki.

Ezt Jo maga is tudta, de most, hogy nem érezte magán a férfi tekintetét, eltűnődött, vajon tényleg annyira fontos-e, hogy egy férfinak elbűvölő külseje legyen. Fennhangon azonban csak ennyit mondott:

- Ő mindig ragyogóan néz ki.

Közben odaértek a férfiakhoz, és nagynénje bemutatta Jolandét Gerd Rainsbergnek. A férfi a lány felé fordult, s néhány pillanatig különös, tágra nyílt szemmel -méregették egymást.

Rainsberg szürke szeme, amely szinte világított napbarnította arcában, fürkészőn mélyedt a lány szemébe. Rendkívül vonzónak találta e bájos arcot, amelyet dús, aranybarna fürtök kereteztek.

Egyszeriben úgy érzete, hogy hosszú távoliét után most ért haza igazán. Egy ismerős, rokon lélek állt előtte, noha még egyetlen szót sem váltott vele.

Jolande is azonnal meleg rokonszenvert érzett iránta. Ő tehát a világutazó tudós, aki legutóbb a Szunda-szigetek krátervidékét kutatta.

S ha senor Almadeia tekintete az első pillanattól kezdve lebilincselte, és nyugtalansággal töltötte el, úgy ennek az idegennek a pillantása fenséges nyugalmat, mélységes békét sugárzott.

A férfi láttán olyan érzése támadt, mintha hosszan tartó betegségből gyógyult volna fel. Ő maga sem értette, mi játszódik le pontosan benne, de valahol a lelke mélyén érezte, hogy csoda történt vele.

Jo kedélyesen elbeszélgetett az urakkal. Mally nagynéni azonban észrevette, hogy a távolban felbukkan a senor, s fontosabbnak tartotta, hogy Jolande a gazdag lovagnak szentelje magát, semmint az érdekes, de koldusszegény tudósnak. Ez a férfi úgysem jöhetett szóba kérőként.

Magával vitte az unokahúgát, bármilyen szívesen maradt volna is Gerd Rainsberg társaságában. A tekintetük még egy pillanatra összeolvadt, mintha nehezükre esne az elszakadás, de aztán Jo kénytelen volt követni nagynénjét.

Mivel a professzort is másfelé szólította a házigazdai kötelesség, Gering doktor és Gerd Rainsberg kettesben araszoltak előre az emberáradatban.

Gerd a szemével követte Jolandét, s látta, hogy a nénivel együtt megáll egy szálfatermetű, sötét hajú férfi előtt. Furcsa, kellemetlen érzés vett rajta erőt, amint észrevette, hogy a daliás idegen igéző mosollyal odahajol Jóhoz, és mond neki valamit.

Miután kecsesen kezet csókolt a professzornénék, az magukra hagyta őket.

Doktor Gering észre sem vette, hogyan irányítja őt Rainsberg Jolande közelébe. A lány egy ablakmélyedésben állt, s Gerd figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi bizalmasan a karjára teszi a kezét.

- Doktor, ki az a férfi, aki ott áll Warren kisasszony mellett? - kérdezte Gerd kíváncsian, szokatlan nyugtalansággal a hangjában.

- Hát a spanyol! - vágta rá a doktor, aki mindenkit ismert, és mindenkiről mindent tudott.

- A spanyol?

- Úgy bizony, senor de Almadeia.

- Talán a nagykövetségen dolgozik?

- Nem. Abban a szerencsés helyzetben van, hogy hatalmas vagyona lévén nincs szüksége állásra. Kedvére csavaroghat a nagyvilágban. Mesés vagyont mondhat magáénak, Spanyolországban hatalmas birtokai vannak, s nemrég szikrázó üstökösként robbant be a társaságba.

Gerd, miután jól megnézte magának, azonnal mélységes ellenszenvvel viseltetett a férfi iránt, aki vette magának a bátorságot, és meghitt beszélgetést kezdett Jolande Warrennel, miközben majd felfalta a szemével.

A szívében váratlanul feltámadó gyengéd érzelmek hatására féltékeny pillantásokat lövellt az idegen felé, s úgy érezte, meg kell tőle védelmeznie a lányt. Egy belső hang azt súgta, hogy e férfi oldalán nagy veszély leselkedik erre a bársonyos tekintetű, bájos teremtésre, aki most éppen szívélyesen mosolyog rá.

- Be tudna mutatni neki? Nagyon érdekes embernek tűnik - szólt oda a barátjának.

- Csak nem igézte meg önt is? - mosolygott Gering doktor.

- Valóban csodálatos, ahogy ez a spanyol mindenkit a bűvkörébe von. Férfi vagy nő, neki egyre megy. Én igazán kétkedő természet vagyok, s mindenkiben a hibát veszem észre először, de ebben az emberben mindeddig semmi kivetnivalót nem találtam.

Pedig tudat alatt érzem, hogy nincs minden rendben körülötte. Ha nincs a szemem előtt, nagyon kritikusan vélekedem róla, s már-már az az érzésem, hogy szélhámossal van dolgom. Ha azonban előtte állok, és a szemébe nézek, csak azt tudom, hogy elbűvölő, rokonszenves fiatalember.

- Vagyis szemfényvesztő - jegyezte meg Gerd epésen.

- Szerintem is. De a gazdagok csillogása mindig elvakítja a szegény ördögöket, s ehhez még csak különösebben elbűvölőnek sem kell lenniük. Nos hát, jöjjön, bemutatom neki!

Odaléptek a spanyolhoz, aki még mindig Jo karján nyugtatta a kezét.

Gering doktor bemutatta egymásnak az urakat, s közben különös dolog történt. Amikor Jolande újra Gerd szemébe nézett, világosság gyúlt az agyában. Mintha egyszeriben kijózanodott volna, és véget ért volna a bódulat, amely eddig akarattalan bábbá változtatta.

A lány kis ideig még ott maradt velük, ám hamarosan más vendégek tartottak igényt a társaságára. Gerd egy pillanatig el- bűvölten nézett utána, de amikor nagy nehezen elszakadt tőle, alaposabban szemügyre vette a spanyolt, aki lebilincselő mosollyal fordult hozzá. ,

- A trópusokról jön, doktor úr? - kérdezte.

- Igen - bólintott Gerd a Szunda-szigetekről.

- Érdekes az élet arrafelé? - tudakolta a spanyol feltűnően tiszta németséggel.

- Ez attól függ, ki mit tart érdekesnek, senor.

Ebben a pillanatban doktor Geringet megszólította egy idősebb úr, majd mindketten eltávolodtak néhány lépésnyire.

Gerdnek hirtelen különös érzése támadt. Meglepő módon semmi spanyolosat nem tudott felfedezni beszélgetőtársában. Korábban néhány évig Spanyolországban élt, s az ottani népet, valamennyi tulajdonságával egyetemben, meglehetősen jól ismerte.

Mivel tökéletesen beszélt spanyolul, hirtelen átváltott erre a nyelvre.

- Beszélhetünk spanyolul is, senor, ha ez önnek kényelmesebb. Ismerem a nyelvet.

A férfi szép arcán árnyék suhant át, s úgy tűnt, mintha hosszasan tűnődne Gerd szavain. Kis idő múlva bizonytalan hangon szólalt meg.

- Ön spanyolul akar velem beszélni, doktor úr? - kérdezte olyan döcögősen és olyan torz kiejtéssel, ami egy spanyol kikötői kocsmában sem vált volna a becsületére. Gerd számára rögtön világossá vált minden. Ha ez az alak azt állítja magáról, hogy spanyol, akkor biztosan nem mond igazat. Ám mivel teljes bizonyosságot akart, így felelt:

- Úgy bizony, senor.

A férfi mosolyogva elhárította az ajánlatot.

- Ó, ne! Azért vagyok ebben az országban, hogy megtanuljak németül. Kérem, beszéljen ön is ezen a nyelven velem!

Gerd megállapította, hogy a férfi németsége összehasonlíthatatlanul jobb, mint szánalmas spanyol kiejtése. Felfedezésének persze nem adott hangot, hanem egy kis ideig még tovább beszélgetett németül a társaság tündöklő csillagával. A spanyol azonban hamarosan elnézést kért, és sietve távozott.

Gerd követte a tekintetével, és látta, hogy Jolandéhoz igyekszik.

Minden kedvessége ellenére visszataszító alak, tűnődött magában. Ráadásul semmiképpen sem lehet spanyol. De hát akkor kiféle, miféle? Talán valamilyen különleges feladata van, s ezért kell álarc mögé rejtőznie. Diplomata? Netán kém? Esetleg szélhámos? A körmére kellene nézni, már csak a bájos Jolande Warren kedvéért is, aki szemlátomást közeli viszonyban van vele.

„Azt hiszem, túl sötéten látom a dolgokat - töprengett tovább.

- És egyáltalán, mi közöm nekem ehhez az emberhez? Az égvilágon semmi! Mégis dühít, hogy újra Jolande Warren körül legyeskedik. Istenem, hogy néz rá az a lány! Mint egy rabul ejtett madár, olyan tehetetlenül. Úgy fest, amint akit meghipnotizáltak... meg tudnám ölni azt a gazembert!”

Gerd Rainsbergnek eszébe sem jutott, hogy zsörtölődésének oka a kínzó féltékenység. Irigyelte a spanyolt, mert megérintheti Jolande Warren karját, s mert a lány olyan odaadóan néz fel rá.

- Uraságod meg miért vág ilyen savanyú képet? - kérdezte tőle a visszatérő Gering.

- Nem tudom - simította végig Gerd a homlokát. - Nem tesz jót nekem ez a társaság.

- Ejnye, milyen lesújtó a véleménye! Ha kedves háziasszonyunk ezt tudná... Ő pompásnak tartja az estélyét.

- Talán másoknak az is, de nekem nem.

- No, azért akad egy-két érdekes ember. Itt van például ez a spanyol. Hát nem fantasztikus fickó?

Gerd gúnyosan felkacagott.

- De, az. Van benne valami hihetetlen.

- Ezt meg hogy érti?

Rainsberg körülnézett, de szerencsére senki nem volt a közelükben. Tudta, hogy Geringben megbízhat, nem kell attól tartania, hogy továbbadja a hallottakat. Ha arról volt szó, nagyon tudott hallgatni.

- Úgy értem, hogy ez a spanyol nem is spanyol.

- Már megbocsásson, de ez mégiscsak rossz vicc!

- Nem, komolyan beszélek. Hisz tudja, néhány esztendőt Spanyolországban töltöttem.

- Valóban. Létezik egyáltalán olyan csücske a világnak, ahol ne járt volna? És aztán?

- A senor spanyol nyelvtudása még egy egyszerű matróznak sem válna dicsőségére. A legelemibb szófordulatokat sem ismeri. Amikor spanyolul szólítottam meg, hevesen visszautasította, hogy az állítólagos anyanyelvén beszéljen velem. Azért jött ide, mint mondta, hogy megtanuljon németül.

- A mindenit! Hát ez igazán érdekes. Biztosan megvan rá az oka, hogy itt spanyolnak adja ki magát. Nagyon szívesen látott vendég a házban, ő a professzorné üdvöskéje. Köztünk szólva, azt hiszem, hogy a hölgy szorosabb kapcsolatot tervez a senor és az unokahúga között.

- Hogyan?

- Hisz láthatta, amikor hozzájuk léptünk, milyen bizalmasan viselkedett a mi álspanyolunk a kisasszonnyal. S ha a híres sebész nem vak, akkor ezt neki is látnia kell. Ha pedig látja, akkor bizonyára az ő beleegyezésével alakul a kapcsolat. Talán csak tudja, kire bízza az unokahúgát. Lehet, hogy politikai küldetésben jár itt a nemesúr, ezért van inkognitóban. Ilyesmi elég gyakran előfordul.

Gerd nagyot sóhajtott.

- Lehet. Erre már magam is gondoltam. Ezek szerint ön úgy véli, semmit sem tehetünk ellene?

- Kizárt dolog. Csak nem akarja uraságod megégetni magát?

Gerd tűnődve nézte Jolandét, aki a jelek szerint megint a spanyol bűverejének foglya lett. A férfi szívét fájdalom járta át, amelynek okát maga sem tudta. Nem a lány szépsége ejtette rabul, hiszen nála szebbek is közömbösen hagyták. Volt valami elbájoló, varázslatos a lényében, aminek nem tudott ellenállni. Érezte, hogy annyi hiábavaló keresgélés után benne végre rábukkant az igazira. Éppen a lány gyámoltalansága hatott Gerd kifejezetten férfias jellemére. Jolandénak olyan kisugárzása volt, amely egy igazi férfit arra ösztönzött, hogy álljon mellé, nyújtsa ki felé védelmezőn a kezét, és óvja meg az élet minden kegyetlenségétől. Most Gerdet is elérte a végzete. Egy gyönyörű, félénk, bársonyos tekintet és egy édes, félszeg mosoly mindörökre belopta magát a szívébe. Hiába próbált kétségbeesetten hadakozni az érzései ellen, tehetetlen volt. Érezte, hogy az idegen férfi veszélyt jelent a lányra, s megpróbált szembeszállni a sorssal, amely nem jogosította fel rá, hogy a védelmezőjeként léphessen fel..

- Warren kisasszony itt él a nagybátyja házában? - kérdezte kisvártatva Gering doktortól.

- Igen. A szülei halála után vette magához a professzor, aki egyébként Jolande megboldogult édesanyjának a fivére. A lány igencsak vagyonosnak tűnik, sőt azt hallottam, mesésen gazdag. Körül is rajongják sokan. Ilyen káprázatos kérő azonban, mint ez a spanyol, mindeddig nem bukkant fel. Érthető hát, ha a nagybácsi és a nagynéni beleegyezik ebbe a házasságba, amely biztosíték arra, hogy unokahúgukat nem a pénzéért veszi valaki feleségül.

- Ez csak természetes, hiszen ő egyetlen fillér nélkül is kívánatos volna - vetette közbe Gerd tűnődve.

Gering doktor kutató oldalpillantást vetett barátjára. Talán csak nem lobbantotta lángra az a lány a szívét? Nos, ebben az esetben talán felvehetné a versenyt azzal a spanyollal. Ő is gazdag, s kétségkívül vonzó férfi, eltekintve más egyéb előnyös tulajdonságaitól.

- Ízlés dolga - mondta Gering doktor kissé hanyagul. - Nekem nem az esetem. Én a lendületes, tüzes asszonyokat szeretem.

Gerd erre szótlanul összeszorította az ajkát, és sötét pillantást vetett a spanyolra, majd hirtelen témát váltott. Ezen az estén még sok embert bemutattak neki, számtalan üres fecsegést kellett végighallgatnia, sőt, válaszolnia is illett rájuk. Ám ő eközben szüntelenül Jolande Warrent kereste a tekintetével. Néhányszor sikerült egy-két szót váltania vele. Úgy érezte, hogy a lány minden egyes találkozásnál egyre nyugtalanabb és feszélyezettebb. Gerd folyvást azt próbálta bebeszélni magának, hogy a szeme segélykérően néz rá. De hát mit tehetne? Lehet, hogy puszta képzelődés az egész?

S egyszerre csak nem látta többé Jolandét, eltűnt a tekintete elől, s ez mélységesen nyugtalanította.

Jolande Warren nem ma érezte először, hogy ideje volna megszabadulnia senor Almadeia egyre erősödő befolyásától. Mégis, mindegyre áldozatul esett a férfi megmagyarázhatatlan vonzerejének, amellyel magához láncolta. Néhányszor nagy nehezen elfordította róla a tekintetét, és tehetetlenül nézett szét maga körül. Amikor pillantása Gerd Rainsbergével találkozott, mindannyiszor felszabadultságot és megkönnyebbülést érzett.

A spanyol észrevette, hogy a lány megpróbál kisiklani a keze közül, s hogy már nem uralkodhat rajta akkora biztonsággal, mint korábban. Ezért nyomban el is határozta, hogy ezúttal Jolande Warren vőlegényeként hagyja el a házat. A nagynéni segítségében biztos volt, s a nagybácsi beleegyezésében is reménykedett. Csupán egy cél vezette: mindenáron meg akarta kapni Jolandét, akiről az a hír járta, hogy mesés vagyont örökölt.

Óvatos kérdéseivel Mally nénitől már megtudta, hogy Jolande szabadon rendelkezhet a vagyonával, hisz éppen a napokban lesz nagykorúvá. A professzorné nem fogott gyanút, mivel a spanyol magatartása inkább arra utalt, hogy szívesebben venné feleségül Jolandét, ha szegény lányként teljesen rá lenne utalva.

Így a férfi csak a kedvező alkalomra várt, arra, hogy Jolande olyan helyzetbe kerüljön, amelyből már nincs visszaút.

A lány pedig éppen ellenkezőleg, arra várt, hogy megtalálja a módját, hogyan szabaduljon meg tőle. Miközben Almadeiát hallgatta, idegességtől remegő ujjakkal a ruháját babrálta; s véletlenül elszakította a leheletfinom csipkeszegélyt.

- Ó, - sóhajtott fel milyen ügyetlen vagyok! Most aztán szaladhatok fel a szobámba, hogy helyrehozzam a ruhámat.

A spanyol rávillantotta a szemét.

- Ezek szerint el kell engednem egy kis időre, Jolande, bár minden kegyed nélkül töltött perc szörnyű kín a számomra - mondta szenvedélyesen.

Jo önkéntelenül is védekezésre emelte remegő kezét. A férfi első ízben szólította a keresztnevén, amit nem tartott helyénvalónak, s úgy érezte, védekeznie, kellene e bizalmaskodás ellen. Ám ehhez nem volt elég ereje. Csak némán megfordult, és valósággal elmenekült onnan.

- Viszontlátásra, édes Jolande! suttogta a férfi búcsúzóul.

A lányt egy idős hölgy feltartóztatta, így a spanyolnak sikerült elébe kerülnie. Egy szempillantás alatt átfutott ugyanis az agyán, hogy itt az alkalom, amelyre már oly régóta vár! Gyorsan kisurrant egy másik ajtón a folyosóra, és sietős léptekkel az első emeletre vezető lépcső felé indult. Elég gyakran megfordult a házban ahhoz, hogy ismerje a szobák elrendezését. Tudta, hogy a lányé odafent van.

Néhány percnyi előnyét kihasználva még egyszer óvatosan körülkémlelt, majd besurrant Jolande hálószobájába. Elrejtőzött az egyik függöny mögé, s a lélegzetét visszafojtva várt. Hamarosan könnyed léptek zaját hallotta, majd kinyílt az ajtó, és Jolande lépett be. Gyorsan elfordította a kulcsot a zárban, nagyot sóhajtva megállt egy pillanatra, és szívére szorította a kezét. Mielőtt elhagyta volna a társaságot, még egyszer találkozott Gerddel. Nevetve megmutatta neki elszakadt ruháját, és így szólt:

- Most mehetek rendbe hozni!

- Szabad elkísérnem, kisasszony? Talán segíthetek valamiben - mondta a férfi.

- Nem - rázta a fejét a lány biztosan nem tud segíteni. Azonnal visszajövök.

- Szabad remélnem, hogy utána beszélgethetünk egy keveset?

- Igen, amint újra itt leszek - felelte Jo, s szívében furcsa, leírhatatlan boldogság érzésével távozott.

Most pedig lehunyt szemmel állt a szoba közepén, és Gerd Rainsbergre gondolt. Fülében még mindig ott csengett a férfi hangja, s közben nem sejtette, mekkora veszély fenyegeti.

Ám amint öltözőszobájának ajtajához lépett, ahol a varróasztalkája állt, a spanyol hirtelen előugrott a függöny mögül, átkarolta, s szenvedélytől izzó hangon a fülébe suttogta:

- Édes, kicsi Jo! Szívből köszönöm, hogy alkalmat adtál erre a légyottra. Rögtön megértettem a célzást, és előresiettem, hogy itt várjalak. Végre az enyém vagy! Édes kis Jo, eszeveszetten vágyom rád,

Jolande valósággal megbénult a rémülettől, s csak akkor tért magához, amikor ajkát már elborították a férfi csókjai. Szabadulni próbált, de a férfi szorosan a karjába zárta.

A félelem erőt adott neki a védekezéshez. Ám a spanyol egyre csak szorongatta, mire ő végső tehetetlenségében a kezébe harapott. A férfi eközben azon mesterkedett, hogy titokban meghúzza a csengőzsinórt. Sikerült is neki, s odalenn megszólalt a csengő. Tovább dulakodtak, s a lánynak végre sikerült kiszabadulnia az erőszakos ölelésből. A spanyol hátborzongató mosolyától szinte kirázta a hideg.

- De Jo, miért ilyen vadul?

A lány összekócolt hajjal állt előtte, s tekintetéből még mindig rémület sugárzott.

- Hogy kérdezhet ilyet? És hogy merészelt megtámadni a szobámban? Ez hallatlan! Azonnal takarodjék!

- Ne légy már ilyen rideg, édes kicsi Jo! Úgyis hiába minden. Hát nem vetted észre, hogy megnyomtad a csengőt, miközben oly hevesen védekeztél a csókjaim ellen? Drágaságom, mi a baj? Végül is szeretjük egymást, erről magad is gyakran tettél tanúbizonyságot. Teljesen elvetted az eszemet. Bocsáss meg, amiért az érzelmeim ennyire elragadtak! Hisz nem víz folyik az ereimben, hanem igazi, tüzes spanyol vér. S ez a vér utánad kiált! Hallod? Most jönnek, akiket idecsengettél. Kinyitjuk az ajtót, és bejelentjük, hogy eljegyeztük egymást.

A lány úgy érezte, az utolsó csepp véréig harcolnia kell a férfi ellen. Most először éreste, hogy hitvány emberrel áll szemben. Rémülten nézett az ajtóra.

- Ne! - kiáltotta. - Az isten szerelmére, ne nyissa ki!

A spanyol, mit sem törődve az ellenkezésével, megint magához vonta, s elárasztotta csókjaival.

- Rendben van, édesem. Akkor hát tartsuk zárva az ajtót, ez nekem természetesen még jobban tetszik. Nincs ellenemre egy kellemes kis pásztoróra, mielőtt bejelentjük az eljegyzésünket. Csak ne nézz már ilyen rémülten rám, Jo! - mondta jó hangosan, hogy odakint is meghallják.

A csengetésre megjelent szobalány csodálkozva látta, hogy az ajtó zárva van. Fülelni kezdett, s a hangokból rájött, hogy Jolandén kívül egy férfi is van a lakosztályban. Riadtan indult vissza, de már a lépcsőn összetalálkozott a ház úrnőjével. A lány azonnal kikottyantotta, mit észlelt. A professzorné nyomban megértette, miről van szó. Senor Almadeia ugyanis, mielőtt elhagyta volna a társaságot, a fülébe súgta: „Itt az ideje, hogy megragadjam a boldogságot.”

A nagynéni akkor még nem értette pontosan, mire céloz. Nyugtalanul átvágott a vendégseregen, és felfelé indult a lépcsőn. Most pedig a komornától hallotta, hol van az ifjú jegyespár”. Kissé merésznek találta, hogy a fiatalok éppen Jo hálószobájában randevúznak, de hát szerelem és megfontoltság bizony nem édestestvérek. Mosolyogva így szólt a szobalányhoz:

- Nyugodjon meg, az unokahúgom az imént jegyezte el magát senor Almadeiával! Éppen hozzájuk igyekszem.

Nyugodtan felment a lépcsőn, és bekopogott Jolande ajtaján.

- Én vagyok az, Jo. Kérlek, nyisd ki!

A lány megsemmisülten állt a szoba közepén. Mielőtt magához térhetett volna, a spanyol villámgyorsan az ajtóhoz ugrott, kinyitotta, és mélyen meghajolt a ház asszonya előtt.

- Drága, rajongva tiszteit méltóságos asszonyom! Köszönöm, hogy idejött, és áldását adja a frigyünkre.

Jo nagynénje szándékosan nyitva hagyta az ajtót, mert tudta, hogy a személyzet néhány kíváncsi tagja a lépcső tetején áll. Jolande összekócolt haja és elszakadt ruhája láttán kicsit meglepődött, ám mosolyogni próbált.

- Gyerekek, az én áldásomra bízvást számíthattok, és a férjem sem fogja megtagadni a beleegyezését. De pont itt, Jo hálószobájában kellett mindezt megbeszélnetek?

Jolande felocsúdott meglepetéséből.

- Ó, nénikém, drága nénikém! Én... én egyáltalán nem akarok senor de Almadeia menyasszonya lenni!

- Micsoda?! - emelte fel a hangját az asszony fenyegetően.

- Mit képzelsz te tulajdonképpen? Férfit fogadsz a hálószobádban, miközben a személyzet odakint áll, és a nyakát nyújtogatja. A hajad és a ruhád magáért beszél. A vőlegényeden kívül senkinek nincs joga ahhoz, hogy betegye ide a lábát. Ezt nyomatékosan szeretném az értésedre adni. Remélem, nem akarod ilyen botránnyal tönkretenni a bácsikádat. Almadeia úr szeret téged, ezt többször is jelezte nekem. Te is egyértelműen kimutattad, hogy szívesen veszed a közeledését. Akkor hát mi ez a szeszély?

A spanyol széles mosollyal Jo mellé lépett, és átkarolta a vállát.

- Ne korholja őt, tisztelt nénémasszony! Csak egy kicsit zavarban van, mert szégyelli, hogy megleptek bennünket. Nemsokára minden elrendeződik, nem igaz, édesem? Most szépen eljössz velem a bácsikádhoz. Megkérem, hogy jelentse be az eljegyzésünket.

Jo félve kinézett a folyosóra. Valóban ott kuncogott néhány szobalány. Megpróbáltak elkapni egy-egy szót a szobában folyó halk beszélgetésből, de nem jártak sikerrel. Jo belenézett a tükörbe. Zilált ruházatát látva megbizonyosodott róla, hogy nincs számára menekvés, kénytelen beleegyezni a kézfogóba. Végtére is nem hozhatja szégyenbe a nagynénjét és a bácsikáját, akik önzetlenül befogadták a házukba. Sápadtan, reszkető ajakkal ellépett jegyese mellől, és halkan így szólt:

- Kérlek, hagyjatok magamra. Tíz percre van szükségem, hogy rendbe hozzam magam.

Mally néni nem is sejtette, mit áll ki Jolande. Számára egyértelmű volt, hogy a fiatalok gyengéd együttlétét zavarta meg. Elégedetten látta, hogy óhaja teljesül. Jo nem csupán elragadó, de dúsgazdag férjre talált. Gyengéden megcsókolta a lányt.

- Jól van, gyermekem. Az ajtó előtt várok Alfonsóval, te pedig gyorsan készülj el!

Bár Jo igyekezett elkerülni, a spanyol újra átölelte, s ezt suttogta:

- Drágám, bocsáss meg, amiért így elragadott a szenvedély! Most már minden rendben van. Az enyém vagy, az enyém! Nagyon boldog vagyok.

A lány akarattalan bábként tűrte az ölelését, és legszívesebben meghalt volna. Eszébe jutott, hogy néhány perc múlva Gerd Rainsberg elé kell állnia, mégpedig ennek a férfinak a jegyeseként, akitől irtózik, de akitől - megszégyenülés nélkül - már nem tud szabadulni.

Amikor egyedül maradt, erőtlenül magába roskadt. Vajon mit tegyen, és tehet-e egyáltalán még valamit? Nem tanította meg az élet arra, hogy harcoljon. Egyértelmű volt számára, hogy bele kell törődnie a sorsába, hacsak nem akar szégyenbe kerülni, amit a bácsikája és á nagynénje is megszenvedne. Bácsikája, aki felelősségteljes, tiszteletre méltó munkát végez, nem engedheti meg magának, hogy azt híreszteljék, az unokahúga idegen, férfit fogad a hálószobájában. Erre számított a vőlegénye is, másképp be sem tört volna hozzá. Tényleg olyan ügyetlenül viselkedett volna, hogy a férfi azt hihette, szándékosan ad neki alkalmat a titkos légyottra?

Szeretett volna meghalni, hiszen ez a házasság úgysem jelenthet boldogságot a számára. Az ő boldogsága másutt van, s ez éppen ma este vált világossá előtte, amikor már késő minden. Az igazi, neki rendelt férfi most már mindörökre elérhetetlen marad a számára.

Fáradtan, erőtlenül felállt, és rendbe hozta a ruháját. Ha Gerd Rainsberg így látta volna - egy idegen férfival a hálószobájában megvetné őt. Furcsamód akkor nyomasztották leginkább a történtek, ha őrá gondolt, pedig csak ma este ismerkedett meg vele. Eddig senor de Almadeia nem is tűnt olyan ellenszenvesnek, megbabonázta, elbűvölte, ahogy másokat is, még ha a varázslat csak addig tartott is, ameddig a közelében volt. Ma első ízben találta őt mesterkéltnek, ellenszenvesnek. Eddig még soha nem gondolt erre. Ma először ébredt fel benne a vágy, hogy megszabaduljon tőle. Ahányszor ez eszébe jutott, segélykérő pillantást vetett Gerd Rainsbergre, mintha ő meg tudná szabadítani. Erre mi történt? A spanyol alantas szenvedélyével kompromittálta, megszégyenítette őt mások előtt, megsértette, és viselkedésével kikényszerítette a beleegyezését az eljegyzésbe.

Jaj, az az eljegyzés! A többi hölgy mind irigyelni fogja a spanyoléit, hisz kivétel nélkül ellenállhatatlanul vonzónak találták. Egyedül ő az, akinek más a véleménye. Újra és újra maga előtt látta Gerd Rainsberg komoly, jellegzetesen markáns arcát és a szürke szempárt, amely melegen és szívélyesen, olyan megnyugtatóan és biztatóan nézett rá. Jolandét ezek után még inkább kétségbe ejtette a kierőszakolt eljegyzés, mert csak Gerd Rainsberggel való találkozásának köszönhetően értette meg, hogy mit kell éreznie egy nőnek a férfi iránt, akivel örökre össze kívánja kötni a sorsát. Milyen kár, hogy nem ismerte meg korábban!

És mégis, az volt élete legfelemelőbb, legboldogabb pillanata, amikor először a férfi szemébe nézett. Egyetlen perc alatt megváltozott számára az egész világ.

De erre még csak gondolnia sem szabad többé! Azonnal el kell hessegetnie az efféle gondolatokat.

Lelkéből mély sóhaj szakadt fel, majd kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. Úgy festett, mint egy halálraítélt, akit most visznek a vérpadra.

Senor Alfonso arra használta fel az időt, hogy még jobban behízelegje magát Jolande nagynénjénél. Nem győzte hangsúlyozni Jo iránt érzett forró szerelmét, miközben azzal ostromolta az asszonyt, hogy segítsen minél hamarabb nyélbe ütni az esküvőt, mert, mint mondta, nem tud már sokáig úrrá lenni a szenvedélyén.

Mally néni és a spanyol szívélyesen beszélgettek a folyosón, míg Jolande önmagával vívódott. Amikor sápadt, komoly arccal megjelent a küszöbön, Alfonso odaugrott hozzá, és tüzesen a karjába zárta. Sietősen közölte vele nagynénje ígéretét, hogy az esküvőt a lehető leggyorsabban megtartják.

A lánynak erőt adott a kétségbeesés, és titokban azért imádkozott, hogy Gerd Rainsberg már ne legyen a vendégek között. A legjobban attól a pillanattól félt, amikor immár Alfonso menyasszonyaként kell újra a szemébe néznie. Úgy érezte, nem lesz elég ereje állni a férfi tekintetét, rettegett, hogy esetleg elveszíti az önuralmát.

Alfonso karján újra visszatért a vendégekhez, mialatt Mally néni megkereste a férjét, és közölte vele az örömhírt. A professzor kissé szórakozottan hallgatta. Örült unokahúga szerencséjének, de a következő pillanatban már meg is feledkezett volna a dologról, ha a felesége nem kéri fel az eljegyzés kihirdetésére. A férfi örömmel tett ennek eleget.

Amikor Mally először szóba hozta előtte a Jolande számára oly kedvező partit, a professzor előrelátó ember lévén azonnal érdeklődni kezdett senor Alfonso de Almadeia iránt a spanyol nagykövetségen. Megtudta, hogy az Almadeiák Spanyolország azon kevés földbirtokosai közé tartoznak, akik megőrizték hatalmas birtokaikat, senor Alfonso pedig apja halála után a mesés vagyon egyedüli tulajdonosa lett. Azt is közölték vele, hogy a szóban forgó úr jelenleg világ körüli úton tartózkodik. A professzor ennyivel be is érte.

II.

Amikor az újdonsült menyasszony vőlegénye karján belépett a terembe, Gerd Rainsberg volt az első, akinek a szemébe kellett néznie.

A férfi lecövekelt annál az ajtónál, amelyen keresztül véleménye szerint Jolandének vissza kellett térnie a vendégekhez. Vágyódva, türelmetlenül várta a viszontlátást, mert azt remélte, hogy végre zavartalanul elbeszélgethetnek. Ehelyett a lány az álspanyol karján lépett be a terembe. Gerd megdöbbent, amikor megpillantotta Jolande sápadt arcát és riadt tekintetét, amely egy megsebzett őzgidáéhoz hasonlított. És diadalittas ábrázattal ott masírozott mellette a spanyol, amitől Gerd hátán végigfutott a hideg.

Mi történhetett, mialatt a lány távol volt? Gerd kiolvasta a szeméből, hogy valami a lelke mélyéig megrázta. A görcsösen összeszorított ajkak is erről árulkodtak. Amikor meglátta Gerdet, Jo arcába egy pillanatra mintha visszatért volna az élet, de azután a pír megint átadta helyét a halotti sápadtságnak.

Gerd nem tudta, mi okozta e villámgyors színváltozást. Ösztönei azt súgták, hogy ez az édes, sápadt teremtés nagy bajban van.

Ekkorra azonban Jo már el is haladt mellette, s ő csak dermedten nézett utána. Kimondhatatlanul sajnálta, amiért nem áll jogában megkérdezni tőle, mit tettek vele, és miben tudna segíteni.

Sokáig állt ott magába roskadva az ajtó mellett. Gering doktor távolabb ült tőle, és néhány ismerőssel beszélgetett. Senki sem törődött a tudós utazóval, aki egyáltalán nem igyekezett szóba elegyedni az emberekkel. Egyre csak azon tépelődött, mi történhetett Jolande Warrennal, amitől ilyen krétafehér arccal jött vissza.

Rainsberg értetlenül nézte, hogy a házigazda a terem közepére lép, s néhány perc figyelmet kér. Mögötte állt Jo. A spanyol átkarolta a még mindig sápadt, szinte magatehetetlen lányt. Gerd hirtelen mozdulattal felegyenesedett. A lány tekintetét kereste, aki ekkor segélykérő pillantást küldött felé. Gerd már kitalálta, mi következik, s igyekezett megőrizni a nyugalmát. Rezzenéstelen arccal hallgatta, amikor a professzor bejelentette unokahúga és senor Alfonso de Almadeia eljegyzését. Azt is látta, hogy Jo egy pillanatra lehunyja a szemét, és megremeg, mintha ájulás környékezné, de aztán gyorsan összeszedi magát, és arcára fagyott mosollyal próbálja állni a gratulálok rohamát. A tömeg a fiatal pár felé sodorta Gerdet is, aki le sem vette a szemét a lányról. Vajon milyen elgondolásból nyújtotta a kezét ennek a férfinak? Nem szerelemből, annyi szent. Nem így viselkedik egy nő, akinek a szerelme beteljesült. Akkor hát mi késztette erre a lépésre? Gerd tekintete a lány nagynénjére esett, s látta arcán a visszataszító mosolyt, amitől leginkább egy kerítőnőre emlékeztetett. Meg volt győződve arról, hogy az asszony keze is benne van a sebtében nyélbe ütött eljegyzésben. Valamivel kikényszeríthették az édes, sápadt teremtésből ezt az elhamarkodott döntést. Szabad akaratából nem mondott volna igent, akármilyen pompás fickó is ránézésre az a spanyol. Látszott rajta, hogy nem a szíve szerint döntött így, csak kétségbeesetten, magatehetetlenül hagyta megtörténni a dolgot. Gerdnek ebben a pillanatban újra eszébe jutott, hogy Almadeia nem is igazi spanyol. Vajon tisztában van ezzel Jolande Warren? És a nagybátyja? Miért is nem lépte át hamarabb ennek a háznak a küszöbét, hogy felvehesse a versenyt az álspanyollal, és elnyerje a lány szívét! Vajon mit tehettek vele? Mivel kényszerítették hozzá ehhez a férfihoz?

Ott állt a gratulálok tömegében, s Jolandét nézte. Észrevette, hogy ajka megrándul a szívét elszorító fájdalomtól. Istenem, bárcsak segíthetne rajta! De hogyan?

Hogyan emelhetné fel a szavát ő, aki idegen ebben a házban? Nem, nem tehet semmit, szó nélkül végig kell néznie ezt a színjátékot.

Ismét találkozott a pillantásuk. Gerd úgy érezte, képtelen eldadogni egy jókívánságot, így hát észrevétlenül hátrahúzódott a tömegben.

Mit is mondhatott volna a lelkes gratulálóktól körülvéve? Semmitmondó szavakat nem akart, azt viszont, amit érzett, nem volt szabad elárulnia.

Észrevette, hogy a lány tekintete minduntalan őt keresi, mintha tőle várna segítséget. Ez nyugtalanná, sőt idegessé tette, de a helyén maradt. Egy tapodtat sem mozdult el onnan.

Gerden kívül mindenki sok boldogságot kívánt az ifjú jegyespárnak. Mulasztása a lányon kívül senkinek sem tűnt fel. Jo örült, hogy nem ment oda hozzá, mint a többiek. Ő legalább tudta, hogy nincs itt helye semmiféle jókívánságnak, s ez némi vigasz volt fájdalmára.

Újra kisebb csoportok alakultak ki a teremben. A vendégek izgatottan tárgyalták a nap legfontosabb eseményét. A házigazda az urak egy kisebb csoportjához vezette a vőlegényt, akik saját tapasztalataik alapján tréfásan ecsetelni kezdték neki a házasság örömeit. Mally néni idősebb hölgyek koszorújában ült, akik szerettek volna közelebbről is tájékozódni az eljegyzés körülményeiről. A fiatal lányok is összeverődtek, hogy irigykedve s kissé csalódottan megbeszéljék a részleteket. Jo végre elszabadult néhány percre, és lopva az egyik oldalsó szobába távozott.

Gerd Rainsberg valamilyen ellenállhatatlan erőnek engedelmeskedve követte. A lányt sápadtan és kimerülten, az egyik fotelba rogyva találta. Szemét lehunyta, s a két keze úgy feküdt egymáson, mintha imára kulcsolná össze. A férfi szívét forró szánalom töltötte el. Odalépett hozzá, és megszólította:

- Nagyságos kisasszony, még nem volt alkalmam, hogy...

- Az isten szerelmére - emelte mindkét kezét a lány esdeklően a férfi felé legalább ön ne mondjon semmit! Én... én inkább sajnálatra méltó vagyok - kiáltott fel elkínzott hangon.

A férfi arca fájdalmasan megrándult.

- Tudtam, éreztem. Kétségbeesett tekintete mindent elárult. Mit műveltek önnel? Tudok segíteni?

Jo visszaejtette kezét az ölébe, és megrázta a fejét.

- Nem. Senki emberfia nem segíthet rajtam. És ön... ön a legkevésbé.

- De kérem! Könyörgök, mondja meg, ha kényszerrel vették rá az eljegyzésre!

A lány lemondó pillantást vetett a férfira.

- Különös, hogy pont önnek beszélek erről, hiszen a mai napig idegen volt a számomra. Magam sem tudom, miért teszem. Van valami bizalomgerjesztő a szemében, talán ezért hívtam volna oly szívesen segítségül. De... most már rajtam úgysem segíthet senki. Talán én magam vagyok az oka saját szerencsétlenségemnek. Egész idő alatt tehetetlen voltam. Nem tudtam harcolni, védekezni, s most már mindennek vége. De azért boldog vagyok, hogy ezt még elmondhattam, és hogy éppen önnek mondhattam el. Úgy érzem, rájött, hogy én ma olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Bizonyára sokan azt hiszik, holmi külsőségek, a csillogás csábított arra, hogy magamra vegyem ezt a köteléket. Nem szeretném, ha közéjük tartozna.

- Ó nem, kegyeddel kapcsolatban ez meg sem fordult a fejemben. Igaz, ma találkoztunk először, alig ismerjük egymást, az érzéseim mégis azt súgják, kényszer hatására cselekedett.

Ha önre nézek, ha önt hallgatom, csodálatosképpen úgy érzem, mintha réges-rég ismerném. Talán azért, mert hasonló a természetünk. Abban a percben tudtam ezt, ahogy először a szemébe néztem. Köszönöm a bizalmát, de az istenért, mondja már el, miként segíthetnék!

A lány lemondóan megrázta a fejét..

- Senki sem segíthet rajtam. Mégis szeretném, ha tudná, hogy valóban hallatlan aljassággal kényszerítettek e lépés megtételére. Mindezt csak most értettem meg, pedig akaratom ellenére már régóta kényszer hatása alatt élek. Nos, ezzel mindent elmondtam, amit lehetett. És most kérem, távozzék! Nyugalomra van szükségem. Ne gondoljon rólam semmi rosszat, mert én... ha én... Egyszerűen vigaszra volt szükségem e reménytelen helyzetben, ezért döntöttem úgy, hogy kiöntöm önnek a szívem. Igaz, csak nemrég ismerkedtünk meg, mégis úgy érzem, a sok jelenlévő között ön az egyetlen, aki igazán együtt érez velem. Mindent köszönök, de most menjen, kérem!

A férfi habozott. Az ajka megvonaglott fájdalmában. Látta, hogy a lány erejének végső határához ért, így csak ennyit mondott:

- Ha szüksége lenne valakire, aki szívvel-lélekkel kész segíteni, akkor kérem, üzenjen. Gering doktoron keresztül mindig elérhető vagyok. Ő intézi az üzleti-ügyeimet, s valamennyi nekem címzett postai küldemény átmegy a kezén. Nem akarom tovább kínozni, de könyörgök, ne feledje, csak a hívását várom, és máris rohanok a segítségére. Ugye, megígéri, hogy jelentkezik? Megnyugtatna vele.

Jolande ráemelte a tekintetét, s egy pillanatra mindketten megfeledkeztek a szomorú valóságról. A szemük elárulta, amit az ajkuk nem mondhatott el.

- Igen - mondta végül a lány felocsúdva jelentkezem, ha... ha szabad, és ha egyedül nem boldogulok. Viselnem kell a mai nap következményeit s a terhet, amit a vállamra raktak ezzel. De megígérem, védekezni fogok, ha újabb áldozatokra akarnak kényszeríteni. Minden jót és sok szerencsét! - mondta búcsúzóul elcsukló hangon.

A férfi arcára kiült a fájdalom.

- Isten segítse meg, ha már nekem nem engedi, hogy segítsek.

Meghajolt, és hátrált egy lépést. Nem merte megérinteni a lány kezét, mert attól félt, hogy elveszítené az önuralmát. Egy pillanatig arra gondolt, talán el kellene árulnia, hogy gazdag. Lehet, hogy rossz anyagi helyzete kényszerítette Jolandét erre lépésre. Aztán eszébe jutott, hogy Gering doktor azt mondta, a lány maga is nagy vagyont örökölt. így a pénze feltehetően nem segítene rajta, ezért megőrizte magának a titkát, és súlyos léptekkel visszament a terembe.

Jo bánatosan nézett utána. A szívét fájdalom járta át. Nem értelte, hogyan történhetett meg, hogy őszintén megosztotta a legbensőbb érzelmeit egy olyan férfival, akivel csak aznap ismerkedett meg, de akit mégis oly kedvesnek, szívéhez máris oly közel állónak érez. Hasonló a természetük, rokon lélekre talált benne! Igén, a férfinak igaza van, kölcsönösen vonzódnak egymáshoz, mintha már hosszú, hosszú évek óta tartana az ismeretségük. De most mindennek vége! Nem maradt más választása, mint hogy bátran vállalja a sorsát. Gerd Rainsberg mindössze néhány órával ezelőtt lépett be az életébe, de ezek az órák az örökkévalóságot jelentették számára. Soha, soha nem fogja őt elfelejteni, még akkor sem, ha többé nem látja. S nem is szabad látnia soha többé! Ha hozzámegy Alfonsóhoz, úgyis messzire kerül innen. Ennek most kimondottan örült. Soha nem fogja megkeresni, sem hívni, még akkor sem, ha égető szüksége lenne a segítségére. Nem kereshet támaszt benne, még ha a lelke örökké csak utána vágyódik is.

Gerd Rainsberg közben eltökélte magában, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony mindent elkövet, hogy felbontsák Jolande eljegyzését. Elhatározta, hogy Spanyolországba utazik, és megpróbál valami közelebbit megtudni erről a bizonyos Alfonso de Almadeiáról. A professzor, igaz, csupa jót hallott róla, neki mégis az volt a meggyőződése, hogy valami nincs rendben körülötte.

Habozás nélkül megkereste a professzort, hogy bővebb tájékoztatást kérjen tőle. Szerencsére tudott vele négyszemközt néhány szót váltani. Gerd szóba hozta az eljegyzést, gratulált a professzornak, majd ügyesen kikérdezte a vőlegényről. Amikor megtudta, mit mondtak róla a spanyol nagykövetségen, erőt vett magán, és így szólt:

- Ebben az esetben valóban csak gratulálni tudok a frigyhez.

Á professzor tűnődve nézett rá.

- Igen, ami a körülményeket illeti, valóban minden rendben van, de tudja, szerintem nagy merészség összekötni két különböző nemzetiségű ember életét. Gyakran felszínre kerülnek olyan ellentétek, amelyeket nehéz kiküszöbölni. Reménykedjünk, hogy ebben az esetben a szerelem csodát művel.

A professzor ezzel ékes bizonyságát adta jóhiszeműségének. Sejtelme sem lehetett arról, hogy az unokahúgát belekényszerítették ebbe a kapcsolatba.

Gerd tudta ezt, mégis így válaszolt:

- Ha elég erős a szerelem, és persze ha kölcsönös, akkor lehetséges, hogy a kétfajta vérmérséklet kiegészítse egymást.

Egyéb ezzel kapcsolatos gondolatait - s főként a kételyeit - azonban bölcsen elhallgatta.

- Nos, a feleségem szerint szerelemből nincs hiány egyik, oldalon sem - mosolygott a professzor. - Nekem még nem volt alkalmam, hogy megfigyeljem a fiatalokat, de tudja, a nőknek megvan ehhez az úgynevezett hatodik érzékük.

- Nekem is ez a véleményem, uram - felelte Gerd. A hallottak még inkább megerősítették a hitében, hogy Jo nagynénjének döntő szerepe volt a történtekben. Úgy tűnik, tejesen félrevezette a férjét. De vajon miért tette? Bizonyára azért, hogy nyélbe üsse az eljegyzést, és ehhez megszerezze a férje beleegyezését is. Valami miatt nagyon akarhatta ezt a frigyet. De miért?

Szinte mellékesen megkérdezte:

- Az esküvő után az fjú pár Spanyolországban telepszik le?

- Úgy tudom, az unokahúgom előbb elkíséri a férjét egy már korábban eltervezett világ körüli útra. Utána Spanyolországba mennek, senor de Almadeiának ugyanis nagy birtokai vannak Barcelona közelében.

Gerdet szerfölött érdekelte, hogy Almadeia Spanyolország mely vidékéről származik. Most legalább tudja, hol kezdje a nyomozást. Igaz, Jo azt mondta, senki nem segíthet rajta, ő mégis úgy döntött, hogy a lány akarata ellenére megpróbálkozik vele. Hátha sikerül valamit kinyomoznia, ami lehetővé tenné a nemkívánatos eljegyzés felbontását. Gerd elhatározta, hogy mihelyt lehet, Spanyolországba utazik.

Váltott még néhány udvarias szót a házigazdával, majd átengedte őt a többi vendégnek. Megkereste Gering doktort, közölte vele, hogy fáradt, és szeretne hazamenni.

- Persze ha ön maradni kíván, ne zavartassa magát - tette hozzá.

Gering doktor elmosolyodott.

- Az estély kezd idillikus családi ünnepségre hasonlítani, amit nemigen szívelhetek. Ha hazaindul, örömmel csatlakozom, kedves doktor. Talán megihatnánk valahol még egy üveg jóféle bort.

Gerd nem akarta megbántani, ezért beleegyezett. Aludni úgysem tudna, hazamenni is csak azért akart, hogy ne lássa azt az ellenszenves spanyolt. Jo merev, sápadt arcát látva így is újra és újra fájdalom hasított a szívébe.

Az urak elbúcsúztak a háziaktól és a vendégektől. A professzorné kegyesen rámosolygott Gerdre, és meghívta a csütörtök esti teadélutánokra. A férfi azzal mentette ki magát, hogy éppen elutazni készül, de megígérte, hogy ha visszajön, élni fog a meghívással. A professzor ugyancsak szívélyes búcsút vett tőlük. Ezután nem maradt más hátra, mint hogy Jolandétól is elköszönjenek.

A lány a jobbját nyújtotta, s Gerd melegen megszorította a tenyerébe simuló hideg, remegő kis kezet. Alig váltottak pár szót, mert Alfonso gőgös, diadalittas mosollyal ott állt a menyasszonya mellett. Gerd legszívesebben belevágott volna az arcába. Nehezére esett az udvarias, üdvözlő meghajlás. Még egy utolsó pillantást vetett a lányra, aki fáradtan, szomorúan nézett vissza rá. Igyekezete ellenére sem tudta a boldog ara benyomását kelteni.

Amikor Gerd Rainsberg Gering doktorral elhagyta a termet, Jo biztosra vette, hogy soha többé nem látják viszont egymást. Akármennyire is fájt, úgy érezte, jó így. Ha eltűnik a férfi a szeme elől, talán könnyebben viseli a sorsát. Az est végére megbizonyosodott róla, hogy a szíve most már örökké Gerd Rainsbergé.

A lelkébe bevésődött a képe, amely nem engedi, hogy más férfi a közelébe férkőzhessen. Egyedül Alfonsót hibáztatta azért, hogy le kell mondania a boldogságról, arról a boldogságról, hogy Gerd Rainsberg felesége legyen. A beszélgetésük óta tudta, hogy gyengéd érzelmei a férfi szívében viszonzásra találtak.

Elnézte Alfonso arcát, s nem értette, hogyan találhatta szépnek. Vajon mivel bűvölhette el ez a férfi annyira, hogy ne tudja, mit cselekszik. A szabályos, szép arcvonásokat most ellenszenvesnek, egyenesen visszataszítónak találta. A sötét szempárban volt valami tisztátalan, valami becstelen. Nem, soha nem lesz az övé, soha!

Amikor Gerd megemlítette az utazást a nagynéniének, Jo megértette, hogy azért megy el, mert nem tudja elviselni az ő közelségét. Megígérte neki, hogy hívja, ha segítségre lesz szüksége, csakhogy érre nem kerül sor. A férfinak soha nem szabad még csak megsejtenie sem, milyen nyomorúságos sorsra jutott. Egyedül, bátran dacolva mindenkivel akarta viselni a terhet, amit a sors a vállára rakott.

Jolande örült, amikor látta, hogy a vendégek sorra induláshoz készülődnek, mert így remélhette, hogy ő is hamarosan visszavonulhat.

Végre eljött a pillanat, amikor Alfonsónak is búcsúznia kellett. Átölelte Jolandét, és újra meg akarta csókolni. A lány azonban nem engedte, s neki elégedetlenül, búcsúcsók nélkül kellett elválni tőle. Nem mintha különösebben fájlalta volna, hiszen ő sem szerette a lányt, csak éppen sértette a hiúságát, hogy nem borult boldogan a nyakába. A sötét szempár vészesen megvillant. „Ezért még megfizetsz!” - gondolta magában.

Ám mosolyt erőltetett az arcára, és a lány fülébe súgta:

- Még mindig duzzogsz? Légy jó, kérlek! Holnap, tudom, újra kedvesen nézel rám.

A lány válaszra sem méltatta.

A professzor és a felesége megértően félrevonultak pár percre, mert nem akarták megzavarni a fiatalok búcsúját. Amikor Alfonso elment, újra előkerültek.

A professzor magához ölelte unokahúgát.

- Engedd meg, drágám, hogy még egyszer szívből gratuláljak az eljegyzésedhez. Remélem, ez a lépés igazi boldogságot hoz majd az életedbe. Az ember persze nem tudhatja előre... hiszen a vőlegényed ereiben tüzes spanyol vér csörgedez, te pedig hűvös, északi típus vagy. No de a szerelem csodákra képes.

Jo legszívesebben kiöntötte volna a szívét a nagybátyjának, és elsírta volna neki minden bánatát, de ekkor találkozott a tekintete nagynénje szigorú pillantásával. Nem beszélhet, mert akkor a néni elmondja, milyen megalázó helyzetben találta őt Alfonsóval, és akkor a bácsikája is az eljegyzés mellett törne pálcát. Mi mást is tehetne?

A professzor fáradt volt, és elment lefeküdni. Mally néni Jo vállára tette a kezét.

- Ugye, egész este attól féltél, hogy elárulom a bácsikádnak, milyen félreérthetetlen helyzetben találtalak benneteket? Kis butus, hidd el, megértő vagyok, hisz voltam én is fiatal és szerelmes. A saját érdekedben kérlek, légy okos, és ne add neki oda magad, amíg nem lesz az ujjadon a karikagyűrű. Örülhetünk, hogy Alfonsónak becsületesek a szándékai, és nem hagyott faképnél, miután kompromittáltad magad, nem igaz?

Jo legszívesebben felordított volna fájdalmában, de türtőztette magát Ugyan mit mondhatna ennek az asszonynak, aki lélekben mindig oly távol állt tőle, és aki úgysem értené meg? Örülhet, hogy a történtek után nem tagadta ki. Abból, amit látott, mást nem szűrhetett le, mint hogy titkos szerelmi légyottra hívta Alfonsót a szobájába. Alfonsónak esze ágában sem volt, hogy megvédje, s ezt szintén a rovására írta. Hogyan engedhette meg, hogy meggyanúsítsák? Valószínűleg ő maga is azt hitte, csak azért szakította el a ruháját, hogy alkalmat adjon neki a titkos találkára.

Mally néni fejcsóválva nézett unokahúga után, amikor az becsukta maga mögött szobája ajtaját. Jo olyan gyermek volt, akit soha nem tudott megérteni, ma meg aztán végképp nem tudta mire vélni a viselkedését. Miért volt olyan sápadt és komoly, miután bejelentették az eljegyzést? Mi történhetett közte és Alfonso között?

Arra a következtetésre jutott, hogy minél hamarabb meg kell tartani az esküvőt. Alfonso elutazása kézenfekvő magyarázatot adhat a sietségre.

Amikor Jo végre egyedül maradt, erőtlenül beleroskadt egy karosszékbe, és üres tekintettel meredt maga elé.

Hirtelen felugrott. Hol is van az a fegyver? Lehet, hogy egy napon majd szüksége lesz rá. Kinyitotta az íróasztalát, és kapkodva átkutatta az egyik fiókot. Az édesapja hagyatékából megmaradt revolvert kereste, amelyet emlékként őrzött. Milyen jó, hogy megvan. Természetesen nem volt megtöltve, de azért jól jöhet még, ha meg kell védenie magát a férfitól, akihez soha, de soha nem akar igazán tartozni. El fogja hitetni vele, hogy a fegyver töltve van, és akkor nem merészkedik a közelébe.

Úgy szorította a szívéhez a kis revolvert, mintha ebben lenne minden reménye. Izgalmában vakmerőbbnél vakmerőbb gondolatok születtek az agyában. Eddig gyenge volt, engedelmes és alázatos, de érezte, hogy énnek vége, gyökeresen megváltozott. Elhatározta, hogy megvédi magát, és megérteti Alfonso de Almadeiával, hogy hírbe hozhat ugyan egy lányt, de akarata ellenére soha nem teheti a magáévá.

A lelkére nehezedő nyomás felengedett. Úgy érezte, mintha megboldogult édesapja adta volna a kezébe a fegyvert, hogy szükség esetén meg tudja védeni magát.

Szemét végre elöntötték a megváltó könnyek, s amikor kisírta magát, megnyugodott.

Kimerültén belezuhant az ágyba, és hamarosan mély álomba merült.

Gerd Rainsberg és Gering doktor beültek egy kis borozóba, hogy néhány vigaszkorttyal öblítsék le torkukat, ahogy a doktor mondta. Szótlanul nézték egy darabig az aranysárgán pompázó remek nedűt, majd Gerd törte meg a csendet.

- Mi a véleménye erről az eljegyzésről?

A doktor vállat vont.

- Eddig azt hittem, hogy ez a szemem láttára született kötelék mindkét fél örömére szolgál. Ma este azonban a menyasszony nem úgy festett, mint vártam. Tudja isten, de mintha nem szárnyalt volna a boldogságtól. Az az érzésem, hogy az eljegyzésnek nem várt következményei lesznek.

Gerd kebléből fojtott, mély sóhaj szakadt fel.

- Ebben tökéletesen igaza van, kedves doktor. Úgy tűnik, mindez a professzorné kívánságára történt.

- Magam is észrevettem, hogy őnagyságának igencsak ínyére volt a dolog. De eddig azt hittem, Warren kisasszony is legalább ennyire óhajtja az eljegyzést.

- Szó sincs róla! - legyintett Gerd.

Gering meghökkenve nézett ifjú barátjára.

- Úgy mondja, mintha pontosan tudná, hogy így van.

- Tudom is!

- Ohó! Most, ugye, nem szabad tovább kérdezősködnöm?

- Doktor! - ragadta meg Gerd a férfi kezét. - Amióta ismerjük egymást, ön már számtalan bizonyítékát adta tökéletes megbízhatóságának. Életem valamennyi fontos eseményébe beavatom, így hát eléggé jól ismer engem és a helyzetemet egyaránt.. Mivel közlékenységemet sosem kellett megbánnom, tudja meg hát, mi történt velem ma este.

- Amit elmond, az mindörökre köztünk marad. Hiszen tudja…

- Igen, tudom. Tehát, kedves barátom, a szívem ma este szenvedélyes szerelemre lobbant.

- Ejha!

- A szerelem, amit érzek, egy életre szól. Tudja, milyen tartózkodó vagyok a nőkkel. Mindeddig csak futó kapcsolataim voltak, mert tudtam, hogyha egyszer elragad a szerelem, akkor nincs menekvés. Nos, ma megtörtént Szeretem Warren kisasszonyt, az állítólagos senor Almadeia menyasszonyát.

Gering elképedve nézett asztaltársára.

- Ördög és pokol!

- Ugye, micsoda balszerencse, hogy éppen egy olyan lány rabolta el a szívemet, aki még a megismerkedésünk órájában eljegyezte magát valaki mással? A dolog azonban még ennél is rettenetesebb. Ha meg volnék győződve róla, hogy szereti a férfit, akihez immár hozzátartozik, nos, ez esetben még csak megbékélnék valahogy a sorsommal. De nem ez a helyzet Warren kisasszony nem szerelemből választotta az életre szóló köteléket, és még csak nem is szabad elhatározásából. Ó, nem! Kényszerítették rá.

Erre már Gering doktorban is felülkerekedett az ellenkezhetnék.

- Hát ezt meg honnan tudja?

- Maga Jolande kisasszony mondta nekem.

- Jolande kisasszony? És éppen önnek?

- Megkérdeztem tőle. Akárcsak önnek, nekem is feltűnt, milyen sápadt és halálosan boldogtalan. Felajánlottam neki a segítségemet mert a spanyollal kapcsolatban rossz sejtelmeim támadtak. Elismerte, hogy olyan kényszer hatása alatt cselekedett, amely alól nem tudott kibújni. Hogy ki gyakorolhatta rá ezt a kényszert, és milyen természetű, ezt vagy nem akarta, vagy nem mondhatta meg. Feltételezem, hogy a professzorné együttműködött a spanyollal. Egyszóval, látom, hogy a lányt, akit szeretek, veszély fenyegeti. S habár ma este találkoztunk először, tudom, hogy nem csak én szerettem bele első látásra, hanem ő is erős rokonszenvet érez irántam. Nem tudni, milyen titokzatos hatalom kapcsolja össze váratlanul a szíveket. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy minket egymásnak teremtettek... és tudta ezt ő is. Kedves doktor, maga okos, éles elméjű ember. Könnyen a színfalak mögé lát, ha az élet rejtett dolgairól van szó. Megfejtené nekem ennek az eljegyzésnek a rejtélyét?

Gering doktor végigsimított gyérülő haján, és tűnődve a barátjára pillantott. Végül nyugodtan, megfontoltan így felelt:

- Csak egyféleképpen tudom megmagyarázni a történteket. A spanyol, egyelőre nevezzük így, két hónappal ezelőtti feltűnése óta izgalmas lényével teljesen elbűvölte társaságunk hölgytagjait. Lehetséges, hogy Warren kisasszony is így került a hálójába. Ha senor de Almadeia nem volna maga is dúsgazdag, ahogy beszélik, megesküdnék rá, hogy a kisasszony örökségére pályázik. Mindenesetre már megfigyeltem, hogy a professzorné kizárólag vagyonos fiatalembereket enged az unokahúga közelébe, talán mert szeretne meggyőződni arról, hogy nem a pénzéért veszik el. Persze olyan okok is közrejátszhatnak, amelyeket mi nem ismerünk. Egyszóval nekem úgy tűnik, hogy a spanyol a professzorné szíve szerinti kérő, s ezért támogatta az ügyét. Egy jó megfigyelő ezt néhány apróságból azonnal észrevehette. Persze nekem is úgy tűnt, hogy a spanyol teljesen elbűvölte a kisasszonyt, akárcsak a többi hölgyet. Sokat lehetett együtt látni őket, hiszen a senor a professzor szűkebb baráti köréhez tartozik. A professzor elővigyázatos ember lévén bizonyára érdeklődött felőle a spanyol nagykövetségen. Ezért is lepett meg annyira, amikor ön közölte velem az észrevételeit. Annak, hogy a professzor mégis szívélyesen fogadta Almadeiát, véleményem szerint csak egy magyarázata lehet, feltéve, ha a gyanúja beigazolódik: valami diplomáciai titok lappanghat a dolog mögött, amire egyelőre nem derülhet fény. Ebben az esetben semmi kifogásunk nem lehet a senor ellen. Azért megjegyzem, hogy rám mindig is kissé kellemetlen benyomást tett. Ki nem állhatom a hölgyek felé lövellt tüzes, szerelmes pillantásokat, ha csupán színjátékról van szó. Jó megfigyelőképességemnek köszönhetően észrevettem, hogy a spanyol esetében, aki valójában hideg, számító férfi, erről van szó. Talán Warren kisasszony időközben rájött, hogy egyszerű szemfényvesztővel van dolga. Talán ma alkalma volt összehasonlítani kettőjüket. A helyében én is tudnám, hová húzzon a szívem. Egyáltalán nem tartom tehát kizártnak, hogy az ön ma esti felbukkanása gyakorolt olyan mély benyomást az ifjú hölgyre, aminek következtében már nem tartotta annyira kívánatosnak az eljegyzést. Az is lehet persze, hogy soha nem is akart hozzámenni. Ki tudhatja, mi játszódik le egy fiatal leányszívben? Tegyük fel, hogy a nagybácsi és a felesége, vagy csak a felesége, kívánatosnak tartották ezt a frigyet: Talán a lány is tett efféle ígéretet, és ma a szaván fogták, nyilvánosságra hozva az eljegyzést, amely, gondolom, a nagynénje közreműködésével jött létre. Warren kisasszony az utolsó pillanatban már nem tudott visszakozni, jóllehet rájött, mennyit ér valójában a spanyol. Lehetséges, hogy vele is ugyanaz történt ma este, mint önnel: szerelem első látásra. Az ilyen elsöprő erejű érzelmek gyakorta kölcsönösek. Jolande kisasszony rájött, hogy nem az igazihoz készül hozzákötni az életét. Ez magyarázatot adna a viselkedésére. Ön is így látja?

Gerd a tenyerébe temette az arcát.

- Önnek aztán vág az esze! Éppenséggel nem lehetetlen, hogy igaza van. De ha minden úgy történt, ahogy gondolja, akkor hogyan ülhetnék itt karba tett kézzel? Nézzem végig, hogy a lány, akit szeretek, a vesztébe rohan? Én ugyanis annak tartom ezt a szerencsétlen eljegyzést Warren kisasszony számára, még ha az az álspanyol külügyi szolgálatban áll is. Bizton érzem, hogy gonosz ember.

- Valljuk be, a féltékenység beszél önből.

- Igaza van, de ha a szerelem vakká, akkor a féltékenység meg éberré teszi az embert. Nem tehetek róla, de ez a spanyol nekem akkor is felettébb gyanús. Mi van, ha gonosz szándékkal öltött álruhát, és hízelegte be magát a társaságba? A legszívesebben megkérdeztem volna a professzort, tudja-e az unokahúga jövendőbelijéről, hogy nem is igazi spanyol, csakhogy bizonyítékok híján nem volt hozzá bátorságom. Az még nem mérvadó, hogy úgy beszél spanyolul, mint a kikötők környékén lézengő csavargók.

- Bizony nem. Itt Berlinben is gyakorta hallani, amint tisztességes emberek tolvajnyelven beszélnek, csak azért, mert az olyan mókás.

- Ez nekem is eszembe jutott, és ezért sem említettem meg

a professzornak az észrevételemet. De... de akkor sem nézhetem tétlenül, hogy a szeretett nőt belekényszerítsék egy boldogtalan házasságba!

- De hát mit akar tenni?

- Rögtön elmondom. Holnap az első vonattal elutazom Spanyolországba. Úgy tudom, senor Almadeia birtokai Barcelona körül fekszenek. Eléggé otthon érzem magam Spanyolországban, s egyben néhány régi barátot is felkereshetek. Megtudakolom, hogy ez a mi spanyolunk valóban az-e, akinek kiadja magát. Ha bizonyítékokat szerzek, hogy nem, akkor azon nyomban visszatérek, és jelentkezem a professzornál. Megkérdezem tőle, tudja-e, hogy tisztelt vőjelöltje a zavarosban halászik. Fény derül mindenre, és akkor... akkor talán Jolande kisasszony is megmenekül egy boldogtalan házasságtól.

Doktor Gering tűnődve nézett maga elé, majd bólintott.

- Így legalább elmondhatja magáról, hogy mindent megtett a lány boldogsága ércekében. Elvégre önnek, egy spanyolországi út annyi, mintha én kiugranék ide, Pankowba. Az üzleti ügyei olyan olajozottan működnek, hogy ön nélkül is irányítani tudom őket.

A két férfi még megbeszélt egy-két fontos részletet. Rainsberg elhatározta, hogy legalább egy évig Európában marad, és kipiheni a többéves trópusi tartózkodás fáradalmait. Kiterjedt jávai örökségét jó kezekben tudta egykori iskolatársánál, akit igazgatóként alkalmazott az ültetvényen. Így hát szabad volt és független, azzal tölthette az idejét, amivel akarta. Reményei szerint mindössze néhány hétre volt szüksége, hogy Spanyolországban felgombolyítsa a szálakat. Sietni akart a hazatéréssel, hogy lehetőség szerint megakadályozza Jolande esküvőjét.

