Hedwig Courths-Mahler

Átváltozások

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Die Flucht vor der Ehe

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Komáromy Rudolf

Fordította: KOMÁROMY RUDOLF

I.

Mona Runeck örült, hogy a zajos ünnepi forgatagból a szomszéd szoba csendjébe menekülhetett. Zsongott a feje a népes társaságtól, az üres frázisoktól, melyeket a sok vendég pufogtatott, és csodálta mostohaanyját, aki fáradhatatlanul állta az estély megpróbáltatásait.

A leány nem szokott ilyen lármás nyüzsgéshez, élete eddig csöndes visszavonultságban zajlott, de most az apja váratlanul hazahívta, s hirtelen az érdeklődés homlokterébe került. Úgy vélte, ehhez sem kedve, sem tehetsége. Inkább otthontalannak, gyökértelennek érezte magát az apai házban, mint bárhol másutt.

Bár évente néhány hetet eddig is otthon töltött, de akkor nem kényszerítették, hogy a társasági életben részt vegyen. Túl fiatal volt ahhoz, hogy bevezessék a társaságba, ráadásul igen fiatalos mostohaanyja sem szívesen mutatkozott egy ilyen nagylány oldalán.

E rövidebb látogatások idején csöndben olvasgatott a szobájában, valahányszor vendégek érkeztek. Alig szűrődött fel hozzá a zene és a beszélgetés hangja, amely egyszer-kétszer arra csábította, hogy félretegye a könyvét, és lelopakodjon az egyik szomszéd szobába, ahonnét kihallgathatta a vidám összejövetelt. Ezt egész mulatságosnak találta. Egyik alkalommal éppen a függöny mögött kuporogva fülelt, amikor fiatal, magas termetű úriember lépett a helyiségbe, hogy lopva elszívjon egy cigarettát. Mona nem mert elmenekülni, mert akkor észrevették volna. Megszeppenve gubbasztott rejtekhelyén, s a függöny keskeny résén át leste a fiatalembert. A látványtól a szíve hevesebben kezdett dobogni.

A fiatal férfit Bernd Kronaunak hívták, a házigazda egyik barátjának a fia volt. Azt hitte, egyedül tartózkodik a szobában, nem sejtette, hogy egy félénk leányszempár figyeli, azt még kevésbé, hogy ezen az órán meghódított valakit. Tudtán kívül elrabolta Mona ifjú szívét, aki soha egy szót sem váltott még vele.

A tapasztalatlan leányka nem is gyanította, hogy hirtelen kicsírázott szerelem az, amitől oly nyugtalanul dobbant meg a szíve. Le nem vette a tekintetét az elegáns fiatalemberről, akinek szálas, erőteljes alakja annyira megtetszett neki, és arca első látásra elnyerte a rokonszenvét. A legapróbb részletekig elméjébe véste a férfi erélyes, mégis kellemes vonásait. Miután az illető befejezte a dohányzást, felállt, és visszatért a terembe, Mona is kisurrant, és a szobájába futott.

Amikor legközelebb ismét néhány hétre hazavitték, rögtön azt szerette volna tudni, vajon viszontlátja-e a fiatalurat, akit nem bírt elfelejteni. Néhányszor sikerült is kilesnie, miközben a férfi továbbra sem sejtette, hogy titokban figyeli. Amikor az apja társaságot hívott, ő is mindig megjelent, Mona pedig leshelyére osont, hogy egy pillantást vethessen rá. Mihelyt meglátta, tüstént gyorsabban kezdett lüktetni ereiben a vér.

Egy napon azt is meghallotta, hogy hívják. A férfi épp abba a szobába lépett be az apjával meg a mostohaanyjával, ahol ő rejtőzködött. Néhány szót váltottak, amiből kiderült, hogy a megnyerő egyéniség Bernd Kronau.

Ettől kezdve néha felébredt Monában a vágy, hogy ő is részt vehessen a társasági életben. Elképzelte, milyen nagyszerű lehet ezzel a fiatalemberrel beszélgetni. Jólesően meleg hangja szinte simogatta a szívét. Irigykedett az ifjú dámákra, akik cseveghetnek és táncolhatnak vele, vágyakozott arra, hogy ő is olyan szép legyen, mint sokan közülük. Önmagának cseppet sem tetszett. Nehéz szívvel nézett a tükörbe, és bánatosan állapította meg, hogy az arcát elözönlő szeplőkkel nem éppen kívánatos látványt nyújt.

Egyáltalán nem vette észre, hogy vonásai finomak és kellemesek, a szeme gyönyörű, a haja dús és csillogó, nem látott mást, csak a barna pöttyöcskék tömegét, melyek oly furcsán szélesnek mutatták amúgy fitos orrocskáját, sötét sávként húzódva a járomcsontjáig.

Azelőtt ez nem zavarta, most annál inkább, s legnagyobb szomorúságára a barna folt télen sem akart eltűnni. Tetejébe még a mostohaanyja is figyelmeztette:

– Valamit csinálnod kéne ezekkel a szeplőkkel.

Az asszony érdeklődése ezzel véget is ért, Mona pedig nem tudta, mit csináljon, fogalma sem volt róla, hogy az ilyesmit el is lehet tüntetni.

Amikor aztán az apja nemrégiben megírta, hogy végleg haza kell térnie, mert bevezetik őt a társaságba, erőt vett rajta az izgalom. A társaság egyet jelentett azzal, hogy megismerkedik Bernd Kronauval. Minden félénksége ellenére ujjongva tekintett e kilátás elébe.

Nem sejtette, hogy a nagynénje áll emögött – akinél az apja második házassága óta élt –, ő sürgette az apját, hogy ideje bemutatni Monát a világnak. Erre aztán a mostohaanyja is vállalta, hogy a felserdült leánnyal együtt jelenjen meg.

Mona egyre csak Bernd Kronaura gondolt, akinek a képét csodálatos kincsként őrizte ifjú szívében, nyugtalan várakozással telve vonatozott haza, hogy első ízben mutatkozzék be a társaság előtt.

Vajon megismerheti, beszélhet vele?

Ez a remény valamelyest megkönnyítette az elválást Herta nénitől, özvegyember unokafivérétől, Lothartól és annak kicsi fiától, akikkel egy fedél alatt élte életét, amióta az édesapja másodszor is megnősült. Ezúttal nem rövid hetekre, hanem végleg tért vissza az atyai házba, s ez sokkal inkább nyomasztotta volna, ha nem számít arra, hogy itt időnként Bernd Kronau is megfordul majd.

Az első hetekben így is rettentő elhagyatottnak és szerencsétlennek érezte magát. Szenvedett az együttléttől mostohájával, aki hűvösen fogadta, s akinek csak a terhére volt. Csupán a Bernd Kronauval való találkozás gondolata segítette át ezen az időszakon. Türelmetlenül várta az első estélyt. A mostohája divatszalonokba kocsizott vele, teljesen kiöltöztette, s ő életében először örült a szép ruháknak. Mialatt próbált, azon tűnődött, tetszeni fog-e bennük legalább egy kicsit Bernd Kronaunak. Ám amikor a mostohaanyja elégedetlenül sóhajtozva fürkészte szeplőkkel borított arcát, szörnyen kishitűvé vált. Nem, hogy is tetszhetne ezekkel az utálatos barna pettyekkel az orrán! Az asszony egyszer vastag púderréteggel próbált segíteni a bajon, de ez csak ideig-óráig sikerült. Aztán valami kenőcsöt hozott néki, ami állítólag elmulasztja a bőréről ezt a tisztátalanságot. Mona buzgón kenegette magát, de hiába, a barna foltok maradtak. Ekkor sóhajtva lemondott róla, hogy valaha is megszabaduljon ettől a szépséghibától, amely annál jobban nyomasztotta, minél inkább közeledett az első társasági esemény napja.

Elérkezett a nevezetes este. Bernd Kronau valóban megjelent. Az estély ugyanolyan fényes külsőségek közepette zajlott le, ahogy minden más rendezvény a Runeck-házban. Erről Mona szép mostohaanyja gondoskodott, aki állandóan azon igyekezett, hogy jelentős szerepet játszhasson a társaságban.

Mona csupán egyetlen szempontból értékelte az estélyt: hivatalosan megismerkedhet Bernd Kronauval, beszélgethet, sőt talán még táncolhat is vele.

De ó, az a pillanat, amely után oly rég sóvárgott, amelyet olyan örömmel várt, most csupán fájdalmas csalódást hozott. Mert a férfi, aki tudtán kívül meghódította a szívét, hűvösen, a szigorú ítész szemével végigmérte, néhány udvarias szót váltott vele, majd felcsillanó tekintettel fordult egy másik ifjú hölgy felé, aki éppen odalépett. Mona alig mert ránézni, rideg pillantásától visszarettenve lesütötte a szemét, és sajgó szívvel hallgatta, milyen kedvesen és érdeklődve beszélget a szép dámával.

Mintha nehéz kő ereszkedett volna a mellére.

Félszegen hátrahúzódott, amiről a férfi tudomást sem vett, az estély zsivaja elől abba a csöndes oldalszobába menekült, ahonnét azelőtt a társaságot szokta hallgatni. Sóhajtva ereszkedett a nehéz bársonyfüggöny mögött, a mély ablakfülkében álló fotelba.

Mit keres ebben a házban, ahol oly idegenül érzi magát? Amióta a mostohája beköltözött ide, többé nem ez az otthona. Senkinek sincs rá szüksége, senki sem törődik vele. Mi értelme itt maradnia azok után, hogy Bernd Kronau olyan hűvös, lenéző pillantást vetett rá?

Még soha nem érezte magát oly szerencsétlennek, oly elhagyatottnak, mint most, pedig már épp elégszer tört rá a magány.

Ott ült mozdulatlanul megszokott búvóhelyén, örült, hogy nem láthatja senki. Kezét görcsösen összeszorította az ölében, a szemét lehunyta, mintha ki akarná rekeszteni a külvilágot, és hagyta, hogy a fájdalom mind mélyebbre rágja magát a szívében. Bárcsak újra Herta néninél lehetne! Milyen szívesen játszana a kicsi Gerddel! Ott szeretik. Minek kellett olyan hirtelen hazajönnie? Hogy bevezessék a társaságba? Mi keresnivalója ebben a riasztóan idegen környezetben, ahol félszegsége miatt olyan gyámoltalanul, esetlenül mozog, folyton bíráló pillantások kereszttüzében érzi magát? És mind közül Bernd Kronau tekintete szegeződik rá a leghidegebben.

Ez rettentően rosszulesett neki.

Az apja sohasem ért rá vele foglalkozni, hamar elveszítette a türelmét, régóta nem értette őt. Nem látott, nem hallott mást, csak szép fiatal feleségét.

Már épp keserveset akart sóhajtani, de még idejében magába fojtotta, mert közeledő hangok ütötték meg a fülét. Megrettenve pislantott ki a függöny keskeny résén, és látta, hogy két úr foglal helyet közvetlenül a leshelye előtt álló fotelekben. Annyira lefoglalta a bánata, hogy nem is vette észre előbb a jöttüket. Rémülten ismerte fel egyikükben Bernd Kronaut, aki látnivalóan előszeretettel viseltetett a helyiség iránt. A másik, idősebb férfit is ismerte már, Bernd Kronau apja, az ő apjának a barátja volt az. A világ minden kincséért nem hagyta volna el búvóhelyét, hogy a fiatalember előtt mutatkozzék, így hát meg sem moccant, bár ezáltal minden szót hallania kellett, ami a függönyön túl elhangzott.

Remélte, hogy csak semleges témákról beszélnek majd, s egy ideig nem is történt semmi baj, míg végül Bernd Kronau meg nem kérdezte:

– Mit akartál tőlem, apám? Lopva jelt adtál, hogy vonuljunk félre ide.

Georg Kronau, az apa idegesen kihúzta magát, és nyugtalanul nézett a fiára.

– Már megint túl hosszasan és túl behatóan foglalkoztál Weimann kisasszonnyal, Bernd, láttam, milyen tüzes pillantásokat vetettél rá.

– De apám – nevetett könnyedén a fiatalember –, Susanne Weimann igazán megérdemli, hogy törődjenek vele. Nemcsak szemkápráztatóan szép, hanem, ami ennél sokkal többet ér, kedves és szellemes is.

– Viszont teljesen vagyontalan, fiam – jegyezte meg nyomatékosan az apa.

– Attól még beszélgethetek vele – vélte higgadtan Bernd.

– De közben teljesen elhanyagolod Runeck kisasszonyt – viszonozta kedvetlenül az idősebb Kronau.

Mona összerezzent, ahogy váratlanul elhangzott a neve. Mit nem adott volna most már, ha jó messze lehet innét! Bernd meghökkent.

– Miért ne hanyagolnám?

– Talán elfelejtetted, hogy megmondtam: igyekezz minél több figyelmet szentelni neki?

Ismét nevetés hallatszott.

– Apám, ezt tényleg nem kívánhatod tőlem. Ez a riadt kis jószág az esetlen mozgásával, aki semmi értelmeset nem bír kinyögni, és lesüti a szemét, ha az ember szól hozzá, igazán nem a fiadnak való társaság. Ezenkívül azt is tudnod kell, hogy kifejezetten feszélyez, ha olyan nővel kell beszélnem, akinek tisztátalan a bőre. Jóformán mást sem láttam Runeck kisasszonyból, mint azt a viszolyogtató, barna szeplőmezőt az orrán és az arcán, azt se tudtam, hogy forduljak gyorsan másfelé.

– Nem szívesen hallom ezt, Bernd, az ilyen külsőségeken felül kell emelkednünk. Nagyon kínos, hogy így beszélsz Runeck kisasszonyról. A szeplő csupán aprócska szépséghiba.

– De ha ilyen tömegben lép fel, és így elcsúfítja az arcot, akkor egyenesen gusztustalannak találom.

– Kérlek, Bernd, hagyd ezeket az ostoba szavakat! Ha nem érted, vagy nem akarod megérteni a célzásaimat, kénytelen vagyok világosabban kifejezni magamat. Mona Runecket kell feleségül venned.

– Az isten szerelméért! – rökönyödött meg Bernd. – Ezt a két lábon járó csúfságot, az undorító bőrével? Feleségül? Nem, apám, ez lehetetlen! Remélem, csak tréfáltál.

– Nem – sóhajtott mélyet Georg Kronau –, halálosan komolyan beszélek. Semmi kedvem tréfálkozni.

– Egyáltalán nem is akarok még megházasodni – ellenkezett harciasan a fiatalember –, legkevésbé ezzel a kis madárijesztővel.

– Megtiltom, hogy így nevezd! Elfelejted, hogy az egyik leggazdagabb örökösnő.

– Attól se nem szebb, se nem kívánatosabb. Nem áll szándékomban hozományért áruba bocsátani magamat. Kérlek, apám, ne erőltesd ezt a dolgot! Tudom, hogy régóta barátkozol az édesapjával, talán mindkettőtöknek tetszene, ha összeboronálnátok a gyermekeiteket, de rám ne számítsatok! Soha nem veszek nőül olyan leányt, aki ellenszenves vagy legalábbis tökéletesen közömbös nekem. A legcsekélyebb vonzalmat sem ébreszti bennem. A te fiad lévén, hála istennek, semmi szükségem rá, hogy odadobjam a szabadságomat egy ilyen csúnyácska, jelentéktelen teremtésért, csak mert nagy vagyon várományosa.

Az öregúr megint mélyet sóhajtott, majd érdes hangon megszólalt:

– Tévedsz, Bernd, nagyon is szükséges, hogy gazdag családba házasodj.

A fiú elszörnyedve meredt apja vértelen, komor arcára: – Apám!

– Vigyázz, ne olyan hangosan, fiam! A hely nem a legalkalmasabb, hogy ilyesmiről beszéljünk, de okvetlenül, még ma este meg kell tudnod, miként áll a helyzet, hogy eltörölhesd a kedvezőtlen benyomást, amelyet minden bizonnyal máris keltettél Runeck kisasszonyban. Ez a leány kedvére válogathat a kérők között, amilyen gazdag. Hát jól figyelj! Arra kényszerítesz, hogy itt és most színt vallják: az összeomlás küszöbén állok.

Bernd elsápadt.

– Apám, az ég szerelmére!

– Ez az igazság, Bernd, hamarosan csődöt kell jelentenem, ha nem érkezik gyors segítség. Az eljegyzésed Runeck kisasszonnyal azonnal újra megnyitja előttem a hitelforrásokat, amelyek most kiapadtak. Isten a tanúm, szívesen megkíméltelek volna, de minden lehetőséget kimerítettem, eddig tartott a tudományom. Így hát a végszükségben utolsó mentsvárnak láttam, amikor az én Runeck barátom a minap felajánlotta, hogy hozzád adja feleségül a leányát.

Mona és Bernd egyszerre rándult össze a függöny két oldalán.

– Runeck úr ajánlotta ezt neked? – képedt el a fiatalember.

– Igen, magamtól eszembe sem jutott volna ez a kiút kétségbeesésemben. Úgy tűnik, Kronauék igyekeznek minél előbb túladni a leányon, akinek a jelenléte zavarja a házaspárt. Nem ildomos tovább távol tartaniuk a háztól. A nagynéni hívta fel erre az apa figyelmét. A szép mostohaanyának persze nincs ínyére ilyen nagylány mellett élni.

– Szegény gyermek! – simított végig a haján Bernd.

Nem sejtette, hogy Mona hallja együtt érző szavait, s forró könnyek szöknek a szemébe, amelyeket alig bír visszatartani.

– Őrizd meg ezt a részvétet, Bernd, ez megkönnyíti a dolgodat. Bevallom, Runeck ajánlatát megváltásnak éreztem szorongatott helyzetemből. Runeck kisasszony elhalt édesanyja után máris tekintélyes készpénzvagyon birtokosa, mellyel azonnal szabadon rendelkezhet, függetlenül attól, hogy egyúttal az apja örököse is, mivel Runeck második házasságát egészen biztosan nem kíséri gyermekáldás. Az említett készpénztőke mentőövet jelent a Kronau cég számára. Most, hogy már mindent tudsz, nyilván józanul cselekszel, és még ma mindent megteszel, hogy elnyerd Runeck kisasszony kegyeit. Nem lesz nehéz levenned a lábáról ezt a fiatal leánykát, csak az a fő, hogy mindenki mást megelőzz.

Bernd Kronau arcából lefutott a vér, ezt Mona rejtekhelyéről is látta. A fiatalember vonásai megfeszültek, ajkát összepréselte.

– Nem, apám – szegte fel a fejét –, lehetetlent kívánsz. Nem adom el magam pénzért. Soha többé nem tudnék tükörbe nézni. Dolgozni akarok nálad, épp eleget tanultam, fiatal vagyok és erős. De azt ne akard, hogy az önbecsülésemet sutba dobjam.

Az apa nyögve felsóhajtott.

– Ha nem segítesz, már csak egy kiút marad... A cégem összeomlását nem élem túl!

– Apám! – kiáltotta elszörnyedve Bernd.

– Most már tudod, hogy s mint állnak a dolgok. Nincs több mondanivalóm. Nem akarlak kényszeríteni, ha képtelen vagy rá – jelentette ki az öregúr fáradt, erőtlen hangon.

– Tényleg nincs más segítség?

– Nincs, már mindent megpróbáltam.

A két férfi egy darabig némán ült egymással szemben. A teremből beszűrődött a muzsika és a vidáman mulatozók nevetése. Az apa sápadtan és komoran figyelte a fiát, amaz visszameredt rá, mintha igyekezne meggyőzni magát, hogy nincs más megoldás. Apja vonásairól leolvasta, hogy minden remény hiábavaló. Arca megvonaglott, máskor oly életvidáman csillogó szeme, amelyet Mona úgy szeretett, elveszítette fényét.

A leány szinte kővé dermedt a hallottaktól. Feledte saját sértettségét, a fiatalembert szánta. A függöny keskeny résén át látta az arcát, melyen híven tükröződött a lelkében zajló tusa. Sikoltani tudott volna fájdalmában. Nem magára gondolt, csak érezte, mennyire iszonyodva szegül szembe Bernd Kronau egész lénye az áldozattal, amelyre szánják, ugyanakkor mennyire szorong, hogy az apja valóra váltja fenyegetését, és önkezével vet véget életének. Összeszorított foggal védekezett az ellen, hogy feleségévé tegye a „kis madárijesztőt”, nem akarta pénzért eladni magát. Mona pontosan megértette őt, minden sértettsége ellenére, mely még nem is tudatosodott benne. Látta megtört tekintetében a viszolygást, egyszersmind a félelmet, hiszen az apja élete forgott kockán, ha nem hajlandó segíteni. A leány nem azzal törődött, amiket róla mondtak, csak az járt az eszében, hogy Berndnek fel kell áldoznia magát egy öregemberért, aki az apja. Hirtelen gyűlölni kezdte Georg Kronaut. Hogy zsarolhatta ilyen fenyegetéssel a saját fiát?

Ó, bárcsak segíthetett volna ennek a férfinak, akit nem tudott feledni, amióta először meglátta!

Georg lassan, nehézkesen felemelkedett.

– Nem maradhatunk itt tovább, feltűnést keltene. Vissza kell térnünk a társasághoz. Most már mindent tudsz, a kezedben a döntés – szólt fátyolos hangon.

Bernd összerezzent.

– Tényleg nincs más kiút? Runeck, a barátod sem segít?

– Akkora összeget egyetlen barátomtól sem kérhetek, amennyi megmentené a céget a csődtől. Ha feltárnám előtte a helyzetet, talán még vissza is vonná az ajánlatát, miszerint hozzád adja a leányát. Most magadra hagylak, fontold meg jól, hogyan határozol. Rám ne gondolj, ha nincs más segítség, egyetlen lövéssel véget vetek mindennek.

– És ebben a tudatban mondjak nemet? – nevetett keserűen a fiatalember. – Nem hagysz választást nekem, apám!

– Annyira nehéz megtenned?

Összeszorította a fogát.

– Gondolod, hogy könnyen bocsátkozom olyasmibe, amiért meg fogom vetni magamat?

– Akkor ne tedd, fiam, és jöjjön, aminek jönnie kell! – adta meg magát az apja.

Bernd felugrott.

– Megteszem! – kiáltotta kétségbeesetten – Meg kell tennem, amit követelsz, de most menj, hagyj magamra, csak öt percre!

Az öregúr lassan távozott. Bernd Kronau ismét a fotelba vetette magát. Halk sóhaj szakadt fel kebléből. Nem sejtette, hogy mindössze egy bársonyfüggöny választja el a leánytól, akit feleségül kell vennie, ha meg akarja menteni a családi céget a csődtől, s ezáltal az apja életét is.

Hogy fajulhattak idáig a dolgok? Hasztalan kereste a választ. Nem tudta, hogy az apja, az inflációs veszteségeket ellensúlyozandó, spekulációba kezdett, miáltal végképp tönkretette magát.

A beszélgetés nyomán teljesen váratlanul szembesült a megrázó tényekkel. Az utóbbi időben ugyan észrevette, hogy a cég bizonyos nehézségekkel küzd. Mivel az apja vállalkozásánál dolgozott, ez nem maradhatott előtte rejtve, de pusztán jelentéktelen, átmeneti zavarnak tekintette, amelyen hamarosan felülkerekednek.

Mitévő legyen? Maradt egyáltalán választási lehetősége? Engedheti meghalni az apját? Nem maga miatt sajnálta a céget, tudta magáról, hogy vérbeli kereskedő, hozzáértése révén mindenképpen boldogul, még az apját is továbbsegíti, ha bekövetkezik a legrosszabb, csakhogy az öreg biztosan nem éli túl a cég pusztulását. Nem is az sújtotta le igazán, hogy feleségül kell vennie ezt a szerinte minden bájt nélkülöző, szürke leányt, akit a saját apja tetemes hozományával együtt is ajánlgatni kénytelen, csak hogy túladjon rajta. Sokkal inkább az nyomasztotta, hogy el kell adnia magát, hogy el kell veszítenie az önbecsülését.

Szegény Mona a kínok kínját élte át rejtekében a férfi miatt, de nem mozdult. Senki sem sejthette, hogy tanújává vált apa és fia beszélgetésének.

Végül Bernd Kronau felállt, s a leány látta, mennyire sápadt, milyen mély és kemény vonások jelentek meg az arcán. Ajkát elszántan összeszorította, üres tekintettel meredt maga elé.

Monának majd meghasadt a szíve. De szívesen segített volna! Nézte, ahogy lassan visszaballagott a terembe. Bizonyára belátta, hogy nem maradt választása, s most ment a sorsa elébe. Megborzongott. „Jaj, de szörnyű, hogy nem vagyok szép és vonzó, nem olyan, mint Susanne Weimann. A fiatalember valószínűleg őt szereti, olyan lelkes pillantásokat vetett rá, de most le kell mondania róla, és éppolyan boldogtalan, mint én.”

„Igen, most majd teljesíti az apja kívánságát, és udvarol a gazdag örökösnőnek, akitől a cég – és az apja életének – megmentését reméli. Erőszakot vesz saját magán – és gyűlölni fog engem.”

Ettől a gondolattól összeszorult a szíve. Nem, most semmi áron nem találkozhat vele, nem nézhet a szemébe, melyből minduntalan azt olvasná ki; „Te kis madárijesztő!”

Bármilyen szívesen segített volna rajta – ó, egész vagyonát örömest feláldozta volna, hogy könnyítsen a helyzetén! –, nem tehette, nem tudott efféle színjátékban részt venni. Inkább a halál, semhogy ilyen körülmények között feleségül menjen hozzá.

Félénken lesett ki a függöny résén. Hála istennek, nem járt arra senki, így észrevétlenül előbújhatott és kisurranhatott a szobából, az épület másik oldala felé. Tudta, hogy ott legfeljebb a személyzet valamelyik tagjával találkozhat. Sietve a folyosón termett, és körülnézett. Csak egy inas akadt az útjába, miközben az emeletre, a szobájába igyekezett. Annak hamarjában azt mondta:

– Jelentse a szüleimnek, hogy hirtelen rosszullét fogott el, lefekszem!

Az inas ránézett és látta, milyen sápadt. Hitt tehát neki, és indult, hogy teljesítse a megbízatást.

Dora Runeck bosszúsan ráncolta a homlokát, amikor megkapta az üzenetet. Szép arcát egy pillanatra bőszült kifejezés torzította el. Ez a leány mindenféle kellemetlenség forrása, minél előbb férjhez kell adnia, hogy eltüntesse innét. Mona nagynénje kardoskodott amellett, hogy hívják haza, és vezessék be a társaságba. Azért rendezték a mai estélyt, hogy összehozzák Bernd Kronauval, erre holmi rosszullétre hivatkozva, egyszerűen visszavonul.

Dora asszonyt hallatlanul fölingerelte a dolog, de nyomban negédes mosolyt erőszakolt magára, mivel Bernd Kronau lépett oda hozzá, és udvariasan meghajolt.

– Szabad kérdeznem, hol marad a kedves leánya, nagyságos asszony? Már jó ideje hiába keresem.

Runecknéba mintha tőrt döftek volna, valahányszor a „kedves leánya” felől érdeklődtek, most mégis nyájasan pillantott a fiatalember fakó, kényszeredetten nyugodt arcára.

– Végtelenül sajnálom, kedves Kronau úr, de az imént jelentették, hogy a mostohaleányom nem érzi jól magát, és visszavonult a szobájába. Bizonyára csak múló rosszullét, máris magam nézek utána, és lehozom önnek. Csak egy kis türelmet kérek.

Nagy súlyt helyezett arra, hogy ez a házasság Mona és Bernd Kronau között minél előbb megvalósuljon. Herta néni azt írta, nála nem találkozhat fiatalokkal a leány, mivel a világtól elzárva él unokaöccse házában. Márpedig legfőbb ideje, hogy Mona is megismerje az ifjúság örömeit, végtére is eladósorba került már.

Dora asszony hamar átlátta a helyzetet; Monának minél előbb ismét el kellett mennie, s mivel a nagynénje – bármennyire szerette – immár nem akarta visszafogadni, nem maradt más lehetőség, mint a gyors házasság. A leány ugyan még csak most töltötte be a tizennyolcadik évét, de hánynak kötik be már ebben a korban a fejét!

Mivel pedig az urát mintha elővette volna a lelkiismeret-furdalás a nagynéni levele nyomán, és az asszony is belátta, hogy most eleget akar tenni atyai kötelességének, ügyesen rávezette a férfit a gondolatra, hogy házasítsa össze a leányát Bernd Kronauval, akit egyébként nagyon kedvelt. Herta néni fölöttébb tartózkodóan viszonyult Dora asszonyhoz, aki ezt pusztán annak tulajdonította, hogy ő követte Herta testvérhúgát Runeck oldalán. Ő maga ellenséges érzelmeket táplált a nagynéni iránt, holott az hálára kötelezte, amikor sógora második házasságkötése után rögtön magához vette a leányt. Herta néni nem szívesen engedte el Monát, de úgy érezte, unokahúgának fiatal társaságra van szüksége.

Dora asszonynak nem esett nehezére meggyőznie a férjét, – aki az öregedő férfi szenvedélyével szerette nála húsz évvel fiatalabb feleségét, – hogy Monának sürgősen férjhez kell mennie, és a legalkalmasabb vőlegényjelölt Bernd Kronau. Mona apja lelkesen fogadta az ötletet, mivel a kései fellángolás annyira kitöltötte egész lényét, hogy a leány jelenléte számára is zavarónak tűnt. Így hát még Mona hazatérése előtt elhatározták, hogy a fiatalokat összeházasítják. Azt ugyan sejtették, hogy Bernd Kronau nem fog rajongani a gondolatért, hogy ilyen jelentéktelen külsejű arát vezessen az oltár elé, no de Mona mégiscsak gazdag örökös, s mint ilyen, nyilvánvalóan kívánatos menyasszony. Kronau majd férfimódra kárpótolhatja magát másutt.

