Hedwig Courths-Mahler

SZÍVEK TITKA

Egy árva lány szenvedése és boldogsága

Ötévi távollét után, ifjú hitvesével az oldalán tér haza Harald Forst, és már első találkozása a „húgával” rádöbbenti, hogy végzetes hibát követett el. Fogadott testvére, a kis Marlen gyönyörű hajadonná serdült, akinek megpillantásakor forró szerelemre lobban a férfi szíve. Marlen is alig tudja leplezni fájdalmas csalódását, hisz titkon régóta szerelmes Haraldba...

- Jó reggelt, Marlen kisasszony! Hogy aludt?

- Jó reggelt, Darlagné! Köszönöm, nagyon jól, mint mindig.

- Ez bizony meg is látszik magácskán, gyermekem. Mintha maga volna a testet öltött kikelet!

Marlen erre csak nevetett. Puha, szívből jövő mosoly játszott ajka körül.

- Kikelet január közepén? Ez volnék én? Ugyan ki látott már ilyen bűvészmutatványt?

- Bűvészmutatvány ide vagy oda, ön ezt is véghez viszi, mint oly sok más hihetetlen dolgot.

- Például micsodát?

- Hát azért az mégsem mindennapi, hogy huszonegy esztendősen Zeidler cégvezető úr fejére nőtt.

- Nana, csak ne túlozzon!

-Ó, nem. Maga Zeidler úr mondta nekem, hogy ön éppen olyan jól elvezetné a Forst és Vanderheyden céget, mint ő.

- Ezzel meg a cégvezető úr lőtt túl mérföldekkel a célon. Vagy talán csak tréfált.

- Egyáltalán nem viccelt, egészen komolyan állította. Ön már bizonyított, amikor a cégvezető úr beteg volt. Zeidler úr szerint minden összezavarodott volna, ha maga nem tart ki. Ön nélkül táviratoznia kellett volna Forst úrnak, hogy azonnal jöjjön haza. Maga azonban, mindent pompásan kézben tartott, Marlen kisasszony. Tudja, mit mondott Zeidler úr annak idején?

- No, mit?

- Hát azt, hogy remek kis teremtés ez a Marlen kisasszony, az embernek kalapot kell emelnie előtte. És igaza volt, tényleg csuda egy lány maga! S nekem, meg még sokaknak napsugár és vidámság is az életünkben.

Marlen átölelte az idős asszonyt, aki szürke gyapjúruhája felett patika tisztaságú fehér köpenyt viselt.

- Magában egy költő veszett el, Darlag asszony? De azért ne szégyenítsen meg! Ugyan mi különöset vittem én végbe? Utánanéztem egy-két tennivalónak, és beavatkoztam itt-ott, ahol dönteni kellett. Elvégre eleget dolgoztam már Zeidler úr vezetésével, és mindent megbeszéltünk, így hát kellőképpen tájékozott voltam. Az pedig, hogy valamennyi üzlet sikerült, amit kötöttem, inkább a szerencse dolga volt, semmint az én érdemem. Szinte magától ment minden. Valamennyi alkalmazott hallgatott a szavamra, mert Zeidler úr helyettesét látták bennem. Egyikük sem morgott, s mindannyian úgy tettek, mintha örömükre szolgálna, hogy szorgalmasan és hűségesen teljesíthetik az utasításaimat.

- Természetesen, hiszen ön ért hozzá, hogy jó példával járjon elöl. Ugyan ki ne szégyellte volna saját lustaságát és hanyagságát, amikor maga oly szilárdan, pillanatnyi csüggedés nélkül oldja meg a legnehezebb feladatot is? S mindezt vidám, mosolygós arccal teszi, mint ha a munka csupa öröm volna.

Marlen hirtelen elkomolyodott.

- Ez így is van, Darlag asszony. Édesapámtól örököltem, ő volt ilyen. Mindig nevetett és dalolt, még a legnehezebb munka kellős közepén is. Sosem láttam őt mérgesnek, csak akkor, ha munka közben zavarták. Pedig micsoda nehézségekkel kellett megküzdenie nap mint nap! Igazi, kőkemény szobrászkeze volt. Mindenki csodálta, hogy tud olyan finom vonalakat életre hívni vele. Gyakran mondta is nekem: „Marlen, a munka a legfőbb jó az életben. Teljesen mindegy, mit dolgozok. Mindig legyen rá gondod, hogy elegendő tennivalód legyen, és akkor sohasem leszel boldogtalan vagy elégedetlen.” Akkoriban mindezt nem értettem meg igazán. Nagyon fiatal voltam még, jóformán gyerek. Sokkal jobban szerettem kínt hancúrozni a műterme előtt, a napfényben a fürdő kertben. Akkortájt azonban még felhőtlen boldogságban volt részem, és nem szorultam rá a munka vigaszára. Később, apám korai halála után, s az ezt követő nehézségekkel a hátam mögött, tényleg megszívleltem a jó tanácsot, és sürgősen munka után néztem. Meg akartak kímélni tőle, merő jóságból és gondoskodásból. Valósággal ki kellett követelnem magamnak, erőnek erejével, hogy dolgozhassam.

Darlagné mosolyogva bólintott.

- Igen, igen. Erőnek erejével. Mindenáron a feje tetejére akarta állítani az egész házat. Nagyon szomorúnak látszott, amikor ezt nem engedtem.

Marlen nevetett.

- Tényleg búsultam amiatt, hogy itt minden olyan jól megy nélkülem is, s az én tettvágyam számára már semmi sem maradt. Még a kertész sem akarta elfogadni a segítségemet, Amikor egyszer teljesen kétségbeesve álltam mellette, és sírva néztem, hogyan kötözi a rózsatöveket, éppen arra jött Zeidler úr. Látta, hogy könnycseppek gördülnek le az arcomon, és azonnal földbe gyökerezett a lába, „Miért sír, Marlen kisasszony? Bántotta valaki?” - kérdezte. Nagy zokogva azt feleltem, hogy ebben a házban nem engedik, hogy bármit is csináljak. Pedig én munkát akarok, sok munkát, mert boldogtalan vagyok. Édesapám mindig azt mondta, hogy aki dolgozik, az sohasem keseredhet el teljesen. Megkérdeztem Zeidler úrtól, hogy nem tudna-e valamilyen munkát adni nekem. Ő hosszasan, fürkészőn nézett rám. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. Aztán azt kérdezte: „Tényleg dolgozni kíván, vagy csak agyon akarja ütni az idejét?” Kihúztam magam, és komolyan így szóltam: „Munkát szeretnék, komoly munkát, amellyel hasznossá tehetem magam, és megszolgálhatom itt-tartózkodásomat. Amióta Forst mama meghalt, s nem igényli ápolásomat, gondoskodásomat, teljesen fölöslegessé váltam. Pedig az végképp nem akarok lenni.” És látja, Darlagné, Zeidler úr megértett. Később elárulta, kétségbeesett munkavágyamat oly szenvedélyesen juttattam kifejezésre, hogy ő azonnal megérezte: segítenie kell. Másnap reggelre bekéretett az irodájába, és ezzel el is kezdődött a tanulóidőm.

Darlag asszony barátságosan megveregette Marlen vállát.

- S a kezdeti idők bizony egyáltalán nem voltak könnyűek önnek. A cégvezető úr mondta is nekem akkoriban, hogy szántszándékkal állítja magát a legnehezebb feladatok elé. Így akart megbizonyosodni arról, hogy tényleg annyi tettvágy és erő feszül-e önben, mint ahogy hitte magáról.

- Igen, hála istennek komolyan vett, és sokat tanultam tőle. Eleinte nem is volt olyan könnyű, mint gondoltam, de összeszorítottam a fogamat, és meg sem mukkantam. Lassan-lassan mindent ellestem Zeidler úrtól. Ma már gyakran azzal ugrat, hogy a helyébe akarok lépni, ha majd öreg napjaira visszavonul. De ez még odébb van. Mindenesetre most nagyon elégedett vagyok, mert valóban hasznomat tudja venni, s nem kell kegyelemkenyéren élnem ebben a házban. - Marlen utolsó szavait mély sóhaj kísérte.

Darlagné finoman a lány karjára tette a kezét.

- Ilyesmire nem is szabadna gondolnia. Ha ezt Forst úr hallaná! Kegyelem kenyér! Ez bizony csúnya szó, gyermekem. Édesapja saját halálával váltotta meg a maga itt-tartózkodását. Megmentette a fiatal kegyelmes úr életét, s eközben a sajátját elveszítette. Ezek után természetes volt, hogy Forst úr ideveszi a kisasszonyt, amint azt a halálos ágyán fekvő édesapjának megígérte. Még ma is látom, ahogy Forst úr az édesanyjához vezette önt, és szinte most is fülemben csengenek a szavai: „Anyám, ez a szegény gyermek árva lett, mert édesapja meghalt értem.” A mi drága jó kegyelmes asszonyunk pedig így válaszok a maga finom, szelíd módján: „Akkor hát anyja helyett anyja akarok lenni. Mától kezdve két gyermekem van. Legyetek igazi testvérek!” Ettől a perctől kezdve a fiatalúr Marlen húgomnak nevezte magát kisasszony, ön pedig Harald bátyámnak szólította őt. Forst mama és drága kislányom, hallhattam nap mint nap. S tényleg, a kegyelmes asszony holta napjáig lányának tartotta magát. A fiatalúr pedig szüntelenül azt hangoztatta, nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy testvérének tudhatja önt.

Marlen kecsesen félresimította lágy hullámokban homlokába omló fényes, dús haját. Feltűnően csillogó szeme kiragyogott finom arcából, aztán eltűnődve nézett maga elé.

- E tiszteletbeli kötelezettségének Harald úr maradéktalanul eleget is tett. Ma is előttem van, amint belépett műterem melletti kis lakásunkba, ahol egy öreg szolgálóval laktam kettesben. Apám a fronton volt. A fiatalúr kedvesen kézen fogott, és remegő hangon így szólt: „Szegény kicsim, rossz hírt hozok. Édesapád, a te drága jó édesapád nincs többé. Értem halt meg.” - A lány rövid szünetet tartott. - Alig tudtam felfogni, mit is jelent ez, bár állandóan a legrosszabb sejtésektől kínozva aggódtam édesapám miatt. Némán összeomlottam a reám nehezedő fájdalom súlya alatt, s akkor Forst úr a karjába vett és nagyon-nagyon kedvesen megvigasztalt. Azután idehozott Hamburgba, az édesanyjához. Szófogadóan követtem őt, hisz elmondta, hogy ez volt édesapám végakarata, s ő, Harald megígérte neki, hogy testvéreként, atyai házában viseli majd gondomat édesanyja védelme alatt. Forst mama ugyanolyan kedves és jóságos volt hozzám, mint a fia. Én magam azonban mindezért semmit sem tettem, s mindig az volt az érzésem, hogy meg kellene szolgálnom a rengeteg szeretetet és törődést. Örültem, hogy legalább később, amikor Forst mama ágynak esett, nélkülözhetetlenné váltam, hogy gondozhattam és ápolhattam őt.

- Valóban derekasan helytállt azokban a nehéz időkben, Marlen kisasszony, noha még csak tizenöt éves volt. Senki sem ápolhatta volna jobban önnél a kegyelmes asszonyt.

- Nagyon megszerettem, és büszke voltam rá, hogy ittlétemnek végre van valami célja. Ha nem lettem volna olyan fiatal és tapasztalatlan, akkor halála után rögtön elhagytam, volna a házat, hogy állás után nézzek. Haraldnak is beszéltem erről, amikor édesanyja temetésére eltávozást kapott a hadseregből, kevéssel a háború vége előtt. Ő elsápadt, nagyon furcsán nézett rám, és megkérdezte, hogy szószegővé akarom-e tenni. Hiszen megígérte édesapámnak, hogy házasságkötésem napjáig atyja házában maradhatok. Szavamat vette, hogy kifejezett engedélye nélkül nem hagyom el a házát. Így azután az ön védelmét élvezve itt maradtam, akkor is, amikor ő a háború után hamarosan Adzsinba ment, mert Vanderheyden úrnak fiatal, friss munkaerőre volt szüksége, hogy tovább vihesse üzleteit.

- Igen, igen. Vanderheyden úr éppen akkor szenvedett Kota Radzsában súlyos balesetet, amelynek következtében mindkét lába megbénult, amikor a jó kegyelmes asszony elhunyt. Forst úrnak azonnal utaznia kellett, és már öt éve Szumátrán van.

- Öt esztendő! - sóhajtott fel Marlen. - Azóta egyszer sem láttam Haraldot. Nem is hallottam semmit felőle, csak egy-két sebtében írt levelezőlap és egy rövid levél érkezett tőle. S mindig ugyanazok a fordulatok: egészséges vagyok-e, megvan-e mindenem, és nincs-e valamilyen kívánságom.

- Hát persze, mert az üzleti dolgokról Zeidler úrnak szokott írni. A cégvezető úrtól pedig ön is tudja, kedves Marlen kisasszony, hogy Forst úr jól van.

Marlen elfordult egy pillanatra, hogy elrejtse, ajka fájdalmasan megrándult.

- Igen, igen, Zeidler úr mindig részletes hírekkel szolgál nekem.

- Meg aztán - folytatta Darlagné -, Harald úr úgyis hamarosan Hamburgba érkezik, hogy kipihenje kicsit a trópusi klíma fáradalmait. Legfőbb ideje, hogy megint ura legyen ennek a háznak. Nagy fájdalom, hogy évről évre üresen áll ez a szép villa. Még mindig semmi hír arról, mikor jön, mikorra várhatjuk a fiatalurat?

Marlen felsóhajtott.

- Még mindig semmi. Harald nem tud egykönnyen eljönni Kota Radzsából, hiszen most ott van a Forst és Vanderheyden cég üzleti központja. Itt, Hamburgban a háború óta úgyszólván csak a leányvállalat maradt.

- Bizony, az az átkozott háború! Ami pedig utána jött, az csak még rosszabb volt. Ám ha Isten segít, ez a mi itteni kikötőnk megint virágzásnak indul majd, akárcsak egész Németország. Akkor majd jobb napok köszöntenek a hamburgi cégre is.

- Reméljük, Isten tényleg megsegít bennünket, Darlagné. De most már legfőbb ideje, hogy az irodába induljak, különben még elkésem. Viszontlátásra délben!

Az idős asszony mosolyogva biccentett Marlen felé.

- A viszontlátásra - kiáltott utána, majd az ablakból követte szemével a lány távolodó alakját. - Nem mindennapi teremtés, szavamra, nem mindennapi! - mormolta maga elé jókedvűen.

Szumátra északi részén terült el az egykori Adzsin Szultánság, s fővárosa, Kota Radzsa. A Forst és Vanderheyden cégnek óriási üzletháza állt itt, az Adzsin folyó mentén épült raktárházakkal együtt. A sziget belsejében fekvő hatalmas ültetvényeken, amelyek szintén a cég tulajdonában álltak, munkások százai dolgoztak.

Az egyik tulajdonos, John Vanderheyden családjával együtt egy szép házban lakott Kota Radzsa és a kikötő, Oleh-loh között. A villa közvetlenül az Adzsin partján, egy trópusi bujaságban zöldellő nagy kert közepén húzódott meg. Vanderheyden úr lába évekkel ezelőtt megbénult, s a férfi tolókocsiba kényszerült, ám szellemi frissességét és munkabírását sikerült csorbítatlanul megőriznie. Két markos szolga reggelente kocsistul felkapta és beemelte őt egy külön e célra épített autóba. Nap mint nap így ment be az üzletházba. Az ültetvényeket természetesen nem tudta ellenőrizni többé. Tolókocsijából irányította cégét, amíg át nem adta a munkát Harald Forstnak. Harald, aki apja halála óta Vanderheyden társa volt, immár öt esztendeje azért tartózkodott Kota Radzsában, hogy a hatalmas földeken folyó termelést felügyelje. Ám John Vanderheyden nem állt teljesen félre. Testestől-lelkestől csüggött élete nagy művén, amelyet Harald Forst édesapjával együtt alapított. Semmi áron nem volt hajlandó nyugállományba vonulni, amit pedig igencsak megszolgált már.

Harald a Vanderheyden-villa tőszomszédságában élt. Csinos kis házat építtetett magának üzlettársa telkének egyik szegletében. Az első időkben Vanderheydenéknél lakott, ám a ház asszonya hamarosan meghalt, és a fiatalember kénytelen volt máshová költözni. John Vanderheydennek ugyanis volt egy bakfiskorban lévő lánya, s nem lett volna illendő, hogy Harald egy fedél alatt lakjék vele.

Katharina Vanderheyden, akit apja csak Katjének szólított, időközben csínos ifjú hölggyé serdült. Ereiben anyja révén portugál vér is folyt, ami az apai vonásokkal vegyülve egészen egyedi keveréket eredményezett. Többnyire hanyag közömbösség áradt belőle, de néha egyetlen pillanat alatt felforrt benne anyja latin vére, és azonnal kiveszett belőle a hollandokra olyannyira jellemző nyugalom. Mintha ezer ördög kergetődzött volna ilyenkor a lelkében. Heves dübrohamokban tört ki a személyzet ellen, mindenkit halálra gyötört, aki csak a közelébe került, s ezekben a pillanatokban még édesapja életét is sikerült megkeserítenie, aki pedig bálványozta őt. A lány talán csak Harald Forstot tisztelte valamelyest.

Amikor Harald Szumátrára érkezett, Katje a hollandiai leánynevelő intézetből alighogy kikerült tizennégy esztendős kis bakfis volt. A lány azon nyomban beleszeretett Haraldba, és ifjú kora ellenére rögtön úgy viselkedett, mintha eldöntött tény volna, hogy egy napon majd férj és feleség lesz belőlük.

Vanderheyden úr természetesen tudott leánya vágyáról, s maga is szívesen vejévé fogadta volna Haraldot. Nagyra becsülte fiatal üzlettársát, s tudta, hogy az ő erős, megbízható védelme alatt jó kezekben lenne a lánya. Ráadásul a cégnek is messzemenően érdekében állt, hogy a fiatalok összeházasodjanak.

Napról napra türelmetlenebbül figyelte tolókocsijából a Katje és Harald között szövődő viszonyt, s várakozása nőttön-nőtt. Mégsem akarta siettetni a dolgot. Az ilyesmi vagy magától jön, vagy sehogy sem. Csakhogy Harald a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy nyilatkozni kívánna.

Úgy tűnt, hogy a fiatalember még nem gondol házasságra, és életében eddig egyetlen nő sem játszott komolyabb szerepet. Kis flörtöket, apróbb szenvedélyeket, mint minden kortársa, már ő is maga mögött tudhatott. De azzal az asszonnyal, akivel örökre össze akarta volna kötni az életét, vagy aki egyáltalán mély és erős érzelmeket váltott volna ki belőle, nos, vele még nem találkozott. Szívében a nő kristálytiszta eszményképe élt, amelyet édesanyjáról mintázott, akit határtalanul tisztelt, s akiben a tökéletes nőt látta. Vele egyenrangú lény azonban még nem akadt a férfi útjába, s Katje Vanderheyden egészen biztosan nem az a valaki volt, aki megtestesíthette volna a keresett nőideált. Hiába igyekezett a lány állandóan azon, hogy a lehető legjobb színben tűnjék fel Harald előtt.

Hat héttel a Marlen Laßberg és Darlagné közt lezajlott beszélgetés előtt történt, hogy Harald Forst holtfáradtan tért haza az ültetvényekről megerőltető ellenőrző körútjáról.

Amikor kocsijával megállt virágokkal buján körülvett kis háza előtt, a férfi felpillantott a Vanderheyden-villa verandájára, és észrevette Katjét. A lány a könyöklőre támaszkodva állt, s a hőség miatt csak szárongot és kabaját, a bennszülöttek két alapvető ruhadarabját viselte. Lábát csinos papucskába bújtatta. Élénken leintegetett a férfinak, hogy jöjjön át hozzá. Harald fáradt volt a hosszú út után, s porlepte, elcsigázott teste hőn áhítozott egy frissítő fürdő után, mégis udvariasan odament a lányhoz, és a verandakorlát felett kezet nyújtott neki.

Katje lehajolt hozzá, sötét szemében csak úgy parázslott a türelmetlenség.

- Nagyon sokáig távol volt, Forst úr! - mondta szemrehányóan, s szerelmes tekintete épp csak lángot nem vetett, amint a férfira nézett.

A lány még sosem volt olyan szép, mint ebben a pillanatban. Harald először látta őt ebben az öltözékben. Katje az izgalomtól kissé sápadtan állt ott, s arcát epekedőn a fiatalember felé fordította. A férfi először látta meg a lányban a nőt, és egyszerre csak egy csábító, fiatal teremtés állt előtte. Harald egy pillanatra forró vágyat érzett arra, hogy magához vonja a törékeny alakot, és csókok százaival borítsa be hódítóan píros ajkát.

Ez a kis megingás nem tartott tovább egyetlen röpke szemvillanásnál, ám Katje mégis rögtön észrevette. Végre, most először Harald is elbizonytalanodott, s nőiességének varázsa hatni tudott rá!

- Bizonyára sokat szenvedett az utazás alatt - kezdte a lány -, s a por is teljesen belepte. Gyorsan frissítse fel magát, utána pedig együtt teázunk. Ha minden igaz, apa is hamarosan hazaérkezik - mondta, miközben mellvédre támaszkodó karja kivillant a lenge ruha alól.

A férfi egészen közelről láthatta maga előtt a telt, fehér karocskát, s a legszívesebben rátapasztotta volna az ajkát. Úgy érezte, Katje elektromos szikrákat küld felé. Csak nagy nehezen tudta levenni tekintetét a lány karjárók Nagyot sóhajtott, s egy lépést hátrált.

- Gyorsan át szeretnék öltözni, Katje kisasszony, azután szívesen átjövök teára - mondta, s elsietett. Alighanem saját maga elől menekült...

Hazaérve első útja a fürdőszobába vezetett. Szolgája követte, kezében egy vödörszerű edénnyel, amelyet azután többször belemerített a helyiség közepén álló kőteknőbe, hogy hideg vízzel öblítse le ura testét. A víz bő patakokban csorgott le a kövezett padlóra, majd egy nyíláson át a kertbe távozott, ahol mohón felszívták a szomjas növények. Egész Szumátrán és Jáván így fürödtek az emberek, naponta többször is. A gyilkos hőségben mindig frissítően hatott a hideg víz.

Amire Harald kis idő múlva az öltözőszobába lépett, hogy bennszülött szolgája segítségével gyorsan felöltözködjék, már elillant az imént Katjéval szemben érzett bódulata. Halványan megmosolyogta magát, amiért egy kacéran kivillantott kar és egy bíborszínű leányajak így elvarázsolta.

Azután azonban komolyan tűnődni kezdett. Első ízben tette fel magának a kérdést, hogy nem az volna-e a legokosabb és a legegyszerűbb, ha Katjét venné feleségül? Akkor John Vanderheyden halála után sem támadnának nehézségek a cég életében, és minden maradna úgy, ahogy volt. Ám ezenkívül is sok minden szólt e házasság mellett. Lassan időszerű, hogy a nősülésre gondoljon, hacsak nem akar agglegényként megöregedni. Elvégre már harminchárom éves. Nem a szíve, csak az értelme mondatta vele most ezeket. Igen bölcs gondolatnak tűnt fel előtte, hogy üzlettársa lányát vegye el. Hogy mindeddig mégsem gondolt a frigyre, annak egyszerű oka volt: Katje nem felelt meg a lelkében élő eszményképnek. No de létezik-e egyáltalán olyan halandó, aki valóra tudná váltani elvárásaimat? - kérdezte önmagától.

Különös érzésekkel indult át a Vanderheyden-villába.

A ház ura időközben hazaérkezett, és tolókocsijában éppen a verandán üldögélt.

A két férfi kezet fogott, s hozzákezdtek az üzleti ügyek megbeszéléséhez. Csakhamar megjelent Katje is. A szárongot időközben európai szabású, fehér ruhával váltotta fel. A puha anyag finom hullámokban omlott testére. Most is igen előnyösen festett, bár az előkelő finomság teljesen hiányzott belőle. A hűvös fehér szín mindenesetre kijózanította Haraldot, s a férfi visszanyerte megfontolt nyugalmát.

Teázás közben, amikor együtt ültek az apró asztalnál, Haraldnak mégis újra meg újra a lányra kellett néznie. Katje mindannyiszor perzselő tekintettel, forrón, vágyakozón viszonozta pillantásait.

Tea után a férfiak szivarra gyújtottak, s Katje is hagyta, hogy a fiatalember rábeszélje egy cigarettára. John Vanderheyden megint az üzletre terelte a szót. Ez viszont halálosan untatta a lányt. Duzzogó arccal felállt, belevetette magát egy hintaszékbe, és vadul hintáztatni kezdte a szerencsétlen ülőalkalmatosságot.

Harald szemével követte a lányt. Nagy örömmel nyugtatta tekintetét a fiatal, hajlékony testen.

„Szép ez a lány - mondta magában - fiatal és alakítható. Olyanná nevelem magamnak, amilyennek akarom.” Mosolyogva nézte, hogy Katje egyre hevesebb mozdulatokkal hintázik a széken. Éppen a lánynak is tetsző irányba akarta terelni a beszélgetést, amikor Vanderheyden váratlanul felkiáltott, és a homlokára csapott.

- Ó, minél öregebb, annál feledékenyebb az ember! Teljesen kiment a fejemből, hogy levele érkezett, Harald. Ma ugyanis befutott a németországi posta, közte egy hamburgi cégvezetőnk kézírásával, külön önnek címzett levél. Itt is van, parancsoljon.

Harald átvette a borítékot, majd egy futó pillantás után zsebébe akarta csúsztatni.

- Olvassa csak el nyugodtan! - bátorította Vanderheyden. - Ne zavartassa magát miattunk!

A fiatalember csak a fejét ingatta.

- Nem sürgős. Valószínűleg Zeidler úr szokásos negyedévi jelentése van benne kis védencemről. Szorgalmasan tájékoztat mindenről, ami Marlen Laßberggel kapcsolatos. Darlagné, a házvezetőnőm ugyanis nincs túl nagy barátságban a tollal, igazán ráérek elolvasni.

Katje felnevetett.

- Milyen furcsa, Forst úr, hogy önnek védence van.

- Ugyan miért, Katje kisasszony?

- Mert még maga is fiatal. Egy védenchez inkább az őszülő halánték illene.

- Bizonyára elfelejtette, amit valamikor önnek és édesapjának erről a fiatal lányról meséltem.

Katje kissé unott arccal bólintott.

- Persze, persze, emlékszem már. Kötelességből kellett jótékonykodnia, ugye?

- Nem egészen, kisasszony. Megtisztelő feladat volt számomra. Olyan kötelezettség, amelyet életem megmentője iránt érzett hálámból vettem magamra. Megígértem neki, hogy árva kislányát testvéremként magamnál tartom majd atyai házamban.

- No igen, most már rémlik valami. És csinos-e ez a kis védence?

Harald a féltékenység e fellobbanását látva jóízűen felnevetett.

- Nem, azt hiszem, nem az.

- Micsoda?! Hát nem is ismeri személyesen?

- Dehogy is nem, hiszen magam vittem el annak idején édesanyámhoz. A mama halála után is találkoztunk egyszer, mielőtt Kota Radzsába indultam volna. De eddig sajnos mindig szomorúnak és kisírt szeműnek láttam. Csak azt tudom, hogy szánalomra méltóan elesett és halovány kis teremtés.

- Mennyi idős volt az a lány akkoriban?

- Úgy tizenöt-tizenhat esztendős lehetett.

- Akkor idősebb nálam.

Harald szemlátomást meghökkent, s egy pillanatra elgondolkodva nézett maga elé. „Csakugyan! Minden gyerek felnő egyszer! A kicsi Marlen már komoly hölgy lehet. Hát erre még csak nem is gondoltam. Bizony-bizony, a testvérkém lassan nagykorú lesz.”

- Ezek szerint - kérdezett tovább Vanderheyden kisasszony - a védence egy felnőtt, ifjú dáma?

- Így igaz, Katje kisasszony, bár lelki szemeim előtt mind a mai napig suta bakfisként jelenik meg.

- S mi lesz vele, ha eléri a nagykorúságot? - folytatta Katje, s hirtelen megállította hintaszékét.

- Természetesen a házamban marad - felelte a férfi határozottan.

- Örökre? - kérdezte Katje csodálkozva.

- Amíg a férje házába nem költözhet.