Nem is sejtette, mennyire sürgeti a spanyol a házasságot. Nem gondolta, hogy három hónapnál korábban sor kerülhet rá, hiszen a menyasszony kelengyéjének összeállításához is időre van szükség.

Már az a gondolat is némi megkönnyebbülést jelentett számára, hogy nem kell tétlenül néznie; amint Jolandét feláldozzák. Legalább tehet érte valamit.

Másnap reggel valóban el is utazott, miután Gering doktort megbízta, hogy küldjön Jolandénak a nevében egy szép csokor rózsát. A mellékelt névjegykártyára mindössze ennyit írt: „Legodaadóbb híve!” Legalább a virág mondja el, mennyit gondol rá!

Többet nem mert írni, de tudta, nincs is rá szükség, a lány így is megérti, mit érez iránta.

III.

Az eljegyzését követő gyötrelmes éjszaka után Jolande fáradtan ébredt. Megfürdött, tornászott egy kicsit, majd felöltözött, és lement az ebédlőbe. Nagybátyja és nagynénje szinte ugyanabban a percben lépett be az ajtón. Mindketten rémülten nézték Jo betegesen sápadt arcát. Nagybátyja megsimogatta a fejét.

- Úgy látom, kis menyasszony, nyugtalanul telt az éjszakád. Nem érzed jól magad?

- Ne aggódj, bácsikám, rosszul aludtam, ennyi az egész.

- Ami azt illeti, tegnap elég mozgalmas napod volt. Pedig az eljegyzési ünnepségre még csak ezután kerül sor. Majd megbeszéled a nagynénéddel, én mindennel egyetértek. Tudod, nincs időm az efféle családi ügyekre.

- Igen, bácsikám, bízd csak ránk az egészet, tudom én, hogy ennél sokkal fontosabb dolgod van.

- Okos lány vagy, Jo. Most pedig kérek gyorsan egy csésze kávét.

Szokásához híven sietve elfogyasztotta reggelijét. A professzornak soha nem jutott ideje még önmagára sem. A hölgyek régen megszokták ezt, s most is felváltva segédkeztek: Jo feltört neki egy főtt tojást, és belediktálta, nehogy éhgyomorral induljon munkába.

Mally nénivel ők általában tovább időztek a reggelizőasztalnál.

Ezen a napon is így történt. A professzorné többször is kutató pillantást vetett unokahúgára, majd kissé szemrehányóan megjegyezte:

- Csakugyan szörnyen nézel ki, Jo. Mit szól majd a vőlegényed, ha meglát? Azt mondta, tizenegy óra felé itt lesz, hogy megbeszéljük a tennivalókat.

Jo összeszorította az ajkát, s csak nagy sokára szólalt meg, nyugalmat erőltetve magára.

- Hiszen érthető, hogy kissé ideges vagyok a tegnap esti felhajtás miatt.

- Nem tudom, Jo, de szerintem, ha valakinek teljesül a szíve vágya, akkor legalább igyekszik kimutatni a boldogságát.

Jo még jobban elsápadt.

- Te azt hiszed, hogy én akartam ezt az eljegyzést Alfonso de Almadeiával? - kérdezte keserűen.

Mally néni csodálkozva megcsóválta a fejét.

- No de, gyermekem, melyik ifjú hölgy ne lenne boldogan a helyedben? Bármelyikükkel madarat lehetne fogatni, ha őrá esett volna a senor választása.

Jo fáradtan végigsimított a homlokán. Hiábavaló fáradozás lett volna meggyőzni a nagynénjét az igazáról, ezért csak ennyit mondott:

- Nem tudom, kívántam-e valaha is ennek a férfinak a felesége lenni.

- Te kis butus, hiszen tudod: a kívánság, ha már teljesül, nem is tűnik olyan fontosnak. Ha nem kérte volna meg a kezed, bizonyára nagyon boldogtalan lennél.

Jo arra gondolt, hogy nem lehetne boldogtalanabb, mint most. Nagynénje hirtelen mozdulattal megragadta a kezét, és éles, jelentőségteljes pillantást vetett rá.

- Természetesen nem kerülte el tegnap a figyelmemet, milyen izgatottak voltatok mindketten, amikor benyitottam a szobádba. Fiatalok vagytok, és azt hiszem, Alfonso nagyon szenvedélyes szerető.

Jo büszkén kihúzta magát.

- Nyugodt lehetsz, Mally néni, mindvégig úgy viselkedtem a senorral, ahogy egy jó házból való úrilányhoz illik. Egy pillanatig sem tettem kockára a jó híremet. Almadeia úr viselkedése sajnos arra utalt, hogy mindez másképp történt... és ezt soha, de soha nem tudom neki elfelejteni, sem megbocsátani. Az ő kezében volt a sorsom, megvédhetett volna, hiszen önhibámon kívül kerültem olyan helyzetbe, hogy a látszat ellenem szólt. De nem tette meg, nem tisztázott engem, és nekem emiatt kellett beleegyeznem az eljegyzésbe. Úgy éreztem, hálátlanság volna a részemről, ha kellemetlenséget okoznék a nagybátyámnak. Ezt abban a pillanatban megértettem, mihelyt megpillantottam a vihogó cselédeket a szobám ajtaja előtt, a folyosón. És ekkor... ekkor már nem maradt más választásom - hadarta Jolande kétség beesetten.

Mally néni ezt hallva megijedt, nehogy Jo meggondolja magát, és az utolsó percben visszalépjen;

- Gyermekem, tökéletesen igazad van. A történtek után valóban nem maradt más választásod. De ha tényleg így gondolkodsz az egészről, miért fogadtad a senort a hálószobádban?

Jo összekulcsolta a kezét, és szomorúan nézett az asszonyra.

- Nem „fogadtam” őt. A ruhámon elszakadt a csipke. Megmondtam Almadeiának, hogy visszavonulok a szobámba, hogy rendbe hozzam magam. Mint kiderült, ő ezt burkolt felszólításnak vélte. Azt hitte, titkos légyottra hívom a szobámba. Előresietett, és elrejtőzött a függöny mögött. Alighogy becsuktam magam mögött az ajtót, ő féktelen szenvedélytől hajtva egyszerűen rám rontott, és majd megfojtott a csókjaival. A dulakodásban nekinyomott a csengőnek, mire megjelentetek. Gondolhatod, milyen kínos helyzetbe kerültem, amelyből nem láttam kiutat. Csak azt tudtam, hogy a nagybátyám kedvéért, no és persze azért is, hogy megóvjam a saját jó híremet, bele kell egyeznem az eljegyzésbe. Megvallom neked, hogy a tegnapi támadása óta haragszom Alfonso de Almadeiára, igen, haragszom rá! Mally néni, nem tudnál segíteni rajtam?

Egy szenvedő lélek utolsó segélykiáltása volt ez.

Mally néni azonban nem olyan ember volt, aki megértést tanúsít mások érzelmei iránt. Elmosolyodott, és megfogta unokahúga kezét.

— Kis butusom, erre ne is gondolj! Csak bebeszéled magadnak, hogy haragszol rá, mert megijesztett a szenvedélyével. A nőnek meg kell bocsátania azt, amit szerelemből követ el egy férfi. Nekem elhiheted, nincs nagyobb boldogság egy asszony számára, mint amikor egy férfi szenvedélyesen szereti. Nemsokára magad is belátod ezt. Korábban nagyon kedvelted Alfonsót, el voltál ragadtatva tőle, akárcsak társaságunk többi hölgytagja. Meglátod, újra visszatér a régi varázs, és te nagyon, nagyon boldog leszel vele. Légy nyugodt, tudom, hogy igazam lesz. Nem baj, ha egy kicsit érezteted vele, hogy túl viharosan és oktalanul viselkedett, de aztán bocsáss meg neki. Ha kérnéd, a csillagokat is lehozná neked az égből. Téij már észhez, ne lógasd tovább az orrod! Már nemegyszer félreérthetetlenül a tudtára adtad, hogy vonzónak találod.

„Igen - gondolta magában Jo ez igaz. Istenem, hová tettem a szemem? De akkor még nem ismertem Gerd Rainsberget. Amióta őt megláttam, minden, minden megváltozott. De most már hiába minden, meg kell bűnhődnöm a könnyelműségemért. Elköteleztem magam, nem vagyok szabad többé. Senki és semmi nem segíthet már rajtam.” Úgy érezte, nincs értelme a további próbálkozásnak, a nagy- nénjét úgysem tudja meggyőzni arról, hogy ez a házasság boldogtalanságra kárhoztatja őt. Megadóan sóhajtott, és leengedte a kezét.

- Ne emészd magad, Jo, hidd el, nincs igazad. Igenis földöntúli boldogság jutott osztályrészedül, csak irigyelnek érte. Most pedig öltözz át, és tegyél fel egy kis festéket, ne ilyen sápadtan kerülj a vőlegényed szeme elé! Gondold csak el, micsoda szerencse, hogy azonnal hajlandó volt eljegyezni, és ezáltal tisztára mosni a becsületedet. Másként is viselkedhetett volna. Nem minden férfi ilyen becsületes.

Jo ajka megrándult, de nem válaszolt. Felállt, és a szobájába indult. Egyedüllétre vágyott, hogy megnyugodjék.

Amikor a szobájába lépett, a kisasztal közepén felfedezett egy kosár csodálatos vörös rózsát. Alfonso küldte azzal az utasítással, hogy tegyék Warren kisasszony hálószobájába. Jo égő szemmel meredt a virágokra, és a csokorhoz tűzve egy kis borítékot pillantott meg. Kelletlenül kivette belőle a kártyát, amelyen ez állt:

„Forró reggeli üdvözlet édes kis menyasszonyomnak. Alfonso”

Jo összeszorított foggal darabokra tépte a kártyát, és a papírkosárba dobta. Csengetett, és a belépő szobalánynak megparancsolta, hogy vigye le a virágokat a szalonba.

Kétségbeesetten a díványra vetette magát, és tenyerébe temette az arcát. „Bárcsak meghalnék!” - sóhajtott elkeseredetten.

Így feküdt egy órát, aztán felkelt, hogy átöltözzön, és végigjátssza ezt a vigasztalan komédiát. Már majdnem elkészült, amikor kopoglak az ajtaján. A szobalány újabb csokor virágot . hozott. Csodálatos La-France rózsák voltak, mellettük egy boríték.

Jo felnyitotta a borítékot. Úgy érezte, eláll a szívverése, amikor megpillantotta Gerd Rainsberg névjegykártyáját. A neve felett a férfi határozott, jellegzetes betűivel ez állt:

„Legodaadóbb híve!”

Jolande megremegett. Gyorsan elvette a cselédtől a rózsaszínű virágokat. Belerejtette égő arcát a csokorba, és amilyen nyugodtan csak tudott, megszólalt:

- Hagyja csak itt, majd vázába teszem. Ezeknek nincs olyan átható illatuk. Ha még érkezne virág, vigye be, kérem, a nagy szalonba.

A lány eltűnt, de odakinn a folyosón értetlenül vállat vont.

„A rózsa az rózsa, és az egyik úgy illatozik, mint a másik - morfondírozott magában. - A kisasszony ma nagyon szeszélyesnek tűnik, ami egyébként nem jellemző rá.”

Jo a szoba közepén állt, a rózsacsokrot a karjában tartotta, és ajkával lágyan megérintette a szirmokat. Lángoló arccal nézte a kezében tartott kártyára írt két szót: „Legodaadóbb híve!” Semmi különös nem volt benne, bárki leírhatta volna, neki mégis beleremegett a szíve. Hitte, hogy a férfi őszintén gondolja, hogy a legodaadóbb híve, és ez nem pusztán üres udvariassági formula. Ezzel fejezte ki iránta a részvétét, sőt... ennél sokkal többet, ebben biztos volt.

A szívén ütött seb újult erővel sajogni kezdett. Rájött, mi jelenti számára az igazi boldogságot, de még mielőtt utánakapott volna, tovaszállt örökre. Övé lehetett volna, ha Alfonso de Almadeia nem avatkozik be oly gáládul a sorsába. Jolande a szívére szorította a névjegykártyát, megcsókolta, és ruhája kivágásába rejtette. Ez lesz a talizmánja, amely segít neki elviselni mindazt, ami rá vár, és amin már nem tud változtatni.

Természetesen nem is sejtette, hogy Gerd Rainsberg időközben elutazott Spanyolországba, hogy lépéseket tegyen az ő kiszabadítása érdekében. Tegnap hallotta, hogy újabb utazásra készül, de nem gondolta, hogy ilyen hamar, az meg végképp meg sem fordult a fejében, hogy éppen az ő ügyében vág neki az útnak. Talán jobb is, hogy minderről nem volt tudomása, különben lázas nyugtalanságban töltötte volna a napjait.

Lassan elkészült az öltözködéssel. Arcpírt nem rakott fel, mert nem akart tetszeni a vőlegényének, sem boldog, sugárzó menyasszony benyomását kelteni. A szobalány jelentette, hogy Almadeia úr már megérkezett, és a nagynénjével együtt a szalonban várja.

Alfonso ragyogó mosollyal lépett menyasszonya elé. Magához ölelte, és meg akarta csókolni, de a lány eltolta magától.

- Még mindig durcáskodsz? - kérdezte Alfonso súgva.

Mally néni észrevette Jo elutasító mozdulatát, s mivel a lány

tegnap kiöntötte neki a szívét, némi megértést tanúsított a viselkedése iránt, és a segítségére sietett. Nem fért a fejébe, hogyan tud Jo ellenállni egy ilyen elragadó férfinak, s szentül hitte, hogy ez hamarosan megváltozik.

Ügyesen magához ragadta a szót.

- Kedves Jo, Alfonso szünet nélkül azzal ostromol, hogy az esküvőt a lehető legrövidebb időn belül tartsuk meg, mert nem akarja nélküled folytatni világ körüli útját. Ezt nagyon is meg tudom érteni, s mivel a nagybátyád szabad kezet adott az esküvő megszervezésében, megegyeztem Alfonsóval, hogy még ma bejelentkeztek a városházán. Így, ha jól számolom, három hét múlva kitűzhetjük az esküvő időpontját. Nem lesz sok időnk a szervezésre és a kelengye összeállítására, de Alfonso világ körüli útja nyomós érv a sietségre.

Jo rémülten hallgatta nagynénjét.

- Ó, nem, ez lehetetlen, ilyen gyorsan nem tarthatjuk meg az esküvőt. Senor de Almadeia fejezze csak be nyugodtan a világ körüli útját, az esküvő várhat.

Alfonso ajkához emelte a lány kezét, elborította csókokkal, és olyan igéző pillantást vetett rá, aminek eddig egyetlen nő sem tudott ellenállni.

- Te édes, ám jégszívű kedvesem, neked Alfonso vagyok, és nem senor de Almadeia. Hogy képzeled, hogy ilyen hosszú időre elváljak tőled? Képtelen lennék nélküled folytatni az utazást!

Ezzel valóban igazat mondott. Ha kifizeti az utolsó hotelszámláját, és rendezi egyéb kiadásait, bizony egy fityingje sem marad. Rá volt utalva jövendőbelije vagyonára, mely felett a lehető legrövidebb időn belül szabad rendelkezési jogot kellett kiharcolnia. A lány vagyonát valós értékének legalább a tízszeresére becsülte.

Mally néni segítségével elérte, hogy Jo beleegyezzen az esküvő kihirdetését követő legrövidebb, kötelező várakozási időbe. A lány csak azért hajolt meg Alfonso akarata előtt, hogy véget vessen gyengéd, szenvedélyes hangú könyörgésének. Tudta, hogy bármi történjék is, ő úgyis csak névházasságot köt vele.

Mielőtt a beleegyezését adta volna, még egy feltételt szabott.

- Nem akarok templomi esküvőt, megelégszem a polgárival

- jelentette ki elszántan.

Mivel a házasságkötésük csupán formaság, amelynek egyetlen célja, hogy visszaadja a becsületét, Jolande feleslegesnek tartotta, hogy Isten színe előtt is egybekeljenek.

Mally néni tiltakozásra emelte a kezét.

- Szóba sem jöhet, hogy ebbe beleegyezzem. A polgári esküvő nem elég ünnepélyes. A nagybátyádra való tekintettel fényes ünnepséget kell szerveznünk, amelyhez természetesen hozzátartozik a templomi esküvő is.

Jo hevesen megrázta a fejét, és szólni akart, amikor Alfonso váratlanul a segítségére sietett.

- Kedves néném, támogatom Jo elhatározását. Egyelőre tartsuk csak meg a polgári esküvőt, a templomi ráér később is, Spanyolországban. Ne felejtse el, hogy én katolikus vagyok, Jo pedig lutheránus. Nagyon boldog lennék, ha legalább az egyházi ünnepséget odahaza tarthatnánk, spanyolországi birokomon. Ez mentségül szolgálhatna az itteni rokonok és ismerősök előtt a templomi esketés elmaradására.

Jo megkönnyebbülten fellélegzett. Eddig eszébe sem jutott, hogy Alfonso katolikus, s bizonyára azt várja el tőle, hogy Spanyolországban ő is áttérjen erre a vallásra. Jo úgy vélte, erre aligha kerül sor. Abban reménykedett, hogy addig minden tisztázódik kettejük között, és a férfi még örülni is fog, hogy a papi esketésre nem került sor. Bárcsak megsegítené a jó Isten, és Alfonso azonnal elválna tőle, mihelyt a tudomására hozza, hogy csak azért egyezett bele a házasságba, hogy megmentse a jó hírét, és a szó igazi értelmében soha, de soha nem lesz a felesége. A várható heves veszekedésnek már a gondolatára is összerázkódott, de egyedül a férfit okolta a történtekért. Alfonso nem viselkedett úriemberhez méltón, és saját magának köszönheti mindazt, ami az esküvő után vár rá.

- Látod, nénikém - mondta Jolande nyugodt, határozott hangon -, tényleg jobb, ha egyelőre lemondunk a templomi esküvőről. Talán a szájukra vennének bennünket az emberek, mivel különböző vallásúak vagyunk. Maradjunk csak a polgári esküvőnél!

- De hát miféle esküvő az ilyen?

- Szeretném, ha csendes, szerény körülmények között tartanánk meg.

- Jaj, Istenem, Jo, megvonnád tőlem azt az örömet, hogy ragyogó esküvőt szervezzek neked?

- A nagyszabású nyilvános eljegyzési ünnepség majd mindenért kárpótol, nénikém. Talán össze lehetne kötni a holnaputáni huszonegyedik születésnapommal.

- Jól van, látom, leszavaztatok. Nincs más hátra, fejet hajtok az akaratotok előtt. Nekem most rengeteg a dolgom, úgyhogy engedelmetekkel máris visszavonulok. Jaj, dehogyis, van itt még valami, amit okvetlenül meg kell beszélnünk! Ilyen rövid idő alatt hogyan állítsuk össze a kelengyédet, Jo?

Alfonso tüzes pillantással kezet csókolt a ház asszonyának.

- No de drága, imádott Mally néni! Elegendő lesz az úti felszerelés beszerzése Jo számára. Jövendőbeli feleségemnek nincs szüksége kelengyére, hisz a házamban mindent megtalál. Csupán a személyes holmit kell összekészíteni, minden egyebet pótolhatunk, ha már hazaértünk a birtokomra. Engedelmeddel eltekintek attól is, kedves Jo, hogy ékszert ajándékozzak neked, ugyanis Spanyolországban megkapod a pazar családi ékszereket.

Ezzel megoldódott a hozomány sorsa. Mally néni vissza akart vonulni, hogy megtegye az előkészületeket az eljegyzési ünnepség megszervezéséhez, ám Jo olyan kétségbeesett pillantást vetett rá, hogy nem merte magukra hagyni a jegyeseket. Sosem lehet tudni, milyen butaságra ragadtatja magát a kis oktondi menyasszony.

Tréfásan karon ragadta a vőlegényt, és így szólt hozzá:

- Legnagyobb sajnálatunkra el kell most bocsátanunk, kedves Alfonso. Mivel nagyon sürget bennünket az idő, szükségem van Jo segítségére. Be kell mennünk a városba ruhákat vásárolni Jónak, hogy minden időben készen legyen.

Alfonso ellenkezés nélkül tűrte, hogy elküldjék. A hölgyek lelkére kötötte, hogy ne essenek túlzásba Jo úti poggyászát illetően, hiszen a nagy kikötővárosokban megveheti magának a legkiválóbb minőségű holmikat. Kifejezte óhaját, hogy szeretné, ha Jo a jövőben egészen az ő ízlése szerint öltözködne.

Jolandét nem érdekelte túlságosan az egész, ám Mally néni igen nemes gesztusnak vélte, hogy Alfonso bizonyos értelemben magára vállalta a menyasszony kistafírozásál. Ezek után természetesen beleegyezett, hogy Jo valóban, csak a legszükségesebb holmikat szerezze be az útra.

Másnap Jo bement a bankba, ahol letétbe helyezték az örökségét. Nagybátyja kiállított számára egy néhány ezer márkás csekket, hisz egyelőre az ő gyámsága alatt állt. A professzor közölte vele, hogy az esküvő után annak rendje és módja szerint átadja vagyonát a férjének.

- Igaz, számára csekélység az egész, de neked bizonyára kellemes érzés, hogy nem üres kézzel lépsz vele házasságra..

Jo beleegyezően bólintott, és titokban örült, hogy legalább az a pár ezer márka, amit a nagybátyjától kapott, egyedül az övé. Úgy döntött, hogy csupán a legszükségesebb holmikat veszi meg rajta, háromezret pedig félretesz belőle. Az utóbbi hónapokban szerencsére nem vette fel a bankban az örökségéből származó kamatot, így még néhány százast hozzátehet a nagybátyjától kapott pénzhez. Jolande ügyes lány volt, mindig tudott csinosan és előkelően öltözni anélkül, hogy egy vagyont költött volna ruhákra. Ezúttal is sikerült megfelelő útiruhát vásárolnia úgy, hogy nem nyúlt hozzá a félretett háromezer márkához, amit végszükség esetére őrzött, hisz nem tudta előre, mit hoz számára a jövő. Ha sikerül elválnia Alfonsótól, semmiképpen sem fog visszaköltözni a nagybátyjához. Berlinben senki sem tudhatja meg, mi történik vele az esküvő után. Azzal számolt, hogy a válás után saját magának kell a megélhetéséről gondoskodnia, mert ha Alfonso elengedi, nem fogad el tőle egyetlen pfenniget sem. Azt remélte, hogy a nyelvtudásával meg tudja keresni a kenyerét.

Gerd Rainsberg megérkezett Barcelonába, és felkereste egyik ismerősét, akivel egy hosszú hajóút alkalmával barátkozott össze. Senor Antonio Candaro egy könyvkiadó tulajdonosa volt, s nagy örömmel fogadta Gerdet. Szelíd erőszakkal rávette, hogy barcelonai tartózkodásának idejére költözzön az ő hegyoldalban fekvő házába. Felesége is szívélyesen üdvözölte a sudár termetű, érdekes ember hírében álló német tudóst, aki azonmód elnyerte a rokonszenvét. Az asszony elhozatta Rainsberg bőröndjét a Hotel Majesticből, ahol ideiglenesen megszállt, és megállás nélkül sürgött-forgott a házban, hogy a vendég számára minél nagyobb kényelmet biztosítson.

A két férfi visszavonult, hogy először is megvitassák a politikai eseményeket.

- Ön kivételes helyzetben van, kedves doktor, mert ha túl forró lesz a talaj itt Európában a talpa alatt, egyszerűen átköltözik jávai birtokára - jegyezte meg Candaro.

- Ki tudja, ott meddig tart a nyugalom? - vont vállat Gerd.

- De hagyjuk a politikát, kedves barátom! Bevallom, nem teljesítettem volna ilyen hamar az ígéretemet, hogy meglátogatom, ha egy egészen különleges ügy nem hoz ide. Abban a reményben jöttem Barcelonába, hogy ön választ ad néhány fontos kérdésemre. Feltételezem, hogy jól tájékozott a környék viszonyaiban.

- Ezt máris megerősíthetem. Rajta, kérdezzen bátran!

- Először is ismer-e egy Alfonso de Almadeia nevű urat, akinek állítólag hatalmas birtokai vannak Barcelona környékén?

A spanyol éjfekete szemét csodálkozva fordította barátjára, aztán mosoly suhant át az arcán.

- Meglehetősen jól ismerem, doktor úr. Tavaly még egy verseskötetét is kiadtam. A költemények se különösebben jók, se különösebben rosszak nem voltak, de ő szemlátomást fontosnak érezte, hogy nyomtatásban lássa őket. El sem vállaltam volna a kiadását, ha senor Almadeia meg nem ígéri, hogy méltányos kereskedelmi áron átvesz tőlem háromezer példányt. Gondolom, a könyvek most ott porosodnak feltornyozva a kastély pincéjének boltívei alatt. Úgy ezer könyv azért elkelt, nagyrészt valószínűleg a szerző barátai és ismerősei voltak a vevők.

- És milyen maga a kastély? Netalán érdemes megtekinteni? - kérdezte Gerd óvatosan.

Vendéglátója jókedvűen felnevetett.

- Most már értem! Be akar jutni! Nyilván hallott néhány értékes festményről, amely a Mandrilla-kastélyban található.

Gerd nem csinált lelkiismereti kérdést abból, hogy megerősítse-e Candaro feltételezését.

- Így igaz. Főként ez késztetett rá, hogy ide jöjjek.

- Nem is tudtam, hogy ön a művészetek iránt is ilyen élénk érdeklődést tanúsít. Bár valójában magától értetődő, hogy egy ilyen okos és olvasott ember minden területen otthon van. Ám ha netán az a szándéka, hogy Murillót vagy Velasquezt vásároljon, akkor el kell keserítenem. Senor de Almadeia inkább éhen hal, semmint bármit elkótyavetyéljen a kastély kincseiből.

- A spanyol főnemesek eme jellemvonásáról már sokat hallottam többesztendős itteni tartózkodásom alatt - nyugtatta meg vendéglátóját Gerd. - Nem is azért jöttem, hogy képeket vásároljak, de megnézni azért talán mégis szabad. Kieszközölné számomra senor de Almadeiánál, hogy megtekintsem Mandrillát és mindenekelőtt ezeket a festményeket?

- Senor Alfonso nincs idehaza. Éppen világ körüli úton van, ahonnan csak az év végén várjuk vissza. S most, ugyebár, még csak április van.

- Ó, akkor hát szó sem lehet a látogatásról?

Gerd elbizonytalanodott. Spanyolországi útjától azt remélte, hogy sikerül olyan adatok birtokába jutnia, amivel segíthetne Jolandén. Az, hogy senor de Almadeia valóban világ körüli úton van, összevág a ténnyel, hogy jelenleg Berlinben időzik.

- Dehogynem, határozottan remélem, hogy meg tudom szerezni a látogatási engedélyt, ha kezeskedem önért. Remélem, nincs szándékában elemelni egyetlen festményt és műtárgyat sem.

Mindketten elnevették magukat.

- Azt hiszem, nyugodt lélekkel vállalhatja értem a felelősséget, senor Antonio.

- Nekem is ez a véleményem. A múzeumőr, aki a kincsekre felügyel, jó ismerősöm. Elkísérem önt Mandrillába, és összeismertetem vele.

- Hálára kötelez, ugyanis eddig nem sikerült egyetlen olyan régi kastélyba sem bejutnom, amelyben még élnek. Nagyon nehéz megszerezni a tulajdonos engedélyét. A lakatlan kastélyok pedig többnyire puszta romhalmazok.

- Majd én beszélek a múzeumőrrel, és megkérem, hogy vezesse körbe a kastélyban. Tartozik nekem egy szívességgel, és bizonyára hajlandó lesz teljesíteni ezt az apró kívánságot.

- Nagyon kedves öntől, senor Candaro!

A két férfi még elbeszélgetett egy ideig néhány, mindkettejük számára érdekes témáról, majd Gerd megpróbált óvatosan megtudni egyet s mást senor Almadeiáról. Nem járt sok sikerrel. Candaro elmondta, hogy a kastély ura magas, karcsú és igen kedves, sötét szemű ifjú. Ám mindez legalább annyira megerősítette, mint amennyire megcáfolta a gyanúját, hisz a leírás Almadeia gróf mellett még számtalan fiatalemberre ráillett. Az, hogy a senor nemrég lépett be a harmincadik évébe,, szintén nem nyújtott különösebb támpontot.

Gernek többet egyelőre nem sikerült kipuhatolnia. Bízott benne, hogy a kastélyban közelebbit is megtud.

A sors azonban nem engedte, hogy végrehajtsa tervét. Másnap ugyanis elcsúszott egy narancshéjon, ami az utcán hevert, és esés közben olyan súlyosan megsérült a lába, hogy tizennégy napon át kénytelen volt az ágyat nyomni vendéglátója házában. A történtek után azonnal át akart költözni egy szanatóriumba, hogy ne okozzon gondol és kellemetlenséget senora Candarónak, ám a kedves hölgy ez ellen hevesen tiltakozott. Kijelentette, hogy mivel a szerencsétlenség úgyszólván az ő ajtaja előtt történt, szeretné jóvátenni azzal, hogy gondosan ápolja, amíg felépül.

Gerdet nagyon elkedvetlenítették a történtek, mert állapota teljes két hétig ágyhoz kötötte. Candaróék mindent megteltek, hogy kényelmessé és könnyen elviselhetővé tegyék betegüknek ezt az időszakot, mégis kínszenvedést jelentett számára minden nap, amelyen semmit sem tehetett Jolande Warren megmentésért.

Egy apró lépést azért mégis haladt előre. Egy szerencsés véletlen folytán, amelynek bekövetkeztél azért maga is segítette kissé, sikerült rábukkannia egy levélre. Alfonso de Almadeia a verseskötetének megjelenése idején írhatta kiadójának, senor Candarónak. Gerd a kézírást nagyon jellegzetesnek találta. Egyenes és szabályos vonások jellemezték, mintha betűk helyett katonák masíroznának a papírlapon. Gerd megállapította, hogy ezt a kézírást szinte lehetetlen hamisítani. Rögtön el is határozta, hogy táviratozik Gering doktornak.

„Feltétlenül íráspróbát kell kapnom A. de A-tól. Mindenáron szerezze meg, és a lehető leggyorsabban küldje el! Rainsberg”

A német nyelven megfogalmazott sorokat nyugodtan rábízhatta az egyik szolgára, aki elvitte a postára. Ez a balesetet követő harmadik napon történt. Gerd tudta, hogy türelmesen kell várnia, míg az íráspróba megérkezik. Geringnek bizonyára nem sikerül azonnal hozzájutnia, hiszen elővigyázatosnak kell lennie.

Gerd örült, hogy végre tett valamit a terv sikeres végrehajtása érdekében. Úgy vélte, van még ideje: Jolande esküvőjére majd csak néhány hét múlva kerülhet sor, s addig még... Ha sejtette volna, mennyire sietteti Almadeia az esküvőt, elviselhetetlenné tette volna számára jelenlegi helyzetét, mely tétlenségre kárhoztatta.

Már a tizenkettedik napon megpróbált felkelni, és sétálni pár lépést a szobában. A duzzanat leapadt, ő pedig úgy tervezte, hogy másnap kimegy a levegőre. A babonás senora Candaro azonban élénken tiltakozott, és az összes szentekre kérte, hogy ne a tizenharmadik napon hagyja el a betegágyat, mert az szerencsétlenséget hoz. Az asszony egyszerűen nem engedte Gerdet felkelni, és győzködte, hogy toldja meg egy nappal a szobafogságot. Addig könyörgött, rimánkodott, míg Gerd kénytelen-kelletlen beleegyezett.

Annyit azért sikerült elérnie, hogy a Mandrilla-kastélyba tervezett látogatást mindjárt az első napra tették. Senora Candaro megígérte, hogy kora reggel egy autó vár rá, amely elviszi.

Gerd első sétája alkalmával megállt egy aranyművesnél a Rambla de las Floresen, és kiválasztott egy csinos ékszert, amelyet hálája jeléül átadott senora Candarónak a gondos ápolásért. A lába még mindig fájt, de remélte, hogy hamarosan rendbe jön. Még ennél is türelmetlenebbül várté Gering doktor válaszlevelét.

IV.

Ahogy teltek-múltak a napok, Jolande kedélyállapota egyre rosszabb lett. Minden vásárlás alkalmával kemény küzdelmet kellett vívnia Mally nénivel. Bármit vett, a professzorné túl egyszerűnek, olcsónak találta. Könnyen megtehette, hisz a számlát Jo állta. Ő azonban hajlíthatatlan maradt, és csak annyit volt hajlandó költeni, hogy a háromezer márkája megmaradjon. A vagyona huszonötezer márkára rúgott, amelyet a professzor az

esküvő után szándékozott átadni az újdonsült férjnek. Almadeiát a jelek szerint nemigen érdekelte, mekkora vagyont visz Jo a házzaságba. Mindig nagyvonalúan leintette a professzort, ha erre terelődött a szó. Csak annyit akart hallani, hogy az esküvő napján megkapja a vagyon feletti rendelkezési jogot. Rasmussen professzor megígérte neki, hogy addig elkészül a számadással.

A vőlegény persze nagyon örült volna máris néhány ezer márkának, de ezt semmiképpen sem akarta kimutatni. Úgy vélte, az esküvőig majdcsak kihúzza valahogy.

Jo legnagyobb megkönnyebbülésére nem kellett kettesben maradnia a vőlegényével. Mally néni változatlanul attól tartott, hogy képes valami butaságot elkövetni, ami az eljegyzés felbontásához vezetne. Már csak emiatt sem hagyta magukra a jegyeseket. Amikor Alfonso egy alkalommal hízelegve megjegyezte, milyen szigorú hozzá, a néni incselkedve rácsapott a kezére.

- Légy türelemmel, kedvesem, egy ilyen heves ifjúval nem árt, ha óvatos az ember.

Alfonso elbűvölően mosolygott.

- Nem tehetek róla, hogy. ilyen forróvérű vagyok, drága Molly néni.

Az asszony felsóhajtott.

- Igen, Alfonso, én megértelek, de... már nincs sok idő hátra, és Jo egészen a tiéd.

Alfonso könnyű szívvel engedelmeskedett, hisz egyáltalán nem volt szerelmes Jolandéba. Tetszett neki a csinos lány, de hűvös magatartása az ő érzelmeit is lelohasztotta. Kezdettől fogva csak az örökség járt a fejében. Amikor Berlinbe jött, hogy kifogjon magának egy aranyhalacskát, akinek a segítségével valóra válthatja terveit, elsőként Jolande Warren neve ütötte meg a fülét, akit a környék egyik leggazdagabb, eladósorban lévő lányaként emlegettek. A szóbeszédet a nagynénje terjesztette. Jolande Warren édesapjáról mindenki tudta, hogy valaha dúsgazdag ember volt, de arról már senkinek sem volt tudomása, hogy másokéhoz hasonlóan az ő vagyonát is felemésztette az infláció. Akit érintett, hallgatott róla, hiszen nem volt értelme arról beszélni, amit szinte mindenki átélt. Alfonsónak tehát az volt az el gondolása, hogy mihelyt megkaparintja Jolande pénzét, folytatja az utazást, későbbi terveit pedig a vagyon nagyságához igazítja. Egy félmillióra azért mindenképpen számított.

A hivatalos eljegyzést Jolande huszonegyedik születésnapján nagy pompával ünnepelték meg. Noha kissé megkésve küldték szét a meghívókat, mindenki nagy örömmel jelezte érkezését.

Gering doktor is a vendégek között volt. A díszes seregletből természetesen a fényképészek sem hiányoztak, nekik kellett megörökíteniük a nagy eseményt. Alfonso ezt csak akkor tudta meg, amikor a masinákat már fel is állították az ünnepi díszbe öltöztetett teremben. A látottaktól bizony igencsak megrémült az ifjú vőlegény. Legszívesebben kereket oldott volna, de aztán azzal biztatta magát, hogy a döntő pillanatban majd elrejti az arcát a menyasszony virágcsokra mögé. Így is tett. Látszólag játékosan elvette a csokrot, és mindig úgy tartotta, hogy arcának csak az egyik fele volt látható.

Miután a fényképészek dolguk végeztével összerakodtak, Alfonso elnézést kért menyasszonyától, és elhagyta a termet. Az előcsarnokban még éppen utolérte a fotóműterem vezetőjét. Megállította, és behízelgő hangon így szólt hozzá:

- Kedves igazgató úr! Az a szándékom, hogy hirtelen nősülésemmel meglepjem spanyolországi rokonaimat. Kérem, ne rontsa el az örömömet! Rokonaim, ismerőseim kezébe kerülhetnek azok a lapok, amelyek megjelentetik az önök által készített fényképeket. Márpedig ennek nem szabad megtörténnie. Ugye érti? Ifjú feleségemet meglepetésként szeretném rokonaim elé vezetni, s a hivatalos egyházi szertartást Spanyolországban óhajtjuk megtartani. Lekötelezne, ha a képaláírásokról egyelőre elhagyná a nevemet. Cserébe megígérem, hogy a Mandrilla-kastélyban tartandó templomi esküvőről készült képeket teljes nevem közlési jogával együtt átadom önnek, hogy nyilvánosságra hozhassa.

Az igazgató teljes egyetértését hangoztatva megígérte, hogy semmi esetre sem fogja leközölni a vőlegény nevét.

Alfonso elégedetten tért vissza a vendégekhez. Nagy kő esett le a szívéről.

Az ünnepség annak rendje-módja szerint folyt tovább, s Jolande, a szegény kis áldozat kénytelen Volt kitartani. Gering doktor és a többi vendég figyelmét azonban nem kerülte el sápadt arca, megtört tekintete.

Néhány nap múlva doktor Gering ellátogatott Rasmussenék- hez. Indulása előtt kapta kézhez Gerd Rainsberg sürgönyét, amelyben íráspróbát kért tőle. Lázasan törte a fejét, miként tehetne szert rá, míg végül eszébe jutott, hogy a jegyesek gyakran leveleznek egymással, még akkor is, ha ugyanabban a városban laknak. Talán Jolande Warrentól szerezhetne egy ilyen írást.

Ezenfelül még egy ötlete támadt, hogyan segíthetne barátjának. Valamikor régen egy apró kis fényképezőgép igen jó szolgálatot tett neki egy peres ügy kapcsán: Felvételt kellett készítenie kliense ellenlábasáról. Azért döntött a piciny masina mellett, mert elfért a táskájában, s egy észrevétlen mozdulattal elkészíthette a képet. Arra gondolt, hogy lefényképezi a spanyolt, a felvételt pedig elküldi Gerdnek. Ez legalább olyan fontos lehet, a nyomozás folytatásához, mint az íráspróba.

A fényképezőgéppel felfegyverkezve belépett a professzorék szalonjába. Hamarosan mellészegődött a szerencse. Senor Almadeia az asztal mellett éppen a ház úrnőjével beszélgetett. Szemlátomást mélyen belemerültek egy lista összeállításába, amely a menyasszony számára beszerzendő dolgokat tartalmazta. Mally néni és senor Alfonso egyaránt jegyzettömböt tartott maga előtt, a férfi mellett még ott hevert néhány összegyűrt papírgombóc is.

Doktor Gering mosolyogva felajánlotta segítségét a professzoráénak. Az asszony tréfásan azt felelte, hogy bár erre igencsak nagy szükségük volna, a szóban forgó ügyet egyedül kell rendezniük.

- És bizony alig haladunk - panaszkodott a nagynéni.

- Senor de Almadeia olyannyira figyelmetlen, hogy hasznavehetetlen, amit csinál. Már két listát megsemmisíttettem vele, mert oda se figyelt, amikor összeállította - mutatott az összegyűrt papírlapokra.

Gering doktor szeme elkerekedett. Szinte hihetetlen, hogy ilyen könnyűszerrel hozzájuthat az írásmintához! A háziasszony hellyel kínálta, s ő úgy ült le, hogy senor Alfonso a fényképezőgép lencséjével szemközt legyen.

- Bocsásson meg, Gering doktor - fordult hozzá Mally asszony megint hogy tovább dolgozunk. Ám az unokahúgom hamarosan hazatér, s a vőlegény végképp nem lesz hajlandó arra, hogy holmi listákkal bíbelődjék. Márpedig azt mindenképpen össze kell állítanunk.

- Kérem, ne zavartassák magukat! Csak az iránt akartam érdeklődni, hogy milyennek találták az eljegyzési ünnepséget. Egyébként pedig kifejezetten rossz néven venném, ha Almadeia úr ilyen józan dolgokkal foglalkozna jegyese társaságában.

- Látod, drága nénikém, a doktor úr nagyobb megértéssel viseltetik az állapotom iránt, mint te!

- No hiszen ő is csak férfi!

- Uraságod bizonyára már az esküvői ünnepséggel kapcsolatban készít jegyzeteket - fordult Gering a spanyolhoz. - Szabad kérdeznem, netalán hamarosan felvirrad az örömteli nap?

Mally néni és Alfonso tekintete összevillant. Megegyeztek, hogy senkivel sem közük az időpontot. Kivételt csak az a néhány ember jelentett, aki részt vehet majd a szűk körű szertartáson. Doktor Gering azonban nem tartozott a kivételezettek közé, így Mally asszony kitérő választ adott.

- Még nem jelöltük ki a pontos időpontot, doktor úr. Nagy előkészületekre nincs szükségünk. Amint már az eljegyzés alkalmával be is jelentettük, itt, Berlinben csak a polgári esküvőt tartjuk meg. Senor de Almadeia kívánságára az egyházi szertartásra Spanyolországban, a Mandrilla-kastélyban kerül sor. Érthető, hogy az ő rokonaitól és ismerőseitől sem szabad megtagadni a közös ünneplés örömét. A fiatal pár előbb együtt befejezi a világ körüli utazást, amelyet Almadeia úr még legénykorában, egyedül kezdett meg.

- Értem - hajolt meg a doktor. - Gondolom, az esküvőre önök is Spanyolországba utaznak.

- Ha a férjem szabaddá tudja tenni magát, akkor igen. Az ő esetében sosem lehet tudni.

Geringnek sajnos nem sikerült megtudnia az esküvő időpontját, hisz ennél egyértelműbben már nem kérdezősködhetett. A beszélgetésből azt szűrte le, hogy nem sokáig halogatják a fiatalok egybekelését. Figyelme egyébként a karnyújtásnyira előtte heverő összegyűrt cédulára összpontosult. Hogyan szerezhetné meg?

E pillanatban Jolande Warren lépett a szalonba. Doktor Gering, miként az eljegyzés alkalmával, most is kénytelen volt megállapítani, hogy igencsak sápadt és elgyötört. Arca halovány volt és megkeskenyedett, a szép barna szempár pedig fénytelenül, szomorúan pillantott körbe.

A férfit elfogta a sajnálat Jolande iránt, és ezek után még inkább azon volt, hogy segítsen rajta.

Jo barátságosan üdvözölte a férfit. Tudta róla, hogy Gerd Rainsberg jó ismerőse és egyben üzleti ügyeinek intézője.

A ház asszonya eltolta maga elől a jegyzettömböt.

- Ezzel mára végeztünk, Alfonso. Neked már úgyis másutt jár az eszed. Kérlek, Jo, vedd magadhoz ezt a papírt! A még beszerzendő dolgok listája áll rajta. Nem, nem azok a gyűröttek, azokat ki kell dobni.

Gering doktor a gondolatnál is sebesebb mozdulattal csapott le a zsákmányra.

- Hol van a papírkosár? Hadd tegyem valahogy mégis hasznossá magam!

- Ez esetben - nevetett fel Mally asszony, és az ajtóra mutatott - át kell fáradnia a szomszéd szobába, doktor!

Geringnek sem kellett kétszer mondani. Az összegyűrt papírral a kezében eltűnt. Odakint gyorsan a tárcájába rejtette, s elégedetten tért vissza a szalonba.

Jolande odafordult hozzá, s néhány udvarias mondatot váltott vele. Hamarosan a professzorné is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

- A barátja, Rainsberg doktor már megint elutazott?

- Igen, rögtön az itteni fogadás utáni napon. De ezt már az eljegyzés alkalmával említettem is a nagyságos kisasszonynak.

Csak Gering vette észre, hogy Jo sápadt arca e szavak hallatán életteli, rózsás színt öltött. Valójában úgy történt, hogy ő kérdezett rá Geringnél, elutazott-e már a barátja.

- De ugye, hamarosan visszatér Berlinbe? - kérdezősködött tovább a. nagynéni: - Nagy örömömre szolgált, hogy társaságunk ilyen érdekes személyiséggel gazdagodott. Sajnos eddig csak keveset tudtam beszélni vele.

- Lesz alkalma pótolni. Gerd barátom ugyanis hosszabb időt szándékozik Berlinben tölteni, bár ezt nála soha nem lehet biztosan tudni. Egyszer csak fogja magát, és váratlanul elutazik. Én magam sem voltam felkészülve például a legutóbbi útjára.

- Hol van most?

Geringnek csaknem kicsúszott a száján, hogy Spanyolországban, de szerencsére idejében észbe kapott.

- Svédországban - felelte.

Senor Almadeia rendszerint arra használta fel az idegenek jelenlétét, hogy hangsúlyozottan kifejezésre jutassa Jolandét illető jogait. Ilyenkor a lány már nem tudott olyan könnyen elszabadulni tőle. Észrevette, hogy minden érintésére összerezzen, ezért egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy a kezét szorongassa, vagy az ajkához emelve megcsókolja. Olykor, megjátszott gyengédségi rohamában, hevesen átkarolta aráját. Meg sem fordult a fejében, hogy Jo irtózik tőle: visszafogott magatartását azzal magyarázta, hogy attól fél, vőlegénye esetleg elragadtatja magát. Önhittségében elképzelhetetlennek tartotta, hogy akad nő, aki visszautasítaná őt.

Éppen Jo ellenkezése szította fel a vágyát, hogy legyőzze a rátarti teremtést, és engedelmes bábként a karjába szorítsa.

Gering doktor figyelmét nem kerülte el, hogy Jo összerezzen, valahányszor a férfi hozzáér, s a tekintetéből kétségbeesés sugárzik.

Miután a vártnál gyorsabban és egyszerűbben elérte célját, a doktor hamarosan elbúcsúzott.

Jo szívesen feltett volna neki néhány kérdést Rainsberg doktorral kapcsolatban, de nem volt hozzá bátorsága. Meleg kézfogással elbúcsúzott a vendégtől - úgy érezte, ő a kapocs közte és Rainsberg doktor között.

Mivel a ház úrnője és Alfonso átment a szomszéd szobába, egy rövid időre egyedül maradt Geringgel. Halkan, remegő ajakkal megszólalt:

- Ha ír Rainsberg doktornak, kérem, üdvözölje a nevemben. Én... én akkor kellemesen elbeszélgettem vele, és... nagyon rokonszenvesnek találtam.

- A rokonszenv kölcsönös, nagyságos kisasszony. A barátom örülni fog az üzenetnek és persze a viszontlátásnak.

Jo arca még inkább elkomorodott. Biztos volt benne, hogy kettejük között nem lesz viszontlátás. Mivel a nagynénje már szólította, gyorsan búcsút intett Geringnek.

Hazaérkezése után Gering doktor első útja a sötétkamrába vezetett. Azonnal előhívta a felvételt, amelyet lopva készített a spanyolról. A kép kitűnően sikerült. Nyomban felakasztotta száradni a nedves papírlapot, s még aznap elvitte kinagyíttatni. Kérésére megígérték neki, hogy már másnap átveheti a képeket.

Késedelem nélkül hozzálátott, hogy részletes levelet írjon Gerdnek, amelyhez mellékelte a spanyol két saját kezűleg írt jegyzetét, másnap pedig a fényképet - amelyen élesen kivehetők voltak Alfonso vonásai -, és ajánlott küldeményként feladd taRainsberg doktor spanyolországi címére.

A fénykép másolatát biztonsági okokból magánál tartotta.

Akármennyire is igyekezett, időbe tellett, mire teljesíteni tudta barátja megbízását. A lassú postai kézbesítés ellenére remélte, hogy időben megérkezik a küldemény a rendeltetési helyére.

V.

Gerd Rainsberg és senor Candaro két óra alatt ért autóval a Mandrilla-kastélyhoz. A szemet gyönyörködtető épületegyüttes egy magaslat tetején emelkedett, ahonnét évszázadok óta vigyázta a környéket, és mái- messziről lenyűgöző látványt nyújtott. A kocsi a bejárati oszlopsor előtt állt meg. A csengetésre csakhamar kinyílt a kapuba vágott apró ablak, melynek mélységéből következtetni lehetett a falak vastagságára, s egy ősz hajú komornyik nézett ki rajta. Szemlátomást azonnal felismerte Candarót, és barátságosan érdeklődött jövetele célja felől.

- A múzeumőrrel szeretnék beszélni, José. Itthon van?

- Igen, senor Candaro, éppen a könyvtárban rendszerezi a könyveket, amelyeket a nagyságos úr küldött haza az utazásról. Egy percnyi türelmét kérem. Kinyitom a kaput, és odavezetem.

- Nagyon köszönöm.

Az öreg José hamarosan megjelent az oldalbejáratnál, amely a hatalmas kapuszárnyak mellett nyílt.

Az urak kiszálltak a kocsiból, s mivel José kissé bizonytalanul méregette Gerdet, aki szemlátomást szintén bebocsátásra várt,

Senor Candaro gyorsan magyarázkodni kezdett.

- Ez az úr itt a barátom, José, egy német tudós, aki külön azért utazott ide Németországból, hogy megtekintse a kastély híres festményeit. Mivel a nagyságos úr elutazott, felajánlottam neki, hogy megkérem a nevében a múzeumőrt, adjon engedélyt a kastélyban őrzött festmények és műtárgyak megtekintésére. Természetesen vállalom érte a felelősséget senor de Almadeia előtt. Nem szeretném, ha ez az úr, Rainsberg doktor, hiába tette volna meg ezt a hosszú utat. A kastély festményeinek híre, lám, még Németországba is eljutott!

Az idős szolga büszkén bólintott, mintha legalábbis ő maga lenne a híres festmények tulajdonosa.

- Ezen nem csodálkozom, senor Candaro, és ha a múzeumőr beleegyezik, szívesen körbevezetjük a német urat a kastélyon. Kérem, kövessenek!

A két férfi belépeti, ő pedig gondosan bezárta utánuk az ajtót. A sofőrnek odakiáltott, hogy vigye az autót a garázsba, utána pedig jelentkezzen a konyhán.

Egy hatalmas csarnokba vezette a vendégeket, amely szinte áhítatos templomi hangulatot árasztott. Csodálatos mozaikpadlón lépkedtek, mely jobbra és balra egy-egy széles kőlépcsőhöz vezetett.

Jobbra fordultak, és a komornyik nyomában a kastély belseje felé haladtak. Nagy utat kellett megtenniük, hatalmas volt az épület. Végül egy magas tölgyfa ajtó előtt álltak meg. Néhány súlyos koppantás után bentről kiáltás hallatszott, mire a komornyik belépett, s bejelentette a vendégeket.

A múzeumőr, egy ötvenes éveinek közepén járó férfi, akinek sötét hajában és szakállában csak elvétve akadt ősz szál, örömtől sugárzó arccal jött senor Candaro elé, és kezet nyújtott neki, ő pedig habozás nélkül előterjesztette kérését. A műkincsek őre szívesen ráállt, hogy a német látogatónak megmutassa a kastély gyűjteményét. A komornyikhoz hasonlóan ő is roppant büszke arcot vágott, amikor említésre kerültek a festmények.

- Meggyőződésem, hogy a nagyságos úr szíves-örömest adná beleegyezését a látogatásba, ha itthon tartózkodna. Nagyon le van kötelezve önnek, akárcsak jómagam, senor Candaro. Jó néhány órát vesz igénybe egy ilyen művészettörténeti séta, ezért azt ajánlom, hogy előbb frissítsék fel magukat. José, kérem, hozzon egy kis harapnivalót, és az italról se feledkezzék meg! Legyen szíves, jelentse a konyhán, hogy ma hármasban ebédelünk.

José eltűnt, a múzeumőr pedig hellyel kínálta vendégeit a könyvtárszoba közepén álló, óriási asztal mellett.

- Éppen most kaptam csomagot a méltóságos úrtól - kezdte. - Könyvtárunk csodás darabokkal gazdagodott. Nézzék csak ezt a régi kínai írást! Sajnos nem tudom elolvasni, bár nagyon kíváncsi volnék az eredetére és a korára is.

Gerd először a kötelekre pillantott, majd tekintetét szinte mágikus erővel a csomagolópapír vonzotta, amely még ott hevert az asztalon. A küldemény kínai bélyegeire tévedt a pillantása, amelyeket nagyon jól ismert. Torka egészen kiszáradt az izgalomtól. Nagyot nyelt, aztán kifogástalan spanyol kiejtéssel megkérdezte:

- Szabad megtudnom, uram, hol sikerült a méltóságos gróf úrnak ilyen régi és bizonyára értékes könyveket felkutatnia?

A férfi elmosolyodott:

- Természetesen Kínában. A méltóságos úr Sanghajban adta postára a csomagot.

Gerd elfehéredett.

- Sanghajban? - kérdezte remegő hangon.

- így van, Méltóságos urunk jelenleg világ körüli úton tartózkodik, és nemrég Kínába érkezett. Ott adta fel ezt a csomagot. Azóta szerintem már tovább is utazott. Úgy bizony, gyönyörű élményekben lesz része, sok szépet hall és lát majd, én pedig lélekben követem egyik helyről a másikra, hiszen pontosan ismerem az útitervet. Erre szükség is lehet, ha netalán írni akarnék neki.

Gerd egy pillanatra azt hitte, megfordul vele a könyvtárszoba. Ha Alfonso de Almadeia Kínában van, vagy legalábbis ott volt, amikor e könyveket hazaküldte, akkor ugyanazon időben nehezen tartózkodhatott Berlinben. Gyanúja váratlanul megerősítést nyert Izgatottságát palástolva tovább kérdezősködött.

- Régóta van már úton a méltóságos úr?

- Ó igen, már jó három hónapja. A boldogságos Szent Szűz vigyázza lépteit! Kicsit aggódtam, mert az utazás bizonyos nehézségekkel kezdődött, amelyeket akár baljós előjeleknek is nevezhetnénk. A gróf úr azonban csak nevet a sors intésein, és nem törődik velük. Bárcsak megőrizné a Mindenható a bajtól!

Gerd tovább puhatolózott.

- Milyen előjelek voltak azok, hogy még mindig aggasztják uraságodat?

- Hát, ítélje meg ön! Először is, ahogy a méltóságos úr bőröndjét kihozták a raktárból, az leesett a lépcsőn, nekivágódott a madonnaszobornak, és letörte az egyik karját. Azután a méltóságos úr a sötétben beverte a fejét, és hatalmas dudor keletkezett rajta. Borogatást kellett rátenni. Ám a legkülönösebb dolog az elutazás tervezett napja előtt történt. Megmagyarázhatatlan módon eltűnt a méltóságos úr levéltárcája. Ő maga úgy emlékezett, hogy a tárcát, benne az útlevelével, néhány ezer pesetával és némi külföldi pénzzel, a szobájában, az íróasztalra tette le. Csak hát a gróf úr mindig is szétszórt volt és kissé hanyag, sosem lehet tudni, mit hagy el. A történtek előtt ráadásul lovagolni volt. Szerintem a Szent Szűz vissza akarta tartani ettől az utazástól. Elég az hozzá, hogy meg kellett várnia, míg új útlevelet kap, és a banktól újabb összeget kellett felvennie. Amikor ez megtörtént, már semmi sem tarthatta vissza az utazástól. Amióta elment, szüntelenül aggódom érte.

Gerd az asztal alatt görcsösen összekulcsolta a kezét.

Az eltűnt levéltárca nagyon izgatta a fantáziáját, ám főleg az a körülmény, hogy benne volt a tulajdonos útlevele is. Gerd ezek után szentül meg volt győződve arról, hogy az álspanyol, akit Berlinben megismert, közönséges csaló. Könnyen lehet, hogy ő lopta el vagy ő találta meg a levéltárcát, és aztán az útlevél alapján senor de Almadeiának adta ki magát. Talán ismert volt előtte az igazi Almadeia útiterve is, és így nem tartott attól, hogy Berlinben esetleg összefuthat vele. Igen ám, csak hogyan szerezzen bizonyítékot feltevésére?

Gerd igyekezett megőrizni a nyugalmát, mégis tüzes, izgatott tekintettel nézett a múzeumőrre.

- Talán a Szent Szűz mégis elérte célját, amikor figyelmeztetőjeleinek köszönhetően a méltóságos úr a tervezettnél néhány nappal később vágott neki az útnak. Ha korábban elutazik, talán baleset éri.

A múzeumőr felélénkült, és boldogan kezet szorított Gerddel.

- Nagyon megnyugtat, amit mond! Ez eddig nem is jutott eszembe. Biztos vagyok benne, hogy a Szűzanya tudta, mit cselekszik, és véghez is vitte, amit akart. Igen, elhiszem, amit mondott. Szívből köszönöm a megnyugtató szavakat.

- Ne köszönje, uram. Az viszont nagyon érdekelne, hogy később megkerülte a levéltárca és az útlevél.

- Nem, sajnos nem. A személyzet nálunk annyira becsületes és megbízható, hogy még csak a gyanú árnyéka sem vetődött senkire. Azt hiszem, a gróf úr lovaglás közben veszítette el a tárcát. Vagy ott fekszik még most is az erdőben, vagy valami csavargó megtalálta és magához vette. A környék lakói a busás jutalom reményében bizonyára visszahozták volna.

- Tehát a személyzet tagjai közül senki sem lehetett? Mindegyikük régóta szolgál a kastélyban?

- Nagy részük igen, ámbár éppen akkoriban vettünk fel egy új inast elsősorban a vendégek kiszolgálására. Néhány nap múlva azonban el kellett bocsátani, mert a személyzet nőtagjai hajba kaptak egymással miatta. Valóban kedves fiú volt, a nőket egytől egyig elbűvölte. Akadt néhány tekintélyes hölgy is a környéken, akinek a szoknyája körül settenkedett. A férjurak mind hatalmas szarvakat növesztettek. Egyszóval a panaszok egymást érték, s a méltóságos úr végül kénytelen volt kiadni az inas útját, pedig igazán ügyes, rátermett fickó volt. Nos, legfeljebb ő jöhet számításba gyanúsítottként, mert a többiek már régóta Mandrillában szolgálnak, s ártatlanságukhoz kétség sem férhet. Nem hiszem, hogy bárki is ellophatta azt a levéltárcát. Sokkal valószínűbb, hogy a méltóságos úr elvesztette valahol.

Gerd szívesen megtudott volna még egyet s mást erről az alkalmazottról, de ebben a pillanatban asztalhoz szólították őket. Rainsberg később már nem tudta úgy irányítani a beszélgetést, hogy újabb adatokat szerezzen az elbocsátott inasról. Ennek ellenére nagyon elégedett volt a látogatás eredményével. Annyit megtudott, hogy senor Alfonso de Almadeia Kínában tartózkodik, nem pedig Berlinben, és így Jolande vőlegénye nem lehet az, akinek kiadja magát. Szívét eltöltötte a remény, hogy ennek alapján megszabadíthatja a lányt a nemkívánatos házasságtól.

Gerd elfogyasztotta a villásreggelit, de később nem tudta volna megmondani, hogy mit evett, és mit ívott. A kastély valóban kivételes műkincsgyűjteményének sem szentelt akkora figyelmet, amekkorát az megérdemelt volna. A múzeumőr és az öreg komornyik legnagyobb megelégedésére azonban nem mulasztotta el lelkesen dicsérni a látottakat.

A kastély egyik felének megtekintése után megebédeltek. A múzeum vezetője tudta, mivel tartozik a ház vendégeinek. A kitűnő ételekhez pompás, saját termesztésű bort szolgáltak fel. Ebéd után végigjárták a kastély másik felét is, majd öt óra körül Gerd és kísérője elköszöntek, s visszatértek Barcelonába. Amikor Gerd még egyszer elragadtatását fejezte ki az értékes festmények kapcsán, a múzeumőr mosolyogva válaszolt:

- Talán sikerül időt szakítania rá, senor, hogy elutazása előtt még egyszer ellátogasson hozzánk. Ha fel akarjuk ismerni e festmények igazi értékét, nem ilyen kutyafuttában kell megnézni őket. Szívesen megmutatom még egyszer a gyűjteményt.. Ha senor Candarónak nincs rá ideje, nyugodtan eljöhet egyedül is. José és én már ismerjük annyira, hogy kíséret nélkül is bebocsássuk.

Gerd nem tudta, szükség lesz-e még egy mandrillai látogatásra. Nem ártott volna valami közelebbit megtudnia az inasról, aki oly könnyedén elcsavarta a spanyol lányok és asszonyok fejét. Talán eszébe jut még néhány kérdés is. Megfontoltan csak ennyit válaszolt:

- Könnyen megeshet, hogy a szaván fogom, uram. Addig is mindent köszönök, nagyon lekötelezett, és pótolhatatlan szolgálatot tett.

A múzeumőr természetesen nem sejtette, miféle szolgálatról beszélt Gerd. Azt hitte, az idegenvezetésért hálás.

Gerd bőséges borravalót adott Josénak, aki elfogódottan meredt a szokatlanul nagy bankjegyre.

Gerd mandrillai látogatásának napján Jolande Warren az utolsó szükséges holmit is becsomagolta a bőröndbe. Néhány nap múlva megtartják az esküvőt, amely az ő kívánságára csendben zajlik le a városházán. Az útipoggyásza készen állt, ő pedig kissé kimerültén huppant le a karosszékbe, és szomorú szemmel nézte a csomagokat. Alfonso azt mondta, először Svájcba visz az útjuk, a Maloja-hágóra, ahol még ilyenkor is van hó. Ezután továbbutaznak Olaszországba, és Genovában gőzhajóra szállnak. A későbbi útitervvel kapcsolatban még Alfonsónak sem volt határozott elképzelése, Jót pedig egyáltalán nem érdekelte, mert abban reménykedett, hogy akkorra már nem lesz Alfonso mellett. Ez a házasság csupán arra hivatott, hogy lemossa róla a szégyenfoltot, amit a férfi meggondolatlan viselkedésével ejtett rajta. Ha mindennek dacára Alfonso ragaszkodik hozzá, hogy vele maradjon, akkor fejet kell hajtania az akarata előtt, de soha nem fog beleegyezni az igazi házastársi közösségbe.

Jolande túl tapasztalatlan volt ahhoz, hogy megértse, nincs semmi valóságalapja annak, amiben reménykedik, hisz Alfonso a törvényes férje lesz, és ha érvényt akar szerezni férji jogainak, ő nem tehet ellene semmit.

Egy dolog azonban nem volt kétséges számára: a sorsa megpecsételődött ezzel a kényszerházassággal. Ha Alfonso eltaszítja magától, akkor egyedül marad, és csak saját magára számíthat. Nagybátyja házába két okból nem mehet vissza. Először is, mert nem akar botrányt, másodszor, pedig a nagybátyja úgysem fogadná vissza, már csak azért, sem, mert Mally néni tiltakozna ellene. Mindezek tudatában egyedül kell boldogulnia az életben. Örült, hogy legalább a háromezer márkája megmaradt, amellyel talán áthidalhatja a kezdeti időszak nehézségeit. Tudta, hogy nem lesz könnyű a saját lábára állni, de nem maradt más választása. Bízott abban, hogy a jó Isten megsegíti.

Gerd Rainsberg jutott az eszébe. Vajon merre járhat? Azért utazott el Berlinből, hogy kitérjen az útjából? Lehet, hogy teljesen közömbösen érintette az ő sorsa, esetleg sajnálta egy kicsit, miután meggyónta neki, hogy kényszerből egyezett bele az eljegyzésbe. De nem, ez nem igaz! Jolande emlékezetébe idézte a férfi kedves, vigasztaló szavait, meleg pillantását, hallotta simogató hangját. Érezte, hogy a férfi sem közömbös iránta. Az volt a legfájóbb és egyben a legédesebb gondolata, hogy a férfi ugyanúgy szenved, ahogy most ő. Túl későn találkoztak... „Istenem, ha csak néhány nappal előbb megismerem!”

Jolande álmodozni kezdett: milyen csodálatos, magasztos érzés lehet Gerd Rainsberghez tartozni! Bárcsak soha ne találkozott volna azzal a másikkal, aki felforgatta az életét! Nem akart hazudni önmagának: Alfonso eleinte valóban lenyűgözte. Csak akkor szabadult a hatása alól, amikor belenézett Gerd őszinte, tiszta szemébe.

Csakhogy késő volt már. A történtek után hozzá kell mennie Alfonsóhoz, hogy ne szenvedjen csorbát a jó híre, és ne essen folt a nagybátyja becsületén sem. Meg kell hoznia érte ezt az áldozatot.

Gerd Rainsberg bizonyára megvetné, ha azt hallaná, hogy egy férfi hatolt be a hálószobájába, ő pedig a bezárt ajtó mögött egyedül maradt vele. Ezek után ugyan ki hinne az ártatlanságában? Az égvilágon senki! A szolgálók, akik akkor meglepték őket, azóta is úgy néznek rá, hogy a tekintetük az arcába kergeti a vért. Bizonyára epés megjegyzéseket tesznek a háta mögött. Senki sem moshatja le róla a szégyenfoltot, egyedül a vőlegénye azzal, hogy a történtek után feleségül veszi.

Jolande elgyötörtén felsóhajtott, és igyekezett elhessegetni magától a szomorú gondolatokat. A nagynénje üzent érte, hogy készüljön el, mert még egy utolsó bevásárlás vár rájuk.

Jo törni kezdte a fejét, miről lehet szó. A félretett háromezer márkához semmiképpen sem akart hozzányúlni, mert ez volt minden vagyona. Hogy Örült volna, ha ő kapja kézhez az örökségéből megmaradt huszonötezer márkát í A nagybátyja persze furcsállaná, ha ilyen kéréssel állna elő. Alfonsónak egyébként is lesznek kiadásai miatta, ő pedig semmit sem akart elfogadni tőle. Az örökséggel megtérülnek a költségei, s ő nyugodtan függetlenítheti magát tőle.

Mialatt készülődött, azon törte a fejét, vajon mivel kereshetné meg a kenyerét, ha Alfonso elengedi. Mindig ugyanarra az eredményre jutott: kizárólag a nyelvtudására támaszkodhat.

Nem lesz könnyű dolga, ha egyedül akarja fenntartani magát. A nagybátyja gyakran igénybe vette a nyelvtudását, sőt a nagynéniének is gyakran tolmácsolt. De vajon hol talál majd ilyen munkát magának?

Mindenesetre előrelátóan összekészítette az iratait. Örült, hogy az útlevele a leánykori nevére szólt. Miután a városházán bemutatta a hivatalos okmányokat, magához vette őket. Az volt a szándéka, hogy mihelyt elválik Alfonsótól, újra felveszi a lánykori nevét. Az útlevele, amelyet a nagybátyja öt évre állíttatott ki, nagyon fontos szerepet kapott ebben.

Jolande sietve felöltözött, és leszaladt a lépcsőn, mert a nagynénje nem szerette, ha megvárakoztatták. S valóban, máris szemrehányó tekintettel fogadta. Jo elnézést kért a késésért, majd autóba ültek, és a belvárosba hajtattak.

