A ballépés

57. kötet

megjelent: 2007.03

Robert Folknert lopással vádolják, és kicsapják az iskolából. Szigorú apja is kitagadja. Az ártatlanul meghurcolt fiatalember nagybátyja segítségével Brazíliába megy. Keserves munkával és kitartással egyre feljebb küzdi magát. Nemcsak apjának akarja bebizonyítani, hogy tisztességes ember, hanem szeretett gyerekkori barátnőjének, Lenának is...

I.

A Dorothea Gimnázium harmadik osztályos tanulói el-keseredett arccal meredtek a padjukra. Az utolsó két órát dr. Giesebrecht tartotta, ami többnyire egyet jelentett a végeérhetetlen szenvedéssel. Dr. Giesebrecht nem tartozott a népszerű tanárok közé. Túlhajszolt és ideges volt, ráadásul az egészsége sem volt egészen rendben. Az ilyen szánalomra méltó emberek pedig nem mindig képesek igazságosan és részrehajlás nélkül dönteni, még ha ennek nincsenek is tudatában. Tanítványai azonban túlságosan fiatalok és tapasztalatlanok voltak ahhoz, hogy ezt belássák.

Ha az ingerült dr. Giesebrecht válogatás nélkül zúdította haragját bűnösökre és ártatlanokra egyaránt, azt diákjai mindannyiszor rosszindulatának tudták be. és valahányszor a pisszenést is megtiltotta nekik, azt hitték, hogy csak kínozni akarja őket, és nem sejtették, hogy a tanár a legkisebb zajtól is szenved.

Az egyik legélénkebb és legnyughatatlanabb diákot Robert Folknernak hívták. Talán az ő elevensége jelentette a legnagyobb megpróbáltatást dr. Giesebrecht számára.

A többi tanár szerette Robertet, mert őszinte volt, szorgalmas és becsületes, és valahányszor elkövetett valami rosszaságot, mindig tisztességesen beismerte a vétkét, és bocsánatot kért. Egyedül dr. Giesebrechttel szemben nem tudta rászánni magát erre. A tanár állandóan talált rajta valami kifogásolnivalót, ráadásul idegességében túlzásba vitte a szidást, s ez óhatatlanul dacot ébresztett a fiúban.

Az igazságtalan büntetés keserűséget szül, Robert pedig gyakran szenvedett ártatlanul dr. Giesebrecht haragjától. Bármi történt is az osztályban, ha bűnbakra volt szükség, a tanár mindig őt vette elő.

- Hát persze hogy Folkner volt az! - kiabálta dühösen. - Természetesen erről is Folkner tehet!

Egy szó mint száz, Robert Folkner szálka volt dr. Giesebrecht szemében. Az sem segített, hogy a többi tanár időnként a fiú pártjára állt. Dr. Giesebrechtet nem lehetett megingatni azon meggyőződésében, hogy Robert minden komiszságra elszánt, javíthatatlan diák.

Mindezen Robert még csak túltette volna magát, ám szerencsétlenségére dr. Giesebrecht épp latint és ógörögöt tanított, márpedig Robert - minden esze és tehetsége ellenére - ezekből a tantárgyakból kimondottan gyenge teljesítményt nyújtott.

Ezért aztán valahányszor Folkner titkos tanácsos, vagyis Robert édesapja a fia tanulmányi előmenetele iránt érdeklődött, arról dr. Giesebrecht mindig lesújtó véleménnyel nyilatkozott. Mivel a titkos tanácsos úr igen rátarti ember és hozzá még szigorú apa is volt, szegény Robert otthon is keményen meglakolt a bűneiért.

Dr. Giesebrecht épp aznap osztotta ki a latindolgozatokat, amelyek szinte kivétel nélkül piroslottak epés megjegyzéseitől. Mivel senki sem felelt meg teljes mértékben az elvárásainak, az osztály pocsék hangulatban, minden rosszra felkészülve várta, hogy mi fog következni.

- Egy ilyen firkálmány után ne is álmodjon róla, hogy átengedem az év végén! - lobogtatta Robert füzetét dr. Giesebrecht, s a szeme villámokat szórt. Sajnos ezúttal is Róbert Folkner szerepelt a leggyengébben, és a tanár, amint az lenni szokott, minden felgyülemlett dühét az ő fejére zúdította: - Ilyen elképesztő lustasággal és kontársággal még nem találkoztam pályafutásom során! Ezt az édesapjával is közölni fogom, vegye tudomásul! Nem véletlen, hogy mindig a legrosszabb tanulók a legszemtelenebbek!

Robert Folkner először elsápadt. Úgy érezte, hogy igazán lelkiismeretesen felkészült a dolgozatra. A tanár utolsó gúnyos szavainak hallatán az arcába szökött a vér. Ifjonti daccal szegte fel a fejét, hiszen tiszta volt a lelkiismerete.

Ám ebben a pillanatban szerencsére kicsöngettek. Aznapra hál' istennek véget ért a tanítás! A harmadikosok fellélegeztek, Róbert pedig mérgesen lecsapta a leckekönyvét a padra.

- Folkner, vegye fel a leckekönyvét, és tegye le úgy, ahogyan kell! - parancsolt rá a tanár, s a szája széle idegesen megvonaglott.

Robert egy darabig farkasszemet nézett vele, aztán szó nélkül felvette a könyvét, és lassan visszarakta a helyére.

A diákok végre elhagyhatták a tantermet.

Hazafelé menet Robert igyekezett vidámnak és derűsnek látszani. Nem kért a többiek együttérzéséből. Néhány barátja vigasztalni próbálta, ám ő úgy tett, mintha mi sem történt volna.

- Ugyan már, fütyülök rá! Engem ugyan ne sajnáljatok! - mondta dacosan, magába fojtva keserűségét.

Valójában sírni tudott volna dühében. Ez az átkozott latin és ez az átkozott dr. Giesebrecht! Vajon miért nem képes beleverni a fejébe azt a nyavalyás nyelvtant? Mintha valósággal kiürülne az agya, akárhányszor latindolgozatot írnak...

Pedig most is megtett minden tőle telhetőt, és tessék: hiába erőlködött, ismét az ő dolgozata lett a leggyengébb. Szinte egyetlen kérdésre sem tudott helyesen válaszolni.

Vajon mitől van ez? Hisz nem buta! Más tárgyakból többnyire jó és jeles, sőt, időnként kiváló osztályzatokat kap. A franciával és az angollal is játszi könnyedséggel megbirkózik, ezekből köztudottan ő a legjobb az osztályban. Miért épp a latin és a görög nem megy neki, amelyek pedig a legfontosabb tantárgyak közé tartoznak?

Robert már többször kérte az apját, hogy átjelentkezhessen a gimnáziumból valamelyik szakiskolába. A tanácsos úr azonban ragaszkodott hozzá, hogy a fia továbbtanuljon, annak ellenére, hogy Robert sokkal szívesebben lett volna például kereskedő.

- Manapság akármelyik suszter fiából lehet kereskedő! - legyintett ilyenkor lekicsinylően dr. Folkner.

Robert nővérei, két gőgös és roppant rátarti leányzó, akik még magasabban hordták az orrukat, mint az apjuk, mivel végtelenül büszkék voltak annak titkos tanácsosi rangjára, megvetően fintorogtak.

- Csak nem akarsz mindjárt rőfösnek állni, és flanelt árulni? - kérdezte gúnyosan Milli, az idősebbik.

- Vagy talán inasnak készülsz, hogy cukrot meg kávét mérj a cselédlányoknak? Édes istenkém, biztos hogy elbujdosnék szégyenemben... - nyafogta sírósan Anni, a két évvel fiatalabb.

- Egyik sem lenne szégyen! - kérte ki magának Róbert, s metsző pillantást vetett testvéreire, akikkel sajnos örökké hadilábon állt. - Miért ne lehetnének a kereskedősegédek és a rőfösök is derék, tisztességes emberek, semmivel sem rosszabbak, mint ti vagy akárki más. Sőt, ha úgy vesszük, még hasznosabbak is nálatok, akik csak regényeket olvastok, felesleges kézimunkákon pepecseltek, és sétálgattok egész nap!

- Ne merészelj ilyen tiszteletlen hangon beszélni a nővéreiddel, te gyerek! - reccsent rá az apja fenyegetően.

- Bocsáss meg, apám, de nem tudom elviselni, ha valaki ennyire beképzelt. Milli és Anni pedig kivétel nélkül mindenkit lenéznek, mintha a másik ember csupán por lenne a cipőjük talpán.

- A nővéreid csupán tudatában vannak a kivételes társadalmi helyzetükből adódó rangjuknak. Bárcsak rólad is elmondhatnám ugyanezt! A rőfösöket és más kereskedőket nem lehet egy napon említeni Folkner titkos tanácsos fiával! - jelentette ki megfellebbezhetetlenül dr. Folkner, s ezzel pont került a vita végére.

II.

Hermann bácsi Robert megboldogult édesanyjának fivére volt. A jólelkű, halk szavú asszony fiatalon halt meg, gyermekei korán anya nélkül maradtak.

A lányok sajnos nagykorukra rideg szívű, gőgös teremtések lettek, s Robert, aki az anyja szelíd, jóságos természetét örökölte, szenvedett ebben a sivár, szeretet nélküli környezetben.

Hermann bácsi a rajongásig szerette egyetlen húgát, s annak halála után ez a szeretet Robertre irányult. Ő maga is finom lelkű, békés természetű ember volt, aki kicsit különccé vált az évek során.

Amikor még fiatal volt, állítólag keserves szerelmi csalódás érte, s emiatt nem tudta rászánni magát később sem a nősülésre. Tehetős ember lévén sokfelé megfordult a világban, és ahol csak alkalma nyílt rá, mindenütt gyarapította a tudását. Eredetileg gyáros volt, bútorokat gyártott szüleitől örökölt üzemében.

A szeretett nő hűtlensége aztán hosszabb időre kiűzte a nagyvilágba. Jó áron túladott a gyárán, már csak csendestársként vett részt annak irányításában, és útra kelt. Bejárta a fél világot, megfordult Ázsiában, Afrikában és Amerikában, sőt, jó ideig élt Brazíliában. Azóta is voltak ott barátai, akikkel mind a mai napig élénk levelezést folytatott. Vándoréletének súlyos ízületi bántalmak vetettek véget.

Tíz év is eltelt azóta, hogy Hermann bácsi visszaköltözött szülővárosába, Berlinbe, s ott sógora otthonának közelében lakott.

Utazásairól mindig egy halom ritka érmével tért haza, megalapozva ezzel értékes és gazdag gyűjteményét, mely azóta is a legfőbb büszkesége volt. Agglegénylakása izgalmas érdekességek kimeríthetetlen tárháza volt Robert számára. Micsoda kincsek voltak ott felhalmozva a világ minden tájáról! Értékes szőrmék, kipreparált kígyók, indiai kelmék, ritka fegyverek és használati tárgyak, különös, csomózott szőnyegek és bőrfonatok, gyönyörű ébenfa- és gyöngyház berakásos bútorok, japán festmények, kínai porcelánok - ki tudja, hány országnak, ki tudja, hány különlegessége volt ott összehordva festői összevisszaságban.

Hermann Rodeck békésen és elégedetten éldegélt ebben a sajátos környezetben. Csak egy inasa volt, őt Nuskénak hívták. Makulátlan rendben tartotta gazdája holmiját, és még főzött is rá.

Nőnemű lény évente kétszer tehette be a lábát az agglegényotthonba, mégpedig két tenyeres-talpas takarítónő személyében. Ok aztán ilyenkor néhány napon át kedvükre súroltak és sikáltak, lecserélték a függönyöket, rémüldöztek a preparált kígyóktól és az állatbőröktől, s közben vég nélküli locsogásukkal az őrületbe kergették szegény Nuskét és Hermann bácsit. Végül kissé megfáradva, ámde busás fizetséggel a zsebükben, továbbálltak.

- Hála az égnek! - sóhajtott fel ilyenkor Nuske megkönnyebbülten. - Végre nyugtunk van, nem kell tovább hallgatni a szüntelen kerepelésüket!

Nuske szász volt, Lipcséből származott. Többnyire osztotta ura rokonszenvét és ellenérzését, úgyhogy akit Hermann bácsi nem szeretett, az nála sem járt szerencsével. Robertet persze rögtön a szívébe zárta, és tűzbe ment volna a fiúért.

Az iskolából hazafelé menet Robert nap mint nap elhaladt a nagybátyja háza előtt, és szinte sosem mulasztotta el az alkalmat, hogy rövid időre be ne ugorjon hozzá.

Ezen a napon különösen hajtotta hozzá a nyugtalanság. A szíve csordulásig telt keserűséggel, szerette volna, ha valaki megvigasztalja. Hermann bácsi előtt nem szégyellte magát; vele bármit megbeszélhetett, mindig megértésre és együttérzésre talált.

Mielőtt befordult a sarkon, elköszönt a társaitól. Most, amint magára maradt, csinos, nyílt arcáról azonnal eltűnt a tettetett vidámság. Homlokát gondterhelt ráncok barázdálták, szeméből sütött a kétségbeesés.

Lassan lépdelt felfelé a nagybátyja lakásához vezető lépcsőkön. Félt hazamenni rossz latinjegyével, s annyira vágyott rá, hogy valakinek kiönthesse a szívét.

Nuske a bejárati ajtónál állt, és a csengőt fényesítette. Amikor meghallotta Robert lépteit, felpillantott. Jóságos, öreg arca felragyogott.

- Te vagy az, Robert? Gondoltam, hogy benézel hozzánk! De nézd csak, mi történt veled? Hiszen alig vánszorogsz... Te, aki máskor úgy rohansz föl a lépcsőn, mint a szélvész! Csak nem vagy beteg?

- Nem, nem, Nuske, dehogy. Itthon van a bácsikám?

- Hát persze! Hiszen tudja, hogy ilyentájt szoktál benézni hozzá. Na gyere, kerülj beljebb! Tudod, a bácsikád pompás hangulatban van. Sikerült ismét vásárolnia egy éremritkaságot, olyat, amilyenre már régóta vágyott. Azt mondja, hihetetlenül értékes darab. De menj csak be, s magad is meglátod! Ó, igen, előbb azért töröld le a lábad, gyermekem! - tette hozzá sietve.

Robert engedelmesen letörölte a sarat a cipőjéről. Az előszobában felakasztotta a sapkáját a fogasra, letette a könyveit egy asztalkára, majd bekopogott az egyik ajtón.

- Szabad! - kiáltott ki Hermann bácsi.

Robert belépett nagybátyja különleges ritkaságokkal telepakolt, mégis otthonos légkört árasztó nappalijába.

A bácsi nagyítóval felfegyverkezve állt az ablaknál. Előtte, egy nagy asztalon apró rekeszekre osztott, vörös bársonnyal bélelt ládikák sorakoztak. Minden rekesz egy-egy érmét rejtett.

- Jó napot, Hermann bácsi! - köszönt a fiú, mire a hajlott hátú, ősz hajú férfi megfordult.

- Jó napot, kedves Robert! - ragyogott fel a mosoly az öregúr rokonszenves arcán. - Csakhogy itt vagy végre! Már nagyon vártalak! Nézd, megszereztem végre! Figyeld csak meg jól! Látod, milyen finom a verete, ráadásul teljesen épségben maradt. A legszebb példány, amellyel valaha találkoztam! És egy szerencsés véletlen folytán még viszonylag olcsón is jutottam hozzá! Nézd csak, hát nem csodálatos?

Mostanára valamelyest Robertre is átragadt nagybátyja gyűjtőszenvedélye. Maga is tudta már például, hogy minden egyes érmének megvan a maga története.

Ki tudja, mi mindennek lehettek néma tanúi ezek az apró kis fémdarabok? Számára és a nagybátyja számára egytől egyig elevenek voltak, mindegyik valami távoli országról, egy régmúlt korszakról mesélt.

Ezen a napon azonban meglehetősen lanyha érdeklődést tanúsított a bácsi legújabb szerzeménye iránt. Vigyázva kézbe fogta ugyan a felé nyújtott érmét, és nagyítóval alaposan szemügyre vette, mint ahogy azt máskor is tenni szokta az effajta ritkaságokkal, ám most valahogy nem sok öröme telt a Krisztus előtti időkből származó római dénárban . Hermann bácsi azonban még annyira a kis pénzdarab hatása alatt állt, hogy először észre sem vette, milyen visszafogottan viselkedik az unokaöccse.

- Annyira örülök, hogy sikerült megszereznem! -magyarázta izgatottan. - Ezzel már csupán egyetlenegy hiányzik a gyűjteményemből. De meglátod, előbb-utóbb megszerzem azt is! Bár nem lesz könnyű, hiszen mindössze öt példány létezik már csak belőle - tette hozzá gondterhelt arccal, majd pontos leírást adott Robertnek az érméről: - Az egyik itt van a Frigyes Császár Múzeumban, épp tegnap néztem meg. Bárcsak azt is fel tudnám hajtani valahogy! Nem lesz nyugovásom, míg meg nem szereztem a gyűjteményem számára! Sajnos, egyik példánytól sem akar megválni a tulajdonosa, múzeumokban vagy magánygyűjteményekben van az összes. Na mindegy, majdcsak enyém lesz egyszer! Egyszerűen nem hagy nyugodni... - zsörtölődött fejcsóválva.

Mindig ez történt. Valahányszor a bácsi hozzájutott egy régóta áhított érméhez, máris a következő után sóvárgott.

Az öregúr még jó darabig nem fogyott ki legújabb szerzeményének dicséretéből. Izgalmában észre sem vette, hogy Robert csak fél füllel hallgatja, s az sem tűnt fel neki, milyen sápadt és elkínzott az arca.

Amikor aztán visszavette az érmét, s közben futva Robertre pillantott, szemlátomást nagyon meglepődött. Kissé talán restellte is magát a figyelmetlenségéért. Óvatosan letette az asztalra féltett kincsét, és nyugtalanul fürkészte a fiú arcát.

- Ejnye, fiacskám! Mi ütött beléd? - tette atyáskodón Robert vállára a kezét. - Mi végre ez a savanyú ábrázat? Én csak áradozom itt az új szerzeményemről, te meg türelmesen hallgatod, ahelyett hogy közbevágnál, s elmondanád, mi nyomja a szívedet. Hagyod, hogy beszéljek, és egy szóval sem mondod, hogy egészen máshol jár az eszed! De most már aztán ki vele, fiacskám! Hol szorít a cipő? Látom rajtad, hogy valami nincsen rendben.

Robert lassan a bácsikájára nézett, akit valósággal megrémisztett ez a kétségbeesett tekintet.

- Hermann bácsi, már megint rossz jegyet kaptam latinból!

- Hajaj, akkor lesz otthon nemulass! - túrt bele gondterhelten még mindig sűrű szálú, ősz hajába az öreg. -Szegény öcsém! Az a fránya latin, na meg ez az átkozott gimnázium! Apád beláthatná végre, hogy nem neked való hely. Nem sül ki ebből semmi jó. Tudod, fiacskám, még a legokosabb emberrel is megesik, hogy nehezen ért meg ezt-azt. Úgy látom, a te gyenge pontod a latin. Őszintén szólva nekem sem sikerült rendesen megtanulnom soha, és nagyon örülök, hogy csak szakiskolába kellett járnom. A gyáram vezetéséhez az is bőven elegendőnek bizonyult. Apád azonban ragaszkodik hozzá, hogy továbbtanulj. Hiába minden jószándék, egyszerűen nem lehet meggyőzni arról, hogy nem csak az érvényesülhet az életben, aki kijárta a gimnáziumot, majd az egyetemet. Azt hiszem, valamelyest engem is félvállról vesz, mert nem végeztem egyetemet. Pedig nincs igaza! Az ember anélkül is rengeteget tanulhat az életben, és igenis derék emberré válhat, hogy egyetemre járt volna!

- Te olyan okos vagy, Hermann bácsi, sokkal okosabb, mint némelyik professzor! - sóhajtott fel szomorú-an Robert. - És én annyira igyekszem, hogy hozzád hasonlóvá váljak! Csak az az átkozott latin ne volna...

. - Igen, fiacskám, tudom én, hogy nem vagy lusta. (Máskülönben nem is állnék szóba veled. Az ember legyen becsületes és szorgalmas, ez a legfontosabb. Ahogy mondani szokták, a munka nemesít, bármilyen munka legyen is az. Úgyhogy ne lógasd az orrod, Robert, latin nélkül is jóravaló, derék ember válik majd belőled!

Robert erősen megszorította a kezét. 1, - Hermann bácsi, ha tudnád, mennyire örülök, hogy ezt mondod nekem! - ragyogott fel Róbert szeme, s hevesen megszorította a bácsikája karját. - Otthon mindig azt vágják a fejemhez, hogy belőlem az életben nem lesz semmi! Pedig becsületszavamra, Hermann bácsi, annyira igyekszem megtanulni latinul és görögül! Néha fél éjszakákat görnyedek a ragozás fölött, de mintha olyan lenne a fejem, mint a szita, nem tudok megjegyezni semmit. Néha már teljesen kétségbeesem!

Robert ledobta magát az egyik karosszékbe, és a kezébe temette az arcát. Hermann bácsi odalépett hozzá, és szeretetteljesen megsimogatta a fejét.

- Ugyan már, fiacskám! Nem szabad kétségbeesni! -vigasztalta a fiút a maga meleg, dörmögő hangján. - Ne csüggedj, hiszen ez még távolról sem kétségbe ejtő helyzet! Ne halljak tőled ilyen szavakat többé! Ha szegény jó anyád hallaná, hogy a fia már tizenöt évesen kétségbe akar esni! Nyugodj meg, Robert! Menj most szépen haza, és próbálj szerencsét még egyszer édesapádnál. Délután én is átmegyek, és szólok néhány szót az érdekedben. Talán sikerül rávennem, hogy kivegyen a gimnáziumból. Nincs rá sok esélyem, hiszen te is tudod, nem ez az első alkalom, hogy ilyesmivel próbálkozom. De hát a legrosszabb esetben visszautasítja a kérésemet, igazán nincs vesztenivalóm.

Robert görcsösen belekapaszkodott a bácsikája kezébe:

- Nagyon köszönöm, Hermann bácsi! El sem hiszed, mennyire hálás vagyok azért, amit értem teszel!

- Hagyjuk ezt, fiacskám, igazán semmi ok a hálálkodásra. Járj szerencsével!

Róbert, mint aki mindenre elszánta magát, mélyet sóhajtott, majd felállt, s mosolyt erőltetve az arcára elköszönt az öregúrtól.

Nuske még szívesen tréfálkozott volna vele egy kicsit, ő azonban csak biccentett az inasnak, és ellépett mellette.

- Most nem érek rá, Nuske. Majd legközelebb - szólt vissza aztán mégis.

- Jó, jó, persze. Csak ne olyan sietősen! Még kitöröd itt nekem a nyakad! - kiáltott utána az öreg.

Robert azonban ezt már nem hallotta, mert közben leért az utcára. Megnyújtotta a lépteit, úgy igyekezett hazafelé, nehogy végül még a késésért is megbüntessék.

III.

A ház, amelyben apjával és nővéreivel élt, előkelő, főúri épület volt, s a portáson kívül csupán négy jómódú család lakott benne.

Apja a második emeletet bérelte. A földszinten egy nyugalomba vonult őrnagy élt, az első emeleten egy orvos, Sartorius doktor, a harmadikon pedig egy professzor, az idő tájt közismert geológus.

Sartorius doktornak volt egy elragadó, kilencéves kislánya, kedves kis vadóc. Régebben volt hogy együtt játszott Roberttel, a házhoz tartozó udvarban. Az iskolához vezető úton is gyakran találkoztak, és ilyenkor nevetgélve, viccelődve együtt folytatták az útjukat. Robert ezúttal is utolérte a kislányt, igaz már nem messze a háztól.

Úgy látszott, hogy Lena Sartorius őt várta, mert időről időre megállt és hátranézett. Amikor észrevette, hogy Robert befordul az utcasarkon, egészen lelassította a lépteit, hogy a fiú mindenképpen utolérje.

Robert most csak biccentett neki, mert nem volt kedve beszélgetni. A kislány azonban mellé szegődött, és szokásához híven, vidáman szökdécselve ment mellette. Szakadatlanul fürkészte nagy szemével, miközben türelmetlenül húzgálta iskolatáskája szíját. Végül nem bírta tovább szótlanul:

- Te, Robert, miért vagy ma ilyen hallgatag? Még csak köszönésre sem méltattál! - kérdezte tétován.

A fiú ingerülten vállat vont.

- Hagyj békén! - vetette oda félvállról.

- Most meg haragszol rám? Talán már kérdezni sem szabad?

Lena durcásan összecsücsörítette a száját, és szorongva leste a fiú sápadt arcát. Egy darabig nem szólt semmit, ám a sértett dac csakhamar eltűnt kedves vonásairól, hogy hamiskás mosolynak adja át a helyét.

- Biztos büntetésből benn kellett maradnod a tanítás után. Jó késő van már, az igaz...

- Miért, neked talán benn kellett maradnod? Hiszen te sem vagy még otthon! - förmedt rá a fiú ingerülten.

- Igen, én tényleg büntetésben voltam - mosolyodott el szégyenlősen Lena.

Ez a nyílt beismerés csillapította valamelyest Róbert haragját. Szóval nem ő az egyetlen diák, akinek nincs szerencséje az iskolával! - Hm. És miért büntettek meg?

- Csak akkor árulom el, ha megmondod, miért vagy ilyen rosszkedvű.

- Okvetlenül tudnod kell?

- Szeretném.

- Na jó, először te mondd meg, miért voltál büntetésben, aztán én is megmondom.

- Becsületszavadra?

-Becsületszavamra!

- Na jó. Grimaszoltam történelemórán, mert ki akartam próbálni, hogy nézhetett ki a bősz Hagen, és közben nem figyeltem.

A fiú nem tudta megállni nevetés nélkül. A kislány megörült neki.

- Eddig te is a bősz Hagenra hasonlítottál, de most már megint olyan vagy, mint a hős Siegfried.

- Butaság! - intette le a fiú nem éppen lovagiasan, mire a kislány ráöltötte a nyelvét.

- Nem fogsz kikapni otthon? - kérdezte Robert.

Lena csengőn felnevetett.

- De, talán egy kicsit. De mama azonnal megbocsát, papa pedig... á, ő nem is tud rám haragudni, ha a nyakába csimpaszkodom, és szépen kérem.

Robert nagyot sóhajtott.

- Jó neked!

- A te papád nagyon szigorú, ugye? - kérdezte a kislány elkomolyodva.

- Igen - sóhajtott fel ismét Robert.

- Meg is látszik rajta. Nézd csak, mindig ilyen képet vág! - Lena szigorúan összevonta a szemöldökét, és megpróbálta utánozni Folkner titkos tanácsos vészjósló arckifejezését. Nagyon mulatságos látványt nyújtott, Robert nem is tudta megállni nevetés nélkül.

- A bősz Hagent is így utánoztad?

- Körülbelül. De most azt is meg akarom neked mutatni, hogy néznek ki a nővéreid.

Lena olyan találóan utánozta a fiú testvéreit, hogy Robert ismét hangos nevetésben tört ki. A kislány elégedetten ugrándozott mellette. Kalapja lecsúszott a fejéről, és már csak gumiszalagjánál fogva himbálózott iskolatáskája fölött.

- Hál' istennek, megint nevetsz! De most már áruld el te is, miért voltál olyan rosszkedvű!

Robert azonnal elkomorodott.

- Rossz jegyet kaptam latinból - sóhajtotta.

- Ajjaj, akkor kikapsz édesapádtól, ugye?

- Gondolni se akarok rá - felelte a fiú, összeráncolva a homlokát.

- Szegény Robert! - mondta a lány.

Sajnálkozása sértette Robert ifjonti büszkeségét. Más sem hiányzott neki, mint egy ilyen kis fruska együttérzése.

- Te csak ne sajnálj engem, kikérem magamnak!

- Ó, hogy te milyen szörnyű alak vagy!

- Ha olyan szörnyű alak vagyok, akkor minek beszélgetsz velem? Hagyj engem békén! - mondta Róbert.

A kislánynak könnybe lábadt a szeme haragjában.

- Pfuj, szégyelld magad, többé szóba se állok veled, tudd meg!

- Ha nem, hát nem! Azt ne hidd, hogy érdekel, szóba áll-e velem egy ilyen kis béka! - felelte gorombán a fiú.

Ám közben lopva és feszengve fürkészte a lány arcát, és amikor látta, hogy könnyek peregnek le az orcáin, legszívesebben felképelte volna magát. Aztán inkább csak megfogta a kislány kezét.

- Ne sírj, Lena! Igazad van, szörnyű alak vagyok. De nem akartalak megbántani, hidd el! Béküljünk ki, jó?

Lena máris mosolygott, és megbékélve kezet nyújtott neki.

- Nem haragszom, Robert. Tüdőm, milyen az, amikor az ember olyan dolgokat mond mérgében, amiket aztán megbán. Ne is gondoljunk rá többé! Lejössz ma délután a kertbe? Olyan régen nem voltál már!

A fiú felsóhajtott.

- Nincs időm, Lena, állandóan latint kell bifláznom. és hát éppen ma... tudod, igazán nem hinném, hogy leengednek.

- Kár! De ha holnap reggel találkozunk iskolába menet, azért majd meséld el, hogy apád csakugyan olyan dühös volt-e.

