Hedwig Courths-Mahler

Hiszek benned

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

HEDWIG COURTHS-MAHLER

Ich glaube an dich

Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG

Bergisch gladbach

Fordította: Simon Jolán

I.

Simon von Werner nagyiparos szinte minden idejét a zenének szentelte, amióta üzemeit részvénytársasággá alakították. Zsenge ifjúkora óta a zene szerelmese volt. Bizonyára azt választotta volna hivatásául is, ha nem kellett volna átvennie a Werner-művek irányítását. Apja azonban már korán megértette vele, hogy ha egyszer eljön az ideje, kötelessége lesz követni őt a vállalat élén, ugyanúgy, ahogyan annak idején ő is az édesapja nyomdokaiba lépett.

Simon nem vonta ki magát e kötelesség alól. Apja halála után lelkiismeretesen átvette az üzemek vezetését, ami mellett a zenei tanulmányokra már igencsak ritkán nyílt módja és ideje.

Amióta azonban a Werner-művek hatalmas részvénytársasággá alakult, élén megbízható, rátermett igazgatókkal, végre ismét több időt fordíthatott kedvenc foglalatosságára. Villájában, amely a Berlin közeli Lankwitzban állt, s leginkább egy mesebeli kastélyra emlékeztetett, csodálatos hangversenytermet építtetett, amelyben nagyszabású koncerteket kívánt rendezni. Aznap este tartották az épület bal szárnyában helyet kapó, több mint hatszáz személyt befogadó koncertterem avatóünnepségét. Nagyjából ennyi vendég kapott meghívást a jeles alkalomra, s most hosszú kocsisor kígyózott a villa főbejárata előtt.

A csarnok lassan megtelt. Innen a vendégsereg az óriási, fehér és arany színekben pompázó hangversenyterembe özönlött. A fényes, fekete parkettát drága szőnyegek borították.

A terem bejáratánál Werner úr és hitvese fogadták a vendégeket. Wernerné - bár közel járt az ötvenhez - még mindig igéző jelenség volt. Fehér ruhát viselt, amelynek szegélyét tarka bársony virágok díszítették. Még mindig formás vállát, telt karjait a ruhával azonos színű anyagból készült, leheletfinom kepp takarta.

Ebben a percben két úr közeledett a házigazdák felé. Az idősebbik magas, ősz hajú, hatvanas évei elején járó férfi, társa jóval fiatalabb. A fiatalember határozott vonású, napbarnított arcában a mélyen ülő, nagy szürke szempár volt a legszembetűnőbb. Mivel nagyon hasonlítottak egymásra, könnyen apának és fiának nézhette volna őket bárki. Ám a fiatalabb férfi csupán az idősebbik unokaöccse volt, egyetlen fivérének fia. Anton Ravenow, a nagybácsi a Werner-művek egyik fő részvényese volt. Üzleti sikerei gazdaggá tették, míg fivére tisztviselőként soha nem tudott igazán boldogulni. Szegény emberként halt meg, nem sokkal a felesége után. Halálukat követően Anton Ravenow, aki gyermektelen és özvegy volt, fiává fogadta unokaöccsét, Norbertet.

Így történt, hogy Norbert Ravenow tizennyolc éves kora óta nagybátyja házában élt, mint annak egyedüli örököse. Szerette és tisztelte Anton bácsikáját, aki őt ugyancsak édesfiaként szerette. Norbert egyetemre járt, ahol kitüntetéssel mérnöki doktorátust szerzett. Idestova két esztendeje állt a Werner-művek alkalmazásában, és megbízható, rátermett munkaerőnek számított.

Miután nagybátyja illedelmes meghajlással kezet csókolt a háziasszonynak, Norbert Ravenow is odalépett a hölgyhöz, hogy ugyancsak kézcsókkal köszöntse. A szép asszony anyai jóindulattal tekintett rá.

- Örülök, hogy sikerült idejében visszaérnie, s részt tud venni az avatóünnepségünkön - mosolygott a fiatalemberre, mivel tudta, hogy Norbert csak nemrégiben tért vissza üzleti útjáról.

- Részemről az öröm, nagyságos asszonyom. A koncertprogramjuk különleges zenei élvezetet ígér.

- A férjem említette, hogy az útja során ragyogó üzletet kötött. A nagybátyja büszke lehet magára, Ravenow úr.

- Ne hozzon zavarba, nagyságos asszony, kérem! Csupán a kötelességemet teljesítettem.

- Bárcsak mindenki így teljesítené a kötelességét!

Norbert Ravenow mély meghajlással hátralépett, bár még szívesen elbeszélgetett volna ezzel az asszonnyal, akinek igéző lénye nem volt hatástalan még egy olyan fiatal férfira sem, mint ő. De újabb vendégek érkeztek, s a fiatalember jól tudta, hogy a hölgynek aznap este nagyon sok tennivalója van. Udvariatlanság lett volna hát tovább feltartani.

- Később még beszélünk, Ravenow úr! - biccentett felé Wernerné, s Norbert udvariasan meghajolt.

Ezalatt Anton Ravenow a házigazdával váltott néhány szót.

- Werner úr, örömömre szolgál, hogy ma este megcsodálhatom, mint karmestert. A program szerint a koncert végén ön fogja vezényelni A trubadúr nyitányát.

- Tudja, Ravenow úr, a zene iránti rajongásom nem engedi, hogy visszariadjak egy ilyen komoly feladattól - felelte kissé restelkedve a házigazda, majd átszellemült arccal hozzátette: - A zene az én vesszőparipám.

- Számunkra az jelenti a legnagyobb örömet az életben, ha meglovagolhatjuk a vesszőparipáinkat. Nekem a gyűjtőszenvedély jelenti azt, amit önnek zene.

- Ó igen, valóban. No és, sikerült esetleg az utóbbi időben újabb darabokra szert tennie a híres gyűjteménye számára?

- Semmi különösre. Tavasszal újra Olaszországba készülök. Gyűjteményem egyik-másik szép darabját az ön feleségének köszönhetem, aki hasznos útmutatással szolgált nekem. Mielőtt Olaszországiul megyek, ha megengedi, még egyszer alaposan kifaggatom. Talán tud még néhány címet, ahol érdekes dolgokra bukkanhatok.

- Minden bizonnyal szívesen segít majd önnek, hiszen sokáig Rómában lakott, s csaknem az összes ottani régiségkereskedőt ismeri.

- Most már nem tarthatom fel tovább, Werner úr.

Anton Ravenow határozott kézfogással elbúcsúzott a házigazdától, majd odaengedte unokaöccsét, hogy ő is üdvözölhesse Werner urat. Ezt követően a nagybácsi és az unokaöcs a terem belsejébe indult, hogy helyet foglaljanak maguknak.

Miközben az imént nagybátyja mellett állva arra várt, hogy üdvözölhesse a házigazdát, Norbert a termet fürkészte. A tekintete hirtelen találkozott egy ifjú hölgyével, s mintha csak mágneses vonzásnak engedelmeskedne, a fiatalember most egyenesen a lány mellett lévő üres ülőhelyek felé indult.

Nagybátyja ellenkezés nélkül követte. Hagyta, hogy unokaöccse válassza ki a legmegfelelőbb helyet számukra. Amikor megpillantotta a fiatal hölgyet, aki mellett Norbert megállt, szeme huncutul felvillant. A fiatal lány oldalán egy még fiatalabb ült, a húga. A kishúg mellett pedig a két szülő: Georg Hall - szintén a Werner-művek egyik részvényese - és felesége foglalt helyet.

A fiatalabb lány lopva megráncigálta nővére ruha ujját, amikor Norbert Ravenow és a nagybátyja beléptek a terembe.

- Odasüss, Rose! Megérkezett doktor Ravenow és a bácsikája - suttogta izgatottan.

- Látom, Rika.

Rose Hall előbb észrevette Ravenowot, mint a húga. Szíve a torkában dobogott, ennek ellenére közömbösséget színlelt. Erika Hall erre durcás fintort vágott. Bár félig-meddig még bakfisnak számított, máris sokkal elevenebb volt, mint a nővére.

- Az istenért, ne vágj már olyan iszonyúan közömbös képet! Norbert Ravenow szörnyen jóképű.

- Úgy találod? - kérdezte Rose látszólag higgadtan.

- Úgy találod? - utánozta gúnyosan a nővérét Erika. - Igen, úgy találom, és ha továbbra is ilyen arcot vágsz, akkor beleszeretek, és addig kacérkodom vele, amíg én fogom érdekelni, és ügyet sem vet majd az olyan jégcsapra, mint te!

Rose ijedten körbepillantott.

- Rika, az ég szerelmére, ne olyan hangosan, még meghallja valaki!

- Ugyan, apa és anya olyan elmerülten beszélgetnek a szomszédaikkal, hogy se látnak, se hallanak. Mellettünk pedig még nem ül senki. Egyébkent az sem érdekel, ha meghallja valaki. Elbűvölő férfi ez a doktor Ravenow, és rajtad kívül nem engedem át senkinek, az egyszer biztos!

- Rika, kérlek!

- Most bezzeg könyörögsz, hogy ne hódítsam előled! Hát akkor ne nézz rá így!

- Gyerekes vagy, Rika!

- Inkább legyek gyerekes, mint olyan hideg, akár a jégcsap. Nézd csak, hogy ragyog a szeme!

A rá következő pillanatban Norbert Ravenow meghajolt a két ifjú hölgy előtt, és üdvözölte őket. Nagybátyja úgy tett, mintha csak most vette volna észre a Hall lányokat. Szívélyesen köszöntötte őket, amire már felfigyeltek a szülők is.

- Kisasszony, megkérhetem, hogy engedje át nekem az édesapja melletti helyet? - kérte Anton Ravenow Erikát.

- Nagyon szívesen, Ravenow úr - állt fel mosolyogva a lány -, de akkor el kell szakadnia az unokaöccsétől.

- Nem tesz semmit, mindennap élvezhetjük egymás társaságát.

Rose egy székkel odébb ült, hogy Erika is arrébb húzódhasson. Rose mellett Norbert foglalt helyet, miután üdvözölte a kisebbik lányt és a szülőket. Csak ezt követően fordult Roséhoz:

- A sors tartozott nekem ennyivel, hisz olyan sokáig nem láthattam magát - súgta oda neki halkan.

Rose nyugalmat erőltetett magára, bár a szíve hevesen kalapált.

- Csakugyan olyan régen nem találkoztunk volna, doktor úr?

A férfi előrehajolt, és szemrehányó pillantást vetett a lányra.

- Hát már erre sem emlékszik? Számoltam az órákat, amíg visszatérhettem az utamról, és remélhettem, hogy ma este végre viszontláthatom magát! - Ezt szintén halkan mondta, abban a hiszemben, hogy a látszólag közömbös arccal üldögélő Erika nem hallja.

Persze tévedett, mert Erika hegyezte a fülét, s bármennyire igyekezett is olyan szenvtelenül bámulni maga elé, „mint egy faszent”, azért jól hallott mindent.

Rose zavartan a húgára pillantott. Tudta, hogy Erika éber figyelmét semmi sem kerülheti el.

- Nem is volt sokáig távol, doktor úr! - mondta végül ugyancsak fojtott hangon.

- Három hétig. Három hétig nem láthattam magát! Nekem nagyon hosszú időnek tűnt. Mindenesetre siettem, ahogy tudtam, hogy itt tölthessem a mai estét.

A lány mélyen elpirult, egy pillanatra a férfi szemébe nézett. Amit ott látott, sokkal többet elárult, mint a fiatalember szavai. Boldog öröm csillant fel a szemében, és most nem is akarta palástolni mindazt, amit a fiatalember iránt érzett.

Norbert összekulcsolta a kezét.

- Köszönöm ezt a pillantást! - súgta.

Időközben a terem zsúfolásig megtelt. Kezdetét vette a koncert. A nézőtéren egyszeriben néma csend lett, mindenki áhítattal hallgatta a felcsendülő muzsikát. Az új hangversenyterem akusztikája kitűnőre vizsgázott.

A koncert végén a vendégek felálltak, hogy szétszóródjanak a Werner-villa erre az alkalomra megnyitott szalonjaiban, termeiben. Ezekben a finom ízléssel berendezett helyiségekben most mindenütt terített asztalkák álltak, amelyeknél a vendégek kedvük szerint helyet foglalhattak, s válogathattak a hideg büfé ínyencségei közül.

Rose szülei olyan elmélyülten beszélgettek Anton Ravenowval, hogy a lányok nyugodtan elsétálhattak Norberttal.

- Ugye gondját viseli a lányaimnak, doktor úr? - szólt utánuk barátságosan Hall asszony. - Ha a nagy tömegben elveszítenénk egymást, egy óra múlva találkozunk a könyvtár előterében.

- Efelől nyugodt lehet, nagyságos asszonyom. Köszönöm a bizalmát - hajtotta meg magát Norbert, azzal elvezette a hölgyeket. A tágas étkezőbe mentek, ahol számtalan finomságtól roskadozó óriásbüfét állítottak fel. Norbert ellátta a lányokat mindennel, amit csak megkívántak.

- Ott a barátnőm, Heddy! Ugye, megbocsátasz, Rose, ha odamegyek hozzá egy kicsit pletykálkodni? Doktor úr, az ön társaságában hagyom a nővéremet. Később találkozunk a vörös szalonban, mondjuk az „Égi és földi szerelem” festmény alatt. Ha mégis elbeszélgetném az időt, akkor pedig, ahogy anya meghagyta, egy óra múlva a könyvtárban - mondta vidám pillantást vetve a nővérére Erika, s mielőtt a másik kettő bármit válaszolhatott volna, sarkon fordult és eltűnt a vendégek sűrűjében. Kisvártatva a terem túloldalán, egy csokor nevetgélő fiatal lány gyűrűjében látták viszont.

Norbert égő szemmel nézett Roséra.

- Az édesanyjuk igazság szerint mindkettejüket rám bízta, de a húga olyan ripsz-ropsz faképnél hagyott minket, hogy tiltakozni sem maradt időm.

Rose arca lángba borult.

- Ne aggódjon, doktor úr! Szerintem Erika jó helyen van a barátnői között. Nincs más hátra, a vörös szalonban kell megvárnunk.

Norbert szája körül mosoly bujkált.

- Tiziano „Égi és földi szerelem” című festményének másolata alatt, kisasszony. Tegyük hát, amit a húga tanácsolt! - mondta, és a vörös szalonba vezette Rosét.

A festmény alatti hely éppen szabad volt. Norbert hellyel kínálta Rose Hallt. Válogatott finomságokat szolgált fel a lánynak, majd odaintette az inast, aki italt hozott nekik. Ezután végre kettesben maradtak. A többi asztalnál is ültek ugyan emberek, de tőlük meglehetősen távol, így senki sem hallhatta, amit beszélnek.

Norbert Ravenow ezt a ritka alkalmat ragadta meg, hogy szerelmet valljon szíve hölgyének. Rose tudta, hogy a fiatalember szereti, Norbert pedig sejtene, hogy a lány viszonozza az érzéseit. Ez ideig még soha nem esett szó köztük a szerelemről, ám Norbert egyszeriben úgy érezte, képtelen tovább magába fojtani az érzelmeit. Amíg forró, esedező pillantása Rose bájos arcán nyugodott, elmondta neki, mennyire szereti, és megkérdezte tőle, akar-e a felesége lenni.

A lány beleborzongott a vallomásba, s egy pillanatra arról is megfeledkezett, hogy nincsenek kettesben. Ugyanolyan leplezetlen szerelemmel nézett a fiatalemberre, mint az őrá.

- Igen, akarok. Többet nem mondhatok, hiszen nem vagyunk egyedül - súgta halkan.

A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Rose, édes Rose! Ha sejtenéd, mennyire szeretnék kettesben lenni veled! Valóságos kínszenvedés, hogy ilyen fegyelmezetten kell ülnöm melletted. Képtelen voltam tovább várni, végre ki kellett öntenem a szívem. Tiszta szívemből szeretlek, Rose! A húgocskád egy angyal, hogy magunkra hagyott bennünket. Már alig bírtam ki, hogy ilyen hűvösen, szertartásosan viselkedjek veled. Holnap elmegyek apádhoz, és megkérem a kezed. Nem fogja megtagadni tőlem, ugye, Rose?

- Nem hinném, Norbert. Miért tenné? Azt akarja, hogy boldog legyek.

- A boldogságot pedig csak nálam találhatod meg, ugye?

A lány szerelmesen nézett rá.

- Csak nálad, Norbert. Hiszen tudod.

A fiatalember megragadta a lány kezét, és az ajkához szorította.

- Rose, ne nézz így rám, mert menten elfelejtem, hogy hol vagyunk!

A lány elkapta a tekintetét, a férfi azonban tovább könyörgött:

- Ne fordítsd el a tekinteted! Nézz rám, Rose! Ma még türtőztetem magam. De holnap... holnap már jogom lesz hozzá, hogy megcsókoljalak. Boldogok leszünk, drágám! Nézz csak rám! Annyira szeretlek! A szemed már akkor elárult, amikor a tartózkodásoddal megpróbáltál elriasztani.

Rose a fiatalemberre emelte a tekintetét, és megremegett a pillantása alatt. A két szerelmes körül elsüllyedt a világ, csak egymást látták, hallottuk. Suttogva vallották meg egymásnak újból és újból a szerelmüket, a boldogságukat.

Az idő gyorsabban elszaladt, mint gondolták. Mielőtt teljesen letelt volna az egy óra, a vörös szalonban felbukkant Erika, és leült a nővére mellé.

- Elnézést kérek, de Heddy nem engedett el egyhamar. Most vettem csak észre, hogy majdnem letelt az időnk. Indulnunk kell a könyvtárba.

Rosénak erőt kellett vennie magán, hogy szerelmes álmodozásából visszatérjen a valóságba. Igyekezett nyugodtan nézni a húgára, ám azt nem lehetett ilyen könnyen megtéveszteni. Erika jól látta, hogy doktor Ravenownak is mennyire kell igyekeznie, hogy visszanyerje az önuralmát. Nagyon elégedett volt magával.

Amikor felállt, felnézett Tiziano festményére.

- Tulajdonképpen ez a legszebb és legcsendesebb hely az egész házban. Jó lenne még elidőzni itt egy kicsit, de hív a kötelesség. A mama megharagszik, ha elkésünk.

Hármasban mentek át a könyvtárba, ahol Hallékat még mindig Anton Ravenow társaságában találták. Éppen a házigazdával beszélgettek, aki feleségével együtt teremről teremre járt, hogy lássák, nem szenvednek-e valamiben hiányt a vendégeik. Kisvártatva Wernerné is hozzájuk lépett, hogy váltson néhány barátságos szót a lányokkal és Norberttel. Sajnálattal hallotta, hogy már menni készülnek, és kifejezte reményét, hogy nemsokára szűk körben ismét vendégül láthatja őket, majd a többi meghívott után nézett.

Ezalatt a Hall család és a két Ravenow a ruhatár felé indult.

Mivel a férfi és a női ruhatár külön volt, Norbert Ravenow megragadta az alkalmat, hogy Hall úrral négyszemközt beszélhessen.

- Hall úr, megengedi, hogy holnap egy fontos ügyben felkeressem? - kérdezte.

Az idős úr fürkészően nézett rá.

- Természetesen, kedves doktor - felelte.

- Melyik az az időpont, amikor nem zavarom?

- Alkalmazkodom önhöz, doktor úr. Holnap vasárnap, tehát egész nap otthon vagyok. A vasárnap a családomé.

- A fél tizenkettő megfelel önnek?

- Tökéletesen. Fél tizenkettőkor várom.

Norbert meghajolt és elsietett, hogy megrendelje a kocsikat. Hall úr tűnődve nézett utána, majd ajkán csendes mosollyal nagyobbik lányára pillantott, aki kissé távolabbról, megszeppenve figyelte a párbeszédüket.

Hallék és Ravenowék elbúcsúztak egymástól. Elsőnek Hallék kocsija hajtott el. A szerelmesek lopva még válthattak egymással egy búcsúpillantást.

Nagybátyja elnéző mosollyal figyelte, amint Norbert merengve bámul a kocsi után.

- Azt hiszem, édes fiam, ideje beszállni, mert mások is menni akarnak - érintette meg a fiatalember karját.

Norbert összerezzent. Beszálltak és elhajtottak.

II.

Anton Ravenow villája a Wannsee partján épült, egy kis magaslaton, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tóra. Az autó a kapun át behajtott a parkba. Norbert segített a nagybátyjának kiszállni.

- Innál velem egy csésze teát, Norbert? - fordult az idős úr az öccséhez, amikor a hallban az inas elvette a kabátjukat. - Holnap vasárnap, nem kell korán kelned.

- Nagyon szívesen, Anton bácsi. Ezek szerint te sem vagy még álmos. Aminek örülök, mivel úgyis szeretnék megbeszélni veled valamit.

- Rendben van. Gyere a dolgozószobámba, ott beszélgethetünk egy órácskát.

Anton Ravenow teát rendelt, majd mindketten a házigazda dolgozószobájába mentek. A szomszédos tágas helyiségben tartotta Ravenow úr a gyűjteményét.

A két férfi helyet foglalt a kandalló előtti kerek asztalkánál, amelyen a dohányzáshoz szükséges kellékek sorakoztak. Anton bácsi Havanna szivarra gyújtott, Norbert pedig nagybátyja kínálására cigarettát vett. Szótlanul ültek az öblös fotelekben egymással szemben, amíg az inas be nem hozta a teát.

- Szóval, mit akartál megbeszélni velem? - kérdezte ekkor az öregúr.

Norbert komoly, nyílt tekintettel nézett a bácsikájára, majd előrehajolt, és melegen megszorította a kezét.

- Anton bácsi, tudod, hogy úgy szeretlek, mintha az apám lennél.

- Igen, fiam. Ez nem is lehet másként, hiszen én is a fiamat látom benned. Az egymás iránt érzett szeretetünk és megbecsülésünk mindig is kölcsönös volt.

- Mint apámhoz fordulok hát hozzád, hogy elmondjam neked, szeretem Rose Hallt. Holnap elmegyek az apjához, és megkérem a kezét. De először téged akartalak beavatni. Szeretném tudni, hogy helyesled-e a választásomat.

Az idős férfi szája csöndes mosolyra húzódott.

- Mi lenne, ha nem helyeselném? - kérdezte.

- Akkor megpróbálnálak meggyőzni, hogy a lehető legjobban választottam - nézett rá esdeklően Norbert. - Azt mondanám, hogy a boldogságom múlik azon, hogy Rose Hall a feleségem lesz-e, és... és akkor minden bizonnyal te sem ellenkeznél tovább.

Az öregúr melegen pillantott Norbertre. Megszorította a kezét.

- Ne aggódj, fiam, csak tréfáltam. Helyeslem a választásodat. Már régóta.

Norbert meglepetten nézett rá.

- Régóta helyesled? Hát tudtad, hogy szeretem Rosét?

Anton Ravenow felnevetett.

- Édes fiam, aki olyan jól ismeri az embereket, mint én, az belelát a szívükbe is. Előre tudtam, hogy meg fogod kérni Rose Hall kezét, és örültem neki. Semmi kétségem afelől, hogy ő is viszontszeret.

- Igen, bácsikám, Rose is ugyanúgy szeret engem, ahogy én őt - felelte mélyet sóhajtva Norbert, miközben a szeme ragyogott. - Ma megkérdeztem tőle.

- A húga jelenlétében? Az bizony nagy mutatvány lehetett!

Erre már Norbert is elnevette magát.

- A kis Erika szerencsére észrevette az egyik barátnőjét, és olyan hosszasan elbeszélgetett vele, hogy volt időm megvallani a szerelmemet Rosé-nak, és megkérdezni tőle, szeret-e - számolt be dióhéjban a nagybátyjának az este történtekről.

- Az a szerencséd, hogy Erika ilyen okos kis teremtés.

- Nekem is ez a véleményem, bácsikám. Egyébként kedvelem a jövendőbeli kis sógornőmet. Úgy érzem, ő is rokonszenvesnek talál.

- Nem árt, ha az ember jó viszonyban van a választottja rokonaival. Biztos vagyok benne, hogy régi barátom, Hall úr és a felesége is szívesen lát majd a családban. Mindketten jóindulatú, kellemes emberek, bár szerintem túl sokat adnak mások véleményére és az etikettre. A lányaik viszont, úgy látom, sokkal fesztelenebbül és természetesebben viselkednek náluk, aminek nagyon örülök, főleg ami a jövendőbelidet illeti. Remélem, hogyha összeházasodtok, az én házamban éltek majd. Nem akarlak teljesen elveszíteni, Norbert. Félek a magánytól. Ugye tudod, hogy soha, semmilyen formában nem leszek a terhetekre?

Norbert ismét megfogta nagybátyja kezét, és szeretettel nézett jóságos szemébe.

- Azzal, hogy felajánlod, lakjunk a te házadban, nagy terhet veszel le a vállamról, Anton bácsi. Nem szívesen hagynálak egyedül, mert tudom, hogy szenvednél a magánytól. Bármennyire szeretem is Rosét, csak nehezen tudnám elviselni azt, hogy meg kell válnom tőled.

- Akkor nem marad más hátra, mint rávenni Rosét, hogy költözzön át az én házamba. Én itt maradok a jobb szárnyban, Rose számára pedig a bal szárnyban, a te lakosztályod mellett felújíttatjuk néhány szoba berendezését. A középen fekvő közös helyiségek semleges területnek számítanak majd. A házam elég nagy ahhoz, hogy kitérhessünk egymás útjából, ha nincs kedvünk a másik társaságához. Nem leszek Rose terhére, te azonban bármikor átjöhetsz hozzám, ha kedved és időd van. Mit gondolsz, Rose beleegyezik majd a tervünkbe?

- Biztos vagyok benne, Anton bácsi. Nagyon kedvel téged. Azt mondta, már csak azért is így érez irántad, mert annyira hasonlítok rád.

Anton Ravenow elmosolyodott.

- Akkor nagy szerencsém, hogy hasonlítasz rám. Holnap tehát leánykérőbe mész?

- Igen. Hall úr fél tizenkettőre vár. Már szóltam neki, hogy beszélni szeretnék vele.

- Jól van, de ne lepődj meg, ha a szülők kissé körülményesen állnak a dologhoz. Szeretik mindennek megadni a módját, és kellő ünnepélyességgel köríteni az eseményeket.

Norbert felsóhajtott.

- Őszintén szólva ódzkodom ettől, de ki kell bírnom. Csak ne szabjanak túl hosszú várakozási időt!

