Hedwig Courths-Mahler

Féltestvérek

Két nővér és egy megszegett eskü

A Szumátra szigetén felnevelkedett fiatal Gonda özvegy édesapjával Németországba utazik. Boldogan várja a találkozást féltestvérével, akinek létezéséről csak nemrég szerzett tudomást. Klaus Ruthart ugyanis hosszú éveken át eltitkolta lánya elől első házasságának szomorú történetét. Ám a találkozás nem egészen úgy sikerül, ahogy remélik, s a Santen-kastély drámai események színterévé válik.

26. Regényfüzet, II. kiadás

Megjelent: 2005.06

Gonda Ruthart és apja a bungalót körülvevő széles verandán állt. A lány átkarolta a férfit, és bensőséges csókkal búcsúzott tőle. Klaus Ruthart és a lánya kettesben lakta a tágas villát, amióta Gonda édesanyja meghalt. A népes személyzet tagjai a ház melletti kunyhókban éltek. A verandára felvezető széles lépcső alján az egyik maláj szolga fel-alá vezetgette a lány felnyergelt lovát.

- Akkor hát sötétedésre itthon leszel, ugye? - kérdezte a férfi, miközben gyengéd és igencsak büszke pillantással mérte végig Gondát. A lány valóban bájos teremtés volt. Homokszínű, gyapjúból készült lovaglókosztümöt viselt, mely hosszított szabású kabátkából és testhez álló nadrágból állt. Öltözékét remekül kiegészítette a leheletfinom anyagból varrt hófehér blúz, a hosszú szárú, barna csizma és a trópusi kalap. Néhány rakoncátlan tincs kivételével fejfedője alá kényszerítette dús fürtjeit.

- Légy nyugodt - biztosította apját Gonda mosolygós fejbólintás kíséretében -, tea után nyomban elindulok Ramovából. Délre odaérek, azután Strasserékkel együtt megebédelek. A teáig pedig bőven lesz időm arra, hogy Georggal beszélgessek. Képzelheted, mennyire vágyik már társaság után, hiszen még mindig nincs abban az állapotban, hogy meglátogasson bennünket.

- Az már igaz! Gondolom, szegény feje számolja a perceket, amíg megérkezel. Kérlek, add át neki szívélyes üdvözletemet.

- Rendben, apa. Te, ugye, kimégy az ültetvényekre, úgyhogy nem fogok hiányozni?

Klaus Ruthart lekísérte lányát a lépcsőn, megvizsgálta a hevedereket, és felsegítette Gondát a nyeregbe. A lány még egyszer odabiccentett apjának, majd ellovagolt.

Egy kis dalt dúdolt csak úgy magának, miközben gyönyörű trópusi tájon át vitt az útja. Egyik kedvenc német népdalát énekelgette, amelyet még édesanyjától tanult odahaza. Amikor azután jó félóra elteltével egy tisztás szélére ért, a távolban megpillantotta a Ramova-villát. Az épület valamivel feljebb, a hegyhát legmagasabb pontján emelkedett.

Gonda vágtában tette meg a hátralevő rövidke utat, s egy szempillantás múlva már meg is érkezett a Strasser család otthona elé. A ház valamivel kisebb volt, mint az övék Dahomyban, és minden pontján az elhanyagoltság jeleit mutatta, Klaus Ruthart villájának szinte megdöbbentő ellentéteként. Ott a legeldugottabb szegletben is példás rend uralkodott.

Gonda hamar meglátta a verandán a barátját. Georg éppen a nyugágyában pihent. Lehunyt szemmel feküdt, szabályos vonásokkal megrajzolt arcának fakó sápadtsága cseppet sem emlékeztetett a trópusokon élő fehér emberek egészséges, barna arcszínére. Amikor a lány leugrott a nyeregből, Georg felriadt, és nagy nehezen feltápászkodott, hogy üdvözölje a barátnőjét. Szeme vidáman csillogott. Már éppen el akart indulni feléje, amikor Gonda fenyegetően fölemelte a mutatóujját.

- Csak maradj szépen fekve! Máris perelnem kell veled, amint betettem a lábam? - kiáltott rá.

Georg egy kis ezüstsípot vett a szájába. A füttyjelre nyomban megjelent az egyik maláj istállószolga, és gondjaiba vette a lány lovát.

Gonda barátságosan odabiccentett a lovászfiúnak, majd felment a verandára Georghoz. A férfi feléje nyújtotta mindkét kezét.

- Jó, hogy itt vagy! Még a ramovai levegőt is frissebbnek érzem, ha láthatom az arcodat.

A lány aggódó pillantással vette szemügyre Georg túlságosan is lesoványodott alakját és az örömtől kipirult arcát. A lovaglóostort és a trópusi kalapot az asztalra hajította, majd levette lovaglókabátját.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy egyedül vagy itthon? - nézett körül fürkészőn.

- A mama odabent van, apa és Kurt pedig az ültetvényekre ment.

- Akkor először is köszönni szeretnék a nevelőanyádnak, s egyúttal bejelenteném magam ebédre. Szeretnék itt maradni teára is.

- Jaj, Gonda, hiszen ez pompás!

- Akkor hát máris itt vagyok. Odabent úgyis felesleges volnék.

A lány vidám mosollyal egy percre elbúcsúzott Georgtól. A férfi boldogan nézett utána, amíg el nem tűnt a bejárati ajtóban. Karcsú alakja a szűk lovaglóöltözékben és a fehér ingblúzban valósággal kisfiúsnak hatott. Georg mélyet sóhajtott, mintha elviselhetetlen tehertől szabadult volna meg. Gonda jelenléte egyet jelentett a fénnyel, a világossággal és a tisztasággal. Nagyon jótékonyan hat az ilyesmi, ha az embert egyre csak áradó mocsok veszi körül és fojtogatja...

Gonda olyan rövidre fogta a ház asszonyának köszöntését, amennyire csak lehetett, majd visszament a verandára. Georg vágyakozó tekintete csaknem átfúrta törékeny testét.

- Sunlah már hozott is neked egy kis frissítőt - mutatott a férfi az asztalon illatozó gyümölcsökre és limonádéra. A tálakról a ropogtatnivaló sem hiányzott.

A lány jóízűen kortyolt egyet a hűvös italból.

- Meghámozzam neked valamelyik gyümölcsöt, Georg? - kérdezte ezután.

- Köszönöm, nem kérek. Alig félórája reggeliztem. Egyébként is mindig csak reggel felé találok egy kis nyugalmat, így aztán már magasan jár a nap, mire felébredek.

- Nagyon jól teszed! Nem azt akarom mondani, hogy későn kell elaludnod. Erről hallani sem szeretnék. Sok pihenésre van szükséged. Hogy érzed magad?

- Egyre jobban. Sajnos, csak nagyon lassan javulok.

- Nem szabad türelmetlenkedned.

- Ha itt vagy nálam - húzta a férfi széles mosolyra az ajkát -, akkor könnyű türelmesnek lennem. Amikor rád nézek, el sem tudom képzelni, hogy egyáltalán létezik betegség ezen a világon. Csak úgy sugárzik belőled a frissesség, az egészség, az élet feltétlen igenlése.

- Akkor hát végy példát rólam, és mihamarabb gyógyulj meg!

Georg felsóhajtott, s tekintete a messzi távolba kalandozott.

- Néha attól félek, hogy soha többé nem leszek már egészséges. A maláj orvos, aki időnként meglátogat, komor hallgatásba burkolózik a betegségem természetét illetően. Talán azért, mert fogalma sincs, mire is volna szükségem. Az az érzésem, hogy a kórra, amely megtámadott, nincs is gyógyszer.

Gonda heves fejcsóválással próbálta leplezni aggódását.

- Micsoda balgaságokat beszélsz itt nekem, Georg: Nemsokára megint versenyt lovagiunk, mint azelőtt. Ugye, milyen remek volt?

- Igen - csillant fel a férfi szeme - valóban csodálatos volt. Csak piríts rám nyugodtan, az jót tesz. Talán kissé borúlátóvá tett a hosszú betegség.

- Hát igen. Ha valaki ennyi ideig ágyba kényszerül, akkor bizony hajlamos rá, hogy mindent feketén lásson. De meglásd, alig telik el egy hét, és magad is jót nevetsz majd botor gondolataidon. Egészséges leszel és friss!

A férfi nem akarta Gondát elszomorítani, ezért más irányba terelte a beszélgetést.

- Köszöntél a mamának?

- Igen. Szegény rettentően unatkozik. Egy rissz-rossz könyvvel próbálja meg elszórakoztatni magát.

Georg dühösen összeráncolta a homlokát.

- Ő erős és egészséges, mégsem szeret dolgozni. Nem is sejti, mennyire boldoggá teheti az embert a munka. A házban persze minden a feje tetején áll. Hol itt az a ragyogó tisztaság, mint nálatok, Dahomyban? Pedig te még olyan fiatal vagy!

Gonda végigsimította a férfi kezét.

- Ne vedd ennyire a szívedre a dolgot! Csak saját magadat kínzod vele.

- Igazad van - bólintott Georg - nem érdemes folyton megváltoztathatatlan dolgok miatt mérgelődni. Mégis szörnyű érzés tétlenül nézni, hogy egyre gyorsabban száguldunk lefelé a lejtőn. Sajnos, semmit sem tehetek. Még ha egészséges lennék is, akkor sem lenne erőm feltartóztatni a romlást. Néha valósággal rám támad a vágy, hogy elmeneküljek innen. Mindegy hová, csak ne kelljen látnom, ami itt folyik. Csakhogy széles e világon nem ismerek egyetlen békés és nyugodt zugot sem, ahol egy ilyen szerencsétlen flótás, mint én, meghúzhatná magát.

- Márpedig én tudok ilyet - vetette közbe a lány.

- Kíváncsivá tettél - nézett rá Georg kérdőn.

- Németországba kellene menned a nagyapádhoz.

A férfi vékony ajkai közé keserű mosoly furakodott.

- Azért, hogy elkergessen a küszöbéről? Hiszen tudod, hogy hallani sem akar rólam. Szörnyen megharagudott, amikor apám megszöktette anyámat, és bizony nekem is kijut a dühéből.

Gonda részvétteljes pillantást vetett Georgra.

- De hát ezért csak az édesapádra volna oka haragudni.

- Ezt meg is teszi. Mivel pedig apám fia vagyok, én sem menekülhetek csillapíthatatlan haragja elől. Csak édesanyám halála óta küldi el nekem a tartásdíjat. Talán mégis megviselte valamelyest a haláleset. Alighanem rajongva szerette anyámat. Azért is volt olyan engesztelhetetlenül dühös, amikor ő elmenekült a szülői házból. Ráadásul pont azzal a férfival, akitől a nagyapám megtagadta a lánya kezét.

- Miért ellenezte ennyire ezt a házasságot?

- Mert... mert szerinte apám nem tudta anyámat boldoggá tenni. S ebben sajnos igaza is lett. Te pont olyan jól tudod, mint én, hogy anyám boldogtalan életet élt apám mellett.

Gonda eddig tűnődve hallgatta a férfit, most azonban mélyet sóhajtott.

- Igazad van, Georg. Mégis, mindennek ellenére az az érzésem, hogy hamar kivívhatnád nagyapád szeretetét. Elég lenne, ha megismerne. Te meg sokkal boldogabb lennél nála, mint itt.

A férfi bús komor tekintete megint a messzi távolban kalandozott. A lány fájdalmas együttérzéssel nézte.

- Georg - szólalt meg kisvártatva - nagy kérésem volna hozzád.

- Mit tehetek érted? - fordult feléje a férfi kérdő pillantással.

- Mondd csak, melyik bankhoz utalja át nagyapád a tartásdíjat? Úgy értem, hová küldi el édesapád a számlákat?

- Miért érdekel? - ráncolta össze Georg a homlokát.

- Én... szeretnék írni a nagyapádnak. Tudom, te sosem ragadnál tollat, ezért részletesen be akarok neki számolni a helyzetedről. Megírom, milyen nagyszerű ember vagy. Megkérem, hogy vegyen magához, vagy valamilyen más módon segítsen rajtad, különben csak tönkremégy itt. Apával együtt az a véleményünk, hogy mindörökre el kell menned innen. Csak Németországban gyógyulhatsz meg teljesen. Tudod, mennyire fájna nekünk, ha elvesztenénk. Mégis, megnyugtatna minket, hogy Németországban legalább biztonságban lennél. Kérlek, engedd meg, hogy írjak a nagyapádnak!

Georg a tenyerébe temette az arcát. Gonda figyelmét nem kerülte el a férfi mély megindultsága. Ám a következő pillanatban Georg határozott, mozdulattal felegyenesedett, és halálos komolyan a lány szemébe nézett.

- Nem! A világ minden kincséért sem! Nem szabad megtenned, nem akarom. Értsd meg: ez koldulás volna egy kis alamizsnáért, inkább meghalnék, semmint hogy ilyesmire adjam a fejem. De azért, köszönöm. Nagyon jólesett, hogy ennyire szíveden viseled a sorsomat. Csakhogy azt a levelet akkor sem szabad megírnod. Nem engedi a büszkeségem. Márpedig ez az egyetlen, ami még életben tart. Ezt nem veheted el tőlem, a legjobb szándékkal sem.

Gonda megsimogatta a férfi kezét.

- Szegény Georg!

- Csak semmi szánalom! - szorította össze a férfi az ajkát. - Azt nagyon rosszul tűröm. Beszéljünk inkább valami másról!

A lány nagy nehezen visszatartotta kitörni készülő könnyeit. Belátta, hogy a további kérleléssel csak kínozná Georgot. Így hát abbahagyta, és témát váltott. Kényszerítette magát, hogy derűsen, vidáman cseverésszen. Nagyon megörült, amikor végre sikerült megnevettetnie a férfi?

Lassanként kellemes hangulat telepedett közéjük, ám ekkor hazaért Hermann Strasser és Kurt Gaitner, a mostohafia. Az autó is szörnyen elhanyagolt állapotban volt, amivel valójában csak két igen elvadult gazdájához idomult. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Hermann Strasser és Kurt lehangoló külsejéért nemcsak az út porát lehetett, okolni. Kurt zsebre dugott kézzel megállt Gonda és Georg előtt. Szája sarkában ott lógott az elmaradhatatlan pipa.

- Csak nem ilyen ápolatlanul, pöfékelve akarsz beszédbe elegyedni Gondával? - kérdezte Georg éles hangon, amikor Kurt tréfásnak szánt, de igencsak faragatlan köszönésfélét morgott a lány felé.

Kurt lassan mostohafivére felé fordult.

- Nincs szükségem nevelőre. Talán még Gonda kényes ízlését sem bántja, ha valaki hófehér kesztyű nélkül merészeli megérinteni. Igaz, Gonda?

A lány rándított egyet a vállán.

- Tőled tényleg nem várok el szemernyi illemtudást sem, Kurt.

Eközben Hermann Strasser is odaért hozzájuk, s kezet nyújtott a lánynak.

- Jó napot, Gonda! Szép magától, hogy eljött, és egy kicsit elszórakoztatja Georgot. Hogy van a kedves édesapja?

- Köszönöm, jól. Szívélyes üdvözletét küldi.

- Az ő ültetvényén is ilyen tikkasztó a hőség?

- Hát bizony ott sem jobb a helyzet, Strasser úr.

- Gyere, Kurt - fordult nevelt fiához a házigazda - induljunk mosakodni, különben anyád be sem enged majd az ebédlőbe.

Biccentett Gonda felé, majd eltűnt a házban. Kurt szó nélkül követte.

Az asztal mellett harsány jókedv uralkodott. Kurt a maga nyers módján tréfálkozott, Strasser pedig vicceket és mulatságos történeteket mesélt. Egy kereskedőtől hallotta őket, akivel aznap sikerült néhány kisebb üzletet kötnie odakint az ültetvényen. Lili asszony, a felesége átható, éles hangján nagyokat nevetett.

Gonda és Georg valósággal fellélegzett, amikor az ebéd véget ért, s Lili asszony a két férfival együtt visszavonult egy kis délutáni szunyókálásra. A fiatalok újra kettesben maradtak a verandán.

- Már megint elnézést kell kérnem tőled a többiek viselkedéséért - szólalt meg Georg halkan. - Sajnos, ettől nem tudlak megkímélni. Ha rájuk szólok, Kurt szántszándékkal még sértőbb hangnemre vált.

- Ne is törődj ezzel! Csak azt hallom meg, amit akarok. Hiszen tudod, a látogatásom egyedül neked szól.

Gonda nyomban másra terelte a szót. Georg kedvéért megpróbált derűs és vidám lenni. A férfit valósággal új életre keltette a beszélgetés. Hiába, saját otthonában bizony ritkán lehetett része ilyen élvezetben. Tekintete mindjobban felderült, arca egyre frissebbnek látszott, Gonda őszinte örömére.

A hátralevő órák sajnos szélsebesen vágtattak el. A teánál újra feltűntek a többiek is, utána pedig Gonda szedelőzködni kezdett. Még világosban haza kellett érnie, nehogy az édesapja aggódjék miatta.

♣ ♣ ♣

Másnap reggel Gonda és apja együtt reggelizett a Ruthart-villa teraszán. Egymással szemben ültek, miközben az egyik bennszülött inas ropogós pirítóst hozott, a másik pedig megtöltötte a két csészét. Gonda ezután elküldte mindkettőt, és a továbbiakban maga szolgálta ki édesapját, mert kettesben akart vele maradni. Fürkésző tekintettel pásztázott végig a jól ismert és rajongva szeretett férfiarcon. Vonásai között megmagyarázhatatlan idegességet vélt felfedezni.

- Apa! - szólalt meg reszkető hangon.

A férfi felriadt töprengéséből.

- Mit akarsz, Gonda? - kérdezte, és nagy szemeket meresztett a lányára.

- Nem tetszel nekem, papa. Csak nem vagy beteg? Olyan sápadtnak látszol...

- Ugyan! Kitűnően érzem magam.

- Akkor talán valami nyomja a szívedet. Nagyon gondterheltnek tűnsz. Csak nincs valami baj?

A férfi töprengve nézett a lányára.

- Gondom az igazán nincs. De már régóta tartozom neked egy vallomással. Egyre csak halogattam, de ma mindenképpen el akartam mondani. Legfőbb ideje, hogy beszéljek róla. A körülmények kényszerítenek rá.

Gonda kissé nyugtalanul, de bátran állta apja szokatlan pillantását.

- Vallomás? Ez bizony különösen hangzik. Már tegnap este, amikor hazaértem, éreztem, hogy valami nincs rendben. Távol éreztelek magamtól, ahogy a gondolataidba merültél.

- Pedig nagyon is közel voltam hozzád. Abban viszont igazad van, hogy tényleg nincs minden rendben. Tudod, tegnap levelet kaptam Németországból.

- Csak nem valami rossz hír?

- Semmi, ami nagyon mélyen érintene. Mégis olyasmi, ami miatt egy régen dédelgetett tervet előbb kell valóra váltanom, mint szerettem volna. No, de nem akarlak kínozni és nyugtalanítani a további kerteléssel Inkább ajtóstul rontok a házba.

- Jó, papa - bólintott Gonda hevesen. - Ha valamit el kell viselnem, akkor gyorsan, ki vele! Megvallom, kissé nyugtalanít a dolog.

Klaus Ruthart halványan elmosolyodott.

- Eget rengető szörnyűségről azért nincs szó. Mindössze annyiról, hogy Németországba kell utaznunk.

Gonda sugárzó szemmel nézett édesapjára. Arcán boldog mosoly áradt el.

- Ennél szomorúbb hírt sose kelljen kapnom! Egy idő óta már éreztem, hogy előbb-utóbb erre is sor kerül. Túlságosan gyakran gondoltam, hogy lassan ránk férne egy alapos levegőváltozás. Előre örülök az odaát töltendő hónapoknak.

- Sajnos, ezúttal nem csupán néhány hónapra utazunk. Úgy tűnik, örökre...

Gonda öröme meglepett mosollyá változott. Felugrott, majd édesapjához sietett, és szorosan átölelte.

- Igen, kicsikém, már régóta ezt tervezem - folytatta a férfi. - Nem szabad örökre elhervadnod ebben a pusztaságban. Jogod van arra, hogy élvezd a fiatalságodat. Én is szívesen tölteném hátralevő éveimet a hazámban. Már tavasszal érdeklődni kezdtem, hátha találok vevőt a birtokra. Egészen tegnapig sikertelenül próbálkoztam, de most végre megfelelő ajánlatot kaptam. Éppen jókor. A vevő által javasolt ár nem a legmagasabb, mégis kedvezőbb, mint remélni mertem. Ugyanazzal a postával, amely Palembangból a vételi ajánlatot hozta, németországi levél is érkezett. Ez pedig nyomban véget vetett a habozásomnak. Hazaszólít a kötelesség.

- Miféle kötelesség? - kérdezte Gonda csodálkozva.

Klaus Ruthart felállt, és finoman visszanyomta a lányát a helyére.

- Atyai kötelesség. Be kell vallanom végre, nem hallgathatom el tovább: van egy nővéred.

Gonda valósággal belesápadt, a meglepetésbe. Elfogódottan nézett apja halálos komolyságot sugárzó szemébe.

- Van egy nővérem? Drága papa, hát ez meg hogy lehet?

Klaus Ruthart leült az egyik fotelba, és megfogta lánya mindkét kezét.

- Ugye, úgy hangzik, mint egy mese? Mégis ez az igazság. Drága édesanyád és én nem akartunk ezzel nyugtalanítani. Nem szerettük volna, hogy feleslegesen tépelődj a dolgon. Így aztán inkább eltitkoltuk előled a valót. Most azonban meg kell tudnod: én már voltam egyszer nős, mielőtt édesanyádat feleségül vettem volna. Az első feleségem meghalt: röviddel azután, hogy életet adott egy kislánynak, aki a keresztségben a Helga nevet kapta. Én nemsokára elhagytam Németországot, hogy megműveljem az ültetvényt, amelyet, a nagybátyámtól örököltem. A kicsi a nagymamánál, mármint az első feleségem édesanyjánál maradt.

Gonda a hallottak hatására enyhén megremegett, de azután összeszedte magát. Ólmos mozdulattal végigsimított a homlokán.

- És miért titkoltátok el ezt előlem? - tört fel belőle a kérdés.

- Mert nem akartuk, hogy kérdezősködj a múltról. Attól is féltünk, hogy talán majd vágyakozol a nővéred után. Meg aztán az otthoniak előtt is titkolni akartam, hogy Szumátrán másodszor is megnősültem. Ez ugyanis mindmáig az én féltve őrzött titkom volt, Németországban még csak nem is sejti senki. Helga tehát pontosan annyit tud a létezésedről, mint amennyit te e pillanatig róla sejtettél. Bizonyára emlékszel még, hogy ha Németországban jártunk, néhány hétre mindig magadra hagytalak édesanyáddal.

- Igen - bólintott Gonda - azt mondtad, hogy halaszthatatlan üzleti ügyeket kell intézned.

- Az csak kifogás volt, nehogy nyugtalanítsunk téged. Édesanyád tudta, hogy én ilyenkor a Santen-kastélyba megyek, hogy Helga lányommal tölthessek egy kis időt. Minden évben csak ez a néhány hét jutott nekünk. Ő pedig sosem jött rá, hogy van egy második feleségem és még egy lányom.

Gonda fájdalmában tenyerébe mélyesztette a körmeit.

- De miért? Miért kellett eltitkolni ezt az egészet?

- Épp most szeretném elmondani, kicsikém. Majdnem huszonnyolc éves voltam, és már évek óta dolgoztam apám gyárában. Ekkor történt, hogy egy vasárnap reggel kissé szokatlan körülmények között megismerkedtem Ellen von Santennel. Megbokrosodott a lova, én pedig megfékeztem a nekivadult állatot… így kezdődött az ismeretségünk. Előtte sohasem láttuk egymást, hiszen ő egészen más körökben forgolódott, mint én. Mégis már az első pillanatban sikerült elnyernem a szívét. Én erről természetesen mit sem tudtam. Ellen kicsit hóbortos volt, a hangulatai rabja. Ezenkívül az édesanyja elképesztően elkényeztette, mivel ő volt a család egyetlen gyermeke. Így aztán az idősödő dáma az életmentőt látta bennem, ami bizonyos mértékig igaz is volt. Ellen pedig ettől kezdve kereste a társaságomat. Ráadásul oly gyakran és annyira feltűnő módon, hogy az emberek lassan sustorogni kezdtek. Csak úgy tudtam szabadulni ebből a kutyaszorítóból, hogy elhatároztam, hosszabb időre elutazom. Édesapámnak nyíltan bevallottam, hogy menekülni szeretnék Ellen von Santen szerelme elől, és hosszú szabadságot kértem. Apám szörnyen megrémült a beszámolóm hallatán, majd töredelmesen bevallotta, hogy a tönk szélére jutott, és fogalma sincs, mi lesz vele, ha nem sikerül nagyobb kölcsönhöz jutnia. Legnagyobb megrökönyödésemre az is tudomásomra jutott, hogy apám pont von Santen asszonyhoz, Ellen édesanyjához fordult segítségért. „Klaus - mondta apám - ha meg akarsz menteni bennünket, akkor ne utazz el! Ne védekezz tovább Ellen von Santen szerelme ellen, hanem inkább kérd meg a kezét! Különben von Santen asszony eláll a kölcsöntől, s akkor mi tönkremegyünk.” A szüleimre és a húgomra gondoltam, meg akartam őket menteni ettől a fenyegető jövőtől. Egyszerűen nem volt más választásom, mint hogy feleségül vegyem Ellen von Santent. Mindent elkövettem, hogy boldoggá tegyem. Ha már elvettem, kötelességemnek éreztem, hogy így tegyek. Az anyósom azonban egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy éket verjen közénk. Szíve mélyen ellenezte a házasságunkat, ugyanakkor képtelen volt nemet mondani a lánya kérésére. Kölcsönadta apámnak a szóban forgó összeget, ám engem halálosan gyűlölt. Még Ellen irántam táplált érzelmeit is sikerült megmérgeznie. Elültette leánya lelkében a különben teljesen alaptalan féltékenység magvait. Ellen már-már beteges féltékenysége csak fokozódott, amikor áldott állapotba került. Abban az időben egészen kiállhatatlan volt a folytonos hangulatváltozásaival. Egyre csak a közeli halál gondolatával gyötörte magát, és persze engem is. Szüntelenül azzal kínzott, hogy ígérjem meg, ha ő meghalna, akkor sosem nősülök meg újra. Próbáltam megnyugtatni, bár cseppet sem osztottam a félelmeit. Egy napon azután Ellen édesanyja is tudomást szerzett minderről, és megkért, adjam a szavamat, hogy a lánya esetleges halála után sosem veszek el mást feleségül. Engesztelhetetlen gyűlölet lobogott a szemében, miközben beszélt. „Ez az ígéret a legkevesebb, amit Ellen megnyugtatása érdekében megtehet. Az izgalom nem tesz jót az egészségének. Nem értem, hogyan habozhat egyetlen pillanatig is. Elvégre az a fő, hogy Ellen megnyugodjék.” Képzelheted, Gonda, hogy én egyáltalán nem gondoltam nősülésre. Minden mindegy volt már nekem, csak egy kis nyugalmat szerettem volna, kínzó gondolatok nélkül. Istenem, hogy örültem, amikor azután Ellen valóban örök nyugalomra szenderült! Nem is gondoltam többé az ígéretemre, csak boldog voltam, hogy a feleségem nem gyötör tovább. Ez Helga születése után néhány nappal történt. Ellen hallatlanul felizgatta magát a gondozónő valamilyen apró vétségén, pedig az édesanyja vette a házhoz. A feleségem sírt, tombolt, és sokáig lehetetlen volt megnyugtatni. Azután hirtelen magas láz tört rá, és másnap vigasztalhatatlan édesanyja karjai közt, meghalt. A véletlen úgy hozta, hogy ugyanekkor távozott az élők sorából apai nagybátyám is. Mivel rajtam kívül senkije sem volt, rám hagyta Dahomyt. Kimondhatatlan örömömre szolgált, hogy közölhettem az anyósommal: elmegyek Szumátrára. Azt reméltem, oda már nem tud elkísérni a gyűlölete. Erre ő határtalan utálattal a szemében rám nézett, majd kemény hangon így kiáltott: „Tőlem ugyan elmehet, de a gyerek nélkül! Helga itt marad!” Tudtam, hogy a kislány sehol sem kapna olyan jó nevelési, mint a nagyanyjánál. Meg aztán hiába alázott meg oly sokszor, mégsem akartam elvenni a szerencsétlen asszony utolsó vigaszát. Egyébként sem hozhattam volna Helgát Szumátrára. Mihez is kezdhettem volna egy kisgyerekkel a teljesen idegen környezetten? Így hát beleegyeztem, hogy a nagyanyjánál maradjon, de azt kikötöttem, hogy láthassam, ahányszor csak Németországban járok. Käthének, a húgomnak a lelkére kötöttem, hogy kísérje figyelemmel Helga sorsát. Ezután könnyes búcsút vettem a hozzátartozóimtól, majd hajóra szálltam, és meg sem álltam Szumátráig. Már a gőzösön, a hosszú tengeri út alatt megismerkedtem az igazi szerelemmel. Tudod, hogy ott találkoztam először drága édesanyáddal. Elárasztotta lelkemet a boldog szerelem, és eleinte teljesen elfeledkeztem adott szavamról, mellyel megígértem, hogy soha többé nem nősülök meg. Amikor aztán eszembe jutott ez az erőszakkal kicsikart ígéret, már tűi késő volt. Addigra édesanyád igent mondott a lánykérésre, és úgy éreztem, értelmetlen volna feláldoznom a boldogságomat egy ilyen ostoba ígéret miatt. Mindent bevallottam édesanyádnak, de közben cseppnyi lelkifurdalásom sem volt, amiért megszegtem az ígéretemet. Jól tudod, mennyire szent nekem az adott szó, de ebben az esetben bőven találtam mentséget a magam számára. Mégsem értesítettem senkit az otthoniak közül második házasságomról. Meg akartam kímélni magamat és rajongva szeretett feleségemet is a volt anyósom áskálódásaitól. Még a legközelebbi hozzátartozóim sem tudtak semmit. Nem akartam őket kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy titkolózniuk, netán hazudniuk kelljen von Santen asszony előtt. Szumátra messze volt, és mi ketten az édesanyáddal annyira betöltöttük egymás életét, hogy nem volt szükségünk senkire sem a boldogsághoz. Ez pedig még inkább kiteljesedett, amikor te megszülettél. Most pedig ideje elárulnom, miért szólít, haza az atyai kötelesség. Nővérem tegnapi leveléből értesültem anyósom haláláról. Käthe azt is megírta, hogy Helga meglehetősen gyámoltalanul áll a rászakadt tengernyi gond közepette. Elvégre nem kis dolog elirányítani azt az óriási gazdaságot, amit a nagyanyjától örökölt. Helga most lesz huszonegy éves, vagyis csaknem két esztendővel idősebb nálad. Természetes; hogy ebben a nehéz helyzetben mellette kell állnom, és kötelességem segíteni őt a birtok igazgatásában. Nem terveztem ugyan, hogy belátható időn belül Németországba utazom, de most háttérbe kell szorítanom saját gondjaimat. Szeretnék Helga rendelkezésére állni mindaddig, amíg férjhez nem megy, és jövendőbeli ura át nem veszi az ügyek irányítását. Végre neki is meg kell tudnia, hogy újra megnősültem, s hogy van egy húga. Nos, drága Gondám, most már mindent tudsz. Kérlek, mondd meg, örömmel elkísérsz-e Németországba, s meg tudnád-e ott szokni az életet. Mondd meg őszintén, hogy szívesen ott maradnál-e mindörökre!