VI.

A Mandrilla-kastélyba tett kirándulás után Gerd Rainsberget Gering doktor expresszlevele várta senor Candaro lakásán. Izgatottan visszavonult a szobájába, és felbontotta a borítékot. Elsőnek Alfonso de Almadeia felnagyított fényképe akadt a kezébe. Gerd úgy meredt rá, mintha halálos ellenségét látná maga előtt. Dühösen félredobta a fotót, majd a jegyzetlapok után nyúlt. Hogy semmiképp sem az igazi senor Almadeia kézírását látja, abban egy pillanatra sem kételkedett. Ezután olvasni kezdte a doktor részletes levelét, aki először leírta, hogyan jutott a fotókhoz és a cédulához, majd így folytatta:

„Kedves doktorom, feltételezem, hogy már nyomon van, ezért úgy gondoltam, nem csak az írásmintának, hanem a mellékelt fényképnek is hasznát veszi. Bevallom, nagyon örülnék, ha találna valamit, ami megmentené Warren kisasszonyt a házasságtól.

Azt hiszem, megfertőzött, mert már én is rémeket látok. Szegény kisasszony olyan elgyötörtnek és boldogtalannak látszik, hogy az ön figyelmeztetése nélkül is észrevettem volna: nem készül vidám szívvel erre a házasságra. Ijedten összerezzen, valahányszor a vőlegénye megérinti a kezét, amikor pedig átöleli, olyan kétségbeesett arcot vág, hogy az embernek megszakad a szíve, ha látja. Fénytelen, szomorú tekintetéről inkább nem is beszélnék, mert nem akarom fájdítani a szívét, barátom. Az az érzésem, hogy az ifjú hölgy szüntelenül azon töri a fejét, hogyan oldhatna kereket. Valami csakugyan nincs rendben az eljegyzés körül.

Egy szó, mit száz: a kis rab madár kétségbeesetten csapkod szárnyával a hálóban, és nem tudja, mitévő legyen. Ne késlekedjék, mert bár az esküvő időpontját nem voltak hajlandók közölni velem, de már javában folynak az előkészületek. Ezt egyébként a mellékelt íráspróbából is láthatja, amelyre akkor tettem szert, amikor a spanyol Jolande kisasszony nagynénjének a társaságában éppen a menyasszony kelengyéjéből hiányzó holmik listáját állította össze. A férfi egyébként az esküvő után ifjú feleségével együtt kívánja folytatni világ körüli útját. Ha sikerül valami olyan bizonyítékot találnia, ami -meghiúsíthatja az esküvőt, felbecsülhetetlen szolgálatot tenne vele Jolande kisasszonynak. Biztos vagyok benne, hogy már csak a saját érdekében is minden követ megmozgat. Meggyőződésem, hogy a mellékelt fényképnek hasznát veszi majd. A kis fényképezőgépemnek köszönhetően egyszer már megnyertem egy pert, s talán ezúttal Önnek is jó szolgálatot tesz. Mindjárt elmagyarázom, mire gondolok. Az ifjú pár eljegyzésén megjelent néhány fotóriporter is. Az általuk készített felvételek kitűnően sikerültek, csakhogy egyiken sem lehel felismerni a vőlegényt, aki jobbnak látta, ha egy virágcsokrot tart az arca elé! Ismeri a legnagyobb hibámat: szeretem beleütni az orrom mindenbe, ami nem tartozik rám. Tegnap fogtam magam, és megkérdeztem a napilap szerkesztőjét, miért nem szerepel a vőlegény neve egyetlen megjelentetett fénykép alatt sem. Erre azt válaszolta, hogy senor de Almaadeia nyomatékos kérésére nem írták ki a nevét, mert szeretné meglepni spanyolországi rokonait a házasságkötés hírével. A templomi esküvőre ugyanis a Pireneusok túlsó felén kerül sor.

Nem találja különösnek, hogy a vőlegény nem akarja a nyilvánosság elé tárni az arcát és a nevét? Ha Ön nem ültet már korábban bolhát a fülembe, valószínűleg nem találok ebben semmi gyanúsat. Bizonyára sejti, milyen szándékkal közlöm mindezt Önnel, kedves barátom. Bevallom, szívből örülnék, ha a munkánk eredménnyel járna, és sikerülne vele jó szolgálatot tenni Warren kisasszonynak. Ne nevessen ki, de egy ügyvédnek is lehetnek emberi érzelmei!

Végül még egyszer szeretném megkérni, ne maradjon tovább, mint ameddig okvetlenül szükséges. Boldoggá tenne, ha az összegyűjtött bizonyítékokkal megjelenne itt még az esküvő előtt, amelyet egyébként a nyilvánosság teljes kizárásával tartanak. Örömmel állok továbbra is a rendelkezésére. Szívből üdvözli odaadó híve:

Dr. Gering”

Gerd izgatottan járkált fel-alá a szobájában. Lelke mélyéig megrázta, amit Gering Jolandéról írt. Legszívesebben már másnap kora reggel hazaindult volna, hiszen megvoltak a bizonyítékai, hogy Jolande jegyese semmiképpen sem lehet senor Alfonso de Almadeia. Mivel azonban nem tudta, milyen közeli időpontra tűzték ki az esküvőt, úgy gondolta, megerősítheti a bizonyítékokat, ha még néhány napig Spanyolországban marad.

Szöget ütött a fejében, amit a múzeumőr az inasról mondott, aki játszva elcsavarta a nők fejét. A férfi ugyan már nem volt a házban, amikor a kastély urának levéltárcája eltűnt, Gerd mégis úgy vélte, a személye könnyen kapcsolatba hozható a történtekkel. Mi van, ha éppen ez a férfi Jo vőlegénye? Nagyon merész feltevésnek tűnt, Gerd mégsem tudott szabadulni tőle. Ha jobban belegondolt, az a találékonynak és okosnak mondott inas a gazdája útlevelével könnyűszerrel eljuthatott Berlinbe, ahol senor de Almedeiának adva ki magát több szélhámosságot is elkövethetett. Hátha éppen az volt a szándéka, hogy álruhát öltve a hálójába kerítsen egy gazdag lányt!

Gerdet erre a gondolatra elöntötte a forróság. Legszívesebben nyomban újra felkereste volna a Mandrilla-kastély múzeumőrét, hogy megmutassa neki a fényképet, de aznap már késő lett volna útra kelni. Elhatározta, hogy másnap mindenképpen odamegy. Az írásminta már elegendő bizonyíték arra, hogy Jolande vőlegénye nem az igazi Alfonso de Almadeia. Anélkül, hogy tüzetesen összehasonlította volna a Mandrilla-kastély tulajdonosának kézírásával, Gerd emlékezetből is tudta, hogy a két íráskép teljesen különbözik egymástól.

Úgy vélte, legfőbb ideje színt vallani senor Candaro előtt. Most már nem csupán holmi bizonytalan feltevésről volt szó, hanem megalapozott gyanúról. Mivel másnap reggel még egyszer el akart látogatni a kastélyba, közölnie kellett az utazás célját házigazdájával. Számított a megértésére, hiszen az igazi Alfonso de Almadeia érdekeit is szolgálta az ügy felgöngyölítése. Az álspanyol esetleges titkos diplomáciai megbízatása ezek után már meg sem fordult Gerd fejében. A szóban forgó férfi valószínűleg nem is spanyol születésű, hanem valami véletlen folytán került Spanyolországba. Gerdnek eszébe jutott, hogy egy korábbi barcelonai tartózkodása során megismerkedett egy detektívvel, aki a kikötő környékén teljesített szolgálatot. Néhányszor találkozott vele, de a neve nem jutott az eszébe. A detektív nagyon eszes ember volt, talán meg lehetne bízni az ügy további felderítésével.

Gerd egyre izgatottabbá vált, végül aztán nem bírta ki, hogy egyedül maradjon a gondolataival. Megkérdezte a komornyiktól, hol találja a ház urát, majd bekopogott Candaro dolgozószobájába.

- Bocsásson meg, senor Candaro, hogy már megint zavarom, hisz a mai napját csaknem teljes egészében nekem szentelte. Mégis újabb merényletre készülök a szabad ideje ellen. Ha megkérem, szentelne nekem még egy órát?

A ház ura az órájára pillantott, majd így felelt:

- Egy kerek óránk van vacsoráig, s ma nincs semmi sürgős munkám. Szívesen állok a rendelkezésére. Kérem, foglaljon helyet! Ebben a szobában zavartalanul beszélgethetünk.

Gerd leült, és nagyot sóhajtva így szólt:

- A minap mutatott nekem egy levelet, amelyet senor Almadeiától kapott. Megengedné, hogy újra megtekintsem?

- Szívesen, kedves doktor - felelte csodálkozva Candaro bár kissé meglep a kívánsága. Érdekli uraságodat az az írás?

- Igen. Bizonyos okból nagyon érdekes számomra. Szeretném összehasonlítani senor de Almadeia kézírását egy másik férfiéval.

- Ön talán műkedvelő írásszakértő?

- Mondhatnám, hogy az vagyok, de az az igazság, hogy egészen más okból érdeklődöm Mandrilla urának kézírása iránt.

Eközben senor Candaro előkereste íróasztalából a levelet, és letette Gerd elé.

- Nos hát, itt van.

Gerd elővette a levéltárcáját, és a kérdéses papír mellé helyezte a jegyzetlapot. A két írás különbözősége azonnal szemet szúrt. A jegyzetlapon lévő betűk lényegesen kisebbek voltak és szabálytalanok, és nem is sorakoztak olyan katonás rendben egymás mellett, mint a levélben.

- Ugye, ön szerint is kizárt - kezdte Rainsberg hogy a levél és a cédula ugyanazon kéztől származik?

Candaro előrehajolt, majd rövid vizsgálódás után határozottan megrázta a fejét.

- A legteljesebb mértékben kizárható ennek a lehetősége. Nem is értem, hogy kérdezhet ilyet?

- Kedves uram, először is be kell vallanom, hogy nem fedtem fel ön előtt spanyolországi látogatásom valódi célját, sőt szándékosan valótlant állítottam. Most viszont, miután kézzelfogható bizonyítékok vannak a kezemben, kötelességem beavatni az eseményekbe. Mivel egészen sajátos ügyről van szó, először is mindazzal kapcsolatban, amit mondani szándékozom, a legszigorúbb titoktartásra kérem. Adja a becsületszavát, hogy hallgatni fog a hallottakról!

- Ha az ügy az ön magántermészetű érdekeit érinti, úgy biztosíthatom, senki emberfiának nem beszélek róla a beleegyezése nélkül.

- Köszönöm, senor Candaro. Bizonyára érdekli, hogy az az ember, aki ezt a kis cédulát teleírta, e pillanatban Berlinben Alfonso de Almadeiának adja ki magát.

- Lehetetlen! - kiáltott fel a ház ura döbbenten. - Hiszen ön is hallhatta ma a kastélyban, hogy senor de Almadeia Kínában van, vagy legalábbis nemrég még ott volt.

- Így igaz, és pontosan ez erősíti meg a gyanúmat, hogy Berlinben e név alatt valaki a zavarosban próbál halászni. Megmondom őszintén, igazából nem a Mandrilla-kastély festményei érdekeltek. Ez csak ürügy volt arra, hogy bejussak. Tudakozódni akartam az igazi Almadeia gróf után, mert feltámadt bennem a gyanú, hogy a Berlinben megismert férfi jogtalanul bitorolja ezt a nevet.

Candaro ujjaival idegesen dobolt a fotel karfáján.

- Kedves doktor, ön aztán igencsak nyugtalanná tett! Vajon mi lehet emögött?

Gerd gondterhelten simított végig a homlokán.

- Szeretném elmesélni, miért tekintem szívügyemnek e szélhámos leleplezését.

A fiatalember beavatta vendéglátóját a történtekbe attól a pillanattól kezdve, hogy az estély napján átlépte a professzor házának küszöbét. Azt sem hallgatta el, hogy a szívét rabul ejtette a bájos Jolande, akit meg kell szabadítania szélhámos vőlegényétől. Az a férfi, mondta, aki Berlinben az Almadeia nevet bitorolja, talán azonos az inassal, akit zavaros nőügyei miatt elbocsátottak a kastélyból.

- Igaz ugyan - fejezte be végül Gerd -, hogy az a férfi néhány nappal a levéltárca eltűnése előtt már elhagyta Mandrillát, de lehetséges, hogy valamiképp bejutott a birtokra, és megkaparintotta a fontos okmányokat. Talán beépített segítője volt a kastélyban, esetleg véletlenül bukkant a zsákmányra. Az útlevél birtokában már könnyen eljuthatott Berlinbe, csak a fényképet kellett benne kicserélnie. No persze, mindez csak feltételezés a részemről. Az viszont tény, hogy a professzor unokahúgának jegyese Alfonso de Almadeiának adja ki magát. Nekem azonnal feltűnt, milyen rosszul beszél spanyolul. Megjegyzem, a viselkedése is mesterkélt, túlságosan szertartásos, amint ez gyakran előfordul az alacsonyabb társadalmi osztályokból származó embereknél. Eleinte azt hittem, titkos diplomáciai küldetésben van Berlinben, és a professzor tudtával mutatkozott be álnéven. Később azonban el kellett vetnem ezt a feltételezésemet. Az illető csak szélhámos lehet. Egyébként van egy fényképem róla. Egy barátom és üzlettársam titokban készítette, majd nagyon okosan elküldte nekem - mondta Gerd, és megmutatta házigazdájának .a fényképet. Elmesélte azt is, miért nem írták meg az újságok tudósításukban a vőlegény nevét.

- Véleményem szerint - folytatta Gerd a férfi tudta, hogy. az igazi senor de Almadeia a világ másik végén van. Nem kellett tehát attól tartania, hogy váratlanul az útjába kerül. Az viszont felenébb kínosan érintette volna, ha a fényképe, alatta a jogtalanul használt névvel, megjelenik egy közismert újság oldalán. Könnyen lelepleződhetett volna, ezért találta ki azt a mesét, hogy az esküvővel meg akarja lepni spanyolországi hozzátartozóit.

- Hm, ez nagyon különös. Az igazi Alfonso de Almadeia egyedül él, nincs egyetlen rokona sem.

- Ez a gazember mindenesetre nem buta fickó. Jól átgondolta a tervét. Már csak azt szeretném tudni, mihez akart kezdeni az esküvő után, amelyet természetesen meg kell akadályoznom. Azt beszélik, a lány nagyon gazdag, s bizonyára ez az egyetlen ok, amiért feleségül akarja venni. Gondolom, miután megkaparintotta a pénzt, a nászúton lelép vele. Képzelje magát, senor Candaro, az én helyzetembe: teljes szívemből szeretem Jolande Warrent, és tudom, hogy akarata ellenére kényszerítik hozzá ehhez a férfihoz. Az ügy további felgöngyölítését szeretnem szakemberre bízni. Amikor néhány évvel ezelőtt itt jártam, megismerkedtem egy ügyes nyomozóval, aki a kikötőben teljesített szolgálatot. Sajnos nem jut eszembe a neve.

- Nem Jaime Valuzónak hívták?

Gerd megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Dehogynem, hát persze, hogy ez a neve! Most már emlékszem. Igen, senor Jaime Valuzo kezébe teszem az ügyet, majd ö utánajár, és közli velem az eredményt.

- Megbízhat benne, nagyon leleményes elme. Egyébként alig öt percre lakik innen. Idehívjam?

- Ma még ne. Holnap elmegyek a kastélyba, hogy megmutassam a fotót a múzeumőrnek. Önnek azonban már nem kell miattam fáradnia, alighanem egyedül is bebocsátást nyerek. Már így is sokat áldozott rám drága idejéből.

E pillanatban megjelent senora Candaro, és vacsorázni hívta őket. Kellemes, enyhe este volt, ezért a teraszon terítettek meg. Csodálatos, csillagfényes éjszaka borult az étkezés után kedélyesen csevegő társaságra. Az ég örök vándorai mintha karnyújtásnyi közelségben ragyogtak volna. A hold ezüstös fénybe öltözött, a kikötő pedig szinte ott nyújtóztatta kísérteties árnyait a lábuk alatt.

Gerd mélyet sóhajtott. Lelkét Berlinbe, Jolande Warrenhez röpítette a vágy. Ahhoz a lányhoz, akit meg akart óvni egy szörnyűségtől, aki rabul ejtette a szívét, noha csak egyetlen este látta, és mindössze néhány mondatot váltott vele. Úgy érezte, ha nem sikerül megmentenie, és nélküle kell leélnie az életét, az már semmi szépet, örömtelit nem tartogat a számára.

Reggel Gerd korán útnak indult a kastélyba. Minden perc számított, hisz legkésőbb másnap haza akart indulni Berlinbe. Habár nem sejtette, hogy az esküvőt nagyon korai időpontra tűzték ki, nem akarta a szükségesnél egyetlen nappal sem tovább nyújtani Jolande szenvedését.

A sofőr ez alkalommal nyugodtan beletaposhatott a gázpedálba, hisz Gerd nem volt olyan ijedős, mint senor Candaro, és egyébként is alig várta, hogy beszélhessen a múzeumőrrel. Az autó végre bekanyarodott a kastély elé, majd megismétlődött az előző napi jelenet. Az idős szolga kikukucskált az ablaknyíláson, de most barátságos mosoly terült szét az arcán, és sietett ajtót nyitni a bőkezű vendégnek. Ennél jobb ajánlólevél nem is kellett volna Gerdnek.

A könyvtárban a múzeumőr meglepetten fogadta.

- Ilyen gyors viszontlátásban, bevallom, nem reménykedtem, doktor úr. Ám örülök, hogy mégis így alakult - szólt, majd. kezet nyújtott Gerdnek, s hellyel kínálta.

Rainsberg nem akart köntörfalazni. Nyomban előhozakodott jövetele céljával.

- Tisztelt uram, aligha jöttem volna ma vissza, ha egy különleges ok nem kényszerít. Mutatok egy fényképet, s kérem, mondja meg, ismeri-e az illetőt.

- Csak nem egy híres festmény fotográfiáját akarja megmutatni?

- Néhi, ez alkalommal élő személyről van szó. Ismeri uraságod ezt a férfit?

Gerd előhúzta tárcájából Jolande vőlegényének a képét, és a múzeumőr elé tartotta, aki csodálkozva felvonta a szemöldökét.

- Hogyne ismerném, kedves doktor! De ámulok, hisz itt egy finom úriembert látok, noha én kisegítő inasként ismerem. Mint ilyen, persze már annak idején is szokatlanul finom benyomást keltett. Ahogy már tegnap is elmondtam, az itteni nők mind bolondultak érte. Igen, egész biztosan ő az, Giuseppe Pighetti, aki nemrég inasként dolgozott nálunk.

Gerdet - noha számított rá - valósággal letaglózta a bizonyosság. Az izgalomtól rekedten így szólt:

- Hát mégis! Sejtettem!

- Tisztelt uram! Árulja el, kérem, hogyan jutotté kép birtokába, és egyáltalán, mi az oka a nagy izgalomnak?

Gerd végigsimított a homlokán:

- Azonnal megtudja uraságod. Most már semmit sem akarok elhallgatni erről az emberről. Őszintén megmondom, az önök híres festményei, bár nagyon érdekeltek, csak ürügyet szolgáltattak arra, hogy bejussak a kastélyba. Ez a Giuseppe Pighetti ugyanis Berlinben Alfonso de Almadeiának adja ki magát, s bizonyos, hogy a hatóságok előtt az igazi gróf úti okmányaival igazolja magát.

A múzeumőr rémülten felugrott.

- Úristen! Tehát mégiscsak ő lopta el a méltóságos úr tárcáját!

- Szinte biztos, hogy így történt. Mindenesetre ez a gazember a gróf szerepét játssza Berlinben. Most már érti, miért érdekelt tegnap annyira az a Kínából származó könyvküldemény? Túlságosan nem lepődtem meg, elvégre azért utaztam Spanyolországba, hogy bebizonyítsam, az az ember nem lehet Alfonso de Almadeia.

- Szűzanyám! Hát persze hogy nem! Hisz ő Giuseppe Pighetti.

- Ez olasz név. Ezek szerint jól sejtettem, hogy még csak nem is spanyol.

- Így igaz, doktor. Pighetti édesapja Észak-Olaszországban született, édesanyja német, pontosabban svájci német. Apjától olaszul, anyjától pedig németül tanult meg. Ehhez jön még a francia, mivel a szülők Luganóban laktak, és ő is ott született. Mindezt ő mesélte nekem, és azt is mondta, hogy ide a spanyol nyelv kedvéért jött. Szerette volna azt is elsajátítani. Csakhogy a nyelvóráit- a kikötői negyedben vette, így eléggé közönségesen beszélt spanyolul. Hogy egész pontos legyek, a spanyol matrózok nyelvjárását használta. Részben a nyelvtehetsége miatt alkalmaztuk, mivel nálunk mindig sok külföldi vendég fordul meg. Igyekvő és készséges volt, s el tudom képzelni, hogy jól játssza a nagyurat, ha éppen arra van szükség. De honnan veszi ez a fickó a bátorságot, hogy a gróf úr nevét bitorolja? Mi lehet vele a célja?

- Szélhámossal van dolgunk, annyi bizonyos. Alighanem az eltulajdonított tárcában talált pénzen Berlinbe utazott, ahol nem egy asszony fejét sikerült elcsavarnia. Úgy tűnik, az a szándéka, hogy senor de Almadeia képében behálózzon egy hölgyet, akire gazdag örökség vár. Miután végre sikerült kinyomoznom, ki ez az ember, visszamegyek Berlinbe, és útját állom.

A múzeum vezetője rendkívüli érdeklődéssel hallgatta a vendégét, aki elmesélte, hogyan került kapcsolatba az üggyel.

- Köszönöm, hogy felvilágosított. Kérem, adjon tanácsot, mit tehetnék ebben a helyzetben, hogy megvédjem uram érdekeit! Jaj, milyen kár, hogy a gróf úr nincs idehaza!

Gerd rövid töprengés után így felelt:

- Az a leghelyesebb, ha rám bízza a dolgot. Majd én keresztülhúzom a fickó számításait. Ön a gróf úr távollétében úgysem tehet sokat.

- Hát igen, ő most alighanem Japánban van, hogy aztán hamarosan továbbinduljon a Hawaii-szigetekre.

- Azt ajánlom, részletesen tájékoztassa a gróf urat mindenről, s azt is írja meg neki, hogy saját érdekeim védelmében az ő ügyét is a kezembe vettem. Úgy döntöttem, hogy a további nyomozást Jaime Valuzo detektívre bízom. Ki kell derítenie ennek a gazembernek a múltját. Még az sem biztos, hogy valóban Pighettinek hívják, és nem kizárt, hogy más hasonló bűncselekmények is terhelik. Talán már a kastélyban is véghezvitt valami gaztettet. Senor Valuzo ennek is a végére jár majd. Az írásmintának és a fényképnek biztosan hasznát veszi. Nekem most haladéktalanul vissza kell utaznom Berlinbe, hogy megakadályozzam a gazember és a professzor unokahúgának házasságát Higgye el, számomra most ez a legfontosabb.

- Megértem, doktor úr. Kívánom, hogy járjon szerencsével! Szívből sajnálnám a szegény fiatal hölgyet, ha egy ilyen emberhez kellene kötnie az életét; Megfogadom a tanácsát, és távol tartom magam az ügytől, amíg nem kapok választ a gróf úrtól. Részletesen megírom neki a történteket, és a levelet elküldöm Hawaiiba, ott bizonyára hamarosan kézhez kapja. Köszönöm, hogy beavatott a történtekbe. Látja, Pighettire nem is gyanakodtunk akkoriban, hiszen a tárca eltűnése előtt néhány nappal elbocsátottuk. Most jut eszembe, hogy utána néhány napig még a környéken látták, és... várjon csak... mintha José is mesélt volna róla valamit, de engem nem érdekelt, és nem is figyeltem oda. Mindjárt megkérdezem tőle.

Csengetett, mire az inas megjelent a könyvtárszobában.

- Mondja csak, José - fordult hozzá a múzeumőr emlékszik még, mit mesélt a jóképű Pighettiről, miután elbocsátották a kastélyból?

Az inas meglepődött a kérdésen, de aztán félszeg mosollyal válaszolt:

- Lehet, hogy csak pletyka az egész, de Lorenzo azt állította, hogy Guiseppe Pighettit gyengéd szálak fűzték Theresához, a mosónőhöz. Megesküdött, hogy látta Pighettit az elbocsátása után néhány nappal, amikor hajnalban kiugrott Theresa szobájának az ablakán. Theresa dühösen tagadott, s a méltóságos úrnak nem is számoltunk be a történtekről, mert az asszony elvesztette volna az állását. Egyébként nagyon szorgalmas, derék asszony.

A múzeumőr és Gerd jelentőségteljes pillantást váltott.

- Ki akarja hallgatni, doktor úr, Theresát?

Gerd leintette.

- Ha nem okvetlenül szükséges, nem akarom megnehezíteni az asszony életét. Enélkül is el tudom képzelni, hogy történt az eset. A gyengéd érzelmeket tápláló Theresa becsempészte lovagját a kastélyba, aki kihasználta az alkalmat, és megkaparintotta a házigazda tárcáját. Talán azt hitte, sokkal több pénz van benne. A magam részéről a nyomozóra bízom, döntse el ő, szükség van-e Theresa kihallgatására. Nem is akarom tovább feltartóztatni a munkájában. Nagyon köszönöm a segítségét, s remélem, egyszer alkalmam lesz rá, hogy nyugodtan megtekinthessem a kastély műkincseit.

- Nem akar velem ebédelni, doktor úr?

- Nem, köszönöm. Azonnal vissza kell indulnom Barcelonába, hogy felkeressem a nyomozót, és megbeszéljem vele a további teendőket. Utána csomagolok, és holnap kora reggel indulok Berlinbe.

- A Szűzanya óvja minden lépését, doktor úr, és segítsen a végére járni az Ügynek.

A két férfi búcsút vett egymástól. A múzeumvezető egészen az autóig kísérte vendégét, s még integetett is a távolodó kocsi után. Aztán felment a könyvtárba, és nyomban hozzálátott, hogy részletes levelet újon a grófnak a történtekről.

Gerd Rainsberg Barcelonába érve azonnal összecsomagolt, s azon töprengett, hogy még az éjszakai vonattal elutazik. Mivel Jaime Valuzóval öt órára beszélt meg találkozót, megkérte házigazdáját, hogy foglaltasson neki helyet egy hálókocsiban, az éjszakai berlini járaton. Senor Candaro megértette, hogy barátja a lehető leggyorsabban útnak akar indulni, ezért haladéktalanul intézkedett.

A nyomozó pontosan érkezett a megbeszélésre. Gerd nyíltan beszámolt neki mindenről, s amikor befejezte, Valuzo további kérdéseket tett fel. Ezekből kitűnt, hogy az eszes férfi máris milyen otthonosan mozog az ügyben. A fényképet és az íráspróbát örömmel vette át, és mosolyogva megjegyezte:

- A jegyzet segítségével talán nemcsak az írást tudjuk azonosítani, hanem az ujjlenyomatot is. Biztosítom, doktor úr, hogy minden tőlem telhetőt megteszek az ügy mihamarabbi felgöngyölítése érdekében.

- Efelől semmi kétségem sincs, senor Valuzo. Végtelenül örülök, hogy Önre bízhatom az ügyet, mivel nekem haladéktalanul vissza kell térnem Berlinbe.

- Vigyázzon, nehogy kicsússzon a madárka a keze közül! Ugye, nem tudja, hogy ön Spanyolországba utazott?

- Nem. Az üzlettársam azt terjeszti rólam, hogy Svédországban vagyok.

- Nagyszerű! így nem sejtheti a gazfickó, hogy a nyomában vagyunk. Senor de Almadeia messze van, így teljes biztonságban érzi magát. A magam részéről azonnal elkezdem a nyomozást. Vannak barátaim a kikötőnegyedben, akiknek megmutatom a fényképet. Talán valaki ismeri közülük Pighettit. Még az sem biztos, hogy ez a valódi neve, de gyorsan kiderítem, meglátja.

- Kérem, értesítsen, mihelyt megtudott valami érdemlegeset.

- Természetesen, folyamatosan tájékoztatom a nyomozásról. Jó lenne, ha megadná az állandó lakcímét.

Gerd felírta neki Gering doktor címét, mert így biztos volt benne, hogy kézhez kapja a postát, még ha el is kell utaznia.

Miután a detektív eltávozott, Gerd az indulásig még egy órát beszélgethetett a vendéglátóival, akik kérték, hogy hamarosan látogassa meg ó'ket újra. Candaro nevetve hozzáfűzte:

- Remélem, Spanyolországba jönnek nászútra. Már alig várom, hogy megismerjem az ifjú hölgyet, akinek a sorsa most az ön kezében van.

Gerd sóhajtva legyintett.

- Egyelőre azon vagyok, hogy megakadályozzam a nemkívánatos esküvőt. A saját boldogságomra majd csak akkor gondolhatok, ha ezen túlleszek.

Candaróék kikísérték vendégüket a pályaudvarra, ahol szívélyes búcsút vettek tőle.

Gerd Rainsberg nyugtalan szívvel kezdte meg utazását a langyos tavaszi éjszakában.

Gering doktort táviratban értesítette érkezésének időpontjáról.

A vonat pontosan futott be a berlini pályaudvarra. A vágány mellett Gerd megpillantotta a doktort. A férfi különösen sápadt és gondterhelt arccal várta. Rainsberg lelkén hirtelen erőt vett a félelem. Szörnyű balsejtelme támadt. Lehet, hogy túl későn érkezett? Villámgyorsan kiugrott a vagonból, megragadta Gering vállát, és várakozásteljes arccal meredt rá.

- Mi történt? - kérdezte izgatottan. - Látom az arcán, hogy rossz híre van a számomra.

Gering doktor sokéit nem adta volna, ha nemmel felelhet Gerd kérdésére. Némán karon fogta barátját, és kivezette a vonat mellett tolongó tömegből.

- Nyugodjon meg! Az a helyzet... nos... meg kell mondanom, úgy gondolom, későn érkezett, barátom.

- Mit jelent az, hogy későn?! - kiáltotta Gerd szinte magánkívül. -Ember, az isten szerelmére, mondja már el, mi történt!

- Voltaképpen semmit sem tudok - vont vállat Gering. - De úgy sejtem, hogy Jolande Warren esküvőjére ma vagy talán már tegnap sor került.

- Miből gondolja?

- Máris elmondom. Ma reggel, amikor a professzor háza előtt jöttem el, láttam, hogy senor de Almadeia és Warren kisasszony beszállnak egy autóba. Néhány kézitáska volt náluk.

Gerd elsápadt. Egy pillanatra úgy érezte, minden ereje elhagyja. Fájdalmasan felkiáltott:

- Nem! Ez lehetetlen! Csak nem azt akarja mondani ezzel, hogy már megvolt az esküvő?

- Nem tudom biztosan, de azt hiszem, ez történt. Kedves barátom, ön úgy fest, mint a saját árnyéka. Mondja, tényleg ennyire fontos ez önnek?

- Fontosabb, mint hinné! Te jóságos ég! Hogy hagyhatta Jolandét elmenni ezzel az alakkal? Nem, ez nem lehet igaz! Mondja, hogy téved!

- Szívesen nyitva hagyom önnek azt a lehetőséget, hogy csupán ártatlan kikocsikázás, szemtanúja voltam. De mint mondtam, rajtuk kívül nem volt más jelen, és a kocsiban két kézitáska is volt. Megpróbáltam bizonyosságot szerezni, ám amikor bejelentkeztem, azt a választ kaptam, hogy a professzor úrék senkit sem fogadnak. Ön azt kérdezi, hogyan engedhettem el Warren kisasszonyt ezzel az alakkal? De kedves doktor, miképpen akadályozhattam volna meg? Milyen jogon? Hiszen azt sem tudom, sikerült-e elég bizonyítékot összegyűjtenie Alfonso de Almadeia ellen.

Gerd metsző hangon felnevetett.

- Ez a férfi az igazi Alfonso de Almadeia inasa! A gróf e pillanatban Japánban vagy a Hawaii-szigeteken tartózkodik. Ez a gazfickó ellopta az útlevelét.

- Mindenható Isten!

- Most már megérti, miért vagyok ilyen ideges? - kérdezte Gerd, s megsemmisülve meredt maga elé. - Ha ez a házasság valóban létrejött, akkor igazán nem tudom, mihez kezdjek. Jöjjön, doktor, bizonyosságot kell szereznem! Azonnal Rasmussenékhez megyünk, most nyomban beszélnem kell a professzor úrral.

- Ha Jolande egybekelt és elutazott azzal a bitanggal... ó, Istenem!

Gering doktor örült, hogy barátjának kicsit kitisztult a feje, és újra világosan tud gondolkodni. Látta, hogy az események csakugyan mélyen érintették a fiatalembert, s bármit megadott volna azért, hogy a feltevése, miszerint Jolande aznap reggel a „férjével” elutazott, ne nyerjen megerősítést.

VII.

Jolande polgári esküvőjét csakugyan megtartották aznap reggel, amikor Gerd Barcelonából Berlin felé utazott. A jegyespár kívánságára az esketési a nyilvánosság kizárásával végezték, a két tanún kívül senkit sem hívtak meg. Az ismerősök számára elfogadhatónak tűnt a magyarázat, hogy a jelenlegi helyzetben csupán a polgári esküvőre kerül sor, s így az ifjú feleség elkísérheti férjét a világ körüli útra, s hogy a templomi esküvőt majd később Spanyolországban fogják megülni. Mivel az esküvő pontos időpontját senki nem tudta, nem is gondolták, hogy aznap reggel megtörtént.

Jolande úgy ment jövendőbelijével a házasságkötő terem felé, mintha lidérces álom foglya lenne. Ugyanezen érzés hatása alatt suttogta el az anyakönyvvezető után a sorsdöntő szavakat anélkül, hogy értelmüket egészen felfogta volna. Gépiesen írta a dokumentumokra új nevét: Jolande de Almadeia, született Warren.

Amikor ez megtörtént, a papírra meredt, és legszívesebben kitörölte volna ezt a nevet az anyakönyvből, de még a gondolataiból is. Hideglelősen megborzongott, és páni félelem lett úrrá rajta. Mit tett? Miért hagyta magát rábírni erre a lépésre? Hiszen őrültség, amit elkövetett!

A házassági anyakönyvi kivonatra meredt, és úgy érezte, apró darabokra kellene tépnie. Ám azután a gratuláló, tanúkra pillantott. Nem, ezt mégsem teheti, ezzel úgysem lehet meg nem történtté tenni a dolgot. Kénytelen volt fogadni a jókívánságokat, és elrebegett néhány köszönő szót. Arra gondolt, hogy vissza kell mennie bácsikája házába, ahol a család és a tanúk társaságában elfogyasztják a reggelit. Hamarosan kimegy a pályaudvarra azzal a férfival, aki most már a férje. Elutazik a nagyvilágba, és eltűnik Berlinből. Mindörökre.

Ezzel megtett mindent a saját jó híre és becsülete megőrzése érdekében. Miután elérik legközelebbi úti céljukat Svájcban, alighanem sor kerül az első összeütközésre Alfonso de Almadeiával. S hogy azután mi jön még, arról Jolandénak sejtelme sem volt. Egyvalamit azonban egészen biztosan tudott: inkább meghal, mintsem odaadja magát ennek a férfinak.

Legnagyobb csodálkozására a reggelinél sikerült néhány falatot lenyelnie, sőt még némi beszélgetésre is futotta az erejéből. Ezután visszavonult a szobájába, hogy úti ruhát öltsön.

A tanúk is elmentek, Mally néni pedig Jo után sietett, hogy segítsen neki, s még válthasson vele néhány szót.

Jolande szívesebben maradt volna egyedül, hogy valamelyest rendet teremtsen kusza gondolataiban. Mégsem akarta elutasítani a nagynénjét. Elvégre ez az utolsó alkalom a beszélgetésre.

Eközben a professzor egyedül maradt az ifjú férjjel, és így szólt hozzá:

- Kérlek, Alfonso, gyere velem a dolgozószobámba. Szeretnék elszámolni Jo vagyonáról, és átadnám neked a kérdéses összeget.

Alfonso kissé elcsodálkozott.

- De drága bácsikám, csak nem azt akarod mondani, hogy Jo teljes vagyona készpénzben van? - kérdezte mosolyogva. El nem tudta képzelni, hogyan lehet félmilliót csak úgy kézben elvinni.

A ház ura, akinek sejtelme sem volt arról, mekkora várakozással tekint Alfonso az örökségre, gyanútlanul így felelt:

- Azt gondoltam, nem volna ellenedre, ha egy kis készpénzhez jutnál. Esetleg átutalhatom a bankszámládra is, ha nem akarod, hogy ezzel terheljelek. Nagy címletű bankjegyekről van szó. Akkor hát kérlek, menjünk a dolgozószobámba!

Alfonsót különös, kényelmetlen érzés kerítette hatalmába. Micsoda szokatlan, mondhatni ostoba ötlet a professzortól, hogy készpénzben adja ki Jo vagyonát! Persze alapjában véve még jobb is, hiszen így könnyebben rendelkezhet az összeggel. Mégis helyesebb lett volna, ha megkérdezik, milyen formában óhajtja tartani ifjú felesége vagyonát. Erre az eshetőségre már jó előre kifundálta a választ.

Nem maradt ideje a töprengésre, követnie kellett a professzort. Alfonso az asztalon néhány kisebb bankjegycsomót meg egy számokkal sűrűn telerótt papírlapot fedezett fel. Csak bámult a fekete asztallapra, s összerezzent, amikor a professzor a pénzkötegre mutatott, majd tétován kezébe vette a papírlapot.

- Kedves Alfonso, Jo vagyonkája minden bizonnyal jelentéktelennek tűnik számodra. En viszont azt mondom, akármilyen csekély is egy összeg, azt annak rendje és módja szerint kell kezelni. Látod, itt áll a bizonylaton a végösszeg: 25 327 márka. Huszonötezer márkát nagy címletű bankjegyekben találsz, a többit apróban, illetve ezüstben. Gondolom, az aktatáskádban kényelmesen magaddal viheted az egészet, költőpénznek jó lesz. Szerencsére dúsgazdag vagy, s többször is mondtad, hogy téged cseppet sem érdekel, mekkora Jo vagyona. Most hát, kérlek, írd alá a nyugtát, és vedd magadhoz a pénzt, ahogy illik.

A kezében tartott papírból feltekintve a professzor megrémült a fiatalember fakó, sápadt arca láttán. Alfonso de Almadeia megsemmisülten meredt az asztalon felhalmozott „nyomorult pár fillérre''.

- Ez Jo egész vagyona? - nyögte ki végül rekedten. - Már megbocsáss, de nekem azt mondták, hogy az édesapja nagyon gazdag volt, s ő az egyetlen örökös.

A professzor lelkében halvány gyanú támadt. Lehet, hogy mégsem volt mindegy Alfonso számára, mennyi pénze van jövendőbelijének? Némiképp elfogódottan felelt a kérdésre.

- Jo édesapja valóban igen gazdag volt, de hát jól tudod, mit művelt az infláció a legtöbb német vagyonával. Amit itt látsz, az minden, ami Jónak megmaradt belőle.

Alfonso váratlanul csúnyán felnevetett.

- Szavamra, remek vicc! Hál ezt a hercegi hozományt valóban felesleges lenne bankba vinnünk - mondta, s még mindig görcsösen nevetve aláírta a nyugtát, majd felegyenesedett, és összeszedte az asztalra kirakott pénzt. A bankókat belegyömöszölte a levéltárcájába, és sietve felállt.

- Ideje indulni a pályaudvarra - mondta. - Azt hiszem, Jo is elkészült.

A professzort kissé lehangolta Alfonso viselkedése, akiről lerítt, hogy sokkal nagyobb hozományra számított, ám megnyugtatta a ludat, hogy mindennek nincs nagyobb jelentősége. Már korábban tapintatosan tudakozódott Alfonso de Almadeia vagyoni helyzete felől, s megtudta, hogy Spanyolország leggazdagabb emberei közé tartozik.

„A gazdagok már csak ilyenek. Állandóan a vagyonuk gyarapításán jár az eszük” - gondolta magában.

Alfonso uralkodott magán, noha csalódottságában majdnem dührohamot kapott. Hát ezért kockáztatott annyit? Az „üzlet”, amibe annyi fáradságot beleölt, és amely oly nagy haszonnal kecsegtette, mindössze rongyos huszonötezret hozott! Most itt áll, rászedett csalóként, a nyakán ezzel a sápadt libával, aki szintén igényt tart némi pénzre a huszonötezerből. Hogy az ördög vinné el az egészet! Hagyta magát lóvá tenni! A félmillió helyett csak annak öt százaléka üti a markát És ebből akart ő valahol kényelmesen, gondtalanul megélni! Nem vált be a számítása, már megint a tönk szélére került. Ez aztán a balszerencse!

Luganóban is éppen abban a pillanatban lepték meg, amikor a szállodában el akarta csenni egy gazdag amerikai nő ékszereit, aki egyébként kellemes, gyengéd együttlétet helyezett kilátásba. Alig tudta menteni az irháját. Azóta balszerencse kíséri minden lépését.

A Mandrilla-kastélyban is hogy járt azzal a levéltárcával! A Teresánál töltött pásztoróra után a szerelmes asszony elrejtette őt a szobájában, ahonnan könnyen átlopakodhatott ura dolgozószobájába, hogy ellopja a levéltárcát. Ám akkor is mindössze néhány ezer márka ütötte a markát. És most, amikor mindent egy lapra tett fel, és meghódított egy dúsgazdagnak vélt lányt, ismét elbánt vele a sors. Hogy az ördög vinné el!

Mindez végigfutott az agyán, mielőtt az illendőség kedvéért búcsúzásképpen kinyögött néhány szót a háziaknak, majd autóba ült Jóval, és a pályaudvarra hajtatott. Arra már nem futotta az erejéből, hogy akár egy szót is szóljon újdonsült feleségéhez. Az asszony sápadtsága, elgyötört arckifejezése fel sem tűnt neki. Ugyan mi közük egymáshoz? A játszmának vége, ő veszített. Örül, ha azt visszakapja, amennyivel beszállt a játékba. Azon tűnődött, mitévő legyen. A menetjegyeket már megvette, egyébként meg sem fordulna a fejében, hogy első osztályon utazzanak. A Maloja Palace szállodáról is le kell mondaniuk. Szerencsére nem foglaltatott szobát, mert azt tervezte, hogy egész más útvonalon indulnak el, olyanon, amelyet rajta kívül senki sem ismer. Osztott, szorzott, mert azt akarta, hogy a pénzből minél több megmaradjon neki. Valahogy ki kell jutnia ebből a kutyaszorítóból. Az esküvői komédia megvolt, most már mihamarabb meg akart szabadulni a feleségétől. A pénzt természetesen meg akarta tartani, hogy legyen egy kis tőkéje, amiből újrakezdheti. A nőkkel, úgy látszik, nincs szerencséje, hiába bolondulnak annyira érte. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogyan viselkedik majd vele Jo, aki eddig megközelíthetetlennek mutatkozott. Most viszont már a törvényes felesége, és ez bizonyos kötelezettségekkel jár.

Gúnyosan elmosolyodott. Minden olyan gyorsan történt ezen a napon. A fiatalok és Rasmussenék búcsúja röviden, mindkét részről hűvösen zajlott, a professzort mégis elfogta a szomorúság, amikor utoljára megölelte Jót. A lány közben arra gondolt, hogy az egyetlen vérrokonától való elválása után, bizonyos értelemben gyökértelenné válik. Akárhogy is volt, a nagybátyja házában gondtalannak mondható éveket töltött, amiért őszinte hálát érzett. Egyedül őérte hozta meg ezt az áldozatot, nem akarta botrányba keverni.

A pályaudvaron vonatra szálltak, s Jónak egyszeriben feltűnt, hogy Alfonso távolról sem olyan nagyvonalú és előzékeny, mint korábban. Csak ímmel-ámmal segített fiatal feleségének kiszállni az autóból, aztán meg előresietett, és hagyta, hogy egymaga kapaszkodjon fel a vonat lépcsőjén.

A fülkéjükben Alfonso dühösén felhajigálta a csomagokat a poggyásztartóra, majd lehuppant Jóval szemben a kárpitozott ülésre.

A nagyobb csomagot már egy nappal előbb feladta Zürichbe. A menetjegyeket is csak Zürichig váltotta meg, környezetével pedig elhitette, hogy mielőtt továbbutaznának Malojáig, szeretne néhány napot a városban tölteni a feleségével. Eltökélt szándéka volt felégetni minden hidat kettejük mögött. Ha a lánynak nagy vagyona lett volna, akkor is az ismeretlenbe utazott volna vele, mert először a pénzt akarta biztonságba helyezni. Utána keresett volna egy eldugott helyet a nagyvilágban, ahol letelepedhet, és békésen éldegélhet felesége vagyonából. Előre kifundált terve most kútba esett.

Alfonso olykor sötét pillantást vetett Jolandéra, aki a kabátjába burkolózva sápadtan, szótlanul kuporgott a sarokban. A férfi meg sem kérdezte tőle, le akarja-e vetni a kabátját, ő pedig nem kérte a segítségét. Egyikük sem tudta, mit gondol a másik, milyen érzésekkel ülnek egymással szemben. Jolande észrevette, hogy a férfi valamiért nagyon dühös, de nem is sejtette az okát.

Hamarosan odaért az étkezőkocsi pincére, s megkérdezte, óhajtanak-e ebédet rendelni. Alfonso tűnődött egy pillanatig, majd kérdőn Jóra nézett. Mivel a felesége nem nyilatkozott, hanem látszólag rábízta a dolgot, átvette a pincértől az étkezőkocsira szóló helyjegyeket. Így legalább olcsón megússzák az ebédet, gondolta.

Jo örült, hogy legalább ennyivel is kevesebb időt kell kettesben tölteniük. Alfonso viselkedésében volt valami, ami elbizonytalanította. Mit jelenthet ez a fagyos távolságtartás? Egyáltalán nem bánta, hogy így alakult, de vajon meddig tarthat ez az állapot?

A férfi, mintha csak leolvasta volna arcáról a gondolatait, rekedten felnevetett. A pillantása olyan gúnyos volt, hogy Jo nem tudta, mit gondoljon felőle.

Mindketten továbbra is némaságba burkolóztak. Így ültek, míg ebédhez nem hívták őket.

Jo bizonytalanul felállt. Alfonso nem engedte udvariasan előre, hanem elsőként lépett ki a fülkéből. Jolandét meglepte a viselkedése, de azt hitte, haragszik rá, amiért eddig nem szólt hozzá. Nem bánta, hogy így alakultak a dolgok, csak éppen meglepődött a modortalanságán.

Alfonso nem is igyekezett jóvátenni a hibát. Az asztalnál nem kérdezte meg a feleségét, inna-e valamit. Mivel Jolande szomjas volt, neki magának kellett rendelnie egy pohár vizet.

Az ebédet is szótlanul költötték el. Jónak olyan érzése támadt, mintha egy vulkán tetején ülne, amely bármelyik percben kitörhet. Egyelőre azonban nem történt semmi. Alfonso még nem döntötte el, mitévő legyen. Abban az egyben biztos volt, hogy Almadeia néven nem utazgathat sokáig. Zürichben megtehetné, hogy egyszerűen felszívódik a szállodából, és faképnél hagyja Jót. Ebben az esetben viszont fennáll a veszély, hogy a lány fellármázza a szállodát, és így lehetetlenné teszi számára a szökést. Nem kell semmit elsietnie, egyelőre van ideje. Az igazi de Almadeia még hónapokig úton lesz, és nem jön rá egyhamar, hogy valaki Berlinben eljátszotta a szerepét.

Mindenesetre Jolandétól a lehető leghamarabb meg kell szabadulnia. Esze ágában sem volt megosztani vele az amúgy is csekélyke örökséget. Becsapva érezte magát, s úgy vélte, hogy a vele szemben ülő sápadt teremtés legalább akkora csaló, mint ő. Az lesz a legjobb, ha mindent elmond neki, mert akkor hallgatni fog, mint a sír, hiszen a jó híre mindennél fontosabb neki. Majd megérteti vele, hogy legokosabb, ha visszamegy a nagybátyja házába, aki könnyedén rendbe hozza a dolgait.

Igen, kertelés nélkül megmondja neki az igazat, és felhívja a figyelmét, hogy ne verje nagydobra a dolgot, ha nem akarja, hogy vele együtt őt is letartóztassák.

Alfonso ettől megnyugodott kissé. Végül is van huszonötezer márkája. Úgy döntött, nagyvonalú lesz, és ad belőle Jónak ötszázat, amivel visszamehet Berlinbe, igaz, egy „hercegi örökséggel” szegényebben. Bájos egy fehérnép, azt meg kell hagyni, de remélhetőleg nem hiszi, hogy ezzel a nyomorúságos alamizsnával örökre magához láncolhat egy ilyen pompás fickót, mint ő.

Zürichben szétválnak útjaik, ez most már biztos. Jo természetesen semmit sem sejtett a férfi gondolataiból. Azt persze nem tudhatta, hogy a házasságlevél szerint ő Alfonso de Almadeiával kötött házasságot, aki nem azonos azzal a férfival, aki ott ül vele szemben, és akinek a jegygyűrűjét viseli. Arról pedig még kevésbé lehetett tudomása, hogy a megkötött házasság érvénytelen.

Jolande egyre azon törte a fejét, mi lehet az oka férje hűvös magatartásának. Meglepte, hogy semmilyen módon nem közeledik hozzá, sőt inkább udvariatlanul bánik vele. Ez kétségkívül megkönnyíti a dolgát, amikor majd sor kerül köztük a tisztázó vitára. Mivel a vonaton erre nincs lehetőség, legkorábban a szállodában törhet ki a botrány. A nagynénjétől hallotta, hogy Zürichben a „Hotel Baur au Lac”-ban fognak megszállni. Nem tudta, hogy a férfi valójában nem. foglaltatott szobát, s most örül ennek. Hogy is gondolhatta volna, hogy a dúsgazdagnak vélt Alfonso de Almadeiának a fogához kell vernie a garast, mert az ő szerény hozományán kívül egy vasa sincsen.

Szeretett volna mát túl lenni a veszekedésen, mert a várakozás kezdte felőrölni az idegeit. Néha olyan páni félelem fogta el, hogy legszívesebben kiugrott volna a száguldó vonatból

Miután Alfonso rendezte a gondolatait, és döntött a további lépésekről, feltámadt benne a kisördög. Viccelődni kezdett. Kihúzta magát, fekete szemét Jóra szegezte, és gúnyosan megkérdezte:

- Nos, galambocskám, hogy tetszik a nászút?

Jolande összeborzadt, de állta a tekintetét.

- Pontosan tudod, mi a véleményem erről a házasságról, így hát azzal is tisztában lehetsz, mit gondolok a nászútról.

- Mégis szeretném, ha elárulnád ezzel kapcsolatos gondolataidat.

- Nagyon jól tudod, hogyan és mivel vettetek rá Mally nénivel az esküvőre - felelte Jo szemrehányóan. - Ez volt az egyetlen választásom, ha meg akartam őrizni a becsületemet. Nem hozhattam szégyent a nagybátyámra azzal, hogy idegen férfit fogadtam a hálószobámban, és erről a személyzet is tudomást szerzett.

A férfi nem akart hinni a fülének.

- Szóval csak azért jöttél hozzám feleségül, hogy megőrizd a jó híred?

- Igen, csak azért.

Ez a kíméletlen nyíltság sértette a férfi hiúságát. Nem tudott belenyugodni, hogy ezt a nőt nem sikerül a befolyása alá vonni. Durva, közönséges nevetése borzongással töltötte el Jót

- Nekem mégis úgy tűnt - folytatta gúnyosan -, hogy a többi asszonyhoz és lányhoz hasonlóan igencsak meresztgetted rám a szemed.

Jo összekulcsolta a kezét

- Nem akarok hazudni... nos, ez valóban így volt, amíg nem ismertelek ki igazán. Eleinte nemes gondolkodású és jó érzésű embernek tartottalak.

Alfonso nyersen felnevetett.

- Ha szabad kérdeznem, hogy viselkedik egy nemes gondolkodású és jó érzésű férfi?

Jo kihúzta magát.

- Semmiképpen sem úgy, ahogy te. Nem lett volna szabad betörnöd a szobámba, nem lett volna szabad kockára tenned a lány jó hírét, akit feleségül akartál venni, és mindenekelőtt nem lett volna szabad az általad mélyen megalázott nőt abba a gyanúba keverned, hogy olyan kegyben részesített, amilyenben tisztességes nő nem részesít idegen férfit. Egyetlen szóval se keltél a védelmemre. A viselkedéseddel azt a látszatot keltetted, hogy a beleegyezésemmel lépted át, a hálószobám küszöbét.

Alfonso tetőtől talpig végigmérte, közben önelégülten mosolygott.

- Ha jól emlékszem, világosan értésemre adtad, hogy szeretnéd, ha követnélek.

Jolande arca elsötétült, a szeme haragosan villogott. Alfonso iménti szavaival nagyon kihozta a béketűrésből. Álig jött ki hang a torkán, amikor válaszolni akart.

Egyszer már közöltem veled, álmomban sem gondoltam volna, hogy a szavaimat burkolt felszólításnak veszed. Eddig csupa könnyűvérű nővel lehetett dolgod, ha ilyen véleménnyel vagy a gyengébb nemről. Nem tudom megérteni, hogyan vehettél feleségül olyan nőt, akit képesnek tartasz erre.

- Talán hamarosan megérted - vigyorgott Alfonso.

Jolande legszívesebben rimánkodni kezdett volna neki, hogy engedje szabadon. Érezte, hogy a férfi sem szereti; Kezdetben talán vágyakozott utána, de mostani viselkedése a bizonyíték rá, hogy ennek már vége. Nem mert szólni, mert félt, hogy a férfi újra hátborzongató nevetésben tör ki. Legeslegjobban persze a végső összetűzéstől rettegett. Egyetlen vigasza megboldogult édesapja fegyvere volt. Hitte, hogy a fegyverrel halott édesapja szelleme fogja megvédeni a rá leselkedő veszélytől.

Nem akarta, hogy elmérgesedjen a vita, ezért lehunyt szemmel hátradőlt az ülésen, és megjegyzés nélkül hagyta a férfi utolsó mondatát. Alfonso is fáradt volt a beszélgetéshez. Ugyan miről csevegjen ezzel a libával? Cseppet sem találta vonzónak az effajta hűvös nőket, akikből hiányzott a szenvedély, amit annyira szeretett a gyengébb nemnél.

Ő is hátradőlt az ülésen, és anélkül hogy engedélyt kért volna Jótól, cigarettára gyújtott.

VIII.

A vonat befutott a zürichi pályaudvarra. Alfonso leintett egy taxit, és egy közeli, olcsó szállodába cipelte Jót. A fiatalasszony tágra nyílt szemmel nézett férjére, amikor a kocsi megállt a jelentéktelen épület előtt.

- Hát nem a Baur au Lacban foglaltattál szobát? - kérdezte meglepetten.

- Nem, galambocskám, meg sem fordult a fejemben, bár a nagynénéd ezt kívánta volna. Sőt, egyáltalán sehol sem foglaltam szobát, mert már torkig voltam a drágalátos nénikéd örökös gyámkodásával. Az útikönyvben az áll, hogy ez a szálló tiszta, rendes és olcsó. Remélem, van egy szabad szobájuk.

Jo rémülten nézett Alfonsóra. Ijedtségében, hogy a férfi egyetlen szobát említett, fel sem tűnt neki, hogy a jutányos árak miatt választotta ezt a szállodát.

- Nyomatékosan megkérlek - mondta gyorsan hogy két szobát vegyél ki, mert én... én nem tudok aludni, ha nem vagyok egyedül a hálószobában.

A férfi arca újra gunyoros kifejezést öltött, aztán rándított egyet a vállán, és odalépett a portáshoz. Jo nem hallotta, mit beszél vele, így csak akkor lélegzett fel, amikor kiderült, hogy külön szobát kap.

Amikor Jo egyedül maradt, első útja a szobákat összekötő ajtóhoz vezetett, és ellenőrizte, hogy zárva van-e. Azt persze nem tudta, hogy a kulcsot a portás átadta Alfonsónak.

Miután bezárta a bejárati ajtót is, Jo végre biztonságban érezte magát. Megkönnyebbüli most, hogy végre egyedül lehetett, és nem kellett tovább elviselnie a férfit, akit egyre ellenszenvesebbnek talált. Kissé idegesen és erőtlenül, kosztümkabátját le sem vetve, az egyik fotelbe rogyott. Kezét a szívére szorítva rémülten várta, mi jön ezután. Az összetűzés időpontját kitolhatja ugyan, de elkerülni semmiképpen sem tudja. Tisztázniuk kell végre kettejük viszonyát.

Nyugtalanul fülelt á szomszéd szobából átszűrődő neszekre, s hallotta, hogy a férfi fel-alá járkál. Jolande felállt, kinyitotta a bőröndjét, kivette belőle a pisztolyt, és beletette a kabátzsebébe. Nem csomagolt ki semmit, elhatározta, hogy kabátban, kalapban fog üldögélni tovább, mert így nagyobb biztonságban érezte magát.

Gondolatai ebben a rettenetes órában is Gerd Rainsberghez szálltak. „Mennyire más lenne, ha most őrá várhatnék, és vele indulhattam volna világ körüli útra! Micsoda nászút, Istenem! Jól elbánt velem a sors!” - gondolta elkeseredetten.

Ő maga sem tudta, milyen sokáig üldögélt így. Órák telhettek el a megérkezése óta. Várta, hogy bekövetkezzék, aminek be kellett következnie. Nappal nem félt annyira, ezért elhatározta, Hogy még az est leszállta előtt beszél Alfonsóval. Csakhogy ehhez át kell hívni a szobájába. Határozott mozdulattal megragadta a kabátzsebében lapuló pisztolyt, hogy szükség esetén egy mozdulattal elő tudja rántani. Remélte, hogy ezzel elijesztheti Alfonsót, ha tolakodóan viselkedne.

A szálloda nyugodt volt és csendes, mintha rajtuk kívül nem is lett volna egyetlen vendég sem. Nagy ritkán lehetett csak lépések zaját hallani a folyosó felől. Odalenn az utcán elrobogott néha egy autó, máskor beszélgetés hallatszott fel, ami bátorítóan hatott Jóra.

Felsóhajtott, ám a következő pillanatban ijedten rezzent össze. A szoba ajtaja váratlanul felpattant, és a küszöbön ott állt Alfonso. Szemmel láthatóan jót mulatott a lány riadalmán. Fölényes mosollyal mérte végig a sápadt, megrémült teremtést.

Jolande bénultan ülve maradt, de haragtól izzott a tekintete.

- Hogy merészelsz kopogás nélkül betörni ide? - kiáltotta.

A férfi durva hangon felnevetett, s kezét a nadrágzsebébe süllyesztve megállt előtte.

- Ez bizony elég buta kérdés, galambocskám. Elvégre mégiscsak jogomban áll belépni a feleségem szobájába anélkül, hogy bebocsátásért esedeznék

- Ezennel megvonom tőled ezt a jogot. Úriember nem viselkedik így.

Alfonso pillantása elárulta, milyen jól mulat. Az elmúlt néhány órában pontosan eltervezte, mit fog tenni a továbbiakban. Most már csak az volt hátra, hogy beszéljen Jóval, és tiszta vizet öntsön a pohárba. Amikor belépett, a szobájuk között lévő ajtót nyitva hagyta. Mivel már megbizonyosodott róla, hogy Jó szobája az utolsó az emeleten, tudta, hogy nem hallgathatja ki őket senki. A folyosóra nyíló dupla ajtókon semmi sem hallatszott ki.

- Úgy? El akarod vitatni ezt a jogomat, tubicám? Kötve hiszem, hogy sikerülne. A házasságlevél feljogosít arra, hogy akkor lépjék be a feleségem szobájába, amikor csak nekem tetszik.

Jo minden erejét összeszedve felemelkedett, és a férfira szegezte tekintetét.

- Ezennel szeretném egyszer s mindenkorra a tudtodra adni, hogy soha, de soha nem leszek igazán a feleséged. A házassággal megmentettél a szégyentől, ám ez ugyanúgy kötelességed volt, mint nekem az, hogy meghozzam ezt az áldozatot a bácsikámért, akinek hálával tartozom, amiért a házába fogadott. Most már tudod, miért voltam kész felvenni a nevedet, de további áldozatokra nem vagyok hajlandó. Mi ketten soha nem fogunk igazán Összetartozni. Ha akarsz, nyugodtan elválhatsz tőlem, de ha erre nem vagy hajlandó, mert szégyenkezned, kellene miatta a rokonaid és barátaid előtt, én a formaság kedvéért kész vagyok veled maradni. Nem akartam, hogy gondot jelentsen a válás, ha emellett döntesz, ezért mondtam le a templomi esküvőről. Örömömre szolgált, hogy beleegyeztél. Nem szerettem volna kettőnk viszonyát egyházi áldással megpecsételni, mert tudtam, hogy valójában soha nem fogok igazi házasságra lépni veled. Ezzel elmondtam mindent, döntsd el, mit akarsz tenni.

Alfonso szájtátva hallgatta. Megszokta, hogy a nők rajongva néznek fel rá, s most igencsak sértette a hiúságát, hogy van köztük egy, aki kézzel-lábbal tiltakozik a vele való kapcsolat ellen. Jolande viselkedése - sértő szavai ellenére - némi csodálattal töltötte el. Most először szerette volna tényleg a magáénak tudni. Közelebb lépett hozzá, és fojtott hangon így felelt:

- Azt hiszed, hajlandó leszek ebbe belemenni? Gondolod, hogy csak úgy hagyom magam lerázni?

Mielőtt még egy ujjal is hozzáért volna, Jolande előhúzta a revolvert, és a férfira szegezte.

- Ha hozzám érsz, lelőlek! - sikította szinte magánkívül.

A férfi előbb nagy szemeket meresztett, majd gúnyosan elhúzta a száját.

- Nagyon sajnálom, de meg kell mondanom, hogy nem vagy a feleségem. Ennek folytán a becsületedet sem áll módomban helyreállítani. Egy vadidegennel tartózkodsz ebben a szállodai szobában. A ti szemetekben ez hallatlan erkölcstelenség, s ha tudnák a rokonaid meg az ismerőseid, ujjal mutogatnának rád! Pedig Isten bizony nincs miéit szemrehányást tenni magadnak. Sok nálad kevésbé erkölcsös hölgyet övez nagy tisztelet, amelyet úgy vívtak ki, hogy meg tudták őrizni a látszatot. A látszatot imádjátok ti mind, előkelő emberek, nektek csak az számít. Neked is annyira fontos, hogy emiatt képes voltál hozzámenni egy olyan emberhez, akit nem szeretsz, sőt akit hamarosan gyűlölni fogsz!

Jjolande hátrálni kezdett.

Alfonso nem nyúlt hozzá, csak fenyegetően magasodott fölé, de a lány rémült tekintete láttán szánalom ébredt a szívében. Kikapta a kezéből a fegyvert, és így szólt:

- Nem való az efféle játékszer kislányok kezébe, még akkor sem, ha nincs megtöltve. Jobb, ha nem fenyegetőzöl, ugyanis bizonyos körülmények között ez még okozhat némi kellemetlenséget mindkettőnk számára. Ülj le, hisz minden porcikádban reszketsz. Nyugodj meg, a szavamat adom, hogy egy ujjal sem nyúlok hozzád.

Szavai ezúttal másként csengtek, mint eddig. Jolande tudta, most őszintén beszél. Összekulcsolta a kezét, és állva maradt, pedig úgy érezte, menten összecsuklik.

- Ülj le! - parancsolt rá a férfi.

A lány valósággal lerogyott az egyik fotelbe, és olyan kétségbeesetten nézett rá, hogy Alfonsót, akinek mégsem volt kőből a szíve, egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy tovább rémisztgesse. Letette a fegyvert az asztalra, és odahúzott magának egy széket.

- Hagyd már abba végre a remegést, hisz mondtam, nem bántalak. Meg kell hagyni, nagyon csinos vagy, a végén még egészen magadba bolondítasz. Megjegyzem, rajtad kívül ez eddig még egyetlen nőnek sem sikerült. Azt hiszem, ideje, hogy komolyan elbeszélgessünk - kezdte. - Érdekes mondanivalóm van a számodra. Még mielőtt azonban belefognék, megkérdezem: valóban meg akarsz szabadulni tőlem?

Jolande sietve bólintott, de hang nem jött ki a torkán. A szemében még ott reszketett az iménti félelem.

A férfi a fejét csóválta, s úgy nézett rá, mint egy gyámoltalan kisgyerekre. Végül ravaszul megkérdezte:

- És azzal tisztában vagy-e, hogy így elszalasztod a gazdag partit? Miután tőlem elváltál, nehogy azt hidd, hogy bárki is feleségül vesz.

- Érdekel is engem a gazdag parti!

- Vagy úgy! Pedig a nagynénéd igencsak szem előtt tartotta.

A lány fáradt mozdulattal legyintett.

- Nem érdekel, mit gondolt a nagynéném! Nekünk kettőnknek merőben különböző az ízlésünk.

- Ha elengedlek, ne számíts rá, hogy akár egy lyukas garast is kapsz tőlem.

- El sem fogadnám.

- Ha nem tévedek, visszamennél a nagybátyádhoz és a nagy- nénédhez.

- Nem tehetem, mert akkor mégiscsak szégyent hoznék rájuk.

A férfi felkapta a fejét, és kérdő tekintettel vizsgálta a lány arcát.

- Hát akkor meg mihez kezdesz?

- Idegenben fogom megkeresni a kenyeremet.

Alfonso elnevette magát, de már nem olyan harsányan, mint korábban.

- Azt hiszed, ez olyan könnyű?

- Tudom, hogy nem könnyű, mégis inkább megteszem, semhogy melletted éljek jólétben, bőségben. Semmit, az égvilágon semmit nem akarok elfogadni tőled.

- Az élet gyorsan megnyirbálja a büszkeségedet, ha egyedül kell eltartanod magad.

- Soha!

A férfi újra különös tekintettel nézett rá.

- Mihez kezdesz majd, ha minden terved dugába dől, nem lesz mit enned, nem lesz ruhád, sem fedél a fejed felett?

- Akkor meghalok - felelte a lány egyszerűen, szinte magától értetődően.

Alfonso felpattant, és beletúrt sötét hajába.

- Az ördögbe, mintha olyan könnyű lenne meghalni! Sokkal nehezebb, mint hiszed!

- Hagyjuk ezt, azt hiszem, nem értesz meg, ahogyan én sem téged. Akkor elengedsz? - Jolande tekintetében türelmetlenség égett, amikor feltette ezt a kérdést.

- Igen - felelte a férfi röviden, határozottan. -Tulajdonképpen máris szabad vagy.

Jo kérdő pillantást vetett rá.

Alfonso tűnődött égy pillanatig, majd így szólt:

- Megmagyarázom, ha előbb a szavadat adod. Azt a bizonyos becsületszót, ami nálatok oly fontos, és amit te is szentnek tartasz, ha jól tudom. Szóval ígérd meg, hogy amit most mondok, azt legalább három hónapig nem adod tovább senki emberfiának.