Az öregúr huncutul hunyorított.

- Mindenesetre légy türelmes! Ha már ott tartunk, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy lerövidítsem a várakozási időt. Ígérem, latba vetem minden befolyásomat. A lényeg, hogy te ne akard erőszakosan sürgetni az esküvőt!

- Lehetőségeimhez mérten uralkodni fogok magamon, Anton bácsi, és számítok a segítségedre. Bárcsak Hall úr áldását adná ránk! Végül is egyszerű mérnökként nem kínálhatok valami sokat a lányának.

- Viszont az örökösöm vagy, ami annál többet nyom a latban.

- Nem akarok erre gondolni, Anton bácsi. Hál' Istennek, egészséges és életerős vagy, remélhetőleg igen magas kort fogsz megérni. Nekem már az is nagy segítség, hogy itt élhetünk a házadban.

- Egyébként Rose apja még tisztességes hozományt is ad a lányának.

- Erre nem szeretek gondolni, s még kevésbé számolni vele.

- Tudom, így van ez rendjén. Ha két ember szereti egymást, nem szabad anyagiakkal foglalkozniuk, vagy ilyesmi után kérdezősködniük. Légy nyugodt, minden szépen elrendeződik majd. Rose apja ezt az ügyet is nagyon körültekintően és tisztességesen fogja intézni.

Még elbeszélgettek egy kicsit erről-arról, majd elköszöntek egymástól, és nyugovóra tértek.

Másnap Norbert Ravenow a megbeszélt időben megállt a Hall-villa előtt. Az inas nyitott neki ajtót, miután elvette a kabátját, a házigazda dolgozószobájába vezette. Hall úr nagyon barátságosan, de a vendégnek kijáró szertartásos udvariassággal fogadta. A fiatalember azonnal a tárgyra tért, és megkérte tőle Rose kezét.

Hall úr kenetteljesen áldását adta rájuk, azzal a feltétellel, hogy a feleségének sem lehet kifogása a frigy ellen. Nyomban be is kérette hitvesét.

Hallné is boldogan beleegyezett a házasságba, de ezt olyan ünnepélyesen juttatta kifejezésre, hogy az Norbert számára szinte már nevetségesnek tűnt. Ezt persze nem mutatta.

Egy idő múlva a házigazda úgy vélte, hogy be kellene hívatni Rosét is, hogy ő is nyilatkozhasson. Rose kalapáló szívvel várt erre a hívásra, s most jött is azon nyomban.

Belépvén apja dolgozószobájába, vágyakozva nézett Norbertra. Legszívesebben a nyakába vetette volna magát, ám ez ebben a házban nem volt szokás. Először végig kellett hallgatnia édesapja kenetteljes szónoklatát, és át kellett esnie anyja ünnepélyes csókján. Az, hogy édesanyjának eközben mégis kicsordultak a könnyei, kiengesztelte Rosét a dolog szertartásos jellegéért. Csendesen igent mondott, majd amikor Norbert megfogta remegő kezét, és szerelmesen az ajkához vonta, elfelejtett mindent, ami a lánykérésnél kínszenvedésnek tűnt számára. Tekintetük összefonódott. Most, hogy túl voltak a dolog hivatalos részén, örültek Rose szülei is, hogy az ifjú párt ilyen boldognak látják.

Norbert és Rose szorosan fogták egymás kezét, és nagyon szerettek volna egy kicsit kettesben maradni. Ám a szülőknek egyelőre eszük ágában sem volt visszavonulni. Rose ekkor az apjához fordult:

- Kérlek, drága papa, hívasd be Erikát! Neki is meg kell tudnia, hogy Norbert menyasszonya vagyok.

Ez ellen senkinek sem lehetett kifogása. Néhány perccel később belépett Rose húga. Édesapja elmondta neki, hogy Norbert és Rose eljegyezték egymást. Erika csak erre várt. Mihelyt közölték vele, amit már úgyis tudott, odaszaladt Norberthez, minden teketória nélkül magához húzta a fiatalember fejét, és megcsókolta.

- Teljes szívemből áldásomat adom rátok! Már régóta szeretném, ha a sógorom lennél. Ugye, most már tegezhetlek, és szólíthatlak Norbertnek?

Norbert mosolyogva tekintett a lány üde arcára.

- Magától értetődik, Erika, ha te is megengeded nekem ugyanezt.

- Hogyne. De kérlek, hívj egyszerűen csak Riká-nak, mint mindenki, aki kedves a szívemnek!

Erika édesanyját meglehetősen elbizonytalanította lánya fesztelen viselkedése. Bocsánatkérő pillantást vetett Norbertre.

- A kisebbik lányunk még modortalan egy kissé. Kérem, bocsásson meg, doktor úr! - mentegetőzött.

Erika összecsapta a kezét.

- De mama, hogy szólíthatod Norbertet ilyen mereven „doktor úr”-nak? Most már a fiad, a családhoz tartozik!

Hall úr átkarolta kisebbik gyermekét.

- Éppen most szóltam az inasnak, hogy hozzon bort, hogy pertut ihassunk doktor Ravenowval. Mi nem intézhetjük el a dolgot úgy, ahogyan te az imént, az nem lenne illendő.

Erika pajkosan Norbertre sandított.

- Hát jó, akkor iszom veletek én is. De most valami fontosat akarok mondani a szüleinknek. Rose, kérlek, tűnj el a vőlegényeddel egy kis időre a szomszéd szobában! Ha végeztem, áthívlak benneteket.

Norbert hálás pillantást küldött a kislány felé. A jegyespár szíves-örömest távozott. Erika mosolyogva nézett utánuk.

- Mit akarsz mondani nekünk, Rika? - kérdezte az anyja, miután maguk maradtak.

Erikának fülig ért a szája.

- Csak azt akartam megkérdezni, milyen volt a ti eljegyzésetek. Remélem, legalább annyi időre egyedül hagytak benneteket, hogy istenigazából kicsókolózhassátok magatokat. Különben őszintén sajnállak titeket.

A szülők zavartan néztek egymásra. Fogalmuk sem volt, hogy most összeszidják-e Erikát, vagy azokra a boldog pillanatokra emlékezzenek inkább, amikor az első csókokat adták egymásnak.

Hallné már korábban valami illedelmes ürügyön törte a fejét, ami megajándékozhatná a jegyespárt néhány kettesben töltött perccel, de még nem jutott elhatározásra. Valójában örült, hogy kisebbik lánya magához ragadta a kezdeményezést, de ezt persze nem vallhatta be.

- Nyugodtan várhattál volna, amíg a papa vagy én kezdeményezzük a dolgot. Szeles voltál, mint mindig!

- Mama, nem hiszem, hogy a jegyeseknek jót tett volna a további várakozás.

Mielőtt a szülők válaszolhattak volna, belépett az inas. Hall úr ünnepélyes áhítattal teletöltötte a poharakat. Láthatóan szerette volna visszahívni a jegyespárt, de Erika meghiúsította a szándékát. Beszélgetésbe elegyedett a szüleivel. Tudni akarta, milyen szavakkal kérte meg Norbert a nővére kezét, és mit válaszolt Rose.

Hallék úgy gondolták, hogy ezt nem kellene feltétlenül Erika orrára kötni, a lány azonban szemrehányóan nézett rájuk.

- Szóval így állunk! Ha egy napon egy férfi megkéri a kezemet, és én nem tudom, hogyan kell viselkednem ilyen helyzetben, akkor majd jönnek a szemrehányások!

- Az még soká lesz, Rika. Hiszen még gyerek vagy.

- Szerintem ilyesmi bármikor előfordulhat. Nemsokára tizenhét éves leszek. Grete Lang is tizenhét évesen jegyezte el magát, és nemsokára férjhez megy.

Hall úr jókedvre derült.

- A mi családunkban nincsenek gyermekházasságok, Rika - ugratta vidáman a lányát.

Erika hosszú vitába bocsátkozott apjával a kérdésről, csak hogy a jegyespárnak még néhány kettesben töltött boldog percet szerezzen.

Rose és Norbert nem is sejtették, hogy Rika milyen bátran síkraszállt értük. Pillanatnyilag a hetedik mennyországban voltak. Mihelyt kettesben maradtak, Norbert a karjába vonta Rosét, és szomjasan csókolni kezdte, a lány pedig a legkevésbé sem tiltakozott.

Mindenről megfeledkeztek maguk körül. Csak akkor riadtak fel, amikor Erika végre megadta magát, és átment hozzájuk.

- Nincs mese, most már vissza kell jönnötök, mert igazán nem tudom, miről csevegjek még velük, hogy ne zavarjanak benneteket. Pertut akarnak inni Norberttel, bár várhattak volna ezzel még egy kicsit. Szóval, én annak rendje és módja szerint áthívtalak titeket, de nyugodtan késlekedhettek egy keveset - kacsintott cinkosan a jegyespár felé, s máris behúzta maga mögött az ajtót.

- Azonnal jönnek, de van még egy kis megbeszélnivalójuk - mondta odaát.

Norbert és Rose váltottak még néhány csókot, mielőtt visszamentek a dolgozószobába.

Ott először Hall úr emelte ünnepélyesen poharát, hogy pertut igyon leendő vejével, majd igaz, kissé zavartan, Hallné is követte a férje példáját. Ezután helyet foglaltak, s a ház ura megkérdezte, mit szól Norbert nagybátyja a lánykéréshez.

- A bácsikám tud a szándékomról, és egyetért a választásommal.

A fiatalember elmesélte, mit gondoltak ki előző este a bácsikájával. A szülők nagyon elégedettek voltak a hallottakkal. Mint nagybátyjának egyetlen örököse, Norbert kitűnő partinak számított.

Később Hallné ebédre invitálta a fiatalembert, aki boldogan Roséval maradt volna, de nem akarta, hogy a nagybátyja egyedül ebédeljen. Ezt nyíltan meg is mondta.

- Akkor egyszerűen áthívjuk a bácsikádat is ebédre! - vágta rá Hall úr.

Norbert kérdően nézett a háziasszonyra.

- Nem akarunk alkalmatlankodni, kedves mama.

Hallné persze nem árulta el, hogy számított az eljegyzésre, ezért ünnepi menüt készíttetett.

- Szó sincs alkalmatlankodásról, kedves Norbert! Természetes, hogy a nagybátyád is velünk ebédel.

- Akkor bizonyára megengeditek, hogy telefonáljak neki.

Hallék készségesen beleegyeztek, Norbert pedig felhívta a bácsikáját, és elmondta neki, hogy Rose szülei áldásukat adták a házasságra, és őt is várják ebédre.

Anton Ravenow nem tiltakozott, örömmel elfogadta a meghívást.

Másnap este Norbert nagybátyja oldalán fogadta menyasszonyát és annak családját, akik pontban hét órakor érkeztek a Wannsee-parti villába. A vendégek még vacsora előtt szerették volna megnézni a szobákat.

Rose nagyon szépnek találta a Norbert lakosztálya melletti helyiségeket, és szerényen előadta az új berendezéssel kapcsolatos kívánságait. Amikor végeztek a szobák megtekintésével, maradt még egy félórájuk a vacsoráig.

- Ravenow úr, megengedi, hogy addig megnézzem a híres gyűjteményét? - kérlelte Erika a házigazdát.

- Egy feltétellel - mosolygott rá kedvesen Anton Ravenow.

- És mi legyen az?

- Hogy utána pertut iszik velem az asztalnál, Erika kisasszony. Kiélvezem, hogy rokonok lettünk.

- Ez valóban nagyszerű. Nagyon büszke vagyok rá, de készüljön fel rá, hogy a pertunál igazi csókot fog kapni tőlem. Én nem szoktam színlelni az ilyesmit. Kérdezze csak meg Norbertet! Ő is megkapta tőlem a magáét, ahogy a sógorom lett - nevetett Erika az idős férfira.

- Állok elébe, Erika kisasszony.

- Jó, de először lássuk a gyűjteményt!

A házigazdának több termen is keresztül kellett vezetnie a vendégeit. Hallné elégedetten nézelődött, s magában ismét megállapította, hogy a lánya nagyon előkelő és gazdag családba házasodik be.

Kisvártatva egy magas, tágas terembe értek, ahol Ravenow úr a gyűjteményét tartotta. Az öregúr egyik üveges szekrénytől a másikig vezette Erikát, Norbertre bízva, hogy megfelelő magyarázatot fűzzön menyasszonyának a látnivalókhoz.

Elérkeztek a terem közepén álló különösen drága vitrinhez is, amelyben a gyűjtő a legjobb, legértékesebb darabokat őrizte.

Anton Ravenow kivett belőle egy ereklyetartót, és gondosan az asztalra helyezte. Hosszú, fáradságos kutatás árán sikerült kiderítenie, hogy a ládikát Lucrezia Borgia kapta harmadik férjétől. Az ereklyetartó húsz centiméter hosszú volt, tizenöt centiméter magas, és tizenkét centiméter széles. 1509-ből származott, az évszámot a ládika fenekébe vésték. Készítője nevét nem sikerült kinyomozni, annyi azonban bizonyos, hogy a művész Leonardo da Vinci tanítványa volt. A ládika tökéletes műalkotás volt: két szélesebbik oldalán Vénusz születését és a vadászó Dianát faragta ki a mester, a keskenyebbik oldalakat kacskaringózó virágminták díszítették, míg a tetején Európa elrablása volt látható, ahol Jupiter bika képében jelent meg. A lányok visszafojtott lélegzettel hallgatták a gyűjtő magyarázatát.

- Miféle ereklyét őrizhettek ebben a ládikában? - kérdezte Erika.

Az öregúr vállat vont.

- Sajnos ezt nem sikerült kiderítenem, pedig nagyon igyekeztem. Az írásos emlékekből kisilabizáltam, hogy Lucrezia Borgia nemcsak ereklyetartónak, hanem ékszerdoboznak is használta. Az egyik dokumentumban utalnak rá, hogy a ládikának valószínűleg van egy kis rekesze, amely talán a parányi ereklyét rejti, de hiába vizsgáltam meg a lehető legalaposabban, nem találtam rajta semmiféle titkos rekeszt, így ez az állítás csupán legenda marad.

- Belekukkanthatok, Ravenow úr? - kérdezte Erika. Rose szemében is ott bujkált a kérdés. A ládika különös vonzerővel hatott rá. Szinte bizseregtek az ujjai, hogy végre kinyithassa, de túlságosan szigorúan nevelték ahhoz, hogy engedjen az ilyesfajta késztetésnek. Nagyon megörült hát, amikor húga kimondta az óhaját.

Az öregúr az arany lakatkulcs segítségével mosolyogva kinyitotta a ládikát. Erika kíváncsian fölé hajolt, de furcsa riadalommal azonnal hátrahőkölt.

- Ebből a dobozkából különös illat árad - állapította meg.

Ravenow úr elnevette magát, amikor maga is megérezte a furcsa illatot.

- Hát igen, hölgyeim, az évszázados tárgyaknak mind ilyen szaguk van. Ezt a ládikát hosszú évek óta nem nyitotta ki senki. Legutoljára röviddel azután nyitottam fel, hogy megvásároltam, és gondosan megvizsgáltam, hátha megtalálom a titkos rekeszt. Ennek már legalább tizenöt éve. Azóta itt áll, ebben a zárt vitrinben. Ki fogom szellőztetni, aztán beparfümözöm.

A lányok elszégyellték magukat a kényességük miatt. Erika belülről is alaposan szemügyre vette a dobozkát. Szívesen felfedezte volna a titkos rekeszt, hogy ezzel örömet szerezzen az öregúrnak, de azt még az ő éles, fiatal szeme sem tudta kifürkészni. A ládika belsejét egyforma nagyságú négyszögek borították, amelyeket aranylemezek határoltak. Ezek éle kissé kiemelkedett a dobozka egyébként sima belső felületéből.

Miután sikerült kielégítenie a kíváncsiságát. Erika lassan lecsukta a ládika fedelét. Rose azonban képtelen volt levenni róla a szemét.

Ravenow úr nagyon örült, hogy ekkora érdeklődést tanúsít kedvenc darabja iránt. Ebben a pillanatban megjelent az inas, és jelentette, hogy tálalva van. Az öregúr gondosan visszahelyezte az ereklyetartót a vitrinbe, a fedelét azonban nem csukta vissza, hogy kiszellőzhessen.

Átmentek az ebédlőbe, ahol drága porcelánnal, ezüsttel és kristállyal terített asztal várta őket.

Vacsora közben az újonnan berendezendő szobákról beszélgettek, miközben a cselédség tette a dolgát. Erika azonban még többet is szeretett volna megtudni Lucrezia Borgiáról, ezért újabb és újabb kérdésekkel ostromolta a házigazdát. Az öregúr mosolyogva elmagyarázta neki, hogy jobb, ha nem pazarolja a figyelmét ilyen méltatlan dolgokra. Erről a hölgyről nem tehet túl sok jót elmondani, bár, legalábbis szerinte, sok mindennel igazságtalanul vádolják.

Erika elgondolkodva nézett a házigazdára.

- Talán kotnyeles volt és túlságosan szókimondó. Az ilyen nőkre persze azonnal rásütik, hogy szégyentelenek - mondta naivan.

Édesanyja megbotránkozva meredt rá, míg Ravenow úr elismerően bólintott.

- Ön igazán bátor teremtés, Hall kisasszony. Nagyon tetszik nekem, hogy mielőtt rosszat mondana valakiről, számba veszi az illető jó tulajdonságait is. Erre pertut kell innunk!

Az ötlet, ahogyan a férfi remélte, elterelte a leány figyelmét az iménti témáról. Erika legnagyobb örömére pezsgővel koccintottak. Az öregúr megkapta a neki járó csókot, majd kezet ráztak, s ettől fogva Rikának és Anton bácsinak szólították egymást.

A hangulat akkor is oldott maradt, amikor a cselédség visszavonult, és Rose jövendőbeli lakosztályának berendezéséről beszélgettek. Hallné igyekezett érvényesíteni kissé maradi ízlését. Lányai azonban, akiket Norbert és a nagybátyja is támogatott, leszavazták. Hall úr nem avatkozott bele a dologba.

Miután a Hall család elbúcsúzott, Norbert és a nagybátyja még elüldögéltek együtt egy darabig, kellemesen elbeszélgettek, és kicserélték a benyomásaikat.

- A lányok vitathatatlanul bájosak. A te Roséd édes, szeretetre méltó teremtés, nagyon örülök, hogy most már közénk tartozik. Kis barátnőm, Erika pedig friss, akár a forrásvíz, a szüleinek nem szabadna erőszakosan formálniuk. Az ilyen életvidám, boldog gyermek Isten ajándéka. Nem is értem, hogy lehet Halléknak két ilyen bájos leányuk - ingatta a fejét elmélázva az öregúr.

- Igen, bácsikám, ezen csak csodálkozni lehet. Főleg az anyósom veszik el az illemszabályok rengetegében, ennek ellenére nyilvánvaló, hogy nagyon szereti a leányait - helyeselt Norbert.

- Hát igen, a mai napig nem tudott túllépni az idejétmúlt nevelési elveken, de ez nem a mi dolgunk. Mi örülünk Rosénak. Nem igaz?

Norbert szeme felragyogott.

- Kimondhatatlanul örülök, hogy tetszik neked.

- Ugyan kinek ne tetszene? Bámulatos, hogy milyen élénken érdeklődik a művészet iránt, és szemlátomást van is hozzá érzéke! Tudod, mit határoztam?

- Igen? - nézett rá kérdőn Norbert.

- Odaadom neki nászajándékba Lucrezia Borgia ereklyetartó ládikáját az összes ékszerrel együtt, ami a feleségem után maradt.

- Hisz ez fejedelmi ajándék, Anton bácsi! - mondta a fiú, és megindultan nyúlt a bácsikája keze után. - Nagyon jól tudom, mennyire ragaszkodsz a gyűjteményed valamennyi darabjához, főleg ehhez az ereklyetartóhoz. Nem beszélve a nénikém pazar ékszereiről.

Az öregúr elmosolyodott.

- A családban marad. Meg aztán, egy nap úgyis meg kell válnom valamennyitől. Így csak örülök annak, ha mindenem jó kezekbe kerül. Majd tökéletesen kiképezem Rosét, így meglesz a megfelelő szakértelme a gyűjteményemhez. Ha téged üzleti ügyeid egész napra elszólítanak, művészeti tanulmányokat fogok folytatni a feleségeddel.

Norbert meleg mosollyal bólintott.

- Örülök, hogy ilyen nagyra tartod az én Rosémat, Anton bácsi.

- Gondolhatod, hogy én mennyire örülök neki! Mindig féltem egy kicsit, hogy olyan asszonyt hozol a házamba, akit nem szívelnék. Ettől most már, hál' istennek, nem kell tartanom.

III.

Másnap Anton Ravenownak felügyelőbizottsági ülése volt, Norbert pedig a Werner-műveknél dolgozott, így csak a vacsoraasztalnál találkoztak. Vacsora után lejátszottak egy sakkpartit, mint csaknem minden este, amikor nem mentek társaságba, aztán pedig még beszélgettek egy keveset. Végül az öregúr felállt, hogy egy kis ideig a gyűjteményével foglalatoskodjék. Norbert tudta, hogy ilyenkor szívesebben van egyedül, és ezt tiszteletben tartotta.

Ezen az estén is szeretettel kísérte át nagybátyját a vitrines szobába. A folyosón szembetalálkoztak Joseffel és egy másik szolgával, akik éppen indultak lefeküdni. A szolga kinyitotta a szoba ajtaját, hogy beengedje az urakat. Ezután Norbert kettesben maradt a nagybátyjával. Rajtuk kívül már mindenki aludt a házban. Az öregúr azt mondta unokaöccsének, hogy aznap este még egyszer elő akarja venni az ereklyetartót, hogy beparfümözze. A két férfi barátságosan kezet rázott.

- Jó éjszakát, Anton bácsi! Aludj jól, és ne virrassz túl sokáig! - mondta Norbert.

Az öregúr bólintott.

- Jó éjszakát, fiam! Aludj jól, és álmodj a szép menyasszonyodról! Legyetek boldogok!

Norbert elhagyta a szobát, és nyugovóra tért.

Anton Ravenow egy darabig mosolyogva nézett utána, majd megfordult, és lassan egyik vitrintől a másikig sétált. Házikabátja zsebébe egy üveg kölnit rejtett. Az egyik fiókból előhúzott egy ládát, benne mindenféle ronggyal és kéziszerszámmal, amire néha szüksége volt, ha valamelyik műtárgyon helyre kellett hoznia valami apró hibát. A ládát a helyiség közepén lévő kerek asztalra tette, majd vigyázva, annak rendje és módja szerint kivette a vitrinből az ereklyetartót.

Fogott egy rongyot, kölnivizet öntött rá, és alaposan bedörzsölte vele a ládika belsejét. Lassan haladt az oldal síkjából kiemelkedő aranylemezek mentén, amelyek a dobozka belső részét négyszögekre osztották. Erősen rányomta a ruhát, hogy szép fényesek legyenek.

Amikor a ládika sarkánál lévő lemezt dörzsölte, hirtelen könnyű szúrást érzett, mintha egy finom tű az ujjába fúródott volna. Ijedten elkapta a kezét. Ekkor vette észre, hogy a dobozka alján kinyílt az egyik négyszög, és előtűnt egy kis rekesz, ahonnan most már erősen érződött a fanyar illat.

A titkos rekesz! - villant át az agyán. Örült, hogy a véletlennek köszönhetően sikerült felfedeznie. A rekeszben azonban nem ereklye volt, ahogy ő gondolta, hanem mindössze egy lapos üvegcse. Belenyúlt, érezte, hogy valami folyadék van beleszáradva az aljába. Ujjával megdörzsölte, hogy jobban szemügyre vehesse. Közben nem figyelt arra, hogy ezt pont a sérült ujjával teszi. Hirtelen erős rosszullétet érzett. Meg akarta keresni a tűt, amivel megsebesítette magát, de a megmagyarázhatatlan rosszullét annyira elhatalmasodott rajta, hogy letett róla. Sietve lezárta a titkos rekeszt azzal, hogy majd másnap, nappali fénynél tüzetesebben megvizsgálja. Erőtlen kézmozdulattal lecsukta a ládika fedelét, majd sóhajtva lerogyott egy karosszékbe.

Másnap reggel, amikor Norbert már felöltözött, és éppen készült lemenni a reggelihez, váratlanul kivágódott az ajtó. A küszöbön a nagybátyja inasa állt, arcán riadalom és döbbenet tükröződött. Norbertre meredt, beszélni akart, de nem jött ki hang a torkán. A fiatalember ezt látván nagyon megijedt. A szolga arca arról árulkodott, hogy valami nagyon nagy baj történhetett.

- Mi van magával, Josef? Mi történt? - kérdezte ijedten.

- A nagyságos úr... a nagyságos úr... meghalt! - dadogta az inas.

Norbert összerázkódott. Arca éppolyan sápadt lett, mint a szolgáé, akit erélyesen félretolt, és a nagybátyja hálószobája felé rohant.

- A vitrines szobában van, fiatalúr! - kiáltott utána a nyomában loholó Josef.

Norbert egy pillanatra megtorpant, majd irányt változtatott. Nem sokkal ezután ott állt a nagybátyja előtt, akinek az arca valami furcsa kékes színben játszott, míg szemei megtörten meredtek a semmibe. Sóhajtva lefogta a halott szemét, és porig sújtva térdre rogyott mellette.

- Hívjon gyorsan orvost! - kiáltott rá a betoppanó Josefre kétségbeesetten.

Tudta, hogy már semmilyen orvos nem tud segíteni a nagybátyján, hiszen halott. Ilyenkor azonban a legtöbb ember csodában reménykedik, abban, hogy történik valami, ami megszabadítja a félelmétől. Norbert tiszta szívéből szerette a nagybátyját. Elviselhetetlen volt számára a tudat, hogy az az ember, aki előző nap még olyan életerős és vidám volt, holtan fekszik előtte a karosszékben. Bizonyára valami apró javítanivalót talált az ereklyetartón, amiatt ülhetett le, hiszen ott volt mellette a kis szerszámosláda és egy fél üveg kölnivíz. A kölnisüveg és a ládika között ott hevert a tisztító rongy, ami még mindig erős kölni illatot árasztott.

Norbert egyikhez sem nyúlt hozzá. Üveges szemmel elbámult felettük, és ismét a nagybátyja furcsán elszíneződött arcát látta maga előtt. Mi történhetett? Vajon mi okozhatta bácsikája hirtelen halálát?