Klaus Ruthart nagyot sóhajtva befejezte a vallomását, s várakozással teli pillantással fordult a lánya felé.

Gonda lélegzetvisszafojtva hallgatta apja elbeszélését. Jól látta, hogy az idősödő férfi arca beszéd közben többször is elváltozott. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy édesapja korántsem olyan nyugodt, mint amilyennek látszani szeretne.

Apja vallomása végén a lány felugrott, és hevesen átölelte.

- Drága papa, mi mindent kellett eltűrnöd! És én minderről semmit sem tudtam! Hogy örömmel megyek-e veled Németországba? Hogyan kételkedhettél ebben? Ahová te mégy, ott az én helyem, az én otthonom is. Sajnos, aligha tudom elég gyorsan feldolgozni, amit meséltél. Valószínűleg fel kell majd még tennem néhány kérdést. Egyvalami azonban már most is a napnál világosabb számomra: van egy szegény nővérem, akinek hosszú éveken át le kellett mondania a szeretetedről, amiben pedig nekem oly csodálatos bőségben volt részem. Alig várom, hogy megismerjem, és igaz testvérként ölelhessem magamhoz! Ugye, papa, mi majd pótoljuk a legszeretőbb nagymamát is?

Klaus Ruthart megindultan megsimogatta lánya dús haját.

- Bárcsak ő is tetszéssel fogadná a közeledésünket!

- Ó, biztosan sikerül elnyernünk a szeretetét. Még akkor is, ha eleinte talán elzárja előlünk a szívét. Annyi szépet és jót mesélek majd rólad, hogy hamar megszeret, akár akarja, akár nem.

Klaus Ruthart komoly, csaknem szomorú tekintettel révedt lánya feje felett a messzeségbe. Vajon hány keserű csalódás éri majd az ő drága, melegszívű Gondáját? Alighanem sok időbe telik, mire meghódítja féltestvére szívét, ha ugyan sikerül neki valaha is. Hiszen ő, az apja sem tudott mindeddig egyetlen forró érzelmet sem felfedezni elsőszülött lánya szívében. Helga gyerekkora óta szüntelenül büszke és öntelt nagyanyja hatása alatt állt. Von Santen asszony pedig megtanította az apja iránti gyűlöletre.

A férfi kínzó gondolataiból semmit sem árult el Gondának. Biztos volt benne, hogy ha valakinek, akkor neki sikerül majd felolvasztania Helga szívét, ami már régóta szenved a gyűlölködés jeges börtönében.

Gonda kérdezgetni kezdte az édesapját, akinek még rengeteg dologról kellett beszámolnia. Milyen Helga külseje, a szeme, a haja színe, vajon magas termetű-e vagy alacsony, milyen Käthe néni, és még számtalan efféle kérdés záporozott rá. Klaus Ruthart nem maradt adós egyetlen válasszal sem.

- Jaj, papa - mondta végül Gonda -, annyira örülök! Főleg annak, hogy van egy testvérem.

Apja gyengéden megcsókolta a lányt.

- Szívből kívánom, hogy soha semmi ne árnyékolja be ezt a tiszta örömöt.

- Gondolod, hogy Käthe néni is megkedvel majd engem?

- Egészen biztos vagyok benne.

- Ó, mennyire örülök, hogy újra láthatom Németországot! - sóhajtott fel Gonda. Aztán hirtelen elkomorult az arca. - Jaj, de mi lesz Georggal? Alighanem nagy fájdalmat okozok neki, ha elmegyek - mondta, és egészen belesápadt a szomorú gondolatba.

Klaus Ruthart nem kevésbé gondterhelten bólintott.

- Igen, Georg szerintem is rettenetesen szomorú lesz. Bízom benne, hogy hamarosan viszontlátjuk Németországban. Lassan elodázhatatlan számára egy alapos levegőváltozás. Tudod, mit találtam ki?

- Nos?

- Megpróbálom kibékíteni a nagyapjával.

Gonda szívére szorította a kezét.

- Csodaszép volna, ha sikerülne! De nagyon óvatosan kell majd eljárnunk. Georg igen büszke, és szörnyen sérti, hogy a nagyapja nem törődik az unokájával. Tegnap beszéltem vele erről. Meg akartam tudni, melyik bank utalja ki neki a Németországból kapott pénzt, írni szerettem volna a nagyapjának, mert láttam, Georgnak esze ágában sincs, hogy felvegye vele a kapcsolatot. Azt reméltem, ha az ő nevére írok a bankba, akkor a levél eljut a zord öregúr kezeihez. Georg azonban hevesen tiltakozott, s hallani sem akart az egészről. Senkire sem szeretné rátukmálni magát. Strasser úrtól pedig aligha tudjuk meg, melyik az a bizonyos bank. Hamar kitalálná, hogy tervezünk valamit, márpedig ő nem akarja, hogy Georg rendezze a kapcsolatát a nagyapjával. Akkor ugyanis elmaradnának a pénzküldemények.

- Hát igen. Sajnálatos, hogy Hermann Strasser csak magára gondol, a fia érdekeire meg fittyet hány. Egyébként nem is volna sok értelme, hogy írjunk a nagypapa címére. Személyesen kell felkeresni az öregurat, és szemtől szemben megbeszélni vele mindent. Én pontosan ezt szándékozom tenni. Valahogy majd csak kinyomozom, hogy hívják Georg nagyapját, s hol lakik.

♣ ♣ ♣

Klaus Ruthart hamar elintézte üzleti ügyeit Palembangban. Miután megegyezett Dahomy vásárlójával, sürgönyt adott fel Helgának.

„Fogadd őszinte részvétemet! Amint tudok, utazom. Levél megy. Ölel: apa.”

Ezután megérdeklődte, melyik gőzössel utazhatnának, hogy meg tudja tervezni az utat, majd visszatért Dahomyba.

Gonda eközben terhes kötelességének tett eleget. Ramovába lovagolt, hogy közölje Georggal a hírt: édesapjával együtt véglegesen Németországba utazik. Sajgott a szíve, amikor látta, miként komorulnak el barátja arcvonásai a hír hallatán. Nem akarta még jobban zavarba hozni szegényt, ezért úgy döntött, egy szót sem szól az édesapjával kigondolt tervről. Elhallgatta, hogy fel akarják keresni a fiú nagyapját, s rá kívánják beszélni, hozza Németországba, és vegye magához az unokáját.

- S meddig még? - kérdezte Georg.

- Mit meddig? - rezzent Össze Gonda ijedtében.

- Meddig maradtok még Dahomyban?

- Körülbelül négy hétig - felelte a lány, s a részvét finom könnyfátylat vont a szeme elé. Georg igazán hősiesen tartotta magát, de Gonda jól tudta, milyen nehéz számára az elválás. - Sajnos, nagyon szűk az idő, szegény Georgom - tette hozzá.

A fiatalember tekintetében mélységes szomorúság bujkált, amit erőltetett mosolya sem tudott palástolni.

- Ugye, addig gyakran találkozunk majd? Jó volna mindennap látni egymást, nem igaz?

Gonda némán bólintott. Neki is legalább olyan nehezére esett a búcsú Dahomytól, mint az édesapjának. Utolsó találkozásuk alkalmával azután már nem tudott megálljt parancsolni könnyei árjának, s Georgnak bizony minden erejét össze kellett szednie, hogy ne kövesse a példáját. A teljes személyzet, melynek minden tagját átvette az új tulajdonos, összegyűlt. Eddig kitűnő dolguk volt, de most nem tudhatták, milyen soruk lesz az új úr szolgálatában.

Integettek eddigi jóságos gazdájuknak, és szomorúan néztek a távozó bájos kis úrnő után.

Sötétedésre apa és lánya megérkezett Palembangba. Néhány óra múlva a felkelő nap már a gőzös fedélzetén találta őket. Felmorajlottak a gépek, s a hajó lassan mozgásba lendült, hogy régi-új hazájukba vigye őket.

♣ ♣ ♣

Gondának és édesapjának igazán kellemes tengeri útban volt része. Hamburgba érve nyomban szállodát kerestek. Néhány napot a kikötővárosban szándékoztak tölteni, hogy összeállítsanak maguknak egy kisebb ruhatárat, amelynek darabjai megfelelnek az európai divat követelményeinek.

Egyik este apa és lánya egymással szemben ült a hotel óriási éttermében. Gonda vadonatúj, rendkívül elegáns, világoskék selyemruhát viselt, amelyet apró, ezüstös gyöngyök díszítettek. A gyönyörű ruha méltó kiegészítője volt a sötét brokátból készült, estélyi körgallér. Klaus Ruthart pedig a legelőkelőbb körökben szokásos természetességgel viselte vadonatúj szmokingját, ami itt mindennapi ruhadarabnak számított.

Az étteremben minden pillantást magukra vontak finom és elegáns megjelenésükkel. Ők azonban ezzel mit sem törődve megrendelték a vacsorát, és zavartalanul beszélgettek. Nem sokkal azután, hogy helyet foglaltak, megjelent az étteremben egy karcsú, magas, harmincas éveinek elején járó fiatalember, és helyet foglalt a szomszédos szabad asztalnál. A lány figyelmét rögtön felkeltette az új vendég markáns, mégis finom, férfias arcéle. Klaus Ruthait sem állta meg, hogy észrevétlenül szemügyre ne vegye az idegent.

A férfi minden komolyabb érdeklődés nélkül körbejáratta tekintetét a teremben. Legvégül pillantott csak Gondára, pedig a lány jóformán vele szemben foglalt helyet. A fiatalember visszahőkölt egy kicsit, amikor tekintete egy pillanatra összetalálkozott Gondáéval, és a szemében nyomban fellobbant az érdeklődés. A lány nagy, barna szemének meleg pillantása azonnal megbabonázta. Az idegen azonban nem bámulta egyfolytában Gondát, csak időnként vetett rá nagyon tapintatosan egy-egy röpke pillantást, nehogy zavarba hozza.

A fiatalember körülbelül tíz percen át egyedül ült az asztalánál. Ekkor egy idősebb úr lépett be a helyiségbe, és gyorsan odamenni: hozzá. Az ifjabbik illedelmesen felállt, és üdvözölte az újonnan érkezőt. Gonda és apja jól hallották, amint az idősebb férfi így szól:

- Bocsássa meg doktor úr, hogy megvárattam. Önhibámon kívül késtem.

E szavak után Bernd Ranzow helyet foglalt a fiatalemberrel szemben. A két úrnak szemlátomást üzleti megbeszélnivalója volt egymással. Apa és lánya időnként elkaptak egy röpke szófoszlányt, így e tény előttük sem maradt rejtve. Vasúti sínekről, építési tervekről és más effélékről volt szó.

A pincér meghozta Gondáéknak a levest, majd kisvártatva a szomszédos asztal mellett ülő urakat is kiszolgálta. Gondának nem csekély erőfeszítésébe került, hogy az evésre összpontosítása a figyelmét, félhangosan beszélgetett az édesapjával, és úgy tett, mintha cseppet sem érdekelné, miféle emberek ülnek mellettük.

De hiába volt minden, pillantása néha mégis a szomszéd asztalhoz tévedt. Valahányszor csak tekintete összetalálkozott a fiatalemberével, megmagyarázhatatlan, kellemes borzongás futott végig rajta. Ilyesmit még sosem érzett! Miért nem tudja állni ennek a férfinak a pillantását? S miért, néz félre újra meg újra szégyenlősen, amikor összevillan a tekintetük?

Egyik kérdésre sem talált választ. A vacsora végeztével nehezére esett felkelnie az asztaltól. Fájt neki, hogy soha többé nem látja viszont a rokonszenves idegent.

♣ ♣ ♣

Másnap reggel Gonda kimondottan szétszórt hangulatban baktatott édesapja oldalán a vágányon álló szerelvény mellett. Elfoglalták fülkéjüket, és a férfi hamarosan kényelmes kis sarkot alakított ki a lányának. Rajtuk kívül egyetlen utas sem volt a fülkében.

Néhány perccel a vonat indulása előtt azonban lélekszakadva megjelent egy hordár. Egy kis bőröndöt tett fel a csomagtartóra, majd amilyen gyorsan jött, távozott is. Az ajtónál egy fiatalemberrel találkozott, aki kifizette, majd barátságos hangon lekiáltott a bőröndjeit cipelő embernek, hogy igyekezzék egy kicsit. A vonat lassan mozgásba lendült, s a következő pillanatban a fülke ajtajában megjelent a kofferek gazdája. Illedelmesen megemelte a kalapját, és meghajolt.

Tekintete ujjongva találkozott Gonda nem kisebb örömöt sugárzó pillantásával Ugyanaz a fiatalember állt ott, aki tegnap mellettük vacsorázott!

A férfi levette a kabátját meg a kalapját, és helyet foglalt az ajtó mellett, Gondával átellenben. Ezután már senki sem szállt fel, így hármasban maradtak.

Klaus Ruthart is felismerte a fiatalembert, s üdvözlését néma fejbólintással viszonozta. Az idegen most végre kedve szerint szemügyre vehette Gondát. Ehhez elegendő volt úgy tennie, mintha csak kinézne az ablakon. Sajnálta, hogy a hotelben elköltött vacsora után nem látta többé sem a lányt, sem pedig a kísérőjét. Magában hálásan megköszönte a hordárnak, hogy pont ide hozta a csomagjait. Észrevétlenül, ám nagy élvezettel újra meg újra megpihentette a tekintetét a fiatal hölgy bájos arcán.

Szívesen elkezdett volna társalogni valamiről, de nem volt hozzá bátorsága. Semmiképp sem akart tolakodónak látszani. Elvégre honnan is sejthette volna, hogy két útitársa nagyon is szívesen részt vett volna egy ilyen beszélgetésben?

Már maguk mögött hagytak néhány állomást, amikor a fiatalember felállt, és kiment a folyosóra, hogy elszívjon egy cigarettát. Apa és lánya nagy érdeklődéssel nézett utána. Hamarosan Klaus Ruthart is felemelkedett, és mosolyogva a lánya felé biccentett.

- Én is szívesen rágyújtanék - mondta.

Kiment a folyosóra, és megállt a fiatalember mellett. Megpróbált rágyújtani, de a huzatban ez szinte megoldhatatlan feladatnak bizonyult.

- Segíthetek, uram? - kérdezte útitársuk illedelmesen, és odanyújtotta égő cigarettáját.

Az öregúr hálásan elfogadta a segítséget. Egy ideig szótlanul álltak egymás mellett, belefeledkezve a kék, illatos füst élvezetébe. Végül Klaus Ruthart törte meg a csendet.

- Bocsásson meg, uram, amiért kíváncsiskodom. Véletlenül észrevettem, hogy a bőröndjén egy kasseli szálloda címkéje látható. Ön is oda igyekszik?

- Igen. Egy kisebb vasúti szárnyvonalat építek Kasseltől északra, így azután alighanem hosszabb időt kell ott eltöltenem.

- Csakugyan? Szárnyvonalat épít?

- Igen. Szeretnénk, ha sikerülne megteremteni az összeköttetést Kassel és a tőle északra fekvő falvak között.

- Érdekes. Talán egy Santen nevű település is állomást, kap?

- Csak nem ismeri Kasselt és a környékét?

Klaus Ruthart elmosolyodott.

- Meglehetősen, hiszen ott születtem. De már régóta külföldön élek. Legutóbb négy esztendeje jártam odahaza. Gondolhatja, hogy minden érdekel, ami Kassellel kapcsolatos. Ez az oka a kíváncsiskodásomnak.

- Örülök, hogy emiatt szóba elegyedtünk. Már rég szívesen megszólítottam volna Önt és a hölgyet, de nem akartam a terhükre lenni.

- Mondja, kérem, még mindig olyan jól meg lehet szállni a kasseli Schirmer Hotelben?

- Nem tudom, milyen igényei vannak uraságodnak. Én elégedett voltam, amikor ott laktam. Sajnos, a mostani munkahelyem kissé messze van Kasseltől, így ezúttal máshol lakom majd. Jelenleg éppen Santen falu és a santeni kastély között áll az építkezés. Természetesen Santennek is lesz állomása. Nagyon kedves, ajánlatot kaptam a kastélyból, hogy esetleg lakjam ott, de röviddel ezelőtt meghalt von Santen asszony, a kastély gazdája. Egyetlen örököse, az unokája most egyedül lakik ott, így azután kénytelen voltam visszautasítani a kedves meghívást. Szerencsére az új úrnő nagynénje felajánlotta, hogy lakhatom az egyik kerti házban, így néhány hete már ott szállok meg.

- Csak nem Käthe Laßwitz asszonynál? - szaladt ki Klaus Ruthart száján.

- Uraságod ismeri őt? - kérdezte meghökkenve a fiatalember.

- Enyhén szólva - mosolyodott el újra Ruthart - ugyanis a testvérem. A Santen-kastély fiatal úrnője pedig a lányom.

Az ifjú meghökkenve nézett be a fülkébe.

- Akkor ön Szumátráról jön? - folytatta kissé bizonytalanul.

- Pontosan.

- Magam is rájöttem volna, hogy Laßwitz asszony várva várt testvérével hozott össze a sors, ha uraságod egyedül van. A méltóságos asszonytól mintha azt hallottam volna, hogy ön egyedül érkezik. Most mégis egy ifjú hölgy társaságában látom.

Klaus Ruthart arcán megint apró mosoly futott keresztül.

- Igen, még a húgom sem tudja, hogy kísérettel érkezem.

A fiatalember erre megint bepillantott a fülkébe, ahonnét Gonda fürkésző tekintettel nézte őket.

- A kedves felesége? - érdeklődőit a fiatalember gyámoltalanul, bár érezte, hogy nem egészen helyénvaló dolog ilyesmit kérdezni. De úgy gondolta, mindenképpen meg kell tudnia, mi a helyzet.

- Ó nem! A lányom. De kérem, ha esetleg előbb érkezik a húgomhoz, egy szóval se árulja el, kivel érkezem. Szeretném meglepni.

Az ifjú maga sem tudta, miért hagyja el ajkát lopva hatalmas, megkönnyebbült sóhaj e szavak hallatán. Nem értette, miért örül annyira annak, hogy ez a bájos fiatal hölgy új ismerősének a lánya, nem pedig a felesége.

- Ha uraságod így kívánja, hallgatni fogok a találkozásunkról - mondta.

- Ennek örülnék a legjobban.

- Most, hogy tudom, Klaus Ruthart úr áll előttem, engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Leyden.

Klaus Ruthart elégedetten vette szemügyre fiatal útitársát.

- Doktor Leyden, ugyebár? Tegnap, a hotel éttermében mintha így szólították volna.

- Igen, mérnök vagyok.

- Ha már a szerencsés véletlen így összehozott bennünket, Leyden úr, engedje meg, hogy a rokonaim és az ismerőseim felől tudakozódjam.

- Állok szolgálatára, már amennyire tudok.

- Mi van a testvéremmel és a lányommal? Egészségesek? Feltételezem, hogy ön nemrég még együtt volt velük.

- Három nappal ezelőtt láttam utoljára a hölgyeket, és biztosíthatom uraságodat, mindketten kitűnő egészségnek örvendtek. Nekem kisebb üzleti utat kellett tennem, és beteg nagybátyámat is meglátogattam az egyik szanatóriumban. Helga kisasszony természetesen mély gyászban van nagyanyja halála miatt, de egyébként semmi baja sincs.

- Mindenkit váratlanul ért az anyósom halála?

- Így igaz. A méltóságos asszony agyvérzést kapott.

A vonat befutott egy állomásra, a két férfi pedig bement a fülkébe. Gonda izgatottan várta, hogy végre megtudja, mit beszélt édesapja az ismeretien férfival.

- Engedd meg, Gondám - kezdte Klaus Ruthart, aki pontosan kiolvasta lánya pillantásából a visszafojtott várakozást, hogy bemutassam Leyden doktort. Kicsi a világ. A doktor úr mérnök, és azt a vasútvonalat építi, amely a santeni kastélyt is érinti majd. Ismeri Käthe nénit és a nővéredet is. Sőt, az építkezés alatt Käthe néni házában lakik. Hát nem különös ez a véletlen egybeesés?

Hans Leyden meghajolt Gonda előtt, aki barátságos mosollyal kezet nyújtott neki. Először kissé zavartan nézett a férfira, de azután győzött lelkében a kíváncsiság.

- Ezek szerint ön ismeri a testvéremet és a nagynénémet? - kérdezte.

- Igen, kisasszony - felelte a fiatalember, és röviden elismételte mindazt, amiről az imént Gonda édesapjával beszélt. Közben helyet foglalt Klaus Ruthart mellett, Gondával szemben. Sötétszürke szeme olyan meleg pillantásokat lövellt a lány felé, hogy Gonda úgy érezte, e melegség egyenest a szívéig hatol.

- Ezek szerint - vette át Klaus Ruthart a szót - doktor Leyden egy ideig a lakótársad lesz, ugyanis Käthe néninél szeretnélek hagyni, amíg Helgát felkészítem a nagy hírre, hogy testvérhúgot hozok neki.

Gonda kissé nyugtalanul pillantod az édesapjára.

- Tud róla doktor Leyden, hogy Helga mit sem sejt a létezésemről?

- Igen, kicsim, jobbnak láttam, ha beavatom a titokba, mielőtt esetleg akaratlanul túl korán elárulná.

Gonda Leyden doktor felé fordította élénk tekintetét.

- Hát nem különös hogy Hamburgban egymás mellett, ültünk az étteremben, most meg ebben a fülkében újra összehoz bennünket a sors?

A férfi szeme felcsillant az örömtől.

- Ezek szerint kegyed emlékszik rá, hogy már találkoztunk?

- Természetesen. Nyomban eszembe jutott. Már tegnap is azon morfondíroztam, hogy uraságod vajon elutazott-e. Kár, hogy ott, az étteremben nem derült ki, hogy ön Käthe néni házában lakik! Már akkor is beszédbe elegyedhettünk volna. Megismert bennünket, amikor belépett a fülkénkbe?

- Természetesen. Egy olyan határozott vonásokkal megrajzolt férfiarcot, mint az apjauráé, s egy olyan bájos hölgyet, mint kegyed, nem olyan könnyű elfelejteni.

Gonda kicsit elpirult, de a szája szögletében huncut mosoly jelent meg.

- Valóban bájos hölgy volnék?

- Ha szabad ezt ilyen nyíltan kimondanom, igen - felelte Hans, miközben kissé bizonytalanul pillantott a lány apjára.

- Ugyan miért ne mondhatná ki?

- Attól féltem, hogy esetleg megharagszik.

- Ó, dehogyis. Hisz nincs ebben semmi sértő. Örülök, hogy bájosnak talál.

A férfit teljesen elbűvölte a lányból áradó finom naivitás. Üdítően más volt ez, mint a nagyvilági hölgyek lépten-nyomon tapasztalható számító kacérsága.

Az út hátralevő részét élénk beszélgetéssel töltötték. A legnagyobb bizalommal, ami csak egy ilyen röpke ismeretség után várható, elmesélték egymásnak életük főbb mozzanatait. Hans teljes odaadással hallgatta Klaus Ruthart beszámolóját, amelynek során feltárultak előtte a szumátrai ültetvények mozgalmas hétköznapjai. Ő maga elmondta, hogy egy baleset miatt nagyon korán elveszítette a szüleit. Alig múlt tizenöt esztendős, amikor egyedül maradt. Anyai nagybátyját nevezték ki gyámjául, aki már akkor is magába fordult, megkeseredett különcként élt. A férfi egészen egyetemi tanulmányai megkezdéséig intézetbe küldte unokaöccsét, Az öregúr kezelte azt a vagyonkát is, ami az apjától maradt Hansra. Ez a pénz tette lehetővé, hogy a fiatalember továbbtanulhasson.

- Azt hiszem - tűnődött Hans félhangosan - alaposan ki is kerekítette az összeget, hogy ne kelljen az éhkoppot nyelnem, de erről soha egy szót sem szólt. Talán nem akart, megalázó helyzetbe hozni. Ha egyre erősödő embergyűlöletét leszámítjuk, egészen rendes öregúr. A tanulmányaim befejeztével szerencsére nyomban kaptam állást. Ez a mostani vasútépítés életem első komolyabb feladata.

- Ezek szerint uraságod nagybátyja úgyszólván a lányom szomszédjának számít? - tudakolta Klaus Ruthart.

- Igen. Mint mondtam, vett néhány hold földet. Régi vágya volt, hogy szép háza legyen egy nagy kert kellős közepén, ahol kedvére sétálgathat. Felhagyott az üzleti tevékenységgel, eladta a gyárát, és most visszavonultan él. A személyzeten kívül egyedül engem tűr meg maga mellett. Igazán semmi okom, hogy panaszkodjam rá, hiszen számtalan jelét adta irántam érzett jóindulatának. Szerencsétlenül alakult családi viszonyai miatt lett öregségére besavanyodott különccé. Szerencsére mindig képes voltam gondoskodni magamról, így nem kellett arra gyanakodnia, hogy esetleg számításból maradok mellette. A távollétében nem akarok beköltözni a házába, noha felajánlotta nekem. Gyanakvása gyökerei már olyan mélyre hatoltak a lelkében, hogy ha elfogadnám az ajánlatát, talán bennem sem bízna többé. Ezt pedig sem magam, sem őmiatta nem akarom.

- Az ilyen emberek sajnálatra méltóak - vetette közbe Klaus Ruthart.

- Bizony, így van. Szívesen segítenék neki, de ez lehetetlen. Most pedig, sajnos, be kellett feküdnie a szanatóriumba. Remélhetőleg meggyógyul, és élvezheti még a szép birtok örömeit. Igaz, már csaknem hetvenesztendős. Ha meghal, akkor egyetlen unokája, nemrég elhalt leányának gyermeke lesz a kizárólagos örököse.

- Tehát már nincs családja?

- Nincs.