Így eszelte ki Dora, nem sejtvén, hogy tervei zátonyra futottak volna Bernd ellenállásán, ha a fiatalember nem tudja meg egyidejűleg azt is, hogy az apja kereskedői becsülete és élete függ az ő anyagilag sikeres házasságától.

Bernd Kronau valóban nem tartozott azon férfiak közé, akik pénzért, szerelem nélkül nősülnek. Csak azért szánta rá magát erre mégis, hogy az apját megmentse. Nehezen döntött így, s ha Dora asszony a szívébe látott volna, igencsak megdöbben, mert nem a gazdag örökösnő iránti sóvárgást, hanem csupán keserű lemondást talált volna benne. Ez bizonyosan lehervasztotta volna arcáról a kerítőnőhöz méltó mosolyt.

A fiatalember ugyanakkor mást sem szeretett; Weimann kisasszonyhoz sem fűzte komoly kapcsolat, inkább a szellemes társalgó vonzotta benne, semmint a szépsége. Ez idáig egyetlen nő iránt sem táplált mély érzelmeket. Futó kalandokat már maga mögött tudhatott, mint a magakorabeli fiatalurak, de házasságra huszonnyolc éves fővel nem is gondolt még. A szabadságát igen sokra becsülte, senki sem ért annyit, hogy feláldozza érte.

Most nehéz szívvel bár, de mégis ezt kellett tennie. Még mindig viaskodott a viszolygással, amelyet édesapja közlése kiváltott belőle, mindazonáltal tekintetével a gazdag örökösnőt kereste, hogy közeledhessék hozzá.

Dora asszony tájékoztatása nyomán mintha kegyes haladékhoz jutott volna, de igyekezett hozzászokni a gondolathoz, s noha bizonyosan tudta, hogy a kis Mona madárijesztőnek fog tűnni előtte szeplőktől elcsúfított bőrével, félszeg, gyámoltalan viselkedésével, mégis bizonyos szánalmat érzett iránta. A szegény gazdag örökösnő! Nem élvezheti a családi otthon melegét, szép és fiatal mostohaanyja gyorsan el akarja tüntetni az útból. Ez azonban nem könnyített Bernd szívén.

Kereste tehát a leányt, de nem találta. Csak halványan emlékezett, hogy kék ruhát viselt, amelynek világos árnyalata még inkább kiemelte sötét szeplőit. Miután sehol sem lelte, végül a mostohaanyjához fordult, s amikor arról értesült tőle, hogy Mona gyengélkedik, még inkább elkeseredett, hogy ezek szerint nemcsak külsőre jelentéktelen és unalmas, de még nyamvadt és beteges is. Ettől áldozata még súlyosabbnak tetszett.

Mialatt Dora asszony a mostohaleányához indult, hogy mindenáron lecipelje, Bernd Susanne Weimannt látta közeledni, de kitért előle, és az apjához lépett, mert egyidejűleg elfogta az ő könyörgő pillantását.

– Kronau kisasszony rosszul lett, apám, de nyugodj meg, teljesítem a kívánságodat, és ha ő is beleegyezik, feleségül veszem.

– Köszönöm, fiam! – szorította meg görcsösen a kezét az öreg. – Az életemet adod vissza.

A két férfi izzó tekintettel nézett egymás sápadt arcára. Az apa tudta, hogy a fia áldozatot hoz érte, a fiú pedig azt, hogy nem tehet mást.

II.

Mona bezárkózott a szobájába, s egy fotelba roskadt. Ott hevert szinte bénultan, és élettelen, üres tekintettel meredt maga elé. Nyugalmat erőltetett magába, megpróbálta rendbe szedni gondolatait. Mi is történt voltaképpen, mi késztette menekülésre, miért húzódott szobája magányába. Lassan kitisztult a kép.

Bernd Kronauhoz, a férfihoz, akihez ifjú szíve titokban vonzotta, akire mindig rajongó tisztelettel gondolt, most apja kívánságára feleségül kellene mennie, mert jelenléte a szülői házban terhessé és fölöslegessé vált. Kronau apja pedig e frigy segítségével óhajtja megmenteni cégét az összeomlástól. Hát így állunk.

Az apja végleg meg akar szabadulni tőle, amióta új asszonyt hozott a házhoz, csak azzal törődik. Azért kell minél hamarabb bekötni a fejét, hogy elmenjen innen.

Rettenetes fájdalmat okozott ez a felismerés, de ezerszer jobban fájt, hogy az apja egyszerűen felkínálta egy férfinak, mint valami hibás, eladhatatlan árut, amin gyorsan túl kell adni, és éppen annak ajánlotta, akinek – ezen az órán világossá vált előtte – ifjú szívét örökre odaadta.

Úristen, ha nem hallgatja ki ezt a beszélgetést, és a fiatalember megkéri a kezét, ő boldog örömmel nyújtotta volna neki, nem sejtve, hogy Kronau irtózik tőle, s csupán a kényszernek enged!

Megborzongott, mintha fázna, és összeszorította a fogát. Igen, irtózik tőle, először undorodva utasította el az ajánlatot. Hogy is nevezte? „Kis madárijesztő!” Undorító bőrű, két lábon járó csúfság! Borzadva tiltakozott, hogy feleségül vegye, míg az apja meg nem mondta neki, hogy az élete függ ettől.

Azután mégis milyen melegen, együtt érzően bukott ki belőle a „szegény gyermek!”, miután megtudta, hogy el akarják távolítani a szülői házból. Részvétet érzett az iránt, akitől undorodik. „Szegény gyermek?” Igen, valóban az – szegény, szánalomra méltó gyermek.

De mennyivel inkább fáj, hogy a férfi, akit magányos szívének minden forró áhítatával szeret, feláldozza magát az apja életéért. Milyen kegyetlenség attól az apától, hogy ilyen szörnyű választás elé állítja a fiát! Mit érezhet ezek után a fiatalember? Valószínűleg mégis a szép Susanne Weimannt szereti, aki olyan bájos és szellemes. S ezzel a szerelemmel a szívében olyan nőt kell feleségül vennie, akit nem szeret, akitől irtózik. Így hát ugyanolyan boldogtalan lesz, mint ő.

Vajon így kell-e történnie? Nem, meg kell akadályozni, hogy ekkora áldozatot hozzon. Azok után, amit megtudott, nem mehet férjhez hozzá. Egyedül ő óvhatja meg attól, hogy feláldozza magát, igen, csakis ő. Ez némi vigaszt jelent a gyötrő fájdalomban. Egyszerűen nem fogadja el a közeledését, elutasítja, amikor megkéri a kezét, így Kronau ismét szabad lesz, megtette, amit kívántak tőle, mégsem áldozta fel magát. Igen, az elutasítással még megmentheti.

Ez a tudat mindennek ellenére vigasztalta. Arra nem gondolt, hogy ezáltal lehetetlenné teszi a Kronau cég megmentését. Csak Berndnek akart segíteni – illetve saját magának, mert bármennyire szerette a férfit, sohasem találhatott boldogságot az oldalán azzal a bizonyossággal, hogy amaz irtózik tőle, terhes kötöttségnek tekinti.

Bernd szerelmét elnyernie képtelenség. Ez a férfi soha nem fog olyan nőt szeretni, akinek ennyire tisztátalan a bőre. Számára mindig a kis madárijesztő marad.

Tényleg madárijesztő?

Felpattant, és a tükör elé lépett, melyből egész alakos képmása tekintett rá. Kíméletlenül szigorú szemmel nézett végig magán. Törékeny, kislányosan fejletlen alakot látott, melyen sehogy sem mutatott a finom kidolgozású, drága és divatos ruha. Szánalmasan festett az égszínkékben, mely még inkább kiemelte a vonásait rút farsangi álarcként takaró, barna szeplőket. A szeplőtlen részeken bőre fakónak tetszett, ami tovább hangsúlyozta a sötét sávot. A barna szempár aránytalanul nagynak tűnt, fénytelensége még kétségbe ejtőbbé tette a fájdalomtól eltorzult arc vigasztalan látványát. A haja talán vetekedett volna más nőkével, ha nem olyan idétlenül tapad a fejére, mert sajátosan fémes csillogása még a villanylámpa fényében is vonzóan hatott. Jaj, miért is nem csináltatott legalább, előnyösebb frizurát magának? Miért törődik ezzel mindig oly kevéssé? Persze, ez önmagában nem sokat javítana a helyzeten.

És a szája? Egyébként szépen ívelt ajka keserűen lebiggyedt, nem látszott mögötte a hófehér, szabályos fogsor. Annyira csúfnak találta magát, hogy nem is tudott haragudni Bernd Kronaura, amiért viszolyog tőle.

– Te madárijesztő! Te kis madárijesztő! – vágta tükörmása szemébe, azután elcsuklott a hangja, és szelíden, ahogy Bernd Kronautól hallotta, ismételte el a fiatalember szavait: – Szegény gyermek!

Ettől végre eleredt a könnye.

Nem vette észre, hogy keskeny, egyenes orrocskája csak a szeplők miatt tűnik szélesnek, vonásai talán nem szoborszerűen szabályosak, de mindenképpen különlegesen finomak. Nem tudta megítélni, hogy arca ahhoz a típushoz tartozik, amely a serdülőkorban nemegyszer jellegtelennek látszik, ám később igézően széppé fejlődhet. Nem sejtette, hogy a valóban csúf szeplők megfelelő szerrel minden további nélkül eltüntethetők. Szilárd meggyőződéséve vált, hogy Bernd Kronau teljes joggal nevezte kis madárijesztőnek. Nem is próbált valami vonzót felfedezni a külsején, de minek is? Hiába lett volna világszép, ha egyszer a férfi rútnak ítélte, ezen nem változtathatott. Elkeseredve omlott vissza a karosszékbe, végtelenül boldogtalannak érezte magát. Elvágyódott innét, vissza a csendes Georgentalba, Herta nénihez meg a kicsi Gerdhez, sőt még a komor, már-már búskomor unokafivéréhez, Gerd apjához is, akinek házában eddig a nagynénjével élt.

Lothar Wieland apjának testvérbátyjával Herta néni húsz esztendeig élt boldog, ám gyermektelen házasságban. Lothar kétévi házasság után megözvegyült. Felesége gyermekágyban hunyt el, miután világra hozta a szegény kicsi Gerdet, aki törékeny, beteges, viszont szelíd és szófogadó fiúcska, volt.

„Miért is nem maradtam ott – tépelődött egyre Mona azoknál a kedves embereknél, akik szeretnek engem? Mit keresek itt, ahol mindenki olyan idegen?”

Pedig milyen hevesen és epekedve kezdett dobogni a szíve, amikor Herta néni közölte, miszerint az apja végleg hazahívja, hogy életkorának megfelelő, fiatal társasághoz juthasson.

Akkor persze csak Bernd Kronaura gondolt, remélte, hogy a fiatalember vele is úgy bánik majd, mint más leányokkal.

A szép álom szertefoszlott, és keserves valóságra ébredt. Jaj, hogy is hihette, hogy Kronau majd olyan nyájasan, barátságosan társalog vele is, mint a nálánál ezerszer szebb ifjú dámákkal?

Ellenségesen bámult a tükörbe, „csúf” arcára, és leverten hasonlította össze a szép Susanne Weimannéval. Gondolataiból kopogás rezzentette fel. Egy pillanatig csendben fülelt. Ki lehet az?

De már hallotta is mostohaanyja meglehetősen mérges hangját.

– Nyisd már ki, Mona, micsoda dolog ez, hogy bezárkózol!

Riadtan húzta össze magát. A legszívesebben nem is válaszolt volna; egyedül szeretett volna maradni, mostohája rideg, fürkész tekintete hiányzott neki a legkevésbé, de belátta, hogy nem bujkálhat előle.

Két kezét riadtan kalapáló szívére szorítva emelkedett fel, hogy ajtót nyisson. Runeckné belépett, és kelletlenül mérte végig.

– Na de Mona, miért zárkózol a szobádba?

– Elnézést, mama, nem szándékosan tettem.

– És mi az, hogy csak úgy otthagyod az estélyt? – korholta a mostohaanyja.

Mona megpróbált nyugalmat erőltetni magára.

– Nem adta át az üzenetemet az inas, hogy hirtelen rosszul lettem? Rábíztam, hogy szóljon.

Dora asszony éles pillantást vetett rá, s megállapította, hogy valóban rémesen fest. A szokottnál is sápadtabb, vértelenebb arcán még zavaróbban hatottak a barna foltocskák.

– Csakugyan pocsékul nézel ki – jegyezte meg a maga szeretetlen módján. – Mi bajod?

Mona fázósan reszketett.

– Borzalmasan fáj a fejem, mama, nagyon rosszul vagyok – válaszolta a valóságnak megfelelően.

A mostohája vállat vont.

– Holmi fejfájás miatt nem maradhatsz távol a társaságtól, amelyet apád a tiszteletedre rendezett. Ha emiatt tönkretennénk egy estélyt, legközelebb senki sem fogadná el a meghívásunkat. Végy be egy aszpirint, aztán gyorsan vissza, tessék helytállni!

– Tényleg nagyon rosszul érzem magam, mama, kérlek, engedd meg, hogy a szobámban maradjak!

– Szó sem lehet róla! Mit szólnának a vendégeink?

– Megmondhatjátok nekik, hogy nem vagyok jól.

– Azzal agyoncsapnánk a hangulatot. Hová gondolsz? – méltatlankodott Dora asszony, de azután valamelyest megenyhülni látszott, és kényszeredett mosollyal fogta meg Mona vállát. – Te kis buta, egy aszpirin, és negyed óra múlva kutya bajod. Ez csak egy kis idegesség. Várj, rögtön hozom az aszpirinomat, az rajtam is sokszor segített már.

Kisietett, és kisvártatva visszatért. Gyorsan vizet töltött egy pohárba, beledobott egy tablettát, és Mona vértelen ajkához tartotta a poharat.

– Igyál, mindjárt jobban leszel!

A leány engedelmesen lenyelte az orvosságot, de szorongva igyekezett valami ürügyet találni, hogy a szobájában maradhasson. Az ég szerelmére, csak vissza ne kelljen mennie a társaságba, nehogy Bernd Kronau szeme elé kerüljön!

– Szeretnék inkább lefeküdni, mama, tényleg nem érzem jól magam. Kérlek, engedd meg!

– Szamárság! Odalent mindenki rád vár. Bernd Kronau egész idő alatt izgatottan keresett, megígértem neki, hogy visszaviszlek. Köztünk szólva: nagyon mély benyomást tettél rá, az az érzésem, első látásra beléd szeretett. Türelmetlenül érdeklődött utánad, táncolni szeretne veled.

Mona legszívesebben felsikoltott volna: „Hazugság, tudom, hogy utál!” De magába fojtotta, csak ennyit mondott bágyadtan:

– Kizárt dolog, hogy táncoljak, forog velem a világ.

– Hát akkor majd elcsevegsz vele. Talán nem jóképű? Alig tudott visszatartani Mona egy fanyar nevetést. Mennyire sietős a mostohaanyjának, hogy megszabaduljon tőle! Ő, nagyon is jól tudta, miért keresi olyan buzgón Bernd Kronau. Fel akarja áldozni magát, hogy megmentse az apját. Tudta ezt, de hallgatott róla.

– De, nagyon kellemes ember... de biztos éppolyan szívesen táncol másokkal is.

Dora asszony mindinkább elveszítette a türelmét:

– Ugyan, dehogy, láttam a tekintetén, hogy epekedik utánad.

Hazugság, szemenszedett hazugság! – kiáltotta volna, de összeszorította az ajkát, és tudta, inkább meghal, semhogy még egyszer találkozzék Bernd Kronauval, akinek azt olvassa ki a szeméből, hogy ő egy kis madárijesztő. Nem kellett színlelnie, amikor erőtlenül lecsukta a szemhéját.

– No, ugye, máris jobb, kezd hatni az aszpirin? – érdeklődött a mostohaanyja.

– Nem, mama, még rosszabbul vagyok – nyögte válaszul. Dora asszony bosszús képet vágott. Csak nem akar tényleg ágynak esni ez a Mona? Már csak ez hiányzott!

– Viselkedj értelmesen, és szedd össze magad – győzködte a leányt –, egyszerűen nem megy, hogy az estélyről távol maradj. Ezt Bernd Kronauval sem teheted. Hidd el, komolyan beléd habarodott! El tudsz képzelni kedvesebb és figyelemre méltóbb kérőt? Hidd el, mindenki irigyelni fog, ha téged tüntet ki az érdeklődésével. Addig üsd a vasat, amíg meleg, ilyen férfit meg kell tartani!

Mona hálát adott az égnek, hogy hallotta Bernd és az édesapja beszélgetését. Másképp ki tudja, milyen hatást tettek volna rá a mostohája szavai? Talán hitelt ad nekik, bizalommal fogadja Bernd Kronau közeledését, neki nyújtja a kezét – és ezzel a mostaninál is nyomorúságosabb sorsra jut, ha majd rá kell ébrednie, hogy a férje utálja. Ordítani tudott volna fájdalmában, a feje ernyedten hanyatlott oldalra.

– Nem bírom... légy szíves, hagyj magamra, le kell feküdnöm. Nem tudok most annyi idegen közé menni – rebegte színtelen hangon.

Dora asszony legszívesebben toporzékolt volna, de türtőztette magát. Látta, hogy Mona valóban rosszul van.

– Jó, most itt hagylak, de meggyőződésem, hogy negyed órán belül jobban leszel. Esetleg végy be még egy tablettát, az biztosan segít. Még egyszer felnézek, és remélem, hogy akkor majd levihetlek ahhoz a szegény Bernd Kronauhoz. Addig is igyekszem megvigasztalni. Apádat is nagyon elszomorítottad.

Ezzel bosszúsan távozott.

Mona csak arra várt, hogy becsukja maga mögött az ajtót, kapkodva ledobta magáról a ruhát, hálóinget öltött, és ágyba bújt. Nincs az a földi hatalom, amely még egyszer Bernd Kronau közelébe kényszeríthette volna. Ha a mostohaanyja visszajön, és ágyban találja, kénytelen-kelletlen beletörődik majd, hogy nem tér vissza az estélyre.

Behunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt, kezét a keblére szorította. A szíve majd kiugrott a helyéről. Soha életében nem érezte magát ilyen boldogtalannak ez a kis szegény-gazdag örökösnő. A mostohaanyja szemlátomást mindent latba vetett, hogy mielőbb férjhez adja. Most nyilván siet Bernd Kronauhoz, talán valami mesét is feltálal neki, miszerint Mona szörnyen sajnálja, hogy épp az ő társaságát nem élvezheti. A fiatalember remélhetőleg éppúgy nem hiszi el ezt, mint ahogy ő sem vette egy percig sem komolyan, hogy az ifjabb Kronau epekedik utána. S ha mégis elhiszi – mit számít az? Hamarosan rájön, hogy a valóság egészen, másként fest.

Milyen otrombán járt el a mostohája! És talán mégis megtévesztette volna, ha nem hall előtte egészen más szavakat Bernd Kronau ajkáról.

Az apja is támogatja Dora óhaját, hogy mielőbb tüntessék el őt a háztól. Hát jó, neki segít is ebben, csak egészen másképp, mint ahogy a papa képzeli. Visszautazik Herta nénihez, és esdekelve kéri, hogy többé ne küldje el. Az apját úgysem érdekli, hogyan szabadul meg tőle, csak menjen – a mostohaanyjának meg végképp mindegy. Igen, visszakívánkozott Georgentalba, ahol szeretik őt.

Csak előbb alaposan meg kell fontolnia, miként értesse meg az apjával, hogy az a legjobb, ha ő visszatér Georgentalba.

A társaságból, amelybe be akarták vezetni, máris elege lett, cseppet sem vágyott utána, hogy tovább élvezze. Csak minél előbb el innen, ahol naponta fenyeget a veszély, hogy találkozik Bernd Kronauval, és kiolvassa a szeméből, hogy undorodik tőle. Georgentalban senki nem akad fenn az arcbőrén, mindenki elfogadja olyannak, amilyen. Ott szeretik, nem foglalkoznak azzal, hogy szép-e vagy rút. Jaj, de jó lenne újra Herta nénivel meg a kicsi Gerddel! Az az ő igazi otthona, ott a helye.

Könnyek csorogtak le az arcán, lemosták a lelkét megülő szorongást.

Ha Bernd Kronau tudná, milyen fájdalmat okozott neki... Vajon ő is szenved? Igen, biztosan, hiszen jó ember, milyen sajnálkozva mondta, hogy „szegény gyermek!” Ez egy kicsit enyhített is a fájdalmán. Abban a tudatban akart vigaszt keresni, hogy megóvja a fiatalembert az áldozathozataltól. Ne kelljen megvetnie magát azért, hogy áruba bocsátotta a szabadságát, legyen független, az apja ne állíthassa többé keserves választás elé.

III.

Ezalatt Dora asszony visszatért a nagyterembe, és megkereste Bernd Kronaut, aki az ajtónál várakozott. Kívánságra bármikor elővarázsolható bájmosolyával lépett oda hozzá, és megfogta a fiatalember karját.

– Sajnos, nem tudom megtartani a szavamat, Kronau úr, a leánykám valóban nincs jól. Heves fejfájás tört rá. Aszpirint adtam neki, az remélhetőleg segít. Természetesen vigasztalhatatlan, hogy épp ma kellett visszavonulnia. Megmondtam, hogy ön kereste, és fejfájása ellenére nagyon örült, hogy hiányolja őt.

Kronau kissé zavarba jött. Érezte, hogy Runeckné igyekszik egyengetni az útját, szemlátomást alig várja, hogy megszabadulhasson a mostohaleányától. Némi részvét fogta el Mona iránt, talán még a „szegény gyermek” is átfutott az agyán. Tudta, hogy a leánynak már akkor el kellett hagynia a szülői házat, amikor a mostohaanyja beköltözött. Gazdag örökösnő lévén biztosan akkor is hamar kapna férjet, ha nem akarnák kiárusítani. Nem is kellene ennyire sürgetni.

De miért éppen neki jut a feladat, hogy elvigye? Neki, akiben semmiféle érzelmet nem kelt ez a jelentéktelen leány az utálatos szeplőivel – legfeljebb részvétet. Micsoda gyalázat, hogy szerelem nélkül eladja magát – a pénzért! Ő, aki arról álmodott, hogy testestül-lelkestül a feleségéé lesz, ha egyszer megnősül. Most pedig úgy kepeckedjék Mona Runeck után, mint valami hozományvadász?

Szíve szerint ismét nemmel felelt volna saját kérdésére, de ekkor meglátta apja búskomor, szorongó tekintetét. Olyan nyomorultnak, elesettnek tűnt az öreg, mint akiben súlyos betegség munkál.

– Igazán sajnálom, nagyságos asszony, hogy a kedves leánya gyengélkedik – szólt kényszeredett mosollyal. – Szívesen élveztem volna szeretetre méltó társaságát. Sajnos eddig hozzá sem jutottam, annyira lefoglalta a többi vendég.

Nem tudta, igaz-e a magyarázat, hiszen eddig ügyet sem vetett a leányra. Teljesen hidegen hagyta a számára érdektelen, szürke jelenség, épp csak kimérten üdvözölte, amikor az apja bemutatta őket egymásnak.

És ezt a teremtést vegye ő feleségül, csak azért, mert gazdag. Egyebet nem is tudott róla, és semmi áron nem áldozta volna föl érte a szabadságát, ha az apja más választási lehetőséget is hagy. Mialatt illedelmesen társalgott Dora asszonnyal, egyre az járt a fejében, hogy olyasmire kényszerítik, ami lényétől idegen, ami által hűtlenné válik önmagához.

Dora asszony sejthette, hogy ez a figyelemre méltó fiatalember semmiféle érdeklődést nem táplál a mostohaleánya iránt. Kicsit sajnálta is, mivel Bernd – anélkül, hogy törekedett volna erre – elnyerte a tetszését, amiként a legtöbb nőét. Nem sajnált volna tőle csinosabb menyasszonyt, de nem veszítette szem elől a saját célját. A fiatalember majdcsak megvigasztalódik Mona vagyonával.

– Remélem, bepótolják a mai mulasztást, még ha a leánykám ezúttal nem tér is vissza. Ezentúl gyakran meg kell látogatnia minket az édesapjával, szűk családi körben is szívesen látjuk. Alaposan meg kell ismerkedniük Monával, ha már Kronau úr olyan jó barátja a férjemnek. Meglátja, Mona okos teremtés, érdemes elbeszélgetni vele. Csak egy kicsit félénk, mivel eddig a világtól elzárva élt a rokonainál.

Bernd számára mindebből csak az csendült ki, hogy az asszony igyekszik minél előbb túladni terhessé vált mostohaleányán, s ettől ismét felébredt benne a részvét Mona iránt. Nem tudott neheztelni rá, hiszen mit tehet róla szegény, hogy a szüleik össze akarják házasítani őket? Elhatározta, hogy kedves lesz hozzá, leküzdi a külseje miatti ellenszenvét. Talán nem is olyan jelentéktelen egyéniség, amilyennek feltételezte.

Így próbálta minél előnyösebb oldaláról nézni a rá váró kényszerházasságot. Udvarias meghajlással felelte Runeck-nénak, hogy örömmel ismerkedik meg mielőbb közelebbről is Runeck kisasszonnyal. Ezután más vendégek kötötték le Dora asszony figyelmét, de hamarosan sikerült néhány percet négyszemközt beszélnie a férjével.

– Jaj, Herbert, annyira kellemetlen, hogy Monára pont most tört rá a fejfájás, és vissza kellett vonulnia. Ma már talán le sem jön. Rögtön adtam neki egy aszpirint. Igazán bosszantó, hiszen az egész estélyt azért rendeztük, hogy jobban összehozzuk Bernd Kronauval.

– Tényleg sajnálatos, hogy Mona nem jól érzi magát, és ez elrontja az első estélyét. Egyébiránt azonban nem kell aggódnod. Kronau barátom épp az imént mondta, hogy a fia el van ragadtatva Monától, és boldogan teljesíti a kívánságunkat.

– Valóban?

– Hogyne, Dorám.

Az asszony fellélegzett.

– Hát ennek örülök. Kétségtelenül nagyon érdeklődött Mona után, és sajnálta, hogy nem élvezheti a társaságát. Mindenesetre megvigasztaltam, hogy mostantól gyakran meghívjuk őket, a legszűkebb családi körben is összejövünk, így a fiatalok közelebb kerülhetnek egymáshoz. Az a legokosabb, ha holnap reggel egészen nyíltan megbeszéled Monával is a dolgot. Nem fog nemet mondani, mert bevallotta nekem, hogy Bernd Kronau nagyon tetszik neki.

A férfi szeme felcsillant.

– Ezt örömmel hallom, mivel természetesen nem kényszerítem a leányomat olyan férfihoz, aki nincs ínyére.

– Szeretném én látni azt a leányt, akinek nincs ínyére Bernd Kronau! Úgy vélem, minden vonatkozásban megfelelő párt választottunk Mona számára.

– Magam is azt hiszem. Bernd Kronau derék, tisztességes ember, nem is beszélve az előnyös megjelenéséről. Holnap majd eligazítom Monát.

S közben azt gondolta, hogy a leánya e tekintetben is engedelmeskedni fog neki, mint eddig mindenben.

Dora asszony mosolyogva nézett az urára.

– Majd irigykednek Monára, hogy milyen szerencsés. Ő is azt képzelte, hogy Mona minden ellenvetés nélkül fejet hajt. – Így is történt volna, ha a leány nem hallgatja ki Bernd Kronau és az apja beszélgetését.

Runeckné még egyszer felment Monához abban a reményben, hogy már jobban érzi magát, ezzel szemben ágyban találta, szánalomra méltóan sápadt, elesett állapotban. A könnyek nyoma sem kerülte el a figyelmét, s úgy gondolta, a leány azért sírt, mert nem vehetett tovább részt az estélyen. Mivel terve sikere felől már megnyugodott, nem erőltette tovább Monát, hogy lekísérje.

– Istenem, szegénykém, ez tényleg szörnyű balszerencse, hogy épp ma nem érzed jól magad. Remélem, nem leszel nekünk komolyan beteg – próbált mesterkélten együtt érző hangot megütni.

Mona a fejét rázta.

– Nem, mama, ne aggódj, holnapra elmúlik. Csak pihennem kell egy kicsit, és egykettőre rendbe jövök. Természetesen nagyon sajnálom, hogy megzavartam az estélyt, de annyira elcsigázott ez a rosszullét, hogy nincs erőm visszamenni.

Tudta, a mostohaanyját egyedül az nyugtalanítja, hogy komolyan megbetegszik, s ezáltal még inkább a terhére lesz, mint eddig.

– Akkor magadra is hagylak. Remélhetőleg hamar csillapodik a fejfájásod.

– Bízom benne, mama. Az ilyesmi amilyen hirtelen és hevesen lép fel, olyan hamar el is múlik.

– Ne küldessek valami enni- vagy innivalót?

– Nem, köszönöm, megpróbálok aludni.

Dora asszony színlelt gyengédséggel megsimogatta Mona haját.

– Sajnálom, hogy épp ma történt ilyen. Bernd Kronau vigasztalhatatlan, már úgy örült, hogy táncolhat és beszélgethet veled. Én persze megvigasztaltam, hogy ezentúl szűk családi körben is találkozhat veled, és mindent bepótolhat.