Akkora megrázkódtatás érte, hogy pillanatnyilag képtelen volt cselekedni, vagy akár csak tisztán gondolkozni. Még akkor is ott kuporgott a halott lábánál, amikor az orvos megérkezett. A fiatalember felállt, elébe ment, és izgatottan elmesélte neki, mi történt - már amennyit tudott.

Az orvos - negyvenes évei derekán járó ember - közelebb lépett a holttesthez, de elég volt egy pillantást vetnie rá, máris visszahőkölt. Szigorúan vizslatta az asztalon lévő tárgyakat, mintha olyasvalami után kutatna, ami igazolhatná hirtelen támadt gyanúját. Ezután futólag megvizsgálta a testet, közben vigyázott, nehogy elmozdítsa a helyéről, vagy véletlenül eltöröljön valamilyen nyomot.

Utána Norberthez fordult, aki idegesen figyelte minden mozdulatát.

- Nem az én dolgom, hogy most alaposabb vizsgálatot folytassak, de enélkül is megállapíthatom, hogy a nagybátyja halálát mérgezés okozta, és hogy még tegnap este, de legkésőbb éjfél előtt távozott az élők sorából.

Norbert összerándult az ijedtségtől.

- Mérgezés? Az lehetetlen! Éjfél előtt halt volna meg? Fél tizenkettő körül hagytam magára, miután bekísértem ebbe a szobába. Friss és élénk volt, mint mindig, és kitűnő a hangulata. A házban már mindenki lefeküdt. Mielőtt beléptünk, szembetalálkoztunk két szolgával, Joseffel és Gustavval, akik éppen a szobájukba tartottak. Amikor elbúcsúztam tőle, azt mondta, hogy szeretné még beparfümözni ezt az ereklyetartót, mivel régóta nem nyitotta fel senki, és kesernyés szagot árasztott. Amint látja, valóban megtette: még itt van a félig telt illatszeres üveg, és ez a rongy is kölnitől illatozik.

Norbert fel akarta emelni a kendőt, hogy az orvos orra alá tartsa, de az lefogta a kezét.

- Jobb lesz, ha nem nyúl semmihez, doktor úr. Közölnöm kell önnel, hogy kénytelen vagyok értesíteni a rendőrséget, mert a nagybátyja nagy valószínűséggel nem természetes halállal halt meg. Minden jel arra mutat, hogy öngyilkosságot követett el, vagy valaki megmérgezte.

Norbert hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Mindkettőt kizártnak tartom, doktor úr. A bácsikám tele volt életkedvvel, ezért bízvást állíthatom, hogy nem lett öngyilkos. Más pedig nem mérgezhette meg, hiszen teljesen egyedül volt. Biztosan tudom azt is, hogy a háznál semmiféle mérget nem tartunk. Anton bácsinak természetes halállal kellett meghalnia.

Az orvos vállat vont.

- Én csupán annyit mondhatok, hogy a halottszemle alapján egyértelmű, hogy a halált mérgezés okozta. A méreg fajtáját csak alaposabb vizsgálattal tudom meghatározni, de ezt nem tudom és nem is akarom elvégezni, amíg a bűnügyi rendőrség ki nem jön. Kötelességem idehívni őket, és ezt a kötelességemet teljesíteni is fogom.

Norbert sóhajtva a hajába túrt.

- Akkor tegye, amit tennie kell, doktor úr. Nekem is nagyon fontos, hogy kiderítsék, mi okozta a nagybátyám halálát, akit apámként szerettem. Bocsásson meg, de úgy érzem, egyelőre képtelen vagyok világosan gondolkodni. Borzasztóan megrendített ez a tragédia. Akarja esetleg használni a telefont?

- Engedelmével. Ön felel azért, hogy itt minden érintetlenül maradjon, amíg a rendőrség ideér.

Norbert meghajolt.

- Lezárjuk a szobát, amíg megérkeznek - ajánlotta fel.

Az orvossal együtt elhagyta a helyiséget, majd kulcsra zárta az ajtót, és a nagybátyja dolgozószobájába kísérte a doktort. A telefon az íróasztalon állt.

A doktor felemelte a kagylót, és felhívta a rendőrség bűnügyi részlegét.

- Itt doktor Wengern beszél. Kötelességem jelenteni, hogy az imént Anton Ravenow úr házába hívtak. A házigazdát holtan találtam a karosszékében. A jelek mérgezésre utalnak. Véleményem szerint azonnal ki kellene küldeniük valakit, aki kivizsgálja az ügyet. Itt várom önöket. Tudják a címet?... Igen, nagy valószínűséggel... Igen, a szobát már lezártuk, amióta megérkeztem, minden érintetlen. Köszönöm.

Letette a kagylót. Norbert fejcsóválva nézett rá, mintha képtelen lenne felfogni a történteket.

- Bizonyára megengedi, hogy leüljek, amíg megérkezik a rendőrség - kérdezte az orvos.

Norbert az egyik fotelra mutatott.

- Foglaljon helyet, kérem. Amíg a rendőrök ideérnek, elintézek néhány telefont.

Az orvos átható pillantást vetett rá, de nem akadályozta meg a szándékában. Eltökélte, hogy a fiatalember minden szavát a lehető legpontosabban emlékezetébe vési. Norbert először a Werner-műveket hívta. Bejelentette, hogy aznap nem megy be dolgozni, mert a nagybátyja váratlanul meghalt. Ezután a Hall-villát tárcsázta. Maga Hall úr vette fel a kagylót.

- Itt Norbert. Szörnyű hírt kell közölnöm. Ma reggel holtan találtuk Anton bácsit abban a szobában, ahol a gyűjteményét tartotta. Gondolhatod, mennyire meg vagyok rendülve. Az a legfurcsább az egészben, hogy az orvos szerint a bácsikám mérgezés következtében halt meg.

Egy időre csend támadt a vonal másik oldalán, majd Hall úr hangot adott megdöbbenésének, és megkérdezte Norbertet, hogy átmenjen-e hozzá.

- Köszönöm, de erre nincs szükség... egyelőre legalábbis. Az orvos még mindig itt van. Igen, itt ül velem. Értesítette a bűnügyi rendőrséget, bármelyik pillanatban itt lehetnek - válaszolta idegesen Norbert.

- Ez rettenetes! - kiáltott fel rémülten Hall úr. - Fogalmam sincs, hogy mondjam el mindezt a feledésemnek és a lányaimnak. Főleg Rosénak.

Jövendőbeli apósa hangjában félelem és egyfajta pánik érződött. Az ő szemében az olyan ügy, aminél a bűnügyi rendőrségre van szükség, nyilvánvalóan egyet jelentett a szégyennel és a botránnyal.

- Beszélhetnék vele egy pillanatra?

- Kivel? Roséval?

- Igen!

- Természetesen, de ne mondd ki a nevét, ha az orvos is ott van a szobában!

- Ez természetes.

Norbert hallotta Hall úr lépteit, ahogy kimegy, Rosét hívja. Türelmetlenül várt, míg végre meghallotta a hangját:

- Te vagy az, Norbert?

- Igen, édesem. Hallottad, mi történt?

- Apa elmondta. Nagyon meg vagyok rémülve. Szegény drágám!

- Én is éppúgy meg vagyok ijedve, mint te. Fel sem tudom fogni, hogy Anton bácsi már nem él. Nem mondhatok semmi közelebbit, mert nem vagyok egyedül, és a rendőrség bármelyik pillanatom megérkezhet. Tisztázni kell az ügyet. Addig nem nyugszom, amíg meg nem tudom, mi okozta a bácsikám halálát!

- Szegény Norbertem! Borzasztóan sajnálom. Nagyon megkedveltem a nagybátyádat. Sejtem, mit érzel. Lélekben veled vagyok, drágám. Ez talán megvigasztal egy kicsit.

- Ez az egyetlen vigaszom.

- Szegény szerelmem! Most leteszem. Telefonon nem beszélhetünk úgy, ahogy szeretnénk. Kérlek, hívj fel, mihelyt elmentek a rendőrök, és újra egyedül leszel! Egész nap itthon vagyok.

- Rendben. A mielőbbi viszontlátásra!

- Isten óvjon, Norbertem! Reszket a szívem, mintha valami veszély leselkedne a szerelmünkre.

- Csak felizgattad magad. Légy hű hozzám!

- Mindhalálig, Norbert. Most már tényleg be kell fejeznem, mert apám elveszíti a türelmét.

Rose letette a kagylót. Norbert hallgatózott még egy darabig, de semmit sem hallott. Sóhajtva megfordult, és látta, hogy az orvos milyen feszült arccal hallgatta a beszélgetést. Az egyik fotelba vetette magát, és tenyerébe temette az arcát. Kezdett kitisztulni a feje. Azon töprengett, hogy a bácsikája halálát valóban méreg okozta-e. Nem tartotta valószínűnek. A doktor bizonyára tévedett. Hogyan lehet megállapítani, hogy valaki mérgezés következtében halt-e meg, ha nem vizsgálják meg alaposan a holttestet? Eszébe sem jutott, hogy az orvos az elhunyt arcszínéből is levonhatta a megfelelő következtetést.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a doktor vizsla tekintetét. Fogalma sem volt, meddig ülhetett így. Amikor meghallotta odakintről a közeledő autó zaját, összerezzent. Felpattant és az ablakhoz sietett.

- Megjött a rendőrség! - mondta megkönnyebbülve, majd az orvos kíséretében a nyomozók elé sietett.

A doktor minden teketória nélkül magára vállalta a szóvivő szerepét, így Norbert csak néha szúrhatott közbe egy-egy megjegyzést.

A rendőrök a vitrines szobába mentek, ahol először is mindenféle vizsgálatokat végeztek. Később kihallgatták Norbertet és a személyzet tagjait is. Valamiféle ivóalkalmatosság után kutattak, amelyben esetleg beadhatták a mérget az áldozatnak. Mindhiába, semmit sem találtak. Az ereklyetartónak nem szenteltek különösebb figyelmet. Kívül-belül megnézték ugyan, mint minden mást a holttest közelében, de miután semmi érdemlegeset nem láttak rajta, visszatették a helyére, a vitrinbe. A kölnisüveget és a rongyot azonban lefoglalták.

Az egész kihallgatás során mindössze annyit sikerült kideríteni, hogy Norbert, miután elküldte a komornyikot, kettesben maradt a bácsikájával. Megkérdezték a fiatalembert, hogy veszekedtek-e valamin a nagybátyjával, és olyan kérdéseket tettek fel neki, amelyek teljesen zavarba hozták. Hirtelen az az érzése támadt, hogy őt gyanúsítják Anton bácsi meggyilkolásával, mert ő az egyetlen örökös. Norbert felháborodottan kikérte magának ezt a feltételezést. Felindulásában nem válogatta meg a szavait, amiért erősen megnehezteltek rá. Az ügy végül odáig fajult, hogy dr. Ravenowot előzetesen letartóztatták, és vizsgálati fogságba helyezték.

Nem nehéz elképzelni, milyen érzésekkel távozott a rendőrök kíséretében nagybátyja házából. Josef, a komornyik együtt érzően nézett rá, és az iránt érdeklődött, mi legyen a háztartással.

Norbert, aki ekkorra belátta, hogy letartóztatása elkerülhetetlen volt, nyugodtan felelt:

- Minden maradjon a régiben, Josef. Nem leszek túl sokáig távol, hamarosan kiderül, hogy ártatlan vagyok. Ezt mondja meg, kérem, az ismerőseimnek is, ha érdeklődnek felőlem.

Abban a reményben mondta ezt, hogy szavai eljutnak majd Roséhoz is. Sajnos nem állt módjában üzenetet küldeni a lánynak, hogy megnyugtathassa. Josef megígérte, hogy teljesíti a kívánságát, de aztán nem engedték, hogy ennél többet beszéljen fiatal gazdájával.

Rose aggodalommal telve várta Norbert telefonhívását. Ellentmondásos érzések kavarogtak benne, s nagyon hálás volt Erikának, amiért megpróbálta kissé megnyugtatni.

- Rose, jusson eszedbe, hogy Norbertnek most nincs ideje telefonálgatni neked! Egyrészt azért, mert egy haláleset rengeteg teendővel és bonyodalommal jár, másrészt pedig azért, mert ha a rendőrség egyáltalán foglalkozik valamivel, akkor azt a lehelő legkörülményesebben teszi. Estig mindenképpen várnod kell a hívására.

Rose csüggedten nézett rá.

- Nem tudom, Rika, de az az érzésem, hogy Norbert bajban van.

Valójában Erika sem volt teljesen nyugodt. Főleg amióta észrevette, hogy az apjuk milyen kínosan ügyelt arra, hogy a neve - és legfőképp Rose neve - ne kerüljön kapcsolatba az üggyel.

- A papa úgy viselkedik, mintha szégyellnünk kellene, hogy ismerjük Norbertet! - zsörtölődött magában.

- Rika, bizonyára félreérted a papa viselkedését - nézett rá elkerekedett szemmel Rose. - Nem akarja, hogy most kerüljön nyilvánosságra az eljegyzésünk.

- Te csak ne mutasd be nekem a papát! Halálosan fél attól, hogy bármi módon is kapcsolatba kerülhet a rendőrséggel. Legszívesebben most nyomban elrohannék Norberthez, hogy átadhassam neki az üdvözletedet, és hogy ő is elküldhesse neked az övét. A papáék persze sosem bocsátanák ezt meg nekem.

- Nem is szabad ilyesmit tenned, Rika. Türelmesnek kell lennünk.

Erika egy darabig törte a fejét, majd hirtelen felpillantott.

- Tudom már, hogyan segíthetnék rajtatok!

Rose nyugtalanul fürkészte a húga arcát.

- Csak nem valami ostobaságot forgatsz már megint a fejedben?

- Nyugodj meg, ez tényleg jó ötlet! Elmegyek a postára, és odatelefonálok Wannsee-be. Persze álnéven, mondjuk... Igen, ez jó lesz! Szóval, mondjuk Wernernéként mutatkozom be, és telefonhoz, hívatom Norbertet. Akkor biztos, hogy nem tagadtatja le magát.

Rose annyira szeretett volna hírt kapni Norberttől, hogy nem tartotta vissza a húgát. Erika máris útnak indult.

Gyorsan megkapta a villát, ahol Josef vette fel a telefont.

- Itt Wernerné. Doktor Ravenowval szeretnék beszélni - mondta a lány elváltoztatott hangon.

Josef törte egy kicsit a fejét, hogy most mit is válaszoljon, végül azt felelte:

- A doktor úr nincs idehaza.

- Akkor hol van? Valami nagyon fontosat kell megbeszélnem vele.

- Sajnos ez lehetetlen, nagyságos asszonyom. A doktor úr... Nagy csapás ért bennünket.

- Tudom, tudom. Éppen emiatt szeretnék beszélni a doktor úrral.

- Sajnos nem lehet, asszonyom. A rendőrségi nyomozók magukkal vitték szegényt.

- Istenem! Hagyott valami üzenetet?

- Igen, nagyságos asszony. Azt kell mondanom mindenkinek, aki érdeklődik felőle, hogy nemsokára hazajön, mert hamarosan fény fog derülni az ártatlanságára.

Erika arcából kiszállt a vér.

- Az ártatlanságára? Atyaúristen! Mivel vádolják?

- Nem tudom, elárulhatom-e, asszonyom.

A leány hősiesen lenyelte feltörni készülő könnyeit.

- Nekem, mint a doktor úr egyik jó barátjának, minden bizonnyal.

- Nos, lehetséges, hogy a nagyságos urat megmérgezték. Mivel tegnap a fiatalúrral volt utoljára, letartóztatták, és vizsgálati fogságba helyezték.

- Ez igaz? - kérdezte Erika rémülten, zokogásba fúló hangon.

- Sajnos igaz, nagyságos asszony.

- Akkor valóban nem tudok beszélni vele. Köszönöm a segítségét.

- Nincs mit, asszonyom.

Erika remegő kézzel letette a kagylót, és kissé imbolyogva kilépett a telefonfülkéből. Bizonytalan léptekkel elhagyta a postahivatalt. Kint megállt, és a szívére szorította a kezét. Az ég szerelmére, hogyan mondja el ezt Rosénak, amikor neki is minden tagja reszket a félelemtől?

- Édes Istenem, add, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat, nehogy letaglózza a rémület! - fohászkodott magában.

Nagyon sokáig tartott, amíg hazaért, de nem húzhatta tovább az időt. Zajtalanul surrant át a hallon, majd fel a lépcsőn, nehogy összetalálkozzon az apjával vagy az anyjával. Rose ajtaja előtt megállt, gyors fohászt küldött az ég felé, és benyitott.

A nővére felugrott a karosszékéből, ahol eddig gondolataiba merülve üldögélt.

- Hol maradtál ilyen sokáig? Beszéltél Norberttel?

Rika a tükör elé állt, mintha a haját igazítaná, de csak Rose sápadt, elkínzott arcát látta benne.

- Nem, Rose. Nem tudtam beszélni vele, mert nem volt otthon. Csak a komornyikkal válthattam, néhány szót. Átadott nekem egy üzenetet, ami lehet, hogy neked szólt, bár Norbert meghagyta neki, hogy minden ismerőssel közölje, aki érdeklődik felőle.

- Miféle üzenetet hagyott? Nem értem, miért nem egyenesen minket hívott fel.

- Talán nem volt rá lehetősége, Rose. A rendőrök már ott voltak a nyakán, és óriási butaságot műveltek. Emiatt ne izgasd magad, akkora ostobaság tényleg, hogy egyáltalán nem érdemes idegeskedned miatta.

Rose megragadta a vállát, és rémült tekintettel meredt rá.

- Rika, ismerlek, mint a tenyeremet! Tudom, hogy csak akkor szoktál mellébeszélni, ha valami rossz híred van. Ne kínozz tovább, mondd el végre, mit tudtál meg a komornyiktól!

Erika ekkor sírva borult nővére nyakába. Úgy kapaszkodott belé, mintha tőle várna támaszt és vigasztalást.

- Rose, ekkora ostobaságot! Miért is sírok, amikor az egész nyilvánvalóan csupán a rendőrség tévedése, amit hamarosan tisztázni fognak?

Rose megrázta.

- Beszélj már! Beszélj, az istenért! - kiáltotta magából kikelve.

Erika mély lélegzetet vett.

- Rose... a rendőrség... letartóztatta Norbertet. Vizsgálati fogságba helyezték, mert... mert azzal gyanúsítják, hogy... hogy megmérgezte a bácsikáját. Azt üzente, hogy hamarosan otthon lesz, és hogy nemsokára fény fog derülni az ártatlanságára.

Rose halálra váltan meredt a húgára, majd a padlóra rogyott. Nem ájult el, csupán hirtelen elhagyta minden ereje.

Erika ijedten lehajolt hozzá, és megpróbálta talpra állítani.

- Rose, mit művelsz? Térj magadhoz! Ez az egész csak tévedés! Hogy omolhatsz így össze? Szedd össze magad! Nem szabad elcsüggednünk. Így viselkedsz, mint akinek inába szállt a bátorsága! Hogy tehetsz ilyet?! Hál' istennek, mi tudjuk, hogy Norbert ártatlan. Uralkodj magadon, kérlek! Különben azt hihetnék, hogy Norbert valóban bűnös - próbált lelket önteni a nővérébe.

Rose összeszedte minden akaraterejét, és megpróbált felállni. Ez azonban csak Erika segítségével sikerült. Utána tüstént a pamlagra rogyott.

Onnan nézett fel a húgára halovány arccal, megtört tekintettel.

- Rika, ugye ezt csak álmodom? Nem is vagyok ébren. Ez nem lehet valóság! Norbertet... az én Norbertemet letartóztatták. Ez őrület! Ez nem lehel igaz!

Erika letérdelt a nővére elé, és tenyerébe fogta jéghideg kezét.

- Igen, Rose, őrület. Ezért nem szabad így elhagynod magad. Nézd, most az a dolgunk, hogy bízzunk Istenben, és reménykedjünk, hogy ez a szörnyű félreértés hamarosan tisztázódik.

- De gondolj bele, Rika! Az én büszke Norbertem vizsgálati fogságban... ez iszonyú! Már hogy ne aggódnék miatta! Rika, most mihez kezdjek? Valakinek be kellene mennie hozzá, hogy tudja, mellette vagyunk. Vajon a papa bejuthatna hozzá?

Erika különös pillantást vetett a nővérére.

- Csak nem gondolod, hogy önszántából kapcsolatba lép a rendőrséggel? Szerintem ezt még a mama vagy a mi kedvünkért sem tenné meg. Nem, a papára nem számíthatsz. Semmi értelme őt megkérni.

- Egyáltalán mit fognak ehhez szólni a szüleink? - rémült meg egyszerre Rose.

Erika vállat vont.

- Nem nehéz kitalálni. Éppolyan jól ismered őket, mint én. Rettegnek, hogy a nevünket összefüggésbe hozzák Norberttel. Szomorú, de ebben a helyzetben egyáltalán nem számíthatunk rájuk. Bár csak segíthetnék rajtatok! Én képes lennék kiharcolni, hogy beengedjenek hozzá, és ki állnék mellette.

- Én is, Rika. Már réges-rég úton lennék, ha nem tudnám biztosan, hogy úgysem eresztenek be hozzá.

- Nem, valóban nem engednének be. Efelől semmi kétségem. Amúgy pedig Norbert sem viselné el, ha rács mögött látnád viszont. Úgy vélem, jobban teszed, ha nem erőlteted ezt a dolgot. Nincs más választásunk, ki kell várnunk, hogyan alakulnak a dolgok. Először is megpróbálom megtudni, ki lesz Norbert védőügyvédje, már ha szüksége lesz rá egyáltalán, és felkeresem.

- Gondolod, hogy sikerülhet?

- Mindenesetre megpróbálom.

IV.

Az újságok terjedelmes cikkekben, részletesen tárgyalták a „Ravenow-villában történt gyilkosságot”. Bár még nem bizonyosodott be, hogy valójában gyilkosság történt-e, mégis kész tényként kezelték, s hozzá a legelképesztőbb találgatásokkal fűszerezték. Mivel az elhunyt unokaöccsét letartóztatták, a többség kész volt azonnal azt hinni, hogy ő Anton Ravenow gyilkosa.

Nem nehéz elképzelni, hogy Hallék milyen érzésekkel olvasták ezeket az újsághíreket. A lányok jól sejtették, hogy a szüleik legszívesebben azt is letagadnák, hogy ismerik Norbertet. Azt azért Hallék sem hitték - ahogyan a fiatalember többi ismerőse sem -, hogy Norbert képes lett volna gyáván megölni a bácsikáját, mégsem volt merszük vállalni vele a közeli ismeretséget. Úgy gondolkodtak, hogy az eljegyzés érvényességéhez előbb minden kétséget kizáróan be kell bizonyosodnia, hogy a fiatalember ártatlan, méghozzá úgy, hogy ezt a közvélemény is elismerje. Amíg a gyanú árnyéka Norbertre vetődik, az eljegyzés érvénytelen. Hall úr látva, hogy a Werner-műveknél mindenki - különösen Werner úr meg van győződve Norbert ártatlanságáról, és kiáll mellette, bátorkodott kijelenteni, hogy ő sem tartja bűnösnek a fiatalembert. Csupán azt hallgatta el, hogy dr. Ravenow a családja közeli barátja.

Rose és Erika természetesen nem beszélhettek Norbertről a szüleik jelenlétében. Valahányszor a lányuk ráterelték a szót, Hall úr riadtan tekingetett az ajtó irányába, mintha attól tartana, hogy a személyzet valamelyik tagja kihallgatja őket. Szigorúan megtiltotta a lányainak, hogy a férfi nevét kiejtsék.

- De papa, ő a vőlegényem! Én kiállok mellette, bármit mondjanak vagy gondoljanak is róla az emberek! - szállt szembe az apjával Rose, aki különben csöndes, engedelmes lány volt.

- Az eljegyzést semmisnek tekintem, amíg be nem bizonyosodik, hogy Norbert ártatlan! - válaszolta keményen az apja.

- De én nem tekintem semmisnek! Én hűségesen kitartok Norbert mellett, bármi történjék is! - felelte eltökélten a leány.

- Én pedig megtiltom, hogy egy szóval is említsd, hogy közeli ismerősünk!

Ezután sem Norberttől, sem a gyilkossági ügyről nem esett szó többé.

Erika azonban, - a bátor és talpraesett Erika -, kiderítette, hogy ki lesz Norbert védőügyvédje. Nem ismerte az illetőt, ezért a következő javaslattal állt elő:

- Menjünk el hozzá együtt, Rose, de ne áruljuk el neki a nevünket. Kérjük meg, hogy adjon át Norbertnek egy üzenetet, amelyet úgy kell megfogalmaznunk, hogy ártatlanul hangozzék, mégis értsen belőle.

Rose a testvére nyakába ugrott.

- Menjünk, Rika! Most azonnal! - mondta könnyes szemmel.

Elindultak az ügyvéd irodájába. Közel sem voltak olyan bátrak, mint amilyennek látszani szerettek volna. Nagyon is jól tudták, mekkora kockázatot vállalnak.

Erika már előzőleg kiderítette, hogy az ügyvéd éppen fogadóórát tart. Szerencsére senki sem volt a várószobában rajtuk kívül, így azonnal bejutottak hozzá.

- Majd én beszélek, te túl félénk vagy! - súgta oda Erika a nővérének.

Rose bólintott, s a szíve vadul kalapált. Beléptek az ügyvéd irodájába.

Dr. Volkmar harmincas évei derekán járó, tiszteletre méltó úriember volt. Első látásra mindketten nagyon rokonszenvesnek találták, Erika bizalommal nézett rá. A férfi melegen viszonozta a lány pillantását, majd tekintete Roséra vándorolt. Volt valami a lány szép, szomorú arcában, ami mélyen megindította.

- Mivel szolgálhatok, hölgyeim? - kérdezte.

Erika közelebb lépett dr. Volkmar íróasztalához.

- Doktor úr, tudom, hogy szokatlan kéréssel fordulunk önhöz, de nagy bajban vagyunk. Főleg a nővérem. Azért kerestük fel, mert ön az egyetlen, aki talán segíteni tud rajtunk. Ismer bennünket? - puhatolózott, mert még mindig fennállt annak a lehetősége, hogy a férfi esetleg tudja a nevüket.

Az ügyvéd azonban megrázta a fejét.

- Még nem volt szerencsém kegyedékhez.

- Ennek nagyon örülünk, doktor úr.