- De az unokája, ugye, nem vele él?

- Nem. A fiú az apjával lakik, aki azonban régóta rossz viszonyban van a nagybátyámmal. Sajnos, az öregúr sosem mesél azokról az emberekről, akiknek a legközelebb kellene hozzá állniuk. Így még azt sem tudom, hol lakik ez az egyetlen unoka. De bocsássanak meg, amiért ilyen szomorú dolgokkal terheltem önöket!

- Erről szó sincs - biztosította új ismerősét Klaus Ruthart. - Érdeklődéssel hallgattuk, hisz uraságod nagybátyja végül is a mi eljövendő szomszédunk.

Az út hátralévő percei szélsebesen száguldottak tova. Mind a hárman meglepődtek, milyen hamar feltűnt előttük a Kassel melletti Wilhelmshöhe-kastély. Lassan fel kellett készülniük a leszálláshoz.

- Szeretnék még itt a vonaton elbúcsúzni önöktől - mondta Hans Leyden. - Kedves kisasszony, ugye szabad azt mondanom: a viszontlátásra?

Gonda örömteli, élénk bólintással felelt, és boldogan megszorította a férfi feléje nyújtott kezét.

- Hamarosan megint látjuk egymást. Már előre örülök a találkozásnak - mondta leplezetlen nyíltsággal, ami mindig is sajátja volt. Sosem tudta elrejteni az érzéseit. Hans Leyden és Klaus Ruthart, férfias kézszorítással búcsúzott el egymástól.

♣ ♣ ♣

Gonda és az édesapja a Schirmer Hotelben szállt meg. Klaus Ruthart másnapra bérkocsit rendelt. Reggeli után nyomban elbúcsúzott. Gondától.

- Nem hagylak sokáig egyedül - szólt vissza mosolyogva. - Käthe néni alighanem nyomban meg akarja majd ismerni az unokahúgát. A legszívesebben már most magammal vinnélek, de talán mégis jobb lesz így. Szép nyugodtan szeretnék mindent megmagyarázni neki. Egy kicsit azért biztosan összezavarja majd a váratlan hír.

- Csak menj nyugodtan! - felelte Gonda eltökélt hangon. - Itt várok, amíg visszajössz. Sok szerencsét!

Klaus Ruthart autóba szállt, és elindult. Az út körülbelül egy órát tartott. Amikor a kocsi begördült Käthe néni évszázados fák árnyékában meghúzódó háza elé, a férfi izgatott kiáltást hallott az egyik ablakból. A következő pillanatban a húga jelent meg a kapuban, hogy azután valósággal bátyja karjaiba repüljön.

- Klaus! Drága Klaus! Olyan régóta vártalak, és most mégis annyira hihetetlen, hogy megjöttél. Miért nem írtad meg pontosan, mikor érkezel?

- Nem akartam, hogy kigyere elém az állomásra. Tudod, hogy sosem szerettem a nagy, színpadias találkozásokat.

- Ugyan, miket beszélsz! De az a fő, hogy itt vagy. Annyira örülök!

A férfi a testvéri csókok első viharának csillapultával kissé eltolta magától a húgát, és alaposan szemügyre vette. Még mindig nagyon bájos asszony volt, pedig negyven esztendő szállt már el fölötte. Igaz, szerencsére majdnem nyomtalanul. Csak a szeme körül vélt Klaus Ruthart felfedezni néhány nyugtalanító vonást, melyek közül négy éve még egyet sem látott. Sőt, mintha a húga ajka köré is barázdát véstek volna a régmúlt idők keservesen végigküzdött fájdalmai. Hát igen, időközben megözvegyült, és ez bizony még ezt a jó kedélyű asszonyt is megviselte.

- Hogy vagy Käthe? - kérdezte a férfi, s szeretetteljes mozdulattal végigsimított az asszony haján.

Käthe betessékelte a bátyját a kényelmesen berendezett nappaliba, ahol a szélsebesen odaérkező szobalány lesegítette a vendég kalapját és kabátját.

- Megvagyok, drága Klaus. Az ember a legnehezebb dolgokat is képes legyűrni előbb-utóbb. Hiába, az idő kitűnő orvos... Amikor oly szomorú körülmények közt elveszítettem az én drága férjemet, úgy éreztem, sosem fogom kiheverni a csapást. Az idő azonban csodát tett, és mára már odáig jutottam, hogy itt-ott újra észreveszem az élet apró örömeit. Persze szegény uramat nem tudom és nem is akarom elfelejteni. Meg hát te is itt vagy nekem! Valóban nem akarsz többé visszamenni Szumátrára?

- Úgy döntöttem, végleg Németországban maradok. Amikor megtudtam, hogy Helga egyedül maradt, hihetetlen erővel hajtott haza az atyai kötelességtudat. Most, hogy von Santen bárónő már nem él, meg kell próbálnom valamivel közelebb kerülni a lányomhoz. Sikerülnie kell!

Käthe asszony arcán röpke árnyék suhant keresztül.

- Jaj, Klaus, mennyit küzdöttem, hogy bebocsátást nyerjek abba a fiatal szívbe! De ma már látnom kell, eléggé hiábavaló harc volt ez. Igaz, Helga a nagyanyja halála óta sokkal gyakrabban megfordul nálam, mint azelőtt, ráadásul önként. Az üzleti ügyekben való tanácstalansága miatt valamelyest a bizalmába is fogadott, de egyébként egyetlen lépéssel sem kerültem hozzá közelebb. Még mindig megvan a régi rossz természete, amivel elzárkózik a világ gondjai elől, és nagyképűen felülemelkedik rajtuk. Bevallom, örültem volna, ha engedi, hogy szeressem. Erősen vágyom rá, hogy legyen valaki az életemben, akinek számítok valamit, aki hozzám tartozik. Most végre itt vagy nekem te, Klaus!

A férfi átnyúlt az apró, kerek asztal fölött, és megszorította a húga kezét.

- Hozok neked még valakit, akinek leghőbb vágya, hogy szerethessen téged, és hogy te is megszeresd.

Az asszony csodálkozva pillantott fel.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Itt az ideje, Käthe, hogy valamit bevalljak neked. Tudod, milyen ígéretet kényszerített ki belőlem annak idején az anyósom. A szavamat vette, hogy Ellen halála után soha többe nem nősülök meg.

- Hogyne emlékeznék, mindig is szörnyen dühített a dolog.

- Nos, be kell ismernem, hogy nem tartottam meg az ígéretemet. Elutazásom után egy évvel Szumátrán megint megházasodtam. Ez a második frigy kimondhatatlan boldogságot hozott a számomra.

- Ejha! - kiáltott fel az asszony, és hevesen, megszorította Klaus kezét. - Ó hát ezt nem is tudtam! Erről idehaza senki nem sejtett semmit.

- Mert ezzel arra kényszerítettetek volna valamennyiötöket, hogy a békesség kedvéért alakoskodjatok von Santen asszony előtt. Szerettelek volna megkímélni benneteket ettől a komédiázástól.

- És hol van a feleséged, Klaus?

- Két éve - sóhajtott fel a férfi -, néhány héttel a férjed halála előtt, vissza kellett adnom legdrágább kincsemet, a Teremtőnek. Szerencsére itt hagyott nekem egy leányt, aki most tizenkilenc esztendős. Őt hoztam el neked. Őt szeretheted, másra sem vár, mint arra, hogy ezt kiérdemelje. Az ő meleg szívéhez hamar utat találsz majd. Az édesanyja jóságos és szeretetre méltó jellemét örökölte. Biztosra veszem, hogy az én kis Gondám tetszeni fog neked.

Käthe asszony egészen belepirult a nagy izgalomba.

- És hol van most? Hol hagytad, Klaus? Miért nem hoztad magaddal?

- Kasselben, a Hotel Schirmerben szálltunk meg. Azért jöttem egyelőre csak én, hogy nyugodtan felkészíthesselek mindenre. De ha megengeded, máris idehozom. Minden másról majd később.

- Természetesen veled megyek! - ugrott fel az asszony. - Azt hiszed, képes vagyok egyetlen pillanatot is nyugodtan ülni a szobámban, amikor tudom, hogy Kasselben vár az unokahúgom, akit még sosem láttam? Öt perc múlva indulhatunk, csak utasítom a személyzetet, hogy készítsenek elő Gondának is egy szobát.

♣ ♣ ♣

A szálloda előtt kiszálltak az autóból, majd Klaus Ruthart Gonda szobájához vezette a testvérét. A lány nem bírt uralkodni a kíváncsiságán, és az ablaknál állva várta apja visszatérését. Szíve a torkában dobogott, amikor meglátta a két testvért kiszállni a kocsiból. Ott állt a szoba közepén, szíve vadul kalapált, és tágra nyílt szemmel nézett az ajtóra.

A következő pillanatban egy kissé gömbölyded, de egyébként rendkívül elegáns hölgy lépett be a szobába. Örömében hol sírt, hol pedig nevetett, miközben mindkét karját kinyújtotta Gonda felé.

- Käthe néni? - kezdte a lány kissé bizonytalanul. - Csak te lehetsz az, bár jóval fiatalabb vagy, mint amilyennek képzeltelek.

- Hát persze hogy én vagyok Käthe néni, ki más lehetnék? Istenem, milyen bájos teremtés! Van egy elragadó unokahúgom, és még csak nem is tudtam róla!

Megcsókolták és megölelték egymást, mintha most akarnák pótolni mindazt, amit hosszú éveken át elmulasztottak. Klaus Ruthart, ott állt mellettük, és fátyolos szemmel figyelte őket. Ezután egymást követte kérdés, felelet, nevetés, sírás, csók és ölelés. A tűzrőlpattant Käthe néni nem tudott betelni új rokonával. Gonda teljesen elbájolta, s az asszony újra meg újra elmondta, milyen büszke szép unokahúgára. Azt sem rejtette véka alá, mennyire boldog, hogy végre van valaki, akit a gondjaiba vehet.

Gonda még magához sem tért, máris sietve elő kellett készülnie az utazáshoz. Apja eközben az autóba vitette a bőröndöket, és kifizette a hotelszámlát, Ezután mindhárman lementek a kocsihoz. Käthe néni szorosan átölelte Gondát, mintha attól tartana, hogy valaki elszökteti tőle.

Gyorsan visszaértek Käthe néni házához. Klaus Ruthartnak útközben egy szót sem kellett szólnia, testvére és lánya gondoskodott róla, hogy egy pillanatra se szakadjon meg a társalgás.

Miután megérkeztek, apa és lánya felmentek a már előkészített szobáikba, hogy egy kicsit felfrissítsék magukat. Amikor félóra múlva megint, együtt ültek a szalonban, megjelent Leyden doktor. Nemrég érkezett az építkezésről, éppen csak átöltözött.

- Jöjjön gyorsan, doktor úr, nézze meg, milyen kedves vendégeim érkeztek! Találja ki, kicsodák! - kiáltotta Käthe néni a maga heves módján.

A fiatalember nevetve meghajolt vendéglátója előtt, és kezet csókolt neki.

- Nagyságos asszonyom, ezt egészen pontosan meg tudom mondani - felelte, miközben jelentőségteljesen Klaus Kuthartra mosolygott. - Az úr a kegyed testvére, a hölgy pedig Gonda, a lánya.

Käthe néninek egy pillanatra még a szava is elállt, majd fejcsóválva nézett végig unokahúgán és a testvérén.

- De hát nem volt a homlokomra írva, hogy kik a vendégeim... Szeretném tudni, hogyan találta ki.

- Szívesen felfedem ön előtt a rejtélyt, hogy ne kelljen törnie a fejét. Ruthart úr, most már szabad beszélnem? - vette át Leyden doktor a szót.

- Hát persze, doktor úr - biztosította Klaus Ruthart mosolyogva.

- Hogyan? Hát te is tudod, mi a neve a mérnök úrnak?

- A vonaton ismerkedtünk meg, miután a hamburgi szállodában már véletlenül találkoztunk. A hordárom zseniális fickó volt. Az utolsó percben értem ki a vonathoz, ő pedig pont abba a fülkébe vitte a csomagjaimat, ahol a kegyed testvére és unokahúga ült.

- És maga erről egy szót sem szólt nekem?

- Szigorú parancs kötelezett a hallgatásra.

- Na, akkor legalább értem. Már azt hittem, hogy uraságod látnoki képességekkel rendelkezik. Ugye, milyen bájos unokahúgot kaptam ajándékba?

Hans Leyden Gonda felé fordította szürke szemét és mosolygós arcát.

- Asszonyom, tökéletesen megértem az örömét és az elragadtatását. Csak azért jöttem, hogy gyorsan üdvözöljem a nagyságos urat és leányát. Ma a szobámban eszem, nem szeretném kegyedéket túl sokáig zavarni.

- Erről szó sem lehet! Ha önt nem zavarja, hogy időnként örömujjongásban török ki Gonda miatt, akkor maradjon csak nyugodtan! Ugye, Klaus?

- Igen, bár természetesen nem akarjuk zavarni a doktor urat mindennapi szokásaiban.

- Kedvelt szokásommá vált, hogy együtt étkezem Laßwitz asszony őnagyságával. Ahhoz pedig túl gyenge vagyok, hogy ellenálljak e csábító ajánlatnak. Igazán nagylelkűek, hogy nem küldenek el.

- Nos, doktor úr, mi már csak ilyen nagylelkűek vagyunk! - toldotta meg Käthe asszony a fiatalember szavait, egy hamiskás kacsintás kíséretében.

Nevetve helyet foglaltak, és hamarosan élénk beszélgetésbe merültek. Hans Leyden elbűvölve hallgatta Gonda meleg, szívből fakadó kacagását. Szokásától eltérően aznap délután elkésett az építkezésről.

Miután a fiatalember elbúcsúzott, Klaus Ruthart elindult a Santen-kastélyba. Húga a rendelkezésére bocsátotta az autóját, és megkérdezte, nem akarna-e előbb telefonon bejelentkezni. Klaus Ruthart a fejét csóválta.

- Nem, Käthe. Helga tudja, hogy a napokban érkezem. Úgy szeretnék elébe állni, hogy előtte ne legyen ideje meggondolni, a szokásos szófordulatok közül melyiket választja majd az üdvözlésemre. Talán a meglepetés kibillenti kissé visszafogott modorából.

♣ ♣ ♣

Claus Ruthart odaért a Santen-kastélyhoz. Szerény, de elegáns libériába öltözött inas állt a bejáratnál. Gyorsan odasietett a kocsiajtóhoz.

- Beszélhetnék Ruthart kisasszonnyal? - tudakolta a férfi, miután kiszállt a kocsiból.

Az inas meghajolt.

- Kit szabad bejelentenem a nagyságos kisasszonynak? - hangzott az udvarias, de hűvös kérdés.

Klaus Ruthart kissé elcsodálkozott, de egyelőre vidám hangulatban nézett végig a komornyikon.

- Nem ismer meg, Franz? Én még pontosan emlékszem magára - mondta nyugodt hangon.

- Ó, ha nem tévedek, Ruthart úrhoz van szerencsém - hangzott a suttogó felelet. - Értesítem a nagyságos kisasszonyt, hogy uraságod megérkezett.

Klaus Ruthart felment a lépcsőn, és belépett a kastély tágas előcsarnokába. Hirtelen megborzongott. Sohasem szerette ezt a hűvös, élettelen termet a maga kőboltozású, leginkább kolostorra emlékeztető hangulatával.

Lassan levetette a kalapját és a kabátját, lemondva róla, hogy valaki is segít neki. A komornyik kisvártatva visszajön.

- A nagyságos kisasszony kéreti.

Klaus Ruthart szája egy pillanatra megrándult. A nagyságos kisasszony kéreti? Talán úgy vár rá Helga a szalonjában, mint valami idegenre? Eszébe sem jut, hogy lejöjjön az apja elé?

Az inas átvezette néhány ismerős helyiségen, majd kinyitott egy ajtót, és betessékelte rajta a férfit.

Helga kimért léptekkel odament hozzá, és feléje nyújtotta karcsú, fehér, ápolt kezét.

- Jó napot, papa! Váratlanul jöttél. Fogadd szívélyes üdvözletemet!

Klaus Ruthart megfogta a lánya kezét, és melegen megszorította.

- Valóban szívélyes ez az üdvözlet, Helga?

A lány kihúzta magát.

- De papa, hogy kérdezhetsz ilyet?

- Inkább hagyjuk ezt! Azért jöttem, hogy segítsek neked. Amikor meghallottam, hogy a nagyanyád meghalt, és egyedül vagy kénytelen irányítani a birtokot, azonnal eladtam az enyémet. Most hát itt vagyok, és szeretném megkérdezni: akarod-e, hogy segítsek?

Helga visszahúzta a kezét, és egy nagyvilági nő mozdulatával az egyik fotelra mutatott.

- Kérlek, foglalj helyet. Örülök, hogy ilyen hosszú idő után megint láthatlak. Hogy szükségem van-e a segítségedre? Nos, papa, nyíltan bevallom, hogy a nagymama halála nagyon nehéz helyzetbe hozott.

Klaus Ruthart jóságos pillantást vetett a lányára.

- Most már nyugodt lehelsz. Holnaptól én intézem az ügyeket. Remélem, elégedett leszel majd velem. Szeretnék beköltözni a kastélyba.

Helga csak némán bólintott.

- Akkor hát - folytatta a férfi -, beszélgetésünknek ezt a részét le is zárhatjuk. Tartozom neked egy vallomással, amit nagyanyádra való tekintettel mindeddig halogattam. Én... én nem egyedül jövök.

Helga kissé felvonta a szemöldökét.

- Alighanem magaddal hoztad a személyzetedet. Remélhetőleg nincs köztük egyetlen maláj sem.

- Nincs - rázta meg a fejét Klaus Ruthart. - Valamennyi alkalmazottam otthon maradt.

- Hát akkor meg hogy értsem ezt? - kérdezte a lány, miközben le nem vette apjáról hideg, gyanakvó pillantását.

- Hogy rövidre fogjam, Helga, be kell vallanom, még egyszer megnősültem.

A lány felpattant, és szálfaegyenesen megállt édesapja előtt. Arcáról csak úgy sugárzott a jéghideg elutasítás.

- Hogy tehetted ezt? Hiszen a szavadat adtad haldokló édesanyámnak, hogy nem házasodsz újra.

A férfi nyugodtan ülve maradt, úgy nézett fel a lányára.

- Ne izgasd fel magadat fölöslegesen, és nyugodtan ülj vissza a helyedre! Nem haldokló édesanyádnak adtam a szavamat. Amikor ezt megígértem neki, még teljesen egészséges volt. Akkoriban vártunk téged, és olyankor minden asszony ideges és izgatott kissé. Édesanyád egyre csak követelte tőlem ezt az ígéretet, pedig én nem is gondoltam rá, hogy esetleg meghalhat. Amikor egy alkalommal megint ezzel gyötört, a nagyanyád is odajött. Látta, hogy Ellen sírva és duzzogva akarja kikényszeríteni belőlem az ígéretet. Erre az anyósom azt mondta, hogy már csak azért is megtehetném, amit a feleségem kér, hogy ne betegítse meg az állandó izgatottság. Így azután, kényszernek engedelmeskedve megtettem, amit kértek tőlem, de ezt az ígéretet sohasem éreztem kötelezőnek magamra nézve. Nem hittem, hogy tényleg meghal. Csak azért ígértem meg neki, hogy megnyugtassam.

- Egy becsületes férfi minden körülmények között megtartja adott szavát: - vágott közbe Helga éles, metsző hangon.

- Én második házasságom ellenére is becsületes embernek tartom magamat, és senkinek sem ajánlom, hogy ebben kételkedjék. Egy ilyen kikényszerített ígéret nem lehet kötelező erejű. Gondold csak meg, még harmincéves sem voltam, amikor édesanyád meghalt! Természetellenes dolog lett volna, ha nőtlennek kellett volna maradnom.

- És miért hallgattad el ezt előlem és a nagymama elől?

- Nemcsak kettőtök előtt tartottam titokban a dolgot, hanem a rokonaim előtt is. Nem akartam abba a helyzetbe hozni őket, hogy valamit is rejtegetni kelljen előttetek. S hogy nektek miért nem mondtam el? Kímélni akartam a nagyanyádat. Határtalanul felizgatta volna magát, ha megtudja.

- Igen, és joggal! Elvégre merő számításból vetted el a mamát. Legalább holta után hű maradhattál volna hozzá.

Klaus Ruthart felugrott, és szorosan Helga mellé lépett. Szeme szikrát szórt haragjában.

- Így hangzik az a változat, amit neked megtanítottak, hogy édesapád hitvány alaknak látsszon a szemedben. Nos hát, én igazán kímélni szoktam a holtakat, de itt a gyermekem tisztességéről van szó. Nem hallgathatok tovább, ki kell mondanom az igazságot. Amikor megkértem édesanyád kezét, semmi sem állt távolabb tőlem, mint a számítás. Elmesélte neked valaki is a megismerkedésünk történetét? Első találkozásunk alkalmával megmentettem az életét.

A lány kissé elbizonytalanodva nézett apja lángoló szemébe.

- Nem.

Klaus Ruthart érdes hangon felnevetett, majd mindazt elmesélte Helgának, amit néhány héttel korábban Gondának is.

- Nem merő számításból vettem el édesanyádat. Egy családot akartam megmenteni az összeomlástól. Arra is tekintettel kellett lennem, hogy nagyanyád megtarthassa végsőkig elkényeztetett lányát. Ellen ugyanis azt mondta, meghal, ha nem lehet a feleségem. Így aztán végül beleegyeztem, és megkértem a kezét. Sosem éreztettem vele, hogy nem szeretem. Most már talán képes vagy megérteni, miéit nem tartottam magam ahhoz a bizonyos kicsikart ígérethez. A házasságomat kényszerből kellett megkötnöm, az ígéret szerint pedig egész életemre magányosnak és boldogtalannak kellett volna maradnom. Pedig semmi olyat nem tettem, amivel ezt kiérdemeltem volna. Nos, kicsim, ez a színtiszta igazság. Így fest a valóságban az én merő számításom. Sajnálom, hogy mindezt fel kellett fednem előtted, de így kellett tennem. Ha a szívedet elidegenítették is tőlem, meg kellett próbálnom, hogy legalább a tiszteletedet kivívjam.

Helga egy ideig némán ült édesapjával szemben. Önkéntelenül is tudta, hogy az igazságot hallotta. Talán most először érezte, hogy lelkében megmozdul valami, hogy végre igazat kellene adnia az apjának. Mégis, valamilyen ködös félelem miatt elhárította magától ezt az érzést. Hamarosan hangot is adott a félelmének.

- Azt azért mégsem követelheted meg, hogy a második feleségedet a házamba fogadjam. Ezt sosem tenném. Soha!

- Ugyan, Helga! Ezt nem is kívánnám tőled. Nem a feleségemmel jöttem. Ő két évvel ezelőtt meghalt. Egy húgot hozok neked, aki mindössze két évvel fiatalabb nálad. Csak néhány hete tudja, hogy van egy nővére, de azóta nagy szeretettel vágyakozik utánad. Remélem, legalább őt neheztelés nélkül elfogadod.

Helga összerezzent. Egy húg? Ezek szerint van egy húga, aki ráadásul szeretettel várja, hogy megismerje? Igaz ez? Megtörölte a homlokát, mielőtt rászánta volna magát, hogy feleljen.

- Ez így persze egészen más. Azért persze ő mégiscsak a második lányod. A második asszony gyermeke, még ha nem tehet is róla. Őt... nos, testvéremként fogok vele bánni. Ahogy a körülményeket leírtad, elnézőbben kell megítélnem a szószegésedet. Én... hiszek neked.

Klaus Ruthart melegen megszorította a lánya kezét.

- Köszönöm, Helga. Magától értetődik, hogy Gonda meg én a saját költségünkre fogunk itt lakni. A szállást és az étkezést nem fogom kifizetni, majd ledolgozom, de minden mást állok.

- De papa - pirult el Helga - ezek a dolgok cseppet sem fontosak.

- Szerintem viszont igen. Szeretném megőrizni a függetlenségemet.

- Magától értetődik, hogy a számomra kötött üzletekről sosem kell majd elszámolnod.

- Mégis ez a feltett szándékom, méghozzá az utolsó lyukas garasig. Ez teljesen nyilvánvaló.

Helga arca megrándult. Komoly, tágra nyílt szemmel nézett az apjára.

- Talán tényleg rászolgáltam arra, hogy ezt ilyen fontosnak érezd. De ne is beszéljünk erről többet! Ugye, nem kell tovább bizonygatnom, hogy szívesen fogadom a húgomat? Átkísérlek Käthe nénihez, hogy magam kérjem meg Gondát, költözzék át Santenbe. Mit szólnának az emberek, ha nem itt lakna veled együtt?

Klaus Ruthart elmosolyodott.

- Ami az emberek véleményét illeti, amiatt nem fáj a fejem. De nagyon örülök, hogy felkeresed, és a házadba hívod Gondát. Biztosan a szíve mélyéig megindítja majd ez a gesztus. Minden erejével azon lesz, hogy szeressen téged, ebben biztos lehetsz.

Helga eltűnődött kissé az utolsó szavakon. Minden erejével azon lesz, hogy szeressen téged. Vajon mi játszódott le Gondában, amióta megtudta, hogy van egy nővére?

Bármilyen hűvös, megközelíthetetlen, büszke és rátarti volt is Helga Ruthart, jelleme mégsem volt alantasnak mondható. Az utóbbi időben kénytelen volt észrevenni saját magán, hogy hideg, érzések nélküli szívvel nem lehet boldog az ember. Márpedig gyakorta vágyott a boldogságra. Különösen azóta, hogy megismerte Hans Leydent. Nem vetett számot magában arról, miért megy újabban önként és olyan sűrűn Käthe nénihez. Régebben ez sosem történt meg. Käthe asszony tévedett, amikor azt hitte, Helga azért látogatja meg, mert már nem áll a nagyanyja befolyása alatt. Nem. Helga csakis azért jelent meg nála mind gyakrabban, mert doktor Leyden ott lakott. Most már a lány is sejtette, mit is érez a férfi iránt. Úgy gondolta, ha ez az érzés viszonzásra találna, akkor sikerülne előhozni lelkéből a jóságot és a gyengédséget. Arcán enyhe pír adta át helyét a szokásos sápadtságnak.

- Akkor hát, papa átkísértek Käthe nénihez.

Már kiáltott is a komornyik után, hogy megadja neki a legszükségesebb utasításokat.

♣ ♣ ♣

Helga és édesapja helyet foglalt Laßwitz asszony autójában. Keveset beszéltek az út során. A lány megint visszahúzódott a csigaházába, mintha szégyellné a lelke rezdüléseit. Apja időt hagyott neki, nem kényszerítette, hogy másnak mutatkozzék, mint amilyen. Bízott benne, hogy idővel majd feloldódik velük szemben.

Käthe néni háza előtt édesapja illedelmesen kisegítette a kocsiból. A lányba hirtelen belehasított, hogy szép lehet, ha az embernek van édesapja, akinek a védelmében nyugodtan, biztonságban élhet.

Gonda és Käthe néni az ablaknál állva nézték, jön-e már az autó. Amint Helga és Klaus Ruthart a házhoz közelített, Gonda elpirult. Az izgalom és az örömteli várakozás minden csepp vérét az arcába hajtotta.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Gonda egyszeriben egy feketébe öltözött, karcsú nőt pillantott meg. Érezte, hogy lelkében nőttön-nő az elfogódottság. Önkéntelenül is apja karjába menekült.

- Drága papa! - kiáltotta, s hangjába némi félelem vegyült.

Klaus Ruthart megcsókolta a lányát, majd két kezét a vállára téve, másik gyermeke elé tessékelte.

- Helga, ő a húgod.

Gonda bátran, de az izgalomtól könnyező szemmel nézett fel a nővérére, aki valamivel magasabb volt nála.

- Drága Helga, megölelhetlek? - kérdezte tétován.

Ekkor olyasmi történt Helgával, ami még sosem: elveszítette a büszkeségét és hűvös fennköltségét. Az esedező tekintet és a remegő hang a szívébe hatolt. Megölelte és megcsókolta Gondát, és halvány, kissé zavart mosollyal nézett rá.

- Igen, Gonda, ölelj át! Megpróbállak megszeretni - mondta, bár maga is megijedt e szavaktól.

Gonda viszonozta a csókot, majd sírva-nevetve édesapja felé fordult.

- Drága papa, most már tényleg van egy testvérem!

Helgának engednie kellett, hogy a húga újra viharosan átölelje és megcsókolja. Még csinos, fekete kalapja is félrecsúszott kissé. Helga olyan csodálatosan érezte magát, mint még sohasem. Hogy egy kissé visszanyerje lelki egyensúlyát, a maga szokott, hideg udvariasságával üdvözölte Käthe nénit.