- És ha a kisasszony csúnya, és egyetlen férfi sem jön majd érte?

- Ez esetben haláláig házam védelmét élvezheti.

- Akkor is, ha ön egyszer visszatér Németországba?

- Természetesen. Az édes testvérem is ott maradna, én pedig azzá fogadtam Marlent.

- Úristen! Mekkora terhet vállalt magára!

- A hálából adódó kötelezettséget - ráncolta össze Harald kissé a homlokát - sosem fogom tehernek érezni. Ha Marlen Laßberg édesapja nem adta volna oda az életét az enyémért, akkor nyomorultul elpusztultam volna. Köszönetemet sajnos csak úgy tudom kifejezni neki, hogy megpróbálom a lányát legalább látszólag kárpótolni mindazért, amit miattam elveszített.

- Bravó, kedves Harald, ez igazán szép öntől! - vetette közbe John Vanderheyden. - Helyesen cselekszik.

Katje unott arccal újra hintázni kezdett a székén. Ám amint észrevette, hogy a férfiak lassan megint az üzletről kezdenek beszélni, egyetlen mozdulattal megállította a hintaszéket.

- Kérem, adjon még egy cigarettát, Forst úr! - kiáltott fel türelmetlenül.

Harald felállt, és feléje nyújtotta a nyitott csomagot.

- Meggyújtani! - parancsolta duzzogva Katje.

A férfi mosolyogva nézett le rá.

- Hogy mondja ezt egy jól nevelt kislány? - tréfálkozott.

- Nem vagyok már gyerek! - tiltakozott Katje.

- Akkor hát - kérdezte Harald, miközben le nem vette róla nyugodt tekintetét -, hogyan beszél egy jó modorú, ifjú hölgy?

A lány dévaj, öntelt pillantással nézett a férfira, s ajkát csókra formázta.

- Kérem, adjon egy cigarettát, és legyen szíves gyújtsa meg! - kérlelte egy engedelmes lurkó modorában.

Harald hitt a simulékonyságnak, bár az kacérkodás volt csupán. Meggyújtotta, majd Katje kívánatos ajka közé dugta a cigarettát. A lány eközben oly ingerlően hanyatlott vissza a hintaszéket bélelő párnákra, hogy a férfi hirtelen megragadta és szenvedélyesen ajkához szorította a kezét.

Katje arcán sötét pír iramodott át.

Ez volt az első eset, hogy a férfi ilyen lovagias magatartást tanúsított vele szemben. A lány félig felegyenesedett, s szenvedélyes vággyal nézett Haraldra. Ő finoman, már-már tűnődő lassúsággal simított végig Katje homlokán és lehunyt szemén. Utána ismét az asztalhoz, John Vanderheyden mellé lépett. Ajka körül puha, jóságos mosoly játszott.

Az öregúr éles szemmel figyelte a jelenetet, s a Harald arcán bujkáló somolygás sem kerülte el a figyelmét. John Vanderheyden boldog elégedettségtől sugárzott. Végre egy apró jel! Harald Forstot mégsem hagyták hidegen lánya bájai!

Nem sokkal ezután a fiatalember visszavonult, de vacsorára megint csak a Vanderheyden-házba várták. Mindig ott étkezett, hacsak nem volt úton.

Amikor vacsora után Harald elbúcsúzott Katjétól, a lány forrón megszorította a kezét.

- Holnap megint az ültetvényekre kell mennie?

- Nem, Katje kisasszony, holnap Oleh-lohban van dolgom, és át kell ugranom a Wei-szigetre, a szabadkikötőbe is.

- Vitorlással megy, vagy gőzhajón akar utazni?

- Ha kedvező szél lesz, szívesen vitorlázom, ha nem, akkor Oleh-lohig vonatozom, onnan pedig gőzössel megyek át a kikötőbe.

A lány kérlelően nézett Haraldra.

- Ugye magával visz, ha vitorlázni lehet?

A férfi lenézett Katjéra.

- Túlontúl megerőltető volna az ön számára. Órák hosszat úton leszek a legnagyobb hőségben.

- Ugyan, a vízen friss a levegő! Szívesen magával tartanék.

- No, nem bánom. Ha vitorlázóidőnk lesz, magammal viszem.

A lány tapsolni kezdett, akár egy kisgyerek.

- Jaj, de örülök! Unalmas egyedül, ha egyikük sincs idehaza.

Harald mosolyogva bólintott.

- Tényleg nincs túl sok változatosságban része, Katje kisasszony!

A lány ajkát mély sóhaj hagyta el.

- Így igaz. Egész nap saját társaságomra vagyok utalva. Hacsak Mefrouw Grodendahl meg nem látogat, hogy ősrégi Kota Radzsa-i pletykákat elevenítsen fel nekem. Vagy ha Juffrouw Neels nem akarja reménytelen szerelmének titkát megosztani velem, amely éppen az ötödik kormányzósági hivatalnokhoz köti. Az élet halálosan unalmas itt, Kota Radzsaban, s ez alól még az a néhány társasági est sem kivétel, amelyekre hébe-hóba eljutunk.

Harald gyengéden végigsimított a lány dús haján.

- Igaza van, Katje, Kota Radzsa nem nevezhető szórakoztató helynek. Mindenkit túlságosan lefoglal a pénzkeresés, semmi más nem érdekli itt az embereket. Akkor hát holnap együtt bontunk vitorlát!

Katje sugárzó szemmel nézett a kerten át hazafelé tartó Harald után.

Harald Forst otthon rögtön a verandára sietett, ahol a Vanderheyden-házból senki sem láthatta, itt üldögélt a legszívesebben, ha otthon tartózkodott, mert csak itt lehetett zavartalanul egyedül.

Letelepedett egy nádfonatú székre, s szolgájával egy kis dohányzóasztalt állíttatott maga mellé, igencsak megviselte az ültetvényeken tett hosszú út, és örült az előtte álló nyugalmas órácskának. A hőség idén sokal jobban igénybe vette, mint korábban. Érezte, lassan itt az ideje, hogy más éghajlatra utazzon, ha friss és erős akar maradni.

Kényelmesen kifújta a szivarfüstöt, és mosolyogva Katjéra gondolt. Igazán vonzó volt a lány, amikor szájába dugta a cigarettát, és milyen szépen nézett rá! Egészen csábítónak találta, hogy magához emelje, kicsit képezze, tanítsa a fiatal teremtést.

Miközben ezen a lehetőségen morfondírozott, eszébe jutott Zeidler cégvezető levele. Előhúzta a zsebéből, majd kinyitotta a borítékot, és olvasni kezdett.

„Mélyen tisztelt Forst Úr!

A szokásos üzleti jelentés elkészült, s már el is küldtem Kota Radzsába, a cég címére. Kötelességemnek tartom ugyanakkor, hogy Önt újra, személyesen informáljam védence, Marlen Laßberg kisasszony sorsának alakulásáról. Ez alkalommal átfogó beszámolóra gondoltam. Legelőször is biztosítani szeretném Önt, hogy a kisasszony jól érzi magát a Forst-házban, és kitűnő egészségnek örvend.

Mindez azonban csak azért lehet így, mert nem egészen tartottuk tiszteletben Önnek az ifjú hölgyre vonatkozó óhaját. Boldogtalan teremtés vált volna belőle, ha valóban tétlen semmittevésre kárhoztatjuk, amint azt Ön jóságában meghagyta.

Hogy rövidre fogjam: Marlen kisasszony kívánságára mindeddig elhallgattam Ön előtt, hogy öt esztendeje Ő az, aki titkárnőként dolgozik az irodámban. Az idők során jobbkezemmé vált, úgyhogy betegségem alatt az egész itteni üzletmenetet ő vitte. E pillanatban Ő a legderekabb munkaerő, már ami a hamburgi leányvállalatot illeti. Semmiképp sem akar fizetési elfogadni, mert úgy gondolja, így is csak reménytelen kísérletet tesz arra, hogy az Ön reá fordított kiadásait kiegyenlítse. Ezért az erre a munkakörre előirányzott fizetést egyelőre jóváírtam Laßberg kisasszony számára.

Tudom, Forst úr, most mérges rám, s fel sem foghatja, hogyan cselekedhettem ily nyilvánvalóan az Ön akarata ellenére. Nyugodtan végig kell hallgatnia azonban engem ahhoz, hogy mindent megértsen.

Távozása után Marlen Laßberg hervadni kezdett, mint a földjéből kiszakított virág. Egy napon aztán láttam, hogy sírva áll a kertész mellett. A könnyek okáról kérdeztem, mire olyan kétségbeesett arccal nézett rám, amelyet egyhamar nem felejtek el. »Zeidler úr - mondta - nem akadna Önnél valamilyen munka a számomra? Itt a házban ugyanis senki sem akar feladatot adni nekem. Lustán, dologtalanul kell itt lopnom isten drága napját! Drága édesapám azt mondta egyszer, hogy aki dolgozik, az sosem lehet boldogtalan. A munka minden csüggedés legjobb ellenszere. Hogyan űzhetném el a fájdalmat, amelyet édesapám és a drága Forst mama elvesztése miatt érzek, ha nem találok felejtést a munkában? Kérem, Zeidler úr, segítsen rajtam! Az isten szerelmére, hadd érezzem, hogy valami hasznosat teszek, különben kicsúszik lábam alól a talaj, és menthetetlenül elkallódom.«

Így kérlelt a gyermek. És istenemre mondom, Forst úr, oly szent buzgalommal, oly halálosan komoly elszántsággal esedezett, hogy el kellett ismernem: ha nem segítek, akkor tönkretehetek egy értékes embert. Ezért másnap reggelre bekérettem az irodámba, és még egyszer nekiszegeztem a kérdést, hogy valóban jót tennék-e vele, ha komoly munkára fognám. Ő erre csak megragadta a kezemet, s valósággal esdeklően nézett rám. »Kérem, segítsen, hagy végre hasznossá tehessem magam! Ezzel a világ legnagyobb jótéteményében részesítene.« Megemlítettem neki, hogy Ön, aki őt saját testvéreként óhajtja kezelni ezzel aligha fog egyetérteni. Erre így felelt: »Ha Haraldnak testvére volna, aki annyira vágyna valamilyen rendszeres elfoglaltság után, mint én, s aki szintén csak a munkában találna megnyugvást, bátyámnak nem volna kifogása a dolog ellen. Tudom, hogy a legjobbat akarja nekem, csak nem sejti, hogy számomra mi lenne az. Ezt természetesen nem tudjuk neki levélben elmagyarázni. Várjon, Zeidler úr, amíg Harald Hamburgba érkezik, és addig titkolja el előtte, hogy ennyire vágytam munka után!«

Nem tudtam ellenállni e kérésnek, Forst úr. Higgye el, Ön sem lett volna képes rá, ha Önnek kell a kisasszony esdeklő szemébe néznie. Megfogadtam, hogy hallgatok, és munkát adtam neki.

Ezután igen különös dolog történt. E perctől kezdve a kisasszony újra friss és vidám lett, erős, egészséges. Valóban nem kímélte magát, helyette éveken át igencsak derekasan viselkedett s kitűnő tudásra tett szert. Mellékesen még nyelvtanfolyamokra is járt. Minden reggel pontban nyolckor elfoglalja velem szemben helyét az irodában, annál a pultnál, ahol egykor Ön is dolgozott. Esténként pedig sohasem távozik hamarabb, mint én. Csodálatra méltó, mennyi sok erő lakozik benne, s az is, hogy mi mindent megtanult. Válósággal összenőtt a Forst és Vanderheyden céggel. Ugyanolyan jól ismeri az üzleti ügyeket, mint én, öröm nézni, hogyan tud bánni az emberekkel, és munka közben mindig vidám.

Így hát, tisztelt Forst úr, ezzel mindent meggyóntam volna Önnek. Azt mondtam ugyanis magamban: most már ideje, hogy a kegyelmes úr is mindent megtudjon. Feltételezzük ugyanis, hogy Forst úr hamarosan újra Németországba érkezik. Nem szabad haragudnia a leányra, s a maga jó öreg Zeidlerére sem. Tudom, hogy helyesen jártam el, amikor ennek a munkára éhező léleknek megadtam azt, amire vágyakozott. Kérem, engedje Marlen kisasszonyt ezentúl is munkába járni.

Mindannyian reméljük, hogy nemsokára Hamburgban üdvözölhetjük, Forst úr. Ha majd meglátja Marlen kisasszony vidám elégedettségét, alighanem kiengesztelődik irányunkban. Kérem, mihamarabb írja meg, hogy nem haragszik ránk, és akkor Marlen kisasszony is megnyugszik majd, hisz Ő semmi áron sem akarja becsapni Önt. S a vén Zeidlerre se nehezteljen! Szilárdan hitte, hogy helyesen cselekszik.

A régi, hűséges odaadással köszönti:

Heinrich Zeidler”

Harald letette a levelet, és kikerekedett szemmel nézett maga elé. Homlokát még mindig ráncok barázdálták, de szemében nem harag és neheztelés szikrázott, hanem különös csodálkozás ragyogott. A kis Marlen, a húga, ez a sovány, nyakigláb, sete-suta mozgású, sápadt és folyton bánatos arcú, törékeny kislány egyszerűen dugába döntötte reá vonatkozó terveit. Nem ül meg otthon jólétbe és semmittevésbe gubózva, ahogy ő, Harald hitte, hanem dolgozik, és sokat tesz érte, meg a Forst és Vanderheyden cégért. Túl büszke ahhoz, hogy bármilyen ajándékot elfogadjon fogadott bátyjától, meg akarja szolgálni, hogy a Forst-házban élhet. De így hogyan róhatom le azt a hálát, amellyel édesapjának tartozom? - töprengett a fiatalember. Ez a lány mindent kivett a kezéből. Nem engedte, hogy Harald gondoskodjék róla, hanem még ő dolgozik az ifjú Forstért.

Harald voltaképp mérgelődni akart a dolgon, aztán azonban be kellett ismernie, hogy ő maga is olyasvalaki, akinek létszükséglet a munka. Meg tudta érteni Marlent. Büszkeségét csakúgy, mint azt a vágyát, hogy olyan tevékenységet keressen, amely teljesen kitölti életét. Ám egy nő, egy ilyen fiatal, teremtés esetében ezt nem várta volna.

Talán Zeidlerre kellene haragudnia? Nem. Neki egyenesen köszönettel tartozik, amiért teljesítette Marlen óhaját, hiszen egyébként a lány elégedetlen és boldogtalan lett volna, s mindezért ő, Harald lenne a hibás.

A férfi sokáig ült gondolataiba merülve. Megpróbálta maga elé képzelni Marlent. Milyen lehet most? Gondolatban kiegészítette a róla őrzött képet, s az eredmény cseppet sem volt elbűvölő. Úgy képzelte, hogy hórihorgas és érdektelen teremtéssé nőhetett.

Talán még szerencsésnek mondható, hogy megfelelő elfoglaltságot talált magának. Alighanem mára sem lett csinos a szegény kicsi Marlen. Amikor utoljára látta, a lány szánalomra méltó benyomást keltett, s aligha talál majd egykönnyen férjet magának. Bátyjaként természetesen illő hozományt ad vele, ahogy azt édestestvérével is tenné, ám Marlen akkor sem lesz fényes parti. A csúnya lányok még tisztes hozománnyal sem válogathatnak a kérők között.

Harald Forst körül minden elcsendesedett. Alászállt a trópusi éjszaka, a csillagok kápráztató bőségben csillogtak az égbolton. A levegő is erősen lehűlt. Harald dideregve felkelt, hogy nyugovóra térjen.

Marlen Faßberg Zeidler cégvezetővel együtt átnézte a postát, s közben az üzleti ügyeket is megbeszélték. A legfontosabb leveleket azonnal megválaszolták, a kevésbé jelentőseket pedig a szükséges utasításokkal továbbadták a munkatársaknak. A lázas tevékenység közepette hamar elröppent egy-két óra.

Ezután Szumátráról is meghozta a küldeményeket a gőzhajó.

Marlen szíve hevesen kalapált, amikor az irodaszolga átadta Zeidlernek a paksamétát. A cégvezető megnyugtató mosollyal nézett rá, majd a levelekre esett a pillantása. Arcán árnyalatnyi meglepetés látszott.

- Van itt egy önnek szóló levél, kisasszony. Forst úrtól jött. És nekem is írt.

Átnyújtotta Marlennek a neki címzett levelet. A lány elsápadt, és ideges tekintettel nézett az öregúrra.

- Nono, csak nem fél, kisasszony? Elvégre nincs okunk lelkifurdalásra. Olvassa csak el nyugodtan, miről ír Forst úr!

- Csak később szeretném elolvasni. Odaát a szobámban, mert ha kemény szavak vannak benne, megeshet, hogy elveszítem az önuralmamat. Nem szeretném, ha úgy látna, Zeidler úr. Kicsit valóban félek a levél tartalmától.

- Erre semmi szükség, Marlen kisasszony. De meg tudom érteni, hogy egyedül szeretne maradni a levéllel. Nem kell azonban délig várnia, szívesen szabadságolom akár azonnal is.

A lány erre hevesen megcsóválta a fejét.

- Nem, nem! Ez nem ok arra, hogy megszökjem a munka elől. Megvárom az ebédszünetet.

- Nos, én viszont azonnal el akarom olvasni, mit írt nekem Forst úr. - Ezzel a cégvezető gyorsan kinyitotta a levelet, amelyben ez állt:

„Kedves Zeidler Úr!

Hozzám címzett magánlevelét megkaptam, s ezennel sietve közlöm, hogy egyáltalán nem neheztelek Önre. Épp ellenkezőleg! Magamra vagyok dühös, amiért elmulasztottam, hogy odaadóan érdeklődjem védencem jó vagy balsorsa felől, s amiért nem törődtem vele eléggé. Természetesen szentül hittem, hogy mindent megtettem Marlen boldogsága érdekében, amire csak képes voltam. Az ön levele azonban arról győzött meg, hogy ez nem így volt. Remélem, eléggé jól ismer ahhoz, hogy tudja, mindenképpen megpróbálom helyrehozni, ha hibát követtem el. A jövőben arra kívánok törekedni, hogy kishúgom személyes kívánságai szerint járjak el. E célból pedig az lesz a legjobb, ha ezentúl minden ilyen kérdést közvetlenül Marlennel beszélek meg levél útján. Hirtelen világossá vált előttem, hogy húgom már nem gyerek. Szívből köszönöm önnek, hogy tekintettel volt Marlen kívánságára, s örülök, hogy oly sok jót hallhattam róla.

Végezetül még annyit, hogy komolyan foglalkozom azzal a gondolattal, hogy egy időre visszatérek Hamburgba. Hónapok is eltelhetnek azonban addig, amikor végre el tudok innen szabadulni. Az utóbbi időkben ugyanis megint ópiumot csempésztek az ültetvényeinkre, és nem utazhatom el nyugodtan, amíg ezt a sötét ügyet alaposan ki nem vizsgálom. Amint azonban batyut köthetek, haladéktalanul megadom érkezésem pontos időpontját.

Kérem, fogadja szívélyes üdvözletemet, s adja át kedves feleségének is! A közeli viszontlátás reményében.

Harald Forst^”

Az öreg cégvezető melléből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.

- Hála istennek, nem neheztel rám - dünnyögte.

Ezután mindketten újra belemerültek a munkába.

Marlen az ebédszünet kezdetekor elbúcsúzott Zeidlertől, gyors léptekkel átvágott a behavazott kerten, és besietett a házba. Az előcsarnokban Darlagnéval futott össze.

- Jaj, Marlen kisasszony, ma a nagymosás miatt elkéstünk az ebéddel. Még egy kis türelemmel kell lennie.

- Ugyan, nem tesz semmit, Darlagné. Addig felszaladok a szobámba, és kicsit kipihenem magam. Nem kell sietnie, negyedóra múlva lemegyek az ebédlőbe.

- Jó, jó, addigra biztosan minden elkészül.

Marlen bólintott, és a széles lépcsőn felszaladt emeleti szobájába.

Mély sóhajtással ült le a varróasztalka melletti fotelba. Egy pillanatig mozdulatlanul a kezében tartotta Harald levelét. Szemét lassan a szemközti keskeny erkélyfalra emelte, amelyen ott függött Harald Forst fényképe. A felvételt Marlen vette ki egy albumból, bekereteztette és jelenlegi helyére akasztotta. Amikor itt, a kedvenc helyén ült, szeme gyakran megakadt a képen.

A markáns, határozott arc valamennyi vonását becsukott szemmel is maga elé tudta idézni. Haraldról hat esztendővel ezelőtt készült a felvétel, akkoriban, amikor Marlent édesanyja házába vitte.

A lánynak különösen kedves volt a kép. Magában gyakran elbeszélgetett vele, néha oly bizalmas dolgokat is megosztott Haralddal, amelyek egyébként sosem hagyták volna el az ajkát. Marlen szíve attól a pillanattól a férfié volt, hogy az a lány atyja halálhírével beállított hozzájuk, s oly meleg szavakkal vigasztalta őt. Akkoriban hőn szeretett apja elvesztésén érzett fájdalma miatt Marlen még nem ismerte fel, milyen érzés is tölti be szívét a fiatalember iránt. Amikor azonban majdnem egy évvel később, Forst mama halála után viszontlátta Haraldot, ez az érzés már jóval erősebb volt. Először azt hitte, csupán háláról van szó, ám minél érettebbé vált, annál világosabban látott. Régóta tudta, szerelem az, amit a férfi iránt érez. Úgy gondolta, képtelen volna valaha is mást szeretni.

Gyakran kimondhatatlan fájdalmat okozott neki, hogy Harald oly messze él tőle. Amikor a férfi iránti vágy különösen elhatalmasodott lelkén, hosszú leveleket írt neki, amelyeket azután sohasem adott fel. Attól tartott, hogy esetleg elárulja bennük magát. Csak egy-egy rövid üdvözlőkártyát küldött alkalmanként Haraldnak, s válaszként hasonló terjedelmű képeslapokat kapott tőle. És most levelet küldött, s még többet is várhat ezután! Zeidler úr ugyanis elárulta neki, hogy Harald közvetlenül vele, Marlennel akar a jövőben levelezni. A lány szíve vad dobogásba fogott, amikor végre kinyitotta a borítékot, és olvasni kezdett.

„Drága, kicsi Marlen Húgocskám!

Zeidler úr levele hirtelen tudatosította bennem, hogy Te már rég nem vagy gyerek. Ha eddig Rád gondoltam, mindig azt a Marlent láttam magam előtt, akivel először találkoztam. A kicsi, sápadt és halálra rémült leánykát, akiből azóta fiatal hölgy lett, s akiről Zeidler úr oly csodás dolgokat írt nekem.

Tudod, húgocskám, azzal a szomorú gyerkőccel, aki oly sok részvétet keltett bennem, nem tudtam komolyan elbeszélgetni. Túl ügyetlen voltam hozzá. Sejtelmem sem volt róla, mennyire érett nővé váltál az évek során, s hogy ily erős Benned a munka iránti éhség. Az én napjaimat itt az utolsó percig kitöltik a tennivalók, s egyszerűen nem szakítottam időt arra, hogy legalább levélben kapcsolatot teremtsek Veled. Már régen meg kellett volna ezt tennem, s igazságtalanságnak érzem, hogy elmulasztottam. Te is rosszul tetted azonban, hogy kívánságaiddal nem fordultál bizalommal hozzám. Nagyon örültem volna, ha vágyaidat megosztottad volna velem. Mindig csak azt hallottam, hogy egészséges vagy, és semmiben sem szenvedsz hiányt. Ilyen kevéssé bíztál meg bennem, testvérkém? Messze, távol Tőled még csak nem is sejthettem, hogy fiatal lelked ennyire sóvárog a munka után. Kicsit megbántódtam amiatt, hogy azért szeretnél dolgozni, mert nem akarsz adósom maradni. Mennyire félreismerted a mi kölcsönös kötelezettségeinket, Marlen! Hogyan róhatom most le édesapáddal szembeni hálámat? Nem szabad elvenned tőlem a lehetőséget, hogy Érted, az ő lányáért tegyek valamit! Ezt még alaposan meg kell beszélnünk, ha hazaértem.

Igazság szerint arcpirítóan keveset tudok Rólad, Marlen húgocskám. Ez csak most tudatosult bennem, és szívem mélyéből sajnálom, hogy így van. Haragszom magamra, amiért nem levelezem Veled már régóta. Érthetetlen vakságtól sújtva még mindig szomorú kislánynak tartottalak, akivel nem lehet értelmesen beszélgetni. Most már azonban világosan látom, hogy lelki boldogságodért legalább ugyanakkora felelősség terhel, mint mindennapi szükségleteidért. Ha valamit elmulasztottam, úgy azt sürgősen pótolni akarom. Ugye, Marlen, ezentúl elárulod majd nekem, mire van szükséged, s mivel szerezhetek örömet Neked? Szeretném kiérdemelni a bizalmadat, s arra kérlek, buzgó tettvágyadban se erőltesd túl magad! Csak annyit dolgozz, amennyi még örömet okoz, s egészséged számára is elviselhető! Hogyan is állhatnék majdan édesapád elé, ha valamiben kárt szenvednél?

Remélem, hogy hazautazásom előtt még kapok hírt felőled. S ha néhány hónap múlva végre találkozunk, újra hűséges testvérekként üdvözölhetjük majd egymást. Sose felejtsd el, hogy húgomként mindig szívemben élsz, s ott is akarlak tartani mindörökre. Kérlek, Te se feledd el soha, hogy van egy szerető bátyád:

Harald”

Marlen szeme könnytől csillogott, amikor letette a levelet. Harald szavai örömöt és bánatot is ébresztettek lelkében. Szívélyessége jókedvre derítette, de a testvéri szeretetre tett ígérete, s az a szándéka, hogy örök időkön át csak a húgát fogja látni benne, bizony fájdalommal töltötte el a lányt. Marlen persze tudta, hogy Harald ezzel csak szépet és jót akart mondani neki. Lassan összeszedte magát. Talán többet remélt a jövőtől? Nem, egészen biztosan nem! Hisz a testvéri szeretet e felajánlása is oly sok, hogy elégedettnek kellett lennie, elégedett akart lenni vele, s az is volt. Semmi reményt nem fűzött ahhoz, hogy a férfi iránt a szívében hordozott érzés valaha is beteljesülhet. Sokszor eljátszott már a gondolattal, milyen volna, ha Harald egyszer csak fiatal feleségével állítana be.

Ezzel is megbirkózna valahogy. Az azonban ma fájdalmasan világossá vált számára, hogy csak addig tudna megmaradni fogadott bátyja házában, amíg az egyedül, asszony nélkül él Hamburgban. Egy fedél alatt élni Haralddal úgy, hogy a férfi szívét egy másik asszony birtokolja, ez meghaladná az erejét.

Nagyot sóhajtva szívéhez szorította a levelet. Elhatározta, hogy másnap válaszol is rá. Holnap vasárnap, s végre lesz egy kis ideje. Már előre örült, hogy végre részletesen írhat Haraldnak. Bátyja levele most már feljogosította erre.

Még egy pillantást vetett a férfi fényképére, azután lement az ebédlőbe. Darlagné már tálalta is a levest.

Katje Vanderheyden Harald Forst társaságában lefelé vitorlázott az Adzsin folyón.

Oleh-lob kikötőjében Haraldnak a cég raktárházaiban volt dolga.

Katje a hullámok hátán békésen ringatódzó jacht fedélzetén maradt. A hintázástól elálmosodott, s ledőlt az odakészített párnákra. Amire a férfi visszatért, a lány már mély álomba merült. Harald mosolyogva nézte, majd anélkül, hogy felébresztette volna útitársnőjét, óvatosan elindította a hajót. A Wei-sziget felé vette az irányt, ahol a szabadkikötőben akadt elintéznivalója.

Kedvező szelük volt. A hajó nyílegyenesen és gyorsan szelte a lágy hullámokat. Harald Katjéval szemközt foglalt helyet, s onnan nézte a lányt, aki úgy feküdt, olyan angyali nyugalommal, mint egy kisgyerek. Mély lélegzésére keble ütemesen emelkedett és süllyedt a vékony, fehér ruha alatt. A férfi sajnálta, hogy fel kellett keltenie Katjét, amikor a szigethez közeledtek, ahol Haraldnak ki kellett szállnia. Nem akarta szó nélkül ott hagyni az alvó lányt a kikötői hajók és mindenféle vízi járművek lármás forgatagában.

Finoman megérintette a karját.

- Katje kisasszony!