Robert beleegyezően bólintott.

Odaértek a házhoz, és egymás mellett lépdelve felmentek a szőnyeggel borított lépcsőn az első emeletre. Lena kezet nyújtott a fiúnak.

- Viszlát, Robert, szorítok neked, hogy ne kapj ki túlságosan.

- Viszlát, Lena! Nem kell szorítanod, úgysem segít.

- Néha segít, én mindenesetre megpróbálom! - kiáltott utána a lány, mert Robert közben továbbment a lépcsőn. De nem kapott választ.

Egy darabig mozdulatlanul hallgatózott még, aztán amikor hallotta odafentről az ajtó csapódását, maga is becsöngetett a lakásukba.

IV.

Robert lecsapta az iskolatáskáját az asztalára, majd leült az ablakhoz. A szobalánytól, aki ajtót nyitott neki, megtudta, hogy az apja még nem ért haza, a nővérei pedig divatlapokat nézegetnek a nappaliban.

Tapasztalatból tudta, hogy a lányok ilyenkor annyira átadják magukat ezen szenvedélyüknek, hogy egészen biztosan most sem vették észre, milyen későn ért haza. így aztán csak ült, és várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Elővette a latindolgozatát, és szemügyre vette a benne éktelenkedő piros tintás aláhúzások és javítások sokaságát. Csakugyan nem nyújtott túl szép látványt.

Addig meredt a kezében tartott füzetre, míg végül a piros vonalak vörös köddé folytak össze a szeme előtt. Közben feszülten fülelt, hogy meghallja, amikor az apja belép az ajtón. Elviselhetetlennek érezte a várakozást.

Egyszer csak meghallotta az édesapja közeledő lépteit. Azonnal felállt, és átment hozzá a szobájába, hogy legalább ne a nővérei jelenlétében kelljen megtennie a vallomását, mert az csak tetézte volna kínjait.

Folkner titkos tanácsos éles pillantással mérte végig a feszengő fiút.

- Mi van már megint? Úgy nézel ki, mint aki rossz fát tett a tűzre! Ki vele! Nagyon remélem, hogy nem okozol nekem újabb bosszúságot!

Robert dadogva meggyónta vétkét. Leírhatatlan volt a hatás. Apja magánkívül volt dühében, és szörnyűséges szidalmakat zúdított rá. Megvető szavai és átható tekintete hegyes tőrként fúródtak Robert elkínzott lelkébe.

Kisvártatva, bizonyára apjuk ingerült hangjának hallatán a nővérei is megjelentek. Szegény Robert, ettől még nehezebb helyzetbe került, hiszen a lányok természetesen a tanácsos pártjára álltak, ha másért nem, csak hogy alaposan befűthessenek öccsüknek.

- Szégyent hozol a fejünkre - mondta végül az apa, s már szinte remegett a dühtől. - Még szerencse, hogy szegény anyád ezt már nem érhette meg! Forogna a sírjában, ha tudná, micsoda haszontalan, lusta kölyök lett belőled!

Robert összekulcsolta a kezét, és apjára emelte könyörgő tekintetét.

- Apa, hidd el, hogy nem vagyok lusta! Olyan sokat tanultam, annyira igyekeztem!

- Elhallgass, ne merészelj a szemembe hazudni! Ha rendesen tanultál volna, most nem lenne ilyen rossz a dolgozatod! Hiszen az eszed meglenne hozzá, elvégre Folkner vagy! Mégis mit gondolsz, ezek után mi lesz veled? Majd újrajárhatod a harmadik osztályt! Teljesen el fogsz zülleni! és a felsőbb osztályokban? Ott mi lesz? Ott mit fogsz majd kezdeni? Mégis hány év kell neked ahhoz, hogy eljuss az érettségihez? Mikor fogod végre elkezdeni az egyetemet?

Robert nagy levegőt vett, és könyörgésre kulcsolta a kezét.

- Kedves apa, nagyon kérlek, vegyél ki a gimnáziumból! Ennél többet már nem tudok magolni! Egyszerűen nem megy bele a fejembe a latin és az ógörög!

- Azt majd meglátjuk, te mihaszna! Majd én a fejedbe verem! Persze neked az lenne a kényelmes, ha nem kéne többé latint tanulnod, mi?! Eszem ágában sincs engedni a lustaságodnak! Maradsz a gimnáziumban, és teszed a dolgodat, punktum! és ha nem látsz neki komolyan, akkor majd besegítek a pálcával! Akiben nincs tisztesség, azt veréssel kell jobb belátásra bírni! Ma délben pedig a szobádban étkezel, látni sem akarlak! De mindenekelőtt: mostantól nem járogathatsz föl Hermann bácsihoz, csak összezavarja a fejedet! és most takarodj a szemem elől, te semmirekellő!

Robert eloldalgott a szobájába, és kétségbeesetten ráborult az asztalra. Annyira összezavarodtak a gondolatai, hogy még a szökést is fontolóra vette. Világgá megy, igen, nincs más választása. Még az éhezés is jobb, mint ez az értelmetlen kínlódás, gondolta.

Az ebédjéhez hozzá sem nyúlt, és amikor a jószívű cselédlány megpróbálta rávenni, hogy legalább néhány falatot egyen, ő csak némán rázta a fejét.

Hermann bácsi a délután folyamán valóban felkereste a titkos tanácsost. Komolyan és nyomatékosan szót emelt Robert érdekében, és megpróbálta rávenni a szigorú apát, hogy adja a fiát szakiskolába, majd küldje ki külföldre, kereskedelmi gyakorlatra. Ő maga kiterjedt kapcsolatait kívánta felhasználni annak érdekében, hogy a fiú jó helyre kerüljön.

Mindez azonban hiábavalónak bizonyult. A titkos tanácsos ragaszkodott a vesszőparipájához: Róbertnek egyetemre kell mennie. Úgy érezte, csorbát szenvedne a tekintélye, ha a fia nem szerezne doktori címet.

Amikor aztán a két nővér is közbekotyogott, Hermann bácsi dühbe gurult, és „üres fejű teremtések"-nek nevezte unokahúgait. Ezt természetesen a titkos tanácsos erélyesen kikérte magának, ami aztán heves szóváltáshoz vezetett.

Hermann Rodeck alaposan összeveszett sógorával. Szívtelen zsarnoknak nevezte, sőt egyenesen azzal vádolta, hogy erőszakosságával tönkreteszi a fia életét. A titkos tanácsos erre megtiltotta neki, hogy még egyszer megpróbáljon beleavatkozni a dolgába. Hermann Rodeck végül köszönés nélkül, felbőszültén hagyta el sógora lakását.

Maradt hát minden a régiben. Robertnek továbbra is gimnáziumba kellett járnia, s minthogy az apja kíméletlenül hajszolta latinból, lassan kezdte elhanyagolni a többi tantárgyat. Ez csak tovább rontotta helyzetét az iskolában.

Úgy adódott, hogy egyik nap látogatást szerveztek a harmadikosok számára a Frigyes Császár Múzeumban. A diákok örömmel fogadták a hírt, mivel így felmentést kaptak néhány tanítási óráról. és mivel a múzeumlátogatás szerdára esett, dr. Giesebrecht két órája is elmaradt.

A harmadikosok ennek különösen megörültek, még Robert arca is felderült valamelyest. Ráadásul hazafelé ismét találkozott Hermann bácsival, aki az utóbbi időben gyakran úgy intézte, hogy az utcán összefussanak, ha már a fiú nem járhat fel hozzá.

Robert élénken beszámolt neki a küszöbönálló múzeumlátogatásról, mire Hermann bácsi a lelkére kötötte, hogy tüzetesen vegye szemügyre azt az érmét, amelyről a legutóbb beszélt neki. Még egyszer pontosan elmagyarázta, hogy néz ki, és azt is, hogy a múzeumon belül merre találja.

- Kérd meg a teremőrt, hogy mutassa meg a hátoldalát is! Szívesen a kezedbe adja majd. Mindkét oldala egyedülállóan szép - tette hozzá, mielőtt elköszönt volna.

Robert folytatta az útját hazafelé. Nem sokkal később Lena Sartoriusszal találkozott. Azóta, hogy a múltkor úgy megbántotta a kislányt, igazi barátság alakult ki közöttük.

Robert most már őszintén kiöntötte a szívét kis barátnője előtt, bármi volt is, ami nyomasztotta. A kislány olyan kedvesen tudta vigasztalni, hogy végül mindig sikerült felvidítania. Ha véletlenül nem találkoztak, a fiúnak egész nap hiányzott Lena kedves csacsogása. Nem is csoda, hiszen rajta és Hermann bácsin kívül senkinek nem volt hozzá egy kedves szava.

V.

Szerda reggel óriási csapás érte a harmadikosokat: a nagy népszerűségnek örvendő Seydel tanár úr váratlanul megbetegedett, ezért dr. Giesebrechtnek kellett elkísérnie az osztályt a múzeumba.

Ez természetesen hatalmas csalódás volt mindannyiuk számára, ám a legérzékenyebben mégis Robertet érintette a dolog. Amikor dr. Giesebrecht bejelentette, hogy ő fogja helyettesíteni dr. Seydelt, nem is tudta leplezni csalódottságát. Ez persze nem kerülte el a tanár figyelmét, s már útközben elkezdte piszkálni a fiút. Csípős megjegyzései újra és újra Robert arcába kergették a vért.

A diákok észrevették, hogy dr. Giesebrecht szándékosan bosszantja Robertet, és odasúgták neki, hogy az lesz a legjobb, ha nem törődik a dologgal. A fiú össze is szedte magát, és igyekezett elengedni a füle mellett a tanár bántó szavait. Megpróbált elhúzódni a közeléből, Giesebrecht azonban nem tágított mellőle.

Mire megérkeztek a múzeumba, Robert már teljesen kikészült. Fájt a feje, a gondolatai összekuszálódtak. Ahogy zsongó fejjel ott állt osztálytársaival a kiállított tárgyak között, csak homályosan emlékezett mindarra, amit nagybátyja az érméről mondott neki. Aztán mégis eszébe jutott, amit ígért, vagyis hogy alaposan szemügyre veszi, és megnézi az érem hátoldalát is.

Szándékosan félresöpörte rosszkedvét, és egyre növekvő érdeklődéssel kezdte keresni azt a bizonyos érmét. Csakhamar meg is találta, és - valamelyest felélénkülve - a társai figyelmét is felhívta a ritka darabra. Ezután megkérdezte a teremőrtől, nem nézhetnék-e meg a másik oldalát is.

A teremőr mosolyogva hallgatta Robert kérését, majd elégedetten bólintott, mintha azt mondaná: ezt már szeretem! Beleegyezett, hogy néhány érme kézről kézre járjon. Éppen Robert vette szemügyre a ritkaságot, amikor dr. Giesebrecht gúnyosan megjegyezte:

- Még ilyet! Folkner végre-valahára kialudta magát! Ki hitte volna, hogy összefüggően is képes beszélni! Na, Folkner, ha másra nem is alkalmas, lehet, hogy teremőrként még dicső pályafutásnak néz elébe! - nevetett fel vékony, mekegő hangján a tanár, majd elégedetten a következő tárolóhoz lépett.

Robertnek arcába szökött a vér. Azonnal elnémult, csak állt mereven, és üres szemmel bámult maga elé. Osztálytársai, miután visszatették a helyükre az érméket, követték tanárukat.

A teremőrt épp egy másik úr intette magához, hogy megkérdezzen tőle valamit. Robert magára maradt, szórakozottan szorongatva a pénzérmét.

- Mozgás, Folkner! Meddig várjunk magára? - kiáltott rá élesen,dr. Giesebrecht.

Robert kissé összerezzent. Gépiesen a mellényzsebébe csúsztatta a kezében tartott érmét, és a többiek után indult.

Már több termen is túljutottak, amikor - lassúnak érezvén az idő múlását - önkéntelen mozdulattal az órájáért nyúlt. Keze rátalált a véletlenül eltett érmére, előhúzta, és lopva rápillantott. Meghűlt ereiben a vér, amikor felismerte. Hát ez meg hogy kerülhetett a zsebébe? Remegő térdekkel botorkált tovább, görcsösen szorongatva az érmét.

„Te jóságos Isten, mit tegyek? Hogyan vigyem vissza a helyére úgy, hogy senki ne vegye észre?" - gondolta elszörnyedve. Átvillant az agyán, hogy azzal is meggyanúsíthatják, hogy szándékosan vette magához, el akarta lopni. A hideg futkározott a hátán a rémülettől. Mit tegyen?

Tulajdonképpen az lett volna a kötelessége, hogy késedelem nélkül beszámoljon dr. Giesebrechtnek a tévedéséről, és engedélyt kérjen, hogy visszavihesse a ritkaságot a helyére. De elképzelte, ahogy a tanár kipellengérezné, és ismét kirázta a hideg.

Nem, ez az út nem járható! Ki kell várnia a megfelelő pillanatot, míg elosonhat, és visszaviheti a helyére. Be akarta vallani a teremőrnek, hogy a nagy kavarodásban véletlenül zsebre tette. Kedves embernek látszott, bizonyára hinni fog neki, és ha megkéri, nem szól róla a tanárának.

Ekképp elhatározásra jutván, Robert észrevétlenül visszacsúsztatta az érmét a zsebébe. Alighogy eltette, beviharzott a terembe a rendkívül zaklatottnak látszó őr, és egyenesen dr. Giesebrechthez sietett.

- Uram, épp az imént vettem észre, hogy hiányzik az egyik érme azok közül, amelyeket átadtam megtekintésre a tanítványainak. Csakis valamelyik fiatalúr vehette magához. Arra kérem, hogy vizsgálja ki ezt az ügyet.

Senki sem hagyhatja el motozás nélkül az épületet, míg az érme elő nem kerül.

Robertnek ijedtében egy pillanatra elállt a szívverése, Most döbbent rá, mibe keveredett. Az, hogy a teremőr észrevette az érem eltűnését, még mielőtt visszavihette volna, végzetes lehet számára.

Dr. Giesebrecht átható tekintete végigpásztázta a diákokat, míg végül Robert zavarodott arcán állapodott meg.

- Hallották, mit mondott a teremőr. Ha valamelyikük magához vette azt az érmet, akkor vallja be, és ne tegye ki az osztálytársait ilyen megalázó eljárásnak! - parancsolta metsző hangon.

Robertnek minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy lerázza magáról a rettenetes bénultságot. Végül összeszorított foggal, elsötétülő pillantását mereven dr. Giesebrechtre szegezve előrelépett, elővette zsebéből az érmét, és átnyújtotta a teremőrnek.

- Bocsásson meg, tévedésből tettem zsebre - mondta remegő hangon, esdeklő pillantással nézve az őr szemébe.

Dr. Giesebrecht azonban felhördült, megragadta Róbert vállát, és rákiáltott:

- Gazfickó !

Magánkívül volt a dühtől, amelyet a példátlan eset se váltott ki belőle.

A teremőr igyekezett kerülni a feltűnést. Nem figyelt olyan éberen, ahogy kötelessége lett volna, meg aztán megesett a szíve a szerencsétlen gyereken, aki halálra vált arccal állt mellette.

- Minden rendben, uram, hisz megkerült az érme -csitította a tanárt. - A fiatalúr kicsit szórakozott lehetett, bizonyára pontosan úgy történt minden, ahogy mondta.

A többi diák pillantása aggodalmasan vándorolt Róbertről a tanárra és vissza.

- Tanár úr, kérem, Folkner minden bizonnyal igazat mond. Egész idő alatt nagyon szórakozottnak tűnt, miközben jártuk a termeket... - próbált Róbert segítségére sietni egyik barátja, ám dr. Giesebrecht dühös kacaja félbeszakította:

- Még hogy szórakozott! Meghiszem azt! Bizonyára furdalta a lelkiismeret, és azon járt az esze, hogyan helyezze biztonságba a zsákmányát!

- Tanár úr, kérem - kiáltott fel Róbert én vissza akartam adni az érmét! Csak az imént vettem észre, amikor az órámat kerestem, hogy tévedésből zsebre tettem!

A tanár arcáról lerítt, hogy nem hisz neki.

- Nocsak, szóval elismered, hogy tudtál róla, hogy a zsebedben van?! Nos, azt hiszem, ez meggyőzően bizonyítja mindannyiunk számára, hogy mi vagy: egy becstelen tolvaj!

Róbert szeme előtt elsötétült a világ. Még hogy ő tolvaj?! Kiáltani akart, de csak valami érthetetlen, rekedt hang jött ki a torkán. Szemlátomást azt sem tudva, mit csinál, a tanárra vetette magát.

Óriási kavarodás támadt. Társai elszörnyedve rántották vissza, s próbálták csitítani:

- Megőrültél, Róbert?! Uralkodj magadon! Ezzel csak rontasz a helyzeteden!

A teremőr a kezét tördelte. Nagyon kínos volt számára az ügy. Hirtelen elhatározással odaszaladt az ajtóhoz, és bezárta, hogy legalább illetéktelenek ne lehessenek tanúi a jelenetnek. Szerencsére éppen nem voltak sokan a múzeumban.

Dr. Giesebrecht tajtékzott. Végül sikerült nyugalmat erőltetnie magára, és hidegen így szólt:

- Ezt később még megbeszéljük, te jómadár! Jelenteni fogom a történteket az igazgató úrnak!

A teremőr ismét megpróbálta lecsillapítani, és arra kérte, hogy ne verje nagydobra az ügyet.

- Ha a fiatalember le is tért egy pillanatra a jó útról, azonnal visszaadta az érmét, és bocsánatot kért a tettéért - mondta. - Legyen olyan jó a professzor úr, és könyörüljön meg rajta!

Dr. Giesebrecht azonban hajthatatlan volt.

- Csak a kötelességemet teszem. Jelenteni fogom az esetet.

VI.

A múzeumlátogatás ezzel véget ért. Dr. Giesebrecht visszavitte a harmadikosokat a gimnáziumba. Miután ráparancsolt tanítványaira, hogy menjenek be a tanterembe, és ott várjanak, haladéktalanul jelentkezett az igazgatónál, és izgatottan beszámolt neki a történtekről.

Robertet behívatták az irodába, és kihallgatták. Annyira el volt keseredve, és olyan nyomorultul érezte magát, hogy jóformán azt sem tudta, milyen válaszokat ad a kérdésekre. Az, hogy rá akarta vetni magát dr. Giesebrechtre, tovább rontott a helyzetén.

A gyötrelmes kihallgatás végén azzal az utasítással bocsátották el, hogy menjen haza, és ne tegye be a lábát a gimnáziumba, amíg erre fel nem szólítják.

Miután kilépett az iskola kapuján, Robert űzött vadként rohant Hermann bácsihoz. Remegő kézzel rángatta a csengőzsinórt, és amikor Nuske kijött ajtót nyitni, Robert se szó se beszéd elviharzott mellette, és meg sem állt a nappaliig.

Hermann bácsi az ablaknál ült, és újságot olvasott. Felnézett, és döbbenten látta, milyen feldúlt az unokaöccse arca. Robert először meg sem tudott szólalni. Elkínzottan felnyögött, és kimerülten lerogyott a díványra. Néma zokogás rázta a testét. Hermann Rodeck nagyon megrémült.

- Fiacskám, kisfiam, mi történt? - hajolt aggodalmas arccal az unokaöccse fölé. - Mit tettek veled? Mi dúlt fel ennyire?

Gyengéden arrébb tolta a fiút, odaült mellé, és mindkét karjával átölelte. Robert hirtelen felegyenesedett, megragadta nagybátyja vállát, és elkeseredetten felkiáltott.

- Hermann bácsi, azt gondolják, hogy tolvaj vagyok!

Az öregúr elsápadt. Egy darabig hallgatott, és fürkészőn nézett unokaöccse szemébe. Végül gyengéden megsimogatta a fejét.

- Nyugalom, gyermekem, nyugalom. Várj csak egy pillanatra... - állt föl aztán ismét.

Robert karjai ernyedten lehullottak, s a fiú megint magába roskadt a díványon. Hermann Rodeck odalépett az egyik szekrényhez, elővett egy üveg könnyű asztali bort és egy poharat. Félig töltötte a poharat, majd odavitte a díványhoz.

- Tessék parancsolni - mondta biztatóan. - Először is idd meg ezt!

A bácsi nyugalma jó hatással volt Róbertre. Engedelmesen megitta a bort, bár a poharat a nagybátyjának kellett tartania, annyira remegett a keze. Miután Hermann Rodeck letette a poharat az asztalra, visszaült Róbert mellé.

- és most mesélj el mindent! - mondta aztán, átölelve a fiú vállát.

Robert nagybátyja vállára hajtotta a fejét. A biztonság csodálatos érzése töltötte el. Úgy érezte, mintha Hermann bácsi volna a valódi apja, mintha senkiben sem bízhatna meg olyan sziklaszilárdan, mint benne. Átfutott az agyán, hogy a saját apja soha nem karolta át ilyen szeretettel, és ifjú szívét elöntötte a nagybátyja iránt érzett gyengédség. Most már képes volt szavakba önteni fájdalmát. Nyíltan, őszintén és a valósághoz hűen beszámolt a történtekről.

Az idős úr némán hallgatta a gyónását, időről időre megnyugtató mozdulattal simítva végig unokaöccse haján. Miután Robert elhallgatott, a vállánál fogva kissé eltolta magától, és mélyen a szemébe nézett.

- Egyetlen kérdést akarok feltenni neked, Róbert -mondta komolyan. - Sokat áradoztam neked arról az érméről, és tudom, hogy szeretsz, és hogy szeretnél örömet okozni nekem. Nem fordult meg egy pillanatra a fejedben, hogy megszerezd nekem azt az érmét? Mondd meg őszintén! Tudom, hogy önérdekből soha nem vennél el semmit, ami nem a tiéd, de talán azért, hogy nekem örömet szerezz? Ha így van, nyugodtan megmondhatod, meg fogom érteni, fiacskám, és nem fogok rád haragudni, kiállók melletted. De tudnom kell az igazságot, a teljes igazságot. Biztosra veszem, hogy igazat fogsz mondani. Soha nem hazudtál nekem, és a jelen helyzetben sem fogsz, igen, ebben bizonyos vagyok. Szóval nem jutott az eszedbe semmi ilyesmi, csakugyan teljesen ártatlanul tetted el azt az érmét?

Robert nyílt, őszinte tekintettel nézett a nagybátyjára.

- Amilyen igaz, hogy szeretlek, Hermann bácsi, ugyanolyan igaz, hogy nem voltam tudatában, mit teszek. Annyira megaláztak dr. Giesebrecht szavai, hogy egyáltalán nem voltam képes gondolkodni. Te sem jutottál akkor eszembe. Az érméről pedig teljesen megfeledkeztem. Valószínűleg azt hittem, az órám az, mert csak akkor tértem magamhoz, amikor meg akartam nézni, mennyi az idő, és láttam, hogy az érmét tartom a kezemben. A bűnöm csupán annyi, hogy elmulasztottam azonnal jelenteni a felfedezésemet dr. Giesebrechtnek. De attól tartottam, hogy újabb sértéseket kell majd eltűrnöm. Ez a pillanatnyi habozás, ez a gyávaság, ez minden bűnöm. Abban reménykedtem, hogy vissza tudom juttatni a helyére az érmét anélkül, hogy dr. Giesebrecht észrevenné. Higgy nekem, Hermann bácsi, nem tudnám elviselni, ha te sem hinnél nekem! Kire számíthatnék akkor?

Hermann bácsi magához szorította az unokaöccsét.

- Hiszek neked, fiacskám, ahogy kezdettől fogva hittem! Csak egészen biztos akartam lenni benne, hogy nyugodt lelkiismerettel kiállhassak érted. és most fel a fejjel, próbálj meg félelem nélkül szembenézni a jövendővel! És tudd, hogy bármi történjék is, rám mindig számíthatsz! Most menj szépen haza, és mondd el apádnak, ami történt. Hogy hisz-e majd neked, nem tudom. A látszat ellened szól. De a lelkiismereted tiszta, ehhez kell tartanod magad.

Robert szenvedélyesen nagybátyja nyakába borult. - Ó, miért nem te vagy az apám, miért nem olyan az apám, mint amilyen te vagy! Hermann bácsi elmosolyodott, - Mi, emberek nem készültünk mind egy kaptafára. Robert nagyot sóhajtott.

- Olyan ember, mint te vagy, Hermann bácsi, nincs még egy a föld kerekén!

- Na, na, ebben azért nem lennék olyan biztos! - mosolyodott el elnézően az öregúr.

Robert felállt, hogy rendbe hozza a haját és az öltözékét, majd elköszönt nagybátyjától, és most már sokkal nyugodtabban hazament.

Otthon egy darabig várnia kellett az apjára. Amikor Folkner tanácsos végre megérkezett, a fiú azonnal átment hozzá. Időközben olyannyira megnyugodott, hogy neki már képes volt higgadtan beszámolni a történtekről.

Az apján azonban olyan dühroham tört ki, amely minden korábbin túltett. Olyannyira kijött a sodrából, hogy Robert már attól tartott, megüti a guta. A tanácsos természetesen nem hitt fia ártatlanságában. Biztosra vette, hogy Hermann Rodeck gyűjtőszenvedélye olyannyira átragadt a fiúra, hogy az tisztességről, erkölcsről, jó hírről, egyszóval mindenről megfeledkezve megkísérelte ellopni az érmét.

A titkos tanácsos úgy érezte, hogy fia szégyenletes tette révén az ő becsületén is folt esett. Kétségbeesett a gondolattól, hogy ezzel talán az ő pályafutása is véget ért. Személyesen rohant be a gimnázium igazgatójához, hogy megpróbálja eltussolni az ügyet. Eszébe sem jutott, hogy síkra szálljon fia ártatlansága mellett, amelyben maga sem hitt, egyedül az érdekelte, hogy ne derüljön fény a szégyenletes bűntettre.

Az igazgató azonban már csak az időközben meghozott tantestületi döntést ismertethette vele: a fegyelmi bizottság egyhangú határozata alapján Robertet haladéktalanul eltanácsolják a gimnáziumból. Kénytelenek voltak hinni dr. Giesebrecht beszámolójának, mely szerint a fiú ellopta az érmét, és csak azért adta vissza, mert megijedt a motozástól. Ráadásul kezet emelt a tanárára, ezért, bármennyire sajnálja, mondta az igazgató, nem sok jóval kecsegtetheti a titkos tanácsos urat.

Természetesen már csak a gimnázium érdekében is gondoskodni fognak róla, hogy az ügy ne kerüljön nyilvánosságra. A belátó teremőrnek köszönhetően szerencsére nem került sor rendőri intézkedésre.

A titkos tanácsosnak be kellett érnie ennyivel. Megtörten támolygott haza. Rettenetes csapást szenvedett a büszkesége, s hazaérve megsemmisülten roskadt le egy karosszékbe.

Megtiltotta Robertnek, hogy a szeme elé kerüljön, és szobafogságra ítélte.

Szörnyű időszak volt ez a titkos tanácsos egész családja számára. A családfő teljesen belebetegedett az elszenvedett sérelembe, és sem ételt, sem italt nem volt hajlandó magához venni.

A két lány siránkozott, amire persze nem a Róbert iránt érzett sajnálat, hanem szintén sértett büszkeségük késztette őket. Azt vágták öccsük fejéhez, hogy foltot ejtett a család becsületén, hogy legszívesebben elbujdosnának szégyenükben, s hogy ezek után többé sosem mutatkozhatnak ismerőseik előtt.

így telt el néhány nap, majd megérkezett a gimnázium hivatalos levele, amelyben értesítették a tanácsost, hogy eltanácsolták Robertet az iskolából.

Folkner úrnak ezzel minden titkos reménye szertefoszlott. Egészen az utolsó pillanatig bízott benne, hogy végül mégsem következik be a legrosszabb. A levélben azonban feketén-fehéren ott állt, hogy a fiát a legszégyenletesebb körülmények között kicsapták a gimnáziumból. így aztán újult erővel tört rá a harag.

Pálcát ragadott, hogy elverje a fiát. Robert azonban elugrott előle, s parázsló tekintettel nézett apja dühtől vöröslő arcába.

- Nem, apám! Nem üthetsz meg, hisz ártatlan vagyok! - kiáltotta mindenre elszántan. - Miért nem hiszel nekem? Ha az egész világ összeesküdik ellenem, az apámnak akkor is hinnie kellene bennem.

A titkos tanácsos elhajította a pálcát.

- Hát ki hinne neked ezek után, te gazember?

Robert kisimította a haját a homlokából, s mély lélegzetet vett.

- Hermann bácsi hisz nekem - mondta hűvösen. - 0 egyetlen pillanatig sem kételkedett az őszinteségemben.

- Vagy úgy, a drágalátos bácsikád! - nevetett fel keserűen az apja. - Szóval már jártál nála, és ő hisz neked! Kezdem azt hinni, hogy ő bujtott fel téged erre a gaztettre az érmebolondériájával! Hordd el magad a szemem elől, te szégyentelen! Takarodj a házamból, igen, menj csak a bácsikádhoz, ha úgyis annyira bolondulsz érte! Menj, ne is lássalak többé, ha csak látlak, szétvet a harag!

Róbert megremegett, és megkapaszkodott az ajtófélfában.

- Apa, nem akarok mást, csak igazságot. Esküszöm neked, hogy nem loptam. Légy jóságos, apám... nem is jóságos, csupán igazságos! És ne vedd úgy a szívedre, hogy kicsaptak a gimnáziumból, úgysem boldogultam volna soha a latinnal!