Mindannyian helyet foglaltak a kerek asztal körül. A pillanatnyi zavart csendnek Käthe néni vetett véget.

- Ugye, Helga, itt maradsz vacsorára?

A lány Laßwitz asszony legnagyobb csodálkozására nyomban igent mondott. Käthe néni persze nem is sejtette a beleegyezés okát. Helga ugyanis azt remélte, hogy az asztalnál látja majd doktor Leydent. Tudta, hogy a mérnök Käthe néninél szokott étkezni. A biztonság kedvéért azért nem mulasztotta el hogy érdeklődjék.

- Doktor Leyden visszajött már Hamburgból?

- Igen, tegnap.

Gonda örült, hogy végre beszédtémát talált, és gyorsan közbeszólt.

- Képzeld Helga, doktor Leyden véletlenül ugyanabban a hamburgi hotelben szállt meg, mint mi. Az egyik este a mellettünk levő asztalnál vacsorázott, mi pedig még csak nem is sejtettük, hogy Käthe néninél lakik. Azután a vonaton véletlenül a mi fülkénkben utazott. Édesapánk akkor elegyedett szóba vele, amikor mindketten a folyosón dohányoztak. Ekkor derült ki, hogy vasutat épít a környéken, és ismer titeket. Mi persze buzgón érdeklődni kezdtünk nála az itthoniak felől.

Helgát kellemetlen meglepetésként érintették e szavak. Hirtelen észrevette, milyen szép lány Gonda. Bármilyen hiú és önelégült volt is, húga láttán nyomban befészkelte magát szívébe a féltékenység. Vajon tényleg véletlenül szállt doktor Leyden Gondáék fülkéjébe? Vagy talán a húga vonzotta oda?

A féltékeny izgalom nyomban kioltott szívében minden lassan ébredező rokonszenvei Gonda iránt. A testvéri ölelés és csók nyomán előtörő meleg, jóleső érzés úgy elröppent, mintha sosem létezett volna. Ha Gonda elnyerte a doktor rokonszenvét, akkor ezért gyűlölnie kell. Leyden az övé, - gondolta. Szereti, és ő akarja birtokolni. A doktor az egyetlen, aki érti a módját, hogyan szólaltassa meg lelke legrejtettebb húrjait. Senkinek sem szabad elvennie tőle. Hideg, kritikus pillantással szemügyre vette húga bájos arcát.

- Ezek szerint kellemesen elbeszélgettetek?

Gonda szeme felcsillant.

- Remekül! Igazán szeretetre méltó ember. Egészen megkedveltem.

Helga arca fagyos grimaszba rándult. A beszélgetés döcögött, noha mindannyian szerették volna, ha felélénkül. Helga egyre csak féltékeny pillantásokkal vizsgálta a húgát, noha még nem is tudta, van-e alapja a gyanakvásának. Szüntelenül azon fáradozott, hogy valami kivetnivalót találjon Gondában. Azt rögtön látta, hogy veszélyes volna itt hagyni, ahol bármikor találkozhat Hans Leydennel. Egyszer csak felegyenesedett, és váratlanul belevágott a beszélgetésbe.

- Ugye, a vacsora után rögtön átkísérsz engem és a papát a kastélyba, Gonda?

Käthe néni nagy, szomorú szemekkel fordult felé.

- Ilyen gyorsan meg akarod szöktetni tőlem Gondát? Hogy édesapád nyomban veled megy, az érthető. Elvégre amilyen gyorsan csak lehet, kézbe kell vennie az üzleti ügyeket. De Gondát itt hagyhatnád nekem egy kicsit.

Helga összeráncolta a homlokát. Feltétlenül szemmel akarta tartani a húgát.

- Már utasítást adtam, hogy készítsék elő a szobáját. Olyan gyakran láthatod, amilyen gyakran csak akarod. Mindennap átjöhetsz Santenbe, Käthe néni.

- Meg is teszem, efelől biztos lehetsz, ha már két unokahúgom is van odaát. Csak hát a fiatal szállóvendégem! Olyan hűségesen töltötte meg élettel magányos étkezéseimet és estéimet. Nem hagyhatom hálátlanul a sorsára.

Helga elgondolkodott. Ez jó alkalom lenne arra, hogy gyakrabban odacsalogassa Hans Leydent a házához.

- Mi sem egyszerűbb ennél, Käthe néni. Egyszerűen magaddal hozod doktor Leydent Santenbe. Mindannyian együtt tölthetnénk az estéket. Most már ott lakik nálam a papa, így hát fogadhatok fiatalembereket a jelenlétedben, amit a nagymama halála óta nem tehettem.

Käthe néni derűsen bólintott.

- Remek! Így mindannyiunk gondját megoldanánk. Elkészülhetsz rá, hogy gyakori vendég leszek nálad. És bizonyára doktor Leyden is örül majd, hogy rajtam kívül mások társaságát is élvezheti. Vacsora közben elmondhatod neki, mit tervezel.

- Szíves örömest.

Ezután megint megfeneklett a beszélgetés. Titkon mindenki fellélegzett, amikor doktor Leyden hazaért. Gyorsan átöltözött, majd belépett, a szalonba, ahol együtt ült a család.

Helga úgy érezte, a szíve nagy, nehéz ütésekkel a torkában dobog, ahogy a férfira néz. Amikor a fiatalember vidám, csillogó szemmel üdvözölte, fülig pirult. Nem sejtette, hogy a doktor Gonda és Klaus Ruthart jelenlétének örül. Csak azt érezte, hogy öröm tölti el, és ez melegséget lopott a szívébe. Mosolyogva kezet nyújtott neki.

- Nagyságos kisasszony, mérhetetlenül örülök, hogy itt láthatom - hajolt meg a doktor illedelmesen.

- Hallottam, hogy Hamburgtól idáig egy fülkében utazott az édesapámmal és a húgommal - szólalt meg Helga oly szeretetre méltóan, ahogyan csak nagyon ritkán volt képes. - Az is tudomásomra jutott, hogy ugyanabban a hotelben szálltak meg.

- Igen, és hálás vagyok a sorsnak ezért, a szerencséért - mondta Hans, és csillogó pillantást vetett Gondára.

A lány minden titkolózás nélkül, barátságosan nézett vissza rá. Helga természetesen észrevette ezt, s fájdalmasan összeszorította az ajkát. Mindaz, ami a szívében a húga mellett szólt volna, e pillantás nyomán elszállt.

Leyden csatlakozásával felélénkült a beszélgetés. Helga, a kínok kínját, állta ki, amikor észrevette, milyen jóban van Gonda és a doktor. Hans ugyanígy viselkedett Klaus Rutharttal is, de ez mit sem számított Helga szemében.

Vacsora után azonnal fél pattant az asztaltól. Doktor Leyden csak ekkor tudta meg, hogy Gonda már aznap este a Santen-kastélyba megy. Nagyon sajnálta a dolgot, és csak azzal vigasztalhatta magát, hogy szabad lesz gyakran meglátogatnia. Helga ugyanis megkérte, kísérje el a nagynénjét, amikor átmegy a kastélyba.

Klaus Ruthart elbúcsúzott a testvérétől és a doktortól. Gonda, miután szívélyesen megölelte Käthe nénit, doktor Leydentől is elköszönt. Ám Helga gyorsan közbeavatkozott, hogy lerövidítse a búcsúzkodást. Karon fogta és elvezette Gondát. Egy pillanatra még látta a fiatalember izzó tekintetét, de az észre sem vette. Ő csak Gonda után nézett...

♣ ♣ ♣

Eltelt néhány hét. Gonda hamar berendezkedett a kastélyban, bár eleinte meglehetősen zavarban volt. Amikor beléptek az előcsarnokba, rögtön úgy érezte, hogy meg kellene fordulnia, és visszamenekülnie Käthe nénihez. A helyiség hideg levegőjében csaknem elállt a lélegzete. Mintha mindenütt ott táncolt volna egy ellenséges kísértet, az elhunyt von Santen asszony hívatlanul is folyton megjelenő szelleme. De édesapja kedvéért mégis derekasan uralkodott az érzésein. Neki nem volt szabad észrevennie, milyen szörnyű hatást tesz rá ez a nagy, öreg kastély a maga számtalan szobájával és széles, visszhangos folyosóival. A rideg, vastag falak és a padlózat nagy, négyszögletes kövei is hideget sugároztak. Gonda nem emlékezett, hogy valaha is fázott volna annyira, mint Santenbe költözésének estéjén.

Napról napra egyre több vendég érkezett, mert a környéken híre ment, hogy Santen kisasszony megint fogad. Mindenki el volt ragadtatva Gondától, Helga nem csekély, ám jól titkolt bosszúságára. Käthe néni természetesen állandó vendég volt, és doktor Leyden is csaknem valamennyi estéjét a kastélyban töltötte.

Klaus Ruthartnak itt még annyi ideje sem volt, mint Dahomyban. Alig győzte a rengeteg munkát, hogy mindent rendbe hozzon. Gondának nagyon hiányzott a rendszeres elfoglaltság. Megkérte Helgát, intézze úgy, hogy hasznossá tehesse magát a ház körül. A nővére azonban csak gúnyosan nézett rá.

- Ezért van itt a személyzet. Mit szólnának az emberek, ha dolgoztatnám a húgomat? Csak nem akarsz Hamupipőke lenni? Nekem meg a gonosz mostohatestvér szerepe jutna?

Ezt Gonda képtelen volt megérteni. Valaki kevesebb lesz az emberek szemében, mert dolgozik? De azért engedelmeskedett, azt tette, amit elvártak tőle. Végül aztán mégis talált magának ezt-azt, amivel eltöltötte az idejét. Többnyire Helga társaságában tartózkodott, de hiába igyekezett közel kerülni hozzá. Úgy tűnt neki, mintha egy kettejük között emelkedő, láthatatlan fal ezt minduntalan megakadályozná.

Így telt el egy kis idő. Az egyik meleg napfényes júniusi napon Helga és Gonda egy napernyő árnyékában a teraszon ült, ahonnan pompás kilátás nyílt a környék erdőire és mezőire. Gonda élvezte a panorámát. Álmodozó pillantása ide-oda kalandozott a tájon. Nővére ezalatt valamilyen kézimunkán dolgozott.

- Hogy nálad sohasem lehet kézimunkát látni! - szólalt meg Helga feddőn.

Gonda mosolyogva fordult felé:

- De hiszen ez merőben hiába való időtöltés! Nálunk, Dahomyban a maláj szolgálók dolga volt. Nem is lett volna időm ilyen sokat nyugton ülni, nagyon igénybe vett a háztartás vezetése. Meg aztán sokat lovagoltam is. Örülök, hogy apa szerez nekem egy hátaslovat. Alig várom, hogy megint kilovagolhassak, ahogy szoktam. Édesanyám viszont gyönyörű kézimunkákat készített. Mindegyiket megőriztem. Ha érdekek szívesen megmutatom őket. Valóságos művésze volt az ilyen munkáknak.

- Nocsak! Ezek szerint legalább az asszonyi munkákhoz értett.

- Igen. A mama csodálatos asszony volt.

Helga gúnyosan elhúzta az ajkát.

- Ezt már épp elégszer mondtad. Német volt?

- Igen. Apa akkor ismerte meg, mikor Szumátra felé tartott, ugyanazon a hajón, mint ő. Anyám nagyon örült, hogy védelmet talált nála, és nem kellett egyedül utaznia

- Micsoda? - egyenesedett ki Helga. - Anyád egyedül indult Szumátrára?

- Hát persze, hiszen senkije sem volt. Szerencsét kellett próbálnia a világban, hogy megkeresse a betevő falatra valót.

Helga leírhatatlanul becsmérlő grimaszt, vágott.

- Kenyeret keresni? Hogyan?

- Nevelőként és tanárnőként egy fiú mellett, akinek az édesanyja nagyon beteg volt.

- Ő, tehát egyszerű alkalmazott lett! Ezt nem tudtam. Most már kézenfekvő a magyarázat, honnan örökölted kissé nyers modorodat.

Mindez olyan élesen és megvetően hangzott, hogy a vér Gonda arcába tolult. Nővére már eddig is sokszor próbálta megsérteni és megalázni, de ilyen durva még sohasem volt. S most nemcsak ellene, hanem édesanyja ellen is irányult a támadása. Így aztán Gonda, noha egyébként mindent eltűrt, harciasan felegyenesedett.

- Nem beszélhetsz így az édesanyámról! Ő...

- Tudom. Csodálatos asszony volt. Elégszer mondtad már ahhoz, hogy megjegyezzem. De most, hogy tudom, alkalmazottként kereste a kenyerét, többé nem akarok róla hallani. A mi köreinkben egy szolgáló semmit sem számít.

Gonda szeme szikrát szórt.

- Hogy beszélhetsz ekkora gyűlölettel az én drága édesanyámról? Jobb ember volt, mint az úgynevezett magasabb körökből sokan. Szeretetre méltó és jóságos, okos és zeneszerető. Mindent, amit csak tudok, tőle tanultam.

Helga szája körül megint gúnyos mosoly játszott.

Nos, ami a neveltetésedet illeti, bizony komoly hiányosságokat mutat. Ezt most már értem, hiszen anyád nem volt úrinő.

Gonda tekintete egyre inkább elkomorult.

- Igenis talpig úrinő volt! Ha pedig valamit rosszul csinálok, abban nem a neveltetésem a hibás. Dahomyban nagyon visszahúzódó életet éltem. Abban pedig biztos vagyok, hogy sokkal, de sokkal többet tudok, mint te.

Helga elhallgatott. Tisztában volt vele, hogy Gonda tájékozottsága sokszorosan meghaladja az övét. De hiába ismerte el titkon, hogy így van, mégsem akart igazat adni neki. Azt azért belátta, hogy túlságosan messzire ment.

- Ne vitatkozzunk! - mondta. - Az olyan közönséges.

- Ne - sóhajtott fel Gonda - tényleg ne veszekedjünk! De kérlek, többé ne beszélj így az édesanyámról. Túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy ezt elviseljem. Én egy rossz szót sem szólnék a tiédre!

- Hogyan is tehetnéd? - vetette hátra Helga büszkén a fejét. - Az én édesanyám ősi nemesi család sarja.

- Ez talán különleges dolog? - tudakolta Gonda ártatlanul.

- Ezt te nem értheted - oktatta ki a nővére lekezelően. - Olyan asszony lánya vagy, akinek alkalmazottként kellett eltartania magát. Hogy is láthatnád át a mi köreinket? Apád pedig éppolyan kevéssé nemesi származék, mint az anyád.

Gonda csodálkozva nézett a nővérére.

- Miért mondod, hogy az apád? Hát nem annyira a tiéd is, mint az enyém? Nem vagy rá büszke, hogy az ő lánya lehetsz?

- Büszke? - Helga rántott egyet a vállán. - Ó, nem. Büszke, az nem lehetek a papára. Nem felel meg a nemesi világ által támasztott, szigorú becsületbeli követelményeknek.

Húga villámgyorsan felpattant. Tekintete lángot vetett, amikor a nővére szemébe nézete.

- Szégyelld magad! Hogy beszélhetsz így az édesapánkról? - kiáltotta hevesen.

Helga fölényeskedőnek szánt pillantással nézett a húgára, bár érezte, hogy Gonda egyre jobban sarokba szorítja.

- Csak ne olyan hevesen! Valószínűleg nem tudod, hogy a szavát adta édesanyámnak: soha többé nem nősül meg még egyszer. Mégis megtette! Ráadásul egy nevelőnő lépett az én büszke édesanyám helyébe. Igaz, fel tud hozni egyet s mást a mentségére, de a mi szigorú becsületkódexünk szerint, mindez hiábavaló.

Gonda elsápadt.

- Ezek szerint becstelen? Mert érző, meleg szíve volt? Mindent tudok, édesapám mindent elmesélt. Tudom, hogyan kényszerítették ki belőle ezt az ígéretet, jóságból adta a szavát, hogy megnyugtassa betegesen izgatott édesanyádat. Pedig senkinek sem lett volna szabad ilyen ostoba ígéretet kicsikarnia belőle. Senki sem tartott volna kötelező erejűnek egy ilyen adott szót.

- Éppen ez az, amit képtelen vagy megérteni. Az adott szó szent.

- Akkor sem kételkedhet senki sem apánk becsületességében. Te pedig, Helga, a legkevésbé. Kérlek, könyörgök, sose beszélj apáról ilyen szeretetlenül! Próbáld végre megismerni! Hisz látod, milyen fáradhatatlanul dolgozik érted kora reggeltől késő estig. Boldog, hogy végre tehet érted valamit, amit annyi éven át megtiltottak neki. Ne haragudj rá, amiért oly sokáig kénytelen volt távol maradni tőled! Nem tehet róla, hogy nem tudta megszeretni az édesanyádat. Nem próbálta-e meg mindennek ellenére megtenni mindazt, ami csak tellett tőle? Nem akarta-e mégis boldoggá tenni? Talán bizony hűségesnek kellett volna maradnia egy asszonyhoz, akit sosem szeretett, örökös, kínzó magányra kárhoztatva magát? Ne keményítsd meg a szívedet, esedezve kérlek. Próbálj neki igazságot szolgáltatni!

Helga már régen belátta, hogy túl messzire ment. Irigyelte Gondától Hans Leyden megkülönböztetett figyelmét, ezért ragadta el a harag. E heves támadások valójában nem is az édesapjuk, hanem Gonda ellen irányultak. Ha őszinte akart volna lenni, Helgának el kellett volna ismernie, hogy apja már régen elkezdte kivívni a tiszteletét. Már-már büszke volt rá, amikor látta, miként tud hatni az emberekre, hogyan sikerül minden körülmények között érvényesülnie.

Helga kissé elszégyellte magát. S mivel nem volt alantas jellem, hamar kezet nyújtott Gondának.

- Kérlek, felejtsd el, amit mondtam. Kicsinyes dühből történt minden. Mert... mert belelovaltam magam.

Húga hamar kiengesztelődött, és elfogadta a feléje nyújtott, békejobbot.

- Nem akartalak megdorgálni, csak a papát és a mamát szerettem volna megvédeni. Ehhez pedig jogom van, s ugyanakkor kötelességem is. Ha közben elragadtattam magam, bocsáss meg. Kissé heves vagyok, és nem tudom kordában tartani vagy elrejteni az érzéseimet.

A vitát ezzel le is zárták, de az ehhez hasonló jelenetek, ha finomabb formában is, egyre csak ismétlődtek. Ha Helga féltékenysége tápot kapott, újra sértegetni kezdte Gondát. Mivel azonban ezek már neki magának szóltak, a húga könnyebben viselte őket. Nem sejtette, miért gyűlölködik Helga. Eszébe sem jutott, hogy Hans Leydennel hozza összefüggésbe a dolgot.

Klaus Ruthart időközben vett Gondának egy hátaslovat. A lány ezután kedvére kilovagolhatott.

Magányos lovaglásai során egyre többet gondolt a barátjára, Georgra. Amikor beköltözött Santenbe, és meg kellett vívnia a maga kis harcait, elfeledkezett a Strasser fiúról. Eddig mindössze két levelet kapott tőle. Mindkettő hosszú utat tett meg, mielőtt kézhez vehette volna őket. Az elsőben olvasni lehetett a sorok között. Érződött belőle, mekkora erőfeszítésébe kerül Georgnak, hogy ne adjon hangot a panaszainak. A másodikban viszont már nem csinált titkot abból, hogy egyedül van, s nagyon vágyik néhány kedves ember közelségére, akikkel pár szót válthatna. Azt is megírta, hogy sokat szenved a szomorú ramovai viszonyok közepette. Egészségi állapota sem javult.

Gonda a második levélen elsírta magát. A néhány szó oly mély szomorúságot árasztott magából, mintha mindörökre szóló búcsút akartak volna kifejezni. Nem tudta rögtön rászánni magát, hogy válaszoljon. Várnia kellett néhány napot, hogy megnyugodjék. A férfi minden egyes sorából érezni lehetett, mennyire vágyik utána.

Amikor másnap együtt reggeliztek, az asztal felett átnyújtotta édesapjának a levelet.

- Georgtól jött. Nagyon hiányzunk neki - mondta sírós hangon. Klaus Ruthart együttérzően bólintott, és megígérte, hogy a közeli napokban megpróbálja kideríteni, mi lehet Georg nagyapjával.

Helga, aki a posta áttekintésekor szintén ott ült a reggelizőasztalnál, hirtelen felkapta a fejét, és fürkésző pillantást vetett Gondára. Szemében nyugtalan töprengés jelent meg, de nem kérdezte meg, amire igazán kíváncsi volt. Beérte azzal, hogy a következő hetekben újra meg újra tüzetesen szemügyre vegye húga viselkedését.

Eljött a nap, amikor Gonda végre válaszolni akart Georgnak. Hosszú erdei lovaglás után ért haza, átöltözött, és a szobájában leült az íróasztal mellé. Szeretettel teli, szívélyes hangú levelet írt. Vigasztalta a barátját, megpróbálta felderíteni. Alig írta le az utolsó sort. amikor hirtelen megjelent Helga.

- Zavarok?

- Dehogy. Foglalj helyet, csak gyorsan megcímezem ezt a borítékot, hogy nyomban postára adhassam a levelet.

Helga az íróasztal mellé telepedett, és nézte, hogy a húga összehajtogatja a teleírt lapokat, majd a borítékba helyezi őket.

- Te jó ég! Egész regényt írtál. Szabad megkérdeznem, kivel folytatsz ilyen kiterjedt levelezést.

- Egy barátommal, Georg Strassernek hívják - hangzott a mit sem sejtő válasz.

- Ó! - villant fel Helga szeme. - Barátot hagytál Dahomyban?

- Ha nem is Dahomyban, mindenesetre Szumátrán. Már meséltem neked, hogy édesanyám nevelőnő volt egy ott élő fiú mellett. Nos, Georg az a fiú, akit még hosszú éveken át tanított, mert jó barátságba került az édesanyjával.

- Úgy tűnik, nehéz volt tőle elbúcsúznod.

- Igen, szörnyen.

- Nemrég még sírtál is az egyik levelén. Ugye, jól láttam?

- Igen. Nagyon sajnálom, hogy nem lehel itt.

- Tehát szereted?

- Igen. Apa után ő a legkedvesebb számomra, és nagyon remélem, hogy hamarosan utánunk jöhet Németországba. Papa és én mindent megteszünk majd, hogy ez lehetővé váljék. Na, már kész is a levél. Mi járatban vagy?

Helga tökéletesen félreértette húga szavait.

Azt hitte, szerelem köti össze Georggal. Titokban talán már el is jegyezték egymást? Szerette volna, ha a feltevései beigazolódnak. Attól igazán megkönnyebbült volna. A gondolat, hogy a húga már odaajándékozta valakinek a szívét, így tehát Hans Leydennel kapcsolatban nem jelent veszélyt, kellemes hangulatba hozta. Megtörtént, ami első találkozásuk óta még sosem: átölelte Gondát, és elmosolyodott.

- Csak azt akartam megkérdezni, hogy átjössz-e velem ebéd után Käthe nénihez. Nagyon rég voltam odaát.

Gonda boldog volt, hogy a nővére végre kedves hozzá.

- Ó hogy fog örülni Käthe néni! Én ugyan tegnap délelőtt is jártam nála, de te ritka vendége vagy. Repesni fog az örömtől, ha mind a ketten meglátogatjuk.

- Akkor hát ebéd után indulunk.

Gonda teljesen gyanútlan volt. Különben talán megkérdezte volna, miért nem mondta neki Helga ezt már reggeli közben. A nővére egyébként szinte soha nem lépett be a szobájába. Ám túlságosan is örült ahhoz, hogy azon töprengjen, miért kereste most fel.

Helgát valójában az hajtotta Gondához, hogy húga szobalányától megtudta, úrnője éppen levelet ír. Kíváncsi lett, kinek szólhat az a levél. Eszébe jutott, hogy Gonda nemrég keservesen könnyezett egy bizonyos Georg sorain. A levél és a sírás gyanúsnak tűnt neki. Meg akarta tudni, hogy a húga annak a Georgnak ír-e. Amikor pedig meglátta, hogy Gonda hosszú levelet írt a férfinak, arra gondolt, bizonyára nagyon szereti. Valószínűnek tűnt, hogy ez a „barát” a szerelme, netán titkos vőlegénye. Ez a tudat hatalmas kövei gördített le a szívéről.

Erősen remélte, hogy Gonda titokban már eljegyezte magár. Mindenáron gondoskodni akart arról, hogy e hír doktor Leyden füléhez is eljusson. Elhatározta, hogy az első adandó alkalommal tudomására hozza a felfedezését, természetesen a titoktartás pecsétje alatt. Akkor aztán Hans nem fog többé olyan melegen és szívélyesen nézni Gonda szemébe. Be kell majd látnia, hogy felesleges udvarolnia neki. Akkor végre észre térhet, és beláthatja: a Santen-kastély úrnője sokkal becsesebb parti a számára, mint a húga.

Ebéd után Gondáék útnak indultak, hogy meglátogassák Käthe nénit. Klaus Ruthart csendes mosollyal nézett a lányai után. Az utóbbi időben úgy érezte, hogy Helga nyersesége enyhült, valamit vele szemben. Néha már olyasvalamit is fel lehetett fedezni a szemében, ami halványan emlékeztetett a gyermeki bizalomra. „Gondának sikerülni fog!” - gondolta elégedetten.

Käthe néninek nagy örömére szolgált, hogy mind a két unokahúgát láthatta. Elnevette magát, amikor a lányok kijelentették: azt a finom süteményt szeretnék enni a teához, ami a szakácsné legpompásabb remeklései közé tartozott. A testvérek közti kötetlen hangnem reményt gyújtott Laßwitz asszonyban, hogy hamarosan minden rendbe jön.

Tea után mindketten visszamentek Santenba, miután Käthe néni megígérte, hogy este doktor Leydennel együtt ellátogat a kastélyba.

- Nincs szükség rábeszélésre - nevetett az asszony. - Sem nekem, sem doktor Leydennek nem tetszenek már a kettesben és idehaza eltöltött esték. A társaságotok elkényeztetett bennünket.

Így azután este mindketten átmentek Santenbe. Helga kitüntető szívélyességgel fogadta őket. Élénkebb volt, mint egyébként. Doktor Leyden arra gondolt, miközben nézte, hogy csak a javára szolgál, ha egy kicsit levetkőzi a természetét. Helga észrevette, hogy a doktor pillantása most más, mint eddig volt. Az örömtől a torkában kalapált a szíve.

Gonda ezen az estén vette észre először, hogy a nővére sokkal szívélyesebben üdvözli Hans Leydent, mint háza többi vendégét. Felfedezése ártatlan örömmel töltötte el. Nem is sejtette, mit jelent a férfi Helgának.

Vacsora előtt még beszélgettek néhány percig. Gonda szívét mindannyiszor jóleső melegség töltötte el, amikor Hans Leyden megpihentette rajta meleg pillantását. A férfi ügyelt rá, hogy ne szenteljen nagyobb figyelmet Gondának, mint másnak. Mégis, szemével szinte önkéntelenül is őt kereste újra meg újra. A lány szíve oly hangosan dobogott, amikor magán érezte a pillantását, hogy zavarba jött. Még nem tudta, mindennek mi az oka. Csak abban volt biztos, hogy amit Hans Leyden iránt érez, az valami egészen új. Még soha senki iránt nem érzett ehhez foghatót.

A férfi viszont már régóta világosan látta: menthetetlenül beleszeretett Gonda Ruthartba. Ám azt is tudta, hogy még sokáig nem gondolhat családalapításra. Igaz ugyan, hogy biztos állása volt, de egyelőre csak szerény jövedelméből képtelen lett volna eltartani még egy asszonyt is. Lehetetlennek látta, hogy ilyen körülmények között megkérje a lány kezét. Csak az vigasztalta, hogy Gonda még virulóan fiatal. Vajon megvárja-e? Úgy gondolta, a lány sem közömbös iránta. Pirulásai, a hirtelen újra meg újra rátörő sápadtság, kezének finom remegése és pillantásai ékesen bizonyították ezt.

Vacsora után a társaság Helga, kis szalonjában telepedett le, ahol egy gyönyörű hangversenyzongora állt. Itt szoktak kávézni, és Helga olykor-olykor a zongorához ült, ha vendégei zenét szereltek volna hallgatni. Szédületes ügyességgel uralta hangszerét, de játékából hiányzott a lélek. E hiányosságot Gondán kívül mindenki észrevette. Őt teljesen lenyűgözte nővére játéka. Tágra nyílt szemmel figyelte az ujjait, amint finom könnyedséggel száguldoztak a billentyűkön.

- Bárcsak én is így tudnék játszani!

- Te nem tudsz zongorázni? - képedt el Helga.