A lány álomittasan hunyorgott, hirtelen felugrott, és csodálkozva körülpillantott.

- Úristen, hol vagyunk? Azt hiszem, elaludtam.

- Majdnem egy egész órát aludt - mosolygott Harald.

- Mert maga olyan sokáig váratott a raktárnál! Rettenetesen unatkoztam! - Katje előbb zavartan nézett a férfira, aztán azonban bosszúsnak látszott.

- Hiszen én megmondtam, hogy nem lesz valami szórakoztató velem vitorlázni. Csak hát őmakacssága feltétlenül el akart jönni - mondta félig tréfásan, félig komolyan Harald.

A lány duzzogva nézett a férfira.

- Igen, őmakacssága jönni akart, s még többet is akar, sokkal többet. De ön ezzel nem törődik.

- Talán mégis, Katje. Drága, kicsi Katje - felelte a férfi lágy hangon.

A lány megragadta Harald kezét, és kacér mosollyal folytatta:

- Mondja még egyszer, hogy drága, kicsi Katje!

A merész és kihívó viselkedés kissé kijózanította Forstot. Megcsóválta a fejét.

- Ilyesmit nem teszek parancsra. Most pedig lassan kikötünk. Kérem, vigyázzon, be akarom vonni a vitorlát.

- De ugye később, ha megint egyedül leszünk, újra mondja majd?

- Talán, ha a szívem ismét ezt súgja, különben nem.

- Mit kell tennem, hogy újra hallhassam ezt a pár szót?

- Drágának és jónak kell lennie, Katje kisasszony.

- De hisz már régóta az vagyok! - sóhajtotta a lány. - Meddig kell még ilyennek lennem?

Harald fölegyenesedett, és bevonta a vitorlát.

- Csak ameddig maga is akarja - mondta nyugodtan, aztán illedelmesen elbúcsúzott Katjétól, s kérte, ne mérgelődjék, ha egy ideig ismét várakoznia kell.

A lány egy szót sem válaszolt.

A férfi üzleti ügyei után indult, és amikor visszatért, Katje szemlátomást durcásan fogadta. Harald azonban ezzel mit sem törődve újra a nyílt tenger felé irányította a hajót, s elindultak hazafelé. A férfi észrevette, hogy Katje lopva őt figyeli, és elmosolyodott.

- Miért nevet? - kérdezte a lány dühösen.

- Mert mókás arcot vágott, Katje kisasszony.

- Pedig semmi kedvem mókázni!

- Tudom. Az ilyen üzleti utazás nem túl szórakoztató. De nemsokára túl lesz rajta.

Harald vidáman, hátsó szándék nélkül beszélgetett a lánnyal egészen hazáig. Katje látszólag ugyanígy tett, ám lelkében egyre nőtt a düh.

A kirándulással igencsak elégedetlen lány csalódottan ért haza. A férfi azonnal elbúcsúzott tőle, s visszavonult saját házába. Katje az ajkába harapott, s kis ideig Harald után nézett, majd ő is belépett villájuk előcsarnokába. Az ajtóban egyik bennszülött cselédlánya jött elé, meleg, sötét szeme vidáman mosolygott úrnőjére.

Katje dühösen a szobalány felé ütött napernyőjével.

- Mit vigyorogsz, te agyalágyult?! - ripakodott rá haragosan.

A szegény pára rémülten meglapult. Az erős ütéstől vastag, vörös csík húzódott végig aranysárga bőrén. Néma szemrehányással nézett fiatal úrnőjére.

- Takarodj az utamból! - kiáltotta Katje, és fenyegetően megint felemelte az ernyőt. A cselédlány ijedten félresurrant, a kisasszony pedig továbbviharzott a ház belseje felé. Közben katonás hangon előparancsolta azokat a szolgálókat, akiknek a fürdőt kellett előkészíteniük és az átöltözésnél kellett segédkezniük. Felpaprikázva összevissza hajszolta cselédeit, akik egy gazella gyorsaságával igyekeztek teljesíteni parancsait, s ide-oda cikáztak körülötte. Katje kézzel-lábbal hadonászott feléjük, perlekedett velük, bár maga sem tudta, miért teszi. A fiatal szobalány, akit az előbb elpáholt, ott maradt a ház bejáratánál, és sírva igyekezett hűsíteni karján a tüzelő csíkokat. Egy adzsini fiatalember, szintúgy Vanderheydenék alkalmazottja, arra járva megpillantotta, és odalépett hozzá.

- Mi történt, Daipah? Miért sírsz?

A lány felzokogott.

- Az úrnő megütött az ernyőjével. Nézd! - mutatott véraláfutásos karjára.

Az ifjú szeme megvillant.

- Miért vert meg az űrnő? Mit tettél, hogy meg kellett büntetnie?

- Semmit, Kasova, hidd el, Daipah semmit sem tett. Elémentem, hogy megkérdezzem, mire van szüksége. Közben mosolyogtam. Ez idegesítette fel, mert rossz hangulatban ért haza. Ezért ütött meg.

Kasova dühös pillantásokat küldött a villa belseje felé.

- Az úrnő rossz! Ok nélkül büntet. Gonosz szellemek tartják hatalmukban, de majd mindenért megfizetnek neki. Várj csak, Daipah, mindjárt hozok kenőcsőt, attól elmúlik a véraláfutás.

A lány hálásan nézett a fiatal adzsinira.

Ebben a pillanatban gördült be a kertbe John Vanderheyden autója. Daipah besurrant a házba, Kasova pedig a lépcsőnél maradt, hogy egy másik odasiető szolgával kiemeljék idős urukat a kocsiból.

Később Katje együtt teázott édesapjával. Csak kettesben voltak, Harald Forst ma udvariasan kimentette magát. A lány valóságos panaszáradatot zúdított apja nyakába. Azt is elsírta neki, hogy elaludt, annyira unta a hajóutat.

- Ő meg csak ült mellettem, mint egy kőszobor. Beszélj vele, papácska! Feleségül kell vennie engem! Így akarom! Ő lesz a férjem, senki más! - tört ki hevesen.

Az öregúr elfogódottan megsimogatta lánya kezét.

- Légy türelemmel, Katje! Harald Forst nem az az ember, aki könnyelműen és meggondolatlanul belemenne egy házasságba. Kedvesnek és jónak kell lenned!

A lány akaratlanul is rándított egyet a vállán.

- Meddig még?

- Várjunk négy hetet, gyermekem! Ha addig nem nyilatkozik, beszélek vele.

Katje az ajkába harapott. A türelem erényét sohasem gyakorolta, és nem is akarta még megpróbálni sem. Minek is tette volna? Megszokta, hogy minden kívánságát azonnal teljesítették, amint kimondta őket. Arról azonban már régóta hiába álmodott, hogy Harald Forst felesége lesz. Ez csak tovább ingerelte a lányt. Kívánta a férfit, mert hiúsága azt követelte, hogy Harald versengjen érte. Természetesen kevéske szerelem is volt a dologban, s minél nehezebbnek tűnt Harald meghódítása, Katje annál hevesebben kívánta birtokolni őt. Csipetnyi szerelme mára azonban már nehezteléssel keveredett, s haragja napról napra erősödött, amiért a férfi oly nehézzé tette, hogy megszerezze magának.

A lány így aztán állandóan dúlt-fúlt, s bosszúságát nemegyszer a személyzet tagjain töltötte ki. Nehéz idők köszöntöttek rájuk, s nem Daipah volt az egyetlen, aki testén viselte a bántalmazás nyomait. Katje ütötte-verte szolgálóit, vagy dühkitörései alkalmával válogatás nélkül különféle tárgyakat dobált utánuk. Mindez rossz vért szült, s a szolgák már csak gonosz úrnőnek nevezték őt.

Végre letelt az egy hónap, s vele a határidő, amelyet a férfi számára kitűztek.

Harald ezen a napon ismét az ültetvényekre utazott, s ez alkalommal megérkezésétől fogva csak bosszúsága volt az embereivel. Lázadónak és ellenségesnek tűntek, és a férfinak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy kordában tartsa őket.

Az egyik holland felügyelő arról panaszkodott, hogy az emberek, akik eddig könnyen kezelhetők és szorgalmasak voltak, egy ideje teljesen megváltoztak. Néhányat közülük eszméletlen mámorban talált kunyhóikban, amikor dolgozni hívta őket. Annak a gyanújának is hangot adott, hogy egy kínai kereskedő, aki mostanában gyakran felkereste az ültetvény munkásait, mindenféle portékája közé alighanem ópiumgolyócskákat is becsempészett.

- Kicsit a körmére kell nézni ennek a sárga gazfickónak, különben még megmételyezi az embereinket - mondta Harald dühösen.

Ebben a pillanatban a felügyelő hirtelen lábujjhegyre állt, és az ültetvényen át vezető utat kezdte kémlelni.

- Ott jön az a gazember, Forst úr! - suttogta izgatottan, és az ökrös kordéjával közeledő kínaira mutatott.

Harald vészjóslóan összeráncolta a homlokát. Ismerte a kereskedőt, aki időről időre a Vanderheyden-ház személyzetének is fel szokta kínálni portékáját. A férfi azt is észrevette, hogy a munkások igencsak nyújtogatják a nyakukat, s jelzéseket adnak a kereskedőnek.

- Ezt a mesterkedést meg kell akadályoznom, mégpedig azonnal! - mondta Harald mérgesen.

Az ópiumkereskedelmet szigorúan tiltotta az állam. Ha sikerülne To Tam Kaira rábizonyítania, hogy ilyesmivel foglalkozik, a kínaitól elvennék a kereskedői engedélyt, s így ártalmatlanná tennék. Ez kis időre nyugalmat jelentene számukra, s mint elrettentő példa, óvatosságra intené a többi árust is. Harald fejében hamar összeállt a terv, és a felügyelővel is gyorsan sikerült megértetnie magát.

Nyugodtan megvárták, hogy To Tam Kai kordéjával odagördüljön hozzájuk. A kínai egy darabig állt előttük, majd engedélyt kért, hogy a munkások közt kínálhassa portékáját.

- Most nem, To Tam Kai - mondta a felügyelő. - Te is tudod, hogy csak az ebédszünetben lehet. Addig bejöhetsz hozzám, hogy kissé felfrissítsd magad. Hosszú út van mögötted, a hőség pedig irtózatos.

A kereskedő kényszeredetten mosolygott.

- Jóságos vagy velem, uram. Szívesen követlek házadba, s talán te is találsz a készletemben valamit, ami megtetszik neked.

- Majd meglátjuk, To Tam Kai. Hozd be magaddal az árudat is, hogy mindent megmutathass nekünk!

Mindhárman beléptek a munkafelügyelő házába, miután a kínai levette kordéjáról teli ládáját, s nagy nyögések közepette bevitte magával a lakásba. A hollandus abba a szobába vezette, amelynek ablakai a másik oldalra nyíltak. Itt kicsit szóval tartotta a kereskedőt, hogy Haraldnak közben ideje legyen újra kimenni és átkutatni a kordét.

Ám semmi gyanús nem került elő. Ha tehát a kínainál ópium van, azt vagy a ládájában, vagy saját testén kellett elrejtenie. Harald követte a felügyelőt és a kereskedőt, s ő is bement a házba.

- To Tani Kai, fárasztó utazásod volt, szükséged lehet egy kis felfrissülésre. Menj a fürdőszobába, szolgám kiadós fürdőt készít neked - ajánlotta a felügyelő, miután egyetlen pillantásból megértette, mire gondol Harald.

A kínai mélyen meghajolt.

- Hatalmas és kegyes úr vagy! Köszönöm neked, hogy fárasztó utam után nem sajnálod tőlem az üdítő fürdőt.

A felügyelő hamar odahívta egyik szolgáját.

- Fogj egy törülközőt, és vezesd To Tam Kait a fürdőszobába! Ruháit hagyd kint, nehogy vizesek legyenek! - parancsolta. Mindezt oly magától értetődő nyugalommal tette, hogy a kínai nem mert ellenkezni.

Harald szúrós szemmel figyelte a kereskedőt, amint az negédes mosollyal újra meghajolt, egyetlen pillantásra sem méltatva áruval megrakott ládáját. Ez elárulta Forstnak, hogy az ópium, ha egyáltalán hord magánál ilyesmit a kínai, nem a portékák közé van elrejtve. Különben a rizsevő nem hagyta volna hátra ilyen nyugodtan a ládát.

To Tam Kai a szolgával együtt belépett a fürdőszoba melletti helyiségbe. A felügyelő feszülten hallgatózott, s amikor azok ketten átmentek a fürdőbe, jelt adott Haraldnak.

Forst és a holland azonnal a kínai aprólékos gonddal összehajtogatott ruháihoz lépett. Gyorsan átkutattak mindent, eleinte azonban úgy tűnt, feleslegesen mesterkedtek. Utoljára Harald a kereskedő dzsekiszerű felsőruháját emelte fel, és feltűnően nehéznek találta az alsó részét. A férfi ujjai végigtapogatták a ruhadarab szegélyét, s végül egy kemény, kövér dudorban akadtak meg. Gyorsan kicsit közelebbről is megvizsgálta a gyanús helyet. A dzseki anyaga és bélése között egy apró zsebet fedezett fel, amelyet készítője nagyon ügyesen varrt oda. A zseb láthatatlan volt, de könnyen bele lehetett nyúlni. Az apró szabói műremek kis zsákocskát rejtett, amely telis-tele volt ópiumgolyóval.

- No, nézz csak oda, milyen élelmesen eldugta az árut ez a gazfickó! Felügyelő, hozzon valamit, amivel gyorsan újra megtöltjük a zsebet! Ott egy kis zsák rizs! Nem veheti rögtön észre a zsivány, hogy becsaptuk - mondta Harald dühösen.

Egykettőre megtöltöttek egy kis zacskót rizzsel, s becsúsztatták az apró zsebbe. Ugyanúgy összehajtogatták a ruhákat, ahogyan találták őket, aztán sietve elhagyták a helyiséget.

Alighogy távoztak, To Tam Kai is kijött a fürdőszobából, és gyanútlanul felöltözött.

Pár perc múlva a kínai arcán elégedett mosollyal tért vissza Forsték-hoz. Mielőtt a kereskedő felocsúdhatott, vagy akár csak egy szót is szólhatott volna, Harald hátulról megragadta, s a felügyelő egy szempillantás alatt megkötözte a kezét.

- Így ni, te gazember? Most pedig átadlak a hatóságoknak. Nézd csak, mit találtam a ruhádba rejtve! Te vagy az, aki mérget árulsz az embereimnek, de ezentúl fel kell hagynod ezzel a mesterkedéssel!

Harald a teljesen megzavarodott kínai szeme elé tartotta az ópiummal teli zacskót, a felügyelő pedig alaposan összehurkolta a kereskedő lábát is. To Tani Kai először alattomosan nézett rájuk, azután azonban panaszkodni és jajveszékelni kezdett, mondván, hogy örökre elveszett ember lesz, ha tényleg kiszolgáltatják a rendőrségnek. Fogadkozott, hogy ha elengedik, soha többé nem árul majd ópiumot.

Siránkozásával mit sem törődve, a két férfi a kínait ládájával együtt betette Harald autójába. Az ökrös kordét egyelőre hátrahagyták.

Forst maga ült a kormány mögé, majd csikorgó kerekekkel indított. A motorzúgás elnyomta To Tam Kai szüntelen jajveszékelését. Az ültetvényen dolgozó munkások szerfelett elcsodálkoztak azon, hogy uruk saját autóján fuvarozza a kínait. Azt persze nem láthatták, hogy a kereskedő keze-lába meg van kötözve. Egyébként sem nézték meg alaposan a kocsit, mert az autókat gonosz démonok által hajtott dolgoknak tartották, amelyekhez senki emberfia nem közelíthet anélkül, hogy annak teste-lelke kárát ne látná. Harald akadálytalanul ért vissza Kota Radzsába, ahol To Tam Kait egyenesen a Kratonba, az adzsiniak ősi citadellájába szállította. Ez az épület volt a kormányzóság és a holland hatóságok székhelye. Bejelentette, hogy a kínai valószínűleg több ízben is ópiumot adott el munkásainak, s ma is jelentős mennyiségű kábítószer van a birtokában. Az ópiummal telt zacskót, mint bűnjelet, szintén leadta.

A tisztviselők nevettek ezen a rövidített eljáráson, hogy a sértett azon nyomban magával hozta a tettest is, tetemes vesződségtől kímélve meg így a hivatalos szerveket. Ettől aztán Harald jókedve is visszatért, s a férfi elégedetten hazahajtott.

Miután frissítő fürdőt vett, egy darabig az ablak mellett állva nézett át a Vanderheyden-ház felé. A határidő épp ma telt le, s Harald ma akarta megkérni Katje kezét. Az esküvőt még németországi utazása előtt megtarthatnák, amely így egyben nászútjuk is lehetne, jövendőbelijének sem ártana a klímaváltás, s egyúttal szülőföldjét is megmutathatná neki. Hamburgi barátait és ismerőseit is be akarta mutatni feleségének, no meg persze Marlen húgát.

Lelki szemei előtt egy pillanatra ismét megjelent annak az eszményi nőnek a képe, akiről mindig is álmodott, akit mindörökké maga mellett szeretett volna tudni. Azután önkéntelenül elhessegette magától ezt a látomást. Tökéletes dolgok a valóságban úgysem léteznek. Szerényen meg kell elégednünk azzal, ami megadatott nekünk, s nem szabad álmokra fecsérelni drága időnket.

Határozottan hátravetette a fejét, utcai ruhába öltözött, és a buján pompázó trópusi kerten át a Vanderhevden-ház felé indult.

A villa körül szokatlan csend és nyugalom honolt. A személyzet egyetlen tagja sem mutatkozott. Katjének sem volt nyoma, pedig a lány ez idő tájt már mindennap Harald érkezését szokta lesni. Ma azonban nem könyökölt a veranda mellvédjére a karcsú nőalak.

A férfi lassan felment a lépcsőn, s éppen be akart lépni a házba, amikor földbe gyökeredzett a lába. Néhány lépésre az ajtótól megpillantotta Katjét, aki egy párnákkal kibélelt nyugágyban feküdt, és csupán szárongot meg kabaját viselt. Meztelen lábát apró szalmapapucsba bújtatta, s a pici lábbeli egyike éppen leesni készült.

Harald egy pillanatra tétován megállt, és elmosolyodott. Már másodszor látta Katjét aludni, s a lány az alvás nyugodt, ernyedt bódulatában most is nagyon tetszett neki. Sokkal jobban, mint a rá mostanában gyakorta jellemző ideges vibrálás közepette.

A férfi még mindig tétován álldogálva a lányon nyugtatta tekintetét, amikor a kis papucs tompa csattanással a földre esett. A zaj felébresztette Katjét. A lány nyújtózkodni kezdett, mint egy lusta kismacska, s egyszeriben Haraldra tévedt a pillantása. Arcát hirtelen pír öntötte el, felpattant, és zavart mosollyal a férfi felé fordult. Talán még sosem volt ilyen szép. Harald is elmosolyodott, mire Katje duzzogva elhúzta a száját.

- Látja, mit tesz velem az unalom? - kérdezte aztán. - Már megint elaludtam.

- Elviselhetetlen a forróság, Katje kisasszony, s lassan kegyed számára is időszerű volna az éghajlatváltozás.

A lány gyorsan visszabújt a papucsba, s hollófekete fürtjeit kisimította homlokából.

- Ugyan, hogy gondolja? Apa nem tud utazni, egyedül pedig nem enged el.

- Szabad közelebb lépnem? - kérdezte Harald, s kissé feszélyezve nézte a lány lenge ruházatát.

- Miért ne szabadna? Mire ez a kérdés?

A férfi Katje öltözékére mutatott.

- Nem tudom, fogadóképes-e.

A lány kifinomult női ösztönével megérezte, hogy Haraldot most nem lengi körül megszokott nyugalma.

- Vagy úgy - folytatta —, azért, mert szárongban vagyok? Ugyan már! Szinte valamennyi európai nő ezt hordja itt a forró napszakokban. Még nem szeretnék átöltözni. No, jöjjön már, üljön ide mellém! - mutatott a nyugágy melletti fotelra. - Egy félórácskát még elcseveghetünk, mielőtt apa hazajön.

Harald letelepedett, de egyetlen pillanatra sem vette le szemét a lányról.

- Tudja, Katje kisasszony, hogy nagyon vonzó ebben a ruhában?

A lány egészen belepirult a hirtelen örömbe.

- Úgy találja? Tetszem magának? - kérdezte naivan.

- Nagyon.

Katje szeme sóváran megvillant.

- Akkor ezentúl mindig szárongot veszek fel.

- Csak azért, hogy a kedvemre tegyen?

- Igen.

- Annyira szeretne tetszeni nekem, Katje?

A lány Haraldra emelte tekintetét.

- Hát nem tudja? Még mindig nem? - tört ki belőle.

A férfi megfogta a lány kezét, aztán előrehajolt, és mélyen a szemébe nézett.

- De tudom, Katje, s kérdezni is szeretnék magától valamit.

A lány keze megremegett az izgalomtól Harald tenyerében. A férfi még jobban előrehajolt, arcuk csaknem összeért.

- Rajta, kérdezzen! - suttogta a lány elfúló hangon.

- Akar a feleségem lenni, Katje? - szólt a férfi hasonlóan felkavart lélekkel.

A lányt meglepte a kérdés, bár időtlen idők óta csak erre várt. Egy pillanatig lélegzetét visszafojtva ült, és tágra nyílt szemét Haraldra függesztette. A beteljesülés boldog pillanata érkezett el számára, most mégis végigfutott rajta a gondolat, hogy elutasítja a férfit, s így áll rajta bosszút a hosszú várakoztatásért. Ám ez a vágy, ahogy jött, úgy el is múlt, amint Harald arcára tekintett. Nem találkozott még nála szebb és kívánatosabb férfival, s ráadásul volt valami a tekintetében, ami még inkább lángra lobbantotta szerelmét, s ereiben vad száguldásra ösztökélte a vért.

- Nos, Katje? - sürgette a férfi.

A lány felszított szenvedélyének engedve két karját Harald nyaka köré fonta, és diadalittas büszkeséggel magához vonta a férfit.

- Végre! Végre! Milyen sokáig kínoztál, te gazember! - sóhajtotta, s szerelmesen Harald karjába simult.

A férfi megérezte a hozzá simuló test buja puhaságát, s a következő pillanatban vad szenvedély tapasztotta össze ajkaikat. Ám furcsa módon az édes bódulat kellős közepén egyfajta kijózanodás, valamiféle kínzó érzés seperte ki a vágyat Harald lelkéből. Lehet, hogy nagy ostobaságot követett el éppen?

Katje teljesen másként viselkedik, mint ahogy azt ő egy nőtől ebben a helyzetben elvárná. A lány uralkodni vágyó, kapzsi mohósága és fékevesztett hevessége inkább lehűtötte, semmint feltüzelte a férfit. Finoman, de határozottan kiszabadította magát az öleléséből, és felállt.

- Gyere, Katje, öltözz át! Eljegyzésünk nem sikeredett túl ünnepélyesre. Édesapád rögtön itt lesz, s én annak rendje és módja szerint szeretném tőle megkérni a kezedet.

A lány is felugrott, és újra Haraldhoz bújt.

- Azt hittem, tetszem neked így, szárongban.

- Igen, nagyon. És ha már a feleségem leszel, remélem, gyakran látlak majd ebben a csinos öltözetben. De itt, a verandán mások is megláthatnak. Márpedig az én menyasszonyomat senkinek sem szabad szárongban látnia. Kérlek, menj, és öltözz át!

Katje még mindig újdonsült vőlegénye nyakán lógott, és nevetett.

- Csak még egy csókot! - követelte.

Harald nem akart, a szükségesnél szigorúbban viselkedni, s megcsókolta a lány vágytól égő ajkát.

Csókja szenvedélyes szerelemben fogant heves válaszra lelt.

- Igazság szerint kosarat érdemeltél volna, gazember!

- Miért, Katje?

- Mert oly hosszú időn át kínoztál.

- Mivel?

- Hidegségeddel és megfontolt nyugalmaddal. Nagyon megvárattál a lánykéréssel. Néha már úgy éreztem, meggyűlöllek érte.

A férfi jóságosan megsimogatta Katje fejét.

- Te kis önfejű! Valami nem teljesen úgy történt, ahogy elképzelted? Először saját magamat kellett megvizsgálnom, hogy eldönthessem, jól teszem-e, ha kezemet a tiédért nyújtom. De ugye most már megint szeretsz?

A lány csókkal felelt, forrón és vággyal telve.

- Most már tudod a választ?

Harald bólintott.

- Igen, de kérlek, öltözz át! Ebben a ruhában olyan csábító vagy, hogy csak akkor szeretnélek megint így látni, ha már feleségül vettelek - mondta aztán komolyan.

Katje kissé elbizonytalanodva állta a szigorú tekintetet. Aztán némi megértést fedezett fel Harald szemében, és gyorsan besurrant a házba. A következő pillanatban már hívta is a szobalányait.

A férfi eltűnődve a lány után nézett. Szívébe csak nem akart beköltözni a féktelen öröm, s nem múlt el az az érzése sem, hogy minden meggondolása ellenére ostobán elsiette az eljegyzést.

Harald azonban nem az a fajta ember volt, aki megfutamodott volna cselekedete következményei elől. Eljegyezte Katjét, s ezzel sorsuk elválaszthatatlanul összefonódott. Nagyot sóhajtva ült le az egyik fotelba. Némán maga elé meredt és várta, hogy megérkezzék Vanderheyden úr, és azt, hogy mit hoz számára a sors.

Katje édesapja valósággal úszott a boldogságban a leánykérés hallatán, s természetesen áldását adta az ifjú párra. Harald előbb röviden elmesélte To Tam Kai elfogásának történetét, majd megbeszélte terveit jövendő apósával. Hat hét múlva tartanák az esküvőt, s rögtön utána Katjéval együtt Németországba utaznának.

Az öregúr szeme elfátyolosodott kissé a gondolatra, hogy hónapokon át nem látja majd leányát. Haraldot is nehezen fogja nélkülözni, hiszen üzlettársát saját fiaként szerette. Tudta azonban, hogy alkalmazkodnia kell.

Lassan április közepére járt az idő. Zeidler úrnak rövid üzleti útra Berlinbe kellett mennie. Marlen egyedül ült az irodában, és szorgos munkába merült. Éppen az egyik üzleti könyvbe vezette be a számlákat, amikor belépett a hivatalsegéd, és a pultra helyezte a frissen befutott postát.

Marlen fejbólintással köszönte meg a szolgálatot, ám mielőtt átnézte volna a paksamétát, még le akarta zárni a megkezdett oldalt.

Végre megkönnyebbülten letette a tollat, és átnézte a levélkupacot. Legfelül egy borítékot talált, Harald írásával, neki címezve. Az izgalomtól kipirulva kapott utána. Ma nem kell az ebédszünetig várnia, hiszen egyedül van, és zavartalanul átadhatja magát az olvasásnak.

Előbb azonban még lelkiismeretesen átnézte a többi küldeményt is, s tartalmuk szerint sietve szétosztotta az iratokat. A Haraldtól Zeidler úrnak érkezett magánlevelet az öregúr asztalára tette, hogy a cégvezető holnap rögtön megtalálja.

Miután minden kötelezettségének eleget tett, remegő ujjai közé fogta Harald levelét, s nyugodtan elhelyezkedett az egyik fotelban. Felnyitotta a borítékot, és olvasni kezdett:

„Drága kis Marlen Húgom!

Megkaptam legutóbbi leveledet, s ahogy olvastam, egészen furcsa érzés vett erőt rajtam. Azt írod, hogy házunkban még minden szegény édesanyám szellemét, mindkettőnk édesanyjának szellemét idézi. Ó, Marlen, bárcsak élne még anyánk. Azt hiszem, sosem lenne nagyobb szükségem rá, mint most. Lelkem mélyéig megérintett, hogy éppen most írtál róla.

Milyen fura játékot űz néha velünk, a sors, Marlen. Régebben mindig azt mondtam magamban, ha egyszer asszonyt választok magamnak, jövendőbelimnek mindenben egyeznie kell édesanyámmal. És most mégis olyan lánnyal készülök összekötni életemet, aki minden külső és belső vonásában az ő ellentéte. Néhány hete eljegyeztem Katarina Vanderheydent, üzlettársam leányát. Rövid időn belül megtartjuk az esküvőt is.”