- Rendben - szólt Jo, miközben nyugtalanul fürkészte a férfi arcát. - 4 szavamat adom.

- Nos hát - szólalt meg Alfonso mélyet sóhajtva te éppoly kevéssé vagy az én feleségem, mint amilyen kevéssé igaz az, hogy én Alfonso de Almadeia vagyok.

Jo összerázkódott ijedtében, és döbbenten nézett rá. Nem hitt a saját fülének.

- Te nem vagy Alfonso de Almadeia? Az isten szerelmére, hát akkor ki vagy?

- Mielőtt senor Almadeia lettem volna - felelte a férfi gunyorosan lebiggyesztett ajakkal -, Giuseppe Pighetti néven a nevezett uraság inasa voltam.

- Uramisten! - kiáltott fel Jo rémülten.

- Igen - bólintott az álspanyol, majd úgy folytatta, mintha már előre ismerné a lány ki nem mondott kérdéseit. - Így hívtak Mandrillában, de nem ez az igazi nevem. Azon a Iuganói rendőrség már régóta köröz. E kies városban ugyanis igen kellemetlen kalandba bonyolódtam egy gazdag amerikai hölggyel. Amikor észrevette, hogy az érdeklődésemet kizárólag az ékszerei keltették fel, riadót fúvatott. Csak üggyel-bajjal tudtam elmenekülni. Az igazi nevemet ezért még neked sem árulom el. Egyszer még szükségem lehet rá. Miután nagy nehezen leléptem Luganóból, különféle olaszországi szállodákban igyekeztem pénzt szerezni. Persze az asszonyoknál próbáltam szerencsét, mert náluk mindig nagy sikerem volt. Végül azonban mindegyikük csak szerencsétlenséget hozott szegény fejemre. Genovából egy vitorlás hajón kellett menekülnöm, így értem Barcelonába.

Jo a rémülettől dermedten nézett a férfira, aki erre felnevetett.

- No igen, kicsi lány, egy szobában ülsz egy tolvaj szélhámossal, fejeden az ártatlanság mirtuszkoszorújával, amelyben nem is áll szándékomban kárt tenni. Bizony ám, az embert néha elfogja a nagylelkűségi roham. Nos tehát, Barcelonában - most fog csak igazán leesni az állad! - feleségül vettem egy mixernőt, aki segített abban, hogy néhány hamis útlevél felhasználásával az orránál fogva vezessem a rendőrséget. Mindezért hatalmas árat kellett fizetnem: meg kellett nősülnöm. Ebből már magad is láthatod, hogy akkor sem lehetnél a feleségem, ha tényleg senor Almadeia volnék, hiszen én már nős vagyok. Legfeljebb bigámiával vádolhatnál meg, csakhogy csalánba markolnál, galambom, ha feljelentenél. Ugye, ezt te is belátod? Elvégre bizonyára mindkettőnk csuklóján csattanna a bilincs, legalábbis egy időre. Ennél nagyobb szégyent pedig nem is hozhatnál tisztelt bácsikád fejére!

Jo még jobban elsápadt. Micsoda szégyenletes helyzetbe került! Mindennek ellenére azért mégiscsak, megkönnyebbült. Elvégre ez azt jelenti, hogy szabad! Nem tartozik ehhez a férfihoz, akárki legyen is. Hála Istennek, hogy a dologra még időben fény derült, s most végre szabad. Szabad! Nem óhajtott visszatérni a bácsikájához, de elhatározta, hogy a három hónap elteltével azonnal levelet ír neki, és mindenről tájékoztatja. Addig, sajnos, hallgatásra kötelezi az adott szó.

- Na, tubicám, most aztán borzad az a kis jámbor lelked, igaz? - kérdezte a férfi gúnyos mosollyal.

- Örülök, - sóhajtott fel Jo -, hogy nem tartozom hozzád, noha ártatlanságom ellenére tovább kell cipelnem a szégyent. Csak egyet árulj még el! Miért akartál feleségül venni?

A férfi rántott egyet a vállán, majd így felelt:

- Hiszen mondom, hogy nincs szerencsém a nőkkel. Hogy miért vettelek el? Mert azt mondták nekem, hogy az apád milliomos volt, és te vagy a hatalmas vagyon egyetlen örököse. Legalább félmillióra számítottam, amivel aztán eltűntem volna, hogy a világ valamelyik távoli sarkában új életet kezdjek. Nem döntöttem el előre, hogy téged magammal viszlek-e, vagy egyszerűen otthagylak valahol. A viselkedésedtől akartam függővé tenni. Képzelheted, mit éreztem, amikor a nagybátyád a kezembe adta „mesés” vagyonodat. Szavamra, az egész távolról sem érte meg azt a kockázatot, amelyet vállalnom kellett érte.

Mivel Jo nem szólt erre semmit, a férfi rövid szünet után folytatta:

- Hogy eséllyel pályázhassak egy ilyen gazdag nő kezére, olyan nevet kelleti választanom, amely után a legaggályosabb apa is nyugodtan tudakozódhat. A Mandrilla-kastélyban meghallottam, hogy senor de Almadeia világ körüli útra készül. Tudtam, hogy útlevelet csináltatott, és pénzzel is bőségesen ellátta magát. Elérkezett hát számomra a rég várt pillanat. Elhatároztam, hogy mialatt az uraság a földgolyó ellenkező oldalán bóklászik, addig én az útlevelével felfegyverkezve akcióba lépek ezen a féltekén. Senor Almadeiaként pedig bizonyos, hogy bármelyik büszke atya feleségül adja hozzám a lányát. Mivel Spanyolországban azonnal lebuktam volna, elhatároztam, hogy Berlinben próbálok szerencsét. A gróf az elutazása elolt néhány nappal egy ostoba nőügy miatt elbocsátott. Ez végül még kapóra is jött. Tudtam, hogy így majd gyanú felett állok, ha az útlevél a tárcával együtt esetleg eltűnik. Udvarolni kezdtem az egyik cselédlánynak. Egyik reggel a szobájában rejtőztem, miközben ő már dolgozott, s akkor ütött a cselekvés órája. Óvatosan kilopóztam, és tettem egy kis kirándulást a gróf szobájába. Öméltósága szerencsére épp a fürdőszobában volt Az igencsak vaskosnak látszó levéltárca ott feküdt az öltözőasztalon. Magamhoz vettem, és észrevétlenül kiosontam a házból. A tárcában megtaláltam az uraság útlevelét, de pénz jóval kevesebb volt benne, mint amennyire számítottam. A tervem végrehajtására azért futotta belőle. Az útlevélben kicseréltem a fényképet, s attól fogva én voltam senor de Almadeia. Sietve búcsút vettem a feleségemtől, aki természetesen nem sejtette, miféle terveket forgatok a fejemben, mert különben el sem engedett volna. Hamis papírokkal, álnéven gond nélkül átkeltem a határon. Az, Alfonso de Almadeia nevet csak Németországban kezdtem használni, miután megtudtam, hogy a gróf megkezdte világ körüli útját. Berlinben azonnal bekerültem a legjobb társaságba. A választásom rád esett, mert a leggazdagabb hírében álltái, és mert nincsenek szüleid. Tudom, hogy a nagybátyád érdeklődött utánam a spanyol nagykövetségen, de ezért egy pillanatig sem aggódtam. Nyugodtan kivethettem rád a hálómat. Megvallom, nem volt könnyű dolgom veled, te jégszívű szűz! Nagyon megnehezítetted a dolgom, ám a nagynénéd sokkal előzékenyebbnek mutatkozott. Szándékomat lelkesen támogatta. Az az érzésem, meg akart szabadulni tőled. Ami engem illet, nem tétovázhattam sokáig, mert fogytán volt a pénzem. Ezért rohantalak le a hálószobádban. A csengőt is én húztam meg, mert szükségem volt szemtanúkra, nehogy visszautasíts. A nagynénédnek az irántad érzett szenvedélyes szerelmemmel magyaráztam meg a történteket, mire azonnal mellém állt. Egyszóval, minden úgy ment, mint a karikacsapás, csak éppen az örökséged elenyésző. A nagynénéd terjesztette el, hogy odaédesgesse a kérőket. Nem meséltem volna el mindezt ilyen őszintén, ha nem tudnám, hogy a saját érdekedben hallgatni fogsz, s így nekem sincs mitől tartanom. Az imént meggyőződtem róla, hogy értelmes, bátor, talpraesett lány vagy... na és hát néha jólesik az embernek, ha kiöntheti valakinek a szívét.

Jolande tágra nyílt szemmel nézte, majd felsóhajtott.

- Még csak egyvalamit árulj el - kérte. - Az eljegyzésünk estéjén tényleg azt hitted, hogy a szakadt ruha ürügyén akartalak a szobámba csalogatni?

A férfi elnevette magát.

- Nem, nem, nyugodj meg, te soha nem tennél ilyet. Dühös voltam, amiért állandóan kicsúsztál a kezemből. Ennek véget kellett vetnem, ezért vezettelek félre. Nézz csak rám ilyen megvetően... elvégre hozzád, ma született báránykához képest valóban szörnyeteg vagyok. De hagyjuk ezt! Még meg kell beszélnünk, mi történjék ezután. Őszintén szólva szükségem van a bácsikádtól kapott néhány ezer márkára, hogy egy ideig kihúzhassam, amíg újra pénzhez jutok. Máris új terv áll készen a fejemben, de ezzel inkább nem untatlak. Nem kell tudnod, hová megyek, mihez kezdek, mert a végén még megpróbálnál megakadályozni. Ám ha megengedsz egy jó tanácsot, azt ajánlom, térj vissza a rokonaidhoz. Még mindig jobb, mint ha egyedül próbálnál helytállni az életben.

A lányban csak most tudatosodott, hogy egy vadidegen embert, egy szélhámost tegezett az imént, mert a férjét látta benne. Akaratlanul is újra magázódni kezdett.

- Már mondtam önnek, hogy a bácsikám miatt nem mehetek vissza, de nem is akarok.

- De hát mi lesz így veled, illetve ezer bocsánat, önnel?

Jolande már majdnem elárulta, hogy van háromezer márkája, amely átsegíti az átmeneti nehézségeken, de félt, hogy a férfi még ezt is elveszi tőle. Csendesen megjegyezte:

- Majd megsegít a jó Isten.

- Kegyed helyében nem hagyatkoznék kizárólag őrá - rándította meg a férfi a vállát.

Jo felkelt, és így szólt:

- Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni az ilyen beszédet, mint ahogy az sem áll szándékomban, hogy hosszabb időt töltsék az ön társaságában. Másik hotelt keresek, amíg eldöntöm, mitévő legyek.

A férfi is felállt, s tétován nézett a lányra.

- Arra gondoltam, adok magának ötszáz márkát a hazautazás költségeire. De itt van inkább ezer, többet sajnos nem nélkülözhetek. Sok kiadásom volt az utóbbi időben, a saját költségeimet is alig tudom fedezni.

Jo még habozott. Legszívesebben visszautasította volna, de azután eszébe jutott, hogy az ő pénzéről van szó. Így végül elfogadta, és a kabátzsebébe csúsztatta a bankjegyeket.

- Ugye nem kell megköszönnöm? - kérdezte.

- Nem. Hogy úgy mondjam, kvittek vagyunk. Tessék, a csomagmegőrzési jegye. Minden eshetőségre felkészülve külön adtam le a kettőnk poggyászát. A bőröndök kint vannak a pályaudvaron. Állj, várjon még egy pillanatot! Odaadom a házasságlevelet is. A bácsikája, ha majd mindent elmesél neki, talán semmissé tudja nyilváníttatni az egészet. Hűha, csak most jut eszembe, hogy nincs útlevele! Kölcsönadnám az Alfonso de Almadeia nevére szólót, arra már úgysincs szükségem. Rá is írattam, hogy az okmány a feleségem számára is érvényes. Ám attól tartok, hamar lebukna vele.

- Nincs szükségem útlevélre, mert elhoztam magammal a lánykori nevemre szólót. Mától kezdve úgyis újra a Warren nevet viselem, s az okmány is érvényes még.

A férfi elismerően csettintett.

- Amint látom, kegyed is számolt azzal, hogy gyorsan elválnak útjaink. Nos hát akkor minden jót kívánok. Megmondom őszintén, maga tényleg tetszik nekem. Még soha nem volt dolgom ilyen nővel, és szívesen megtudnám, mivé fejlődött, ha életre kel Csipkerózsika-álmából. Ugye még nem szeretett férfit?

- Erre a kérdésre - vetette hátra Jo büszkén a fejét - nem vagyok hajlandó válaszolni.

- Úgy! Ezek szerint valaki már befészkelte magát a szívébe. Sejthettem volna. Különben nem tudott volna ellenállni nekem.

- Kérem, hagyjon magamra! - mondta Jolande kitérően, miközben az arca fájdalmasan összerándult. - Az utolsó csepp erőm is elhagyott.

A férfi néhány pillanatig furcsán, egészen szokatlan arckifejezéssel nézte, majd benne is felülkerekedett a büszkeség.

- Ma nagylelkű hangulatban vagyok, s teljesítem a kívánságát. Viszont meg kell' vallanom, nincs túlságosan ínyemre a saját nagylelkűségem. Minden jól kívánok, bocsásson meg, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam, de sajnos 'már nem lehet rajta változtatni. Bizonyítsa be, hogy kegyed is tud nagylelkű lenni, és búcsúzóul mondjon néhány kedves szót!

Jolande még mindig tartott egy kicsit a férfitól, ezért félénken, bizonytalanul csak ennyit mondott:

- Azt kívánom, hogy jó útra térjen, és a jövőben becsületes, tisztességes életet folytasson.

A férfi legyintett.

- Ezt a luxust már nem engedhetem meg magamnak.

- De hát ott a pénzem, abból nem tudna új életet kezdeni?

- Sokkal több pénzre lenne szükségem, hogy becsületesen éljek - rázta meg a fejét a férfi. - Ne feledje, kalandor vagyok, szeretem a veszélyt, szívesen játszom vele. De... imádkozzon értem, nehogy akasztófán végezzem.

A lány összeborzadt, de a férfi csak nevetett.

- Szörnyűséget mondtam, igaz? Ha nem tévedek, kegyed számára hátborzongató lehet egy olyan férfi feleségének lenni, aki talán akasztófán végzi. Higgye el, ezt én sem szeretném. Isten áldja, Jolande Warren! Egy órát még itt kell maradnia ebben a szobában, ugyanis be fogom zárni. Adja a szavát, hogy addig nem fog csengetni. Egyébként azt ajánlom, töltse nyugodtan itt a mai éjszakát. A számlát én fizetem. A portásnak majd megmondom, hogy még az éjjel tovább kell utaznom, s a feleségem csak reggel jön utánam. Magának is így lesz a legjobb. Ha majd felébred, azt fogja hinni, hogy az egész rossz álom volt csupán..

Ez sokkal több volt annál, mint amit az ember elvárhatott volna egy ilyen szélhámostól. Jolande is érezte ezt, ezért igyekezett megtenni minden tőle telhetőt.

- Jól van, a szavamat adom, hogy holnap reggelig nem hagyom ei a szobámat. Kérem, utasítsa a személyzetet, hogy egy óra múlva hozzanak fel teát és vajas kenyeret. Most pedig hagyjon magamra!

A férfi meghajolt, még egy utolsó pillantást vetett rá, majd visszament a szobájába. Bezárta az ajtót, s Jo hallotta, hogy egy darabig tesz-vesz odaát. Amikor a férfi kívülről bezárta Jo szobájának a folyosóra nyíló ajtaját is, a lány összerezzent, aztán nyögve az ágyra vetette magát. Még ahhoz sem volt ereje, hogy levegye a kabátját. Csak a kalapot dobta le az asztalra, a pisztoly és a papírok mellé, amelyeket a férfi hagyott ott neki. Behunyt szemmel, érzéketlenül feküdt. Egyelőre nem volt egyetlen épkézláb ötlete sem a jövővel kapcsolatban, csak az járt a fejében, hogy végre szabad. Szabad, csakhogy most még nagyobb szégyenben maradt!

Guiseppe Pighetti ezalatt rendezte a számlát. Valóban kifizette „felesége” szobáját is, akárcsak a másnapi reggelit, majd előadta, az előre kitalált történetet. Kezében a kézitáskájával beszállt a szálloda elé rendelt taxiba, és a pályaudvarra vitette magát. Nem felejtette el Jo számára megrendelni a teát és a harapnivalót, amit szintén kifizetett.

Fél órával később már a Párizs felé tartó vonaton ült. Az volt a terve, hogy a francia fővárosban próbál szerencsét, majd továbbutazik Monte-Carlóba. Nem is a szerencsejátékok érdekelték - azt túl kockázatosnak tartotta, inkább arra számított, hogy ott könnyebben összeakad dúsgazdag emberekkel.

IX.

Gerd nyugtalan szívvel indult Gering doktor társaságában a professzor házához. Névjegykártyája hátoldalára a következőket írta: „Warren kisasszony boldogságát illető, rendkívül fontos ügyben szeretnék beszélni a professzor úrral.”

Rasmussen professzort, aki szerencsére otthon volt, nagyon meglepte ez a mondat, s bár éppen sürgős munkába mélyedt, nem utasíthatta el a látogatót. Gerd megkérte Geringet, hogy négyszemközt beszélhessen a ház urával, mert bármilyen tanú jelenléte kínos lett volna. A doktor elegét tett a kívánságának, és a fiatalember lakására vitette magát. Ott várt rá.

A professzor a belépő Rainsberget látva felállt, s kissé bizonytalanul nézett vendégére.

- Úgy döntöttem, fogadom önt, doktor, noha fontos munkába mélyedtem. A kártyájára írtak alapján azonban úgy gondoltam, egészen különleges ügyben óhajt találkozni velem.

- Így van. Először is arra kérem, ne csodálkozzék azon, hogy ilyen élénken érdeklődöm mélyen tisztelt unokahúga iránt. Később majd mindent megmagyarázok. Most csak annyit mondjon, ugye a kisasszony esküvőjére még nem került sor?

Gerd arcáról olyan mélységes aggodalom sugárzott, hogy a professzor nyugtalankodni kezdett.

- Az unokahúgom ma reggel hivatalosan egybekelt senor de Almadeia gróffal, s egy órával a szertartás után el is utazott vele.

- Úristen! - szakadt fel Gerd melléből a kétségbeesett kiállíts, miután valósággal lerogyott a felkínált fotelbe.

- De doktor úr! Mire véljem ezt a határtalan izgalmat? - kérdezte Rasmussen megütközve.

A fiatalember nagy nehezen összeszedte magát, de az arca falfehér maradt. Ha eddig nem lett volna világos számára, mit érez Jolande Warren iránt, e pillanatban a legapróbb kételye sem maradt volna.

- Ezek szerint elkéstem. Erre igazán nem számítottam. De hát honnan sejthettem volna, hogy az eljegyzést ilyen gyorsan követi az esküvő?

- Senor de Almadeia nem óhajtotta hosszú időre megszakítani világ körüli útját, ám ifjú felesége nélkül semmi esetre sem akart továbbindulni. Ezért aztán gyorsan egybekeltek az anyakönyvvezető előtt. Az egyházi szertartást majd Mandrilla kastélyában tartják meg.

- Nem hiszem, hogy erre valaha is sor kerül. Mindenesetre aligha Mandrillában - sóhajtott fel Gerd.

A professzor értetlenül nézett vendégére.

- Doktor úr, az ön viselkedése egyre rejtélyesebb és nyugtalanítóbb számomra.

- Ezt tökéletesen megértem - bólintott á fiatalember letaglózva. - Nehezemre esik elmondani mindazt, amit pedig önnek is tudnia kell.

- Beszéljen, kérem! Komoly embernek ismerem, s bizonyos vagyok benne, hogy nem holmi csipcsup ügyben keresett fel. Kérem, ne titkolózzék hát tovább!

Gerd kihúzta magát, arcvonásai megfeszültek. Ha segíteni akar Jolandén, gyorsan kell cselekednie.

- Igyekszem rövidre fogni a mondandómat. Előbb azonban még tudni szeretném, hová ment innen a fiatal pár.

- Először Zürichbe, ahol a Baur au Lac Hotelban foglaítattak maguknak szobát. Néhány napig ott időznek, mielőtt továbbutaznak.

- Akkor hát - lélegzett fel Gerd - az első vonattal Zürichbe megyek. Kérem, ne nézzen rám ilyen csodálkozva, most már tényleg előrukkolok a mondanivalómmal. Készüljön fel a legrosszabbra! A férfi, aki feleségül vette az ön unokahúgát, szélhámos!

Ennek hallatán a professzor rémülten felugrott.

- Fékezze a nyelvét, uram! Senor de Almadeia az útlevelével hitelt érdemlően igazolta magát. S a referenciák, amelyeket óvatos ember lévén beszereztem róla, mind kiválóak!

- Igen, csakhogy azok a valódi senor de Almadeiára vonatkoznak, aki e pillanatban valahol félúton jár Japán és a Hawaii-szigetek között. Röviddel indulása előtt ellopták tőle a levéltárcáját, benne az útlevelével és az útra szánt pénzzel. A tettes alighanem a gróf egyik inasa, Giuseppe Pighetti volt, bár csak a jó Isten tudja, mi a valódi neve. Senor de Almadeia néven ez a gazember állt Warren kisasszonnyal az anyakönyvvezető elé.

A professzor döbbenten leroskadt a foteljába.

- Lehetetlen! - suttogta rekedten.

- Sajnos igazat beszélek. Egyenesen Spanyolországból jövök, s Mandrillában is jártam. A kastélymúzeum vezetőjének megmutattam a csaló fényképét, s ő azonnal ráismert az elbocsátott inasra. Senor de Almadeia kézírása pedig még csak nem is hasonlít ennek a Pighettinek az írásához.

Gerd a professzor élé tette bizonyítékait: a két noteszlapot és a valódi gróf kézjegyével ellátott levelet is, amelyet a múzeum igazgatója bocsátott rendelkezésére. A férfi megnézte Alfonso de Almadeia aláírását, a noteszlapokon pedig felismerte annak a férfinak az írását, aki feleségül vette az unokahúgát. Idegesen újra Gerdhez fordult.

- Hogyan jutott eszébe utánajárni ennek az ügynek?

- Ezt is szándékomban állt elmondani, professzor úr. Szeretem Warren kisasszonyt, attól a pillanattól fogva, hogy először megláttam. Szerelmem olyan erős és mély, hogy az ő lelkében is visszhangra lelt. Warren kisasszony maga mondta el nekem az eljegyzés estéjén, hogy kényszer hatása alatt cselekszik. Talán emlékszik rá, professzor úr, milyen sápadt és elkínzott volt akkor este.

- Igen, egészen világosan emlékszem:.. Azt hittem, beteg. No de ez mégiscsak ostobaság! Hogyan kényszeríthették volna bármire is?

- Ezt nem árulta el. Csak azt tudom, hogy nem önszántából lett a spanyol menyasszonya. Halálosan boldogtalan volt, amiért hozzá kell mennie a férfihoz, akit nem szeret. Megjegyzem, bennem még az eljegyzés előtt feltámadt a gyanú, hogy ez a férfi még egyszerű spanyol sem lehet, nemhogy főnemes.

Gerd ezután részletesen beszámolt mindarról, amit Barcelonában sikerült megtudnia, végül pedig azt is megemlítette, hogy Valuzo felügyelőt megbízta Guiseppe Pighetti zavaros ügyeinek felderítésével.

A professzor csak nehezen tudott úrrá lenni izgatottságán.

- Szép kis történet, mondhatom! - jegyezte meg végül. - Semmi okom kételkedni szavai hitelességében. Csak egyvalami érthetetlen még mindig számomra. Hogy mondhatta azt az unokahúgom, hogy kényszerítették az eljegyzésre? Én nem erőltettem rá semmit Az volt a benyomásom, hogy mindkét fél részéről szerelmi házasságról van szó. Csak akkor találtam kissé különösnek az ifjú férj viselkedését, amikor Jo vagyonkáját kifizettem neki. Úgy gondoltam, a hozomány nagysága közömbös számára. Végtére is sosem mulasztotta el jelezni, hogy neki édesmindegy, gazdag-e az unokahúgon? - vagy szegény.

Gerdnek ökölbe szorult a keze.

- Pedig bizonyos, hogy a hozományon kívül semmi sem érdekelte! Csak azért kérte meg Warren kisasszony kezét, mert mindenkitől azt hallotta, hogy az ön unokahúgára gazdag örökség vár.

- Még hogy gazdag örökség? - nézett fel a professzor elcsodálkozva. - Ez óriási tévedés! Édesapja ugyan milliomos volt az infláció előtt, de aztán szinte mindenét elveszítette. Jolandéra csak harmincezer márkányi szerény vagyon maradt. Ebből valamennyit elköltött a hozományára, így végül huszonötezer márka volt az a pénz, amelyet teljes jóhiszeműséggel kifizettem a gazembernek. De mint mondtam, nagyon furcsán viselkedett, amikor átvette az összeget... - A professzor felidézte a jelenetet, s a végén megjegyezte: - Az volt az érzésem, hogy mégsem olyan mellékes számára, mekkora vagyonnal rendelkezik Jolande. Szemlátomást egyáltalán nem volt megelégedve azzal, amit kapott.

Gerd bólintott. Maga is meglepetten hallotta, hogy Jolande csaknem teljesen vagyontalan. Ám neki ez valóban nem volt fontos, így csak ennyit mondott:

- Kétségkívül sokkal többre számított. Huszonötezer márkáéit aligha vállalt volna ekkora kockázatot. Mindenütt azt beszélik, hogy Warren kisasszonynak legalább félmilliója van. A szélhámosnak nyilvánvalóan csak a vagyonra fájt a foga. Isten tudja, : milyen tervei voltak szerencsétlen leánnyal, s mit kezd vele most, miután csalódnia kellett. Gondolhatja, mennyire aggódom Warren kisasszonyért.

A professzor, Gerd arcát fürkészve, megjegyezte:

- Jolande a maga szűkös körülményei között nem volt abban a helyzetben, hogy szegény férfinak nyújtsa a kezét. Kérem, gondolja csak meg! Ha Jo szabad lett volna, akkor sem lehetett volna semmi az önök kapcsolatából. A feleségem szerint ön teljesen vagyontalan.

Gerd az izgalomtól remegve válaszolt.

- Szerencsére nem kell tekintettel lennem a pénzre, ha feleséget választok magamnak. Ez azonban most teljesen mellékes, hiszen Warren kisasszony boldogságáról és becsületéről van szó.

- Igen, sőt az enyémről is. Ebből még komoly botrány lehet.

- Éppen erről van szó. Ha ügyesek vagyunk, és tapintatosan kezeljük az ügyet, nem fog botránnyá dagadni. Bízza rám a dolgot! Amilyen gyorsan csak lehet, Zürichbe utazom, hogy leszámoljak ezzel a gazemberrel. Kérem, adjon nekem teljhatalmat az ügyben, s akkor biztosíthatom, hogy nem kell tovább aggódnia. Afelől se legyen kétsége, hogy mindent a legteljesebb titoktartás mellett rendezek majd el, hisz személyesen is érdekelve vagyok!

A professzor nyugtalan pillantást vetett Gerdre.

- Nem tudom, szabad-e önt ezzel terhelnem. Jolandét tényleg senki sem kényszerítette bele ebbe a kapcsolatba. Komolyan azt hittem, hogy1 kölcsönös szerelemről van Szó. A feleségem is minduntalan ezt bizonygatta..

- Nos, talán pont a felesége őnagysága tud valami közelebbit mondani a részletekről. Warren kisasszony ugyanis félreérthetetlenül utalt arra, hogy a nagynénje valami módon közrejátszott a dologban. Talán a méltóságos asszony mindent megmagyarázhatna. Előbb azonban kérném a menetrendet! Megnézem, mikor indul a legközelebbi gyorsvonat Zürichbe.

A professzor elfogódottan felállt, s odanyújtotta neki a kért könyvecskét. A férfi gyorsan fellapozta, és megállapította, hogy több mint két órája van még az indulásig. Ez pedig bővén elegendő ahhoz, hogy megtegye az utazáshoz szükséges előkészületeket.

A professzor időközben arra az elhatározásra jutott, hogy behívja a feleségét, s nyomban csöngetett is a komornyiknak. Néhány perc múlva Mally asszony megjelent az ajtóban. Miután meglepődve üdvözölte Gerdet, férje hellyel kínálta.

A várakozás rövid percei alatt a professzornak eszébe ötlött, hogy felesége mindig azon fáradozott, hogy Jolandénak jó partit szerezzen. Enyhe gyanú fészkelte be magát a lelkébe. Lehet, hogy Mally volt az, aki kényszert gyakorolt a lányra? Elhatározta, hogy kész tények elé állítja, hátha így elárulja magát Ezért szigorúan a szemébe nézett, s zord hangon megkérdezte:

- Hadd hallom, milyen kényszer hatása alatt egyezett bele Jo, hogy feleségül menjen de Almadeiához?

- Miféle kényszerről beszélsz? - rezzent össze az asszony.

- Nem értelek.

A professzor jól ismerte a nejét. Az asszony tekintete sokat elárult neki. Tántoríthatatlanul így folytatta:

- Nagyon is értesz! Látom rajtad. Gyorsan ki vele, miféle kényszer hatása alatt cselekedett Jo! Elvégre az ő sorsáról van szó, no meg egy óriási botrányról.

- Nem értem, mi ez az egész!

- Nincs sok időnk, majd később, megmagyarázom. Tudjuk, hogy Jo nem önszántából ment férjhez.

Az asszony félszegen Gerdre pillantott.

- De hát Rainsberg doktor előtt mégsem beszélhetek erről...

- Dehogynem! Éppen előtte nem kell titkolózni, hisz ő az egyetlen, aki képes kimenteni Jót rettenetes helyzetéből, és talán megakadályozhat egy szörnyű botrányt. Tudnunk kell az igazat, méghozzá rögtön!

A professzor kemény szavai megtették a hatásukat. Az asszony elmesélte, miként talált Jóra és senor Alfonsóra a lány hálószobájában. Elmondta, mennyire örült, hogy Jo, akit a férfi a cselédség szeme láttára ilyen súlyosan kompromittált, senor de Almadeia úr menyasszonyaként megmenthette a becsületét.

A két férfi rémülten meredt a professzornéra. Hogyan kerülhetett az a gazember a lány hálószobájába? Gerd arca teljes zavarról árulkodott.

- Hát annyira szerette Jo azt a férfit, hogy ekkora szabadságot engedélyezett számára? - kérdezte a professzor metsző hangon.

- Dehogyis - felelte Mally asszony előbb hallgass, végig!

Gerdék így részletesen értesültek mindarról, ami azon a végzetes estén történt.

- Jo, csakis rád való tekintettél egyezett bele az Almadeiával kötendő frigybe - mondta a professzorrá az urának. - Csak így köszörülhette ki a becsületén esett csorbát.

- Hát így történt! - kiáltott fel Gerd. - Ó, Istenem, ha ezt akkor elmondja nekem, talán visszatarthattam volna attól a végzetes lépéstől!

- Nem értem, miért mondja ezt! - nézett Mally döbbenten a vendégre. - Hisz végül is minden jóra fordult! Jo gazdag férjet kapott, ahogy mindig is szerettem volna.

A professzor belevörösödött a méregbe.

- Hát hogyne! Egy szélhámost! Hagytad, hogy a vesztébe rohanjon az a lány. És még csak szemrehányást sem tehetek miatta, hisz nem vér szerinti rokonod. Mit számít ő neked?! De én, hogy viseljem el mindezt? Csupán azt hozhatom fel mentségemre, hogy rengeteget dolgoztam, nem volt időm vele törődni. Azt hittem, kellő körültekintéssel jártam el az ügyben.

Az asszony értetlenül kapta fel a fejét.

- Miket beszélsz? Jo egy szélhámossal kötött volna házasságot? Te tréfálsz! Hisz még a spanyol nagykövetségen is érdeklődtél Alfonso után - mondta rémülten.

- Igen, az igazi gróf után valóban tudakozódtam. Csakhogy ez a szélhámos a valódi de Almadeia inasa! Ellopta az ura tárcáját, s így vadászott gazdag örökséggel rendelkező hajadonokra. De vajon ki terjeszthette el azt az ostobaságot, hogy Jo is közéjük tartozik? Nagyon úgy látszik, mintha mindez tőled származna! Különben nem tudtál volna elég gyorsan túladni rajta. - E kemény szavakkal tört utat magának a professzor lelkét csaknem szétvetö harag.

Felesége magába roskadva hallgatta.

- Mindenható Isten! Micsoda csapás! Ennél kínosabb felsülést elképzelni sem lehet - sopánkodott.

- Való igaz. - De úgy látszik, a legrosszabbra nem gondolsz. Jót kiszolgáltattuk egy gazember kénye-kedvének.

Gerd gondolatban megköszönte a professzornak, hogy jobban aggasztja unokahúga sorsa, mint a családját ért szégyen.

- Professzor úr - szólt bele a vitába kérem, próbáljon megnyugodni, s ön -is, nagyságos asszonyom! Mindent megteszünk, hogy elkerüljük a botrányt, és ne legyen hiábavaló Warren kisasszony áldozata. Most egyedül vele kell törődnünk. Legelőször is ki kell mentenünk annak a gonosztevőnek a karmaiból. Mint mondtam, azonnal elutazom Zürichbe. Önnek, professzor úr, a munkakörére való tekintettel a háttérben kell maradnia. Mindent megteszek az ügy tisztázása érdekében. Most pedig szeretnék indulni.

- Az ég szerelmére! - könyörgött a professzorné. - Megtudhatnám végre, mi történt voltaképpen?

Az asszony szinte magánkívül volt a történtek miatt, de nem Jo sorsa volt az, ami miatt igazán aggódott.

Gerd komoly arccal fordult hozzá.

- A férje bizonyára mindent elmond majd kegyednek. Nem maradhatok tovább, mert feltétlenül el kell érnem a legközelebbi zürichi gyorsot. Sajnos már hosszú órák teltek el azóta, hogy Warren kisasszony elhagyta a házat.

- Mondja, kérem, miért nevezi az unokahúgomat továbbra is Warren kisasszonynak?

- Mert a házasság remélhetőleg érvénytelen, hisz a férfi hamis néven kötötte azt.

Mally asszony sírva lehajtotta a fejét.

- Ó, szentséges Isten! Micsoda botrány!

A professzor közben Összeszedte magát, és odalépett Gerd- hez.

- Nem tartjuk fel tovább, doktor úr. Isten önnel! Remélem, sikerül kiszabadítania és hazahoznia az unokahúgomat.

- Az ég szerelmére, mit mondunk majd az ismerősöknek, miéit jött haza Jo? - szörnyülködött a professzorné.

A férje már éppen rá akart ripakodni, de Gerd csillapítóan a karjára tette a kezét.

- Őnagyságának igaza van. Warren kisasszony egyelőre nem térhet vissza Berlinbe. Nem engedhetjük meg, hogy nyilvánosságra kerüljön az ügy. Vegye ezt fontolóra, kérem, és bízza rám a döntést. Majd megtalálom a módját, hogy tapintatosan a végére járjunk a dolognak, csak előbb sikerüljön felkutatnom és kiszabadítanom a kisasszonyt. Csak a jó Isten a megmondhatója, miféle kiutat talált ebből a kényszerhelyzetből. Remélem, még Zürichben vannak, de ha nem, követem a nyomukat. Nem tévesztem őket szem elől. Ha időközben valami fontos közölnivalójuk akadna, kérem, írjanak Gering barátom címére, akit folyamatosan értesíteni fogok a hollétemről. Indulás előtt még beszélek vele.

- Akkor őt is be kell avatnia a történtekbe, vagy tévedek?

- Részben már értesült róla, de miatta nem kell aggódniuk. Nagyon együtt érez önökkel, és azt szeretné, ha semmilyen káruk nem származna a történtekből. Hagyatkozzanak nyugodtan i á, s ha egy értelmes, megbízható ember tanácsára lesz szükségük, forduljanak hozzá bizalommal.

Gerd búcsút vett a porig sújtott házaspártól. Geringhez indult, hogy megbeszéljék a további teendőket.

A doktor készített egy kis harapnivalót a barátja számára, akinek sikerült néhány falatot legyűrnie.

- Látom, milyen nyugtalan. Ennyire megviselték a történtek?

Gerd felsóhajtott.

- Rettenetesen aggódom érte! Ahogy múlik az idő, egyre közelebb érzem magamhoz, egyre jobban a szívemhez nő. Görcsösen kapaszkodom az ígéretébe, hogy hívni fog, ha szüksége lesz a segítségemre, és hogy további áldozatok meghozatalára nem hajlandó. Valahol majdcsak utolérem, és kiszabadítom annak a gazembernek a karmai közül. Addig a Mindenható oltalmára kell bíznom.

- Ugye, megsürgönyözi majd, ha továbbutazik?

- Természetesen. Most pedig indulnom kell. A kézitáskámat ki sem csomagoltam, benne van minden, amire szükségem lehet, a nagy bőröndöm pedig még ott van a pályaudvarom Majd értesítem, hová küldje utánam.

- Rendben. Elkísérem a pályaudvarra, legalább beszélgetünk az úton.

Minden terv szerint történt. Fél óra múlva Gerd már Zürich felé robogott.

X.

Jolandénak sejtelme sem volt róla, hogy a nagybátyja és Rainsberg doktor tudják, mi történt vele. Amikor másnap reggel felébredt ájulásszerű, mély álmából, s körülnézett az apró hotelszobában, először a szabadság érzése áradt szét a szívében. Végre nem volt odaláncolva ahhoz a férfihoz, akitől iszonyodott, és akit gyűlölt. Ám hamarosan bénító teher nehezedett a lelkére. Világossá vált előtte, milyen kényes helyzetbe került. Ha hamis név alatt is, azért mégiscsak feleségül vette egy szélhámos. Ezzel őt is beszennyezte, s talán már sosem lesz egészen tiszta és becsületes. Egy dologban egészen biztos volt: sosem fog visszatérni régi környezetébe, ahol mindenki ujjal mutogatna rá.

Ezután gondolatai Gerd Rainsberghez szálltak. „Ó, istenem - gondolta - ha tudná, mi történt velem! Alighanem megvetően elfordulna tőlem, illetve nem is, inkább sajnálna... De egyre megy, a történtek örökre elválasztanak bennünket egymástól.” Ahogy nem térhet vissza régi környezetébe, úgy Gerd Rainsberget sem láthatja többé, tűnődött Jolande. El kell tűnnie az életéből, akárcsak a bácsikájáéból. A maga erejéből kell megállnia a lábán, és új életet kezdenie.

Kétségbeesett elszántsággal felkelt, hogy felöltözködjék, s azon morfondírozott, hová is menjen.

Felhozatta a reggelijét, és legyűrt néhány falatot, hogy erőt gyűjtsön. Erőre és elszántságra van szüksége az igazi felnőtt élet küszöbén.

A tálcán egy keskeny borítékot vett észre. Nyugtalanul felbontotta, és elolvasta az üzenetet.

„Elfelejtettem közölni, hogy a neve itt a hotelben Bernd asszony, ugyanis érkezésünkkor így jelentkeztem be. Az iratok szerint Berlinből jött. Holnap reggel sietve hagyja el a szállodát, és a továbbiakban használja a leánykori nevét!”

Aláírás nem volt, de Jo természetesen tudta, kitől érkezett. Tehát hamis néven szállt meg itt! Hisz ez rettenetes! Mintha maga is bűnöző lenne. Sietett elhagyni a házat, s a városból is mihamarabb ki akart jutni. Elhatározta, hogy Luzernbe utazik, ahol keres egy olcsó kis panziót, és a lánykori nevén kivesz egy szobát. Ott majd elválik, mihez kezd.

Amikor kiért a pályaudvarra, éppen befutott egy vonat. A lány hirtelen elfehéredett, mert a tömegben egy jól ismert arcot pillantott meg: Gerd Rainsbergét, aki éppen ekkor érkezett meg Zürichbe. Jolande reszketve behúzódott egy hirdetőtábla mögé, amelyre a menetrendet ragasztották. Kimerülten a táblának dőlt, kézitáskáját letette maga mellé a földre. Várta, hogy Gerd elhaladjon mellette, s kétségbeesetten követte a tekintetével. De jó lenne, ha most utána kiálthatna, és a férfi oltalmára bízhatná magát! De sajnos nem tehette.

Látta, ahogy a magas, karcsú alak eltűnik a tömegben. Lelkében égett a vágy, hogy még egyszer magán érezze a férfi tekintetét, még egyszer hallja a hangját. Mégis el kellett engednie. A férfi és őközötte, aki immár törvényen kívülivé vált, nem lehetett többé semmilyen kapcsolat.

Jo el nem tudta képzelni, mit kereshet Rainsberg Zürichben. Gering doktortól úgy tudta, Svédországban van. Igaz, azt is mondta, hogy a barátja gyakran csak gondol egyet, és útra kel. A lány az izgalomtól remegve azt latolgatta, vajon mit tett volna a férfi, ha észreveszi. Bizonyára barátságosan odalép hozzá, kezébe fogja a kezét, és - le jó Isten! - olyan kérdéseket tesz fel neki, amelyekre nem adhat választ. S amikor újra búcsút kell venniük egymástól, őrajta még inkább elhatalmasodna az elhagyatottság érzése:

- Isten áldjon! Isten áldjon! - suttogta maga elé, amikor a férfi végleg eltűnt a szeme elől.

Újra felkapta a bőröndjét, és továbbindult. Amikor kiért a peronra, látta, hogy már beállt a Luzernbe induló vonat. Harmad- osztályú jegyet váltott, hiszen takarékoskodnia kellett. Helyet foglalt az üres fülkében, s magába roskadva ült, míg további utasok

érkeztek. Akkor össze kellett szednie magát, ami nem is volt baj. A kényszer néha sok nehézségen átsegíti az embert.

A vonat elindult. Jolande legszívesebben kiugrott volna, és futott volna lélekszakadva, amíg meg nem találja Gerd Rainsberget. Honnan is sejthette volna, hogy a férfi az ő keresésére érkezett Zürichbe? Ha tudja, bizonyára némi vigaszt jelent a számára, de akkor is megszökött volna előle. Úgy gondolta, hogy ők ketten már soha nem kerülhetnek közelebbi kapcsolatba egymással.

Utitársai beszélgetésbe elegyedtek, s ő szívesen hallgatta őket. Ez rövid időre elterelte figyelmét saját gondjairól, habár csupa számára közömbös dologról esett szó.

Megérkeztek Luzernbe. Jolande fogta a bőröndjét, és leszállt a vonatról. Lassú léptekkel megindult a kijárat felé. A pályaudvar előtti téren egy pillanatra tétován megállt. A tavon néhány indulásra kész gőzös ringatózott, de ő egyikkel sem akart elutazni. Lassú léptekkel felment a hídra, és a korlátnak támaszkodott. Alatta megcsillant a tó vize. A tavászi égbolton ragyogóan sütött a nap. Jolande tekintete végigsiklott a tóparti pompás szállodákon. Vajon sikerül-e ráakadnia valami olcsó kis panzióra? Mindenesetre beljebb kell keresnie a városban, mert itt a tóparton csupa méregdrága szálloda sorakozik.

Megindult az egyik szűk utcán, s amikor meglátott egy gyógyszertárat, bement, hogy Aspirint vásároljon. Nagyon fájt a feje. Mivel a gyógyszerész megbízható ember benyomását keltette, Jo megkérdezte tőle, tudna-e ajánlani neki egy olcsó panziót, ahol tiszta, rendes szobához juthat az ember. A gyógyszerész néhány házzal odébb ismert egy helyet, ahol főként egyedülálló hölgyek laktak. A szobák tiszták, és a bérleti díj sem magas, mint mondta.

A lány megfogadta a tanácsát, és fél órával később már a panzió egyik tiszta, barátságos szobácskájában volt. Örült, hogy végre nyugalomban és biztonságban érezhette magát.

Hogy ne kelljen fizetnie a magas csomagmegőrzési díjat, elhozatta a bőröndjét a pályaudvarról, de egyelőre nem csomagolt ki. A legszükségesebbeket megtalálta a kézitáskában is. Nem tudhatta előre, meddig marad a városban.

Délben elfogyasztotta az egyszerű, de finoman elkészített ételt. Arra gondolt, hogy az utóbbi időben bizony nagyon keveset evett. Fiatal volt, egészséges, s mivel nagyon megéhezett, jóízűen megevett mindent, amit elébe tettek.

A tulajdonosnő egy hétre előre kérte a lakbért, ezért el kellett mennie a bankba. Egyelőre csak kétszáz márkát váltott át svájci frankra, mert nem tudta, meddig marad ebben az országban. Minden attól függ, talál-e állást magának.

Alkonyattájt a szobácskájában üldögélt. Úgy érezte, feltétlenül írnia kell néhány sort a bácsikájának és a nagynénjének. De mit írjon? Hosszú ideig tűnődött. Nem akarta megszegni Giuseppe Pighettinek adott szavát sem. Három hónapig nem mondhatja el senkinek a tőle hallottakat. Tehát augusztus közepéig hallgatnia kell. De vajon hol lesz ő akkor? Hova veti addig a sors?

Hosszas töprengés után írni kezdett.

„Drága Bácsikám!

Bizonyára meglep, hogy Luzernból írok. Átutazóban vagyok itt. Zürichből egyedül jöttem, mert el kellett hagynom Alfonsót. Most még nem szabad elmondanom, miért volt feltétlenül szükséges elválnunk egymástól. Szavamat adtam neki, hogy három hónapig hallgatok róla. Augusztus közepén újra hírt kapsz majd felőlem, akkor megadom a tartózkodási helyemet is. Addig, kérlek, semmit se tégy az ügyemben. Mally néni talán elmondja neked, miért mentem bele ebbe a házasságba, s hogy milyen nehéz volt megtennem ezt a lépést. Hidd el, nem volt más választásom. Ha lehetséges, senkivel se tudasd, hogy elváltam Alfonsótól, és azt se, amiről még írok neked. Egyetlen vágyam, hogy eltűnjek az életedből, mert nem akarok további kellemetlenségeket okozni. Megpróbálom egymagam előteremteni mindazt, ami a megélhetésemhez szükséges. Ne aggódj miattam! Sejtettem, hogy előbb- utóbb a saját lábamra kell állnom, ezért a hozományból félretettem háromezer márkát. Alfonso is adott ezret abból a pénzből, amelyet te fizettél ki neki. Neki ugyanis semmije sincs, s csakis azért vett feleségül, mert mesés örökség várományosának hitt. Nagyon csalódott volt, amikor megtudta, hogy ez nem igaz. Így azután ezer márka kivételével mindent megtartott magának. Egyelőre ennyit árulhatok el a történtekről. Még valamit tudnod kell. Nálam van a lánykori nevemre szóló útlevelem. A továbbiakban ezen a néven fogok szerepelni, amit, hála Istennek, minden lelkiismeret-furdalás nélkül megtehetek. Az ég nem akarta, hogy mélyebben megalázzanak, mint ahogy már eddig megtörtént. Még egyszer nyomatékosan kérlek, hogy egyelőre semmit se tégy az érdekemben, hanem várj augusztus közepéig, amikor majd újra írok! Bocsáss meg, amiért gondot és nyugtalanságot okozok, de talán még izgatottabb lennél, ha egy sort sem kapnál tőlem. Szívből üdvözöllek Téged és Mally nénit. Kérd meg, hogy mondjon el mindent, amit velem kapcsolatban tudni szeretnél. .

Unokahúgod, Jo”

Jolande nagyot sóhajtott, amikor végzett az írással, és letette a tollat. Figyelmesen újra átolvasta a sorait, hogy meggyőződjék róla, nem árult-e el esetleg mégis valamit, amivel kapcsolatban hallgatást ígért. Úgy látta, hogy a levél jól sikerült, így, ahogy van, postára adhatja.

Nyomban leszaladt az utcára, hogy postaládát keressen. Ezután rövid sétát tett a tó partján. Egy újságosbódéban vásárolt néhány lapot, hogy átnézze az álláshirdetéseket. Nem engedhette meg magának a hosszú tétlenkedést, mért végszükség esetére szeretett volna félretenni valamennyit a magával hozott pénzből. Szerencsére ruhája, fehérneműje volt elég. Mivel sejtette, hogy soha többé nem tér vissza a nagybátyja házába, minden hasznos holmiját becsomagolta a nagy utazóbőröndbe.

Gerd Rainsberg természetesen nem tudta, hogy Zürichben közvetlenül Jolande mellett haladt el. A pályaudvaron autóba ült, és a Baur au Lac szállodába hajtatott. Az utazás valóságos lidércnyomás volt a számára. Alig várta, hogy megváltsa Jolandét méltatlan helyzetéből. Abban reménykedett, hogy időben érkezik, és a legszörnyűbbtől még megkímélheti.

A szálloda előtt kiugrott az autóból, és besietett a szállodába. Megkérdezte, ott tartózkodik-e még senor de Almadeia a feleségével. Rémülten hallotta, hogy ilyen nevű úr egyáltalán nem szállt meg náluk. Megsemmisülten állt a pult előtt. Nem szállt meg náluk? Hogy lehetséges ez?

Gerd egy pillanatig eltűnődött, majd eszébe ötlött, hogy az álspanyol talán még egyszer nevet változtatott. Megkérte a szálloda alkalmazottját, hadd nézze át az utóbbi két napban érkezett vendégek névsorát. Sajnos egyetlen bejegyzett név sem illett azokra, akiket keresett. Végső kétségbeesésében pontos személyleírást adott a párról, de azt a választ kapta, hogy a kérdéses időszakban mindössze egy hatvan és egy negyven körüli házaspár érkezett. Rajtuk kívül csak egyedülálló hölgyek és urak szálltak meg a hotelban.

Gerd mélységesen csalódott volt. Észrevette, hogy a szálloda alkalmazottja kissé bizalmatlanul méregeti. Szobát vett ki magának, majd a következő táviratot adta fel a professzor címére:

„A Baur au Lacban nincsenek. Holnap utazom Malojára. Rainsberg.”

Ezek után a szobájába kérette és áttanulmányozta a városban bejelentkezett külföldiek listáját, ám a legcsekélyebb eredményre sem jutott.

Hogyan is sejthette volna, hogy az egyik alacsony árkategóriájú szállodában a „Fritz Bemd és neje” bejegyzés mögött pont a keresett személyek rejtőznek?

A további kutatás jottányival se vitte előre, így aztán másnap reggel továbbutazott St. Moritzba, majd onnan Malojára. Ám ott sem sikerült a keresett személyek nyomára bukkannia. Szíve megtelt Jolande iránti aggódással. Tanácstalan volt, nem tudta, mitévő legyen. Ez még soha életében nem fordult elő vele. Végül úgy döntött, néhány napig Malojában marad, talán mégis megérkezik Jo és az a gazember. Ám hiába várt.

Gerd csaknem belebetegedett az izgalomba. Főként az kínozta, hogy semmit sem tehet az imádott nőért.

Végül, amikor már éppen el akart utazni, sürgönyt kapott a professzortól, amely így hangzott:

„Luzernból levél érkezett Jótól. Gyorspostával Ön után küldtem. Kérem, várja meg!”

Gerd megkönnyebbülten felsóhajtott. Hála az égnek, végre egy halvány reménysugár! Úgy tűnt, hogy Jolande és az álspanyol Zürich érintése nélkül egyenesen Luzernbe utazott. Utánaszámolt, vajon mikorra várhatja a levelet, s arra a következtetésre jutott, hogy leghamarabb két nap múlva kaphatja kézhez. Ennyi idő elegendő lenne egy luzerni kiránduláshoz, mégis jobbnak látta, ha Malojában várja meg a levelet. Hátha talál benne némi útbaigazítást.

A két nap örökkévalóságnak tűnt a számára. Végre, a harmadik nap reggelén megérkezett a várva várt levél. Ez állt benne:

„Mélyen tisztelt Doktor Úr!

Tegnap kaptam meg unokahúgom levelét, amelyet azonnal tovább is küldök Önnek. Kiderül belőle, hogy Jolande, Istennek hála, már el is hagyta azt az embert. A levél nem túl vigasztaló, de néhány sora azért megnyugtatóan hatott rám. A szegény gyermek egyes-egyedül bolyong a világban. Szabad-e még tovább igénybe vennem a jóságát, és arra kémem, ' hogy kutasson utána Luzernben is? Jo egyébként újra a lánykori nevét viseli, ez talán megkönnyíti majd a felkutatását. Bárcsak ráakadna szegényre, és segíthetne rajta! Megnyugtatna, ha mellé állna ezekben a nehéz időkben, ahogy ezt a múltkor megbeszéltük. Úgy vélem, nem lenne ajánlatos, ha Jo azonnal hazatérne Berlinbe. Talán az lenne a legjobb, ha letelepedne valami nyugodt, csendes helyén a Vierwaldstatti-tó közelében. Hálás köszönet mindazért, amit eddig tett. Kérem, amint lehet, értesítsen!”

Miután Gerd átfutotta e sorokat, előhúzta Jo levelét. Szíve hevesen kalapált az izgalomtól. Kissé megnyugodott, amikor megtudta belőle, hogy Jónak van némi pénze, és hogy semmilyen akadályát nem látja, amiért ne vehetné fel újra a leánykori nevét.

„Az ég nem akarta, hogy mélyebben megalázzanak, mint ahogy már eddig megtörtént.” E mondat olvastán Gerd úgy erezte, mázsás kő gördül le a szívéről. Eszerint Jo időben megszabadult attól a gazembertől. Teljesen mindegy, miként sikerült neki. Így legalább az ő háborgó lelke is megnyugodhat kissé. Ezek után biztosra vette, hogy előbb-utóbb megtalálja a lányt. Ha most nem sikerül; augusztusban részletes beszámolót küld a nagybátyjának, amelyből kiderül a tartózkodási helye is. A nála levő pénz addig mindenképp kitart, így nem kell attól félni, hogy bármiben is hiányt szenved.

Gerd természetesen elhatározta, hogy azonnal Luzernbe utazik. Talán sikerül megtalálnia a lányt, és segít neki önálló életet kezdeni. Mindenekelőtt nyugalomra lesz szüksége. Először túl kell tennie magát a történteken. Gerd nem akart tolakodó lenni. Elhatározta, ha megtalálja, segít neki nyugodt, békés, kényelmes otthont találnia, amíg - édes Istenem! - egy napon talán feleségül veheti.

Újra és újra elolvasta a levelet, aztán felkészült az újabb utazásra.

Jelentette a professzornak, hogy Luzernbe utazik, és ott tovább kutat az unokahúga után.

Autóval újra vissza kellett mennie St. Moritzig, ahol vonatra szállhatott.

Luzernba érve első dolga volt, hógy Jolande Warren után kutatva végigjárta a kisváros valamennyi szállodáját. Ezúttal a lánykori nevén kereste. Azon tépelődött, vajon Jo tudja-e, hogy a férfi, akivel a városházán házasságot kötött, álnevet használt. Talán elárulta neki, hogy megszabaduljon tőle. Valami fontosat mindenképpen Jo tudtára adhatott, ha az három hónapos hallgatást ígért neki. Mindegy, hogyan történt, az a fontos, hogy Jo szabad... az ő számára szabad!

Gerd úgy érezte, ezek után könnyen megtalálja, csakhogy hiába kutatott utána a szállodákban, sehol nem akadt a nyomára. Úgy döntött, majd csak akkor jelenti be a rendőrségen az eltűnését, ha más módon nem sikerül rábukkannia. Már három napja Luzernben volt, minden fiatal, karcsú hölgynek az arcába bámult, egész nap fáradhatatlanul rótta az utcákat, anélkül hogy szerencsével járt volna.

Végül elhatározta, hogy felkeresi az idegenrendészetet. Itt megtudta, hogy egy bizonyos Jolande Warren kisasszony néhány napja bejelentkezett a Hertzing panzióba. Gerd örömében legszívesebben felkiáltott volna. Végre megtalálta! Most már biztos, hogy minden jóra fordul.

Nyomban a panzióba rohant, és Jo után érdeklődött. A tulajdonosnőtől azonban azt a felvilágosítást kapta, hogy Warren kisasszony állást talált magának, és két órája elutazott.

Gerddel megfordult a világ, Ez a csalódás minden eddigi kudarcánál jobban elkeserítette. Zavartan megkérdezte a panzió vezetőjétől, nem tudja-e esetleg, hová utazott Warren kisasszony, ám a hölgy nem segíthetett. Jo csak annyit mondott neki, hogy egy szerencsés véletlen folytán állást talált magának, és bízott benne, hogy ezzel hosszú időre megoldódnak a gondjai.

A fiatalembert ez kissé megvigasztalta. A pályaudvaron érdeklődött, melyik vonattal utazott el egy gesztenyebarna hajú, meleg, barna szemű hölgy. Természetesen senki sem tudott felvilágosítással szolgálni, hiszen naponta rengeteg ember megfordult ott. Az elmúlt két órában pedig több vonat is indult: a Rajna Kincse expressz, egy másik gyors Zürichbe, ezenkívül még egy a Gotthard-alagúton át Olaszországba.

Ennyi volt hát Gerd tengernyi fáradozásának eredménye. Később még visszatért a Hertzing panzióba, a tulajdonosnőtől azonban csak néhány apróságot sikerült megtudnia. Warren kisasszony csaknem egy hete foglalt szobát a házban. Visszahúzódó, csendes életet élt, s napközben csak akkor mozdult ki, ha újságokért indult. Ezeket állás után kutatva tüzetesen átböngészte, de sokáig semmit sem talált. Tegnap azután nagyon izgatottan érkezett haza, és elújságolta, hogy a véletlen olyan álláshoz juttatta, amilyet remélni sem mert, és hogy most már hosszú időre megszűnnek a gondjai. Azelőtt mindig sápadt volt és szomorú, de tegnap, amikor hazajött, ragyogott az arca, még el is nevette magát.

Gerd kénytelen volt beérni ennyivel. Egyetlen dolgot tehetett még. Megkérdezte, kézhez kaphatná-e azokat az újságokat, amelyeket Warren kisasszony az utóbbi két napban vásárolt. Talán talál bennük valamilyen fogódzót, amely segítségére lesz, hogy elinduljon valamerre. Megkapta a kérdéses lapokat. Szállodai szobájában aztán lelkiismeretesen átnézte az összes hirdetést, ám semmi érdemlegeset nem talált köztük. Kedvetlenül félredobta hát az egész paksamétát. Semmi értelme nem volt, hogy továbbra is ott maradjon. Várnia kellett, amíg Jo három hónap múlva újra jelentkezik. Csakhogy ez elviselhetetlenül hosszú idő egy szerelmes szív számára. Minél több akadály tornyosult kettejük közé, annál perzselőbb vágy hajtotta Jolandéhoz. Mivel egyelőre semmi egyebet nem tehetett a lány érdekében, visszautazott Berlinbe.

XI.

Vajon hogyan talált Jo ilyen rövid idő alatt állást, méghozzá nem is akármilyet? A következő történet esett meg vele: Kedvetlenül sétálgatott a tóparti platánok alatt, s megpillantott egy idős hölgyet, aki szemlátomást mélyen a gondolataiba merült. Amikor át akart menni az úttesten, nem vette észre az autót, amely nagy sebességgel éppen befordult a sarkon. Jo látta, hogy a hölgy életveszélybe került, odaszaladt hozzá, és karjánál fogva az utolsó pillanatban visszarántotta a járdára.

Az asszony ijedten, zavarodottan nézett rá.

- Mi történt? - kérdezte angolul.

Jo is angolul válaszolt.

- Elfelejtett körülnézni, amikor az úttestre lépett. Csoda, hogy el nem gázolták!

E szavak kíséretében a hölgyet a fasor egyik padjához vezette, s csak ott engedte el a karját. Az asszony nagyot sóhajtott, majd Jóra emelte a tekintetét.

- Köszönöm, nagyon köszönöm. Én voltam a hibás, valóban elgondolkodtam. Olyankor pedig se látok, se hallok. Hogyan fejezhetném ki a hálámat?

- Erre semmi szükség. Örülök, hogy megakadályozhattam a balesetet.

- Látom, a kisasszony nagyon figyelmes, és fiatal kora ellenére igencsak határozottan cselekszik.

- Ugyan - nevetett Jo -, nagyvárosban nőttem fel, ott pedig könnyen megtanulja az ember, hogyan kerülje el a hasonló baleseteket. Észrevettem, hogy a gondolatai másutt kalandoznak, s kissé aggódva figyeltem. Ekkor pillantottam meg a közeledő autót, és gyorsan odaszaladtam önhöz, hogy visszarántsam. Ennyi az egész.

- Önnek köszönhetem, hogy ép bőrrel megúsztam a mai napot. Végtelenül hálás vagyok - nyújtott kezet az asszony barátságos mosoly kíséretében.

- Tehetek önért még valamit? - kérdezte a lány illedelmesen.

- Ó, ha van néhány perce, kérem, üljön ide mellém. Hirtelen rám tört a magány. Úgy érzem, ha ön itt hagy, olyan árva leszek, mint még soha. Pedig fél életemben egyedül voltam, akár a kisujjam.

Jo leült, majd halkan felsóhajtott.

- Hát igen, a magány nagyon nehéz és nyomasztó tud lenni.

- No, ön még bizonyára sosem volt egyedül. Egy ilyen fiatal lány minden ujjára annyi udvarlót kaphat, ahányat csak akar.

- Vannak helyzetek, legyen mégoly fiatal is az ember, amikor elkerülhetetlenné válik a magány.

- Hát ön is társ nélkül áll az életben?

- Igen. Senkim sincs.

- Akkor hát úgy él, mint én, aki pedig öregasszony vagyok már. Nézze, nekem vannak barátaim, illetve körülvesznek olyan személyek, akiket annak szokás nevezni. Mielőtt elhagytam a hazámat, azt mondták, nem szabad egyedül nekivágnom ilyen nagy útnak. Tudniillik csakugyan nagy utazásra készülök. Én azonban kinevettem őket. Talán bizony öreg napjaimra szerződtetnem kellene egy társalkodónőt, aki folyton az utamban lenne? Erre azt kérdezték, hogy mi lesz, ha útközben megbetegszem, vagy olyan helyzetbe kerülök, amikor szükségem lenne egy kísérőre. Nos, kezdem úgy érezni, hogy a barátaimnak igazuk volt. De most már tényleg ideje, hogy bemutatkozzam. A nevem Ellen Gley.

Jo felkapta a fejét. A név ismerősen csengett.

- Ellen Gley - ismételte. - Ön kétségkívül angol. Csak nem azonos a híres írónővel?

- De bizony. Hallott már rólam?

- Ismerem valamennyi könyvét. Én eredetiben olvastam őket, pedig nálunk, Németországban kitűnő fordításokban is megjelentek. Ezek után kétszeresen is boldog vagyok, hogy alkalmam volt önt megóvni egy balesettől.

- Nézze, ahogy felpillantottam a Pilátus csúcsára, hirtelen eszembe villant egy új regény ötlete. Ez pedig, mint mindig, csaknem megszállottá tett. Már mondtam, hogy ilyenkor se látok, se hallok. Fogalmam sincs, mi történik körülöttem. Ebben az állapotban már sok kellemetlenség megesett velem, de olyan szörnyűség, mint ma, még sosem fenyegetett. Szóval kegyed német?

- Igen, asszonyom. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Jolande Warren vagyok.

- Szórakozásból utazgat?

- Nem. Állást keresek, amivel előteremthetném a megélhetésemhez szükséges pénzt. Az édesapám vagyonát felemésztette az infláció, mindössze néhány ezer márkám maradt, de azt szeretném végszükség esetére megőrizni. Pont az újságosbódé felé tartottam, hogy vegyek néhány lapot. Át akarom böngészni a hirdetési rovatot. Sajnos eddig még nem sikerült megfelelő ajánlatra bukkannom.

Ellen Gley részvétteljes pillantást vetett a lányra, majd hirtelen elhatározással így szólt:

- Talán azért nem hoztam magammal kísérőt Angliából, mert itt a véletlen meg akart ajándékozni eggyel, aki ráadásul rendkívül rokonszenves nekem. Én ugyanis csak ilyen embereket tudok elviselni magam körül, ön pedig az első pillanattól kezdve nagyon jó benyomást tett rám. Az imént azt is bebizonyította, hogy ha kell, elszántan, határozottan cselekszik. Felajánlhatok Önnek egy állást? Elkísérne világ körüli utamra? Innen Olaszországba utazom, Genovában hajóra szállok, s azzal megyek tovább. A testvéremet is szeretném meglátogatni Jáva szigetén. Oda ment férjhez egy holland férfihoz, s már hosszú évek óta nem láttam. Amíg csak lehet, nála maradok, azután pedig hazautazom. Jáván akarom megírni azt a regényt, amelynek az ötlete az imént pattant ki a fejemből. A Pilátus ugyanis Jáva tűzokádó hegyeire emlékeztetett, s ez adta az új mű alapgondolatát. A magamfajta öregasszonyoknak, akik oly gyakran mélyednek el a gondolataikban, nem szabad megengedni, hogy egyedül kóboroljanak a világban. Most már belátom, hogy a barátaim nem tévedtek. A testvérem is azt írta, hogy feltétlenül hozzak magammal megbízható kísérőt. Nos, elismerem, hogy bölcs tanács volt. Kegyed úgyis egyedül van, ugye eljön velem? Ha a szükség úgy hozza, betegápolóként is számíthatok önre? Persze enélkül is ellátom én a legkülönfélébb feladatokkal. Rendben tartaná a ruhatáramat, vigyázna a testi épségemre és néha elbeszélgetne velem. Vállalja?

Jo szeme felcsillant.

- Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! De bizonyítványokkal sajnos nem rendelkezem, Mrs. Gley.

- Nincs is rá szükségem. Szívesebben hagyatkozom az emberismeretemre, mert abban még sohasem csalódtam. Csakhogy holnap már indulok is tovább. Ilyen rövid idő alatt fel tud készülni az útra?

- Bármikor indulásra készen állok.

- Remek! Hol tanult meg ilyen jól angolul?

- Két évet töltöttem egy angol intézetben, utána pedig egy évet Franciaországban, hogy tökéletesítsem francia nyelvtudásomat.

- Hát ez igazán nagyszerű. Én sajnos csak az anyanyelvemen beszélek.

- De nem akárhogyan, amint ezt a művei is bizonyítják, Mrs. Gley.

- Ne hízelegjen! Tudja, én szegény családból származom, s kimondottan szerény körülmények között éltem mindaddig, amíg egy napon tollat nem ragadtam. Hamarosan sikeres író lett belőlem. Az idegen nyelvekkel azonban hadilábon állok, és nagyon örülök, hogy ebben a tekintetben is számíthatok önre. Igaz, azt mondják az okosok, hogy az angollal a világ minden táján elboldogulok. Franciaországban, Németországban és Svájcban valóban így történt, s ha velem tart, ezután sincs mitől tartanom. Kellemes meglepetés számomra, hogy a német és az angol mellett franciául is tud.

- Olaszul is elég folyékonyan beszélek, igaz, az írás nem az erős oldalam.

- Hagyja abba, mert már szédülök! Ha valamit őszintén csodálok, az a nyelvtudás, ugyanis nekem nincs semmi tehetségem hozzá. Próbáltam én megtanulni németül is, franciául is, de egyszerűen nem ment abba a buta fejembe!