- Nem. Dahomyban nem volt hangszerünk. Amikor meg a szüleimmel együtt énekelgettünk, gitáron kísértem a dalokat. A mama tanított meg rajta játszani.

- Megvan még a gitárod?

- Hát persze. Mindig a kezembe veszem, ha énekelni támad kedvem.

- Egyszer nekünk is meg kell mutatnod, mit tudsz.

Gonda erre eddig még nem szánta rá magát. Nem szokta meg, hogy idegenek előtt játsszék. Eddigi hallgatósága kizárólag a szüleiből és Georg Strasser-ből állt.

Az este folyamán Helga remek darabokkal örvendeztette meg vendégeit. Hallatlan felkészültséggel játszotta Chopin és Liszt muzsikáját. Természetesen tapsviharban részesült, és eléggé öntelt volt ahhoz, hogy elhiggye: zenei teljesítményével messze túlszárnyalja Gondát.

Bízott benne, hogy ez alkalommal ő kerekedik felül. A játék végeztével ezért, odafordult a húgához.

- Te is megörvendeztethetnél bennünket valamilyen zenedarabbal. Délelőtt láttam, hogy a szobádban ott van a gitárod, most pedig kiderült, hogy játszani is tudsz rajta. Ráadásul szívesen énekelsz. Azonnal felküldök valakit a hangszerért. Hozzá kell járulnod a vendégek szórakoztatásához.

Máris felküldte az egyik szobalányt a gitárért, mit sem törődve Gonda rémült tiltakozásával.

- Jaj, Helga - sóhajtott fel a lány -, félek, hogy szörnyen fel fogok sülni. Még sosem szerepeltem mások előtt.

- Nagyságos kisasszony - vetette közbe Hans Leyden -, nagy örömünkre szolgálna, ha hallhatnánk.

- Attól félek - fordult Gonda kissé bizonytalan arckifejezéssel a férfi felé, hogy egyetlen hang sem jön majd ki a torkomon.

A lány panaszosan felsóhajtott. Szerény aggodalmaskodása közben oly bájos volt, hogy Hans legszívesebben átölelte volna. Käthe néni is biztatta, hogy nincs mitől félnie, minden rendben lesz. Édesapja is bátorította.

Visszaért a szobalány, kezében a gitárral, Gonda összeszedte minden bátorságát, és átvette a hangszert. Helyet foglalt az egyik támla nélküli széken. Kezével végigsimított a húrokon, majd kissé zavart pillantást vetett doktor Leydenre.

- Kérem - jegyezte meg mókásan - ne nevessen ki!

A férfi szótlanul megrázta a fejét. „Milyen bájos kislányos elfogódottságába n - gondolta.

A lány kis ideig álmodozva játszogatott a húrokon. A szalont betöltötte a gitár lágy, mégis tömör zengése. Aztán halk, majd egyre eresebb, határozottabb hangon énekelni kezdett. Az első szám egy maláj bölcsődal volt. A hallgatóság egyetlen szót sem érteti a szövegből, mégis elbűvölte őket Gonda finom előadásmódja. A lány meg sem várta a közönség tetszésnyilvánítását, megállás nélkül áttért a következő melódiára. Ez a szerelmes ének talán még bájosabb volt, mint az előző. Puha, mély hangszíneket is birtokló szopránja a hallgatóság szívéig hatolt. Mindenkit meghódított sem túl hangos, sem túl erős, simogató hangjával.

Amikor a dal végére ért, leeresztette a kezét, és végre volt bátorsága ahhoz, hogy felnézzen. Elsőként Hans Leydent pillantotta meg, de nyomban megijedt a tekintetétől, és újra leeresztette a szempilláját. Még sosem nézett rá ilyen szeretettel és ennyire forrón...

- Nagyon bájosan énekeltél! - kiáltott fel Käthe néni. - És milyen szépek ezek a dalok! - Viharosan megölelte és megcsókolta a lányt.

Gonda elnevette magát, és zavartan nézett Hans Leyden felé. Kellemetlenül érezte magát, amiért mindenki ennyire dicsérte egyszerű kis dalait. Gyorsan belekezdett a következőbe. Most már bátrabban énekelt el néhány német népdalt, melyeket gitárral is lehetett kísérni. Kellemes hangja betöltötte a szalont.

Helga volt az egyetlen, aki féltékeny dühében bezárta a fülét e hangok előtt. Jól látta, hogy Hans Leyden le nem veszi Gondáról a szemét, s valósággal issza magába az énekét. Most már bánta, hogy megénekeltette a húgát. Vereséget akart előkészíteni a számára, és ehelyett, parádés sikerhez segítette hozzá. Neki még soha nem sikerült ilyen hangulatot teremtenie a zongorajátékával, a húgának pedig mindehhez elegendő néhány egyszerű dal!

Käthe néni egyre csak Gondát ölelgette, és elárasztotta a csókjaival.

Hans Leyden is mély megindultsággal hallgatta a lányt. Úgy érezte, szíve túlcsordul, de nem volt szabad kimondania, mi is az igazi oka a felindultságának. Ezért aztán szótlanul kiment a teraszra. Gonda kissé elfogódottan nézett utána. Legalább egy bátorító szót mondhatott volna! Nem értette, honnét fakad Käthe néni lelkendezése. Áldott jó szívével bizonyára csak bátorságot akar önteni belé, Helga sem szólt egy szót sem, de hát mit is mondhatott volna? Ő a zongora művésze. Miért is tetszene neki ez a néhány egyszerű dal, meg a gyámoltalan kapkodás a húrokon? Gondának sejtelme sem volt arról, mekkora élvezetet okozott a hallgatóságának. Édesapja néhány megnyugtató szóval fordult felé,

- Elégedett lehetsz, Gonda. Nagyon jól sikerült, igazán szép volt. tudod, hogy az igazat mondom.

- Elégedett lehetsz? Hogy nagyon jó, meg igazán szép? - támadt Käthe néni a testvérére. - Drága Klaus, te aztán igencsak visszafogottan nyilatkozol! Engem teljesen elbájolt Gonda játéka, és remélem, hogy még sokszor hallgathatom.

Apja és nagynénje ezután egy ideig annyira lekötötték a lányt, hogy nem is látták, mi történik. Helga ugyanis kisvártatva szintén kiment a teraszra. Hans Leyden a korlátnak támaszkodva állt.

- Csodálatos este, nemde, doktor? - szólította meg halkan. - Nézze, milyen gyönyörű az égbolt!

A férfi teljesen belemerült a gondolataiba. Nem hallotta Helga lépteinek zaját, így kissé összerezzent.

- Éppen ezt teszem, nagyságos kisasszony.

- Ugye, bájosan énekelt a húgom?

- Nagyon - fejezte ki doktor Leyden visszafogott hangon az egyetértését.

- Mégis milyen sokáig váratott bennünket ezzel az élvezettel. De hát érthető, még sosem játszott idegenek előtt. Eddig csak a szülei hallgatták, meg a vőlegénye.

Hans Leyden összerándult, mintha áramütés érte volna, s minden erejét összeszedve igyekezett uralkodni magán.

- A vőlegénye? Nem is tudtam, hogy a húga őnagysága, már menyasszony - jegyezte meg rekedt hangon.

- Hát igen, ez családi titok. Kár, hogy kiszaladt a számon. Uraságod, mint Käthe néni amolyan nevelt fia, úgyszólván a családhoz tartozik, és remélem, nem adja tovább. A húgom vőlegénye még Szumátrán tartózkodik, de hamarosan Németországba jön, Gonda természetesen nagyon boldogtalan e hosszú elválás miatt. Amikor nemrégiben levelet kapott tőle, keservesen sírni kezdett vágyakozásában. Van még kettejük közt egy-két akadály, de ezeket remélhetőleg sikerül áthidalni. Ám addig titokban kell tartani az egészet.

- Mindenesetre köszönöm, hogy méltónak tartott a bizalmára, nagyságos kisasszony. A dolog természetesen nagyon érdekel - felelte Hans fojtott hangon.

- Ugyan, doktor úr! Hiszen már mondtam, hogy ön a családhoz tartozik. De nézze csak, milyen élesen elválik az ezüstös holdsarló az ég sötét kékjétől! - tért át Helga gyorsan másik témára. Úgy gondolta, eleget mondott. Izgalmában torkában dobogott a szíve.

- Igen - felelte Hans látszólag teljesen szenvtelenül - valószínűleg nagyon tiszta a levegő.

- Nem megyünk be? - kérdezte a lány. - Hűvös van ma este.

- Ha megengedi, én még maradnék néhány percig, hogy élvezzem kicsit a nyugalmat - próbált a fiatalember kibúvót keresni.

- Hogyne, ne zavartassa magát. De bocsásson meg, én bemegyek. Fázom egy kicsit.

Hans illedelmesen meghajolt, Helga pedig visszament a szalonba. Käthe néni, Gonda és az édesapja még mindig együtt ültek és beszélgettek. Helga az egyik fotelba telepedett. A visszafojtott izgalomtól sápadt volt kicsit. Käthe néni egyszer csak kíváncsian körülnézett.

- Hol marad a mi kedves Leydenünk?

Gonda tekintete ugyanezt kérdezte.

- Odakint van a teraszon - adott felvilágosítást mosolyogva Helga. - Gyönyörködik a holdban. Ne zavarjuk, majd bejön, ha megunta.

Helga ezután olyan élénken vetette bele magát a beszélgetésbe, ahogy egyébként nem volt szokása. Egyetlen percnyi csendet sem engedélyezett. Úgy gondolta, időt kell hagynia Hans Leydennek, hogy összeszedje magát.

A férfi némán állt a sötétben. Fejét a terasz korlátját díszítő egyik Diana-szobornak támasztotta. Küszködött a keserű csalódással, amit Helga szavai okoztak neki.

„Gonda menyasszony! Hallatlan szerencsétlenség! Lehetséges-e egyáltalán?” - töprengett. Nem volt bátorsága ahhoz, hogy szerelmet valljon a lánynak. Hiszen még nincs abban a helyzetben, hogy kényelmes, gondtalan életet biztosítson egy asszony számára. Talán még jó is, hogy nem siette el a vallomást.

Most azt kellett hallania, hogy Gonda már nem szabad, fiatalon elkötelezte magát, fájdalma nagyon jól megmutatta, mennyire szereti a lányt. Sokáig tart majd, mire kigyógyul a csalódásból, amit édes reményei elvesztése okozott.

Úgy állt ott egy ideig mozdulatlanul, mint akit megbénított a fájdalom. Kisvártatva aztán megemberelte magát. Elvégre nem maradhat kint a végtelenségig, elvonulva a vendéglátóitól. Mit gondolnának róla?

Minden erejét összeszedve mosolyfélét erőltetett az arcára. Azt persze nem tudta, hogy halottsápadt.

- Milyen pazar ma a csillagos égbolt! - kiáltott fel lelkesen.

Käthe néni figyelmét azonban nem kerülte el a fiatalember krétafehér arca.

- Kedves doktor, attól félek, hogy a csillagok csodálása közben alaposan meghűlt.

Hans nagy nehezen megint elmosolyodott.

- Valóban hűvösre fordult egy kicsit odakint, de azért nem kell rögtön megfázástól tartani. Kemény fából faragtak.

Helga égő szemmel nézett a férfira. Mosolya és tréfái megnyugtatták. Fellélegezhetett. Ezek szerint mégsem érintette olyan mélyen mindaz, amit Gondáról mondott neki. Talán mégis tévedett, amikor azt feltételezte, hogy a húga többet jelent a számára, mint ő.

Az est folyamán e nézete csak erősödött. A férfi vidám volt, remekül szórakozott, és vele is sokkal többet foglalkozott, mint egyébként. Von Santen kisasszony természetesen nem is sejtette, micsoda erőfeszítésébe kerül doktor Leydennek ez a látszólagos derű. Helga megelégedett, azzal, hogy látta, sikerült elvonnia a férfit a húgától. Hans valóban alig nézett Gondára, s csak elvétve szólt hozzá.

Gondának mindez eleinte fel sem tűnt. Egy idő után azonban észrevette, hogy a fiatalember kitér a pillantása elől. Szemében nyoma sem volt a lassan már megszokott melegségnek. Ha mégis összevillant a tekintetük, akkor a lány megijedt a férfi szeméből sugárzó hideg közömbösségtől. Ha szólt hozzá, rövid, semmitmondó válaszok érkeztek tőle, és minduntalan visszafordult Helgához.

Gonda mélységesen megdöbbent. Szeme kétségbeesetten egyre csak Hangot kereste. Hideg, nyugodt pillantásai láttán önkéntelenül is szívére szorította a kezét, mintha csitítani akarná az őrült iramú kalapálást.

„Miért, fáj ennyire? - kérdezte magától. - Miért néz rám ennyire másként? Csak nem haragszik? De hát miért?”

Szomorúan pillantott a férfi után, amikor az néhány üres szóval elbúcsúzott tőle, és Käthe néni társaságában távozott.

♣ ♣ ♣

Eltelt néhány nap. Leyden doktor viselkedése Gonda nagy fájdalmára továbbra is meglehetősen távolságtartó volt. Figyelme egyre inkább Helga felé fordult. Gondát meglepte, mennyire megváltozik a nővére arca, ha a mérnökkel beszélget. Egyszeriben eltűnt az a büszke visszafogottsága, amivel mindenkit kezelt. A szeme melegen csillogott, s időnként, egy-egy vidám mosoly is átsuhant a vonásain.

Gonda nem tudta, Helga mindent elkövet azért, hogy magához láncolja doktor Leydent. Azt pedig végképp nem sejtette, hogy a férfi többnyire nem is figyel oda arra, amit az idősebb von Santen kisasszony mond. Mindennek ellenére folyvást Gonda járt az eszében. Szegény lány boldogtalannak érezte magát Hans közömbössége miatt. Nagy erőfeszítésébe került, hogy visszatartsa a könnyeit.

Hans Leyden legalább akkora kínokat állt ki, mint. Gonda. Észrevette, hogy a lány kérdőn és szomorúan néz rá. Még csak szemrehányást sem tehetett érte. Elvégre nem tudhatja, hogy éppen ő okoz neki fájdalmat, mert már másnak ígérte a szívét.

A lány egyre csak azon csodálkozott, miért változott meg ennyire vele szemben a férfi. Hans nem tehetett másként. Kénytelen volt e visszafogott udvariasság mögé menekülni, különben még elárulta volna magát.

Így hát egyikük sem sejtette, hogy feleslegesen kínozzák egymást. A titkon elviselt szenvedés csak erősítette egymás iránti szerelmüket, bár Gonda még most sem tudta egészen pontosan, mi is ez az újszerű érzés a szívében.

Elérkezett a vasárnap, amikor Klaus Ruthart Frankfurtba utazott, hogy megpróbálja kideríteni Georg nagyapjának a címét. Reggeli után rögtön elindult Kasselbe, hogy ott elérje a frankfurti déli gyorsot. Hétfőn reggel feltétlenül el akarta kezdeni a nyomozást.

Helga, miután édesapja távozott, visszahúzódott a szobájába, hogy megírjon néhány levelet. Gonda felnyergeltette a lovát. Elhatározta, hogy kilovagol néhány órára, hátha a szabad levegőn megkönnyebbül a szíve.

Szomorúan, gondolataiba merülve ügetett át a pompásan zöldellő erdőn. Hagyta a lovát, hadd menjen, amerre akar. Csak akkor riadt fel töprengéséből, amikor már Haas Leyden nagybátyja birtokánál járt. Szomorúan nézte a gyönyörű park közepén emelkedő, csinos udvarházat, s lépésre fogta a lovát. Amikor a kert kapujához ért, egyszeriben csak Hans lépett ki rajta. Tágra nyílt szemmel bámultak egymásra.

A lány megállította a lovát. Egy pillanatra úgy látta, mintha a férfi szemében fellobbant volna a régi tűz. Azután Hans gyorsan megint magára erőltette az utóbbi napok hideg arckifejezését.

- Jó reggelt, doktor! - mondta Gonda kissé csüggedten.

- Jó reggelt, nagyságos kisasszony! Ilyen korán már lóháton?

- Igen. Egyébként vasárnaponként mindig együtt lovagolok a papával, de ő ma Frankfurtba utazott. A nővéremnek nem volt kedve elkísérni, így azután egyedül keltem útra, mint annyiszor - felelte a lány, és kérdő-kutató szemmel vizsgálta a férfi arcát.

Hans gyorsan elfordult, s feltette a kalapját.

- Nem is tartom fel tovább - hadarta.

Gonda hirtelen felemelte a kezét. Felismerte, hogy ilyen remek lehetősége aligha adódik egyhamar.

- Egy pillanat, kedves doktor! - szólalt meg bátortalanul. - Ugye, az erdőn át megy visszafelé?

A férfi bólintott. A lány apró, türelmetlen grimaszt vélt felfedezni az arcán, de azért bátran folytatta: - Akkor engedje meg, hogy magával tartsak! Szerelnék gyalogolni egy kicsit.

Mielőtt doktor Leyden bármilyen kifogást talált volna, Gonda leugrott a nyeregből, és nagy sóhajjal a fiatalember mellett termett.

Hans a legszívesebben elmenekült volna a lány perzselő tekintete elől. Nyugtalanította a pillantása, de neveletlenség lett volna elmennie. Ezért aztán a tőle telhető legnagyobb kimértséggel válaszolt.

- Csak tessék!

Szótlanul elindultak egymás mellett. Gonda kantárszáron vezette a lovát. Csak kis idő múlva szólalt meg.

- Meglátogatta a nagybátyja házát?

- Igen, az ő megbízásából. Át kellett adnom egy utasítást a jószágigazgatónak.

- A bácsikája jobban van végre?

- Sajnos, nem. Sőt, azt írta, hogy rosszabbodott az állapota. Remélem, hogy csak rémeket lát.

Megint hallgattak egy ideig, azután a lány hírtelen megállt. Valósággal elállta Hans útját, és rászegezte könnyesen csillogó szemét.

- Doktor úr, én ezt soha többe nem akarom megismételni.

A fiatalember döbbenten nézett rá,

- Mit nem akar még egyszer? - tudakolta értetlenül.

- Énekelni és gitározni.

- De miért?

- Mert olyan rémes volt, hogy magának ki kellett szaladnia a teraszra, azóta pedig állandóan mérges rám. Elfelejtette a régi barátságos viselkedést.

A férfi melléből nehéz sóhaj szakadt fel. Hátra tolta a kalapját, mintha melege volna. Nem tudta, mit akar tőle a lány, miért néz rá ilyen különösen.

- Még hogy én mérges lennék? Hogy jut ilyesmi az eszébe?

- Ugyan, kár tagadnia. Csak ez lehet az oka, hogy ennyire megváltozott. Sokat töprengtem a dolgon, de semmi más nem jutott eszembe. Csakis az ostoba éneklésem lehet az oka, hisz attól kezdve egészen másként viselkedik. Rögtön gondoltam, hogy az előadásom kellemetlenül hat majd mindenkire, főként Helga káprázatos játéka után. Attól féltem, hogy szégyenben maradok. Arra álmomban sem gondoltam, hogy ön megharagszik. Különben ki sem nyitottam volna a számat.

Gonda nem is sejtette, milyen bájos a maga gyámoltalan bűntudatában. A férfi lelkébe újra belehasított a dühös fájdalom: ez a lány számára elveszett. Mégis megpróbált nyugodtan válaszolni.

- Kegyed nagyon téved. Mérges egészen biztosan nem voltam. Az éneklése pedig annyira elbájolt... Kérem, engedje el, hogy beszámoljak erről. Csak azért mentem ki a teraszra, mert túl mélyen megérintettek a dalok. Nem tudtam volna elmondani, mit érzek. Még sokáig szívesen elhallgattam volna kegyedet.

Gonda hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Akkor árulja el, mivel váltottam ki a haragját! Nagyon megváltozott velem szemben. Hidegen néz rám, pedig korábban másként pillantott felém.

Hans erre nekilendült. Itt már nem segíthet más, csak ha bevallja az igazat. Fájdalmasan a lány szemébe nézett.

- Elmondom. Nem nézhetek kegyedre úgy, mint korábban, hiszen közben megtudtam, éppen azon az estén, hogy ön eljegyzett menyasszony.

Gonda alig tért magához a csodálkozástól.

- Még hogy én eljegyzett menyasszony lennék? Ugyan kié?

- Azt nem tudom. Csak arról értesültem, hogy a vőlegénye Szumátrán maradt, kegyed pedig nagyon vágyódik utána, és sírt, amikor levelet kapott tőle. Az illető úr hamarosan Németországba jön.

- Ki mesélte önnek, hogy nekem vőlegényem van? - sóhajtott fel Gonda.

- A nővére.

- Helga?

- Igen.

A lány hirtelen felszabadultan felnevetett.

- És ezért volt mérges rám?

- Mérges nem, csak nagyon szomorít Nekem ehhez kellett tartanom magam. Mert ha kegyed menyasszony, akkor... De ez nem tartozik ide.

Gonda szeme megint úgy ragyogott, mint a napsugár. Ez a tekintet volt az, ami a férfit annyira elbűvölte.

- Kedves doktor! A nővérem nagyot téved, ha azt mondja, hogy menyasszony vagyok. Egy gyerekkori barátom, Georg levelén sírtam. Úgy nőttünk fel, mintha a testvérem lett volna. Húgaként szeretem ma is. Sajnos, Georg halálosan boldogtalan szerencsétlen családi viszonyai miatt. Apámon és rajtam kívül senkije sincs, akit szerethetne. Hát persze hogy sírtam a levelén, mert nemcsak boldogtalan, hanem beteg is. Attól félek, ha nem jön ide egy kis levegőváltozásra, soha nem is fog meggyógyulni. Nagyon nehéz a helyzet, mert nem jöhet el. Segíteni kell neki, még a saját akarata ellenére is. Olyan büszke, hogy önként nem fogad el segítséget. A papa éppen azért utazott ma Frankfurtba, hogy valamit tegyen az érdekében. A nővéremnek elmondtam, hogy nagyon szeretem Georgot. Elmeséltem, hogy vágyik utánunk, s mi szeretnénk Németországba hozni. Bizonyára félreértette a dolgot. Egy szóval sem említettem, hogy eljegyeztük volna egymást. Ez őrültség is lenne, hiszen mindig úgy éltünk, mint két testvér. Nagyot nevetne, ha meghallaná, hogy jegyespárnak gondoltak bennünket. Én is csak nevetnék az egészen, ha nem fájna annyira, hogy maga éppen ezért haragudott rám annyira. Ám ha tényleg menyasszony volnék, mindegy, kié, akkor… jaj, már megint összevissza fecsegek itt mindenfélét, ami már túl van a jó erkölcs határán. Segítsen, kedves doktor! Maga tudja, mit szabad mondania egy fiatal lánynak, és mit nem. És kérem, ne haragudjon már rám annyira!

Gonda észrevette Hans szemében a régi, izzó fényt, s kicsit megijedt. Doktor Leyden megfogta a kezét, és csókot lehelt rá. Kezdte sejteni, miért állította Helga Ruthart oly határozottan, hogy a húga eljegyzett menyasszony. Nem hitte, hogy tévedés lett volna a dologban. Nem úgy hangzottak a szavai, mint egy tétova feltételezés. Az is feltűnő volt, hogy Helga azóta megváltozott vele szemben. Bizonyára észrevette, milyen sokat jelent neki Gonda, és el akarta ijeszteni tőle. Miután mindezt végiggondolta, nagyot sóhajtott.

- Gonda kisasszony, túlságosan boldog vagyok ahhoz, hogy szavakba öntsem az érzéseimet. Sajnos, a helyzetem nem engedi meg, hogy teljesen nyíltan beszéljek. Annyit azért mégis elmondhatok, nekem is nagy fájdalmat okozott, hogy meg kellett változnom kegyeddel szemben. Most pedig boldoggá tesz, hogy újra úgy viselkedhetem, mint azelőtt. Nagyon köszönöm, hogy volt bátorsága megkérdezni, mitől változtam meg.

- Ó - vágott közbe Gonda -, hála Istennek, ismét kedvesen és vidáman néz rám! Ez engem is örömmel tölt el. De kérem, figyelmeztessen, ha esetleg valamilyen ostobaságot, mondtam, vagy talán ügyetlen, neveletlen voltam.

- Ó nem! - tiltakozott a férfi, és tekintete megint gyengéd melegséget sugárzott. - Isten tartsa meg kegyedet ilyen „neveletlennek”!

- A nővérem bizonyára megszid majd, ha mindezt elmondom neki.

A fiatalember tűnődve nézett Gondára.

- Jobban tenné, ha semmit sem mondana a nővére őnagyságának.

- Arról csak fel kell világosítanom, hogy nem vagyok menyasszony! - vetette ellene a lány.

- Kérem, ne tegye! Nem kellett volna beszélnem arról, mit mondott nekem.

- Talán most az egyszer maga is hibázott? - csipkelődött Gonda huncut mosoly kíséretében.

- Úgy tűnik - csóválta meg Hans a fejét. - Mégis elégedett vagyok. Csak nem akarom magamra vonni a nővére őnagysága haragját. Saját magam miatt kérem, ne áruljon el semmit a beszélgetésünkből.

Hans tudta, csak így bírhatja hallgatásra a lányt. Úgy érezte, el kell titkolnia Helga előtt, hogy tudja, Gonda nem menyasszony.

A lány kissé tétován nézett rá.

- Nem szívesen hallgatok el semmit Helga előtt. Még akkor sem, ha tudom, szidásra számíthatok tőle. A maga kedvéért, mégis megteszem, nehogy a nővérem megharagudjon uraságodra. Bár nem hiszem, hogy ez bekövetkezne. Elvégre hozzájárult ahhoz, hogy egy tévedés tisztázódjék. Ám ha hallgatunk, akkor ő továbbra is azt hiszi majd, hogy vőlegényem van.

Hans azon töprengett, Helga valóban nem tudta-e, hogyan is áll a dolog a húga jegyességével. Gondának azonban erről nem akart szólni.

- Ugyan, mit számít az? Kegyed csak hagyja meg nyugodtan a nővérét ebben a hitben, míg magától rá nem jön az igazságra.

Gonda Hansra nézett, és kissé elmosolyodott.

- Igen. Az a fő, hogy maga érti - mondta megadóan.

A férfi legszívesebben megölelte volna. Szívbéli ártatlansága drágának tűnt neki. Sok mindent elárut Gonda bensőjéről, s nagyon boldoggá tette. Bárcsak ne lenne ilyen szegény ördög! Akkor elmondhatná a lánynak, mit érez a szíve mélyén. De hisz Gonda még olyan fiatal! És arra is van remény, hogy az ő helyzete is megjavul. Ha a főnökei megelégedésére dolgozik a vasútépítésen, bizonyára előléptetik majd. Doktor Leyden érezte, bár a lány ezt egy szóval sem mondta, hogy Gonda viszonozza a szerelmét. Talán még maga sem tudja egészen világosan, és azt sem sejti, mennyi mindent elárul a viselkedésével. Természetes nyíltsága és becsületessége nem tűri, hogy kacér álarcok mögé rejtőzzék.

- Igen - sóhajtott nagyot Hans - ez a fő.

Úgy érezte, a szíve újra könnyű és szabad. Gonda mosolya is nagy megkönnyebbülésről tanúskodott.

Hogy ezután miről beszélgettek, azt maguk sem tudták igazán. Csak azt érezték, hogy kimondhatatlanul boldogok, mert pompásan süt a nap, és gyönyörű a világ. Emellett oly mindegy volt, hogy semmitmondó ostobaságokról fecsegnek-e, vagy világmegváltó bölcselkedésbe merülnek.

Már harmadszor sétáltak az erdei ösvényen fel és alá. Egyikük sem gondolt a búcsúra. Amikor Gonda végre az órájára pillantott, egy kicsit megijedt.

- Most már mennem kell, különben Helga megszid.

Hans gyorsan felsegítette a nyeregbe. A lány hagyta, pedig egyedül is remekül fel tudott pattanni a ló hátára.

- Viszontlátásra, doktor! Kérem, adja át Käthe néninek szívélyes üdvözletemet.

- Nem - csóválta a férfi a fejét - ezt inkább nem teszem. Laßwitz asszony még elárulná Helga kisasszonynak, hogy találkoztunk. Jobb, ha hallgatunk.

Gonda lenézett a férfira a nyeregből.

- A papának akkor is el kell mondanom. Előtte még sosem volt titkom. Ha megkérem, ő semmit sem árul majd el Helgának.

A férfi megindultan nézett fel Gondára. Vajon mit szól majd mindehhez Ruthart úr? Végtére is semmi rosszat nem csináltak. Semmi titkolnivalójuk nincs, és kár volna a lány szívét megterhelni egy ilyen titokkal.

- Hát jó. Az édesapja biztosan megőrzi majd a titkot. De kérem, higgyen nekem! Nagyon fontos, hogy a nővére ne értesüljön erről a beszélgetésről.