- Elhallgass, pimasz fráter! Neked persze egyenesen kapóra jön, hogy nem kell többé gimnáziumba járnod, sem pedig tanulnod! Haha! Nemhogy a gimnáziumok, de még a szakiskolák sem vesznek fel ezek után! Mostantól kedvedre lophatod a napot! De nem az én házamban! Itt nincs helye becstelen tolvajoknak! Szégyent és gyalázatot hoztál apádra és a nővéreidre, és mi megtagadunk téged! Eredj, pusztulj a szemem elől!

Robert szívébe mintha tőrt döftek volna.

- Apa, ez az utolsó szavad? Csakugyan azt akarod, hogy elmenjek? - kérdezte csendesen.

- Ki innen! - ordította bőszen a titkos tanácsos, mire a fiú némán kiment a szobából.

VIII.

Robert rogyadozó léptekkel tántorgott le a lépcsőn. Az első emeleti lépcsőfordulóban Lena Sartorius várta szorongva. A szolgálóknak köszönhetően már eljutott az orvos családjához Robert állítólagos tettének a híre, s az is, hogy esetleg még az iskolából is kicsapják miatta.

Robert figyelmét nem kerülte el a kislány zavart, félénk arckifejezése, s ettől neki is az arcába szökött a vér. Szó nélkül el akart lépni mellette, ám ahogy Lena megpillantotta barátja fájdalomtól eltorzult arcát, minden gyanakvása szertefoszlott.

- Robert, én nem hiszem el, hogy rosszat tettél volna! - mondta halkan, és megfogta a fiú kezét.

Meleg ujjainak érintésére Robert összerezzent és megtorpant. Ez a néhány szó, amely elárulta, hogy ez a gyermek hisz az ő ártatlanságában, mélyen megrázta. Annál is inkább, mivel apjánál és nővéreinél hiába könyörgött azért a bizalomért, amellyel ez a kislány önszántából megajándékozta.

- Mit mondtak neked rólam, Lena? - kérdezte, s a felindultságtól meg vonaglott az arca.

- Á, hagyjuk! - legyintett a kislány, s közben elvörösödött. - Tüdőd, én úgysem hiszem el, amit beszélnek!

- Mégis szeretném, ha elárulnád. Szóval, mit hallottál rólam?

- Hát... a mi Bertánk hallotta a ti Marthátoktól - kezdett bele akadozva Lena, s a kezét tördelte zavarában aki aztán elmondta a szüleimnek, hogy te állítólag el... szóval hogy állítólag elloptál egy érmét a múzeumból, és ezért kicsaptak a gimnáziumból.

- és te nem hiszed el, hogy loptam?

- Nem, nem hiszem el!

- és a szüleid? Nem tiltották meg neked, hogy beszélgess velem?

Lena megrázta a fejét.

- Nem, nem tiltották meg. Papa ugyan még nem hisz az ártatlanságodban, de majd én meggyőzöm róla. Egyébként az a véleménye, hogy ostobaság ekkora ügyet csinálni egy buta diákcsínyből. Azt mondja, jól meg kellett volna dorgálni téged, és kész.

- és a mamád? - kérdezte Robert. Nagyon tisztelte Lena anyját.

Lena megsimogatta a kezét.

- Mama azt mondta: „Szegény fiú, hiányzik neki az anyai gondoskodás. Nem sok szeretetet kaphat a családjától! Annyira sajnálom!" Ezt mondta a mama, aztán megkérdezte tőlem: „Mi lesz most szegény Roberttel?"

Robert úgy szorította a lépcsőkorlátot, hogy belesajdult a keze. A kislány szavai mélyen a lelkébe ivódtak. Soha nem felejtette el őket, sem pedig Lena kedves, vigasztaló pillantását, gyengéd simogatását, Valóságos gyógyírt jelentett számára, hogy a lány hisz benne, és a szülei sem kárhoztatják, pedig nem lehetnek bizonyosak az ártatlanságában.

Egy ideig mindketten hallgattak, majd Lena halkan megkérdezte:

- Igaz, hogy kicsapnak a gimnáziumból?

- Már ki is csaptak. Nem hiszik el nekem, hogy ártatlan vagyok.

- És a papád? Ő sem hisz neked? Nagyon haragszik?

A fiú bólintott.

- Elzavart a háztól. Nem jöhetek haza többé.

Lena elszörnyedve nézett fel rá, és megragadta a karját.

- Elzavart? - kérdezte rémülten.

- Igen.

- És most hová akarsz menni?

Robert vállat vont.

- Világgá.

Lena szeme könnybe lábadt.

- Jaj, ne! Csakugyan ezt kell tenned, Robert?

- Igen, nincs más választásom. Nem akarok itt maradni, ahol mindenki azt találgatja, tolvaj vagyok-e vagy sem.

A kislányt annyira feldúlta, amit hallott, hogy egyszerre nehezebben kezdte szedni a levegőt.

- De hiszen pénzed sincs, Robert, pénz nélkül pedig nem lehet világgá menni!

- Nincs más választásom - ismételte meg a fiú, és összeszorította a száját. - Hermann bácsikám majd segít, ő hisz az ártatlanságomban.

A lány buzgón bólogatott.

- Én is, Robert, én is segítek neked! és mindenki, aki hisz neked, segíteni fog! Várj egy percet, kérlek, rögtön visszajövök! Csak hozok neked valamit!

Lena hevesen megrángatta a lakásuk bejárata mellett függő csengőzsinórt, majd elviharzott az ajtót nyitó szobalány mellett.

A fiú várakozott, és közben visszafojtott lélegzettel fülelt felfelé, nem hívja-e vissza valaki. De senki sem szólt utána.

Lena kis idő elteltével visszatért. Égő arccal állt Róbert előtt, apró bőrerszény két tartva kezében. Odanyújtotta a fiúnak.

- Tessék, Robert. Mivel hiszek az ártatlanságodban, én is segíteni akarok neked. Vedd el ezt az erszényt, ebben van az összes megtakarított pénzem. Legyen a tiéd, szükséged lesz rá.

Robert mélyen megrendülve támaszkodott neki a lépcsőkorlátnak, és a kezébe temette az arcát.

A kislány megilletődve állt mellette, és egyre simogatta a kezét, miközben könnyek gyűltek a szemébe.

így álltak egy jó darabig. Egyikük sem törte meg a csendet.

Végül Robert felegyenesedett, szelíden eltolta magától Lena erszényt tartó kezét, és halk, bizonytalan hangon így szólt:

- Ezt soha, de soha nem fogom neked elfelejteni, Lena. Olyan jó vagy hozzám, pedig én időnként ugyancsak goromba voltam veled. A pénzedet azonban nem fogadhatom el. Isten veled, és nagyon köszönöm! Talán egyszer még találkozunk, ha már lett belőlem valaki, és bebizonyítottam, hogy tisztességes ember vagyok. Üdvözlöm a szüléidét, és azt üzenem nekik, hogy isten bizony nem csináltam semmi rosszat. Még egyszer ég áldjon, Lena! Ne felejts el engem!

- Nem, Robert, én egészen biztosan nem foglak elfelejteni. És ugye írsz majd nekem egy lapot a nagyvilágból?

A fiú nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon.

- Hát persze hogy írok!

- De ugye nem felejted el?

- Nem, nem, dehogy!

- És azt is megírod, hogy megy sorod?

- Nagyon szívesen, Lena.

- Kérlek, fogadd el a pénzt! Annyira szeretnék segíteni neked!

Megpróbálta Róbertra ráerőltetni az erszénykét. A fiú azonban egyre csak rázta a fejét, és végül úgy megszorította a kezét, hogy az erszény a földre hullott.

- Isten veled, Lena, isten veled! - kiáltotta elfúló hangon, majd lerohant a lépcsőn.

A kislány sírva nézett utána.

- Isten veled, Robert, járj szerencsével a nagyvilágban, és gyere vissza minél hamarabb! - hallotta Róbert odafentről.

Lena szavait vitte magával útravalóul az apai házból.

VIII.

Hermann bácsi nagy szeretettel fogadta, és gondolkozás nélkül befogadta Robertet. Elöntötte a szánalom, ahogy megpillantotta megtört unokaöccsét, és tudomást szerzett a történtekről.

Először is leültette egy kényelmes karosszékbe, majd csengetett Nuskénak, és utasította, hogy készítsen a fiúnak valami kiadós harapnivalót. Az inas részvétteljes pillantással nézett Robertre. Gazdája már elmesélte neki, mi történt. Most, amilyen gyorsan csak tőle tellett, ételt és italt varázsolt az asztalra.

- Tessék, fiacskám, láss neki! - kínálta a fiút Hermann bácsi. - Nehogy még a végén belebetegedj nekem ebbe az ostoba félreértésbe!

- Bizony, igaza van a nagyságos úrnak, láss csak neki szépen! Egyél, igyál, az erőt ad a testnek és a léleknek! és föl a fejjel, ne lógasd az orrod! - helyeselt buzgón Nuske.

- Te pedig időközben rendbe hozhatod a hálószobám melletti helyiséget Robert számára. Átmenetileg itt fog lakni nálunk.

- Igenis, nagyságos uram, tüstént elkészítem a szobát - bólintott Nuske, azzal ment is a dolgára.

Robertnek az első néhány falat alig ment le a torkán. Még mindig könnyek fojtogatták. Hermann bácsi azonban egyre biztatta, és szeretetteljes együttérzése, valamint nyugodt, kiegyensúlyozott lénye megnyugtatóan hatott a fiúra, aki végül jó étvággyal mégiscsak falatozni kezdett. Napok óta nem evett rendesen, és úgy látszik, a fiatal, egészséges szervezet lassan követelni kezdte a magáét.

A bácsi mosolyogva figyelte unokaöccsét, és örömmel látta, amint visszatér a szín sápadt arcára. Miután Robert jóllakott, és Nuske kivitte az edényeket, odaült a fiú mellé.

- Jól van, fiacskám, most pedig szép nyugodtan megbeszéljük a teendőket. Ma reggel bementem a gimnáziumba az igazgatóhoz, hogy tudakozódjam egy kicsit az ügyedről. Tőle tudtam meg, hogy kicsaptak az iskolából, és hogy apád már meg is kapta az erről szóló hivatalos értesítést. Tudod, már korábban is bemehettem volna az igazgató úrhoz, hogy szóljak egy-két jó szót az érdekedben, de nem akartam. Közbenjárásom ugyanis esetleg oda vezetett volna, hogy megkönyörülnek rajtad, és megengedik, hogy folytasd a tanulmányaidat. Az pedig nem lett volna jó. A tanáraidban és a diáktársaidban feltehetőleg mindig maradt volna némi bizalmatlanság veled szemben, és amúgy is nehéz helyzeted idővel talán elviselhetetlenné vált volna. - Míg beszélt, Hermann Rodeck a fiú nyílt, becsületes arcára szegezte a tekintetét. - Arra a meggyőződésre jutottam, hogy csak akkor tudok rajtad segíteni, ha csakugyan eltanácsolnak a gimnáziumból. Apád máskülönben kitart az elhatározása mellett, és arra kényszerít, hogy továbbtanulj. Márpedig akkor minden erődet olyasvalamire kellett volna fordítanod, ami nagy valószínűséggel úgysem sikerült volna, és végül csak beleszakadtál volna a hiábavaló küzdelembe. E sajnálatos esetnek legalább megvan az a haszna, hogy megszabadított az eddig lerázhatatlannak tűnő kötöttségektől, amelyek nem hagyták kibontakozni legelőnyösebb tulajdonságaidat. Értesz engem?

Robert erősen megszorította nagybátyja kezét, és megindul tán így szólt:

- Mindent értek, Hermann bácsi. Nincs még egy ember a földön, aki annyira tudná, mi játszódik le bennem, mint te!

Az öregúr mosolyogva megsimogatta a fiú fejét.

- Akkor hát ne siránkozzunk többé a történtek miatt! Nyugodt lehetsz, azt is túl fogod élni, hogy el kellett válnod apádtól és a nővéreidtől. Úgysem kényeztettek el túlságosan a szeretetükkel. Mostantól szabad vagy, új életet kezdhetsz. Megválaszthatod, mivel foglalkozol, és bebizonyíthatod, hogy jó anyagból gyúrtak, csak nem a megfelelő helyre kerültél, ezért nem tudtad kibontakoztatni a tehetségedet. és most mondd meg nekem őszintén, hogyan képzeled életed további alakulását! Azt ugye tudod, hogy miután kicsaptak a gimnáziumból, a többi iskola kapuja is zárva marad előtted?

- Igen, Hermann bácsi, tudom - bólintott Robert. - és továbbra is arra vágyom, mint korábban. Külföldre szeretnék menni, egy nagy kereskedelmi központba, lehetőleg egy tengerentúli kereskedőházba. Szeretném, ha felvennének közönséges tanoncnak, hogy aztán önerőből juthassak feljebb a ranglétrán. Az angol- és a franciatudásomat önállóan is tökéletesíteni tudom, szerintem minden különösebb nehézség nélkül. Biztos vagyok benne, hogy azokban az országokban, ahol beszélnek angolul vagy franciául, egész jól elboldogulok majd. Mindössze arra szeretnélek kérni, hogy az első időszakban, míg fedél nem kerül a fejem fölé, segíts nekem. Utána magam is elboldogulok majd, ebben egészen bizonyos vagyok. Hermann Rodeck elmosolyodott.

- Ne aggódj, nem foglak elkényeztetni. Bőven lesz alkalmad kamatoztatni a tehetségedet. Ezek szerint, ha jól értettem, még mindig az az álmod, hogy átkelj az óceánon? Úgy látom, szeretnél jó messzire kiröppenni a világba!

- Igen, szeretnék minél messzebbre eljutni! - nézett rá csillogó szemmel Robert.

- Hát akkor, fiacskám, mit szólnál Brazíliához? Elég messze van? - kérdezte huncut mosollyal a bácsikája.

- De még mennyire! - sóhajtott fel hitetlenkedve Róbert.

- Szívesen elmennél Brazíliába? - Hermann Rodeck ismét komolyra fogta a szót.

- Igen, bácsikám, szíves örömest! Amióta egyszer meséltél róla, egyre csak arról ábrándozom, hogy egyszer eljussak oda.

- Vagy úgy! Nos, azt hiszem, lehet róla szó. Bizonyára meséltem már, hogy Brazília fővárosában, Rio de Janeiróban él egy kedves, régi barátom, Walter Völker. Születésére nézve német, de több mint harminc éve Braziliában él. Ő is egészen fiatalon került ki oda. Huszonkét évvel ezelőtt feleségül vett egy brazil lányt, akinek az apja létrehozott egy jelentős külkereskedelmi vállalatot. Ennek a cégnek ma Walter Völker a tulajdonosa. Van néhány hajója és ültetvényei az Amazonas mentén. Kávét, cukrot, gyapjút és dohányt exportál. Nála valóra válthatnád az álmaidat, és rengeteget tanulhatnál. Nos, mi a véleményed? Róbert a szívére szorította a kezét.

- Hát ez igazán csodálatos volna, Hermann bácsi! Csakugyan beállhatnék hozzá tanoncnak? Nem, ezt el sem merem hinni!

- Na, fiacskám, hál' istennek máris vidámabbnak látszol egy kicsit! - lapogatta meg az öccse hátát jóságosan Hermann bácsi. - Még ma írok Völker barátomnak. Annak idején egyszer módomban állt segíteni neki, s biztosra veszem, hogy ő ezt máig nem felejtette el. Azt hiszem, csak egy szavamba kerül, hogy alkalmazzon téged. Meglátod, talpraesett kereskedőt farag majd belőled! Boldog lehetsz, ha ő lesz a tanítómestered. Megírom neki, hogy dolgoztasson meg jó alaposan, és ne könnyítse meg túlságosan a dolgodat. Egészen lent fogod kezdeni. Megfelelne ez így neked?

Nekem minden megfelel, amit te mondasz! - felelte kitörő örömmel a fiú, ám a következő pillanatban elkomorult az arca. - De vajon apám is beleegyezését adja majd? - szólalt meg gondterhelten. - Az apád? Nos, talán nem zavart el a háztól, nem tagadott meg téged? Tán még örül is, ha eltűnsz a szeme elől. Egyébként pár nap múlva, ha már megnyugodott egy kicsit, el fogok menni hozzá, és tisztázom vele a dolgokat. Nagyon ellenségesen bánik velem, és bizonyára most sem fogad majd kitörő örömmel. De hát nem is azért megyek oda, hogy szép szavakat mondjunk egymásnak. Mindenesetre neked ezzel nem kell foglalkoznod, fiacskám. Azáltal, hogy kiutasított a házából, voltaképpen apai jogairól is lemondott. Én pedig a magam részéről igényt formálok ezekre a jogokra, mégpedig örömmel! Most már az én fiam is vagy egy kicsit, és azzal akarok büszkélkedni, hogy lelkiismeretesen eleget teszek apai kötelezettségeimnek.

Robert lehajolt, és kezet csókolt a bácsikájának.

- Mindig is olyan voltál nekem, mintha az apám lennél. Nem is tudom, mi lenne velem, ha te nem volnál?

- Remélhetőleg akkor is derék ember válna belőled -veregette vállon nevetve az öregúr. - De ne szaporítsuk feleslegesen a szót! Még írni akarok az én öreg Völker barátomnak, te pedig közben elmégy a könyvesboltba, és az én számlámra beszerzed mindazt, amire az angol-és a franciatudásod tökéletesítéséhez szükséged van. Pillanatnyilag ez a legfontosabb. Ha később esetleg spanyolul is tanulsz valamicskét, az odaát csak a hasznodra válhat. Attól tartok, néhány hétbe azért beletelik, amíg mindent elrendezek Völkerrel. Ezt az időt a felkészülésre kell szánnod. Persze még a hajón is bőven lesz időd a tanulásra. Gondolj bele, milyen fontos minden perc, és mutasd meg, micsoda eredményekre vagy képes most, hogy végre nem kötik gúzsba a kezed!

Robert szaporábban szedte a levegőt izgalmában, majd égő arccal így szólt:

- Elégedett leszel velem, Hermann bácsi! Meglátod, hamarosan büszke lehetsz rám!

IX.

Várakozásteljes időszak vette kezdetét. Robert szinte egész nap a könyvei fölött görnyedt, nagybátyja pedig gyakorlásképpen kizárólag angolul vagy franciául beszélt vele. Ez azonban egészen másfajta tanulás volt, mint a gimnáziumban, és hál' istennek sokkal könnyebben is ment, mint a latin szövegek biflázása. Persze sokat segített az is, hogy Robert végre úgy érezhette, talán mégiscsak beteljesülhetnek az álmai. Hermann bácsi hagyta, hadd tanuljon, és csak olyankor vette ki a kezéből a könyvet, ha már rózsásra hevült az arca a nagy buzgalomtól. Ilyenkor nyugodtan így szólt:

- Lassan járj, tovább érsz, fiacskám. Semmi értelme, hogy túlhajszold magad. Az egészségedre van most a legnagyobb szükséged, a többi majd kialakul, ha következetesen szem előtt tartod a céljaidat. Most pedig menjünk ki egy órácskára a friss levegőre!

Robert többnyire nem lelkesedett az ötletért. Annyira bele tudott merülni a tanulásba, hogy mindig vonakodott félbehagyni. Ráadásul nem is szívesen ment el hazulról. Attól félt, hogy összefuthat valamelyik iskolatársával, esetleg tanárával, vagy ami még ennél is rosszabb, az apjával és nővéreivel.

Hermann bácsi azonban józanul a lelkére beszélt:

- Ezen túl kell esned, fiacskám. A lelkiismereted tiszta, nyugodtan az emberek szemébe nézhetsz. Tehát fel a fejjel! Egyébként is jobban alakulnak a dolgok, mint hinnéd...

Hermann bácsi tehát mindennap sétált egy órácskát az öccsével, s ilyenkor többnyire Brazíliáról mesélt neki. Robert csillogó szemmel hallgatta, és valósággal itta nagybátyja szavait. Egyre türelmetlenebbül várta Völker úr válaszát.

Lassan egy hete a nagybátyjánál lakott. Hermann Rodeck mindennap várta, hogy a sógora érdeklődni fog a fia után. Azt gondolta, hogy miután a kezdeti haragja lecsillapodott, aggasztani fogja a fia további sorsa. Azt persze nem sejtette, milyen mérhetetlenül gőgös a sógora, és hogy mekkora megaláztatást jelentett számára, hogy lopással gyanúsítják a fiát.

Mint a beképzelt, rátarti emberek legtöbbje, Folkner tanácsos is kicsinyes volt és szívtelen. Képtelen volt megbocsátani a fiának, aki foltot ejtett a család becsületén. Mivel szégyellte magát ismerősei előtt, ha csak lehetett, kerülte őket.

A hivatalban rettegve figyelte főnökei és beosztottai arcát, vajon eljutott-e már hozzájuk szégyenének híre. Visszautasított minden, neki és a lányainak címzett meghívást, többek között egy nagyszabású jótékonysági bálra szólót is, amelyet pedig Milli és Anni örömtől repesve vártak. Már új ruhát is vásároltak a jeles alkalomra, amelyek így csak haszontalanul árválkodtak a szekrényben.

A két „szerető" nővér nagyon haragudott Róbertre, amiért lemaradnak miatta egy ilyen nagyszabású rendezvényről. Eszükbe sem jutott sajnálni fivérüket. Dühösek voltak rá, és nem győzték szidalmazni.

Egy vasárnap délelőtt, amikor Folkner titkos tanácsos rosszkedvűen gubbasztott a szobájában, és egyik cigarettát szívta a másik után, csöngettek. A szobalány azonnal jelentette, hogy Rodeck úr kíván beszélni a ház urával.

Folkner arcán vörös foltok ütköztek ki haragjában. Már éppen nyersen oda akarta vágni, hogy most nem tudja fogadni, amikor Hermann bácsi, a szobalány válaszát meg sem várva, belépett a szobába. Vagyis számított erre a cseppet sem barátságos fogadtatásra. - Jó reggelt, kedves sógor! - köszönt szívélyes hangon.

- Jó reggelt! - mordult vissza a titkos tanácsos, és idegesen dobolni kezdett ujjaival a karosszék karfáján.

- Megengeded, hogy leüljek?

- Parancsolj! - mutatott kelletlenül a másik székre.

- Engedelmeddel rágyújtok egy szivarra, látom, hogy te is épp dohányzol. így kellemesebben elbeszélgethetünk...

- Nem hinném, hogy volna kedvem veled társalogni! - válaszolta gorombán a titkos tanácsos.

- Ejnye, már miért ne volna? - kérdezte Hermann Rodeck, miközben nagy kényelmesen rágyújtott egy szivarra.

A titkos tanácsos - sógora lelki nyugalmán felháborodva - felpattant.

- Mert nagyrészt a te hibádnak tudom be, hogy Róbert ekkora szégyent hozott a fejünkre!

Hermann Rodeck lassan kifújta a füstöt, lepillantott a szivarjára, majd egyenesen a sógora szeme közé nézett, - Hárítsd csak rám a felelősséget, ha így jobban érzed magad. Ettől nem leszek se jobb, se rosszabb, és a lelkiismeretem se furdal jobban, mint azelőtt.

- Feltéve, hogy van egyáltalán! - húzta el a száját gúnyosan a titkos tanácsos.

Hermann bácsi bólintott.

- De még mennyire, hogy van! Sőt, valószínűleg érzékenyebb is, mint a te lelkiismereted... De mindenesetre ugyanolyan érzékeny, mint szegény fiadé, akit tolvajnak bélyegeztek, mert szerencsétlenségére elkövetett egy apró ballépést, amit a tulajdon apja sem volt képes megbocsátani! De ezt a kérdést inkább nem is taglalnám...

- Amit nagyon jól teszel! Kikérem magamnak ezt a hangot! - jelentette ki a titkos tanácsos fagyos arccal.

Hermann bácsi azonban folytatta:

- Mindennap azt vártam, hogy a fiad iránt érzett szeretet legyőzi a haragot a szívedben, és gondoskodsz a jövőjéről.

A titkos tanácsos visszaült a székébe.

- Robert méltatlannak bizonyult a szeretetemre, és ellenem fordult. Többé nincs hozzá közöm, végeztem vele.

Hermann Rodeck előbb gondosan leverte a szivarja hamuját, majd komoly tekintettel a sógorára nézett.

- Csakugyan? Ez aztán a kényelmes álláspont! Szóval ilyen könnyű eljátszani az apai szeretetet. Vagy talán korábban sem lobogott túl nagy lánggal?

- Ez egyedül rám tartozik - felelte szenvtelen hangon a titkos tanácsos, ám a homloka közben elvörösödött.

- Értem! Szóval nem vagy hajlandó visszafogadni a fiadat?

Folkner arca még zárkózottabbá és elutasítóbbá vált.

- Nekem nincs többé fiam - válaszolta. - Te vetted el tőlem, te fertőzted meg az ostoba gyűjtőszenvedélyeddel, és te vezetted tévútra! A te hibád, hogy ide jutott! Mostantól a te feladatod, hogy segíts neki rendbe hozni az életét! Most, miután kicsapták a gimnáziumból, végképp kicsúszott a gyeplő a kezemből, és nem is óhajtom felvenni többé.

Hermann Rodeck egy darabig a gondolataiba mélyedve nézett maga elé, majd nyugodt hangon megkérdezte:

- Szóval úgy is mondhatnánk, hogy lemondasz javamra az apai jogaidról?

- Ha erre áhítozol, hát hallani sem akarok többé Róbertről.

Hermann bácsi, mintha csak erre várt volna, hirtelen felállt.

- Igen, pontosan erre áhítozom! - mondta elégedetten, miközben kihúzta magát. - és most, miután megegyeztünk abban, hogy jogom van dönteni a fiú jövőjéről, szeretném közölni veled, hogy Róbert Brazíliába megy, és beáll tanoncnak a Sagasta & Völker Kereskedőházhoz. Biztosra veszem, hogy Walter Völker, aki régi barátom s a cég kizárólagos tulajdonosa, derék kereskedőt farag majd belőle.

Amikor a titkos tanácsos meghallotta, milyen messzire készül a fia, alig észrevehetően elsápadt, ám végül hidegen és érzéketlenül csak ennyit mondott:

- Semmi kifogásom ellene. Minél távolabb kerül tőlem, és minél előbb, annál gyorsabban elhalványul a szégyen, amelyet a fejünkre hozott.

- Nos, Rio de Janeiro a világ másik végén fekszik. Remélem, ez már neked is elég messze van?

- Hiába gúnyolódsz, nem tudsz megsérteni!

- Hát persze, neked csak az fáj, ha valami csorbát üt a tekintélyeden!

- Amit te a lelked mélyén nagyon irigyelsz. Azért is űzöl gúnyt belőle! - húzódott megvető mosolyra Folkner ajka.

- Hogy én irigyelnélek téged? - Hermann bácsi szívből felkacagott. - Isten ments! Ebben bizony nagyon tévedsz, kedves sógor! Meggyőződésem, hogy sokkal jobban megállód a helyed a posztodon, mint amennyire én valaha is képes lennék rá. Nos, akkor ugyebár megegyeztünk: Róbert beléphet a barátom vállalatához.

- Hát persze. Felőlem aztán azt csinál, amit akar! Már úgyis elfuserálta az életét...

- Tévedsz...

A titkos tanácsos, szemlátomást megelégelve a vitát, felemelkedett a karosszékből.

- Az úti- és egyéb költségeit megtérítem - mondta mintegy mellékesen, mintha legalábbis szégyellné magát e nagylelkűség miatt.

- Hálásan köszönöm, de erről inkább lemondok - vetette fel a fejét büszkén Hermann Rodeck. - Róbert most már az én fiam, és leghőbb vágyam, hogy egyes-egyedül, vagyis a te támogatásod és közreműködésed nélkül segítsem a pályáján. Ezenkívül, minthogy gyermektelen vagyok, a vagyonom egyszer úgyis a húgom gyermekeire száll majd. Bár a lányaid úgy viselkedtek a testvérükkel szemben, hogy legszívesebben kitagadnám őket az örökségből, az igazságérzetem megakadályoz ebben. Túlságosan korán elvesztették az anyjukat, nem tehetnek róla, hogy nem olyan nevelést kaptak, amely számomra is tetszetős volna.

- Kikérem magamnak, hogy így beszélj a lányaimról!

- Jó, jó, már abba is hagytam. De szeretném nyomatékosan megismételni, hogy bár szívesen kitagadnám őket az örökségből, nem teszem. Róluk is Ugyanúgy gondoskodni fogok, mint Robertről. A fiad csupán a taníttatására fordított összeg erejéig élvez elsőbbséget a lányaiddal szemben. Őket te úgyis épp eléggé elkényezteted, mégpedig épp szegény Robert rovására. En mindössze azt akarom, hogy helyreálljon az egyensúly. Róbert egyetemi tanulmányai egyébként nem kevés pénzedbe kerültek volna, ezt az összeget most a lányaid javára fordíthatod. Mint látod, én nem akarok senkit sem megrövidíteni, csupán azt szeretném, ha a gyermekeid egyenlően részesednének a javainkból. Nos, azt hiszem, mindent tisztáztunk, úgyhogy akár mehetek is.

- Nem tartóztatlak - felelte a titkos tanácsos fagyosan, mire Hermann bácsi vette a kalapját, és elindult az ajtó felé.