A leány becsukta a szemét. Jól tudta, mitől lehet vigasztalhatatlan Bernd Kronau. Egész más okból, mint a mostohaanyja vele elhitetni próbálta. Annak legalább örülhet a fiatalember, ha ő most nem jelenik meg újból, élvezi majd a haladékot, amelyet kapott.

Na de ő majd elintézi, hogy végleg megnyugodhasson, ne kelljen feláldoznia magát.

Miután mostohaanyja távozott, s lépéseinek zaja elhalt a folyosón, Mona gyorsan felkelt, magára kapott egy meleg köntöst, és kulcsra zárta az ajtót, nehogy valaki meglephesse. Azután átsietett a szomszédos helyiségbe, amelyet nappalinak használt, és az íróasztalhoz ült. Tolla fürgén szántotta a papírlapot. Az alábbiakat írta:

„Drága jó Herta néni!

Ne haragudj rám, de nem bírom itthon. Belebetegszem, hogy nem láthatlak Téged, a kis Gerdet, mindnyájatokat, az egész Georgentalt. Soha nem éreztem ennyire világosan, hogy idegenné váltam a szülői házban. Nem maradhatok itt tovább. Kérlek, drága Herta néni, vegyél újra magadhoz, kérd meg Lothart, hogy fogadjon be továbbra is a házába! Végtelenül hálás lennék nektek. Ezeket a sorokat előkészítésnek szánom arra az esetre, ha hirtelen megjelennék nálatok. Holnap reggel beszélek a papával, és megkérem, hogy engedjen visszatérnem hozzátok. Ezt nem tagadhatja meg tőlem, minden rábeszélő-tudományomat latba vetem, hogy megértessem vele, Georgentalban lesz a legjobb sorom. Hidd el Te is, drága Nénikém, hogy nem érzem jól magam a zajos, színes társasági életben, semmi örömöt nem jelent nekem. Mennyivel szebb Georgentalban, amikor békésen üldögélünk, és eszmét cserélünk. Mennyire élveztem mindig azt a nyugalmat! Itt viszont nem találom a helyem. Drága Nénikém, ölelj ismét a Te szerető, jóságos szívedre! Csak Te pótolhatod elvesztett anyácskámat, csak melletted tudom jól érezni magam. Kérlek, ne neheztelj rám, hogy ilyen hamar visszakéredzkedem hozzád és az én kicsi Gerdemhez, neki sem kell tovább pityeregnie, hogy Mona elment, mert visszajövök. Mindannyian nagyon hiányoztok. A mielőbbi viszontlátásra!

A Te Monád”

Hamar borítékba zárta, megcímezte és felbélyegezte a levelet, majd behívott egy cselédet, és rábízta, hogy azonnal dobja be a postaládába.

Megkönnyebbülten feküdt vissza, lehunyta a szemét, és átgondolta, mi mindenen ment keresztül. Néhányszor szabályszerűen kirázta a hideg, ilyenkor összeszorította a fogát, és arra gondolt, hogy csak most ne legyen beteg, mert akkor tovább itt kell maradnia.

Újra meg újra Bernd Kronau sápadt arcát látta maga előtt, megtört tekintetét, melyben iszonyat tükröződött, miután világossá vált előtte, hogy nincs más választása, fel kell áldoznia magát, szerelem nélküli érdekházassággal kell megmentenie az édesapját. Másképp semmilyen földi hatalom nem bírhatta volna rá erre a lépésre.

Nem, Mona nem akarta, hogy a férfi boldogtalanul éljen az oldalán, meg akarta könnyíteni a helyzetét. Ugyanakkor magát is meg akarta kímélni a gyötrelemtől, hogy olyan férjhez kösse magát, akit ő teljes szívéből, ám viszonzatlanul szeret. Mert csak most tudatosodott benne, hogy ő igazán szereti, s ezt a szerelmet senki nem veheti el tőle, ez mindennek dacára féltett kincse marad. Szíve mélyén, mások szeme elől elrejtve él benne tovább, becses értékként, melytől senki nem foszthatja meg. Szikrányi boldogságot szerzett neki a gondolat, hogy megóvhatja Kronaut a súlyos áldozattól. Ne kelljen sárba taposnia saját önérzetét azzal, hogy eladja magát.

Bárcsak többet is tehetne érte! Minden gazdagságát szívesen a lába elé helyezné anélkül, hogy feleségül vetetné magát vele. Bármilyen kevéssé ismerte azonban a világot, annyit már tudott, hogy ez lehetetlen. Először is a fiatalember nem fogadná el tőle, másodszor pedig nem rendelkezhet szabadon a vagyonával. Anyai örökségét az apja kezeli, csak akkor kapja kézhez, ha férjhez megy, vagy ha nagykorú lesz.

Márpedig férjhez nem megy soha, ez már bizonyos. Eltekintve attól, hogy soha nem szerethet mást, mint Bernd Kronaut, ugyan hogy merne bárkihez is feleségül menni, miután Kronau szájából hallotta, hogy ő egy kis madárijesztő, két lábon járó csúfság?

Nem, erre sohasem kerülhet sor. Örökre Georgentalban marad, azok között, akik szeretik. Hogy örül majd a kis Gerd, hogy visszajön az ő Monája! Neki pedig megmarad Bernd Kronau emléke.

Igen, abból merít majd vigaszt. Büszkeséggel tölti el, hogy megszabadította egy életre szóló tehertől.

Ezek a gondolatok rajzottak az agyában. Végtelenül tapasztalatlan volt, mit sem tudott és nem is akart tudni az életről. Nem hitte könnyűnek, hogy elszakadjon attól, akit szeret, mégis könnyebbnek tartotta, mint amilyennek a valóságban bizonyult.

Tanakodni kezdett, miként értesse meg az apjával, hogy vissza kell térnie Georgentalba. Az igazságot nem árulhatja el. Meg kell szereznie a beleegyezését, s e cél elérése több erőt igényel, mint eddig bármi. Le kell győznie bátortalanságát, határozottan és magabiztosan kell fellépnie. Rá akarják majd beszélni a maradásra, jóllehet örömest megszabadulnának tőle ilyen egyszerűen. De rendíthetetlenül ki kell tartania az akarata mellett.

Fél éjszakán át terveket kovácsolt. Lentről még sokáig felszűrődött a vidám zene, csak jóval éjfél után tértek nyugovóra a házban. Vajon Bernd Kronau is addig élvezte az apja vendégszeretetét, vagy nehéz szívvel már korábban hazament?

Ezzel a kérdéssel aludt el végül hajnaltájban.

Másnap reggel a szokásos időben kelt, de egy éjszaka leforgása alatt mintha kicserélődött volna. Még mindig bágyadtnak, elesettnek érezte magát, de frissítő fürdőt vett, s ez jobb, bizakodóbb kedvre derítette.

Lement az étkezőbe, amelyből már eltüntették a vendégjárás nyomait.

A reggelizőasztal tisztán, étvágygerjesztően megterítve várta. Runeckné mintaszerűen irányította a háztartást, a keze alatt mindig úgy ment minden, mint a karikacsapás.

Mona az ablakhoz lépett, és kinézett a villát övező, hatalmas kertre, mely most nem nyújtott szívderítő látványt. A fák és bokrok még téli álmukat aludták, a tágas gyepfelületeket körülárkolták. Itt-ott hó is fehérlett a barázdák mélyén, ahová nem sütött be a nap, hiszen még csak február végét írták.

Mona felsóhajtott. Újév óta élt az apja házában. A karácsonyt saját kívánságára még Georgentalban töltötte. Az elmúlt hetekben egyetlen vágy fűtötte: hogy megismerkedhessek Bernd Kronauval. A fiatalember azonban mindjárt év elején üzleti útra indult az édesapja helyett, aki nem érezte elég jól magát, s mire onnan visszatért, és a Runeck-villába látogathatott, Monának legnagyobb sajnálatára bevásárló-körutat kellett tennie a mostohaanyjával. Teljesen felújították a ruhatárát. Társas összejövetelekre eddig nem kísérte el a szüleit, mivel otthon akarták bevezetni a társaságba. Így hát csak tegnap ismerkedhettek meg, most pedig soha, de soha nem találkozhatnak többé. Egyszerűen képtelen ezek után még egyszer a fiatalember szemébe nézni.

Összeszorult a szíve, minden erejét megfeszítette, hogy nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak látsszék. Senki sem sejthette, milyen fájdalom marcangolja a lelkét.

Megrezzent, amikor a szülei beléptek. Az apja vállon ragadta, kicsit mintha meg is rázta volna.

– Mit műveltél, Mona? Pont az első estélyeden kellett lebetegedned? Nagyon kellemetlen meglepetést szereztél. Ma hogy érzed magad?

– Köszönöm, papa, sokkal jobban, csak múló rosszullét volt.

– Persze, egy kis lámpaláz – kedélyeskedett az öregúr. – Kár, hogy nem tudtad legyűrni.

– Én is nagyon sajnáltam, kivált, hogy miattam rendeztétek az estélyt. De hiába, nem tehetek róla.

Helyet foglaltak a reggelizőasztalnál, s az apa ettől kezdve nem is ért rá Monával törődni, minden figyelmét hitvese kötötte le. Kacér, könnyű reggeli öltözékében csakugyan igézően szép volt az asszony, s ő jólesően legeltette rajta a szemét. Mona kifejezetten előnytelenül festett mostohaanyja mellett sápadt, szeplőktől elcsúfított arcával, túlontúl sovány alakjával.

Ezt ő is érezte, mint ahogy azt is nemegyszer érezte már, hogy csak zavar itt.

Az apja hébe-hóba szólt hozzá egy-két szót, s Dora asszony is igyekezett foglalkozni vele. Meglágyította irányában az örömteli várakozás, hogy hamarosan férjhez adják Monát. A leány azonban érezte, hogy érdeklődésük kényszeredett.

Minden bátorságát összeszedve, épp négyszemközti beszélgetésre akarta kérni az apját, amikor az megszólalt:

– Beszédem van veled, átjönnél a dolgozószobámba? Fellélegzett. Végre kettesben lehet a papával! Így könnyebb előadnia a mondandóját.

– Szívesen, édesapám.

Azon nem is akadt fenn, hogy miről akar beszélni vele az apja. Mihelyt a férfi felemelkedett, és gyengéd csókkal köszönt el a feleségétől, ő is felállt.

– Úgy örülök – vonta magához a mostohaanyja –, hogy nincs komoly bajod. Tegnap este tényleg ijesztően festettél.

– Már túl vagyok rajta, mama – felelte bágyadt mosollyal. – Megint teljesen jól érzem magam, nem kell aggódnod.

Runeck lopva bólintott a nejének, majd karon fogva elvezette a leányát. Miután a dolgozószobájába értek, atyai gyengédséggel átölelte.

– Kicsi Monám, bizonyára elcsodálkozol egy kicsit azon, amit hallani fogsz – tért rögtön a tárgyra. – Alig bukkantál fel a társaságban, máris kérőd akadt.

Mona arcából egészen lefutott a vér. Tudta már, mi következik, és felkészült a küzdelemre. Félénken bontakozott ki apja karjából, mert finom ösztönei megsúgták, hogy a meghitt gesztus nem egészen őszinte.

– Hogy érted ezt, papa? – próbált időt nyerni, hogy összeszedje magát és erőt gyűjtsön.

A férfi mosolyogva lenyomta az íróasztala mellett álló fotelbe, ő maga az asztal mögé ült.

– Megmagyarázom minden kertelés nélkül, kedves gyermekem. Elég nagy vagy már, hogy a házasság gondolatával foglalkozz, s azt is jól tudod, miért hívtunk haza a mamával. Alkalmat akartunk teremteni, hogy társaságbeli fiatalemberekkel ismerkedj meg. Legnagyobb örömünkre mindjárt az első megjelenéseddel nagy sikert arattál. Az egyik legrokonszenvesebb fiatal úriember, Bernd Kronau, a legjobb barátom fia, úgyszólván első látásra beléd szeretett. El van ragadtatva tőled, erősen fájlalta, hogy tegnap olyan hamar vissza kellett vonulnod. Mindamellett módot adunk majd arra, hogy szűk családi körben közelebbről megismerhesd. Nem titkolom előtted, már régóta leghőbb vágyunk az én Kronau barátommal, hogy összeházasítsuk a gyermekeinket. Ezért aztán örömmel hallottam a mamától, hogy neked is nagyon tetszik Bernd Kronau, így tehát kívánságunk teljesülésének nincsen akadálya. Részemről a legteljesebb mértékben helyeslem, hogy Bernd Kronau felesége légy. Talpig becsületes, derék és emelkedett gondolkodású fiatalember. A külseje bármelyik nőt megnyerné, joggal jelentette ki a mama, hogy rengetegen fognak irigyelni miatta. Mindehhez még okos, egészséges és energikus, egészében véve olyan férfi, akinek a kezébe nyugodtan teheti le egy apa a leánya jövőjét. Meggyőződésem, hogy az ő oldalán megtalálod a boldogságot. Mint említettem, bőségesen biztosítunk majd lehetőséget, hogy megismerhessétek egymást. Jobb párt nem is választhattunk volna neked, efelől megnyugtathatlak. Ugyebár egyetértesz?

Herbert Runeck úgy adta elő mindezt, mint valami előre betanult beszédet. Mona egyetlen szó közbevetése nélkül hallgatta végig. Elképzelte, miként hatott volna rá ugyanez, ha előző nap nem tanúja a két Kronau közt lezajlott beszélgetésnek. Hála istennek; most már tudta, hogy Bernd Kronau kis madárijesztőnek tartja, undorodik tőle, csak kényszerből kéri meg a kezét, hogy az apja életét megmentse. Mély lélegzetet vett, miután az apja befejezte. Tudta, most minden bátorságát össze kell szednie, hogy elkerülje a hálót, amelyet rá és Bernd Kronaura kivetni készültek. Mindaz, amit tegnap este óta átélt és elszenvedett, megérlelte őt, felébresztette szunnyadó akaraterejét, segített leküzdenie bátortalanságát, hogy kellő nyugalommal és eltökéltséggel mondhasson nemet.

– Megértem, édesapám, hogy szeretnél mielőbb férjhez adni – nézett komolyan az apja szemébe –, de sajnos nem teljesíthetem a kívánságodat. Kizárt dolog, hogy Bernd Kronau felesége legyek – jelentette ki higgadt határozottsággal.

A férfi összerezzent, megütközve tekintett leánya sápadt, de elszánt arcára, aki hirtelen mintha egészen megváltozott volna. A máskor oly félszeg, gyámoltalan teremtés, aki kérdezés nélkül egy szót is alig nyögött ki, egyszerre önálló egyéniségnek tűnt, aki nem hagyja, hogy mások kénye-kedve szerint ide-oda tologassák.

– Miért kizárt? – képedt el. Lerítt róla, hogy rendkívül kellemetlen meglepetés érte.

– Mert nem szeretem Bernd Kronaut!

Ez a valótlanság magabiztosan hagyta el az ajkát. Minden terhet magára akart vállalni, hogy a fiatalembernek ne kelljen teljesítenie az apja kívánságát.

– De gyermekem – nevette el magát Runeck kissé tétován –, mit tudsz te a szerelemről? Az a házasságban magától kialakul.

A leány felállt és kihúzta magát. Tágra nyitotta szép barna szemét, melyben aranyfény csillogott. Tisztaság és elszántság sugárzott ebből a szempárból.

– Nálam nem, apám! Nálam a szerelemnek, a kölcsönös szerelemnek meg kell előznie a házasságot.

A férfi még inkább megdöbbent, feszélyezte a helyzet. Azután mintha eszébe ötlött volna valami.

– Úgy értsem, hogy másfelé kötelezted el magad?

– Nem, apám, még senkinek sem adtam a szívemet. Nem is érzem magam érettnek a házasságra, még sokáig nem. Hogy mi minden hiányzik még belőlem ahhoz, az csak ezekben a hetekben világosodott meg előttem.

– Ugyan, kedves gyermekem, ami még szükséges, azt hamarabb megtanulod, mint hinnéd. Emiatt nem kell lemondanod erről a házasságról, amelyet oly szerető gonddal terveztünk meg a számodra. Bernd Kronau egykettőre megszeretteti magát veled, csak adj neki alkalmat!

Mona vonásai mind teljesebb nyugalmat és elszántságot tükröztek, szinte az apja szeme előtt nőtt túl addigi önmagán.

– Nem, apám, nem adok rá alkalmat, mert a mód, ahogyan össze akartok házasítani bennünket, a legnagyobb mértékben ellenszenves a számomra. Szilárd meggyőződésem, hogy Bernd Kronau is csupán az apja kívánságának engedne. Elképzelhetetlen, hogy első látásra belém szeretett. Tíz szót sem beszéltünk egymással, s eközben jóformán rám se nézett, miként én sem őrá. Annak alapján, amit belőlem látott és rólam tud, képtelenség, hogy szerelem ébredt volna benne. Azt hiszem, igen sokáig és behatóan kell megismernie engem egy férfinak ahhoz, hogy egyéb tulajdonságaim elfeledtessék vele a tényt, hogy az arcomat barna szeplők csúfítják el. Olyanhoz pedig nem megyek feleségül, aki nem szeret, és akit én nem kedvelek. Nézz rám, papa! Valóban lehetségesnek tartod, hogy olyan férfi, mint Bernd Kronau, első látásra belém szeret? Én nem! Vagy tán a gazdagság terhes velejárójaként akarsz egy férfi nyakába akasztani, aki e gazdaság nélkül soha nem kívánna elvenni?

Runeck egészen megrökönyödött, s most első ízben vette észre, hogy a leánya egyáltalán nincs híján a női bájaknak. Ha ezek a valóban csúf szeplők nem volnának, kifejezetten szép lenne ezzel a lángoló tekintetével. Ebbe kapaszkodott, mivel más ellenvetés nem jutott eszébe.

– Nagyon is el tudom képzelni, hogy boldoggá tégy egy férfit, mivel nem csupán számos szeretetre méltó tulajdonsággal rendelkezel, de idővel bizonyára bájos egyéniséggé fejlődsz majd. Talán a szeplőket is el lehet tüntetni valamivel.

Mona nem hitt neki. Szája szögletében fanyar mosoly bujkált.

– Akárhogy csűrjük-csavarjuk is, apám, én semmiképpen sem megyek feleségül Bernd Kronauhoz, és soha nem hagyom ilyen módon férjhez adni magamat. És amint már mondottam, még sokáig nem érzem érettnek magam a házasságra. Hiszen csak néhány hónapja töltöttem be a tizennyolcat, és ahogy elnézem az ifjú hölgyeket a mi köreinkben, hozzájuk képest én oktalan gyermeknek tűnök. Még hosszú-hosszú időre van szükségem, hogy felkészüljek a házasságra.

Herbert Runeck a feleségére gondolt és arra, hogy mennyire zavarja házasságukat a leánya jelenléte.

– Lárifári, Mona, egy tizennyolc éves nő már érett a házasságra.

Mona hevesen rázta a fejét. Bátorsága és elszántsága a nehézségekkel együtt növekedett.

– De én nem, apám. Ne kerülgessük az igazságot, jól tudom, hogy a mama meg te szeretnétek minél előbb férjhez adni. Magam is érzem, hogy ittlétem fölösleges és zavaró... nem, mondjuk csak ki bátran: terhes a számotokra. Ez mindkét részről tarthatatlan állapot. Ne hidd, hogy szemrehányást akarok tenni. Megértem, hogy minden figyelmeddel a mama felé fordulsz, és örülök, hogy ő, aki annyira szép és vonzó, boldoggá tesz téged. Nektek elég a kettőtök boldogsága. Mégis kötelességeteknek tekintettétek, hogy engem hazahívjatok, és a társaságba bevezessetek, amiként Herta néni is kötelességének tartotta kijelenteni, hogy Georgental a maga elzártságával nem nekem való hely, de mindhárman tévedtetek. Köszönöm, hogy segíteni akartatok, hogy szebbnek és élvezetesebbnek találjam az életet. Arra a felismerésre jutottam azonban, hogy éppen ez a hely nem nekem való. Teljesen lehetetlen, hogy máris férjhez menjek. Túlságosan fiatal és éretlen vagyok ahhoz. Minthogy pedig házasság útján nem távolíthattok el a háztól, más módot kell találnunk erre. Nem tudnám elviselni, hogy még évekig a terhetekre legyek. Minek kínoznánk hát egymást? Csak ahhoz kell hozzájárulnod, hogy visszatérjek Georgentalba. Hadd történjék meg ez minél előbb! Ott boldogan élhetek, mert nem vagyok fölösleges. Herta néninek és a kis Gerdnek szüksége van rám, kölcsönösen hiányzunk egymásnak. Lothar Wieland is bizonyára szívesen fogad vissza a házába. Kérlek, édesapám, engedj visszamennem oda, mindannyiunknak ez lesz a legjobb.

Az apja zavartan hallgatta, s egyre döbbentebben nézte. Mi történt a félszeg kis Monával? Hiszen most egészen más ember áll előtte: csupa higgadtság, határozottság és erő. Nyoma sincs a mostohaanyjával szembeni irigységnek és kicsinyes sértettségnek, amelyet Runeck és a felesége is feltételezett a leányról. Milyen józanul nyilatkozik mindenről. A férfi egészen elképedt e fejlemény láttán.

Éppígy meghökkentette a szembeötlő külső változás is. Ezelőtt mindig színtelennek, jelentéktelennek és csúnyácskának tűnt neki Mona, azt hitte, nehezen találna neki férjet, ha a vagyona nem csábítaná a jelöltet. S mivel Bernd Kronaut derék, tisztességes férfinak ismerte, az ő apjához fordult.

Most hirtelen ráeszmélt, hogy a leánya korántsem csúnya. Eltekintve a szeplőktől, amelyek sajnos valóban nem szépek, és talán mégsem eltüntethetők, amúgy nagyon is csinos teremtés. A szeme nagy és csillogó, finom metszésű arca átszellemült, az izgalomtól mindjárt színt is kapott. Rövid, gesztenyebarna fürtjei a napfényben olyannak tetszettek, mint a megolvadt réz. Sötét szemöldöke finoman ívelt, felfelé hajló, hosszú pillái aranyhegyben végződnek. Ha a szeplők nem volnának, és Mona még néhány évig így fejlődne tovább, igazi szépség válhatna belőle. Csak annyi hiányzik, hogy törékeny alakja kissé kikerekedjék, és levetkőzze félszeg tartását.

Mindjobban elképedve vizsgálgatta, végül tétován megszólalt:

– De hát hogy engedhetnélek, kedves gyermekem? Nem küldhetlek vissza Georgentalba. Herta néni súlyos szemrehányásokkal illetett, amiért nem hívtalak már előbb haza. Igazat is adtam neki. Hogy magyarázzam meg neki, ha ezek után visszaküldelek?

– Ó, majd megértetem vele, hogy csakis az én kedvemért történt. A néni azt hitte, hiányoznak nekem a társasági örömök. Egyébként nehéz szívvel engedett el. Megmondom neki, hogy sehol nem éreztem magam jobban és boldogabban, mint vele meg a kicsi Gerddel.

– Meg sem próbálod megismerni Bernd Kronaut? – kérdezte Runeck némi fontolgatás után. – Meggyőződésem, hogy nagyon tetszene neked, olyannyira, hogy gyorsan megkedvelnéd. Kiemelkedően értékes ember, jobbat valóban nem találhattam volna neked. Ráadásul ő már tényleg beléd szeretett.

Mona összeszorította az ajkát, nehogy elhamarkodottan kicsússzék rajta valami. Senki nem sejtheti, hogy a fiatalember saját szájából hallotta: undorodik tőle.

– Nem, apám, ennek semmi értelme. Sohasem leszek Bernd Kronau felesége, s ahogy már mondtam is, egyelőre nem érzem magam felkészültnek a házasságra. Túl fiatal vagyok még, hagyj nekem egy kis időt! Négy-öt év múlva talán újra felvethetjük a kérdést. Addig hadd maradjak szépen Georgentalban! Ha pedig egyszer férjhez akarok menni, jobb szeretném magam kiválasztani az illetőt. Már az is Bernd Kronau ellen szól, hogy előre döntöttetek a személyéről. Hidd el, minden érintettnek jobb, ha minél előbb elmegyek. Ha azután látni akartok, egyszer-egyszer meglátogathattok Georgentalban, örömet fogtok szerezni vele.

Valójában persze azt gondolta, sohasem megy férjhez, mert soha nem szeret más férfit, mint Bernd Kronaut, de ezt nem akarta bevallani az apjának. Sejtenie sem szabad semmit.

– Nem is tudom, mit feleljek, Mona. Mindaz, amit elmondtál, egészen józanul hangzik, zsenge korodhoz mérten túlságosan is józanul, amiből úgy tűnik, nagyon is megértél a házasságra. Természetesen nem erőltetlek azonban olyan frigyre, amely ellenedre van. Bár nem egészen értelek, mert Bernd Kronau pontosan az a férfi, aki tetszhet egy fiatal leánynak. Sokan két kézzel kapnának rajta a helyedben. Természetesen azt is nagyon sajnálom, hogy nem valósulhat meg az, amit az idősebb Kronauval kigondoltunk, nem köthetjük egymáshoz gyermekeink jövőjét. Mindazonáltal nem kényszerítelek.

– Köszönöm, édesapám! – lélegzett fel megkönnyebbülten Mona.

Az apja tűnődve nézett rá.

– Azt azonban nem tudom, mit szóljak arra a vágyadra, hogy visszatérnél Georgentalba. Hívatom a mamát, vele is meg kell beszélnünk a dolgot.

Nem akarta egyedül vállalni a felelősséget, hogy aztán ne tehessenek neki szemrehányást. Mona sejtette ezt.

– De ne feledd, amit ígértél: nem kényszerítesz erre a házasságra!

A férfiban részvét ébredt az anyátlan gyermek iránt. Megcirógatta a haját, és nyájas tekintettel végigmérte. Ez a cseppnyi apai szeretet és gyengédség könnyeket csalt a leány szemébe, akin erőt vettek az érzések, Runeck nyakába borult, és belekapaszkodott. Az érezte, hogy reszket, és még inkább szánni kezdte.

– Hát ennyire rettegsz ettől a házasságtól, gyermekem?

– Minden házasságtól, apám – emelte rá könyörgő tekintetét a leány, mert attól félt, hogy a mostohaanyja majd ráveszi az apját, kerítsenek neki más kérőt, ha Bernd Kronau nem tetszik.

– Nyugodj meg, nem kényszerít senki semmire.

Patakzó könnyekkel rebegett hálát.

A férfi megvárta, míg valamennyire lecsillapodik, csak azután csengette be az inast, hogy kéreti a hitvesét.

Dora asszony szemlátomást csak erre várt, azonnal megjelent, és negédes mosollyal átkarolta Monát.

– No, Herbert, teljesíti a kívánságodat a mi kicsikénk?

A leány rimánkodva tekintett az apjára, aki erre bejelentette, hogy Mona elutasította Bernd Kronaut. Az asszony arcára ráfagyott a mosoly. Mielőtt azonban felfortyant volna, az ura folytatta, és közölte vele Mona óhaját, miszerint minél hamarabb engedjék vissza Georgentalba, és legalább még négy-öt évig hagyják is ott.

Ettől a hírtől lopva megkönnyebbült, de azért méltatlankodva jegyezte meg:

– Őszintén szólva nem értelek, Mona. Bernd Kronau szerintem pontosan az a férj, akit az ember kívánhat magának. Rajtad kívül nincs olyan leány, aki elutasítaná. Nem akarod még egyszer megfontolni? Még egy ilyen megnyerő, lovagias és jellemes férfit biztos nem találsz.

Mégis mit képzel ez a csúnyácska kis fruska? Kezét-lábát összetehetné, hogy ilyen férjet kap, – tette hozzá gondolatban.

Mona azonban hajthatatlan maradt:

– Nincs szükség fontolgatásra, mama, vannak helyzetek, amikor az ember azonnal tudja, mi a teendő.

Erre már Dora asszony is megdöbbent. Mi történt ezzel a gyámoltalan csitrivel, hogy egyszerre ilyen határozottan, erélyesen lép fel? Elbizonytalanodva tekintett a férjére, aki észrevétlenül bólintott, mintha azt akarná jelezni, hogy engedjenek a leány akaratának.

– Szóval visszakívánkozol Georgentalba? – fordult erre ismét Mona felé. – Nem fogsz ott unatkozni?

– Semmiképpen, mama, jól fogom érezni magam, és tudni fogom, hogy nem zavarlak benneteket.

– Miket beszélsz! – próbálta adni az ártatlant az asszony.

– Hidd el, a papa sokkal szívesebben marad kettesben veled – suhant át szelíd mosoly Mona arcán.

Runeckné ismét a férjére nézett.

– Azt hiszem, nem tartóztathatjuk Monát, ha Georgentalba vágyik – vélte mosolyogva amaz.

– De Herta néni megint engem hibáztat majd, azt hiszi, szeretetlenül fogadtuk Monát, gonosz mostohának titulál majd – panaszkodott Dora, s mintegy védelmet keresve simult az urához.

Mona ajka megvonaglott.

– Ebből ne csinálj magadnak gondot, mama! Majd én meggyőzöm, hogy én tehetek mindenről, mert nem tudtam megszokni itt. Már meg is írtam neki, hogy megkérem a papát, engedjen vissza Georgentalba. Elő akartam készíteni, nehogy megijedjen, ha hirtelen-váratlan beállítok. Tudom, jobban örül majd a visszatértemnek, semhogy ágáljon ellene. A ti házasságotokban pedig tényleg nincs helye egy felnőtt leánynak. Hálás vagyok neked, hogy ilyen boldoggá teszed a papát, és nem akarom elrontani a boldogságotokat. Ezt megérted, nem, igaz?