- Volnának szívesek elárulni a nevüket?

Erika nagyot nyelt, majd bátran kibökte:

- Éppen ez az, amit titokban szeretnénk tartani. Nem mintha nem bíznánk meg önben, de megígértük a szüleinknek, hogy ebben az ügyben, ami miatt most önhöz fordulunk, nem említjük a nevünket.

- Biztosíthatom önöket, hogy a hivatásom szigorú titoktartásra kötelez, így nyugodtan felfedhetik a kilétüket.

- Sajnos nem lehet, doktor úr, mert köt bennünket az ígéretünk. Eredetileg álnéven akartunk bejelentkezni önhöz, de ahogy megpillantottam, tudtam, hogy nem szabad becsapnom magát. De ha a jövőben összetalálkoznánk valahol, ön nem ismer bennünket.

Az ügyvéd komoly arcán mosoly suhant át.

- Ezt megígérhetem. Kérem, foglaljanak helyet!

A lányok leültek.

- Először is, doktor úr, szeretnék kérdezni magától valamit - folytatta még mindig Erika. - Ha önt kirendelik valaki mellé védőügyvédnek, átadhat-e az illetőnek egy üzenetet?

- Az attól függ. Ha ártalmatlan üzenet, akkor igen - felelte a férfi, a lányok arcát fürkészve.

Erika megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Akkor megkérhetjük, hogy adjon át az egyik vizsgálati fogságban lévő úrnak egy teljesen ártalmatlan üzenetet, amely csupán a vigasztalására szolgál? Ez az úriember ugyanis ártatlan. A rendőrség bizonyára vak, hogy ezt nem vette azonnal észre.

Az ügyvéd ajka csöndes mosolyra húzódott. Pillanatnyilag egyetlen védence volt: Norbert Ravenow. A lányok tehát neki akartak üzenni rajta keresztül. Mivel nagyon rokonszenvesnek találta a fiatalembert, és egyébként sem kételkedett az ártatlanságában, mosolyogva így válaszolt:

- Én azonban rögtön észrevettem, kisasszony. Most már azt is tudom, hogy doktor Ravenowra gondol.

Rose összerezzent a név hallatán, és szép szemével hálásan tekintett a férfira. Erika szintén ragyogó szemmel nézett dr. Volkmarra, akinek ez meglepően jólesett.

- Végtelenül örülök, hogy ön is hisz az ártatlanságában! Maga kétségkívül okos ember, aki képes helyesen megítélni másokat. Boldog vagyok, hogy eszembe jutott, hogy magához forduljunk! Szegény nővérem rengeteget szenved amiatt, hogy nem tud üzenni doktor Ravenownak, ugyanis a szüleink eléggé szőrszálhasogatók, és nem akarnak érintkezésbe lépni vele, mert tévedésből gyanúba keverték, pedig ő... ő a barátunk. Szeretnénk, ha tudná, hogy mi nem kételkedünk az ártatlanságában, ezért kérem, mondja meg neki, hogy két lánytestvér járt önnél, akik szívből jövő üdvözletüket küldik, és szilárdan meg vannak győződve róla, hogy ártatlan, és minden jót kívánnak neki. Ugye, átadja?

Dr. Volkmar, Erika elszánt arca láttán, különös melegséget érzett a szíve táján.

- Azt hiszem, ezt nyugodtan átadhatom neki, kisasszony - felelte.

Észrevette, hogy Rose szomorú arca felderül.

- Nagyon hálás lennék magának érte - mondta a leány, és megkönnyebbülve felsóhajtott.

A férfi meghajolt.

- Kisasszony, efelől nyugodt lehet, át fogom adni az üzenetüket. Ezzel együtt pedig remélem, hogy nem telik bele sok idő, és dr. Ravenow ismét szabad lesz.

Rose felállt, és kezet nyújtott.

- Köszönöm, doktor úr. Nem szeretnénk tovább rabolni a drága idejét. Gyere, Rika, menjünk!

Erika a nővérére pillantott.

- Előbb még meg kell kérdeznünk a doktor urat, mennyivel tartozunk.

Dr. Volkmar elmosolyodott.

- Örülök, hogy a szolgálatukra lehetek. Az ilyesféle üzenetek továbbításáért nem kérek pénzt. Talán választ is hozhatok önöknek, ha az is ugyanilyen ártalmatlan lesz...

- Ha megtenné! - nyújtott kezet az ügyvédnek felragyogó szemmel Erika. - Mikor jöhetünk el újra?

Dr. Volkmar elgondolkodott.

- Holnapután, nagyjából ugyanebben az időben - felelte végül.

- Mindenképpen eljövünk, doktor úr! Előre is köszönjük a segítségét. Engedje meg, hogy később más formában is leróhassuk a hálánkat!

A férfi komoly arcán újabb mosoly futott át.

- Majd behajtom, kisasszony!

- Viszontlátásra, doktor úr! Maga borzasztóan kedves ember! - tette még hozzá búcsúzóul, mert nem bírta megállni, hogy ezt el nem mondja.

A férfi sugárzó tekintettel nézett rá.

- Nagyképűnek tartana, ha azt mondanám, ezt örömmel hallom?

- Egyáltalán nem. Nem tűnik nagyképűnek. Akkor hát, a viszontlátásra, doktor úr! - nevetett rá a lány.

Dr. Volkmar meghajolt, és az ajtóhoz kísérte a hölgyeket. Egy ideig tűnődve nézett utánuk. „Milyen édes kis teremtés! A nővére talán szebb, de a kisebbik lány elragadóan friss és természetes. Remélem, lesz alkalmunk jobban megismerni egymást” - gondolta.

Odakinn Erika megszorította nővére karját.

- Te, Rose! Milyen elbűvölő ember ez a doktor Volkmar!

- Igen, Rika. Nagyon örülök, hogy eljöttünk hozzá, mert így hírt kapok végre Norbertről, és ő is hallhat rólam. Már nem bírtam volna sokáig.

Dr. Volkmart beengedték Norberthez, aki ugyan nem számított az ügyvéd látogatására, mégis nagyon megörült neki.

Az ügyvéd megvárta, amíg kettesben maradnak, majd megszólalt:

- Van egy üzenetem az ön számára. Tulajdonképpen ezért jöttem.

Norbert kíváncsian nézett rá.

- Üzenetet hozott? Kitől?

- Két ifjú hölgytől, akik felkerestek az irodámban. Azt mondták, nem fedhetik fel a kilétüket, mert megígérték a szüleiknek, hogy önnel kapcsoltban nem említik a nevüket. Az üzenet úgy szól, hogy mindketten üdvözletüket küldik, bíznak az ártatlanságában, és minden jót kívánnak magának.

Norbert komor tekintete felderült. Megragadta az ügyvéd kezét, és görcsösen megszorította.

- Köszönöm, doktor úr. Nem is sejti, mennyire ürülök ennek az üzenetnek, amely elviselhetőbbé teszi számomra ezt a nyomasztó helyzetet.

- Ez nagy örömömre szolgál. Annyit még elárullhatok, hogy az idősebbik lány roppant szomorúnak látszott, és rendkívül hálás volt, hogy vállaltam az üzenet továbbítását. A fiatalabbik pedig a maga közvetlen módján röviden, de velősen annyit mondott, hogy a rendőrség minden bizonnyal vak, mert nem vette észre azonnal, hogy ön ártatlan. Biztosítottam a kisasszonyt, hogy én ezt rögtön láttam, s így jó barátok lettünk, pedig még a nevét sem tudom.

- Hogyan köszönjem meg magának, amit értünk tett?

Az ügyvéd nevetett.

- Nem vagyok szégyenlős, tüstént megmondom, hogyan róhatja le a háláját. Ha szabadlábra helyezik, árulja el nekem, hogy hívják az ifjú hölgyeket. Akkor már nem kell titokban tartani a nevüket.

Norbert néhány másodpercig elgondolkozva fürkészte az ügyvéd arcát, majd hirtelen megszólalt.

- Rendben van, doktor úr, akkor majd elárulom, hogy hívják őket. Mivel megbízom önben, azt is elmondom, hogy két nappal a letartóztatásom előtt eljegyeztem a nagyobbik lányt. Már a szülei és a bácsikám is áldásukat adták ránk. Többet nem mondhatok. Szavamat adtam a hölgy édesapjának, hogy a menyasszonyom nevét nem említem ebben a kínos ügyben. Magam sem tenném szívesen, ezért nem esett nehezemre ez az ígéret. A leendő apósomék sajnos meglehetősen nehézkes emberek, és túlságosan adnak mások véleményére. Most elárulok önnek valamit, amit még a vizsgálóbírónak sem mondtam el. A letartóztatásom napjának reggelén két telefonbeszélgetést folytattam, az orvos mindkettőt kihallgatta. Másodszorra a menyasszonyommal és az édesapjával beszéltem. Ennek azonban köztünk kell maradnia, ezért egyelőre nem árulhatom el önnek a kisasszonyok nevét.

- Megértem. Nem sürgős, hogy megtudjam, ha egyáltalán meg fogom tudni valaha. Azt viszont megígértem nekik, hogy választ kapnak az üzenetükre. Természetesen csak amolyan ártatlan válasz lehet, amit lelkiismeret-furdalás nélkül továbbíthatok. Holnap újra eljönnek hozzám. Mit mondjak nekik?

Norbert görcsösen megszorította az ügyvéd kezel.

- Kérem, mondja meg nekik, örülök, hogy hisznek az ártatlanságomban, és a szavaik vigaszt nyújtottak nekem. Mondja meg a menyasszonyomnak azt is, hogy remélem, hamarosan újra szabad leszek, és változatlanok az érzéseim iránta.

- Átadom. Ha már itt vagyok, szeretnék feltenni önnek néhány kérdést az üggyel kapcsolatban.

A két férfi elmélyülten megtárgyalta mindazt, amit dr. Volkmarnak időközben sikerült kiderítenie a halálesettel kapcsolatban. Ez sajnos nem volt valami sok, ugyanis továbbra sem sikerült tisztázni, hogy a méreg, amit az orvosok és az igazságügyi szakértő egyértelműen kimutattak az elhunyt testében, hogyan került oda. Nem sikerült meghatározni a méreg fajtáját sem.

- Lehetett esetleg a nagybátyjának valami ismeretlen eredetű mérge, amiről ön nem tudott? Mint gyűjtő, hozzájuthatott ilyesmihez, anélkül hogy szólt volna magának róla.

Norbert tagadólag megrázta a fejét.

- Ez azt jelentené, hogy feltételezem a bácsikámról, hogy öngyilkos lett. Ezt pedig a lehető leghatározottabban visszautasítom, doktor úr.

Volkmar elgondolkodva nézett rá.

- Tudja, hogy ez nagymértékben megnehezíti az ön védelmét?

- Belátom, hogy így van. De akkor sem terjeszthetem el a nagybátyámról, hogy önkezével vetett véget az életének.

- Az én szememben ez csak újabb bizonyítéka az ártatlanságának. Viszont attól tartok, másokat nem lesz könnyű meggyőzni ugyanerről. Az elmondása alapján lehetséges, hogy a bácsikája a tudta és akarata ellenére elővigyázatlanságból került kapcsolatba a halálos méreggel. Ez még mindig nem zárja ki, hogy volt a birtokában ilyen, csak nem említette magának.

- Ezt valóban nem zárhatom ki.

- Akkor erre kell alapoznom a védőbeszédemet.

- Tudja már, mikor lesz a tárgyalás?

- Remélem, hogy közvetlenül karácsony után. Valószínű, hogy az ünnepek előtt már nem tudják kitűzni.

Norbert ajka keserű mosolyra húzódott.

- Micsoda kellemes karácsonyom lesz!

- Reménykedjünk, hogy a következő kárpótolni fogja!

V.

Norbert üzenete nem sok vigaszt nyújtott ugyan Rosénak, mégis megkönnyebbült, hogy az ügyvéd hajlandónak mutatkozott időnként hírt hozni a vőlegénye felől. Erikával a későbbiekben hetente egyszer felkeresték dr. Volkmart, akivel csakugyan „jó barátok” lettek. Erika és a férfi között különös viszony alakult ki. A lány feltétel nélkül bízott az ügyvédben. Bármit is tanácsolt nekik dr. Volkmar, az szentírás volt számára. Mindazonáltal volt a viselkedésében valami ellenkezés a férfival szemben, aki egyre nagyobb hatást gyakorolt rá, de a lány ezt magának sem akarta bevallani.

December huszonharmadikán a lányok ismét ellátogattak dr. Volkmarhoz. Rose ezúttal egy szép fenyőágat is hozott magával, amit azzal a kéréssel adott át az ügyvédnek, hogy juttassa el Norbertnek szívből jövő jókívánságaival együtt. A férfi megígérte, hogy teljesíti a kérését.

Aznap már meg tudta mondani, hogy mikor lesz a tárgyalás. Január nyolcadikára tűzték ki, miután a nyomozást lezárták. Amit ki lehetett deríteni az üggyel kapcsolatban, azt már kiderítették.

- Doktor Volkmar, mondja, biztos benne, hogy Ravenow urat felmentik a vád alól? - kérdezte reszketve Rose.

- Meggyőződésem, hogy így lesz, kisasszony. Szerintem kizárt, hogy elítéljék, hiszen nincs bizonyítékuk ellene - felelte együtt érzően a férfi.

A lány megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem sejtette, hogy valószínűleg csupán feltételesen fogják szabadlábra helyezni a fiút, mert igaz, hogy nem tudták rábizonyítani a gyilkosságot, ám ugyanakkor azt sem sikerült egyértelműen igazolni, hogy ártatlan.

A lányok karácsonya nyomasztó hangulatban és nyugtalanságban telt.

Január első napjaiban a Hall család két meghívást kapott. Hall úr maga és családja nevében mindkettőt elfogadta, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy bármi közük lehet a Ravenow-ügyhöz.

Rose nagyon felháborodott, amikor a szülei azt kívánták tőle, hogy vegyen részt az estélyeken.

- Nem kívánhatjátok tőlem, hogy szórakozni járjak, amikor a vőlegényem vizsgálati fogságban van! - tiltakozott tőle szokatlan hevességgel.

- Nem tudunk róla, hogy menyasszony lennél! - nézett rá szigorúan az anyja. - Egy szót se többet erről! Éppen azért kell most minden meghívást elfogadnod, ahogyan mi is tesszük, hogy láthassák, semmi közünk doktor Ravenowhoz. Nem keveredhetünk abba a gyanúba, hogy kapcsolatban állunk vele. Ebbe bele kell nyugodnod. Őszintén szólva nekünk sincs túl sok kedvünk szórakozni, de fenn kell tartanunk a látszatot.

Minekután a családfő is hasonlóan vélekedett Rose sírva menekült a szobájába. Erika utána ment, hogy megvigasztalja, de Rosét semmivel sem lehetett felvidítani.

- Azt akarják, hogy estélyekre járjak, gondtalanul szórakozzak, amikor Norbert magányosan sínylődik a börtönben! Mondd, Rika, hogy képesek ilyen szívtelenséget követelni tőlem?

Erika megsimogatta nővére kezét.

- Belátod végre, hogy nyárspolgárok a szüleink? Régebben a világ minden kincséért sem ismerted volna el, száz mentséget találtál a viselkedésükre. Most magad is láthatod, milyen kicsinyesek, hogy csak az számít náluk, mások mit gondolnak. Azért kívánnak tőled ekkora áldozatot, mert félnek, hogy a nevüket akár a legcsekélyebb mértékben is kapcsolatba hozzák Norbertével. Biztos vagyok benne, hogy a maguk módján szeretnek bennünket, de megértést, azt ne várj tőlük, mert csak csalódni fogsz. Én nem hagynám, hogy arra kényszerítsenek, hogy bálokba járjak!

- De hát mit tegyek?

- Azt nem mondhatom meg neked, hogy mit tegyél, de azt igen, hogy én mit csinálnék hasonló helyzetben.

- Na mondd már!

- Én az első bál napján ágynak esnék, és beteget jelentenék. Csak nem fognak magukkal hurcolni erőszakkal! Te persze nem vagy hajlandó komédiázni. Inkább jámborul tűröd, hogy olyasmire kényszerítsenek, amit se tested, se lelked nem kíván. De képzeld csak el, mit fog szólni Norbert, ha megtudja, hogy te estélyeken szórakozol, amíg ő... Jobb, ha nem is folytatom.

Rose a húga nyakába ugrott.

- Igazad van, Rika! Megfogadom a tanácsodat. Nem hagyom, hogy kényszerítsenek!

Erika átölelte a nővérét, és sugárzó szemmel nézett Rose sápadt, elszánt arcára.

- Bravó, Rose! Majd segítek, ahogy tudok. Én sajnos nem vonhatom ki magam a társasági kötelezettségek alól, pedig szívesen tenném. Hogy őszinte legyek, mostanában nincs túl sok kedvem szórakozni, de ha én is megmakacsolnám magam, az már sok lenne a szüleinknek. De ígérem, segítek neked.

Rose megcsókolta a húgát.

- Mint már annyiszor, Rika! Hogyan háláljam meg, hogy ilyen jó vagy hozzám?

- Várj csak, amíg én is szerelmes leszek, és nekem is hasonló gondjaim lesznek! Akkor elkél majd a segítséged - nevetett Erika.

- Számíthatsz rám, Rika.

- Akkor jó. Most pedig menjünk doktor Volkmarhoz! Majd megemlítem neki, hogy semmi kedved eleget tenni a meghívásoknak, hogy elmondhassa Norbertnek.

- Rika, kérlek! Akkor rájön, hogy mit érzek Norbert iránt.

- Rose, te tényleg azt hiszed, hogy az ügyvéd úr olyan ostoba, hogy még nem vette észre magától? Egész biztosan rég rájött, hogy te és Norbert szeretitek egymást. A többit meg nem nehéz kitalálni - válaszolta Erika különös mosollyal.

Rose mélyen elpirult.

- Úgy gondolod?

- Ami azt illeti, nagyon aggódnék Norbertért, ha doktor Volkmar olyan nehéz felfogású lenne, hogy még ezt se vette volna észre. Gondolj csak bele, ez azt jelentené, hogy igencsak híján van az éleslátásnak, vagyis csapnivaló védőügyvéd.

Rose megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Igazad van, Rika. És bizonyára megbízhatunk doktor Volkmar diszkréciójában.

- Remélem, nem kételkedsz benne. Nem ezt érdemli tőlünk! - mondta harciasan Erika.

Miután ezt megtárgyalták, sietve átöltöztek, és elhagyták a házat.

Dr. Volkmar már türelmetlenül várta őket. Szíve hevesebben vert, amikor végre ismét tenyerébe foghatta Erika kezét.

A lány elmondta, hogy a szüleik arra akarják kényszeríteni a nővérét, hogy estélyekre járjon. Elmesélte azt is, mit tanácsolt neki.

A fiatal ügyvéd sugárzó szemmel nézte Erikát.

- Kegyed tehát nem hagyná, hogy ilyesmire kényszerítsék? - kérdezte.

- De nem ám! És a nővérem sem fogja hagyni. Egyszerűen ágynak esik majd, mintha gyengélkedne, és fel sem kel addig, amíg mindkét estélyen túl nem leszünk. Az egyik január ötödikén lesz, a másik hetedikén. A nővérem tehát január ötödikén reggeltől január nyolcadikán reggelig az ágyat nyomja majd.

Dr. Volkmar fürkésző pillantást vetett Roséra.

- Majd elmondom Ravenow úrnak, hogy így tesz, kisasszony.

Rose elpirult.

- Kérem, csak egész nyugodtan. Tudnia kell, hogy a barátainak nincs kedvük szórakozni - felelte.

- Véleményem szerint helyesen cselekednek. Elkel az ügyfelemnek a vigasz, ami lelket önt belé a tárgyalás előtti napokon. Majd szerzek belépőket, hogy jelen lehessenek a tárgyaláson.

Rose arcából kifutott a vér, kezét védekezően maga elé tartotta.

- Ne! Az isten szerelmére, ne! Nem akarok ott lenni!

- Miért nem, ha szabad kérdeznem? - nézett rá szemrehányóan Erika. - Talán annyira félsz a mamáéktól, hogy megfosztanád Nor... doktor Ravenowot attól a vigasztól, hogy a barátai nem hagyják magára a bajban? Én a magam részéről nagyon hálás lennék, ha a doktor úr szerezne nekem egy belépőt. Biztosra veszem, hogy a szüleink nem fognak elmenni a tárgyalásra, de nekem ott a helyem! Olyan bizakodó tekintettel nézek majd Ravenow úrra, amiből megérti, hogyan vélekedem az ügyéről - tette hozzá.

Dr. Volkmar legszívesebben a karjába kapta volna, hogy megmutassa, mennyire tetszik neki a bátorsága. Rose azonban kétségbeesetten tördelte a kezét, és mélységes szomorúsággal nézett a húgára.

- Rika, félreértesz! Semmi pénzért nem maradnék el a tárgyalásról, ha nem tudnám, mennyire zavarná a jelenlétem doktor Ravenowot. Nem akarná, hogy a vádlottak padján lássam, és én sem akarom ott látni. Képtelen lennék elviselni, hogy megalázottan álljon előttem, ő, akit szabadnak, büszkének és becsületes embernek ismerek. Remélem, megért engem, doktor Volkmar... és a húgom is.

Erika átölelte a nővérét.

- Jaj, de ostoba vagyok, hogy nem értettelek meg azonnal! Bocsáss meg, Rose!

Rose szeretettel megcsókolta a húgát.

- Kicsi Rikám, tudom, hogy csak jót akarsz.

Rosénak sikerült mindkét társasági eseményről távol maradnia. Nem kellett színlelnie a rosszullétet, mert valóban nyomorúságosan érezte magát, a várakozás erősen megviselte. Eljött a tárgyalás napja. Senkinek sem tűnt fel, hogy Erika is ott van a tárolóteremben, mert Ravenowék csaknem minden imerőse ott volt, sőt a Werner-művek is képviseltette magát. Mindannyian szilárdan hittek Norbert Ravenow ártatlanságában, és azon melegében gratulálni akartak neki várható felmentéséhez.

A fiatalember kissé sápadt volt ugyan, de nyugodtnak, összeszedettnek látszott. Dr. Volkmar már elárulta neki, hogy Rose nem lesz ott a tárgyaláson, s ez nagy megkönnyebbülést jelentett számára. Erika Hall azonban ott volt, a tárgyalóterem első sorában. Tágra nyílt szemmel, bizakodó tekintettel nézett rá, mintha azt mondaná: „Én tudom, hogy ártatlan vagy, és Rose is tudja.”

A tárgyaláson sem derült ki több, mint a nyomozás során. A meghallgatott tanúk közül senki sem vallott Norbert ellen. Még mindig csupán az szólt ellene, hogy saját bevallása és a két szolga állítása szerint azon a végzetes estén ő volt utoljára a nagybátyjával, aki azután halt meg, hogy unokaöccse magára hagyta.

Senki sem tudott terhelő bizonyítékot felhozni Norbert ellen. Beszédében maga az ügyész is elismerte, hogy ezen kívül nincs más terhelő bizonyíték.

Ezután megadták a szót a védőügyvédnek. Erika nyugtalanul fészkelődött a helyén, tekintete Norbert arcáról dr. Volkmaréra vándorolt.

Az ügyvéd belekezdett a védőbeszédbe. Már az elején kihangsúlyozta, hogy a nyomozás eredménye alapján teljesen felesleges volt vádat emelni dr. Ravenow ellen, hiszen még az sem bizonyítható egyértelműen, hogy Anton Ravenow gyilkosság áldozata lett. Dr. Ravenow határozottan cáfolta, hogy a nagybátyja öngyilkosságot követett volna el, ami szintén az ártatlanságát bizonyítja. Ha bűnös lenne, minden bizonnyal kihasználta volna ezt a lehetőséget, hogy mentse magát. Ő azonban nem élt vele, mert ártatlannak vallja magát, és túlságosan szerette a bácsikáját ahhoz, hogy tápot adjon olyan hamis feltételezésnek, hogy öngyilkos lett. Mivel ennyire szerette, kizárt, hogy meggyilkolta volna Ezenkívül dr. Ravenow a tanúk egybehangzó állítása szerint feddhetetlen, tisztességes ember, akiről aligha tételezhető fel, hogy képes ilyen gálád cselekedetre. Ahogyan Shakespeare mondja: „Több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” Éppen ezért nem fogadhatja el azt a feltételezést, hogy Anton Ravenowot meggyilkolták, még kevésbé azt, hogy önkezével vetett volna véget az életének. Van egy harmadik lehetőség is, amit az ügyész úr egyáltalán nem említett meg a beszédében, nevezetesen az, hogy az Anton Ravenow testében minden kétséget kizáróan kimutatott méreg véletlenül került az elhunyt vérkeringésébe, így bizonyos értelemben baleset történt. A holttesten ugyan nem találtak semmiféle sérülést, de ilyen erős méreg esetében talán elegendő egy tűszúrás is, hogy halálos legyen. Ez elkerülhette a tetemet vizsgáló orvosok figyelmét, különösen, hogy a vizsgálatra nem közvetlenül a halál beállta után került sor. Nem lehetséges, hogy Anton Ravenow azon a bizonyos estén megszúrta magát, majd megfogott egy mérgezett tárgyat? A vegyészek ugyan megvizsgálták az elhunyt gyűjteményét méregnyomok után kutatva, de semmit sem találtak. Lehetséges azonban, hogy néhány méregnyom rejtve maradt. Ez csupán feltételezés, de miért ne gondolhatnának erre az eshetőségre is, mielőtt a legcsekélyebb bizonyíték nélkül gyilkossággal vádolnának egy eddig feddhetetlen embert? Anton Ravenow halálának oka minden bizonnyal örökre rejtély marad, mint annyi más kifürkészhetetlen dolog, dr. Ravenow azonban minden kétséget kizáróan ártatlan, ezért kéri védence felmentését.

Dr. Volkmar sodró lendületű, szenvedélyes beszéde után az esküdtszék visszavonult. A védőügyvéd mindenkire nagy hatást gyakorolt. Erika Hall mindvégig átszellemülten hallgatta. Beszéde végén a férfi egyenesen a lány szemébe nézett. Sugárzó tekintetük egy pillanatra összefonódott.

Amikor az esküdtek visszatértek, és a teremben is sikerült helyreállítani a rendet, kihirdették az ítéletet. A bíróság nem találta bűnösnek Norbert Ravenowot, mert sem a bűnösségére, sem az ártatlanságára nem volt bizonyíték, ezért felmentették.