- Ha mindennel elkészültünk, és kitűztük Robert indulásának időpontját - állt meg habozva egy pillanatra -, eljöhet még egyszer, hogy elbúcsúzzon tőled és a nővéreitől?

A titkos tanácsos arca megrándult, ám a gőgje most is erősebbnek bizonyult az érzelmeinél.

- Minek jönne? Csupán a cselédeknek szolgáltatna újabb alapot a szóbeszédre. A holmiját a nővérei is összeszedhetik, te pedig holnap elküldöd értük Nuskét.

- Arra sem vagy hajlandó, hogy eljöjj hozzám, és elutazása előtt sok szerencsét kívánj neki?

Az apa arca ismét megrándult, ám továbbra is uralkodott magán.

- Eddig sem adott sokat a kívánságaimra, s attól tar-tok, ez most sem lenne másként. En viszont, az utóbbi napok izgalmai után, úgy érzem, nem tudnék elviselni még egy megrázkódtatást. Mondd meg neki, hogy igyekszem elfelejteni, amit elkövetett ellenem!

Hermann bácsi hosszan, komoly tekintettel nézett a sógorára.

- Csakugyan ez a búcsúüzeneted a fiad számára? -kérdezte keményen.

- Igen - felelte a sógora hidegen.

Hermann bácsinak arcába szökött a vér.

- Ó, te szerető apa! - kiáltotta felháborodottan, és dühösen kisietett a szobából.

Odakinn, a folyosón Milli és Anni zavartan szétrebbentek. Úgy tettek, mintha éppen valami sürgős dolguk akadt volna errefelé, ám Hermann bácsi látta rajtuk, hogy hallgatóztak.

- Nocsak, a „büszke" nővérek! - mondta megvető hangsúllyal. - Úgy látom, a hallgatózás nem sérti a büszkeségeteket. ..

- Nem hallgatóztunk, csak épp itt volt dolgunk - felelte sértődötten Milli, mint akit ártatlanul vádoltak meg.

- Hogy feltételezhetsz rólunk ilyesmit, bácsikám? -Anni hangja ugyancsak tele volt szemrehányással.

- Szóval alaptalanul gyanúsítottalak meg benneteket? - mosolyodott el gúnyosan Hermann bácsi. - O, ti ártatlan báránykák!

A lányoknak közben minden bizonnyal eszükbe jutott a bácsitól várható örökségük, mert végül mégsem sértődtek meg komolyabban.

- Nem volna kedved bejönni velünk még egy kicsit a nappaliba, bácsikám? - kérdezte negédes mosollyal Milli.

- Tényleg, Hermann bácsi, olyan régen beszélgettél velünk - toldotta meg Anni.

- Talán szegény öcsétekről szeretnétek kérdezni? -mérte őket végig gúnyosan Hermann Rodeck, mert persze rögtön átlátott a szitán. A két lány arcáról abban a pillanatban leolvadt a mosoly.

- Tévedsz! Hallani sem akarunk róla - jelentette ki Milli szigorúan. - Robert szégyent hozott a fejünkre, és szenvedést okozott szegény édesapánknak!

- Az öcsénk meghalt a számunkra! Szeretnénk mihamarabb elfelejteni! - fűzte hozzá Anni, majd szórakozottan igazgatni kezdte aprólékos gonddal bodorított hajfürtjeit.

- A szerető nővérek! - ingatta a fejét Hermann bácsi. - Nem hiszem, hogy olyan nehéz lesz majd elfelejteni a testvéreteket, hiszen úgyis folyton csak magatokra gondoltok! Nos, minden jót, ti mihaszna teremtések!

Hermann bácsi végigdübörgött a folyosón, majd nagy csattanással bevágta maga mögött a bejárati ajtót.

A konyhaajtóban megjelent a szakácsnő és a szobalány kárörvendő arca. Mindent hallottak, és tökéletesen egyetértettek abban, hogy a két gőgös lány, akinek hozzájuk sem volt soha egy kedves szava, bizony nagyon is kiérdemelte a nagybácsi feddő szavait.

X.

Teltek-múltak a hetek, és már jócskán elmúlt húsvét is, mire minden készen állt Robert utazásához. Április huszonötödikén kellett hajóra szállnia.

Hosszú időbe telt, míg Völker úr válasza megérkezett.

Épp üzleti úton volt, ezért a vártnál később kapta meg Hermann Rodeck levelét. Akkor azonban tüstént válaszolt. Örömmel maga mellé veszi Robertet, írta a levélben, és megígérte, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy jó kereskedő váljék belőle.

Hermann bácsi mosolyogva nyújtotta át a fiúnak a várva várt levelet. Robert ebből tudta meg azt is, hogy a nagybátyja sok-sok évvel ezelőtt megmentette Walter Völker életét, amikor az egy közös útjuk során vad indián törzs fogságába esett.

Hermann Rodeck volt olyan szerény, hogy eddig még sosem beszélt neki erről a hőstettéről. Most azonban nem volt más választása, mint hogy engedve a fiú unszolásának, dióhéjban beszámoljon a történtekről.

A levélből kitűnt, hogy Völker úr nagyon örült az ötletnek, hiszen ezáltal szívességet tehet Rodeck barátjának, és kifejezésre juttathatja háláját. Nagy körültekintéssel meg is szervezett mindent, és kijelölte Robert számára a pontos útvonalat. A fiúnak április huszonötödikén kellett hajóra szállnia. A gőzhajó kapitánya személyes ismerőse volt, s úgy tervezte, hogy Rio de Janeiróban maga megy majd a fiú elé a gőzös fedélzetére. Így végül a vártnál jóval gyorsabban zajlottak az események. Robertnek április huszonharmadikán kellett elindulnia Berlinből, s Hermann bácsi ragaszkodott hozzá, hogy Hamburgig ő is vele menjen.

Az indulás előestéjén, amikor már besötétedett, Róbert elment a házukhoz, és sokáig nézte az utcáról lakásuk ablakait. Apja szobájában és a nappaliban égett a villany. A behúzott függönyök mögött furcsa árnyékok mozogtak.

- Ég veletek! - suttogta maga elé csendesen.

Aztán Sartoriusék ablakára tévedt a tekintete. Mintha

egy lányka feje tűnt volna fel, igaz, hogy csak egy másodpercre, Robert mégis esküdni mert volna rá, hogy Lena volt az.

- Viszontlátásra, kicsi Lena! Kérlek, ne felejts el engem! - mondta halkan, és elborult a tekintete.

A kis Lena arca mélyen belevésődött a szívébe. A lányka megnyugtató szavai, könnyű kis kezének puha érintése emlékként is gyógyírként hatottak elkínzott lelkére. Most ezt az emlékképet is magával vitte az új életébe.

Már épp indult volna, amikor apját látta kilépni a ház kapuján. Mint mindig, most is mereven és egyenesen tartotta magátjárás közben. Robert szívesen odament volna hozzá, szeretett volna még egyszer utoljára egy jó szót hallani tőle. Ekkor azonban egy utcai lámpa fénye élesen megvilágította a rideg, szigorú arcot.

A fiú megborzongott. Nem tudta rászánni magát, hogy odaálljon az apja elé. Képtelen lett volna elviselni, ha az megint eltaszította volna magától.

Inkább sarkon fordult, és szinte űzött vadként visszarohant a nagybátyjához. Csak akkor nyugodott meg, amikor odahaza megpillantotta Hermann bácsi jóságos arcát.

Másnap már kora hajnalban kezdetét vette a sürgés-forgás. Nuske meleg takarókat pakolt fel a kocsiba gazdája számára, és melléjük helyezett egy kosárnyi ízletes harapnivalót is.

Könnyes szemmel búcsúzott el a fiútól.

- Vigyázz magadra, Robert! Esténként, mielőtt lefeküdnél, mindig nézd meg az ágyadat, nem mászott-e bele valami kígyó! Tudod, igencsak kellemetlen jószágok, ráadásul folyton olyan helyeken csúsznak-másznak, ahol semmi keresnivalójuk. és ha a hajón rád jön a tengeribetegség, mindig igyál egy csésze teát! Jó erőset, és ami a legfontosabb, cukor nélkül. Rajtam is az segített, amikor a nagyságos úrral Helgolandon voltunk, és a hajó fel-le imbolygott. Hát igen, és érezd jól magad, s mire visszajössz, már felnőtt uraság leszel, és én magázni foglak. Bár lehet, hogy akkor már nem is élek. De azért igyekszem majd megvárni téged!

- Nuske -vetette közbe Rodeck úr nevetve -, ha így folytatod, még lekéssük a vonatot!

- Akkor hát viszlát, Robert, és sok szerencsét az úton! A nagyságos úr pedig ne felejtsen el takarót teríteni a térdére, ugyancsak hűvös még a hajnal!

- Jól van, Nuske, nem fogom elfelejteni. Ügyelj a házra, amíg nem leszek itthon!

- Igenis, Rodeck úr, gondom lesz mindenre. Viszlát, és jó utat!

A kocsi nekilódult. Robert addig integetett Nuské-nak, míg csak el nem tűnt a szeme elől. Elhajtottak a titkos tanácsos háza előtt is, de nagyon korán volt még, és úgy tűnt, hogy mindenki alszik. Robert kénytelen volt összeszorítani a fogát, nehogy elsírja magát. Egész úton rosszkedvű hallgatásba burkolózott, míg csak fel nem szálltak a vonatra.

Útközben aztán ismét felélénkült. Rabul ejtette a szeme elé táruló rengeteg újdonság, és minden érdekelte.

Hamburgba érve rendbe hozták magukat a szállodában, majd Hermann bácsi kivitte Robertet a kikötőbe, hogy megnézzék a hajót, amellyel a fiú átkel az óceánon. Robertnek nagyon tetszett az óriási, fényűzően berendezett gőzös, és annyira a hatalmába kerítette az utazási láz, hogy alig várta már az indulás pillanatát.

A kikötőből még tettek egy kört a városban, majd visszatértek a szállodába.

Másnap Robert írt három levelezőlapot. Az elsőt az apjának címezte, és ezt írta benne:

„ Kedves Apa és kedves Nővéreim! Holnap reggel fut ki a gőzhajónk. Ezúton küldök nektek egy utolsó üdvözletet. Isten tartson meg benneteket jó egészségben, míg haza nem térek.

A Ti szerető Robertetek "

A második lapot Lena Sartoriusnak címezte. Arra ezt írta:

„Kedves kis Lena!

Még egyszer szeretnék elköszönni tőled, mielőtt elhagyom hazámat. Ha megérkeztem Brazíliába, majd újra írok. Ne felejts el engem, és add át üdvözletemet kedves szüleidnek. És még egyszer nagyon köszönöm, tudod, hogy mit. Sohasem fogom elfelejteni.

A Te Roberted"

A harmadik lapot Nuskénak írta. A következő állt benne:

„Drága jó Nuske!

Holnap reggel indul a gőzös. Lenyűgöző látvány. Viseld gondját a bácsikámnak, míg távol vagyok. Neked is hozok majd valami szépet, amikor visszajövök. (Ne félj, nem is csörgőkígyót!)

Üdvözöl Róbert"

Hermann bácsi hangosan felnevetett, amikor elolvasta az utolsó lapot. Utána azonban ismét elkomolyodott. Róbert annyira a szívéhez nőtt, hogy tudta, nagyon fájdalmas lesz az elválás.

- Fiacskám, holnap ilyenkor már kint leszel a nyílt tengeren - mondta csendesen, és a szeme megtelt könnyel. Róbert megszorította a kezét. Egy darabig némán ültek egymás mellett, majd a bácsi erőt vett magán, és vidám, élénk társalgásba kezdett. Nem akarta, hogy fájdalmas legyen a búcsú unokaöccse számára. Végül is a javára szolgál, hogy világot láthat. Ez a világ pedig gyönyörű, és számtalan csodát rejt.

Másnap reggel Robert ott állt a hajókorlát mellett, és zsebkendőjét lengetve intett búcsút a nagybátyjának. A karcsú ifjú s a parton kissé tanácstalanul álldogáló öregúr tekintete tele volt szeretettel, amint most, az utolsó pillanatokban egymásra néztek, aztán a hajó fenségesen kifutott a tengerre.

Robert még hosszan integetett fehér kendőjével, amely versenyt lobogott néhány másikkal, míg végül a bácsi már a magával hozott távcső segítségével sem tudta megkülönböztetni a többitől. így aztán szerencsére azt sem láthatta, amint lassan kövér könnycseppek gördülnek alá „fiacskája" arcán, majd heves zokogás rázza meg a testét.

XI.

A tengeren gyorsan teltek a napok, majd egy kora reggeli órán nagy kavarodás támadt a fedélzeten.

A távolban felsejlettek Brazília partjai. Roberthez hasonlóan az utasok többségén egyfajta kikötési láz lett úrrá. Alig várták, hogy végre kiszállhassanak, s a hosszú himbálózás után szilárd talajt érezzenek a lábuk alatt.

Robert várakozás teli izgalommal tekintett úti célja elé.

A révkalauzhajóról testes, ősz hajú, ötven év körüli férfi kapaszkodott fel a fedélzetre. Orrán csíptetőt viselt, értelmet sugárzó szemei valósággal világítottak nap barnította arcában, ahogy tekintetével az utasok tömegét pásztázta.

- Senor Völker! - szorított vele kezet a kapitány. -Örvendek, hogy a fedélzeten üdvözölhetem! A védence fogadására érkezett, ugyebár?

- Ahogy mondja, kapitány - bólintott mosolyogva a senor Völkernek szólított úr.

Hívatták Robertet, aki egyszeriben ott állt leendő főnöke előtt. Völker okos szemei fürkészőn mérték végig a csiptetős szemüveg mögül Robertet, mintha egyetlen pillantással be akarnák fogni egész alakját.

A kereskedő előkelő megjelenésében volt valami parancsoló, valami tekintélyt sugárzó.

„Mostantól ennek az embernek a kezében van a sorsom" - gondolta magában Robert. Szíve azonnal megtelt tisztelettel és bizalommal.

- Isten hozta, Robert! - nyújtotta felé a kezét barátságos mosollyal a férfi. - Örülök, hogy épen és egészségesen megérkezett.

- Köszönöm a szívélyes fogadtatást, Völker úr! - rázta meg a felé nyújtott kezet ifjonti hévvel Robert. - Hermann bácsikám megkért, hogy adjam át önnek legszívélyesebb üdvözletét.

Walter Völker melegen megszorította a keskeny fiúkezet.

- Remélem, jól van az én kedves, öreg barátom? Mindent el kell majd mesélnie róla. Hídja, kedves Róbert, valahányszor ilyen ragyogóan süt a nap, és én ilyen remekül érzem magam, mindig azt mondom magamnak: „Rodeck barátodnak köszönheted, hogy megérted ezt napot. Nélküle már rég nem volnál életben". Ám ettől még magát nem fogom elkapatni, kedves ifjú földim! Lentről fogja majd kezdeni, akárcsak én, és itt a legtöbben. Úgy kell majd megtanulnia lépésről lépésre mindent. Így akarja az én öreg barátom.

/

- és én is így akarom, Völker úr - helyeselt buzgón Róbert. - ígérem, igyekezni fogok, hogy rászolgáljak a jóindulatára. Szeretném, ha nagyon meg lenne elégedve velem.

- Nagyon helyes, ez tetszik nekem. - Völker szeme ismét az ifjúra villant, aztán megveregette a vállát. - Most pedig készüljön fel a kikötésre, nekem még van egy kis megbeszélnivalóm a kapitánnyal.

Robert udvarias meghajlással félrevonult, bár valójában már rég elkészült a csomagolással. Völker kérdésére a kapitány beszámolt róla, hogy Robert kifogástalanul viselkedett az úton. Nem győzte dicsérni, annyira elégedett volt a fiú magaviseletével.

- Ha csak egy kicsit is hasonlít a nagybátyjára, akkor nagyon tehetséges fiúnak kell lennie - bólogatott elégedetten senor Völker.

- Én úgy látom, hogy a fiatalurat jóféle fából faragták, senor. És ha csakugyan az ön keze alá kerül tanulni, akkor egészen biztosan jó kereskedő lesz belőle - válaszolta a kapitány.

Völker végigsimította rövidre nyírt, hegyes bajszát. Jellemző mozdulata volt ez, mindig így tett, ha erősen foglalkoztatta valami.

- Rajtam nem fog múlni, örömmel teljesíteném a barátom kívánságát!

Robert Folkner néhány órával később már ott állt új főnöke irodájában.

Tágas, világos szoba volt, ablakai egyenesen a kikötőre néztek. Középütt egy hatalmas íróasztal, rajta földgömb és mindenféle irat, a fal mentén praktikus könyvespolcok, egy dívány, néhány fotel és egy szekrény - ebből állt a helyiség teljes berendezése.

Ebben a szobában gondolták ki és ütötték nyélbe a többnyire busás hasznot hozó üzleteket, és innen, ennek a szobának az ablakából tartotta szemmel senor Völker vállalatának áruraktárait, illetve kikötői létesítményeit.

Völker elbeszélgetett egy kicsit Roberttel, majd körbevezette a házban. Végigjárták az irodákat, a bálázó csarnokokat és az árumintaraktárakat. Később a kikötőbe is kimentek, a nagy áruraktárhoz, ahol épp a vállalat egyik hajójába rakodtak be hatalmas bálákat.

A nagykereskedőt mindenütt tisztelettel fogadták a beosztottjai. Robert néma csodálattal lépdelt az oldalán. Szeme lelkesen ragyogott, buzgott benne a tettvágy. Milyen csodálatos lesz bedolgozni magát ebbe a nagyszerű gépezetbe, és részt venni a működtetésében!

Később visszamentek az irodába, és Völker felhívta a házi telefonon a gondnokot, akinek a lakása ugyanebben az épületben volt.

Völker úr maga egy előkelő villában lakott, amely a tengerparton állt, körülbelül egyórányira a kikötőtől. Egyszerűbb lett volna Robertet is ebben a villában elhelyezni, és naponta bevinni autóval a városba. Feleségének és két lányának bizonyára nem lett volna kifogása ellene, de Völker nem akart kivételezni a fiúval. A megállapodás szerint Robertnek, akárcsak a többi tanoncnak, egészen lent kellett kezdenie, mondhatni az alapoktól kiindulva kellett elsajátítania a szakmát.

A gondnok lakása mellett volt néhány otthonosan berendezett szobácska, ezek egyikét szánták Robertnek. A gondnok és a felesége, akik egyébként portugálok voltak, vállalták, hogy gondját viselik a fiúnak.

A gondnok, aki egyben a raktárfelügyelő tisztét is ellátta, művelt ember volt. Miután bemutatták őket egymásnak, megmutatta Robertnek a szobáját, majd bőségesen ellátta élelemmel.

Amikor Robert jóllakott, hozzálátott a holmija kicsomagolásához. A gondnok felesége készségesen segített neki, ám sajnos csak portugálul értett, amiből aztán számtalan mulatságos félreértés adódott.

- Szándékosan helyeztem el ezeknél az embereknél, kedves Robert - magyarázta valamivel később Völker, amikor visszajött, hogy megnézze a fiút. - A velük való érintkezés során sokkal gyorsabban elsajátítja majd a portugál nyelvet.

- Igen, uram, ezt magam is így gondolom - hajtotta meg magát Robert. - Egyedül arra bátorkodom megkérni, hogy tegezzen.

- Hát éppen lehet róla szó! - mosolyodott el Völker úr. - Akkor hát, kedves Robert, ha nincs ellene kifogásod, máris megmutatnám, mi lesz a feladatod. Holnap reggeltől pedig - tette hozzá ünnepélyesen megemelve a hangját -, a Sagasta & Völker vállalat tanoncaként új élet veszi kezdetét számodra.

Így is történt. Robertnek egyáltalán nem volt könnyű dolga. Szorgalmasan kellett dolgoznia, szinte úgy tűnt, mintha szigorúbb követelményeket állítanának elébe, mint a többi tanonc elé. Mindig ő kapta a legnehezebb feladatokat, ám ez nagyon is megfelelt neki. Fáradhatatlan volt a munkában, és semmi nem volt túl nehéz vagy túl sok számára.

Völker mintha nem is nagyon törődött volna vele. Mindennap benézett néhány percre az irodába, ahol többekkel együtt Robert is dolgozott, és időnként beleolvasott a válla fölött a munkájába, de vele sem beszélt többet, mint a többi gyakornokkal. Csak amikor Robert időnként kérdő pillantással ránézett, hogy vajon meg van-e vele elégedve, olyankor bólintott felé mosolyogva, mintha leolvasta volna az arcáról a kimondatlan kérdést. Az igazság persze az, hogy valójában szüntelenül figyelte az új munkatársat, sőt, mindennap jelentést kért róla az irodavezetőtől, aki a tanoncokra felügyelt.

Néhány hónappal később megbetegedett a vállalat német nyelvű levelezője. Miután Völker tudomást szerzett a sajnálatos eseményről, egy darabig elgondolkodva nézett maga elé, majd egyszerre felderült az arca: elrendelte, hogy átmenetileg Robert álljon be a beteg helyére.

A kísérlet sikerrel járt. Robert büszke volt rá, hogy ilyen komoly feladattal tüntették ki, s minthogy időközben megtanult gépelni, ráadásul jó stílusérzékkel rendelkezett, Völker nagyon meg volt elégedve a munkájával. „Ügyes gyerek - gondolta elismerően. - Akármivel bízom is meg, könnyedén megoldja."

XII.

Eltelt már néhány hét, amikor Robert egyik éjjel nyugtalanul forgolódott az ágyában. Forróság gyötörte a testét, és rossz volt a közérzete, mintha belázasodott volna. A betegségtől való félelem végül teljesen elűzte szeméről az álmot. Aztán egyszerre mintha zajt hallott volna az épület alsó szintjéről.

Vajon mi lehet az? Felült az ágyban, s lélegzet-viszafojtva fülelt. Tisztán kivehető recsegést hallott, mint-ha valaki a lépcsőn lopakodott volna felfelé.

Rajta kívül csak a gondnok és a felesége voltak az épületben. Ők pedig sehova sem készültek elmenni az es- te, hiszen arról neki is szóltak volna. Kis idő múltán újabb reccsenést hallott, majd halk csörrenést.

Robert kipattant az ágyból. Az a bizonytalan érzése támadt, hogy valami kísérteties, szokatlan dolog történik a házban. Gyorsan magára kapkodta a ruháit, majd a sötétség leple alatt kilopózott a szobájából. Az ajtó előtt mozdulatlanná dermedve várt egy kicsit, és visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Mintha halk suttogást hallott volna odalentről.

Halálra váltan meredt a sötétségbe. Lehet, hogy betörők járnak a házban?

Vadul zakatoló szívvel latolgatta, vajon felébressze-e a gondnokot. Miközben ezen tanakodott magában, odalent hirtelen fénysugár villant. Azon nyomban a lépcsőkorlátnál termett, és lekémlelt. Eközben óhatatlanul zajt ütött, és mire észrevette a három álarcos alakot, egy erős kéz már a nyaka köré kulcsolódott, majd leteperték a földre.

Mielőtt bármit mondhatott volna, megkötözték kezét-lábát, és felpeckelték a száját. Ájulás környékezte, de így is érezte, hogy felemelik, és leviszik a lépcsőn. A pénztárszobában letették a földre, és a három elmaszkírozott alak suttogva tanakodni kezdett, hogy megöljék-e. Bár nem sokat értett a nyelvükön, érezte, hogy hajszálon függ az élete.

Homlokát ellepte a hideg veríték. Eszébe jutott az otthona, az apja, a nővérei, Hermann bácsi, a kis Lena, sőt még dr. Giesebrecht is, és arra gondolt, hogy soha többé nem fogja viszontlátni őket.

A betörők egyike, aki szemlátomást a főnök volt hármójuk közül, végül úgy döntött, hogy életben hagyják. Gúzsba kötve úgysem tehet ellenük semmit, s mivel a maszkjuk elrejti a vonásaikat, később sem tudja elárulni őket.

Robert egyelőre nem tudta, mi vár rá, s azt sem, hogy hála az álarcoknak, feltehetőleg megmenekül. Miközben a betörők kísértetiesen megvilágított, elmaszkírozott arcába meredt, biztosra vette, hogy ütött az utolsó órája.

A három férfi a legkülönfélébb szerszámokat szedett elő, majd szakavatott mozdulatokkal nekilátott a páncél-szekrény felfeszítésének. Őrá többé ügyet sem vetettek.

Robert borzalmasan érezte magát: tehetetlenül végig kellett néznie, ahogy kirabolják a főnökét, s mozdulatlanul várnia, mikor oltják ki az életét. Az ájulás környékezte, de szerencsére nem vesztette el az eszméletét.

A szájában lévő pecek szörnyen zavarta, csuklóját és j bokáját felsebezték a durva kötelek. Ő mégsem a fájdalommal törődött, hanem egyfolytában azon gondolkodott, nem tehetne-e valamit, amivel meghiúsíthatná a rablók tervét. A pultok és a karosszékek közötti keskeny résen át rálátott a betörőkre, s azok is látták őt, ha felálltak, s egy kissé oldalra léptek. Eleinte így is tettek néhányszor, de miután meggyőződtek róla, hogy mozdulatlanul fekszik, s egyébként is igyekezniük kellett a munkával, egy idő után már egyáltalán nem törődtek vele.

Robert lázasan törte a fejét valami megoldáson. Amint D így gyötrődve maga elé meredt, pillantása egy elektromos csengő fehér gombjára esett. Nem volt tőle túlságosan messze, épp csak egy kicsit magasabban, mint a feje. Hirtelen megborzongott.

A csengőnek, amint azt rögtön az első munkanapján elmagyarázták neki, különleges rendeltetése volt. Völker úr szereltette fel, nem sokkal azután, hogy a fülébe jutott egy ismert bank kirablásának a híre. A csengő a kikötői rendőrséggel kötötte össze a Sagasta & Völker kereskedőházat.

Az apró, fehér csengőgombon nem látszott, milyen fontos feladatot lát el. Róbert azonban tudta ezt, és most az volt a leghőbb vágya, hogy összekötözött kezeivel valahogy elérje ezt a pici kis gombot. Bármire képes lett volna bálványozott főnöke érdekében.

Visszafojtott lélegzettel kémlelt a betörők felé, és látta, hogy ügyet sem vetnek rá nagy igyekezetükben. Minden erejét összeszedve, nesztelenül a csengőgomb alá vonszolta magát, miközben mindvégig aggodalmasan figyelte a három férfit. Végre sikerült közvetlenül a csengő alá kúsznia.

Ezután következett a feladat nehezebbik része. Legalábbis térdre kellett emelkednie ahhoz, hogy elérje a csengőt összekötözött kezeivel. Tovább nehezítette a dolgát, hogy közben egyáltalán nem üthetett zajt. Végül azonban siker koronázta fáradozását. Felemelte a karjait, és amilyen hosszan és erősen csak tudta, megnyomta a gombot.

Nem tudta, hogy ezzel valóságos hangorkánt szabadít el a kikötői rendészet őrszobáján. Csak nyomta a gombot, míg kimerülten vissza nem roskadt előző testhelyzetébe.

Az egyik férfi ekkor odament hozzá, és az arcába világított a lámpájával. Róbert azonban már ismét mozdulatlanul hevert a földön, és a betörők nem is sejtették, hogy a rendőrség már elindult, hogy tetten érje őket.

Róbert lélegzet-visszafojtva várakozott, a vér csak úgy dobolt a halántékán. Vajon meghallotta-e valaki a vészjelzést? Minden perc örökkévalóságnak tűnt számára, és már azon volt, hogy ismét megpróbálkozik a csengővel, amikor halk füttyszót hallott odakintről.

A betörők is hallották, és összerezzentek. Épp addigra sikerült egy utolsó erőfeszítéssel feltörniük a páncélszekrény zárját. A kapu előtt őrt álló cinkostársuk fütyült nekik, aki a megállapodás szerint így figyelmeztette őket a veszélyre. Mohóságukban azonban nem akarták veszni hagyni a zsákmányt. Tanácstalanul néztek egymásra.

Ez a néhány másodpercnyi habozás azonban végzetesnek bizonyult. Mielőtt magukhoz vehették volna a páncélszekrény tartalmát, a rendőrség benyomult a házba, és rövid, elkeseredett küzdelem után ártalmatlanná tette a rablókat. Az odakint őrt álló két bűntársukat már előbb letartóztatták.

A rendőrök először észre sem vették Robertet. Csak ' amikor előkerült a halálra vált raktárfelügyelő, és megtudták tőle, hogy az imént ébredt fel, akkor kezdték el ma vizsgálni, vajon kitől eredt a vészjelzés. így találtak rá Róbertre, aki a csengőgomb alatt hevert a földön.

- Hál' istennek, működött a csengő! - kiáltott fel boldogan, miután megszabadították kötelékeitől, és végre levegőhöz jutott.

A rendőrök és a gondnok kíváncsi kérdések özönét zúdították rá, s ha nehezen is, de meg tudták értetni magukat a külföldi fiúval. Hamarosan megérkezett a rend-őrhadnagy, akinek aztán Róbert folyékony franciasággal elmesélte a történteket.

Amikor megtudták, hogy ő mentette meg élete kockáztatásával a Sagasta & Völker kereskedőházat egy hatalmas veszteségtől, küldöncöt menesztettek Völkerhez. Az igazgató természetesen azonnal autóba ült, s néhány perc múlva meg is érkezett a vállalathoz. Közben odakint már pirkadni kezdett.