Dora asszony maga is meglepődött, de ezúttal valóban elérzékenyült. Talán először fordult elő, hogy tettetés nélkül, tiszta szívből ölelte át Monát.

– Ha így gondolod, akkor nem tarthatlak vissza, de remélem, ha majd letelt az a négy-öt év, ismét visszajössz hozzánk, és akkor még jobban megértjük egymást, mint eddig. Meglep, hogy ennyire józanul látod az életet. Talán tényleg korai még neked a házasság. Mindenesetre kár, hogy nem fogadod el Bernd Kronaut. Minden leány téged irigyelt volna.

– Így majd valaki mást tesz boldoggá, mama. Meggyőződésem, hogy nem szakad meg a szíve utánam – jelentette ki Mona könnyedén, de közben izzó fájdalom hasított a keblébe. A fiatalember bizonyára boldogan veszi tudomásul, hogy nem kell oltár elé vezetnie a „kis madárijesztőt”.

A szülők tehát beleegyeztek, hogy Mona visszatérjen Georgentalba, s miután a leány ezt elérte, egyszerre kiszállt belőle minden erő, visszasüllyedt korábbi félszegségébe. Orcájáról eltűnt az izgalom pírja, szemében kihunyt a harcias fény. Csak még egyszer támadt fel dacossága, amikor azt próbálta keresztülvinni, hogy mindjárt másnap útnak indulhasson Georgentalba. Ki is tartott addig, míg meg nem kapta az engedélyt.

– Köszönöm, papa! – szorongatta az apja kezét. – Neked is, mama! Máris megyek csomagolni. Rengeteg szép új holminak kell helyet találnom. Kérlek, táviratozzatok Herta néninek, hogy holnap délután érkezem, küldje értem az autót az állomásra.

Ezzel sietve elhagyta a szobát, mintha félne, hogy meggondolják magukat. Senki sem sejtette, mi készteti menekülésre: nem akar még egyszer találkozni Bernd Kronauval!

Mihelyt a szülei magukra maradtak, először is szótlanul átölelték egymást. Örültek, hogy megint kettesben lehetnek, de annak is, hogy Mona ilyen okosan gondolkodik, és nem akarja zavarni őket.

– Igazán kedves, jóságos és okos gyermek – állapította meg az asszony, és a férje hálásan csókolta meg.

IV.

Amint Mona e megbeszélést követően visszatért a szobájába, kimerülten egy fotelba hanyatlott. Megvívta a harcot, elérte a célt, s most ismét elhagyta minden ereje. A bizonyosság, hogy megkímélte az áldozattól Bernd Kronaut, még nagyobb örömmel töltötte el, mint várta. Égette keblét a fájdalom, hogy a fiatalember borzadva fogadta a vele való házasság gondolatát. Ettől függetlenül nem csökkent iránta érzett szerelme, sőt még inkább elmélyült. De annál jobban fájt, hogy Bernd megalázta.

Újra meg újra fülébe csendültek elutasító, lekicsinylő szavai. Soha életében semmi nem okozott még ekkora kínt. Azzal próbálta vigasztalni magát, hogy megmentette Kronaut. Még ha ő nem tudja is, ha soha nem szerez is róla tudomást, akkor is jót cselekedett vele, és ez a bizonyság átsegíti majd minden gyötrelmen.

Tapasztalatlanságában az fel sem merült benne, mi lesz most a Kronau céggel és Bernd apjával. A fiatalember azt mondta, majd ő dolgozik magáért meg az apjáért, és ő ezt minden további nélkül fel is tételezte róla. A lényeg az, hogy megóvta őt egy megalázó lépéstől, így nem kell olyan asszonnyal élnie, akitől viszolyog.

Sokáig emésztődött, de azután megrázta magát, és nekilátott csomagolni. Behívta az egyik szobalányt, hogy segítsen. Estére mindennel el kellett készülnie, mert másnap korán reggel akart indulni.

Mennyire örülhet most az apja meg a mostohaanyja, hogy ismét magukra maradnak. Az apján ez nem érződött annyira egyértelműen, s amikor később még egyszer négyszemközt voltak, nagyon kedvesen és gyengéden bánt vele. Ez jólesett a leánynak. Mintha részvétet látott volna a szemében. Ha az apja tudta volna, milyen bánat ül a lelkén, és mi űzi el innét, akkor bizonyára még inkább sajnálta volna. Mindenesetre örült, hogy a papa nem olyan könnyű szívvel ereszti el.

A mostohaanyja is nagyon barátságosan viselkedett, még ha örvendezett is, hogy Mona ennyire „józan”. Nem is haragudott az asszonyra. Őszinte vonzalomra nem számíthatott a részéről, hiszen kapcsolatukat mindig a hűvös tartózkodás jellemezte. Herta néni pedig jól az eszébe véste:

„Azt kínáld mindig, mit magadnak vársz.

Teljes élted add, ha teljes szívet kívánsz!”

Valóban nem maradnak adósai egymásnak, és ez így jó: Elvégre nem kívánhatja tőle, hogy anyja helyett anyja legyen, ahhoz még túl fiatal is. Ha az apjának jó felesége marad, aki a férjét boldoggá teszi, azzal ő is elégedett.

Hirtelen vágyódni kezdett Herta néni után, aki annyi éven át pótolta az édesanyját. Az ő jóságos, szeretetteljes lénye mellett nyugalmat, békességet talál. Ha a megaláztatást, amely itt érte, nem oszthatja is meg vele, idővel eltompul majd a Bernd Kronau okozta fájdalom, ha ismét Georgentalban élhet. Övé marad viszont az öröm, hogy segíthetett a fiatalemberen, anélkül, hogy az sejtette volna. És még valami megmarad mindennek dacára, valami becses emlék: az, hogy szerethette. Már ez is boldogság, s ezt senki nem veheti el tőle.

Ha legalább egy fényképe lenne róla! Az apjának nincs véletlenül? Talán odalent, a szalonban, a mahagóni üveges szekrényben, amelynek fiókjaiban az összes fotókat tartják. Ha ott zavartalanul körülnézhetne...

Felugrott. Az apja a gyárba autózott, a mostohaanyja is elfoglalt, ez az arc- és testmasszázs ideje, amelyet a komornájától szokott kapni. Most senki sem lepheti meg odalent.

Lesietett. Ha mégis rányitják az ajtót, majd azt mondja, a szülei képét akarta magával vinni. A szalonban azonnal az üveges szekrényhez lépett. A hajlított lábú bútordarab apró fiókjait külön-külön ki lehetett emelni, mint megannyi üvegdobozt.

Egyik rekeszt a másik után nézte át, de sokáig hiába keresgélt. Néhány, a szüleit ábrázoló felvételt félrerakott. Végül kihúzta azt a fiókot, amely csak amatőr képeket és postai levelezőlapokat tartalmazott, és dobogó szívvel fedezte fel benne Bernd Kronau fotográfiáját. A fiatalember valami távol-keleti utazás alkalmával készíttette, és üdvözlőlapként elküldte az édesapja barátjának. A kivételesen jól sikerült képről sugárzó mosollyal tekintett a szemlélőre. Ez a boldog arc nem is emlékeztetett arra az elkínzott, megrettent emberre, amilyennek legutóbb látta.

Mona szíve a torkában dobogott, ahogy a képre nézett. Reszkető kézzel rejtette ruhája kivágásába. Úgy érezte, jogtalanságot követ el ezzel, mégsem adta volna vissza semmi pénzért sem. Annyira örült, mintha valami drága kincsre akadt volna.

Gyorsan elrendezte a lapokat a fiókban, és visszatolta azt a többi közé. A szülei képeit a kezében vitte, azokat nem kellett rejtegetnie.

Igyekezett vissza zsákmányával a szobájába, és fellélegzett, amikor becsukta maga mögött az ajtót. A szobalány odaát, a hálószobában még az utazóládák körül sürgölődött. Tőle nem kellett tartania. Elővonta a képet, és elmerült a tanulmányozásában. Úgy érezte, nincs ennél becsesebb tárgy a birtokában. Miután sokáig nézte azt a ragyogó szempárt, kibuggyantak a könnyei. Szívére szorította a fotót, és újra hallani vélte a szavakat: „Szegény gyermek!” Végül eldugta az ékszeres dobozában. Elhalt édesanyjától igen értékes ékszereket örökölt, s e drágaságok között őrizte mostantól Bernd Kronau képmását.

A nap folyamán, az úti előkészületek közepette lopva újra meg újra kinyitotta a kis ládikát, és bánatos tekintettel gyönyörködött Bernd Kronau arcvonásaiban.

Az étkezések során, melyeket szüleivel együtt költött el, az apja különösen gyöngéden viselkedett, s a mostohaanyja is barátságosabbnak próbált mutatkozni, mint máskor. A férfi közölte, hogy sürgönyzött Georgentalba. Mivel üzleti elfoglaltságai miatt nem kísérhette el, megváltotta a vonatjegyét is, első osztályra, hogy kényelmesen utazzék. Mona biztosította, hogy nem kell aggódnia, hiszen nem először teszi meg egyedül ezt az utat.

Leszállt az est, hosszú ideig az utolsó, amelyet az atyai házban tölt. A szülei azt sem tudták, mivel kedveskedjenek neki, a mostohaanyja hatalmas doboz bonbont hozatott az útra, az apja pedig azzal örvendeztette meg, hogy saját maga választott valami szép ékszert, amellyel megajándékozta. Máskor mindig a feleségére hagyta az ajándékok megvásárlását.

Mona párás szemmel mondott jó éjszakát, és visszavonult a szobájába.

A kofferjeit addigra becsomagolták és kiszállították a pályaudvarra. Nem maradt más, csak a kis ékszeres ládika, amelytől nem akart megválni. Lefekvés előtt még egyszer megnézte Bernd Kronau képét.

Másnap reggel válasz érkezett Herta nénitől: „Nagy örömmel várjuk Monát. Herta néni”

Nagy kő esett le a szívéről. A drága jó Herta néni! Mintha sejtette volna, hogy a leánynak még egy kis bátorításra van szüksége indulás előtt.

Innen kezdve gyorsan követték egymást az események. Sietve elfogyasztotta a reggelit, azután búcsút vett a mostohaanyjától, aki mosolyogva integetett az ablakból. Mona visszaintett, de tekintetével azt az ablakot kereste, amely mögött a függöny takarásából kihallgatta Kronauék beszélgetését, és elszenvedte élete legmegalázóbb csapását. Gyötrő fájdalom hasított belé ismét, össze kellett szorítania a fogát, nehogy sírni kezdjen.

Fegyelmezetten szállt be az apja kocsijába. Egymás mellett ültek, szorították egymás kezét, s e rövid együttlét alatt az apa igyekezett annyi szeretetet adni gyermekének, amennyi a szűkre szabott időbe belefért. Ez meghatotta Monát, aki nem szokott hozzá, hogy az apja csak neki szentelje magát. Érezte, hogy összetartoznak, egymáshoz fűzi őket a vérségi kötelék, s ezen az órán, a felesége távollétében a férfi is érezte ezt. A pályaudvarra érve felsegítette a leányt a vonatra, majd a keblére ölelte. Mona reszketett a visszafojtott zokogástól. Az apja aggódó arccal levette róla a kalapot, és megsimogatta a haját.

– Nem akarsz mégis itt maradni? – kérdezte kiszáradt torokkal.

Erre összeszedte magát, és igyekezett visszatartani könnyeit. Még valami mosolyfélére is futotta az erejéből, de a férfi érezte, egyetlen gyermeke most hátat fordít az otthonának, hogy ne zavarja apja kései boldogságát.

Gondosan odakészített neki mindent, az újságokat, a nagy doboz csokoládét, meg a párnát. Megcsókolták egymást, azután Herbert Runeck elhagyta a kupét, amelyen a leány csak egy idősebb hölggyel osztozott.

Kedveszegetten állt a peronon, és még egyszer Monának nyújtotta a kezét. A leány most már nem tudott parancsolni a könnyeinek. Ahogy a szerelvény mozgásba lendült, az ülésre hanyatlott. Az apja hiába várta, hogy feltűnjön az ablakban, s tudta, hogy sírva kuporog a fülke sarkában. Elnehezedett a szíve, mardosta az önvád, amiért nem talált módot, hogy olyan meghitt helyet biztosítson a házában egyetlen gyermekének, ahonnan nem vágyódik el.

Sóhajtva indult a kijárathoz, és gyászos hangulatban robogott a gyárába. Egész délelőtt a búcsú emlékén rágódott. Amint azonban délben hazatért, és szép ifjú felesége a szokottnál is odaadóbban simult a karjába, hamar elfeledte Monát.

Dora asszony jól tudta, hogy szürke felhő árnyékolja be férje kedélyét, és minden művészetét latba vetette, hogy elűzze azt.

– Georgental! – hatolt Mona fülébe a kalauz kiáltása, mely a megállót jelezte. Felpattant, kezébe kapta ékszeres ládikóját, és kihajolt az ablakon. A vágánytól nem messze unokafivére, Lothar elegáns autója állt, mellette pedig a jól ismert, kedves alak – Herta néni.

Az unokafivére inasa pillantotta meg elsőnek, és segédkezett a leszállásnál. Mona a nagynénjéhez sietett, aki néhány lépést elébe ment, és a karjába zárta.

– Újra itt vagy, kedves gyermekem – köszöntötte végtelen gyengédséggel az idős hölgy.

– Jaj, drága Herta néni, olyan jó, hogy így fogadsz!

Mindkettejüknek eleredt a könnye, ahogy szeretettel néztek egymásra.

– Hogyan másképp, kicsi Monám? Istenem, újra eljöttél! Olyan borzasztóan hiányoztál nekünk!

– Végre ismét itthon vagyok, drága nénikém – csókolta összevissza az asszonyt Mona.

Beszálltak a kocsiba. Szótlanul ültek kéz a kézben, útközben nem nyílt mód bizalmas beszélgetésre, csak meg-megszorították egymás kezét, összenéztek, és némán bólogattak.

Széles, korszerű autóúton haladtak, előbb rétek és szántóföldek között, majd sűrű erdőben. Miután kiértek a fák közül, a hatalmas georgentali vas- és acélmű tárult szemük elé füstokádó kéményeivel. Szürke por gomolygott a gyár fölött, Monának mégis kedvesnek és meghittnek tetszett, valóban úgy érezte, hogy hazatért. A viszontlátás örömével nézegetett jobbra-balra. Az ipartelep mögött ismét erdő nyújtózott, majd fákkal benőtt hegy vagy inkább domb emelkedett, a tetején a georgentali kúria. Kastélyszerű tornyaival és oromfalaival mintha egy művész ecsetje varázsolta volna oda, cseppet sem illett a szürke üzemek meghatározta környezetbe. Mivel minden oldalról park övezte, nyáron nem is lehetett onnan rálátni a gyárra, s lentről is csak a tornyok és tetőpárkányok kandikáltak elő a lombok sűrűjéből. Most azonban a csupasz ágak között akadálytalanul hatolhatott át a tekintet. Az alábukó nap fénye megcsillant az ablakszemeken, s Mona úgy érezte, vidáman hunyorogva üdvözlik visszatértét.

Az ipartelep mellett elhaladva, a szabadban dolgozók köszöntötték őket. A leány barátságosan integetett nekik, mint régi jó ismerőseinek, hiszen majd’mindegyik munkáscsaládot ismerte. Gyakran látogatta őket egymagában vagy Herta néni társaságában, ha valahol betegség vagy más családi esemény történt. A legtöbb munkásgyereket ő tartotta keresztvíz alá. Ilyenkor mindig betétkönyvet adományozott az újdonsült honpolgárnak. Vagyonából megengedhette magának, hogy így szerezzen örömet.

A munkások tehát szívesen látták, hogy visszaérkezett.

A gyáron túl ismét sűrű erdőben kanyargott az autó, majd lassan kapaszkodott fel a hegyre, végül a parkot átszelve, megállt a kúria bejáratánál.

A személyzet ujjongva fogadta Monát, majd a leány, nyomában a nagynénjével, a kis Gerd szobájába sietett.

A madárcsontú, sápadt gyermek szokás szerint a nyugszéken pihent, és vágyakozva nyújtotta felé a karját:

– Mona! Édes, drága Mona, csakhogy végre megint itt vagy! – mondta korához képest különös áhítattal.

A leány melléje térdelt, és sírva-nevetve karolta át.

– Igen, kicsim, hála istennek, megint itt vagyok, úgy kínzott a honvágy, nagyon hiányoztatok!

– De jó, hogy újra láthatlak! Már attól féltem, soha többé nem jössz, majd'elepedtem utánad.

– Bizony, Mona – lépett be Herta néni is –, egyre téged keresett, azt sem tudtuk, mivel nyugtatgassuk, mert nem mertük bevallani, hogy végleg elmentél. Aztán szerencsére megjött a leveled, és nyomban utána édesapád távirata. Jaj, mekkora kő esett le a szívemről!

Mona megpuszilta a kisfiú hosszú, szőke haját.

– Kedves kicsikém, nagyon örülök neked!

– Többet nem is mész el? – kérdezte szorongva Gerd.

– Soha többé – rázta a fejét könnyes szemmel –, itt maradok veled. Hogy érzed magad?

A tiszta kék szempár furcsa, koravén komolysággal tekintett Monára.

– Ahogy mindig, elég gyenge vagyok, folyton itt kell pihennem.

Az ötéves legényke szavaiban annyi lemondás rezgett, hogy Monának elszorult a torka.

– Ne búsulj – cirógatta meg szőke fürtjeit –, hamarosan itt a tavasz, akkor majd kiviszünk a napra.

A gyermek vágyakozva nézett ki az ablakon.

– Igen, de csak ha jól felmelegedett az idő, különben fázom és meghűlök.

– Nemsokára meleg lesz, kicsim.

Elcsevegtek még egy keveset, aztán megjött a gondozónő, és hozta Gerd vacsoráját: tejlevest és egy tojást. A kisfiúnak sohasem volt étvágya, mindig úgy kínlódta le az ennivalót.

Mona most elköszönt, és visszavonult Herta nénivel.

– Lefekvéskor gyere be még egyszer! – kérlelte a gyermek.

– Az csak természetes! Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, elalvás előtt mesélek is valami szépet – ígérte.

Miután kettesben maradtak, az idős asszony maga mellé ültette, és megfogta a két kezét.

– Most halljuk az igazságot! Miért jöttél vissza ilyen hirtelen? Mielőtt elmentél, úgy örültél a társasági életnek. Úgy látom, hamar ráuntál. Nyilván nem ok nélkül.

Mona egy kicsit habozott, aztán nagynénje nyakába borult.

– Rögtön férjhez kellett volna mennem, de nem akartam.

– Hiszen gondoltam – ráncolta a homlokát a néni –, hogy gyorsan túl akarnak adni rajtad.

– Ne bántsd őket, a papa jót akart. A legjobb barátja fiát szemelte ki nekem. A két apa szépen kigondolt mindent.

Herta néni még inkább felbőszült.

– Persze, nyilván az első épkézláb fiatalembert szánták neked, aki kéznél volt.

Mona elpirult.

– Az az igazság, hogy jobbat nem is választhattak volna. De kérlek, nénikém, tekints el a részletektől! Csak annyit mondok, hogy megtudtam, az illető fiatalembernek kényszerből kellene feleségül vennie engem. Ettől akartam megkímélni mindkettőnket. A papa nem akart engedni, de minden erőmet összeszedve tiltakoztam. Egyrészt egyáltalán nincs ínyemre, hogy ilyen módon adjanak férjhez, másrészt nem érzem elég érettnek magamat a házasságra. Ezt meg is mondtam a papának, és hozzátettem: megértem, hogy zavaró és terhes a jelenlétem. Minden keserűség nélkül beláttam ezt, Herta néni. A papa boldogan él fiatal feleségével, és ehhez én valóban fölösleges vagyok. Azért arra kértem, engedjen visszatérni Georgentalba.

A nagynénje fürkész pillantást vetett rá. Finom női ösztönével érzékelte, milyen nagy változás zajlott le Monában. Még a tekintete is egész más, mint régen. Valami megrázó élmény érhette a csöndes, félénk gyermeket. Azt is érezte azonban, hogy nem szabad faggatóznia. Ha a leány magától nem avatja a bizalmába, az azt jelzi, hogy nem akar beszélni a dologról.

– Az apád persze nagyon is készségesen beleegyezett, hogy újra elengedjen maga mellől, a mostohaanyád meg még inkább, igaz? – kérdezte sötéten.

– Tévedsz, nénikém – igyekezett megengesztelni az unokahúga – mindent megpróbáltak, hogy eltérítsenek a szándékomtól. A házasságot illetően nem is erőltettek, csak éppen szépen kigondolták, milyen lenne, ha feleségül mennék a férfihoz, akit olyan gondosan kiválasztottak nekem, és akiért, ahogy a mama mondta, minden leány irigyelne. De hát, mint már említettem, korai még nekem a házasság, és egyáltalán nem éreztem jól magam otthon. A papa meg a mama olyan boldogok egymással, hogy egyiküknek sincs ideje egy magamfajta kis butuskával bajlódni. Ezért nem neheztelhetsz rájuk. Mindenesetre nagyon jó, hogy újra itt lehetek nálatok.

Herta néni tudta, hogy csak békíteni akarja.

– Valóban boldog vagy, gyermekem?

Erre egyszerre patakzani kezdtek Mona szeméből a könnyek. Nagynénje keblére hajolt, aztán gyorsan összeszedte magát, legyűrte könnyeit, és mosolyogva nézett fel.

– Látod, ez a nagyvárosi társasági élet eredménye. Olyan zaklatott lettem, minden szíre-szóra elsírom magam. A ruhatáram felújítása valóságos kínszenvedés volt. A sok válogatás, próbálgatás, ide-oda futkosás felőrölte az idegeimet. Nem is tudjuk, milyen jó nekünk a mi békés Georgentalunk-ban. Hála istennek, visszajöttem a csöndnek és nyugalomnak erre a szigetére.

– A kérdésemre ugyan nem válaszoltál, de nem ismétlem el még egyszer. Ehhez a csöndhöz és nyugalomhoz pedig túl fiatal vagy még. Nem szabadna minden társadalmi érintkezéstől elzárkóznod, ezért sürgettem apádat, hogy hívjon haza.

– A társasági élet egyáltalán nem érdekel. Itt megvan minden, ami kell. Te, Gerd és Lothar. Emberekkel is érintkezem eleget. A gyári tisztviselő urak időnként felruccannak vendégségbe, és azokkal az okos férfiakkal eszmét cserélve többet tanulhatok, mint a szalonok unalmas locsogásából. Odalent, a munkásasszonyok gondját-baját megismerve pedig több életbölcsességre teszek szert, mintha órák hosszat hallgatnám a fecsegést a legújabb divatról.

– Férjet azonban sohasem találsz itt, mert akik a gyárból följárnak, egytől egyig idősek és javarészt házasemberek.

– Én nem is akarok férjhez menni... soha! – vágta rá Mona olyan határozottan, hogy Herta néni rögtön sejtette, miféle súlyos lelki megrázkódtatás érhette.

– Tizennyolc évesen a legtöbb leány ilyen kijelentésekkel áll elő – simogatta meg a haját.

– Ne is beszéljünk erről többet, nénikém! Csak a papáékra ne haragudj, amiért nem tudtak ott tartani engem. Ami engem illet, örülök, hogy újra nálatok lehetek.

A néni nem feszegette tovább a dolgot.

– Alapjában véve én is örülök, hogy a szüleidnél nem volt maradásod, nem tetszett a nagyvilág. Így legalább visszakaphattunk téged! Miután elmentél, ránk szakadt a csönd és a magány. Gerd egész nap utánad sírt, mi pedig nem mertük megmondani neki, hogy soha többé nem jössz vissza, mert ugye azt hittük. Még Lothar is nehezen nélkülözött, egyre azt mondogatta: „Hiányzik Mona csengő hangja, így olyan csendes lett a ház.”

– Ez bizony nagy dolog – nevetett szelíden a leány. – Nem is tudtam, hogy egyáltalán észrevette a jelenlétemet.

– Gondolhatod, hogy már csak Gerd miatt is hiányolt. Miután elmentél, belátta, hogy találnia kell valakit helyetted, nevelőnő és házitanító kell a kisfiúnak. Elhatározását hamarosan tett követte, szerződtetett egy ifjú hölgyet, aki a közeli napokban érkezik ide.

– Ó – nézett fel meglepetten Mona –, akkor nemsokára Gerdnek sem lesz szüksége rám.

– Dehogynem, nagyon kötődik hozzád. Reméljük, megszokja a nevelőnőjét, hiszen tudod, milyen nehezen fogadja el az idegeneket. Aggódtunk emiatt, és most kétszeresen is öröm, hogy visszajöttél. Majd közvetítesz Gerd meg a nevelőnő között. Sok mindent elérsz a gyermeknél, ami az apjának vagy nekem nem sikerül.

A leány elgondolkozva hallgatott, majd felsóhajtott:

– Szerencse, hogy nem tudtam a nevelőnőről.

– Miért?

– Mert másképp nem lett volna bátorságom, hogy visszakéredzkedjek. Most majd itt is fölöslegessé válok.

– Jaj, te kis buta – nevetett Herta néni – azt akarod, hogy hízelegjek neked? Nagyon jól tudod, hogy itt sohasem lehetsz fölösleges.

– Biztos? – kérdezte Mona még mindig egy kicsit csüggedten.

– Erre nem is válaszolok, mert ha magadtól nem érzed, mennyire fontos vagy nekünk, akkor ezer szóval sem tudlak meggyőzni.

– Bocsásd meg a kishitűségemet, de ha az ember egyszer rájön, hogy valahol terhes a jelenléte, attól kezdve másutt is könnyen elfogja ez az érzés.

– De most már nem teszel fel több buta kérdést?

– Nem, Herta néni, nem teszek.

– Nagyon helyes.

– Személyesen is bemutatkozott az ifjú hölgy?

– Nem, csak a fényképét küldte el, mint a többiek, akik az álláshirdetésre jelentkeztek, és Gerdre bíztuk a választást. Áttanulmányoztuk a pályázatokat, kiemeltük a legalkalmasabbnak vélt pályázók fotóit, és a kisfiú elé raktuk, ő pedig habozás nélkül Friede Lorenz kisasszony mellett döntött, akit szerződtettünk is. Kitűnő bizonyítványokkal rendelkezik, és a fényképe után ítélve nagyon rokonszenves egyéniség. De most már ideje átöltöznöd, fél óra múlva megjön Lothar a gyárból.

– Ő hogy van?

– Ahogy mindig, Mona. Egészséges, reggeltől estig dolgozik, egyébként olyan csöndes és visszahúzódó, amilyennek te is ismered. Senkivel nem akarja éreztetni, mennyire emészti a bánat egyetlen gyermeke betegsége miatt. Ettől a nyomasztó tehertől nem lehet megszabadítani. Persze igyekezni kell másfelé terelni a figyelmét, de ez nála nem könnyű. Én már nemigen tudom felderíteni, és örülök, hogy most majd te is segítesz ebben. Remélhetőleg ez a Lorenz kisasszony élénk, életvidám teremtés, mert akkor rá is számíthatunk.

– Megértem Lothar gondjait – sóhajtotta Mona. – Rettenetesen sajnálom szegény kicsi Gerdet. Folyton a nyugszéken, a legtöbbször a négy fal között, csak a jó meleg nyári napokon szabad kivinni egy keveset a levegőre. Bárcsak segíthetnék rajta! De az emberi erő ehhez kevés.

– Sajnos! Georgental örököse mindig gyenge, beteges marad, ha egyáltalán megéri a felnőttkort. Lothar pedig valósággal imádattal csügg rajta. Szörnyen lesújtja, hogy hiába minden gazdagsága, egészséget nem vásárolhat rajta a fiának. Ahány orvoshoz fordul, mind csak azzal vigasztalja, hogy Gerd talán idővel valamelyest megerősödik. Szerencsétlen csillagzat alatt született szegényke. De most már eredj a szobádba, készülj el! Mindent úgy találsz, ahogy hagytad.

Nagynéni és unokahúga megölelték egymás, és elbúcsúztak.

Mona egy cselédet talált a szobájában, aki a kicsomagolással foglalatoskodott. Kiválasztott egyet szép új ruhái közül, és gyorsan elkészült, azután besurrant Gerd hálószobájába. A magas, levegős helyiséget vidám pasztellszínekre festették. Georgental kis örököse már az ágyban feküdt, törékeny teste szinte eltűnt a csipkeszegélyes, puha párnák között. Hasonló csipkéből készült, széles baldachin borult fölé. Vézna karját fáradt mosollyal nyújtotta Mona felé.

– De jó, hogy újra láthatlak, édes Mona! Úgy örülök. A papa épp az előbb mondta, milyen szerencsés vagyok, hogy visszajöttél.

– A papa már itthon van?

– Igen, az első útja mindig hozzám vezet, most átöltözik a vacsorához, hogy ne a munkaruhájában találkozzék veled. Ő is nagyon örül neked.

Monának átmelegedett a szíve. Igen, itt mindenki szereti, de szép, de jó is ez! Megsimogatta Gerd sovány kezét.

– Hát még én mennyire örülök!

A kisfiú felemelte a fejét.

– Milyen szép a ruhád!

– Tetszik?

– Igen, nagyon szép a színe. Mint a rózsa, amelyik pünkösdkor szokott nyílni a kertben.

– Rengeteg új ruhát hoztam magammal, mindet megcsodálhatod majd.