A jelenlévők hangos tetszésnyilvánítással nyugtázták az ítéletet. Erika ujjongott örömében. Norbert Ravenow azonban nem volt elégedett. Érezte, hogy ez a felmentés nem köszörülte ki a becsületén esett csorbát. Nem derült ki a bácsikája halálának oka sem, őt pedig csak azért mentették fel, mert nem tudták rábizonyítani a gyilkosságot.

Ezért az öröm legcsekélyebb jele sem látszott az arcán. Összeszorított foggal fogadta a gratulációkat, és szomorúan arrafelé nézett, ahol Erika ült.

A lány azonban már eltűnt. Úton volt hazafelé, hogy megvigye Rosénak a jó hírt.

Ő megelégedett ennyivel, mert szentül meg volt győződve róla, hogy ezzel sikerült lemosni a Norbert becsületén esett foltot. Repesett a szíve örömében. Édesanyja nyakába ugrott, akivel otthon elsőnek találkozott. Egyszerre sírt és nevetett.

- Hála istennek, Norbertet felmentették! - ujjongott, azzal máris faképnél hagyta az anyját, aki zavartan bámult utána. Egyenesen Rose szobájába futott.

- Felmentették! - kiáltotta boldogan.

Rose átölelte a húgát, és kitört belőle a zokogás.

- Rika, ez igaz?

Erika megsimogatta a nővére haját.

- Nyugodj meg, édesem, most már minden rendben lesz! Hallanod kellett volna doktor Volkmar védőbeszédét! Csodálatosan szónokolt! Ó, de nagyszerű ember, Rose!

Ebben a pillanatban belépett az édesanyjuk.

- Rika, megtudhatnám végre, mi történt, és hogy hol voltál? Honnan tudod, hogy doktor Ravenowot felmentették?

A lány megpördült, és villámló szemekkel nézed az anyjára.

- De mama, még mindig doktor Ravenownak nevezed? Ő a mi Norbertünk, a családunkhoz tartozik, ezért felhagyhatnál végre ezzel a rideg hanggal. Tudni akarod, hogy hol voltam, és honnan tudom, hogy felmentették? Ott voltam a tárgyaláson, mint csaknem valamennyi barátja és közeli ismerőse Legalább egyikünknek ott kellett lennie.

Az asszony haragosan összevonta a szemöldökét.

- Ez hallatlan!

- De mama! Szívtelenség lett volna, ha egyikünk nem ment volna el. Werner úr is ott volt, és nagyon szépen beszélt Norbertről. Nagyon szégyellem, hogy a papa nem jött el.

- Apátok ott volt - közölte az édesanyja.

- Igazán? - csodálkozott Erika.

- Ha mondom!

Rika az anyja nyakába vetette magát.

- Ennek őszintén örülök. Hiszen akkor mégiscsak felülkerekedett bennetek a jóérzés, s nem csak az fontos, hogy mások mit mondanak.

- Mit össze nem hordasz itt nekem, Rika! Szidást érdemelnél, amiért elmentél a tárgyalásra. Lásd be, kénytelenek voltunk a háttérbe húzódni különben minket is belerángattak volna az ügybe. Nagyon féltem, hogy doktor Ravenow esetleg elárulja, milyen kapcsolatban áll Roséval.

- Ebből is látszik, hogy nem ismered őt, mama inkább meghalt volna, mint hogy Rosét belekeverje a dologba. Csodálkozom, hogy nem láttam a papát.

- Bizonyára óvatos volt. Először meg akart győződni róla, hogy más ismerőseink is ott lesznek-e ezért nyilván a háttérben maradt, nehogy Norbert meglássa és köszönjön neki. Az végzetes lett volna.

A lányok összenéztek.

- Szóval így állunk! - mondta csalódottan Erika. - Én az első sorban ültem, és végig bátorítóan néztem rá.

- Szent ég! Mi van, ha apád észrevett?

- Gondolod, hogy elszégyellné magát, amiért ő csak hátul mert leülni?

- Nem, szerintem nagyon dühös lenne rád - rótta meg kisebbik lányát Hallné.

Erika nem válaszolt. Örült, amikor az édesanyja kiment, és kettesben maradhatott Roséval. A lehető legrészletesebben beszámolt neki a tárgyalóteremben történtekről.

Rose csüggött minden szaván.

- Mit gondolsz, Rika, azonnal szabadon engedték Norbertet?

- Nem tudom, Rose, de hamarosan megtudjuk. Mihelyt kiszabadul, telefonálni fog, ebben biztos vagyok. Gondolom, doktor Volkmar vele marad egy kis időre, legalább amíg valamelyest újból hozzászokik a szabadsághoz. Remélem, odahaza minden készben áll Norbert fogadására, hiszen Josef, Anton bácsi inasa, velem egy időben hagyta el a tárgyalótermet.

A testvérek még elbeszélgettek erről-arról, közben egyre kifelé füleltek, mintha tartanának valamitől. Nem tudták, hogy időközben hazaért Hall úr is, akit a felesége már türelmetlenül várt.

- A tárgyalásról jössz, Georg? - kérdezte, a férje elébe sietve, aki nem tűnt túlságosan jókedvűnek.

- Igen, onnan. Nagyon sok ismerősünk ott volt, ezért én is bemerészkedtem a terembe. Persze igyekeztem a háttérben maradni, nehogy doktor Ravenow meglásson. Felmentették ugyan, de csupán azért, mert nem tudták rábizonyítani, hogy valóban meggyilkolta a nagybátyját. Tudod, hogy hiszek az ártatlanságában, de mégis rávetül a gyanú árnyéka, hiszen az igazi gyilkost nem találták meg. Ugye megérted, hogy ezek után nem fogadhatom be a családunkba?

Hallné kissé meghökkenve nézett a férjére.

- De Georg, mit szól majd ehhez Rose?

A férfi szigorú arcot vágott.

- Majd belenyugszik, hogy szakítania kell Ravenowval.

Hallné mélyet sóhajtott.

- Istenem, de borzasztó! Azt hittem, most már minden jóra fordul.

Döbbenetében még arról is megfeledkezett hogy elmesélje a férjének, Erika is részt vett a tárgyaláson.

- Rosszul hitted! - kiáltotta Hall úr idegesen, és fontoskodva kihúzta magát. - Szó sem lehet róla, hogy befogadjak a családomba egy olyan embert, akit csupán bizonyítékok hiányában mentettek fel.

- Mi legyen Roséval?

A férfi kidüllesztette a mellét.

- Éppen erről akarok beszélni. Gondolhatod, hogy lehetőségeimhez mérten szeretném kárpótolni a gyermekemet azért, hogy fel kell adnia ezt a szerelmi álmát. Hazafele jövet mindent átgondoltam. Hallgass ide! Rose már régen vágyik arra, hogy Olaszországba utazhasson, meglátogassa Rómát és Firenzét, s ott művészeti tanulmányokat folytasson. Eddig elleneztem a dolgot, s ha férjhez ment volna, egyébként is meghiúsult volna az egész. Most azonban elengedem, hogy eltereljem a gondolatait. Te a lehető leghamarabb elutazol vele, elviszed Rómába, Pighetti professzor házába, ahol annak idején mi is eltöltöttünk néhány hetet. Rose jó helyen lesz nála és a feleségénél. Te is ott maradhatsz vele néhány hétig, amíg megszokja az új környezetet. Erika itthon marad velem, hogy ne legyek egyedül. Én most nem tarthatok veletek, pillanatnyilag teljesen idekötnek az üzleti ügyeim. Rose vigaszt talál majd a művészeti tanulmányaiban, az öreg Pighetti professzor pedig, akit mindig is nagyon rokonszenvesnek talált, a segítségére lesz. Gyorsan kiheveri majd a történteket, s ha majd hónapok múltán hazatér, meglátod, nem gondol többé doktor Ravenowra.

Hallné kissé bizonytalanul nézett a férjére.

- Legalábbis reméljük, Georg.

VI.

Norbert az ügyvédje kíséretében hagyta el a tárgyalótermet.

- Ne hagyjon most magamra, doktor úr! Olyan érzésem van, mintha vesszőfutásra készülnék. Kérem, jöjjön velem a wannsee-i villába! Úgyis meg kell beszélnem magával néhány fontos dolgot - kérte az ügyvédet.

- Szívesen magával tartok. Szomorúan látom, mennyire megviselte az idegeit a hetekig tartó vizsgálati fogság. De hogy jön ide a vesszőfutás?

Norbert keserűen elmosolyodott.

- Pontosan tudja, hogy miről beszélek, doktor úr. Az emberek a lehetséges gyilkost látják bennem, akinek sikerült elkerülnie a hóhér pallosát. Gondolja, elhiszik, hogy ártatlan vagyok? Az jár a fejükben, hogy akár én is lehettem.

Volkmar együtt érzően nézett rá.

- Kimerültek az idegei. Hadd emlékeztessem csak Werner úrra! Amikor az imént kezet rázott önnel, arra kérte, hogy mihelyt ideje engedi, látogassa meg őt és a feleségét!

Norbert ajka megvonaglott.

- Ez nagyon bátor és nagyvonalú gesztus volt a részéről. Ő komolyan elhiszi, hogy ártatlan vagyok, mert eléggé ismer ahhoz, hogy tudja, nem követnék el gyilkosságot. De mi van a többiekkel? Ne mutassa be nekem az embereket, doktor úr! Láttam például, ahogy a bácsikám egyik barátja gyorsan hátat fordított, és nagy ívben elkerült, nehogy beszélnie kelljen velem. Ez mindig így lesz! Az emberek, ki udvariasabban, ki kevésbé, ki fognak térni előlem.

Norbert jól látta, hogyan oson el mellette Hall úr, nehogy köszönnie kelljen. Ez többet mondott ezer szónál. Bármennyire húzta is a szíve a Hall-villa felé, bármennyire vágyott rá, hogy Rosét, az ő Roséját végre újra a karjába zárhassa, egyelőre letett róla. Hall úr viselkedése elárulta, milyen fogadtatásban lenne része, ez pedig több volt, mint amit jelenleg el tudott viselni. Így az ügyvéddel a Ravenow-villa felé tartott.

A kapuban az öreg Josef várta, aki párás szemmel köszöntötte.

- Hála istennek, újra itthon van, doktor úr! - mondta ragaszkodó hűséggel.

Norbert barátságos fejbólintással üdvözölte, akár a személyzet többi tagját, akik az előcsarnokban fogadták. Ezt követően Volkmarral együtt visszavonult a dolgozószobájába, de előbb meghagyta Josefnek, hogy hozzon nekik valami harapnivalót és egy üveg bort. A két férfi kényelembe helyezte magát az öblös karosszékekben, és amikor már teli pohárral a kezükben ültek egymással szemben, dr. Volkmar megszólalt:

- Egy pillanat, doktor úr! Lenne magához egy kérésem. Szeretném, ha a visszanyert szabadsága első pohár borával pertut innánk. Legyünk barátok!

Norbert szeme elkerekedett a csodálkozástól Ahhoz, hogy beszélni tudjon, először úrrá kellett lennie felindulásán.

- Komolyan a barátjává akar fogadni egy olyan embert, akit felmentettek ugyan, mégis megbélyegeztek egy életre?

Dr. Volkmar komolyan bólintott.

- Igen.

- Szánalomból, ügyvéd úr? - kérdezte Norbert kétkedve.

- Szavamra, nem szánalomból, hanem azért, mert olyan embernek ismertem meg, akit büszkén a barátomnak tekintenék.

- Ezzel akarja visszaadni az önbecsülésemet?

- Részben. Ne kételkedjen bennem tovább, elárulom, hogy őszintén szeretném, ha a barátom lenne. Mit szól hozzá?

Norbert erre megemelte a poharát, és kezet nyújtott. Mindketten érezték, hogy egy életre szóló barátság vette kezdetét.

Egy ideig szótlanul ültek egymással szemben, majd Norbert felállt.

- Hallgass ide, Werner! Nem tudok és nem is akarok Németországban maradni. Nem tudnám elviselni, hogy örökké kétkedő tekinteteket lássak magam körül. Nem akarok a bácsikám házában lakni sem, képtelen vagyok rá, amíg minden kétséget kizáróan be nem bizonyosodik, hogy ártatlan vagyok.

Az ügyvéd megütközve meredt rá.

- Norbert, te el akarod hagyni Németországot? Mi lesz a menyasszonyoddal?

A fiatalember összeszorította a fogát, nem kis erőfeszítésébe került, hogy uralkodni tudjon a hangja remegésén.

- Beszéltem neked a bácsikám barátjáról, aki az imént egyszerűen elsurrant mellettem, nehogy köszönnie kelljen. Ő volt Rose apja.

Werner láthatóan meglepődött.

- Biztos vagy benne, hogy nem akart találkozni veled?

Norbert keserűen elmosolyodott.

- Egészen biztos. Persze a jelenlegi körülmények között akkor sem vehetném el Rosét, ha esetleg rosszul láttam volna. Hát nem érted, Werner? Hogyan köthetném magamhoz azt a nőt, akit tiszta szívemből szeretek, ha nem járhatok emelt fővel ország-világ előtt?

- Miért ne járhatnál? Hisz ártatlan vagy!

- Igen, Isten előtt az vagyok, de amíg számolnom kell azzal, hogy az emberek bizalmatlanul méregetnek, és a szemükben ott lappang a titkolt kérdés: „Talán mégis ő tette?” - addig nem vehetem feleségül Rosét. Megőrjít a gondolat, hogy egy napon szégyenkeznie kelljen miattam. Nem! Bármennyire szeretem is, bármennyire vágyom is hogy a feleségem legyen, nem vezethetem oltárhoz, amíg így állnak a dolgok. Érted? Te talán nem mondanál le a szeretett nőről a helyemben?

Werner lehajtotta a fejét.

- Megértelek, de nagyon sajnálom, hogy egy életre boldogtalan leszel egy ostoba véletlen miatt.

Norbert megszorította barátja kezét.

- Köszönöm, hogy megértesz. Akkor folytatom. Nem szeretném elherdálni, amit a bácsikám rám hagyott, ezért megteszlek a vagyon kezelőjének. Tudom, hogy nálad jó kezekben lesz az örökségem. Talán egy napon kiderül, hogy teljesen ártatlan vagyok. Akkor majd visszatérek, de előbb nem. Ellenkező esetben az örökségemet egy jótékonysági alapítványra hagyom. Legjobb lesz, ha olyanoknak adom, akiknek hasonló sors jutott osztályrészül, mint nekem, de van még időm ezen gondolkodni. Vállalod, hogy kezeled az örökségemet, és időről időre beszámolsz a dolgok állásáról?

- Természetesen. Ha valóban semmi sem tud eltéríteni a szándékodtól...

- Köszönöm. Teljhatalmat adok neked. Majd még beszélünk erről.

- Nem akarod még egyszer viszontlátni Rosét, mielőtt elmész?

Norbert a hajába túrt.

- Holnap elmegyek hozzájuk, és megkérem a szülőket, engedjék meg, hogy még egyszer, utoljára beszélhessek vele. Ahogy ismerem őket, nem lesz kifogásuk ellene, ha megmondom nekik, hogy visszaadom Rose szabadságát.

- Akkor végre elárulod nekem a lányok családnevét? Hogy őszinte legyek, Rose húga, a kis Rika kedves a szívemnek. Gondolkodom rajta, hogy feleségül veszem, de ez még a jövő zenéje. Remélem, hogy elnyerem a szerelmét. Annak idején azt ígérted, egyszer elárulod a nevét...

Norbert kezet nyújtott.

- Ha csakugyan őt választod, jól választasz majd, sok szerencsét hozzá! Erika fiatalsága ellenére nagyon értékes ember. Kívánom, hogy adassék meg nektek a legteljesebb boldogság. Nos, most már tényleg nyugodtan felfedhetem előtted a lányok kilétét. A családi nevük Hall, s a szüleikkel egy grunewaldi villában laknak. Majd felírom a pontos címet.

- Köszönöm. Tényleg le akarsz mondani Rosé-ról?

- Kénytelen vagyok! - tört ki rekedten Norbertból, majd összeszedte magát, és így folytatta: - Ne gondold, hogy ez örökre szól, és hogy küzdelem nélkül teszem! Mindent el fogok követni, hogy kinyomozzam, hogyan halt meg a bácsikám! Ebben is a segítségemre lehetnél. Meg kell találnod azokat, akik képesek megfejteni az efféle rejtélyeket. Ne sajnáld a pénzt! Először is fogadj fel valakit, aki még egyszer alaposan megvizsgálja a bácsikám gyűjteményét! Szerintem legjobb lenne egy vérbeli középkor-specialistát megbízni vele, aki nem egyszerűen csak átvizsgálja a gyűjtemény darabjait, mint a hatóság emberei, hanem beleéli magát az eredetükbe és a történetükbe. Mint mondtam, ne fukarkodj a pénzzel, szabad kezet adok neked! Majdcsak sikerül találnod valakit. Folyamatosan tájékoztass a fejleményekről! Mindig meg fogom adni a címet, ahol éppen tartózkodom. Vállalod?

Werner Volkmar kezet nyújtott.

- Persze! Boldoggá tenne, ha segíthetnék bebizonyítani az ártatlanságodat!

- Köszönöm.

Ugyanebben az időben a Hall nővérek szobájában megjelent a szolgáló, és jelentette nekik, hogy a szüleik várják őket a nappaliban. Erikának rossz előérzete támadt. Rose nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak, mert meg sem fordult a fejében, hogy a szüleik valami nagy horderejű dolgot akarnak közölni velük.

Beléptek a nappaliba, ahol Hall úr és felesége a kerek asztalnál ültek.

- Üljetek le! - mondta lassan, megfontoltan az apjuk. - Van valami, amit szeretnénk megbeszélni veletek.

A lányok kérdőn egymásra pillantottak. Úgy tűnt, kellemetlen dolog következik. Az apjuk csak akkor beszélt ebben a hangnemben, amikor büntetés vagy egyéb kínos dolog várt rájuk. Elhelyezkedtek, és anyjukra néztek, mintha az ő vonásaiból kiolvashattuk, mi következik.

Hall úr méltóságteljes arcot vágott.

- Rose, az imént úgy határoztunk, hogy anyáddal Rómába utazol. Tudom, hogy régóta szeretnél ott és Firenzében művészeti tanulmányokat folytatni. Eddig elleneztem a dolgot, de most meggondoltam magam. Néhány hónapig Pighetti professzornál fogsz lakni és tanulni.

Rose összerándult, arcából kifutott minden szín. Erika viszont ingerülten felpattant, és éles pillantást vetett a szüleire.

- Pont most kell elutaznom Berlinből, papa? - kérdezte Rose elcsukló hangon.

- Régi álmod ez az utazás. Vagy talán nem így van?

- De éppen most menjek el, amikor Norbertet hál' istennek felmentették?

Hall úr kemény pillantást vetett idősebbik lányára.

- Igen, pont most, és lehetőleg minél hamarabb! Doktor Ravenowot felmentették ugyan, de csupán azért, mert nem tudták bebizonyítani a bűnösségét.

- Mi kezdettől fogva hittünk az ártatlanságában, papa! - csattant fel Erika.

- Ülj vissza, Rika, és ne vágj a szavamba, különben kénytelen leszek visszaküldeni téged a szobádba!

- Nekem is ugyanaz a véleményem, mint Rikának! - préselte ki magából a szavakat reszketve Rose. Az a kínzó érzése támadt, hogy minden eddiginél nagyobb veszély fenyegeti boldogságát.

- Rose, itt nem az a lényeg, hogy mi mit gondolunk róla, hanem az a tény, hogy csupán azért mentették fel, mert nem tudták rábizonyítani a gyilkosságot. Így folt esett a becsületén. Nem adhatom olyan emberhez a lányomat, akinek nem makulátlan a hírneve!

Rose halottsápadtan meredt az apjára.

- Ezért akarsz Rómába küldeni, papa? El akarsz szakítani Norberttől?

- Gondolhatod, milyen nehezemre esik, de a mamával arra jutottunk, hogy a történtek után nem egyezhetünk bele ebbe a kapcsolatba. Lehetséges, hogy doktor Ravenow valóban ártatlan, ezt nem vitatom. Ugyanakkor nem tudja bizonyítani az ártatlanságát, vagyis nem bízhatom rá a lányom jövőjét.

Rose lassan felállt. Egyenes gerinccel, elszántan nézett szembe az apjával.

- Papa, nem akadályozhatod meg, hogy hozzá menjek! Megígértem neki, hogy a felesége leszek, és ezt az ígéretemet meg is fogom tartani!

- Gondolkodj józanul, Rose! - szólt közbe az anyja. - Amikor megígérted neki, hogy hozzámész, még mások voltak a körülmények. Mostanra azonban minden megváltozott. Lásd be, mi csak a javadat akarjuk!

- Akkor nem szakíthattok el Norberttől! Nem, ezt nem hagyom!

Hall úr harciasan kihúzta magát.

- Megfeledkezel arról, hogy engedelmességgel tartozol az apádnak! Még csak húszéves vagy, nem köthetsz házasságot a hozzájárulásom nélkül!

- Kivárom, amíg nagykorú leszek, s akkor a beleegyezésed nélkül is hozzámehetek.

Az apa most már komolyan megdühödött.

- Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem?!

- Bocsáss meg, papa, de kénytelen vagyok. Ismétlem: megtartom a Norbertnek tett ígéretemet, és nem hagyom, hogy elválasszatok tőle, bármi történjék is!

- Majd meglátjuk. Egyelőre Rómába mégy egy félévre. Így határoztam, te pedig engedelmeskedni fogsz!

Erika arra gondolt, hogy a nővére helyében ő biztosan megszökne a vőlegényével, de egy szót sem szólt.

Rose könyörgő szemekkel nézett az apjára.

- Papa, kérlek, ne légy ilyen szigorú! Mit követtünk el, hogy boldogtalanná akarsz tenni bennünket?

- Nem akarlak boldogtalanná tenni benneteket. Magam is annak örülnék, ha nem kényszerülnek rá, hogy ilyen kemény legyek, de így hozta a sors. Sajnos az életben nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogyan mi szeretnénk. Lehet, hogy most még nem látod be, de egy napon majd hálás leszel nekem, amiért megóvtalak egy szerencsétlen házasságtól. Aki olyan szigorú szabályok között nő fel, mint te, nem élhet boldog házasságban egy férfival, akinek a becsületén folt esett. Akár ártatlan az illető, akár nem. Ezt be kell látnod, ahogy doktor Ravenow is belátja majd, lehet, még hamarább, mint te. Kár a szóért, Rose, nem másítom meg az elhatározásomat! Most pedig visszamehetsz a szobádba.

Rose visszafordult az ajtóból.

- Legalább azt engedd meg, hogy még egyszer, utoljára beszélhessek vele! Meg kell mondanom neki, hogy... - elcsuklott a hangja.

- Jobb lesz, ha többé nem találkozol vele! Én magam fogom a lehető legkíméletesebben tudatni vele, hogy az eljegyzéseteket fel kell bontani.

Rose már éppen tiltakozni akart, amikor Erika odasúgta neki:

- Nyugalom! Beszélni fogsz vele! - E szavakkal belekarolt a nővérébe, s a két lány elhagyta a szobát.

Másnap délelőtt Norbert Ravenow autóba ült, és a Hall-villához hajtott. Az elébe siető inastól megkérdezte, otthon vannak-e a háziak, majd megkérte, hogy jelentse be.

- Doktor úr, a nagyságos úr a dolgozószobájában várja! - jelentette nemsokára az inas.

Norbert tudta, hogy ez mit jelent. A család hölgytagjai nem lesznek jelen a találkozón, csupán a házigazda fogadja.

Georg Hall mereven állt dolgozószobája közepén. A fiatalember rögtön látta, hogy felesleges kezet nyújtania, s úgy üdvözölnie, mint régen. Megelégedett hát egy meghajlással, amit a házigazda viszonzott.

- Mivel lehetek szolgálatára, doktor úr? - érdeklődött, miközben az egyik fotelra mutatott.

Norbert egy bólintással megköszönte, de nem ült le.

- Tegnapi viselkedése világosan a tudtomra adta, hogyan áll majd hozzám a jövőben - mondta csendes keserűséggel a hangjában. - Ez a hűvös fogadtatás csak megerősít ebben a gyanúmban, ezért nem szeretnék leülni az ön házában. Állva is elmondhatom, amit akarok.

Hall úr homlokát enyhe pír futotta el.

- Maga is nyilván belátja, doktor úr, hogy ezek a balszerencsés fejlemények gyökeresen megváltoztatták kettőnk viszonyát.

Norbert arca megvonaglott.

- Mivel jól ismerem önt, nem is vártam mást, Önnek éppoly kevéssé meggyőző ez a felmentés, mint nekem, pedig biztosan tudom, hogy sohasem hitte rólam, hogy képes lettem volna megölni a bácsikámat. De mert a világ szemében nem sikerült bebizonyítani az ártatlanságomat, ezért ön és a kedves családja megszakít velem minden kapcsolatot.

- Pontosan ez a helyzet, doktor úr. Bevallom, ez nagyon fájdalmas nekem, de ugye megérti, hogy nem adhatom magához feleségül a lányomat? Szerencsére még nem hirdettük ki az eljegyzést, ezért elkerülhetjük a botrányt. Bízom benne, hogy visszaadja Rose szabadságát.

Norbert összeszorította a száját, majd mély lélegzetet vett, és a tőle telhető legnagyobb nyugalommal válaszolt:

- Azért jöttem, hogy visszaadjam a lánya szabadságát, és hogy elbúcsúzzam tőle. Megengedi, hogy még egyszer, utoljára láthassam, és beszélhessek vele?

Hall úr habozott. Mivel Norbert készséggel beleegyezett, hogy felbontsák az eljegyzést, talán megengedhetné, hogy elköszönjön Rosétól. De rögtön el is vetette ezt.

- Jobb lesz, ha erre nem kerül sor. Minek feltépni a sebeket? - mondta. - Ez nemcsak felesleges fájdalmat okozna a lányomnak, amitől meg akarom kímélni őt, hanem önnek sem tenne jót. Ne tekintse szívtelenségnek a viselkedésemet! Isten a tudója, hogy a feleségemmel mennyire sajnáljuk, hogy ez a szerencsétlenség elválasztotta önt a lányomtól. Ha minden kétséget kizáróan bebizonyosodott volna az ártatlansága, örömmel látnám a családomban, de sajnos nem így történt. Bele kell nyugodnunk, hogy jelen körülmények között a lányomnak minden kapcsolatot meg kell szakítania önnel.