Miután Völkert tájékoztatták az éjszakai eseményekről, egy darabig csak némán nézte Robertet.

- Méltó vagy a nagybátyádhoz, Róbert - szólalt meg aztán megilletődve, a fiú vállára téve a kezét. - Soha nem fogom elfelejteni, amit ma éjjel értem tettél. Eljön majd az idő, amikor leróhatom a hálámat. És most menj, feküdj le, jól fog esni a pihenés. Holnap természetesen nem kell bejönnöd dolgozni.

Róbert boldog volt, hogy végre visszafekhetett az ágyába. Zúgott a feje. Az átélt izgalmak hatására tovább rosszabbodott a közérzete. Lázálmaiban ismét végigélte az éjszaka gyötrelmeit.

XXIII.

Robert nem hagyta, hogy legyűrje a betegség, amely feltehetőleg már napok óta bujkált benne. Másnap délben, Bia nehezen is, de felkelt. Először azt hitte, hogy nyomban visszazuhan az ágyra, annyira forgott vele a szoba. Keményen összeszorította a fogát, és megmerítette forró fejét a mosdótál hideg vizében. Ettől máris jobban lett valamivel, de eltartott néhány napig, amíg teljesen helyreállt az egészsége.

A Sagasta & Völker kereskedőházban még sokáig emlegették a betörést és a fiú bátor fellépését. Tiszteletteljes pillantással néztek „a kis német"-re, ahogy egymás közt nevezték, és elhalmozták dicsérettel, amit ő szerényen elhárított. Völker volt az egyetlen, aki különös módon nem hozta többé szóba a történteket.

Néhány héttel később azonban, egy szombat délután váratlanul így szólt a fiúhoz:

- Hat órakor érted jövök, Róbert. Kérlek, légy készen addig, és hozd magaddal a hálóruhádat is, mert velem jössz a villámba. A feleségem és a lányaim szeretnék végre megismerni kedves barátom unokaöccsét, aki olyan nagy szolgálatot tett nekem. Holnap nálunk vendégeskedsz.

Róbert nagyon megörült. Sokat hallott már Völker csodálatos tengerparti villájáról. Pontban hat órakor beír szállt főnöke autójába. Útközben a férfi barátságosan eltársalgott vele. Beszélgetésük során egyszer csak így szólt:

- Az elmúlt hónapokban, amióta nálam dolgozol, szándékosan bántam veled ugyanúgy, mint a többi tanonccal. A családomba sem akartalak bevezetni, míg meg nem szoktad valamelyest az új életedet, és amíg nem tudtam megítélni a jellemedet és a képességeidet. Nos, eddig nagyon meg vagyok veled elégedve, nagyszerűen bizonyítottad rátermettségedet, és olyan feladatokat oldottál meg, amelyeket nem mertem volna rábízni más gyakornokaimra. Mondd csak, előfordult, hogy valami túlságosan nehéznek bizonyult számodra?

- Nem, uram, túlságosan nehéznek semmi sem bizonyult. Időnként megesett ugyan, hogy nehezen boldogultam valamivel, de ez így is van jól. Tanulni akarok, amennyit csak lehet!

- Ez a beszéd, fiú! Hetekig te intézted a német nyelvű levelezést. Hétfőn visszajön a fiatalember, akinek átvetted a helyét. Mostanára már teljesen felépült. Volna kedved bedolgozni magad az angol és a francia nyelvű levelezésbe is?

- Nagyon is, uram! De attól tartok, nem megy majd olyan zökkenőmentesen, mint a német, ahhoz szükségem lesz még némi időre.

- Magától értetődik. Nos, akkor egy időre a levelezési részleg irodájában hagylak. Ha jól belejöttél, és meg vagyok veled elégedve, akkor körülbelül egy év múlva a közvetlen környezetemben dolgozhatsz majd. Ehhez gyorsírni is meg kell tanulnod. Olyan személyi titkárt akarok faragni belőled, aki gyorsan felfogja a szándékaim lényegét. Te okos vagy és tehetséges, a múlt éjszaka pedig bebizonyítottad, hogy minden helyzetben lehet rád számítani. Már jó ideje szükségem volna egy intelligens, ügyes fiatalemberre, akiben feltétel nélkül megbízhatok. Ugyan még nagyon fiatal vagy, az egy év próbaidő letelte után én mégis megkockáztatnám a dolgot. Legyen ez ösztönzés számodra!

Róbert szeme felragyogott az örömtől.

- Ó, uram, annyira boldog vagyok, hogy meg van velem elégedve! Valóban úgy látja, hogy jó kereskedő lesz belőlem? Higgye el, én továbbra is minden erőmmel azon leszek!

- Biztos vagyok benne, Róbert! - válaszolta nevetve Völker. - Ha nyitva tartod a szemed, mindent elleshetsz tőlem. És ha már a titkárom leszel, akkor elkísérsz majd az ország belsejében lévő farmjaimra és ültetvényeimre is. Egy új világ fog kitárulni előtted.

Róbert emelkedett hangulatban érkezett meg főnöke villájába. Több havi nehéz, kimerítő munka volt a háta mögött, és újabb nagy feladatok álltak előtte. Egyszeriben mégis könnyűnek érezte az életet.

Senora Völker - született Sagasta - és két gyönyörű, kedves lánya - tizenhét és tizennyolc évesek - igen szívélyesen fogadták a vendéget. A senora személyesen is ismerte Róbert nagybátyját, férje életének megmentőjét. Most is élénken érdeklődött a hogyléte felől, és igyekezett minél inkább bevonni a fiatalembert a társalgásba. Róbertnek részletesen be kellett számolnia az éjszakai kalandjáról is.

Az ifjú hölgyek nevetgéltek és élcelődtek vele. Róbert csodálta őket, mert olyan szépek és kedvesek voltak. Vacsora közben kettejük között ült, és olyan udvariasan és lovagiasan viselkedett, hogy csakhamar belopta magát a két fiatal lány szívébe. Nekik külön is el kellett mesélnie mindazt, amit azon a szörnyű éjszakán átélt.

Vacsora után muzsikáltak a zeneszalonban, amelyet a pompás villa többi helyiségéhez hasonlóan kitűnő ízléssel és művészi érzékkel rendeztek be.

Dolores és Mercedes - így hívták a két lányt - zongoráztak, és csupa német és brazil dalt énekeltek szépen csengő hangjukon. Robertet is rávették, hogy énekeljen nekik német népdalokat, amelyek hallatán Völker szemét elfutotta a könny. A jól ismert kedves dallamok eszébe idézték letűnt ifjúságát és a szülőhazáját, Németországot.

Másnap, egy szép, napfényes vasárnapon, a két ifjú hölgy teniszezett Róberttel, majd kieveztek a tengerre. A fiú csodálatos órákat töltött el velük, és közben furcsa mód végig Lena Sartorius járt az eszében. Hogy ujjongana, ha láthatná mindezt a szépséget!

Hétfő reggel főnökével együtt hajtottak vissza a városba.

Völker attól fogva gyakran magával vitte villájába szombat esténként. Róbert minden alkalommal nagyon örült, ha főnöke szólt neki szombat délután, hogy álljon készenlétben, mert kiviszi a családjához.

Az irodában természetesen továbbra is ugyanúgy bánt vele, mint a többi gyakornokával, de azért állandóan rajta tartotta a szemét. Völkernek jó érzéke volt hozzá, hogy megítélje, melyik beosztottja melyik helyre való a kereskedőház óriási gépezetén belül. Örömteli meglepetéssel figyelte, milyen jól megállja a helyét Róbert.

Alig két évvel a Sagasta & Völker vállalathoz való belépése után Róbert jóformán nélkülözhetetlenné vált főnöke számára. Völker érezte, hogy ebben a fiatalemberben rokon lélekre lelt. A fiú mintha minden rezdülését érezte ' volna. Szinte olvasott a gondolataiban, és magától kitalálta minden kívánságát. Egyszóval: a legjobb úton haladt afelé, hogy elsőrangú titkára és megbízható jobb keze legyen rendkívül elfoglalt főnökének. Elég volt néhány futó megjegyzés vagy pár szavas jegyzet, és Róbert máris értette, mit kell közölnie Völker nevében ezzel vagy azzal a kereskedőházzal. Végül már mindenhova el kellett kísérnie, mivel főnöke annyira hozzászokott a segítségéhez. Vele ment a tőzsdére, jelen volt az üzletek megkötésénél, és nagy utakat tettek együtt a vállalat farmjaira és ültetvényeire.

Róbert továbbra is a portugál házmesternél lakott, és már folyékonyan el tudott társalogni vele és a feleségével. A kamasz fiú mindeközben sokat nőtt, és a teste is megerősödött. Meglepő volt, mennyire felgyorsult fizikai és szellemi fejlődése, mióta szabadon és korlátok nélkül élhetett.

XVII.

Völker csupa jó és dicséretre méltó dolgot tudott írni öreg Rodeck barátjának unokaöccséről. Hermann bácsi pedig gondosan és minden megjegyzés nélkül továbbította leveleit a titkos tanácsosnak.

Nuske boldog volt, valahányszor ilyen üzenettel szalajtották a titkos tanácsosékhoz. Hazatérve aztán minden alkalommal nagy elégtétellel jelentette urának, hogy a titkos tanácsos úr arca igencsak vöröslött, amikor visszaadta a levelet.

- Bizonyára régen belátta már, hogy igazságtalanul bánt Róberttel. A nagyságos kisasszonyok meg mindig úgy néznek rám, mintha azt mondanák: „Na, már megint itt van ez az undok Nuske, vajon mit akarhat?"

Róbert havonta egy lapot küldött apjának, amelyen csak annyi állt, hogy egészséges, jól megy sora, és reméli, hogy apja és nővérei is jól vannak.

Már három év telt el azóta, hogy Brazíliában volt, de Róbert még most is úgy érezte, hogy szinte repül az idő. Kitanulta a szakmát, és igen szép fizetéssel állhatott munkába senor Völker titkáraként.

Mostanára szinte minden vasárnapját a Völker-villában töltötte, és gyakran előfordult, hogy ilyenkor is dolgozott néhány órát főnökével.

Völker asszony szintén nagyon megszerette, Dolores és Mercedes pedig úgy bánt vele, mintha a testvéröccsük lenne. A két ifjú hölgy épp akkortájt jegyezte el magát. Völker szerette volna, ha legalább egyikük kereskedőhöz megy feleségül, de gyermekei boldogsága természetesen sokkal fontosabb volt számára.

Aztán az az ötlete támadt, hogy Róbert személyében társtulajdonost és utódot nevel ki magának. Régóta dédelgetett, titkos vágya volt, hogy fióküzletet nyisson valamelyik nagy németországi kikötővárosban, hogy ezáltal szélesebb piacot teremtsen termékei számára.

Ez a kívánsága egyre határozottabb körvonalakat öltött, és azt remélte, hogy Róbert előbb a támasza lesz, később pedig átveszi tőle e fióküzlet irányítását.

Így telt el egyik év a másik után, és Róbert, aki teljes életet élt, és akit maradéktalanul igénybe vett a munkája, észre sem vette, milyen gyorsan elszállt az idő.

A kamasz férfivá érett, aki szilárdan és magabiztosán állt az életben azzal a boldogító tudattal, hogy fáradhatatlan igyekezete nem volt hiábavaló.

Hermann Rodeck felett sem múltak el nyomtalanul az évek. A haja lassan egészen megőszült, s a reuma még jobban elmerevítette a lábait.

Telente néha hetekig ki sem mozdult a házból. Mindig örült, valahányszor Sartorius doktor benézett hozzá, felírt neki egy új kenőcsöt, és elbeszélgetett vele egy-egy negyedórácskára.

Természetesen Róbert volt a legfőbb beszédtémájuk. Nuske pedig, aki továbbra is frissen és fiatalosan látta el a háztartást, és hűségesen gondját viselte gazdájának, minden alkalommal örömtől ragyogó arccal köszöntötte a doktort.

- Mindig előre örülök a találkozásunknak, Nuske! -veregette meg ilyenkor a hű szolga vállát nevetve Sartorius doktor. - Ritkán üdvözölnek orvost ilyen ragyogó mosollyal.

- Már hogyne örülnék, doktor úr! Valahányszor eljön, a gazdám jó kedvre derül. Hát még amikor a kis Lena néz be hozzánk!

Lena ugyanis Róbert elutazása óta minden vasárnap meglátogatta Hermann bácsit. Ez teljesen véletlenül, mégpedig a következőképpen alakult így:

Sartorius doktor egy napon üzenetet küldött vele Rodeck úrhoz, s a kislány elkerekedett szemmel pillantott körül az öregúr festői lakásában. Hermann bácsinak ezerféle dolgot kellett elmagyaráznia neki, és eközben összebarátkoztak.

Az öregúr amúgy is magányosnak érezte magát unokaöccse elutazása óta, Lena pedig azután sóvárgott, hogy beszélgethessen valakivel az ő Róbert barátjáról. Szülei engedélyével hamarosan megismételte látogatását, és mivel a vasárnap volt a legmegfelelőbb időpont, nem telt bele sok idő, és ő rendszeresen beállított vasárnap délelőttönként. Hermann bácsi legalább annyira örült ezeknek a látogatásoknak, mint Lena, és örült Nuske is, valahányszor az aranyos kislány bebocsátást kért.

Hermann Rodeck atyai büszkeséggel mutogatta Sartorius doktornak Völker és Róbert leveleit, majd Lénával közösen újra és újra átolvasták őket. Ha pedig a kislány kapott Róberttől egy-egy lapot vagy levélkét, ami elég gyakran megesett, és amire Lena roppant büszke volt, akkor magával vitte e küldeményeket Rodeck úrhoz, akit már ő is jó ideje Hermann bácsinak szólított.

Ahogy múltak az évek, lassan a kis Lena is felcseperedett. Róbert elutazásakor kilencéves volt, az azóta eltelt öt év alatt pedig gyönyörű, tizennégy éves bakfissá serdült, akinek a lényéből csak úgy sugárzott az életöröm.

Amikor egy ilyen vasárnap reggel szokásához híven ismét bekopogott Hermann bácsihoz, az öregúr egy levelet lobogtatott meg a szeme előtt.

- Nos, mi van a kezemben, vajon kitalálod-e, Lenácska?

A lány felnevetett, hátratette a kezét, és lábujjhegyre állt. Hamiskás arca csak úgy ragyogott.

- Ezt igazán nem nehéz kitalálni, Hermann bácsi. Természetesen Róbert levele!

- Ej, te kis barázdabillegető, hát persze hogy Róbert levele! De mi áll benne? Ezt próbáld meg kitalálni!

- Hűha! Ugyan mi? Fogalmam sincs, mondd meg gyorsan, ne kelljen találgatnom!

- Akkor hát jól nyisd ki a rózsás kis füleidet: Róbert hazajön!

Lena, az örömtől és az izgatottságtól kipirultan összecsapta a kezét.

- Komolyan mondod, Hermann bácsi, becsületszavadra?

- Becsületszavamra! - felelte az öregúr mosolyogva.

- Jaj, de jó! Vajon végleg itthon marad?

- Nem, azt írja, ha elvégezte a feladatát, visszamegy Brazíliába. Völker barátom ugyanakkor azt írta, hogy nagy tervei vannak Róberttel, ha visszatér Németországból. és képzeld, az utazás idejére is megadja a rendes fizetését, sőt, ő állja az útiköltségét is, hogy minél jobban magához kösse. Róbert intézi majd Németországban a Sagasta & Völker vállalat üzleti ügyeit. Hát nem óriási megtiszteltetés ez a mi Robertünk számára?

Lena nagyot sóhajtott.

- Annyira örülök, hogy Róbert ilyen remek emberré vált! Papa épp tegnap mondta mamának: „Úgy tűnik, kiváló fiatalember lett Róbert Folknerből, a főnöke nem győzi magasztalni a szorgalmát, a megfontoltságát és talpraesettségét. Szerencséje volt, hogy elkerült otthonról."

Hermann bácsi bólintott.

- Úgy bizony, csakugyan nagy szerencséje volt. És most boldogan várhatjuk haza. Mondd, Lena, ugye te is örülsz a jöttének?

A kislány válaszul a szívére szorította a kezét.

Ekkor belépett Nuske, és behozott egy tányérnyi gyümölcsöt és aprósüteményt. Mindig készenlétben tartott valami finomságot Lena számára.

- Na, kisasszony, kóstolja csak meg ezt az édes szőlőt s ezt a finom, cukros süteményt! Pont az ilyen kis ínyenceknek való, mint magácska! Lakmározzon csak nyugodtan!

Lena rámosolygott.

- Nuske, maga mindig tartogat nekem valami kellemes meglepetést. Nem is kell kétszer mondania!

- Helyes, Lena kisasszony, nagyon helyes! - bólogatott elégedetten Nuske, majd kiment.

Lena leült a szőlővel az ablak mellé, és miközben egymás után tüntette el a zamatos szemeket rózsás szájacskájában, izgatottan beszélt tovább az öregúrhoz.

- Mit gondolsz, Hermann bácsi, kibékül Róbert az apjával és a nővéreivel?

Inkább az a kérdés, hogy ők kibékülnek-e vele - vonta össze a bácsi a szemöldökét. - Róbert soha nem neheztelt rájuk, és másra sem vágyott, mint hogy legalább egy-két jó szót kapjon tőlük. Persze mindhiába, hisz a sógorom és a lányai egy darab jeget hordanak a szívük helyén!

- így igaz, Hermann bácsi - bólintott Lena a hideg futkos a hátamon, valahányszor Róbert nővéreivel találkozom a lépcsőházban. Micsoda rideg, barátságtalan szemeket meresztenek az emberre! Olyan magasan hordják az orrukat, csoda, hogy hasra nem esnek! Minden pillanatban azt várom, hogy lebukfenceznek a lépcsőn! Na és a titkos tanácsos úr! Hogy az milyen szigorú és komor képet vág mindig! Azt hiszem, tudják, hogy te és papa jó barátok vagytok, és hogy én is gyakran meglátogatlak. Mindig úgy néznek rám, mintha nem helyeselnék, hogy elengednek hozzád.

- Ne is törődj vele, Lena!

A kislány gondolatai azonban már másutt jártak.

- Róbert nálad fog lakni? - kérdezte.

- Csak amikor nem lesz úton üzleti ügyben.

- De egészen biztosan meglátogat, amilyen gyakran csak tud, ugye?

- Egész biztosan!

- Mindig küldd át hozzánk gyorsan Nuskét, hogy én is átjöhessek, jó?

- Természetesen. Remekül fogunk szórakozni együtt, meglásd!

Lénának nemsokára indulnia kellett. Rodeck úr megkérte, hogy adja át a szüleinek szívélyes üdvözletét, Lena pedig még egyszer a lelkére kötötte, hogy azonnal küldje át Nuskét, amint Róbert megérkezik.

- Nos, az még egészen biztosan beletelik néhány hétbe - vélekedett az öregúr. - Remélem, addig sokszor láthatlak még.

- Vasárnap természetesen ismét eljövök, Hermann bácsi.

- Ez kedves tőled, kis napsugaram, már előre örülök neki.

A kislány csókot dobott neki, majd kiment. Odakint feltette a kalapját a tükör előtt, ugratta egy kicsit Nuskét szász tájszólása miatt, majd még egyszer bekukkantott a nappali ajtaján, és bekiáltott:

- Hermann bácsi, annyira boldog vagyok, hogy Róbert hazajön! Viszlát!

Ezzel becsukta az ajtót, megfricskázta Nuske orrát, megforgatta néhányszor a tengelye körül, majd lerobogott a lépcsőn.

- Na megállj, fülön csíplek egyszer! - kiáltotta utána Nuske, de olyan szélesen mosolygott hozzá, hogy nem csoda, ha Lena csupán csengő kacagással válaszolt neki.

XVII.

Néhány héttel később, egy csodálatos késő nyári napon, úgy délután négy óra tájban konflis kanyarodott be Rodeck úrék utcájába. Megállt a sarkon, és egy választékos eleganciával öltözött, magas, karcsú, mégis erőteljes felépítésű fiatalember szállt ki belőle.

Nap barnította, markáns arcán s okos, élénk tekintetében várakozásteljes izgalom tükröződött. Kifizette a kocsist, majd végigment az utcán addig a házig, amelyben Rodeck úr is lakott. Gyors pillantást vetett a homlokzatra, s a szeme ismét felragyogott az örömtől. Belépett a házba, és nagy szökellésekkel felszaladt a lépcsőn.

Az emeletre érve meghúzta a csengőzsinórt. Nuske nyitott ajtót. Ahogy megpillantotta a fiatalembert, arcára leírhatatlan kifejezés költözött.

Azonnal ráismert Róbertre, bár a fiú nagyon megváltozott, amióta utoljára látta. Már éppen ujjongva fel akart kiáltani, amikor Róbert titokzatoskodva az ajkára tette az ujját:

- Csitt, Nuske, csak csendesen! - veregette meg barátságosan az öreg inas vállát. - Meg akarom lepni a bácsikámat. Itthon van, ugye?

- Hogyne, fiatalúr, hogyne! Istenkém, micsoda meglepetés! Kezem-lábam remeg a boldogságtól! Hát csakugyan megjött végre, és milyen derék, szép szál fiatalember lett! Csak holnapra vártuk, épp a szobáját készítem elő. Ej, még ünnepélyes fogadtatásban se tudjuk részesíteni!

- Majd bepótoljuk, Nuske. Felőlem még egy „Isten hozott itthon" feliratú táblát is felszerelhetsz, azt is el fogom viselni. De csak miután köszöntöttem a bácsikámat. A nappaliban van?

- Hogyne, persze - dadogta Nuske még mindig szinte kábultan.

Róbert közben már benyitott a nappaliba, és odaszaladt nagybátyjához, aki újságjába mélyedve ült kedvenc karosszékében.

- Hermann bácsi, drága Hermann bácsi! - kiáltotta izgalomtól elfúló hangon a fiú.

Az öregúr döbbenten eresztette le újságját, majd elfojtott kiáltással magához ölelte a fiatalembert.

- Fiacskám, édes fiacskám, hát már ma megérkeztél? Tényleg te vagy az, édes fiam? Micsoda remek fickó lett az én kis öcsémből! Istennek hála, hogy visszakaptalak... egészségesen, csinosan és milyen daliásan! - mondta könnyein át mosolyogva, meghatottan.

Róbert szemét is elfutotta a könny. Mennyire jólesett neki a szívélyes fogadtatás! Egyszeriben rádöbbent, hogy éveken keresztül idegen emberek között élt.

Bármilyen jó volt is hozzá a főnöke és annak családja, bármennyire becsülték és elismerték, mégiscsak idegenek voltak. Ezzel a kedves öregúrral azonban vér szerint is összetartoztak. Afféle második apja volt neki, nála érezte otthon magát. Hosszan, szeretettel néztek egymás szemébe, majd Hermann bácsi hellyel kínálta maga mellett a pamlagon. Elénk, örömteli társalgás vette kezdetét.

Nuske végül nem bírta tovább odakint, és minden enni- és innivalót behordott a szobába, amit csak a házban talált. A fiatalúr hazatérését méltóképpen meg kellett ünnepelni.

Valósággal repült az idő. Hermann Rodeck egyszerűen nem tudott betelni a csinos fiatalember látványával, j; Nuske pedig újra és. újra talált magának valami tennivalót a szobában, hogy nézhesse Robertet, és elcsíphessen valamennyit a társalgásból.

Hermann bácsinak hirtelen eszébe jutott Lénának tett ígérete, hogy azonnal érte küld, mihelyt Róbert megérkezik. Behívta Nuskét.

- Szaladj át gyorsan Sartorius doktorékhoz, add át j üdvözletemet a doktor úrnak és a doktorné asszonynak, s mondd meg nekik, hogy Róbert itthon van. Kérdezd meg, hogy átjöhet-e Lena egy órácskára. Legjobb, ha hozod is mindjárt magaddal!

Nuske bólintott, majd sietve távozott, hogy végrehajtsa az utasítást.

Róbert örömtől csillogó szemmel kapta fel a fejét, Kamikor nagybátyja kimondta Lena nevét.

- Ó, a kedves kis Lena, de örülök, hogy viszontláthatom! - mondta elérzékenyülve. - Nem is hinnéd, Hermann bácsi, mennyire boldoggá tett minden egyes hozzám írt levélkéje! Az otthonomat juttatta eszembe. Látod, kedves bácsikám, ha nem kaptam volna kezdettől fogva ( leveleket tőled és Lénától, és nem emlékezhettem volna farra a két emberre, aki hitt bennem, időnként bizony cserbenhagyott volna a bátorságom. Völker úr kezdetben ugyancsak megnehezítette a dolgomat: szándékosan sokkal szigorúbban bánt velem, mint a többiekkel, mert próbára akart tenni. A családjába is csak az után fogadott be, hogy bizonyítottam. Attól fogva viszont már sokkal könnyebben ment minden. Kezdetben gyakran előfordult, hogy esténként sírva aludtam el. Senkivel nem tudtam beszélgetni, házigazdáim nem értették, amit mondok, a legszükségesebb dolgokat is csak alig bírtam megértet- j ni velük. Ha levelet kaptam valamelyikőzöktől, valósággal megrészegített az öröm. Ezt soha, de soha nem felejtem el nektek!

Hermann bácsi megsimogatta az öccse kezét.

- A leveleidben soha nem panaszoltad, milyen nehéz volt a kezdet.

- Miért nyugtalanítottalak volna ilyesmivel? Még azt gondolhattad volna, hogy Völker úr azért bánik velem olyan kemény kézzel, mert nincs velem megelégedve.

A bácsi felnevetett.

- Ebben tévedsz, fiam. Az én öreg barátom már a legelején megírta nekem, hogy nem kell aggódnom, ha panaszkodnál is a leveleidben. Tudtam, hogy szándékosan jár el így, csak hogy próbára tegyen, és megacélozza a jellemedet. Én pedig az igazságnak megfelelően közöltem vele, hogy egyetlen zokszót sem hallottam tőled. Meg kell mondjam, ez nagyon tetszett neki.

Róbert szeme felragyogott.

- Völker úr nagyszerű ember, bácsikám. Igazán csodálatra méltó. Büszke lehetsz rá, hogy olyan értékes életet mentettél meg, mint az övé.

Hermann bácsi elpirult, és szerényen legyintett. - Ne beszéljünk erről! Csak azt tettem, amit ő is megtett volna értem ugyanabban a helyzetben. Indiánok fogságába esett, nekem pedig sikerült elmenekülnöm. Talán a sorsára kellett volna hagynom? Nem, amikor kiszabadítottam, csak azt tettem, amit bármelyik bátor ember megtett volna a helyemben.

- Igen, még ha ez kis híján az életedbe került is!

Völker úr részletesen elmesélte, milyen ravaszul és halált megvető bátorsággal szabadítottad ki a fogságból.

Hermann bácsi felnevetett.

- Éppolyan halált megvető bátorsággal, ahogyan te juttattad rendőrkézre a rablókat! Bizony, fiam, mindent tudok! Szerencsére Völker barátom részletesen beszámolt a történtekről. Te persze, amilyen szerény vagy, fi épp csak említést tettél róla a leveledben. Úgyhogy nincs E mit egymás szemére vetnünk. De most beszéljünk valami másról! Az utolsó leveleidet nem küldtem el apád-fiiak. Nem is sejti, hogy hazajöttél. Remélem, hogy a meglepetés, amelyet váratlan felbukkanásod okoz, meglágyítja majd a szívét.

Róbert hátrasimította homlokából a haját. Fiatal vonásait keserű kifejezés keményítette meg.

- Nem hinném, hogy túl sokat várhatnék tőle. Ahhoz túlságosan jól ismerem apám kemény szívét. De ne beszéljünk erről a viszontlátás első óráiban! Ma semmi nem vethet árnyékot a boldogságomra! Most inkább a kis Lenára vagyok kíváncsi. Még mindig olyan pajkos és eleven?

- Az bizony! O volt az én kis napsugaram. Egyébként már egyáltalán nem is olyan kicsi. Távolléted öt éve alatt ő is felcseperedett. Nem győznél csodálkozni, milyen csinos, üde bakfis lett belőle! De rögtön meggyőződhetsz róla a saját szemeddel is. Biztos vagyok benne, hogy nem várat magára sokáig.

Lena kettesével vette a lépcsőfokokat, úgy száguldott föl az emeletre, amikor értesült Róbert érkezéséről. Nuske alig tudott lépést tartani vele. és aztán egyszerre ott állt a karcsú, elegáns fiatalember előtt, és szinte megbénult zavarában, ahogy égő arccal felnézett rá.

- Te jó ég, te... azazhogy maga... te jó isten, Hermann bácsi, valóságos férfi lett belőle! - kiáltotta megrendülten.

Róbert megfogta a kezét, és végtelen gyengédséggel nézett le rá.

- Kicsi Lena... vagyis már nem is olyan kicsi... Hogy te mennyire kezdesz hasonlítani kedves édesanyádra! -mondta halkan, és eszébe jutott, mennyire csodálta annak idején Sartorius doktor szépséges feleségét.

- Maga pedig olyan magas lett, és annyira megváltozott - dadogta Lena még mindig a zavarával küszködve.

Róbert könyörgő pillantást vetett rá.