Gerd bólogatott.

– Jó volt a szüleidnél?

– Nem olyan jó, mint itt, de sok újat és érdekeset láttam, majd reggel mesélek.

– Most is mesélj! Jobban elalszom, ha egy kicsit hallom a hangodat. Az megnyugtat.

– Különben nem jól alszol?

– Á, hiszen tudod, annyi minden jár a fejemben, ide-oda csaponganak a gondolataim, nem engedelmeskednek nekem.

Ez a panasz egészen tragikusan hangzott a kisgyermek szájából. Mona megpaskolta a pracliját.

– Mondok egy szép mesét a zöld réten legelésző fehér barikákról, attól hamar elalszol. Ha a nagyvárosi élményeimet hallgatnád, csak felizgatnád magad, azt halasszuk inkább holnapra!

– Jó, akkor mesélj a barikról!

Mona nem könyvből olvasott, maga találta ki a történetet, ahogy mindig. A kisfiú elcsendesedett, s amikor Mona látta, hogy le-lecsukódik a szemhéja, halkan így szólt:

– Úgy, most pedig számold meg szépen a barikat, ahogy a zöld füvön pihengetnek! Attól te is gyorsan elalszol. Nekem mennem kell, édesapádék a vacsoránál várnak.

– Igen – válaszolta Gerd álmosan –, csak még egy pillanatig várj, mondanom kell valamit. Nevelőnőt kapok, akitől megtanulok írni, olvasni, számolni meg még sok minden mást.

– Már hallottam róla Herta nénitől. Nagyszerű, én is örülök.

– Az arca nagyon kedves, tetszik nekem. A többiek nem tetszettek, de ő nagyon.

– Ez igazán remek, de majd holnap reggel beszélgetünk róla. Jó éjt, kicsi Gerd! Gondolj a fehér barikra a zöld réten!

– A nyakukban kék szalagon ezüstcsengettyű, a füvön fekszenek és alszanak.

– Pontosan, és te szépen versenyt alukálsz velük.

– Jó éjszakát, Mona, sietek elaludni, hogy hamar reggel legyen, és újra beszélgethessünk.

A leány nesztelenül elhagyta a szobát, és a ház többi helyiségéhez hasonlóan kényelmesen és elegánsan berendezett, tágas ebédlőbe indult. Ott várta Herta néni és Lothar Wieland, a ház ura. A magas, délceg tartású, harmincas évei végén járó férfi halántékán már deresedni kezdett a sűrű haj. Nemes metszésű, átszellemült arcát határozott jellegzetes vonások tagolták, keskeny szája szögletében keserű ránc húzódott. Mélyen ülő, szürke szeme komolyan és bánatosan villogott, szemöldökét kissé összehúzta, ami fájdalmas benyomást keltett.

Erőteljes alakja ruganyos mozgással párosult. Ha a tekintete nem olyan komor, s a haja nem kezd őszülni, sokkal fiatalabbnak látszott volna.

Nyolc évvel azelőtt, amikor az apjától örökölt vas- és acélmű súlyos válság előtt állt, Lothar Wieland egy milliomos egyetlen leányát vezette oltár elé. Nem igazán szerette a szeszélyes, elkényeztetett, önfejű teremtést, de minden erejével igyekezett harmonikussá tenni házasságukat. A felesége pénzére feltétlenül szüksége volt, hogy elháríthassa a válságot, amely sok száz munkást és alkalmazottat fosztott volna meg a kenyérkeresettől.

Bármennyire törekedett a jó házasságra, a felesége lehetetlenné tette azt, jóllehet vad, féktelen szenvedéllyel szerette a férjét. Agyongyötörte szeszélyeivel, indokolatlan féltékenykedésével, különösebbnél különösebb hóbortjaival. Lothar a gondolatát is leste, hogy kárpótolja, amiért nem szereti, rendületlenül hűséges maradt hozzá, az asszony mégis féltékenyen nézett minden nőre, aki csak a közelébe merészkedett.

Amikor azután áldott állapotba került, az nemhogy javított volna, inkább még rontott a helyzeten. Tombolva átkozta a sorsot, hogy szülnie kell, keserű szemrehányásokkal halmozta el az urát. Nem akart gyermeket, aki korlátozza az élvezetekben. Akkoriban a rengeteg vendég folyton egymásnak adta a kilincset Georgentalban, vidám élet folyt, amelyben Lothar soha nem lelte örömét. Neki mindig a komoly munka, a kötelességteljesítés lebegett a szeme előtt. Miután a felesége bejelentette, hogy anyának érzi magát, megkísérelte rábírni, hogy hagyjon fel nyughatatlan életmódjával. Az orvos is figyelmeztette az asszonyt, hogy kímélje magát, mert törékeny az egészsége. Ekkor Lothar közölte a vendégekkel, hogy a felesége állapota a legnagyobb nyugalmat követeli, ezért legyenek szívesek elutazni. Wielandné erre szörnyű haragra gerjedt, viharos jelenetet rendezett. Lothar próbálta lecsillapítani, győzködte, hogy nyugalomra van szüksége. Válaszul egyik őrültség a másikat követte. Például az asszony rendszeresen kilovagolt, pedig az orvos megtiltotta, és a férje is könyörgött, hogy ne tegye ki magát ekkora veszélynek. Ő csak nevetett, s amint az ura kitette a lábát otthonról, felnyergeltette tüzes paripáját. Merész és szenvedélyes lovasnak ismerték.

Egy alkalommal ismét az ura tudta nélkül lovagolt ki. Órákon át csatangolt, és ezzel végzetes csapást mért az egészségére. Félig eszméletlenül vergődött haza, s ahogy leemelték a nyeregből, ájultan esett össze.

Lothart hazahívták a gyárból, és ő magával hozta az orvost is. Azon az éjszakán világra jött a kicsi Gerd, jóval idő előtt, s a csenevész kis emberpalántát csak végtelen gonddal és törődéssel sikerült életben tartani.

A férfi őrjöngött, amikor megtudta, hogy a felesége állapotosan kilovagolt, de már nem tehetett neki szemrehányást. Az asszony még azon az éjszakán meghalt, és beteges, rosszul fejlett gyermeket hagyott hátra.

Wieland akkor egészen megváltozott. Soha többé nem látták nevetni, nyomasztotta, hogy gyermeke nem erősödött meg. Bebeszélte magának, hogy az ég büntette meg ezzel a beteges gyermekkel, amiért szerelem nélkül, pusztán a pénzért kötött házasságot, Nem neheztelt a feleségére esztelensége miatt, sajnálta, hogy olyan fiatalon kellett meghalnia. Ám könnyelműsége komor emlékeként ott maradt a törékeny gyermek. Bensőséges szeretettel csüngött Lothar a kicsin, sokszor elképzelte, milyen erős, keménykötésű kislegény válhatott volna belőle, ha az anyja kíméli magát. Természetesen mindent megtett, hogy törékeny szervezetét a betegségektől megóvja, talán túlzásba is vitte a féltést.

Attól az időtől kezdve Lothar magányos, zárkózott emberré vált. Többé nem fogadott vendégeket, kivéve a gyári tisztviselőket. Azok, akiket régen a felesége hívogatott a házba, megszűntek létezni a számára. Nem tudta túltenni magát a gondolaton, hogy részben ők is felelősek a szerencsétlenségért, mivel támogatták a felesége szeszélyeit és hóbortjait. Csak a munkájának és a gyermekének élt. Vezetése alatt Georgental mindinkább felvirágzott, mintha legalább ezen a téren mellészegődött volna a szerencse. Ám ő elkeseredve tette fel magának újra meg újra a kérdést: mire jó mindez? És kinek? Felesége halála után megkérte Herta Marlow asszonyt, megboldogult édesanyja sógornőjét, hogy jöjjön Georgentalba, és vezesse a házát. Az asszony egy évvel előbb özvegyült meg, mint ő, nem maradt senkije, és örült, hogy valahol hasznát veszik. Az erőtől buzgó Herta új feladatot talált magának, amely kitöltötte az életét. Bár maga is tekintélyes vagyonnal bírt, nem sokáig habozott, hogy ott vesse be energiáját, ahol szükség van rá. Egy esztendő múlva magához vette unokahúgát, Monát, akinek az apja újranősült, és a leány sokkal jobban érezte magát Georgentalban, mint a mostohaanyja mellett. Így egészen hozzánőtt Herta nénihez, aki – gyermektelen lévén – saját leányaként szerette.

Lothar is hozzászokott a kis Monához, és most – ahogy Herta néni fogalmazott – nehezen nélkülözte. Örült hát, amikor a leány visszajött, már csak Gerd miatt is, aki imádattal csüggött Monán. Márpedig akit a fia kedvelt, azzal ő is rokonszenvezett.

Ahogy Mona az ebédlőbe lépett, a kezét nyújtotta felé, s komoly arcán nyájas mosoly jelent meg.

– Hát visszakaptunk téged, kicsi Mona? Mindannyian nagyon örülünk neked, főleg Gerd, aki nehezen bírta nélküled!

A leány mosolyogva fogott kezet a férfival. Nem félt komor tekintetétől, mert tudta, hogy jó ember.

– Épp tőle jövök, elnézést kérek, ha megvárakoztattalak benneteket. Jó éjszakát kellett kívánnom neki, és a meséhez is ragaszkodott.

– Bizony, azt nagyon várta már, nekem is mondta, hogy megígérted. Milyennek találod most, hogy néhány hónapig nem láttad?

Aggodalmasan fürkésző tekintete elárulta Monának, hogy nem mondhatja meg neki az igazságot. A hosszú tél, amely alatt nem jutott friss levegőhöz, nem tett jót a gyermeknek.

– Úgy tűnik, jobb színben van – próbálta vigasztalni az apát. – Hamarosan itt a tavasz, kimehet a szabadba, attól felélénkül. Majd erőre kap, Lothar, ne nyugtalankodj!

– Az mindenesetre jó, hogy te itt vagy – sóhajtotta a férfi. – Annyira hiányoztál neki.

– De hát miért nem írtatok erről?

– Azt hittük, nem jössz vissza többé Georgentalba. Nem akartuk fájdítani a szívedet, hiszen tudtuk, mennyire szereted Gerdet.

– Jaj, Lothar, rájöttem, hogy Georgental az igazi otthonom, soha többé nem, akarok elmenni innét, hacsak te nem küldesz el.

– Elküldésről szó sem lehet, de azt inkább nem ígértetjük meg veled, hogy sohasem mész el, igaz, Herta néni? Egyelőre az is elég, hogy visszajöttél.

Asztalhoz ültek, és Monának élménybeszámolót kellett tartania. Őszintén elmondott mindent, amit Berlinben, a szülei házában átélt. Csak arról nem ejtett szót, amit az estélyen, a bálteremmel szomszédos szoba ablakfülkéjében kihallgatott, és hogy az milyen hatást gyakorolt a szívére.

Lotharnak is feltűnt, hogy a leány valahogy megváltozott: egész viselkedése nyugodtabbá, higgadtabbá vált. Talán a nagyvárosi környezet okozta? Igaz, hogy többször hazalátogatott már a szüleihez, de sohasem töltött ott ilyen hosszú időt. A férfi nem sokáig tűnődött ezen a kérdésen. Vacsora után azonnal visszavonult a szobájába, mint a legtöbb este, magukra hagyta a hölgyeket, akik még sokáig beszélgettek. Eközben Herta néni még inkább meggyőződött arról, hogy Mona csakugyan más, mint volt. Egyvalami biztosnak tűnt: a leány érettebben tért vissza, és levetkőzte a lényében addig bujkáló gyermetegséget.

V.

Bernd Kronau és édesapja meglehetősen korán tért haza a Runeck-villában rendezett estélyről. Mielőtt elváltak volna egymástól, hogy a hálószobájukba visszavonuljanak, a fiú így szólt:

– Apám, ma este minden előkészítés nélkül beszéltél üzleti gondjaidról, és hirtelen nehéz választás elé állítottál. Bevallom, még mindig nem tudtam megemészteni a hallottakat. Eddig nem is sejtettem, hogy a csőd szélére jutottál, legfeljebb, annyit gyanítottam, hogy kellemetlenségeid adódtak. Most, hogy ennyit már elmondtál, s ha nem tévedek, ezzel a dolog legsúlyosabb részét feltártad, arra kérlek, tájékoztass mindenről. Tisztán kell látnom, hogy valóban nincs más kiút, csak az, ha megkérem Runeck kisasszony kezét. Georg Kronau keserveset sóhajtott.

– Gondolhatod, hogy nem hoztalak volna ilyen helyzetbe, ha csak a legcsekélyebb lehetőség is kínálkozik a cég fizetőképességének megőrzésére.

– De hát hogy következhetett be ez ennyire gyorsan és váratlanul? – ráncolta a homlokát Bernd.

Az apa tenyerébe támasztotta az állát, a nagy asztali lámpa éles villanyfénye ernyedt vonásaira vetült.

– Nem gyorsan történt, fiam, már évek óta sokasodtak a bajok. Csak azért titkoltam el előled, hogy ne nyugtalanítsalak. Nem akartam, hogy osztozz gyötrő gondjaimban. Kizártnak tartottam, hogy valamiképp segíthess nekem, míg csak az én Runeck barátom egy napon arról nem beszélt, hogy a gyermekeink összeházasodhatnának. A bajok a korábbi években gyökereznek, akkor néztem szembe az első pénzügyi válsággal. Akkoriban a mi szakmánkban rosszul ment az üzlet, de még rendelkeztem tartalékokkal, és nekiláttam, hogy ellensúlyozzam az elszenvedett veszteségeket. Végül spekulálni kezdtem, hogy megmentsem magam. Néhány kisebb próbálkozásom sikerrel járt, ettől vérszemet kaptam. Akkor aztán mind súlyosabb csapások következtek, a veszteség nőttön-nőtt. Ha egy lyukat betömtem másutt kettő keletkezett, egyre nagyobbak és nagyobbak. Isten a tanúm, mennyit fáradoztam, hogy újra szilárd talajt érezhessek a lábam alatt, de mintha folyton mélyebbre süllyedtem volna a mocsárban. Most erőm végére értem. Ha nem tudok rövid időn belül egy negyedmilliót készpénzben előteremteni, semmi sem tartóztathatja fel többé a csődöt. Mona Runeck tudomásom szerint több mint egymilliót örökölt az édesanyjától, nem számítva az apja vagyonát, amely, testvére nem lévén, egy szép napon majd szintén őrá száll. Az anyai örökség viszont, mint mondottam, máris rendelkezésre áll. Ezt mind tisztáztam, amikor az apjával azt latolgattuk, hogy összeházasítunk benneteket. Runeck senkinek nem juttatná oly szívesen a leánya busás örökségét, mint az én fiamnak. Nagyon nagyra tart téged, úgy gondolja, nálad jó kezekben lesz a gyermeke. A leány kétségtelenül szeretetre méltó egyéniség. Az, hogy nem szépség, és azok a szerencsétlen szeplők elcsúfítják, szemernyit sem csökkenti belső értékeit. Ismétlem: csak te mentheted meg apádat és a céget a legszégyenletesebb bukástól. Amint nyilvánosságra hozzuk eljegyzésedet az ifjú hölggyel, abban a pillanatban megkapom a szükséges hitelt. Amennyiben erre nem kerül sor, akkor nekem végem. Az összeomlást nem élem túl, ezt megértheted. Fájó szívvel unszollak, hogy anyagi megfontolásból olyan nőt végy feleségül, akit nem szeretsz, de nincs más menekvés, sem nekem, sem neked. Hiszen mi lesz belőled, ha a Kronau cég tönkremegy?

– Ezt hagyjuk, apám – rándult meg Bernd arca –, magam miatt nem kéne ilyen lépést tennem.

– De, de, beszéljünk csak rólad is! Mi lesz belőled?

Bernd hevesen elutasító mozdulatot tett.

– Én még fiatal és egészséges vagyok, apám, tanultam már egyet-mást, a munkától sem félek. Miért ne tarthatnám el magam saját-erőmből, mint bárki más?

– Ne hidd, hogy az olyan egyszerű! Manapság minden területen rengeteg a munkanélküli.

Berndt összeszorította az állkapcsát, arcvonásai megkeményedtek.

– Mégis inkább ezt a megoldást választanám, semhogy odaadjam magam egy nő pénzéért. Nem is sejted, mennyire irtózom ettől a gondolattól.

– Bernd!

A fiú összeszedte magát.

– Igen, apám, tudom, a szavamat adtam, hogy megkérem Runeck kisasszony kezét. Hogy elfogadja-e a közeledésemet, az más kérdés, de minden tőlem telhetőt elkövetek, mert megértettem, hogy nem élnéd túl a Kronau cég összeomlását. Csak tisztán akartam látni, hogy valóban nincs más segítség.

– Ha szikrányi remény maradt volna, nem kértem volna tőled ilyesmit. Hiszen ismerlek, és büszke vagyok arra, hogy így gondolkozol, de sajnos, a büszkeség olyan fényűzés, amelyet már nem engedhetek meg magamnak.

Az öregúr megsemmisülten roskadt magába. Bernd odaugrott hozzá, és átfogta a vállát.

– Nyugodj meg, apám, megteszem, amit kívánsz, csak még mindig nem tértem egészen magamhoz, de majd túlteszem magam rajta. Most pihenjünk le, teljesen kimerültél. Ha nem titkolódzol mostanáig, talán mégis segíthettem volna más módon is. Mindenesetre nem ért volna villámcsapásként a hír. Aludd ki magad, szörnyen elcsigázottnak látszol, nem szabad megbetegedned.

– Jó éjszakát, fiam! Bocsáss meg, hogy ilyen helyzetbe hoztalak, de nem az én hibám, hogy a mostoha körülményeken nem tudtam úrrá lenni.

A fiatalember bólintott, és a szobájába távozott. Örült, hogy végre egyedül lehet, és egy fotelba vetette magát. Igyekezett Mona Runeck külsejét az emlékezetébe idézni, de hiába törte a fejét. Csak futólag nézett rá, mindössze annyit állapított meg, hogy ellenszenves neki a leány félszeg tartása és az arcát barna maszkká torzító, rengeteg szeplő. Szépségre szomjas tekintetét sietve elfordította tőle, előre viszolygott a gondolattól, hogy az est folyamán a szokásos kötelező táncra mindenképpen fel kell kérnie.

Most pedig vegye feleségül a kis madárijesztőt?

Felpattant, és feltépte az ablakot, hogy lehűtse felhevült homlokát. Szeme a semmibe meredt, a vér az arcába szökött a szégyentől, hogy áruba kell bocsátania magát egy nőnek, akitől irtózik.

Ruhástul végigdőlt a díványon, izzó tekintettel nézett maga elé. Le sem feküdt rendesen, ott nyomta el hajnal felé az álom, s néhány óra múlva dideregve, elgémberedett tagokkal ébredt.

Másnap apa és fia egyaránt kerülte a kínos témát. Harmadnap úgyszintén nem hozták szóba. Ekkor azonban Mona apja felhívta Georg Kronaut, és megkérdezte, hogy beszélhetnének-e személyesen valami fontos ügyben. Megállapodtak, hogy Kronau délután várja az irodájában.

Herbert Runeck percre pontosan érkezett. A két barát kezet fogott, majd egymással szemben foglalt helyet.

– Nos, Herbert, mit akarsz közölni velem? – kérdezte Kronau.

A gyáros bizonytalanul és gondterhelten nézett barátjára.

– Nem tetszel nekem, Georg, csak nem vagy beteg? – érdeklődött, hogy időt nyerjen.

– Őszintén szólva – simított végig homlokán a kereskedő –, az utóbbi időben pocsékul érzem magam. Látszik, hogy nem leszek fiatalabb, hol itt fáj, hol ott szúr.

– Micsoda beszéd! Nem vagyunk még aggastyánok! Te ugyan néhány évvel előbb születtél, mint én, maholnap betöltöd a hatvanat, de még az sem az a kor, amelyben természetes, hogy az ember betegeskedjék.

– Na igen, ahogy rád nézek, az a benyomásom, hogy az ifjúság forrásából ittál. Fiatal feleséged csodát művelt veled. A boldogság megfiatalít; kedves Herbert!

– Lehet, de az életkorod téged sem jogosít fel rá, hogy elhagyd magad.

– Akár elhagyom, akár sem, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. A szívem is rendetlenkedik.

– Orvosnál voltál?

– Csak kuruzslót ne lásson az ember! Életemben nem foglalkoztam doktorral meg gyógyszerrel. De előbb-utóbb mégis bele kell harapnom a savanyú almába, csak pillanatnyilag nem érek rá.

– Erre mindig rá kell érni!

– Jó, igyekszem, de most hagyjuk ezt! Miről akartál velem beszélni?

– Nem kerülgetem, Georg, nagyon sajnálatos hírt kell közölnöm veled, nem fogsz örülni neki. A leányom ma reggel elutazott, visszaköltözött a nagynénjéhez.

– Elutazott? – rökönyödött meg Kronau. – Azt hittem, az esküvőig a házadban marad.

– Valóban úgy terveztük, de a gyermekek szándékai nem mindig esnek egybe a szüleikével. Amit olyan szépen kigondoltunk, az nem találkozott a leányom egyetértésével. Tegnap reggel tájékoztattam őt az elképzelésünkről, miszerint összeházasítjuk a fiaddal, de sajnos heves ellenállásba ütköztem. Magam is meglepődtem, mert eddig sohasem tapasztaltam nála ennyi erélyt és határozottságot. Máskor mindig szelíd és engedelmes, ezért feltételeztem, hogy minden további nélkül aláveti magát a kívánságunknak. Erről azonban szó sincs. Nem mintha valami kivetnivalót talált volna a fiadban, de kerek perec kijelentette, hogy még nem érzi magát érettnek a házasságra, és évekig nem is gondol férjhez menésre. Berlinben idegenül mozog, a társasági élet nem tetszik neki, és így tovább. Végül leszögezte: soha nem hajlandó elfogadni, hogy ilyen módon adják férjhez; csak azzal lép frigyre, akit maga választ majd párjául. Mivel pedig a házamban szerinte fölösleges és terhes a jelenléte, engedjem meg, hogy azonnal visszautazzék Georgentalba. Így aztán ma reggel már vonatra is szállt, évekig nem szándékozik hazatérni, s ezzel a mi szép tervünk kútba esett.

Georg Kronau feszülten hallgatta ezeket a szavakat, s csupán annyit fogott fel belőlük, hogy utolsó mentsvára is összedőlt. Ez a csapás megbénította. Forogni kezdett vele a világ, görcsösen kapaszkodott a fotel karfájába.

Csend ereszkedett a szobára. Runeck kifújta magát, miután maga mögött tudta a kínos helyzetfeltárást, Kronau pedig minden erejét összeszedve próbálta megőrizni lélekjelenlétét. Végül nagy nehezen sikerült egészen nyugodt hangon megszólalnia.

– Akkor nincs mit tennünk, barátom, ebbe bele kell törődnünk.

Csak ő tudta, micsoda erőfeszítésébe került ez a látszathiggadtság. A gyáros örült, hogy barátja ilyen hidegvérrel fogadja a bejelentést. Megszorította a kezét.

– Talán később mégis valóra válthatjuk tervünket. Mona valóban elég fiatal a maga tizennyolc évével, különösen, hogy még nagyon gyerekes és tapasztalatlan is. Néhány év múlva azonban ismét hazatér. Bernd is nagyon fiatal még, csak huszonnyolc esztendős, ő is nyugodtan várhat még pár évet. Egy szó, mint száz, ne adjunk fel minden reményt, hogy később majd egymásra találnak!

– Meglátjuk, mit hoz a sors – erőltetett mosolyt az arcára Kronau –, most már ne akarjunk beleavatkozni! – vélte érdes hangon.

– Örülök, hogy így fogod fel. Nehezemre esett mindezt elmondanom, kivált, hogy a fiad annyira rokonszenves nekem. Nála jobb, derekabb és értékesebb embert nem is találhattam volna a leányomnak, az biztos. Mégis az az érzésem, hogy Mona fél a házasságtól. Hiába, a fiatal leányokon nem könnyű kiigazodni.

– Nincs mit tenni, semmit sem erőltethetünk, kedves Herbert. Köszönöm a jóindulatodat! Add a kezed, öreg barátom, és búcsúzzunk, ma csakugyan nem érzem valami jól magam.

Runeck aggódva fürkészte barátja sápadt vonásait.

– Ígérd meg, hogy elmégy orvoshoz, ha ma nem, akkor holnap! – unszolta.

– Jó, jó – biccentett erőtlenül a kereskedő –, megígérem. Isten áldjon, Herbert!

Így köszöntek el egymástól, a legteljesebb egyetértésben. Miután azonban Runeck mögött becsukódott az ajtó, Kronau magatehetetlenül roskadt karosszékébe. Lefoszlott róla a nyugodtság álcája, s fakó, összetört arc bukkant elő alóla. Fénytelen tekintettel meredt maga elé. Ott gubbasztott sokáig, a kétségbeesés martalékaként, csak annyit tudott, hogy minden elveszett.

Így talált rá a fia, aki körülbelül egy óra múlva a szobába lépett. Megrettenve sietett oda hozzá.

– Apám, az ég szerelmére, mi bajod?

Georg Kronau még egyszer összeszedte magát. Megtörten nézett fel.

– Nem kell meghoznod az áldozatot, melyre vállalkoztál. Herbert Runeck járt nálam az előbb, és közölte, hogy a leánya nem hajlandó feleségül menni hozzád. Még túl fiatalnak, éretlennek érzi magát a házasságra. Visszautazott Georgentalba.

Berndnek nagy kő esett le a szívéről, de magába fojtotta a felszabadult sóhajt, mert látta apja szánalmas állapotát.

– Apám, édesapám – kapott a keze után –, ne csüggedj el! A sors másképp akarta, nézzünk szembe bátran azzal, ami ezután következik! Tegnap és ma átnéztem a könyvelést, amennyire erőmből tellett. Öreg cégvezetőnk is segített, és arra jutottunk, hogy a helyzet korántsem olyan reménytelen, mint hitted. Az összeomlás kétségtelenül nem kerülhető el, de a jó hírünket megőrizhetjük, ha teljes magánvagyonunkat feláldozzuk. Azt hiszem, ezzel átvergődünk a nehezén. Ha a cégről le is kell mondanunk, és nem marad más, csak a nevünk becsülete, ez mégis sokkal több, mint amit réméltem. Add át nekem a terheket, apám, én dolgozom kettőnk helyett, és jóra fordul minden, csak fel a fejjel!

Az öregúr fájdalmasan mosolygott, és megszorította fia jobbját.

– Drága fiam, a cég és én annyira összetartozunk, hogy azt te nem is értheted. Mégis köszönöm a biztató szavakat! Rettenetesen kimerültem, nincs más kívánságom, csak lefeküdni, legalább néhány órára. Azonnal hazamegyek.

– Add a becsületszavadat, hogy... hogy élni fogsz, nem követsz el semmi jóvátehetetlent!

– A szavamat adom! – sóhajtotta a kereskedő. – Annyira elfáradtam, hogy se erőm, se kedvem bármit is csinálni. Csak pihenni... pihenni szeretnék.

Bernd felsegítette az apját.

– Hazaviszlek – jelentette ki határozottan. Az öreg csak bólintott.

A fia közölte a hivatalsegéddel, hogy a főnök úr rosszul lett, s közös erővel támogatták el a felvonóig, majd beültették az épület elé rendelt gépkocsiba.

Egy órával később Kronau már otthon, az ágyában feküdt. Bernd megkérdezte, nem kér-e enni-inni valamit.

– Nem – rázta a fejét – csak pihenni akarok... pihenni. Hagyj magamra! Aludni szeretnék, jó sokáig, hogy felejteni tudjak.

Bernd lehajolt, és megcsókolta a kezét.

– Bátorság, édesapám! Jól kialszod magad, aztán mindketten újult erővel látunk munkához. Itthon maradjak veled?

– Nem, nem, menj csak vissza a céghez, van elég dolgod – helyezte a jobbját bágyadtan a fia fejére Kronau, mintha megáldaná, és szeretettel nézett rá.

– Büszke vagyok rád, fiam, végtelenül büszke.

– Ideküldjem az orvost?

– Ma ne, hadd aludjak, holnap eljöhet. Menj, fiam, és fogadd köszönetemet, hogy ennyire igyekszel segíteni.

Bernd csendesen elhagyta a szobát. Sajgott a szíve. Közel sem volt annyira reményteli a helyzet, amilyennek az apja előtt lefestette, de abban legalább bízott, hogy a becsületüket megmenthetik.

Megkereste az öreg házvezetőnőt, aki az anyja halála óta irányította a háztartást. Megmondta neki, hogy az apjának teljes nyugalomra van szüksége, gondoskodjék róla, hogy semmiféle lármázással ne háborgassák. Ha kér valamit, majd csenget, addig hagyják pihenni, semmi módon ne zavarják!

– Igenis, fiatalúr, gondom lesz rá. De az orvosnak okvetlenül meg kéne, néznie a nagyságos urat, az utóbbi időben egyáltalán nem tetszik nekem. Én hiába magyarázok neki, rám se hederít. A fiatalúr is szólhatna egy-két szót az édesapjának, magára mégis jobban hallgat.

– Holnapra idehívom az orvost, már meg is beszéltük apámmal.

– Na, hála istennek, az jó. Ha az ember a hatvanhoz közeleg, nem ugrálhat úgy, mint harmincévesen.

Bernd biccentett és távozott.