A régi, szeretetteljes pillantással nézett fel a lányra, majd finoman megszorította apró kezét.

- Viszontlátásra, doktor úr!

Gonda rántott egyet a gyeplőn, és elvágtatott. Hans követte a szemével, amíg csak el nem tűnt a fák között.

Klaus Ruthart hétfő este ért haza Frankfurtból. Gonda izgatottan sietett elé.

- Sikerült? Tudod már Georg nagyapjának a címét?

- Nem, sajnos, még nem. Hadd öltözzek át, utána mindenről beszámolok, amit sikerült kiderítenem.

Klaus Ruthart a szobájába ment. Gonda még az előcsarnokban állt, amikor Helga leszaladt a lépcsőn.

- Visszajött a papa?

- Igen - felelte a húga csak átöltözik.

- Jó híreket hozott?

- Úgy tűnik, semmi különöset. Még nem mondta el.

- Én is meghallgathatom? Nagyon érdekel a beszámolója.

Gonda tűnődve nézett a nővérére. Vajon miért érdekli ennyire, mit mond az édesapjuk? Pillanatnyi töprengés után gyorsan összeszedte magát, nehogy Helga észrevegyen valamit.

- Hát persze hogy meghallgathatod. A papa azonnal jön. Gyere, menjünk be a nappaliba! Ott sokkal kellemesebb, mint ebben a hűvös hallban, ahol mindig fáznia kell az embernek.

Beléptek a tágas nappaliba, Gondának a saját szobája után ez volt a legkedvesebb helye a kastélyban. Szívesen elüldögélt az erkélyablaknál. Most is ott foglalt helyet Helgával együtt.

- Mesélhetnél egy kicsit Dahomyról! - kérte a nővére. - Mindig szívesen hallgatom.

Gonda sokat tűnődött azon, hogyan juthatott Helga téves következtetésre az ő állítólagos eljegyzését illetően. Mindeddig azonban nem talált rá magyarázatot.

Mesélni kezdett Dahomyről. A nagy virágoskert közepén álló házról, az ültetvényekről, a rizs aratásáról, a trópusi őserdőről. A buja növényzetről, az erdőt benépesítő állatokról és a malájokról.

Helga egyre csak Gonda „barátja” után tudakozódott. Húga mindenről készségesen beszámolt. Azt azonban nem kérdezte meg, miért gondolta a nővére, hogy ő és Georg jegyesek volnának.

Végre megérkezett Klaus Ruthart, és letelepedett lányai mellé.

- Na, drága papa - kérdezte Gonda türelmetlenül mit sikerült megtudnod?

- Nos, a városi jegyzőnél is jártam, és a templomi anyakönyveket is átnéztem. Megtudtam, hogy Georg nagyapját Waldenburgernek hívják, és Göttingenben lakik. El is utaztam oda abban a reményben, hogy találkozhatom majd vele. Azt kellett azonban hallanom, hogy nagy gyárát eladva elköltözött a városból. Hogy hová, azt senki sem tudta megmondani, még a rendőrség sem. Vagy elveszett a kijelentkező okirat, vagy az az álmatag hivatalnok, akivel beszéltem, nem óhajtott fáradozni az ügyemben. Mindegy, az eredmény lehangoló: Georg nagyapja ismeretlen helyre költözött.

- De kár! - sóhajtotta Gonda szomorúan.

- Azért nem kell rögtőn elcsüggedni. Majd csak kiderítjük, hol él most. Egy német állampolgár nem tűnhet el nyomtalanul. Ha több időm lett volna, talán többet sikerül megtudnom. Mindenesetre Frankfurtban előrelátóan felírtam magamnak egy magánnyomozó címét, őt fogom megbízni, hogy derítse ki, hol lakik Georg nagyapja.

- Máris értesítsd, kérlek.

- Lehetőleg még ma megteszem, de legkésőbb holnap. Most beszélnem kell az intézővel, hogy minden rendben van-e.

Helga visszavonult a szobájába, hogy átöltözzék a vacsorához. Gonda ezt már megtette, és amikor édesapjuk visszajött a nappaliba, letelepedett melléje.

- Papa, mondanom kell valamit, de kérlek, ígérd meg, hogy senkinek sem árulod el.

- Mi ez a nagy ünnepélyesség, Gonda? - kérdezte Klaus Ruthart, s gyengéd mosolyra húzta az ajkát.

- Szükségem van az ígéretedre.

- Rendben, a szavamat adom, hogy amit mondasz, köztünk marad.

Gonda nyíltan, a legkisebb szégyenkezés nélkül elmesélte, mi történt közte és Hans Leyden között. Azt sem hallgatta el, miről beszélgettek előző nap az erdőben.

Klaus Ruthart figyelmesen hallgatta a lányát. Titkon azért elmosolyodott, amikor Gonda elmondta: azt hitte, Hans Leyden azért haragudott meg, mert nem tetszett neki az éneklése.

Annyi nyomban bizonyossá vált a férfi előtt, hogy a lánya, mint azt már régen sejtette, beleszeretett a fiatalemberbe. Érzései ráadásul nem is maradtak viszonzás nélkül. A hallottak örömet okoztak Klaus Ruthartnak. Hans Leyden az első perctől kezdve rokonszenves volt neki, s minél jobban megismerte, annál inkább megkedvelte.

Mindaz viszont, amit Helgáról hallott, cseppet sem tetszett neki. Ő már nem volt olyan tapasztalatlan, mint Gonda. Az apa figyelmét nem kerülte el, milyen különös pillantásokat vet nagyobbik lánya az utóbbi időben Hans Leydenre. Arra is rájött, hogy Helgának alighanem feltűnt, a doktor élénken érdeklődik Gonda iránt. Biztos volt benne, hogy szándékosan tudatta a fiatalemberrel húga titkos eljegyzésének „tényét”. El akarta tőle távolítani Hans Leydent. Persze lehet, hogy valóban azt hitte, Gonda és Georg közt több van bensőséges testvéri viszonynál.

Klaus Ruthart tehát világosan átlátott mindent. Nagyon örült, hogy Gonda és Hans között mély kapcsolat kezd szövődni. Éppennyire sajnálta azonban, hogy Helga többet érez a férfi iránt, mint azt várni lehetett volna. Márpedig ez újabb összeütközésekhez vezet majd. Mit tegyen, hogy elhárítsa őket? Vajon Leyden elvette volna Helgát, ha nem ismeri meg Gondát? Amennyire meg tudta ítélni, Hans túlságosan melegszívű és természetesen érző ember ahhoz, hogysem komoly kapcsolatot akart volna kiépíteni Helgával. Mert hát mi tagadás, a nagyobbik lánya bizony meglehetősen hideg és fennhéjázó teremtés. Bármennyire fájt is, el kellett ismernie, hogy Helgából ugyanúgy hiányzik a báj és a kedvesség, mint az édesanyjából. Őt alighanem a pénze miatt fogják feleségül venni. Márpedig Hans Leyden nem az az ember, aki hajlandó eladni magát.

Klaus Ruthartot határtalanul nyomasztotta, hogy nem képes biztosítani nagyobbik lányának a teljes boldogságot. Elvégre mégis testéből sarjadt gyermeke. Mégsem tehetett semmit azért, hogy másként neveljék. A nagyanyja egészen másra tanította ahelyett, hogy rávezette volna: ha egy lány nem szép, akkor legalább jónak és szeretetre méltónak kell lennie.

Gonda előtt természetesen elrejtette e kínzó gondokat. Gyengéden megfogta a kezét, és eltitkolta, mennyivel többet hallott ki ebből a beszámolóból, mint amit a lánya maga tudott.

- Rendben, senkinek sem szólok egy szót sem arról, amit most elmondtál. Örülök, hogy megosztottad velem a titkaidat, és elmondtad, mit beszélgettél Hans Leydennel. Így alkalomadtán én is szót ejthetek majd vele minderről.

Gonda sugárzó arccal bólintott.

- Biztosan örülni fog neki. Nagy kő esett le a szívemről, hogy most már nem haragszik rám. Nyomasztó volt érezni a haragját. De most üljünk asztalhoz! Ne várassuk tovább Helgát!

♣ ♣ ♣

Másnap Hans Leyden és Käthe néni megint a Santen-kastélyban vacsorázott. A férfi nagyon óvatosan viselkedett Gondával, nehogy Helgának lehetősége legyen egy újabb támadásra. Gonda is visszafogottabb volt, mint egyébként, bár mindannyiszor kacagó szemmel viszonozta a fiatalember pillantását. Feltűnt neki, hogy Helga furcsán néz a doktorra, kitüntetően kedves vele, és különleges elbánásban részesíti.

Vacsora után Klaus Ruthart odafordult Hans Leydenhez.

- Volna kedve a teraszon elszívni velem egy szivart, kedves doktor? Egészen különleges dohányom van, és kíváncsi vagyok, ízlik-e magának.

Odakint Klaus Ruthart törte meg a csendet.

- Gonda elmondta nekem, miről beszélgettek vasárnap reggel. Egyelőre nem kívánok állást foglalni. Csak arra szeretném figyelmeztetni, hogy a kisebbik lányom bizonyos dolgokban még egészen tapasztalatlan, gyámoltalanul áll szemben az élet dolgaival. Sosem tanulta meg, hogy elrejtse az érzéseit. Alighanem még azt sem tudja, hogy egyáltalán van rejtegetni valója.

A fiatalember Klaus Ruthart felé fordította izgalomtól elsápadt arcát, amit élesen megvilágított a hold ezüstös fénye.

- Köszönöm, Ruthart úr, hogy ilyen szavakra méltat. Kérem, higgye el, mélységesen megrendít, hogy akaratlanul is elszomorítottam a kedves lányát. Teljesen megértem, hogy atyai kezét védőn kiterjeszti e bájos teremtés fölé. Hajlandó vagyok a szavamat adni önnek, hogy semmi olyat nem tettem, ami elszomoríthatta volna Gonda kisasszony szívét. Szabad volna most nyíltan beszélnem?

- Sőt, kifejezetten kérem rá.

- Röviden és kertelés nélkül: szeretem Gondát. Ne fogja fel lánykérésként a szavaimat! Sajnos, egyelőre nem vagyok abban a helyzetben, hogy gondtalan életet biztosíthassak egy asszonynak. Bizton remélem azonban, hogy hamarosan előléptetnek, legkésőbb az itteni vasútépítés befejeztével. Gonda pedig még nagyon fiatal. Ezért nem kérdezem meg öntők megengedi-e, hogy megkérjem a kezét, ha még nem ajándékozta oda valakinek. Csak azért beszélek ma erről, mert mély megindultsággal és nagy örömmel vettem észre, hogy nem vagyok közömbös a kedves lányának. Talán többet érez irántam, mint ő maga tudja. Ha önnek a legcsekélyebb kifogása volna e kéréssel kapcsolatban, úgy megígérem, hogy eltűnök Gonda közeléből, még mielőtt mindkettőnk számára túl késő lenne. Nem tudnám elviselni, ha megzavarnám szíve nyugalmát.

Klaus Ruthart melegen megszorította a fiatalember kezét.

- Én nagyon nagyra értékelem magát, kedves doktor. Annyira már ismerem, hogy tudom, biztos kezekben tudnám önnél a lányomat. A magam részéről nem gördítenék akadályt uraságod útjába, de megértem, hogy előbb meg akarja alapozni a jövőjét. Gonda a nővérével ellentétben nem gazdag, bár nyomorognia sosem kell majd. Boldog vagyok, hogy néhány évig még meghagyja őt nekem, mielőtt odaadom valakinek a kezét. Az a véleményem, hogy csakis a pénz miatt felesleges várnia, ha egyébként már megérett a házasságban reá váró boldogságra. Ezt önnek kell tudnia. Ami pedig Helga lányomat illeti, ő tévesen közölte önnel, hogy Gonda eljegyzett menyasszony. Szeretnénk megkímélni a megszégyenüléstől, ezért úgy érzem, egyelőre nem kell felvilágosítanunk a dolgok valódi állásáról. Ugye, számíthatok magára a viszály elhárításában? Remélem, megértett. Ennél világosabban nem fejezhetem ki magam.

Hans nagy, komoly szemekkel nézett a férfira.

- Hogyne, Ruthart úr, tökéletesen értem. Ígérem, mindent megteszek, ami csak erőmből telik, hogy megakadályozzam a viszálykodást.

Kezet szorítottak, és visszamentek a hölgyekhez. Gonda várakozással teli pillantással fogadta őket. Sejtette, hogy édesapja a vasárnap reggel történtekről beszélt a fiatalemberrel. Klaus Ruthart mosolygó bólintása nyomban elárulta neki, hogy a beszélgetés biztató eredménnyel zárult.

Helga odahívta magához doktor Leydent, és élénk beszélgetésbe kezdett vele a vasútépítés rejtelmeiről. A férfi udvariasan válaszolgatott, de félreérthetetlenül jelezte, hogy a lány szívélyessége terhes neki. Ettől Helga természetesen mélységesen kétségbeesett.

Ezekben a napokban Gonda megint levelet kapott Georgtól. A Santenből először írt soraira érkezett válasz. Nagy érdeklődéssel merült bele az olvasásba. Úgy tűnt, Georg elhatározta, hogy levertségét apró tréfák mögé rejti. A lány azonban jól érezte, mennyire boldogtalan szegény. Nyomban tollat ragadott, hogy válaszoljon. Apja fáradozásairól egyetlen szót sem árult el, de azért megpróbált némi bátorságot önteni a barátjába. Szerette volna vele elhitetni, hogy bármikor történhet valamilyen váratlan csoda, ami egyszeriben megszabadíthatja sanyarú helyzetéből.

Egy hét múlva újabb levél jött Ramovából. Gonda halálosan megrémült, mivel a borítékon nem Georg kézírásával szerepelt a cím. Elsápadt, és villámgyorsan feltépte a levelet. Szeme először az aláírásra siklott. Lilli Strasser.

„Drága Gondám!

Ezúttal nekem kell írnom Georg helyett, mert a jobb keze egy baleset során megsérült. Attól tartunk, többé nem tudja majd mozgatni az ujjait. Mindenesetre egyelőre le kell mondania az Önnel folytatott levelezésről. Felajánlottam, hogy én majd papírra vetem, amit diktál, ha megszabadulok a szörnyű fájdalomtól.

Georg balesete sajnos nem az egyetlen szerencsétlenség, ami bennünket ért. Sokkal rosszabb hírem is van. A fiamat, Kurtot elszakította tőlünk a hálál. Veszélyes maláriafertőzést kapott, s néhány nap alatt el is ment. E szörnyű esemény megakadályoz abban, hogy ma tovább írjak. Ha majd összeszedem magam kissé, hallatni fogok magamról. Georg sok szeretettel üdvözli magát és a kedves édesapját, a férjem nemkülönben. Az Ön boldogtalan

Lilli Strassere”

Gonda feldúltan rohant be édesapja dolgozószobájába.

- Ó, papa! Szegény Strasserék! Rettenetes! Kurt hirtelen maláriát kapott, és meghalt. Georg jobb keze pedig megsérült egy baleset során - zúdította sírva a férfi nyakába a rossz híreket.

Klaus Ruthart átkarolta a lányát, és elvette tőle a levelet. Ő is átfutotta, nem kisebb rémülettel, mint Gonda.

- Hát ez döbbenetes! Milyen szeszélyes is a sors! Sosem gondoltam volna, hogy Kurt, ez a tagbaszakadt, életerős fiatalember előbb távozik az élők sorából, mint Georg, akinek pedig, igencsak gyenge az egészsége. Nem szerettem különösebben Kurtot, mégis fáj, hogy ilyen fiatalon meg kellett halnia.

- Nekem is. Nagyon sokszor voltam vele kemény és szigorú. Georg sérülése is igen rosszkor jött. Remélhetőleg hamarosan hírt kapunk a magánnyomozótól, és megtudjuk, hol lakik a nagyapja. Erősen aggódom érte. Ha már egy olyan medve is, mint Kurt meghal, milyen könnyen megtörténhet ez Georg-gal?

Gonda aggodalmait Klaus Ruthart is osztotta, de meg akarta nyugtatni a lányát.

- Meglepő, hogy az ilyen törékeny emberek mennyi mindent kibírnak - mondta. - A nyomozótól egyébként bármelyik nap hírt kaphatok.

Egy keveset még beszélgettek a szomorú esetről, majd Gonda magára hagyta az édesapját. Rögtön írni szeretett volna Georgnak és a Strasser házaspárnak. Megpróbált némi vigaszt nyújtani nekik, már amennyire ez egyáltalában lehetséges volt.

Délután megérkezett Käthe néni. Beszámolt róla, hogy doktor Leyden reggel sürgönyt kapott a szanatóriumból. A főorvos értesítette, hogy a bácsikája előző éjjel meghalt. Hans nyomban elutazott, hogy elintézze az ilyenkor szokásos dolgokat. Az öregúr úgy rendelkezett, hogy hamvasszák el földi maradványait.

Doktor Leyden tehát néhány napig nem jöhetett a Santen-kastélyba. Mindannyian nagyon hiányolták, főleg Gonda.

Amikor végre megérkezett, elmesélte, hogy nagybátyja szívrohamban halt meg. Egyedül volt, az inas csak kora reggel vette észre, mi történt. Az elhunyt ügyvédje részt vett a hamvasztáson, s ismertette vele a végrendelet tartalmát. A végakarat szerint a nagybácsi általános örököse az unokája, elhunyt leányának egyetlen fia. Hans ötvenezer márkát örökölt. Abban az esetben azonban, ha az öregúr unokája gyermektelenül halna meg, akkor Hans Leydent illeti az egész vagyon.

A férfi minderről röviden számolt be. Az ügyvédnek értesítenie kell az unokát, hogy az nyomban költözzék a nagybácsi birtokára. Ez bizonyára hamarosan meg is történik.

- Ezek szerint a bácsikája közeli birtoka hamarosan új lakóra lel? - érdeklődött Klaus Ruthart.

- Alighanem igen. E szomorú ügy kapcsán végre megtudtam egyet s mást a bácsikám örököséről, s az öregúr elmagányosodásáról is. Most, hogy már nem él, nyugodtan elmondhatom, mi tette különccé. Egyetlen lánya, aki jó tíz évvel volt öregebb nálam, megszökött a szülői házból azzal a férfival, akit szeretett. A nagybátyám azért utasította el a lánykérő fiatalembert, mert az ifjú jelleme úgymond nem jelentett neki biztosítékot arra, hogy egyetlen gyermeke boldog lesz mellette. A fiatalok tehát megszöktek. Azt remélték, hogy a bácsikám majd belenyugszik a megváltoztathatatlan ténybe, de úgy látszik, nem számoltak az öregúr keményfejűségével. Ő ugyanis kitagadta a lányát, levette róla a kezét, és csak szerény anyai örökségét adta ki neki. A tőle kapott bocsánatkérő levélre pedig azt válaszolta, csak akkor enyhülne meg, ha a lánya egyedül, a férje nélkül térne vissza hozzá. Ez persze nem történt meg, így a bácsikámból embergyűlölő remete lett. Az unokanővéremnek hamarosan fia született, de azután szegény asszony fiatalon meghalt. Az ügyvéd, aki e tekintetben is a bácsikám bizalmasa volt, elmondta, hogy a megözvegyült férj újra megnősült. Még az unokanővéremmel együtt külföldre ment, és most is ott él. A címét viszont az ügyvéd sem ismeri, majd csak a nagybátyám bankjától tudhatja meg. A banknak az volt a feladata, hogy az unokanővérem halála után minden negyedévben nevelési hozzájárulás címén utaljon át egy összeget az unokának. A lánya halála annyira megrázhatta a bácsikámat, hogy igyekezett valamelyest rendbe hozni a dolgokat.

Gonda és az édesapja lélegzetüket visszafojtva hallgatták doktor Leyden beszámolóját, időnként összenéztek, és amikor Hans elhallgatott, Klaus Ruthart izgatott hangon átvette a szót.

- Kedves doktor, árulja el a bácsikája nevét, amit eddig véletlenül elfelejtett megmondani, meg a városét, ahol az öregúr lakott!

A férfi csodálkozva nézte apa és lánya feldúlt arcát.

- A bácsikámat Waldenburgernek hívták, és mielőtt ideköltözött volna, Göttingenben lakott.

Gonda hangos kiáltással omlott édesapja karjába.

- Ó, papa! Hát ez kész csoda! Georg megmenekült! Mégiscsak Németországba jön! - Örömében és izgalmában eleredtek a könnyei.

- Egy szót sem értek az egészből - hüledezett Hans Leyden.

- Mindjárt, világos lesz minden - felelte Klaus Ruthart. - Ugye, Georg Strassernek hívják a nagybátyja unokáját? Az elhunyt lány neve pedig Helena volt?

- Így igaz.

- Nos, figyeljen jól! Hermann Strasser, Helena asszony férje a szomszédom volt Szumátrán. A maga nagynénje pedig a feleségem barátnője. Georg Strasser, aki halálosan boldogtalan az apja házában, ő Gonda lányom gyerekkori barátja. Én magam is megkedveltem a finomlelkű fiatalembert. Nehéz szívvel hagytuk Ramovában, ő azonban túlságosan büszke volt ahhoz, hogy segíthessünk neki.

Ezután Gonda és az édesapja egymás szavába vágva elmeséltek mindent, amit csak Georgről tudtak, és amit eddig akarata ellenére tettek az érdekében. Klaus Ruthart kimerítően beszámolt a fiú szenvedéseiről, amiket a tőle oly idegen közegben kellett kiállnia.

Mindenki megrendülten hallgatta őket. Käthe néni kimondhatatlanul megsajnálta Georg Strassert. Hans Leydent is megrázták a hallottak.

- Különös véletlen, hogy éppen önöktől kapok felvilágosítást az unokaöcsémről - mondta. - Azt mondják, hogy az egészségi állapota ingatag, és mihamarabb szüksége volna az alapos levegő változásra. Nos, ez gyorsan bekövetkezhet. Csak készpénzben, közel kétmillió márkát örökölt, nem is beszélve a gyönyörű birtokról, ahol a végrendelet szerint laknia kell majd.

- Hát ez nagyszerű! - ugrott Gonda az apja nyakába. - Mennyire örül majd Georg, ha megtudja, hogy megint a közelünkben élhet! Persze nem is sejti, hogy a birtoka Santen mellett fekszik. Nem is árulom el neki, hadd érje kellemes meglepetés. Ugye, papa, csak akkor fedjük fel előtte a titkot, ha már itt lesz?

- Úgysem valószínű, hogy az elutazása előtt még odaérne Ramovába egy újabb levél, hiszen alighanem tétovázás nélkül átveszi majd az örökségét - jegyezte meg Hans Leyden.

- Az apja minden bizonnyal gondoskodik majd erről - jegyezte meg Klaus Ruthart gúnyosan.

- Remélhetőleg a sérülése nem nehezíti meg számára túlságosan az utazást - aggodalmaskodott Gonda. - Azt hiszem, jót tesz majd neki, ha útra kelhet.

- Nyugodt lehetsz - vette át Klaus Ruthart a szót - az apja úgysem engedi, hogy egyedül induljon útnak. Ahogy ismerem, megpróbál majd hasznot húzni ebből az örökségből. Lilli a második felesége szintúgy. Nagy szerencséje Georgnak, hogy a mostohaöccse már nem él. Biztosan kíméletlenül rátelepedne. Drága Leyden úr, azt hiszem, önnek kiváló lehetősége lesz rá, hogy jót tegyen. Szárnyai alá vehetné kissé az unokaöccsét, hogy végre ne kelljen szenvednie az apja nyomasztó hatása miatt.

- Nyugodt lehet uram. A bácsikám végrendelete hemzseg az olyan kitételektől, amelyek e tekintetben megkötik Hermann Strasser kezét. Megtiltotta neki például, hogy hosszabb időt töltsön a birtokon, Georg viszont köteles ott élni. Ez és még néhány más rendelkezés megakadályozza, hogy Georg apja is élvezze az örökséget. A bácsikám még a síron túlról is megveti azt az emberi.

- Remek, ennek igazán örülök - jegyezte meg Klaus Ruthart elégedetten.

- És kérem - vetette közbe Gonda - nyomban értesítsen, amint Georg megérkezik, hogy a maga segítségével észrevétlenül bejuthassak a házba. Szeretném, ha egyszer csak ott teremhetnék előtte. Hogy örül majd!

Hans Leyden cseppet sem féltékenykedett, amiért Gonda ennyire várta Georg érkezését. Tudta és érezte, hogy testvéri szeretetről van szó csupán.

Mosolyogva meghajolt, és megígérte, hogy teljesíti a lány kívánságát.

♣ ♣ ♣

Helgát az egész történet csak egyvalami miatt érdekelte. Kiderült, hogy Gonda „barátja” Németországba jön. Abban nem kételkedett, hogy ettől Hans Leyden még nem kerül közelebb hozzá, mégsem adta fel teljesen a reményt. Sajnos, eddig minden kísérlete, amivel megpróbálta magához láncolni a férfit, kudarcot vallott. Hans kimért volt vele szemben, semmi több. Helga ennek ellenére sem akarta elhinni, hogy létezhet olyan kívánsága, ami nem teljesül. És bár Gondát már ártalmatlannak hitte, mégis mindig rajta töltötte ki a dühét.

A lány angyali türelemmel viselte nővére gyakori hangulatváltozásait. Könnyen megtehette, mert szívét boldogság töltötte be. Hans Leyden kedves volt hozzá, s kettejük között tökéletes egyetértés uralkodott. Gonda ennél többre nem is vágyott. Szerelme még nem ért el arra a pontra, ahol csak a teljes birtoklás boldogítja az embert. Fiatal szíve még nem ismerte a szerelem feneketlen mélységeit. Azt tudta, hogy szereti Hansot, és jól látta, hogy érzései nem viszonzatlanok. Ennél tovább azonban még gondolni sem akart, oly csodaszépnek talált így is mindent.

Azt is megfigyelte, hogy Helga hangulata valamiképp mindig összefügg Hans Leydennel. Néha elkapta nővére egy-egy Hans felé küldött, forró pillantását. Nem kerülte el a figyelmét, mennyire boldog Helga, amikor azt látja, hogy a férfi hűvös udvariassággal viselkedik Gondával. Egy napon aztán lehullt szeméről a fátyol: a nővére szerelmes Hans Leydenbe!

E felismerés szánalmat ébresztett benne Helga iránt. Rádöbbent, hogy az a nap, amelyen az ő boldogsága kivirágzik majd doktor Leyden oldalán, szörnyű szenvedést hoz Helga számára. Pontosan úgy érez majd a nővére, ahogyan ő gyötrődött, amikor Hans hidegen és idegenül viselkedett vele.

Mindez természetesen árnyékot vetett a boldogságára, és védtelenné is tette a nővérével szemben. Különös bűntudat fogta el, valahányszor csak véletlenül észrevette, hogy Helga boldogtalan.

Käthe néni semmit sem tudott Gonda lelkifurdalásáról, csak örült. Éles szeme előtt nem maradt rejtve a bimbózó szerelem, és ő volt az egyetlen, aki nem tudott Helga Hans iránti érzelmeiről. Nem is gondolta volna büszke és hűvös unokahúgáról, hogy őt is megsebezheti Ámor nyila. Biztosra vette, hogy egy napon megfontolt érdekházasságot köt majd.

Körülnézett egy kicsit a helybeli férfitársaságban, és titkon azt latolgatta, vajon melyikük nyeri majd el Helga kegyeit. Legfeljebb három jelölt jöhetett szóba, akit Helga esetleg azzal tüntethet ki, hogy maga mellé veszi a kastélyba.

Hármuk közül Käthe néninek leginkább egy bizonyos von Reinsberg, egy hesseni nagybirtokos fia tetszett. A férfinak rokonai éltek Kasselben, akiket hébe-korba meglátogatott, s így tagja volt a helybeli társaságnak is. Itt találkozott össze Helgával. Negyvenes éveiben járó, jól megtermett ember volt. Nem az a kifejezett férfiszépség, de érdekes jelenség. Käthe néni okosnak és szellemesnek találta.

Az idősebb asszonyok, akiknek jól sikerült a házasságuk, szívesen bábáskodnak más esküvők létrejötte körül. E tekintetben Käthe néni sem jelentett kivételt. Azt persze nem gondolta, hogy Helga és Reinsberg között szerelem szövődne, a férfi szemében viszont élénk érdeklődést látott megcsillanni.

Käthe néni tisztességes embernek tartotta Reinsberget, bár biztos volt benne, hogy sosem kérné meg Helga kezét, ha a lány nem volna a tekintélyes Santen-birtok úrnője.