- Már üdvözlésképpen meg akarsz bántani? Hát már nem vagyok a te Róbert barátod? Mindig így neveztél a leveleidben.

- Igen - nézett rá a lány ábrándos tekintettel -, de akkor még nem tudtam, hogy valóságos uraság lett magából.

A fiatalember szomorú arcot vágott.

- Tehát már nem is vagy jó hozzám?

- Ostobaság! Már hogyne volnék! - vágta rá Lena. - Akkor mire való ez a magázódás, miért nem tegezel, mint régen?

A lány vett egy mély lélegzetet, és ahogy végre visszanyerte önuralmát, mosolyogva így szólt:

- Ha annyira akarod, felőlem tegezhettek.

- De még mennyire, hogy akarom! En is tegezlek, pedig valóságos hölgy vagy már. Iskolába jársz még egyáltalán?

- Igen, idén, és még jövőre is.

- Akkor bizonyára szörnyen művelt ifjú hölgy lett be-feled. :'' A lány szívből felkacagott.

- Dehogy, szó sincs róla! Továbbra sem tartozom a legjobbak közé. Hidod, folyton elkalandoznak a gondolataim, amikor figyelnem kellene.

- Még mindig a bősz Hagent utánzód? |A lány túláradó jókedvvel felkacagott. - Hát még emlékszel? Nem, a bősz Hagent azóta sem próbáltam utánozni. A nyugodt ücsörgés azonban nagyon nehezemre esik. Ezt a két évet azért csak kibírom valahogy, utána pedig alighanem elmegyek egy évre egy genfi nevelőintézetbe, hogy legalább franciául rendesen megtanuljak. Te folyékonyan beszélsz franciául, ugye? - Igen.

- és más nyelveket is tudsz?

- Igen, beszélek angolul, spanyolul és valamicskét portugálul is.

- Borzasztóan sokat kellett magolnod, ugye?

- Nem volt olyan szörnyű. Tulajdonképpen egyik nyelv adja magát a másik után. Azt hiszem, gyorsan megtanultam őket... kivéve persze a latint és az ógörögöt.

- Bátorkodom javasolni, hogy igyunk egy kis teát, kedves kiművelt barátaim - szólt közbe tréfásan Hermann bácsi. - Lena, csöngess kérlek Nuskénak!

Így is történt. Lena segített Nuskénak megteríteni az asztalt, majd kedvesen felszolgálta a teát az uraknak, akik kedvtelve figyelték sürgölődését.

- Hát igen, a nők bizonyos dolgokban ügyesebbek a férfiaknál - jegyezte meg Hermann bácsi.

- Hermann bácsi, ez úgy hangzott, mintha megbántad volna, hogy agglegény maradtál - jegyezte meg csipkelődve a lány.

- Talán így is van, időnként bizony bánom - felelte kissé fáradt mosollyal az öregúr. - Például ha nálatok járok vendégségben, s látom a szüleid boldogságát, utána cseppet sem vagyok elragadtatva az agglegényélettől.

Ámbár az is igaz, hogy ritka az olyan asszony, mint az édesanyád!

Lena ragyogó arccal bólintott.

- Papa gyakran mondja nekem, hogy nincs a világon még egy olyan asszony, mint az édesanyám. Ugye, hamarosan eljössz hozzánk, Róbert?

- Hát persze, Lena. Holnap, miután meglátogattam apámat, tiszteletemet teszem a szüléidnél.

- Csak holnap mész el apádékhoz, Róbert? - kérdezte a bácsi.

- Igen, ma egyedül a tiéd vagyok, Hermann bácsi. Nem hinném, hogy az örömtől repesve várnának haza. Aligha fognak borjút vágni a tiszteletemre... - felelte Róbert, s keserűen felsóhajtott.

- Ne is törődj vele, fiam! Ne feledd, hogy te sohasem voltál tékozló fiú, még ha meg is próbáltak annak bélyegezni.

Róbert heves mozdulattal beletúrt a hajába.

- Ne beszéljünk erről ma este! Szóval, holnap meglátogatlak benneteket, Lena, és addig is add át üdvözletemet kedves szüleidnek. De úgy hallom, megérkeztek a csomagjaim a pályaudvarról. Szeretném, ha megvárnád, amíg kipakolom a bőröndömet. Hoztam neked néhány csekélységet, remélem, tetszeni fog.

Lena elpirult örömében. - Csakugyan? Hát gondoltál rám?

A fiatalember meleg pillantással nézett rá.

- Szüntelenül. Az ám, még álmodtam is rólad - tette hozzá félig komolyan, félig évődve.

Hermann bácsi töprengve figyelte a fiatalokat. A jövő titkokat sejtető ködéből hirtelen ragyogó légvár emelkedett ki, s mintha két fiatal, boldog szempár tekintett volna ki belőle,

I Hermann bácsi különös melegséget érzett a szíve körül. Összerezzent, amikor unokaöccse felugrott, és kiment, hogy behozassa a nappaliba a szeretteinek szánt ajándékokat tartalmazó bőröndöt. Elkezdte kipakolni a sok színes holmit, csupa idegenszerű, különös tárgyat tett Lena elé, amilyet a lány még sohasem látott.

Volt köztük egy finom, hímzett selyemsál, egy törékeny legyező, egy domborított ezüstből készült karkötő, egy pár cipő, amelyet indiánok fontak színes bőrcsíkokból, és mindenféle kagylók, préselt virágok és sosem látott gyümölcsök.

Lena egészen elsápadt, ahogy megpillantotta a sok szépséges ajándékot.

- Jaj, Róbert, ez túl sok, ezt nem fogadhatom el! Gondolj a nővéreidre is!

A férfi felnevetett.

- Róluk sem feledkeztem meg, Lena! Ne vágj már ilyen megszeppent arcot! Ez itt csupa értéktelen apróság! Csak azért hiszed, hogy értékesek, mert ismeretlenek számodra. Fogadd el, ne akard, hogy megsértődjek. Kifejezetten neked választottam ki minden egyes darabot, abban a reményben, hogy örömöd leled benne. Ha nem fogadod el, nem hiszek többé a barátságodban.

Lena gyengéden simította végig a színpompás ajándékokat, és csillogó szemmel vette őket szemügyre, egyiket a másik után.

- Olyan jó vagy hozzám, Róbert - mondta halkan.

A férfi két tenyerébe zárta a lány karcsú kis kezét.

- Talán emlékszel még... Volt egyszer egy kedves, kicsi lány, aki minden megtakarított pénzét felajánlotta egy kitaszított, megvetett fiúnak. És megajándékozta még valamivel, ami ezerszer szebb és értékesebb volt: az ártatlanságába vetett hittel. És valahányszor ez a szegény fiú szomorú és rémült volt odakinn a nagyvilágban, eszébe jutottak a kislány szavai: „Én nem hiszem, hogy valami rosszat tettél volna". És ilyenkor mindig visszatért a jókedve, és ismét hinni kezdett a jövőben.

A lány leküzdötte meghatottságát, majd hamiskásan így szólt:

- Az a büszke fiú viszont a kislány lába elé hajította az erszénykét, majd elrohant. Hasonlóképpen történjék ezúttal is?

A fiatalember kihúzta magát.

- Ha így teszel, nagyon megsértesz - mondta felindultan. - Az a buta fiú nem is tudta sértett büszkeségében, mit tesz.

- Tehát ma már elfogadná az erszénykét?

- Igen, és ereklyeként őrizné.

- És ha nem akarok buta kislányként viselkedni, akkor el kell fogadnom az ajándékaidat?

- De még mennyire!

- De mit adjak viszonzásul?

- Megvan még az a bőrből készült erszényke?

- Igen.

- Akkor add nekem!

A lány nevetve beletúrt a táskájába.

- Itt van nálam. Tessék. Ötven pfennig is van benne. Ez minden, ami egykor oly fejedelmi vagyonomból megmaradt. A többi tejszínhabos süteménnyé változott -mondta kuncogva.

- Ennek te nagyobb hasznát veszed, mint én. De az erszénykének szívből örülök - adta vissza a lánynak Róbert az ötven pfenniget, majd az erszénykét gondosan eltette a belső zsebébe.

Ezután kicsomagolta Hermann bácsi és Nuske ajándékait is. A bácsikája csupán egyetlen csomagocskát kapott. Ritka érmék voltak benne, amelyeket Róbert az évek során gyűjtött össze, és amelyeknek a bácsi leírhatatlanul megörült.

Rögtön kerített is egy nagyítót, és belemerült az érmék tanulmányozásába.

Kicsivel később Nuske is kincsekkel megrakodva hagyta el a szobát. A legjobban egy pipa nyerte meg a tetszését, amely valaha egy indián törzsfőnöké volt. Az inas ettől fogva szenvedélyes pipássá vált, olyannyira, hogy a szobáját folyton sűrű füst borította.

Lénának lassan indulnia kellett, úgyhogy szívélyes búcsút vett Róberttől és Hermann bácsitól. Nuske elkísérte, hogy segítsen neki hazavinni az ajándékokat. Róbert aznap este nem akart elmozdulni a nagybátyja mellől.

Miután magukra maradtak, egy darabig hallgatásba burkolóztak, és mindketten a gondolataikba merültek. Később aztán folytatták a beszélgetést.

Róbert beszámolt az üzleti ügyekről, amelyek lebonyolításával Völker németországi tartózkodásának idejére megbízta. Többek között végig kellett járnia a német kikötővárosokat, hogy aztán eldönthessék, melyik volna a legmegfelelőbb a Sagasta & Völker vállalat kirendeltsége számára.

Lelkesen ecsetelte a nagyszerű életet, a kalandokat és az érdekfeszítő utazásokat, amelyekben hőn szeretett főnöke mellett része volt a távoli kontinensen.

- Hidd el, Hermann bácsi - mondta őszinte csodálattal a hangjában még soha életemben nem találkoztam olyan emberrel, mint Völker úr. Fejedelemként áll óriási vállalata élén. Minden szál az ő kezében fut össze. Emberi sorsok ezrei függnek tőle. Őt azonban nem szédíti meg a hatalom, igazságos és jóságos ura minden egyes alkalmazottjának. Bárcsak az apám is megismerkedhetne vele! Mindjárt megváltozna a kereskedőkről alkotott véleménye.

- Meglehet - felelte a nagybátyja elgondolkozva. -

En egyelőre arra vagyok kíváncsi, hogyan fogadják majd apád és a nővéreid, hogy felnőtt férfiként térsz haza.

- Nem ringatom magam hiú ábrándokba - jelentette ki elszánt arccal Róbert. Már azzal is meg lennék elégedve, ha apám nem mutatna nekem azonnal ajtót. A véleménye aligha változott meg velem kapcsolatban, a nővéreimé pedig még kevésbé. Egyébként hogy vannak?

- Nem tudom. Az elutazásod óta nem jártam náluk. Ha véletlenül összefutunk apáddal, fagyosan köszön nekem, ez minden. A nővéreid pedig inkább nagy ívben elkerülnek, csak ne kelljen velem találkozniuk. A legjobb úton haladnak afelé, hogy pártában maradjanak. De melyik férfi is venne nőül ilyen fennhéjázó, szívtelen teremtéseket? Holnap, ha átmész hozzájuk, majd magad is megítélheted, milyen változáson mentek keresztül az elmúlt néhány év során.

XVII.

Másnap, a hivatalos látogatási időben Róbert becsöngetett apja lakásának ajtaján. Egy számára ismeretlen szobalány nyitott ajtót. Nem lepődött meg túlságosan, hiszen még emlékezett rá, milyen gyakran váltogatták szolgálóikat a nővérei. A szobalány megkérdezte, mit óhajt.

Róbert szertartásosan átnyújtotta a névjegyét, és megkérte, hogy jelentse be a titkos tanácsosnak. A lány a kisebbik szalonba vezette, ahol a ház ura az idegen látogatókat szokta fogadni.

Annyi távol töltött év után most ott állt hát, és izgatottan várta, mikor nyílik az ajtó, és lép be rajta az apja, hogy üdvözölje.

Kis idő elmúltával azonban ismét csak a szobalány tért vissza.

- A titkos tanácsos úr kéreti! - mondta ünnepélyesen.

A fiú elszorult torokkal követte a lányt apja szobájába. Ugyanaz a szoba volt, ahol annyiszor mértek ki rá büntetést. Ezt nem tekintette biztató előjelnek.

Mielőtt belépett volna az ajtón, nagy levegőt vett, és kihúzta magát. Arca kemény kifejezést öltött. Félre a gyengeséggel és az érzelgősséggel! - gondolta. Efféle érzéseknek itt nincs helyük. Erről már bőven volt alkalma megbizonyosodni.

A szobalány kinyitotta előtte az ajtót, s miután belépett, be is csukta mögötte. Róbert ott állt a küszöbön, s nem mozdult. A titkos tanácsos mereven és méltóságteljesen felemelkedett karosszékéből. Fia névjegyét, amit még mindig a kezében tartott, csak most tette le az asztalra.

Mint mindig, ezúttal is hosszú, fekete házikabátot viselt makulátlanul fehér inggel. Arca alig változott valamit, talán csak a vonásai lettek még keményebbek, s a tekintete még hűvösebb. Róbert mindenesetre úgy érezte, mintha metsző hideg áradna belőle.

A titkos tanácsos néhány kimért lépést tett felé, miközben vizsgálódó pillantással végigmérte makulátlan eleganciával öltözött fiát, mintha legalábbis valami kivetnivalót keresne rajta.

Lehet, hogy azt várta, Róbert majd bűnbánóan, alázatosan meghunyászkodik előtte. Akkor talán valamivel szívélyesebb fogadtatásban részesítette volna. Róbert azonban büszkén, egyenes derékkal állt előtte, nyugodt tekintetét egyenesen apja arcára szegezve.

Ez a viselkedés szemlátomást felkészületlenül érte a titkos tanácsost. Az arcán zavar tükröződött, szigorúan összeszorított ajka idegesen megrándult, amint farkasszemet nézett a fiával. Róbertnek olyan érzése volt, mintha így akarná őt térdre kényszeríteni. De nem riadt meg, továbbra is nyugodtan állta az apja pillantását.

- Jó napot, apám - mondta aztán tárgyilagosan, mire a titkos tanácsos némi belső vívódás után úgy döntött, hogy elfogadja a felé nyújtott kezet.

- Jó napot. Hát visszajöttél. Nagyon megváltoztál -mondta mereven, s máris visszahúzta a kezét. Róbert nyugodt, megfontolt viselkedését pökhendiségnek és pimaszságnak fogta fel.

- Remélem, jól vagy, apa - mondta a fiú, miután úrrá lett a torokszorító érzésen, amelyet a barátságtalan fogadtatás okozott neki.

- Köszönöm, megvagyok. Neked is jól megy sorod?

- Igen, apa, hál' istennek, nagyon jól.

- Nem érdemelted meg, hogy ekkora szerencséd legyen.

Róbert elvörösödött. Apja hangjában volt valami kimondhatatlanul megalázó. Igyekezett észben tartani, hogy az apja beszél hozzá.

- Lehet, hogy nem érdemeltem meg, apa, bár igazán igyekeztem, hogy tőlem telhetően magam is hozzájáruljak a sikeremhez.

- Jó neked, ha ezt elmondhatod magadról. Miért nem maradtál Brazíliában, ha olyan jól megy ott a sorod?

Róbertnek ismét arcába szökött a vér. Hát milyen apa az, aki ilyen ridegen képes beszélni a saját fiával, azután, hogy öt évig nem látta? Komoly erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a nyugalmát.

- Azért jöttem, hogy elvégezzek egy feladatot, amivel Völker úr megbízott. Utána visszamegyek Brazíliába.

- És mennyi ideig maradsz Németországban?

- Még nem tudom, apa.

- De nagyon remélem, nem akarsz sokáig Berlinben maradni?

- De igen, apa, pontosan ez a szándékom.

- Itt? Éppen Berlinben? - fortyant fel a titkos tanácsos. - Hát nincs benned semmi szégyenérzet? Ismét pellengérre akarsz minket állítani?

Róbert elsápadt, a keze ökölbe szorult. De még most is sikerült megőriznie a nyugalmát.

- Apa, a szavaid csak azt igazolják, hogy milyen kevéssé ismersz. Soha nem ismertél és nem értettél engem. Nem is próbálok védekezni, úgysem volna értelme. Akármit teszek, a te szemedben mindig is valamiféle alsóbbrendű lény maradok, akiről bármi rosszat el tudsz képzelni.

- Nem csoda, a veled kapcsolatos tapasztalataim után! A merénylet, amelyet ellenünk készülsz elkövetni, talán nem az alantas gondolkodásod ékes bizonyítéka?

Róbert nehezen lélegezve végigsimított a homlokán, majd így szólt:

- Természetesen eszembe se jutott, hogy merényletet kövessek el ellenetek. Minthogy tiszta a lelkiismeretem, senki előtt nem kell rejtőzködnöm vagy szégyenkeznem. Csak azért akarok itt lenni, hogy németországi tartózkodásom ideje alatt Hermann bácsi közelében lehessek.

A titkos tanácsos gúnyosan felkacagott.

- Milyen megható! Bálványozod azt az öreget!

- Csodálkozol rajta, apa? Neki köszönhetem, hogy lett belőlem valaki. Ő mutatott nekem utat egy olyan élethez, amely elégedettséggel tölt el, amelyben elismerésre leltem, s amelyben, ha Isten is úgy akarja, vinni fogom valamire.

- Akkor is csak szatócs maradsz! - legyintett lekicsinylően az apja. - Azt pedig, úgy látom, már teljesen elfelejtetted, hogy az öreg is ludas abban, hogy kicsaptak az iskolából, és ezzel lezárult előtted a továbbtanulás minden lehetősége?

- Hermann bácsi éppoly kevéssé tehetett róla, mint én! De ma már nagyon örülök annak, hogy így alakult. Azon az úton, amelyet akaratom és adottságaim ellenében, a te parancsodra kellett volna végigjárnom, csak botladoztam volna. Azon az úton viszont, amelyen most járok, remélhetőleg teljes értékű emberként érem el célomat.

- Szánalmas cél! - vélekedett a titkos tanácsos újabb megvető vállrándítás kíséretében.

Róbert nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

- Tisztességesen dolgozom, s az embereknek szükségük van a munkámra - felelte egyszerűen. - Egyébként a főnököm titkára lettem, és ebben a minőségemben magasabb fizetést kapok, mint te, pedig még csak a pályám legelején állok.

A titkos tanácsos mozdulatlanná dermedt. Hirtelen nem tudott megszólalni, annyira meglepte Róbertnek ez az utóbbi kijelentése. Minden erejével azon volt, hogy leplezze az irigységét.

- Jól van, ezen nem vitatkozunk - szólalt meg aztán indulatosan. - Nem szeretek veszekedni, nem méltó a személyemhez. Ami történt, megtörtént. Annyi bajt zúdítottál már a fejemre, hogy azt is ki fogom bírni, ha ismét itt mutatkozol a környéken, s ezzel a gúny céltáblájává teszel minket.

- De apa! - kiáltottál Róbert fájdalmas szemrehányással a hangjában.

A titkos tanácsos indulatosan leintette.

- Bizonyára látni akarod a nővéreidet. Hívatom őket

- mondta kitérően, azzal csengetett, és ráparancsolt a szobalányra, hogy hívja be a nagyságos kisasszonyokat.

Milli és Anni kisvártatva be is léptek a szobába. Nagyon megváltoztak, sajnos, hátrányukra. Vonásaik élesebbé váltak, arcbőrük elvesztette fiatalos üdeségét. Egyedül bebodorított hajfürtjeik kerültek ki ugyanolyan [makulátlanul a sütővas alól, mint annak idején. Időközben betöltötték huszonhetedik, illetve huszonnyolcadik életévüket.

- Ez itt az öcsétek, aki szeretne üdvözölni benneteket

- mondta az apjuk fagyosan, miután a lányok csak csodálkozva pislogtak az elegáns fiatalemberre, akit szemlátomást nem ismertek fel azonnal.

Milli és Anni habozva közelebb léptek. Arcuk nem árult el sem örömet, sem szívélyességet.

- Jó napot, Anni, jó napot, Milli - nyújtotta feléjük a kezét ösztönösen Róbert. - Hogy vagytok? Örülök, hogy viszontláthatlak benneteket.

A lányok tanácstalanul sandítottak apjuk merev arcára, mintha onnan próbálnák leolvasni, hogyan fogadják a hazatérőt. Végül hűvösen öccsük tenyerébe csúsztatták ujjuk hegyét.

- Köszönöm, jól vagyok - mondta Milli.

- Én is - tette hozzá Anni. - És te?

- Köszönöm, én is - felelte Róbert elkeseredetten. A nővéreinek sem volt egyetlen kedves szavuk sem hozzá. Idegenként bántak vele a saját családtagjai. Mennyivel kedvesebben fogadták Völker lányai, amikor megérkezett Brazíliába! Pedig számukra csakugyan idegen volt.

Feszengve álldogáltak egy darabig egymással szemben, mígnem Milli udvariasan megkérdezte:

- Nem akarsz leülni?

Róbert az apjára pillantott.

- Persze, foglalj csak helyet! - biccentett a tanácsos.

Mindannyian leültek.

- Hermann bácsinál laksz, ugye? - érdeklődött Anni udvariasan, ám fagyos arccal, akár egy jégcsap.

- Igen, nála lakom, legalábbis átmenetileg.

- Mikor érkeztél? - kérdezte Milli.

- Tegnap délután.

- És sokáig maradsz?

- Róbert itt akar maradni Berlinben - jelentette be a titkos tanácsos leírhatatlanul sértett hangon.

- Jaj, nem, az lehetetlen! - kiáltott fel elszörnyedve Milli, s a rémülettől arcába tolult a vér.

- Ugyan miért? - kérdezte nyugodtan Róbert.

- Te jó ég, még kérded, Róbert? Hát nincs benned egy szemernyi tisztesség? - kiáltotta Anni magánkívül. - Nem érted, hogy ezt egyszerűen nem teheted meg velünk?

- Arra a kérdésedre, hogy nincs-e bennem tisztesség, inkább nem válaszolok - mondta Róbert éles hangon. -Egyébként pedig miért ne tehetném?

- De hát gondolj az ismerőseinkre! Édes Istenem, mit fognak szólni az emberek, ha megtudják, hogy valóban te vagy az?! Hát tényleg nem érted, milyen kínos jelenetekhez vezethet az ittléted?

- Pedig már azt reméltük, hogy végre feledésbe merült az a kínos ügy! Most pedig kezdődik minden elölről - jajveszékelt Milli.

Róbert egy darabig nyugodt tekintettel nézte a nővéreit. Annyira szánalmasnak és nevetségesnek látta az emberek ítéletétől való rettegésüket, hogy a legszívesebben kinevette volna őket.

É - Nincs miért szégyenkeznem, és senki elől nem fogok bujkálni - mondta aztán higgadtan. - De ha annyira zavar benneteket, hogy ki kellene állnotok mellettem, akkor egyszerűen tegyetek úgy, mintha itt sem volnék. Berlin elég nagy város ahhoz, hogy kitérhessünk egymás útjából. és senkinek sem kell elárulnotok, hogy a fivéretek vagyok.

- De hátha felismer valami régi ismerős!

- Ettől nem kell félnetek. Nagyon megváltoztam. Még ti sem ismertetek rám.

A lányok apjukra pillantottak, aki idegesen dobolt ujjaival az asztalon. Végül elszántan így szólt:

- Azt hiszem, minden érintett számára az lesz a legjobb, ha elfogadjuk az ajánlatodat. Bizonyos értelemben rákényszerítesz bennünket, hogy megtagadjunk téged. Az én helyzetemben ügyelnem kell arra, hogy kerüljem a botrányt. Gyakorlatilag ellehetetlenülnék, ha kiállnék melletted. Az lesz a legjobb, ha idegenként kezelünk. Mindenekelőtt a minimálisra kell csökkentened a látogatásaid számát, és akkor is legfeljebb este, sötétedés után szabad eljönnöd hozzánk.

Róbert arca megvonaglott és elvörösödött. Szégyellte magát, igen, nagyon szégyellte magát az apja és a nővérei helyett. Csak ekkor döbbent rá, milyen kicsinyesek és szűkkeblűek valójában.

- Ne aggódj, apa! Egyáltalán nem foglak háborgatni benneteket, tudom, hogy ennek örülnétek a legjobban. Ha mondanivalótok van számomra, Hermann bácsinál megtaláltok. Nála fogom eltölteni minden szabadidőmet.

Apa és lányai szemlátomást megkönnyebbültek.

- Igen, így lesz a legjobb - mondta fellélegezve a titkos tanácsos.

- Tudod, Anninak és nekem nagyon kevés az időnk -kezdett magyarázkodni Milli -, de alkalomadtán természetesen szívesen felkeresnénk téged Hermann bácsinál. Bár az is igaz, hogy a bácsi neheztel ránk, és... nos, majd meglátjuk!

Róbert ajka megrándult.

- Tegyetek belátásotok szerint. Nem akarom, hogy kínosan érezzétek magatokat miattam. Ha ahhoz van kedvetek, akkor tegyetek úgy, mintha nem is léteznék. Mielőtt visszatérnék Brazíliába, eljövök hozzátok elbúcsúzni.

A titkos tanácsos kutakodva fürkészte fia arcát.

- Remélem, nem próbálsz csúfot űzni belőlünk!

- Ne aggódj, apám, nem fogok - mondta Róbert keserűen. - Nem vagyok tréfás kedvemben. De most jut eszembe, kedves nővéreim, vettem a bátorságot, és hoztam nektek egy-két apróságot. Remélem, elfogadjátok, és megengeditek, hogy átküldjem őket Nuskéval.

A két lány ennek hallatán egy kissé zavarba jött. Talán most már ők is meglehetősen fonáknak érezték a helyzetet. Vajon mitévők legyenek? Lerítt róluk, hogy nagyon szívesen elfogadnák az ajándékokat. Róbert nagyon elegáns volt, szemmel láthatóan jó körülmények között élt, lehetséges, hogy csupa szép holmit hozott nekik. Ugyanakkor az imént apjukkal egyetemben megtagadták az öccsüket.

Félénken rásandítottak a tanácsosra, majd Milli elszántan megszólalt:

- Igazán nagyon kedves tőled. Természetesen nem akarunk megbántani, úgyhogy szívesen elfogadjuk az ajándékokat. és neheztelned sem kell ránk. Nézd, annyi megaláztatást kellett elviselnünk miattad, és Anninak jó esélye van arra, hogy a közeljövőben hozzámehessen egy fogalmazóhoz, én pedig... nos, nekem is jó partira van kilátásom, és ha kiderül, hogy te... szóval, ugye megérted, és nem veszed tőlünk rossz néven, hogy...

- Kérlek, Milli, fölösleges magyarázkodnod, nem háborgatlak benneteket többé. Ha megengeded, apa, ajánlom magamat. Azt hiszem, nincs több mondanivalónk egymás számára.

E szavakkal Róbert felállt és elköszönt. Családtagjai szemlátomást meghökkentek magabiztos fellépése láttán.

A titkos tanácsos még valami meghívásfélét is kipréselt magából.

- Ha esetleg maradni akarnál vacsorára, ma este teljesen egyedül leszünk - mormogta.

- Nem, nem, köszönöm. Hermann bácsi vacsorával vár - hárította el Róbert a kelletlen meghívást.

Most már szeretett volna mielőbb kikerülni ebből a nyomasztó légkörből, mert úgy érezte, menten megfullad. Néhány kényszeredett, udvarias frázissal és lanyha kézfogással búcsúzott apjától és nővéreitől, majd távozott. Szinte felszabadultan lélegzett fel, amikor a bejárati ajtó becsukódott a háta mögött.

Megállt egy időre a nyitott lépcsőházablakban, és kibámult rajta. Szerette volna összeszedni a gondolatait, mielőtt meglátogatja Sartorius doktorékat.

Elszorult a szíve az elkeseredéstől. Az apai házban eltöltött óra jobban megviselte, mint korábban bármi. Egyedül ő tudta, mekkora erőfeszítésébe került, hogy az utolsó pillanatig megőrizze a nyugalmát. Kihunyt lelkében az utolsó pislákoló reménysugár is. Most már nem hitte, hogy családtagjai rideg külseje mögött meleg, szerető szív rejtőzik.

XVIII.

Mennyire másképp fogadták Sartoriuséknál! Lena már a folyosón elé szaladt.

- Szervusz, Róbert! Mondhatom, jó sokáig elidőztél odafent a családodnál! Onnan tudom, hogy láttalak belépni a házba, és azóta is csak várok, várok! Na gyere, tedd le gyorsan a kabátod, mama már vár! Papa is mindjárt befejezi a rendelést, semmiképpen sem szabad elmenned, míg át nem jön hozzánk - hadarta egy szuszra, s már cipelte is befelé Sartorius doktorné szalonjába, amelyben az asszony a látogatóit fogadta.

A doktorné az ablaknál ült, de ahogy Róbert belépett, azonnal felemelkedett. Kedves, barátságos mosoly ragyogott fel a Lénáéhoz olyannyira hasonló, gyönyörű arcon, miközben kezet nyújtott neki.

- Isten hozta itthon, kedves Folkner űr! Annyira örülök, hogy viszontláthatom! és micsoda derék fiatalember lett magából! Lena nem győzte magasztalni a külső megjelenését. Jelentős változásokra voltam felkészülve, de bevallom, erre nem számítottam. Úgy látszik, a brazíliai napsütésben kétszer olyan gyorsan érnek a férfiak! - mondta szívélyesen.