- Feltételezem, hogy az írás túlságosan igénybe veszi az idejét.

- Nos, ami azt illeti, valóban sokat dolgoztam életemben, ezt minden öndicséret nélkül elmondhatom. De akárhogy is van, az idegen nyelv a gyenge pontom. Viszont, ha elkísér, nincs, okom aggodalomra: velem lesz egy száj, amely négy nyelven szólal meg, ha kell, s ráadásul a tulajdonosa is igen csinos. Tehát, velem jön? '

- Örömmel.

- Semmi és senki nem tartja a hazájában?

Jolande Gerdre gondolt, de azután bátran azt felelte:

- Semmi sincs, ami visszatartana. Boldog vagyok, amiért hajlandó alkalmazni. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy megszolgáljam a bizalmát.

- Efelől semmi kétségem. Remélem, ön is elégedett lesz velem. Sajnos abban a korban vagyok, amikor már elég bogaras az ember. Az írás néha még a legtermékenyebb írónak is nehezen megy, hisz annyi mindent szem előtt kell tartani közben.

- Olyan sok szép könyvet írt már.

- Tényleg tetszenek a műveim?

- Amikor útra keltem, kizárólag az ön könyveit hoztam magammal.

- Igazán? Ebben az esetben biztos vagyok benne, hogy kitűnően megértjük egymást. Most pedig kísérjen el, kérem, a szállodába, Miss Warren. A tóparton, a Palace Hotelben lakom. Ott érdeklődhet utánam, végtére is tudnia kell, kivel van dolga.

Jo tekintete felragyogott.

- A műveinél nekem nem kell hitelesebb bizonyíték.

- Most látom csak, milyen gyönyörű szeme van, gyermekem! A tekintete szelíd és tiszta, de van benne büszkeség is. Jöjjön, a szállodában összeállítunk valami szerződésfélét, és megbeszéljük az ügy anyagi vonatkozásait is. Remélem, ebben a tekintetben sem okozok csalódást. Pénzem van elég, nem kell takarékoskodnom. Nem is emiatt indultam el kísérő nélkül. Mivel meglehetősen termékeny író vagyok, sok pénzt keresek. A műveimet nem csupán olvassák, hanem ami nagyon meglep, meg is vásárolják. Megjegyzem, az eladásból igen szerény részesedést kértem.

- Ezen nem csodálkozom, hisz a szerénység, úgy látom, alapvető jellemvonása. Nagyon sokra tartom a műveit, s nem gondoltam volna, hogy az írójuk ilyen egyszerű, minden mesterkéltségtől mentes személy. Éppen ez árulkodik leginkább a nagyságáról. Kérem, ne higgye, hogy hízelegni akarok, de valóban szívből örülök, hogy éppen önnel hozott össze a sors. Teljesen védtelenül állok az életben, nehéz időszak van mögöttem. Mielőtt megismerkedtünk volna, nagyon sötéten láttam a jövőt, fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Most pedig megoldódott minden, nem vagyok egyedül többé, van munkám és fedél a fejem felett. Bárcsak meghálálhatnám a jóságát!

- Ezt már megtette, gyermekem. Ha ön nincs, már vagy sebesülten fekszem egy kórházban, vagy a másvilágon vagyok.

Mrs. Gley felállt, Jo pedig a karját nyújtotta. Megindultak egymás melletti közben beszélgettek. A hölgy egyszer csak nevetve megkérdezte:

- Mit gondol, a véletlen hozott össze bennünket vagy a bölcs gondviselés?

- Biztos vagyok benne, hogy a jó Isten keze van a dologban.

- Fogadjuk el hát az ég akaratát. A Teremtőnek bizonyára további szándékai vannak velünk,

A szálloda előcsarnokából Mrs. Gley az irodába vezette Jót, és a következő szavakkal fordult az igazgatóhoz. -

- Kérem, mutassa meg ennek az ifjú hölgynek az útlevelemet, amit az ékszereimmel és a pénzemmel együtt a páncélszekrényükben helyeztem el.

Kívánságát azonnal teljesítették, Mrs. Gley pedig ragaszkodott hozzá, hogy Jo belekukkantson a papírjaiba. Később szállodai szobájában kivezette Jót a teraszra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tóra és a környező hegyekre. A Pilátustól délre megpillantották a Rigi és a Culm csúcsát. A két hölgy csendben gyönyörködött a tájban.

- Nagyszerű! - szólalt meg végül Mrs. Gley elégedetten. - Látom, el tud mélyedni a természet szépségében. Ki nem állhatom, ha valaki hangosan csodálkozik, és holmi ó! meg jaj! felkiáltásokkal zavar a csendes szemlélődésben. No de lássuk a szerződést!

- Megengedi, hogy segítsek? Majd én gépelek, önnek csak diktálnia kell.

Mrs. Gley felkapta a fejét.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy az írógéppel is elboldogul?

- Dehogynem, hisz annak idején rengeteget gépeltem az... édesapámnak.

Nagybácsit akart mondani, de eszébe jutott, hogy talán Mrs. Gley érdeklődni kezd utána, ő pedig azt állította, hogy nincs senkije. Ezért említette inkább az édesapját.

Mrs. Gley arca felragyogott.

- Most már falóban úgy tűnik, megfogtam az isten lábát! Az írógépemmel gyakran hadilábon állok, főleg ha üzleti levelet vagy hasonlót kell gépelnem rajta. A műveimen mindig egyedül dolgozom, ilyenkor nem tűrök segítséget magam mellett. Nem tudok diktálni sem, mert az eltereli á figyelmem legbensőbb gondolataimról, és hátráltatna a munkában. Üzleti leveleim megírását azonban ezentúl önre bízom. Látja, máris mennyi ötletem van a kihasználására? - nevetett az írónő, majd hozzátette: - Most pedig lássunk neki annak a szerződésnek!

Mrs. Gley lediktálta a szerződés szövegét. Jo igazán elégedett lehetett a benne foglaltakkal. Az írónő egy éven át tisztességes bért, ingyenes utazást, ellátást ígért neki. Egy év letelte után, ha mindkét félnek az a kívánsága, a szerződés meghosszabbítható.

A hölgyek megbeszélték, hogy másnap a pályaudvaron találkoznak. Már megvolt, hogy melyik vonattal utaznak, Mrs. Gleynek csupán Jo menetjegyét kellett beszereznie. Elkérte a lány útlevelét, amelyet Jo mindig magánál hordott. Az érvényes útlevél a világ bármely országába való belépésre feljogosította tulajdonosát. Persze előfordulhat, hogy itt- ott beutazási vízumra lesz szükség, de az minden gond nélkül megoldható.

Miután mindent megbeszélték, Jo visszamehetett a panzióba, hogy felkészüljön az útra. A csomagolással nemigen volt dolga, hiszen a nagy útibőröndöt még ki sem nyitotta. Hamarosan elkészült. Eszébe jutott, hogy talán megírhatná a nagybátyjának, hogy talált munkát, de aztán elvetette az ötletet. Annál jobb, minél kevesebbet tudnak róla, mert akkor könnyebben kimenthetik az ismerősök előtt, ha érdeklődnének utána. Augusztus közepén majd részletesen beszámol mindenről. Addig Mrs. Gleyjel valószínűleg állandóan úton lesznek.

Egy pillanatra kísértésbe esett, hogy Gering doktoron keresztül hírt adjon magáról Gerd Rainsbergnek. Végül erről is letett. Az lesz a legjobb, ha a férfi a saját nyugalma érdekében minél hamarabb elfelejti. Igaz, ő örökre a szívébe véste a kedves arcot, de Gerd emlékezetében talán elhalványul az ő képe, ha nem látja, sőt még csak nem is hall felőle. A férfiak könnyebben felejtenek, gondolta Jo. A sok átélt nehéz pillanat ellenére volt egy fénysugár, amely beragyogta az életét: megismerte Gerd Rainsberget. Mindketten érezték, hogy rokon lelkek, ezért is találtak olyan gyorsán egymásra. Az volt életének legmagasztosabb pillanata, amikor rájött, mit jelent számára a férfi, és hogy ő sem közömbös iránta.

Jolande szent titokként őrizte szívében Gerd Rainsberg iránti szerelmét. Néha elfogta a félelem a jövőtől. Azt sem tudta magáról, hogy férjezett asszony-e vagy hajadon. Most már örökre viselnie kell ezt .a szégyenbélyeget? Vajon ha mindenre fény derül, a nagybátyja el tudja-e érni, hogy megsemmisítsék a házasságot anélkül, hogy botrány kerekedne belőle? Nem tudta megítélni jogi szempontból, milyen helyzetbe került. Csak reménykedhetett abban, hogy a férfi szélhámossága miatt eleve érvénytelen a házasságuk. Elhatározta, hogy a jövőben nem tépelődik annyit saját sorsán, nehogy elhanyagolja új munkaadója iránti kötelezettségeit.

Másnap a megbeszélt időpontban a pályaudvarra indult, hogy ott találkozzék Mrs. Gleyjel. Első dolga volt, hogy átvegye a hölgy kézitáskáit. Mindenekelőtt az ékszereket tartalmazó kis bőröndre kellett ügyelnie.

- Szívből örülök, hogy végre nyugodtan rábízhatom valakire - sóhajtott fel Mrs. Gley. - Rendkívül megterhelő volt számomra, hogy állandóan ügyelnem kellett az ékszereimre.

Jo elhelyezte a kézitáskákat a fülke csomagtartójában, és tréfálkozva megkérdezte:

- És ha elillanok a kis ékszeres ládikával?

Mrs. Gley kényelmesen hátradőlt az ülésen.

- Ha nem lennék biztos benne, hogy soha nem tenne ilyet, nem is alkalmaztam volna.

Jónak eszébe jutott, vajon Mrs. Gley rábízná-e az ékszereit, ha tudná, hogy egy bűnözővel kötött házasságot. Csalónak érezte magát, amiért munkaadója elől eltitkolta az igazságot, de aztán azzal vigasztalódott, hogy nem volt más választása.

A vonat a Szent Gotthard-alagúton keresztül Olaszország felé robogott. Jo gyermekkorában a szüleivel már járt erre, és most örült, hogy újra láthatja az ismerős vidéket. Igaz, most csak Genováig utaztak. Mrs. Gley korábban már bejárta Olaszországot, megnézte Velencét, Rómát, Firenzét, Nápolyt és a többi látványos helyet. Most Milánón keresztül Genovába akart utazni, hogy ott gőzhajóra szálljon, amely Tuniszba viszi. Onnan az afrikai partok mentén Tripoli és Bengasi érintésével Alexandriába akart ellátogatni. Ezt egy nílusi hajóút zárja, ecsetelte Jónak az úti tervet, melynek során megnézik a templomromokat és az egyiptomi fáraók sírját Kairótól Wadi Halfáig. A piramisok és a szfinx természetesen nem maradhatnak ki a sorból. Ezután Indiába indulnak. Született angol lévén Mrs. Gley egyszer látni akarta Indiát. Erre legalább két hónapot szánt, hogy aztán Ceylon érintésével rövid időre Sziámba látogasson.

Útjuk következő állomása a Szunda-szigetek: először Szumátra, aztán Jáva. Borneo kevésbé érdekelte Ellen Greyt. Jáva szigetén a testvérénél akarta kipihenni az utazás fáradalmait, ahol hozzálátna új regényének megírásához. Csak ha már ezzel elkészült, folytatná világ körüli útját.

Jolandénak zúgott a feje. Alig tudta elhinni, hogy a valóságban is láthatja a világnak ezeket a csodálatos tájait. A nagyszerű kilátások valamelyest elfeledtették vele a gondjait Nem esett nehezére, hogy az útiterv hallatán örömteli arcot mutasson Mrs. Gleynek.

- Mindez egyszerűen hihetetlen számomra, Mrs. Gley! - ujjongott. - Álmomban sem hittem volna, hogy olyan állást találok, amely lehetőséget nyújt egy ilyen csodás utazásra. Nagyon fogok igyekezni, hogy a hasznára legyek, hátha sikerül egy keveset leróni a hálából, amit ön iránt érzek.

- Már megmondtam, hogyan vélekedem erről. Nekem jelent örömet, hogy ily módon megköszönhetem, amiért megmentette az életemet. Ne higgye, hogy könnyű lesz mellettem az élete! Már említettem, milyen kibírhatatlan vagyok, ha dolgozom. Egy író pedig szinte mindig dolgozik, hiszen nyitott szemmel és füllel kell járnia a nagyvilágban. Mindenekelőtt akkor legyén óvatos velem, ha látja, hogy a jegyzeteimen dolgozom. Majd később megmutatom őket. Mielőtt hozzálátnék egy új műhöz, jegyzeteket készítek. Az indíttatást gyakran egy olyan jelentéktelen esemény adja, amely mellett mások közömbösen elmennek. Már említettem, hogy nemrég új ötletem támadt, amely nem hagy nyugodni, már-már a megszállottja lettem. Szóval ha észreveszi, hogy a jegyzeteimet bújom, térjen ki az utómból, és ügyeljen rá, hogy mások is kitérjenek előlem! Ne engedje, hogy zavarjanak! Ha nem így történik, kiállhatatlan leszek. Majd meglátja, hogy nem mindig bánok kesztyűs kézzel magával. Mindezt jónak láttam előre közölni, de azért ne vegye a szívére. Hagyja, hadd törjem a fejem a regényemen, és ne lepődjék meg, ha unottan félrelökök valamit, amiért eddig szívből lelkesedtem. Ilyenkor mondogassa magában, hogy szegény idegbajos Ellen Gley csakugyan nem normális, jobb lesz hagyni, hogy kitombolja magát. Ne aggódjék, gyorsan véget ér nálam ez az állapot - vigasztalta az írónő, és rámosolygott Jóra.

- Nem félek, és ami tőlem telik, mindent megteszek a nyugalma érdekében.

- Csodálatos lesz. Biztos vagyok benne, hogy a jelenléte sok kellemetlenségtől megóv majd. Nos, most már legalább tudja, merre visz az utunk. Egyvalamit még elfelejtettem! Genovából kirándulni fogunk a francia és az olasz Riviérára. Arra ugyanis még nem jártam. Monte-Carlót és Nizzát okvetlenül látnom kell, amikor Franciaországban jártam csak Marseille-ig sikerült eljutnom. A kisasszony járt már a Riviérán?

- Igen, Mrs. Gley. Kislánykoromban a szüleimmel beutaztam a vidéket. Csodálatos út volt, de azt hiszem, akkoriban még túl fiatal voltam ahhoz, mindössze tizenöt éves, hogy értő szemmel élvezni tudtam volna.

- Ezúttal alkalma lesz jobban odafigyelni mindenre. Most pedig szeretnék lepihenni egy kicsit. Adja ide, kérem, a párnámat!

Jónak meg kellett ígérnie, hogy' felébreszti asszonyát, mihelyt valami érdekes látnivaló ígérkezik.

- Látja, ez is milyen jól jön. Az unalmas útszakaszokon pihenhetek, és nem kell izgulnom, hogy esetleg elszalasztok valami érdekeset. Így takarékoskodni tudok az erőmmel. A kisasszony még fiatal, sokkal többet kibír, mint én.

Az asszony ajka körül jóságos', anyai mosoly jelent meg. Ennek láttán Jo legszívesebben magához ölelte és megcsókolta volna.

XII.

Gerd Rainsberg ezalatt visszatért Berlinbe. Első útja Rasmussen professzorhoz vezetett, hogy tájékoztassa sikertelen fáradozásairól.

A professzor legalább annyira csalódott volt, mint az ifjú tudós.

- Gondolhatja, kedves barátom, mennyire nyugtalanít ez az egész. Hál' istennek, az unokahúgom már nincs azzal a férfival. A leveléből ítélve, abban a szélhámosban legalább, volt annyi illendőség, hogy nem élt amúgy is érvénytelen házastársi jogaival. Mégis aggódom szegénykém miatt, s ez még hónapokig eltarthat. Amíg nem kapok tőle újabb híreket, semmit sem tehetek a gazfickó ellen, mert nem tudhatom, hogy esetleges lépéseim nem veszélyeztetik-e az unokahúgom biztonságát.

Gerd pillantása mélységes bánatról árulkodott.

- Feltételezem, hogy ez a Pighetti levetette az álarcát Warren kisasszony előtt, már csak azért is, hogy mielőbb megszabadulhasson tőle. Különben gondoskodnia kellett volna róla. Márpedig biztosan az volt a legfontosabb számára, hogy megtarthassa a pénzt. Örülök, hogy a levél tanúsága szerint egy csekély összeg azért maradt Warren kisasszonynál, s így függetleníteni tudta magát. Legalábbis erre következtethetünk a magatartásából. A tény pedig, hogy a szélhámos megeskette, három hónapig hallgatni fog a történtekről... nos, ez arra utal, hogy súlyos dolgokat vallott be a kisasszonynak. Annyit mindenképp elmondhatott neki, hogy hamis néven állt az anyakönyvvezető elé, különben Jolande kisasszony aligha jelentkezett volna be Luzern-ben a leánykori nevén.

- Erre már magam is gondoltam - vette át a szót a professzor. - Az unokahúgom tartani fogja a szavát még akkor is, ha azt egy semmirekellő csikarta ki tőle. Pedig senki nem ítélné el érte, ha elárulná a gazembert. Mindenestre lépéseket teszek, hogy érvénytelenítsék ezt a házasságot, amely igazából meg sem köttetett.

- Természetesen helyeslem az elhatározását, de arra kérem, várjon vele, amíg a spanyol nyomozótól híradás nem érkezik. A jelentése igen hasznos lehet a számunkra. Az ál-Almadeia feltehetőleg már rég kereket oldott, és egy újabb névváltás után másutt bukkan fel. Sajnos egyelőre elveszítettük a nyomát, de remélem, hogy egy napon leszámolhatunk vele. Bevallom, alig várom. Az ön nevét így nem is kellene belekeverni az ügybe.

- Nem bánnám, ha ez sikerülne - helyeselt sietve a professzor.

- Meg tudom érteni, professzor úr. Ezért arra kérem, továbbra is ruházzon fel teljhatalommal a kérdéses ügyben, amelyet egyúttal a sajátomnak is tekintek, hiszen szívből remélem, hogy Jolande Warren egyszer feleségül jön hozzám.

- Még mindig ezt szeretné? - kérdezte a professzor hitetlenkedve.

Gerd arca idegesen megrándult.

- Jobban, mint valaha.

- És nem botránkoztatja meg mindaz, amin Jo keresztülment, kedves doktor?

- Ez csak egy okkal több, hogy a továbbiakban megóvjam őt minden rossztól. Ó, bárcsak megtalálnám!

Habár Gerd már utalást tett rá, hogy nincs rászorulva egy anyagi szempontból előnyös házasságra, vendéglátója még nem volt tisztában vagyoni helyzetével. Legfeljebb arra gondolt, hogy tűrhető havi jövedelemmel rendelkezik. De hát hogy is lehetne finnyás a történtek után? És vajon Jónak nem elég ok-e a boldogságra, ha egy becsületes fiatalember feleségül kéri? A professzor elhatározta, hogy Gerd Rainsberget ezentúl unokahúga jövendőbelijének tekinti, szabad bejárást enged neki a házába, és rábízza e kényes ügy intézését. Mindezt elmondta a feleségének, aki kénytelen volt jó képet vágni a hallottakhoz. Annál is inkább, mert távolról sem volt vétlen Jo szerencsétlenségében. Őt is teljesen megbabonázta az állítólagos Alfonso de Almadeia, amiért így utólag rettentően haragudott rá. Bosszantotta, hogy hagyta magát az orránál fogva vezetni. Boldog volt, hogy Jolande számára még egy partiképes fiatalember bukkant fel a láthatáron, mert a történtek után semmiképpen sem akarta visszafogadni a házba, Rainsberg doktor pedig mégiscsak derék ember. Mally asszony nyomban azon kezdte törni a fejét, hogyan tálalhatná fel mindezt a legügyesebben a társaságnak, nehogy bárki is gyanút fogjon. Talán azt kellene mondania, hogy Jónak Spanyolországban át kellett volna térnie a katolikus hitre, de a lelkiismerete nem engedte. Vagy talán azt, hogy túlságosan német ahhoz, hogysem megtalálja a helyét a spanyolországi viszonyok közepette. Ezek a kérdések félreértéseket okoztak a fiatalok között, ezért fel kellett bontaniuk a házasságot.

Igen, ez lesz a legjobb. Elvégre a válás manapság már teljesen hétköznapi eseménynek számít, könnyedén napirendre térnek fölötte az emberek. Csak az igazságnak nem szabad kitudódnia!

Mally asszony legszívesebben rögtön terjeszteni kezdte volna ezt a változatot, ám a férje a legszigorúbban megtiltotta neki, hogy akár csak egyetlen szót is ejtsen az ügyről. Ha bárki is Jo felől érdeklődik, azt kell mondania, hogy még tart a világ körüli utazás.

A professzor természetesen nem tudta, hogy ez az állítás véletlenül egybevág a valósággal.

Gerd napról napra idegesebb lett. Gering doktor igyekezett tartani benne a lelket.

- Egy napon még boldog lesz Jolande Warrennel! - nyugtatgatta fiatal barátját. - Erről meg vagyok győződve. Maguk ketten tökéletesen összeillenek, lehetetlen, hogy ne találjanak egymásra.

- Csak mondja ezt minél gyakrabban, kedves doktor! Nagy szükségem van némi biztatásra. Nem lennék ilyen nyugtalan, ha legalább tudnám, hol van Jolande, s miként boldogul.

- Nem kell ennyire aggódnia érte! Úgy tűnik, érti a módját, hogyan álljon helyt egyedül az életben. Bárki más sírva-ríva szaladt volna vissza a bácsikájához, hogy belekapaszkodjék a kabátja szegélyébe. Ő azonban bátran kézbe vette a sorsát, és megkeresi a kenyerét, mintha mindig is ezt csinálta volna!

Gerd szeme hálásan csillogott.

- Köszönöm, hogy így beszél róla! Én is őszinte csodálója vagyok Warren kisasszonynak, s ez csak fokozza a szerelmemet iránta. Biztos vagyok benne, hogy egymásnak rendelt bennünket a sors. Csak azt tudnám, merre jár! Követném az egész világon át, bárhová is menne.

- Gondolom, önnek is némi vigaszt jelent, hogy a kisasszony augusztus közepére részletes beszámolót ígért a bácsikájának. A professzor bizonyára megmutatja majd a levelet, amelyből fény derül az ifjú hölgy tartózkodási helyére. Addig neki is időre és nyugalomra van szüksége, hogy feldolgozza magában a történteket.

Gerd fájdalmasan felsóhajtott.

- Azt reméltem, értesít, ha bajba kerül.

- Amennyire sikerült megismernem Jolande kisasszonyt, szerintem ön az utolsó, akihez segítségért fordulna. Képzelje el, mit kellett átélnie, mennyire megalázták! Amikor nekivágott a bizonytalannak, tulajdonképpen ön elől menekült. Azért tett így, mert ön, kedves barátom, cseppet sem közömbös neki, és szégyellte volna ön előtt, hogy ilyen kínos helyzetbe került. Férfiésszel nagyon nehéz megítélni, milyen érzések lappanganak egy tiszta női szív mélyén.

Gerd ámulva hallgatta.

- Kedves doktor, mindig is okos, tapasztalt embernek tartottam, most mégis ámulattal tölt el, hogy hűvös magatartása, visszafogottsága ellenére milyen jól kiismeri magát a női lélek rejtelmeiben.

Gering szerényen elmosolyodott.

- Nem csak ügyvéd vagyok, hanem érző szívű ember is.

Gerd erre nem tudott mit mondani, csak mélyen a szemébe

nézett, és elismerése jeléül kezet rázott vele.

Egy idő múlva Gerd türelmetlenül kifakadt:

- Csak tudnám, mivel üssem agyon az időt augusztus közepéig!

- Dolgozzék! Az a legjobb orvosság. Hiszen útikönyvet akart írni, nem? Az, hogy közben nagybátyja vagyonának megöröklésével dúsgazdag ember lett, remélem, nem vette el a munkakedvét. Jáván, az ültetvényeken remekül helyettesítik, nincs szükség a jelenlétére. Valósítsa hát meg korábbi tervét, és lásson munkához!

- Tényleg ez lesz a legjobb - bólintott a fiatalember. - így tudom legkönnyebben átvészelni ezt a gyötrelmes időszakot. De a szállodában nem maradhatok, nem elég nyugodt hely egy könyv megírásához.

- Hadd javasoljak valamit! - vetette közbe Gering. - Nekem hétszobás lakásom van, amelyet berendezéssel együtt vettem át egyik hálás megbízómtól, aki időközben külföldre költözött. A lakás túl nagy egymagamnak. Két szobát szívesen átengedek önnek. A házvezetőnőm mindkettőnket elláthat. Egyébként, mint ahogy arról már meggyőződhetett, kitűnően főz. Mit szól az ötlethez?

Gerd barátságosan kezet nyújtott.

- Pompás ajánlat! Hálásan köszönöm, és örömmel elfogadom. Senki mással nem kockáztatnám meg, ám önnel a legkisebb aggodalom nélkül lakom egy fedél alatt.

A két férfi izgatottan beszélte meg a részleteket. Mindkettejük megelégedésére sikerük mindent elrendezniük. Gering doktor boldog volt, hogy egy ideig szakíthat magányos agglegényéletével. Gerd öröme sem volt kisebb, amiért nyugodt, békés hajlékra lelt. Nem szívesen hagyta volna el Berlint, mert abban reménykedett, hogy Jo levele esetleg hamarabb megérkezik, és ezt nem akarta elszalasztani. Úgy érezte, máris köteléket jelent közte és Jolande között, hogy szabad bejárása van Rasmussen professzor házába, és ezzel élni is akart. Még aznap este odaköltözött a doktor lakásába. A házvezetőnő elégedett arccal üdvözölte. Gerd rámosolygott az asszonyra.

- Úgy tűnik, mintha örülne, hogy ezentúl még több munkája akad - jegyezte meg tréfálkozva.

Lamprechtné helyeslően bólintott.

- Ha hiszi, ha nem, ez az igazság. Szívesebben főzök két személyre. Bevásárláskor így szebb darab húst kapok. A gazdám egyébként is egyedül érzi magát ebben a nagy házban. Higgye el, tényleg örülök a jövetelének.

Lamprechtné tudta, hogy Rainsberg doktor igen bőkezű, már számtalanszor kapott tőle busás borravalót. Amellett, hogy kedvelte a vendéget, érkezésével nagyobb jövedelemre is számított.

Gerd mindjárt az első napon hozzákezdett a munkához, méghozzá olyan buzgalommal, amely nélkül a jó eredmény elképzelhetetlen. Az első időkben sok fáradságába került, hogy elterelje gondolatait Jolandéról, ám később a munka hevében már ez is sikerült.

Két hét telt el így. Egyik reggel Gerd egy spanyol bélyegekkel ellátott borítékot talált az étkezőasztalon. Rögtön sejtette, hogy Valuzo felügyelő lehet a feladó Barcelonából, ezért kapkodva tépte fel a borítékot. Gering doktor még a hálószobában volt. Vasárnaponként szeretett tovább aludni, Gerd tudta, hogy egy ideig még nem fogja zavarni, ezért azonnal belemélyedt a terjedelmes levél olvasásába.

„Mélyen tisztelt Doktor Úr!

Csak ma jutottam hozzá, hogy részletesen tájékoztassam Önt a Giuseppe Pighetti utáni nyomozásom eredményéről. E levélből azonban megtudhatja, hogy egy percig sem tétlenkedtem. Először is a fotóval, az írásmintával és néhány egyéb holmival felfegyverkezve érdeklődni kezdtem utána a kikötőben, eleinte igen kevés sikerrel. Egy este a kikötői bárban üldögéltem, és évődni kezdtem az egyik rosszlánnyal. Tudja, néha ilyesmibe is kénytelenek vagyunk belemenni a cél érdekében. A már kissé koros, hervadó szépség nagyon hálás volt az érdeklődésért, noha pontosan tudta, ki vagyok, és a városnak ezen a részén senkinek sem makulátlan a lelkiismerete. Szemrebbenés nélkül kicsikartam belőle néhány, varázslatos személyemnek szóló bókot, s végre sikerült kilyukadnom oda, ahová kezdettől fogva akartam. Megjegyeztem, hogy akadnak nálam szebb férfiak is errefelé, s véletlenül van is nálam egy különösen jóképű úriember fényképe. Erre azt felelte, hogy a vonzó férfiak mindig is élénken érdekelték. Látszólag ártatlanul megmutattam neki a képet, amelyet Öntől kaptam. A hölgy nyomban felvisított: »Hiszen ez a Rosita Albertója!«

»Vagy úgy? - dünnyögtem egykedvűséget színlelve. - Talán ismered?«

»Hát persze, azaz dehogyis. Meglepetésemben eltévesztettem a nevet. Giuseppének hívják« - helyesbített hirtelen.

Ebből rögtön tudtam, hogy a jómadár itt más nevet viselt. Zsebre, dugtam a fényképet, és így folytattam:

»Csacsiságokat beszélsz, drágaságom. Ő nem Giuseppe, hanem Alberto, méghozzá Rosita Albertója. De most már gyorsan el is teszem a fényképét. Rosita nagyon féltékeny, s nem ok nélkül.«

Láttam, hogy áldozatom lépre ment.

»Hogyan? Maga tudja, hogy feleségül vette Rositát?« - kérdezte kissé bizonytalanul.

Mivel Öntől úgy értesültem, hogy a keresett finom úriember éppen Berlinben van lánykérőben, igencsak elcsodálkoztam a híren. Tehát ez az Alberto, ahogyan itt hívják, egy Rosita nevű kéjhölgy hites ura! Ezek után nem volt kétséges, merre induljak tovább. Egy cseppet sem volt nehéz közelebbi ismeretséget kötnöm Rositával. Hamar kiszedtem belőle mindent, ami érdekelt. A szóban forgó hölgy ugyanis eléggé tüzes természetű. Amikor elmondtam neki, hogy a drágalátos férje Berlinben egy másik szép fehérszemély körül legyeskedik, agyát elborította a düh és a féltékenység. Magánkívül volt, és felháborodásában mindent kitálalt.

Az emberünk, valódi nevén Alberto Respico, olasz apa és svájci anya gyermekeként látta meg a napvilágot Luganóban. Az ottani rendőrség egyébként régóta keresi. Rosita elbeszélése alapján azért, mert egy gazdag amerikai hölggyel való gyengéd együttléte során az asszony ékszereinek lába kelt. Barátunknak menekülnie kellett, még a rablott holmit is kénytelen volt hátrahagyni. Később tetten érték egy másik svájci üdülőhelyen, amint éjnek idején megpróbált behatolni az egyik szállodai szobába. Ám ekkor is sikerült elmenekülnie. Egy idő múlva Spanyolországban bukkant fel. Vitorlás hajóról ugrott vízbe a part közelében, és kiúszott a szárazföldre, mert nem mert a kikötőben partra szállni. Az útlevele ugyanis eredeti nevére szólt, és Alberto Respicót már minden spanyol kikötőben körözték.

Itt, Barcelonában rögtön ráakaszkodott Rositára, akiről hallotta, hogy virágzó kereskedelmet folytat különféle hamis útlevelekkel. Miután a hölgy szenvedélyesen beleszeretett, hajlandó volt kisegíteni szorult helyzetéből, de csak azzal a feltétellel, ha feleségül veszi. Biztosra akart menni, és nem elégedett meg egy hamis név alatt kötött házassággal, ezért még azt is megkockáztatta, hogy a férfival annak valódi nevén keljen egybe. Hogy miként tudta megtéveszteni a hatóságokat, azt el nem képzelhetem. Mindenesetre sikerült neki, és annak rendje-módja szerint senora Respico lett belőle. Még most is szenvedélyesen szereti a férjét, és csak annak távozása és hűtlensége bőszítette fel annyira, hogy végül mindent elmondjon.

Az asszony először átkokat szórt a fejére, és lehordta mindennek, aztán meg váratlanul sírva fakadt, mert megbánta, amiért elárulta. Csakhogy már nem szívhatta vissza, amit mondott. Rosita beszerezte férjének az olasz Guiseppe Pighetti névre szóló útlevelet, egy másikat Bernd és egy harmadikat a francia Henri Fleuron névre. Nem tudtam kideríteni, honnan szerezte ezt a sok útlevelet, de azt nem tagadta, hogy más kétes személyeknek is adott el. Az asszony ragyogó külseje ellenére tüdővészben szenved, s már nem sok van neki hátra. Amennyire lehet, igyekszem kímélni, hiszen nekem is van szívem, és meggyőződésem szerint másokhoz hasonlóan nem kedvtelésből űzi ezt a mesterséget.

Megtudtam, hogy Alberto ezután Mandrillába érkezett, ahol inasként alkalmazták. Alighanem hallotta, hogy ura világ körüli útra készül, s innen származott az ötlete, hogy a gróf szerepét játszva végre egy igazán nagy fogást csináljon. Érdeklődni fogok Luganóban, hogy még mi minden terheli a számláját, és tájékoztatom Önt. Rosita vallomásáról jegyzőkönyvet vettem fel, s a hitelesítése után elküldöm önnek az itteni házassági anyakönyvi kivonat másolatával együtt. Levelemben egyelőre nem hivatalosan számoltam be a nyomozás eredményéről. A hivatalos jegyzőkönyvre még várni kell néhány napot.

Kérem, haladéktalanul küldjön további utasításokat számomra. Rosita Respico kezelőorvosa szerint az asszonynak csupán napjai vannak hátra. A hölgy ezt persze nem hitte el, egyszerűen nem akar tudomást venni a betegségéről. Szíveskedjék odafigyelni, hogy Alberto Respicót a lehető leghamarabb őrizetbe vegyék, nehogy újabb galibát okozzon. Bizonyára még nála van a két hamis útlevél, ennélfogva Bernd, illetve Fleuron néven várható a felbukkanása.

Sok sikert kívánok a továbbiakban. A hivatalos jelentést a lehető leggyorsabban elküldöm, hogy minél előbb kérelmezhesse a gyanúsított körözését.

A legjobbakat kívánva áll bármikor uraságod szolgálatára:

Jaime Valuzo”

Gerd lázas izgalommal olvasta e sorokat. Jo ki van szolgáltatva ennek a gazembernek! Ez a gondolat valósággal letaglózta. Ez a férfi nem egyszerűen tolvaj és szélhámos, hanem többnejűséggel is vádolható! Egy kéjnő férje, aki hamis útleveleket kap a feleségétől. S mindez még nem elég, ellopja Alfonso de Almadeia úti okmányait is, hogy a nagyurat játszva megkaparinthasson egy gazdag lányt. Gerdnek a haragtól és fájdalomtól ökölbe szorult a keze, s jaj lett volna a gazembernek, ha most a szeme elé kerül. Hálát adott az égnek, hogy Jónak sikerült időben visszanyernie a szabadságát, s az utolsó - legnagyobb - áldozatot mégsem kellett meghoznia. Legalább ennyi szerencséje volt a szerencsétlenségben.

Eszébe jutott, hogy most már van jogi lehetőség Jolande házasságának felbontására. Ha Valuzo elküldi Rosita hatóságilag hitelesített vallomását és az Alberto Respicóval kötött házasság anyakönyvi kivonatát, akkor a fénykép és a kézírás birtokában könnyű dolga lesz. A lényeg az, hogy a professzort ne keverjék bele a történtekbe. Mindennek titokban kell lezajlania.

Gerd biztos volt benne, hogy Valuzo úgy fogalmazta meg a kihallgatási jegyzőkönyvet, hogy az nem csupán Alberto Respico személyazonosságára derít fényt, hanem kitér az útlevél ellopására és arra a tényre is, hogy az igazi Alfonso de Almadeia jelenleg Japánban vagy a Hawaii-szigeteken tartózkodik. Ha így van, könnyen felbonthatják Jo házasságát, amely jogi szempontból egyébként sem érvényes.

Gerd még mindig a gondolataiba mélyedt, amikor Gering doktor megjelent a reggelizőasztalnál. Nyomban átnyújtotta neki a nyomozó levelét. A doktor figyelmesen végigolvasta, majd fejcsóválva a barátjára nézett, és így szólt:

- Szép kis alak ez a Respico, mondhatom! És egy ilyen karmai közé került szegény Warren kisasszony!

- Ugye nem tévedek, doktor - kezdte Gerd, szenvedélytől izzó szemét barátjára emelve hogy e bizonyítékok alapján felbontják a házasságot?

- Jogi szempontból a házasság nem is jött létre. Eleve érvénytelen, hiszen ez a Respico az esküvő pillanatában már nős volt. Arról nem is beszélve, hogy az esketés során hamis nevet használt. Amint a papírok megérkeznek Valuzótól, nyomban rendeződik a dolog.

- Hála Istennek! - lélegzett fel Gerd megkönnyebbülten. - Remélem, sikerül legyőzni a nehézségeket.

- Ebben nem kételkedem. Egy állami alkalmazott szemében a házasságkötés olyan, mint egy szerződés. Nem hiszem, hogy ezeket a kishivatalnokokat érdekelné, kinek a gyermekeit vagy rokonait adják össze. Ők csupán azt nézik majd, hogy itt egy nős ember, aki álnéven kötött házasságot. Ez egyértelműen többnejűségre utal, és az ilyen házasságokat minden további nélkül érvénytelenítik. Ezt akkor is megtennék, ha mi a kisujjunkat sem mozdítanánk az ügyben, mihelyt hivatalosan értesülnek a tényállásról. Azt javaslom, reggelizzünk meg nyugodtan. Kedves barátom, önre már alig lehet ráismerni, úgy kikezdte a sok aggódás. Enni azért kell! Utána elkísérem a professzorhoz, hogy megmutassa neki a felügyelő levelét. Én pedig megkérem, hogy bízza rám az ügy jogi részének lebonyolítását. Kezeskedem róla, hogy az állami hivatalnokokon kívül senkinek ne jusson a fülébe a dolog. Mihelyt megérkezik Valuzo lehitelesített jegyzőkönyve, akcióba lépek, és Warren kisasszony törvény szerint is újra szabad és hajadon lesz.

Gerd kezet rázott vele.

- Köszönöm, doktor, ön visszaadta a nyugalmamat. A professzor is bizonyára nagyon hálás lesz.

- Nos, alkalomadtán talán majd ő seper félre valamilyen nehézséget az én utamból. Egyébként meg ügyvédként úgyis az a feladatom, hogy kettévágjam a gordiuszi csomót, ha a szálak túlságosan összegabalyodtak. Most pedig vegyen végre egy szeletet ebből a gyönyörű, rózsaszínű sonkából! Hát nem fenséges látvány? Feltétlenül egyen hozzá tojást is! Ugyan mire volna jó, ha elhagyná az ereje? Rémesen mutatna üde menyasszonya mellett, kimerülten pihegve, mint a partra vetett hal. A kávé mennyeien illatozik, Lamprechtné valóban érti a módját. Egyszer látnia kellene, amikor kávét főz. Templomi szertartáshoz hasonlít, ahol a tömjén illatát zamatos kávéillat helyettesíti.

Gerd elnevette magát, s ezzel Gering elérte, amit akart. Mind a ketten alaposan belaktak, majd a doktor az irodájába indult, hogy elintézzen egy-két fontos ügyet. Ezután autóján a professzorhoz vitte barátját.

Valuzo levelének olvasása után Rasmussen professzor mindenbe beleegyezett, amit Gering doktor javasolt. Ő is abban reménykedett, hogy nagyobb felhajtás nélkül pontot tehetnek az ügy végére.

- Nagyon örülnék, uraim, ha valóban így történne. Ez az egész Damoklész kardjaként lebeg felettem. Nagy kő esik le a szívemről, ha valóban sikerül elérniük, hogy az unokahúgom újra törvényesen viselhesse lánykori nevét. Az a szegény teremtés teljesen ártatlan a történtekben.

- Így van, s minden jóra is fordul hamarosan. Gering doktor nem ígér olyat, amit nem tud betartani - jegyezte meg Gerd elismeréssel.

Gering doktor elpirult.

- Ne mondjon ilyeneket, barátom, mert zavarba jövök, akár egy hajadon. Csak a kötelességemet teljesítem, ha állom a szavam.

A professzor hálásan kezet szorított vele.

- Óriási hálával tartozunk önnek, én és Rainsberg doktor egyaránt. Ha bármikor a segítségére lehetek, keressen fel. Soha nem felejtem el, amit értünk tesz.

- Ne higgye, hogy szégyenlős leszek, ha egyszer a segítségére szorulok! - mondta Gering doktor derűsen, mire mindannyian elnevették magukat.

Tekintettel a professzor elfoglaltságára, a két férfi hamarosan búcsút vett.

Néhány nap múlva megérkezett a posta Valuzo felügyelőtől. Ami az ügy hivatalos részét illeti, itt is kellő körültekintéssel járt el. Gering doktornak, kezében a számos bizonyítékkal, nem volt nehéz dolga semmisnek nyilváníttatni Jolande Warren házasságát. Mindez csendben, titokban zajlott.

Jo tehát a tudta nélkül szabad lett. Az örömhírt nem közölhették vele, hiszen senki sem ismerte a tartózkodási helyét.

Természetesen itt-ott érdeklődtek az emberek a hogyléte felől, de ez sem okozott különösebb gondot. Mally asszony ügyesen válaszolt a kérdésekre. Eleinte azt mondta, hogy Jo még nem tért haza a világ körüli útról, később pedig elejtett egy-két megjegyzést, miszerint az unokahúga nem tud megbarátkozni a gondolattal, hogy a férje kívánságára áttérjen a katolikus hitre. Egyszerűen nem tudja rászánni magát erre a döntésre. Ezt mindenki megértette, és az ismerősök mindössze annyit jegyeztek meg a háta mögött, hogy erre bizony hamarabb kellett volna gondolni. A professzorné abban reménykedett, hogy mire Jo újra férjhez akar menni, feledésbe merül az eset.

Mallyt nem igazán érdekelte Jo sorsa. Soha nem érezte közel magához férje unokahúgát, a jelenléte inkább teher volt számára. A távollétében azonban gyorsan rájött, milyen sok hasznát vette a háztartásban. Ezt persze önmagán kívül senkinek sem vallotta be, legkevésbé a férjének.

Gerd néhány hétig teljesen a munkájába temetkezett. Egyik nap aztán újabb levél érkezett Barcelonából. Valuzo küldte el Rosita Respico halotti bizonyítványának másolatát. Az asszony július 2-án halt meg. Valuzo, aki fáradozásaiért Gerdtől bőséges honoráriumot kapott, közölte, hogy Alberto Respico ügye még mindig függőben van. Egy egész sor bejelentés érkezett Luganói tótól, és más svájci fürdőhelyekről, de sajnos ez idáig nem sikerült kézre keríteni a gazembert.

„Egy napon ez a jómadár saját kezűleg fogja elfűrészelni maga alatt a fát - írta a nyomozó. - Sajnálom a szegény senoritát, aki áldozatul esett neki, és örülök, hogy a nyomozásomnak köszönhetően sikerült felbontani a házasságot. A mihamarabbi barcelonai viszontlátás reményében üdvözli odaadó híve: Jaime Valuzo.”

Körülbelül ugyanebben az időben a Mandrilla-kastélyból is hosszú levél érkezett Gerd címére.

A múzeumőr értesítette, hogy levélben részletesen beszámolt gazdájának a történtekről. Senor de Almadeiát felháborították a hallottak, és kijelentette, hogy mihelyt hazaért, feljelenti a csalót, hacsak az ügyvédje nem teszi meg korábban helyette. Mandrilla ura minél hamarabb szerette volna ártalmatlanná tenni egykori inasát, mert attól tartott, még több bűntettet követ el a nevében.

Gerd válaszlevelében megnyugtatta a múzeumőrt, hogy a jelek szerint ettől már nem kell tartani. Alberto Respico ugyanis feltehetően nevet cserélt, és így hajtja végre újabb gaztetteit. Egy feljelentés azért nem árthat. Azt javasolta a múzeumőrnek, hogy lépjen kapcsolatba Jaime Valuzóval, aki majd ellátja tanáccsal.

Gerdnek megfordult a fejében, hogy nem kellene-e üldözőbe venni Alberto Respicót, de aztán elvetette az ötletet. Végül is Jónak már semmi köze ahhoz a férfihoz, ennélfogva érdektelen a számukra. Hamarosan lebukik, és akkor úgyis elnyeri méltó büntetését. Azzal azonban számolni kell, hogy az elfogatása nagy port ver fel, és szóba kerülhet Jo neve is. Gerd ezt mindenáron szerette volna elkerülni.

XIII.

Jolande időközben hatalmas utat tett meg. Úrnőjével megérkeztek Genovába, ahol a Miramar szállodában vettek ki szobát. Innen kirándulásokat tettek a francia és az olasz Riviérára. Először Nizzába mentek. Csomagjaikat Genovában, a szállodában hagyták, ahová időről időre visszatértek.

Nizza ebben az időszakban még meglehetősen néptelen volt, Mrs. Gley mégis nagyon városiasnak és nyugtalannak látta. Mindössze két napig maradtak, ezalatt Cannes-ba is ellátogattak. A város csendes volt és sivár. Mrs. Gley nem értette, miért tartják olyan varázslatosnak ezt a helyet, amely szerinte csak a tarkabarka embertömeg érkezésével válik azzá. Jo osztotta a véleményét, és egy cseppet sem sajnálta, hogy már másnap továbbindultak.

Útjuk következő állomása Monte-Carlo volt. Az aprócska Monaco állam nagyon tetszett Mrs. Gleynek. Az itt látottak és hallottak meglódították a fantáziáját. A főszezonnak már vége volt, csak a legvérmesebb szerencsejátékosok maradtak a kis hercegségben. Ennek ellenére akadt köztük jó néhány érdekes figura, akik tudtukon kívül bekerültek Mrs. Gley jegyzetfüzetébe. Jo már tudta, hogy ilyenkor nem szabad az írónőt zavarnia. Szívesen sétálgatott ilyenkor a terasz kő mellvédje mentén. Néha megállt, lenézett a lábai alatt elterülő Monacóra és a tündöklő kék tengerre, amelyen fehér vitorlások siklottak. Az egyedülállóan szép teraszsétány méltán lett a kaszinók mellett Monaco másik fő nevezetessége.

Mrs. Gleyt természetesen a játéktermek is érdekelték.

- Szeretnék én is játszani, Miss Jo - mondta a lánynak, akit közös utazásuk első napjától így szólított, - pedig előre tudom, hogy veszíteni fogok. Egy angol barátom, aki majd minden évben felkeresi Monte-Carlót, azt állítja, hogy számottevő nyereményre senki sem tesz szert a kaszinóban, viszont a legtöbbjük vesztesége számottevő. Vannak emberek, akik egy bizonyos szisztémával naponta nyernek annyit, amiből a megélhetésüket fedezik. Ezek Monte-Carlo törzsvendégei, akiket azért tűrnek meg a kaszinókban, mert a nyereményük mindig új áldozatokat csalogat a játékasztalhoz. Angol barátom soha nem játszik, hanem minden alkalommal ékszereket vásárol itt a feleségének és a lányainak. Nagyon olcsón hozzájut ezekhez a holmikhoz, mert a játéktermek vesztesei gyakran áron alul adnak túl gyöngysoraikon és drágaköveiken, csak hogy pénzhez jussanak. Az ékszerészek és zálogkereskedők ezeket aztán szintén jutányos áron adják tovább. A barátom szerint, az ő nyereménye Monte-Carlóban az, hogy nem játszik, hanem olcsón vásárol. Azt mondja, ily módon megkeresi az útiköltséget, hiszen tulajdonképpen a kaszinótulajdonosok, illetve a kaszinó áldozatainak költségén utazik.

Mrs. Gley kivett a kézitáskájából egy kisebb összeget, majd a táskát ismét Jóra bízta.

- Úgy döntöttem, eljátszom ezt a pénzt, csak hogy belekóstoljak, milyen érzés Monte-Carlóban játékasztalhoz ülni. Semmiképpen ne adja vissza a táskámat, amíg ki nem léptem a kaszinó ajtaján. Azt beszélik, hogy itt a leghatározottabb, legkiegyensúlyozottabb emberek is elvesztik a józan eszüket. Játssza el, gyermekem, egy rövid ideig a lelkiismeretem szerepét, és ne hagyja, hogy egy könnyelmű öregasszony több pénzt elherdáljon, mint amennyit most a kezében tart - mondta tréfálkozva.

Jo elnevette magát. Mrs. Gley humora minduntalan kizökkentette mélabús hangulatából.

- Megígérem, hogy akár az életem árán is megvédem a táskát, amelyet rám bízott, asszonyom. Nincs oka aggodalomra.

Felmentek a kaszinó lépcsőjén, és beléptek a játékterembe. Mrs. Gley, miután kifizette a két belépőjegyet, ami máris csinos bevételt jelentett a banknak, ötfrankos zsetonokat vásárolt. A rulettasztalnál egy ideig figyelték a játékot, hogy megismerkedjenek a szabályokkal. Az asztalnál különleges arcokat fedeztek fel: égő szemű, nyúzott arcú férfiak és idősebb, szenvedélyes, festett arcú nők játszottak elmélyülve. Közöttük ott álltak a kifejezéstelen arcú krupiék, akik hosszú nyelű gereblyéikkel söpörték be a pénzt.

Jo érdeklődve nézte az idegen arcokat, és megborzongott. Mrs. Gley két ötfrankos zsetont helyezett el két különböző mezőre, de még mielőtt felocsúdott volna, eltűntek a szeme elől. A krupié egykedvűen bekasszírozta. Az asztalon csupa apróbb tét hevert, itt nem kockáztattak sokat.

Mrs. Gley újabb két zsetonja hasonló sorsra jutott, de a következő fordulóban nyert egy kisebb összeget. Nyereményét ugyanazon a mezőn hagyta, s hamarosan el is veszítette.

Az asszony mosolyogva csóválta a fejét.

- Ebből nekem ennyi elég. Menjünk át ahhoz a másik asztalhoz, ott, úgy látom, nagyobb a nyüzsgés.

Jo lassú léptekkel követte, s közben szánakozva nézte a játékba temetkezett embereket, akik sietve jegyzeteket készítettek, hátha így sikerül meglovagolniuk a szerencsét

Az írónő széke mögé lépve Jo előrehajolt, hogy jobban lássa, mi folyik a hosszú asztalnál, ahol sokan próbáltak szerencsét.

Itt is különös alakok vették körül. A játékosok között volt egy tetőtől talpig fehérbe öltözött, élemedett korú hölgy. A nyakában fehér rókaprém lógott, s divatjamúlt kalapját számtalan fehér strucctoll ékesítette. Szeme karikás volt, csontos arcán pedig csúnya, vörös foltok éktelenkedtek. Se nem látott, se nem hallott, csak a játék érdekelte. Néha ázáraz kekszdarabokat dugott lilára festett ajkai közé, s idegesen dobolt sovány ujjaival az asztallapon.

Az igazgatóság csak azért tűrte még, mert itt, Monte-Carlóban játszotta el hatalmas vagyonát. Tulajdonképpen elrettentő példaként kellett volna szolgálnia a többi szenvedélyes játékos előtt, ám a valóság egészen másként festett.

Mrs. Gley is felfigyelt az emberi roncsra, s annyira belefeledkezett a nézésébe, hogy a játékmezőn elhelyezett tétjére már nem is figyelt. Nem vette észre, hogy csekélyke nyereményét ott felejtette, mire a fehér ruhás hölgy a kis zsetonkupacot egyszerűen maga elé húzta.

Mrs. Gley jegyzetfüzete azonban érdekes személyiséggel gazdagodott. Az írónő nevetve az egyik vörös mezőre dobta utolsó zsetonjait, s azok nyomban el is úsztak.

Szinte megkönnyebbülten fordult Jolandéhoz:

- Jöjjön, Miss Jo, én befejeztem. Kukkantsunk be a többi terembe is, és aztán felőlem indulhatunk.

Már éppen be akartak nyitni egy másik ajtón, amikor előkelő pár lépett a terembe. A magas, délceg férfi nála valamivel alacsonyabb, nem túl fiatal, de nagyon divatos, pazar öltözékű hölgyet kísért, aki minden jel szerint amerikai lehetett.

Jo rájuk pillantott, s a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába. A csinos fiatalember nem volt más, mint aki Berlinben de Almadeia néven örök hűséget esküdött neki.

Elsápadva hátat fordított, nehogy a férfi észrevegye. Szerencsére olyan elmélyülten udvarolt a gazdag amerikai hölgynek, hogy nem volt ideje még körülnézni.

A jelek szerint a férfi új áldozatot szemelt ki magának!

Jo úgy érezte, mintha neki is része lenne a férfi újabb gaztettében. Imént még holtsápadt arcát elöntötte a szégyenpír. Remegő térdekkel az ajtó felé indult, hogy minél előbb eltűnjön a szemük elől. A szívét összeszorította a félelem, hogy a csaló esetleg újra árthat neki. Ugyan mit szólna Mrs. Gley, ha megtudná, hogy ezzel a semmirekellővel, aki a jelek szerint megint valami rosszban sántikál, nemrég az anyakönyvvezető előtt állt?

Monte-Carlo talaja égni kezdett a talpa alatt. Mint egy rémálomban, úgy lépdelt úrnője oldalán egyik teremből a másikba, s közben azért imádkozott, nehogy még egyszer összetalálkozzon a rettegett férfival. De hogy lehet Monte-Carlóban elkerülni valakit, amikor minden út a kaszinóba vezet?

Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor végre elindultak vissza a szállodájukba.

Mrs. Gley izgatottan, a tőle megszokott humorral beszélt a játéktermekről és azok áldozatairól. Mindenesetre ő is örült, hogy újra a szabad levegőn lehetett. Kedve kerekedett egy kis autókiránduláshoz, és Jo lelkesen fogadta az ötletet. Csak el innen, minél messzebbre attól a veszélyes és szégyenletes alaktól!

Autót béreltek, és elindultak a La Turbie-hegyre. Jo érezte, hogy lassan felenged a lelkére nehezedő nyomás, és rendezni tudja kusza gondolatait.

Odafenn csodálatos kilátás tárult a szemük elé. Egész Monte-Carlo a lábuk előtt hevert, háttérben a végtelen tengerrel. Mrs. Gley, mielőtt átadta volna magát a természet szépsége iránti csodálatának, előhúzta jegyzetfüzetét, és írni kezdett.

Fél órája voltak úton, amikor az írónő odaszólt a sofőrnek, hogy forduljon meg.

- Lekéssük az ebédet, Miss Jo - fordult a lányhoz -, egyébként sem helyes fenékig üríteni az élvezetek poharát. Meg kell mondjam, a gyönyörű kilátástól eltekintve nagyot csalódtam. A dús képzelőerővel megáldott emberekkel ez gyakran előfordul. Mindent szebbnek, fenségesebbnek képzelnek el, mint amilyen a valóságban. Ám amennyire csalódtam Nizzában, Cannes-ban, Monte-Carlóban a borzalmas kaszinóival együtt, annyira el vagyok ragadtatva a hely fekvésétől és ettől a csodálatos környéktől.

Jo bólintott.

- Én is pontosan így éreztem, amikor évekkel ezelőtt néhány napot töltöttem itt a szüleimmel. Érkezésünk éppen a főszezon idejére esett. Meg kell mondjam, a nyüzsgő embertömeg nélkül sokkal jobban tetszik ez a hely. Ilyenkor jobban érvényesülnek a hely látványosságai: a békés tenger, a csodálatos partvidék és Monte-Carlo pompás épületei.

Megérkeztek a főtéren emelkedő, szállodába. A másik oldalon a kaszinó és a Café de Paris épülete emelkedett. A hölgyeknek csupán annyi idejük maradt, hogy átöltözzenek, máris indulhattak ebédelni.

Ugyanannál az asztalnál foglaltak helyet, amelyiknél előző este ültek. Mivel kevés volt a vendég, rendkívül figyelmes kiszolgálásban volt részük.

Éppen feltálalták az első fogást, amikor Jo ijedten összerezzent. Az asztalok között megjelent a kaszinóbeli pár. Hallotta, ahogy a hölgy hibás franciasággal így szól kísérőjéhez:

- Az ablak mellé üljünk!

- Ahogy parancsolod - hangzott az udvarias felelet

Mindketten megindultak az ablak felé. Az őket kísérő pincér a férfit Monsieur Fleuronnak szólította.

Jo így megtudta, milyen nevet használ itt a rettegett férfi, aki most helyet foglalt az ablak melletti asztalnál. Szinte megbénította a félelem, mozdulatlanul ölt a helyén, s néha félénken a másik asztal felé pislantott.

Ebben a pillanatban a férfi is felismerte. Néhány másodpercig összeszorított ajakkal, döbbenten meredt rá, de gyorsan összeszedte magát. Ijedsége elmúlt, hiszen biztosra vette, hogy a lány már csak a saját érdekében sem árulja el.

Pillantása perzselte Jo bőrét, s amikor a férfi lopva rámosolygott, arcából kifutott, a vér. Páni félelem fogta el a gondolatra, hogy kénytelen közösséget vállalni ezzel a bűnözővel, hiszen hallgatást ígért neki. Nagy nehezen legyűrt néhány falatot, s a vacsora végeztével úgy állt fel az asztaltól, mint aki rémálomból ébred.

Ebéd után Mrs. Gley lepihent. Jolande a szobájában üldögélt, amikor bekopogott a szobalány, és egy borítékot adott át neki. Úgy érezte, mintha égetné az ujjait, de nem merte visszautasítani, mert nem akart feltűnést kelteni.

Amikor egyedül maradt, feltépte a borítékot. Egy névjegykártya volt benne, amelyen a Henri Fleuron név állt, a hátulján pedig az ismerős kézírással a következő mondat: „Ha nem ismer, nem kell félnie tőlem.”

Jo apró darabokra tépte a kártyát. Arcát a tenyerébe rejtette, és keservesen felzokogott.

Négy órakor bekopogott az írónő ajtaján. Szíve a torkában dobogott, amikor az asszony mosolyogva megkérdezte:

- Mi a véleménye, Miss Jo, eleget láttunk Monte-Carlóból?

- Ami engem illett, igen, Mrs. Gley, de nem tudom, ön elégedett-e.

- Ha még megtekintjük azt a kis helyes főúri rezidenciát, tökéletesen elégedett leszek. Azt hiszem, ezzel minden látnivalónak a végére értünk. .Ha majd belefáradok az utazásba, egyszer eljövök ide hosszabb időre pihenni, de most ennyi elég. Holnap kora reggel visszaindulunk Genovába. Mentonéban és talán San Remóban rövid pihenőt tartunk. Ventimigliáig autón megyünk, onnan többet látni, mint a vonatból.

Jóval madarat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt, amiért nem kell tovább maradnia. Egyedül csak az estétől tartott. Vajon ott lesz-e Monsieur Fleuron a vacsoránál? És ő maga részesévé válik-e a férfi újabb gaztettének, ha nem figyelmezteti a társaságában lévő hölgyet? De mit tegyen, ha egy szót sem szólhat mindarról, amit a férfi oly szenvtelen nyíltsággal bevallott neki? Megeskette, hogy három hónapig hallgat, akár a sír.

Jolande legnagyobb megkönnyebbülésére sem a férfi, sem az amerikai hölgy nem jelent meg ezen az estén a vacsoránál, s ő boldogan szentelte figyelmét úrnőjének.

Amikor este nyugovóra tért, az járt az eszében, hogy másnap reggel elhagyják Monte-Carlót, és többé nem találkozik a férfival.

Így is történt. Reggel, megkönnyebbült sóhajjal foglalt helyet Mrs. Gley mellett a tágas bérautóban. Úgy érezte magát, mint aki fenyegető veszélytől menekült meg. Útjuk a Riviérán vezetett. Ventimigliában vonatra szálltak, és hamarosan megérkeztek Genovába.

Másnap autókirándulásra indultak az olasz Riviérára, egészen Sestri Levantéig. Megcsodálták a környék egyedülálló szépségeit, és éppen vacsorára értek vissza.

Mrs. Gley egy pihenőnapot iktatott be az útitervbe. A gőzös indulásáig volt még két teljes, napjuk.

A hölgyek kiültek a szálloda gyönyörű teraszára, és meghitten beszélgettek. Mrs. Gley ezen a napon először ejtett szót családi körülményeiről. A tőle megszokott humoros hangnemben elmesélte Jónak házassága történetét. Fiatalon ment férjhez egy londoni hivatalnokhoz. Nem fűzte szenvedélyes szerelem hozzá, de örült, hogy közösen vágnak neki az életnek. Éveken keresztül együtt voltak jóban-rosszban. A házasságuk nem volt boldogtalan, de jól meg kellett gondolniuk, mire költsék kevéske jövedelmüket. A fiatalasszony egyre azon törte a fejét, hogyan lendíthetne szűkös anyagi helyzetükön. Életében először szót fogadott a belső hangnak, amely írásra ösztönözte. Maga sem tudja, hogyan fogott hozzá, de eleinte haszontalan időtöltésnek vélte az egészet. Többé azonban nem tudott szabadulni tőle. A háztartás vezetése mellett bőven maradt ideje az írásra. Feladatait mindig pontosan elvégezte, míg egy napon annyira belefeledkezett az írásba, hogy odaégette az ebédet, munkából hazaérkező férje pedig rajtakapta titkos elfoglaltságán.

Szörnyű jelenet játszódott le kettejük között, aminek következtében a félig elkészült kézirat tűzre került. Férje dühösen megtiltotta, hogy a továbbiakban tollat vegyen a kezébe.

Jo összecsapta a kezét.

- Az Isten szerelmére, csak nem égett el a kézirat?

- De bizony - nevetett az idős hölgy -, életem első kézirata reménytelenül megsemmisült. Mint később megtudtam, egyébként sem lehetett volna felhasználni, mert takarékosságból teleírtam a papírlap mindkét oldalát. Ugyan mihez kezdett volna vele egy kiadó? No de az esethez visszatérve, úgy éreztem magam, mintha a férjem az édesgyermekemet vetette volna tűzbe. Ettől a naptól fogva bíráló szemmel néztem rá. Nem értettem, miért nézi le annyira a munkámat. Meg sem fordult a fejemben, hogy szót fogadjak, és felhagyjak a próbálkozással. Majd' minden leírt szó belevésődött a lelkembe, így már másnap belekezdtem egy újabb kézirat elkészítésébe. Szentül meg voltam győződve arról, hogy ez sokkal jobb, csiszoltabb az előzőnél. Természetesen óvatosabbnak kellett lennem, jobban kellett vigyáznom, nehogy újra odaégessem az ételt. Csak addig írhattam, amíg haza nem jött a férjem.

Úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Szerettem a munkámat, és el tudtam mélyedni benne. Csodálatos volt, hogy olyan könnyedén papírra tudtam vetni a gondolataimat. Valami ellenállhatatlan belső késztetést éreztem az írásra. Elővigyázatosságból beállítottam az ébresztőórát, amely a férjem érkezése előtt egy órával jelezte, hogy tegyem le a tollat így többé nem érhetett meglepetés.

Végre elkészült az első regényem. A terjedelme úgy tíz nyomtatott ívet tett ki, nekem mégis olyan hosszúnak tűnt, mint egy tízkötetes lexikon. Roppant büszke voltam magamra, hogy ilyen nagy fába vágtam a fejszémet, és sikerrel jártam. Akkor még úgy gondoltam, a mű papírra vetése a legnehezebb feladat. Elhatároztam, hogy kiadót keresek a kéziratomnak.

Egész testemben reszkettem az izgalomtól, amikor félszegen bekopogtam az egyik neves kiadó ajtaján. Talán a humoromnak köszönhetem, hogy nem tették ki azonnal a szűrömet. A szerkesztő belelapozott a kéziratomba, közben a szemüvege fölött gyakran rám pillantott. Beszédbe elegyedtünk. Észrevettem, hogy tetszik neki, ha tréfálkozom, ezért vidáman elmeséltem, hogyan vált első kéziratom a tűz martalékává egy odaégett ebéd miatt. A szerkesztő jóízűt nevetett a történeten, s megkérdezte, hogy az írásom vajon tartalmaz-e ilyen vidám részleteket. Azt válaszoltam, hogy a komoly dolgokat szívesen fűszerezem egy kis tréfával. Röviden szólva, a humorommal igaz barátot szereztem magamnak, akinek tulajdonképpen gyors sikeremet köszönhetem. Már másnap átnézte a munkámat. A kéziratot elfogadták, és akkori szemmel mesés honoráriumot kaptam élte. Ráadásul új munkát rendeltek tőlem azzal a kikötéssel, hogy a terjedelme legalább kétszerese legyen az előzőnek,

- Képzelem, mennyire megörült a hírnek! - vetette közbe Jo felcsillanó szemmel.

- Igen, gyermekem - folytatta az írónő nevetve valóban boldog voltam, de meg is ijedtem a sok pénztől. Mit csináljak vele, mire költsem? Rettegtem, hogy a férjem megtudja, nem fogadtam szót neki. A félelem egyre inkább eltávolított tőle, éreztem, hogy soha nem fog megértést tanúsítani a munkám iránt.

Egyrészt lekicsinylően kezeli majd, másrészt pedig felháborodással tölti el, hogy egy hónap alatt majdnem annyi pénzt kerestem, mint amennyit ő egy év alatt. Tisztában voltam vele, hogy ezt soha nem fogja nekem megbocsátani. Lelkileg egyre inkább eltávolodtam tőle, világossá vált előttem, hogy hosszú távon kerékkötője lesz írói tevékenységemnek. Én azért csak írtam tovább, és a munkámmal már az első évben szép összeget kerestem. Egy idő után lehetetlenné vált számomra, hogy továbbra is házastársi közösségben éljek a férjemmel. Megértettem, hogy írói kibontakozásomhoz szabaddá kell tennem magam. Kicsúsztam a keze közül, és már nem is éreztem szörnyűnek az elválást, hiszen kicsinyes zsörtölődésével sokszor a kétségbeesés határára kergetett.

Egy nap betelt a pohár. Megkértem, hogy adja vissza a szabadságomat. Szörnyű jelenetet rendezett! Felhánytorgatta, hogy annak idején hozomány nélkül vett el feleségül, és hogy elfelejtettem, mennyi jót tett velem. Megkérdezte, mihez kezdek nélküle, amikor egy vasam sincs. Ekkor elmondtam neki az igazat, mire ő szidalmazni kezdett, és azt jósolta, hogy a bolondokházában végzem. Én azonban kitartottam elhatározásom mellett. A létfenntartási ösztön minden emberben igen fejlett, és én éreztem, ha mellette maradok, végérvényesen elvesztem. Biztos voltam benne, hogy bárki jobban illik hozzá, mint én. Végül csakugyan elváltunk.

A volt férjem hamarosan talált magának egy bájos, egyszerű nőt, aki soha nem fog olyan meglepetéseket okozni neki, mint én. Amikor évekkel később a fülembe jutott, hogy elvesztette a munkáját, segítettem neki saját céget alapítani. Most már nincs ellene kifogása, hogy sok pénzt keresek, mert ő, és két gyermeke is részesül belőle. Amióta elváltunk, nem találkoztunk, de ha a családja szükséget szenved, a felesége, aki sokkal talpraesettebb nála, hozzám fordul segítségért.

- És ön segít rajtuk! Milyen jó és nemes cselekedet!