Norbert komoran és végtelen szomorúsággal nézett rá. Elfogta a keserűség, hogy fegyelmezetten kell végighallgatnia ezeket a megalázó szavakat. Minden korábbinál szilárdabban eltökélte, hogy elhagyja Németországot.

- Önre bízom, hogy átadja-e búcsúüdvözletemet a hölgyeknek. Most pedig engedje meg, hogy távozzam - mondta higgadtan, azzal meghajtotta magát, és elhagyta a szobát.

Hall úr furcsa balsejtelemmel nézett utána.

VII.

Röviddel ebéd előtt Erika Hall felhívta doktor Volkmart. Sietve beszámolt neki arról, hogy mit határozott az édesapjuk Roséval kapcsolatban, s mennyire kétségbeesett a nővére, amiért az apjuk nem engedte, hogy elbúcsúzhasson Norbert Ravenowtól. Neki azonban van egy terve, hogy a szerelmesek mégis találkozhassanak. Délután azzal az ürüggyel, hogy vásárolnak néhány dolgot Rosénak az útra, betérnének az ő irodájába. Neki csak annyi lenne a dolga, hogy értesíti erről Norbertet.

Volkmar mulatott egy kicsit Erika buzgalmán, de hajlandó volt segíteni neki a titkos találka megszervezésében. Tüstént felhívta Norbertet, aki megígérte, hogy öt óra felé ott lesz. Előtte még meg akarta látogatni Werner urat, hogy közölje vele elhatározását, miszerint elhagyja Németországot.

A Werner úrral folytatott beszélgetés nagyon barátságos légkörben zajlott. Az öregúr megértette az okokat, amelyek a fiatalembert szülőföldje elhagyására késztették. Még ajánlólevelet is adott neki az egyik svédországi céghez, amellyel nagyon jó kapcsolatban állt.

Norbert pontban öt órakor érkezett az ügyvédhez, aki meleg kézszorítással fogadta.

- Megjöttek már a lányok, Werner? - kérdezte.

- Még nem. Gondoskodtam róla, hogy a szomszéd szobában zavartalanul beszélhess a menyasszonyoddal. Rendes körülmények között a titkárnőm használja, de őt ma hamarabb hazaküldtem. Amíg ti odaát lesztek, én eltársalgok Erika kisasszonnyal. Addig is meséld el, hogy zajlott a látogatásod Halléknál és Werneréknél!

Norbert részletesen beszámolt neki mindenről. Amikor befejezte, meghallotta az előszobában Erika friss, tiszta hangját.

- Itt vannak! - fordult várakozással telve az ajtó felé, amely már ki is nyílt, és Erika mögött, akit Volkmar azonnal kisajátított, belépett Rose. Sápadt és izgatott volt. Amikor meglátta Norbertet, halkan felkiáltott, és zokogva a karjába vetette magát.

A fiatalember úgy szorította magához, mintha el sem akarná engedni többé. Csak nézték egymást lángoló tekintettel, majd összeforrt az ajkuk, és a csók hevében még azt is elfelejtették, hogy nincsenek egyedül. Werner és Erika azonban tapintatosan elfordultak, és néhány semmitmondó szót váltottak.

Később Rose összeszedte magát, és kibontakozott Norbert öleléséből. Zavart mosollyal üdvözölte doktor Volkmart.

Az ügyvéd azonnal magához ragadta a kezdeményezést.

- Kisasszony, önnek bizonyára sok megbeszélnivalója van Norberttel, amihez rám és a kedves húgára nincs szükség. Kérem, menjenek át a szomszéd szobába, ahol senki sem fogja zavarni önöket. Én eközben, ha megengedi, örömmel eltársalgok a húgával.

Rose hálásan tekintett a férfira, majd Erikára pillantott, aki határozottan biccentett.

- Menj csak, Rose! Beszéljetek meg mindent! Ha végeztetek, itt megtaláltok.

Norbert behúzta Rosét a szomszéd szobába. Ott ismét szótlanul egymás nyakába borultak, és könnyes szemmel nézték egymást, majd ajkuk újra összeforrt. Sokáig álltak így, és semmi másra nem gondoltak, csak arra, hogy oly hosszú, gyötrelmes vágyakozás után újra találkozhattak.

Rose végre kibontakozott vőlegénye karjaiból.

- Édes istenem, el se hiszem, hogy végre megint itt lehetsz velem! Annyira hiányoztál! - mondta halk, remegő hangon.

A férfi megsimogatta a haját.

- Az volt a legrosszabb az egészben, hogy tudtam, velem szenvedsz. Ez a gondolat kínzott éjjel nappal.

- Most már minden rendben van, drágám. Újra egymásra találtunk, és soha többé nem válunk el! Tudom, hogy apám megbántott téged. El akar választani bennünket egymástól. Engem Rómába akar küldeni művészettörténetet tanulni, hogy elterelje a figyelmemet a fájdalmamról. Mit tud ő rólam és a szerelmemről! Mintha bármi is kárpótolhatna azért, hogy el kell válnom tőled! Mielőtt bármit is válaszolhatnál, szeretnék mondani valamit. A szavamat adtam neked, hogy a feleséged leszek, és be is fogom tartani az ígéretemet. Csak a halál választhat el tőled, Norbert! Mivel a szüleim nem egyeznek bele, hogy hozzád menjek, az engedélyük nélkül leszek a tied. Menjünk el innen! Vigyél magaddal, bárhová követlek! - mondta Rose gyengéden, csillogó szemmel.

A férfi felindultan magához szorította.

- Hát ennyire szeretsz, drága Rose?

- Az életemnél is jobban!

A fiatalember megcsókolta a lány kezét, szemét, remegő ajkát.

- Köszönöm, drágám. Kimondhatatlanul boldoggá tesz, hogy a történtek dacára ilyen bátran kiállsz mellettem. De túlságosan szeretlek ahhoz, hogy elfogadjak tőled ekkora áldozatot. Szerelmes vagy, és ezért könnyűnek érzed ezt a terhet. Én azonban nem bírnám elviselni, ha olyan megaláztatásokban lenne részed mellettem, mint amilyet ma reggel el kellett tűrnöm az apádtól, és valószínűleg másoktól is el kell majd tűrnöm. Így is nehezen viselem, hogy csak egyedül engem érint. Megőrjít a gondolat, hogy ez neked is osztályrészül juthat. Nem ránthatlak magammal önző módon a bizonytalanságba. A szüleid engedélye nélkül nem jöhetsz velem, titokban, mint valami csaló. Azt akarom, hogy mindig emelt fővel járhass az emberek között.

A lány megrendülve hallgatta.

- Ne hidd, hogy szégyellném, hogy titokban, a szüleim engedélye nélkül veled tartottam. Mint a menyasszonyodnak ez jogom és kötelességem is egyben, s ha másképp nem engednek hozzád, nincs más választásom.

- Az én jogom és kötelességem pedig az, hogy lebeszéljelek erről, életem.

Rose rémülten nézett rá.

- Ez azt jelenti, hogy el akarsz hagyni? Meg tudnád tenni? Képes lennél cserbenhagyni?

A fiatalember még erősebben magához vonta.

- Rose, még ha önző módon el is fogadnám tőled ezt az áldozatot, te még kiskorú vagy! Apád engedélye nélkül úgysem jöhetnél hozzám feleségül. Gondoltál erre?

A lány pirulva hozzábújt.

- Csak azt tudom, hogy szeretlek, és nem akarok elszakadni tőled. Nem akarok gondolkodni.

- Akkor nekem kell megtennem helyetted, édes. Figyelj rám! Mindent el fogok követni, hogy kiderítsem, hogyan halt meg a bácsikám. Egyelőre nem nyúlok az örökségemhez, doktor Volkmarra bízom a kezelését, amíg távol leszek. Örömmel feláldoznám az egész örökségemet, hogy kiderítsem a nagybátyám halálának okát, és így bebizonyíthassam, hogy ártatlan vagyok. Később elmondom, hogyan képzelem mindezt. Doktor Volkmar, aki éppen akkor ajánlotta fel nekem a barátságát, amikor a legnagyobb szükségem volt egy jó barátra, megtesz minden tőle telhetőt. Megígérte, hogy segít nekem. Kell, hogy legyen valami nyitja ennek a borzalmas titoknak! Meggyőződésem, hogy Anton bácsi véletlenül mérgezte meg magát, amikor megfogta a gyűjteménye valamelyik mérgezett darabját. Valahányszor rá gondolok, az az érzésem támad, mintha fel akarná hívni valamelyikre a figyelmemet. Ezért egyenként meg kell vizsgálni valamennyit, persze a lehető legóvatosabban, nehogy valaki másnak az élete is veszélybe kerüljön. Ez persze sok időt igényel. Nem tudom Németországban kivárni a vizsgálatok eredményét, mert itt szomorú hírnévre tettem szert, ezért külföldre megyek, méghozzá Svédországba. Te pedig, Rose, nyugodtan utazz el Rómába! Ha Isten segít, felvirrad még az a nap, amikor büszkén kiállhatsz mellettem.

Rose átölelte a nyakát.

- Norbert, mi lesz, ha ez a nap sohasem jön el, ha a bácsikád halála örökre felderítetlen marad? Akkor sohasem lehetünk egymáséi?

A férfinak nem volt szíve megfosztani a lányt minden reményétől.

- Addigra már nagykorú leszel, és a szüleid is beletörődnek a házasságunkba. Tudom, hogy nem kételkednek az ártatlanságomban, csupán attól félnek, hogy mások esetleg képesnek tartanak ilyen aljasságra. Kérlek, Rose, légy türelmes! Én éppen annyira szeretném, hogy a feleségem legyél, mint te, de erősnek kell lennünk, és mindent el kell követnünk, hogy tisztára mossuk a nevemet. Kérlek, drágám, nyugodj bele az elválásba, most egyszerűen nem tehetünk mást, mint hogy belenyugszunk, te is és én is.

Rose szemében végtelen szomorúság tükröződött.

- Ha valóban így akarod, belenyugszom. Csak abban reménykedhetünk, hogy Isten segít rajtunk. De egyet ígérj meg nekem! Ha már nagykorú leszek, és még mindig nem sikerült kiderítened az igazságot, akkor is egymáséi leszünk. Add a szavad!

Norbert látta kedvese könyörgő tekintetét, és nem volt szíve csalódást okozni neki.

- Jól van, szavamat adom. Ha akkor is velem akarsz maradni, még egyszer megkérem a kezed a szüleidtől. Ha ismételten nemet mondanak, akkor a beleegyezésük nélkül is egybekelünk.

Rose és az édesanyja útra készen álltak. Ha Hallék tudták volna, hogy nem sokkal ezután Norbert is elhagyja Berlint, talán nem küldik a lányukat Rómába. A szülőknek azonban fogalmuk sem volt erről, így Rika sírva búcsúzott a nővérétől, és ezernyi jó tanácsot adott neki útravalóul. Apjával együtt kikísérték Roséékat a pályaudvarra.

Rose vágyakozva tekingetett körbe, abban a reményben, hogy valahol megpillanthatja szerelmesét. Erika ugyanis előző nap telefonon megmondta doktor Volkmarnak, hogy az édesanyja és Rose melyik vonattal utazik. Norbert azonban nem akarta, hogy a szülők meglássák, ezért nem jött ki a pályaudvarra. Rose tehát hiába kereste a tekintetével.

Amíg a családfő olvasnivalót vásárolt feleségének az útra, a két lány szomorúan búcsúzott egymástól.

- Kérlek, Rika, ha hazaérsz, hívd fel doktor Volkmart, és mondd meg neki, hogy adja át búcsúüdvözletemet Norbertnek! - suttogta Rose sírástól elbicsakló hangon.

- Efelől nyugodt lehetsz. Ne feledd: ha olyasmit akarsz írni nekem, ami nem tartozik a papára vagy a mamára, címezd a levelet doktor Volkmarnak!

- Rendben, Rika - bólogatott könnyeit törölgetve a nővére.

- Most már el kell hagynom a kocsit. Isten veled, drága Rose, és minden jót! Imádkozom, hogy kegyes legyen hozzád a sors.

- Isten veled, Rika! Add át üdvözletemet doktor Volkmarnak! Nagyon sokat köszönhetünk neki.

- Ne aggódj, szentül elhatároztam, hogy nem maradunk adósai!

Még egy utolsó csók, egy ölelés. Rose sietve el köszönt az édesapjától, Erika pedig az édesanyjától. Hall úr sürgette kisebbik lányát, nehogy fenn maradjanak a vonaton. Alighogy Rika leugrott a vonatlépcsőről, a szerelvény már el is indult. A testvérek sírva integettek egymásnak.

Amikor a vonat eltűnt a szemük elől, Erika könnyeit nyelve ment végig a peronon apja oldalán, aki mintha maga is elérzékenyült volna egy kicsit. Beszálltak a pályaudvar előtt várakozó autóba, és hazahajtottak. Egész úton némán ültek egymás mellett.

Amint hazaértek, Erika a szobájába ment, én alaposan kisírta magát. Fájdalma ellenére sürgető vágyat érzett, hogy találkozhasson doktor Volkmarral, mintha ő lenne az egyetlen ember az egész világon, aki megvigasztalhatná.

Az apját üzleti ügyei nemsokára elszólították otthonról. Amint elhajtott a kocsiján, Erika felpattant. Megpróbálta telefonon elérni doktor Volkmart. Szerencséje volt, mert aznap nem volt ügyfélfogadás, a férfi mégis az irodájában tartózkodott.

Amikor az ügyvéd felvette a kagylót, a lány könnyeit nyelve beleszólt:

- Csupán annyit akartam mondani, doktor úr, hogy Rose elutazott a mamával, és hogy nagyon bánatos vagyok emiatt. - Nem tudta folytatni, mert elcsuklott a hangja.

A férfi legszívesebben elrohant volna hozzá, hogy megvigasztalja.

- Ezt szomorúan hallom, kisasszony. Itt van nálam még valaki, akit vigasztalnom kell. Norbert barátom az. Borzalmas hangulatban van.

- Szegény! Rose is magánkívül volt a fájdalomtól. Beszélhetnék vele?

- Azonnal, kisasszony, de előbb ígérje meg, hogy nem itatja tovább az egereket, mert nagyon fáj nekem, ha sírni hallom!

Néhány másodpercre csend támadt a vonal másik végén, majd a lány remegő hangon, könnyeit nyelve azt felelte:

- Nem akartam fájdalmat okozni önnek. Mindössze azt szerettem volna, hogy megvigasztaljon egy kicsit. Most már összeszedtem magam ahhoz, hogy megpróbáljam Norbertet némiképp felvidítani. Rose üzent neki.

- Ez minden bizonnyal tényleg fel fogja vidítani a barátomat. Máris átadom neki a kagylót. Előtte azért ígérje meg, hogy nem sír többet!

- Ezt nem ígérhetem biztosra, hisz annyira hiányzik Rose! De megpróbálok uralkodni magamon.

- Ez már beszéd! Ha esetleg a későbbiekben mégis vigasztalásra szorulna, hívjon csak bátran újra! Rendben?

- Nem szeretnék a terhére lenni.

- Szó sincs ilyesmiről. Hívjon, ahányszor csak akar! Adom Norbertet. Viszonthallásra, Erika kisasszony, mert attól tartok, viszontlátni most nem fogjuk egymást egy darabig.

- Viszonthallásra, doktor úr!

- Szervusz, Rika! Rose elutazott már? - vette át a kagylót Norbert.

- Igen. Meghagyta, hogy hívjam fel doktor Volkmart, és kérjem meg, hogy adja át neked az üdvözletét, ezt azonban most én is megtehetem. Tudod, milyen szomorú volt Rose? Egyfolytában téged keresett a szemével.

- Annyira szerettem volna kimenni a pályaudvarra, Rika, de nem mertem. Jobb, ha nem kerülök a szüleid szeme elé. Mindenesetre köszönöm, hogy átadtad Rose üdvözletét.

- Te mikor utazol, Norbert?

- Holnapután. Találkozunk addig?

- Mikor megy a vonatod?

- Délben. Fél egykor.

- Akkor kimegyek a pályaudvarra. A papa csak kettőre jön haza ebédelni, addig én is visszaérek.

- Ennek szívből örülök, Rika.

- Így azonnal beszámolhatok az elutazásodról Rosénak. Viszontlátásra, Norbert! Add át üdvözletemet doktor Volkmarnak!

- Persze, máris átadom. Viszontlátásra, Rika!

VIII.

Két nappal később Norbert is elutazott. Erika kikísérte a pályaudvarra. Hogy ott doktor Volkmarral is találkozott, azt természetesen egyikük sem bánta. Miután a vonat elvitte Norbertet, szótlanul mentek vissza a hosszú peronon. Csak az állomásépület bejáratához érve, mielőtt elváltak volna, váltottak néhány szót. Közben fogták egymás kezét, s a tekintetükből szívbéli melegség sugárzott.

Hamar eltelt a négy hét, amíg Hallné távol volt. Miután az édesanyja hazatért, Erika már közel sem volt olyan szabad, mint amikor csak az apjával ketten voltak otthon. Anyjának nagyobb szüksége volt rá, mint valaha, hiszen neki is borzasztóan hiányzott Rose. Minden hibája ellenére nagyon szerette a gyerekeit. Így hát Erika csak ritkán tudta felhívni doktor Volkmart. Egyszer elpanaszolta neki, hogy hiába töri a fejét, képtelen rájönni, hogyan lehetne megfejteni Anton bácsi halálának rejtélyét. A férfi lehetőségeihez mérten igyekezett megvigasztalni a lányt. Elmesélte neki, hogy a közelmúltban megismerkedett egy lipcsei professzorral, aki hajlandó alaposan megvizsgálni az öregúr gyűjteményét, s néhány napja buzgón munkához is látott. Arról is beszámolt, hogy Norbert jelenleg Stockholmban él, s valóban annál a cégnél dolgozik, ahová Werner úr beajánlotta. A körülményekhez képest elégedett a sorsával.

Erika persze mindezt késlekedés nélkül tudatta a nővérével is, rendszeresen írt neki Rómába. Rose így tudta meg, hogy a doktor Volkmar által felkért professzort Schrottnak hívják, s hogy épp kultúra történeti könyvet készül írni a Borgiák korának művészetéről. Éppen ezért igen nagyra értékeli Anton Ravenow gyűjteményének egyes darabjait, amelyek hasznos segítséget nyújthatnak a munkájához. A professzor állítólag el volt ragadtatva az ereklyetartótól, amikor először meglátta. Egyelőre azonban félretette, mivel előtte már a nyomozók is aprólékos vizsgálatnak vetették alá. Futólag megnézte, de ő sem talált rajta semmit, ami nyomra vezethetné.

Rose egy napon újabb levelet kapott Erikától, amelyben további művészettörténeti érdekességekről számolt be. Az iromány kissé kuszára sikeredett, hiszen húga úgy írta le a dolgokat, ahogyan doktor Volkmartól hallotta, aki szintén nem volt képzett művészettörténész.

Rose elolvasta, majd gondosan összehajtogatta a levelet.

- Jó híreket kapott otthonról, Rose kisasszony? - kérdezte szívbéli melegséggel Pighetti professzor felesége.

- Nem sokat tudtam meg - felelte szomorkás mosollyal a lány. - A húgom ez alkalommal inkább valamiféle művészettörténeti értekezést írt.

- Valóban? Ezek szerint a kedves húga is művészettörténetet tanul? - érdeklődött a professzor.

- Csak szórakozásból és csupán az én biztatásomra. Most éppen lehetősége nyílt elbeszélgetni az egyik ismerősünkkel a Borgiák korának művészetéről. De amint olvasom, nem sokat értett meg belőle.

- Ó, ez valóban roppant izgalmas téma! - csillant fel egyszeriben az öregúr szeme.

- Igen, én is úgy vélem, és szívesen meg is tudnék róla egyet s mást, professzor úr.

A férfi mosolyogva bólintott.

- Megértem. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy teljesítsem a kívánságát. Először is elviszem egy kevésbé ismert galériába, egy régi római palotába. Majd meglátja, milyen érdekes portrék vannak ott a Borgiákról és az udvartartásuk tagjairól. Igen, ott van például Leonardo da Vinci egyik kevesek által ismert festménye, amely Lucrezia Borgia egyik fiatal udvarhölgyét, Ginevra da Vitala grófnőt ábrázolja. A festő ezen a képen gonosz tréfát űz a szép Lucreziával, akinek az egyik legérzékenyebb pontját vette célba. Bár a hölgy akkoriban már, mondjuk úgy, meglehetősen fásult volt, ezért feltehetőleg nemigen törődött Leonardo gúnyolódásával. Az ifjú Ginevra ugyanis áldozatul esett szép úrnője féltékenységének. Nem szeretnék előre túl sokat elárulni. Legyen elég annyi, hogy ez a kép az egyik kedvencem, mert Leonardo nem csupán páratlan művészi tehetségét, hanem a szellemességét is megörökítette benne.

- Kíváncsivá tesz, professzor. Nem látogathatnánk el még ma ebbe a galériába?

- A fiataloknak mindig sietős a dolguk, ha valami felkelti az érdeklődésüket - csipkelődött az öregúr. - De sebaj, a mai nap tökéletesen megfelel, ma ugyanis nincs előadásom. Ha akarja, reggeli után azonnal indulhatunk.

Rose lelkesen helyeselt.

A palota, amelyben a galériát berendezték, büszke, régi épületnek látszott, ahol vezető nélkül könnyen eltévedhet az ember. A professzor azonban szemlátomást otthonosan mozgott benne, s határozott léptekkel máris megindult a céljuk felé.

Rose meg is jegyezte ezt, mire a férfi vidáman helyeselt:

- Igen, ebben a régi palotában rengeteg műalkotás van, ami újra és újra ide vonz. Már szinte otthon érzem magam. Jöjjön, kisasszony, egyenesen abba a terembe megyünk, ahol a Borgiák arcképei vannak. Látom, nagyon kíváncsi rájuk.

Rose félelemmel vegyes csodálkozással szemlélte Lucrezia Borgia portréját, amelyet 1500-ban egy ismeretlen festő készített. A festmény híven tükrözte az asszony híres szépségét, amelyről annyi legenda keringett. A mellette levő kép a fivérét, Cesarét ábrázolta. A férfi szép, ám kegyetlen, gőgös arca nyomasztotta Rosét, annál is inkább, mert a professzor elmondta, milyen elvetemült ember volt.

Lassan sétáltak egyik festménytől a másikig.

- Itt a kedvenc Leonardo-képem, Lucrezia fiatal udvarhölgyének képmása. Az úrnő egy ideig kitüntette Ginevrát a barátságával, de amikor az elnyerte egy ifjú nemesember szerelmét, akiért Lucrezia szíve is dobogott, rettenetesen féltékeny lett rá - magyarázta a professzor a lányba karolva.

Rose tekintete Lucrezia portréjáról a Ginevrát ábrázoló festményre siklott. Alighogy megpillantotta, összerázkódott a meglepetéstől. Tekintete a szépséges udvarhölgy arcképére szegeződött, de nem a bájos arc, a művészien megfestett ruházat vagy a pompás ékszerek vonták magukra a figyelmét, hanem a fiatal nő szép keze, amely egy csodálatosan megfestett ládikán nyugodott, ami Anton bácsi ereklyetartójának pontos mása volt.

A lány földbe gyökerezett lábbal bámult a festményre, különösen a képen szereplő ereklyetartóra, amelynek elülső oldalán felismerte a Vénusz születését ábrázoló díszítést.

- Istenem! - suttogta a döbbenettől remegő ajakkal.

- Mi van magával, kisasszony? Nagyon sápadt - fordult felé a professzor meglepetten.

Rose óriási erőfeszítéssel összeszedte magát.

- Semmi bajom, professzor úr, csak nagyon érdekel ez a kép. Azt mondta, hogy valami különös történet fűződik hozzá. Kérem, mesélje el!

A férfi mosolyogva bólintott.

- Rendben van, majd otthon elmondom, ahol belenézhetek a jegyzeteimbe is. Mára elég is lesz ennyi ebből a galériából, majd holnap visszajövünk. Jól vésse az emlékezetébe ezt a festményt, nézze meg alaposan az ereklyetartót is, amelyen Ginevra da Vitala keze nyugszik! Erről a ládikáról szól a történet.

Rose feszült figyelemmel hallgatta a professzort, aki még egyszer felhívta a figyelmét a festmény szépségeire, finomságaira. Alaposan az agyába véste minden részletét, majd engedelmesen követte tanárát, aki kivezette a palotából. A Viktor Emanuel király tiszteletére emelt pompás emlékműig gyalog mentek, majd ott beszálltak egy bérautóba, és hazahajtottak.

Odahaza letelepedtek az egyik asztal mellé. A professzor maga elé tett egy halom könyvet, s bele belelapozott némelyikbe, miközben mesélt:

- Szóval, Ginevra da Vitala nemcsak Lucrezia Borgia udvarhölgye volt, hanem sokáig a kegyeltje és legfőbb bizalmasa is. Viszonyuk azonban megromlott, amikor Ginevra elnyerte az ifjú Pietro da Castellini szerelmét, akit Lucrezia is szeretett volna meghódítani. A fiatal nemes azonban ellenállt a csáberejének, mert Ginevrát szerette. Lucrezia akkoriban készíttette el a szóban forgó ereklyetartót Leonardo da Vinci egyik tanítványával. A ládikában nemcsak ereklyét akart őrizni, hanem ékszerei egy részét is. Megmutatta barátnőjének is, akinek annyira megtetszett, hogy alig tudta levenni róla a szemét. Lucrezia, aki lelkiismeretfurdalás nélkül minden eszközt megragadott, hogy megszerezze, amit akart, elhatározta, hogy az ereklyetartó segítségével ártalmatlanná teszi Ginevrát.

Titokban magához hívatta Leonardo tanítványát, aki elvitte a Lucrezia komornája által előzetesen kiürített és gondosan bebugyolált ládikát, hogy azután néhány nap múlva, ugyancsak titokban, visszahozza. Lucrezia elárulta barátnőjének, hogy a dobozkának van egy titkos rekesze is, amely az ereklyét - Krisztus keresztjének egy darabját - rejti. Azt is megmutatta neki, hogyan lehet kinyitni.

Rose itta a professzor minden szavát.

- Titkos rekesz? - kérdezte remegő hangon, és szorosan összekulcsolta a kezeit, amelyek teljesen kihűltek az izgalomtól.