Leverten autózott vissza a vállalathoz, hogy a könyvelővel tovább folytassa a számvetést, és megpróbáljon valamit kiokosodni. Mona Runeck kezét már nem kellett megkérnie, ehelyett most az apja miatti aggodalom nyomasztotta. Hogy a céget nem tarthatják meg, az egyértelművé vált. Összes tartalékukat kimerítették, mindenfelől hitelezők szorongatták őket.

Itt már csak negyedmilliónyi tőkebevonás segíthetett, annyit azonban képtelenség volt felhajtani. Bernd tudta, hogy ez egyébként is értelmetlen, mert a hitelt kamatostul vissza kell fizetniük, de miből? Nincs mese, csődöt kell jelenteniük, egyedül abban reménykedhetnek, hogy kielégíthetik a hitelezőket, ha pénzzé tesznek minden értékesíthetőt. Bárhogy alakul is, átsegíti magát és az apját a nehézségeken. Csak az izgatta, hogy fizetőképes vásárlót találjanak a cégre, aki továbbviszi az üzletet, és az alkalmazottak ne maradjanak kenyér nélkül.

Késő estig dolgozott a cégvezetővel együtt, aki már hosszú évek óta tevékenykedett a vállalatnál, és minden ügyet ismert. Még egyszer átgondolták a lehetőségeket, de hasztalan kerestek kiutat, s arra az elhatározásra jutottak, hogy másnap reggel csődöt jelentenek. Tovább nem halogathatták a dolgot.

Éjfélkor hagyták el az épületet.

– Mi lesz magával, Görlitz, ha lehúzzuk a redőnyt?

Az öreg megvonta a vállát.

– Szerencsére a fiam kitanulta a műbútorasztalosságot, a műhelye már jól megy. Talpraesett fickó, és elkel nála egy megbízható üzletvezető, már beszéltünk is erről. Semmi kedvem új urat szolgálni a Kronau cégnél.

– Nagyon restellem, hogy így alakult.

– Miattam sose fájjon a feje, Kronau úr! Szégyenkezésre pedig semmi oka. Isten a tudója, hogy a kedves édesapja mindent elkövetett a cég megmentésére. Nem ő a hibás, hogy nem sikerült. Ha a jó időkben nem hagytam el a vállalatot, a nehéz napokban is mindvégig kitartok. Aztán majd meghúzom magam a fiamnál. Csak azért imádkozom, hogy a fiatalúr is találjon magának valamit, de mivel még fiatal, és használható végzettséggel rendelkezik, biztosan akad megfelelő állás. Jó éjszakát kívánok! Holnap meglátjuk, hogyan tovább.

– Jó éjt, kedves Görlitz, köszönöm, hogy ilyen hűségesen mellettünk áll!

– Ez magától értetődik.

Kezet fogtak és elváltak. Bernd egy darabig figyelte az öreg távolodó alakját, aztán felszegte a fejét, és összeszorította a fogát. Semmi gyöngeség, most nem adhatja meg magát, túl kell jutnia a nehézségeken! Csak az apja egészségben átvészelje ezt a válságot – a cégnek már úgyis vége.

VI.

Amikor hazaért, a házvezetőnő még ébren fogadta, és közölte vele, hogy az édesapja egész nap nem jelentkezett, bizonyára még mindig alszik, a fiatalúrnak viszont előkészített egy kis harapnivalót meg egy üveg sört, ha óhajt még fogyasztani valamit. Bernd csak most eszmélt rá, hogy éhes. Jó éjszakát kívánt a házvezetőnőnek, aztán megvacsorázott, és megitta a sört. Lefekvés előtt beosont az apja hálószobájába, hogy megnézze, jól van-e. A sötétben az ágyához lépett, és lehajolt hozzá, hogy legalább a szuszogását hallja. Bárhogy fülelt azonban, nem észlelt semmit. Valami megnevezhetetlen aggodalom ébredt benne, hátborzongató volt ez a néma csönd. Reszketve nyúlt az alvó keze felé, hogy legalább azt megérinthesse.

Ahogy végre megtalálta, összerázkódott, mint akit áramütés ért, tompa jajszó hagyta el az ajkát, a villanykapcsolóhoz ugrott, és meggyújtotta a lámpát.

Tágra meredt szemmel bámult le az ágyon fekvő testre, és a látvány megerősítette azt, amit már a jéghideg kéz is elárult: az apja meghalt.

Térdre rogyott, és szorongva végigtapogatta, de szerencsére semmi olyat nem talált, ami igazolta volna szörnyű gyanúját. Semmi jele nem mutatkozott az öngyilkosságnak, amitől tartott. Szívroham végzett az édesapjával. Békésen elszenderedett, méghozzá bizonyára órákkal azelőtt, mert már kihűlt és megmerevedett.

Még mindig térdelve, izzó tekintettel figyelte a megbékélt, mozdulatlan arcot. Hála istennek, nem emelt kezet magára kétségbeesésében, a sors kegyéből gyorsan és fájdalommentesen érte a vég, nem kellett megérnie a csődeljárást. Igen, teljesen eggyé vált a cégével, annak összeomlása az ő életének is véget vetett. Gyötrelmek sorától váltotta meg a halál, ez szinte megvigasztalta Berndet, amiként az is, hogy az apja olyan nyugodtan, békésen, minden földi szenvedéstől megszabadultan fekszik ott. Csak az fájt, hogy utolsó óráján nem lehetett mellette. Talán már röviddel azután elérte a vég, hogy ő déltájban visszament a céghez, hiszen borzalmasan elcsigázott állapotban hagyta itt. A zokogással küszködve idézte fel magában utolsó, hozzá intézett szavait.

„Büszke vagyok rád, fiam, végtelenül büszke.” Igen, ezt mondta. Majd pedig: „Menj, fiam, és fogadd köszönetemet, hogy ennyire igyekszel segíteni.”

És eközben úgy tette a fejére a kezét, mintha megáldaná. Voltaképpen örök búcsút vett tőle ezáltal, békésen, csöndesen. Utána már biztosan nem szenvedett, különben nem feküdne ilyen rendezett vonásokkal. Nem akarta jajveszékeléssel zavarni apja nyugalmát, melyre olyannyira vágyott. A halál jótékonyan megkímélte a legrosszabbtól egy gondokkal terhes, munkás élet végén.

„Menj csak... van elég dolgod” – így engedte ma útjára. Bizony, tennivalóban most valóban nem lesz hiány, de nem engedi, hogy a cég bukása földre sújtsa, hiszen még fiatal, jó szakmát tanult, a maga erejéből is felépíti az életét.

– Nem esem kétségbe, apám – fogta meg az elhunyt hideg kezét –, öregbítem a család jó hírét, és mindent megteszek, hogy tisztán őrizzem meg a nevedet. Nyugodj békében!

Így beszélt hozzá, mintha fogadalmat tenne.

Miután összeszedte magát, becsengette a házvezetőnőt és a személyzetet. Futva jött mindenki. Kihívatta az orvost, aztán sorban intézte mindazt, ami ilyen esetben szükséges. A hátramaradottaknak sokszor alig jut idejük, hogy átadják magukat a gyásznak. Az ember ilyenkor zsémbelődik, fel sem fogja, hogy valóságos áldás a temérdek intéznivaló, hiszen elvonja a figyelmét a fájdalmáról.

A következő napok valószínűtlen gyorsasággal peregtek. Mihelyt Georg Kronau halála ismertté vált, rohamtempóban követték egymást az események. Bernd rátermettsége már abban is megmutatkozott, hogy mindezt emelt fővel, egyenesen előreszegzett tekintettel fogadta. Megrohanták a hitelezők, de hiányzott a pénz, hogy visszafizesse a kölcsönöket. Egyre halmozódtak a nehézségek, s nem maradt más hátra, be kellett jelentenie a csődöt.

Amint Herbert Runeck értesült barátja haláláról és arról, hogy milyen keserves helyzetbe került Bernd, azonnal felkereste a fiatalembert, felajánlotta, hogy tanácsot ad, és segédkezet nyújt neki. Most ébredt rá, hogy a tervezett házasságnak kellett volna megmentenie Kronauékat a csődtől, és meg is mentette volna.

Bernd megköszönte segítőkészségét, de határozottan elhárította ajánlkozását.

– Nem tudok és nem is akarok még valakit belekeverni ebbe a históriába. Oly sok áldozat bizonyult már hiábavalónak ebben az ügyben, hogy lelkiismeretlenség lenne részemről, ha elfogadnám a segítségét. Nem telne bele sok idő, és újból a szakadék szélén állnék, ráadásul azzal a bűntudattal, hogy önt is magammal rántottam. Ha pénzt fogadnék el öntől, azzal tudatosan okoznék veszteségeket. Amióta apám röviddel a halála előtt közölte velem, hogy áll a cég, igyekeztem alaposan tájékozódni. Korábban eltitkolta előlem a gondjait, amit nagyon sajnálok, mert bizonyos terheket levehettem volna a válláról. Most azonban legalább mindenre felkészültem. Nincs más hátra, mint az egyetlen becsületes út: a csődeljárás kezdeményezése. Apám kedvéért mindent megtettem volna a vállalat megmentéséért, mivel az élete volt ez a cég. Miatta fogadtam volna el az ön segítségét is, mert a papa nyíltan megmondta, hogy a csődöt nem élné túl. Most a kegyes halál megszabadította a továbbiaktól, s ezért hálát adok Istennek. Úgy döntöttem, mindent odaadok, hogy lehetőség szerint fedezzem a hitelezők követeléseit. Az egyik főhitelező hajlandó átvenni és tovább vezetni a céget, ami számomra megkönnyebbülést jelent, mert legalább az emberek nem kerülnek az utcára. Ami értékesíthető, azt eladom, hogy a hitelezőket kártalanítsam. Remélem, sikerül, s így a Kronau név makulátlanul tiszta marad. Runeck érdeklődve hallgatta.

– Hát ön, kedves Bernd, mi lesz önnel? – fogta meg a fiatalember karját.

Bernd büszkén felvetette a fejét.

– Megállok a magam lábán, majdcsak találok valamit. Az új cégtulajdonos felajánlott egy jó állást, de köszönettel elhárítottam. Nehezemre esne abban a házban szolgálni, ahol úr voltam. Bárhol másutt szívesen dolgozom; ha kell, legalulról kezdem, de nem a Kronau cégnél, amelyet a nagyapám alapított.

– Akkor lépjen be hozzám, tudom, hogy rátermett szakember, és azonnal olyan pozíciót kap tőlem, amellyel elégedett lehet – derült fel a gyáros, hogy segíthet valamit.

Bernd azonban szelíd mosollyal rázta a fejét.

– Nem, Runeck úr, azt nem fogadhatom el. Sohasem szabadulhatnék a nyomasztó érzéstől, hogy nem a munkámra tart igényt, csupán jogcímet teremtett, hogy jövedelemhez juttasson. Ezt nem bírnám elviselni. Teljesen a magam erejéből akarok boldogulni, idegen segítség nélkül. Amint itt elrendeztem az ügyeket, először is egy időre Angliába megyek, hogy tökéletesítsem a nyelvtudásomat. Franciául már folyékonyan beszélek, de az az üzleti életben nem annyira fontos, mint az angol. Odaát majd keresek állást, ami a megélhetésemet biztosítja. Az angoloktól egyébként üzleti vonatkozásban is sokat tanulhat az ember. Egy ottani barátomtól hasznos útbaigazítást kaphatok. Mihelyt mindent elintéztem, Londonba utazom.

A gyáros jólesően nézett végig rajta.

– Meggyőződésem, hogy eléri, amit akar. Helyes, hogy a saját útját járja. Most azonban még inkább sajnálom, hogy a leányom nem akart feleségül menni önhöz.

– Engem viszont hálára kötelezett ezzel a kedves leánya. Ha igent mondott volna, most nem lennék szabad. De elutasított, és ha már így szóba hozta a dolgot, bevallhatom, hogy csak az apám érdekében mutatkoztam késznek erre a frigyre. Teljesítettem volna az óhaját, mert amikor kinyilvánította, egyúttal azt is közölté, hogy csak e házasság által menthetjük meg a Kronau céget az összeomlástól, és a csődöt ő nem élné túl. Tudtam tehát, hogy az élete forog kockán, ezért egyeztem bele, noha alig ismertem Runeck kisasszonyt. Őszintén szólva riasztott a gondolat, hogy áruba bocsássam magam, mert másnak aligha nevezhetnénk a dolgot, hiszen a mi futó ismeretségünk mellett szerelemről nem beszélhetünk. Nem titkolom, hogy kedves leánya döntése nyomasztó tehertől szabadított meg, ezzel nem sértem őt, mivel ő zárkózott el a házasságtól. Valóban megkönnyebbültem, mert az én szememben gyalázat, ha egy magamfajta férfi eladja magát, ezt nem tudtam volna egyenes gerinccel elviselni. Örülök, hogy ezt közölhettem, mielőtt istenhozzádot mondunk egymásnak, valószínűleg örökre.

– Azt ne, barátom, csak a viszontlátásig köszönjünk el, hiszen bizonyára visszatér még Berlinbe.

– Okvetlenül, de nem veszem rossz néven, ha többé nem akar tudni rólam, mivel akkor vélhetőleg egészen más társadalmi helyzetben leszek, mint ön, és nem kívánom zavarni a köreit.

– Remélem, ismer engem annyira, hogy magától is belássa, micsoda dőreséget mondott – fortyant fel Runeck. – Legjobb barátom fia mindig kifogástalan úriember marad a számomra, aki bármikor megbecsült vendég a házamban. Egyenesen elvárom, hogy Berlinbe visszatérve felkeressen. Ön ritka, kemény koponya, és most haragudnom kéne, ha mindennek ellenére nem csodálnám ezt a kemény koponyát. Mi tagadás, egyre jobban sajnálom, hogy nem lehet a vőm. Tehát megígéri, hogy felkeres majd?

– Engedelmével igen, és köszönöm!

– No és addig nem is hallok önről, nem tudhatom meg, hogy megy sora?

– Inkább megkímélem küzdelmes életem részleteitől, de ha majd olyan helyet verekedtem ki magamnak, amely a becsvágyamat kielégíti, haladéktalanul tudósítom róla.

– Jó, de még valamit ígérjen meg!

– Mi lenne az?

– Adja a szavát, hogy hozzám fordul, ha úgy adódik, hogy semmiképp sem tud zöld ágra vergődni. A legderekabbak is kerülnek olykor ilyen helyzetbe.

Bernd kihúzta magát, tekintete határozottan Herbert Runeck szemébe mélyedt.

– Ameddig egészséges és munkabíró vagyok, nincs szükségem segítségre. De önnek, édesapám legjobb barátjának szavamat adom rá: ha egyedül nem boldogulok, nem fordulok senki máshoz, csakis önhöz. Ameddig pedig erre nem kerül sor, tudni fogja, hogy még nem hagytam magam legyűrni.

– Helyes, ezt megjegyeztem, és beérem ezzel a válasszal.

Férfias kézszorítással búcsúztak, s a gyáros a fiatalember iránti nagyrabecsülés és csodálat érzésével távozott. Őszintén sajnálta, hogy nem lehetett a veje.

Bernd a következő hetekben minden szükségeset elintézett. Rengeteg munka szakadt a nyakába, de felnőtt a feladathoz. Eddig is keményen dolgozott, ám ami most hárult rá, az néha már-már meghaladta az erejét, de összeszorított foggal kitartott.

Miután mindent elrendezett, legalább annyi vigaszt meríthetett, hogy nem esett folt a Kronau néven. Egyetlen embere sem került utcára, még a cégvezető is megtartotta néhány évig az állását, hogy tapasztalataival az új tulajdonost segítse.

Bernd Kronau azonban nincstelenné vált, nem maradt se otthona, se megélhetése, csak egy kis készpénze, amelyet személyes holmija eladásával szerzett. Ebből kellett fedeznie az útiköltséget Angliába, és ott fenntartania magát addig, amíg állást nem talál. Elszántsága azonban rendíthetetlen volt.

Egy szép tavaszi reggelen indult útnak Berlinből a brit fővárosba. A vonatról hajóra szállt, s a gőzös korlátjának dőlve, komolyan fürkészte a messzeséget, melyből lassan kibontakoztak a szigetország partjai. Harci kedvét és saját erejébe vetett hitét semmi sem törhette meg. Nem félt a reá váró új élettől, többre becsülte, mintha fényben és pompában fürdene egy asszony oldalán, akit nem szeret.

Mona ezalatt Georgentalban gyorsan visszazökkent a régi kerékvágásba, s minden úgy folyt volna, mint azelőtt, ha odahaza nem szerez olyan fájdalmas tapasztalatokat, és nem ég még mindig tüzes parázsként a szívében a Bernd Kronau iránti szerelem. A fájdalom, melyet titokban viselt, hatást gyakorolt egész fejlődésére. A környezetében élők nem kis megdöbbenéssel észlelték a Monában lezajló átalakulás tüneteit. Herta néni vette észre először, de hamarosan szemet szúrt Lothar Wielandnak is, aki egy alkalommal így fordult nagynénjéhez:

– Mi történt Monával? Egész más emberként tért vissza, mint ahogy elment. Nem tűnt fel neked, hogy mintha megnőtt volna? Azelőtt egy kicsit mindig behúzta a nyakát, most meg szálegyenesen tartja magát. Mintha egy hónap alatt éveket fejlődött volna.

– Bizony – bólogatott helyeslően az asszony –, én is régóta figyelem, és az a benyomásom, hogy valamiféle élmény rázta fel, ami egy csapásra elűzte belőle a gyermeteg félszegséget.

– Szóval te is észrevetted. Különös, hogy mennyire megszépült ettől. Meghökkentő, hogy mi lett a jelentéktelen kis fruskából; egyszerre egészen figyelemre méltó személyiséggé formálódott. Ha azok a buta szeplők nem éktelenkednének az arcán, igazi szépségnek lehetne nevezni. Alaposan szemügyre vettem, és mondhatom, kár hogy azokat a szeplőket nem lehet eltávolítani.

Az idős hölgy fürkész pillantást vetett unokaöccsére. Tudta, Lotharnak nem szokása, hogy komolyabb figyelmet szenteljen másoknak, s nagyon elcsodálkozott, hogy most ennyit foglalkozik Monával.

A fenti beszélgetés után eltűnődött, hogy Mona talán egyszer feledtethetné Lotharral boldogtalan házasságát, hiszen az unokaöccse még fiatal ahhoz, hogy hátat fordítson a világnak. Vajon a leány rábírhatná, hogy újra örömét lelje az életben? Mona értékes egyéniség, akitől nem kellene kellemetlen meglepetésekre számítania.

Ám hamarosan napirendre tért a csábító gondolat fölött, mert Lothar többé nem hozta szóba Mona átváltozását, s nem is mutatott különösebb érdeklődést a leány iránt. Herta néni sóhajtva tette félre az elképzelést, bár szívesen dédelgette volna, mivel úgy ítélte, hogy ez a két remek ember jól összeillene. Hiába, úgy látszik, semmi sem mozdíthatja ki búskomorságából unokaöccsét, hacsak valami heves szenvedély nem ragadja magával. Effélét pedig még a megváltozott Mona sem képes kiváltani belőle. Ahhoz túl közeli a rokonság.

De azért szemmel tartotta a leányt, s nem győzött bámulni, hogy milyen hihetetlen fejlődés mutatkozik rajta. Ez még a kis Gerdnek is feltűnt.

– Mintha már nem is a régi Mona lennél – állapította meg egyszer –, hanem igazi hölgy.

Mona jóízűen nevetett, mert ő maga nem érzékelte a változást.

– Tudod, előbb-utóbb minden gyerek felnő. De talán csak a szép ruhák miatt látsz másnak, amelyeket Berlinből hoztam.

Pedig nem az öltözködésén múlott. Mintha megtört volna valami gonosz varázs, lényéből addig eltemetett, éltető forrás fakadt fel. Tekintetébe erő költözött, vonásai kifejezővé váltak. A haja fémesebben csillogott, sápadt arcbőre színt kapott, miáltal a szeplők már nem ütköztek ki olyan élesen. Érzelmesebben és igézőbben mosolygott, egyenesebben tartotta magát, ruganyosabban járt. Még a hangja is másképpen csengett, lágyabban és mélyebben, elvesztette érdességét.

Mindezt a szerelem művelte vele, s az a boldogító tudat, hogy volt ereje megóvni a szeretett férfit a gyötrelmes önfeláldozástól. A bensejében ébredt energia a történtek dacára boldoggá tette, mert általa óvta meg a gyalázattól Bernd Kronaut, akinek nem kellett pénzért eladnia magát. Úgy érezte, becses és megőrizni való ez az erő. Szerelmének tudata és a bizonyosság, hogy valami nagy-nagy jót cselekedhetett Bernd Kronauval, önmaga fölé emelte.

Amikor esténként egyedül maradt a szobájában, kivette a képet az ékszeres dobozából, és elbeszélgetett vele. Elmondta, mennyire örül, hogy Bernd emelt fővel járhat, s mennyivel kedvesebb előtte már csak emiatt is, még ha az ő számára nem jelent is egyebet csúf kis madárijesztőnél. Ez utóbbiért abból merített vigaszt, hogy a fiatalember „szegény gyermek”-nek nevezte, méghozzá milyen meleg együttérzéssel!

Ez az élmény épp arra az időszakra esett, amikor Mona gyermekből felnőtt hajadonná serdült, s a testi-lelki folyamatok csodálatos összhatása egészen más emberré tette.

Még csak néhány napja tartózkodott Georgentalban, amikor hosszú és részletes levelet kapott az apjától. Ebben Runeck egészen más hangon szólt hozzá, mint korábbi – mindig egészen rövid és közömbös tartalmú – írásaiban:

„Kedves Monám!

Ezúttal sokkal inkább nehezemre esett elválnom tőled, mint máskor, s nagyon sajnálom, hogy nem sikerült jobban beilleszkedned a szülői házban. Remélem, egyszer majd végleg visszatérsz hozzánk. Nem kell félned, hogy ismét valamilyen házasságot erőltetünk rád. Ha csak ez űzött el innen, akkor megnyugodhatsz. Mindazonáltal bizonyára érdekel, hogy az én öreg Kronau barátom hirtelen, szívroham következtében elhunyt, és szinte azt kell mondanom, hogy szerencséjére. Nyomban a halálát követően ugyanis kiderült, hogy a Kronau cégnek csődöt kell jelentenie. Magától értetődik, hogy szívesen segítettem volna, de Georg sohasem említette, milyen súlyos gondokkal küzd. Már hetek óta nem érezte jól magát, de senkinek nem szólt erről. Akkor is elgyötörtnek láttam, amikor elutazásod után közöltem vele, hogy nem óhajtasz házasságra lépni a fiával. Bejelentésem meghökkentette, de nyugodtnak mutatkozott. Egybekelésetek természetesen megmentette volna cégét az összeomlástól, s a felismerés, hogy ez a remény elveszett, rendkívül súlyosan érintette, még ha uralkodott is magán. Bernd Kronau most igen nehéz helyzetbe került, ma szándékozom felkeresni, hogy felajánljam a segítségemet. Talpig becsületes, derék fiatalember, akit szívesen támogatnék, hogy milyen módon, azt ma beszéljük meg. Hogy igen jó véleménnyel vagyok róla, az már abból is következik, hogy szívesen adnám hozzá feleségül a leányomat. Amikor olyan határozottan a sarkadra álltál, és szembehelyezkedtél a házassággal, akkor vettem észre először, hogy nem azok közé a nők közé tartozol, akik engedik, hogy a fejük fölött mások döntsenek a sorsukról. Egész viselkedésed mély benyomást tett rám azon a reggelen, s azóta arra a felismerésre jutottam, hogy mostanáig alábecsültelek. Hirtelen egészen más embernek tűntél, és a mama is így vélekedett. Most már tudjuk, hogy sokkal többre kell értékelnünk Téged. Szívből sajnáljuk, hogy éppen most mentél el tőlünk, amikor be kellett látnunk ezt. Ha azonban Georgentalban jobban érzed magadat, mint nálunk, akkor ehhez tartjuk magunkat, és egyelőre nem próbálunk rábeszélni a visszatérésre. Majd később magad határozod meg az erre legalkalmasabb időpontot, és akkor bizonyosan jobban megértjük majd egymást. Nagy örömet szereznél, ha rendszeresebben leveleznénk, mint a korábbiakban, és leveleidben többet árulnál el belső világodból, mert úgy érzem, nagy értékek szunnyadnak benned, amelyekről eddig sejtelmem sem volt. Talán e levélváltás révén sikerül közelebb kerülnöm hozzád. Próbáljuk meg! Legalább írásban engedj betekintést lelki-szellemi átalakulásodba. Nagyon örülnék ennek, kedves Gyermekem, hiszen nem helyénvaló, hogy még inkább elidegenedjünk egymástól.

Várom mielőbbi válaszod. Kérlek, add át üdvözletemet Herta néninek és Lotharnak is, mindkettőjüknek köszönd meg a nevemben, hogy olyan barátságosan fogadtak, és otthont nyújtanak neked. Úgy tűnik, mindketten sokkal jobban látják a benned rejlő értékeket, mint én eddig. Ez elég nagy szégyen rám nézve, magam sem tudom, hogy alakult úgy, hogy ily kevéssé ismertelek. Sokszor csókollak, Gyermekem, és a mama hasonlóképpen. Nagyon meghatódott, amikor azt mondtad, hálás vagy neki, hogy boldoggá tesz engem. Mindig azt hitte, irigyled tőle a szeretetemet. Most már mindketten okosabbak vagyunk.

Szeretettel ölel: édesapád”

Monát megragadta apja írásának hangneme, s a következőkben levelezésük mind szívélyesebbé vált. Úgy érezte, félszeg visszahúzódása, gyámoltalansága nagyban felelős azért a hűvös kapcsolatért, amely addig közöttük fennállt. Észrevette, hogy már a mostohaanyja is sokkal nyájasabban viszonyul hozzá. Így leveleiben rátalált a hangra, mely mindinkább megnyitotta előtte édesapja szívét, s ez nagyon boldoggá tette, noha egyáltalán nem támadt kedve hazatérni. Nem akarta zavarni az apja boldog házaséletét.

Georg Kronau halálhíre természetesen nagyon felzaklatta. Arra gondolt, mennyire fakó és elkínzott volt az arca az estély napján, és restellte magát, amiért gyűlölte, hogy olyan súlyos áldozatot követel a fiától. Még szerencse, hogy természetes halált halt, hiszen rettentően nyomasztotta volna Berndet, ha beváltja fenyegetését.

Eltöprengett, mi történt volna, ha már eljegyzik egymást, mire az idősebb Kronaut elviszi a szíve. Akkor Bernd hiába hozott volna áldozatot. Vajon akkor visszaköveteli a szabadságát? Minden bizonnyal.

Mindenesetre jobb, hogy másképp történt.

Gondolatai még többet időztek Bernd Kronaunál, mint eddig, minden este beszélgetett a képével, megkérdezte, nagyon boldogtalan-e az apja halála és a cég bukása miatt. Újra meg újra elfogta a vágy, hogy minden gazdagságát a fiatalember lába elé helyezze, és segítsen rajta. Azzal vigasztalódott, hogy a papa majd támogatja (ezért külön hálás volt az édesapjának), s tőle talán könnyebben el is fogadja a segítséget.

Még aznap válaszolt a levélre, kifejezte örömét, hogy a papa rendszeresen érintkezni akar vele, s szívből köszönetet mondott a Bernd Kronaunak szánt segítségért. Ezzel kapcsolatban az alábbiakat írta:

„Nehéz tehertől könnyebbülök meg, hogy segíteni akarsz neki, mert furdal a lelkiismeret, hogy talán elutasításommal magam is hozzájárultam családi vállalkozásuk vesztéhez. Nagyon szépen kérlek, ezért még többet tégy érte, mint egyébként szándékoztál! Ha pillanatnyilag nem rendelkezel elegendő készpénzzel, használd fel nyugodtan az én vagyonomat, fektesd be a Kronau cégbe, hogy megmentsd! Bernd Kronau természetesen semmi szín alatt sem tudhat arról, hogy tőlem származik a pénz, különben aligha fogadná el. A férfiak olyan furcsák, egyszerűen nem tűrik, hogy egy nő segítsen rajtuk. Tehát kérlek, használd a vagyonomat erre a célra belátásod szerint, amilyen mértékben csak szükséges!”

Mire befejezte és borítékba zárta a levelet, eljött az ideje, hogy felfrissítse magát, s átöltözzék az ebédhez.

Ezután lement az ebédlőbe, ahol Herta néni már várta, és jóleső érzéssel nézett végig rajta. Lágy, szürkészöld selyemből készült, új ruhájában vitathatatlanul elbűvölő és sajátosan eredeti látványt nyújtott. A zöldnek ez a tompa fényű, szürkébe játszó árnyalata csodálatosan illett gesztenyebarna hajához. Nagy barna szeme, amelyben mostanában mindig aranyfények villogtak, annyira meghatározta finom vonású arcát, hogy a rút szeplők nem is ütköztek ki annyira.

– Ma megint elragadóan festesz, Mona, csak ámulok és bámulok, hogy mit művelt veled Berlin. Napról napra csinosabbnak és vonzóbbnak tűnsz.

Mona elpirult, de a szeme megrebbent a titkos fájdalomtól.

„Kis madárijesztő!” – harsant a fülébe, és azt hitte, Herta néni csak vigasztalni akarja a külseje miatt.

– Á, csak a szép ruhák miatt van, nénikém, amelyeket a mama olyan gondosan válogatott össze. Ruha teszi az embert.