- Sem jó, sem nemes, Miss Jo, hiszen rajtuk kívül nincs senkim, akiről gondoskodnom kellene. A jószívűséget ezért rajtuk gyakorolom. A gyermekei, két üde, aranyos kislány, meglátogatnak néha, és olyan kívánságokkal állnak elő, amelyeket az apjuk képtelen teljesíteni. Természetesen nem okozok nekik csalódást, és boldog vagyok, amikor látom, milyen elégedetten távoznak. Örülök, hogy segíthetek, hiszen hála Istennek olyan helyzetben vagyok, hogy ezt megtehetem. Lelkileg nem kötődöm Mr. Gley gyermekeihez, mindössze ugyanazt a nevet viseljük, semmi több. Ahányszor kapcsolatba kerülök velük, újra és újra jó érzés hatja át a szívemet, amiért időben sikerült kitörnöm abból a környezetből. Ugye, érti, amit mondok?

- Igen, Mrs. Gley, szerintem is okosan cselekedett, amikor függetlenítette magát. Regényeivel sok felejthetetlen percet szerzett lelkes olvasótáborának, mégis magányos, vagy tévedek?

- Így igaz. Csakhogy a házasságban még magányosabb lettem volna. Szerintem csekély kivétellel szinte minden ember magányos. A regényeimben éppen ilyen kivételes személyiségeket próbálok életre kelteni, akik eszményképeinkké válhatnak. Magam is gyakran beleszeretek a hőseimbe és hősnőimbe, mert olyanok, amilyeneknek én szeretném tudni a körülöttem élő embereket. Éppen ezért mindaz, amit a könyveimben leírok, csak mese marad.

- De milyen szép mesék ezek, Mrs. Gley! Színt hoznak a szürke mindennapokba.

- Igazi ábrándos lélek maga, Miss Jo. Azt kívánom, hogy egy nap ön is azok közé a kivételes emberek közé tartozzék, akiknek nem mindennapi boldogság jut osztályrészül.

Jo Gerd Rainsbergre gondolt, és a szemében különös csillogás jelent meg.

Mrs. Gley fürkésző pillantást vetett rá, és elmosolyodott. Azok a szemek magukért beszéltek.

Ahogy múlt az idő, az írónő egyre közelebb érezte magához Jót. Habár eddig soha nem kívánta, hogy gyermeke legyen, most úgy érezte, egy ilyen leányt szívesen elfogadna. Az ifjú teremtésben rokon lélekre talált.

Mrs. Gley és Jo egy óriási földközi-tengeri gőzös fedélzetén indult Tunisz felé. Az idős írónő útközben sok időt töltött terjedelmes jegyzetfüzetével a kezében, ezért olykor türelmetlen volt és ideges. Jónak nem volt könnyű dolga vele, Mrs. Gley tudott nagyon kellemetlen lenni. De a lány nem feledkezett meg arról, hogy mi teszi, őt ilyen nyugtalanná, ezért igyekezett kiiktatni minden zavaró körülményt az életéből, és nem zsörtölődött váratlan dührohamai miatt. Röviddel Genovából való elutazásuk előtt Mrs. Gley egy frissen megjelent könyvet kapott a kiadójától. Jo vágyódó tekintete láttán mosolyogva átnyújtotta neki.

- Én már úgyis tudom, mi van benne, olvassa csak el nyugodtan. A hajón jut rá ideje bőven.

Jo, ha csak tehette, helyet foglalt úrnője közelében a fedélzeten, és belemélyedt új regényének olvasásába. Néha hangos nevetésben tört ki, hiszen Mrs. Gley humora gyakran kifejezésre jutott a könyv lapjain. Néha meg a könnyeivel küszködött, hisz a bánat és vidámság gyakran meglepően közel járnak egymáshoz. Ha Jo elnevette magát, ijedten nézett úrnőjére, hátha megzavarta a munkában. Az írónő azonban ennek semmi jelét nem mulatta, inkább csendben mosolygott magában. Amikor észrevette, hogy a lány szemét elfutották a könnyek, megjegyezte:

- Ha megkérhetem, Miss Jo, jelölje ki a megható részeket a könyvben, ugyanis soha nem tudom, mivel ingerlem nevetésre és mivel sírásra az olvasókat.

- Éppen ez az oka, hogy a művei egytől egyig üdék és eredetiek. Bármit ír, érezni, hogy szívből jön, és nem a hatáskeltés a célja. Ezért is bilincseli le az olvasót.

Az idős hölgy elgondolkodva nézett Jóra, és megjegyezte:

- Tudja, hogy még soha egyetlen elismerés sem okozott ekkora örömet, mint az ön szavai?

- Hogyan? Pedig azt hiszem, volt része bennük bőven.

- Ez igaz, csakhogy eddig soha nem éreztem ilyen őszintének, mint az ön esetében. Emiatt gyakran jobban örültem, ha bíráltak, mint ha elhalmoztak dicséretekkel.

Jo meglepetten kapta fel a fejét.

- Ugyan kinek jutna eszébe bírálni önt?

Mrs. Gley elnevette magát.

- Jaj, kedvesem, ha az emberek észreveszik, hogy valakinek sikerei vannak, rögtön áskálódni kezdenek ellene. Ez benne van a természetünkben. Nagy igazság, hogy a bírálatokból többet lehet tanulni, mint a dicséretből, még ha nincs is éppen ínyünkre a dolog. Más meséltem arról a szerkesztőről, aki elfogadta az első regényemet, és aki mindig hűséges barátom maradt. Tőle soha nem hallottam egyetlen elismerő szót sem, csak bírálatot. Azt mondta, olyasmit írok, ami a kutyának sem kell. Ha figyelmesen végighallgattam, és végül megígértem, hogy a következő alkalommal igyekszem többet kihozni magamból, dörmögő hangon megjegyezte: „Különben semmi értelme nem volna annak, amit mondtam.”

A gyakori beszélgetések egyre közelebb hozták egymáshoz a két nőt. Mrs. Gley soha egyetlen pillanatra sem bánta meg, hogy a szolgálatába fogadta Jolandét. Egy nap a lány végzett Mrs. Gley új regényének az olvasásával. Éppen a hajó korlátjánál álltak, és az afrikai partokban gyönyörködtek.

- Volna egy nagy kérésem, Mrs. Gley - fordult Jo az írónőhöz.

- Ki vele, gyorsan! - biztatta az asszony.

Jo mélyet sóhajtott.

- Amikor legújabb regényét olvastam, elfogott a vágy, hogy lefordítsam németre. Nem tudom, megengedné-e.

Mrs. Gley komolyan nézett a szemébe, majd rövid tűnődés után így válaszolt:

- Különös, hogy ezt kéri, ugyanis röviddel Genovából való elutazásunk előtt kaptam a hírt, hogy a német fordítóm váratlanul elhunyt. Éppen gondban voltam, sikerül-e hozzá hasonló jó fordítót találni. Nem látom okát, miért ne tehetnénk egy kísérletet. Mivel nem beszélem a nyelvet, én magam sajnos nem tudom eldönteni, képes-e jó fordítói munkát végezni. Ennek csak a német kiadóm a megmondhatója. A hajón van ideje bőven, azt javaslom, próbálkozzék meg néhány fejezet lefordításával. Munkáját postára adjuk, én pedig közlöm a kiadómmal, hogy szívesen megbízom magát műveim fordításával, amennyiben a kézirat használhatónak bizonyul. Megvárjuk a válaszát, s ha az kedvező, máris nekifoghat a munkának.

Jo izgatottan csókolt kezet az asszonynak.

- Asszonyom olyan jó hozzám. Nem is tudom? hogyan hálálhatnám meg.

- Pszt, egy szót se többet! Ha jól dolgozik, örülnék, ha egy kis mellékkeresetre tenne szert.

Jo zavartan válaszolt.

- Ó, nem, nem így gondoltam. Én csak azt szerettem volna, ha szabad időmben a hasznára lehelek.

Mrs. Gley felkacagott.

- Ó, maga javíthatatlan ábrándozó, legyen már egy kicsit gyakorlatias! Az ember ne dolgozzék ingyen, ebbe nem is egyeznék bele. Nehogy azt higgye, hogy fordítással vagyonokat lehet keresni! Sajnos nem túl magas honoráriumot fizetnek érte, mert sok a jelentkező. Ha sikerül, azért mégis félre tud lenni belőle a váratlan kiadásokra. Gyerünk, munkára fel! Én is szeretnék még dolgozni egy kicsit, és jelenleg nincs szükségem magára.

Jo buzgón vetette bele magát a szokatlan munkába. A nagybátyjának fordított már rövidebb lélegzetvételű szövegeket, de ez azért mégiscsak más volt. Szívvel-lélekkel dolgozott, s remélte, hogy az eredmény sem marad el. Mrs. Gley a rendelkezésére bocsátotta az írógépét. Amikor a hajó befutott a tuniszi kikötőbe, Jo befejezte az első fejezetet. Úrnője tanácsára másolatot készített róla, hogy ne kelljen újrafordítania, ha a kiadó megfelelőnek találja. A kéziratot Mrs. Gley ajánlólevelével együtt postára adták. Az asszony megírta a kiadónak, hogy roppant örülne, ha Miss Warren, aki egyébként született német, megbízást kapna legújabb regényének lefordítására.

Tuniszban a napokat a bazárok látogatásával és az ország belsejébe tett kirándulásokkal töltötték. Tartózkodásuk alatt semmi rendkívüli eseményben nem volt részük, az utazást ugyanazon a gőzösön folytatták tovább. Tuniszban nagy volt a hőség, amit Miss Gley a vártnál nehezebben viselt. Örült, hogy újra a fedélzeten lehet, ahol sokkal frissebb volt a levegő.

Jo őszinte odaadással gondoskodott róla, a lehetőségekhez mérten igyekezett enyhíteni az utazás fáradalmain. Ez sikerült is neki, Mrs. Gley pedig lassan hozzászokott a hőséghez, és visszatért a jókedve is.

A hölgyek kapcsolata napról napra meghittebbé vált. Jo gyakran úgy érezte, egy igazi édesanya sem viselné jobban a gondját, mint ez a rendkívüli asszony. Ezen az sem változtatott, hogy Mrs. Gley néha bogaras vagy ingerült volt. Hangulata szerencsére gyorsan változott, s később ő maga is jót nevetett heves kitörésein.

- Ezekben a pillanatokban olyan vagyok, mint a felhergelt kutya, amely elől el akarják venni a csontot. Nem vegye ezt rossz néven tőlem, Miss Jo. Ugye nem bánja, hogy röviden csak Jónak szólítom? Olyan üdítően fiatalos, és nagyon illik magához, mert egyszerűsége ellenére különleges és előkelő. Egyébként tudja, hogy nagyon előkelő jelenség?

Jo elvörösödött.

- Nem, nem tudtam.

- De én tudom. Ezt talán az veszi észre a leginkább, aki olyan egyszerű családból származik, mint én. Ennek tudatában nagyon viccesnek találom, hogy imádom az előkelőséget, amire én magam hiába is vágyom.

- Bókokat akar kicsikarni tőlem, Mrs. Gley? Higgye el, nem ismerek önnél előkelőbb hölgyet.

- Ne mondjon ilyet, gyermekem! Nagyon egyszerű, jelentéktelen külsejű, kispolgári származású asszony vagyok.

- Ez semmit nem jelent. Emberi nagysága rendkívüli, és emellett ámulatra méltóan szerény. Napról napra jobban csodálom. Kérem, ne higgye, hogy hízelegni akarok! Egyszer mégis ki kell mondanom, hogy nem csupán mint író, hanem mint ember is elnyerte legmélyebb tiszteletemet. Nemeslelkűsége valóban nagyrabecsülést érdemel. Egyszerű, feltűnés nélküli öltözködése pedig csak még inkább hangsúlyozza igazi belső értékeit.

Mrs. Gley elpirult. Zavarát tréfával leplezte.

- Mi lenné, ha hinnék magának, és mától kezdve valóban előkelő hölgynek tartanám magam?

Az asszony mókás arckifejezését látva, Jó elnevette magát.

- Szívből örülnék neki - felelte kedvesen. - Azt hiszem, senki nem olyan igazságtalan Ellen Gleyhez, mint maga Ellen Gley.

Az idős hölgy váratlanul megölelte, és arcon csókolta Jót. Végül halkan megszólalt:

- Kedvesem, magának olyan becsületes a tekintete, hogy egyszerűen el kell hinnem, hogy ami a szívén, az a száján.

A meghatottságtól elfutották Jo szemét a könnyek.

Ettől a naptól fogva kettejük viszonya még szívélyesebbé vált. Együtt élvezték az utazás szépségét, megosztották élményeiket, de az utazással járó kényelmetlenségeket is.

Az alexandriai kikötőben elhagyták a hajót, és először Kairóba indultak.

Mrs. Gleyre Kairóban élénk társasági élet várt. Nagyon sok volt az angol, akik egytől egyig ismerték a nevét. Az étkezőasztal már az első reggelen tele volt a rajongók virágaival, és rengetegen jelentették, hogy szeretnék tiszteletüket tenni nála. Mrs. Gley néhány hetet szándékozott Kairóban tölteni. Az angolok között néhány személyes ismerőse is akadt, köztük a fiatal lord Raleigh, akivel nagyon szeretett évődni. Mrs. Gley egyszer néhány hetet töltött a lord szüleinek birtokán, ahol „megismerték és megszerették egymást”, ahogy a fiatalember mondta.

- Kérem, Bobby, ne kompromittáljon! Nem szeretném, ha azt hinnék rólam, hogy egyike vagyok számos szerelmi kalandjának.

- Össze akarja törni a szívem, Mrs. Gley?

- Hát van még azon ép rész, Bobby?

Az ifjú lord mókás arckifejezéssel a mellére ütött, és sóhajtva így felelt:

- Hát, ami azt illeti, nagyon beteg szegény, főleg most, hogy újabb csapás érte. - Ezeknél a szavaknál hódító pillantást vetett Jóra.

Amikor távozott, Mrs. Gley a lányhoz fordult:

- Remélem, nem vette túlságosan komolyan az ifjú Bobby Raleigh-t, Jo. Tudja, nagyon kedves széltoló, aki tüzet fog, mihelyt belenéz egy csinos szempárba. Engedje, hadd udvaroljon, de az ég szerelmére, nehogy azt higgye, hogy komolyan gondolja! Akár egy pillangó, virágról virágra röpköd ez a fiú. Azt pedig csakugyan nem lehet felróni neki, hogy a maga esetében sem tesz kivételt.

- Ne aggódjék miattam - felelte Jo szomorkás mosollyal lord Raleigh nem veszélyezteti a lelkem nyugalmát.

Az asszony kutató pillantást vetett rá. Annak ellenére, hogy Jo igyekezett meggyőzni az ellenkezőjéről, újra felvetődött benne a gondolat, hogy valakinek a képét őrzi a szívében. Ha így van, akkor bizonyára boldogtalan, beteljesületlen szerelemről van szó.

Mrs. Gleynek nem kellett Jo miatt aggódnia, viszont annál inkább Bobby Raleigh miatt. Nem kellett sok idő hozzá, és az ifjú heves szerelemre gyúlt a lány iránt. Állandóan ott legyeskedett körülötte, szinte el sem mozdult mellőle. Jo hűvös udvariassága kétségbeesésbe kergette. Amikor a fülébe jutott, hogy Mrs. Gley hosszú utazást tervez Jóval a Níluson, azonnal kijelentette, hogy csatlakozik hozzájuk. Sajnos más urak és hölgyek is hasonló terveket forgattak a fejükben, ami Ellen Gley számára egyáltalán nem volt kellemes hír. Bobbyt szívesen megtűrte a közelében, mert attól eltekintve, hogy nagy nőcsábász volt, üdítőleg hatott rá, s hibái ellenére kedvelte. A társaság többi tagja viszont kimondottan idegesítette, csakhogy nem volt olyan helyzetben, hogy megakadályozhatta volna a csatlakozásukat. Leginkább a fiatal lady Sholms akart velük tartani, mert fülig szerelmes volt Bobbyba. Ha együtt voltak, leplezetlenül bámulta a fiút, aki azonban figyelemre sem méltatta. Túl jól és túl régóta ismerte már ahhoz, hogy ne essen áldozatul a bájainak. Úgy történt minden, ahogy az már történni szokott: az események a tolakodó emberek kénye-kedve szerint alakultak. A hajóútra egy nyolctagú társaság verődött össze.

Az utazás kezdetére Bobby már olyan szerelmes volt Jóba, hogy Mrs. Gley aggódni kezdett miatta. Egy alkalommal magához hívta, és megpróbált a lelkére beszélni,

- Semmi értelme, kedves Bobby, belelovalni magát ebbe a szenvedélyes szerelembe Miss Warren iránt. Nem veszi észre, hogy teljesen hiábavaló az igyekezete, a hölgy szinte tudomást sem vesz magáról?

- De igen, észrevettem, csakhogy éppen ez a legelbűvölőbb benne, ez a tartózkodó báj. Egyszerűen imádnivaló. Életemben először komolyan gondolok a házasságra.

- Miss Warrennel?

- Igen, vele, kizárólag vele!

- De neki esze ágában sincs feleségül menni magához.

- Várjuk csak ki a végét!

- Kedves Bobby, Miss Warren kétségkívül nagyon megfelelne egy lord feleségének a szerepére, mégis... mit szólnának a szülei, ha az én egykori társalkodónőmet és úti kísérőmet, - aki ráadásul szegény lány, - kellene menyükként elfogadniuk?

- A mama elájulna - felelte Bobby hidegvérrel -, de aztán gyorsan magához térne, a papa pedig dühösen kitagadna, de kétszeresen kárpótolna, mihelyt megismerné Miss Warrent. A szüleim négy héten belül egymást túlszárnyalva kényeztetnék Miss Jót, én pedig kimondhatatlanul boldog lennék.

- Amíg szárnyaló lelke újabb asszony felé nem röpíti.

- Annak vége, most az egyszer igazán szerelembe estem.

- Ezt már annyiszor mondta.

- Nem, nem, ezúttal tényleg komolyan gondolom. Mondja meg őszintén, hát nem bűbájos, nem imádni való? Bármelyik büszke lady elbújhat mellette.

- Térjen már észhez, kedves Bobby, ennek semmi értelme. Szeressen bele inkább a csinos lady Sholmsba, Sokkal jobban összeillenek, és őt a szülei is boldogan a keblükre ölelnék. Szereti magát, és igazán bájos, vidám lány. 0 lenne a megfelelő asszony a maga számára.

- Túlságosan is megfelelő! A szüleim már ezerszer a számba rágták, milyen jó lenne, ha feleségül venném. Pusztán azért, mert illik a képbe. Ennyi elég is volt, hogy elmenjen tőle a kedvem.

- A szülei hibát követtek el azzal, hogy a figyelmébe ajánlották a hölgyet. Jobb lett volna, ha megfenyegetik, hogy elzavarják a háztól és kitagadják, ha megpróbálja feleségül venni. Magát mindig a tilos dolgok vonzzák.

Bobby kezet csókolt az asszonynak.

- Milyen jól ismer, Mrs. Gley. Ha korban hozzám illene, azonnal feleségül venném.

- Nagy gyerek maga, Bobby! Ha nem tudnám biztosan, hogy Jo kikosarazná, ha tényleg eszébe jutna megkérni a kezét, még nagyobb hévvel igyekeznék lebeszélni erről a szerelemről.

Bobby sértetten hallgatta.

- Gondolja, hogy tényleg kosarat adna?

- Biztos vagyok benne.

- Nem hiszek önnek. Igaz, Miss Warren egyelőre nagyon elutasító, de hát eleinte a legtöbb nő így viselkedik. Ellenkező esetben még a flörtölés is halálosan unalmas lenne.

- Egy olyan nővel, mint Jo, nem flörtöl az ember. Túlságosan tiszta hozzá.

- Éppen ezért akarom feleségül venni!

- Már megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk, Bobby. Talán csak nem fog szégyent hozni a fejére azzal, hogy kosarat kap? Térjen észhez, szeressen bele lady Sholmsba, akkor minden a legnagyobb rendben lesz.

- Ezzel az erővel akár azt is kérhetné tőlem, hogy tépjem ki a szívemet a mellkasomból, és tegyek be helyette másikat.

- Hű, milyen megrendítő! Fogadjunk, Bobby, hogy ez a szenvedélyes szerelem egy hónap alatt elillan, mintha soha nem is lett volna. Legyen óvatos, mert különben pórul jár. Lady Sholms esetében ilyen veszély nem fenyegeti, mert őszintén szereti magát minden hibájával, gyengéjével együtt.

- Ugyan honnan tudja?

- Jó az emberismeretem.

A lord a szeme sarkából lady Sholmsra pillantott, de aztán újra Jóra tévedt a tekintete, aki néhány férfival beszélgetett. A lady esélyei azonnal lecsökkentek.

- Ne fáradjon tovább, Mrs. Gley, úgysem tud lebeszélni róla. Csak rám akar ijeszteni azzal, hogy kosarat kapok. Nem fog sikerülni. Ha addig élek is, kivívom Miss Warren szerelmét!

- Legyen, ahogy akarja, de meglátja, megégeti az ujját. A maga esetében szerencsére az ujjbegyeinél tovább nem fog terjedni a tűz...

A férfi nevető szemmel válaszolt.

- Engedje meg, asszonyom, hogy máris meghívjam a Miss Warrennel kötendő esküvőmre.

- Egy szót sem szólok, többét, Bobby. Én figyelmeztettem, most már magának kell viselnie a következményeket.

A férfi magabiztosan rámosolygott Bobby egész életében valóban a szerencse kegyeltje volt, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne teljesüljön a kívánsága. Ennek ellenére odalépett lady Sholmshoz, és beszédbe elegyedett vele. Amikor látta, hogy az egyébként kissé sápadt lány arca kipirul örömében, megállapította magában, hogy ha nem is lehet összehasonlítani Miss Warrennel, azért nem megvetendő ő sem.

Lassú léptekkel megindult a Hotel Sheppardot körülvevő széles kerti úton, és odalépett Jóhoz. A lány még mindig azokkal az idős urakkal beszélgetett, akikkel egyébként különösen barátságosan viselkedett. Bobbyval szemben most is hűvösebb hangot ütött meg.

- Miss Warren, Mrs. Gley kéreti. Megengedi, hogy odakísérjem hozzá?

Ezzel kész tények elé állítva a többi férfit, elmasírozott Jóval. Amikor a lány észrevette, hogy nem is Mrs. Gleyhez tartanak, hanem teljesen más irányba mennek, odaszólt Bobbynak:

- Nem is fárasztóm tovább, lord Raleigh, már látom Mrs. Gleyt.

- Sétáljunk még egy kicsit - kérlelte a- férfi.

- De hiszen azt mondta, Mrs. Gley hívat.

- Füllentettem - nevetett Bobby. - Megkívántam a társaságát, az urak pedig, akikkel eddig csevegett, már úgyis eleget csüngtek a kisasszonyon.

- Szeretném a jövőben ezt magam megítélni, kedves lord Raleigh.

- Ne legyen már ilyen kőszívű! Mindenkivel kedves és jóságos, csak velem bánik mostohán.

Jo komolyan nézett a szemébe.

- Talán mert nem érdemel mást.

- Miért? Hiszen imádom.

- Látja, éppen ez a baj. Nem illik a helyzetemhez. Gondoljon bele, csak megnehezíti a dolgom azzal, hogy kitüntet a figyelmével, és az imádatát, ha szabad így neveznem, mások nagyon rossz szemmel nézik - mondta a lány komoly, ellentmondást nem tűrő hangon.

A férfi elvörösödött haragjában.

- Talán lady Sholms megbántotta?

A lány arcán könnyű mosoly suhant át.

- Lady Sholms soha nem méltatott még egyetlen szóra sem... és ez magáért beszél.

- Ne is törődjön vele.

Jo megállt, az arca szenvedő kifejezést öltött. Tudta, hogy a jó hírét már nem veszítheti el, hiszen, ha önhibáján kívül is, de ez már megtörtént. Viszont a lord tüzes udvarlása szóbeszédre adhat okot, s ennek nem akarta kitenni Mrs. Gleyt.

- Megtenne nekem egy szívességet, lord Raleigh?

- Gondolkodás nélkül teljesítem minden kívánságát!

- Ezentúl ne foglalkozzék velem, kérem, mert nagyon megnehezíti vele a helyzetemet.

A férfi elsápadt egy kicsit.

- Komolyan gondolja, Miss Warren? Akkor is, ha közlöm, hogy szeretném feleségül venni?

Jo elpirult meglepetésében. Erre nem számított, azt hitte, a férfi csak flörtölni akar vele egy kicsit.

- Az Isten szerelmére, lord Raleigh! Remélhetőleg nem mondja komolyan!

- De igen!

- Nem, nem, hiszen ez lehetetlen!

- Annyira ellenszenvesnek talál?

Jo arcán mosoly suhant át. A férfi olyan képet vágott, mint egy kisdiák, akinek nem teljesítették a kívánságát.

- Erről szó sincs, kimondottan kedvesnek és szórakoztatónak találom, és szívből örülnék a barátságának. Csak azért voltam önnel elutasító, mert sejtettem, hogy olyan érzelmekre ragadtatja magát, amelyek miatt kénytelen leszek megsérteni.

- De hát miért?

- Mert valahogy meg kell mondanom, hogy soha nem teljesíthetem a kívánságát.

- Nem tudna szeretni engem?

- Úgy nem, hogy a felesége legyek.

- Azt hiszi, nem tudnék annyit nyújtani kegyednek, amivel még a legválogatósabb hölgy is megelégedne?

- Túl sokat is, kedves lord. S ehhez járul még az ön kedvessége, jó szíve. Higgye el, minden nőt boldoggá tehet, kivéve azt, s itt számítok a legszigorúbb titoktartására, aki már réges-rég elajándékozta a szívét.

A férfi sápadtan hátralépett.

- Kegyed mást szeret, és neki nyújtja majd a kezét? Ezek szerint elkéstem?

- Igen, és éppen ezért nem szabad megbántódnia. Egyébként pedig soha nem lehetek annak a férfinak a felesége, akit szeretek.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy nem szereti magát?

A lány szeme felcsillant, s ez szíven ütötte a férfit. Bobby Raleigh életében először érezte, hogy van szíve, amely fájni tud.

- De igen, azt hiszem, legalább annyira szeret, mint amennyire én őt, mégsem lehetünk egymáséi. Kérem, ne beszéljünk erről. Csak azért mondtam el, mert szerelném megakadályozni, hogy beleélje magát egy reménytelen szerelembe. Nagyon sajnálom, ha ezzel elszomorítottam.

A férfi felsőhajtott, és végigsimított a homlokán.

- Kegyed ennek ellenére még imádnivalóbb, mint eddig. Higgye el, nagyon fáj, amit mondott, de azért köszönöm, hogy megtette. Rendkívül becsületes jellemre vall. Ha majd túlleszek ezen az érzelmi válságon, akkor... akkor fogadja el, kérem, a barátságomat.

- Ezer örömmel, boldoggá tesz vele. Azt kívánom, hogy ezúttal is hamar elszálljon a szívéből a szerelem. Mrs. Gley szerint ön csapongva száll virágról virágra, mint egy pillangó.

- Igen, ez így volt, csakhogy most eltört a szárnyam.

A lány huncut mosollyal nézett rá.

- Meggyógyul az gyorsan, azt hiszem!

Bobby fájdalmas arccal hallgatta. Meglepődve tapasztalta, hogy tulajdonképpen még ez a kis fájdalom is boldoggá teszi.

- Mihez kezdjek most ezzel a reménytelen szerelemmel a szívemben, Miss Warren?

Jo lady Sholms felé pillantott.

- Találjon valakit, lord Raleigh, aki boldogan kigyógyítja belőle.

A férfi akkorát sóhajtott, hogy az még a követ is megindította volna.

- Ebből egyhamar nem lesz semmi.

- Oda kell mennem, Mrs. Gleyhez, lord Raleigh. Ugye, megbocsát?

A férfi tétován ácsorgott egy darabig, aztán megpördült a sarkán, és odament lady Sholmshoz, akinek felcsillanó tekintete gyógyírt hintett vérző sebeire.

Ellen Gley, aki eddig a szeme sarkából figyelte a fiatalokat, megkérdezte Jótól:

- Nos, rendben zajlott a beszélgetése a lorddal?

- Remélem, igen - felelte a lány mosolyogva.

- Nagyon komoly sikert ért el nála, gyermekem- Az imént közölte velem, hogy feleségül akarja venni magát.

Jo elpirult, majd komolyan, őszintén válaszolt.

- Ebben az esetben nem kell eltitkolnom asszonyom előtt, hogy velem is közölte ugyanezt.

- Vagy úgy! - kiáltott fel Mrs. Gley meglepetten. - És maga? Hogyan fogadta?

- Elutasítottam, Mrs. Gley, bármennyire is sajnáltam, hogy ezzel fájdalmat okozok neki.

Mrs. Gley az arcát fürkészte.

- Jól meggondolta? A Raleigh-k nagyon gazdag és előkelő emberek, s Bobbyt annyira szeretik a szülei, hogy a kedvéért befogadnák magát a családba. Neki legalábbis ez a meggyőződése.

- Nem volt mit fontolóra vennem, Mrs. Gley.

- Tudtam - bólintott az asszony. - Egy olyan nő, mint maga, a szívével választ, és nem az eszével.

- Másként nem is tudnék.

- Sejtettem. A tekintete néha nagyon is beszédes. Természetesen nem akarok erőszakkal a bizalmába férkőzni.

- Kedves, drága, Mrs. Gley, erre nincs is szükség, hiszen már élvezi a bizalmamat, és büszke vagyok, hogy ennek a fordítottja is igaz. Nagyon megtisztelt vele, hogy néhány dolgot elmesélt az életéből. Nem kívánok mást, csak azt, hogy egyszer én is elmondhassam, ami a szívemet nyomja. Én... én azt hiszem, nagyon megkönnyebbülnék tőle. Sajnos egyelőre nem tehetem, mert a szavamat adtam, hogy hallgatok. Igaz, hogy akinek ezt az ígéretet tettem, egy csaló, de az embernek ebben az esetben is tartania kell a szavát.

- Így van.

- Ha eljön a nap, amikor végre beszélhetek, elmesélem az életem történetét. Remélem, azután is jó szívvel lesz irántam. Nem vagyok méltatlan a bizalmára, még ha... ó, kérem, legyen még egy kicsit türelemmel!

Mrs. Gley megsimogatta a kezét.

- Türelmesen várok, Jo. Legyen nyugodt, bármit is tett, meg fogom érteni. Addig is hagyjuk az egészet! Mondja, hogy fogadta a derék lord a visszautasítást? Azt hiszem, ez volt az első, amit életében kapott, hiszen még soha nem tett komoly ajánlatot egyetlen hölgynek sem.

- Túl fogja élni - mosolygott Jo. - Talán elvezeti őt lady Sholmshoz, akinek asszonyom szerint nagyon megörülnének a szülei. Megpróbáltam egy kicsit útbaigazítani, s ha jól látom, éppen a szóban forgó hölggyel beszélget.

Ellen Gléy ajkán megjelent a jól ismert huncut mosoly.

- Ezt én is megtettem, de a maga útbaigazítása talán hatásosabb az enyémnél. Szövetkezzünk, Jo, játsszuk el mi a sors szerepét! Talán most komolyan sikerül felkeltenünk Bobby érdeklődését.

- Szívesen elnyerném lady Sholms barátságát, habár úgy látom, egyelőre nagyon dühös rám.

- Azonnal megváltozik, mihelyt észreveszi, hogy nem akarja megkaparintani Bobbyt. Egyébként igazán kedves és eszes teremtés. Csakhogy a szerelem általában kedvezőtlenül befolyásolja az ember józan gondolkodását. Szereti Bobbyt, és ezért, meglehet, akarata ellenére, ellenséges magával szemben. Meglátja, hamarosan másként lesz. Majd néha elejtek egy-két szót a jelenlétében, amelyből megérti, hogy magától nem kell tartania. Azt hiszem, mindjárt megváltozik a viselkedése.

- Asszonyom most is okos és jóságos, mint mindig, és biztos vagyok benne, hogy megtalálja a kellő szavakat, anélkül hogy megemlítené lord Raleigh házassági ajánlatát. Semmiképpen sem szeretném, ha kiderülne, hogy megkérte a kezem.

Ellen Gley bólintott.

- Ne aggódjék! Örülök, hogy nem akar dicsekedni a hódításával. A helyében mások nem lennének ily szerények.

A beszélgetésnek néhány hölgy érkezése vetett véget, akik a tervezett hajóútról kívántak csevegni az írónővel.

XIV.

Ezen az estén Jo befejezte a nagybátyjának írt levelet, amelyben mindent felfedett előtte. Bombayben akarta csak postára adni, mert úgy számította, hogy akkor augusztus közepén kapja kézhez a nagybátyja.

Másnap kora reggel a kis társaság hajóra szállt. Luxorban megszakították az utazást, hogy nyugodtan megnézzék a templomromokat és a királysírokat. A kis nílusi gőzös nélkülük ment tovább, hogy néhány nap múlva, a következő útján újra felvegye őket.

Az utazás során Heluant is érintették. A többség vonattal már járt a környéken, és megnézte a híres hotelvárost, Al Hayatot, amelynek vakító fehér falait a folyóról is látni lehetett. A másik oldalon, a távolban már felsejlettek a piramisok, kissé délebbre pedig a titokzatos szfinx. Az építészet eme remekeit Jo és Ellen Gley már néhány nappal korábban megcsodálta. Az írónő megjegyezte, hogy nem tudja ép ésszel felfogni, hogyan halmozhattak fel az ókorban ekkora kőtömeget.

- Egy ilyen koros hölgy, mint a szfinx, nem gyakorol rám akkora vonzerőt, mint a piramisok, és bevallom, semmi titokzatosat nem látok benne. De, kérem, Jo, ne árulja el senkinek ezeket az eretnek gondolatokat, mert nem szeretnék magam is kővé válni - mondta nevetve.

A Nílus túloldalán a távolban ott emelkedtek a hatalmas piramisok, melyek Ellen Gleyre is mély benyomást tettek, mégsem csatlakozott a hangosan ámuldozók csoportjához. A piramisok mögött sötéten kéklett az ég, s a látványt a fénylő horizont emelte szinte földöntúlivá. Ellen Gleyt magával ragadta a látvány, s a többiekhez fordult:

- Mindössze öt perc csendet kérek, hölgyeim és uraim!

Jo megértette úrnője elragadtatott lelkiállapotát, hiszen ő maga is hasonlóképpen érzett. Mindketten megkönnyebbülten fellélegeztek, amikor útitársaik végre felhagytak a zajos lelkendezéssel.

Hosszú utazás kezdődött a Tébától nem messze fekvő Dederahig, a Nílus nagy kanyarulatáig, ahonnan már nem volt messze Luxor.

Jónak már a hajóút alatt feltűnt, hogy lady Sholms egyszer-kétszer megszólította, pedig azelőtt figyelembe sem vette. A lány barátságosan válaszolt neki, tudta, hogy Mrs. Gley keze van a dologban.

Amikor Luxorban kikötöttek, és lord Raleigh segített a hölgyeknek partra szállni, lady Sholms Jo karjára tette a kezét, és megjegyezte, hogy eddig észre sem vette, milyen kitűnően beszél angolul, különben már korábban is elbeszélgetett volna vele.

- Mrs. Gley árulta el. Ugye, milyen elragadó asszony Mrs. Gley? Imádom a könyveit.

Jo örömmel adott neki igazat. Hamarosan Bobby is csatlakozott hozzájuk, ami lady Sholmsot megelégedéssel töltötte el. Mrs. Gley valóban beszélt neki Jóról. A következőket mondta:

- Miss Warren nagyon értékes ember, talán túl komoly és csendes, de ez azért van, mert nehéz időszak van mögötte. Örülök, hogy lord Raleigh meghallgatta a kérésemet, és egy kicsit foglalkozik vele. Azt hiszem, Jo az egyetlen nő, aki iránt kizárólag baráti érzelmeket táplál, és akivel soha nem kezdene flörtölni.

Az ifjú lady érdeklődve hallgatta, majd kissé kétkedve megkérdezte:

- Ön biztos ebben, Mrs. Gley?

Az asszony határozottan bólintott.

- Igen. Magától a lordtól tudom, s Miss Wavren is megerősítette, hogy kizárólag baráti kapcsolat van kettejük között.

Mivel a lord éppen ekkor kezdett többet foglalkozni vele, s azt is megjegyezte, hogy Warren kisasszony hívta fel a figyelmét a lady szép szemére, a hölgy elhitte, hogy Jo nem jelent számára veszélyt.

Az utazás alatt Jo és az angol hölgy közelebbről is megismerkedtek egymással.

Csodálatos holdfényes éjszaka volt. A társaság Luxorban a szálloda teraszáról gyönyörködött a csillagfényes égboltban. Mrs.. Gley és Jo úgy intézték, hogy Bobby és Maud Sholms egy időre egyedül maradjanak odakint. Bobby sebzett szíve gyógyír után epekedett, Maud Sholms pedig az ő szerelme után.

Ahogy ez már ilyen esetekben lenni szokott, Maud hamarosan Bobby karjában találta magát. A lány ajkai olyan forrón és szenvedélyesen csókolták, hogy Bobbynak kőből kellett volna lennie, hogy ne viszonozza.

Jo és Mrs. Gley éppen a megfelelő időben érkeztek, és nem hagyták, hogy Bobby kijózanodjék. Mindketten gratuláltak nekik, és ezzel megvolt az eljegyzés. Maud váratlanul hevesen átölelte Jót, és kissé zavartan így szólt:

- Képzelje, Miss Warren, nemrég még féltékeny voltam magára, és nem is sejtettem, hogy Bobby engem szeret.

A válla felett Jo cinkos pillantást váltott Bobbyval, és mosolyogva felelte:

- Ebben az esetben nagy tévedésben volt, lady Sholms.

Nem sokkal később Bobby újdonsült menyasszonyával sétálni indult a holdfényes folyóparton. Amikor a lány még egyszer szóvá tette, hogy féltékeny volt Jóra, Bobby szíve enyhén megsajdult.

- Mit képzelsz, Maud, hiszen már másnak ajándékozta a szívét. Ha beszélgettünk, általában te voltál a beszédtéma. Kezdettől fogva nagyon bájosnak talált.

Maudot Bobby is nagyon bájosnak találta, ahogy puhán és odaadóan omlott a karjába, a szép kék szempár pedig boldogan ragyogott rá. Nem is gondolta, hogy ennyi melegség van ebben a lányban, és sebzett szíve gyorsan gyógyult.

Mrs. Gley Bobby beleegyezésével még aznap este táviratozott a fiú szüleinek, továbbítva nekik az annyira óhajtott eljegyzés hírét.

Miután Luxorban megtekintették az összes látnivalót, továbbindultak a Níluson, Edfu, Kom Ornbo és Asszuán felé. Áthaladtak a Níluson épült nagy duzzasztógátakon, s jobbra megpillantották Abu Simbelt, majd elérték Wadi Halfát, ahonnan vonattal kirándultak Kartumba.

Ellen Gley egy cseppet sem bánta, hogy véget ért a nílusi hajóút. Nem kedvelte a nagy társaságot.

- Már előre örülök, hogy hamarosan újra magunkra maradunk.

Jo hasonlóképpen érzett, habár ő könnyebben viselte a zajos társaságot, hiszen fiatal volt és alkalmazkodóképes. Ellen Gley elégedett volt, hogy segíthetett angol barátain, és a házasság révébe kalauzolta kissé csapongó természetű fiukat! Kairóba visszaérve lord Raleigh és Maud szüleinek kedves hangú távirata várta őket. A lány ugyanis nem a szüleivel, hanem vénkisasszony nagynénjével vett részt az utazáson, aki aggódó kotlósként vigyázta minden lépését, s bizonyára lehetetlenné teszi az eljegyzést, ha Jo és Ellen Gley nem tartja távol egy időre a fiataloktól.

Kairóban Mrs. Gleyt is levél várta. Német kiadója közölte vele, hogy Jo munkája kiváló, a legjobb fordítás, amelyet valaha olvasott. Érdeklődött, hogy a hölgynek nem volna-e kedve más angol regények fordításához is, amiért az elődjéhez hasonló honorárium illetné meg.

Mrs. Gley mosolyogva nyújtotta át Jónak a kiadó sorait. A lány olvasás közben hol elpirult, hol elsápadt, végül szívéhez szorította a levelet.

- Kimondhatatlanul boldog vagyok, Mrs. Gley! Nem tudom, elhiggyem-e, ami a levélben áll, vagy a kiadó csak önnek akart örömet szerezni vele.

Ellen Gley elnevette magát.

- Dehogyis, Jo, olyan kiadó nem létezik! Egészen biztos lehet benne, hogy nagyon elégedettek a munkájával. Most pedig nincs más hátra, mint hogy folytassa a regényem fordítását. Na és mi lesz a többi regénnyel, amit a kiadóm emleget?

Jo tanácstalanul vállat vont.

- Gondolom, erre asszonyom sem adna engedélyt.

- Ugyan miért?

- Túl sok időt venne igénybe.

- De kedves gyermekem, ha magam is belefogok az új regényembe, nemigen lesz szükségem magára. Okosan tenné, ha ezt az időt fordításra használná fel. Lesz szabad ideje elég…

- Asszonyom túl jó hozzám. De ha valóban engedélyt ad a munkára, ragaszkodom hozzá, hogy levegyen a béremből.

- Maga aztán büszke, akár egy spanyol grand! Rendben van, egyharmadával leveszem a fizetését, mihelyt megkapja az első fordításért járó honoráriumot.

- De hát az nagyon soká lesz!

- Egy szót se többel! Hiszen sokkal többet segít, mint ami a feladata lenne, és... nagyon megszerettem, kicsi Jo, szívesen egyengetném az útját. Ha az utazás véget ér, már nem lesz olyan égető szükségem magára, és szeretném, ha a jövője nélkülem is biztosítva lenne. Magam fogom megszövegezni a német kiadómmal kötendő szerződését, hadd tudja meg az az ember, hogy Jolande Warren tisztában van az értékeivel! Mi a helyzet a francia nyelvvel? Tudom, hogy ebben is otthonosan mozog. Közölhetem a kiadóval, hogy francia műveket is fordít? El meri vállalni ezt a munkát?

- Igen, asszonyom. Ha sikerült jól visszaadnom német nyelven az ön regényének egy fejezetét, akkor franciából is tudok fordítani.

- Nagyszerű. Így fogom megírni a kiadómnak. Felhívom a figyelmét a tehetségére, és a munkájáért tisztességes honoráriumot kérek. Ezt semmiképpen sem bízhatom magára, hiszen túlságosan szerény az efféle tárgyalásokhoz.

Jo némán, megindultan csókolt kezet az asszonynak, aki szeretettel a karjába zárta.

- Gyermekem, amióta velem van, érzem, milyen csodálatos lehet, ha van egy lánya az embernek. Mit gondol, rá tudná szánni magát, hogy később egészen áttelepüljön Angliába, és a közelemben éljen? Nem szívesen válok meg magától. Lakhatna az én házamban. Cserébe néha velem töltené az idejét, főleg étkezéskor, hogy ne legyek annyira egyedül. Attól félek, ha elmegy, hirtelen rám tör a magány. Együtt dolgozhatnánk, én írnám a regényeimet, maga meg lefordítaná. Mi a véleménye?

Jo boldogan hallgatta az idős hölgy szavait. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha nem kellene Németországban élnie. Külföldön senki sem ismeri a múltját.

- Csodálatos volna, Mrs. Gley! Hisz úgy szeretem és tisztelem önt, mint az édesanyámat. Csodálatos, szinte hihetetlen, amit felajánlott, de mielőtt tényleg elhatározná magát, meg kell hallgatnia a történetemet, amelyet augusztus közepén mondhatok el legkorábban. Ha még azután is érdemesnek tart rá, hogy befogadjon a házába, akkor... akkor el sem tudom mondani, milyen hálás leszek érte.

Jo elérzékenyült, a szeme megtelt könnyel. Ellen Gley megsimogatta a haját.

- Efelől már most sincs semmi kétségem. Még ma írok a német kiadómnak, a többit pedig majd meglátjuk.

Jo bement a szobájába, és leült egy karosszékbe. Gondolatai az írónő ajánlata körül forogtak. Szíve megtelt a jóságos asszony iránti hálával. Nagy gondtól szabadult meg, hiszen most már nem kellett azon tépelődnie, mi lesz vele, ha Mrs. Gley egy napon elbocsátja. Lassan körvonalazódott előtte a biztos jövő képe. Nagyon fog igyekezni, hogy a fordítások jól sikerüljenek. Csakhogy végre minden jóra fordul!

Vágyódva gondolt Gerd Rainsbergre, és a szíve ezen az örömteli napon is megtelt szomorúsággal.

Hogy elterelje a figyelmét, munkához látott. Folytatta Mrs. Gley regényének fordítását.

Jo úrnőjével, lord Raleigh-vel, lady Sholmsszal és annak nagynénjével a szálloda teraszán üldögélt. A nappali kánikula után üdítő volt a hűs esti levegő. Az égen ragyogó millió csillag káprázatos látványt nyújtott. A társaság tagjai arról beszélgettek, hogy a jegyespár és lady Maud nagynénje két nap múlva elutaznak. A fiatalok szülei már alig várták, hogy otthon üdvözölhessék gyermekeiket, és hogy az eljegyzést a két előkelő család tekintélyéhez illő pompával megüljék.

Ellen Gley kijelentette, hogy tovább folytatja világ körüli útját. Megelégelte Egyiptomot, és úgy döntött, felszáll a három nap múlva Alexandriából kifutó, Kelet-Indiába tartó gőzhajóra.

Jo érdeklődve hallgatta a színes útiterveket. Hirtelen megrándult az arca, mert a pazarul megvilágított teraszajtóban megfelelő hely után kutatva, megjelent egy pár. Jo a karcsú fiatalemberben azonnal felismerte „Henri Fleuront”, ahogy az Monte-Carlóban nevezte magát. A hölgy is ugyanaz a már nem egészen fiatal amerikai volt, akivel Jo korábban is együtt látta. A lány hátán végigfutott a hideg. Jéghideg keze ökölbe szorult. Hát nekik mindig találkozniuk kell, hogy újra és újra emlékezetébe idéződik a múlt? Jót ismét elöntötte a szégyen, úgy érezte, futnia kell, ahogy csak a lába bírja, bármerre, csak innen el.

A férfi ragyogóan festett az elegáns sötét öltönyben, kissé feltűnő öltözékű kísérőjén pedig csillogott-villogott a sok gyöngy és gyémánt. Látszott, hogy nagyon gazdag. Persze ez nem is lehetett másként, hiszen a férfi kizárólag gazdag hölgyek körül legyeskedett, és annak idején Jóhoz is csak azért közeledett, mert azt hitte, hatalmas örökség várományosa.

A lány összerezzent, amikor Ellen Gley tréfásan megszólalt mellette:

- Nézzék csak ott azt az ékszeres ládikót! Istenem, ennél több díszt már nem is tudott volna magára aggatni az a hölgy.

A társaság többi tagja is a feltűnő pár-után nézett.

- A kísérője azonban csoda fess fiatalember! - jegyezte meg Maud.

Bobbyt azonnal elfogta a féltékenység..

- Ígérd meg, hogy nem nézel oda, Maud, különben kénytelen leszek megverekedni vele - mondta félig fenyegető, félig tréfás hangon.

Lady Maud elnevette magát.

- Ó, Bobby, hát ezentúl már rá sem nézhetek egy férfira? - kérdezte huncutul.

- Arra kérnélek, rajtam kívül ne nagyon nézegess senkit. Mint Maud vőlegénye joggal elvárhatom ezt, ugye Mary néni?

- Természetesen, Bobby, Maud csak tréfált - felelte aggodalmas arccal a vénkisasszony.

Lady Maud megfogta vőlegénye kezét.

- Kérlek, Bobby, ne ijesztgesd Mary nénit, máris olyan vagy, mint egy féltékeny Othello.

A férfi mosolyogva kezet csókolt neki.

Ellen Gley elégedetten könyvelte el, hogy Bobby szívén máris begyógyultak a sebek. Jo persze nem törődött ezzel, tekintete ijedten röppent a feltűnő pár felé, és azt kívánta, bárcsak mérföldekre lenne most innen. Ösztönösen úgy helyezkedett el, hogy Bobby széles válla eltakarja őt Henri Fleuron, alias, Alberto Respico tekintete elől.

Amikor a társaság tagjai elbúcsúztak egymástól, Jónak sikerült észrevétlenül elhaladni a férfi előtt.

Bobby a szálloda irodájában megérdeklődte, kik az új vendégek.

- Az úr francia, bizonyos Monsieur Fleuron. Kissé feltűnő eleganciája ellenére el lehet hinni róla, hogy francia, ám a neje úgy néz ki, mint egy gazdag amerikai sertéstenyésztő felesége.

Így Jo még lefekvés előtt megtudta, hogy Alberto Respico újabb álnéven ismét megnősült. Ezúttal valóban dúsgazdag hölgy akadt a horgára.

Amikor egyedül maradt a szobájában, azon tűnődött, vajon újabb bűntettet követ-e el azzal, hogy nem akadályozza meg ennek a gazembernek a további ténykedését. A felesége bizonyára nem sejti, hogy álnéven kötött vele házasságot, és hogy Spanyolországban van már felesége. Jo tanácstalanul vergődött az újabb gondok súlya alatt. Mit tegyen? Hagyja, hogy a férfi ezt az asszonyt is becsapja, és kiforgassa a vagyonából?

Hogyan figyelmeztesse anélkül, hogy saját maga ne váljon egy hallatlan botrány áldozatává? Kötelessége-e felvilágosítani az idegen asszonyt? Őt figyelmeztette-e valaki annak idején? Bármit tesz, most már úgyis késő. A hölgy egyébként büszkének és boldognak látszik a jóvágású, csinos fiatalember oldalán. Jo azt sem tudta, jó néven venné-e egyáltalán, ha felnyitná a szemét.

Nem tudta, mitévő legyen. Már a gondolattól is elborzadt, mit szólna lady Maud, Mary néni és lord Raleigh, ha tudomást szereznének a történtekről.

Páni félelem lett úrrá rajta. Mit tegyen, ha a férfi észreveszi? Mivel ugyanabban a szállodában laktak, ez szinte elkerülhetetlennek látszott. Vajon újra galádul rámosolyog, mint a múltkor, és fenyegető üzenetet küld neki a névjegykártyáján, amely könnyen illetéktelen kezekbe kerülhet? Mi lesz, ha Mrs. Gley elolvassa?

Mindenki közül tőle várta a legnagyobb megértést. Mrs. Gley okos, jóindulatú asszony, ennek ellenére kétséges, hogy hajlandó lenne-e tovább megtűrni az alkalmazásában.

Jo azért imádkozott, nehogy Alberto Respico észrevegye. Szerencsére mindössze néhány napot maradnak Kairóban, s Indiába csak nem megy utánuk, gondolta.

Ezen az éjszakán alig aludt valamicskét, többször is felijedt, s tágra nyílt, rémült szemmel nézett a sötétbe. Vágyakozva gondolt arra az időre, amikor a levele végre eljut a nagybátyja kezébe. Akkor majd megkönnyebbül, s talán a nagybátyja megoldást talál rá, hogyan tegyék ártalmatlanná a gazembert.

Másnap reggel olyan rosszul érezte magát, mintha beteg lett volna.

Aznap Mrs. Gley Bobbyval, Mauddal és Mary nénivel újabb kirándulást tervezett, ezúttal teveháton a sivatagba. Jo bement úrnője lakosztályába, melynek árnyékos teraszán mindig együtt fogyasztották el a reggelit. Azt mondta, nem érzi jól magát, és szeretne a szobájában maradni.

Az idős hölgy aggódva vette szemügyre a lány arcát.

- Csakugyan szörnyen néz ki, gyermekem. Természetesen felmentem mára a szolgálat alól. Talán nekem sem ártana, ha a tevegelés helyett inkább kipihenném magam. Különben sem szeretem az efféle szórakozást, csak éppen nem akartam csalódást okozni Bobbynak és lady Maudnak. Na, majdcsak kibírom valahogy. Holnaptól egyedül maradunk, és újra a magunk urai leszünk. Egyiptom, no meg a honfitársaim lármás társasága csakugyan kifárasztott. Otthon sokkal könnyebben elviselem őket, mint itt, ahol egész álló nap nincs más dolguk az embereknek, mint hogy szép lassan egymás idegeire menjenek. Maradjon csak a szállodában, gyermekem, semmit sem fog elszalasztani. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ezen az árnyékos teraszon ver tanyát, itt a leginkább elviselhető a hőség.

Jo tehát a szállodában maradt, mialatt úrnője a másik három angollal felkapaszkodott a tevék hátára. Búcsúzóul sajnálkozó pillantást vetett Jóra.

A lány csupán azért akart a szobájában maradni, hogy csökkentse az Alberto Respícóval való találkozás esélyét.

Kényelmesen hátradőlt az egyik nádfonatú karosszékben, elégedetlen lehunyta a szeméi. Most újra biztonságban érezte magát. Az utcáról néha távoli kiáltás, autótülkölés hallatszott fel hozzá. Jo egyszer csak összerezzeni. Az egy emelettel lejjebb lakók szintén a teraszon kerestek menedéket a kánikula elől. Egy férfi és egy nő hangját lehetett hallani. A szokatlanul lágy, igéző férfihang ismerős volt a fülének. Alberto Respico! Jo megdermedt, és ösztönösen hallgatózni kezdett. A férfi odalenn éppen így szólt:

- Édes Winnifred, olyan gyönyörű vagy ebben a háziköntösben.

Éles nevetés hallatszott, majd a női hang így válaszolt:

- Tetszem, Henri?

- Ahogy mindig, drágám!

- Kérek egy csókot, Henri, ma még meg sem csókoltál.

- Bocsáss meg, ez a hőség kikészíti az embert.

- Csakugyan kibírhatatlan a meleg. Sokkal szebbnek képzeltem el Kairót. Mi lenne, ha ismét északra mennénk? Szeretnék felkeresni egy francia üdülőhelyet.

- Nagyszerű ötlet, drágám! Menjünk vissza Franciaországba, - ahol megtaláltuk a boldogságot. Tudod, gyakran eszembe jut, milyen boldog voltam Párizsban, amikor megismertelek.

- Hízelgő! - búgta a kellemetlen női hang.

- Ne nevezz így, Winnifred! Csakugyan első látásra őrülten beléd szerettem. Szóval, mikor utazunk tovább?

- Amikor akarod.

- Majd megérdeklődöm, mikor indul luxushajó Franciaországba. De a piramisokhoz még el kell zarándokolnunk, különben kinevetnek bennünket otthon.

- Rendben van. Holnap megnézzük a piramisokat.

- Azt hiszem, néhány nap múlva útnak indulhatunk Alexandriából. Mennyi időt szándékozol Franciaországban tölteni?

- Még nem tudom. Augusztusban mindenképpen New Yorkban kell lennem. Ideje, hogy az ottani barátaimnak is bemutassam fiatal, jóképű férjemet.

- Mit gondolsz, szívélyesen fogadnak majd?

- Kénytelenek lesznek, ha én elégedett vagyok veled.

- Nem félsz, hogy beleszólnak a választásodba?

- Mit képzelsz! Hisz tőlem függnek. A vagyonom mindannyiuk fölé emel - mondta az asszony kevélyen.

- Aranyos vagy, édes Winnifredem. Amerikában azonban nem szabad többé unalmas pénzügyekkel foglalkoznod. Engedd ezt át a férjednek!

Éles nevetés harsant.

- Jaj, édes Henri, azt hiszem, sokkal jobban értek az üzlethez, mint te.

- Meglátod, gyorsan beletanulok. Nem tűrhetem, hogy az édes kis feleségem pénzügyekkel bajlódjék.

- Nem lesz más dolgod, egyetlenem, csak az, hogy szeress, és boldoggá tégy. Elegendő elfoglaltság lesz ez neked egész napra.

Jo, aki feszülten figyelte a beszélgetést, hallotta, hogy a férfi mélyet sóhajt, ami nem volt éppen hízelgő az asszonyra nézve. Mindjárt meg is kérdezte:

- Miért sóhajtottál ekkorát, Henri?

- Azért, mert nem engeded, hogy levegyem a terhet törékeny válladról.

- Csókolj meg, Henri!

Egy ideig csend volt odalenn. Jo fölállt, és nesztelen léptekkel bement a szobába.

Időközben fenyegető fellegek gyülekeztek Alberto Respico feje felett. A spanyol Valuzo felügyelő nem ült ölbe tett kézzel. Gerd Rainsberg adatait kiegészítette Rosita Respico vallomásával, az igazi senor de Almadeia pedig az ügyvédjén keresztül feljelentést tett Alberto Respico ellen. Az ügyvéd felvette a kapcsolatot Valuzo felügyelővel, aminek eredményeképpen az összes földközi-tengeri kikötőváros megkapta a körözőlevelet, sőt az álneveket tartalmazó listát is, amelyre a hamis útlevelek szóltak. A körözőlevél megérkezett Alexandriába is Respico személyleírásával együtt, ahol a kikötői rendőrség már azt is tudta, hogy a Rosita által kiállított hamis útlevelek egyike a Henri Fleuron névre szól.

Respicóra már akkor felfigyelt a rendőrség, amikor újdonsült feleségével Alexandriában elhagyta a gőzös fedélzetét, de nem tudták őrizetbe venni, mert még nem volt meg az elfogatóparancs ellene.

Egy titkosrendőr azonban feltűnés nélkül követte őket Kairóba. Mialatt Respico gyanútlanul a szálloda teraszán üldögélt a feleségével, és megpróbálta rábeszélni, hogy engedje át neki a vagyon kezelését, odalenn az irodában néhány munkatársával együtt megjelent a titkosrendőr, és megmutatta a szálloda igazgatójának az elfogatóparancsot Henri Fleuron ellen.

Az ügy természetesen nagyon kellemetlenül érintette az igazgatót, és arra kérte a rend őreit, hogy a lehető legtapintatosabban járjanak el az ügyben, és ha lehet, kerüljék a feltűnést. Miután a rendőrök erre ígéretet tettek, a Henri Fleuron néven bejelentkezett vendég szobájához vezették őket.

Eközben Jo Mrs. Gley szobájában lehuppant a teraszajtóhoz legközelebb álló karosszékbe, mert úgy érezte, menten osszeroskad. Egyre csak azon rágódott, mit kellene tennie. Hirtelen odalentről zajt hallott. Izgatott hangok, egy földre zuhanó szck csattanása, női sikoly, aztán az utca felőli kiáltozás újra kicsalogatta a teraszra. Kihajolt a korláton, és megpillantott egy selyempizsamás férfit, amint az alsó terasz korlátján keresztül kiugrik a kertbe. Jo felismerte Alberto Respicót, aki már a rendőrök elől menekült. A sorsa azonban most őt is utolérte. Nem jutott messzire, mert odalenn újabb biztonsági emberek várták. Néhány perccel később Alberto Respico bilinccsel a csuklóján, fogcsikorgatva állt a rendőrök gyűrűjében.

A teraszon a „felesége” jajveszékelt. Jo nem értette a szavát, csak azt, hogy Alberto Respicót elfogták. Újra visszamenekült a szobába, nehogy meglássák. Tudta, hogy könnyen belekeveredhet az ügybe, ha a férfi észreveszi. Azt hihetné, hogy ő árulta el, és bosszút állna rajta.

Remegve ült a karosszékben, néha óvatosan kikémlelt. Látta, ahogy Respicót betuszkolják egy autóba, és elhajtanak vele a helyszínről.

Az egész mindössze néhány percig tartott, és egy-két járókelő volt csak szemtanúja a jelenetnek.

A lenti szobából még felhallatszott az amerikai hölgy izgatott kiáltozása és sírása, akit egy higgadt férfihang próbált megnyugtatni. A szegény asszony bizonyára most szerzett tudomást róla, hogy egy csaló áldozatává vált. A kiáltozás lassan elhalkult, az asszony megnyugodott, s csendesen sírdogált.

Jo mélyen együtt érzett vele, s ha lehetett volna, szívesen megvigasztalja. Persze ez nem állt módjában, hiszen kerülnie kellett a feltűnést Megelégedéssel töltötte el, hogy az asszony az ő közreműködése nélkül is megtudta az igazat.

Mivel Rosita Respico még élt, amikor Alberto Respico Párizsban újra megnősült, ez a házasság Jóéhoz hasonlóan érvénytelen volt.

A kirándulásból hazatérő Mrs. Gley a teraszon találta Jót. A lány elgyötört arca láttán felkiáltott:

- Istenem, Jo, csak nem beteg?

- Nem, nem, Mrs. Gley, csak nagyon fáj a fejem. Holnapra elmúlik. Már jobban érzem magam.

Egy szóval sem tett említést a szállodában történtekről. Egyszerűen képtelen volt beszélni róla. Aznap együtt vacsoráztak a jegyespárral és Mary nénivel, mivel ez volt az utolsó közös estéjük. Bobby egyszer csak önelégült mosollyal így szólt a jegyeséhez:

- Kedves Maud, van egy szomorú bejelentésem a számodra. Azt a jóképű férfit, aki tegnap este oly nagy a csodálattal töltött el téged, ma délelőtt őrizetbe vették. Valami nagy gazember lehet. A szállodában el akarták titkolni a történteket, de valahogy mégis kiszivárgott.

Jón kívül mindenki rémülten kapta fel a fejét.

- Ne vicceljen, Bobby! - hitetlenkedett Ellen Gley.

- Eszemben sincs. A felesége az imént utazott el vörösre sírt szemmel. Egyike lehetett a házasságszédelgő gyanútlan áldozatainak, akinek halvány sejtelme sem volt a férfi valódi kilétéről.

- Igazat beszélsz? - emelte fel Maud rémülten a kezét.

- Úgy bizony, édes Maud. Ebből is láthatod, hogy sokkal jobban teszed, ha beéred az én szépségemmel.

A lány a férfi tenyerébe csúsztatta a kezét.

- Ne légy önző, Bobby!

- Tudom, az ideális férfi önzetlen és nagylelkű.

Mindannyian nevettek, s ezzel pontot tettek a Jo számára kényes beszédtéma végére. Kellemes estét töltöttek együtt, de hamarosan búcsút vettek egymástól, mert a jegyespár és Mary néni másnap kora reggel hazaindult Angliába.

Amikor az utolsó ismerősök is elutaztak, egyszeriben csend lett Mrs. Gley és Jo körül, aminek mindketten szívből örültek. Indulásig volt még egy napjuk, így nyugodtan összecsomagolhattak.

Jo úgy érezte magát, mint aki a halál torkából menekült meg. Hihetetlen megkönnyebbülés volt számára, hogy Respico nem jelent többé veszélyt. Azon töprengett, vajon ki szorgalmazhatta az elfogatását. Álmában sem gondolta volna, hogy a történtek mögött Gerd Rainsberg áll.

Jo semmi elégtételt nem érzett, csupán határtalan megkönnyebbülést. A férfi ezek után már senkit sem fog boldogtalanságba taszítani.

Alexandriában indulásra készen állt a Kelet-India felé tartó gőzös. Mindketten elégedetten szemlélték a szép, kényelmes hajót.

Mrs. Gley a fedélzeten új tisztelőkre akadt, de az utasok között szerencsére egyetlen személyes ismerőse sem volt. Több angol tiszt utazott velük, akik szabadságukról tértek vissza indiai ezredükhöz. Volt a fedélzeten néhány angol tisztviselő is a feleségével. Ők a gyerekeiket látogatták meg Angliában, akiket az indiai éghajlat miatt hosszú hónapokra kénytelenek voltak mások gondjaira bízni.

Jónak számos hódolója akadt. Sokan nem is akarták elhinni, hogy német, hiszen angoltudása kifogástalan volt, ráadásul egy híres angol írónő társaságában utazott.

XV.

Jolandén kívül még egy német hölgy volt a fedélzeten, akivel hamarosan szoros barátságot kötött. Honfitársnője, akit Magda Heldnek hívtak, egy nap ebéd után, amikor Mrs. Gley déli pihenőjét tartotta, elmesélte Jónak, hogy Angliában nevelőnői állása volt. Már néhány éve jegyben jár egy férfival, de eddig egyiküknek sem volt elég pénze a házassághoz. A vőlegénye azonban nemrég megkapta az igazgatói állást egykori iskolatársának ültetvényén, aki Jáva szigetén hatalmas birtokot örökölt a nagybátyjától. A férfinak megbízható munkaerőre volt szüksége, aki a távollétében vezeti a birtokot, neki magának ugyanis vissza kellett térnie Németországba. Egykori iskolatársával több évre szóló szerződést kötött. A lány nemrég levelet kapott a vőlegényétől, amelyben azt írta, hogy ha nincs ellene kifogása, hogy Jáva szigetén éljen vele, akkor szálljon hajóra, mert ott gondtalan, kellemes életet tud biztosítani a számára: A lány nem sokat habozott, felmondta angliai állását, és elindult a vőlegényéhez Jáva szigetére.

Jo, érdeklődve hallgatta a beszámolót. Nem sejtette, hogy a lány vőlegényének barátja nem más, mint a vagyontalannak hitt Gerd Rainsberg. Hogyan is gondolhatta volna, hogy a férfinak hatalmas ültetvényei vannak Jáva szigetén! Mégis, amikor belenézett Magda Held álmodozó, vágyakozásteli szemébe, felötlött előtte Gerd arca, és arra gondolt, milyen irigylésre méltó sors vár honfitársnőjére.

Amikor később Mrs. Gley csatlakozott hozzájuk, Jo elújságolta neki, hogy Held kisasszony is Jáva szigetére tart. Az írónő megkérdezte tőle, hogy a sziget melyik részén lakik a vőlegénye. Kiderült, hogy az asszony holland sógorának birtoka valahol a közelben lehet. A hölgyek kifejezték reményüket, hogy Jáván viszontlátják egymást.

A hajóút alatt Jo és Magda nagyon közel került egymáshoz. Sok közös vonásuk volt, és mivel a számos angol, indiai, maláj és mongol utas között ők voltak az egyedüli németek a fedélzeten, még inkább összetartottak. Néha vágyakozva emlegették elhagyott hazájukat. Magda Heídnek már két éve jól fizető állása volt Angliában, így össze tudta gyűjteni a kelengyére valót.

Jo elmesélte barátnőjének, hogyan ismerkedett meg Mrs. Gleyjel. Hálával beszélt úrnője jóságáról, aki hozzásegítette a fordítói munkához, amelyből el tudja tartani magát. Magda gratulált neki jószívű munkaadójához, s megemlítette, hogy szívesen olvassa az írónő regényeit, amelyek meleg hangvételűek és szórakoztatóak.

Jo ezt természetesen elmondta Mrs. Gleynek, aki szokásához híven pirulva hallgatta a dicséretet. Ez a kivételesen szerény asszony valóban jobban viselte a bírálatot, mint a dicséretet.

A hajóút békés, kellemes hangulatban telt. Mrs. Gley anyáskodott egy kicsit Magda Held felett is, amiért a lány szívből hálás volt neki. Mindhárman előre örültek a boldog viszontlátásnak Jáván.

Jo ekkor még nem sejtette, később milyen nagy jelentőséggel bír majd a Magdával kötött ismeretsége.