Róbert udvariasan meghajolt, és hódolattal kezet csókolt neki.

- Lekötelez a jósága, nagyságos asszonyom, a kedvessége pedig... Bocsásson meg, de nem találom a szavakat. Nem számítottam ilyen szívélyes fogadtatásra.

Az asszony mosolyogva hellyel kínálta, majd Lénát magával vonva leült a fiatalemberrel szemben.

- Talán másmilyen fogadtatásra számított? Akkor bizony nem ismeri az én kis Lénámat, ő mindig erélyesen közbenjár a barátai érdekében. Tegnap este alig bírt magával, annyira örült az ön hazatértének. Egyszerűen muszáj volt együtt örülnünk vele. Nem tudott elaludni, az ajándékait pedig még az ágyába is magával vitte.

Robertet nagyon megindították az asszony szavai. Az otthoni rideg bánásmód után a lelke mélyéig felkavarta az a szeretet, amellyel itt fogadták.

- Odafent járt az édesapjánál és a nővéreinél, ugye? - kérdezte aztán Sartoriusné együtt érző hangon.

- Igen, nagyságos asszony.

- és milyen volt, Róbert, kedvesek voltak hozzád? -kérdezte kíváncsian Lena, mire Róbert arca egyszeriben elfelhősödött.

Sartoriusné magához vonta gyermekét.

- Kislányom, ne tegyél fel tapintatlan kérdéseket! -ingatta a fejét dorgálóan.

Róbert azonban rámosolygott Lenára.

- Hagyja csak, nagyságos asszony. Tudom, hogy együttérzésből fakad az érdeklődése.

- Pontosan így van, kedves Folkner úr. Am a legőszintébb együttérzés is fájdalmat okozhat, ha érzékeny pontra tapint.

- Biztosan nem voltak kedvesek hozzád - mondta Lena aggodalmas és nyugtalan tekintettel.

- Tudod, kicsi Lena - fogta meg a fiú gyengéden a kezét tulajdonképpen nem is számítottam másra. De már el is felejtettem az egészet, annyira felvidított az a szívélyes fogadtatás, amelyben te és kedves, jóságos édesanyád részesítettetek.

Lena anyja részvétteljes pillantással nézett rá.

- Nem is szabad a szívére vennie. Az embert a környezete és a körülményei formálják. Az ön édesapja és nővérei olyan közegben élnek, amelyben nem mindig juthat szóhoz a szív - próbálta vigasztalni.

- Hát, én is valami hasonlót ismételgetek magamban - sóhajtott fel csüggedten Róbert. - Nem akarom hagyni, hogy az apám és a nővéreim tönkretegyék az életemet.

Ebben a pillanatban belépett Sartorius doktor, és barátságosan üdvözölte Robertet.

- Nocsak, a mi brazíliai barátunk! Hát magát is látni végre? Remekül néz ki, olyan erősnek látszik, mint egy medve! Jót tett magának az éghajlatváltozás. Gondolom, a bácsikája is boldog, hogy épen és egészségesen visszakapta.

Róbert szeme felragyogott.

- O, igen, nagyon örül.

- Hát nem is csoda, ha már ilyen remek unokaöccse van valakinek! Minden elismerésem, fiatalember! Bebizonyította, hogy van magában akarat és tehetség.

- Inkább a szerencsén múlott, nem rajtam, még ha igyekeztem is - válaszolta Róbert.

Sartorius doktor jóindulatúan elmosolyodott. Róbert szerénysége megnyerte a tetszését.

- Nos, kedves barátom, mindenhez kell egy kis szerencse. De hogy úgy mondjam, a sorsnak bőven volt mit jóvátennie magával szemben. Korábban ugyancsak magára járt a rúd. Remélem, életének ez a szakasza végleg lezárult. De mit szólt hazatéréséhez a titkos tanácsos úr? Ahogy ismerem, nem volt különösebben elragadtatva.

- Apámat kifejezetten kellemetlenül érintette a viszontlátásom, csakúgy, mint a nővéreimet. Magától értetődően úgy döntöttek, nem vesznek rólam tudomást, és úgy tesznek; mintha nem is ismernének.

Sartorius doktor megköszörülte a torkát, és ránézett a feleségére. „Ugye megmondtam?" - ez volt a tekintetében.

Lena azonban megfogta Róbert kezét, és erősen megszorította, mintha okvetlenül tenni akarna érte valamit.

- Szóval így állunk - szólalt meg végül a doktor. -

Nem akarnak tudomást venni magáról. Hát, ezt én bizony nem találom olyan magától értetődőnek. Éppen ellenkezőleg, a tanácsos úr büszke lehetne a fiára. De hát ízlések és pofonok különbözők. Hagyjuk ezt! Lena, hozass be, kérlek, egy üveg bort, koccintsunk a vendégünkkel a viszontlátásra és a barátságra!

- Igen, papa, máris! - kiáltott fel Lena, és hevesen átölelte az apját. - Te vagy a legjobb apa a világon!

- Ejnye, nézzenek oda! Te kis vadóc, nagyon örülök, hogy meg vagy velem elégedve!

Mihelyt behozták a bort, a doktor megtöltötte a poharakat, koccintott Róberttel, és mosolyogva így szólt:

- Akkor hát, igyunk a barátságra! És remélem, jó néhányszor lesz még alkalmunk erre koccintani!

Kiürítették a poharaikat. Róbert szíve könnyű volt, és csordultig telt hálával. Lassan megszűnt a ránehezedő nyomás, mely az apjánál és nővéreinél tett látogatás óta kínozta.

Hosszasan elidőzött Sartoriuséknál, és mikor végül elköszönt, Lena belekarolt.

- Tüdőd, mit, Róbert, elkísérlek egy darabon. Meg kell mutatnom az embereknek a brazíliai barátomat. Ugye, megengeded?

- Nagyon megtisztelsz vele, Lena.

- Mehetek, mama?

- Mehetsz. De ne maradj el sokáig, nemsokára vacsorázunk!

- Addigra már rég itthon leszek. Gyere, Róbert!

Odakint a lépcsőházban, azon a helyen, ahol annak idején búcsút vettek egymástól, Róbert megállt, és a lány vállára tette a kezét.

- Pontosan itt történt, Lena - mondta halkan.

A lány felnézett rá és bólintott.

- Igen, itt történt - ismételte meg nagyot sóhajtva. -Annyira féltem, hogy sohasem látlak többé!

- Sajnáltad volna?

- Ejnye, hogy kérdezhetsz ilyet! Te talán nem sajnálnád, ha soha többé nem láthatnád az egyik legjobb barátodat?

- Gondoltál rám időnként?

- Minden áldott nap. És te?

- Hát, nem minden nap - vallotta be a fiú. - Néha olyan sok volt a dolgom, hogy egyszerűen nem volt rá időm. De még így is nagyon gyakran eszembe jutottál. és ha visszamegyek, akkor még gyakrabban gondolok majd rád. és egy kézzelfogható emlékem is lesz rólad: a talizmán, amit tőled kaptam.

Kéz a kézben mentek tovább. Lena egyszer csak felsóhajtott:

- Annyira jó volna, ha egyáltalán nem is mennél vissza!

- Muszáj, Lena. A jövőmről van szó. Völker úr a javamat akarja, és komoly tervei vannak velem. De ezentúl gyakrabban jövök Németországba, már csak a megkötendő üzletek miatt is. Ha pedig minden Völker űr terveinek megfelelően alakul, akkor végleg hazaköltözöm, és csak évente egy-két alkalommal utazom majd Brazíliába.

- O, az nagyszerű volna! és mondd csak, Brazília nagyon szép, ugye?

- Igen, Lena. Szeretnéd megnézni egyszer?

A lány szeme felragyogott, és erősebben kapaszkodott a fiú kezébe.

- De még mennyire, ha veled utazhatnék!

A fiú úgy megszorította az ujjait, hogy az már fájt, de Lena egy pisszenéssel sem árulta el magát.

- Egyszer talán még arra is sor kerül - mondta Róbert halk, bizonytalan hangon. Lelkében felsejlett egy ragyogó látomás, amely a megtévesztésig hasonlított Hermann bácsi előző napi, titkon építgetett légvárához.

- Te, nekem most már haza kell mennem - állt meg egyszerre Lena.

A fiú erőt vett magán.

- Bizony, különben nem kapsz vacsorát - ugratta kis barátnőjét.

- Add át üdvözletemet Hermann bácsinak!

- Átadom, Lena.

- Vasárnap délelőtt meglátogatom. Te is ott leszel?

- Igen, természetesen.

- Remek! Addig is viszlát!

- Viszlát, Lena!

Kezet fogtak, majd a lány elindult hazafelé. Róbert csak állt, és nézett utána. Lena visszanézett, majd egy gyermek csintalanságával visszaszaladt, s könnyedén a fiú vállára ütött.

- Megvagy! - kiáltotta, majd nevetve elfutott.

A fiú mosolyogva nézte, míg el nem tűnt az utcasarkon.

XVIII.

Hermann bácsi feszülten várta Róbert érkezését. Miután a fiatalember beszámolt neki a családjánál és Sartoriusék-nál tett látogatásáról, bólintott.

- Pontosan erre számítottam - mondta gondterhelt arccal. - Kár, hogy épp Folkner titkos tanácsos úr az apád. A nővéreid pedig... na, róluk inkább nem is beszélek, nehogy még elöntsön az epe. De ne hagyjuk, hogy elmenjen az étvágyunk! Nuske egész álló nap sütött-főzött, mintha legalábbis egy regiment katonát szállásoltak volna be hozzánk.

Nuske aznap csakugyan kitett magáért. A több fogásos vacsora nagyszerűen sikerült, és Róbert jó étvággyal neki is látott.

Vacsora után Nuske átvitte az ajándékokat Róbert nővéreihez, majd visszatérve jelentette, hogy a nagyságos kisasszonyok nagyon szépen köszönik a küldeményt. Róbert keserű mosolyra húzta a száját.

Hermann bácsi kutató pillantással fürkészte egy darabig, majd nevetve megragadta a vállát, és szeretetteljesen megrázta.

- Bizony, Róbert, pontosan úgy jártál, ahogy én. Az ajándékaidat elfogadják, de máskülönben táguljon innen ez a senkiházi bugris, minél messzebb a ragyogó titkos tanácsosi társaságtól! Tégy úgy, ahogy én, Róbert, nevess rajtuk! Ha az ember képes nevetni a kicsinyességen és a szűkkeblűségen, akkor azzal fel is vértezi magát velük szemben. Vedd észre, milyen nevetségesek a drágalátosnővéreid és a fagyosszent édesapád! Ügyelj arra, hogy mindig nagyvonalúan és szabadon gondolkodj és cselekedj! és ha a dolgok fölé emelkedsz, akkor majd rájössz, hogy senki sem bújhat ki a bőréből.

Róbert megfogadta a bácsikája tanácsát, és ez segített neki abban, hogy ne tápláljon ellenséges érzelmeket az apjával és a nővéreivel szemben. Végül még meg is sajnálta őket egy kicsit. Milyen üres és sótlan, milyen rideg és unalmas lehet az életük, gondolta. Elhatározta, nem hagyja, hogy kedvét szegjék, és ezentúl nem veszi a szívére a sértéseiket.

Ez is segítségére volt abban, hogy gyorsan visszanyerje lelki egyensúlyát. Amúgy is sok volt a dolga, és néhány nap múlva már teljesen lefoglalta a munkája. Nekivágott a Völker által előírt üzleti utaknak, s közben buzgó levelezést folytatott a főnökével. Völker nagyon meg volt elégedve mindazzal, amit a fiúnak sikerült elérnie, és egyre újabb feladatokkal bízta meg.

Közben majd minden héten akadt egy este, amit a nagybátyjával Sartorius doktoréknál töltöttek, kellemes beszélgetésbe merülve a doktorral és annak családjával. Ezek az esték a boldogság óráit jelentették Róbert számára, akinek valami csodálatos békesség töltötte el ilyenkor a szívét.

Nagy szerepe volt ebben az életvidám, joviális házigazdának, a jóságos háziasszonynak a maga csendes, tiszta lényével, és persze nem utolsósorban szemük fényének, a kis Lénának. A bájos kislány önfeledt, csengő kacagásával, napsugarasan vidám természetével és szeretetteljes, gyengéd szívével szinte bearanyozta ezeket az egyébként is meghitt hangulatú összejöveteleket.

Róbert csakhamar otthon érezte magát közöttük. Lena természetesen továbbra is rendszeresen látogatta Hermann bácsit vasárnap délelőttönként, ahol persze mindannyiszor jelen volt a fiú is, hacsak nem szólították máshova halaszthatatlan üzleti ügyei.

A fiatalok egyre erősebb vonzalmat éreztek egymás iránt, ami azért távolról sem jelentette azt, hogy mindig és mindenben egy véleményen lettek volna. Nem, egyáltalán nem! Többnyire Lénának is Róbertnek is megvolt a maga meggyőződése, amelyet mindketten fiatalos hévvel védelmeztek. Néha ugyancsak összekaptak, és ilyenkor felhevült arccal vitatkoztak, csipkelődtek egymással. Közben azonban lerítt róluk, mennyire élvezik ezeket a vidám szópárbajokat.

Hermann bácsi időnként rájuk szólt:

- Elég legyen, gyerekek, ássátok el egy kis időre a csatabárdot!

Ilyenkor nevetve kezet fogtak, és minden további nélkül kibékültek, hogy a következő pillanatban már együtt lelkesedjenek valamilyen csodálatos dologért, egy versért vagy épp csak a gyönyörűen tiszta, ragyogó kék égboltért.

Időnként azonban az is előfordult, hogy csak szótlanul ültek vagy sétáltak egymás mellett, szemlátomást a gondolataikba merülve, hogy végül sóhajtva, parázsló tekintettel nézzenek egymás szemébe, mint akik a szívük mélyéig összetartoznak.

Míg Lena épp csak sejteni kezdte a lelkében végbemenő változások okát, Róbert már tökéletesen tisztában volt érzelmeivel. Teljes bizonyossággal tudta, hogy ha boldog és elégedett akar lenni, akkor egy szép napon feleségül kell vennie Lénát.

A lány szülei módfelett nagyra becsülték Robertet. Határtalanul tetszett nekik szorgalma, komoly, céltudatos egyénisége. Az azonban meg sem fordult a fejükben, hogy Lena és Róbert esetleg egy pár lehetnének. Gyereknek tekintették a lányukat, és eszükbe sem jutott, hogy megzavarják a két fiatal ártatlan barátságát.

Ha azonban feltették volna nekik a kérdést, hogy mit tennének, ha Róbert egy nap megkérné a lányuk kezét, akkor bizonyára így felelnek: „Róbert becsületes, megbízható fiatalember. Ha Lena szereti, és az ő kezébe akarja helyezni a sorsát, akkor nincs ellene kifogásunk."

Róbert németországi tartózkodása végül nagyon elhúzódott, olyannyira, hogy még a karácsonyt is hazájában ünnepelhette. A szentestét Hermann bácsival együtt a Sartorius családnál töltötte. Csodálatos ünnep volt mindannyiuk számára.

Róbert és Lena karácsonyi dalokat énekeltek. Ujjongva szárnyaló hangjuk áthatolt a mennyezeten, és a titkos tanácsoséknál, ahol igen visszafogott hangulatban ajándékozták meg egymást a karácsonyfa alatt, néhány pillanatra elakadt a beszélgetés.

Csak álltak, és önkéntelenül is az ünneplő hangokat hallgatták. A titkos tanácsos odalépett az ablakhoz, hogy elrejtse meg-megránduló arcát. Ráismert Róbert hangjára, mert tudta, hogy gyakori vendég Sartoriuséknál. Talán arra gondolt, hogy fiának legalább karácsony este az ő oldalán lenne a helye?

Anni és Milli is megilletődötten néztek össze. Róbert szép karácsonyi ajándékokat küldött nekik Nuskéval. Szégyellték-e vajon e percben, amelyben a dal hangosan zengte a szeretet dicséretét, hogy olyan szívtelenül viselkedtek a testvérükkel szemben? Ha így is volt, ezt még maguk előtt sem ismerték be, az ünnepi vacsoránál mégis némán és lehangoltan ültek egymással szemben.

Odalentről közben újra és újra felcsendült a két fiatal éneke. Bizony, Sartorius doktoréknál egészen más hangulat uralkodott, mint a titkos tanácsoséknál. Ott melegszívű emberek gyűltek össze, akik szerették egymást, és akik boldog tudatában is voltak szeretetüknek.

Milyen szépen és meghitten is zajlott Sartoriuséknál a karácsonyi ünnep! Lena és Róbert felhőtlen vidámsága az idősebbekre is átragadt. Lena újra meg újra átölelte mindannyiukat, köszönetet mondva a rengeteg ajándékért, amit kapott. Róbert pedig időről időre elővette csinos levéltárcáját, amelynek belső oldalát Lena hímzett nefelejccsel díszítette. A tárca belseje egy fényképet rejtett, mely Sartorius doktort, feleségét és leányát ábrázolta, a következő ajánlással: „Róbertnek emlékül, a Sartorius családtól."

Róbert nagyon boldog volt aznap este. Hermann bácsi a karácsonyfa mellett ücsörgött egy pohár gőzölgő punccsal, és áhítatosan kezet csókolt a szépséges háziasszonynak, valahányszor egy újabb pohár itallal kínálta.

- A magamfajta agglegény meg sem érdemli azt a szerencsét, hogy meghitt családi körben tölthessen el egy ilyen csodálatos szentestét! - szólalt meg egyszer csak mosolyogva, majd tréfásan fülön csípte Robertet. -Fiacskám - kacsintott rá pajkosan, mint régen egyet mondok: soha ne legyél agglegény! Mi lesz velem, ha később nem sütkérezhetem a te boldogságodban?

Róbert megszorította a karját, és ragyogó szemmel így felelt:

- Hermann bácsi, ünnepélyesen megígérem: amint elértem a célomat, és a magam erejéből gondtalan életet tudok biztosítani egy asszonynak, azonnal megnősülök!

- Ez a beszéd, Róbert, erre koccintunk!

A poharak halk csendüléssel koccantak össze, és amikor Róbert Lénával koccintott, mélyen az ibolyakék szemekbe nézett, amelyek tiszta ártatlansággal pillantottak fel rá.

Sartorius doktor is mondott egy pohárköszöntőt:

- Ezúttal arra emelem poharam, hogy a következő szentestét is ilyen szépen és békésen tölthessük együtt, s hogy a betegeimben a következő karácsony estén is legyen annyi belátás, hogy nélkülem is elboldoguljanak valahogy!

XVII.

A következő hetek gyorsabban teltek, mint ahogy azt Róbert gondolta volna. Végül elérkezett a nap, amikor minden Völker által rábízott feladatának eleget tett, és úgy döntött, hogy néhány napot engedélyez még magának Berlinben. Hermann bácsi és Nuske azt sem tudták, miként tegyenek a kedvére.

Lena észrevehetően csöndesebbé vált a búcsú közeledtével. Anyja időről időre gondterhelt pillantásokat vetett rá.

Elutazása előtt Róbert még egyszer felkereste az apját.

Ezúttal valamivel melegebb és barátságosabb fogadtatásban részesült. A titkos tanácsos még szivarral is megkínálta, majd egészen odáig ment, hogy érdeklődött fia távlati tervei iránt. Róbert barátságosan elbeszélgetett vele, és a titkos tanácsos időnként elámult fia fölényes tudása láttán.

Róbert pontos képet vázolt fel neki munkájáról és az egész nagyvállalatról, amelynek szolgálatába állíthatta erőit. Beszélt a hatalmas ültetvényekről, a hajókról és a kikötői létesítményekről, a kolosszális raktárakról és a kereskedelmi irodákról. Végül a tengerparton álló, előkelő villáról és a Völker családról is mondott néhány szót.

Még egy fényképet is mutatott az apjának a főnöke villájáról. A titkos tanácsos láthatta, amint a széles, oszlopokkal szegélyezett külső lépcsőn a fia egy igen előkelő emberekből álló csoport közepén áll. Mindenekelőtt Völker úr értelmet sugárzó arca vonta magára a figyelmét. Mellette állt a felesége, előttük pedig, szorosan összeölelkezve, Dolores és Mercedes világos, habkönnyű ruhában. És mellettük ott állt Róbert, a Völker lányok vőlegényei között, akik bizalmasan Róbert vállára támaszkodtak, miközben mindhárman vidáman mosolyogtak a fényképezőgép lencséjébe.

A titkos tanácsos hosszasan szemlélte a képet, majd miután letette, még egyszer kézbe vette. A felvétel hűen tükrözte azt a megbecsülést, amelynek főnöke családjában a fia örvendett. Bár nem szólt semmit, csak némán visszaadta Róbertnek a képet, a szívében mégis most ébredt először büszkeség a fia iránt. Saját magának sem vallotta be, mit érez, de kénytelen volt elismerni, hogy egészen másként képzelte fia helyzetét.

Es amikor Róbert részletesen kifejtette, milyen tervei vannak vele a főnökének, és hogyan alakul előreláthatóan a jövője, amikor számokban is kifejezte, milyen jövedelemre számíthat, a titkos tanácsoson egyszeriben különös érzés lett úrrá. Vajon a fia akkor is ilyen magas életcélt tűzhetett volna ki maga elé, ha az ő kívánságának megfelelően egyetemre megy, fogalmazódott meg benne önkéntelenül a kérdés. A büszkesége természetesen nem engedte, hogy beismerje tévedését, ám észrevehetően megváltozott a viselkedése fiával szemben.

Róbert felfigyelt erre a változásra, és elegendő bátorságot merített belőle ahhoz, hogy megfogalmazza a kérését: hadd mesélje el apjának még egyszer, mi történt annak idején a múzeumban, az érmekiállításon.

Hogy apja a beleegyezését adta-e vagy sem, arra Róbert később nem tudott visszaemlékezni. Mindenesetre belevágott, és töviről hegyire elmesélte az egész történetet. A hangjából olyan megkérdőjelezhetetlen meggyőződés csengett, hogy a titkos tanácsos, most először, megingott. Lehetséges volna, hogy minden úgy történt, ahogy Róbert elmondta? Lehetséges volna, hogy a fia ártatlan? Ha nem volna az, vajon felelevenítené-e még egyszer ezt a történetet, most, amikor a bűne már rég feledésbe merült? Aligha. Akárhogy is vesszük, haszontalan és ostoba dolog lenne részéről.

Miután Róbert befejezte a mondandóját, a titkos tanácsos hosszan a szemébe nézett. Fia tiszta, becsületes tekintettel állta a pillantását, és olyan lefegyverző őszinteség tükröződött az arcán, hogy Folkner tanácsos elvörösödött. Mintegy belső sugallatra kinyújtotta kezét a fia felé.

- Hiszek neked, fiam. Istennek hála, ismét tudok hinni neked! - csak ennyit mondott meg-megremegő hangon.

Róbert tiszteletteljesen kezet csókolt az apjának. A kemény férfiszív felett aratott győzelem büszkeséggel, ugyanakkor alázattal töltötte el.

- Köszönöm, apám, ezerszer köszönöm! és remélem, ezúttal áldásoddal kelhetek át a tengeren!

Folkner tanácsos a fia fejére helyezte a kezét.

- Isten veled, fiam, áldásom kísérjen utadon! és térj vissza mihamarabb, jó egészségben! Borítsunk fátylat a múltra!

- Úgy legyen, apám. És ha teljesíteni akarod még egy nagy kívánságomat, akkor kérlek, békülj ki Hermann bácsival! Ő csak jót akart nekem. Én pedig aggódom érte. [ Betegsége néha hetekig tehetetlenségre kárhoztatja. Vigaszt jelentene számomra a tudat, hogy időnként törődik vele valaki. Hadd keljek útra azzal a reménnyel, hogy neki is igazságot szolgáltatsz!

A titkos tanácsos lassan végigsimított a homlokán, majd annak tudatában, hogy bőven van jóvátennivalója a fiával szemben, békülékenyen így szólt:

- Majd benézek hozzá valamelyik nap, és megkérem, hogy vessünk véget a háborúságnak.

Most először történt, hogy apa és fia szívből jövő barátsággal szorították meg egymás kezét. Ezután átmentek a nappaliba, ahol Róbert a nővéreitől is elbúcsúzott. [ Mintha a lányok is észrevettek volna valamit a változásból, mert egyszeriben ők is barátságosabban viselkedtek az öccsükkel, mint annak előtte bármikor.

Róbert ez alkalommal jóval könnyebb szívvel ment le a lépcsőn, mint legutóbb. Most is becsöngetett a Sartorius családhoz, hogy elbúcsúzzon tőlük.

Lena ezúttal nem szaladt elé: benn ült a szobában anyja mellett, és kivörösödött szeme arról árulkodott, hogy sírt. Róbert,erősen megszorította a kezét, majd kezet csókolt az anyjának. Hogy elejét vegye a búskomorságnak, vidám mosollyal elújságolta: kibékült az apjával, aki végre elhitte neki, hogy ártatlan.

Lenára azonban mintha most nem tett volna különösebb hatást ez az örömteli bejelentés.

- Ami azt illeti, elég sokára esett le nála a tantusz! -mondta ingerülten.

- Róbert azonban nagyon örül neki, kislányom - simogatta meg a fejét békítően az anyja. - És mert oly sokáig kellett nélkülöznie, az apja bizalma most minden bizonnyal kétszer olyan értékes számára.

- Csakugyan olyan fontos ez neked? - emelte kérdő tekintetét a fiúra Lena.

- Igen, Lena - felelte komoly arccal Róbert.

A lány gyorsan kezet nyújtott neki.

- Nos, akkor én is örülök neki.

Róbert megvárta, amíg Sartorius doktor is megérkezik, csak azután köszönt el.

- Csak semmi érzelgősség, kedves Róbert - rázta meg a doktor erőteljesen a kezét, amikor elbúcsúztak egymástól. - Ha Isten is úgy akarja, nem is olyan sokára viszontlátjuk egymást.

Sartoriusné asszonynak, csakúgy, mint a lányának, könnyek csillogtak a szemében, amikor kezet nyújtott a fiúnak.

- Ég áldja, kedves Róbert! Úgy megszerettük, mintha az édes fiunk volna. Nem szívesen engedjük útjára, de én is bizakodó vagyok, és csak annyit mondok: a viszontlátásra!

Róbert meg sem tudott szólalni megindultságában. Még egyszer hódolattal kezet csókolt a jólelkű asszonynak, még egyszer kezet rázott a doktorral, aztán tényleg indult.

Lena el akarta kísérni nagybátyja lakásáig, úgyhogy ismét együtt indultak útnak. Ezúttal nem röpködtek köztük csipkelődő szavak. Arcuk komoly volt és sápadt.

Róbert lepillantott a lány fejecskéjére. Szíve nyugtalanul dobogott a mellkasában. Arra gondolt, hogy ismét évekre el kell mennie, és ha esetleg kétévenként haza is tud látogatni egy kis időre, bizonyára öt-hat évbe is beletelik majd, míg végleg letelepedhet Németországban.

Jó esetben is csak két év múlva találkozhat Lénával! És mennyi minden történhet annyi idő alatt! Lena tizenöt éves, mire viszontlátja, már ifjú hölgy lesz, akit bizonyára körülrajonganak a férfiak.

Elszorult a szíve a gondolatra. Mi van, ha elragadja előle valaki, mire visszajön? Nem válhat el tőle így, anélkül, hogy akár egyetlen biztató szót is kapna tőle útravalóul!

Hangosan felsóhajtott, mire a lány ráemelte könnyektől csillogó szemét.

- Lena - kezdte halkan, bensőségesen.

- Tessék, Róbert.

Megfogta a lány kezét.

- Lena, olyan nehéz a szívem.

- Mert el kell válnod Hermann bácsitól?

- És mert el kell válnom... tőled. Azért nehéz a szívem, mert attól félek, hogy megfeledkezel rólam. Olyan hosszú ideig maradok távol, leghamarabb két év múlva térhetek vissza, és akkor is csak rövid időre. Aztán vissza kell mennem, s leghamarabb ismét csak újabb két év múltán láthatlak. És közben olyan távol leszünk egymástól... Nem tudnám elviselni, ha elfelejtenél!

A lány elpirult, ahogy a fiú szemébe nézett.

- Ettől nem kell tartanod - mondta csendesen. - Öt év alatt sem felejtettelek el, és akkor sem felejtenélek el, ha ezer évig maradnál távol.

Róbert önkéntelenül elmosolyodott e túlzás hallatán.

- Ezer év! Én már annak is mérhetetlenül örülnék, ha addig megőriznél emlékezetedben, míg vissza nem jövök!

- Ugyan már, mit gondolsz te rólam?! Nem vagyok én olyan csapodár! Ha megszeretek valakit, akkor azt örökké szeretni fogom.

Róbert megszorította a karját.

- Ezek szerint szeretsz, Lena?

A lány nagyon elpirult, és szégyenlősen félrefordította a tekintetét. Aztán mégis ránézett a fiúra.

- Nagyon szeretlek.

Róbert még jobban megszorította a karját.

- Lena, gondolkoztál már azon, hogy nem volna-e kedved egy szép napon feleségül jönni hozzám? - kérdezte halk, elfúló hangon.