– Kétségtelen, ez a ruha pompásan áll rajtad. A szürkészöld igen finoman mutat a gesztenyebarna hajaddal. Valóban rendkívül ízléses ez az öltözék, mint minden, amit a mostohaanyáddal vásároltatok. Szó se róla, van ízlése, ő maga is mindig nagyon elegánsan öltözik. De ruha ide vagy oda, igazán előnyödre változtál.

A leány ajka megremegett.

– Hiába, akkor is csak egy kis madárijesztő vagyok a szeplős képemmel, és az is maradok! – bukott ki belőle.

– De Mona! – szörnyedt el a nagynénje. – Micsoda beszéd ez? Kis madárijesztő, hála istennek, sohasem voltál, még a szeplőiddel együtt sem. Nélkülük pedig igazi szépség lennél.

Mona is megrettent, hogy milyen szavak szaladtak ki a száján.

– Hadd el, nénikém – próbált most mosolyogni –, én már beletörődtem. A szereteted láttat szépnek, és tetszem neked, akármilyen fertelmes vagyok is.

– Hallani sem akarok ilyesmit – vette a karjába az idős hölgy. – A szeretetem nem vakít el, olyannak látlak, amilyen vagy. Egyébként sem csak az én véleményem, hogy kifejezetten bájos ifjú hölggyé fejlődtél. Lothar is így találja, ezt ki is fejtette nekem. Sőt Gerd is ugyanezt mondja.

– Ó, ti mind nagyon szerettek engem, és nem látjátok a szépséghibámat. Ez így is van jól. De most már ne beszéljünk erről, Gerd tolószékét hallom közeledni – vágta el a társalgás fonalát a leány.

Nem hitt a nagynénje szavaiban, csak abban, amit Bernd Kronau mondott, egyedül az tűnt helytállónak a külsejét illetően – a kis madárijesztő! A jellegtelen arc meg a tisztátalan bőr. Nincs mit tenni, ez jutott neki, így hát a legjobb, ha itt marad Georgentalban, ahol az a néhány ember, akivel együtt él, a szeretet szemüvegén keresztül látja őt.

Ebben a pillanatban az inas kitárta a kétszárnyú ajtót, és Lothar Wieland jelent meg kisfia oldalán, akit a gondozónő tolt be kerekes pihenőszékében, melyet tetszés szerint lehetett nyugággyá alakítani. Az ebédet Gerd az édesapjával és a hölgyekkel együtt költötte el, bár az ő különlegesen könnyű diétája főként tejből, tojásból, némi fehér szárnyashúsból, áttört zöldségből és befőttből állt.

Étvágya szinte sohasem volt, de a többiek társaságában mégis valamivel többet fogyasztott, mintha egymagában evett volna.

Az apja az asztalhoz igazította a kerekes széket, úgy állította be, hogy egyenesen üljön benne, és párnákkal gondosan megtámasztotta a hátát. Így Gerd az édesapja és Herta néni között, Monával szemben foglalt helyet.

– Jaj, Mona, ma délelőtt alig láttalak! – mondta szemrehányóan.

– Igen, mert hosszú levelet írtam édesapámnak, és miután elkészültem vele, még át is kellett öltöznöm.

– De délután játszol velem?

– Persze, csak előbb alszol egyet.

Gerd végigsimított hosszú szőke haján, mely babaszerű jelleget kölcsönzött vonásainak.

– Alvás helyett inkább veled beszélgetnék. Olyan nehezen alszom el, mert sohasem vagyok fáradt. Csak nyáron, a szabadban, olyankor gyorsan álomba merülök.

– Ebéd után akkor is pihenned kell – rakott a tányérjára egy darab csirkehúst az édesapja –, az erőt ad.

– Alvás után mégis mindig olyan kótyagos a fejem.

A férfi arca fájdalmasan megvonaglott, a torka összeszorult, nem bírt válaszolni.

– Az hamar elmúlik – szólt gyorsan Mona derűsen mosolyogva. – A felnőtteknél is így van. Egy kicsit mindig kábán ébrednek, de az alvás akkor is jót tesz. Ha pedig játszunk utána, egykettőre felvidulsz.

– Igaz.

– Na látod! Ha most szépen eszel, akkor sokkal kevésbé lesz nehéz a fejed az alvástól.

Gerd megpróbált „szépen” enni.

– Ebéd után érkezik Friede Lorenz kisasszony – jegyezte meg ezután Lothar. – Mit gondolsz, Herta néni, nem kéne valamelyikünknek kimennie elé az állomásra?

Herta asszony némi fontolgatás után tétován válaszolt:

– Talán elegendő, ha leküldjük az autót meg egy inast.

– Ahogy gondolod. A lakosztálya rendben?

– Hogyne! A Gerd lakrésze melletti két szobát nyittattam ki neki, hogy mindig a közelében lehessen.

– Az jó. Nagyon izgat, hogy Gerd hogyan fogadja.

Az idős hölgy időnként úgy találta, az unokaöccse túlzottan sokat ad Gerd véleményére, ezáltal határozottan elkényezteti.

– Természetesen jól fogadja majd – nézett tehát nevelő célzattal a gyermekre –, hiszen ő maga választotta.

A kisfiú az apjára sandított, akinél mindig mindent elért, amit akart.

– Ha nem tetszik annyira, mint a fényképe, egyszerűen elküldöm – jelentette ki elbizakodottan.

Mona igyekezett támogatni nagynénje pedagógiai törekvéseit, és ebben mindig igen diplomatikusan járt el.

– Jaj, Gerd, csak nem csinálsz ilyet? Talán nem akarsz kis lovag lenni?

Eltalálta a megfelelő szót. A sápadt arcocska rámosolygott.

– De, igen, a papa is az. Én is olyan leszek, mint ő, olyan nagy és erős, csak még sokkal erősebb. Akkor majd lóra pattanok, és úgy vágtatok le a hegyről – hordozta körül büszkén a tekintetét Gerd.

Lothar szája megvonaglott, szemében mély fájdalom égett. Tudta, hogy Mona ad ilyen ötleteket a kisfiúnak, hogy biztassa, s azt is jól tudta, hogy szegény gyermeke sohasem lesz elég erős a lovagláshoz, de nem szólt semmit.

– Nénikém, talán tényleg nem helyénvaló, ha te vagy Lothar várnátok a vasútnál Lorenz kisasszonyt – sietett másfelé terelni a társalgást a leány. – Ha viszont csak egy inast küldünk elé, az kissé barátságtalannak hat. Végtére is egyenrangú személyként él majd velünk a házban, állandóan Gerd környezetében. Nem találnátok helyesebbnek, ha én mennék érte? Ez mindjárt szívélyesebb, mégsem túlzott előzékenység.

Az idős hölgy meg a férfi meghökkenve nézett egymásra. A kis Mona, akinek, azelőtt soha nem volt önálló véleménye, mostanában időnként meglepően ésszerű elgondolásokkal állt elő, és hevesen védelmezte azokat.

– No, Lothar, a gyermek okosabb nálunk! – tréfálkozott Herta néni.

Mona nevetett.

– Csak nem jutottam rögtön eszetekbe. Az csakugyan nem ildomos, hogy ti kísérjétek fel Gerd nevelőnőjét, én annál alkalmasabb személy vagyok erre, nem gondoljátok?

Lothar bólintott.

– Nagyon kedves tőled, ha megteszed.

A kisfiú viszont morcosan húzta fel az orrát.

– Persze, most megint nem játszol velem!

– Dehogynem, mire kialszod magad, vissza is érek Lorenz kisasszonnyal. Autóval hamar megjárjuk az utat.

– De ne várass sokáig!

– Egy percig sem! Csak aludj el szépen, és még fel sem ébredsz, mi már itt is leszünk.

– Lorenz kisasszony is tud olyan szép meséket, mint te?

– Még sokkal szebbeket is, nyugodt lehetsz.

– Itthon maradok, míg meg nem jöttök, hogy üdvözöljem Lorenz kisasszonyt, és rögtön minden fontosat meg is beszéljek vele – határozott Lothar.

VII.

Így tehát Mona fogadta Friede Lorenzet a vasútállomáson. A két ifjú hölgy fürkész tekintettel mérte végig egymást, majd Mona nyájasan a kezét nyújtotta.

– Isten hozta Georgentalban, Lorenz kisasszony!

Az érkező barátságosan szorította meg a jobbját. A húsz év körüli, bájos arcú nevelőnő feltűnően világosszürke szeme elevenen villogott, s szépen ívelt, halványpiros ajka szívet melengető mosolyra nyílt. Ez a mosoly elárulta, hogy Friede Lorenz jólelkű, nyíltszívű teremtés. Szája és álla körül azonban erélyes vonás húzódott, s határozott lényéről tanúskodott gyors, ruganyos, mégis kecses mozgása is. Valami pezsdítő erő áradt belőle, első pillantásra látszott rajta, hogy céltudatos egyéniség.

A két leány beszállt a várakozó gépkocsiba, majd odahozták és hátul felrakták az utazóládákat: két közepes méretű, masszív, de nem túlzottan elegáns nádlemez koffert. Ezalatt a hölgyek kedélyes társalgásba merültek.

– Az unokafivérem, Lothar Wieland odafönt, a házában várja önt – nézett vidáman új lakótársnőjére Mona.

– Ó, Wieland úr az unokafivére?

– Szegről-végről. Megboldogult édesanyám nővére Lothar Wieland édesanyjának bátyjához ment férjhez. Vérrokonság tehát nem fűz össze bennünket, rokonszenv annál inkább. A nagynéném most a kuzinom házának élén áll, s évek óta magam is ott találtam otthonra.

– Tehát elveszítette a szüleit? – csendült ki őszinte részvét Friede Lorenz hangjából.

Mona elpirult.

– Édesanyám évekkel ezelőtt elhunyt, majd apám másodszor is megnősült.

– Bocsásson meg – jött zavarba a nevelőnő –, nem akartam kíváncsiskodni.

– Semmi baj, tudom, hogy nem. De… ön ugye árva, Lorenz kisasszony?

– Az édesapám, hál’istennek, él még. Orvos, de szem-bántalmai miatt fel kellett adnia a praxisát. Vidéken él, a legidősebb nővéremnél, aki földbirtokoshoz ment férjhez. Náluk szerencsére a papa is hasznosíthatja magát, mert különben nagyon boldogtalan lenne. Én is ellakhatnék a nővéreméknél, de nem fűlik hozzá a fogam. Inkább megállok a magam lábán. Ezért tettem le a tanítónői vizsgát.

– Ez az első munkahelye?

– Ó, nem, eddig egy amerikai házánál dolgoztam nevelőnőként, aki a családjával éveken át Németországban élt, most azonban hazatelepült az Egyesült Államokba, s nekem velük kellett volna tartanom. Nem akartam olyan messzire szakadni édesapámtól, ezért felmondtam az állásomat, és elfogadtam helyette azt, amit Wieland úr kínált.

Mona érdeklődését egyre inkább felkeltette a fiatal nevelőnő.

– Kezdetben talán nem lesz könnyű dolga, Lorenz kisasszony, de nem szabad csüggednie! A kis Gerd igen érzékeny, beteges gyermek, s egy kicsit elkényeztetett, ami részben az én hibám. De nagyon jólelkű és kedves. Ha szót tud vele érteni, könnyen kezelhető.

Friede figyelmesen hallgatta.

– Mindezt Wieland úr is közölte velem. Nem félek a feladattól, biztosan jól kijövök majd a kis Gerddel. Amíg édesapám praktizált, elsősorban gyermekorvosként tevékenykedett, s ha olyan kis beteggel akadt dolga, akivel nem találta a közös hangot, mindig engem hívott, mert én még a legmegátalkodottabb kis gézengúzt is megszelídítettem. Megnevettettem a kicsiket, s ezzel nyert ügyem volt.

– A kis Gerdet nem könnyű megnevettetni – sóhajtott Mona, – Mint mondtam, eléggé beteges, és a korához képest túlzottan komoly.

– Édesapám jó néhány beteges, fejletlen kis pácienssel foglalkozott, és valóságos csodákat művelt velük. Fiatal korom ellenére szívesen segédkeztem neki. Éppen az ösztönzött az állás elfogadására, ahogy Wieland úr leírta a gyermekét. Remélem, hogy kamatoztathatom tapasztalataimat. A kis amerikai növendékem is igen satnya, beteges csöppségként került a kezembe, de mostanra már erős és egészséges.

– Jaj, bárcsak Gerddel is sikerülne elérnie ezt! Az unokafivérem egészen megkeseredett emberré vált, mivel egyetlen gyermeke ilyen gyöngécske és elesett.

– Mindent megteszek. Csodákra nem vagyok képes, de alkalmasint nincs is szükség csodára ahhoz, hogy egy ilyen erőtlen kis emberpalántából egészséges, erős csemetét neveljünk. Reméljük, hogy most is sikerül.

– Ahogy az ember önre néz, az az érzése, hogy valóban sikerülni fog. Életerőt és bizakodást sugároz magából. Ez az eset azonban tényleg reménytelen.

– Ezt a kifejezést töröljük a szótárunkból! Még hogy reménytelen! Ki nem állhatom. Apám mindig azt mondja, míg élünk, remélünk. Ó, de gyönyörű! Miféle kastély az odafönt?

Időközben kiértek az erdőből, miután elhaladtak a gyár mellett, és Friede meglátta a hegyen épült rezidenciát.

– Az a georgentali kúria, az ön jövendő állomáshelye. Az ipartelep pedig, amelyet elhagytunk, a georgentali vas- és acélmű, amely kétségkívül kevésbé festői látványt nyújt.

– A munkacsarnokoknak is megvan a maguk bája. Érezni rajtuk, hogy a teremtő emberi elme szorgoskodik bennük, mely életet lehel a holt anyagba is. Azt hittem, a kúria közvetlenül a gyár mellett helyezkedik el.

– Nem, odafönt tisztább a levegő, még kedvezőtlen széljárás esetén sem jut el odáig a füst. Ez Gerd miatt nagyon fontos.

– Bámulatos építmény! – bámult Friede. – Én kastélynak hittem.

– Azt hiszem, tetszeni fog önnek. Éppoly nagy és tágas, akár egy várkastély. A másik oldalon csodaszép a kilátás. Errefelé, ahol jobbára csak a gyár kínálkozik látnivalóul, a fák legnagyobbrészt útját állják a tekintetnek. Déli irányban viszont pompás erdők és mezők borítják a hegyes-dombos tájat.

– Még mondja valaki, hogy nincs szerencsém! – nevetett Friede vidáman. – Az élet csupa kellemes meglepetéssel szolgál, minden kedvem szerint alakul.

– Azt hiszem, ön tényleg nagyon szerencsés, mert örökké elégedett, s nem telhetetlen.

– Hát persze, az is hozzátartozik.

– Megkérdezhetem, hány esztendős, Lorenz kisasszony?

– Huszonhárom.

– Fiatalabbnak látszik, a beszéde alapján viszont idősebbnek hinné az ember.

– Ön viszont jóval fiatalabb nálam, ugye?

– Tizennyolc és fél éves.

– Annyinak is gondoltam.

– Általában idősebbnek tartanak.

– Mert túlontúl komoly – fürkészte Mona arcát Friede. – Úgy tűnik, mintha nem sokat nevetett volna még életében.

– Azért, mert kis madárijesztő vagyok – csúszott ki a leány száján.

Friede elszörnyedt a szavaiból kicsendülő keserű fájdalomtól. Figyelmesen tanulmányozta Mona vonásait, majd higgadtan kijelentette:

– Abból én semmit sem látok.

– Szánalomból nem vesz tudomást a barna maszkról, amely annyira elcsúfít.

– A szeplőire céloz?

– Igen – bólintott megtörten Mona, átérezve a sorscsapást, melyet ez a tulajdonság jelentett a számára.

– Miért nem távolítja el őket, hiszen csakugyan elrejtik szép és finom arcvonásait?

– Ezzel az erővel azt is kérdezhetné, miért nem fordítom ki sarkaiból a világot.

– Nos, az valószínűleg nehezebb feladat lenne. Annál könnyebb egyszer s mindenkorra eltüntetni ezeket a barna pöttyöcskéket, hogy tiszta és hamvas legyen a bőre.

– Ön tréfál! Bizonyára nem tudja, milyen kegyetlen tréfa ez. Ezek a szeplők sajnos eltávolíthatatlanok.

Friede Lorenz egészen közel húzódott, és jól megnézte magának a sötét foltokat.

– Eddig mivel próbálkozott?

– Három- vagy négyféle kenőccsel és gyógykrémmel.

– Akkor még nem talált rá a megfelelőre. A nővérem süldőlány korában ugyanettől a szépséghibától szenvedett. Apám nem bírta tétlenül nézni kínlódásait, minden erejét latba vetette, hogy elmulassza a bajt. Sokáig kísérletezett, hogy olyan szert találjon, amely megszabadítja leánykáját a szeplőktől. Egyszer aztán összetalálkozott egykori tanulótársával, egy hinduval, akit évek óta nem látott. Az indus németországi utazása során felkereste, és a papa akkor is épp valami új készítménnyel próbálkozott, amikor beállított hozzá. A barátja megkérdezte, min szorgoskodik, mire ő beszámolt neki a nővérem nagy bánatáról. Az indus elnevette magát: Hagyd a kísérletezést, barátom, elárulom neked egy balzsam receptjét, amely bármiféle szeplőt eltüntet az arcról. De meg kell várnod, míg újra hazatérek, mert az előállításához olyan növény kell, amely csak mifelénk terem. Kiszárítva sokáig megőrzi a hatóanyag-tartalmát, csak a fénytől kell óvni. Meg is tartotta a szavát, lediktálta apámnak a receptet, és küldött neki egy egész köteggel abból a növényből. Apám elkészítette a balzsamot, a nővérem pedig előírás szerint az arcára kente. Két nap múlva nyomtalanul eltűntek a szeplői, és soha többé nem újultak ki.

Mona kalapáló szívvel hallgatta.

– Ez úgy hangzik, mint valami csoda.

– Pedig nincs benne semmi természetfölötti. Ha megengedi, hogy megszabadítsam ezektől a valóban kellemetlen barna foltocskáktól, hamarosan az emlékét is elfelejti. Édesapám utazás előtt készített nekem egy tégellyel a balzsamból, hátha tavasszal az én arcomon is megjelennek a szeplők. Ugyanis édesanyám is hajlamos volt erre, és a papa szerint ez öröklődhet, ámbár eddig minden ilyesfélével szemben ellenállónak bizonyult az arcbőröm. Mindenesetre elhoztam magammal a balzsamot, és ha óhajtja, szívesen adok belőle.

– Igazán azt hiszi, hogy rajtam is segít? – kérdezte Mona félszeg mosollyal, amely régi énjére emlékeztetett.

– Nem hiszem, tudom, már számos ismerősön alkalmazta, és mindig bevált.

A leány szíve a torkában dobogott. Lehetséges, hogy megszabadul ettől a csúf maszktól?

– De így... kifosztom önt – dadogta.

Aggodalmára kristálytisztán csengő kacaj felelt.

– Ez az adag egy fél tucat szeplős arcra elég, apámnak pedig maradt még bőven alapanyaga, és bármikor kever új balzsamot.

– Remélni sem merem, hogy megmenekülhetek ettől a rémségtől, amely őszintén szólva boldogtalanná tesz, és azt sem tudom, hogy háláljam meg.

Friede erre egészen elkomolyodott.

– Háláról szó sem lehet.

– Miért nem?

Pajkos mosoly suhant át az életvidám arcon.

– Mert akkor nem hat a szer. Csak önzetlenül szabad továbbadni.

– Most tréfál.

– Legalábbis ezt állította édesapám indiai barátja, és nem mertük ellenőrizni, hogy igaz-e ez a megkötés. Ha tehát meg akar szabadulni a szeplőitől, akkor nem fogadhatok el semmiféle fizetséget vagy egyéb hálát.

Mona tudta, csak azért mondja ezt, hogy előre elhárítson minden köszönetet.

– Nem szegem meg a tilalmat, bár az a gyanúm, önzetlenségtől hajtva ön találta ki azt. Mindenesetre már eléggé megismertem ahhoz, hogy örüljek az érkezésének, akár sikerül kikúrálnia, akár nem. Mikor próbáljuk ki a szert?

– Fogyó holdnál, mert az indiai gyógynövények csak olyankor fejtik ki hatásukat. Ez nem holmi hókusz-pókusz, csupán egy kis segítség a természettől. Tehát még nyolc-tíz napig tűrnie kell.

Mona nagyot sóhajtva elábrándozott, s már a parkban jártak, amikor ismét Friede Lorenzhez fordult.

– Teljesítené egy kívánságomat, Lorenz kisasszony?

– Amennyiben rajtam múlik, nagyon szívesen.

– Arra kérem, ne árulja el a rokonaimnak, hogy meg szándékozik szabadítani az undok szeplőimtől. Mindannyian nagyon szeretnek, s tudom, hogy sajnálnak is miattuk. Csak fölizgatnák magukat, hogy valóban segít-e rajtam az ön csodatévő balzsama. Különösen Herta nénit szeretném megkímélni a fölösleges izgalmaktól. Amennyiben hatásos a szer, ráérnek értesülni az eredményről, amikor az megmutatkozik. Ha viszont nem válik be a kezelés, akkor senkinek sem kell tudnia, mivel próbálkoztunk. Ugye, megért engem?

– Hogyne érteném – bólintott mosolyogva Friede Lorenz –, mindketten hallgatunk a dologról, míg csak hamvas, tiszta arccal nem állhat a rokonai elé.

– Igazán ennyire biztos a sikerben, vagy csak jobb kedvre akar deríteni?

– Tökéletesen biztos vagyok, mivel szemlátomást közönséges szeplőkről van szó, melyek olyan sűrűn helyezkednek el, hogy szinte egybefüggő felületet képeznek. Bevallom, amikor találkoztunk, rögtön arra gondoltam, hogy az apám készítette balzsam jóvoltából segíthetek a bajon.

– Kész csoda, ha tényleg sikerül. Tudom, hálálkodnom nem szabad, de valóban leírhatatlan jót cselekszik velem, ha megszabadít ettől a csapástól.

– Amint a telihold fogyni kezd, munkához látunk. Majd megnézzük a naptárban, mikor esedékes.

Az autó nyílt terepre ért, ahonnét szabadon tárult eléjük a déli oldal látványa. A nevelőnő elragadtatottan kiáltott fel:

– Istenem, de gyönyörű! Hát én csakugyan a szerencse kegyeltje vagyok. Ennyi természeti szépség a vasművek közelében! Erről álmodni sem mertem. És ez a csodálatos park, ezek a pompás rétek! Ha itt nem tud meggyógyulni az én kis növendékem, akkor tényleg reménytelen eset.

– Ne feledje, hogy Gerd csak a legmelegebb nyári hónapokban jöhet ki a szabadba, különben nem hagyhatja el a házat.

– Szükséges ez a szigorú bezártság? – szörnyedt el Friede.

– Az unokabátyám nagyon félti a gyermeket, és maga az orvos is így rendelkezett, amikor még gyakrabban feljárt, hogy ellenőrizze Gerd állapotát. Mostanában Lothar már nem hívja, hiszen úgysem tud segíteni.

Lorenz kisasszony elgondolkozott, de nem válaszolt semmit. Újra a környéket bámulta, végül felsóhajtott.

– Éppen az nem élvezheti ezt a sok szépséget, aki egyedüli örököse mindennek! Ez nem fér a fejembe – jelentette ki, majd visszatért arcára az az üde, eleven kifejezés, amely annyira tetszett Monának. Biztosan tudta már, hogy ez a nevelőnő áldott jó lélek.

A kocsi a kúria főbejáratához kanyarodott, a két ifjú hölgy kiszállt, mialatt a csomagokat lerakták. A tágas előtérben, mely valóban egy kastély csarnokának méretével vetekedett, Herta Marlow fogadta a fiatal nevelőnőt, aki rá is azonnal kellemes benyomást tett. Barátságosan üdvözölte, amit Friede illedelmesen, de a maga túláradó kedvességével viszonzott.

– Máris megmutatják a lakosztályát, Lorenz kisasszony. Miután egy kicsit felfrissítette magát, az inas átkíséri az unokaöcsémhez, Wieland úrhoz, aki már várja önt, hogy rögtön megbeszéljenek minden tudnivalót.

– Köszönöm, nagyságos asszony! Igyekszem, hogy ne várakoztassam sokáig Wieland urat.

Az inas felvezette a jövevényt a lépcsőn.

– Viszontlátásra, Lorenz kisasszony! – kiáltotta utána Mona.

Friede mosolyogva fordult vissza.

– Viszontlátásra!

– Gerd már hiányolt, Mona, az imént ébredt fel – újságolta Herta néni.

– Ó, már megyek is, csak levetem a kabátomat. De mondd csak, hogy tetszik Lorenz kisasszony?

– Rendkívül rokonszenves.

– Elragadó teremtés, nénikém, csupa nyíltság, kedvesség és természetes derű. Nagyon örülök, hogy Georgentalba jött – lelkesedett Mona.

– Ez nagy szó, máskor mindig tartózkodóan nyilatkozol.

– Ha egy kicsit jobban megismered, te is egyetértesz velem. De most szaladok Gerdhez, hogy ne türelmetlenkedjék – indult futva a szobájába a leány.

VIII.

Lothar Wieland kissé nyugtalanul járkált fel-alá a dolgozószobájában, Lorenz kisasszony érkezésére várva. Fontos személyiséget készült fogadni, azt, akinek a kezébe teszi le egyetlen fiának, Georgental örökösének nevelését. Jól tudta, hogy nem könnyű feladatot vállal az ifjú hölgy, ez a munka rengeteg gyengéd türelmet, ugyanakkor elszántságot és akaraterőt követel. Tétovaságra és erélytelenségre nem számított, hiszen azok a fiatalok, akik a nevelőnői hivatást választják, rendszerint igen határozottak és céltudatosak. Az azonban, hogy kellően tapintatos és finom érzésű-e az illető, csak később válik el, illetve mindenképpen előre is közölni kell vele, hogy ezek a tulajdonságok elengedhetetlenek.

Friede Lorenz fotográfiája ott feküdt az íróasztalán. Sokáig vizsgálgatta, s most türelmetlenül várta, hogy meggyőződhessék róla, szokás szerint túl hízelgő-e a kép, vagy a hölgy a való életben is megfelel-e a felvétel által keltett várakozásnak.

Végre nyílt az ajtó, és az inas bejelentette Lorenz kisasszonyt, aki a nyomában belépett.

Friede gyorsan levetette útiruháját, és egyszerű, de igen ízléses, csinos öltözékre cserélte, mely finom, sima szövésű, halványszürke gyapjúból készült. Egyetlen díszét a nyakánál és az ujja szegélyén alkalmazott, keskeny, fehér csipkebetét jelentette. A szürke ruha kecsesen simult karcsú, mégis fiatalosan erőteljes alakjára, szabadon hagyva fehér, szép formájú nyakát. Nemes tartású fejéről természetes hullámokban omlott alá élénk aranybarna haja.

A szürke csillagként ragyogó szempár ugyanolyan kutatón szegeződött Lothar Wielandra, mint a férfié őrá.

A házigazda rövid habozás után a kezét nyújtotta.

– Isten hozta a házamban, Lorenz kisasszony!

A finom, hosszú ujjú kéz Wieland jobbjához ért, miközben kettejük tekintete még mindig egymásba fonódott.

„Istenem, milyen komor és boldogtalan ez az ember!” – szorult össze Friede szíve, Lothar pedig megállapította magában, hogy a fénykép még csak meg sem közelíti a személyes benyomást.

Nyomban érezte, hogy ez az ifjú hölgy magával ragadó egyéniség. Ő, aki másokkal szemben sohasem veszítette el fölényes, tiszteletet parancsoló magabiztosságát, most furcsa módon tétován, elfogódottan állt a szürke csillagszemek előtt.

– Köszönöm a kedves üdvözlést, Wieland úr!

Mintha csengettyű csilingelt volna, mégis oly lágynak tűnt a hang, mintha egyenesen a leány szívéből szólna. Hirtelen hőhullám áradt szét Lothar tagjaiban. Néhai feleségének bántóan éles hangja nemegyszer kimondhatatlanul kínozta, annál inkább vonzódott a bársonyos, mély hangokhoz, amelyek megnyugtató hatással bírtak rá.

– Kellemesen utazott? – érdeklődött előzékenyen, miközben egy fotelra mutatott.

A leány fesztelenül helyet foglalt, és sugárzó mosollyal nézett Lotharra, bár valami sajátos érzés telepedett a szívére.

– Köszönöm, kellemesen.

– Remélem, hamar megszokja majd Georgentalt.

– Nem fog nehezemre esni, hiszen gyönyörű itt. Azt hiszem, hangosan felujjongtam, amikor kipillantottam abból az elragadóan berendezett lakosztályból a parkra. Csodálatos lehet idefönt tavasszal, mikor minden üde zöld és csupa virág.

– Csak a gyár terpeszkedik sötét foltként a tájon – felelte Lothar, s maga is meglepődött, hogy mennyire felvillanyozták a nevelőnő szavai. Tekintetét szinte lebilincselte az életörömet sugárzó mosoly, mely újra meg újra felragyogott a klasszikus széptani szabályokra fittyet hányó, mégis oly bájos vonásokon. Nem lehetett pusztán szépnek nevezni ezt az eleven, lelkes, beszédes arcot. Ez a kedves mosoly melengető napsugarat csempészett a megkeseredett szívbe a borús idők után.

– A gyár elválaszthatatlan a tájtól, akár a testtől a lüktető szív. Én nem tudom sötét foltként felfogni. Az emberi munka színtere az, maga az eleven, teremtő, hasznos élet, az pedig mindig szép! Én legalábbis így látom. Ha megengedi, szabad időmben szívesen megtekinteném az egész telepet.