Minden szabad idejét Mrs. Gley regényének a fordítására szentelte. Mindjobban belejött a munkába, íráskészsége javult, stílusa lendületesebbé vált, s ezáltal élethűen adta vissza Ellen Gley műveinek jellegzetes hangulatát.

Az Indiai-óceánon a nyugodt hajóút ellenére volt egy éjszaka, amikor Jónak ismét alkalma nyílt rá, hogy Ellen Gley szolgálatára legyen: Az írónőt elfogta a tengeribetegség. A rosszullét szerencsére gyorsan elmúlt, s amikor kikötöttek Bombayban, már ismét jó egészségnek örvendett.

Jo tudomására jutott, hogy a kikötőben indulásra készen áll egy német postahajó, így idejében elküldhette a nagybátyjának írott levelet. A gőzös várhatóan augusztus 16-án ér partot Németországban. Így a vallomása nem kerül túl korán a bácsikája kezébe.

Jónak nagy kő esett le a szívéről, amikor sikerült elküldenie a levelet. A végére még odaírta, hogy Respicót Kairóban letartóztatták. Ennek ismeretében a nagybátyja talán könnyebben kieszközölheti, hogy érvénytelenítsék az ő házasságát.

Gerd Rainsbergnél senki sem várta jobban Jo levelét. Számolta a napokat augusztus közepéig.

Időközben Valuzo jelentette, hogy Respicót Kairóban utolérte a végzet Letartóztatták, miután Henri Fleuronként megesküdött, és éppen nászúton volt egy gazdag amerikai hölggyel, akit Párizsban ismert meg. Az új feleség, egy konzervgyáros özvegye, mesés vagyont mondhat magáénak. Szerencsére a pénz feletti rendelkezés jogát nem engedte át a férfinak, s ez megmentette a komolyabb veszteségektől. Miután a hölgyet kihallgatták, elutazott Kairóból. A hivatalos feljelentéstől eltekintett. Respicót hamarosan kiszolgáltatták a svájci hatóságoknak, hogy ottani kárvallottjai elszámolhassanak vele. Svájc később talán kiadja Spanyolországnak.

Szerencsére úgy tűnt, hogy Németországban semmiféle jogi eljárás nem indul ellene, hacsak Jolande nem tesz feljelentést. Gerd meg volt győződve arról, hogy ez sem Jónak, sem a nagybátyjának nem áll szándékában. Aligha akarják kitenni magukat az ezzel járó kellemetlenségeknek. Elég, ha Valuzót értesítik, a többit már ő is el tudja intézni Spanyolországban. Jo most már végérvényesen megszabadult a házasságszédelgőtől, oktalanság lett volna tovább bonyolítani az ügyet.

Gerd nagy elégtételt érzett, amiért a férfi, aki annyit ártott Jolandénak, most végre elnyeri méltó büntetését. Embert még nem gyűlölt annyira, mint ezt a Respicót. A professzor is megkönnyebbülten fellélegzett a hír hallatán. Boldog volt, hogy az egész botrány nélkül zajlott le, mert így sok kellemetlenséget takarított meg magának.

Elérkezett az augusztus. Gerd naponta jelentkezett Rasmussen professzor házában, de egyelőre még egy sor sem érkezett Jolandétól. Augusztus tizennyolcadikán azonban végre befutott a várva várt posta. Amikor e napon Gerdet bevezették a professzor dolgozószobájába, az már kezében a borítékkal integetett neki.

- Hála istennek, minden jóra fordult! A kislány biztonságban van. Az ismert angol írónő, Ellen Gley társalkodónőjeként éppen világ körüli úton tartózkodik.

Gerd úgy érezte, minden ereje elhagyja. Meg sem várva, hogy a professzor hellyel kínálja, lerogyott az íróasztal melletti fotelba. Égő szemét a professzorra szegezte.

- És hogy van? - kérdezte remegő ajakkal.

- A körülményekhez képest jól - nyújtotta át az öregúr a levelet Gerdnek. - Kedves doktor, el kell olvasnia a híradást, - ennyit igazán megérdemel. A gondjaira bízom e sorokat, vigye haza, és olvassa el nyugodtan. Magánjellegű dolgokra úgyis alig van időm mostanában. Ám hogy nyomban megnyugtassam, közölhetem, hogy hála unokahúgom lélekjelenlétének, sikerült Respicót távol tartania magától. Véletlenül annak is tanúja volt, amikor a férfit Kairóban letartóztatták. Addig már néhányszor keresztezte az útját, ami természetesen újra félelemmel töltötte el. Ártatlansága ellenére továbbra is úgy érzi, szégyenfolt tapad a nevéhez. Arra kér, hogy nyilváníttassam semmisnek a házasságát, ha ezt meg tudom lenni anélkül, hogy kellemetlenségem származna belőle. Ezek szerint nem tudja, hogy ez önnek köszönhetően már megtörtént. Ennek ellenére úgy tűnik, a levélben utal önre, habár nevet nem említ. Én mindenesetre azt gyanítom, hogy önre gondolt. Majd meglátja, ha elolvassa a levelet, azt hiszem, örülni fog neki. Már fel is adtam neki egy táviratot, hogy hamarosan részletes levelet kap tőlem. Jo megírta a címét, ahol néhány hónapig elérhető lesz. Az írónő ugyanis világ körüli utazása során felkeresi Jáván élő testvérét. Az asszony egy holland férfival kötött házasságot, s Jolandéék náluk töltenek majd néhány hónapot. Levél útján tehát elérhető lesz végre, ez megnyugtató.

Jáva említésére Gerd önkéntelenül felkapta a fejét.

- Szabad megtudnom a címét? - kérdezte.

- Semmi okom, hogy eltitkoljam, bár Jo igen határozottan arról ír, hogy sosem fog férjhez menni. Véleménye szerint egyetlen tisztességes férfitól sem várhatja el, hogy összekösse a sorsát egy olyan asszonnyal, akinek beszennyezték a nevét. Nos, kedves doktor, mi azért ugye másként vélekedünk erről?

Gerd az ajkába harapott, és szótlanul bólintott, majd rekedt hangon tovább tudakozódott:

- Akkor pontosan hol tartózkodik majd Warren kisasszony Jáva szigetén?

- Fejből nem tudom, de ezt is említi a levélben. Most pedig útjára kell bocsátanom, kedves doktor. Ám ha este nincs különösebb elfoglaltsága, kérem, jöjjön el hozzánk. Ma kivételesen szabad az estém. Legyen szíves, hozza magával a mi kedves Gering barátunkat is! Akkor megbeszélhetjük a továbbiakat. Avassa be mindenbe Gering doktort, hisz igaz barátunk, és nagyon sokat tett Jóért.

Gerd nem kérdezett többet. Magához vette a terjedelmes levelet, melynek érintésére, úgy érezte, kellemes meleg árad szél a tagjaiban. Gyorsan elbúcsúzott és hazasietett.

Szerencsére egyedül volt a lakásban, Geringet csak ebédre várták haza. A fiatalember visszavonult dolgozószobájába, és nyomban hozzáfogott a levél elolvasásához. Jo sorai az elsőtől az utolsóig mélyen érintették. Olyan egyszerű, oly igaz és világos volt minden szó! Az átélt események minden szépítés nélkül, hiánytalanul olt sorakoztak a papíron.

Attól a pillanattól fogva, hogy elhagyta nagybátyja házát egészen Respico letartóztatásáig, mindenről beszámolt. A jelenet Respicóval a kis zürichi szállodában, ahol fegyvert fogott a férfira, már-már drámai volt. Jo azt is megírta, hogy Respico Bernd néven jelentkezett be a szállodába. „Hát ezért nem tudtam a nyomára bukkanni!” - gyúlt hirtelen világosság Gerd agyában. Amikor ahhoz a részhez, ért, ahol Jo elmeséli, hogy megpillantotta őt a zürichi pályaudvaron, s hogy ne vegye észre, egy hirdetőtábla mögé rejtőzött, hangosan felsóhajtott. De hát miért rejtőzött el előle? Sok aggodalomtól és fájdalomtól megkímélhette volna, ha nem így tesz.

A férfi mohón falta a betűket. Megtudta, hogyan kapott Jo állást Mrs. Gley mellett. A lány azt sem hallgatta el, mennyire örült ennek, s hogy végtelen tiszteletet érez a jóságos idős hölgy iránt. Beszámolt monte-carlói élményeiről, amikor legnagyobb rémületére megpillantotta Respicót a kaszinóban, és félelméről, hogy munkaadója talán azonnal elbocsátaná, mihelyt értesül a vele történtekről.

Ezután a földközi-tengeri úti élmények következtek, s az örömteli bejelentés, hogy fordítani kezdte az írónő műveit. Itt Gerd ahhoz a részhez ért, amit a professzor külön kiemelt, és amely így hangzott:

„Majd meglátom, mire jutok ezzel az új munkával. Az a házasságszédelgő elvette csekélyke vagyonomat. A négyezer márkát, amit sikerült megtartanom, végszükség esetére őrzöm, ha ne adj Isten, megbetegszem. A Te házadba, drága bácsikám, nem térhetek vissza, de nem is akarok. Ez csak nehézségeket okozna neked, én pedig nem kívánok újabb terheket rakni a válladra. Ha csak tétlenül ülnék nálad, abból most már a ruházkodásomra sem telne. Nem, bácsikám, a jövőben nem szabad Téged terhelnem, hisz már így is hálás vagyok, amiért befogadtál a házadba, és hosszú éveken keresztül otthont adtál nekem. Férjhez sem megyek soha, pedig szeretek egy férfit, akit bár csak nemrég ismertem meg, örökre a szívembe zártam. Akkor sem lehetek az övé, ha netán viszontszeret. Nagy-nagy szégyen ért, még ha ártatlanul kellett is elszenvednem a megaláztatást. Soha többé nem nyújthatom a kezemet tisztességes férfinak, a legkevésbé pedig annak, akit szeretek és mérhetetlenül tisztelek. Ezért meg kell tanulnom, hogyan állhatok a saját lábamra. Hála Mrs. Gley nagyvonalú ajánlatának, remélem, ez sikerülni is fog. Azt ígérte, beajánl a kiadójának. Angolból és franciából kellene fordítanom. A próbafordítással a kiadó nagyon elégedett volt. Ha majd hazaérünk világ körüli utunkról, odaköltözöm Mrs. Gley házába, hogy zavartalanul e feladatnak szenteljem magam, amelyből reményeim szerint tisztességesen megélhetek. Lakbér fejében szórakoztatnom kell őt üres óráiban, és gondoskodnom róla, mintha csak a lánya lennék. Ugye, milyen szerencsés vagyok? Mrs. Gley olyan jó és kedves hozzám, mintha az édesanyám volna. Nemcsak hogy jó kezekben vagyok nála, hanem a segítségével még a megélhetésemről is gondoskodhatom. Már csak az aggaszt, hogy Gley asszony fenntartja-e az ajánlatát, ha neki is bevallom mindazt, amit most neked megírtam. Erre is csak augusztus közepén kerül majd sor, s a továbbiakról természetesen beszámolok. Egyébként is rendszeresen hírt adok majd életem alakulásáról. Mrs. Gley előtt elhallgattam a nevedet, nehogy kellemetlenséged származzék az én szomorú históriámból. Ha mindezek ellenére magához vesz, akkor ezentúl nincs miért aggódnom. Ám bárhogy alakul is a jövőm, most már nem félek, a gondjaimat egyedül fogom megoldani.”

Ezután beszámoló következett a Respicóval történt kairói találkozásról és a letartóztatásról. Jo leírta azt is, mennyire félt, hogy a férfi észreveszi. Ezek után így folytatta:

Jelenleg egy Kelet-Indiába tartó gőzös fedélzetén vagyunk. Amint kikötünk Bombayben, nyomban postára adom e levelet, hogy augusztus közepéig megkaphasd, és ne aggódj tovább miattam. Angol személyzettel utazunk, rajtam és egy másik fiatal hölgyön kívül egyetlen német sincs a hajón. Ez a hölgy, Magda Held a neve, Jávára utazik, ahol férjhez megy egy ültetvény igazgatójához. A gazdaság nemrég került vőlegénye ifjúkori barátjának a kezére. Ennek a fiatalembernek köszönhetik, hogy végre egybekelhetnek. Alighanem viszontlátjuk majd Held kisasszonyt, mert kiderült, hogy az ültetvény, ahol a jövendőbelije dolgozik, közvetlenül Mrs. Gley sógoráé mellett terül el, ahol néhány hónapot töltünk.

Mrs. Gley ott akarja megírni a következő regényét, én pedig befejezem az első fordításomat. Már előre örülök a találkozásnak új ismerősömmel, akit rendkívül rokonszenvesnek tartok. Ugye írsz majd? Megadom a címet. Még két hónapot szánunk Indiára és Sziámra, talán kicsivel többet is. Colombón, Ceylon szigetén bizonyára elérne a táviratod, levelet azonban inkább Jávára érdemes küldeni. Remélem, hamarosan hallok rólad s arról, hogy sikerült-e érvényteleníteni a házasságomat. Csak miután ez megtörtént, tudok szabadon lélegezni. Kérlek, ne haragudj rám, amiért ennyi kellemetlenséget okoztam neked, tényleg ártatlan vagyok benne. Mally néni bizonyára elmondta, miért kényszerültem rá, hogy beleegyezzem ebbe a házasságba. Nem akartam szégyent hozni rád, egyedül ez tett védtelenné azzal a gazemberrel szemben. Remélhetőleg sikerült mindent eltitkolnod a nyilvánosság elől.

Kérlek, add át szívélyes üdvözletemet Mally néninek, s fogadd most már újra derék unokahúgod köszöntését is!

Jo”

A levél végén még ott állt Mrs. Gley sógorának neve és jávai ültetvényének címe.

Ez a cím rendkívül fontos volt Gerd számára. A hollandus, becsületes nevén Evan Booss birtoka az ő ültetvényeinek közvetlen szomszédságában húzódott. A tulajdonost és a feleségét is ismerte. Azt is tudta, hogy gyermekkori barátja, akit ültetvényei igazgatásával bízott meg, feleségül akar venni egy Magda Held nevű hölgyet. Mennyi szerencsés egybeesés! Hála Istennek, most már tudja, hol találhatja Jolandét!

Halántékában lüktetett a vér, amikor e szavakat olvasta: „Pedig szeretek egy férfit, akit bár csak nemrég ismertem meg, örökre a szívembe zártam.” Egy percig sem kételkedett abban, hogy a lány őrá gondolt. Hitte, hogy az olyan mély szerelem, mint az övé, viszonzásra talál.

Csak viszontlássa, csak újra a szemébe nézhessen, és akkor minden magától megoldódik! A szívére nehezedő nyomás egyszeriben megszűnt, boldog volt és felszabadult. A lányt egyelőre biztonságban tudta, s bízott benne, hogy még Jo előtt vagy legfeljebb kevéssel utána maga is Jávára érkezik. Még ma értesíti a barátját és a szomszédait az érkezéséről, s egyben megkéri őket, hogy a nevét semmiképp se ejtsék ki Mrs. Gley és Warren kisasszony előtt. Booss úrnak és a feleségének is a lelkére köti, hogy az érkezése előtt semmiképpen se tegyenek említést róla. Attól tartott, hogy Jo fejvesztve menekülne, ha megtudná, hogy ő a tulajdonosa annak az ültetvénynek, ahol Magda Held kisasszony jövendőbelije az igazgató.

Még néhányszor elolvasta a lány hosszú levelét, majd a szívére szorította.

Amikor Gering doktor hazament ebédelni, még mindig olvasásba mélyedve találta ifjú barátját. Rögtön rájött, kinek a levelét tartja a kezében.

- Nos, híradás érkezett Warren kisasszonytól? - kérdezte.

- Bizony - bólintott Gerd vidáman. - Istennek hála, kitűnő hírek! Jöjjön, Lamprecht asszony még úgysem készült el a tálalással. Nem fosztom meg attól az örömtől, hogy elolvassa ezeket a gyönyörű, kedves, megható sorokat. Engem a szívem mélyéig megrendítettek.

A doktor nyomban átfutotta a levelet, amely őt persze távolról sem kavarta fel annyira, mint Gerdet. Azt viszont elismernie, hogy a fiatal lány igencsak bátran viselkedett, és igazán kedves, szeretetre méltó teremtés.

Amikor Jolande szerelmi vallomásához ért, az ügyvéd Gerd szemébe nézett.

- E sorok igencsak jótékony hatással lehettek uraságod felzaklatott lelkére. Azt hiszem, nem kétséges, kiről szólnak.

- Nem is akarok kételkedni benne! - sóhajtott fel Gerd. - Nem szabad másként lennie.

- Na, akkor végre megnyugodhat! Hisz legszebb reményei végre valóra válhatnak - szólt Gering, majd tovább olvasott, arcán egyre elégedettebb mosollyal.

- A sors pompásabban nem is avatkozhatott volna bele a dologba - mondta, miután visszaadta a levelet. - Újabb megdönthetetlen bizonyítéka ez annak, hogy kicsi a világ, s akik fontosak egymásnak, azok útjai előbb-utóbb újra keresztezik egymást.

- Hát nem csodálatos, barátom?

- Ó nem, éppen ellenkezőleg! Ez így természetes. Ha már a csodáról beszélünk, akkor azt a kettejük szerelme jelenti. Tudok, egy embert, aki most minden porcikájával Jáva szigetére vágyik.

„Sziklás hegyek, völgyek, tengerek

hullámzanak köztünk, kedvesem, ,

ám nem választhat el tőled sem föld, sem ég,

mert a szerelemnek szárnyán szállók feléd!” - szavalta Gering szónoki hévvel.

Gerd álmodozó tekintettel meredt maga elé.

- Hogy szerethet egy ember olyan kimondhatatlanul valakit, akivel mindössze néhány mondatot váltott? - kérdezte.

- Ami azt illeti, sokszor elég egyetlen pillantás is, és már él a szerelem. El sem tudom mondani, mennyire örülök, amiért ilyen szerencsésen alakult a sorsuk. Mindössze amiatt bánkódom, hogy a jó öreg Gering megint besavanyodott agglegényként, magányosan tengetheti napjait. Valami azt súgja, hogy nem jön vissza egyhamar Berlinbe.

- Mi lenne, ha ön töltené Jáván a vakációt?

- Már a gondolatától is lúdbőrzik a hátam.

- Nem tréfálok, szerintem egy hosszú tengeri hajóút a legjobb kikapcsolódás. Látom, hogy agyondolgozza magát, s ahogy múlnak a hetek, egyre fáradtabb lesz.

- Nem, kedves barátom, soha nem merném ilyen hosszú időre bezárni a boltot. Ne felejtse el, hogy nem olyan régóta dolgozom ügyvédként. Ha a Riviérára hívna, talán mégkockáztatnám, de Jáva túl messze van nekem.

- Értem - felelte Gerd vidáman. - Akkor találkozunk a Riviérán.

- Ne kapkodja el a dolgot! - nevetett Gering. - Habár így már megoldható lenne. Szeretném a saját szememmel látni azt a két elégedett, szerelmes embert, akiknek a boldogságában kicsit nekem is részem van.

- Viszontlátjuk még egymást, ebben biztos vagyok.

- Nem akar végleg Jáván maradni?

Gerd tűnődve nézett maga elé, majd határozottan megrázta a fejét.

- Nagyon forró az éghajlat a trópusokon. Ha nem okvetlenül szükséges, nem szívesen telepednék le ott a feleségemmel. Rövid távon el lehet viselni, de örökre? Látnia kellene a trópusokon élő fehér nőket! Szépségük gyorsan elhervad, mintha csak a forró nap szívná ki az erejüket. Nem engedem, hogy az én feleségemmel is ez történjék. Keresünk egy gyönyörű vidéket, ahol gyökeret eresztünk. Abban biztos vagyok, hogy nem Jáva és nem Berlin lesz az. A világ nagy, jut benne hely mindenkinek. Néha leváltom majd a barátom, akit az ültetvényeim vezetésével bíztam meg, hogy ifjú felesége számára biztosíthassa az éghajlatváltozást. Olyan helyekre küldöm majd, ahol télen esik a hó. Talán Svájc megfelelő lenne. Ott aztán minden évben meg kell látogatnia bennünket.

- Vigyázzon, mit mond, mert én a szaván fogom! Képes leszek tényleg odamenni, ha meghív.

- Most még korai lenne... Istenem, az ember soha nem lehet biztos a dolgában. Először meg kell hódítanom Jót, utána jöhet a meghívás. Erre mérget vehet, kedves barátom!

Ebben a pillanatban belépett Lamprechtné, és szemrehányóan megjegyezte:

- Megkeményedik a borjúmáj, ha nem ülnek azonnal asztalhoz!

Gering rémült arcot vágott.

- Az Isten szerelmére, csak azt ne! A megkeményedett borjúmáj kísértetiesen hasonlít a cipőtalphoz.

A két férfi nevetve ült asztalhoz, amelyen már ott gőzölgött a leves.

- Kérem, Lamprechtné, kivételesen hozzon nekünk egy üveg jóféle rajnai bort! Van mire koccintanunk! - mondta Gering vidáman.

A bor hamarosan ott gyöngyözött a poharakban. A két férfi fogta a poharat, s elégedetten nézett egymás szemébe.

- Ön az idősebb, doktor - szólalt meg Gerd - és nem illik nekem kezdeményeznem, de azt hiszem, ideje, hogy ne magázódjunk tovább. Gerd a becsületes nevem.

Gering ajka megrándult a meghatottságtól.

- Nem bánom, igyuk meg a pertut. Jobb híján szólíts Gustavnak, ha már ilyen régimódi nevet kaptam a keresztségben.

Koccintottak a barátságra, amely most már örök időkre egybefűzi őket.

- Ma este a professzorhoz kell mennünk, hogy megbeszéljük vele a továbbiakat - közölte Gerd ebéd után. - Ugye, van időd, Gustav?

- Hát persze! Élénken érdekel, mit szól Mally asszony a történtekhez. Beszélt erről a férje?

- Nem, egy szót sem.

- Annyi bizonyos, hogy soha nem volt valami szívélyes a te Jóddal.

- Az én Jómmal? Bárcsak már ott tartanánk!

- Csak egy kicsit légy még türelemmel.

- Olykor elfog a félelem, hogy Jó esetleg nem rám gondolt.

- Ezt jobb, ha elfelejted. A történtek ismeretében szerintem le vagy az egyetlen, aki szóba jöhet.

A két jó barát aznap este Rasmussenéknél vacsorázott. Más vendégek nem voltak, s mint ahogy az ilyen meghitt alkalmakkor szokás, a háziak teát és hideg felvágottat tálaltak fel. Jo sorsa elegendő beszédtémát szolgáltatott, s amikor végül Gerd kijelentette, hogy elutazik Jávára, és megkéri Jo kezét, Mally asszony, sietett kijelenteni:

- Kedves doktor úr, Jo örülhet, hogy a történtek után férjet talál magának, de kérem, ne felejtse el, hogy mindketten szegények. Mi sajnos nem segíthetünk, és Jót sem fogadhatjuk be újra az otthonunkba.

A férje elvörösödve hallgatta, s rá akart ripakodni, de Gerd nem engedte szóhoz jutni.

- Ideje, hogy felfedjem a kártyáimat. Szeretném, ha a komoly kérőt látnák bennem. Ön, professzor úr, hallgatólagos beleegyezését adta a házasságba, mert azt mondtam, hogy nősüléskor nálam a pénz nem játszik szerepet. Hogy megnyugtassam felesége őnagyságát, bátorkodom bejelenteni, hogy tavaly megboldogult nagybátyámtól jelentős vagyont örököltem. A bácsikámnak Jáva szigetén hatalmas birtokai voltak, emellett nem lebecsülendő készpénzvagyona, ami most mind rám szállt, és lehetővé teszi számomra, hogy jövendőbeli feleségem élete végéig jólétben éljen velem.

A professzor csodálkozva hallgatta, a neje pedig sietve megkérdezte:

- Miért nem mondta ezt mindjárt?

Gerd kissé nevetségesnek találta a viselkedését.

- Azért, tisztelt asszonyom - felelte mert nem szerettem volna jó partiként piacra kerülni. Tudja, nem túl kellemes egy férfi számára, ha úgy kezelik, mint egy árucikket. És egyébként sem változtat az ember értékén a tény, hogy gazdag vagy szegény. Legalábbis nekem ez a véleményem.

- Bravó, kedves doktor, erről magam is hasonlóképpen vélekedem. De szívből örülök, ha az unokahúgomat gondtalan körülmények között tudom. Ezt csak megtehetem, nem?

- Természetesen. Magam is főleg azért örülök a vagyonomnak, mert megkönnyíthetem vele a feleségem életét.

Gerd elmondta a háziaknak, hogy jávai ültetvényeit az a férfi vezeti, aki Magda Heldet feleségül veszi. Azt a Magda Heldet, akivel Jo a hajón megismerkedett, és akivel Jáván találkozót beszélt meg.

Elmondta, hogy ismeri Evan Booss urat és a feleségét, akiknek a birtoka közvetlenül az övé mellett fekszik.

- Ebből is láthatják, hogy a sors ismét szeszélyes játékot űzött velünk. Jo a birtokom közvetlen közelébe kerül, anélkül hogy sejtené, hogy az enyém. Már ki is adtam az utasítást, hogy erről ne szóljanak neki. Szerencsére Held kisasszony sem ejtette ki a nevemet. Ellenkező esetben Jo bizonyára megemlíti a levelében, így nem tudja, majd elkerülni a velem való találkozást, ahogy azt sajnos Zürichben már megtette. Ezért adtam azt az utasítást ültetvényeim igazgatójának, hogy Jolande előtt hallgassa el a nevemet, amíg meg nem érkezem Jávára. A felesége és a szomszédos Booss házaspár sem fog elárulni. Csak így remélhetem, hogy Jo nem fut el előlem.

- Pedig úgy tűnik, szereti önt! - jegyezte meg Mally asszony csodálkozva.

Gerd arra gondolt, hogy a professzorné soha nem fog megérteni egy olyan jellemes nőt, mint amilyen Jo. Kicsit dühös is volt rá, mégis nyugodt, határozott hangon válaszolt.

- Éppen ezért akar eltűnni a szemem elől. Én azonban egy nap váratlanul felbukkanok előtte, lehetetlenné téve számára a szökést.

Kellemes hangulatban telt az este, s egy pohár jó bor mellett végül megkérték Gerdet, hogy meséljen az ültetvényeiről. Mally asszony tátott szájjal hallgatta. A férfi szavaiból azt vette ki, hogy Jo most legalább olyan jó partit csinál, mint ha az igazi Alfonso de Almadeiához ment volna feleségül. A professzor végül megkérdezte Gerdet, hogy mikor szándékozik Jávára utazni.

- Kiszámoltam, hogy Mrs. Gley és Jo úgy október végén vagy november elején érkezik meg az írónő testvéréhez a szigetre - hangzott a válasz. - Ha siettetem az utazást, talán már Colombóban összefutok a hölgyekkel, ami szerintem nem tenne jót az ügyemnek. Jáván könnyebb dolgom lesz. Bármennyire is nehezemre esik a várakozás, azt remélem, meghozza a várva várt eredményt. Ha Jo Colombóban megkapja a táviratát, professzor úr, abból megtudja, hogy szabad, és nem köti már semmi ahhoz a szélhámoshoz. Ettől megnyugszik, ismét magára talál, és akkor nagyobb esély van rá, hogy sikerrel járok nála. Mindenesetre nem lesz könnyű dolgom, mert az a meggyőződése, hogy szégyen érte a történtek miatt, pedig egyszerűen csak balszerencsés volt. Ezt előbb meg kell értetnem vele. Ha szeret, képes leszek jobb belátásra bírni. Néhány hétig Berlinben maradok, és helyet foglaltatok egy gőzhajón, amellyel október elején a birtokomra érkezem. Lesz elég időm, hogy mindent előkészítsek, és még egyszer az embereim lelkére kössem, hogy ne áruljanak el. Magda Held, illetve Winterné, merthogy addigra minden bizonnyal meglesz az esküvő, majd valamilyen ürüggyel a házamba csalogatja Jót. Így elvágom előtte a menekülés útját, és remélem, a többi magától megoldódik.

- Ha nem tévedek, tulajdonképpen nem állt szándékában ilyen gyorsan visszatérni Jávára - jegyezte meg a professzor.

- Így igaz. A telet Németországban vagy Svájcban akartam tölteni, esetleg néhány hetet Svédországban. Két teljes évet éltem a trópusokon, ugyanis nagybátyám halálhíre Uj-Guineában ért el, ahol kutatásokat végeztem. Gering doktor és én tehát részben igazat mondtunk, mindössze az örökségről hallgattunk. Nos, ahogy már mondtam, két évig voltam a trópusokon, ugyanis Új-Guineából egyenesen Jávára utaztam. Egykori iskolatársam, Winter doktor velem volt, és a kérésemre elkísért a szigetre. Két év untig elég ahhoz, hogy az emberben felkeltse a vágyat egy kis jég és hó után. Ezért is jutott eszembe, hogy jó volna a telet északon tölteni. Most pedig ismét délre kell utaznom, hogy megtaláljam a lányt, aki elszökött előlem. Ha minden jól megy, talán még az idén alkalmunk nyílik rá, hogy visszajöjjünk, és lássunk egy kis havat.

- Istenem, ha önt hallgatja az ember, az az érzése támad, hogy csupán néhány órás utazásról van szó.

Gerd jót nevetett a professzorné hüledezésén.

- Különösképpen nem is bánom, hogy útra kelhetek, hiszen rajongok a tengeri utazásért. Egy kényelmes gőzhajó fedélzetén igazán kellemesen érzi magát az ember.

XVI.

Az Indiában tett fárasztó, ám rendkívül érdekes utazás után, megszámlálhatatlanul sok gyönyörű élménnyel gazdagodva a két hölgy továbbindult Ceylonba. Éllen Gley Indiából számtalan ajánlólevelet vitt magával a Colombóban élő befolyásos angolok címére. Azok majd segítenek neki, hogy betekintést nyerjen az igazi indiai életbe. Indiában megnyíltak előttük még a maharadzsák palotái is. Az írónő tele volt új élményekkel, amelyekről azt állította, anyagot és indíttatást szolgáltatnak akár száz regény megírásához. Jegyzetfüzete már csaknem az utolsó lapig megtelt, és már előre örült a pillanatnak, amikor hozzáfoghat élményeinek feldolgozásához.

Jo mindeddig nem talált alkalmat, hogy mindent meggyónjon Mrs. Gleynek. Hiányzott hozzá egy nyugodt, zavartalan óra, meg aztán a lány félelmében egyre csak húzta-halasztotta a sorsdöntő beszélgetést. Attól tartott, hogy Ellen Gley a vallomása után tudni sem akar majd róla.

Végül elhatározta, hogy megvárja, amíg Colombóba érnek. Azt remélte, ott kézhez kapja nagybátyja sürgönyét, és azután már nem vár tovább a beismerő vallomással. Csak ott legyen az a sürgöny!

Colombón az egyik előkelő angol hotelban szálltak meg. Az épület ugyan tele volt vendégekkel, de a saját szobájában mindenki a legnagyobb nyugalmat élvezhette. Igazán kényelmes körülmények közé kerültek. A portán már postai küldemények várták őket. Ellen Gleyt levelek egész garmadája, Jolandét egyetlen sürgöny.

- Remélhetőleg nem valami rossz hír - mondta az asszony, miközben átnyújtotta neki a borítékot. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Jo elsápad, és remegő kézzel bontja fel a sürgönyt. Ez állt benne:

„szabad vagy stop nyugodj meg stop minden elintézve stop isten áldjon stop levél megy stop bácsikád”

Jolande szíve majd kiugrott a helyéből örömében. Végre szabad! Szemét elöntötték a könnyek, s erőtlenül leroskadt egy fotelba. Ellen Gley, leveléből felpillantva, rémülten nézett a teljesen megzavarodott lányra.

- Úristen, mi van magával? Rossz híreket kapott?

Jo nagy nehezen Összeszedte magát, és visszanyelte a könnyeit.

- Nem, dehogy! Éppen ellenkezőleg, csodálatos, felszabadító hírt kaptam. Nem tapasztalta még, hogy a hosszú félelem és aggódás után kapott jó hír teljesen felkavarja az embert? Ez történt ma velem. Súlyos kő gördült le a szívemről. Említettem már, hogy egy napon valami fontosat szeretnék bevallani önnek. Most végre van hozzá bátorságom, hogy mindent elmondjak. Kérem, ha elolvasta a leveleit, hallgasson végig!

- A levelek várhatnak - felelte Mrs. Gley, s részvétteljes tekintetét Jóra fordította. - Úgy látom, egyetlen fontos sincs köztük. Könnyítsen a lelkén! Érzem, nagyon vágyik arra, hogy végre kibeszélhesse magát.

- Így igaz. Már régen szerettem volna kiönteni a szívem, de augusztus közepéig hallgatásra kötelezett az adott szavam. Azután pedig szörnyen féltem, hogy ha mindent bevallók, nem is akar többé tudni rólam. Egyet azonban szeretnék előrebocsátani. Teljességgel ártatlan vagyok a történtekben. Higgye el, kérem!

Ellen Gley letelepedett Jo mellé, és végigsimított a lány selymes haján.

- Nyugodjon meg, gyermekem! Remélem, eléggé jól megismert már ahhoz, hogy tudja, senkit sem teszek felelőssé azért, mert valamilyen szerencsétlenség érte. S úgy tűnik, a maga esetében is erről van szó.

- Igen - nézett fel Jo az asszonyra, s szeméből határtalan bizalom sugárzott. - Kérem, hallgasson végig!

Ezzel belekezdett élete történetébe. Elmesélte, hogy a szülei halála után a nagybátyja házába került. Igyekezett hasznossá tenni magát, de hamar észrevette, hogy a nagynénje nem néz rá jó szemmel, és azon van, hogy mihamarább és minél előnyösebben férjhez adja. Ezért valószínűleg elterjesztette róla, hogy gazdag örökség vár rá. }

Ekkor bukkant fel a színen az ál-Almadeia. Jo nem hallgatta el azt sem, hogy a férfi vonzó külseje és kifogástalan viselkedése eleinte valóban elbűvölte, és nem ellenkezett a nagynénjével, amikor kijelentette, hogy megfelelő férj lenne a számára.

A férfi vonzereje azonban csak addig hatott rá, amíg együtt voltak. Ahogy múlt az idő, egyre bírálóbb szemmel nézte, s rájött, hogy a befolyása alá került, s a jelenlétében akarattalan bábként viselkedik. Egy este megismerkedett egy másik férfival, aki az első pillanatban elrabolta a szívét. Amikor magán érezte a tekintetét, eltöltötte a bizonyosság, hogy ő az, akihez szívesen hozzákötné az életét. A másik férfi személyéből eredő varázs szertefoszlott, ő pedig érezte, hogy a szíve örökre megtalálta a párját.

Jó nyíltan beszélt, semmit sem hallgatott el úrnője elől. Őszintén ecsetelte a történteket, mintha csak az édesanyjának vallana. Elpanaszolta, hogy miután ilyen nagy szégyen érte, soha többé nem nyújthatja tisztességes embernek a kezét. Biztosan tudja, hogy a szeretett férfi viszontszereti, mégsem mehet hozzá feleségül. Nagyon boldog volt, amikor Mrs. Gley a szolgálatába fogadta, és biztos megélhetést kínált neki, mert a történtek után semmiképpen sem térhetett vissza nagybátyja házába.

Az asszony feszült figyelemmel hallgatta. - Megoldódott a Jo személyét körülvevő rejtély, a fiatal lány iránti rokonszenve pedig nemhogy megszűnt volna, de még jobban elmélyült. Amikor Jo kimerülten elhallgatott, Mrs. Gley a karjába zárta, megsimogatta a haját, arcát, és őszinte együttérzéssel nézett a szemébe.

- Szegény kicsikém! Milyen kegyetlen volt önhöz a sors!

Végtelenül sajnálom! Még h a végén részben jóra is fordult minden, mégis szomorú, hogy nem lehet a szeretett férfié. Nem mintha igazat adnék neki, ha lemond a szerelméről. Véleményem szerint, ha igazán szereti, a történtek ellenére is kitart maga mellett. Ha nem így cselekszik, maga nem sokat veszít vele. Sokkal nagyobb baj, hogy elüldözte őt a-közeléből, és ki tudja, keresztezik-e még egymás útját ebben az életben. Ismerve a természetét, kedves Jo, nem tartom lehetetlennek, hogy soha többé nem engedi a közelébe. Ebben nem adhatok tanácsot, itt mindenkinek a saját mércéi szerint kell döntenie. Egy dolgot azért ne felejtsen el! A sorsunkat nem mi határozzuk meg, de hogy miként viseljük, az már tőlünk függ. Egyébbel sajnos nem vigasztalhatom.

Jo bizonytalanul nézett úrnőjére.

- Remélhetem-e, Mrs. Gley, hogy mindezek után megengedi, hogy ön mellett maradjak, ahogy annak idején kilátásba helyezte?

Az idős asszony mosolyogva magához ölelte.

- Kicsi Jo! Most már tényleg annyira megszerettem, mintha édeslányom volna. Hogyan kételkedhet az ígéretemben? Természetesen mellettem maradhat, amíg csak akar.

A lány mélyen meghatódott. Lehajolt, és kezet csókolt Mrs. Gleynek.

- Hogyan köszönhetném meg a jóságát?

- Már elfeledte, hogy maga mentette meg az életemet, de legalábbis a testi, épségemet? Én még emlékszem rá, s ugyanúgy adósának érzem magam, mint azelőtt.

Még sokáig beszélgettek. Mrs. Gley tudni akart egyet s mást, Jo pedig beszámolt a további részletekről. Megmutatta bácsiká- ja táviratát is, és nagyot sóhajtva így szólt:

- Ezek szerint a nagybátyámnak sikerült érvénytelenítenie a házasságot. Remélhetőleg semmi kellemetlensége nem származott a történtekből.

- Mindig másokra gondol először, s csak legvégül saját magára. Ám ez nem mindig helyes. Végre vennie kellene a bátorságot ahhoz, hogy merjen Önmagára gondolni. Hallatlan áldozatot hozott, s mindezt pusztán azért, hogy ne hozza hírbe a bácsikáját. Most rajta a sor, neki kell megvédenie magát. Végül is ő a férfi, ráadásul igencsak befolyásos ember lehet.

- Meg is tesz értem mindent, ami csak módjában áll. Egyébként is mindig jó volt hozzám.

- További áldozatokat most már senki emberfia nem várhat el magától. Te jó ég, hogy mi mindent kellett átélnie! Ez kész regény. Kérem, ne haragudjon meg érte, de nekem már az jár a fejemben, hogy mindez pompás anyagot szolgáltatna egy regényhez. Mi, írók már csak ilyenek vagyunk, magát az életet is ki akarjuk fosztani. Ha valahol valami érdekes történik, máris tollat ragadunk - mondta Mrs. Gley finom öngúnnyal. - Most pedig szépítkezésre fel! Különben nem tudunk eleget tenni Macverlan ezredes meghívásának. Ma este nála vacsorázunk, s mi vagyunk az egyedüli vendégek. Nem utasíthattam vissza, ugyanis Macverlan ezredes lady Sholms nagybátyja, és a feleségével részletes beszámolót várnak tőlünk a fiatalok eljegyzéséről. Ki kell tennünk magunkért, s felettébb romantikusan kell előadnunk, hogyan került sor az eljegyzésre. Félre hát a könnyekkel, nézzen bátran előre! A jó Isten akarata nélkül semmi sem történik, és magára is ő vigyáz, még ha ennyi megrázkódtatás és keserűség után kételkedik is benne. Gondolja meg, végül mégiscsak ép bőrrel úszta meg a történteket, hisz sokkal rosszabbul is járhatott volna. Ki tudja, mit rejteget a jövő, nyílhat még magának is virág. Ne vágjon már ilyen búskomor képet, nem szenvedhetem. Mit gondol, én hol lennék, ha nem vettem volna fel bátran a harcot az élet nehézségeivel szemben?

Jo erre még egyszer kezet csókolt neki.

- Igaza van. A jó Isién kegyes hozzám, különben nem küldte volna önt az utamba.

- Jól van, no. Most pedig bújjon bele gyorsan abba a szép fehér csipkeruhába, amelyik olyan jól áll. Ma este babérokra török, s egy magamfajta öregasszony nagyobb érdeklődésre számíthat, ha egy szép fiatal lány is van a társaságában. Csak nehogy aztán egy maharadzsa bedugja a háremébe!

Jo elnevette magát. Mrs. Gleynek pedig éppen ez volt a szándéka.

Egy óra múlva megérkezett értük az ezredes kocsija. Habár a vendéglátó kihangsúlyozta, hogy szűk körű vacsora lesz, mégis tizenketten ülték körül az asztalt. Amikor híre ment, hogy Ellen Gleyt látják vendégül, az ezredes néhány ismerősének sikerült kiharcolnia egy vacsorameghívást.

Miután a vendégek kifejezték szokásos elismerésüket a híres írónő személye iránt, érdeklődéssel fordultak a bájos, fehér ruhás hölgy felé, akit az írónő regényeinek német fordítójaként és útitársnőjéként, Miss Warren néven mutatott be.

Érdekes, szórakoztató este volt. Az ezredes és a feleségükkel érkező angol tisztek sok érdekességet meséltek. Jo mái- előre tudta, hogy az a bizonyos jegyzetfüzet hamarosan több teleírt oldallal gyarapodik.

Másnap az ezredes a hölgyeket egy előkelő indiai méltóság házába vezette. A maharadzsa, egy kövérkés, esetlen ember, engedélyt adott a hölgyeknek, hogy megtekintsék a háremét, amit Ellen Gley nagy örömmel fogadott. A háremlátogatás sok apró, érdekes jelenettel gazdagította a részvevők eddigi elképzelését erről az országról.

A hölgyeknek a következő napokban is számos érdekes élményben volt részük. Az elutazásuk előtti napon az angol tiszti kar fényes estélyt rendezett a kaszinóban Ellen Gley tiszteletére. Mindenki a sikeres írónőt ünnepelte. A vidám társaságban Jót váratlanul elfogta a vigasztalan magány érzése. Eszébe jutott, hogy egy gonosz csaló jóvoltából hazátlanná vált, s talán már soha többé nem térhet vissza Németországba.

Rosszkedvén az sem változtatott, hogy hódolatteljes pillantások kísérték, és sokan próbáltak udvarolni neki. Megkönnyebbült, amikor az írónő búcsút intett a hangos társaságnak, mondván, hogy másnap kora reggel indulnak tovább Sziámba. Erre elhalmozták őket jó tanácsokkal a szálláshellyel és a viselkedéssel kapcsolatban. A hely ismerői felhívták a figyelmüket, mi az, amit Sziámban okvetlenül meg kell nézniük.

Hazafelé menet Ellen Gley sóhajtva megjegyezte:

- Már látom, gyermekem, hogy amíg nem érkezünk meg Jávára a testvéremhez, bizony nem lesz egy perc nyugtunk sem. A nővérem nagyon szigorú, és gondoskodni fog róla, hogy senki ne zavarjon bennünket. Remélem, legalább maga jól szórakozott.

Jo nem akarta megsérteni, ezért igenlő választ adott.

- Ami azt illeti, szép kis feltűnést keltett már megint. Egyetlen vendégnek sem kerülte el a figyelmét útitársnőm szépsége.

Jo ajka fájdalmasan megrándult, de azután arra gondolt, hogy Ellen Gley tízszeresen jóváteszi azt, amit mások miatt kellett elszenvednie. Lehajolt, hogy kezet csókoljon neki, mire az idős hölgy végigsimított a lány puha, selymes haján. Gyengédsége könnyeket csalt Jo szemébe.

Másnap reggel elfoglalták helyüket a gőzhajó fedélzetén, amely Sziámba vitte őket. Körülhajózták egész Elő-Indiát, ami csodálatos élmény volt mindkettejüknek.

Egy nap, amikor egymás mellett álltak a hajókorlátnál, Ellen Gley így szólt:

- November eleje lesz, mire megérkezünk a nővéremhez.

- Hamarabb szeretett volna Jávára érni, Mrs. Gley?

- Azt hittem, már október végén ott leszünk, de még annyi tervünk van addig. Szumátrát semmiképpen sem szeretném kihagyni.

A fedélzeten töltött napok nyugodt, békés hangulatban teltek. Mindez megváltozott, mihelyt kikötöttek Sziámban. Itt is rengeteg érdekes és egyedülálló látnivaló várta őket.

A hölgyek alaposan kigyönyörködték magukat a látnivalókban, de nem bánták, amikor elérkezett az indulás napja.

- Ugyan mihez kezdtem volna maga nélkül ebben az idegen országban? - jegyezte meg Mrs. Gley egy alkalommal. - Bizonyára már az első nap útilaput kötök a talpamra, ami nagy kár lett volna. Még ha soha nem is írok olyan regényt, amely Sziámban játszódik, akkor is megérte az utazás, hiszen annyi különös, csodálatos, meghökkentő és titokzatos dolgot láttunk. Nem gondolja, Jo?

- De igen, Mrs. Gley, valóban így van, csakhogy önhöz hasonlóan nekem is az a véleményem, hogy ha évekig élnék itt, akkor sem érezném otthon magam soha.

- Akkor nincs más hátra, mint hogy folytassuk az utat - nevetett Ellen Gley. - Az a gyanúm, Szumátrán még több látnivalóban lesz részünk.

Az utazás folytatódott. A Sziámi-öblön és a Malaka-szoroson keresztül eljutottak Szingapúrba, ahonnan néhány nap múlva továbbindultak Szumátrára, és befutottak Palembang kikötőjébe. A kikötővárosból nagyszerű kirándulásokat lehetett tenni a sziget belsejébe, egészen fel á hegyekig. A hölgyek ki is használták ezt a lehetőséget, és felejthetetlen napokat töltöttek a hegyekben. A vidéket buja növényzet takarta, mindenütt virágok nyílták. Jo legnagyobb meglepetésére és őszinte csodálatára még egyszerű kék nefelejcset is lehetett találni.

Ellen Gley értesítette a nővérét, hogy november elején érkeznek. A két testvér évek óta nem találkozott, s az írónőt egyszerre úgy elfogta a vágyakozás utána, hogy heves szívdobogást kapott, mihelyt a viszontlátásra gondolt. Ismét mesélni kezdett Jónak az ifjúkoráról, a kis szegényes szülői házról, ahol a nincs volt az úr. Jane, a nővére szinte soha nem tudott jóllakni, és mihelyt felcseperedett, kezdett kifelé tekintgetni a nagyvilágba. Állást kapott egy holland családnál, ahol a két gyermeket kellett angolra tanítania. Hamarosan megérkeztek tőle az első lelkes levelek, amelyekben főleg arról számolt be, hogy milyen jókat lehet enni Amszterdamban. A levél írója elégtétellel sorolta fel a finomabbnál finomabb ételeket, amelyek tehetős kenyéradó gazdája asztalára kerültek, s amelyekből ő is annyit ehetett, amennyit akart.

Egy nap megismerkedett tanítványai unokatestvérével, a fiatal Evan Boosszal. A férfi, aki éghajlatváltozásra érkezett Jáváról Hollandiába, szeretett volna a hazájában feleséget keresni magának. Fülig beleszeretett a talpraesett, üde Jane-be, aki viszonozta az érzelmeit. Bátran leküzdötték a család ellenállását, s három hónap múlva mint férj és feleség hagyták el Hollandiát. Miután Londonban meglátogatták Jane szüleit és testvérét, továbbindultak Jáva szigetére. Ezek után Ellen már csak nagyon ritkán találkozhatott a nővérével. Erre főként akkor került sor, amikor a házaspár éghajlatváltozásra Európába látogatott.

- Ideje, hogy lassan valós képet alkosson a nővéremről és a sógoromról, Jo - jelentette ki egy nap Mrs. Gley. - Mindketten gyakorlatias, jó kedélyű emberek, és végtelenül közvetlenek. Az évek során a vagyonuk egyre gyarapodott, s mostanra mindenük megvan. Van egy felnőtt lányuk, aki ugyancsak tehetős férfihoz ment feleségül. Ezeknek az embereknek az élete meglepően simán alakult, nem volt részük semmilyen nagyobb megrázkódtatásban. Kedvesek, gyakorlatiasak, náluk az ember kipihenheti és jól érezheti magát. Jane regényeim lelkes olvasója. Minden egyes új könyvem megjelenésekor megkérdezi, honnan veszem a rengeteg ötletet. Érdekli, hogy ezek mind a saját élményeim-e, mennyi honoráriumot kapok érte, és miért írtam bele ezt vagy azt. Megvallom, kimerít, mire választ adok a rengeteg kérdésre, de nagyon megható, hogy ennyire büszke rám, és hogy azonnal magasabb szellemi szférákban érzi magát, mihelyt megjelenek nála. Az én Jane-em tökéletes egészségnek örvendő, egyszerű ember. A lánya a megszólalásig hasonlít rá. A sógorom pedig azt vallja, hogy nincs az életben fontosabb dolog a családnál. Ilyenek tehát azok az emberek, akik közé hamarosan bevezetem. El vannak ragadtatva, hogy egy fiatal hölgyet viszek nekik, hiszen visszavonultan élnek, és szívből örülnek minden vendégnek. Készüljön fel, mert a nővéremnek jóféle étkekkel zsúfolásig teli éléskamrája van, és addig fogja magába tömni a jobbnál jobb falatokat, amíg kegyelemért nem könyörög. Ebben kérlelhetetlen. Még most is nagyon szereti a hasát, ennek ellenére megőrizte karcsú alakját és fürgeségét. Feltételezem, hogy ennek az éghajlat az oka. Azt állítja, hogy csak azért nem károsította az egészségét a trópusi éghajlat, mert ilyen jól táplálkozik. A lánya még ebben is hasonlít rá, Evan Booss pedig szilárdan hisz benne, hogy egy asszony sem tudná olyan boldoggá tenni, mint Jane.

- Ha tudná, mennyire örülök, hogy megismerhetem őket! - jelentette ki mosolyogva Jo.

- Biztos vagyok benne, hogy csodálatosan fogja érezni magát náluk. Ha pedig olyan szellemi táplálékra lesz szükségünk, amit az ő otthonuk nem tud nyújtani, egyszerűen szedjük a sátorfánkat. Egy fél évig azért biztosan kibírjuk náluk. Nagyszerűen kipihenjük magunkat. A nővéremék háza egy gyönyörű magaslaton fekszik, csak az ültetvények vannak a völgyben.

Beszélgettek még erről-arról, és Mrs. Gley megcsillogtatta ellenállhatatlan humorát. Jo bármeddig elhallgatta volna. Mindjobban csodálta úrnőjét, akinek nem lehetett olyan kívánsága, amit jó szívvel ne teljesített volna.

XVII.

Gerd Rainsberg, ahogy tervezte, október elején érkezett meg Jávára. Batáviában hagyta el a gőzöst, és vonattal utazott tovább Buitenzorgig, ahol birtokainak az igazgatója, Ernst Winter doktor autóval várt rá.

- Mrs. Gley és a kísérője megérkezett már Sandára? - kérdezte Gerd mindjárt a szívélyes üdvözlés után.

Sandának hívták Evan Booss birtokát.

- Nem, Boossné azt mondta, hogy a testvérét csak november elejére várják. A feleségemtől tudom, hogy magával hozza a társalkodónőjét, Jolande Warren kisasszonyt is.

Gerd megszorította Ernst kezét.

- Eddig még csak rövid táviratban gratuláltam a házasságodhoz. Hadd pótoljam most személyesen a mulasztásomat! Tudod, hogy jókívánságom a szívem mélyéből fakad.

- Tudom, Gerd.

- És boldog vagy?

- Annyira, hogy azt nem is tudom szavakba önteni! Csák azt kívánhatom, mihamarabb kövesd a példámat!

Gerd nagyot sóhajtott.

- Ez a leghőbb vágyam! Teljes titoktartásodban bízva elárulom, hogy szeretem Jolande Warrent, és tudom, hogy az érzéseim viszonzásra találtak nála. Egy szörnyű balszerencse folytán azonban elfutott előlem. Sikerült megtudnom, hogy ide jön, ezért vagyok itt. Szeretném magamhoz ölelni azt a lányt, aki nélkül üres az életem. Ám ha tudná, hogy itt talál, akkor az a valami, ami most elválaszt minket egymástól, menekülésre késztetné. Ezért kértelek, hogy mindannyian hallgassatok rólam. Ugye, nem sejthet semmit Jolande?

- Légy nyugodt, minden titokban maradt. A szerencsés véletlennek köszönhetően a feleségem egyszer sem említette a neved Warren kisasszony előtt. Boossné a húgának írt leveleiben szintén nem nevez meg téged, és sem Ő, sem a hozzátartozói nem ejtik ki a szájukon a neved, amíg erre nem adsz engedélyt.. Boossné természetesen romantikus szerelmi történetei szimatol az ügyben, és ég a vágytól, hogy segítsen a szerelmeseknek. Ismered jól azt a nagyszerű asszonyt. Nagyon kedvel téged, és egyszer elárulta nekem, hogy ha a lánya nem lett volna már férjnél -, mikor idejöttél, bizony téged szemelt volna ki vejének. Nem kételkedem a szavában, s szerintem ha valóban úgy alakúlt volna a helyzet, semmi nem mentett volna meg benneteket ettől a házasságtól. Tántoríthatatlan asszony, az már bizonyos, de emellett szívélyes és olyan határozott, hogy senki emberfia nem mer ellentmondani neki. Igazi áldás azok számára, akik kapcsolatba kerülnek vele, és biztosíthatlak, ha annak idején úgy hozza a sors, ő maga gondoskodik róla, hogy Katja nevű lányával boldog legyél.

Gerd elnevette magát.

- Szívből örülök, hogy Katja akkor már Will Saam felesége volt, akivel sokkal jobban összeillenek, mint velem. Kétségkívül bájos, kedves lány, de nem az esetem.

- Ez fel sem merült volna benned, mert Jane Booss időben meggyőzött volna arról, hogy senki más nem illik jobban hozzád, mint az ő Katja lánya. Mindenesetre most is nagyon boldog, hogy segíthet két szerető szív egymásra találásában. És a kilétedről hallgat, mint a sír. S nem csak ő, hanem a hozzátartozói is, hiszen Jane asszony szava olyan, mint a szentírás. No de hagyjuk ezt, inkább igyekezzünk. Szeretnék hazaérni, mire a feleségem az asztalra teszi a levest. Egész nap a konyhában sürgölődött, sütötte neked a húst, hogy a többi finomságról ne is beszéljek. Sok erénye mellett Magda kitűnően főz, így a maláj szakácsnak olykor át kell adnia neki a helyet a konyhában.

Winter doktor beült az autóba, Gerd pedig helyet foglalt mellette. Eleinte lassan haladtak, de a remek kocsi hamar felgyorsult, és játszva röpítette fel utasait a meredek hegyoldalon. Hamar kiemelkedtek a forró párából, s keblük valósággal megkönnyebbült, amint belélegezték a tiszta, üde hegyi levegőt.

A két férfinak persze tengernyi megbeszélnivalója akadt, üzleti és magánjellegű egyaránt. Így aztán a többórás utazás sem tűnt elviselhetetlenül hosszúnak. Az őserdőn haladtak keresztül, ahol szemet gyönyörködtető, buja növényzet fogadta őket. Itt-ott eléjük ugrott egy-egy felriasztott vadállat, egyszer pedig kénytelenek voltak áthajtani az úton keresztben fekvő kígyón. Minél magasabbra értek, a táj egyre inkább veszített trópusi jellegéből. Sok volt ott a tíkfa és az indiai tölgy, míg odalenn a waringifa gyökerei hódítottak maguknak egyre nagyobb területet. Odafenn már-már úgy érezte magát az ember, mintha német erdőn haladna át, ha időnként nem jelentek volna meg a fák koronái között ugrándozó majmok. A virágok között, akárcsak otthon, nefelejcset, sőt rezedát is lehetett találni. A zöld gyep közepén sok helyütt feltűnt egy hatalmas kéklő folt, ahol sűrűn nőtt a nefelejcs, de legtöbbet a hegyi forrásokból előtörő, kristálytiszta ivóvizet szolgáltató vízesések szélén lehetett találni.

A hatalmas kiterjedésű ültetvények a völgyben terültek el, ahol kimondottan trópusi volt az éghajlat. Ott kizárólag bennszülöttek dolgoztak, mert csak ők tudták elviselni a fojtogatóan párás, forró levegőt. Winter doktor autóval gyakran lement a völgybe, hogy megtekintse az ültetvényeket, és ellenőrizze a munkavezetőket, akik a rizs-, cukorrépa- és gyapotföjdeken, valamint a tea- és kávéültetvényeken dolgozó munkásokra felügyeltek. Az ültetvények kiterjedése, amelyeket Gerd a nagybátyjától örökölt, akkora volt, mint egy kisebb német hercegségé. A birtoknak Zor- loga volt a neve, s a lakóházon és a gazdasági épületeken kívül, maga a hegy is hozzátartozott. Az erdőkben és az ültetvényeken kis faházikókat eszkábáltak össze, ahol a munkások a nap legforróbb óráiban megpihenhettek, és elfogyaszthatták az ebédjüket. A nagyszámú munkás étkeztetése igen egyszerű feladatnak bizonyult. A rizs és a vidéken termő gyümölcsök kitűnő élelmet biztosítottak a számukra. Húst csak egyszer kaptak hetente, ezen a vidéken a húsevés fényűzésnek számított. Más tápláló élelmiszerekben viszont nem szenvedtek hiányt, aminek következtében kitűnő erőnlétnek örvendtek.

Az autó áthaladt az ültetvényeken, de a munkások nemigen vettek tudomást róla. Számukra egyetlen fontos esemény létezett, mégpedig az, amikor vén tragacsán megjelent a kereskedő, aki mindenféle árut kínált nekik. Ezekkel az emberekkel kapcsolatban fennállt a gyanú, hogy ópiumcsempészek, ezért szigorú ellenőrzésnek vetették alá őket. Az utóbbi évtizedekben a kormány drákói rendeleteket hozott az ópiumcsempészek tevékenységének felszámolására. A legszigorúbb büntetés várt rájuk, ha tetten érték őket.

A munkásokat persze abban már nem lehetett megakadályozni, hogy a keresetüket holmi tarka limlomra költsék. Örömüket lelték a költekezésben, mert a sok tetszetős holmi olyan értékes kincseket helyettesített, amelyeket nem volt módjukban beszerezni.

A két barát a magaslaton végre megpillantotta a település első épületeit. A kunyhóktól tisztes távolságban tágas lakóház állt. Magas kőalapra emelt, oszlopos, egyszintes faépítmény volt, élénk színűre festve. Habár meglehetősen messze feküdt a szigeten olykor működésbe lépő vulkánoktól, ez a fajta építkezési stílus itt is célszerűnek bizonyult. Néha Jáva északi részét is enyhe földrengések rázták meg, és az ember nagyobb biztonságban érezte magát az alacsonyabb épületekben.

Doktor Winter vidáman megnyomta a dudát, mire az egész házat körülölelő verandán megjelent egy világos ruhába öltözött asszony, s élénken integetett az érkezőknek.

- A feleségem! - mondta Winter mosolyogva, és felragyogott a szeme.

Az autó megállt a széles lépcsőfeljáró előtt.

Magda Winter a lépcső tetején állva üdvözölte Gerdet, akit a férje illendően bemutatott neki.

Az első pillanattól kezdve rokonszenvesnek találták egymást. Magda igazán bájos, karcsú teremtés volt. Gesztenyebarna haja dús hullámokban omlott a vállára, égszínkék szeme barátságosan csillogott. Sokat és kedvesen mosolygott, miközben minduntalan elővillantak vakítóan fehér fogai. Világos, nemcsak praktikus, de csinos vászonruhájában szívderítő látványt nyújtott. Bekísérte a férfiakat a házba, ahol kellemes hűvösség fogadta a fáradt utasokat. A házat vidékies stílusban rendezték be, csak az ebédlőben voltak világos színűre lakkozott bútorok. A helyiségek berendezése célszerű volt, mégis ízléses.

Gerdet a szobájába kísérték, ahol már minden készen állt az érkezésére. Két inas is várt rá. Egyikük fürdőt készített, a másik nyomban a bőröndökért indult. Mindketten szolgáltak már Gerdnél, amikor a férfi először időzött Zorlogán. Rainsberg gyorsan megfürdött, fehér vászonöltönyt vett fel, majd Winter doktor az ebédlőbe kísérte, ahol már tálalták is az ételt.

Az ebéd oly pompásra sikerült, hogy Gerd nem fukarkodott az elismerő szavakkal. Magda asszony boldogan pirulva fogadta a bókot.

Az asztal mellett, meghitt hangulatban számtalan élményt osztottak meg egymással. Winterné az útjáról mesélt. Ellen Gleyről és Jolandéról is szót ejtett, természetesen Gerd megkülönböztetett figyelmétől kísérve. Az asszony nemcsak az írónőért és műveiért lelkesedett, hanem elragadtatással mesélt Jóról, s már előre örült, hogy nemsokára Sandára érkezik. Magda szerint Jolande nem csupán szép'és okos, hanem kedves, szeretetre méltó teremtés. Csak a tekintete ne lenne olyan szomorú, mondta. Elmesélte, milyen nagyszerű kapcsolatot alakított ki Jo az írónővel, s mintegy mellékesen megjegyezte, hogy a hajón utazó férfiak mind egy szálig udvarolni próbáltak neki, csakhogy a legkisebb siker nélkül. A lány igen kedves, de határozott viselkedésével távol tartotta magától őket. Mrs. Gley bizalmasan elmesélte Magdának, hogy Kairóban egy bizonyos lord Raleigh megkérte Jo kezét, de ő elutasította.

Gerd kivörösödve hallgatta Magda beszámolóját, amely így utólag is rémülettel töltötte el. Mi lett volna, ha Jo elfogadja a lord házassági ajánlatát?

Ezen eltöprengett egy kicsit, de utána gyorsan meg is nyugodott. Hát nem azt írta Jo a levelében, hogy szeret valakit, akit csak nemrégóta ismer? Azt is határozottan kijelentette, hogy soha nem akar férjhez menni.

Nyugalmat erőltetett hát magára, habár az iménti hír hallatán csak felerősödött benne a vágyakozás a lány után.

Másnap reggel átment a szomszédos birtokra. A tisztelgő látogatás fő célja az volt, hogy megpróbáljon közelebbit megtudni Mrs. Gley és kísérője érkezéséről.

A lakóház ugyanúgy dombtetőn állt, mint Zorlogán. Jane Booss egyedül volt otthon a nagyszámú személyzettel, a férje az ültetvényeket járta.

Az asszony sugárzó arccal üdvözölte vendégét.

- Doktor úr! Nem is reméltük, hogy ilyen hamar viszontlátjuk. Örömünk persze így még nagyobb. Kerüljön beljebb! Vagy talán szívesebben telepedne le itt, az árnyékban?

Gerd a veranda mellett döntött. Jane utasította az egyik inast, hogy hozzon frissítőket. Amikor az ételeket sorolta, Gerd elnevette magát. Jól tudta, hogy aki Booss asszonynak örömet akar szerezni, az hagyja, hogy bőségesen megetessék, megitassák. Gerd kénytelen volt tehetetlenül nézni, hogy Jane asszony az egyik finom falatot a másik után teszi a tányérjára. Eközben pedig, már amennyire ezt a falatozás lehetővé tette, élénk, vidám beszélgetést folytattak.

Miután a Gerd vendéglátója kedvéért alaposan megtömte a hasát, a leghatározottabban visszautasított minden további falatot. Ez persze Jane-t, aki köztudottan nagy ínyenc volt, nem akadályozta meg abban, hogy mielőtt a maradékot és a piszkos edényt visszaküldte, csipegessen még egy kevés édességet. Végül aztán a jégbe hűtött ananászlét tartalmazó üvegen és két poháron kívül semmi nem maradt az asztalon.

Gerdnek először is el kellett mesélnie, miért szeretné titokban tartani a nevét.

- Nos, így már minden világos - bólintott a magyarázat hallatán kedvesen Boossné. - Megbízhat bennem! Erőmhöz mérten igyekszem a segítségére lenni. Ha az ember sötétben tapogatózik, könnyen hibát követ el, ám ha tudja, mire megy ki a játék, akkor tudja mihez tartani magát. Örülnék, ha végre esküvőt ülhetnénk. Ám meg kell ígérnie, ha megnősül, akkor az itt, Jáván történik majd. Ilyesfajta örömben ritkán van részünk errefelé. Az persze nem is kérdéses, hogy az ünnepséget Sandán fogjuk megrendezni.

Gerd mosolyogva megfogta az asszony kezét.

- Talán mégis jobb helyszín volna Zorloga. Vegye figyelembe, hogy most már ott is van egy háziasszony, Winter barátom felesége, aki szintén mestere a konyhaművészetnek. Nem okozhatok neki csalódást.

Jane Booss szomorúan belátta, hogy le kell mondania a pompás lakoma elkészítésének lehetőségéről.

- No de - próbált azért még egy utolsó érvet felhozni - Warren kisasszony mégiscsak a mi házunk vendége. Úgy illik, hogy itt üljük meg a lakodalmat.

Gerd elgondolkodott, és hamarosan sikerült áthidaló megoldást találnia.

- Azt javaslom, ünnepeljük itt az eljegyzést, az esküvőt pedig tartsuk Zorlogán. Így kegyed is kiveheti a részét a temérdek munkából, ami ezzel jár. A többit pedig Winterné vállalhatja. Jó lesz így?

- Jó, jó! - mondta megengesztelődve Jane asszony. - Csináljuk így!

- Csakhogy előbb el kell jutni odáig, hogy egyáltalán szóba jöhessen az esküvő. A döntő szó Warren kisasszonyé.

- No - felelte az asszony, miközben fürkésző pillantást vetett Gerdre ez a szó alighanem könnyen hagyja majd el a kisasszony ajkát. Talán előbb habozik egy kicsit... tudja, a fiatal lányok szeretik kéretni magukat, azt akarják, hogy udvaroljanak nekik. Azt viszont nagy butaságnak tartanám, ha nem mondana igent. Ilyen férfit nem kapni bármelyik utcasarkon!

Gerd nem akarta felfedni Boossné előtt Jo esetleges visszautasításának valódi okát, mert úgysem értené meg, akármilyen jó- ravaló és okos asszony is. Gerd értékes segítőtársra talált benne, s mindjárt meg is beszélte vele, hogyan viselkedjék Jóval.

Jane elmesélte, hogy a húga'útban van Sziámból Szumátrá- ra, ahol néhány hetet tölt, mielőtt Jávára utazna.

- Meglehetősen hosszúnak tűnik nekem ez az út, de hát ismerem Ellent! Amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Hogy írni tudjon, szörnyen sokat kell tudnia, s állandóan új ismereteket kell szereznie. Aztán meg most először indult világ körüli útra. Amúgy inkább otthon ülő fajta. Leesett az állam a meglepetéstől, amikor meghallottam, hogy utazni készül. Ráadásul egyedül vágott neki a nagyvilágnak, nos, ehhez mit szól? Az ismerősei és én is megpróbáltuk rávenni, hogy vigyen kísérőt magával, de hallani sem akart róla. El is jutott egészen Luzernig. Ott aztán majdnem elütötte egy autó, amikor elgondolkodva sétált egyszer. Ha a készülő regénye jár a fejében, se lát, se hall. Szerencsére ebben a válságos pillanatban megjelent Miss Warren, és megmentette az életét. Rémülten olvastam a levelét, amelyben beszámolt erről. A lehető legokosabban döntött, amikor ezek után felfogadta a kisasszonyt maga mellé kísérőnek. Azóta is elragadtátással ír róla. Nem is akarok rágondolni, mi lesz, ha a húgom újra egyedül marad.