A lány hirtelen megtorpant. Csendes és néptelen volt körülöttük az utca. Nehezen lélegzett, és különös, fürkésző tekintettel nézett a fiú arcára.

- Nem, mostanáig nem gondolkoztam rajta, de most, hogy megkérdezted, most... - Hirtelen elhallgatott.

- Nos? - sürgette a fiú. - Most, hogy megkérdeztem, kellemetlen számodra a gondolat?

Lena zavartan megrázta a fejét.

- Nem, egyáltalán nem kellemetlen, csak... nem is tudom, szóval... Szörnyen meleg van ma, nem? és egyébként is, most már haza kell mennem.

- Jól van, menj csak, Lena. De holnap reggel, amikor elmegyek előttetek, nézz ki az ablakon, jó? Szeretném, ha magammal vihetnék az útra még egy utolsó üdvözletet tőled.

Megfogták egymás kezét, és egymás szemébe néztek. Lena szemében könnyek csillogtak.

- Ég áldjon, Róbert, jó utat, és gyere haza mihamarabb épségben, egészségben!

- Ég áldjon, Lena! A viszontlátásra!

A lány futásnak eredt, mire a fiú is szaporázni kezdte lépteit a hazafelé vivő úton.

Odakint már koromsötét volt, ám az ő szívükben mintha csak most kezdett volna igazán ragyogni a nap.

XVII.

Másnap reggel Róbert, ugyanolyan korán, mint amikor évekkel ezelőtt nekivágott a bizonytalannak, Hermann bácsi társaságában elindult a pályaudvarra. Mindössze annyi volt a különbség, hogy ezúttal Nuske is velük tartott. Amióta ízületi panaszai olyan kiszolgáltatottá tették a gazdáját, nem merte őt egyedül elengedni hazulról. Most tehát ott feszített Nuske a bakon, a kocsis mellett.

Ahogy elhajtottak a titkos tanácsosék háza előtt, az egyik első emeleti ablakban feltűnt egy kedves leányarc és egy fehér kendőt lobogtató kezecske. Róbert visszaintegetett, és le nem vette szemét az elragadó látványról.

Talán nem is vette volna észre, hogy a második emeleten kinyílik egy ablak, és az apja feje jelenik meg benne. Hermann bácsinak kellett felhívnia rá a figyelmét.

A titkos tanácsos is integetett, Róbert pedig megemelte a kalapját. Végül azonban ismét Lénán állapodott meg a tekintete, és őt nézte, míg csak szem elől nem tévesztette.

A titkos tanácsos azonban még sokáig nézett ki az ablakon, és még az sem zavarta, hogy a szél összeborzolja gondosan fésült haját. Ugyancsak rossz éjszakája volt.

Eletében először ingott meg az önnön tévedhetetlenségébe vetett hite, és először esett meg vele, hogy szemrehányásokkal kellett illetnie magát, amiért igazságtalanul bánt a fiával. És ez az egész, így együtt, nagyon megviselte. Mert bár hidegszívű, büszke és rátarti ember volt, soha nem viselkedett tudatosan igazságtalanul. Büszkesége elsősorban éppen arra épült, hogy soha nem követett el igazságtalanságot.

Most azonban, ha nehéz szívvel is, de el kellett ismernie, hogy helytelenül cselekedett. Nem volt könnyű, olyannyira nem, hogy a lelkiismeret-furdalástól aludni sem tudott. Ez volt az, ami idejekorán kiűzte ágyából, és ez vette rá arra is, hogy még egyszer búcsút intsen távozó fiának.

Még előző este, a vacsoránál elmagyarázta Millinek és Anninak, hogy meggyőződött Róbert ártatlanságáról, és hogy egyáltalán nem kell szégyenkezniük öccsük miatt, éppen ellenkezőleg. A két lány döbbenten fogadta a hírt, és ahogy annak idején vakon elítélték Robertet apjuk kívánságára, most is ugyanolyan vakon elfogadták az atyai döntést. Apjuk tudja, mit csinál, nyugtatták magukat, nekik fölösleges ilyesmiken törniük a fejüket.

Mindenesetre nagyon boldogok voltak, amiért Róbert berlini látogatása kínos közjáték nélkül ért véget, és hogy soha többé nem kell szégyenkezniük a testvérük miatt. Később, lefekvés előtt aztán kölcsönösen bevallották egymásnak, hogy tulajdonképpen borzasztóan helyesnek találták az öccsüket. Róbert nagyon csinos és jól öltözött, vélekedtek egybehangzóan, az ajándékai pedig kimondottan nagylelkűségre vallanak.

Elhatározták, hogy ezentúl ők is küldenek majd neki egy-egy levelet, de legalábbis levelezőlapot.

A lányok hangulata egyébként is sokat javult az utóbbi időben. Bár a fogalmazóra és a, jó parti"-ra való kilátásaik időközben füstbe mentek, cserébe újabb kérők tűntek fel a színen, akik ráadásul az előzőeknél jóval határozottabban léptek fel céljuk elérése érdekében.

Millihez egy megözvegyült, ám még ereje teljében lévő és fölöttébb jó megjelenésű orvos próbált közeledni, azzal a világosan kifejezésre juttatott szándékkal, hogy nőül vegye. Igaz, hogy erősen kopaszodott, és máris mutatott némi hajlamot a hízásra, de Millinek a kérő személyével kapcsolatos elvárásai egyáltalán nem voltak túlzóak, amennyiben a külső körülmények elfogadhatónak bizonyulnak. és a kérő körülményei több mint elfogadhatóak voltak.

Milli egy év elteltével aztán csakugyan feleségül ment az orvoshoz.

Hamarosan Anni is megszabadult a vénlánnyá válás fenyegető rémétől. Egy napon feltűnt Berlinben egy bizonyos Ziegel professzor, majd nem sokkal később megismerkedett Folknerékkal. Negyvenéves is elmúlt már, és a mindennapi életben meglehetősen szórakozott, gyámoltalan ember volt.

Eredetileg nem is akart megnősülni, és jól elboldogult egyedül, amíg élt az édesanyja, aki a háztartását vezette. Anyja halála után azonban olyan védtelennek érezte magát irányítás nélkül maradt személyzetével szemben, hogy megragadta az első segítő kezet, amelyet kinyújtottak felé. Ez a kéz pedig Anni Folkneré volt.

így aztán Anninak is jutott férj, aki ugyan olykor olykor megfeledkezett róla a könyvei fölött, de akinek könnyedén az eszébe juttathatta magát. Ilyenkor Ziegel professzor szórakozottan felnézett a könyveiből, és derűsen így szólt: „Ó, te vagy az, Anni! Már attól féltem, hogy megint a személyzettel kell perlekednem".

Ilyesmivel csakugyan nem kellett foglalkoznia többé, Anni egyedül is ellátta helyette ezt a feladatot, és közben mindkét fél elégedett volt.

XVII.

Róbert hajóútja ezúttal jóval kellemetlenebb volt, mint az előző. Hosszan tartó viharok és esőzések borzolták az utasok kedélyét, a tengeribetegek száma pedig napról napra nőtt.

Robertet nem viselte meg ennyire a mostoha időjárás, elég jól bírta a hullámzó tengert, hiszen nem egy embert próbáló utazáson túlesett már Völker hajóin. Ennek a gőzösnek a kapitányát nem ismerte, és amúgy sem vágyott társaságra, úgyhogy többnyire visszavonult a kabinjába, és a gondolataiba temetkezett.

Ilyenkor elővett a belső zsebéből egy apró, bőrből varrt erszénykét, megcsókolta, és máris olyan rózsaszínben látta a jövőt, hogy el is felejtette, hol van.

Épségben és egészségesen érte el úti célját, ahol Völker úr tárt karokkal fogadta.

- Hála istennek, hogy itt vagy végre, Róbert! Nem is hinnéd, mennyire hiányoztál! Rájöttem, hogy a jövőben nem hagyatkozhatom ennyire a segítségedre, mert ha egy napon átveszed a németországi kirendeltség irányítását, akkor ismét nélküled kell boldogulnom. Egész halom munka vár rád, tudod, meghagytam neked egy-két dolgot.

- Annál jobb! - kiáltott fel Róbert boldogan. - Pontosan erre van most szükségem!

A megfeszített munka napjai vártak Róbertre. Völker azon emberek közé tartozott, akik hihetetlen mennyiségű munkával képesek megbirkózni, de környezetükkel szemben is a lehető legnagyobb követelményeket támasztják. Róberttől nagyon sokat várt e tekintetben, és nem is kellett csalódnia: a fiú munkabírása lenyűgöző volt.

Miután visszazökkent a rendes kerékvágásba, sokat értekezett főnökével a német kereskedelmi viszonyokról. Mindent pontosan megfigyelt, és aprólékosan kidolgozott, kész tervekkel állt elő a németországi kirendeltségre vonatkozóan. Völker figyelmesen végighallgatta, majd miután Róbert befejezte, megveregette a vállát, és elismerően így szólt:

- Remek munka volt, Róbert! Pontosan így fogjuk csinálni, éppen így képzeltem! És te vagy az egyetlen, akire egy ilyen munkát rábízhatok. Az életkorod nem akadály, éppen ellenkezőleg, egy terjeszkedő nagyvállalatnak szüksége van a magadfajta fiatal, rugalmas munka-erőre. és előre jelzem: a kirendeltség megnyitóünnepségére magam is veled tartok Németországba, ezt nem hagyhatom ki! Bevallom, szeretnék még egyszer találkozni Rodeck barátommal is, mielőtt engem is röghöz kötnének a merev csontjaim.

így aztán Róbert ismét frissen és vidáman dolgozott Völker úr mellett, és a két fáradhatatlan kereskedő csak vasárnap, meghitt családi körben engedélyezett magának néhány órányi pihenést és kikapcsolódást.

Róberthez csak úgy özönlöttek a hazai hírek. Hermann bácsi megírta, hogy a titkos tanácsos felkereste, és kibékült vele. Attól fogva gyakorta összeültek egy kis délutáni sörözgetésre. Időnként Sartorius doktor is csatlakozott hozzájuk, aki ilyenkor valóságos dicshimnuszokat zengett a titkos tanácsosnak Róbertről.

Dr. Folkner pedig egyre büszkébb lett a fiára, és lassanként teljesen elfelejtette, hogy volt idő, amikor megtagadta a „tékozló fiút". Hermann bácsi és Sartorius doktor ilyenkor lopva egymásra mosolyogtak, és nem frissítették fel az emlékezetét.

Anni és Milli eközben terjengős levelekben számoltak be öccsüknek eljegyzésükről, majd esküvőjükről. A titkos tanácsos attól kezdve még több időt töltött sógorával.

Előfordult, hogy este látogatta meg, és az volt a legmulatságosabb a dologban, hogy egyszeriben heves érdeklődést kezdett tanúsítani Hermann bácsi érmegyűjteménye iránt. Gyakorta órákig tanulmányozta a ritka darabokat, és élénk eszmecserét folytatott róluk a sógorával. A korábban annyit kárhoztatott gyűjtőszenvedély révén közelebb került megboldogult felesége bátyjához, mint azelőtt bármikor.

Hermann bácsi vigasztalhatatlan volt, amikor Lena édesanyja kíséretében egy évre Genfbe utazott. Miután gyermekétől elbúcsúzva hazajött, Sartorius doktorné asszony sem szenvedett kevésbé leánya távollététől, és mindig örült, valahányszor Hermann bácsi náluk töltötte az estét.

Ekkor már a titkos tanácsos is élénk levelezést folytatott fiával, és Róbert néha nem állta meg mosolygás nélkül, látván, milyen erőfeszítéssel présel ki magából apja egy-egy elismerést.

Mégis Lénával levelezett a legtöbbet. Nem szerelmesleveleket váltottak, csak időnként árulta el egy-egy szó vidám évődésük vagy komoly eszmefuttatásaik közepette, hogy közös, boldog jövőjüket építgetik.

A jóképű Róbert természetesen Rio de Janeiróban sem maradt észrevétlen. Némelyik nő pillantása hosszasan megpihent a jóvágású fiatalemberen. A vidám Dolores gyakorta ugratta ezzel, és azt kérdezgette, hogy megnyerte-e a tetszését valamelyik szépség, vagy a nagybátyja példáját követve inkább agglegény akar-e maradni.

Róbert csak mosolygott, és Mercedes megjegyezte:

- Nézzétek, Róbert már megint a német arcát mutatja! Lefogadom, hogy titokban menyasszonya van odaát Németországban!

És a két lány addig ugratta és kérlelte, hogy fogadja őket végre a bizalmába, míg Róbert egy holdfényes estén, a villa kertjében el nem mesélte nekik szerelmének történetét.

A két ifjú hölgy attól kezdve égett a vágytól, hogy megismerhesse Lénát.

A következő alkalommal Róbert magával vitte a Sartorius családról készült fényképfelvételt is. Lena nagyon megtetszett a nővéreknek, ezért azonnal felcsaptak Róbert szerelmének őrangyalaivá. Kijelentették, hogy Róbertnek okvetlenül el kell jegyeznie a lányt legközelebbi németországi tartózkodása alkalmával, a rá következő alkalommal pedig el kell vennie feleségül, és magával kell hoznia Brazíliába, míg végleg vissza nem települhet Németországba.

Róbert vágyakozva felsóhajtott e tervek hallatán, és azért fohászkodott, hogy valóra tudja váltani őket.

Eltelt egy hosszú év. Lena megírta Róbertnek, hogy visszatért Genfből, és ismét Hermann bácsinál tölti a vasárnap délelőttjeit. Egy másik levelében pedig arról számolt be, hogy valahányszor a bácsinál van, Róbert apja is beállít, és hogy nagyon kedves is tud lenni, és már egyáltalán nem vág olyan szigorú, kérlelhetetlen arcot. Egyébként pedig erősen foglalkoztatja a gondolat, idézte Lena a tanácsos szavait, hogy mivel lányai férjhez mentek, feladja nagy lakását, és bérel egy kisebbet abban a házban, amelyben sógora lakik.

Hermann bácsinak nagyon tetszik az ötlet, csak Nuske nem lelkesedik érte, mivel nem képes elviselni a titkos tanácsos új házvezetőnőjét, aki Königsbergből származik, és alig érti Nuske szász táj szólását, és Nuske sem érti sokkal jobban az övét.

Idővel azonban remélhetőleg majdcsak megértik egymást valahogy, legalábbis ő, mármint Lena, minden tőle telhetőt meg fog tenni annak érdekében, hogy kibékítse őket.

A levél stílusa olyannyira mulatságos volt, hogy Róbert nem tudta megállni nevetés nélkül, főleg, amikor elképzelte azt a jelenetet, amint Nuske hevesen perlekedik a königsbergi házvezetőnővel, és közben egyikük se nagyon érti, mit mond a másik.

XVII.

Gyorsan elrepült az idő Róbert következő hazatéréséig. Ezúttal bejelentette érkezésének pontos időpontját, úgyhogy Nuske időben kifüggeszthetett egy táblát az ajtóra nagy, piros betűs „Isten hozott" felirattal a közepén. Épp félrebillentett fejjel, kritikus pillantással szemlélte művét, amikor kinyílt a szomszédos lakás ajtaja, és egy gömbölyded, fehér kötényes asszonyság lépett ki rajta.

Virágfüzérrel díszített, hatalmas kartonlapot cipelt, amelyet lerakott az ajtó elé. Ezután kihozott egy létrát, egy kalapácsot és néhány szöget.

Nuske rosszat sejtve figyelte ténykedését.

- Nocsak, Schmalfeldt asszony, mit csinál maga ott? - kérdezte végül.

Schmalfeldt asszony a nemrégiben beköltözött Folkner titkos tanácsos házvezetőnője volt. Harciasan csípőre tette a kezét, és rosszalló tekintettel szemügyre vette Nuske immár felfüggesztett tábláját.

- Hogy mit csinálok, Nuske úr? Kiakasztok egy virágfüzért a fiatalurunk üdvözlésére!

- Ugyan már, hisz nem a maguk fiatalura az, Schmalfeldt asszony! 6 a mi fiatalurunk, és csak nekünk van hozzá jogunk, hogy táblát akasszunk ki a tiszteletére!

- Még mit nem, Nuske úr, még mit nem! A fiatalúr a titkos tanácsos úr édesfia, ő tehát a mi fiatalurunk!

Ebben a pillanatban egy elragadó ifjú hölgy jött fel a lépcsőn, és nevetve megállt előttük.

- Mit látnak szemeim, Nuske és Schmalfeldt asszony már megint hadiösvényre léptek! Megtudhatnám, min vitatkoznak?

Mindketten egyszerre kezdték bizonygatni igazukat az ifjú hölgynek. Lena - mert ő volt az - nevetve befogta a fülét.

- Kegyelem! Csak szép sorjában, különben egy szót sem értek az egészből. Schmalfeldt asszony, a hölgyeké az elsőbbség, úgyhogy kezdje maga!

A házvezetőnő pergő nyelvvel fejtegetni kezdte, hogy neki legalább annyi joga van virágfüzért akasztani az ajtó fölé, mint Nuskénak, hisz a titkos tanácsos úr „úgyszólván" a fiatalúr atyja. Nuske ezután nem kevésbé beszédesen a szív jogára hivatkozott, mondván, hogy a fiatalúr Rodeck úrnál van otthon igazán. Lena figyelmesen végighallgatta a szász, illetve königsbergi tájszólásban rázúdított szóáradatot, majd, miután mindkét fél befejezte, fontoskodó arcot vágott, és így szólt:

- Ha jól meggondoljuk, mindkettejüknek igaza van. Schmaldfeldt asszonynak úgymond a születés jogán, Nuskénak pedig bizonyos szerzett jogok alapján. Azt is teljes bizonyossággal tudom, hogy a fiatalúr mindkét üdvözlő feliratnak nagyon örülne, tehát nem volna helyénvaló, ha bármelyiktől is megfosztanánk. Azt javaslom, hogy a szemben álló felek egyezzenek meg, hisz ebben a kérdésben Rodeck úr és a titkos tanácsos úr is egy véleményen vannak. Már régóta nem vitatkoznak azon, hogy melyikükhöz is tartozik Róbert, inkább így nevezik: „a mi Robertünk". Így szerintem az volna a leghelyesebb, ha a két díszítést egyetlen pompás dekorációvá egyesítenék. A két ajtó közvetlenül egymás mellett nyílik, úgyhogy alig hiszem, hogy különösebb akadálya lehetne a dolognak.

Nuske és Schmalfeldt asszony összenéztek, harcias arckifejezésük megenyhült. Nuske a mellényét húzogatta, Schmalfeldt asszony pedig lesimította a kötényét. Lénának komoly erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a komolyságát.

- Nos? Elássák a csatabárdot, Schmalfeldt asszony? A szelídség a nő ékessége, nyújtson békejobbot Nuské-nak, és ő cserébe segíteni fog magának felakasztani a virágokat és a táblát. Végtére is ez férfimunka!

A szemben álló felek egymásra mosolyogtak, és Schmalfeldt asszony kinyújtotta a kezét.

- A nagyságos kisasszony egyszerűen az ujja köré csavarja az embert, nem lehet neki nemet mondani, ha így beszél! No, csapjon bele, Nuske úr, és ne veszekedjünk többé!

- Hát jó, felőlem, hisz amúgy is ostobaság, hogy folyton csak civakodunk egymással. Maga egész tisztességes asszonyság, és én sem vagyok annyira faragatlan fickó, úgyhogy kössünk békét!

- Nagyszerű! és most hozza elő gyorsan az indián békepipáját, Nuske, hogy tartós is legyen ez a béke! -mondta Lena nevetve.

- Azt már nem, Lena kisasszony, amit mondtam, megmondtam! és ha én egyszer azt mondom, hogy béke van, akkor az is van! Na, ideje, hogy felkapaszkodjak a létrára, és felerősítsem ezt a táblát! Maga meg adogathatná nekem a szögeket, Schmalfeldt asszony, hogy ne kelljen minden alkalommal lemásznom.

Lena elégedetten bólintott, majd megkérdezte:

- Hermann bácsit a nappaliban találom, ugye, kedves Nuske?

- Igenis, Lena kisasszony! - kiáltott le Nuske a létra tetejéről, mire Lena eltűnt az ajtó mögött.

- Nagyon kedves kisasszony! - jegyezte meg Schmalfeldt asszony elismerően.

- De még mennyire! És Isten segedelmével egy szép napon a menyünk lesz - válaszolta Nuske.

- Hát ezt meg hogy érti, Nuske úr?

- Igazán nem kell ehhez lángésznek lenni! Úgy értem, hogy Lena kisasszony egy napon a mi Robertünk felesége lesz. Nagy szemeket mereszt majd, Schmalfeldt asszony, ha meglátja a fiatalurat! Az ám a derék ember!

Néhány órával később megérkezett Róbert. Apja és nagybátyja együtt köszöntötték Hermann bácsi nappalijában, Nuske és Schmalfeldt asszony pedig közösen elkészítették az ünnepi ebédet, anélkül, hogy akár csak egyszer is hajba kaptak volna. A két öregúr alig tudott betelni Róbert látványával, aki csinos, napbarnított arcával, markáns vonásaival már csakugyan komoly férfi benyomását tette.

Amikor a két öregúr ebéd után visszavonult egy kicsit pihenni, Róbert vette a kalapját, és lesietett Sartoriusék-hoz. Annyira emésztette a vágy Lena után, hogy nem volt képes kivárni a hivatalos látogatási idő kezdetét.

A csengetésére ajtót nyitó szobalány közölte vele, hogy Sartorius doktor úr egy operációból kifolyólag nincs otthon, a nagyságos asszony pedig lepihent.

- És a nagyságos kisasszony? Itthon van?

- Igen, a nappali szobában van.

- Akkor jelentsen be a nagyságos kisasszonynak! Nem telt bele sok idő, és a szobalány kitárta előtte a nappali ajtaját. Róbert belépett, és a következő pillanatban dobogó szívvel ott álltak egymással szemben.

Lena végtelenül kedves, szemet gyönyörködtető látványt nyújtott fehér ruhájában.

A férfi olyan ámulattal nézte, mintha jelenést látna. Milyen szépséges ifjú hölgy lett belőle, dobbant meg a szíve. Tekintete a lány szemébe mélyedt, s ösztönösen kinyújtotta felé a karját.

- Lena - kiáltotta olyan szenvedélyesen, hogy a lány gondolkodás nélkül odaszaladt hozzá, és a karjaiba vetette magát.

- Róbert! - suttogta elfúló hangon, és a férfi mellkasára borult. Róbert úgy ölelte magához, mintha soha többé nem akarná elengedni, majd hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.

- Szeretsz még, kicsi Lénám? Akarsz a feleségem lenni? „,

- Igen, akarok, és teljes szívemből szeretlek! Összeölelkezve mesélték el egymásnak, milyen szenvedélyesen vágyakoztak a másik után.

- Megint el kell majd válnunk egymástól, Róbert? -kérdezte egy idő múlva Lena, félénken pillantva fel a szerelmére.

- Igen, kicsim. A szüleid nem fognak hozzájárulni, hogy most azonnal magammal vigyelek, én pedig mindössze egy hétig maradhatok. De megkérem őket, engedjék meg, hogy eljegyezzük egymást. Azzal örökre össze lesz kötve az életünk. Két év múlva pedig feleségül veszlek, és egy évre Brazíliába költözünk. A Völker család már alig várja, hogy megismerhessen. Felajánlották, hogy a villájuk második emeletén lakhatunk, amíg végleg haza nem térünk Németországba. Jó lesz így, szerelmem?

Lénának minden megfelelt, amit a kedvese mondott. Feltétlen bizalommal helyezte kezébe a sorsát.

Róbert megvárta, míg Sartorius doktor hazaér. Lena édesanyja már korábban csatlakozott hozzájuk. Amikor először megpillantotta őket, amint kéz a kézben, ragyogó szemmel néznek rá, könnyek között ölelte át mindkettejüket.

- Semmit nem kell mondanotok, gyermekeim! A pillantásotok mindent elárul. Már Róbert két évvel ezelőtti elutazásakor rájöttem, hogy az én kis Lénám szívét is örökre magával vitte.

Amikor aztán Sartorius doktor is megérkezett, Róbert annak rendje s módja szerint megkérte tőle a leánya kezét.

- Szóval Lénát akarod? - mosolygott rá nyájasan Sartorius doktor, és tréfásan megveregette a vállát. - Hát, fiam, ha ő igent mondott, én sem mondhatok nemet. De attól tartok, fiatalok vagytok még egy kicsit a házassághoz.

Ekkor Róbert elmondta neki, miként képzeli a jövőt, és amikor a doktor meghallotta, hogy még két évre megtarthatja az ő kicsi Lénáját, még könnyebb szívvel adta rájuk áldását.

- Jól van, gyerekek, ma este az ifjú jegyespár egészségére koccintunk! Most azonban aludnék egy órát, mert hajnali négy óta talpon vagyok, és nehéz műtét áll mögöttem. Róbert, addig is elvihetnéd a menyasszonyodat atyádhoz és nagybátyádhoz, és megkérdezhetnéd, hogy ők is egyetértenek-e a házasságotokkal. Este aztán mindannyian a vendégeink vagytok. Rád pedig, drága asszonykám, az örömteli feladat hárul, hogy előkészítsd az eljegyzési ünnepséget!

XXIII.

A fiatalok boldogan lépkedtek egymás mellett a ragyogó nyári napsütésben. Útközben Róbert vásárolt menyasszonyának egy csokor vörös rózsát.

- Szeretném, ha ebből a hajadba tűznél egy szálat, Lena. Hadd gyönyörködjön benned a két kedves öregúr!

A titkos tanácsos és Hermann bácsi időközben felébredt délutáni álmából. Nuske jelentette nekik, hogy Róbert a doktor úrékhoz ment látogatóba.

Hermann bácsi sokat sejtetően mosolygott maga elé, Folkner azonban egy kicsit megütközött e hír hallatán.

- Miért kellett máris odaszaladnia? Ráért volna még azzal a látogatással.

- Azt hiszem, én tudom, hogy miért - felelte titokzatosan Hermann bácsi, és megkínálta sógorát egy szivarral.

Még akkor is a nappaliban ücsörögtek füstfelhőket eregetve, amikor Róbert és Lena megérkeztek. A lány elfintorította az orrát.

- Fúj, az ember az orráig se lát a füsttől! Hermann bácsi, terítsd magadra a pokrócodat, légy szíves! Kinyitom egy kicsit az ablakot, mert így még azt se látjuk, ki van itt!

Hermann bácsi éles pillantással méregette a fiatalokat.

- Nyugodtan kinyithatod az ablakot, bár én a magam részéről már így is tudom, kivel állok szemben.

Lena - miután üdvözölte a titkos tanácsost - gyorsan kitárta az ablakot, majd Róberttel együtt odaléptek Hermann bácsihoz.

- Hermann bácsi, azért én mégiscsak fogadnék veled arra, hogy nem tudod, ki áll most előtted! - mondta a fiatalember hamiskásan csillogó szemmel.

- Erre inkább ne fogadj, fiacskám! Nagyon is jól tudom, hogy egy újdonsült jegyespár áll előttem!

A fiatalok erre a nyakába borultak.

- Hát te tudtad? - kérdezte ámulva Lena.

- Már jó ideje - felelte Hermann bácsi.

- Csakugyan? Pedig még csak egy órája jegyeztük el egymást!

- En viszont már évekkel ezelőtt láttam, hogy így lesz. A titkos tanácsos döbbenten nézte őket. Róbert ekkor

kézen fogta Lénát, és odavezette az apjához.

- Apa, ő az én szeretett menyasszonyom. Kérlek, add ránk áldásodat!

Mit tehetett volna a titkos tanácsos? Természetesen áldását adta.

Este csodálatos eljegyzési ünnepséget rendeztek a menyasszony szüleinél. Hermann bácsi megható beszédet tartott ez alkalomból, a titkos tanácsos pedig becsípett, és boldogan közölte mindenkivel, aki csak kíváncsi volt rá, hogy mennyire büszke a fiára, és hogy még soha életében nem látott olyan gyönyörű, kedves lányt, mint amilyen a menye.

Két évvel később Róbert magával vitte ifjú hitvesét Brazíliába, ahol a Völker család tárt karokkal fogadta őket.

Egy évre rá megnyílt a Sagasta & Völker Kereskedőház németországi kirendeltsége. Yölker úr csakugyan átlátogatott Brazíliából a megnyitó ünnepségre, és megindító találkozásra került sor közte és régi barátja között.

A kirendeltség vezetője természetesen Robert lett, majd néhány év sikeres üzleti tevékenység után Völker társtulajdonossá tette.

Így végül szerencsésen ütött ki Robert Folkner ifjúkori ballépése. Szívében örökre hálás maradt Hermann bácsinak, s magában azt kívánta mindazoknak, akik szándékosan vagy akaratukon kívül ballépést követnek el, hogy hozzá hasonlóan találjanak egy jóságos, erős kezet, amely visszavezeti őket a helyes útra. A fogódzó nélkül a mélybe zuhanó szerencsétleneket pedig sosem kárhoztatta, inkább szánta!

Robert megfogadta, hogy ha netán őt hozza össze olyasvalakivel a sors, aki éppen letérni készül a helyes útról, akkor ő is segítő kezet fog neki nyújtani, hogy a tévelygő lélek ismét magára találjon. Mert sosem tudhatjuk, nem szorulunk-e egy napon mi is segítségre...

VÉGE