Eddig jutott el Marlen az olvasásban, aztán úgy süppedt bele foteljába, mintha minden ereje elhagyta volna. Egy pillanat alatt halottfehérré vált, levelet tartó keze ölébe hullott, s remegés futott végig a testén, mintha hideg rázná.

Csukott szemmel, fájdalom gyötörte, sápadt arccal sokáig ült még egy helyben. Hagyta, hogy lelkében kitombolja magát a vihar, amely oly hirtelen zuhant rá, akár a láz. Túlságosan felkészületlenül érte a csapás. Hála istennek, egyedül volt, így fájdalmas rémületének, gondjának, kínjának nem volt tanúja. Amúgy is csak önmagára számíthat.

Bátorsága, amely egész életében segítségére volt, ebben a pillanatban sem hagyta el. Csak kis ideig volt a gyötrelem akarattalan zsákmánya, aztán nagyot sóhajtott, felállt, és végigsimított a homlokán. Nem szabad átadnia magát gondjainak, nem engedheti, hogy legyűrje a sors. Erősnek kell lennie, bele kell törődnie a megváltoztathatatlanba. Mi is történt voltaképp? Semmi olyasmi, amire ne számíthatott volna már régóta, csak éppen váratlanabbul és hamarabb következett be. Nem állhat neki nyalogatni lelki sebeit, túl kell tennie magát ezen is.

Összeszorította a fogát, s újra olvasni kezdte a levelet:

„Így azután németországi tartózkodásom egyben nászutunk is lesz, hiszen menyasszonyomnak is szüksége van a kiadós levegőváltozásra. Gyerekkorában éppen a trópusi klíma miatt kellett szüleitől távol élnie, és Hollandiában iskolába járnia. Ugyanakkor tért vissza Kota Radzsába, amikor én ideérkeztem, ezért legfőbb ideje, hogy mindketten kikapcsolódjunk kicsit. Esküvőnket április tizennyolcadikán tartjuk, s még aznap útra is kelünk. Május végén érkezünk meg Hamburgba a Kolumbia gőzös fedélzetén. Könnyen megtudakolhatod a pontos időpontot, hiszen azt előre jelzik a kikötő számára.

Kérlek, Marlen, szólj Darlagnénak, hogy készítsen elő mindent a fogadásunkra. Feleségem a négy földszinti szobában lakik majd, az én lakosztályom mellett. Így semmiképpen sem zavarunk Téged, hisz a Te birodalmad a másik szárny emeletén, a társasági termek fölött, édesanyám egykori szobái mellett helyezkedik el.

Kimondhatatlanul örülök, hogy végre újra láthatlak, és újdonsült feleségemmel is összeismertethetlek. Kérlek, közeledj hozzá is testvéri érzésekkel, légy húga, akárcsak nekem! Nagyon remélem, hogy Katje kissé befolyásod alá kerül, mert leveledből úgy találtam, hogy természeted tiszta és nyugodt. Mint már mondtam, Katje egy hollandiai intézetben nőtt fel, ahol nagy súlyt helyeztek a külsőségekre, sok fontos dolgot viszont elmulasztottak. Édesanyja szinte rögtön azután meghalt, hogy lánya Kota Kadzsába érkezett. Úgy érzem azonban, hogy e szertelen és különc portugál asszony amúgy sem gyakorolt volna áldásos hatást Katjéra. Édesapja pedig, aki bálványozva szereti őt, túl gyenge ahhoz, hogy pótolja mindazt, ami elmaradt. Nagyon csábító feladatnak éreztem, hogy kissé magamhoz idomítsam őt, hogy lenyesegessem a vadhajtásokat ennek a kis vadócnak a temperamentumáról. De már most, néhány héttel az eljegyzés után, kételyeim támadtak a sikert illetően.

Ha anya még élne, hozzá vinném Katjét, s biztos lehetnék abban, hogy e csodálatos asszony befolyása üdvösen hat majd feleségemre. Mivel azonban ő már nem segíthet, Beléd helyezem minden reményemet. Kérlek, ne ijedj meg, ha Katje eleinte esetleg nem viszonozza barátságos közeledésedet! Gondold el, hogy évek óta szinte csak férfiaktól körülvéve él itt, ahol nagyszámú cselédség lesi minden mozdulatát. Magasabb szellemi szinten álló európai asszonyokkal alig volt kapcsolata. Úgy él itt, mint egy kis hercegnő, akinek senki sem mer ellentmondani. Sok mindent kell tehát mentségére figyelembe vennünk, és sohasem szabad elveszítenünk vele szemben a türelmünket.

Ami Téged illet, drága Marlen, azáltal, hogy feleségemmel hazatérek, talán a Te életed is színesebbé válik. Fiatalságod túlontúl magányosan telt, többet kellene emberek közé járnod. Gyakran lesznek vendégeink, s gondom lesz rá, hogy pótold az elszalasztott szórakozást. Darlagnénak mindenesetre kellő számú személyzetet kell szerződtetnie.

Lassan be is fejezem hosszúra sikeredett levelemet. Rég elmúlt már éjfél, kimerült vagyok, az utóbbi hetekben ugyanis nagyon keményen kellett dolgoznom. Érzem, hogy levegőváltozásra, az otthoni levegőre van szükségem.

Minden jót, drága Marlen, és a mielőbbi, vidám otthoni viszontlátásra!

Harald bátyád”

Már régen végigolvasta a levelet, ám Marlen még sokáig nem vette le szemét a papírról. Szíve összes vihara elcsitult ama keserű bizonyság hatására, hogy Harald boldogsága nem maradéktalan. Igen, ha leveléből harsány örvendezés áradna, akkor csendben kisurranna a férfi életéből. Bátyja sorai azonban valósággal fogva tartották, nem hagyták, hogy csak úgy elmenjen. A férfinak szüksége van rá, így pedig nem menekülhet el. Édesanyja helyett hozzá, fogadott húgához fordult segítségért. Semmi másra nem akart többé gondolni, csak arra, mit tenne Haraldért ebben a helyzetben Forst mama. Ő sem kívánt másként cselekedni.

A lány remegő sóhajjal elrakta a levelet, s dolgozni kezdett. Gondolatai azonban ma nem akartak megmaradni a munkánál, hanem újra meg újra a messzi távolba, a Kolumbia gőzös felé repültek.

Jó, hogy Zeidler úr ma nincs itt, és nem kellett mindenről beszámolnia neki. Képtelen lett volna megtenni, legalábbis ma még. Elhatározta, hogy egyelőre Darlagnénak sem szól Harald nősüléséről és hazaérkezéséről. Holnap is közölheti vele a híreket, s addigra majd csak összeszedi magát.

Ez a nap, mint minden nehéz nap, alig akart eltelni Marlen számára. Úgy érezte, ólomlábakon jár az idő, az órák vánszorogva követték egymást. A lány boldog volt, amikor este végre hálószobájába mehetett, és senkivel sem kellett beszélgetnie. Ezen az éjszakán alig hunyta le a szemét. Égő szemmel a sötétbe meredt, és szorongó kérdések tömkelegét tette fel magának és a sorsnak.

Másnap sápadtan és holtfáradtan ébredt a megszokott időben. Darlagné a reggelinél szóvá tette Marlen szokatlanul rossz étvágyát. A lány nagy nehezen kikényszerített magából egy tréfát, hogy megnyugtassa a derék házvezetőnőt, aztán valamelyest összeszedte magát, és bement az irodába.

Zeidler úr közvetlenül utána érkezett, s mint mindig, most is vidáman üdvözölte. Gyorsan beszámolt üzleti útjának eredményéről, majd tekintete Harald neki szóló levelére tévedt.

Marlen mosolyogva, állapotához képest tiszteletre méltó jókedvvel nézett főnökére.

- Tegnap én is kaptam néhány sort Harald Forsttól, Zeidler úr - kezdte -, de nem akarok a dolgok elébe vágni. Olvassa csak el a levelét, nem mindennapi újságról szerezhet belőle tudomást.

- Csak nem jön haza végre? - kérdezte a cégvezető, miközben felnyitotta a borítékot.

- Egy szót sem vagyok hajlandó elárulni - mondta Marlen.

Zeidler úr elolvasta Harald beszámolóját, s amikor a végére ért, tágra nyílt szemmel nézett Marlenre.

- Kisasszony, főnökünk megnősült, s mi erről semmit sem tudtunk! Most aztán még dísztáviratot sem adhatunk fel neki, hiszen már úton kell lennie. Mit szól ehhez?

- Természetesen én is sajnálom, hogy ilyen későn szereztünk róla tudomást, de ezen már nem lehet változtatni, jókívánságainkat pedig eltesszük addig, amíg az ifjú pár megérkezik.

- Valóban nincs más választásunk. Darlagné hogyan fogadta a hírt?

- Még semmit sem tud. Nem akartam, hogy előbb értesüljön mindenről, mint ön. Biztosan halálos izgalom lesz úrrá rajta, ha megtudja. Szerettem volna még egy nyugalmas napot biztosítani számára. Amint megmondom neki, hogy a fiatalok már úton vannak, rögtön feje tetejére állítja az egész házat, és elrendeli az általános nagytakarítást - próbált meg tréfálkozni Marlen, már amennyire szomorúságában kitelt tőle.

Az öregúr elnevette magát.

- Akkor bizony tényleg elszabadul a pokol! A Kolumbiának május huszonötödike körül kell befutnia, így még van időnk, hogy mindent előkészítsünk. Ez nemcsak ifjú főnökünk hazatérésére és esküvőjére vonatkozik, hanem Vanderheyden úr lányának érkezésére is. Sejtelmem sem volt róla, hogy már eladósorban van, hiszen akkor talán magam is házassági terveket szövögettem volna közöttük. No, de az én közreműködésem nélkül is pompásan sikerült minden. Így egy szép napon a Forst és Vanderheyden cég Forst urunk kezében összpontosul majd. Remek! Maga is örül, Marlen kisasszony?

- Teljes szívemből kívánom, hogy Harald megtalálja a boldogságát - mondta a lány megindultan.

- Adja isten, hogy így legyen! - toldotta meg Zeidler úr a jókívánságot.

Kota Radzsában már túl voltak az esküvői előkészületeken. Vanderheyden úr hatalmas, csillogó ünnepséget akart rendezni, és a városban élő valamennyi társaságképes európainak küldött meghívót.

Katjét valósággal elborították a tennivalók, noha kelengyéje túlnyomó részét Németországban akarta beszerezni. Ideges sietségében halálra hajszolta a személyzetet. Nem hiányzott a szitok, s a rúgás éppoly gyakori volt, mint a szolgák felé repülő tárgyak. Ez utóbbiak szerencsére nem okoztak különösebb bajt. Egy igen értékes váza azonban egy száguldó hajsütő vas útjába került, s azonmód ripityára is tört. A voltaképpeni cél, Daipah feje viszont sértetlen maradt. A szegény lány időben félreugrott, s így a hajsütő vasat követő ruhakefe is célt tévesztett.

Katje már nem verte szobalányát, a kis Daipah azonban nem tudott úgy úrnője szeme elé kerülni, hogy az valamivel ne zaklatta, gyötörte volna. Katje valósággal gyűlölte szegény teremtést, s mégis őt választotta ki arra, hogy elkísérje Németországba.

Az esküvő előtt két nappal Harald még egyszer kiment az ültetvényekre, hogy a felügyelőkkel mindent megbeszéljen. A munkavezetők tudták, Vanderheyden úrtól csak végszükség esetén várhatják el, hogy kiutazzék hozzájuk. Kímélniük kellett, s nem terhelhették bosszantó gondokkal, csak ha már végképp nem kínálkozott más megoldás.

A felügyelők talpraesett, energikus emberek voltak, akiket Harald kitűnően betanított. Az ópiumcsempészési ügy óta egyébként is minden rendben és nyugodtan folyt a földeken, a férfi tehát úgy találta, hogy nyugodtan elutazhat.

Körútjáról elégedetten, de holtfáradtan tért haza.

Két nap múlva megtartották az esküvőt. Csodálatos pompával zajlott le az ünnep. Mindent felvonultattak, amit csak ez a gazdag ország kínálni tudott. Már a menyegző előestéjét is lakomával, koncerttel és táncmulatsággal töltötték. Másnap reggel volt a templomi esketés, amelyet nagy fogadás követett, ahol a fiatalok a jókívánságok özönét fogadhatták, majd gazdag ebédre várták el a vendégeket.

A fiatal pár ezután hamar távozott, hogy Oleh-lohban még elérjék a Kolumbiát, amely már indulásra készen horgonyzott a kikötőben. Daipah már korábban előreutazott a csomagokkal.

Katje csak futólag búcsúzhatott el édesapjától, mert a házigazdának a vendégekkel kellett foglalkoznia. Tolókocsijával azért így is ügyesen átverekedte magát az ünnepi forgatagon, hogy legalább egy pillanatra elcsíphesse a fiatalokat. Kimondhatatlanul nehezére esett az elválás. Holtsápadt volt, amikor még egyszer, utoljára megölelte Katjét. Lányát azonban túlságosan lefoglalta saját öröme, így nem érezte különösebben nehéznek a búcsút. Igaz, őt általában semmi sem érintette túl mélyen.

Az idős Vanderheyden viszont egész testében remegett, amikor Katje kibontakozott az öleléséből. Haraldtól több részvétre és megértésre számíthatott az öregúr, mint saját lányától. A férfi megértő szeretettel hajolt le apósához.

- Ne aggódj, apa! Gondold csak meg, az utazás már Katje egészsége miatt is elkerülhetetlen lett volna. Épen és egészségesen hozom vissza neked a lányodat - mondta vigasztalóan, miközben Katje már le is ment a verandalépcsőn, hogy beszálljon a kikötőbe induló autóba.

- Hallgass, fiam, hallgass! Ne hívd ki a sorsot! Neked elmondom, úgy érzem, nem látom többé Katjét. Mintha ma öleltem volna utoljára magamhoz. Légy jó hozzá, Harald, sose veszítsd el a türelmedet vele szemben!

- Ebben biztos lehetsz! S ne add át magad ilyen fájdalmas gondolatoknak! Az ég hamarosan megajándékoz bennünket a boldog viszontlátás örömével.

Vanderheyden nagy nehezen összeszedte magát, és integetni kezdett a fiataloknak.

- Isten veletek! Isten veletek, drága gyermekeim! Áldás legyen minden lépésetek felett! - kiáltotta remegő hangon, és a veranda mellvédje mellől nézett a távolodó autó után.

Darlagné és Marlen minden percét lefoglalta, hogy a házat feldíszítsék az ifjú pár fogadására. Az irodaépületeket és a raktárakat sem kerülte el az ünnepi készülődés. Több teherautónyi girlandot hozattak, hogy e kopár épületeknek is emelkedett külsőt kölcsönözzenek.

Marlennek jót tett, hogy alig maradt ideje arra, hogy magával foglalkozzék. Furcsa hangulatban volt. Egyfelől örült, hogy hamarosan viszontláthatja Haraldot, ám ugyanakkor félt is a találkozástól. Az ismeretlen feleségre pedig nem tudott nyugtalanság nélkül gondolni.

Az utolsó hetekben komoly munkával sikerült rendbe szednie gondolatait és érzéseit. Beletörődött, hogy sosem lesz része asszonyi boldogságban. Elvégre nem lehet minden nőnek szerencséje a szerelemben, s Marlen megbékélt azzal a gondolattal, hogy ő egyike azoknak, akiknek ez nem adatik meg. Csak Harald legyen boldog, semmi más nem számít! Az élet számtalan más örömet is tartogat, s ő ezeket az apró, és kevésbé apró örömöket fogja élvezni. Így senki sem veszi majd észre, hogy egész bensejét keserves fájdalom égeti.

Úgy viselkedett tehát, mintha szívből örülne az ifjú házasok megérkezésének, és szorgosan kivette részét az előkészületekből.

Attól a naptól, hogy az előzetes számítások szerint a Kolumbiának be kellett fordulnia az Elba torkolatába, a személyzet egyik tagja állandóan lesben állt. Semmiképpen sem akarták elmulasztani azt a pillanatot, amikor a gőzös elhalad a ház előtt.

Végre jelentették a Kolumbia érkezését!

Marlen gyorsan átküldte az egyik inast Zeidler cégvezetőhöz. Neki kellett ugyanis a fiatalokat hazahoznia a kis Lisa gőzös fedélzetén. A lány ezután jelt adott a háztetőn figyelő szolgának, majd a verandára sietett. Az őrt álló férfinak a kellő pillanatban lobogót kellett bontania a ház urának tiszteletére.

Darlagné óriási zsebkendővel felfegyverkezve követte Marlent. Feltétlenül szerette volna, ha az ifjú pár már a távolból meglátja üdvözlő integetését.

Marlen szíve hevesen kalapált, ahogy az Elbán méltóságteljesen felfelé úszó, pompás, büszke hajót nézte. Szemét mereven a gőzös korlátjára szegezte. Biztosra vette, hogy Harald Forst ott áll valahol, és az atyai házat kémleli.

A hajó végre egy vonalba ért a Forst-villával. Marlen hevesen integetett zsebkendőjével, Darlagné nemkülönben. Fent, a tetőn az inas kibontotta a lobogót, amely vidáman csattogott a friss szélben.

A hajókorlátnál egy férfi és egy nő alakja különült el a többi utas körvonalától. Talán Harald Forst állt ott fiatal feleségével.

Marlennek még a szívverése is majdnem elállt. Felismerni ugyan nem lehetett, mégis tudta, vagy inkább érezte, hogy csakis Harald lehet az, aki odaátról feléjük néz.

A férfi valóban a rég nem látott szülői házat figyelte, és természetesen észrevette, hogy zászlót bontottak a tetőn. Azután a két integető alakot is meglátta.

- Az ott biztosan Marlen és Darlagné, a házvezetőnőm. Integess nekik, Katje! Abban a házban láttam meg a napvilágot - szólt meghatódva.

Katje nevetve magasba lendítette a kezét. Igazán megkapó látvány volt, hogy zászló köszönti a ház rég nem látott urát.

Harald az irodaépületeket is megmutatta feleségének. A homlokzaton drótból hajlított óriási betűk díszelegtek: Forst és Vanderheyden. Katje látta, hogy minden ablakban alkalmazottak hada áll, s mindannyian nekik integetnek. Harald viszonozta az üdvözlést, amire viharos éljenzés volt a felelet.

Katje nevetve nézett férjére. Élvezte a beosztottak tisztelgését.

- Nézd csak, Harald! Hát nem édes, ahogy integetnek? S minden fel van díszítve!

- A te tiszteletedre, Katje. Köszöntik a vállalat ifjú úrnőjét. Itt is kis királynőként uralkodhatsz majd, még ha nem is számíthatsz szolgák és szolgálók egész hadára.

- Ugyan miért nem? - kérdezte elképedve a lány.

- Hiszen tudod, hogy Németországban egészen mások a viszonyok, mint Szumátrán. Itt többe kerül egy szobalány, mint ott tíz. Az itteniek persze sokkal többet és jobban is dolgoznak. Ugyanolyan jól ki fognak szolgálni, mint Kota Radzsában, csak nem kell majd annyi ember miatt idegeskedned. Nézd, ott úszik a mi kis hajónk! Amott, az a szépen feldíszített apró gőzös a fogadásunkra igyekszik. A kikötőben fog várni ránk. Ó, a fedélzeten ott látom Zeidler urat, jő öreg cégvezetőnket!

Harald mélyen kihajolt a korláton, és odaintegetett a kis bárka utasainak, akik tiszteletteljes távolságból követték az óceánjárót. Zeidler cégvezető a hajó legvégén állt, onnan nézett fel a pompás gőzösre. Aztán megpillantotta a hevesen integető Haraldot, s mellette egy napbarnított arcú, fiatal hölgyet. Az öregúr tiszteletteljesen üdvözölte ifjú főnökét és annak feleségét.

Marlen távcsövén keresztül, tanúja lehetett a jelenetnek. Mély lélegzetet vett, és visszasietett a házba, hogy segítsen Darlagnénak elvégezni az utolsó simításokat. Mára szabadságot vett ki, Darlag asszony ugyanis többször kifejezésre juttatta, hogy nélküle semmire sem menne, és az izgalomtól azt sem tudná, hol áll a feje.

Odaát, az irodaházban is nagy volt a nyüzsgés. Valamennyi alkalmazott a kis stég mellé igyekezett. Mindannyian ünneplő ruhát viseltek. A nők előreálltak, az egyik fiatal levelezőnő, kezében hatalmas virágcsokorral lámpalázasan ismételgette az üdvözlő szavakat, amelyeket a dolgozók nevében a tulajdonosnak és feleségének kellett elmondania.

Marlen a Forst-villa bejáratánál állt, onnan nézett lefelé. Az alkalmazottak között is helyet foglalhatott volna, de úgy gondolta, Harald jobban örül majd, ha a szülői ház küszöbén köszönti. Különben az öreg házvezetőnőn kívül senki sem fogadta volna ott a fiatalokat.

Egyszerre csak az alant álló emberek tömege mozgásba lendült, majd felbukkant a Lisa feldíszített árbocának csúcsa is. A várakozók azonnal hangos éljenzésbe kezdtek. Marlen csendben visszament a házba, s szívére szorított kézzel megállt az előszobában.

Csak nyugalom! Nyugalom! Bátorság, szemed se rebbenjen, bármennyire fáj is! - győzködte saját magát. Ekkor megjelent Darlagné is. Büszkén feszített legszebb fekete selyemruhájában. Az ablakpárkány mellett foglalta el lesállását, majd hamarosan izgatottan felkiáltott:

- Jönnek, Marlen kisasszony, jönnek!

A lány sápadtan felemelte az üdvözlésre szánt gyönyörű rózsacsokrot, amelyet már előre az egyik előszobai asztalra készített, azután kilépett a bejárati ajtón, hogy köszöntse Haraldot és nejét.

Marlen igazán elragadó volt sápadtan is csinos arcával, kezében a rózsacsokorral. A napsugár fényes csillámokat szórt fürtjeire.

Így látta őt viszont Harald Forst, öt hosszú esztendő után, s ezt a képet soha, de soha többé nem felejtette el. Csodálatosnak találta a küszöbön álló fiatal nőt, akinek szeme gazdag lélekről és mély megindultságról árulkodott.

Ki lehet ez? Csak nem Marlen? Ő lenne ez a kecses teremtés, aki ily sugárzó arccal fogadja őt?

- Marlen? - szaladt ki a férfi száján a név, amely most úgy hangzott, mint egy csodálkozó kérdés.

A lány vadul kalapáló szívvel állt ott, s egy napbarnította arcot látott maga előtt, ó, ez az az imádott arc, amelyet mindig szíve mélyén hordozott! Csak kicsit érettebb, idősebb, mint emlékezetében élt, és talán valamivel soványabb meg komolyabb is lett. Marlen minden erejét összeszedte, és mosollyal az arcán néhány lépést tett a férfi felé. E mosolyra Harald Forst szíve megremegett.

- Isten hozott itthon, Harald bátyám, ifjú nejeddel együtt - mondta Marlen, s Katje felé nyújtotta a rózsacsokrot.

Az újdonsült Forstné cseppet sem kedves csodálkozással nézett rá. „Hát ez volna férjem fogadott húga? Hiszen ez kész szépség! És én még azt hittem, hogy nyakigláb vénlány, orrán fekete csontkeretes szemüveggel!”

Katje olyan nő volt, aki mindig és mindenhol a legszebb akart lenni. Marlentől egyenesen arcátlanságnak találta, hogy kegyelemkenyéren élő, szegény rokon létére ilyen pompás látványt merészel nyújtani annak a háznak a bejáratánál, ahová ő, Katje úrnőként akart bevonulni. Hűvös közönnyel vette át a virágot, s mindössze leereszkedő biccentéssel üdvözölte a lányt.

Harald végre nagy nehezen magához tért. Mintha álmából riadt volna fel, kezet nyújtott Marlennek, s olyan erővel szorította össze a kis fehér ujjakat, hogy az szinte fájt.

- Marlen! Húgocskám! Végre újra látjuk egymást! Meg kell neked vallanom, ha nem saját házam küszöbén lépsz elém, meg sem ismertelek volna. Hova lett az a szánalomra méltó kislány, akit itt hagytam? Csak a szemed a régi, azt megismerem. Mintha édesapád nézne rám. Ezer köszönet ezért a gyönyörű fogadtatásért. És ő, ő Katje, a feleségem. Szeressétek egymást testvérként! Katje, ő az én kishúgom, Marlen. - A férfi gyorsan, nagy-nagy izgalommal beszélt, s szemét képtelen volt levenni Marlenről.

Katje barátságtalanul a lányra emelte tekintetét.

- Örülök, hogy megismerhetem, kisasszony - mondta üres, hidegen kongó szavakkal.

Marlen úgy érezte, szívéig hatolt ez a fagyosság.

- Részemről a szerencse, kegyelmes asszony - felelte ugyanazon a semmitmondó hangon, amelyen Katje beszélt vele.

- Az isten szerelmére - vágott közbe Harald -, ne legyetek már ilyen kimértek! Magunk között semmi szükség címekre! Méghogy kisasszony, meg kegyelmes asszony! Könyörgöm, tegeződjetek és szólítsátok keresztnéven egymást. Hát így köszönti egymást két testvér?

A férfinak nehezére esett, hogy ilyen tréfásan szemrehányó hangot üssön meg. Még mindig nem nyerte vissza teljesen lelki egyensúlyát.

Katje keményen, kurtán felnevetett, szeme dühös szikrákat szórt. - Ám legyen, ha ez a kívánságod... Akkor hát, szervusz, Marlen!

A lány, ajkán szívélyes mosollyal, kezet fogott Katjéval. Világosan kiérezte ugyan hangjából az elutasítást, de elhatározta, hogy nem fog megsértődni. Katjénak előbb jobban meg kell ismernie őt.

- Szívből köszönöm, hogy megtisztelsz, és testvéreddé fogadsz. Megpróbálom majd kiérdemelni. Most azonban szeretnélek bevezetni benneteket a házatokba. - Marlen hátralépett, és előreengedte az ifjú párt.

Az előcsarnokban Darlagné köszöntötte őket. Harald szívélyesen viszonozta a köszöntő, szavakat, Katje azonban a derék házvezetőnővel is magas lóról beszélt.

Darlag asszony szobáikba vezette a házaspárt, Marlen pedig bejelentette, hogy a teát a kisszalonban szervírozzák, amint a fáradt utazók átöltöztek, s valamelyest felfrissítették magukat.

Harald hálásan bólintott.

- Hamarosan találkozunk, Marlen.

Katje csupán némán biccentett.

A következő pillanatban az ifjú házasok magukra maradtak. A fiatalasszony szeme szemrehányóan megvillant.

- Harald, te nem mondtál nekem igazat! Ez a Marlen nem is csúnya.

A férfi eltűnődve maga elé meredt, s most valósággal megijedt felesége szavaira.

- De Katje! Hiszen mondtam, hogy fogalmam sincs, szép-e vagy sem. Öt év óta ma láttam először, és istenemre, engem is legalább annyira meglepett, hogy ilyen szép lány lett belőle, mint téged.

- Úgy? Szóval szépnek találod? - kérdezte felindultan Katje.

- Igen, szépnek találom, akárcsak te.

Katje dühösen nézett Haraldra.

- Szebb, mint én?

A férfi nevetni próbált, de mosolya kínosan erőltetettre sikeredett. - Kettőtöket össze sem lehet hasonlítani - mondta, nagy nehezen préselve ki magából a szavakat.

- Nekem kimondottan ellenszenves. Egyáltalán nem örültem, hogy miattad olyan bizalmasan kellett megszólítanom.

Harald összeráncolta a homlokát.

- Szerintem pedig magától értetődő volt, végül is a testvéremmel beszélgettél.

Katje erre csak rántott egyet a vállán.

- Voltaképp nem is a testvéred.

Ezek a szavak egészen különös hatást gyakoroltak Haraldra. Marlen valóban nem édestestvére. S életében most először érezte úgy, hogy ez jól is van így. Ám rögtön ezután szinte erőszakkal elhessegette magától, nyugtalanító gondolatait.

- Én azonban úgy érzek iránta, mintha a testvérem volna - mondta. - Sokszor mondtam ezt már neked, és kérlek, tartsd tiszteletben!

- Hát jó, ezen már úgysem változtathatunk. De azért ne szoktasd túlzott igényekhez a kisasszonyt! Nem illenék az itt elfoglalt helyéhez.

- Pontosan azt a helyet foglalja el ebben a házban, mint amilyen édes húgomat illetné meg, ha volna ilyen. Ezen nem szabad fennakadnod, Katje. Haldokló apjának ígértem meg, hogy így lesz, s minden körülmények között állni fogom a szavamat.