Gerd kíváncsian hallgatta. Jo meg sem említette a levelében, hogy megmentette Mrs. Gley életét Mindössze egy apró szívességről ejtett szót, ami alapján Gerd ismét bizonyítva látta szerénységét és nemes gondolkodásmódját.

Beszélgettek még egy kicsit, majd hazaérkezett Evan Booss, és örömmel üdvözölte a vendéget. Gerdnek be kellett számolnia, mi újság a jó öreg Európában.

A házigazdái ebéd nélkül el sem engedték a vendéget Mielőtt asztalhoz ültek volna, megjelent Katje Saams a férjével. Gyakran meglátogatta a szüleit, akik mindössze kétórányira laktak tőlük. Katje az anyjától örökölt szívélyességgel üdvözölte a vendéget. Will Saams sokkal tartózkodóbb volt, ahogy az egy igazi hollandhoz illik. Ám zárkózottsága ellenére is kitűnt, hogy a feleségét rajongásig szereti.

Mielőtt Katje igent mondott volna neki, majd' belebetegedett a bizonytalanságba. Ez az állapot olyan szörnyű volt a számára, hogy még emlékezni sem szeretett rá. Néha éjszakánként felriadt álmából, s csak akkor tudott újra megnyugodni, ha a kezében érezte Kaíje kezét. Az asszony ilyenkor nevetve megjegyezte, hogy biztos már megint bevacsorázott az öregeknél. A szülők és a fiatalok között harmonikus, baráti kapcsolat alakult ki, csak éppen kicsit hangosak voltak, mert soha nem szabtak gátat az érzelmeiknek.

Gerd kimerülten indult haza tőlük. A háziak, a lelkére kötötték, hogy ezentúl gyakrabban nézzen be hozzájuk, Katje pedig kijelentette, hogy megharagszik, ha nem látogat el egyszer hozzájuk is. Gerd, mi mást tehetett, ezt is megígérte, mire az asszony mindjárt kiengesztelődött.

Bármennyire is szívélyesen fogadták, a férfi úgy érezte, nem tudna köztük élni, nem tudná beérni ezzel a társasági élettel. Kicsit sajnálta Winter barátját, és elhatározta, hogy gyakrabban elküldi majd hosszabb szabadságra, amikor nem csak testileg pihenheti ki magát, hanem szellemi kikapcsolódásban is része lehet.

Mihelyt visszaért Zorlogára, szóba is hozta a dolgot. Winter doktor igyekezett megnyugtatni őt.

- Ne aggódj, Gerd, nem fogunk besavanyodni. Mind ez idáig szinte semmit sem láttál a szigetből, kivéve a saját birtokodat és a szomszédodét. A városokban pezseg az élet, szórakozási, kikapcsolódási lehetőségekben nincs hiány. Aztán itt a rádió, amiből mindenről tájékozódunk. Az autónak és a rádiónak köszönhetően elviselhetőek a vadonban töltött évek. Az ember nincs elvágva a külvilágtól.

Ez megnyugtatta Gerdet, mert már azt hitte, barátját nehezen elviselhető körülmények közé kényszerítette. Ennek ellenére ígéretet tett, hogy gyakran felváltja majd, vagy ha ő nem teheti, megfelelő helyettesről gondoskodik a számára.

XVIII.

Booss úr Batáviában várta Ellen Gleyt és kísérőjét. Egyúttal megragadta az alkalmat, hogy elintézzen néhány üzleti ügyet és bevásárlást a városban. Éppen akkor ért ki a kikötőbe, amikor a gőzös befutott. Néhány perc múlva boldogan köszöntötte sógornőjét, és barátságosan üdvözölte a kísérőjét is. A lány előkelő megjelenése láttán kicsit zavarba jött, mert arra gondolt, vajon feltalálja-e majd magát a házukban. Kétségei azonban gyorsan eloszlottak, mihelyt beszédbe elegyedett vele, s látta, mennyire szerény és egyszerű. Ellen Gleyt és Jót lenyűgözte a kikötő zajos, mozgalmas élete, az egész színes kavalkád. Miután a szállodában kicsit felfrissítették magukat, Evan Booss csónakkirándulásra vitte Őket, melynek során sok érdekeset láttak, és bepillantást nyertek a bennszülöttek életébe. Csak este tértek vissza a szállodába. A közös vacsora után időben ágyba bújtak, mert másnap kora reggel indulni akarlak Sandára.

A birtokra vezető utat autóval tették meg. Buitenzorgban egy órára megálltak, hogy kissé felfrissítsék magukat. Evan Booss a déli hőségben szerette volna árnyékban tudni a hölgyeket, nehogy túlságosan kimerüljenek.

Így azután csak a délutáni tea idejére érkeztek Sandára, ahol ujjongva borultak a testvérek egymás nyakába. Katjénak és a férjének egyelőre be kellett érnie azzal, hogy Jót üdvözöljék. E becsületes és mesterkéletlen emberek viselkedésében nyoma sem volt zavarnak vagy bizonytalanságnak. Jo nyomban otthon érezte magát köztük. Katje, miután a verandán üdvözölte nagynénjét, karon fogta Jót, és megmutatta neki a szobáját.

A sandai ház kívül-belül nagyon hasonlított a zorlogaira. Minden rendezett és ragyogóan tiszta volt. Jót egy szobalány rögtön a fürdőszobába vezette, aztán segített neki az átöltözésnél. Nemsokára mindannyian a terített asztalnál ültek az ebédlőben. Jane asszony jóvoltából hegyekben állt a sütemény, a pirítós kenyér, a méz és a vaj, egyszóval annyi élelem, hogy egy szakasznyi katonának is sok lett volna.

Jolande jó étvággyal nekilátott az evésnek, amivel nyomban el is nyerte Jane asszony rokonszenvét. Az étkezés nem volt éppen csendesnek nevezhető. Kérdések és válaszok záporoztak, nevettek, tréfálkoztak, és azt sem szégyellték, ha az öröm néha egy-két könnycseppet csalt a szemükbe. A vendégek lelkét átjárta az érzés, hogy olyan helyre érkeztek, ahol valóban szívből fakadó szeretettel fogadták őket.

Jónak sejtelme sem volt róla, hogy Gerd Rainsberg a közvetlen közelében tartózkodik, és hogy ő a sokat emlegetett Zorloga ültetvény tulajdonosa. Természetesen azt sem tudta, hogy idefelé jövet a férfi egy keresztútnál elrejtőzött az erdőben, hogy legalább egy pillanatra láthassa. Jo csak annyit tudott, hogy Zorlogán Magda Heldből időközben Winterné lett, és hogy nagyon várja a viszontlátást.

Ellen Gley azonban ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy legalább egy hétig nem mozdul ki a birtokról, mert szeretné végre újra gondtalanul élvezni az otthon melegét. Sandán persze mindenki tudta, hogy Gerd Rainsberg türelmetlenül számolja a perceket, és alig várja Jolande látogatását. Majd megtelefonálják neki, hogy ez egyelőre nem megy, a hölgyeknek néhány nap pihenésre van szükségük. Addig is Winterné jöjjön át hozzájuk üdvözölni a vendégeket.

Gerdnek tehát legnagyobb bánatára várnia kellett.

Ellen Gley és Jo gyorsan megszokták és megszerették az életet Sandán. Az egész napot a veranda árnyékos oldalán töltötték. Csak ebédelni és vacsorázni mentek be a házba, a reggelit és a délutáni teát is a szabad levegőn fogyasztották el.

És azok a csendes, békés éjszakák! Semmi sem zavarta a pihenésüket. Odafönn a hegyen édenkerti nyugalom szállt le rájuk. Még az egyébként igen lármás természetű Jane is megértéssel volt a vendégek iránt, tudta, hogy a húgának háborítatlan nyugalomra van szüksége. Ha látta, hogy dolgozik, senki élő lelket nem engedett a közelébe, és ami még ennél is többet jelentett, ő maga sem zavarta. Megbeszélték, hogy Ellen piros kendőt akaszt a veranda korlátjára, ha ideje és kedve van beszélgetni vagy vendégeket fogadni. Ha Jane nem látta a piros kendőt, Ellent senki sem háborgathatta. Ám ha tehette, boldog mosollyal sietett a húgához. Először is agyoncsókolta, utána pedig leült mellé egy jóízű beszélgetésre, amíg Ellen be nem vette a piros kendőt a verandáról.

Az írónő lázas türelmetlenséggel vetette bele magát a munkába. Amikor dolgozott, csak Jo maradhatott mellette, aki addig a másik asztalnál fordított..

A hölgyek zavartalanul írtak naphosszat, a háziak pedig vigyáztak a nyugalmukra. Néha észrevétlenül az asztalukra loptak egy tál friss gyümölcsöt vagy más ínyencséget még akkor is, ha nem lógott a piros kendő a korláton. Jane tudta, hogy a húga munka közben megfeledkezik az evésről-ivásról, ezért gondoskodott róla, hogy mindig elérhető közelségben legyen valami ínycsiklandó finomság. Ellen Gley gondolataiba merülve, gyakran gépiesen a tálhoz nyúlt, bekapott egy-két falatot, majd megtörölte a kezét az odakészített papírszalvétába, és tovább dolgozott. Egyszer meg is jegyezte Jónak:

- Gyakran előfordul, hogy szórakozottságomban, vagy azért, mert holtpontra jutottam az írással, egyik finom falatot a másik után kapom be. Mire elmegyek innen, olyan kövér leszek, hogy könnyebb lesz átugrani, mint megkerülni.

A lány jót nevetett ezen.

- Ne aggódjék emiatt, Mrs. Gley! Örülök, hogy a nővére ilyen szerető gondoskodással veszi körül. Ha nem így lenne, belebetegedne a munkába. Megható, hogy Jane asszony ennyire törődik az egészségével.

- Tudom én, hogy jót akar. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy egy fél évet nála töltök. Itt az ember csodálatos biztonságban érezheti magát, nem gondolja?

- Ó igen, fenséges érzés! A szüleim halála óta még sehol nem éreztem magam ennyire jól, mint itt. Bátran veszek mindenből, nem viselkedem szégyenlősen. Így nem vagyok a háziak terhére, hisz nem vendégként kezelnek.

- A nővéremnél mindenki így érzi magát, kedves Jo. Ha már ennyire belemerültünk a beszélgetésbe, ne tegyük ki a piros kendőt? Ha jön Jane, mondjuk meg neki, milyen hálásak vagyunk, amiért ilyen körültekintően gondoskodik rólunk.

Kitették a piros kendőt, s Jane hamarosan meg is jelent egy fehér ruhás hölgy kíséretében.

- Ellen, Jo kisasszony, látogatónk érkezett! - jelentette széles mosollyal.

Magda Winter jött át Zorlogáról üdvözölni a hölgyeket. Kellemes csevegéssel múlt el egy óra. Jane asszony természetesen teáról és süteményről is gondoskodott. Nála ez elengedhetetlen volt, ha jól akarta érezni magát. Emellett Jáván a nagy távolságok miatt, amit az embernek meg kellett tennie, ha látogatóba indult valahová, nagyon is helyénvalónak bizonyult a kínálás.

Doktor Rainsberg szívhez szólóan megkérte Magdát, intézze el, hogy a két hölgy másnap Zorlogára látogasson. Azt mondta, nem bírja ki tovább, hogy ne találkozzék Jóval.

Az asszony remekül végezte a dolgát. Egyszerűen nem hagyott választási lehetőséget a háziaknak. Ha ebédre nem is, egy teára mindenképp át kell menniük, erősködött. Jane nyomban Magda segítségére sietett, és azzal érvelt, hogy egy tea kedvéért nem volna érdemes ekkora utat megtenni. Helyesebb, ha elfogadják az ebédmeghívást, és ott maradnak teára is.

Ellen Gley már éppen ellenkezni akart, de Magda rimánkodó tekintete láttán mégis beleegyezett. Belátta, hogy udvariatlanság volna a részükről tovább halogatni a látogatást. Megígérte hát, hogy másnap a nővérével és Jóval megjelenik Zorlogán.

Madga roppant boldog volt, hogy teljesíthette Gerd kívánságát. Amikor megszületett a döntés, Jane-nel jelentőségteljes pillantást váltottak.

- Booss úr nem tisztelne meg bennünket a jelenlétével?

- Megkérdezem tőle, hogy el tud-e jönni, és majd telefonon értesítem. Előre is elnézést kérek a nevében, ha mégsem tud eleget tenni a meghívásnak.

Jane és Magda asszony már előre kitervelték, hogy addig ügyeskednek majd, amíg biztosítják Gerd Rainsberg és Jo számára, hogy zavartalanul, négyszemközt beszélhessenek egymással.

Winterné hamarosan szedelőzködni kezdett. Kedvesen kijelentette, hogy inkább hagyja még egy kicsit dolgozni a hölgyeket, mert akkor másnap lelkiismeretfurdalás nélkül lazíthatnak. '

Gerd rendkívül izgatott lett, amikor Magda bejelentette, hogy a hölgyek már ebédre átjönnek Zorlogára. Ő és Jane asszony összebeszéltek, és azt fundálták ki, hogy Magda majd sétálni hívja Jolandét az erdőbe. Amint a kilátópadhoz érnek, valamilyen ürüggyel magára hagyja a lányt. Gerd ekkor előlép a rejtekhelyéről, és egy ideig zavartalanul kettesben maradhat vele. Aztán... nos, hogy azután mi lesz, az majd kiderül.

A tervet a legapróbb részletekig kidolgozták. Gerd biztos volt benne, hogy lelkes kisegítő csapata kitesz magáért.

Másnap már kora reggel talpon volt, és minduntalan arra a helyre sietett, ahonnét látni lehetett a Sandáról odavezető utat. Szerencsére a leghosszabbnak tűnő órák is véget érnek egyszer, és Gerd végre megpillantotta a közeledő autót. Égő szemmel nézte, ahogy lassan felfelé kapaszkodik a hegyen. Egy időre Winter doktort is eltávolították a házból. Odalenn időzött az ültetvényeken, s csak ebédre várták haza.

Gerd sóvárogva, lázas türelmetlenséggel figyelte rejtekhelyéről a közeledő autót. A szíve majd kiugrott a helyéből. Egy dologban biztos volt: most az egyszer Jo nem futamodhat meg előle.

A hölgyek a teraszlépcsőnél kiszálltak az autóból. Winterné szívélyesen üdvözölte őket, és felkísérte a verandára. Jane-re pillantott, mire az így szólt a húgához:

- Gyere, Ellen, körbevezetlek a házban! Pont olyan jól ismerek mindent, akárcsak otthon. Megengedi, kedves doktomé?

- Hogyne, természetesen. Sőt, örömömre szolgál, ha megmutatja szerény hajlékunkat.

Jót nem hívták erre a rögtönzött bemutatóra. Winterné, amint kettesben maradt vele a verandán, mosolyogva így szólt:

- Szívesen megmutatnám a kedvenc helyemet az erdőben. Fenséges kilátás nyílik onnan a környező vidékre.

Jo örömmel bólintott, és a legcsekélyebb gyanakvás nélkül hagyta, hogy a megbeszélt helyre vezessék.

Alig telepedtek le a padra, amikor Magda asszony felkiáltott:

- Jaj, üzenetet kell hagynom a házban, hogy a többiek utánunk jöhessenek! Kérem, bocsásson meg, egy perc az egész. Máris jövök. - S már el is tűnt, mielőtt Jo válaszolhatott volna.

A lánynak fogalma sem volt arról, mi készül. Álmodozón körbejáratta tekintetét a csodálatos tájon, majd hátradőlt a padon, s lehunyta a szemét. Élvezte a teljes egyedüllét ritkán adódó örömét. Arcáról nyomban eltűnt a megszokott mosoly. Ismét rátört a fájdalmas bizonyosság, hogy már soha többé nem lehet boldog ebben az életben.

Gerd mindezt pontosan látta búvóhelyéről. A keserű vonást is észrevette a lány kecses vonalú, telt ajka körül, s szíve hangosan kalapált. Az érzés, amelyet Jo az első pillanattól kezdve kiváltott belőle, most még mélyebben áradt szét a lelkében. Nesztelenül elhagyta rejtekét, és odalépett hozzá. Talán arra számított, hogy a lány a meglepetéstől már az első pillanatban felismeri, mit jelentenek egymás számára.

Gerd, szívében tiszta szerelemmel megállt Jo előtt, és felsóhajtott.

A nagy csendben Jo meghallotta a sóhajt, összerezzent, és ijedten kinyitotta a szemét. Szinte megdermedve bámult a jelenésre. Hisz ez nem lehet igaz! Biztosan álmodik! Tágra nyitotta a szemét, tekintete kitisztult, lassan felfogta, mi történik, és halálosan elsápadt. Hirtelen felugrott, ösztönösen menekülni próbált, ám egy lépést sem tudott tenni. Erőtlenül leroskadt a padra. Szólni sem bírt, csak a kezét emelte védekezőn maga elé.

Gerd látta szörnyű felindultságát, megránduló ajkát. Szenvedő szemébe nézett, és még egy lépéssel közelebb ment hozzá.

A riadalmából látta, mit érez iránta, s ettől jóleső nyugalom áradt szét benne.

Jolandénak végre sikerült megszólalnia.

- Ön... istenem... Hogy kerül ide, doktor úr?

A fiatalember hangja is remegett, amikor válaszolt:

- Itt van az otthonom, Jolande. Zorloga az én tulajdonom.

A lány úgy meredt rá, mintha kísérletet látna. Kezét a szívére szorította, s halk, reszkető hangon így szólt:

- Ezt nem tudtam... ó, nem... Istenem, különben...

- Különben nem jött volna ide, igaz?

- A világ minden kincséért sem - felelte Jo akadozva.

- Sejtettem, ezért gondoskodtam róla, hogy ne említsék a nevemet.

A lány Gerd tekintetét látva, megremegett.

- Hát tudta, hogy én idejövök?

- Igen, tudtam. És reményteli szívvel vártam az érkezését. Ó, Jo, miért akart eltűnni az életemből? Hát nem tudja, mit jelent nekem?

Jolande kisimított egy tincset a homlokából.

- Én... én csak azt tudtam, hogy menekülnöm kell, és soha többé nem szabad a szemébe néznem - felelte panaszosan.

- Azért menekült, Jo, mert szerét, ahogy én is szeretem önt. Mert megérezte, hogy minket egymásnak rendelt a sors, és összetartozunk, bármi vagy bárki akarjon is közénk állni.

Jo ismét védekezően kinyújtotta a kezét.

- Hallgasson! Kérem, hagyja abba! El kell mennem... Gyorsan el kell tűnnöm.

A férfi határozottan megrázta a fejét.

- Azt hiszi, elengedném, miután végre megtaláltam?

A lány ráemelte könyörgő tekintetét.

- Irgalmazzon nekem! Hagyjon magamra!

- Csak akkor, ha azt mondja, nem szeret.

Jo kezébe temette az arcát.

- Erre nem vagyok képes... Nem, ezt nem mondhatom. De... el kell mennem. Még nem tudja, mi történt velem, s mi az, ami örökre elválaszt bennünket egymástól.

Gerd odalépett hozzá, és elhúzta a kezét az arca elől.

- Mindent tudok, Jo, mindent. Ugyan mi választhatna el minket egymástól? Talán nem tudja, hogy már szabad?

Jolande halkan felsóhajtott.

- Szabad? Igen, megszabadultam attól az embertől, de nem a gyalázattól. Nem is sejti, mit éltem át.

- De igen, Jo, mindent tudok. A nagybátyja megengedte, hogy elolvassam a vallomását. Ő tudja, hogy szeretem, és azt akarom, hogy a feleségem legyen.

- De hisz ez lehetetlen azok után, ami megesett velem! Hogyan is vehetném magamnak a bátorságot, hogy a történtek után egy becsületes férfival házasságra lépjek? - kérdezte elcsukló hangon.

- Jo, hagyjon fel végre azzal a balga rögeszmével, hogy szégyenfolt tapad a nevéhez! Csupán véletlen baleset történt, mindössze arról van szó, hogy egy gazember áldozatává vált. Ön tisztán és ártatlanul áll előttem. Mindenről tudok, ami önnel kapcsolatos. Szerencsétlen eljegyzése másnapján én nem Svédországba mentem, hanem Spanyolországba. Már az első találkozásunkkor éreztem, hogy szeretem, és a sors egymásnak szánt bennünket. Amikor bevallotta, hogy kényszerből egyezett bele az eljegyzésbe, elhatároztam, hogy kiszabadítom méltatlan helyzetéből - szabaddá teszem a magam számára. A vőlegényével folytatott beszélgetés során felébredt bennem a gyanú, hogy álnéven mutatkozott be. Csak az nem volt világos, hogy miért titkolta el valódi kilétét. Másnap Spanyolországba utaztam bizonyosságot szerezni. Nemsokára a kezembe került a bizonyíték, de egy kis baleset miatt nem tudtam azonnal intézkedni. Tizennégy napot elvesztegettem, mert ágyhoz voltam kötve. Nem gondoltam, hogy olyan gyorsan megtartják az esküvőt. Épp aznap érkeztem vissza Berlinbe, amikor ön elutazott azzal a csalóval. Jöjjön, Jo, üljön vissza egy kicsit! Leülhetek kegyed mellé, hogy mindenről beszámoljak?

A lány leült, de félénken elhúzódott a férfitól. Gerd mindent elmesélt, ami a találkozásuk óta történt vele. Beszélt a kétségbeeséséről is, amikor Jót annak a gazfickónak a karmai között tudta, zürichi és luzerni útjáról s a borzalmas csalódásról, amikor kiderült, hogy a lány már onnan is elutazott.

- Türelmetlenül, kínlódva vártam a vallomását, amelyet a nagybátyjának ígért - folytatta a férfi. - Csupán egyetlen gondolat vigasztalt, az, hogy a legrosszabbra nem került sor, és sikerült kiszabadulnia Respico karmai közül, még mielőtt az övé lett volna. Jo, maga nem is tudja, mennyit szenvedtem, míg végre megérkezett a levele, és megtudtuk belőle, hogy hol van, és hogyan alakult a sorsa.

Ezután elmesélte, hogy azért nem utazott már korábban utána, mert időt akart adni neki a megnyugváshoz, és mert azt remélte, hogy Zorlogán nyugodt körülmények között, őszintén beszélhetnek egymással. Arról, amit Alberto Respicóról Spanyolországban megtudott, csak érintőlegesen számolt be. Nem akarta a lányt újra felizgatni vele. Ebből a megfontolásból hallgatott Rosita Respicóról, a csaló feleségéről is. Nem tartotta fontosnak megemlíteni, hogy a férfi már nős volt, amikor álnéven feleségül vette Jót Berlinben. Csak azt bizonygatta újra meg újra, hogy Jolande szabad, és semmi nincs, ami a múltjához kötné.

- Ezzel minden szörnyűségnek, szorongásnak vége. Megszabadítottuk a kellemetlenségektől, Jo! Úgy eltűntek, mintha sosem lettek volna. Hála Istennek, sikerült megőriznie a tisztaságát és a büszkeségét. Semmi oka szégyenkezni, az én szememben magasan felette áll minden más nőnek. Szeretem, és tudom, hogy csak az ön oldalán lelhetem meg a teljes boldogságot. Ha nem hallgat rám, azzal nemcsak saját magát bünteti, hanem engem is. Kérem, gondolja meg! Ma még nem kell döntenie, gondoljon át nyugodtan mindent, és higgye el, a számomra elképzelhető legcsodálatosabb boldogsággal ajándékoz meg, ha nekem nyújtja a kezét. Első pillantásra felismertem, milyen értékes emberrel hozott össze a sors, és tudtam, hogy örökké rajongani fogok magáért. De talán még idegen vagyok önnek, szeretném, ha közelebbről is megismerne. S ha azután nem tagadja meg tőlem a szerelmét, ha úgy gondolja, hogy bizalommal kezembe helyezheti a kezét, akkor újra megkérdezem majd, akar-e a feleségem lenni. Úgy gondolom, egy hónapot szánjunk erre a vizsgára, amelynek alávet engem. Arról, hogy addig is naponta találkozhassunk, magam gondoskodom. Egyetért velem?

Jo mély megindultsággal hallgatta a férfi szavait. Lassan felemelté a fejét, s szemében a meghatottság könnycseppjei csillogtak.

- Köszönöm mindazt, amit értem tett. Minden egyes szava gyógyír sajgó lelkemnek. Köszönöm, hogy felemelt abból a kínzó megaláztatásból, ahová az az ember taszított. Felfogtam, milyen ragyogó boldogságot kínál nekem, s lelkem mélyéig megrázott a vallomása. Mindez azt mutatja, hogy nagyon szeret. - Csak a jó Isten a megmondhatója, mennyire hálás vagyok ezért önnek. Nincs szükségem gondolkodási időre ahhoz, hogy közelebbről megismerjem, hisz mindaz, amit értem tett, ékesen bizonyítja, milyen nemes és jóságps ember. Mégis elfogadom az ajánlatát, mert lehetetlen volna itt és most döntenem. Nem önt, de saját magamat akarom vizsgáztatni. El kell töprengenem azon, hogy elfogadhatom-e azt a boldog jövőt, amit felkínált nekem. Ó, Istenem, el sem merem hinni, hogy ekkora boldogságban lehet részem!

A feltoluló könnyek beléfojtották a szót. Arcát újra zokogva a kezébe temette.

Gerd gyengéden keblére vonta a lány fejét, és puhán végigsimított a haján és a kezén. Tudta, hogy ennél több gyengédséget nem mutathat, ha nem akarja megijeszteni a még önmagában is bizonytalan teremtést. Jolandénak jólesett a figyelmesség. Menedéket és biztonságot találva borult a férfi széles mellkasára, és boldogan hallgatta nyugodt, erős szívverését.

A szívében szelíd remény ébredt, hogy talán még jóra fordulhat minden az életében.

Gerd hagyta, amíg összeszedi magát.

A lány felszántotta könnyeit, és megigazította a haját.

- Bocsásson meg, amiért így elragadtattam magam - szólalt meg félénk mosollyal de szinte elviselhetetlen tehertől szabadultam meg. Amíg egyedül, magamra hagyva kellett viselnem a sorsomat, bátor voltam és erős, csak most gyengültem el, amikor vigasztalni akar, és segítő jobbját nyújtja felém.

A férfi ellágyulva hallgatta.

- Csodáltam is ezért a nagy bátorságért, Jo. A legdrámaibb helyzetben kezébe vette a sorsát, amikor senkire sem támaszkodhatott. Addig a pillanatig csak szerelmes voltam magába, de utána már őszintén csodáltam is. Nyugodjék meg most már, édes, egyetlen Jo, nagyon, nagyon aggódom magáért!

A kedves szavak újra könnyeket csaltak a lány szemébe. Amikor látta, hogy a férfit ez szorongással tölti el, igyekezett legyőzni gyengeségét.

Így üldögéltek még egy ideig. Jolande megkérte Gerdet, hogy meséljen neki a nagybátyjáról, akit bizonyára nagyon megviseltek a történtek. A férfi elmondta, hogy a professzor határtalan megértést tanúsít iránta, és sokkal inkább együtt érez vele, mint a nagynénje.

Úgy beszélgettek, mint az igazi jó barátok, akik tökéletesen megértik egymást, és takargatnivalójuk sincs egymás előtt. Gerd szerelme fellángolt, de uralkodott magán, s nyugodtan ült a lány mellett.

Jónak hirtelen eszébe jutottak a többiek, és megrettent.

- Istenem, hol marad Winter doktorné? Teljesen elfelejtettem, hogy vissza akart jönni.

- Nem fog visszajönni, mielőtt hívnánk. Be kell vallanom, Jo, hogy összeesküvést szőttünk Magda asszonnyal és Boossné- val. Mindketten tudják, hogy zavartalanul akartam beszélni magával, és a szívem bánatába is beavattam őket, már amennyire ez elkerülhetetlen volt. El sem tudom mondani, mennyire kínzott a tudat, hogy kegyed Sandán tartózkodik, s én nem juthatok a közelébe. Ezért volt szükségem a hölgyek segítségére. Amikor Batáviából errefelé tartottak, az egyik keresztútnál elrejtőztem a bokorban, hogy legalább egy pillanatra láthassam. Ha tudná, mennyi kínszenvedést okozott nekem az eltűnésével! Erre nem is gondolt?

A lány tekintete megrebbent.

- Úgy véltem, az lesz a legjobb, ha nem kerülök többé a szeme elé. Ezért is örültem a világ körüli útnak. Én... én soha nem is reméltem, hogy a történtek után feleségül kíván venni.

- De most már tudja, ugye?

Jolande bólintott. A legszívesebben újra odabújt volna a férfi mellére, ahol olyan csodálatos biztonságban érezte magát, csakhogy még most sem tudta, elfogadhatja-e az udvarlását. Megpróbálta magát a férfi helyébe képzelni. Vajon ő kevésbé szeretné-e, ha megtudná, hogy rosszakaratú emberek ártatlanul meggyalázták? A kérdésre azonnal tudta a választ. Még akkor is szeretné, ha bűn terhelné a lelkét.

Ettől a gondolattól kicsit megkönnyebbült. Félve a szeretett férfira emelte a tekintetét, s látta a szeméből sugárzó gyengéd szerelmet. Beleremegett az örömbe. Ha elfogadja a felé nyújtott kezet, leírhatatlan boldogság vár rá, ebben biztos volt.

Jane asszony nem sokáig ődöngött testvérével a házban. Hamarosan helyet foglaltak az egyik szobában, és Ellen Gley megtudta, milyen sorsdöntő fordulat várható Jo életében. Amikor Gerd Rainsberg került szóba, eszébe jutott, hogy Jo vallomásakor már elhangzott ez a név. Ő volt Jo számára az a férfi, akit meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Az írónő felsóhajtott.

- Ezek szerint bele kell törődnöm, hogy Jo nem jön velem Angliába - mondta kissé csalódottan. - Ez az álom most szertefoszlott.

- Meg kell barátkoznod a gondolattal, Ellen. Megértem, hogy sajnálod, Jo kisasszony valóban bájos, szeretetre méltó teremtés. De bizonyára találsz majd valakit a helyére. Rainsberg leírhatatlanul szereti, és nem engedi el többet maga mellől.

- Megértem, így hát háttérbe szorítom saját vágyaimat. Eszem ágában sincs útját állni Jo boldogságának.

- Vajon viszontszereti derék szomszédunkat?

- Erre bízvást igennel válaszolhatok. Nemrég vallotta be nekem, hogy szeret egy bizonyos doktor Gerd Rainsberget. Nagyon nehéz időszak van mögötte, s azt hiszi, a történtek után nem mehet férjhez. Örülnék, ha megváltoztatná az elhatározását. De nem olyan könnyű Jót meggyőzni.

- Az ég szerelmére, csak nincs kőből a szíve annak a lánynak? Rainsberg doktornál keresve sem találhatna jobb férjet.

- Hidd el, Jane, én jobban ismerem Jót. Nem tartom valószínűnek, hogy végérvényesen visszautasítaná a doktort, de nem fog azonnal a nyakába borulni. Hosszasan rágódik majd rajta, hogy vajon boldoggá tudja-e tenni a férfit. Nagyon mély érzésű teremtés. Mesélek róla, akkor jobban megérted.

Ellen Gley elmesélte a nővérének Jo élettörténetét. Jane asszony azt sem tudta, hová legyen sajnálkozásában, s most még inkább a fejébe vette, hogy igyekszik hozzásegíteni Jót a boldogsághoz.

- Beszélned kell a fejével, Ellen. Azt hiszem, rád jobban hallgat, mint bárki másra.

- Várjuk meg, hátha Rainsberg doktor egyedül is célt ér nála. Ellenkező esetben belépek a szövetségetekbe, és megpróbálok segíteni.

A nővérek visszamentek a verandára, ahol összetalálkoztak Winternével. Letelepedtek, és cinkosan mosolyogva kémlelték az erdőt.

Végre feltűnt a két fiatal. Ellen Gley elismerő pillantással végigmérte Zorloga urának sudár alakját. Azonnal rokonszenvesnek találta, és nagyon is meg tudta érteni Jót, amiért az első pillanatban menthetetlenül beleszeretett.

- Milyen csodálatos pár - mondta halkan.

Véleménye a másik két hölgy tökéletes egyetértésével találkozott.

- Nyisd ki jól a szemed - jegyezte meg tréfásan Jane mert következő regényed főhőseit látod magad előtt.

Ellen elmosolyodott.

- Nekem mondod? Szavamat adom, hogy két ilyen modell mellett nem fogok csak úgy elmenni.

Mire a fiatal pár a veranda közelébe ért, Winter doktor autója állt meg a ház előtt.

Gerd lovagiasan kisegítette Jót a zavarából, amikor a következő szavakkal mutatta be:

- Warren kisasszony régi jó ismerősöm Németországból, és nagyon örültem, hogy viszontláthatom.

A többiek is igyekeztek elfogulatlanul viselkedni. Hamarosan asztalhoz ültek.

Gerd szemének reményteljés csillogása elárulta, hogy nem utasították el végérvényesen, Jo félénk, tétova viselkedése pedig szintén sikerrel kecsegtetett.

Az asztalnál vidáman folyt a szó, mindenki kellemesen érezte magát. Egy idő után Jo is megpróbálta kivenni a részét az általános vidámságból. Gerd boldogan csillogó szeme láttán úgy érezte, nem utasíthatja vissza, nem teheti őt boldogtalanná. Erre nem is lenne képes, hiszen annyira szereti, hogy bármiről szívesebben lemondana, mint róla.

Csodálatos napok köszöntöttek a szerelmesekre. A többiek egyetértettek abban, hogy lehetőséget kell teremteniük a fiatalok együttlétére. Lázas igyekezettel alakították ki azokat a „véletlen” helyzeteket, melyekben Jo és Gerd egyedül maradhatott. Ezek a véletlenek egyre szaporodtak, s Gerdék nem sejtették, hogy barátaik segítő keze van a dologban. Egyszerűen boldogok voltak, és örültek a zavartalan óráknak.

Gerd megtartotta a szavát, és bármilyen nehezére esett is, nem siettette a lányt. Időt hagyott neki a gondolkodásra, s meg sem fordult a fejében, hogy Jo talán mégis szívesen venne egy kis noszogatást. Ha a tekintete nem árulkodott volna érzelmeiről, Jo azt hihette volna, hogy álmodta azt a jelenetet a kilátó- pádnál.

Egy napon, miként az gyakran megesett, Gerd ismét Sandán tartózkodott. Jane asszony úgy tett, mintha nélkülözhetetlen volna a háztartásban, Ellen Gley pedig dolgozni akart, ezért így szólt Jolandéhoz:

- Ugye elszórakoztatja egy kicsit azt a szegély doktort? A testvérem nem ér rá, nekem pedig feltétlenül a fejezet vegére kell érnem.

Jo nyugtalanul felsóhajtott.

- Úgy érzem, az utóbbi napokban szörnyen lusta voltam. A fordítással sem haladtam úgy, ahogy szoktam.

- Nem tesz semmit. Majd pótolja. És most különben sem ez a legfontosabb.

Jo megcsókolta Ellen kezét, és csöndesen csak ennyit mondott:

- Nagyon szívesen hagyom magam elküldeni.

- Tudom - felelte az írónó cinkos mosollyal.

A lány gyorsan távozott, bár kicsit nehéz volt a szíve, amiért a munkáját és jóságos úrnőjét egyaránt cserbenhagyja. Mégis határtalan boldogság költözött a leikébe, hogy végre megint kettesben lehet Gerddel.

Szinte hihetetlen, mennyi mondanivalójuk volt egymásnak! S hányszor, de hányszor néztek közben mélyeit egymás szemébe! Fel sem tudták fogni, honnan bennük ez a határtalan boldogság.

Séta közben elértek egy helyre, ahonnan látni lehetett Zorlogát.

Jo tekintete a távolba révedt.

- Milyen gyönyörű a birtoka, doktor úr! Én meg azt hittem, szegény, kutatóúton lévő tudós.

- Az is voltam, amíg legnagyobb meglepetésemre a nagybátyám rám nem hagyta a vagyonát. Édesanyám egyetlen fivére volt, de csak ritkán hallottam felőle. Már szinte meg is feledkeztem róla, és azt hittem, hogy ő sem emlékszik rám. Úgy hat évvel ezelőtt Németországban járt, és akkor találkoztam vele. Halála után egy nekem címzett levelet hagyott hátra. Leírta, hogy nagyon megtetszett neki, hogy nem fordultam hozzá segítségért, habár az infláció az utolsó garasig felemésztette atyai vagyonomat. Elismeréssel adózott kitartásomért, amiéit képes voltam végigkoplalni ezt az időszakot, és igyekeztem megállni a saját lábamon. Már akkor eldöntötte, hogy engem tesz meg örökösének. Szégyelltem magam, mert azelőtt nem sokra tartottam. Gondolhatja, mennyire meglepődtem, amikor Új-Guineában, ahol Winter doktorral kutatásokat végeztünk, elért a hír, hogy a nagybátyám elhunyt, és rám hagyta minden vagyonát. Megmondom őszintén, a pénz soha nem játszott fontos szerepet az életemben. Annyit mindig megkerestem, hogy ne haljak éhen, és rendesen fel tudjak öltözni. Letaglózott a gondolat, hogy váratlanul gazdag örökség hullott az ölembe. Ahol csak lehetett, elhallgattam, milyen változás állt be az életemben, mert nem akartam a pénznek köszönhetően érvényesülni, amit nem én magam kerestem meg.

A lány csillogó szemmel hallgatta.

- Nagyon is megértem. A vagyonnak csak akkor van értéke az ön szemében, ha saját erejéből tesz szert rá.

- Így igaz. Most azonban mégis megnőtt az értéke a szememben, mert ennek köszönhetően kényelmes, gondtalan életet tudok biztosítani szívem választottjának.

Jo elpirult, és lesütötte a szemét. Amikor leküzdötte zavarát,

- halkan megjegyezte:

- Az a nő, akit méltónak tart önmagához, mindenképpen irigylésre méltó, akár fényűző, akár egyszerű körülmények közé kerül.

- Tudom, hogyan vélekedik erről, Jo. Hallottam, hogy kikosarazta a dúsgazdag lord Raleigh-t is, amikor feleségül kérte.

A lány döbbenten kapta fel a fejét.

- Mrs. Gley mondta el magának?

- Nem. Winternétől tudom, aki meg Mrs. Gleytől hallotta.

- Nem szerettem lord Raleigh-t - mondta Jo egyszerűen.

- Értem. És ezúttal nem volt semmi kényszerítő körülmény, mint akkor, amikor... de hagyjuk ezt. Beszéljünk inkább másról!

Témát váltottak. Beszéltek mindenről, ami éppen az eszükbe jutott. Mint már annyiszor, most is egyértelművé vált előttük, hogy tökéletesen megértik egymást, igazi rokon lelkek.

Amikor visszaértek a házhoz, megpillantották Ellen Gley piros kendőjét a veranda korlátján. Jane már ott is volt nála. Gerd és Jo csatlakozott hozzájuk Hamarosan feltálalták a teát, és a megszokott finomságokat, amelyek nélkül egyetlen étkezést sem lehetett elképzelni Jane asszony házában.

Teázás után a szerelmeseknek ismét alkalmuk nyílt az egyedüllétre. Mielőtt Gerd hazaindult volna, közölte, hogy másnap Winter doktorné ebédre várja az egész társaságot.

Mrs. Gley Jóra pillantott, mielőtt elfogadta volna a meghívást.

XIX.

Miután Gerd búcsút intett, Jo leült Mrs. Gley mellé, hogy folytassa a munkát. Az írónő azonban felemelte a fejét, és megkérdezte:

- Rainsberg doktor már elment?

- Igen, asszonyom.

Ellen Gley mélységes komolysággal nézett Jóra.

- Ne engedje, hogy csak úgy elmenjen maga mellett a boldogság. Azt javaslom, kapjon két kézzel utána, mert ilyen csak egyszer kínálkozik az életben!

Jo a szívére szorította a kezét, és elsápadt.

- Vajon szabad-e... nekem szabad-e...? Jaj, egyetlen, drága Mrs. Gley, ha lenne egy órácskája, olyan szívesen megbeszélnék valamit önnel.

- Csak ezen múlott, hogy eddig nem tárta fel előttem a szívét?

- Igen, ezen. Nem akartam zavarni az írásban, ha pedig nem dolgozik, nincs egyedül.

- Akkor most hagyjuk a munkát, látja, én is leteszem a tollat. Itt nyugodtan beszélgethetünk. Ha nincs kiakasztva a piros kendő, senki sem merészkedik ide.

Jo letérdelt úrnője elé, és ráfüggesztette tétova tekintetét.

- Mrs. Gley, említettem nevet, amikor egyszer arról a férfiról beszéltem, aki az első találkozásunkkor elrabolta a szívem?

- Igen, tudom, hogy Rainsberg doktor volt az.

- Akkor mindent elmeséltem, azt is, hogy éppen őelőle menekülök, vagyis inkább önmagamtól és a szívemben élő szerelemtől. El tudja képzelni, mit éreztem, amikor Zorlogán váratlanul előttem termett? Nem tudtam, hogy a birtok az övé, azt hittem, szegény természettudós. De ez nem is fontos, csak... szóval soha nem jöttem volna ide, ha tudom, hogy itt viszontlátom.

- Néha jól jön, ha a sors olyan lépésre kényszerít bennünket, amit magunktól képtelen volnánk megtenni.

- Úgy gondolja, hogy jó, ami történt? Most újra elragadtak az érzelmeim, magam sem tudom, mitévő legyek, mert én... én... hiszen tudja, hogy szeretem. Amikor olyan váratlanul felbukkant előttem, bevallotta, mit jelentek neki, és kért, hogy legyek a felesége. Pedig mindent tud rólam, és képzelje, ő már a kezdet kezdetén sejtette, hogy Respico közönséges csaló.

Jo elmesélte, mit tett érte Gerd, hogy kiszabadítsa a házasságszédelgő karmaiból. Végül nagyot sóhajtott.

- Olyan gyengéd volt és megértő, azt mondta, továbbra is nagyra becsül. Butaságnak tartja, hogy megszégyenítve érzem magam, szerinte csak balszerencsés voltam, s ezért nem terhel felelősség.

- Én nem ugyanezt mondtam, Jo?

- De igen, csak nem hittem el, bár nem éreztem magam bűnösnek a történtekben. Most pedig unszol, hogy legyek a felesége, mert szeret, és örökre boldogtalan lesz, ha nem mondok igent. Nem akar siettetni, azt mondta, gondoljam végig nyugodtan az egészet. Egy hónapot adott, de figyelmeztetett, hogy ne felejtsem el, egész élete boldogságát tartom a kezemben.

- És maga még habozott, kis butám? - kérdezte az írónő. - Hát nem látja, milyen nagyszerű lehetőséget kínál az élet? Gyermekem, csak annyit mondhatok, irigylésre méltó, hogy ennyire szeretik!

- Értse meg, asszonyom, nem tudom, a történtek után elfogadhatok-e ekkora boldogságot! És még valami: ha igent mondok, el kell önt hagynom, pedig mindig nagyon jó volt hozzám. Hogy lehetnék ennyire hálátlan? Tudom, hogy már hozzászokott a jelenlétemhez, úgy érzem, szüksége van rám, és nehezen tudna pótolni.

Ellen Gley meghatottan lehajolt hozzá, és megcsókolta a homlokát.

- Édes, kis butusom, ne kérdezze mindig, hogy szabad-e ezt vagy azt az életben. Értse meg egyszer s mindenkorra: mindent szabad, amit a tiszta szíve diktál. Csak egyet tilos: a visz- szautasításával boldogtalanná tenni azt a derék férfit, akit szeret. Ha mégis így dönt, nem csak ellene, hanem önmaga ellen is bűnt követ el. Ez a válaszom arra, amit kérdezett. Rám ne legyen gondja. Higgye el, ha fiatal koromban ilyen boldogság kínálkozott volna, bizony nem kérdezek senkit, csak azt á férfit, akit szeretek, és aki engem szeret. Szabaduljon meg végre a kétségeitől és a buta rögeszméktől! Ne habozzon tovább, adja Rainsberg doktor értésére, hogy nem kell kivárnia az egy hónapot. Ő a legkisebb utalásból is ért majd. Bizonyára megsértené vele, ha csak a határidő eltelte után nyilatkozna. Nem ezt érdemli, könnyítsen hát rajta! Higgye el, nehezére esik a várakozás. Már várt éppen eleget.

Jo kezet csókolt jóságos, megértő úrnőjének.

- Köszönöm, szívből köszönök mindent! Olyan kedves és jó hozzám, mintha az édesanyám lenne.

- Nagyon megszerettem, Jo, és megértem Rainsberg doktort, amiért magát választotta. Szívből fogok örülni a boldogságának; Itt, a húgom házában könnyebb lesz elviselnem, hogy meg kell válnom magától. De nem szeretném, ha egészen elveszítenénk egymást, ha másként nem, legalább levélben tartanunk kell a kapcsolatot.

- Hiszen ez magától értetődik, amennyiben megengedi, hogy írjak. Kedves Mrs. Gley, én sem szeretném önt elveszíteni, mert nagyon megszerettem! De megérti, ugye, hogy Gerd Rainsberget még ennél is sokkal, de sokkal jobban szeretem?

- Azt hiszem, értem - felelte Ellen Gley tréfásan. - És aztán már nem is akar több könyvet fordítani?

- De igen, méghozzá örömmel - ragadta meg Jo az írónő kezét. - És éppen asszonyom könyveit, mert az egy kicsit olyan lesz, mintha együtt lennénk, és hallanám beszélni. Nem tudom, más művek fordítására marad-e időm. Ez nagyban függ az életem további alakulásától. Nagyon megszerettem ezt a munkát, és nehezen nélkülözném. Az alkotás szabaddá teszi az embert. Gerd Rainsberg bizonyára megengedi, hogy tovább dolgozzam.

- Hadd döntse el ezt ő maga! Az ifjú férjek nagyon féltékenyek tudnak lenni, s nem csak más férfiakra, hanem mindenre, ami elvonja tőlük a feleségük figyelmét. Várjuk ki, mit szól a fordításhoz. Látom, jól haladt a munkában, és néhány hét alatt befejezi a regényem fordítását, még ha más, kellemesebb elfoglaltságai is lesznek ezután. Most pedig dolgozzunk még egy órát! Nosza, lásson hozzá, Jo! Itt az ideje, hogy új életet kezdjen, és fátylat borítson a múltra. Remélem, holnap Zorlogán megtalálja a módját, hogy jelezze Rainsberg doktornak a döntését.

Jo elpirult, még egyszer hálásan kezet csókolt Mrs. Gleynek, és újra belelendült a munkába.

Este, amikor a két nővér egyedül maradt, Jane asszony megjegyezte:

- Nem tudom, mi lesz Rainsberg doktor és Jo kapcsolatából. Ha csak tehetjük, alkalmat adunk nekik az egyedüllétre annak reményében, hogy végre összejön a dolog. Ennek ellenére semmi eljegyzés a láthatáron.

Ellen Gley elnevette magát.

- Az én türelmetlen nővéremnek pedig sehogy sem fér a fejébe, hogyan tépelődhet két ember ennyit azon, hogy boldogok legyenek-e vagy sem.

- Jaj, Ellen, megérteném én a viselkedésüket, ha nem szenvedhetnék egymást, és valaki más kényszerítene őket erre a lépésre. De a nyakamat rá, hogy ezek szeretik egymást. Látom én, úgy néz Jóra az a férfi, mint a tükörbe, s a lány is csak irul-pirul. Akkor meg miért nem adják meg nekünk végre azt az örömet, hogy eljegyzik egymást?

- Légy türelemmel pár napig, Jane! Minden rendben halad, mindössze néhány dolgot kell még tisztázniuk. Ne magadból indulj ki, ha Jóról van szó. Tudod, ő kicsit nehézkes teremtés, aki nem fog fejest ugrani a házasságba, mint ahogy te és én tettük annak idején. Kettőnk között csupán az volt a különbség, hogy te szeretted a férjedet, én meg nem.

Jane együttérzéssel megölelte a húgát.

- Jaj, szegény hugicám, ki kellett volna vámod, amíg eljön az igazi.

Ellen ajka körül megjelent egy reményvesztett mosoly.

- Számomra soha nem jött el az igazi, jane, de helyette a sors megajándékozott a hivatásommal, amely sok mindenért kárpótol. Azt hiszem, emellett nem is jut ideje az embernek a házasságira. Most már így jó, ahogy van.

- Szóval azt mondod, Rainsberg doktor és Jo között még egyenesbe jöhetnek a dolgok?

- Igen, és azt hiszem, nem is kell már sokáig várni rá.

Jane máris terveket kezdett szőni az eljegyzési ünnepséggel kapcsolatban. Gyorsan összeírta, mi mindenre lesz szüksége a tortához és egyéb finomságokhoz.

Másnap a hölgyek már kora délelőtt nagy készülődésbe fogtak. Mindenki nyugtalanul tett-vett. Jane asszony felhívta Katjét, és megtudta tőle, hogy a férjével együtt őt is meghívták Zorlogára. Édesanyja előre örült a találkozásnak. Aznap Evan Booss is velük tartott. Zsörtölődve bújt bele a szalonkabátjába. Úgy érezte, tartozik annyival a sógornőjének, hogy kicsinosítsa magát erre az alkalomra. Amikor azonban Ellen észrevette, milyen nyugtalanul feszeng a szokatlan öltözékben, nevetve átölelte, és így szólt:

- Kedves sógor, mélységesen fájlalom, de látni sem bírlak ebben a páncélban. Sokkal jobban tetszel a világos, frissen mosott, vasalt, könnyű nyári zakódban.

A férfi arca felderült, de aztán lemondóan legyintett.

- Úgy hallom, előfordulhat, hogy ünneplésre kerül sor.

Ellen felkacagott.

- A könnyű zakóban is lehet ünnepelni, de leginkább akkor, ha az ember jól érzi magát a bőrében.

- De mit szól majd hozzá Jane?

- Bízd rám, Evan, majd én lándzsát török a világos zakó mellett.

A férfi gyorsan arcon csókolta.

- Helyes kis fehérszemély vagy, Ellen! - csettintett elégedetten, és betörtetett a házba, hogy ledobja magáról a szörnyű maskarát.

Hamarosan megjelent Jane csinos ünneplőruhában a verandán.

- Hol van Evan? Azt hittem, már elkészült.

- Visszaküldtem, Jane, mert nem tetszett az öltözéke. Megkértem, hogy cseréljen ruhát.

Jane összecsapta a kezét.

- Pedig külön megkértem, hogy a szalonkabátját vegye fel!

- Ugyan már, Jane! Ne mondd, hogy te ajánlottad neki azt a szörnyű maskarát. Hogy tehettél ilyet? Evan és a szalonkabát! Sokkal jobban illik hozzá a könnyű zakó, csinos és tekintélyt parancsoló benne.

- De mi lesz, ha eljegyzésre kerül sor?

- Először is mi ezt nem tudhatjuk előre, másodszor pedig eljegyzési viseletként is nagyon csinosnak és célszerűnek tartom a könnyű nyári zakót. Elvégre a trópusokon vagyunk.

- Azt hittem, zavarna, ha Evan abban jelenne meg.

- Tévedsz, mert egy cseppet sem zavar.

- Ezek szerint feleslegesen haragítottam magamra. Mindig morog, ha a szalonkabátot kell felvennie.

- Ezen könnyű segíteni. Legközelebb ne hagyd, hogy felvegye. Nézz oda, milyen ragyogó arccal közeledik! A szalonkabátban egészen megnyúlt a képe.

Evan kissé bizonytalan léptekkel közeledett, majd megállt a sógornője mellett.

- Ő akarta, Jane - mondta, s a hüvelykujjával Ellen felé bökött.

A nővérek elnevették magukat. Jane a férje nyakába ugrott, és megcsókolta.

- Nekem is jobban tetszel így, Evan, csak arra gondoltam...

- Nem fejezte be, mert Jo kilépett a házból. Egyszerű, fehér ruhát viselt, amely lágy redőkben simult tökéletes alakjára. Aranybarna haját eltakarta a széles karimájú kalap, amely árnyékot vetett az arcára. Nagyon bájos volt. Ellen Gley elnézte egy darabig, és arra gondolt, hogy Gerd Rainsberg valószínűleg még ma megkapja azt a bizonyos apró jelet. A Booss házaspár is elégedetlen szemlélte a bájos teremtést.

Beszálltak az autóba. Evan Boos előreült a sofőr mellé, hogy a hölgyek kényelmesen elhelyezkedhessenek.

Úgy félórája lehettek úton, amikor megpillantották a másik irányból közeledő Saams házaspárt. Nevetve átkiáltottak egymásnak, majd a két autó innen már egymás mögött haladt.

Jo ezen a napon a szokásosnál is csendesebb volt, de a szeme boldogan csillogott. Elmélázva ült az autóban, Mrs. Gley pedig úgy Örült a szép lánynak, mintha csak a sajátja lett volna.

Ahogy megindultak hegynek felfelé, megpillantották Gerd Rainsberg, aki már a leshelyén várta őket. Katje és Jane asszony kiabálni és integetni kezdtek neki, mire a férfi nevetve visszaintett. A tekintete azonban Jót kereste. Amikor az autó odaért hozzá, felugrott a küszöbre, és a házig vitette magát. Addig le sem vette a szemét Jóról. A szíve hevesen vert. Elsőként körültekintő gonddal a lányt segítette ki az autóból.

- A másik két férfi is segédkezett a hölgyeknek a kiszállásnál, s már érkezett is a Winter házaspár, hogy üdvözölje a vendégeket. .

A zajos társaság vidám beszélgetésbe kezdett, s úgy látszott, hogy Gerddel és Jóval senki nem törődik. Egyszerűen keresztülnéztek rajtuk. Jo levetette a könnyű kabátot, és az autó ülésére fektette. Gerd elragadtatással nézte. Jo észrevette és elpirult. Amikor a férfi túláradó érzelmektől fűtve megfogta és megszorította a kezét, visszonozta a szorítást. Gerd meglepetten, kérdőn nézett rá, s a lány ezúttal nem sütötte le a szemét. Ismét elpirult, de állta a tekintetét. Mrs. Gleynek igaza volt, a férfi már ezt a kis bátorítást is megértette.

Gerd nem volt valami figyelmes vendéglátó, ezt inkább átengedte a Winter házaspárnak. Jón kívül rá sem nézett másra. Legnagyobb sajnálatára nem tudott négyszemközt szót váltani vele, mert miután a vendégek kissé felfrissítették magukat a poros út után, azonnal leültek ebédelni. Lopva a lány fölhevült arcát figyelte, s egyre türelmetlenebb lett. Alig várta, hogy véget érjen az ebéd. Azt sem tudta, mit eszik és iszik, egyre csak azon tépelődött, vajon értelmezheti-e úgy Jo pillantását, ahogy szeretné.

Végre elfogyasztották az ebédet. Winter doktor Evan Boosst üzleti beszélgetésre invitálta az irodájába, a felesége és a két nővér pedig érdekes beszélgetésbe kezdett a verandán. Katje fellapozta Winterné egyik divatlapját, a férje pedig kényelmesen kinyújtózott a nyugágyban, és cigarettára gyújtott.

Jóra és Gerdre rá sem hederítettek.

- Sétálna velem, vagy szívesebben maradna a verandán? - kérdezte Gerd.

A lány szerelmes pillantást vetett rá.

- Menjünk! Sétáljunk el a kilátóig, ahol az a pad áll - felelte alig hallhatóan.

Gerd arca megrándult az izgalomtól, de egyelőre egy szót sem szólt. Elindult a lány oldalán, nem sejtve, hogy a hölgyek várakozásteljes pillantásokat küldenek utánuk.

Szótlanul mentek a kilátóig. Jo letelepedett a padra. Tekintete a távolba révedt, szíve a torkában dobogott. Gerd közvetlenül mellette állt, megfogta a kezét, és fölé hajolt.

- Jo - kezdte a visszafojtott izgalomtól rekedten - tévedek, ha azt gondolom, hogy mondanivalója van a számomra?

A lány bátran a szemébe nézett, állta a férfi perzselő tekintetét, és csendesen beszélni kezdett.

- Mrs. Gley tegnap azt mondta, igazságtalanságba részemről, hogy ilyen soká kínzom magát, s közben akaratlanul is szenvedést okozok. Én... nos hát.... én nem gondoltam volna, hogy ezzel kínzom önt. Ezt egész biztosan nem akartam. Mrs. Gley olyan nékem, mintha az édesanyám volna. Mindent tudott rólam, azt is, hogy szeretek egy férfit, akit pedig azelőtt csak egyszer láttam. Tudja, hogy ön ez a férfi. Tegnap megkérdeztem tőle, vajon szabad-e boldognak lennem. Erre azt felelte, hogy nem kellene ilyen sokáig kínoznom magát, hanem ideje volna, hogy kövessem a szívem szavát. Nagyon szívesen így teszek, ha... ha a történtek ellenére méltónak tart magához.

Gerd felemelte magához a lányt, és a karjaiba zárta. Jo boldogan, bár kissé félénken viszonozta a csókját.

Jó időbe telt, míg ajkaik szétváltak. Gerd mélyen Jolande szemébe nézett, és fojtott hangon beszélni kezdett.

- Köszönöm, hogy megváltottál a szenvedéstől. Ezer köszönet Mrs. Gleynek is, amiért bátorított. Ó, hiszen te vagy a mindenem! Ha tudnád, mennyire szeretlek, és milyen boldoggá teszel! Ugye félretetted a gondokat, és eldöntötted, hogy örökre hozzám akarsz tartozni?

A lány szemében a napsugárnál fényesebben csillogott a szerelem önfeledt öröme.

- Csak azt tudom, Gerd, hogy szeretlek, és belehalnék, ha elveszíteném a szerelmedet. Köszönök mindent! Nem hittem volna, hogy valaha még boldog lehetek.

Sokáig maradtak kettesben, szorosan egymáshoz simulva, kéz a kézben. Szerelmükről, boldogságukról beszélgettek, s közben ajkuk újra és újra szerelmes csókban forrt össze.

Gerd kijelentette, hogy hamar, nagyon hamar szeretné feleségül venni, s az esküvőt Zorlogán fogják megtartani. Buitenzorgban találnak majd anyakönyvvezetőt. Doktor Winter és Evan Booss lennének az esküvői tanúk. Azután pedig elhozzák Buitenzorgból a papot, hogy szűk baráti körben megáldja frigyüket.

Gerd nevetve azt is Jo tudomására hozta, hogy Jane Booss feltétlenül eljegyzési ünnepséget akar szervezni, Magda Winter pedig magára vállalta a lakodalom megrendezését.

A lány mindenbe pirulva beleegyezett

Gerd ezek után megkérdezte, van-e kedve világot látni vele, mert Zorloga egyhangúságát hosszú távon nem tudja elviselni.

Jo halkan válaszolt:

- Veled megyek mindenhová, egyedül Berlinbe nem szeretnék visszatérni.

- Ahogy akarod, drágám. Ha mégis elmegyünk egyszer Berlinbe, akkor titokban tesszük. Senkinek sem kell tudnia, hogy ott vagyunk. Hosszú ideig úgysem maradunk. Megmutatom neked az egész világot, és ahol legjobban tetszik, felépítjük az otthonunkat. Néha vissza kell jönnünk Zorlogára Winteréket leváltani, és szétnézni a gazdaságban. Elviszlek a spanyolországi barátaimhoz is. Nem találod majd túl nyugtalannak ezt az élétet, kicsim?

- Az a fontos, hogy te velem leszel - felelte Jo egyszerűen.

- Soha nem válunk el egymástól, kedvesem. Munka nélkül viszont nem tudok élni, ezért folytatom a tudományos kutatást. Olykor emiatt le kell majd mondanod rólam.

A lány kihasználta az alkalmat, és megemlítette, hogy szívesen fordítaná tovább Mrs. Gley regényeit, mert örömét leli a munkában. Szerette volna tudni, hogy a férfi beleegyezését adja-e hozzá.

Gerd forrón magához ölelte, és megcsókolta.

- Hát persze, Jo - felelte magától értetődő hangon. - Megértem, hogy vágyódsz az alkotómunka után. Soha nem fogom megtiltani neked a fordítást. Mindketten dolgozunk, de a pihenés és az ünneplés óráit együtt töltjük.

Megbeszéltek és elterveztek mindent, ami kapcsolatban volt velük és eljövendő közös életükkel. Észre sem vették, hogy már majd két órája együtt vannak. Senki sem emlékeztette őket erre, ám Jónak hirtelen eszébe jutottak a többiek.

- Jaj nekem, mit fognak gondolni?

A férfi derűsen újra magához ölelte.

- Az igazat, mi mást? Megvallom, rajtad kívül nem kívánok látni senkit. Házasodjunk össze, amilyen gyorsan csak lehet, Jo, mert képtelen vagyok elviselni valami hosszú jegyességet a barátaink jótékony felügyelete mellett.

A lány felszabadultan, szívből nevetett ezen, Gerd pedig elragadtatással hallgatta.

- Most hallottalak először nevetni, drágám - jegyezte meg komolyan.

- Azt hiszem, ezt is meg kell újra tanulnom - sóhajtott Jo már hosszú ideje nem tudtam szívből nevetni.

- Másként lesz ezután - biztatta Gerd, és gyengéden megölelte.

- Nem maradhatunk tovább, Gerd. Vissza kell mennünk a házba.

- Legalább annyit mondj, hogy neked sincs hozzá igazán kedved.

Jo a férfi füléhez hajolt, és odasúgta neki:

- Szívesebben vagyok kettesben veled.

Gerd az ölébe kapta, és még egyszer összevissza csókolta, mielőtt visszaindultak volna. Teljes nyugalommal, a szigorú udvariasság szabályai szerint közeledtek a többiekhez, akik csalódott képet vágtak. Amikor azonban a verandára értek, Gerd hirtelen átölelte, majd megcsókolta Jót, és nevetve így szólt:

- Csak azért, hogy megmutassuk, eljegyeztük egymást!

- Na végre! - kiáltott fel Jane megkönnyebbülten, s mindannyian jót nevettek ösztönös kifakadásán. A jegyespárt egyszeriben nagy hangzavar vette körül. Jót kézről kézre adtál, ölelték, csókolták, és elárasztották jókívánságokkal.

Rövidesen persze Gerd is sorra került. Miután az öröm első viharának hullámai elültek, a fiatalember meghajolt Mrs. Gley

előtt, majd sugárzó tekintettel a szemébe nézett, és meghatottan így szólt:

- Önt külön köszönet illeti. Jo elmondta, hogy kegyed tanácsára könyörült meg rajtam. Bevallom, nem is bírtam volna már sokáig.

- Láttam magán, kedves doktor. Ám hamarosan bőséges kárpótlásban lesz része az elszenvedett kínokért. Én tudom a legjobban megítélni, milyen drága kincshez jutott. S ha nehéz szívvel bocsátom is el Jót, úgy gondolom, mégiscsak jól teszem, hiszen mellettem elhervadt volna ez a gyönyörű virágszál. Nem szeretném, ha boldogtalan lenne. És most, a boldog hangulat tetőpontján arra kérem, engedje meg, hogy Jo alkalomadtán nálam töltsön majd néhány napot. Magát is szívesen látom. A házam elég nagy, jöjjenek el mindketten, amikor csak tehetik!

- Ezt örömmel megígérhetem. Megengedtem Jónak, hogy továbbra is fordítsa kegyed regényeit. Nem szabad megakadályoznom abban a munkában, amely annyira a szívéhez nőtt. Magamról tudom, hogy a munka megelégedést nyújt az embernek.

Ellen asszony szívélyesen megszorította Gerd kezét.

- Nagyon megörvendeztetett ezzel, kedves doktor. Köszönöm.

Ezután végre Jane is gratulálhatott Gerdnek. Első kérdése természetesen az volt, hogy mikor lesz az esküvő.

A férfi mosolyogva nézett rá.

- Ha kegyed segít - mondta akkor nagyon hamar.

- Ó - nevetett az asszony megteszem, ami tőlem telik, ebben biztos lehet. De ugye még mindig áll, hogy az eljegyzést nálunk ünnepeljük meg?

- Hisz megígértem.

- Meglátja, nem mindennapi élményben lesz része! Úgy szervezem meg, mint a lányom esküvőjét, higgye el, van már gyakorlatom benne.

A férfi kezet csókolt neki.

- Drága, jó Boossné, biztos vagyok benne, hogy önnél és Winternénél jobb szervezőket nem is találhattam volna.Örülök, hogy ilyen kedves szomszédaink lesznek, még ha nem is tartózkodnak mindig Jáván. Sok boldog viszontlátásban lesz részünk, ha Isten is úgy akarja.

Sokáig tartott, míg e nagy-nagy öröm után lecsillapodtak. Ettől kezdve azonban a fiatal pár már nemigen maradhatott kettesben. Mindig volt valakinek valami óhaja, kívánsága, vagy egyszerűen gyönyörködni akart bennük.

Rövid tanakodás után eldöntötték, hogy Gerd már másnap Buitenzorgba utazik, és hivatalosan is bejelenti nősülési szándékát. A kelengye miatt Jónak nem kellett aggódnia, Gerdnek ugyanis az volt a határozott kívánsága, hogy minden szükséges holmit Berlinben és Párizsban szerezzenek be. A németországi tartózkodás alkalmával Jo meglátogathatná a bácsikáját is. Onnan azután továbbutaznának Párizsba, majd Spanyolországba. Végül pedig, ha Mrs. Gley újra otthon lesz, Angliába.

Miután mindent alaposan megbeszéltek, Gerdnek még teázás előtt sikerült újra ahhoz a pádhoz vezetni menyasszonyát, ahol az imént eljegyezték egymást. Itt végre kettesben lehettek egy kicsit. Rengeteg mondanivalójuk volt egymásnak, s még távolról sem értek a végére, amikor hangos kiáltozással teázni hívták őket.

Gerd szomorúan nézett Jolandéra.

- Mit szólsz, milyen kedvesek a barátaink, hogy egyszeriben egy percre sem akarnak egyedül hagyni bennünket?

Jo nevetett, s hangjának vidám csilingelése határtalanul boldoggá tette szerelmese szívét. Szenvedélyesen megcsókolta, azután megadóan visszakísérte a verandára, ahol a többiek vidám, csipkelődő megjegyzésekkel fogadták őket.

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Jolandes Heirat

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co. Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Kohajda Gizella

Fordította: KOHAJDA GIZELLA

ISBN 963 8248 52 1 ö ISBN 963.296 370 9

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629 Szerkesztőség: 1 ] 37 Budapest, Radnóti M u. 34. Telefon: [phone] Fetelős kiadó a kft. ügyvezetője Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella Számítógépes tervező: Oroszlán Zsófi

Szedés: Bastei Budapest Kft.

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 9438-4901 Készült Debrecenben, a 2000. évben

---