Az öregúr örült, hogy tanítványát ennyire érdekli a történet. Mosolyogva bólintott, majd folytatta:

- Igen, a ládikának van egy parányi titkos rekesze, ami a szintén parányi ereklyét rejti. Aki nem tudja, hol van, sohasem találja meg. Ginevra azonban ismerte, és azt is tudta, hogyan kell kinyitni. Ez lett a veszte. Lucreziát Ginevra és Pietro Castellini eljegyzésének napján olyan vad féltékenység kerítette hatalmába, hogy elhatározta megöli Ginevrát, ami már korábban is megfordult a fejében. Komornájával szívélyes hangvételű levelet küldött a lánynak, amelyben gratulált az eljegyzéséhez. Ebben a levélben, amely később különös módon Leonardo mester kezébe került, az állt, hogy Lucrezia megparancsolta a komornának, hogy adja át neki eljegyzési ajándékul a ládika titkos rekeszében őrzött ereklyét - Krisztus keresztjének egy darabját - annak jeléül, hogy áldását adja a frigyre. Tudja, hogyan kell kinyitni a rekeszt. Ha kivette az ajándékot, küldje vissza a ládikát. Látja, kisasszony, még attól sem riadt vissza, hogy egy szent ereklyét használjon fel gyalázatos tettéhez!

Rose alig tudta leplezni, hogy remeg izgalmában.

- Mi történt ezután? - unszolta a professzort.

- A komorna elvitte a levelet a dobozkával együtt az ifjú menyasszonynak, aki elolvasta úrnője sorait, és nagyon megörült az ajándéknak, mert az ő szemében az ereklye mindennél drágábbnak tűnt. Talán az is volt. Amikor a szolgáló átnyújtotta neki az ereklyetartót, örömében és izgatottságában leejtette a levelet, anélkül hogy észrevette volna. A komorna pedig lopva felvette, és a ruhájába rejtette. Úrnője már számos gonosztettébe beavatta, így tudta, hogy Ginevra néhány perc múlva már úgysem lesz olyan állapotban, hogy a levéllel törődjék. A lány letette a ládikát az asztalra maga elé, és a jól ismert módon kinyitotta a titkos rekeszt. Közben halk, fájdalmas kiáltást hallatott, mintha megsebesítette volna magát valamivel. Kifutott az arcából a vér, mire a komorna felkapta az ereklyetartót, és sietve elhagyta a lány lakosztályát. Alighogy távozott, Ginevra erőtlenül összerogyott, az ereklye kihullott az ujjai közül, ő pedig meghalt. Nemsokára megtalálták, de senki nem tudta kideríteni, miben halt meg. Talán nem is vizsgálták ki alaposabban az ügyet, mert az emberek elkerülték azokat, akik a Borgiák szemében nemkívánatos személyekké váltak.

- Mi okozta Ginevra halálát? - kérdezte sápadtan Rose.

- A Borgiák egyik titokzatos mérge, amelyet bűnös célokra használtak, és rejtélyes módon szereztek be. Hogy ez miként történt, azt majd a történet második felében mondom el. Látom, mennyire felzaklatta az elbeszélésem, ezért inkább majd holnap folytatom.

Rose felpattant.

- Nem! Kérem, folytassa, professzor úr! Éjjel nem fogok tudni aludni az izgalomtól, ha nem fejezi be a történetet!

A férfi elnevette magát.

- Ennyire izgalmasnak találja?

- Rendkívüli mértékben. Kérem, folytassa!

- Mivel látom, hogy csak még jobban felizgatná magát, ha elodáznám a folytatást, így hát rátérek Leonardo da Vincire. Ginevra néhány héttel a halála előtt elutazott, hogy megismerje jövendőbelije szüleit, akik Firenze közelében éltek egy kastélyban. Akkoriban ott időzött Leonardo is, hogy lefesse Pietro da Castellini édesapját. Amikor a mester meglátta Ginevrát, engedélyt kért rá, hogy őt is megörökíthesse, annyira elbűvölte a lány szépsége. Megengedték neki, de Ginevra portréjával igyekeznie kellett, mert a lánynak időre vissza kellett térnie úrnőjéhez. Így a mesternek mindössze a fejét és a kezeit sikerült befejeznie, a test többi részét meg a ruházatot pedig csak felvázolta. Amikor Ginevra elutazott, még rengeteg kidolgozandó részlet maradt a képen. Leonardónak Castelliniék kastélyában kellett befejeznie a festményt, amelyet ma megcsodált a galériában. A modell egyik keze eredetileg egy kis könyvkupacon nyugodott. Leonardo ezzel akart utalni Ginevra magas fokú műveltségére. Később azonban, amikor értesült a nemes hölgy haláláról, és kiderítette annak okát, átfestette a könyvkupacot, így a képen az ereklyetartó látható. Nála volt a ládika rajza, látta, hogyan készül a tanítványa keze alatt. Ginevra tehát visszatért Lucreziához. Kihirdették az eljegyzését Pietro Castellinivel, ezt követően pedig, ahogy már meséltem, Lucrezia meggyilkolta. Meg kell említenem azt is, hogy Leonardo tanítványa Lucrezia komornájának egyik fia volt. Ez a komorna mindenben alávetette magát úrnője akaratának, és végrehajtotta minden parancsát, még akkor is, amikor sejtette, mint például ebben az esetben is, hogy valakinek az életére tör. Rajongásig szerette a fiát, és tudta, hogy az életük nem ér egy lyukas garast sem, ha Lucrezia útjába állnak. Nem voltak titkai a fia előtt, ezért elmesélte neki, hogy el kellett vinnie az ereklyetartót Ginevrához, hogy kivehesse az ereklyét a titkos rekeszből, amelyet őrajta kívül csak Lucrezia és a fia, mint a ládika készítője ismert. Megmutatta fiának úrnője levelét is, amelyet Ginevra elejtett. A fiú magához vette az írást, és amikor másnap kiderült, hogy az udvarhölgy meghalt, a fiú tudta, hogy az ő mesterségbeli tudásának esett áldozatul. Kétségbeesésében mesteréhez, Leonardóhoz menekült, akiben teljes mértékben megbízott. Elmesélte neki, hogy Lucrezia megparancsolta, hogy a titkos rekesz zárjában rejtsen el egy tűt, amely megszúrja az ujját annak, aki a rugó megnyomásával ki akarná azt nyitni.

A professzor szeme élénken csillogott, és egészen belemelegedett az elbeszélésbe. Rose lélegzet visszafojtva hallgatta.

- Az ereklyetartó belsejét kissé kiálló aranylemezek osztják négyzetekre - folytatta a férfi szusszanásnyi szünet után. - Ezek egyike alatt található a titkos rekesz. Ha erősen megnyomják a leghátsó lemezt, az lesüllyed, és felpattan egy rejtett ajtócska. Leonardo és a tanítványa feltételezték, hogy Lueretia egyik mérgéből is tett egy keveset az ereklye mellé. Így történhetett meg, ami történt. Amíg Ginevra kivette a keresztdarabkát, amihez a sérült ujjával is hozzáért, a méreg az aprócska seben keresztül bejutott a testébe, és végzett vele. A fiú bevallotta mesterének, hogy az édesanyjának kellett elvinnie a ládikát Ginevrához, és megmutatta neki Lucrezia levelét is. Leonardót mélységesen megrendítette a szép udvarhölgy halála, akinek még az arcképét sem fejezte be. Megszidta tanítványát, amiért hagyta, hogy Lucrezia bűnös célra használja fel a tudását. Összeszólalkoztak, majd a fiú visszatért Rómába. Tudta, hogy a mester sohasem árulná el. Azokban a szörnyűséges időkben mindenki óvatosan bánt az ilyesféle titkokkal. Leonardo azonban megtartotta a levelet, amitől tanítványa boldogan megvált, hiszen Lucreziának nem volt szabad megtudnia, hogy az édesanyja magához vette azt. Ezután Leonardo mester befejezte a szép udvarhölgyet ábrázoló festményt, amint már meséltem, s a könyvkupac helyére odafestette az ereklyetartót. Ez hát Ginevra da Vitala képmásának és a titokzatos ereklyetartónak a története, ami sok más értékes dologhoz hasonlóan nyomtalanul eltűnt. Sokért nem adnám, ha tudnám, hová került, mert a köré szőtt legendától eltekintve is csodálatos műalkotás.

Rose sápadtan, összekulcsolt kézzel ült a férfival szemben. Érezte, hogy közel került a megoldáshoz, ami fellebbentheti a fátylat Anton bácsi rejtélyes haláláról. Végtelenül hálás volt Pighetti professzornak, amiért nyomra vezette.

Összeszedte minden önuralmát, és megfogta az öregúr kezét.

- Professzor úr, azzal szeretném viszonozni ezt az érdekfeszítő történetet, hogy elárulom, az ereklyetartó Németországban van - mondta remegő hangon.

A férfi elképedve nézett rá.

- Ugye, kisasszony, csak tréfál? Ezt nem mondhatja komolyan!

- Semmi kedvem tréfálni, professzor. Azzal, hogy elmesélte ezt a történetet, talán megmentette a boldogságomat és egy másik emberét, aki nagyon kedves a szívemnek. Biztosíthatom, hogy a ládika Németországban van, az egyik ismerősöm gyűjteményében. Majd később elmagyarázom, hogyan függ össze a kettő. Most sürgősen táviratoznom kell Németországba. Utána elmesélem önnek és a kedves feleségének az én történetemet, amelyben szintén fontos szerep jut az ereklyetartónak, sokkal fontosabb, mint eddig hittem. Ha az öntől kapott információk segítenek megfejteni egy kínzó titkot, akkor Lucrezia ékszeres dobozának ismét Rómában a helye, önnél.

Az öregúr kissé gondterhelten méregette Rosét.

- Kisasszony, önnek kimerültek az idegei. Őrültségeket beszél!

A lány megrázta a fejét, arcán végigfolytak a megkönnyebbülés könnyei.

- Nem, nem! Ne aggódjon, később majd mindent elmagyarázok! De előbb sürgönyöznöm kell. Ugye megbocsát?

Rose azonnal a postára sietett, és feladott egy táviratot doktor Volkmar részére az alábbi szöveggel:

„Senki se nyúljon az ereklyetartóhoz! Rendkívül veszélyes! A magyarázatot levélben küldöm. Rose”

Utána megkönnyebbült sóhajjal visszament Pighettiékhez, és őszintén, tartózkodás nélkül elmesélte, miért küldték a szülei Rómába, és ennek mi köze van az ereklyetartóhoz.

Pighetti professzor éppúgy felizgatta magát Rose történetén, mint az imént a lány az övén. Az idős úr arca kipirult, a szeme csillogott, a keze reszketett. Amikor Rose elbeszélése végére ért, és azt is elmondta, mit sürgönyözött doktor Volkmarnak, a férfi fellélegzett.

- Hál' istennek, hogy ön ilyen okos és határozott teremtés! Az ereklyetartót minél hamarabb ártalmatlanná kell tenni, mert különben további áldozatokat szedhet. Szerintem egyértelmű, hogy Anton Ravenow azon az estén, amikor bekölnizte a ládikát, véletlenül megnyomta a rugót, amely a titkos rekeszt nyitja, ami egészen addig rejtve volt, és senki sem sejtette, hogy méreg van benne. Talán a tűt mozgásba hozó mechanizmus még ma is működik, és a szorosan lezárt titkos rekeszben lévő méreg máig megőrizte gyilkos erejét. Véleményem szerint ehhez nem fér kétség. Jó, hogy figyelmeztetésképpen sürgönyözött Berlinbe, mert különben fennállna annak a veszélye, hogy az ereklyetartó vizsgálatakor Schrott professzor is rábukkan a titkos rekeszre, és ő is Lucrezia kései áldozatává válik. Ahogyan Leonardo da Vinci feljegyzéseiből véletlenül megtudtam, a rekeszt lehetetlen biztonságosan kinyitni a zárat működtető mechanizmus pontos ismerete nélkül.

Rose sugárzó szemmel nézett rá.

- Professzor úr, eljönne velem Berlinbe, hogy felfedje a ládika titkát, és egyúttal tisztázza Anton Ravenow halálának körülményeit? Megígérem, hogy a vőlegényem jutalmul önnek ajándékozza majd az ereklyetartót.

Az öregúr mosolyogva tiltakozott.

- Ezt nem fogadhatom el, kisasszony. Ilyen értékes tárgyakat nem szokás csak úgy elajándékozni. Csupán annyit kérek, hogy adják el valamelyik múzeumunknak, hogy újra visszakerülhessen Rómába. Természetes, hogy elkísérem Berlinbe, anélkül hogy cserébe bármit is ígérne. Belátom, hogy túl sok forog kockán, ezért nem várok, amíg a szülei megadják az engedélyt a hazatérésre. Az úti költséget viszont önnek kell állnia, mert nekem nem elegendő rá a pénzem.

- Ez magától értetődik, professzor úr. Mikor indulunk?

Az öregúr habozott. Először a feleségére, majd Roséra pillantott.

- Holnapután, kisasszony. Tudja, valamelyest fel kell készülnöm az útra.

A lány legszívesebben azonnal indult volna, de alkalmazkodott a professzorhoz. Mindkettejük számára megtette a szükséges előkészületeket. Szüleit nem értesítette az érkezésükről, mert nagy valószínűséggel megtiltották volna, hogy hazamenjen. Erre most nem lehetett tekintettel. Vissza kellett mennie Berlinbe, hogy megoldja a rejtélyt.

IX.

Két nap múlva Rose és Pighetti professzor elutazott Rómából.

Este kilenc óra tájban szálltak fel a hálókocsikkal felszerelt vonatra, és kedden a kora reggeli órákban érkeztek meg Berlinbe. Miután leszálltak, kiadósan megreggeliztek a pályaudvar közelében lévő egyik szállodában.

Reggeli után Rose felhívta doktor Volkmart.

Az ügyvéd az első csengetésre felvette a kagylót.

- Halló, itt doktor Volkmar!

- Itt pedig Rose Hall!

- Maga az, kisasszony? Honnan beszél?

- A pályaudvar melletti hotelból.

- Ezek szerint Berlinben van?

- Igen. Ma reggel érkeztem Pighetti professzorral. Első utam önhöz vezet majd. Szükségem van a tanácsára és a segítségére.

- Tudja jól, hogy bármikor rendelkezésére állok.

- Tudom, doktor úr. Mikor beszélhetnék önnel az irodájában?

- Negyedóra múlva. Szerencsére ma reggelre nem jelentkezett be hozzám senki. A húga tudja már, hogy itt van?

- Nem, nem tudja, és a szüleim sem. Ráérnek majd akkor megtudni, ha már mindent elintéztem, így nem állhatnak az utamba.

- Hogy maga milyen bátor!

- Nincs más választásom. Norbert boldogsága a tét, ezért még Erikát sem értesíthetem, hogy itthon vagyok.

- Én azonban szólhatok neki.

- Hogyan?

- Feltárcsázom a Hall-villát. Ha valaki más veszi fel a telefont, azt mondom, hogy rossz számot hívtam. Erről a húga furfangos módon úgy értesül, hogy megkérdezi, telefonált-e valaki, amíg ő nem volt otthon. Erre azt felelik neki, hogy csupán egy téves kapcsolás volt, ő pedig, mihelyt lehet, felhív.

- Igazán leleményes! Megtenné, hogy most azonnal odatelefonál? Nagyon örülnék, ha Rika is ott lenne, amikor beszámolok magának arról, ami a tudomásomra jutott.

- Máris odatelefonálok, kisasszony.

- Akkor hát, a viszontlátásra, doktor úr!

- Viszontlátásra, Rose kisasszony!

Fél óra múlva Rose és Pighetti professzor ott ültek doktor Volkmar irodájában. Az ügyvéd szívélyesen üdvözölte őket, és elmesélte, milyen szerencséje volt. Maga Erika vette fel a kagylót, így megmondhatta neki, hogy itt van a nővére, és nála vár rá. Rika azt felelte, azonnal indul.

Negyedóra sem telt el, amikor Werner Volkmar az ablakból észrevette, hogy odalenn megáll egy autó, és Erika száll ki belőle.

A két testvér boldogan borult egymás nyakába, a professzor és a doktor pedig elnéző mosollyal várták, amíg túljutnak a viszontlátás örömén.

- Mondd csak, Rose, miért jöttél ilyen hirtelen haza, anélkül hogy értesítettél volna bennünket? - kérdezte aztán Erika, nyugtalanul fürkészve a nővére arcát.

- A mamáék ráérnek akkor megtudni, hogy itt vagyok, ha már teljesítettem a küldetésemet. Ülj le, Rika, már csak rád vártunk, hogy mindent megmagyarázhassak!

Erika pirulva köszöntötte az ügyvédet, és kezet fogott a professzorral is, akit már régebbről ismert. Akkor találkoztak, amikor a szüleivel és a nővérével Rómában járt.

Dr. Volkmar kiszólt az irodavezetőnek, hogy senki ne zavarja őket, majd mindnyájan leültek. Rose előadta, hogyan vezette el Pighetti professzor a Ginevra da Viataláról készült festményhez, amelyen minden kétséget kizáróan felismerte az ereklyetartót.

- Otthon a professzor úr nagyon érdekes történetet mesélt a képről és a ládikáról, amit rövidítve elmesél majd a doktor úrnak és neked is, Rika. Ugye, megteszi, professzor úr?

Az öregúr nem kérette magát sokáig, így Erika és Volkmar is megtudták, miről van szó. Rika izgalmában a nővére karját szorongatta, és egyre sóhajtozott.

Amikor a professzor elbeszélése végére ért, doktor Volkmar izgatottan felugrott.

- Kisasszony, az ég rendelte úgy, hogy önt Rómába küldjék a szülei, különben sohasem derült volna fény a titokra, és Norbert sohasem bizonyíthatná be, hogy minden kétséget kizáróan ártatlan.

Rose megkönnyebbülten sóhajtott, szeme ragyogott.

- Ugye, doktor úr, maga is hisz abban, hogy Anton bácsi halálát az okozta, hogy azon az éjszakán, amikor beparfümözte a ládikát, véletlenül rábukkant a titkos rekeszre?

- Minden bizonnyal így történt. Hadd emlékeztessem arra, hogy a dobozka mellett egy vattapamacsot és egy félig üres kölnisüveget találtak! Biztosan azért akarta beillatosítani az ereklyetartót, hogy megszüntesse annak kellemetlen szagát. Eközben megnyomhatta a kis aranylemezt, és működésbe hozhatta a rugót. Amikor a titkos rekesz kinyílt, a tű megszúrta az ujját. Figyelmen kívül hagyta a sérülést, és belenyúlt a rekeszbe, a méreg pedig bejutott a szervezetébe. Amikor rosszul lett, önkéntelenül visszacsukta a rekeszt, így az rejtve maradt azok elől, akik a ládikát megvizsgálták.

Rose bólintott, Erika pedig kimondta, ami a szívét nyomta:

- Hál' istennek, sikerült megoldanunk a rejtélyt, így boldog lehetsz Norberttel, drága Rose! A dolog pikantériája, hogy a megoldást tulajdonképpen a szüleink hajthatatlanságának köszönhetjük, ami ez egyszer valami jót eredményezett. Üsse kő, a jövőben nem zsörtölődök velük emiatt!

- Igazad van, Rika! - Rose megcsókolta a húgát, majd az ügyvédhez fordult: - Mi a véleménye, doktor úr, hogyan tovább? Ne menjünk ki most azonnal a Ravenow-villába, hogy Schrott és Pighetti professzor urak kinyithassák a ládika titkos rekeszét? Persze a legnagyobb óvatosság mellett.

Werner Volkmar habozott.

- Jobb lesz, ha ez azoknak az igazságügyi szakértőknek a jelenlétében történik, akiket annak idején megbíztak a vizsgálatokkal. Javaslom, hogy hívjunk egy igazságügyi vegyész szakértőt is, és lehetőleg legyenek ott azok az urak is, akik akkoriban hiába vizsgálgatták az ereklyetartót. Itt ugyanis nem az a lényeg, hogy mi meggyőződjünk Norbert ártatlanságáról, hiszen mi sohasem kételkedtünk benne. Mindent a lehető legnagyobb körültekintéssel, szabályosan kell előkészíteni.

Rose helyeselt.

- Igaza van, doktor úr. Elfogadom a javaslatát, hiszen én is azon vagyok, hogy megtaláljuk a titkos rekeszt és a mérget. A hatóságokat ismerve azonban félek, hogy nem sietik el a dolgot, sőt inkább késleltetik.

A férfi megfogta a kezét.

- Emiatt ne nyugtalankodjon! Még a mai nap folyamán személyesen felkeresem a legmagasabb rangú illetékeseket, és egy kicsit megsürgetem őket Talán sikerül még ma összetrombitálnom az urakat.

A lány bólintott, s közben a szeme megtelt könnyel.

- Ugye érthető, hogy szívesen vettem volna, ha Norbert is ott van, amikor kinyitjuk a titkos rekeszt?

- Véleményem szerint jobb, ha Norbert csak akkor jön haza, ha bebizonyosodott az ártatlansága Megkímélhetjük őt egy sereg idegeskedéstől, és a bizalmatlan igazságügyi szakértőket is könnyebb lesz meggyőzni, ha kimarad az egészből. Javaslom, hogy Pighetti professzorral most azonnal menjenek ki a Ravenow-villába, és mondják el Schrott professzornak az ereklyetartó történetét. Legalább annyira fogja érdekelni, mint bennünket, bár őt nyilván tudományos szempontból. És ön, Erika kisasszony? Elkíséri a nővérét?

- Persze - felelte gyorsan Erika. - Azzal az ürüggyel jöttem el otthonról, hogy Wernernéhez megyek. Majd hazatelefonálok, és azt mondom, hogy ott tartottak ebédre. Ugye, milyen ártatlanul hangzik?

Doktor Volkmar elnevette magát.

- A végén még valódi szélhámosnő lesz magából, Rika kisasszony! - tréfálkozott, majd visszafordult a többiekhez: - Akkor bejelentem önöket a Ravenow-villába. Mihelyt sikerült összehívnom a vezető beosztású urakat, én is odamegyek. Reménykedjünk, hogy minden zökkenőmentesen zajlik majd.

Szerencsére úgy lett, ahogy doktor Volkmar remélte, s minden remekül ment. Az ügyvédnek sikerült megtalálnia a felelős beosztású urakat, akik hajlandóak voltak haladéktalanul vele tartani a Ravenow-villába. Ott abba a helyiségbe vezették őket, ahol a gyűjteményt tárolták. Az ügyvéd elegendő széket hozatott a terem közepén álló kerek asztal köré, hogy mindenki leülhessen.

Miután túlestek a bemutatkozáson, dr. Volkmar átvette a szót. Elmondta az uraknak, hogy Rose Hall kisasszony, aki nagy érdeklődéssel figyelte Norbert Ravenow perét, Rómába utazott, hogy Pighetti professzortól művészettörténetet tanuljon. Tanára megmutatta neki Leonardo da Vinci Ginevra da Vitala grófnőről készült festményét, amelyen meglepődve fedezte fel azt az ereklyetartót, amit korábban Anton Ravenow gyűjteményében is látott. Pighetti professzor elárulta a ládika titkát is, ami arra késztette Hall kisasszonyt, hogy a tudós kíséretében azonnal visszatérjen Németországba, és elmondja a bíróság embereinek az ereklyetartó történetét, hogy azok megtehessék a további intézkedéseket. Hall kisasszony, aki értesülését az igazság szolgálatába kívánja állítani, arra kéri az urakat, hogy tartsák titokban a kilétét. Ez az egyetlen feltétele.

Az urak megígérték, hogy teljesítik a lány kérését. Ezt követően dr. Volkmar felkérte Pighetti professzort, hogy ismertesse a megjelentekkel a ládika történetét, és mutassa meg nekik Leonardo da Vinci feljegyzését, amit bölcs előrelátással magával hozott, hogy állításait alátámassza. Az urak kíváncsian várták a professzor beszámolóját.

Az öregúr immár sokadszor adta elő a történetet, de ugyanolyan érdekfeszítően. Amikor a végére ért, a hallgatóság megbabonázva meredt rá. Schrott professzor védőkesztyűvel a kezén az asztal közepére helyezte az ereklyetartót. A két szakértő, aki annak idején megvizsgálta a dobozt, feszült érdeklődéssel figyelte az eseményeket.

Az urak izgatottan tárgyalták a hallottakat. Azon tanakodtak, hogy Pighetti professzor elbeszélése és Leonardo da Vinci leírása alapján ki keresse meg a ládikán a titkos rekeszt. Schrott professzor magára vállalta a feladatot, mondván, hogy neki már van gyakorlata az ilyesmiben. A többiek szívesen lemondtak a javára erről a megtiszteltetésről, mivel mindannyian tartottak egy kissé a ládikától. A professzor előhozta a szerszámait. Úgy tekintett az ereklyetartóra, mint az ínyenc a különleges fogásra. Kéjesen elmosolyodott.

- Vigyázzon, nehogy megszúrja magát a tűvel, amely a rugó lenyomásakor ugrik elő! - intette német kollégáját Pighetti professzor.

A férfi higgadtan bólintott.

- Ne aggódjon, uram! Egyszer s mindenkorra véget vetünk Lucrezia Borgia gonosz bosszújának. Tehát, a jobb hátsó négyszög aranylemezkéje rejti a rugót, amelyet lefelé kell nyomni, a sarok irányába. Megvan! Én azonban nem kézzel vagy vattapamaccsal teszem, mint szegény, gyanútlan Anton Ravenow, hanem ezzel a kis szerszámmal, hiszen a vattát könnyen átszúrhatja a tű.

Schrott professzor maga elé vette az ereklyetartót, és minden fényforrást felkapcsolt. A kérdéses aranylemezen lassan végighúzta a vékony acélcsavarhúzót, úgy, hogy közben mindvégig erősen lefelé nyomta. Amikor a sarokba ért, halk kattanás hallatszott, majd a lemez melletti résből előpattant a tű. A ládika alja felemelkedett, láthatóvá téve az alatta lévő titkos rekeszt.

- Parancsoljanak, uraim, győződjenek meg róla! Itt, a csavarhúzóm mellett csakugyan előugrott a tű! Elég hosszú ahhoz, hogy belefúródjon annak az ujjába, aki gyanútlanul megnyomja a rugót az aranylemez alatt, és ezzel kinyitja a titkos rekeszt. Nagyon elmés szerkezet! Kérem, egyenként lépjenek ide mellém, de vigyázzanak, nehogy meglökjenek! A tű itt látható, ahova mutatok.