- Felőlem! - legyintett Katje. - De most kérlek, hadd pihenjek le félórára! Fáj a fejem. Ezek a szobáim?

Harald végigvezette feleségét a lakosztályán, s közben nem kerülte el figyelmét, milyen hangulatossá varázsolták a szobákat. Minden szeglet Marlen keze munkájáról árulkodott.

- Akkor most magadra hagylak. Pihend ki magad, Katje! - mondta, és lement, hogy felküldje Daipaht. A cselédlányt időközben Darlagné már elhelyezte takaros kis szobájában, amely közvetlenül Katje lakosztálya mellett volt. A szolgáló mosolygós arccal nézett a férfira, aki a feleségéhez küldte őt.

Harald ezután saját szobájába ment. Végre egyedül volt. Hosszú ideig mozdulatlanul állt, akár egy kőszobor. Lelki szemei előtt újra Marlen alakja sejlett fel, ahogy a bejáratnál először eléje tűnt.

Ez a találkozás lelke legmélyéig megrendítette a férfit. Még soha nem tört rá érzés ilyen hirtelen, egyetlen szempillantás alatt, mint ott, a szülői ház küszöbén, meglátva a légies, könnyed leányalakot.

Létezhet egyáltalán ekkora változás? A jelentéktelen kis bakfisból hogyan lehetett ilyen csodálatos ifjú dáma? Marlen, ó, Marlen!

Harald úgy érezte, jövendő sorsa elviselhetetlen teherként nehezedik a vállára. Tudta, ettől a perctől kezdve végzetes tévedést kell magával hurcolnia, s erről még csak sejtelme sem lehet senkinek.

Nem hitt abban, hogy fiatalkori álma valósággá válhat, és megtalálhatja az eszményi nőt. Már régen megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy a valóságban nem léteznek ideálok. S most mégis maga a testet öltött csoda, az életre kelt eszmény köszöntötte az apai ház küszöbén.

Harald és Katje sorra látogatták az ismerősöket. Mindenütt szívesen fogadták őket, s a meghívások egyre csak jöttek innen is, onnan is.

Esténként a fiatal pár általában nem tartózkodott otthon. Ha éppen nem volt kihez menniük, Katje állandóan színházba vagy moziba vágyakozott. Úgy tűnt, főleg a filmszínházak okoznak neki nagy élvezetet. Az ifiasszony teljesen átadta magát a hamburgi élet örömeinek. Harald hiába kérlelte többször is Marlent, hogy legalább olykor-olykor tartson velük, a lány mindig talált valamilyen kifogást, hogy ne kelljen elmennie.

Katje reggelente nagyon sokáig aludt. Itt is, akárcsak Kota Radzsában, lustán, tétlenül töltötte napjait. Csak a szórakozásra volt bármikor kapható.

A reggeli órák, amikor Katje még aludt, voltak Marlen és Harald számára a legszebbek. Együtt reggeliztek, s utána is együtt töltöttek még egy órácskát. Amikor azután a lány felkelt az asztaltól, hogy a házimunka után nézzen, Harald mindig marasztalta.

- Maradj még egy kicsit, Marlen! Egész nap egy szót sem tudunk váltani, legalább ezt a kevéske reggeli időt használjuk ki! Szüntelenül hajt a tettvágy? - kérdezte egyik reggel a férfi.

A lány nagyon is szívesen maradt, de azért mosolyogva így válaszolt:

- Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy tétlenül üldögéljek.

- Vehetnél néhány órát Katjétól! Ő ugyanis képes átlustálkodni a nap minden percét.

- A társasági élet bizony fárasztó dolog. Katje szinte sohasem fekszik le időben, s így te sem, Harald. Több pihenésre volna szükséged. Úgy látom, fáradtabb és elgyötörtebb vagy, mint amikor megérkeztetek, s ez nem is csoda.

A férfi jól tudta, honnét e látszat. Nem a túlzásba vitt társasági élet, hanem a szív folytonos küzdelme, amelyet titokban kellett megharcolnia, az tette csaknem beteggé. Marlen napról napra fontosabbá vált számára. Szinte csak azokban az órákban élt, amelyeket vele tölthetett. Ilyenkor boldogan átadta magát a lány személyiségéből áradó édes varázsnak. Semmi másra nem gondolt ezekben a percekben, csak arra, hogy csodálatos vele lenni, bájos, gyönyörű arcát nézni, hangja puha zengését hallgatni. Mély, mennyei nyugalom töltötte be ilyenkor a lelkét.

Katjéval is elfogadható volt a viszonya. Ő maga meglehetős közömbösséggel viseltetett felesége iránt, és megpróbálta könnyedén venni az asszony gyakorta változó hangulatait, Katje pedig igyekezett szeretetre méltóan és kedvesen viselkedni vele. Az asszony egyik szórakozásból a másikba libbent, s dührohamait, amelyek most is sűrűn törtek rá, nem férjén, hanem szegény Daipahon élte ki. Vagy újabban Marlenen.

Darlagné gyakran volt tanúja, micsoda megaláztatásokkal gyötri Katje szegény Marlent, s minden alkalommal kellőképpen kijött miatta a sodrából. Kezdettől fogva meglehetősen rossz véleménnyel volt az ifjú Forstnéról, s e meggyőződése napról napra csak erősödött.

Egyszer aztán felháborodottan így szólt Marlenhez:

- Ilyen gonosz teremtést, mint ez a Forst asszony, én bizony még soha életemben nem láttam. Ha a mi áldott jó kegyelmes asszonyunk megérte volna, milyen szerencsétlenül házasodott a fia! Mert boldog, az sosem lesz a kegyelmes úr, ezt elhiheti nekem! Hisz mégiscsak anyja fia, s tőle bizony máshoz szokott. A fiatal kegyelmes asszonyon, istenemre, senki sem venné észre, hogy jobb körökből származik. És ahogy magával bánik, nem is szólva azokról a pofonokról, amelyek szegény Daipahnak jutnak, az egyenesen hajmeresztő! Ha Forst úr tudna erről, biztosan nem hagyná annyiban. Meg kellene mondani neki.

- Jaj, az isten szerelmére, csak azt ne! Katje nem úgy gondolja, ahogy a látszat mutatja. Vegye figyelembe, Darlagné, hogy Szumátrán egészen más erkölcsök és szokások uralkodnak, mint mifelénk.

- Éppen ezért kellene elmondani mindent az úrnak, jó lenne, ha elmagyarázná a nejének, hogy errefelé nincsenek rabszolgák. Mindenekelőtt magával szemben kellene az ifiasszonynak sürgősen hangnemet változtatnia. Úgy tesz, mintha Marlen kisasszony a rabszolgája volna - dühöngött az idős asszony.

Marlen megragadta Darlagne kezét.

- Egy szót sem szabad szólnia Forst úr előtt! Nem terhelhetjük őt ilyesmivel. Szörnyű volna számomra, ha szemrehányásokkal illetné miattam a feleségét. Hát nem érti?

- Én csak azt látom, hogy maga mindent zokszó nélkül eltűr, csak hogy el ne szomorítsa Forst urat.

- Talán bizony kicsiségek miatt tönkre kellene tennünk rövidke pihenését? Ne bolygassa a dolgot, Darlagné! Katje is csak megnyugszik, csak észretér lassan, ha majd kicsivel több időt töltött el itt - mondta Marlen anélkül, hogy szemernyit is hitt volna saját szavaiban.

- A kegyelmes ifiasszonynak más férjre volna szüksége. Olyanra, aki szintúgy nem habozik, és odasóz neki, amikor ő maga is felemeli a kezét. Forst úr azonban ehhez túlságosan jó és illedelmes, s éppen ezért tehetetlen saját feleségével szemben. Túlságosan is tűzről pattant ez a menyecske!

Marlen gondterhelten nézett a távozó Darlagné után. Tulajdonképpen igazat kellett adnia az idős asszonynak. Maga is egyre inkább elborzadt Katje féktelen természete láttán, ám ennél is kínosabban érintette az a felismerés, hogy a fiatalasszony nem őszinte. Ha úgy látta jónak, mosolygó arccal tudta előadni a legképtelenebb hazugságokat is.

Marlennel is őszintétlenül viselkedett, ha a férje is jelen volt. Ilyenkor mintha kicserélték volna, így a férfinak sejtelme sem volt arról, mekkora szenvedéseket kell a lánynak felesége miatt kiállnia. Hetek teltek így el.

Egyik délután Harald a szokottnál korábban jött haza az irodából. Daipah jelentette neki, hogy az úrnő alszik. Csend és nyugalom honolt az egész házban. Kérdésére az egyik inas azt a felvilágosítást adta Forstnak, hogy Marlen a szobájában van.

Harald elhatározta, hogy felkeresi húgát. Vágyott rá, hogy elbeszélgethessen vele. Gyorsan felszaladt a lépcsőn, és bekopogtatott Marlen nappalijának ajtaján. A lány azt hitte, a személyzet valamelyik tagja kér bebocsátást, és mit sem sejtve kikiáltotta:

- Szabad!

Amikor aztán Harald jelent meg a küszöbön, ijedten összerezzent, s arcát enyhe pír futotta el, ami nem kerülte el a férfi figyelmét. Marlen kedvenc kis zugában üldögélt, s már régóta Harald fényképére szegezte tekintetét.

A lány azonnal felugrott, és úgy tett, mintha éppen akkor csukta volna be az erkélyajtót. Nem akarta, hogy Harald meglássa saját fényképét. Attól félt, hogy a fotó elárulná titkolt érzéseit.

- Remélem, nem zavarlak, Marlen - mondta a férfi, és beljebb lépett.

- Ó, nem, dehogy. Van valami kívánságod?

- Csak szerettem volna elbeszélgetni veled. Odaát, az irodában felesleges voltam, Katje pedig már megint alszik, és csak teára bújik majd elő. Szóval ez itt a te kis birodalmad. Körülnézhetek? - kérdezte.

Marlen még mindig az erkélyajtó mellett állt, és szerette volna, ha a férfi fényképe egyszerűen eltűnne a falról. - Hogyne, nézz csak körül! - felelte olyan nyugodtan, ahogy csak kitelt tőle.

A férfi finom érzékkel észrevette Marlen furcsa hangulatát, zavarát és nyugtalanságát. Hogy időt adjon neki, hosszasan nézegetni kezdte a falon függő képeket. A tükör mellett édesanyja arcmását fedezte fel. Éppen ezt nézegette, amikor véletlenül oldalpillantást vetett a tükörbe, s meglátta, hogy a lány hirtelen megfordul, levesz a falról egy bekeretezett fényképet, a varróasztalon álló kosárkába teszi, és végül még egy félig kész kézimunkával is betakarja. A férfi azt is látta, hogy ezután Marlen fellélegezve szívére szorítja a kezét, és végre ellép az erkélyajtó mellől.

Harald szívébe beléhasított a fájdalom. Az elrejtett kép csakis egy férfit ábrázolhat, különben miért tüntette volna el Marlen titokban? Zeidlernél óvatosan érdeklődött már, hogy van-e férfi a lány életében, de a cégvezető erre határozott nemmel válaszolt. Talán reménytelen szerelmet hordoz a lelkében?

- Miért nem jársz velünk soha társaságba? - kérdezte Harald, még mindig a tükörre sandítva.

- Nem az én világom - felelte Marlen komoly arccal.

A férfi megfordult és kutató tekintettel tudakozódott tovább.

- Hogyan akarsz így megismerkedni egy férfival, akihez aztán esetleg feleségül mehetnél?

- Sohasem fogok megházasodni - felelte a lány nyugodtan.

Harald szeme e válasz hallatán egy pillanatra megvillant.

- Majdnem minden fiatal hölgy ezt mondja, mielőtt mégis bekötik a fejét.

- Csakhogy én komolyan is gondolom - jelentette ki nyugodtan Marlen.

A férfi nem tehetett mást, ki kellett mondania, ami a lelkét nyomta.

- Azért döntöttél így, mert olyasvalakinek adtad a szíved, aki elérhetetlen számodra?

A lány ijedten elfordult. Hirtelen elfogta a rettegés, hogy valamiképp mégis elárulja titkát. Félre kell vezetnie Haraldot! Nagy nehezen összeszedte magát, aztán újra a férfi felé fordította sápadt arcát.

- Hát igen, Harald. A szívem olyan férfié, aki sohasem lehet az enyém - rebegte halkan.

A fiatalember egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha elviselhetetlen fájdalom gyötörné.

- Nem segíthetnék, hogy elhárítsam kettőtök útjából az akadályokat? - kérdezte aztán rekedten.

A lány csak a fejét rázta.

- Nem. Senki sem segíthet rajtam.

Harald a homlokát ráncolta. Csak nagy nehezen sikerült elhessegetnie magától a gondolatot, amely mindennél jobban foglalkoztatta. Röpke grimaszt vágott, majd leült.

- Nem akarok erőszakkal a titkodhoz férkőzni - mondta, alaposan megfontolva minden szót. - Gyere, ülj ide, és beszélgessünk valami másról! Hamarosan kisebb ünnepséget szeretnék rendezni itt, a házban. Mit szólnál egy kerti mulatsághoz? Enyhék az esték, és szerintem nagyon jó lenne, ha szépen feldíszítenénk a kertet, a teraszon pedig frissítőket szolgálnánk fel. Tánc is lesz. Feltétlenül keringőznöd kell majd velem! A nagy vacsorák rém unalmasak. Mi kis asztaloknál fogunk étkezni. Mit szólsz hozzá?

- Valóban nagyon szép lenne - helyeselt a férfi kedvéért lelkesen a lány.

- Van ünnepi ruhád, Marlen?

- Olyan nincs, amelyet erre a jeles alkalomra felölthetnék. Eddig egészen jól megvoltam az estélyimmel és néhány fehér ruhával. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy részt vegyek az estélyen, még gondoskodnom kell megfelelő öltözékről.

- Nagyon is ragaszkodom hozzá!

- Mikor rendeznéd meg az ünnepséget?

- A következő hétvégére gondolok, de még meg kell beszélnünk a dolgot Katjeval. Az estélyi ruhát azonban már most megrendelheted. És ne feledd, hogy a testvéremnek méltóképpen kell képviselnie házunkat! Nem engedhetem meg, hogy azt mondják, a húgom csak másodhegedűs a feleségem mellett. Természetesen a legegyszerűbb ruhában is nagyon csinos vagy, de mégis. Érted, ugye?

- Efelől nyugodt lehetsz, Harald. Tudom, mivel tartozom neked.

- Jól van - felelte a férfi, és megfogta a lány kezét.

Így ültek kéz a kézben. Marlen szívét csodálatos érzés töltötte be, és végtelen nyugalmat érzett.

- Milyen szint viselnél szívesen? - kérdezte kis idő múlva a férfi.

- Ó, Harald - nevetett halkan a lány -, megható, hogy így gondoskodsz rólam. Még ez sem kerüli el a figyelmedet! Nem tudom, melyik állna a legjobban.

A férfi hosszasan Marlenen nyugtatta tekintetét.

- A fehér! Puha, finom, csillogó selyemruhára gondolok, amely lágy hullámokban omlana alá. A fehér a te színed!

Harald pillantására sötét pír futotta el a lány arcát, s remegve felsóhajtott. Végül azonban sikerült mosolyt erőltetnie magára.

- Akkor hát fehér ruhát fogok választani.

Kis időre csend telepedett rájuk. A férfi maga elé képzelte Marlent a hófehér selyemzuhatagban. Milyen csodálatosan fest majd benne gyönyörű alakja! Erőszakkal kellett kiszakítania magát az ábrándkép vonzásából, s hírtelen, minden átmenet nélkül Kota Radzsáról kezdett beszélni.

Marlen feszült figyelemmel hallgatta.

- Varázslatos lehet az a vidék! - mondta ábrándosan.

A férfi fürkészőn nézte a lányt.

- Nem szeretnél velünk jönni, Marlen, ha visszamegyünk Szumátrára? Legalább egy-két évre!

A lány ijedten hátrahőkölt.

- Ezt nem mondhatod komolyan!

- Dehogynem! Zeidler úrtól tudom, hogy éppolyan jó cégvezető lehetnél, mint ő maga. Voltaképp kötelességed lenne egyszer ellátogatni Kota Radzsába, hogy megszemléld az ottani üzemünket. Az üzlet menete is sokat egyszerűsödne, ha a hamburgi leányvállalatnál valaki igazán jól ismerné a szumátrai helyzetet. Ha már elszántad magad, hogy erőidet a cégnek szenteled, ezt is megtehetnéd.

Marlen arca pillanatok alatt skarlátvörös lett, majd ugyanilyen gyorsan krétafehérré vált. Óriási kísértést érzett arra, hogy szaván fogja Haraldot. Akkor nem kellene olyan hamar elválnia tőle, és még sokáig a közelében maradhatna. És persze Katje közelében is, aki Kota Radzsában alighanem még elviselhetetlenebb, mint itt. De ez nem zavarta volna, valami mástól félt. Attól, hogy valószínűleg nem lenne ereje ahhoz, hogy elrejtse szerelmét.

- Nos, Marlen? - sürgette Harald.

A lány felugrott és hevesen rázta a fejét.

- Nem, nem, ez lehetetlen! - kiáltotta.

- De miért?

Marlen szinte rémülten nézett a férfira.

- Lehetetlen, de kérlek, ne faggass tovább!

- Katje miatt vonakodol? Gondolod, hogy ő ellenezné a dolgot?

Marlen nem tudta, mit mondjon. Harald természetesen észrevette rajta halálos zavarát.

- Talán miatta is. Jobb, ha itt maradok.

- Szumátrától félsz?

- Ó nem, dehogyis!

- Akkor valami mástól tartasz?

Marlen erre már végképp nem tudott mit felelni. Felugrott, hogy ne kelljen a férfi szemébe néznie.

- Beszéljünk másról, Harald... Én... Nagyon meglepett az ajánlatod. Hadd gondolkodjam rajta egy kicsit! Nem is tudom...

Ebben a pillanatban kopogtattak. Marlen megkönnyebbülve kikiáltott, hogy szabad. Darlagné lépett be.

- Marlen kisasszony, kérem, segítsen egy pillanatra. Szeretném előkészíteni a ma esti ünnepi asztalt, de sehogyan sem akar sikerülni. Maga olyan ügyesen csinálja!

A lány természetesen kész volt segíteni. Közben legalább visszanyerheti nyugalmát, amely csaknem elhagyta az imént.

- Azonnal megyek, Darlagné. Te is lejössz, Harald?

- Nem, inkább itt várnék rád, Marlen, ha szabad.

- Természetesen. Rögtön jövők. - Azzal már ki is surrant a szobából.

Harald hallgatta a távolodó léptek zaját, s azon gondolkodott, vajon miért lett Marlen egyszeriben ilyen nyugtalan. Hiszen csak annyit kérdezett tőle, nem volna-e kedve Szumátrára jönni, ő maga félt attól a naptól, amelyen majd el kell válniuk, bár még mindig szerette volna azt hinni, hogy Marlen a testvére, semmi több. És azt is tudta, hogy ennek ennyiben is kell maradnia. De vajon miért nem akar a lány velük tartani?

Hírtelen átvillant az agyán egy gondolat. A férfi miatt, akit szeret, miatta nem akar elmenni Hamburgból! Bármennyire reménytelen is a szerelme, mégis választottja közelében akar maradni.

Pillantása ekkor a kis varrókosárra tévedt. Abba rejtette Marlen a falon függő képet, ez egészen bizonyos. Csak néhány lépést kellene tennie, s egyetlen pillantást vetnie a fotóra, hogy legalább az arcát láthassa annak a férfinak, aki Marlen szívét mondhatja magáénak.

Néhány pillanatig még harcolt a kísértés ellen, hogy illetéktelenül kilesse a lány féltve őrzött titkát, azután azonban engedett. Túl gyenge volt. Mintha mágnes vonzaná, a varróasztalka mellé lépett és remegő kézzel a kép után nyúlt. Úgy érezte, belévágott a villám, amikor a fotóra pillantott. Saját képmása nézett vissza rá. Az ő képe? Szóval ezt rejtette el előle Marlen halálos félelemmel? Ez előtt a kép előtt ült, amikor belépett hozzá? Hány hosszú órát tölthetett itt üldögélve az évek során, az ő képe előtt?

Örömkiáltás, majd fájdalmas jaj tört elő belőle. Egyszeriben tisztán látott, mintha hályog hullott volna le hirtelen a szeméről. Miatta nem akar Marlen más férfié lenni!

Marlen!

Lassan felocsúdott a meglepetésből, s gondosan visszatette a képet a kosárba. A lánynak semmi esetre sem szabad megsejtenie, hogy szívének ritka nem titok többé. Ha rájönne, biztosan azonnal elhagyná a házat.

Marlen hamarosan visszatért, s a férfinak addigra sikerült közömbös arcot vágnia.

- Bocsásd meg, Harald - mondta a lány -, hogy ily sokáig megvárakoztattalak. Lassan le kellene mennünk. Katje felébredt, és éppen öltözik. Hamarosan teázni óhajt majd.

Harald felnézett Marlenre. Szeme mohón itta a gyönyörű látványt. - Nem is vettem észre, hogy sokáig voltál távol. Szinte körülfont kis szobád békéje és nyugalma. Csodaszép perceket töltöttem itt.

A férfi látta, hogy Marlen arcán megint enyhe pír fut át. Már eddig is többször észrevette a lány hirtelen pirulását, csak nem sejtette, mit jelent. Most már mindent értett. Világossá vált számára, hogy pirulás és elsápadás mind-mind neki szólnak. Azt kiáltják: szeretlek!

Együtt mentek le abba a szobába, ahol délutánonként teázni szoktak. Rögtön utánuk megérkezett Katje is.

Marlen kitöltötte a teát, s ahogy szokta, most is kiszolgálta a fiatal párt.

Harald a kerti ünnepségre terelte a szót.

- Hogy tetszik az ötlet, Katje?

A fiatalasszony hirtelen csupa tűz lett, mint mindig, ha valamilyen mulatság volt kilátásban. Eleven jókedvvel kezdte sorolni a kívánságait.

Harald önkéntelenül is összehasonlította magában a két nőt. Még sosem volt ennyire nyilvánvaló számára, mennyire hétköznapi jelenség Katje Marlenhez képest. Szépsége sokkal durvább, mint a lányé. Katje csábereje első pillantásra talán feltűnőbb, mint Marlen csendes bája, előkelő finomsága, amelyek viszont sokkal maradandóbbak felesége vonzerejénél. Mindezt bizonyára Katje is megérezte, és ezért találta Marlent oly ellenszenvesnek.

A kerti ünnepség tervezése közben Katje megszokott lustasága hirtelen nyugtalan vibrálássá változott.

Harald örömmel látta, hogy felesége ilyen komolyan belevetette magát az előkészületekbe. Még az aznap esti moziról is lemondott, hogy férjével összeállítsa a meghívandó személyek névsorát. Amikor ezzel megvoltak, divatlapok tömegét lapozta át, hogy új estélyi ruhát válasszon ki az ünnepségre.

Marlen nem értette, mi szükség erre. Katje a legdrágább és legelegánsabb ruhák egész garmadáját mondhatta magáénak. Csakhogy szerinte ezek közül egyikben sem lenne elég szép a saját házában tartandó estélyen. Egészen különleges, egyedülálló darabra vágyott.

- A ruhámnak szenzációsnak kell lennie! A hamburgi társaságnak napokig másról sem szabad beszélnie - mondta, majd megint a divatlapok tanulmányozásába merült.

A hamburgi társaság elkápráztatására szánt kerti mulatságból azonban semmi sem lett.

Másnap reggel Harald és Marlen együtt reggelizett, majd a férfi elbúcsúzott, és elindult az irodába. A lány a teraszra ment, és a napernyő alatt kézimunkázni kezdett, Harald ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy amíg ő Hamburgban van, addig a húga pihenjen kicsit, és ne járjon dolgozni. Alig tűnt el Harald alakja az irodaház ajtajában, amikor Darlagné feldúlt arccal a teraszra ért.

- Marlen kisasszony! Ezt már igazán nem lehet tovább hallgatni!

- De hát mi történt? - riadt fel a lány.

- Kérem, jöjjön be a házba, hogy saját fülével hallgassa! Forstnét megszállta a gonosz.

Marlen rosszat sejtve felkelt, és követte Darlagnét. Az előszobában ott állt a teljes személyzet. Mindannyian a Katje szobajából kihallatszó szörnyű rikácsolást hallgatták, meg egy másik nő fájdalmas jajkiáltásait.

A lány gyorsan elküldte a kíváncsi személyzetet, majd Katje szobájának ajtajához sietett. Tisztán hallotta, hogy a fiatalasszony szájából csak úgy dőlnek az arcpirító szitkok. Figyelmét Daipah kiáltásai, és a furcsa, időről időre megismétlődő csattanások sem kerülték el.

- Ez már azóta tart, amióta Forst úr elhagyta a házat. Alig tette ki a lábát, máris elkezdődött ez a pokolbeli koncert - mondta Darlagné felháborodva.

Marlen határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. Azért az már mégsem járja, hogy az egész személyzet ilyesmit hallgasson!

Ahogy belépett, Katjét látta meg először. Az asszony dühtől eltorzult arccal egy kétrét hajtott törülközővel teljes erőből szegény Daipahra sújtott, aki rémülten kuporodott a lába elé. Keze újabb ütésre lendült, amikor a lány mellette termett, és nyugodt, de határozott mozdulattal kivette kezéből a törülközőt.

- Mi jut eszedbe? Mit merészelsz? - kiabálta az asszony a dühtől már teljesen magánkívül.

- Nyugodj meg, Katje! Kint áll az egész személyzet. Nem való, hogy ilyen szitkokat halljanak tőled, és megtudják, hogy ütöd a komornádat. Hírét vinnék a dolognak, azt pedig nem engedhetjük meg magunknak.

Daipah nyöszörögve feltápászkodott, és hálásan megcsókolta Marlen ruhájának szegélyét. Katje ezt látva csak még mérgesebb lett, és szeme olyan tárgy után kutatott, amellyel tovább kínozhatná szobalányát.

- Majd adok én neked, hogy ennek a ruháját csókolgasd, te undorító féreg! Én vagyok az úrnőd, és ez itt semmivel sem több, mint te. Térdre, és oldozd meg rögtön a cipőfűzőmet, amelyet ostoba módon túl erősre kötöttél! - utasította Daipaht.

Az ázsiai lány halálra rémülve Marlen mögé bújt.

- Ne bántsd, Katje! - kérlelte az asszonyt Marlen. - Hagyd, hadd menjen szegény! Csak egyre jobban felidegesít.

Katje éles hangon felnevetett.

- Gondolod, hogy te kevésbé idegesítesz, te két lábon járó förtelem? Unalmas jámborságoddal még kiállhatatlanabb vagy, mint Daipah. Térdelj le te, oldd meg a cipőfűzőmet, ha nem akarod, hogy Daipah tegye. Lássuk csak, vagy-e olyan ügyes szobalány, mint ő!? Gyorsan, mert fáj a lábam!

Az asszony ezzel belevetette magát az első fotelba, s olyan hevesen emelte fel a lábát, hogy csaknem eltalálta vele a szó nélkül letérdelő Marlen arcát. A lány erre sem mondott semmit, csak szemrehányóan felnézett, aztán kioldotta a cipőfűzőt, és kicsit lazábban újra megkötötte.

Daipah eközben rettegő arccal összeszedegette úrnője szanaszét dobált ruháit.

- Most már jobb, Katje? Így nem fáj a lábad? - kérdezte Marlen, miközben felegyenesedett.

Az asszony dühödten nézett rá. Marlen jámborsága nem nyugtatta meg, épp ellenkezőleg, még jobban felingerelte.

- Ne vágj már ilyen jámbor képet! Talán attól félsz, árt a szépségednek, ha nem vagy mindig ilyen szelíd? Te, te álszent perszóna! Vedd tudomásul, hogy elviselhetetlen vagy!

Most már Marlen arcát is elfutotta a harag pírja.

- Fékezd magad, Katje! Sok mindent elnézek neked, de sértegetni nem engedem magam!

Az asszony felpattant ültéből.

- Hogyan? Te akarsz itt bármit is előírni nekem? Mit keresel egyáltalán a szobámban? Netán hívattalak? A cseléd csak akkor jelenik meg, ha hívják.