Laßwitz asszonynak mindebben igaza volt. Lothar von Reinsberg alaposan kiélvezte fiatal éveit, amint az a hozzá hasonló körökből származó férfiaknál szokás volt. Eközben gyakorta megtapasztalhatta, hogy a szépasszonyok olykor férjeik végzetének bizonyulnak. Reinsberg báró tudta, hogy ideje volna feladnia gondtalan legényéletét, és okosan megnősülni. Meglehetősen szerény atyai öröksége folytán feltétlenül gazdag nőt szeretett volna feleségül venni. Nem volt hozományvadász, de valószínűnek tűnt, hogy hamarosan gondoskodnia kell majd két hajadon húgáról, mivel édesapja már nyolcvan körül járt.

Nagy nyugalommal szemlélte meg a környékbeli lányokat, és tekintete Helga Rutharton akadt meg. Őt találta a legmegfelelőbb partinak. Nem volt elég szép ahhoz, hogy a későbbiekben bonyodalmakat okozzon a számára, de azért csúnyának sem lehetett mondani. Előkelő megközelíthetetlensége is tetszett a férfinak, mert ez egyfajta biztonságot jelentett, ugyanakkor pedig bárhol meg lehetett vele jelenni. A pénzügyi helyzete is igencsak csábította, így azután lassan, de biztosan haladt a célja felé.

A Santen-kastélyban az idős úrnő halála után első ízben rendeztek nagyobb társas összejövetelt. A meghívottak mindegyike járt már Santenéknél. Helga zenés mulatságot tervezett, a gyászév miatt egyelőre tánc nélkül.

A pompás vacsora után muzsikálni kezdtek. Elsőnek az urak kis kamarazenekara lépett fel. Tiszta játékuk általános tetszést aratott. Utánuk egy szoprán-bariton kettős kapott nagy tapsot. A kastély úrnője is óriási sikerrel lépett fel virtuóz zongorajátékával, és magabiztos büszkeséggel fogadta a tetszésnyilvánítást..

A koncert után von Reinsbergnek végre alkalma nyílt arra, hogy kettesben beszélgessen Helgával. A lány épp Hans Leyden felé küldte vágytól izzó pillantását, ami természetesen nem kerülte el a tapasztalt Lothar báró figyelmét.

- Nagyságos kisasszony, nem is tudom, mit csodáljak jobban kegyeden. Érzelmes és kitűnő zongorajátékát, vagy azt a nagyszerű hozzáértést, amivel a ház úrnőjének feladatát ellátja. Nem ismerek még egy hölgyet, aki így tudna viselkedni ebben a helyzetben - mondta illedelmesen, ám ügyelve arra, hogy szavai többnek hangozzanak egyszerű bóknál.

Helga összerezzent, és csak nehezen tudta levenni a szemét Hans Leyden-ről. Bánattól beárnyékolt szemmel nézett Reinsberg báróra. Mosolyt erőltetett az arcára, mielőtt válaszolt volna.

- Ön legalább nem közhelyekkel él, hogy bókoljon nekem, von Reinsberg úr. Minden férfi kötelességének érzi, hogy olyan tulajdonságaim miatt dicsérjen, amiket nem is birtokolok. Ettől aztán azok a bókok mind egyformán és álságosan hangzanak.

- Sosem engednék meg magamnak hazug bókokat egy olyan okos hölggyel szemben, mint kegyed. Mégis szeretnék mondani valamit, ami talán kellemesen érinti, és esetleg érdekelné is. Nyíltan kimondom: a szép nők gyakran rendkívül buták, de legalábbis kevéssé szellemesek. Én az okos nőket szeretem.

- Akkor is, ha nem túl szépek - jegyezte meg Helga maró gúnnyal.

- Rendben van, mondjuk mindezt más szavakkal! Másoknak talán nem tűnnek szépnek, de számomra minden okos, szellemes nőben van valami szép. Különösen, ha az illető olyan egyedülálló, büszke jelenség, mint ön, nagyságos kisasszony.

Helga enyhén elpirult, és érdeklődéssel pillantott Reinsberg markáns, okos arcára. Halk sóhaj reppent fel az ajkáról, s vágyakozva pillantott Hans Leyden fele.

„Ő miért nem beszél így velem? Neki miért nem lehetek legalább érdekes és elég szellemes ahhoz, hogy végre szeretni tudjon?” - gyötrődött.

Büszkén kihúzta magát, és elutasító, száraz hangon válaszolt a hódolójának.

- Ne fecsérelje fölöslegesen a bókjait, von Reinsberg úr!

- Remek! Micsoda büszkeség! Épp ez tetszik nekem annyira, hogy egy cseppet sem riaszt vissza. Ellenkezőleg! A koncert előtt kicsit, kacérkodott velem. Csak egészen keveset, talán csak azért, hogy valaki mást bosszantson vele. De mert mégis apró flört volt, bátorkodom megkérdezni: hajlandó volna-e öt percet rám áldozni és meghallgatni?

Helga megint, elpirult. Tudta, hogy Reinsberg bárónak igaza van. és elszégyellte magát.

- Bármelyik vendégemmel szívesen beszélgetek - felelte olyan nyugodtan, ahogy csak tellett tőle.

- Akkor kérem, hallgasson meg - hajolt meg a báró illedelmesen. - Ön igen érdekel engem, bár tudom, hogy vallomásom egyelőre hidegen hagyja. Azzal is tisztában vagyok, miért. Lehetséges, hogy kegyed keserű csalódás előtt áll, s arra kérem, utána majd jussanak eszébe a szavaim. Tudnia kell, hogy egyetlen szavába kerül, és én máris kegyed mellett vagyok, és megértő barátként ott is maradok. Szeretném, Helga, ha a feleségem lenne, ha úgynevezett megfontolt házasságot köthetnénk. Higgye el, hogy a szerelmi házasságok nem mindig boldogok, az érdekházasságok viszont nem feltétlenül boldogtalanok. Kegyed is boldog lehet, még ha csak a kölcsönös nagyrabecsülés alapján is, ígérje meg, hogy mindez eszébe jut, ha... Nos, ha annyira boldogtalannak érzi majd magát, hogy készséges barátként szüksége van rám.

Helga, mint akit odaszögeztek, akarata ellenére végighallgatta Reisnberg bárót. Amikor a férfi befejezte mondanivalóját, a lány óvatosan felelt.

- Nem értem önt, báró úr, és fogalmam sincs, hová akar mindezzel kilyukadni.

A férfi ajka körül finom mosoly játszott.

- Nem is kell, hogy most rögtön megértsen. Nekem elég, ha majd a kellő pillanatban belátja, hogy igazam volt. Amikor egy őszinte, megértő barátra lesz szüksége.

Kifogástalan meghajlás után a férfi távozott. Helga gyorsan csatlakozott a vendégek egyik csoportjához. Bekapcsolódott a beszélgetésbe, mintha semmi sem történt volna.

Megpróbálta elfelejteni Reinsberg szavait, melyek kissé felmérgesítették. Minden gondolatával és érzésével Hans Leydenen csüngött. Bárcsak itt lenne már az a Georg Strasser, és nyilvánosan kihirdetnék, hogy eljegyzi Gondát! Akkor talán a doktor is belátná, hogy a legokosabb, ha megkéri a Santen-kastély úrnőjének a kezét.

♣ ♣ ♣

Megint eltelt néhány hét, és Gonda már számolta a Georg érkezéséig hátralevő napokat. Nem csodálkozott azon, hogy nem kap újabb hírt a fiútól. Bizonyára nem szívesen bízza mondanivalóját a mostohaanyjára. Valószínűleg akkor is csak a legszükségesebbek közlésére szorítkozna, ha nem hívták volna Németországba. Mivel azonban hamarosan útnak indul, nem ír többet. Ugyanúgy szeretné meglepni Gondát, mint a lány őt.

Azt egész biztosra vette, hogy Georg nyomban elindul, amint kézhez kapja az ügyvéd táviratát. Gyakran beszelt a fiúról Hans Leyden jelenlétében is, és sosem titkolta, mennyire örül, hogy hamarosan viszontlátja a barátját. Helga ilyenkor mindig Hans Leydent figyelte, de csak azt láthatta, hogy a férfi mosolyogva, nyugodtan hallgatja Gonda lelkendezését. Úgy tűnt, nem szomorítja el, hogy a lány ennyire vágyakozik a „barátja” után. Hallotta, hogy részletesen megbeszélik Georg meglepésének a tervét.

„Lehetetlen, hogy Hans Gondát szeresse - tépelődött magában többször is Helga -, ha mindez ennyire hidegen hagyja. De akkor miért viselkedik velem ilyen kimérten?”

E kérdés szörnyen kínozta. Gyakorta keltett szomorú, levert benyomást, és a húga nem tudta, mit is kellene tennie. Fájt neki, hogy boldogságának a nővére fájdalma az ára. Szinte megkönnyebbült, amikor Helga a szeszélyeivel gyötörte.

Egyik este aztán megjelent a kastélyban Hans Leyden. Jó hírt hozott: távirat érkezett, elhunyt bácsikája ügyvédjétől.

,,Georg Strasser a szüleivel szombaton tizenegykor érkezik. Autót kérek az állomásra, Schröter”

Gonda felkiáltott örömében.

- Tehát holnap! Micsoda szemeket mereszt majd, ha hirtelen felbukkanok a nagyapja házában! Nem is sejti, hogy új birtoka ilyen közel van Santenhez. Hans megkérte az ügyvédet, hogy semmit ne áruljon el neki.

Apja mosolyogva bólintott.

- Remélhetőleg Georgnak már a hajón sikerült kipihennie magát. Talán a szüleinek is jót tesz majd az út, és eltereli a figyelmüket a gyászukról. Arról nem is beszélve, hogy már nekik is sok éve szükségük lenne egy kis levegőváltozásra.

- Gondolod, hogy Strasserék eladták Ramovát, mielőtt elindultak?

- Nem hinném. Olyan gyorsan azért nem megy a dolog. Ramova túl nagy birtok. Kedves doktor, hadd kérjem meg még egyszer, hogy minden tekintélyét latba vetve próbálja meg kiszabadítani Georgot az apja gyámkodása és elnyomása alól. Mindennél fontosabb. hogy Hermann Strasser a legkisebb haszonélvezeti jogot se gyakorolhassa a fia birtoka fölött. Georg a végtelen jó szívével képtelen lenne bármit is megtagadni az apjától.

- Nyugodt lehet, Ruthart úr. Mint már mondtam, a végrendelet néhány pontja hangsúlyozottan erre irányul. A bácsikám mindenképpen ki akarta zárni az örökségből azt a férfit, aki szerinte lelkiismeretlenül a boldogtalanságba hajszolta Helenát. Holnap reggel tehát autót küldök Göttingenbe. Ezenkívül szeretnék ott lenni, amikor megérkeznek a birtokra. Rokoni szeretettel akarom fogadni az unokaöcsémet új otthona küszöbén.

- Én mikor mehetek át? - tudakolta Gonda.

- Mondjuk, ötkor - mosolyodott el Hans. - Kettő és három között fognak megérkezni, utána biztosan szívesen harapnak majd valamit. Aztán az ügyvéd felolvassa a végrendeletet, így ötre remélem sikerül elintézni a legfontosabbakat. Majd megbeszélem az öreg inassal, hogy pontban ötkor engedje be kegyedet a hátsó bejáraton, és minden bejelentés nélkül vezesse oda hozzánk.

- Pompás! - lelkendezett Gonda. - Meglátja, kedves doktor, mennyire meglepődik majd Georg, és mennyire fog örülni. Te is átjössz, papa?

- Dehogy - legyintett Klaus Ruthart tréfásan. - Elég mondanivalótok lesz egymásnak az elején. Én majd hatra látogatok át.

♣ ♣ ♣

Másnap Hans Leyden már délben eljött az építkezésről. Laßwitz asszonnyal megebédelt, majd elindult bácsikája házába. Käthe néni felajánlotta neki az autóját az ugyancsak hosszú útra. Hans köszönettel elfogadta a segítséget, aztán egy kézcsókkal elbúcsúzott.

Hans utasításának megfelelően a házban már minden készen állt az ifjú örökös ünnepélyes fogadására. Az érkezőben terített asztal díszelgett, a szakács pedig a konyhában tüsténkedett.

Hans Leyden türelmetlenül várta az autó érkezését. Nem tudott elszakadni az ablaktól, mindenképpen szeretett volna lopva pillantást vetni az érkezőkre, mielőtt beérnének a házba, és köszöntenie kellene őket.

Gonda rengeteg szépet és jót mesélt neki Georg Strasserről, s édesapja mindezt csak megerősítette. Hans kész volt barátként fogadni a fiút.

Amikor a kocsi begördült az udvarra, Hans lement az előcsarnokba, ahol a komornyik éppen az érkezőket fogadta. Először Schrötert, az ügyvédet köszöntötte, aki azután bemutatta neki a többieket. Hans legnagyobb sajnálatára a legkisebb rokonszenvet sem érezte sem Georg, sem annak apja és mostohaanyja iránt. A két utóbbi esetében erre fel is készült, de Georg Strasser miatt nagy csalódást érzett. Nem értette, hogyan festhette le Gonda oly kedvező színekkel a fiatalembert.

Természetesen legyőzte viszolygását, és illendően üdvözölte Lilli asszonyt, Hermann Strassert és végül Georgot. A fiú zavarában sután meghajolt, s megszorította Hans kezét. Doktor Leyden kérdésére, hogy milyen volt az útjuk, eléggé ügyefogyottan válaszolt, s közben félig ijedten, félig dacosan nézett az apjára. Hermann Strasser ugyanis már most úgy viselkedett, mintha ő volna a ház ura.

Hans Leyden észrevette ezt, és nagy nyugalommal az ügyvédhez fordult:

- Schröter úr, felvilágosította már az urat és a családját a végrendelet tartalmáról?

- Nem, Leyden úr, még csak a legszükségesebbeket tudtuk megbeszélni. Megvizsgáltam az örökös jogosultságát, és mindent rendben találtam. A végrendeletet itt, a birtokon kell felolvasni.

Hermann Strasser nem túl barátságosan nézett Hans Leydenre. Eléggé lekezelő hangon szólt az ügyvédhez.

- Joga van doktor Leydennek jelen lenni a végrendelet felolvasásánál?

Doktor Schröter leírhatatlan arckifejezéssel felelt.

- Mindenképpen. Ő is az elhunyt örökösei közé tartozik. Így a jelenléte nélkülözhetetlen.

- Már megbocsásson - fortyant fel Hermann Strasser dühösen - de én a fiam képviseletében vagyok itt, hogy megvédjem a jogait.

Az ügyvéd pontosan tudta, hányadán is álljon Strasserrel, ezért kissé elmosolyodott.

- A fia nagykorú, jelen van, és mindenről neki magának kell döntenie.

Hans látta, hogy az ügyvéd szavaira Georg arcán kárörvendő grimasz jelenik meg. Megértette a fiatalembert, ezt a grimaszt mégsem tudta összeegyeztetni azzal, amit Gondától hallott. A lány ugyanis gyakran beszélt neki a fiú finomlelkűségéről.

- Mindenképpen ott akarok lenni a fiam mellett, amikor a végrendeletet felolvassák - vágott vissza Hermann Strasser kedvetlenül, miközben ellenséges pillantást vetett Hans Leydenre.

Hans a legszívesebben azonnal elhagyta volna a házat, de eszébe jutott Klaus Ruthartnak tett ígérete, hogy megvédi Georgot az apjától. Ezért aztán nyugodt hangon válaszolt.

- Ha önöknek is megfelel, akkor előbb talán együnk valamit. Tálalva van, önök pedig biztosan megéheztek a hosszú úton. Ha egy kicsit szeretnék felfrissíteni magukat, a szobájuk rendelkezésükre áll. Sajnos, átöltözni nem tudnak, mert amint látom, a csomagjaikat nem hozták magukkal.

- A bőröndöket Hamburgban hagytuk. Előbb tudni akartuk, hova is küldjük őket. Akkor hát Lilli, Georg, gyerünk! Egy kis felfrissülés valóban nem fog ártani.

Hans Leyden csöngetett, mire megjelent egy komornyik, hogy megmutassa a vendégeknek a szobáikat. Miután Hans és az ügyvéd kettesben maradtak, nagy szemekkel néztek egymásra. Végül szenvtelen hangon doktor Sehröter törte meg a csendet.

- El nem tudom képzelni, hogy az én Waldenburger barátom mit kedvelt annyira az unokáján.

- Maga sem lehet kellemetlenebbül meglepve - sóhajtott fel Hans - mint én. Finom, elegáns és tanult embernek festették le előttem Georg Strassert.

- Reméljük, hogy első benyomásaink nem bizonyulnak majd helytállónak, s a fiatalember méltónak mutatkozik az örökségre. Mi mindenesetre nem tehetünk mást, mint hogy teljesítjük a kötelességünket.

A vendégek hamar előkerültek. Mindannyian bementek az ebédlőbe, ahol nyomban feltálalták az ételeket. Evés közben Hans Leydennek még jó néhányszor alkalma volt meggyőződni arról, hogy Georg neveletlenül viselkedik. Hermann Strasser a társasági viselkedésnek legalább néhány szánalmas maradványát felmutatta, és Lilli asszony is megpróbálta elővenni jobbik énjét. Georg Strasser azonban igazi ripőkként mutatkozott be. Amikor sunyi pillantással végigmérte Leydent és az ügyvédet, mindketten elborzadtak.

Hans egyre csak azon tűnődött, hogyan képzelhetett bele Gonda annyi jó tulajdonságot ebbe a visszataszító fickóba. Megborzongott, amikor eszébe jutott, hogy a lány hamarosan testvéri öleléssel borul ennek az alaknak a nyakába...

A nagy nehezen elindított társalgás igencsak akadozott, s Hans meg az ügyvéd megváltásnak érezte, amikor véget ért az ebéd. Átmentek a néhai birtokos dolgozószobájába, és helyet foglaltak egy kerek asztalnál. Doktor Schröter elővette a mappáját, s lassan kihajtogatta a végrendelet lapjait.

Lassan olvasni kezdte az örökhagyó rendelkezéseit. Hans jól látta, hogy Hermann Strasser egyre hosszabbra nyúlt képpel hallgatja a mondatokat. Lilli asszony döbbenten nézett a férjére, Georg arcán pedig megint az a visszataszító, félig kárörvendő, félig zavarodott kifejezés jelent meg.

Amikor doktor Schröter befejezte a testamentum felolvasását, mély csend ülte meg a szobát. Az ügyvéd nyugodtan eltette az aktákat, és mozdulatlanul várta, hogy a három személy közül valaki megjegyzést tegyen a végrendeletet illetően. Az örökös szemlátomást nem tudta, mit mondjon.

Hans Leyden idegei pattanásig feszültek. Mindjárt öt óra. Egyre csak kifelé fülelt, jön-e már Gonda. Abban biztos volt, hogy ő ebbe a házba még egyszer be nem teszi a lábát. Kizárt dolog, hogy köze legyen Strasserékhez. Ha Gonda és az édesapja meglátják ezeket az embereket és rettenetes viselkedésüket ebben az előkelő környezetben, ők is bizonyára rádöbbennek majd, hogy ez nem nekik való társaság.

Doktor Leyden összerezzent, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent Gonda, angyali mosollyal az arcán. Csak Hans és az ügyvéd látta, hogy bejött, a többiek háttal ültek az ajtónak. Gonda intett Hansnak, majd vidáman felkiáltott.

- Jó napot, Georg!

A három vendég nyomban megfordult, és úgy néztek a lányra, mintha kísértetet látnának. Gonda megdöbbenése semmivel sem volt kisebb.

- Jóságos ég, Kurt! Hiszen te... Édesanyád azt írta, hogy meghaltál. De hol van Georg?

Hans Leyden és az ügyvéd meghökkenve, feszült figyelemmel nézte, mi történik.

- Maga mit akar? Mit keres itt? - kiáltotta Hermann Strasser, aki elsőként eszmélt fel hármuk közül.

- Csak köszönni akartam Georgnak, Strasser úr. De hát miért néz ilyen dühösen rám? Hol van Georg?

- Minek jött ide? Senki sem hívta - tajtékozott Hermann Strasser.

Lilli asszony először felugrott, de azután erőtlenül visszahanyatlott a fotelba, Kurt ott állt mögötte, és fogalma sem volt róla, mit is mondjon. Hans Leyden odalépett Gondához.

- Nagyságos kisasszony, akkor hát ez a fiatalember nem Georg Strasser? - mutatott Kurtra.

- Dehogyis! - rázta meg a lány a fejét, s szemét elöntötték a könnyek. - Hogy gondolhatja, hogy ő az én gyerekkori barátom? Ez Kurt, a mostohaöccse. Róla írta nekem az édesanyja, hogy meghalt maláriában. Jóságos Isten, mit jelentsen ez? Kurt, mondd már meg végre, hol van Georg?

Hans Leyden lassan megértette, mi a helyzet. Komoly tekintettel doktor Schröter felé fordult, aki szintén feszült figyelemmel követte a jelenetet.

Kurt zsebre dugta a kezét, és a szülei felé fordult.

- Na, most aztán itt álltok megfürödve. Hozzátok rendbe a dolgot, én ártatlan vagyok! - vágta oda, majd elfordult, és az ablakhoz ment, mintha a többi már nem tartozna rá.

Hans Leyden odalépett Hermann Strasserhez. és emelt hangon kérdőre vonta.

- Volna szíves megmagyarázni ezt az enyhén szólva rejtélyes jelenetet? Maga Georg Strasserként mutatta be nekünk ezt a fiatalembert. Gonda kisasszony szerint viszont Kurtnak hívják. Amint hallottam, önnek van egy ilyen nevű mostohafia, akiről a felesége azt írta Ruthart kisasszonynak, hogy meghalt. Most már én is megkérdezem: hol van Georg, az unokaöcsém?

Hermann Strasser válaszolni akart, de egy hang sem jött ki a torkán. A feleségére meredt, aki tágra nyílt szemmel nézett körül. Mivel pedig a férje hallgatott, jajveszékelni kezdett.

- Édes jó Istenem! Olyan szerencsétlenek vagyunk! Minden kiderült, mert Gonda váratlanul felbukkant. Pedig azt hittük, messze van innen. Hogy került ide?

- Ruthart kisasszony a közeli Santen-kastélyból érkezett - vette át Hans Leyden a szót, hogy meglepje és üdvözölje gyerekkori barátját, Georgot. De árulják már el végre, hol van az unokaöcsém!

Lilli asszony nagyokat nyelt.

- Gonda, az isten szerelmére, mentsen meg minket! Georg meghalt.

A lány fájdalmasan felkiáltott, és sápadtan leroskadt az egyik fotelba. Szemét elfutotta a könny.

- Meghalt? Szóval Georg, és nem Kurt! - hebegte a sírással küszködve.

- Igen, Gonda. Hiszen tudja, milyen gyenge volt. Miután maguk elutaztak, az állapota egyre romlott. Magának azonban nem volt szabad megtudnia, hogy nyomorultul érzi magát, s már fel sem kel az ágyból. Naphosszat csak magának írt, lázálmában Önt és a kedves édesapját szólongatta. Végül kialudt élete lángja. Maga tudja, milyen rosszul ment nekünk, állandóan pénzszűkében voltunk. Ha kitudódik, hogy Georg meghalt, még azt a pénzt sem kaptuk volna meg, amit a nagyapja küldött neki, pedig nagy szükségünk volt rá. Ekkor támadt az az ötletünk, hogy Kurtnak halálhírét keltjük, hadd éljen ő Georgként tovább. Visszahúzódva éltünk, így minden jól ment. A maláj orvos pedig, aki néha meglátogatta Georgot, csak az anyanyelvén beszélt, s egyébként sem kérdezte, hogy hívják a betegét. Úgy állította ki a halotti bizonyítványt, ahogy mondtuk neki. Alighogy ezt elrendeztük, jött a távirat, hogy Georg megörökölte a nagyapja vagyonát. Nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, hogy végre rendbe hozzuk anyagi helyzetünket. Azt gondoltuk, hogy végül is Hermann lett Georg örököse, így a vagyon tulajdonképpen minket illet, de minden sokkal egyszerűbb lesz, ha Kurt Georgnak, az igazi örökösnek adja ki magát. Magára is gondoltunk, Gonda, és elhatároztuk, hogy félreállítjuk az útból. Kitaláltam azt a mesét Georg balesetéről a kézsérüléssel, nehogy gyanút fogjon a levelek hírtelen elmaradása miatt. Elhatároztam, hogy időről időre értesítem, míg majd kölcsönösen elhalványul az érdeklődés. Minden pompásan sikerük volna, ha maga nem bukkan fel itt. A távirat kézhezvétele után azonnal elindultunk, Ramovában mindent úgy hagytunk, ahogy volt. Ezt a szerencsétlenséget! Most mindennek vége, Drága Gonda, könyörüljön rajtunk! Georg kedvéért kérem, segítsen!

A lány sírva hallgatta végig a beszámolót. Még túl friss volt a Georg elvesztése miatti fájdalom. Nem tudta felfogni, hogy gyermekkori barátja nincs többé. Egyedül és elhagyottan halt meg Ramovában, ahol egy árva lélek sem akadt, aki megértette volna.

Gonda nagy nehezen összeszedte magát, és kérő mozdulattal Hans Leyden felé nyújtotta a kezét.

- Drága Hans, segítsen, kérem, adjon tanácsot! Az én szegény Georgom kedvéért, segítsen!

Hans Leyden lehajolt a lányhoz, és megnyugtató pillantást vetett rá.

- Nagyságos kisasszony, kérem, próbáljon megnyugodni! Megértem a fájdalmát, de szegény unokaöcsém ettől még nem kel életre. Mindent megteszek, ami csak rajtam áll, hogy feltűnés nélkül elintézzem ezt az ügyet. Nem akarom, hogy a bácsikám neve felmerüljön egy ilyen piszkos történetben. Doktor Schröter, aki éveken át vezette nagybátyám üzleti ügyeit, ügyvéd. Bizonyára pontosan ismeri, mit mond ilyen esetekben a törvény. Kérem, adjon nekünk tanácsot. Segítsen!

Az ügyvéd egy percig sem habozott a válasszal.

- Szerencsére még csak a jelenlevők ismerik az ügyet. Csak mi tudjuk, hogy hamis örökösnek akarták átjátszani a jelentős vagyont. Tény tehát, hogy Georg Strasser nem él, így az egyetlen örökös doktor Leyden.

A férfi egy pillanatra megdöbbent. Erre eddig nem is gondolt, noha tudta, hogy bácsikája így rendelkezett.

- Én? - kiáltotta hitetlenkedve.

- Úgy bizony! Hiszen ismeri a végrendelet szövegét. Ha Georg Strasser gyermektelenül hal meg, maga lesz az utódja. A helyzet világos, már csak Georg halotti bizonyítványára van szükségünk, de ezt, úgy hiszem, Strasser úrra bízhatjuk. Ha nem akarja, hogy feljelentést tegyünk, akkor amilyen gyorsan csak lehel, megszerzi a papírt.

Hermann Strassemek végre megjött a hangja.

- Mégsem járja, hogy így, kisemmizve távozzunk! Teljesen tönkrementünk. Mi lesz velünk?

Gonda könyörögve fordult Hans Leydenhez.

- Mégiscsak ő Georg apja - suttogta.

A fiatalember kihúzta magát.

- Hallgassanak ide! Nem akarom sorsukra hagyni az unokaöcsém szüleit. Legyen a maguké az az ötvenezer márka, ami az én örökrészem lett volna, ha Georg nem hal meg. Ezzel megoldhatják anyagi gondjaikat. Amint a kezemben lesz a halotti bizonyítvány, maguké a pénz. Az volna a legjobb, ha most rögtön hazamennének, hogy mindent elintézhessenek. Gondolom, nem lesz nehéz elhitetni a maláj orvossal, hogy tévedés történt.

- Nem tudunk hazamenni. Még az útiköltségre sincs pénzünk - jegyezte meg halkan Hermann Strasser.

- Rendben van. Átutalom maguknak a szükséges pénzt, vagy talán még jobb lesz, ha adok róla egy csekket. Ne feledjék, csakis Ruthart kisasszony közbenjárásának köszönhetik, hogy ilyen kíméletesen bánunk magukkal, noha nem érdemelték meg.

Ezután még egy kis huzavona következett, amiből kiviláglott, milyen határtalanul pimasz ember Hermann Strasser. Ám kicsinyes praktikáival semmit sem ért el.

A tárgyalások közepette Klaus Ruthart is megérkezett. Ő is Georgot szerette volna üdvözölni. Gonda sírva szaladt elé, és elmondta neki, mi történt. A férfi a hallottak után komoly, halottsápadt arccal állt meg egykori szomszédai előtt.