Az urak egymás után izgatottan közelebb léptek, és kíváncsian kémlelték a dobozka belsejét Rose és Erika is a saját szemével akarta látni a tűt.

Amikor mindenki visszaült a helyére, a professzor elővett egy üveglapot, majd egy csipesz segítségével előhúzott egy üvegcsét az üregből. Óvatosan az üveglapra helyezte, és mikroszkóppal megvizsgálta a tartalmát. Felegyenesedett, és a visszafojtott lélegzettel figyelő hallgatóság felé fordult.

- A mikroszkóp lencséjén keresztül nyugodtan megnézhetik ezt az üvegcsét. Látni fogják, hogy az aljába bele van száradva valamilyen folyadék. Talán csak néhány csepp volt belőle az üvegben, de friss állapotban ez a csekély mennyiségű méreg is képes lehetett kioltani számos ember életét, ha még évszázadok múltán is ilyen gyilkos ereje van. Kérem, egyesével jöjjenek ide, és nézzék meg, de ne nyúljanak hozzá!

Amikor ezzel is végeztek, a professzor odaszólt doktor Volkmarnak:

- Kérem, csengessen Josefnek, és mondja meg neki, hogy behozhatja a nyulat, amit megőrzésre adtam át neki.

Az ügyvéd engedelmeskedett.

A professzor most mosolyogva a szintén jelenlévő törvényszéki orvos felé fordult:

- Kérem, doktor, injekciózzon be a nyúlnak bármilyen csekély mennyiséget az üvegcse aljára száradt anyagból, hogy megismerjük a méreg hatását. Ha nem teszi, magam is elvégzem ezt a műveletet. Nem ez az első eset, hogy a műtárgyakra, fegyverekre száradt méreggel élő nyúlon kísérletet végzek. Ha helyesek a feltételezéseink, a jószágnak könnyebb és gyorsabb halála lesz, mintha levágnák.

Az orvos meghajolt.

- Professzor úr, átengedem önnek ezt a feladatot, hisz önnek már van gyakorlata az ilyesmiben.

A lányok görcsösen szorongatták egymás kezét, és részvéttel néztek a gyanútlan áldozatra.

Dr. Schrott előkészített egy injekciós tűt, majd néhányszor könnyedén végighúzta a hegyét a beszáradt mérgen. Gyors, biztos mozdulattal elkapta az állatot, és egy szempillantás alatt a nyakába szúrta a tűt. A jószág még kapálódzott egy kicsit, de utána nyugodtan tűrte, hogy visszategyék a kosarába. Ott néhányszor összerándult, majd teljes hosszában kinyúlt. Elpusztult.

Mindenki mereven bámulta a kimúlt állatot. Egymásra néztek, majd Schrott professzorra pillantottak, aki gondosan eltette a mérgezett tűt, és visszatette a helyére az üvegcsét. Óvatosan visszazárta a titkos rekeszt, még az üveglemezt is preparált pergamenbe csavarta, amelyen az üvegcse állt.

- Hölgyeim és uraim! Úgy gondolom, a kísérletem minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy az ifjú doktor Ravenow ártatlan - közölte.

Bejelentése nyomán izgatott moraj támadt. Azzal, hogy megtalálták az ereklyetartó titkos rekeszét, és bebizonyították, hogy gyorsan ölő, veszélyes mérget tartalmaz, amely egy tűszúrással kerülhetett Anton Ravenow testébe, kétségtelenül bebizonyosodott, hogy Norbert Ravenow ártatlan.

A lányok egymás karjában sírtak örömkönnyeket, a férfiak pedig megköszönték Rosénak, hogy Rómából sietve Németországba utazott, hogy megoldja Anton Ravenow halálának rejtélyét. Az igazságügyi vegyész és orvosszakértő élénk társalgásba merült a két professzorral a mérgekről és azok hatásairól, a jogászok pedig megvitatták dr. Volkmarral az ügy jogi vonatkozásait. Gratuláltak neki, amiért Rose Hall kisasszony segítségével sikerült megfejtenie a titkot, és bebizonyítania védence ártatlanságát. Megkérdezték tőle, hogy Ravenow úr jelenleg hol tartózkodik, hogy hivatalosan is tájékoztathassák a fejleményekről.

- Svédországban van. Holnap reggel érkezik repülőgéppel. Sürgönyben kértem, hogy jöjjön haza - felelte Werner Volkmar.

- Akkor kellemes meglepetés várja majd - jegyezte meg az egyik férfi.

- Igen, és most már nyugodt szívvel nagybátyja örökébe léphet. Addig ugyanis nem akarta birtokba venni az örökségét, amíg fény nem derül az ártatlanságára - válaszolta dr. Volkmar.

- Ez igaz? - álmélkodtak a többiek.

- Igen, ezt szilárdan eltökélte. Az örökséget pedig nagybátyja halálának felderítésére fordította volna.

- Megnyugtat a tudat, hogy annak idején felmentettük. Sajnos nem tudtuk bebizonyítani, hogy ártatlan, bár senki sem hitte róla, hogy bűnös.

- Mégis egy életre szerencsétlenné tették volna, ha nem rehabilitálják.

Elintéztek még néhány formaságot, az ügyről jegyzőkönyv készült. Később nyilvánosan rehabilitálták dr. Ravenowot. Kiadtak egy közleményt, amelyet valamennyi újságnak eljuttattak.

X.

A lányok beléptek a Hall-villa előcsarnokába. Az elébük siető inas, aki úgy tudta, hogy Rose még Olaszországban van, tanácstalanul bámult hol az egyikükre, hol a másikukra. Erika kérdésére, hogy hol vannak a szüleik, azt felelte, hogy a nappaliban tartózkodnak.

- Maradj itt néhány percig, tedd le a holmidat! Megpróbálom valamennyire felkészíteni őket - súgta oda Erika a nővérének.

Rose bólintott, Rika pedig gyorsan levette a kalapját és a kabátját, s a nappaliba sietett. Rose ezalatt lassan letette a holmiját, és rendbe hozta magát a tükör előtt.

- Á. Rika! Megjöttél? Milyen volt Werneréknél? - pillantott fel a hímzéséből az anyja.

A lány kissé zavartan babrálni kezdte a ruháján lévő masnit.

- Mama... én... én nem Werneréknél voltam. Más dolgom volt.

- Nem Werneréknél voltál? Mit jelentsen ez?

- Fontosabb dolgom akadt. Sokkal fontosabb...

- Fontosabb dolgod akadt? - kérdezte Hallné fejcsóválva.

- Igen. Nekem... nos, Roséval volt találkozóm.

- Miféle ostobaságot hordasz itt össze? Hogy találkozhattál volna Roséval, amikor ő Rómában van?

- Itt van Berlinben. Éppen leteszi a kabátját odakint. Mindjárt bejön.

- Micsoda?! Rose itthon van? - kiáltottak fel rémülten a szülők. - Mégis mi történt?

Ebben a pillanatban belépett a nagyobbik lány is. Az ajtót ugyan becsukta maga mögött, de nem mozdult el a küszöbről.

- Rose! Az istenért, hogy kerülsz ide? - vonta kérdőre az apja.

A lány mély lélegzetet vett, és közelebb lépett.

- Ma reggel érkeztem Pighetti professzorral együtt.

- Ma reggel? De hiszen már délután van! Mit jelentsen ez? Hogy mertél az engedélyem nélkül hazajönni, és hogy engedhette ezt Pighetti professzor?! Ő hol van? - hadarta kivörösödött fejjel, szinte egy szuszra az apja.

- A professzor úr megértette, hogy haladéktalanul Berlinbe kell jönnünk, hogy bebizonyíthassuk Norbert... igen, Norbert ártatlanságát, és hogy elejét vegyük egy esetleges újabb tragédiának.

- Beteg vagy, Rose? Miféle zagyvaság ez? - aggodalmaskodott az anyja. A családfő is úgy nézett a lányára, mintha annak bizony elment volna a józan esze.

- Ne aggódjatok, nem vagyok beteg. Valami csodálatos dolog történt: hála nektek, minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy Norbert ártatlan.

- Hála nekünk? Ostobaságokat beszélsz!

- Dehogy! Üljünk le! Mindent megmagyarázok Nagyon hálás vagyok nektek, amiért Rómába küldtetek. Ha nem mentem volna Olaszországba, sohasem derült volna ki, hogy Norbert valóban ártatlan.

Hallné elképedve Erikához fordult:

- Rika, te érted ezt? Rose talán beteg?

- Nem, mama. Hála az égnek, nem beteg, az elméje is ép, csak egy kissé felizgatta magát, ami nem is csoda, mert különös dolgokat élt át. De erről hadd meséljen ő maga! Ha nem engeditek szóhoz jutni, soha nem fogjátok megérteni, mi folyik itt.

A szülők zavartan visszaültek a helyükre. A lányok melléjük telepedtek, majd Rose szép sorjában elmesélte az utóbbi néhány nap történéseit.

Szülei a lélegzetüket visszafojtva hallgatták. Mire a lány elbeszélése végére ért, szemük elkerekedett a csodálkozástól. Végre felhagyhattak az aggodalmaskodással! Végre ők is őszintén örülhettek a lányuk boldogságának, s többé nem kellett attól félniük, hogy leendő vejük miatt görbén néznek rájuk az emberek.

Minderről azonban csak az után lehetett szó, hogy kissé lecsillapodtak, és kifaggatták Erikát, hogy honnan tud ő minderről. És egyáltalán, hogyan került a Werner-villa helyett Ravenowékhoz?

A lány azonban vitézül helytállt, nem mutatott semmiféle gyengeséget. Vigyázott, nehogy olyat mondjon doktor Volkmarról, ami szálka lehet a szülei szemében, ezért inkább a férfi érdemeit ecsetelte. Elmondta, hogy véleménye szerint ő Berlin legkitűnőbb ügyvédje. Werner úr, például, már régen rájött erre, ezért őt választotta jogi tanácsadójának.

- Ha nehéz helyzetbe kerülsz, te is kikérheted a tanácsát, papa. Tényleg csodálatos ember.

Ennek a dicshimnusznak a hallatán Rose meglepett mosollyal a testvérére pillantott. Hirtelen megvilágosodott előtte, hogy Erika szemmel láthatóan beleszeretett az ügyvédbe. Ennek azonban csak örülni tudott. Nem bánta volna, ha Volkmar lesz a sógora, hiszen derék, jóravaló embernek tartotta. De úgy vélte, ez még odébb van. Erika nagyon fiatal, a férfinak pedig vélhetőleg meg sem fordult a fejében - legalábbis egyelőre hogy feleségül vegye. Nem sejtette, hogy doktor Volkmart milyen régóta foglalkoztatja ez a gondolat.

Norbert Ravenow megérkezett Berlinbe. A repülőtérről egyenesen barátja irodájába hajtott. Eszébe sem jutott, hogy újságot vegyen, bár ideje se nagyon volt rá. Ellenkező esetben már útközben értesült volna az életében bekövetkezett szerencsés fordulatról, hiszen a sajtó hatalmas szenzációként tálalta a történteket, amelyek Anton Ravenow titokzatos halálának feltárásához vezettek.

- Olvastad már a mai újságot? - szegezte neki a kérdést Werner Volkmar, miután kölcsönösen üdvözölték egymást.

- Nem én. Miért kérded? - csodálkozott Norbert.

- Csak úgy. Ülj le, kedves barátom! Nagyon örülök, hogy újra látlak, bár kissé lefogytál, amióta nem találkoztunk.

Norbert nyugtalanul nézett rá.

- Előbb azt mondd meg, hogy Rose Berlinben van-e!

- Igen. Megkért, hogy hívjam fel, mihelyt megérkeztél. Ugye megbocsátasz, de most megyek is telefonálni, nehogy magamra haragítsam. Utána még beszélünk.

Norbert mosolyt erőltetett az ajkára, de belül szinte égett a türelmetlenségtől.

- Menj csak! - felelte.

Werner feltárcsázta a Hall-villát. Rose, aki egész álló nap türelmetlenül gubbasztott a telefon mellett, azonnal felvette a kagylót.

- Ott van már magánál, doktor úr?

- Igen, kisasszony, nemrég érkezett.

- Olvasta már a mai újságot?

- Ez volt az én első kérdésem is, de nemmel felelt.

- Pokolba az újságokkal! Remélem, nem olvas el egyet sem, mielőtt beszélnénk.

- Majd megakadályozom ebben. Eljön az irodámba?

- Nem. Kérem, mondja meg neki, hogy a szüleimnél várom.

- Ezek szerint minden rendben van?

- Persze! Beszélhetnék egy percre Norberttel?

- Már alig várja - felelte az ügyvéd, azzal nevetve átadta a kagylót a barátjának.

Norbert felpattant.

- Rose, drága Rose!

- Norbert, édes Norbertem! Kérlek, gyere el hozzánk, már nagyon várlak!

- Hozzátok? Egyedül vagy otthon?

- Dehogy! Ne kérdezz semmit, csak gyere! Remek híreim vannak számodra. Gyere! - Rose letette a telefont.

Norbert lassan, gondolataiba merülve követte a példáját, majd sápadtan Wernerhez fordult: - Mi történt? Hogyhogy a szülei házába hív?

- Ha csak egy szót szólok, magamra vonom a menyasszonyod haragját, nem beszélve azokról a szitkokról, amiket Erika kisasszony zúdít majd szegény fejemre. Ne kérdezz semmit! Siess! A kocsim odalenn vár. Elvisz Hallékhoz, ahol mindent megtudsz majd - tette még hozzá, s valósággal kituszkolta barátját az ajtón.

Norbert úgy mozgott, mint egy alvajáró. Beült az autóba, ami elrepítette Grunewaldba. Amikor az autó megállt, gépiesen kiszállt, és fellépdelt a bejárathoz vezető lépcsősoron.

- Itthon vannak a háziak? - kérdezte fakó hangon az inastól, aki ajtót nyitott neki, majd odaadta neki a kabátját és a kalapját.

- Hogyne, doktor úr, már várják!

A szolga a fogadószobába vezette. Alig lépte át a küszöböt, Rose máris a nyakába vetette magát, és sírva, nevetve csókolta.

- Drágám, újra a karomban tarthatlak, ráadásul ebben a házban, és senki sem tiltja meg nekem? Mi történt, Rose?

A lány felvett az egyik asztalkáról egy gondosan összehajtogatott napilapot, amit már jó előre odakészített. Sugárzó szemmel a férfi elé tartotta. A címoldalon ez állt:

„Bebizonyosodott, hogy dr. Norbert Ravenovv ártatlan!”

Norbert az újságra meredt, majd hirtelen felkiáltott:

- Rose!

A lány újra átölelte, gyengéden az arcához szorította az arcát.

- Szegény drágám! Most már minden jóra fordult. Kiköszörülték a becsületeden ejtett csorbát. Kiderítették, hogyan halt meg Anton bácsi, és ezzel minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy ártatlan vagy.

A fiatalember görcsösen magához szorította kedvesét, s a lány érezte, hogy Norbert egész testében reszket.

- Nem álmodom, Rose? Ez igaz? Valóban megtörtént?

- Először is nyugodj meg, édesem! Hosszú történetet kell elmesélnem neked, de előbb menjünk át a szüleimhez és Rikához, mert ők is üdvözölni akarnak. És kérlek, ne haragudj többé a szüleimre, mert ha ők nem választanak el bennünket egymástól, és nem küldenek engem Rómába, talán sohasem derült volna fény az igazságra.

Norbert lassan visszanyerte az önuralmát.

- Nem haragszom a szüleidre, Rose - mondta rekedten. - Sohasem haragudtam rájuk. Igazuk volt, te túl jó vagy ahhoz, hogy magammal rántsalak a bizonytalanságba, és ahhoz is, hogy olyan férfihoz kösd az életed, aki nem járhat emelt fővel az emberek között. Ugye, most már nem kell többé szégyenkeznem? Ugye, senki sem fog többé bizalmatlanul méregetni?

- Soha többé, ha egyáltalán lett volna bárki is, aki ezt teszi. Most pedig menjünk a szüleimhez! - mondta Rose, és a nappaliba vezette.

Norbert alig lépte át a küszöböt, Erika máris viharosan átölelte.

- Norbert! Drága sógor! Látod, végül minden jóra fordult! - ujjongott boldogan.

A férfi meghatottan lehajolt hozzá.

- Köszönöm ezt a fogadtatást, kicsi Rika!

A szülők szertartásos ünnepélyességgel köszöntötték a fiatalembert. Hall úr kenetteljes beszédet rögtönzött, amiből Norbert nem sokat fogott fel. Megrendülve nézte Rosét, aki teljes szépségében ott állt Rika mellett, és rajongva függesztette rá meleg, bársonyos tekintetét. Nem csoda hát, ha csak félig figyelt oda jövendőbeli apósa szónoklatára. Ráadásul még mindig ott bujkált benne a kérdés, vajon hogyan derült ki az ártatlansága. Rose kiolvasta a szeméből, hogy mi foglalkoztatja. Amikor édesapja végre ott tartott, hogy gratulál a fiatalembernek, amiért sikerült tisztára mosnia a nevét, és kijelentette, hogy most már boldogan a kezébe teszi a lánya sorsát, Rose szeretettel átölelte, és így szólt:

- Ülj le közénk! Ideje, hogy végre te is megtudj mindent. A szüleim és Rika szívesen meghallgatják újra Lucrezia Borgia ereklyetartójának történetét, ami csaknem tönkretette a boldogságunkat - mondta elfelhősödő tekintettel, majd mesélni kezdett.

Amikor befejezte a történetet, Norbert az ajkához emelte a lány kezét.

- Úgy hangzik, mint valami mese. Nagyon hálás vagyok neked, Rose, hogy megváltottál a szenvedéstől, és a szüleidnek is, amiért Rómába küldtek.

Hall úr erre olyan önelégült arcot vágott, mintha mindez valóban az ő érdeme volna.

Norbert ott maradt teára, sőt a háziasszony vacsorára is marasztalta.

- Attól tartok, előbb haza kell mennem átöltözni - mutatott a fiatalember kissé restelkedve az utazóruhájára. - Aztán pedig meg kell beszélnem Volkmar barátommal egyet s mást, azt hiszem, rengeteg mondanivalója van számomra.

- Kedves Norbert, megértjük, ha szeretnél átöltözni, ezért tea után hazaengedünk egy órácskára. A barátoddal viszont nálunk is kibeszélgetheted magad. Őt is meghívjuk vacsorára, s akkor senkinek sem kell nélkülöznie téged - felelte ünnepélyesen a házigazda, miközben egyedül Rose vette észre, hogy Erika összerezzen, és elpirul ezekre a szavakra.

Aznap este mindenki nagyszerűen érezte magát Halléknál. A jó hangulathoz Werner Volkmar is hozzájárult. Erika és ő olyan bolondos jókedvükben voltak, hogy még a szülők is felderültek, és a szívükbe zárták a férfit. Az ügyvéd úrnak ez is volt a célja, és Erika átlátott rajta.

XI.

Rose Hall és dr. Ravenow hivatalos eljegyzése igazi társasági eseménynek számított. A nevezetes alkalomra rengeteg embert meghívtak, többek közöli Werneréket, a két professzort, akik még mindig a Wannsee-parti villában tartózkodtak, s mint Norbert vendégeinek, nekik is ott volt a helyük. Természetesen dr. Volkmar sem maradt le a nagy eseményről. A jegyespárról aznap este csupán annyit lehetelt elmondani, hogy sugárzott arcukról a boldogság.

Norbert időközben visszament a Werner-művekhez, ahol főmérnöki kinevezésre tarthatott számot.

Az esküvőt közvetlenül pünkösd utánra tűzték ki, de a fiatalok kérésére eltekintettek a nagyszabású ünnepségtől. Egyrészt Anton bácsi miatt határoztak így, mivel még nem telt le a gyászév, másrészt nekik sem volt sok kedvük újabb ünnepséghez.

- Nekem ez az eljegyzés bőven elegendő volt ahhoz, hogy megünnepeljenek bennünket, az egybekelésünket - fordult Norbert a jegyeséhez, amikor kis időre négyszemközt maradtak. - Ha te sem ragaszkodsz a nagy esküvőhöz, azt javaslom, hogy csendesen, szűk családi körben tartsuk meg inkább. Legfeljebb néhány kedves barát részvételével.

- Én már erről az ünnepségről is szívesen lemondtam volna, de a mama hallani sem akart róla. Igazad van, Norbert, nekem is jobban tetszene, ha csendes, bensőséges esküvőnk lenne.

- A nászutunkat pedig Rómával kezdjük. Én is szeretném látni Ginevra Vitala képmását, hogy leróhassam előtte a hálámat. Rómában elkészíttetem a festmény másolatát, amely a te szobádban lesz majd. Pighetti professzor megadta az egyik neves másolatkészítő címét.

- Kitaláltad az egyik titkos vágyamat! Ginevra olyan bájos teremtés volt, hogy mindig szívesen elnézegetném a képét attól függetlenül, hogy hálával tartozunk neki. Ezenkívül a kép kedves emlék lesz, hiszen az ereklyetartó is meg van örökítve rajta.

- Én is erre gondoltam, Rose. Pighetti professzor a jövő héten magával viszi a ládikát Olaszországba. Schrott professzor közömbösítette a titkos rekeszben lévő mérget, a tű hegyét pedig lereszelte, így már senki sem sértheti meg magát vele, akkor sem, ha puszta kézzel akarja kinyitni a zárat.

- Jól emlékszem, Schrott professzor is a jövő héten szándékozik elutazni?

- Igen. Képtelenség eltéríteni a szándékától. Azt mondja, nem akar tolakodó lenni, ezért nem veszi tovább igénybe a vendégszeretetemet. Megígérte, hogy néha majd benéz hozzánk, ha Berlinben jár...

- Hát itt bujkáltok! - lépett oda hozzájuk ebben a pillanatban Erika, az ügyvéd úr oldalán. - Micsoda dolog elrejtőzni, miközben a vendégek mind rátok kíváncsiak? Gyertek gyorsan vissza a terembe, a mama már utánatok küldött bennünket!

A jegyespár, igaz nem túl lelkesen, de engedelmeskedett. Erika utánuk akart menni, dr. Volkmar azonban nem engedte.

- Kisasszony, nem gondolja, hogy úgy igazságos, ha most mi foglaljuk el egy kis időre ezt a kellemes zugot? Ha már sikerült ilyen jól elűznünk az ifjú párt?

A lány elpirult zavarában, s hogy ezt leplezze, megpróbált viccelődni.

- De ez jegyeseknek fenntartott hely! - tárta szét a kezét nevetve.

- Vagy olyanoknak, akik azok lesznek - nézett rá a férfi ártatlan szemekkel.

Erika erre még jobban elpirult, majd hátravetette a fejét, és hűvösen így válaszolt:

- De azok nem mi vagyunk, doktor úr.

Werner felsóhajtott. Szeméből sütött a szerelem, amit ez iránt a bájos teremtés iránt érzett.

- Miért nem, Rika kisasszony?

Erika egyre jobban zavarba jött, ezért a viselkedése is egyre elutasítóbbá vált.

- Felesleges ilyet kérdeznie - vetette oda már-már gőgösen, mire Werner megfogta a kezét.

- Nem, nem felesleges. Ha tudná, kedves Rika kisasszony, milyen szívesen ülnék itt, épp azért, mert ez ön szerint a jegyesek helye! Egyedül maga ülhetne mellém, senki más! Csodálatos lenne...! Rika, ígérje meg nekem, hogy ha ma nem is, de a nővére menyegzőjének napján leül velem ide, ahol csak jegyespárok ülhetnek! Addig még várok, bármilyen nehéz is elviselnem, hogy nem mondhatom egy ilyen édes, bátor lánykának: szeretlek! Milyen szívesen mondanám magának! Hiába intem magamat, hogy legyek türelmes, mert maga még nagyon fiatal. Én azonban már harmincöt éves vagyok, vagyis magához képest egy matuzsálem. Nagyon nehezemre esik várni, és cserbenhagy a józan ítélőképességem is, ha magára nézek, és látom, hogy nálamnál fiatalabb urak is legyeskednek maga körül. Ilyenkor rettenetes félelem kerít hatalmába. Rika, magának is az a véleménye, hogy túl öreg vagyok kegyedhez?

A lány hol elpirult, hol elsápadt. Szeretett volna elszaladni rettenetes zavarában, de földbe gyökerezett a lába. Amikor pedig Werner megfogta a kezét, legszívesebben a nyakába ugrott volna. Ez azonban nem lett volna illendő, ezt mégsem tehette. Leírhatatlanul sajnálta a férfit, amiért attól retteg, hogy más, fiatalabb urak kiüthetik a nyeregből.

Bizonytalanul a szemébe nézett, és először megijedt a férfi forró, könyörgő pillantásától. De azután bátran állta a tekintetét.

- Nincs mitől tartania. A többi férfi, akár öreg, akár fiatal, a maga közelébe se érhet. Ha akarja… istenkém, ilyesmit nem szokás kimondani...

Werner erős tenyerébe zárta a lány kezét, és felváltva emelgette az ajkához, hogy megcsókolja.

- Nem is kell, édes kicsi Rika! - felelte. - Nagyon boldog vagyok, de kivárom a nővéred esküvőjének napját, ahogy megfogadtam. Akkor azonban a menyasszonyom leszel, mert már nem tudok nélküled élni.

Egy ideig sugárzó szemmel nézték egymást, majd Volkmar halkan megszólalt:

- Gyere, táncoljunk! Szeretnélek a karjaimban tartani, mielőtt valami óriási butaságot csinálnék.

A táncparkettre vezette a lányt. Olyan boldognak látszottak, hogy Rose megérintette vőlegénye karját, és halkan odasúgta neki:

- Nézd doktor Volkmart és Erikát! Hát nem úgy festenek, mint akik teljesen megfeledkeztek a külvilágról?

A fiatalember megszorította a karját.

- Már régóta tudom, drágám, hogy Werner barátom lesz a sógorom. Senkinek nem örülnek jobban.

Rose esküvője napján kihirdették Erika eljegyzését Werner Volkmarral. A szülei ugyan túl fiatalnak találták a menyasszonysághoz, de amikor megtudták, hogy csak Rika tizennyolcadik születésnapja után kívánnak egybekelni, áldásukat adták erre a frigyre is.

Széles e világon nem akadt boldogabb jegyespár Wernernél és Rikánál, sem olyan elégedett ifjú házas, mint Rose és Norbert.

VÉGE

---