- Megfeledkezel magadról, Katje! Ezeket a szavakat kikérem magamnak - szólt Marlen nyugodt, ám ellentmondást nem tűrő hangon.

- Kifelé! Kifelé, te... te... Gyűlöllek! Látni se bírlak! - rikácsolta Katje, s mielőtt Marlen megakadályozhatta volna, öltözőasztaláról felkapott egy márványtálkát, amelyben tűket és efféle apróságokat lehetett tartani, és elvadult dühében a lány fejéhez vágta. Marlen még csak elhajolni sem tudott, oly gyorsan történt mindez. A nehéz márványedény jobb szeme fölött találta el a homlokát. A fájdalomtól megroggyant, és bizonytalanul hátratántorodott. Biztosan elesett volna, ha Daipah nem kapja el.

Még Katje is megijedt kissé, amikor meglátta, hogy az általa okozott sebből kibuggyan a vér, s bő patakokban csorog le Marlen hófehér ruhájára.

A lány ezt egyelőre észre sem vette, az ütéstől ugyanis teljesen elkábult. Szemrehányó pillantást vetett Katjéra, aztán szó nélkül elhagyta a szobát.

Darlagné felkiáltott, amikor meglátta Marlent.

- Jóságos isten! Már a maga élete sincs biztonságban ettől a fúriától?

- Ugyan, semmi az egész - dadogta Marlen, kezét a fájó sebre szorítva. Többet nem tudott szólni, még néhány lépést botorkált, majd ájultan összeesett.

Darlagné magánkívül volt az ijedtségtől. Azonnal az egyik inas után kiáltott, akivel átvitték a szomszéd szobába, s a díványra fektették a lányt.

- Tüstént telefonáljon orvosért, utána pedig amilyen gyorsan csak tud, szaladjon át az irodába! Mondja meg Forst úrnak, hogy rögtön jöjjön haza! - utasította a házvezetőnő az inast.

Parancsait nyomban teljesítették.

Ezután a derék asszony megpróbálta csillapítani a vérzést, és igyekezett valamelyest kimosni a sebet. A lány még akkor is eszméletlenül feküdt, amikor Harald feldúlt arccal megérkezett. Az inas csak annyit mondott neki. hogy Marlen kisasszony elájult, a homlokából ömlik a vér, de azt nem tudta megmondani, mi történt.

Harald mindent félbehagyva azonnal átrohant, s most szörnyű félelmek közepette az ájult Marlen fölé hajolt.

- Mi történt, Darlagné? Az isten szerelmére, mi történt vele? - kérdezte elfúló hangon.

Az idős asszony elhatározta, hogy nem hallgat tovább.

- A felesége tette, Forst úr. Valamit hozzávágott Marlen kisasszonyhoz, mert ő megakadályozta, hogy a kegyelmes asszony tovább verje a cselédjét. Szegény Daipah naponta kénytelen elviselni, hogy üssék. S ahogy eközben az asszonya beszél! Isten bocsássa meg bűnömet, de én bizony hallgatóztam, persze csak a szegény kislány érdekében. Az ön felesége minden áldott nap kínozza, gyötri. Ne vegye zokon, Forst úr, Marlen kisasszony nem akarta, hogy ezt elmondjam önnek, de ha továbbra is magamban tartom, még megfulladok. Egy kutyával sem szokás így bánni, hát még emberrel! Ez maga a legsötétebb rabszolgaság!

Darlagné mindent elmondott, ami a lelkét nyomta, és közben igyekezett Marlent ellátni.

Harald erőtlenül rogyott le az egyik fotelba. A derék házvezetőnő hírei valósággal letaglózták. Ahogy Marlen sápadt arcát nézte, az övé is eltorzult a fájdalomtól. Milyen szívesen beborította volna csókjaival ezeket a finom vonásokat! Erőnek erejével türtőztette azonban magát, mert tudta, hogy Marlen érdekében nem szabad elárulnia magát. A legrosszabb sejtésektől gyötörve várta az orvost, de mielőtt az megérkezett volna, a lány eszméletére tért. Nagy nehezen feltámaszkodott, és zavartan körülnézett. A homlokába hasító fájdalom hamar eszébe juttatta, mi történt vele. Rémülten vette észre, hogy Harald is ott van.

- Marlen! Marlen! Mit tettek veled? - kérdezte remegő hangon a férfi.

A lány a homlokához kapott, és mosolyfélét erőltetett magára.

- Ugyan, Harald, semmiség az egész. Apró félreértés csupán. Én... Azt hiszem, elestem. Ne nézz már ilyen aggódva rám! Maga se, Darlagné! Tényleg szóra sem érdemes az egész. - Fel akart kelni, de erőtlenül visszahanyatlott a díványra!

- Maradjon csak nyugodtan fekve, gyermekem, és ne szépítse tovább a dolgokat! Elmondtam Forst úrnak, hogyan szerezte a sebet. Semmit sem titkoltam el előtte, mert ez már nem mehet így tovább.

Marlen megijedt.

- Te jó isten, Darlag asszony! Ezt nem kellett volna! Harald, ne vedd a szívedre az egészet! Katje nem is tudta, mit csinál. Biztosan nem akart rosszat.

- Úgy? - vágott közbe a házvezetőnő. - Talán akkor sem akart rosszat, amikor azt ordította magának, hogy gyűlöli?! Hogy maga sem több alávaló cselédnél, akinek csak akkor szabad a szobába lépnie, ha hívják?! És talán azt sem követelte magától, hogy térdeljen le előtte, és oldja meg a kegyelmes asszony cipőfűzőjét? Na nem, kérem, ne próbáljon apró jeleket küldözgetni, hogy hallgassak! Ezt nem szabad eltitkolnom Forst úr előtt, különben még nagyobb szerencsétlenség kerekedhetik belőle. - A szavak a sokáig visszafojtott dühvel együtt valósággal kirobbantak a derék asszonyból.

Marlen lehunyta a szemét. Nem akarta látni Harald sápadt, elborzadt arcát. Úgy érezte, tőr hasít a szívébe.

A férfi égő szemmel nézett le rá, és nem bírt megszólalni. Reszketve a kis fehér kéz után nyúlt, és néma bocsánatkérésként gyengéden megsimogatta. Mielőtt valamit is képes lett volna mondani, megérkezett az orvos.

- Nocsak, Laßberg kisasszony! - kezdte a doktor csodálkozva. - Hát mit csinált? Nem nyújt épp szívderítő látványt.

Marlen, mindenkit megelőzve, így szólt:

- Doktor úr, a dolog valószínűleg csúnyábbnak látszik, mint amilyen valójában. Kicsit vigyázatlan voltam, s fejjel nekiszaladtam az egyik ajtónak.

Az orvos tüzetesen megvizsgálta a sebet.

- Nos, Laßberg kisasszony, akkor bizony hallatlan dühvel kellett futnia! Nagyobb baj is történhetett volna. Hála istennek, a szeme sértetlen. Hogy érzi magát?

- Egész jól - hangzott a felelet, amely nem egészen fedte a valóságot, sokkal inkább Harald megnyugtatására szolgált.

- A kisasszony az eszméletét is elvesztette, doktor úr - mondta Darlagné azonnal, ahogy szóhoz jutott.

- Úgy? Nos, ez érthető. Érez émelygést, hányingert?

- Nem, nem, minden rendben, Szeretnék felkelni, doktor úr.

- Csak lassan a testtel? Először is bekötözöm a sebét, utána pedig nyugodtan kell feküdnie. Úgy tűnik, az agyrázkódást megúszta. Remélem, nem kell komolyabb következményektől tartanunk, de már csak az ájulás miatt is pihenésre van szüksége. Holnapig mindenképpen maradjon fekve, azután majd meglátom, hogy felkelhet-e, vagy sem.

Ezután az orvos nagy szakértelemmel pompás kötést sikerített Marlen homlokára.

Harald szó nélkül állt mellettük. Aggódó tekintetét egy pillanatra sem vette le az orvosról. Az idegeit görcsbe rántó feszültség lassan oldódni kezdett, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

Marlen szorongva nézett a felette álló férfira. Megijedt a Harald szeméből feléje áradó mélységes fájdalomtól.

- Ígérem, jó leszek, doktor úr. Fel szabad mennem a szobámba, vagy inkább itt feküdjek? - kérdezte az orvostól.

- Nem szívesen látnám, ha ilyen állapotban mozogna, de a szobájáig, nos, azt még engedélyezem. Csak azután rögtön lefeküdni!

Harald a fekvő Marlenhez lépett.

- Szó sem lehet róla, hogy egyedül menj fel! Felviszlek - mondta, s mielőtt még Marlen bármilyen kifogást emelhetett volna, a karjába kapta, mint egy kisgyereket. Fent, a szobájában óvatosan a díványra fektette a beteget. Mielőtt még felegyenesedett volna, a lány megragadta a kezét, és könyörgőn ráemelte a szemét.

- Harald! Darlagné a nagy ijedség miatt felnagyítja a dolgot. Ne haragudj Katjéra! Nem tudta, mit tesz. Tudod, milyen könnyen felizgatja magát.

A férfi különös tekintettel nézett vissza rá.

- Nem szabad Katje érdekében közbenjárnod nálam.

- Mégis teljes szívemből kérlek, légy nyugodt, és gondold meg, mennyire boldogtalanná tenne, ha miattam elromlana a kapcsolatotok!

Harald élesen felnevetett.

- Elromlana?! Légy nyugodt, miattad megpróbálok uralkodni magamon. Most pedig pihend ki magad, nehogy komoly baj legyen a dologból! Azt már nem tudnám elviselni. - Ezzel gyorsan, mintha önmaga elől menekülne, kisietett a szobából.

A férfi lakosztályába ment, mert úgy érezte, meg kell nyugodnia, mielőtt felkeresi a feleségét.

Idegesen fel és alá járkált, és igyekezett elfojtani a Katje iránt érzett haragot és keserűséget. Több mint egy óra telt el, amíg annyira saját urának érezte magát, hogy képes volt beszélni az asszonnyal.

Belépett a szomszédos lakosztályba. A Katje hálószobája előtti helyiségben Daipaht találta. A kis cseléd az ajtó mellett, egy párnán kuporgott.

Harald el akart lépni mellette, hogy bemenjen a feleségéhez, Daipah azonban felpattant, és elállta az útját.

- Az úrnő nem akarja, hogy zavarják. Beteg.

A férfi ajka kesernyés mosolyra rándult. Olcsó kifogás volt ez csupán.

- Ágyban fekszik? - pillantott a cselédlányra.

- Nem tudom, uram. Amikor kijöttem, még fent volt. Bezárta mögöttem az ajtót.

- Mi baja az úrnőnek?

- Nem tudom.

- És mióta beteg?

- Amióta... amióta Marlen úrnő elment tőle. Úrnőm azonnal kiküldött, aztán bezárkózott. Azt mondta, beteg, és nem akarja, hogy bárki is zavarja, mielőtt hívat.

Harald szúrós szemmel nézett a szobalányra.

- Ott voltál, amikor Marlen úrnő az úrnőddel beszélt?

- Igen, uram.

- Mondd el, mi történt!

Daipah rémült pillantást vetett az ajtóra, amely mögött Katje tartózkodott. Harald figyelmét nem kerülte el, hogy a lány fél.

- Gyere át velem egy másik szobába, és ott mesélj el mindent!

Daipah követte a férfit, és részletesen beszámolt neki a történekről:

- Amikor Marlen úrnő vérző sebbel kiment, úrnőm rémülten ezt hajtogatta: „Semmi baj, csak tréfa volt. Hallod, Daipah? Csak tréfa volt!” De ez nem volt tréfa, uram. Az úrnő szörnyű mérges volt, és dühében hajította a márványtálat szegény Marlen úrnő felé. Marlen úrnő nagyon jó, meg akarta védeni Daipaht a veréstől. Ezért lett úrnőm, annyira dühös. De Daipahhal megint jó volt, és amikor kiküldött, ezt ajándékozta nekem.

Ezzel a cselédlány befejezte beszámolóját, és a nyakában viselt elefántcsont láncra mutatott. Úgy tűnt, az ajándék feletti örömében minden sérelmét azonnal elfelejtette. Széles mosollyal kimutatta rengeteg fehér fogát.

A férfi komoran meredt maga elé. Kis idő múlva felállt.

- Gyakran megvert az úrnő, amióta itt vagyunk?

Daipah bólintott.

- Majdnem mindennap, uram. De nem baj.

Harald leintette a szobalányt.

- Menj vissza a helyedre Daipah, és ha az úrnő kinyitja az ajtót, azonnal szólj nekem!

- Daipah hívni fog, uram.

A férfi visszament a szobájába, és várt. Nem akart erőszakkal rátörni az asszonyra. Enélkül is épp elég mende-monda kering már a házban. Meg kell várnia, hogy bebocsátást nyerjen.

Végre, röviddel ebéd előtt, Daipah kopogtatott nála, és jelentette:

- Az úrnő felkelt, és azt üzeni, hogy jöjjön át hozzá, uram.

Harald azonnal elindult.

Katje feje alatt keresztbe font karral az ágyon fekve, selyemszárongban fogadta.

- Daipah azt mondta, beszélni akarsz velem, Harald.

A férfi az ágyhoz lépett, s az asszonyra nézett. A csábító szárong ma egyáltalán nem hatott rá. Megérezte, hogy felesége merő számításból akar az érzékeire hatni, s ez inkább taszította, semmint vonzotta.

- Tudod, mit tettél, Katje? - kérdezte komoran.

Az asszony félig dacos, félig ijedt pillantással viszonozta a férjéét.

- Hogy mit tettem? Marlen bizonyára kész rémtörténetet tárt eléd, amikor teljesen fölöslegesen áthívtak az irodából.

- Erre nem volt képes. Ájultan találtam itt, Darlagné azonban elmondta, milyen gyalázatosan viselkedtél Marlennel. Csaknem életveszélybe sodortad.

- Ó, istenem! Csak ne fújj fel tragédiává egy ártatlan tréfát!

Harald felvonta a szemöldökét.

- Ha a márványtál halántékon találta volna Marlent, akkor most talán már gyilkos volnál. Adj hálát Istennek, hogy megvédett ettől! - mondta olyan komolyan és szigorúan, hogy most már Katje is megszeppent kissé.

- Igazán nem akartam ilyen rosszat tenni.

- Saját érdekedben szeretnék hinni neked, de az is elég, ami megtörtént. Tisztában vagy azzal, hogy börtönbe kerülsz, ha Marlen feljelent? A testi sértésért ugyanis szabadságvesztés jár errefelé.

Harald halálos komolysággal beszélt. Elhatározta, alaposan megleckézteti a feleségét, és a legkeményebb eszközöktől sem riad vissza, hogy megakadályozza a hasonló jelenetek megismétlődését Katje és Marlen között.

Az asszony azonnal felült.

- Csak fenyegetni akarsz.

- Ha gondolod, megmutatom a német polgári törvénykönyv megfelelő helyét. Amennyiben Marlen feljelentést tesz, semmi sem ment meg a börtöntől.

Katje kissé bizonytalanul felnevetett.

- Ugyan, ostobaság! Ki merne börtönbe csukni engem?

A férfi kérlelhetetlen maradt.

- Egyszerű ügy. Ha nem mégy magadtól, majd elvisz a rendőrség. Gondolhatod, mekkora botrány kerekedne belőle. Egész Hamburg másról sem beszélne, mint arról, hogy Katarina Forst asszonyt lecsukták.

Az asszony elsápadt, és megragadta férje kezét.

- Harald! Ugye, nem fogod ezt megengedni?

A férfi visszahúzta a kezét.

- Semmit sem tehetek ellene. Gondold csak el, mi lesz, ha édesapád tudomást szerez arról, hogy börtönben ül a lánya!

Katje újra a férfi erős keze után kapott.

- Apácska kedvéért nem hagyhatod, Harald!

- Értsd már meg, hogy semmit sem tehetek ellene! - vonta meg közönyösen a vállát a férfi. - Csakis Marlenen múlik, hogy börtönbe kell-e vonulnod, vagy sem. Ő pedig ezúttal nem lesz olyan könyörületes veled, mint eddig oly sokszor volt. Saját érdekedben azt tanácsolom, kérj tőle bocsánatot, és ígérd meg neki, hogy sem szóval, sem tettel nem fogod többé megbántani. Ha esetleg megbocsát is most neked, soha többé nem szabad fenyegetned vagy szidalmaznod, mert bármikor újra érvényt szerezhet jogainak, s feljelenthet a mostani ügy miatt.

- Nagy hálátlanság lenne a részéről, ha rács mögé juttatná a feleségedet.

- Marlen semmiféle köszönettel nem tartozik nekem. Éppen fordított a helyzet. Ráadásul te sértetted meg őt, és te bántál úgy vele, ahogy itt a cselédekkel sem szabad.

Katje nyugtalanul maga elé meredt.

- Meg fogod kérni Marlent, Harald, hogy ne jelentsen fel. Téged nem utasíthat vissza.

- Én egészen biztosan nem kérek tőle ilyesmit. Ezt neked kell elintézned.

Az asszonyban még egyszer felágaskodott az ellenkezés. Hevesen felkiáltott:

- De nem akarom! Nem akarom!

Harald megfordult, mintha menni készülne.

- Rendben van. Akkor viseld a következményeket! - mondta, és az ajtó felé indult.

Katje felugrott, és férje nyaka köré fonta a karját.

- Maradj, kérlek! Ugye, csak rám akartál ijeszteni? Soha többé nem akarom Marlent megbántani, mindig jó és kedves leszek hozzá. De mondd meg neki te, hogy nem szabad feljelentenie!

A férfi nyugodt mozdulattal lefejtette nyakáról az asszony kezét.

- Neked kell bocsánatot kérned tőle, és személyesen kell mindezt megígérned neki. Akkor talán kiengeszteled, bár ezúttal nagyon mérges rád.

Az asszony az ajkába harapott, majd mélyet sóhajtott, és így szólt:

- Rendben, de akkor essünk túl rajta rögtön, csak előbb átöltözöm.

- Most nem lehet, Katje! Marlennek ma mindenképpen pihennie kell. Sok vért veszített, és az orvos agyrázkódástól is tart. Holnap reggel velem együtt felkeresheted őt.

E pillanatban az asszony olyan ijedt volt, hogy feltűnően szelíden viselkedett, és mindent megígért. Férj és feleség együtt ebédelt, s az asszony legjobb oldalát mutatta. Harald azonban mindvégig komoly maradt.

Délután Katje bevásárolni indult. Ekkorra már szinte biztos volt abban, hogy Marlen nem fogja börtönbe juttatni, ha elnézést kér tőle, és többé nem bántja meg. Természetesen úgy találta, hogy Németország szörnyű hely, ha már ilyen apróságért rács mögé dugnak valakit. Egyébként is felháborítónak tartotta, hogy Harald nem volt hajlandó elintézni a dolgot. Képes lett volna nyugodtan végignézni, hogy a feleségét elhurcolják. Ha apácska ezt tudná! Ő ezt semmi esetre sem hagyta volna, ő jóságos, Harald viszont szörnyeteg. Az asszony elhatározta, megfizet a férjének azért, mert nem állt ki mellette ezzel a fertelmes Marlennel szemben, akihez ezentúl még naponta barátságosnak is kell lennie.

Katje mélyen megsértve a legelegánsabb bevásárlóutcába vitette magát. Ez volt kedvenc hamburgi tartózkodási helye. Itt mindig nagy volt a nyüzsgés, mindig akadt látnivaló, s a nap minden szakában lehetett kacérkodni és flörtölni.

Amint felesége kilépett a házból, Harald azonnal Marlenhez sietett. A lány még mindig a díványon feküdt. A férfi mély megindultsággal nézett sápadt arcába. Vonásai a nagy fehér kötéstől még törékenyebbnek látszottak.

- Hogy érzed magad, Marlen?

- Kitűnően! Épp az imént ebédeltem meg, pompás étvággyal. Igaz, Darlag asszony?

- Igen. Hála istennek rendesen evett - erősítette meg mosolyogva az idős nő.

Harald a házvezetőnőhöz fordult.

- Ha szabad leváltanom magát egy félórácskára, Darlag asszony, akkor távozhat. Majd én itt maradok, feltéve, hogy Marlen nem küld el.

- Ó, dehogy, ha tudsz rám időt szakítani!

Darlagné elment, Marlen és Harald kettesben maradt.

A férfi az ágy melletti fotelban foglalt helyet.

- Beszéltem Katjével - kezdte.

A lány nyugtalanul nézett rá.

- Remélem, nem vesztél össze vele miattam?

Harald keblét nehéz sóhaj hagyta el.

- Csak miattad nem, Marlen. Nagyon nehezen tudtam megőrizni a nyugalmamat. Katje végletesen kiszámíthatatlan, nála sohasem lehet tudni, mit csinál a következő pillanatban. Féktelen természete rengeteg gondot okoz nekem. Nem lett volna szabad eltitkolnod, előttem a dühkitöréseit.

- Ó, Harald! Azt reméltem, hogy elnéző jósággal jobb belátásra téríthetem. Nagyon szívesen segítettem volna, hogy békésen alakuljon a házasságod.

A férfi a lány kezét sem merte megérinteni.

- Tudom, hogy jó szándék vezérelt, de ez így nem mehet tovább. Beláttam, és neked is el kell ismerned, hogy szeretettel és jósággal nála semmire sem megy az ember. Most más eszközt szeretnék kipróbálni, hogy legalább neked nyugtod legyen tőle.

- Szabad kérdeznem, mire gondolsz?

- Azért küldtem ki Darlagnét, hogy ezt megbeszélhessem veled. Nem fáraszt túlságosan a beszéd?

- Nem, egyáltalán. Egész jól vagyok. Már rég felkeltem volna, ha nem ígértem volna meg az orvosnak, hogy ma nyugton maradok. Holnap reggel azonban semmi sem tarthat ágyban.

Harald elmosolyodott.

- Feltétlenül megtartod, amit ígérsz?

- Ha módomban áll, igen.

- Akkor ígérd meg, hogy nem mented fel az alól a vezeklés alól Katjét, amelyet kiszabtam rá. Arra is add a szavad, hogy szólsz, ha bármiben is eltér az utasításaimtól.

- Mindenképpen szükséges ez?

A férfi komoly arccal nézett Marlen szemébe.

- Ha a nyugalmamnak bármilyen csekély értéke is van a szemedben, meg kell tenned. Jósággal és elnézéssel nem tudtad legyőzni Katje neveletlenségét, hanem még lovat is adtál alá.

A lány megrémült.

- Ilyesmit nem akartam, csak nem szerettelek volna feleslegesen nyugtalanítani.

Harald kemény vonásai megenyhültek.

- Tudom, Marlen. Mégis arra kérlek, add a szavad, hogy semmit sem fogsz elengedni, vagy megkönnyíteni neki.

- Hát jó, megígérem.

- Köszönöm. A másik eszköz, amelyet igénybe szeretnék venni, a félelem.

- A félelem?

- Igen. Bírósággal fenyegettem meg Katjét.

- Nagy ég! Bírósággal?

- Igen. Azt mondtam neki, hogy amennyiben nem kér tőled bocsánatot, és a jövőben nem változtat veled szembeni magatartásán, akkor feljelented.

Marlen elborzadva kulcsolta össze a kezét.

- Ó, Harald! Nem szabad ilyesmit hinnie rólam, és nem kell megkövetnie.

A férfi szeme elszántan megvillant.

- Ezt kell tennie! Ha megszabadítod a félelemtől, és megkíméled a bocsánatkéréstől, akkor legközelebb ugyanolyan erőszakosan neked támad majd, s egyre féktelenebb lesz. Nyomatékosan kérlek, Marlen, a nyugalmam érdekében, hagyd meg abban a félelmében, hogy börtönbe kerülhet, ha feljelented. Ezzel nem is állítasz valótlant, hiszen valóban büntetendő cselekményt követett el. Ha az a márványtál kicsit is lejjebb vagy oldalt talál el, akkor... Nem is merem végiggondolni, mi történhetett volna. Szóval arra kérlek, mutatkozz hajlíthatatlannak, és hagyd, hogy rimánkodjék kicsit a bocsánatodért. Semmiképp se tanúsíts többé jóságot és jámborságot vele szemben! Ha úgy viselkedsz, ahogy kérem, hidd el, sokkal nagyobb tekintélyed lesz előtte.

A lány bizonytalan pillantást vetett Haraldra.

- Nehezemre fog esni.

- Szavadat adtad nekem, s meg is fogod tartani. Tedd meg értem, ha magadért nem is tennéd!

Sötét pír futotta el árulkodón Marlen arcát, és gyorsan lesütötte a szemét.

- No, nem bánom, szigorú leszek, de akkor nem szabad tovább haragudnod Katjéra.

Harald végigsimított gondterhelt homlokán.

- Nagyon, nehezen tudom megbocsátani neki, amit veled tett. Csúnya dolog volt tőle, hogy kihasználta védtelenségedet. Biztos vagyok benne, hogy nagy hibát követnék el, ha kiengesztelődnék. Tudod, milyen férjre volna szüksége, ha tényleg meg akarna változni?

- Nos?

- Olyanra, aki megveri, ha valakinek fájdalmat okozott. Akkor talán még javítható volna. Ám még ha bizton tudnám is, hogy ezzel őt magát s a házasságunk békéjét menthetném meg, akkor sem tudnék kezet emelni rá.

- Nem, Harald, erre valóban nem vagy képes. Önmagadat veszítenéd el, amitől isten óvjon.

A férfi megfogta és melegen, megszorította Marlen kezét.

- Ne nyugtalankodj! Senki sem bújhat ki a bőréből. De most már egy szót se többet! Túlságosan felkavartalak, csak úgy tüzel az arcod. Teljes csendben, itt maradok melletted, amíg Darlagné visszatér, te pedig próbálj meg aludni egy keveset! Katje ma nem jöhet be hozzád. Csak holnap reggel kell bocsánatot kérnie tőled, ha már eléggé erős leszel hozzá.

Másnap délelőtt Harald nem ment át az irodába. Felhívta Zeidlert, és elmondta neki, hogy Marlen beütötte a fejét az egyik ajtóba, a seb azonban szerencsére nem ad okot komolyabb aggodalomra. A lány kívánta úgy, hogy ezt a változatot terjesszék. A személyzet is így tudta, Darlagné pedig hallgatott. Daipah oly kevéssé tudott németül, hogy akkor sem fecseghetett volna, ha akar. Az irodában semmi fontos dolog nem akadt, így Harald otthon maradhatott, és jelen lehetett Katje és Marlen találkozásánál.

A lány a szokott időben jött le a reggelihez. Homlokán még mindig kötést viselt, de azt állította, hogy már teljesen jól van.

Alig végeztek a reggelivel, máris megérkezett az orvos. Kicserélte a beteg fején a kötést, és elégedett volt a seb állapotával.

Hamarosan Katje is megjelent. A nyugtalanság a szokottnál kissé hamarabb kikergette az ágyból. Színlelt egykedvűséggel lépett be a nappaliba, ahol Harald és Marlen beszélgetett. Az asszony először megpróbálta tréfával elütni a bocsánatkérést.

Marlen azonban, Haraldnak tett ígéretéhez híven, komor és szigorú arcot vágott, s meghagyta Katjét abban a hitében, hogy komolyan foglalkozik a feljelentés gondolatával. Erre az asszony végre rászánta magát, hogy annak rendje és módja szerint bocsánatot kérjen. A lány azt felelte a megkövetésre, hogy megbocsát, a feljelentéstől azonban csak akkor hajlandó eltekinteni, ha Katje nem viselkedik többé ellenségesen vele, és Daipah ütlegelésével is felhagy. Úgy érezte, mindenképpen ki kell használnia ezt a lehetőséget a szegény cselédlány érdekében.

Katje mindent megígért, s ezzel helyreállt a béke. Ám az asszony azt azért mégsem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, Marlen vajon csak azért viseli-e a kötést, mert olyan jól áll neki.

A lány helyett Harald válaszolt bosszúsan.

- Holnap ott leszel, amikor az orvos átkötőzi a sebet, hogy legalább lásd, mit tettél.

- Tényleg annyira súlyos? - kérdezte Katje.

Mielőtt Harald válaszolhatott volna, bejött az egyik inas, s kis tálcán egy táviratot nyújtott át neki.

A férfi átvette és felnyitotta az apró borítékot. Alighogy olvasni kezdett, arca hamuszürkévé vált. Kikerekedett, rémült szemmel fordult Katje felé. Az asszony kérdőn nézett vissza rá.

- Milyen hírt kaptál, Harald?