- Látják, hova süllyedtek erkölcstelenségükben? Vegyék utolsó figyelmeztetésnek a történteket! Fogadják el a felajánlott ötvenezer márkát, azzal megint egyenesbe jönnek, és Ramovát is felvirágoztathatják. Köszönjék meg a jóistennek, hogy nem kerültek rendőrkézre!

Hans Leyden elhunyt nagybátyja kocsiján Kasselbe vitette a három csalót, ahonnan azután visszatérhettek Hamburgba.

Klaus Ruthart és a lánya is elköszönt, Gonda még mindig sírt, s édesapja jobbnak látta, ha először hagyja, hogy kissé megnyugodjék. Hans Leyden és az ügyvéd még maradtak, hogy megbeszéljenek néhány fontos dolgot.

♣ ♣ ♣

Lassan télre fordult, de még nem havazott, és Gonda mindennap kilovagolt. Nagy örömet és felfrissülést jelentett neki ez a kis szórakozás. Egyébként a Santen-kastélyban minden visszatért a régi kerékvágásba. Helga teljesen összeomlott, amikor meghallotta, hogy Gonda „barátja” meghalt. A mód, ahogyan a lány gyászolt, előtte is világossá tette aztán, hogy valóban gyerekkori barátság volt az egész, semmi több.

Hans Leyden időt akart hagyni Gondának, hogy legyőzze a fájdalmát, ezért egyelőre nem változtatott a magatartásán. Klaus Ruthartot azonban nyomban felkereste. A történtek után néhány nappal elmondta neki, hogy miután ő lett bácsikája vagyonának az örököse, már képes gondtalan életet biztosítani a feleségének. Ezért tisztelettel engedélyt, kért, hogy amint megfelelő alkalom adódik rá, beszélhessen Gondával.

Klaus Ruthart megszorította, a fiatalember kezét, s bátorította: tegye, amit a szíve diktál.

Hans Leyden türelmetlenül bár, de várt. Időközben átköltözött elhunyt nagybátyja házába. Mivel Georg halotti bizonyítványa még nem érkezett meg, egyelőre nem ő volt a hivatalos örökös. Käthe néni nem szívesen vált meg „albérlőjétől”, de megértette, hogy a fiatalember nem akarja tovább igénybe venni a vendégszeretetét. Most már nagyon kényelmes otthona volt, ami ráadásul közelebb is esett a munkahelyéhez.

Egyik este, amikor az ifjú doktor megint a Santen-kastély vendége volt, véletlenül meghallotta, hogy Gonda így szól Käthe nénihez: - Holnap délelőtt meglátogatlak. Tizenegy körül ott leszek. Lovon megyek, mert ki kell használni az időt. Hamarosan úgyis itt a tél, a napok egyre hűvösebbek.

Hans másnap délelőtt elhagyta a munkahelyét, és a két birtok között elterülő erdőbe ment. Sajnos, tizenkettőnél előbb nem tudott elszabadulni, de úgy számolta, hogy Gonda körülbelül ekkor tart majd hazafélé.

Nem tévedett. Nem kellett sokáig várnia, máris meglátott egy karcsú lovast, aki kényelmes iramban közeledett Käthe néni háza felől. A fák közé rejtőzve várt egy ideig, majd kilépett az útra. Gonda nyomban észrevette, és kissé elpirulva megállította a lovát.

- Jó napot, doktor!

- Jó napot, nagyságos kisasszony! Egy kötelességszegő mérnököt lát maga előtt, aki elszökött a munkahelyéről, és útonállásra adta a fejét. Tudtam, hogy ma délelőtt meglátogatja a nagynénjét. Volna olyan kedves leszállni, s egy darabig sétálni velem?

A lány mosolyogva bólintott, bár kissé zavarban volt. Szokása szerint segítség nélkül ugrott le a nyeregből. Hans mégis átkarolta, és valamivel tovább tartotta így, mint az feltétlenül szükséges lett volna. Közben gyengéden a szemébe nézett. Gonda megremegett a pillantásától, és elfogódottan kibontakozott a karjából. A fiatalember kivette a zablát a kezéből, és az egyik fatörzshöz kötötte a lovat. Ezután óvatos mozdulattal lehúzta a lány kesztyűjét. Gonda mélységes zavarában mindezt szó nélkül tűrte.

- Mit jelentsenek ezek az előkészületek? - kérdezte kis idő után bizonytalanul.

A férfi feléje fordította perzselő tekintetét.

- Szeretném minden felesleges burok nélkül kezemben tartani a kezét. Így, drága Gonda, s most kérem, nézzen a szemembe.

A lány teljesítette a kérést, bár az arca közben sötétvörös színt öltött, a szíve pedig a torkában dobogott. Bátran állta a férfi pillantását, miközben ismeretlen, forró érzés öntötte el.

- Édes Gonda! Akarsz a feleségem lenni? - suttogta Hans végtelenül gyengéden.

A lány nem tudott válaszolni. Azt tette, ami az egyetlen lehetséges módja volt annak, hogy kikerülje a férfi pillantását, melynek perzselő melegét már nem tudta elviselni. Hans mellére hajtotta a fejét. Némán engedte, hogy a férfi szorosan magához vonja.

- Drága Gondám, szeretsz úgy, ahogyan én téged?

A lány nem mozdult, csak némán bólintott.

Hans finoman felemelte a fejét, és mélyen a szemébe nézett. Gonda ebben a pillanatban fedezte fel a szerelem nagy titkát, s megremegett a férfi karjaiban. A következő pillanatban már ajkán érezte forró, de gyengéd száját. Hagyta, történjen minden úgy, ahogyan történnie kell. Odasimult a kedveséhez, s csupán annyit tudott, hogy kimondhatatlanul boldog.

Csak arra ijedt föl, hogy lova a vállához dörgöli az orrát, mintha jelezni akarná, hogy ő is a világon van ám. Ekkor kibontakozott Hans öleléséből, és kisimított a homlokából néhány hajfürtöt. Boldog zavarral nézett a férfira.

- Ezzel eljegyeztük egymást. Hans?

- Bizony, ezen már nem lehet változtatni - nevette el magát határtalan jókedvében a mérnök.

- Én nem is akarok - nevetett Gonda is.

Hans úgy érezte, még egyszer meg kell csókolnia azokat az édes, cseresznyeszínű, hívogató ajkakat.

- Akkor hát elégedett vagy a dolgok állásával? - ugratta a menyasszonyát.

- Nagyon is - bólintott Gonda. - Kimondhatatlanul boldog vagyok!

Odasimult a férfihoz, és most már ő nyújtotta csókra az ajkát. Miért ne mutassa ki, mennyire örül, ha Hans megcsókolja? A férfi mindezt hosszú távra szóló engedélyként értelmezte. Így aztán két csók között alig maradt idejük arra, hogy egymás fülébe súgják azokat az édes kis bolondságokat, amiket oly szívesen hallgat minden szerelmes. Egy idő után Gonda kibontakozott Hans karjából.

- Mit fog szólni a papa?

- Azt, hogy jól van, áldásom rátok. Az ő beleegyezését, már előre megszereztem.

- Tudja, hogy...

- Hogy szeretlek, és feleségül akarlak venni. Már akkor tudta, amikor még szegény ördög voltam, mégis áldását adta ránk. Nem akart, azonban hamar megválni tőled, én pedig szerettem volna, ha szilárd talaj van a lábunk alatt. Ez most már adott, meg aztán úgyis itt maradunk a közelében, nem kell elvinnem téged tőle. Az én kis Gondámnak nem kell elválnia szeretett édesapjától. Hát nem csodaszép? Mégsem kell sokat várnom a boldogságomra...

- Én vagyok a boldogságod, Hans?

- Hát nem tudod? - ölelte magához a fiatalember szorosan a lányt. - Nem érzed?

- Dehogynem!

- S most már azt is el tudod képzelni, milyen boldogtalan voltam, amikor Helgától azt hallottam, hogy vőlegényed van?

A lány arcán halvány árnyék futott át.

- Hát persze, Hans. Én is ugyanazt éreztem, amikor hideg és visszahúzódó voltál velem. Akkor még nem is tudtam, hogy szeretlek. Ó, Hans, hogy is lehettem ilyen ostoba!

- Maradj csak ilyen édesen ostoba és ügyetlen, drága Gonda! - bátorította a férfi nevetve.

- Mégis van valami, ami beárnyékolja a boldogságunkat - sóhajtott fel a lány.

- Micsoda?

- Helga. Tudod, mennyire fáj majd neki, ha megtudja, hogy eljegyeztük egymást?

Hans puha mozdulattal kisimított Gonda homlokából egy rakoncátlan fürtöt.

- Ne vedd ennyire a szívedre! A nővéred túlságosan hideg és büszke ahhoz, hogy szívből tudjon szeretni. Ez csak szeszély nála, semmi több. Magához akart láncolni.

- Honnan tudod?

- Eléggé nyíltan éreztette velem. Ne félj, hamar elfelejti majd az egészet! Nem fog összetörni a szíve, legfeljebb dühkitörésre számíthatunk.

- Bárcsak igazad lenne! A haragját el tudom viselni, sokkal szívesebben, mint a fájdalmát.

- Magam fogom közölni vele a hírt.

- Ne! - ragadta meg Gonda a férfi kezét. - Inkább én. Meg akarom kímélni, nem szeretném, hogy pont tőled kelljen meghallania. Első felindulásában talán túl sokat árulna el az érzéseiből, amit büszkeségében nehezen heverne ki.

Hans gyengéd mozdulattal keblére vonta a lány fejét.

- Drága kicsi Gonda, nem akarok ellentmondani neked, mert tudom, hogy azzal fájdalmat okoznék. Akkor hát amint hazaértél, mondd el neki!

- Amint, kettesben leszek vele, megteszem. Senkinek, még apának sem szabad látnia, ahogy a fájdalmával viaskodik.

- Tedd, amit a szíved parancsol!

Gonda bólintott.

- Fázom - jegyezte meg aztán kissé panaszosan.

Hans megölelte, mintha be akarta volna takarni forró szerelmével.

- Szegény kicsikém! A te Hansod figyelmetlen medve. Hagyja, hogy a menyasszonya dideregjen. Gyere gyorsan, máris felteszlek a nyeregbe, azután siess haza, nehogy megfázz!

Még gyorsan megbeszéltek néhány dolgot, azután Hansnak vissza kellett mennie a munkahelyére. Abban maradtak, hogy Klaus Ruthart felhívja, amint tiszteletét teheti a kastélyban.

A szerelmesek ezután elbúcsúztak egymástól. Gonda lehajolt a nyeregből, hogy még egyszer csókra nyújtsa a száját.

♣ ♣ ♣

Mire hazaért, a gyors lovaglástól megint felmelegedett. Sietve fölment a szobájába, és átöltözött. Ezután édesapja dolgozószobájába szaladt, és elmondta neki, hogy eljegyezte magát Hans Leydennel.

- Boldog vagy, kicsim? - ölelte magához Klaus Ruthart.

- Végtelenül, bár a boldogságom nem teljesen felhőtlen. Folyvást arra gondolok, hogy Helgának szenvednie kell emiatt.

- Igen - szomorodott el az édesapja - ez komoly megpróbáltatás lesz a számára.

- Máris indulok, hogy elmondjam neki.

- Kérlek, hagyd ezt inkább rám!

- Nem, ezt csak én tehetem meg. Senki sem láthatja szenvedni, még te sem.

A férfi gyengéden homlokon csókolta a lányát.

- Akkor hát menj! De ne hagyd, hogy olyasmi árnyékolja be a boldogságodat, amiben ártatlan vagy, s amin nem változtathatsz. Tudom, hogy a lehető legtapintatosabban intézed majd el.

Gonda hamar megtalálta a nővérét, aki a szalonban zongorázott. A fiatalabbik testvér rendkívül bájos volt ezüstszürke ruhájában, de izgatottságában arcát minden csepp vér elhagyta Szótlanul leült a zongora mellé az egyik fotelba, és nézte, hogyan száguldoznak nővére ujjai a billentyűkön. Helga csak futó pillantást vetett a húgára, azután tovább játszott. Egyszerre aztán hirtelen abbahagyta.

- Akarsz valamit? - mordult, barátságtalanul a testvérére. Bosszantotta, hogy Gonda már megint ilyen elbűvölő.

- Ráérek, fejezd csak be a darabot! - felelte a lány. Szíve vadul vert, és szerette volna, ha még marad egy kis ideje, hogy összeszedje a bátorságát.

- Nem, már nincs kedvem hozzá - vetette oda Helga, majd felpattant. Odalépett az egyik kis szekrényhez, amelyen két bronzfigura közt egy kerek, dúsan díszített váza állt. Jobb kezébe vette, bal keze mutatóujjával pedig a cirádákkal játszott.

- Van valami különleges mondanivalód? - kérdezte félvállról azon a visszataszító hangon, amit általában használt Gondával szemben, amikor kettesben voltak.

Húga nagyot sóhajtott. Szorosan összekulcsolta a kezét, majd határozott, hangon válaszolt.

- Igen, Helga. Azt akarom bejelenteni neked, hogy eljegyeztük egymást Hans Leydennel.

Nővére arca megrándult. Ujjaival görcsösen szorította a vázát, miközben Gonda felé fordult. Ő is holtsápadt volt, és szemében csak úgy szikrázott a gyűlölet.

- Ez nem igaz! - kiáltotta.

- De igen - mondta Gonda halkan. Mélyen megrázta, hogy ilyennek kell látnia a nővérét.

- Te... te szajha! - sikoltotta Helga, teljesen elveszítve az önuralmát. Képtelen volt elviselni a rátörő fájdalmat és megaláztatást. Felemelte a jobbját, és a bronzvázát teljes erejéből a húga felé hajította.

Gonda ki akart térni előle, el is hajolt kissé, de nem teljesen. A nehéz váza a halántékán találta el, aztán fülsiketítő csörömpöléssel az egyik értékes porcelánokkal teli vitrinben kötött ki. A fiatalabb testvér fájdalmasan felkiáltott, majd ájultan esett össze.

Helga megkövülten állt ott. Csak nézte földön fekvő féltestvérét, akinek homlokából szivárgott a vér. E pillanatban a szobalánya, aki mindent hallott, a szomszédos szobából, berohant, hogy segítsen Gondának.

- Édes Istenem, mi történt? - kiáltotta rémülten, majd az üvegcserepek közt fekvő lányra nézett.

- Kifelé! - rivallt rá Helga.

A komorna kiment, de nem vitte rá a lélek, hogy annyiban hagyja a dolgot. Lerohant a lépcsőn, és meg sem állt Klaus Ruthart dolgozószobájáig.

- Nagyságos úr, kérem, jöjjön gyorsan a nagyságos kisasszony szalonjába! Valamilyen nehéz tárggyal fejbe dobta a húgát. Gonda kisasszony ájultan fekszik a földön, és vérzik a sebe. Segíteni akartam neki, de a nagyságos kisasszony kizavart. Kérem, jöjjön gyorsan!

Klaus Ruthart az utolsó szavakat, már nem is hallotta. Kiviharzott a komorna mellett az ajtón, fel a lépcsőn. A szalonba érve látta, hogy Helga a húga fölé hajol. Apja kemény mozdulattal visszarántotta, aztán letérdelt Gonda mellé, és karjába vette a fejét. Közben a lány kinyitotta a szemét, és rémülten nézett először az apjára, majd Helgára. Nővére kissé távolabb állt tőlük, mozdulatlanul, krétafehér arccal. Gonda arcán halvány mosoly jelent meg.

- Ó, papa, látod, milyen ügyetlen vagyok? Megcsúsztam a szőnyegen, és... - Ekkor észrevette maga körül a vitrinüveg cserepeit, ezért, másként folytatta. - Sajnos, összetörtem ezt a szép vitrint, meg a pompás porcelánokat...

Klaus Ruthart a vérző sebre szorította a zsebkendőjét. Az ajtó felé fordult, ahol ott állt a komorna, s a személyzet kíváncsi tagjai közül is feltűnt néhány.

- Vizet és kötszert, gyorsan! És csukja be az ajtót! - kiáltotta a férfi a komornának.

A szolgálók szétrebbentek, az ajtó becsukódott, a szobalány pedig hamarosan meghozta, amit ura kért.

Klaus Ruthart felemelte és a heverőre fektette kisebbik lányát, aki bátorítóan rámosolygott.

- Semmi az egész, papa, ne aggódj! Csak elestem, és a nagy ijedségtől elveszítettem az eszméletemet. De most már remekül érzem magam - mondta, s együtt érzően pillantott Helgára, aki még mindig szobormereven állt a helyén.

Klaus Ruthart elküldte a szobalányt, majd kimosta és bekötötte a sebet. Fellélegzett, amikor látta, hogy nem is olyan mély, mint első rémületében gondolta. Gonda sápadtsága azonban még mindig nyugtalanította.

- Rosszul vagy, kislányom? - kérdezte, mert attól tartott, hogy Gonda talán agyrázkódást kapott. Meglátta a vitrinben a bronz vázat, így nagyjából sejtette, mi is történhetett.

- Nem, papa, teljesen jól vagyok. Hadd álljak fel! Csak... csak egy kicsit megijedtem, amikor elcsúsztam. Ezért ájultam el.

Végre Helga halottsápadt arcába is némi élet költözött. Odalépett az apjához.

- Gonda nem csúszott el, csak engem akar védeni. Nekem azonban nincs szükségem erre. Én hajítottam egy vázát dühömben a fejéhez - préselte ki vértelen ajkai közül a megbánás szavait.

Apja feléje fordította szomorú tekintetét.

- Köszönd meg a Jóistennek, hogy nem találtad el jobban! Meg is ölhetted volna a testvéredet - mondta visszafojtott felindultságában rekedt hangon. Felkapta Gondát, a szobájába vitte, lefektette, és betakarta.

- Biztosan nem érzed rosszul magad? Ha igen, rögtön szólj, hogy orvost hívhassak!

- Nem, egyáltalán nem vagyok rosszul. Csak szeretnék egy kicsit pihenni. Fáradt vagyok.

- Szegény Gonda!

- Inkább mondd azt, szegény Helga! Csak fájdalmában tette, mert közöltem vele, hogy eljegyeztem magam Hans Leydennel. Bocsáss meg neki, hisz annyira boldogtalan!

- Hová vezetne, ha minden boldogtalan ember nehéz vázákat vagdosna a másik fejéhez?

- Mégis bocsáss meg neki! - fogta könyörgőre a lány. - Nem láttad, milyen sápadt és rémült volt?

Klaus Ruthart finom csókot, lehelt lánya kezére és lehunyt szemhéjára.

- Isten nem akarta, hogy ilyen szörnyű módon elveszítselek.

- Kérlek, menj oda Helgához, és mondj neki néhány megbocsátó szót! Senki sem tudhatja meg, mi történt. Még Hans és Käthe néni sem.

- Mindkettejüknek meg kell tudniuk - felelte az apja, és finoman végigsimította a lánya kezét. - Amint egy kicsit kipihented magad, átviszlek Käthe nénihez, ott majd viszontlátod Hans Leydent is. Itt egy napig sem maradsz többé. Én is Käthe nénihez költözöm, az üzleti ügyeket onnan is tudom intézni. Úgysem marad titokban a dolog, hiszen az egész személyzet tud róla. A szobalány hallgatózott, valószínűleg nem csak most. Egy szó, mint száz, elviszlek Käthe nénihez.

- De ugye nem teszel szemrehányást Helgának?

- Jó, megígérem, csak hogy megnyugodj végre.

Gonda hálásan bólintott. Amint édesapja kiment a szobából, lehunyta a szemét, és most már színlelés nélkül elengedte magát. Szörnyű fejfájás gyötörte az átélt izgalmak miatt, az ájulás pedig legyengítette. Nagyon jót tett neki ez a kis nyugalom.

Már majdnem elaludt, amikor szobája ajtaja halkan kinyílt, s a küszöbön Helga jelent meg. Még mindig sápadt volt, és a szeme elárulta, hogy sírt.

Gonda aggódva nézett föl rá, és meg sem mert mozdulni. Nővére odament az ágyához, és letérdelt mellé.

- Bocsáss meg, Gonda, nem voltam észnél. Ne haragudj!

- Semmi baj, már rég megbocsátottam. Sőt, egyáltalán nem is haragudtam rád. Csak az szomorított el, hogy fájdalmat kellet neked okoznom.

- Te olyan jó vagy! Azért is szeret mindenki.

- Ha engednéd, téged is szeretnének.

- Erre sosem fog sor kerülni, de most inkább egyedül hagylak. Nyugalomra van szükséged. Bocsáss meg, de nagyon boldogtalan vagyok.

Ezzal gyorsan felállt, és kiment. Gonda szívében mély szánalommal nézett utána.

♣ ♣ ♣

Klaus Ruthartot semmi sem tántoríthatta el a szándékától. Valóban Käthe Laßwitzhoz vitte Gondát. Előzőleg telefonon felhívta a testvérét, és elmondta neki, mi történt. Käthe asszony nem kérdezősködött, csak szeretettel gondját viselte az unokahúgának. Boldog volt, hogy végre hasznára lehet valakinek.

Estére a lány állapota sokat javult, s már csak az enyhe sápadtság meg a halántékán levő apró seb tanúskodott a kellemetlen jelenetről. Klaus Ruthart és Hans Leyden is meglátogatta. Édesapja mindenről beszámolt leendő vejének. Az ő hallgatásában biztos lehetett.

Hans nagyon megrémült. Olyan gyengéd szerelemmel köszöntötte a menyasszonyát, hogy nyomban két apró piros rózsát varázsolt a lány sápadt arcára. Doktor Leyden egy szót sem szólt a történtekről. Azt akarta, hogy Gonda mielőbb felejtse el a dolgot. A felesleges szószaporítás különben sem javított volna semmin.

Klaus Ruthart levelet írt Helgának, mert még nem érezte elég nyugodtnak magát ahhoz, hogy beszéljen vele.

„Kedves Helga!

Jobbnak láttam, hogy Käthe nénihez vigyem Gondát. Szeretném megakadályozni, hogy a dühöd még egyszer ilyen bánásmódra ragadtasson vele szemben. Nem akarok neked szemrehányást tenni. Nagyon fáj, hogy boldogtalannak érzed magad, s ezért ilyesmire voltál képes. Úgy döntöttem, hogy én is elhagyom a Santen-kastélyt. Látom, hogy minden törekvésem hiábavaló volt: nem tudtam közelebb kerülni hozzád. Az ügyeidet ugyanúgy intézem, mint eddig, ehhez azonban nem kell a kastélyban laknom. Jobb lesz, ha most néhány napig nem látjuk egymást, amíg mind a ketten megnyugszunk kissé. Megígértem Gondának, hogy mindent megbocsátok neked, és semmiért sem teszek szemrehányást. Amit ígértem, azt meg is akarom tartam. A Jóisten segítsen meg! Nagyon aggódom miattad, de be kell látnom, hogy nem segíthetek rajtad, mert elzárod előlem a szívedhez vezető utat.

Aggódó édesapád”

Aznap este szűk körben csendes eljegyzési ünnepséget rendeztek Käthe néninél. A fiatalok felhőtlen boldogsága még ezt a komor napot is képes volt beragyogni.

Másnap reggel küldönc érkezett a kastélyból. Helga levelét hozta Klaus Ruthartnak.

„Kedves Édesapám!

Kérlek, nyugodtan térj vissza Gondával együtt a kastélyba. Elég szóbeszéd kering már így is, nem volna jó, ha még több lenne belőle. Számomra ez volna a jel, hogy valóban megbocsátottál. Mire megkapod ezt a levelet, én már úton leszek. Nagyon szégyellem magam a tegnap történtek miatt, nekem is jót fog tenni, ha néhány hónapra elutazom. Ne aggódj, nem egyedül megyek! Sürgönyöztem a régi nevelőnőmnek Fuldába, és ő szívesen elkísér. Amint valami fontos történik velem, értesítelek. Csak akkor jövök haza, ha már teljesen megnyugodtam.

Múlt éjjel nem jött álom a szememre. Magamba szálltam, és rájöttem, hogy még nagyon sok javítanivaló van rajtam. Saját magamon kívül senkit sem okolhatok a boldogtalanságomért.

Csak még annyit, drága Papa: már nem igaz az, hogy elzárnám előled a szívemhez vezető utat. Régen nyitva áll előtted, csak ezt eddig magam, sem akartam elismerni. Előítéleteimnek már nyoma sincs. Jól tudom, hogy rosszul ítéltek meg annak idején. Engedd remélnem, hogy ha majd visszatérek, helyet kapok a szívedben. Szeretném kiérdemelni a szeretetedet. Add át üdvözletemet Gondának, és kérd meg még egyszer a nevemben, hogy ne haragudjon rám! Lányod: Helga”

Klaus Ruthart szótlanul átnyújtotta a levelet Gondának. A lány átfutotta a sorokat, majd könnyezve borult édesapja nyakába.

- Látod papa, Helga mégiscsak szeret téged! Meglásd, minden jóra fordul!

A férfi meghatódva nézett maga elé.

- Talán mindez jó volt valamire. Remélhetőleg hamarosan lepattan a szívéről a vastag páncél. Őszintén kívánom, hogy így legyen.

♣ ♣ ♣

Helga aznap reggel még egy levelet írt. A címzett Lothar von Reinsberg báró volt.

„Igen tisztelt von Reinsberg Úr!

Szavaira emlékezve szeretném Önnel közölni, hogy elérkezett az időpont, amikor nagy szükségem van egy megértő barátra. Elbizonytalanodtam, s nagyon elégedetlen vagyok magammal. Ha szívesen segítene, hogy újra megtaláljam magamat, azt köszönettel venném. Elegendő bizalmam van Önhöz, s ez felbátorít erre a lépésre. A következő hónapokban nevelőnőmmel együtt Montreux közelében, a caux-i Falast Hotelben lakom. Örülnék, ha alkalomadtán ott üdvözölhetném uraságodat.

Helga Ruthart”

Gonda és Hans februárban tartották az esküvőjüket. A lány előzőleg édesapjával együtt visszaköltözött a kastélyba, Helga kívánságának megfelelően. Klaus Ruthart élénk levelezésbe kezdett idősebbik lányával. Először csak az üzleti ügyek kerültek szóba, de Helga kis idő után egyre jobban kitárulkozott. Mintha a húga elleni támadás óta kicserélték volna, de az is lehet, hogy Lothar von Reinsberg befolyása állt a dolgok mögött, ő ugyanis nyomban Caux-ba utazott, s hamar sikerült lecsillapítania Helga feldúltságát. Gonda esküvőjének napján levél érkezett az üdülőhelyről egy küldemény kíséretében. A kis csomagban pompás vörösrózsacsokor és egy értékes gyémánt nyakék volt.

„Drága Testvérem!

Hadd fejezzem ki őszinte szerencsekívánataimat az esküvőtök napján. Tudom, hogy jó szíved csak akkor lel nyugalmat, ha megtudod, én is megtaláltam a boldogságomat. Tegnap eljegyeztem magam Lothar von Reinsberggel, akit Te is ismersz. Ha él még olyan ember a világon, aki boldoggá tehet engem, akkor ő az. Mindenről tud, mindent bevallottam neki. Megértette a dolgot, és mégsem adta fel, hogy értékeket keressen bennem. Már napvilágra is hozott néhány olyat, amiről eddig sejtelmem sem volt. Bizalommal helyezem kezemet az övébe. Nem egeket ostromló szerelem hozott össze bennünket, de azért majd biztosan jól megértjük egymást. Lothar sok szeretettel üdvözli jövendőbeli sógornőjét, s szerencsekívánatai mellett ezt a gyönyörű csokrot küldi. Tőlem fogadd el nászajándékul a nyakéket, remélem, tetszeni fog. Biztosan megérted és megbocsátod, ha nem veszek részt az esküvődön. Hamarosan hazamegyek, és remélem, áprilisi esküvőnkön férjeddel együtt ott leszel a vendégek között. Bizonyára remek szomszédok leszünk. Ígérem, jobb testvéredként viselkedem majd, mint eddig. A tény, hogy hazatérek, biztosíték arra nézve, hogy megnyugodtam. Immár elégedett vagyok az élettel. Kérlek, add át üdvözletemet a papának, Käthe néninek és természetesen a férjednek is. Bocsássatok meg mindenért, s mindennek ellenére próbáljatok meg szeretni egy kicsit! Soha többé nem akarom megnehezíteni a dolgotokat. Még egyszer sok boldogságot kíván nővéred:

Helga”

Gonda könnytől csillogó szemmel, de boldogan olvasta el a levelet, majd Hansnak, édesapjának és Käthe néninek is megmutatta. Mindannyian szívből örültek.

Így hát. Gonda felhőtlenül boldog szívvel léphetett az oltár elé. Bájos, kedves menyasszony volt. Nem csoda, ha ifjú férje határtalan boldogsággal nyugtatta rajta szerelmes tekintetét.

VÉGE

---