Marlen rögtön észrevette, hogy semmi jóról nem lehet szó, s ő is nyugtalanul pillantott a férfira.

Harald azon nyomban megbocsátotta felesége minden bűnét, s kedvesen megfogta az asszony kezét.

- Katje, szegény Katje! Rossz hír jött Kota Radzsából. Sajnos, számodra a legrosszabb.

Az asszony megrémült.

- Mi az? Apácskától érkezett? Beteg talán?

A férfi felállt, s kezét gyöngéd, óvó mozdulattal az asszony vállára tette,

- Mondd már, Harald! Apácska beteg? Ne kínozz tovább!

Mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, Katje kitépte kezéből a táviratot, és olvasni kezdte:

„John Vanderheyden ma éjjel szívrohamban elhunyt. Minden szükséges elintézve, ideutazni felesleges. Üzletileg minden rendezve, Levél megy

Kamborg”

Kamborg a Kota Radzsa-i cégvezető volt. Katje, amint az tőle várható volt, hangos jajveszékelésben tört ki. Szívet tépően sírt, zokogott. Marlen és Harald hasztalan próbálták megnyugtatni. Azzal vádolta magát, hogy felelőtlenül elhagyta édesapját. Órákon át valósággal tombolt, és egyetlen vigasztaló szó sem talált utat hozzá. Fájdalmas őrjöngése délutánig tartott, majd kimerülten nyugtalan álomba zuhant. Amikor felébredt, rögtön a gyászruhadivat napi állása kezdte foglalkoztatni. Hosszú órákig tanácskozott egy divattervezőnővel, akit telefonon az egyik nagy ruhaházból rendelt magához.

Harald így nyugodtan átmehetett az irodába, hogy Zeidlerrel megbeszélje az apósa és üzlettársa halála nyomán kialakult helyzetet. Ő maga is nagyon fájlalta Vanderheyden elvesztését. Érzéseit nem tudta oly látványosan kifejezni, mint Katje, bár talán sokkal mélyebben érzett feleségénél.

Zeidlerrel minden szükségeset megbeszélt, majd hazatérve Marlennel is megvitatott egy sor üzleti kérdést. Ilyesmi először került szóba kettejük között, s Harald őszintén elcsodálkozott a lány alapos tájékozottságán. Ítélete világos és pontos volt. Teljes mélységükig átlátta a dolgokat, és számos jó tanáccsal szolgált a férfinak.

Elhatározták, hogy Harald nem szakítja meg németországi tartózkodását. Mielőtt megtehetnék a szükséges úti előkészületeket, John Vanderheydent már úgyis rég eltemetnék. A Kota Radzsa-i üzletmenetet a helyi cégvezető is megfelelően el tudja irányítani a férfi megérkeztéig.

Marlen azt javasolta, hogy mivel Németországban újra rend és béke van, Harald lassan megint a hamburgi részleget tehetné a cég központjává.

- Belátható időn belül újra gondolhatsz arra, hogy Hamburgba helyezd át lakhelyedet. Elég lesz, ha időnként egy-egy hónapot töltesz Szumátrán. Bizonyára találsz majd megfelelő embert, akit kiképezhetsz, mielőtt elhagyod Kota Radzsát. Ő azután átvehetné az ottani üzlet vezetését. A hosszú trópusi tartózkodás előbb-utóbb amúgy is megártana az egészségednek.

- Milyen okos és körültekintő vagy, Marlen!

- Elvégre valósággal összenőttem a Forst és Vanderheyden céggel. Gyakran elgondolkodtam már azon, nem volna-e érdemes újra idetelepíteni a központot, ahogyan ez a háború előtt is volt.

A férfi bólintott.

- Nagyon is igazad van. Csak így szabad szemlélni a dolgokat. Néhány évre még mindenképpen vissza kell mennem Kota Radzsába, azután azonban mindent úgy lehetne intézni, hogy innen irányíthassam a céget.

Alaposan megrágták még ezt a kérdést, és azt is megtanácskozták, hogy milyen intézkedésekre volna szükség az ültetvényeken, hogy minden rendben menjen, amíg Harald visszatér Szumátrára.

Katje hamar kitombolta magából a fájdalom utolsó szikráit is, s az elkeseredés helyére félelmetes unalom lépett. A gyász minden szórakozástól megfosztotta, és természetesen a kerti ünnepségről is le kellett mondania. Szörnyen unatkozott, mert nem volt érzéke ahhoz, hogy felfedezze a családi tűzhely rejtett értékeit.

A legnagyobb nyugalomban és visszavonultságban telt el az augusztus és szeptember első fele. Harald számára végre igazi pihenés volt ez, Katje azonban szörnyűnek találta az eseménytelenséget.

Egy napon éppen asztalnál ültek, amikor az asszony így szólt:

- Egyszerűen nem bírom tovább ezt az életet! Valamit tennem kell, Harald. Csakhogy ez itt, Hamburgban lehetetlen, ezt be kellett látnom. Talán elutazhatnánk valahová. Egyébként is szeretnék még körülnézni Európában, mielőtt visszamegyünk Szumátrára.

A férfi egy pillanatig elgondolkodott az ajánlaton, majd így szólt:

- Megértem, hogy szórakozásra vágysz, Katje, de most nem tudom hosszabb időre itthagyni az üzletet. Számtalan fontos és halaszthatatlan elintéznivalóm van.

Az asszony rögtön felélénkült.

- Tudom, és nem is kívánom, hogy velem töltsd az egész időt. Azt javaslom, utazzunk együtt addig, ameddig szabaddá tudod tenni magad. Ahol útközben a legjobban megtetszik, ott berendezkedem egy kicsit, azután pedig értem jössz. Daipah majd ott marad velem.

Harald kis ideig mérlegelte az ötletet, majd egyetértően bólintott.

- Rendben van, majd összeállítjuk az útitervet.

Katje lobogó buzgalommal látott neki az előkészületeknek. Kitűnő hangulatban volt, boldogsággal töltötte el, hogy végre elmenekülhet a hamburgi unalom elől. Azt sem érezte különösebb szerencsétlenségnek, hogy hosszabb ideig el kell válnia férjétől. Épp ellenkezőleg, már a házasságot is egyhangúnak kezdte érezni, s szórakoztatónak találta, hogy néhány hetet szalmaözvegyként tölthet el valamelyik elegáns üdülőhelyen.

Katjénak tehát egyelőre elegendő elfoglaltsága volt, s alig várta, hogy Harald egy időre elszabadulhasson az üzlettől. Az indulást szeptember huszadikára tűzték ki. A férfi október közepére vissza akart érkezni, felesége viszont úgy tervezte, hogy decemberig az egyik előkelő téli gyógyhelyen marad. Hogy hol, azt még nem döntötte el, úgy gondolta, útközben is ráér még kiválasztani.

Az előkészületekkel hamar végeztek, s egykettőre elérkezett az elutazás napja is.

Katje csak felületesen búcsúzott el Marlentől. Harald és a lány búcsúja pedig a színlelés mesterművének bizonyult. Mosolyogva egymás szemébe néztek, nevetve kezet ráztak, szívük azonban keserves vádakkal illette a könyörtelen sorsot.

A fiatal pár Berlinen át Münchenbe utazott, onnan Svájcba, azután Észak-Itáliába, Genovába utaztak, majd Velencébe folytatták útjukat. Ezután felkanyarodtak a hegyekbe, Bolzanóba és Meranóba mentek.

Ahol Katje jól érezte magát, ott eltöltöttek egy-két napot. Genovából még a Riviérára is tettek kitérőt. Meranóba érkezve Harald közölte feleségével, hogy nincs több szabad ideje. Néhány nap múlva Hamburgban kell lennie, jó volna, ha az asszony eldöntené, hol szeretne hosszabb időt eltölteni.

Meranóban pezsgő élet folyt, s Katje elhatározta, hogy itt marad. Kitűnően érezte magát ebben a városban. Az első osztályú szállodában, ahol megszálltak, érdekes emberekkel ismerkedhetett meg. Azonnal barátságot kötött néhány családdal, ám számára ennél sokkal fontosabb volt, hogy hamarosan hódolók egész koszorúja vette körül. A szép fiatalasszonynak sóvár, kalandra kész szemével nem kellett sokáig várnia, hogy minden oldalról hevesen udvaroljanak neki.

Harald azzal a megnyugtató tudattal térhetett vissza Hamburgba, hogy Katjét az ő távollétében sem fenyegeti majd az unalom. Az új ismerősök közül néhány idősebb hölgy biztosította a férfit, hogy felesége nem minden védelem nélkül marad itt. Egyikük Harald kérésére megígérte, hogy különös gondja lesz a fiatalasszonyra. A férfi úgy érezte, mindent megtett, amit csak megtehetett, és meglehetősen hűvös búcsú után a házastársak elváltak egymástól.

A férfi nem értesítette előre az otthoniakat Hamburgba érkezésének időpontjáról. Mindenáron szerette volna meglepni Marlent, s titkon abban bízott, hogy a lány csodálkozásában talán kissé megint elárulja majd magát. Egyébként eddig éppolyan fegyelmezetten viselkedett, mint ő maga.

Harald arra gondolt, hogy ő még mindig jobb helyzetben van, hiszen ő legalább tudja, hogy övé a lány szerelme, Marlen viszont mit sem sejt az ő érzelmeiről.

Ahogy ez teljesen világossá vált számára, hirtelen fontos elhatározásra jutott. Még mielőtt visszatérne Kota Radzsába, Marlennek meg kell tudnia, hogy szereti. Nem akart tovább titkolózni, mert ő már tudta, mekkora boldogságot jelent, ha a szerelem viszonzásra talál. Még akkor is, ha beteljesülése lehetetlen. Igen, Marlennek meg kell tudnia mindent, de csak az elutazásuk előtti utolsó órában. Nem előbb, nehogy elbukjék a saját szíve ellen viselt nehéz küzdelemben.

Este nyolc óra körül érkezett Hamburgba, s a pályaudvarról taxival ment haza. A kocsit a háztól kissé távolabb állíttatta meg, s kifizette a fuvart. Ezután a kertkapuhoz sietett, és saját kulcsával kinyitotta.

Óvatosan vágott át a kerten, és egészen a házig lopódzott. A nappaliból világosság szűrődött ki. A teraszra lépett, ahonnan az ablakon át beláthatott a szobába.

Marlen a kerek asztal mellett ült a lámpafényben. Egy könyv feküdt előtte, de nem olvasott. Állát kezére támasztotta, s álmodozón nézett maga elé.

A férfi csendben elhagyta leshelyét, és belépett a bejárati ajtón. Néhány pillanat múlva már a nappaliban is volt.

Marlen ijedten ugrott fel.

- Harald!

Micsoda forró, földöntúli öröm izzott ebben az egyetlen szóban!

A férfi odalépett hozzá és kezet szorított vele.

- Megjöttem, Marlen - mondta.

A lány keze remegett Harald érintésétől, de azért hősiesen kipréselt magából egy mosolyt.

- Kicsit megijesztettél, bár éreztem, hogy ma kell megérkezned. Miért nem üzentél előre? - kérdezte visszafojtott izgalommal.

- Nem volt rá időm.

- És hol hagytad Katjét?

- Meranóban. Ott tetszett neki a legjobban. Arra gondolt, hogy szívesen kúráltatná kicsit magát. Pezsgő élet folyik ott, s ez a hely tűnt a legélvezetesebbnek számára. Vidám ismerősök körében hagytam, egy kedves, idős hölgy védelme alatt.

- Daipah is ott maradt?

- Természetesen. Nélküle Katje egy lépést sem tudna tenni. Daipah ugyanolyan szívesen maradt, mint úrnője. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz...

Az utolsó szavakat ideges sietséggel ejtette ki, hogy elrejtse izgatottságát.

Marlen fellélegezve így szólt:

- Nagyon éhes és szomjas lehetsz.

Harald elmosolyodott, akár egy nyári szünetre hazaérkező kisdiák.

- Ugye, te már vacsoráztál, Marlen?

- Igen, Darlagnéval. De szívesen veled maradok az asztalnál.

- Kedves tőled, intézkednél a vacsorám ügyében? Én közben átöltözöm.

A lány mosolyogva bólintott.

Néhány perc múlva már egymással szemben ültek a vacsoraasztalnál. Marlen igazi háziasszonyi gondoskodással szolgálta ki Haraldot. A férfi jóízűen elfogyasztott mindent, amit a lány a tányérjára tett.

- Marlen, ez csodálatos! Varázslatos érzés, ha az ember heteken át egyik hotelből a másikba megy, s utána végre nyugodtan ülhet otthon. Erre az estére sokáig emlékezni fogok.

- Sok szépet láttatok, megkaptam az üdvözlő lapjaitokat - próbálta a lány más irányba terelni a beszélgetést.

Harald bólintott, miközben egyetlen percre sem vette le a tekintetét Marlenről.

- Szép, csodaszép - mondta megfeledkezve magáról, majd mély-sóhaj után így folytatta: - Tudod, már előre reszketek, ha arra gondolok, milyen élet vár rám Kota Radzsában. Ugye, írsz majd nekem néhanapján?

- Szívesen, ha óhajtod.

- Nem szabad, hogy megint olyan viszony alakuljon ki köztünk, mint az elmúlt években. Ha tudnád, hányszor tettem szemrehányást magamnak azért, hogy nem tartottam veled a kapcsolatot!

- Ugyan mit írhatott volna neked egy buta kislány?

Harald szenvedélyesen közbevágott.

- Ne is emlékeztess az ostobaságomra, hogy egész idő alatt buta kislánynak tartottalak, akivel semmit sem lehet megbeszélni! Mi mindent jelenthettél volna nekem azokban a magányos években odalent! És talán én is adhattam volna neked valami értékeset, hiszen nagyszerűen megértjük egymást. Meg kell írnod mindent, ami történik veled! Számolj be sorsod alakulásáról, és a terveidről is!

- Ezer örömmel. Mindenről tudósítalak majd, amiről úgy érzem, hogy érdekelhet.

- Minden érdekel, minden! Semmit sem szabad elhallgatnod.

- De neked is írnod kell mindenről, ami veled és Katjéval kapcsolatos.

- Megígérem, hogy így lesz.

A következő néhány hét olyan volt Marlen és Harald számára, akár egy szép álom.

Mindkettejüknek nagyon kellett vigyázniuk, nehogy elárulják egymásnak szívük titkát. A zavartalan együttlét napjait azonban így is az ég értékes ajándékának tekintették, s tudták, fényt hoz majd borús jövőjükbe, ha visszaemlékeznek erre az időre.

Katié csak néha-néha küldött képeslapot, amelyen sohasem volt több néhány sietve odavetett szónál. Amikor azonban meranói tartózkodása vészesen közeledett előre megbeszélt vége felé, levél érkezett tőle. Harald legnagyobb csodálatára felesége több oldalt teleírt, ami az asszony lustaságát ismerve igencsak különösnek tűnt. Katje lelkendezve közölte, hogy Merano egyenesen mennyei hely, ahol kitűnően mulat, s csak most látja igazán, hogy az élet szép. Mindenki körülrajongja, és semmi kedve nincs visszatérni az egyhangú Hamburgba. Ha Haraldnak hiányzik a társasága, hát jöjjön ő Meranóba. Az unalmas üzletet biztosan Zeidler és Marlen is győzné. Ha azonban a férfi nem tud ideutazni, ő akkor sem fog megharagudni rá. Mindenesetre készüljön úgy, hogy ő, Katje, még hosszú ideig nem kívánja megszakítani meranói tartózkodását.

A levél oly világosan elárulta az asszony szinte gyermeki önzését, hogy a férfi nem tudott elfojtani egy mosolyt.

Harald a lehető legbarátságosabban válaszolt feleségének. Kota Radzsában Katjénak megint sokat kell majd nélkülöznie, és az is biztos, hogy Merano enyhe téli éghajlata különösen jót tesz az egészségének, s jótékonyan megnyugtatja az idegeit is. Megírta, hogy most nem tud elutazni hozzá, mert rengeteg fontos elintéznivalója van, a cég központját ugyanis fokozatosan Hamburgba szeretné áttenni. Kérte az asszonyt, közölje időben, mikor menjen érte. Kifejezésre juttatta azt a meggyőződését, hogy a karácsonyt Katjének magától értetődően vele és Marlennel kell töltenie. Végül megnyugtatta feleségét, hogy a kért pénzösszeget azonnal átutalta.

A férfi titkon az ég ajándékának érezte, hogy Katje tovább marad Meranóban. Cseppet sem sértette, hogy felesége nem vágyakozik utána.

Így telt el néhány nap a válaszlevél feladása után. Harald, Zeidler cégvezető és Marlen éppen üzleti megbeszélést tartott, amikor az irodaszolga táviratot hozott be a cég tulajdonosának.

Harald kinyitotta a borítékot, s miután elolvasta a szöveget, falfehér arccal, roskadt le az egyik fotelba. Tágra nyílt, rémült szemmel nézett Marlenre.

A lány aggódva pillantott a férfi halottsápadt arcába.

- Rossz hírt kapták Harald?

A férfi alig tudta kipréselni magából a választ.

- Igen, Marlen.

- Katjétól?

Harald szó nélkül átnyújtotta a lánynak a papirost. Marlen arcát is elhagyta minden vér, ahogy elolvasta a rövid üzenetet.

„Katarina Forst asszony súlyos balesetet szenvedett. Azonnal jöjjön!

Dr. Winter, szanatórium”

- Úristen! Mi történhetett vele? - kérdezte a lány halkan.

Harald felugrott.

- Azonnal indulok. Megkérnéd Darlagnét, hogy a legszükségesebbeket csomagolja össze számomra egy bőröndbe? Várj egy pillanatra! Megnézem a menetrendben, mikor van vonatom.

Idegesen lapozgatott a vaskos könyvben, majd az órájára nézett.

- Még van egy bő órám. Kérlek, Marlen, gondoskodj mindenről! Szeretnék Zeidler úrral egyet s mást megbeszélni, mielőtt elutazom.

- Rendben van - mondta Marlen, és átsietett a házba.

A férfi fontos dolgokat tárgyalt meg a cégvezetővel, bár keze egész idő alatt remegett.

- Reméljük, mégsem annyira súlyos a baleset - mondta Zeidler.

- Adná Isten! Az ilyen táviratok főleg tömörségük miatt félelmetesek.

Időközben Marlen mindent előkészített. Az autó már a kertkapu előtt állt, csomagtartójában a bőrönddel, amikor a férfi átjött az irodaházból. Sápadt arccal fogtak kezet.

- Ha Katjénak szüksége lehet rám, kérlek, szólj azonnal! - mondta Marlen csendesen.

Harald bólintott.

- Mindenképpen értesítelek. Minden jót!

Az autó elrobogott.

A férfi időben kiért a vonathoz. Az utazást végtelenül hosszúnak érezte, mert komolyan aggódott Katjéért. Mi történhetett vele? A táviratot egy orvos adta fel, könnyű kis balesetről aligha lehet tehát szó. Önkéntelenül is feltette magának a kérdést, hogy helyesen cselekedett-e, amikor feleségét Meranóban hagyta. Saját kérdésére azonban azt kellett válaszolnia, hogy az asszony az ő engedélye nélkül is ott maradt volna.

Csak másnap reggel érkezett meg, s a pályaudvarról egyenesen doktor Winter szanatóriumához hajtatott, amely nagyon előkelő intézetnek látszott. A bejáratnál egy titkárnő üdvözölte.

A férfi tőle tudta meg nagy vonalakban, hogy mi is történt. Katje egy bécsi fiatalemberrel, bizonyos Passenheim úrral kocsizott ki. Ez a Passenheim úr ismert sportember, és új lovait akarta bejáratni. Forstné sok időt töltött a társaságában, és néhány másik úr lebeszélése ellenére is ragaszkodott ahhoz, hogy vele tartson erre az utazásra.

Passenheim úr nevetve meg is jegyezte, hogy Katje a legbátrabb asszony, akit valaha is ismert. Szorult belé annyi bátorság, hogy ne hagyja eltántorítani magát néhány vészmadár miatt. Az út természetesen merő élvezet lesz, hiszen ő biztos kézben tartja majd a lovait, és kezeskedik a kegyelmes asszony biztonságáról.

Katje mosolyogva szállt be mellé a kocsiba. A két fiatal rögtön el is indult az egyik közeli hegyi faluba. Odafelé baj nélkül ment minden. A kirándulók a legjobb hangulatban frissítőt fogyasztottak a falusi fogadóban, majd vidáman visszaindultak. Időközben azonban havazni kezdett, s a fehér takaró csalókán elfedett néhány jeges útszakaszt. Egy igen veszélyes helyen az egyik ló megcsúszott. Passenheim visszarántotta az állatot, de az nem tudta tartani magát. Hirtelen hátraugrott, és a másik lovat is magával rántotta. A kocsi hátsó kereke a lejtős hegyoldalra csúszott, s mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, az egész, fogat a mélybe zuhant.

A hegyoldal alján Forstnét eszméletlenül, Passenheim urat holtan emelték ki a kocsi roncsai közük Az egyik ló patája szétroncsolta a koponyáját.

Harald krétafehéren, a fájdalomtól görcsbe ránduló arccal hallgatta a titkárnőt.

- És a feleségem? - kérdezte rekedten.

- Szedje össze magát, Forst úr, szüksége lesz a nyugalmára! Felesége őnagysága a szörnyű esés közben súlyos gerincsérülést szenvedett. Hála istennek azonban ő nem tudja, mennyire veszélyes az állapota.

A férfi nagy küzdelmek árán tudta csak megőrizni a nyugalmát. Ebben a pillanatban elfelejtette mindazt, ami azelőtt közte és Katje között történt.

- Bemehetek a feleségemhez? - kérdezte csüggedt hangon. - Láthatom őt?

- Minden pillanatban itt lehet Winter doktor. Éppen Forst asszonynál tartózkodik. Engem bízott meg, hogy a legszükségesebbeket elmondjam, s valamelyest felkészítsem önt. Szanatóriumunk egyébként lábadozó betegek utókezelésével foglalkozik, de mi voltunk a legközelebb a baleset színhelyéhez, ezért ide hozták a beteget. Minden továbbit megtudhat doktor Wintertől. Kérem, még néhány percig legyen türelemmel!

A férfi erőtlenül lerogyott az egyik fotelba, s némán meredt maga elé, amíg be nem lépett az orvos.

A titkárnő bemutatta neki Haraldot, s magabiztos hangon így szólt:

- Forst urat a szükséges mértékben felvilágosítottam, doktor úr. Most magukra hagyom az urakat. Ha szükségük van rám, állok rendelkezésükre. - Ezzel távozott.

- Doktor úr - kezdte Harald -, láthatom a feleségemet?

Az orvos elegáns, negyvenes éveiben járó férfi volt. Illedelmesen meghajolt.

- Ennek semmi akadálya, Forst úr. Azonnal odavezetem hozzá, de előbb miheztartás végett néhány dolgot szeretnék megbeszélni önnel. A kegyelmes asszony nem is sejti, mennyire súlyos sérülést szenvedett. Mivel fájdalmai nincsenek, és csak erős bágyadtságot érez, a közeli gyógyulásban reménykedik. Ön előtt nem hallgathatom el, hogy felesége állapota igen válságos. Ha fontos megbeszélnivalója van vele, a legjobb, ha azonnal megteszi. Felesége őnagysága pillanatnyilag a lehetőségekhez képest jól van, szellemileg teljesen ép. El kell még mondanom, hogy eltitkoltuk előtte, hogy a bécsi Passenheim úr életét vesztette. Forst asszony úgy tudja, hogy az úr lábtöréssel és néhány apróbb kézsérüléssel egy másik kórteremben fekszik. Ezt a kegyes csalást addig vittük, hogy üzeneteket is közvetítünk közöttük. A kézsérüléseket azért találtuk ki, hogy megmagyarázzuk, miért nem ír Passenheim úr néhány sort, a lábtörés pedig a személyes látogatás elmaradását indokolja. Kérem, hagyja meg feleségét ebben a hitben! Nem szabad felizgatnunk őt. Ha valamit kérne öntől, kérem, ígérje meg, hogy teljesíti, még akkor is, ha ez lehetetlennek tűnik. Kérem, ne felejtse el ezt, ha bemegy hozzá!

Az utolsó szavakat az orvos különös nyomatékkal ejtette ki, titokzatos pillantások kíséretében. Ám Harald feldúltságában ebből semmit sem vett észre.

- Pontosan az ön előírásai szerint fogok viselkedni, doktor úr. Gondolhatja, hogy szívesen teljesítem feleségem óhaját, bármi legyen is az.

Az orvos szinte zavartan nézett rá.

- Hogyne, hogyne. De ugye, teljesíthetetlen vágyak is vannak a világon. Ám ezek valóra váltását is meg kell ígérnie, nehogy felizgassa a beteget. Nem szabad megtudnia, milyen súlyos az állapota, és hogy Passenheim úr nincs már az élők sorában.

Az utolsó mondat közben Winter doktor együttérző pillantást vetett Harald sápadt arcára. Szemlátomást szeretett volna valamit eltitkolni előtte, hogy ne okozzon még több fájdalmat a férfinak.

Harald teljesen a hallottak hatása alatt állt, és a finom hangsúlyok teljesen elkerülték a figyelmét.

- Kérem, doktor úr, vezessen a feleségemhez!

- Jöjjön velem!

Hosszú folyosón mentek végig, aztán Winter doktor kinyitott egy ajtót, és betessékelte a férfit.

Harald barátságos, világos szobába lépett. Középütt, fejrészével a két ablak között állt a betegágy. Abban feküdt Katje.

A férfi lelke legmélyéig megrendült, amikor az egyébként oly virulóan friss arc helyett vértelen, sápadt ábrázatot látott meg. Az asszony lehunyt szemmel feküdt, és férje alig ismert rá. Vonásai különös változáson mentek keresztül. Haraldnak minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze nyugalmát.

Az ágy mellett egy nővér ült. A két férfi beléptekor felállt, amire Katje kinyitotta a szemét. Megpillantotta férjét, és hervadt mosoly suhant át az arcán. Máskor oly életteli szeméből most hiányzott a csillogás.

- Harald! Hát itt vagy? Kérlek, ne szidj össze, amiért gondot okoztam neked - mondta színtelen hangon.

Az orvos és az ápolónő elhagyta a szobát, és becsukták maguk mögött az ajtót.

A férfi döbbenten lerogyott a nővér székére, s óvatosan megfogta felesége kezét.

- Katje, szegény Katje! Hogyan haragudhatnék rád? Nem tehetsz róla, hogy balesetet szenvedtél.

Az asszony megint csak bágyadtan mosolygott, s furcsán nézett férjére.

- De tehetek. Nem lett volna szabad elindulnom erre az útra. Mindenki lebeszélt róla, és von Halleinné, akit védőangyalomnak rendeltél, nagyon mérges volt. Azt mondta, leveszi rólam a kezét, és többé nem számíthatok rá. Igen, mindenki a kirándulás ellen volt, csak Passenheim nem. És tudod, ő csak a bátor és merész asszonyokat szereti, ezért nem akartam gyávának látszani előtte. Egy pillanatig, amikor felszálltam a kocsira, rád gondoltam. Mintha a hangodat is hallottam volna: „Ne tedd, Katje!” Mégis megtettem.

A férfi megsimogatta az asszony kezét.

- Szegény kis Katje! Nagyon fáj a szívem, amiért ennyire kell szenvedned - mondta rekedten.

- Ó, már egyáltalán nem szenvedek. Hamarosan meggyógyulok. Csak amikor a kocsi lezuhant, és betemettek a roncsok, akkor éreztem villanásnyi ideig szörnyű fájdalmat, és azután egy ideig nem tudtam magamról. Amikor feleszméltem, már kitűnően éreztem magam. Csak még mindig bágyadt és fáradt vagyok, Winter doktor szerint a nagy ijedségtől. Tudod, én már akkor láttam, hogy a kocsi hamarosan elszabadul, amikor a lovak ijedten hátrahőköltek. Le is akartam ugrani, csak nem tudtam, merre és hogyan menthetném magam. Passenheim csak annyit kiáltott, hogy maradjak nyugton. Azután már zuhant is a kocsi, én pedig rémülten lehunytam a szemem.

Harald megrendülten simította meg felesége fejét.

- Szegény Katje! - ismételte.

Az asszony kissé nyugtalanul és zavartan nézett fel rá.

- Ne légy ilyen jó hozzám, nem érdemlem meg, Nem, nem! Hadd mondjam végig! Tényleg nem vagyok rá méltó. Valamit el kell mondanom neked, ráadásul azonnal, amíg ilyen jóságos vagy velem.

- Mi nyomja a szívedet, Katje?

Csak egy ismerős mosoly volt a válasz. Az asszony mindig így mosolygott, ha tudta, hogy felbosszantotta Haraldot. Félig bocsánatkérő, félig durcás volt a mosolya.

- El kell mondanom neked! Tudod, a mi házasságunk valahogy nem az igazi.

A férfi egy pillanatra tenyerébe temette az arcát, majd sápadtan pillantott fel újra.

- Jobb lesz majd, meglátod. Meg kell próbálnunk újra közeledni egymáshoz.

Az asszony ijedten nézett Harald szemébe.

- Nem, nem! Ez a házasság sosem lesz igazán jó, ezt most már tudom. Világossá vált előttem, hogy sohasem szerettelek igazán, és te sem szerettél engem. A szerelem egészen más.

Harald mély megindultsággal nézett felesége nyugtalan szemébe.

- Hogy érted ezt?

- Most már tudom, milyen egy férfit igazán, szívből szeretni. És ezért arra kérlek, hogy add vissza a szabadságomat! Tudom, nem tagadod meg kívánságom teljesítését most, amikor beteg vagyok. Ugye, azt azért mégsem akarod, hogy egész életemben boldogtalan legyek? Állandóan az önfejűségemmel kínoztalak, mert nem szerettelek. Aki tényleg szeret egy férfit, az mindig azt teszi, amit ő akar.

Harald teljesen összeomlott. Reszkető sóhaj hagyta el ziháló mellét. Egy pillanatig zavarodottan nézett az asszonyra, majd rekedten megkérdezte:

- Mást szeretsz?

- Igen. És ha nem engedsz el, tönkreteszed az életemet. Azt pedig nem akarhatod.

Ez már megint az önző, gyerekes Katje volt, aki gondolkodás nélkül követelte magának, amire vágyott. Harald azonban most nem gondolhatott erre. Felismerte a halálosan beteg asszony kívánságának tragikumát, és beléhasított, hogy az orvos szerint felesége soha többé nem lesz egészséges.

- Katje, Katje - nyögött fel panaszosan, s lelkét elöntötte a részvét.

- Fáj? Nem, csak megijedtél. Végtére is éppoly kevéssé szeretsz, mint én téged. El kell engedned, különben halálosan boldogtalan leszek.

A férfi kínkeservesen összeszedte magát. Az orvos szavai jutottak eszébe, és gyengéden tenyerébe fogta az asszony kezét.

- Nyugodj meg, ne izgasd fel magad! Történjék minden akaratod szerint, de ha nem túl megerőltető, mondd, el, kérlek, hogy történt! Annyira meglepett a kérésed, hogy azt sem tudom, mit mondjak.

Katje megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Tudod, Harald, ez a Pepi Passenheim azonnal megtetszett nekem. Amint megismertem, rögtön éreztem, hogy meghódította a szívemet. Az elutazásod utáni napon kezdődött. Amikor beszélgettünk, lelkem csordultig telt földöntúli örömmel. A világ egyszeriben sokkal, de sokkal szebb lett. A viselkedéséből észrevettem, hogy ő sem közömbös irántam. Naponta találkoztunk, és nem kellett sokáig várnom a forró vallomásra. Azt mondta, őrülten szeret, nem tud nélkülem élni és főbe lövi magát, ha nem leszek az övé. Harald, te biztosan nem dobtad volna el az életedet, ha nem megyek hozzád feleségül. Először persze megrémített ez a hevesség, s mondtam is neki, hogy ez nem ilyen egyszerű. Át kell gondolnom a dolgot, s veled is mindent nyugodtan meg akarok beszélni. Te ugyanis biztosan nem akarod, hogy boldogtalan legyek. Kérlek, ne haragudj, de megmondtam neki, hogy szeretem, s azt is, hogy el akarok tőled válni, itt, Meranóban akartam maradni a házasság felbontásáig. Egyedül kell visszatérned Kota Radzsába. Pepi a válás után rögtön Bécsbe akart vinni, s ez így is lesz, csak most Pepinek is maradnia kell, mert a balesetben lábát törte, s néhány hétig nekem is feküdnöm kell még. Ezalatt te elintézheted a válás minden részletét. Ugye, Harald, én nagyon gazdag vagyok? Elég gazdag ahhoz, hogy ketten együtt megéljünk. Mert tudod, Pepinek semmije sincs, csak adósságai. Megígértem, hogy mindent kifizetek, és elmondtam neki, hogy gazdag vagyok. Éppen utolsó kirándulásunkon beszéltem erről, amikor rövid pihenőt tartottunk a falusi vendégfogadóban. Te, Pepi olyan boldog volt! Térdre esett előttem, s a kezemet csókolgatta. Aranyos, drága asszonynak nevezett, Ó, Harald, minden más lesz, ha az ember szerelmes. Ugye, nagyon gazdag vagyok? - kérdezte újra, és félelemmel vegyes kíváncsisággal nézett a férjére.

A férfit mélyen megindították Katje szavai. Képtelen volt haragudni rá, noha az asszony oly magától értetődő természetességgel lépett át rajta, mintha már nem is létezne.

- Igen, Katje, elég gazdag vagy, emiatt ne aggódj! Én pedig nem foglak gátolni boldogságod elérésében.

Az asszony sugárzóan a férfira mosolygott.

- Ó, Harald! Tudtam! Biztos voltam benne, hogy nagylelkű leszel. Mindig tiszteltelek finom gondolkodásodért. Kicsit szégyelltem is magam azért, hogy én sosem voltam ilyen. Benned és Marlenben van valami, amitől az ember kicsinek és csúnyának érzi magát. Ez mindig idegesített. Most már én is jobb ember akarok lenni. Marlennek vidd el a jadeamulettet! Tudod, azt a függőt, amelyet apácska egy kínai ékszerésztől vásárolt nekem annak idején. Nagyon értékes darab. Legyen Marlené, hogy ne haragudjon a homlokán ejtett seb miatt. Gonoszság volt tőlem, és én soha többé nem akarok gonosz lenni. Daipahhal is jól bánok, amióta Pepit ismerem. Kérdezd csak meg tőle! Kérlek, nyisd ki az éjjeliszekrény fiókját, abban van az amulett. Az előbb a nővérnek, is megmutattam, mert nagyon érdeklik a különleges ékszerek.

Harald úgy tett, ahogy Katje mondta, s magához vette az egyedülálló drágakövet, amely finom platinaláncon függött.

- Át fogom adni Marlernnek. Boldog lesz. De nem szabadna ilyen sokat beszélned, túlságosan igénybe vesz.

- Nem, nem, kérlek, ne fojtsd belém a szót! Az orvos megengedte. Csak felizgatni nem szabad magam. Nagyon örülök, hogy gazdag vagyok, és hogy nem haragszol Pepire és rám. Végül is nem tehetünk róla, hogy annyira szeretjük egymást. Ő is itt fekszik a szanatóriumban. Szörnyen aggódik értem, és mindig csak rövid üzenetet küldhetünk egymásnak. Ó, Harald, ha igazán nagyvonalú akarnál lenni, elmennél hozzá! Csak hogy megmondd, beleegyezel a válásba, és hogy tudja, szükségtelen az adósságai miatt aggódnia. Kérlek, tedd meg! Ne gondolj arra, hogy ez becsületedben sért. Elmégy hozzá?

A férfi nem volt abban a hangulatban, hogy Katje elképesztő önzésén felbosszantsa magát. A megbotránkozás most kicsinyes érzésnek tűnt számára, noha tisztában volt az asszony által rá kiosztott szerep nevetséges voltával. Azt is tudta, hogy a férfi, aki feleségét behálózta, rég a föld alatt pihen már. Természetesen egy percig sem hitt Pepi Passenheim önzetlenségében. Az osztrák csak megszimatolta a gazdag partit, amelynek révén kimászhat fojtogató adósságaiból. Túlságosan lelkiismeretes ember sem lehetett, különben nem vitt volna magával egy hölgyet ilyen veszélyes útra, amelytől valamennyi ismerőse óvta Katjét. Talán csak rossz hírbe akarta hozni az asszonyt az édes kettesben eltöltött kirándulással, hogy biztosan elérje célját. Bármilyen ember volt is, Katje hitt neki, sőt áldozatot hozni is kész volt érte, amit pedig még senki emberfiáért nem tett meg.

- Felkeresem őt, Katje, és mindent megbeszélek vele óhajod szerint. Neked viszont nyugodtan kell feküdnöd, s csak arra szabad gondolnod, hogy mielőbb meggyógyulj!

Az asszony erőtlenül megpróbálta megszorítani a férfi kezét.

- Így hamar újra egészséges leszek. Nagyon jó vagy, Harald. Szörnyen sajnálom, hogy gyakran undok voltam veled. Azonnal add be a válást, hogy ne húzódjék sokáig az ügy! Pepi azt mondta, hogy válóokot könnyen találunk majd.

Harald ajka megvonaglott.

- Légy egészen nyugodt, Katje! - mondta rekedten, majd felállt, kezet csókok a feleségének, és kiment a szobából.

Odakint az orvos várt rá. Egyetlen szót sem szólt, csak fürkésző tekintettel nézett a szemébe.

A férfi odalépett hozzá.

- Doktor úr, megbeszélhetnék önnel valamit.

Winter doktor lehajtotta a fejét.

- Kérem, jöjjön a rendelőmbe!

Harald teljes nyíltsággal elmondta az orvosnak, mit kért tőle Katje.

A doktor nyugodtan végighallgatta, majd így válaszolt:

- Az orvos nem ritkán gyóntatója is a betegeinek, Forst úr. A felesége már tudomásomra hozta mindazt, amit most önnek elmondott. Egy időre el is bizonytalanodtam, nem lenne-e jobb felfedni előtte a tényt, hogy Passenheim úr halott. Meg akartam kímélni önt ettől a fájdalomtól, az orvos számára azonban mindig a betege az első. A hír, hogy a szeretett férfi a baleset áldozata lett, talán az utolsó döfést jelentette volna a kegyelmes asszonynak. Ezt a felelősséget nem vehettem magamra.

- Köszönettel tartozom önnek, doktor úr. Amúgy is tudomást kellett volna szereznem a dologról.

- Talán. Mindenesetre Passenheim úr halott, és halottról vagy jót, vagy semmit, ahogy mondani szokás. Mégsem hallgathatom el ön előtt, miket tudtam meg róla. Meglátogatott egy bizonyos von Hallein asszony, s arra kért, mondjam el önnek, mindent megtett, ami csak hatalmában állt, mégsem tudta a kegyelmes asszonyt visszatartani az úttól. Nos, ő említett egy-két érdekes dolgot. Ez a Passenheim szenvedélyes szerencsejátékos és szoknyavadász volt. Vagyona már kifolyt a kezéből, és nyakig ült az adósságokban. Von Halleinnénak tegnap el kellett utaznia, de üdvözli önt, és azt üzeni hogy felesége védelmére önnek tett ígéretét megtartotta, ahogy csak tudta. Passenheim úr befolyása alatt azonban az utóbbi időben a kegyelmes asszony egyre inkább kerülte őt. Mindenesetre úgy tűnik, Katje asszony nem az első áldozata volt ennek a Passentheimnek, de bizonyosan az utolsó. Halála ezt az adóskönyvet is megsemmisítette. Most ugye azt akarja megtudni tőlem, miként viselkedjék a feleségével?

- Így igaz, doktor úr. Utasításának megfelelően minden izgalomtól megkíméltem, s látszólag mindenbe beleegyeztem. Ebben az állapotában lehetetlen beszélni vele.

- Valóban.

- De hogyan viselkedjem ezután? Nem hozakodhatom elő örökké ezzel a mesével. Nem folytathatom végtelenségig a csalást és az ámítást!

Az orvos komoly tekintetéből részvét sugárzott.

- Nem, ezt senki sem várhatja el öntől. De már nem sokáig kell így tennie. Most, mindazok után, amiket hallott, elég erős lesz, hogy tudomást szerezzen arról, milyen állapotban, van valójában a felesége. Az önök házastársi boldogságának így is, úgy is mindörökre vége. Figyeljen rám! A kegyelmes asszonynak legfeljebb napjai vannak hátra, s ha figyelembe veszi, milyen sérülést szenvedett, akkor ezt önnek is jótéteménynek kell tartania. Ha életben maradna, akkor a súlyos sorvadás következtében egyre terjedő bénulás lenne osztályrésze. Ha a történtek után még két napig hajlandó folytatni ezt a kegyes csalást, akkor ezzel előreláthatólag teljesítette is feladatát. Nem lesz szükség további színlelésre. Mondja nyugodtan azt, hogy beszélt Passenheim úrral, és mindent elrendeztek. Tudom, hogy hallatlan áldozatot kénytelen hozni, de hát egy haldoklóval nem szokás perlekedni.

Harald elsápadt.

- Ilyen hamar? És elkerülhetetlen? Nincs segítség? - kérdezte elcsukló hangon.

- Nem, itt már minden hiába. Legfeljebb arról lehet szó, hogy túl hosszú határidőt szabtam.

A férfi elfordította az orvosról könnybe lábadó szemét. Kimondhatatlanul megrázta, hogy Katje ily biztosan a halálé.

Végre összeszedte magát, és így szólt:

- Legyen nyugodt, doktor úr! Lenne szíves engem is felvenni a ház lakói közé? A legszívesebben itt maradnék, hátha szüksége van rám a feleségemnek.

- Hogyne, van néhány szabad szobánk, azonnal kiutaltatok önnek egyet. De mi történjék a kegyelmes asszony szobalányával? Meglehetősen reménytelen helyzetben van, mert alig tudja megértetni magát.

- Kérem, hadd maradjon itt egyelőre Daipah is! Talán Katjenak még szüksége lesz rá. Majd később beszélek vele.

Harald kapott egy szobát, s amikor egyedül maradt, súlyosan lélegezve lerogyott az egyik fotelba. Hosszasan maga elé meredt. Milyen kegyetlen is az élet!

Aznap este levelet írt Marlennek. Részletesen tájékoztatta a történtekről.

Marlen heves zokogásban tört ki, amikor megkapta a levelet. Azt hitte, Katje méltánytalan ajánlata szíve mélyéig sértette Haraldot, ám ő sem tudott haragudni az asszonyra. Minden tettét régen elfeledte és megbocsátotta. Mélyen megrendítette, hogy Katje belátta, nem volt igaza, abból, pedig, hogy emlékül ékszert akart küldeni neki, felismerte, hogy az asszony valóban megváltozhatott.

A napok ólomlábakon vánszorogtak. A lány gondolatai szüntelenül Harald és Katje körül forogtak, s talán még jobban szenvedett, mint a férfi.

Lassan egy hét is eltelt Harald elutazása óta, s egy este hírtelen újra ott állt Marlen előtt. Ugyanolyan meglepetésszerűen érkezett, mint amikor először tért haza Meranóból.

A lány ijedtében összerezzent, s rémült szemmel nézett a férfi komoly arcába.

- Harald? - Ezer aggódó kérdés vibrált ebben a névben.

A férfi nagyot sóhajtott.

- Katje megszabadult a kínoktól, Marlen. Tegnap reggel temettük a férfi mellé, akit megajándékozott szerelmével.

A lány összetörve rogyott le az egyik fotelba, s idegfeszültségét könnyek bő folyama mosta el jótékonyan.

Harald csendben letelepedett vele szemben. Egyetlen szót sem szólt, hogy Marlen összeszedje magát. Mozdulatlanul nézte a lányt, jóságos, hűséges szemmel.

Marlen végre megnyugodott.

- Bocsásd meg, Harald, hogy elvesztettem az önuralmam.

- Ugyan mit kellene megbocsátanom? Csak szíved jóságáról árulkodik, hogy siratod Katjét.

- Hisz olyan fiatalon ment el, s oly hirtelen! Élete virágjában ragadta el a halál. Érthetetlen. Sokat kellett szenvednie?

- A zuhanás után már nem. Megnyugodva halt meg a karomban. A végén olyan kedves volt, mint egy elégedett kisgyerek, akinek minden óhaját teljesítették. Sohasem voltunk olyan jó barátok, mint élete utolsó két napján. Igaz, csak kegyes csalással érdemeltem ki a barátságát. Olyan boldogságról álmodott, amelyről én tudtam, sosem válhat valóra. Ő viszont úgy érezte, alig választja el tőle valami. Megrendítő volt hallgatni, amint folyvást erről a boldogságról beszélt, s a szerelméről, amely olyan férfihoz fűzte, akiről tudtam, egyáltalán nem érdemelte ki ezt a szerelmet, s aki akkor már nem is tartozott az élők sorába.

Marlen reszketve felsóhajtott, s aggódó pillantást vetett a férfira.

- Nehéz napok lehettek ezek a számodra.

- Azok voltak. Nem könnyű elsorvadni látni egy magunkhoz láncolt életet. Bármilyen áldozatra hajlandó lettem volna, ha azzal megmenthetem. Már csak a megszokás is összekapcsolja az embereket. Időre lesz szükségem, hogy mindezt feldolgozzam.

- Ezt át tudom érezni, Harald.

A férfi Marlenre emelte tekintetét.

- Katje még egyszer beszélt rólad, mielőtt a halál lezárta volna a szemét. Minden veled szemben tanúsított gonoszsága ellenére határtalanul csodálta erényeidet. Csak mert belátta, hogy sohasem válhat egyenrangúvá veled, azért próbált meg folyvást kínozni és megalázni téged. Itt hozom engesztelő ajándékát, amelyet mindig úgy kell hordanod, hogy rá emlékezz. Azt természetesen nem sejtette, hogy e gondolatoknak egy halotthoz kell szállniuk. - Harald kivette tárcájából a jadeamulettet.

Marlen könnyei újra patakzani kezdtek.

- Hogy fogadhatnék el ilyen értékes ajándékot? - zokogta.

- Nem szabad visszautasítanod. Fogadd úgy, ahogy adták! Jó szándékkal.

A lány átvette az ékszert, majd kis időre csend telepedett rájuk. Gondolataiba merülve Harald egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét Marlen lehajtott fejéről. Nagy sóhaj után végül így szólt:

- A következő hajóval visszatérek Kota Radzsába.

Marlen összerezzent.

- Hiszen csak karácsony után akartál indulni!

A férfi csak a fejét rázta. Most, hogy újra szabad, nem élhet többé egy fedél alatt a lánnyal. Csak a gyászév leteltével akart visszatérni, hogy végre elnyerje boldogságát.

Három napja maradt az úti előkészületekre, és ez az idő mindkettejük számára villámsebesen tovaszáguldott. Szívük-lelkük csordultig telt a bevallani nem mert szerelemmel.

Így jött el az utolsó nap, az utolsó óra. Harald bőröndjeit már elszállították, és Daipah is előrement a hajóra, megrakodva a Katje hagyatékából származó gazdag ajándékok egész tömegével.

Marlen sápadtan állt, bensejét átjárta az elválás miatt érzett néma fájdalom. A nappali ablakában várt Haraldra, aki itt akart elbúcsúzni tőle. A lánynak minden erejére szüksége volt, hogy ne roppanjon össze az elválás órájának súlya alatt.

Égő szemmel nézte a behavazott kert mögött hömpölygő Elbát. Ott húz majd el a gőzös, amely oly messzire viszi Haraldot. A lányt könnytelen zokogás rázta.

Ebben a pillanatban belépett a férfi, és nehéz sóhajtások közepette megállt a szoba közepén.

- Marlen!

A lány megfordult, a férfira emelte tekintetét, és ereje utolsó morzsáival mosolyt erőltetett magára.

- Mindennel elkészültél, Harald?

- Igen, s mindenkitől el is búcsúztam. Már csak tőled kell búcsút vennem. Ez lesz a legnehezebb. Tudod?

Marlen erőtlenül leroskadt az egyik fotelba, s ijedten összekulcsolta a kezét.

- Tudom, mert magam is így érzem, Harald. Sokkal, de sokkal többet jelentünk egymásnak e hónapok után, mint azelőtt jelentettünk. Igazi testvérekké váltunk, és... és ezért lesz oly nehéz elválnom tőled.

A férfi a lány mellé lépett.

- A legszívesebben magammal vinnélek - suttogta rekedten, csak nehezen uralkodva a hangján. - Hamar megszoknád Kota Radzsában. De nem lehet, most még nem.

- Nem lehet - ismételte Marlen fakó hangon.

Harald megfogta a lány kezét, és érezte, hogy minden ízében remeg. Ettől végleg elszállt a nyugalma.

- Most, az elutazásom előtti pillanatban sem akarod megmondani, Marlen, hogy ki az a férfi, aki szívedet birtokolja? - kérdezte fojtott hangon.

A lány lehunyt szemmel hátradőlt a fotelban.

- Ó nem! Nem mondhatom el.

- Akkor sem, ha teljes szívemből erre kérlek? - kérdezte a férfi oly forró és gyengéd rábeszéléssel, hogy a lány beleremegett.

- Akkor sem.

- És ha tudnám, Marlen? Ha tudnám, kit szeretsz?

A lány felpattant, és védekezőn a férfi felé nyújtotta a kezét.

- Nem tudod. Soha nem is szabad megtudnod - suttogta lemondóan.

Harald odalépett hozzá, s szívére szorította Marlen kezét.

- Te derék, bátor teremtés! Ugyan mire valók még közöttünk a titkok? A férfi, akit szeretsz, immár szabad, és ő is szeret téged, attól a pillanattól fogva, hogy háza küszöbén köszöntötted őt, amikor hazatért a messzi távolból. Nem sejtetted, nem érezted, hogy szeretlek? Félelmemben, hogy megzavarom lelki békédet, tényleg olyan jól tudtam uralkodni magamon, hogy semmit sem vettél észre? Ó, Marlen, csak egyetlenegyszer mondd, mielőtt elmegyek, hogy nem csalódtam! Mondd, hogy bátor, drága szíved az enyém!

A lányt utolsó ereje is elhagyta, és Harald karjába omlott. Túlságosan felkészületlenül érte a férfi szerelmi vallomása. Nem volt elég erős, hogy elviselje az oly régen várt boldogságot.

- Marlen, drága életem! Szeretsz?

A lány hevesen a férfi melléhez szorította arcát. A felindultságtól egész teste reszketett. Úgy kapaszkodott Harald kezébe, mintha elveszne e támasz nélkül.

A férfi magához ölelte, s a lány reszketeg boldogsággal hallgatta szívének hangos dobbanását.

Marlen csüggedten, elérkezett boldogságában alig-alig bízva, felemelte a fejét. Csillogó szemében aggódó kérdés bújt meg.

- Ez nem lehet igaz - dadogta.

Harald megbabonázva nézte Marlen halványvörös, telt ajkát, amelyet oly sokszor elnézett már vágy és fájdalom közt hányódva. Kínzó nyomorúsága már-már őrjítővé fokozódott, amikor végre Marlenére tapasztotta a száját. Az első, véget érni nem akaró csók földöntúli gyönyöre mindkettejüket elbódította. Amikor ajkuk mégis szétvált, szemükből szent tűz fénye sugárzott a másik felé.

- Honnan tudtad, hogy szeretlek, Harald? Nem voltam eléggé figyelmes? Elárultam magam, annyi igyekezet ellenére is?

A férfi áhítatos csókkal zárta le egy pillanatra a lány kérdő szemét.

- Nagyon bátran viselkedtél, szerelmem. Halvány reményt sem táplálhattam volna, ha néhány pirulás és sápadás meg nem vigasztal. El szeretném azonban mondani, hogyan szerezhettem mégiscsak bizonyosságot érzéseidről. Kilestem szíved legmélyebb titkát. Felkutattam a szeretett férfi képét a szobádban. Túlságosan rémülten, és nagyon is óvatosan rejtetted el a varrókosárkába a képemet.

Marlen meglepődött.

- Akkor, ott nálam?

- Igen. A tükörből láttam, hogy eldugod előlem egy férfi arcmását. Amikor aztán Darlagné elhívott, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Látni akartam azt a férfit, akit oly nagyon irigyeltem hű, önzetlen szerelmedért, s egyszerre csak saját magamat láttam meg. Ettől kezdve tudtam, hogy szeretsz. Fel tudod mérni, mekkora hőstett volt tőlem, hogy nem kaptalak ujjongva azonnal a karomba. Hogy nap mint nap szerető bátyád voltam csupán? Hányszor suttogtam el gyötrő vágyban a nevedet! Már akkor elhatároztam, hogy a búcsú órájában, mielőtt visszatérek Kota Radzsába, meg kell tudnod az igazat, hogy én is szeretlek. Azt persze nem is sejtettem, hogy e vallomás után már szabad emberként búcsúzhatom el tőled.

Marlen bátortalanul a férfira nézett.

- És most mégis egyedül akarsz hagyni?

A férfi újra magához vonta a lányt, és csókokkal borította be ajkát és szemét.

- Igen, most el kell mennem. Amíg Katje élt, még tartani tudtam magam. A kényszerűség szigorúan gátat szabott vágyaimnak. Most már azonban képtelen volnék arra, hogy csak melletted, és ne veled éljek. Nem segít más, csak a menekülés. Mindkettőnknek így a legjobb, ha fel akarjuk dolgozni mindazt, amit át kellett élnünk, meg kellett szenvednünk. Egy évet várnunk kell, és várni is fogunk a boldogságra. Hosszú év lesz, de szerelmes levelek százaival lerövidítjük majd. Mindent elmondhatunk bennük egymásnak, ami a szívünkön fekszik. Minden nappal zsugorodik majd a várakozás ideje, s a következő karácsonyt már asszonyomként ünnepelheted. Azután soha többé nem kell elválnunk, és két évre magammal viszlek Szumátrára. Ennyi idő kell ahhoz, hogy végleg nélkülözhetetlen legyek Kota Radzsában. Ugye most már nem tiltakozol az utazás ellen, Marlen?

A lány a férfihoz simult.

- Akárhová mégy is, követlek - mondta őszinte, egyszerű bensőséggel.

Rengeteg sürgős elmondanivalójuk volt, hamar elröpült az a röpke óra, amely még Harald rendelkezésére állt. Amikor odakint előállt az autó, amellyel a kikötőbe kellett mennie, a férfi felriadt, és belesápadt az izgalomba.

- Most el kell válnunk. - Hangja rekedt volt. Még egyszer forrón megölelte a lányt, s csak csókolta lélegzetelállító mámorban. - Viszontlátásra, szerelmem. Isten áldjon!

- Isten veled, Harald, ő vigyázzon rád minden utadon!

Még egy forró csókot váltottak, aztán a férfi, kibontakozva Marlen öleléséből, elsietett.

Egy esztendő múltán Harald Forst visszatért Kota Radzsából, hogy egybekeljen Marlen Laßberggel.

Egy éven át sok-sok szerelmes levél volt úton Hamburg és Szumátra között. Boldogságot és vágyakozást vitt magával valamennyi.

Zeidler úr és Darlagné már rég tudta, hogy Harald és Marlen eljegyezte egymást, s mindkettejüket őszinte öröm töltötte el.

Harald végre újra karjába zárhatta Marlent, és mélyet sóhajtott.

- Hála istennek, édes szívem, immár az utolsó elválást is magunk mögött tudhatjuk. Szomorú év volt ez, igaz, telve ezer gyönyörű reménnyel. S milyen szép lett az én Marlenem! Még szebb, mint amikor itt hagytam. Számodra is oly nehéz volt az elválás, mint nekem?

Marlen átkulcsolta a férfi nyakát, s mélyen a szemébe nézett.

- Nap mint nap szabad volt rád gondolnom, szabad volt remélnem, nap nap után, hogy visszatérsz, és ez segített. Csak naivon féltettelek.

A férfi megcsókolta a lány homlokán az apró forradást, amely már alig látszott.

- Most már csak a halál választhat el bennünket egymástól. Magamhoz ölelhetlek, s minden kínt el akarok feledni, ami mögöttünk van.

Harald hazatérése után két nappal megtartották az esküvőt. Ezúttal nem rendeztek nagy, fényes ünnepséget, ám mégis méltó módon, kellő emelkedettséggel keltek egybe. A férfi büszkén mutatta be gyönyörű, fiatal feleségét a régi barátok és ismerősök szűk körében. Zeidler cégvezető és a vállalat egyik régi üzletfele volt a tanú. A fiatalok arcáról sugárzó öröm és boldogság mindenkit meggyőzött arról, hogy Harald Forst valódi szerelmi házasságot kötött.

VÉGE

---