Lothar meghökkent. A felesége mindig utálkozott a „koszos gyártól”, csak fintorogva tudott beszélni róla, sohasem mutatott megértést vagy érdeklődést férje munkája iránt, egyszer sem jutott eszébe, hogy megnézze a termelőüzemeket. A munkásoknak nagy ívben el kellett kerülniük, ha olykor a gyár közelében járt. Most pedig itt ez az idegen ifjú hölgy, aki homlokegyenest ellenkező véleménynek ad hangot.

Ettől átmelegedett a szíve, ugyanakkor ösztönösen védekezett a különös igézet ellen, melyet ez a leány gyakorolt rá. Már-már gorombán felelte:

– Azért kérettem ide, hogy a fiamról beszéljek önnel.

Friede visszautasítást érzett ki szavaiból. Mosolya eltűnt, komoly, hivatalos arcot öltött.

– Igenis. Feltételezem, hogy eligazítást óhajt adni.

Wieland sajnálta ugyan a mosolyt, de már visszavedlett azzá a zárkózott, komor férfiúvá, akinek a környezete ismerte.

– Mint levelemben már közöltem önnel, a fiam most a hatodik életévében jár, igen törékeny és beteges. Sajnos, már születése óta ez a helyzet. Néhány héttel idő előtt jött világra.

– Szervi elváltozásai is vannak? Úgy értem, súlyos beteg, vagy csupán gyengén fejlett? – kérdezte szakszerűen Friede.

– Kifejezett betegsége nincs, inkább azt mondanám, hogy testileg visszamaradott, ami az adott esetben sajnos magától értetődik.

A leány átérezte az apa fájdalmát, és vigasztalóan mosolygott.

– Ez nem feltétlenül tartós állapot, Wieland úr. Amennyiben szervi bántalom nem áll fenn, megfelelő ápolással orvosolható a baj.

– Ez sajnos nem valószínű – hagyta el keserves sóhaj Lothar ajkát. – Az ilyen szerencsétlen koraszülöttek egész életükön át magukkal cipelik ezt a keresztet.

Erre huncut fény villant Friede szemében.

– Nálamnál meggyőzőbb bizonyíték talán nem is kell, hogy egyáltalán nem ez a helyzet. Magam is túl korán jöttem a világra, s kezdetben meglehetősen beteges csecsemőnek számítottam.

– Az lehetetlen! – döbbent meg Wieland, s hitetlenkedve méregette a leány fiatalosan szép és életerős alakját.

– Pedig igaz! Szerencsére édesapám kiváló gyermekorvos lévén, nem nézhette tétlenül szenvedésemet. Azonnal erélyesen kezelésbe vett. Úgyszólván rajtam kísérletezte ki saját módszerét, mellyel később oly szép sikereket ért el. A továbbiakban idejét túlnyomórészt veleszületetten gyenge és beteges gyermekeknek szentelte, s valahányszor talpra állított egyet, megpaskolta az arcomat: „Látod, Friede, ő is utánad csinálta, most már túl van a nehezén.” Ahogy megnőttem, sokat segítettem a munkájában. Előfordult, hogy egyszerre tucatnyi satnya kis emberpalánta csetlett-botlott a házunkban, és hála istennek, egytől egyig szépen rendbejöttek édesapám keze alatt. Sajnos, azóta szembántalmai miatt fel kellett adnia a praxisát, különben... igen, különben még ma is mellette dolgoznék. Elnézést, elkalandoztam.

A férfi sóhajtott, és lekapta a leányról a tekintetét, mert különös módon összezavarodtak a gondolatai, ha ránézett.

– Az én gyermekemen a leggondosabb és legáldozatosabb ápolás sem segített, és úgy éreztem, hogy az orvos nem is számított másra. Soha nem keltett bennem reményeket. Hiába óvtuk Gerdet a széltől is, hiába kapta kezdettől a legválogatottabb diétát. Csak tojás, tej, fehér szárnyashús, zsenge zöldség és befőtt szerepel az étrendjén. Egész télen, továbbá a kivételesen enyhe, verőfényes napok kivételével tavasszal és ősszel is szobában tartjuk, ahol többnyire a nyugszékében pihen. A szobáját természetesen gondosan szellőztetjük, a hőmérsékletet mindig pontosan húsz fokon tartjuk. Minden megerőltetéstől kíméljük, majdnem egész nap jól kipárnázott nyugszékén fekszik. Este meleg fürdőt vesz, majd a legszigorúbb biztonsági előírások betartásával lefektetjük. Még az étel hőmérsékletére is ügyelünk. Mindez mit sem használt, Gerd továbbra is kórosan gyönge, nincs étvágya, fejfájásra panaszkodik, és rosszul alszik. Rettentően aggódom miatta.

Friede figyelmesen hallgatta, és megütközött azon, ahogy ezzel a szegény fiúval bánnak.

– Hadd kérdezzem meg: mindez orvosi előírásra történik?

– Hogyne, természetesen, éveken át a legjobb orvosokat hívattam ide. Ők sem tudtak okosabbat tanácsolni, s egyikük sem kecsegtetett semmi jóval. Végül lemondtam a segítségükről, hiszen semmi haszna. Az üzemorvosunk időnként ellenőrzi Gerd állapotát, de ő is csak a fokozott kíméletről papol.

Amíg agyon nem babusgatják szerencsétlen gyermeket – vágta rá kis híján a nevelőnő, aki az apja mellett megtanulta, hogy effajta bánásmóddal senkit sem lehet felerősíteni. Egyelőre azonban inkább megtartotta magának az álláspontját, előbb látni akarta a kis Gerdet, és egy ideig megfigyelni, mielőtt véleményt nyilvánít. Jóságos, segítőkész szíve arra sarkallta, hogy egy vigasztaló szót szóljon a boldogtalan apához.

– Úgy hiszem, nincs oka a csüggedésre. Ha a kisfiú valóban nem szenved szervi betegségben, a gyöngesége nem leküzdhetetlen. Ha megengedi, nemcsak a gyermek szellemi, hanem a testi fejlődésével is törődni fogok.

– Ez nagyon kedves öntől. Gerd ápolásával egyébként születése óta egy gondozónő foglalkozik. Nagyon kötelességtudó és megbízható az illető, szigorúan az orvosi előírásokhoz tartja magát. Kérem, ne feledkezzék meg róla, hogy a kisfiam fokozott kíméletre szorul, a tanulással sem szabad túlzottan megerőltetnie. Túl sokat nem várhat tőle.

– Ne aggódjék, Wieland úr, tudom, mekkora felelősséget vállalok magamra. Talán megnyugtatja az a körülmény, hogy az amerikai fiúcskát, akiről írtam önnek, szintén törékeny, gyenge kisgyermekként vettem a pártfogásomba, s mire elbúcsúztam tőle, olyan kis vasgyúró vált belőle, akinek egy fa sem túl magas. Emellett hadd emlékeztessem arra, hogy orvos édesapámtól megtanultam, miként kell bánni a beteges, gyenge kicsinyekkel. Remélem, hamarosan elfelejti minden gondját és aggodalmát. Már alig várom, hogy láthassam kis növendékemet. Óhajt még valami utasítást közölni?

– Kérem, ne tekintse utasításnak a kívánságaimat – válaszolta Lothar az ifjú hölgy viselkedésétől megilletődve. – Nagy örömömre szolgál, hogy ért a beteg gyermekek neveléséhez. Mondja, valóban koraszülöttként jött a világra?

– De mennyire, Wieland úr! – állt fel nevetve Friede. – Csak már nem látszik rajtam.

– Nem, csakugyan nem, hiszen olyan, akár a tündöklő tavasz – bukott ki önkéntelenül a férfiból, miután végignézett sudár alakján.

A leány elpirult.

– Kétségtelen, hogy szervi bajom nekem sem volt, ilyen téren kezdettől minden rendben nálam – felelte sietve. – Tehát van még valami kívánsága?

– Nincs, a továbbiakat önre bízom, eddigi viselkedése feljogosít erre – jelentette ki Lothar, elismerésével újfent pirulásra késztetve Lorenz kisasszonyt.

– Köszönöm, igyekszem megszolgálni a bizalmát.

Wieland meghajolt.

– Most pedig fáradjon át velem a fiamhoz! – lépett az ajtóhoz, s Friede követte. Udvariasan maga elé engedte a hölgyet, azután a széles folyosón átmentek Gerd játszószobájába. Lothar benyitott, és ismét előreengedte Friedét.

Odabent Mona és Gerd kőkockákból éppen várat épített. Mindketten abbahagyták a játékot, és a belépőkre néztek.

Friede előbb gyorsan körülpillantott a tágas, levegős szobában, mely fehérségével kórteremszerűen hatott. Barátságosan üdvözölték egymást Monával, majd Gerd felé fordult. A kisfiú puha párnákkal körülbástyázva ült nyugszékében, úgy támasztották fel, hogy az előtte álló asztalt kényelmesen elérje.

– Ez itt Friede Lorenz kisasszony, a nevelőnőd – lépett oda Lothar, és gyengéden megsimogatta a fiúcska hosszú, szőke haját. – Kisasszony, a kisfiam, Gerd. Mona unokahúgomat már ismeri.

A halványkék gyermekszempár Friede barátságosan mosolygó arcát fürkészte. A leány az asztalhoz lépett, kezét nyújtotta Gerdnek, és nyájas, csengő hangon köszönt:

– Szervusz, Gerd! Mona kisasszony már mesélte, hogy jó kisgyerek vagy. Remélem, jó barátok leszünk.

A kifiú előbb Monára pillantott, azután az apjára, végül tétován Friedére emelte a tekintetét, és bágyadtan viszonozta a mosolyt.

– Jó napot, kisasszony! Játszhat velünk – engedélyezte nagy kegyesen –, épp palotát építünk.

Bátortalanul nyújtotta a jobbját, Friede kedvesen megrázta, és elszorult a szíve, hogy csupa csont és bőr a kis kéz.

– Ha szépen kérsz, játszom veled.

A fiú meghökkent.

– Nekem nem kell kérnem, hiszen beteg vagyok – közölte, mint valami nyilvánvaló igazságot.

– Minden kisgyermeknek először kérni kell megtanulnia, hogy később parancsolni is tudjon. Márpedig felnőtt korodban neked kell irányítanod a sok-sok embert, aki odalent, a gyárban dolgozik. De előbb meg kell tanulnod kérni és engedelmeskedni.

Gerd egészen elképedt, az apja pedig előbb Monára, majd Friedére pillantott, szemlátomást kissé zavartan.

– Ezt mind tőled kell megtanulnom – kérdezte a kisfiú –, önmagához képest feltűnően élénk érdeklődéssel –, kérni meg engedelmeskedni meg parancsolni is?

– Igen, meg még sok mást, amit nagyon fogsz élvezni. Tehát, ha azt akarod, hogy játsszam veled, meg kell rá kérned.

– Jó – bólogatott Gerd a szokottnál lelkesebben –, akkor kérlek szépen!

– Így már más!

– Na, kérni már meg is tanultam. Mit tanulunk még?

– Majd meglátjuk. Nézd csak, meg tudod számolni az ujjaimat? – tartotta elé mindkét kezét szétterpesztett ujjakkal Friede.

– Azt már tudom, hogy öt van.

– Fél kezemen igen, – de a kettőn összesen?

– Azt nem tudom.

– No, hát akkor gyorsan kitaláljuk. Előbb megszámoljuk a te ujjaidat, azután az építőkockákat is. Egy pallérnak tudnia kell, mennyi kőre van szüksége.

A gyermek mellé telepedett, a felnőttekre nem is figyelt, s mialatt az ujjacskák számolásába merültek, Lothar egészen ellágyulva hagyta el a helyiséget. Visszatért a dolgozószobájába, hogy lezárja az íróasztalát. A gyárba készült lemenni.

Csöndben fülelt egy kicsit kisfia játszószobájánál, mely most hirtelen egyszersmind tanulószobává is változott. A nevelőnő csengő kacaja hallatszott, aztán Mona mondott valamit, amire Gerd felelt lelkesen. Majd megint Friede nevetett, s hirtelen Lothar összerándult, döbbenten meredt maga elé, mintha álmodna – a fia nevetett odabenn, igazán nevetett, hangosan, jóízűen.

Ez először fordult elő, még sohasem hallotta nevetni Gerdet. Még ez a nevetés is erőtlennek, színtelennek tetszett Friede szívbéli kacagása mellett, de mégiscsak nevetés volt – a fia nevetése. Szinte megbabonázva hegyezte a fülét, s egy idő múlva ismét felcsendült Gerd nevetése, ezúttal egy kicsit erőteljesebben – majd még egyszer és még egyszer, mintha a gyermek is megrészegült volna a saját hangjától.

– Na látod, megmondtam, hogy tudsz nevetni – ujjongott az ajtón túl Friede Lorenz hangja. – Ezentúl mindennap gyakoroljuk, a nevetés egészséges, attól fogsz nagyra nőni.

Lothar érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, annyira megrendítette a váratlan élmény. Az ő fia nevet, mint más vidám gyermekek! És ezt a nevetést Friede Lorenz csalta ki belőle.

A hála érzése támadt fel szívében. Elsietett onnét, nehogy rajtakapják, amint az ajtónál hallgatódzik. Megkereste Herta nénit a lakrészéhez tartozó kisszalonban, ahol kézimunkázott.

– Herta néni! – rontott be hozzá.

Az idős hölgy összerezzent, s rémülten nézte sápadt, feldúlt arcát, párás szemét.

– Jézusom, Lothar, mi történt?

– Gerd nevetett – ragadta meg görcsösen a nagynénje kezét –, hangosan és vidáman nevetett, Lorenz kisasszony tanította meg rá!

– Hála istennek – lélegzett fel az asszony – már azt hittem, valami szörnyűség.

– Nem, dehogy. Ezt a Lorenz kisasszonyt az ég küldte. Képzeld, ő is koraszülött volt, mint az én kis Gerdem, és most majd kicsattan az egészségtől. Herta néni, egyszerre újraéledt bennem a remény, hogy Gerd is fölerősödhet.

Kedvesen rámosolygott az idős hölgy unokaöccsére, csodálkozott, hogy ennyire izgatott, még sohasem látta ilyennek.

Lothar beszámolt mindarról, amit a nevelőnővel beszélt. Herta néni figyelmesen hallgatta, majd megfogta a kezét.

– A reményt sohasem szabad feladni, Lothar. Csodálatos lenne, ha Gerd talpra állna, és mindenesetre ez a Lorenz kisasszony a lehető legalkalmasabb személynek látszik a nevelésére. Mona is el van ragadtatva tőle, nagyon örül, hogy Georgentalba jött. Pedig tudod, milyen nehéz Mona elismerését kivívni.

– Azt hiszem, a kisasszony rászolgált az elismerésre, Herta néni. De most már mennem kell, várnak a gyárban. Ugye, benézel még Gerdékhez?

– Hogyne, magam is szeretnék véleményt alkotni Lorenz kisasszonyról és a képességeiről.

Lothar ismét a tőle megszokott komolysággal búcsúzott, mintha restelkednék előbbi izgatottsága miatt.

Herta néni átvonult a játszószobához. Egy pillanatra ő is megállt az ajtó előtt. Vidám zsivaj hallatszott ki, először Friede nevetett, Mona csatlakozott hozzá; majd... semmi kétség, Gerd is követte a példát, tiszta szívből és olyan harsányan, amennyire cérnahangocskája engedte.

Az idős hölgy megbűvölten hallgatta őket, majd visszatért a szalonba. Nem akart belépni a játszókhoz, nehogy megzavarja mulatságukat.

Ismét kezébe vette a hímzését, és még mindig hallani vélte a sokat ígérő nevetést.

Körülbelül egy óra múlva Mona lépett be hozzá. Csillogó szemmel ragadta meg a kezét.

– Jaj, Herta néni, ez a Friede Lorenz igazi jó tündér. Ha láttad és hallottad volna, milyen ügyesen derítette fel Gerdet, éppúgy elámultál volna, mint én. Képzeld, Gerd hangosan és vidáman nevetett, mint még soha, és nem is egyszer.

– Hallottam, Mona, kihallgattalak benneteket az ajtónál. Te is olyan jókedvűnek tetszettél, amilyennek még nemigen tapasztaltalak. Előttem pedig Lothar is hallgatódzott. Egészen felajzva újságolta nekem az örömhírt, hogy Gerd nevet. De hát hogy sikerült elérnie Lorenz kisasszonynak ezt a csodát?

– Nehéz megmagyarázni. Valami ellenállhatatlan derű árad belőle. Egyszerűen elmesél valami mókás kis történetet, és az embernek nevetnie kell. Vagy mulatságos kis figurákat vagdos ki papírból, és bábszínházat játszik velük, táncoltatja és énekelteti őket. Olyan komikus arcot rajzol nekik, hogy nem lehet kibírni nevetés nélkül. Gerd nem győzött betelni vele. Először egy picit megijedt, ahogy rájött a nevethetnék, de aztán egyre jobban élvezte, úgy tűnt, mintha valami szorongástól szabadulna meg. Már egészen összebarátkozott Friede Lorenz-cel, aki úgy ért a nyelvén, hogy az bámulatos. Ha ez így megy tovább, Gerd nemsokára bálványozni fogja. Játszva tanít neki mindenfélét, amit még nem tud, a kisfiú pedig lelkes, hogy a tanulás ilyen szórakoztató. A kisasszony tudja a módját, hogy bármit megkedveltessen vele. Nevetgélés és bábozás közben egyszer csak megoldanak egy komoly számtanpéldát vagy rajzolnak egy betűt. Minden betű és minden szám hirtelen Gerd jó ismerősévé válik, biztosan nem felejti el többé, mert a nevelőnője úgy az emlékezetébe vési érzékletes leírásaival: „k” úr hátán kerek zsák, „f" bácsi derekán öv feszül, így mókázik egyre. Gerd meg csupa érdeklődés, nem fárad el, nem tud betelni, és hogy túl ne erőltesse magát, időnként hátra kell dőlnie, be kell csuknia a szemét, mert a kisasszony az ő lágy, jóságos és derűs hangján bájos kis történeteket mesél, amelyeket maga talál ki. Valóságos áldás Gerd számára, sőt talán valamennyiünknek. Nem lepne meg, ha tényleg csodát művelne.

Mona egészen beleélte magát a beszámolóba, lelkesen részletezte a történteket. Már nem is tűnt olyan hihetetlennek a szemében, hogy Friede Lorenz az ő arcával is csodát lesz, és megszabadítja utálatos szeplőitől. A boldogságát persze így sem adhatja vissza, hiszen Bernd Kronau sohasem tudná meg, hogy a kis madárijesztő bőre többé nem tisztátalan, neki mégis megváltást hozna a tudat, hogy nem olyan csúf, mint volt. A nevelőnő bizakodása ellenére Mona rengeteg indokot talált, ami miatt az ő szeplői mégis eltávolíthatatlanok.

Akárhogy is, Friede Lorenz-cel sokat nyert Georgental, ezt Mona már világosan látta, és addig hajtogatta, amíg nagynénje is el nem hitte.

Miután kibeszélte magát, visszatért a játszószobába, s épp arra lépett be, hogy Friede Lorenz Gerd üdvrivalgása közben papírhajót úsztat egy tál vízen. A tál egyik oldalán Németország, a másikon Amerika helyezkedett el, és a kettő között természetesen óceánjáró gőzös szelte a habokat. Friede felfújta az arcát, és szélvihart produkált, hogy még gyorsabban haladjon a hajó.

Lothar Wieland ezen az estén a szokottnál korábban érkezett haza a gyárból, és legelőször a fiához nézett be, mint mindig.

Gerd éppen vacsorához készülődött, a nevelőnő ott ült mellette, és szórakoztatta. Máskor valóságos kínszenvedést jelentett belédiktálni az ételt, s a gondozónőjének végtelen türelemre volt szüksége ehhez. Ma egy csapásra megváltozott a helyzet. Gerd kacagva újságolta az apjának, mi mindent tanult Friede kisasszonytól. Közben egyik nagy kanál tejlevest a másik után nyelte le minden ellenkezés nélkül.

A férfi melléjük telepedett. Máskor is így tett, s a gondozónővel versengve biztatta a kisfiút, hogy egyék valamit. Friede azonban erre is sokkal hatékonyabb módszert eszelt ki. Valahányszor Gerd a szájához emelte a kanalat, szemléletes indokot talált a kiürítésére. Egy kanállal a papa kedvéért, egy másikat Monának, a harmadikat azért, hogy Herta néni örüljön, a negyediket a gondozónőnek. Már az ötödiknél tartottak, amelyet ismét a papa örömére kellett volna elfogyasztani, de Gerd keze megállt a levegőben.

– Most te jössz, kisasszony!

– Szóval az én kedvemért is bekapsz egy kanál levest? – nevetett Friede.

– Nem, a te kedvedért kettőt!

– Ejnye, Gerd, nem szabad tegezni Friede kisasszonyt – intette a gyermeket az apja, de Gerd nem zavartatta magát.

– Dehogynem, nekem szabad. Mona is meg akarta tiltani, de Friede kisasszony azt mondta neki: „Csak hadd tegezzen, úgy hamarabb összebarátkozunk.” Össze is barátkoztunk, nem igaz, kisasszony?

– De, azt hiszem. Hanem most teljesítsd az ígéretedet, most két kanál leves jön az én kedvemért.

Ezután a papa került sorra.

– Szerintem édesapád három kanállal is megérdemelne – vélte Friede, és Gerd lelkesen nyelte a levest, míg csak az utolsó cseppig el nem fogyott. A tojást is ugyanilyen jóízűen kebelezte be. Talán a sok tanulástól és játéktól, a nevetéstől meg a szórakozástól éhezett meg, vagy Friede ügyes módszere késztette evésre, de annyi biztos, hogy mindent engedelmesen elfogyasztott.

A tojásnak először a kalapkáját vették le – elvégre udvariasan kellett viselkednie, ha Gerd pocakjába akart besétálni őkelme. „Jó estét, kedves Gerd! – mondta Friede szerint Tojás úr. – Engedelmeddel bemasíroznék a hasikódba, hogy hamar nagylegény legyél.”

Így folyt le az egész étkezés, a befőttnek például el kellett mesélnie, melyik vidéken, milyen fán termett.

Lothar szótlanul, szinte áhítatosan figyelt, tekintete remekül szórakozó kisfiáról minduntalan Friede Lorenz életvidám arcára, jóságosan ragyogó szemére tévedt. Nem győzte csodálni Gerd élénkségét. A vacsora végeztével Friede elégedetten nyújtózkodott.

– No, megint erősödtünk egy cseppet. Nem kell sok idő, és versenyt bukfencezünk odakint, a gyepen – jósolta nevetve.

– Jó, és akkor papa lovat vesz nekem, és körbenyargalom az egész világot! – szögezte le vállalkozókedvűen Gerd.

– Helyes, de előbb alszunk egyet. Hajlítsd csak be a karodat! Aha, máris vastagodott, mert olyan derekasan falatoztál – nyomkodta meg finoman a kisfiú karját Friede, mintha azt akarná kitapintani, mennyit izmosodott. – Holnap együtt reggelizünk, és akkor még többet eszünk. Ugyebár erős férfi akarsz lenni? Az csak úgy megy, ha sokat eszel.

Gerd büszkén nézett az apjára.

– Már nem is vagyok beteg, és Friede kisasszony megígérte, hogy jövő télen hógolyózhatok vele meg Monával, aztán szánkóval lecsúszunk a hegyről.

Friede látta, hogy a férfi arca elkomorul, és nem hagyta, hogy válaszoljon.

– Bizony, úgy lesz, Gerd, de ahhoz az is kell, hogy mindig ilyen szépen egyél, és minden este gyorsan elaludj. Most ágyba bújsz, csak előbb a gondozónőd ledörzsöl hideg vízzel.

– Az isten szerelmére, hideg vízzel! – csapta össze a kezét holtra válva a gondozónő.

Lothar is elszörnyedve ugrott fel.

– Szó sem lehet róla, Lorenz kisasszony, Gerdet nem szabad harmincöt fokosnál hidegebb vízzel mosdatni és fürdetni.

Friede felállt, és megcirógatta Gerd buksiját.

– Szóval félsz a hideg víztől?

– Nem tudom, milyen a hideg víz.

A nevelőnő Lotharra nézett.

– Ismeri a hideg zuhany vagy a hideg vizes ledörzsölés jótékony hatását, Wieland úr?

– Hogyne, minden reggel és este hideg vízzel zuhanyozom. Gerd számára azonban biztos halál a hideg víz.

Vagy új élet, – gondolta Friede, de nem szólt. Előbb további megfigyelés alatt akarta tartani a kisfiút, legfőképp maga is meg akart győződni arról, hogy valóban nincs szervi baja.

Gerdet tehát megint meleg vízzel mosdatták le, és nagy elővigyázatosság mellett az előmelegített ágyba fektették. Friede szánakozva tekintett vissza az ajtóból az önhibáján kívül elpuhult gyermekre. Lámpaoltás előtt Mona még bejött jó éjszakát kívánni, ahogy minden este. Azután Wieland is benézett, s végül kettesben maradt a fiával.

– Hogy tetszik Lorenz kisasszony, Gerd?

– Csuda jó, hogy idejött – csillant fel a gyermek szeme – többé ne is engedjük el!

Az édesapja homlokon csókolta, s gondosan megigazította a takaróját. – Aludj jól, kisfiam!

– Ó, most már biztosan jól alszom, Friede kisasszony elmagyarázta, mit kell csinálnom, hogy gyorsan elaludjak.

– Tényleg? Na és mit?

– Először mindkét kezemen megszámolom az ujjaimat, azután az égen lebegő bárányfelhőkre gondolok. Mire eltűnnek a felhők, már el is aludtam.

Az apa halkan távozott, szelíden mosolyogva a nevelőnő altatószerén. Gerd azonban tényleg igen gyorsan álomba merült az új recept alapján, amiben valószínűleg a nap folyamán átélt izgalmak is közrejátszottak.

Friedét meghívták a vacsoraasztalhoz. A teát még Monával együtt a játszószobában fogyasztotta el, hogy Gerd addig se érezze egyedül magát. Wieland időközben úgy határozott, hogy a nevelőnő valamennyi étkezést a családdal költse el. Csinos, mindamellett egészen egyszerű, királykék estélyi ruhát öltött, melyben oly előkelően festett, hogy minden tekintet jólesően állapodott meg rajta, még a ház uráé is, aki ma kevésbé komornak és boldogtalannak tűnt, mint máskor. Mona is sokkal felszabadultabban viselkedett a szokottnál. Friede derűs arca s időnként felhangzó, kellemes nevetése nyomán sokkal oldottabb hangulatban folyt le az estebéd, mint más napokon. A nevelőnő szemlátomást élénkítőleg hatott a kis társaságra. Még Herta néni is felengedett, ő sem tudta kivonni magát a varázs alól, melyet Friede a környezetére gyakorolt.

Lothar ezen az estén nem vonult vissza vacsora után azonnal a dolgozószobájába. Helyette eldiskurált a hölgyekkel, és remegő hangon mondott köszönetet Friedének, amiért megtanította nevetni a gyermekét.

A leány kérdő tekintetére sietve folytatta:

– Tudja, a fiam még soha nem nevetett ilyen felszabadultan.

Friede részvéttel nézett rá, s látta rajta, mennyire felkavarta az élmény.

– Remélem, mostantól gyakrabban hallja így nevetni. A jó kedély erősíti a testet és a lelket.

A férfi nem tudta levenni róla a szemét.

– Erre még nem is gondoltam – szólt hozzá Herta néni. – Azt hiszem, túl komoly és csöndes társaságot nyújtottunk a gyermeknek, mert folyton az állapota miatt szorongtunk.

– Véleményem szerint nem helyénvaló, ha azt éreztetjük vele, hogy kíméletre szorul. Ezáltal elvesszük a saját erejébe vetett hitét.

– De ha egyáltalán nincs ereje? – sóhajtotta Lothar.

– Akkor fel kell erősíteni, s ehhez mindenekelőtt jókedv szükséges. Kérem önöket, mostantól szüntelenül biztosítsák Gerdet arról, hogy egyre erősebb és egészségesebb, ez növeli az önbizalmát.

Mindannyian megütközve fordultak Friede felé, de szavai annyira meggyőzően csengtek, hogy elnémítottak minden ellenkezést. Lothar tekintete a leány szemébe mélyedt, ebbe a szép tiszta szempárba, melyből hatalmas erő sugárzott. Egyre csak arra gondolt, hogy valaha ez a teremtés is csenevész koraszülöttként kezdte földi pályáját.

Hát mégsincs örökös senyvedésre ítélve, aki így jön világra? Ha ő ilyen erős és egészséges, ennyire eleven és derűs... akkor talán Gerd is talpra állhat még?

Nem tudott szabadulni ettől a kérdéstől, a legszívesebben kifaggatta volna Friedét, milyen úton-módon nevelte ilyenné az apja, de nem találta a megfelelő szavakat. Talán majd egy más alkalommal.

Miután tíz óra körül a hölgyek visszavonultak, még egyszer beosont a fia hálószobájába, mint majd’minden este, mielőtt ő maga lepihent. Örömmel látta, hogy Gerd álmában mosolyog, és sokkal békésebben szuszog, mint máskor. Ez bizonyosan Friede Lorenz műve, mert soha még nem aludt a kisfiú ilyen nyugodtan és mélyen.

IX.

Friede Lorenz már több mint egy hete lakott Georgentalban. Egyik reggel titokban odasúgta Monának:

– Holnap este kezd fogyni a hold. Ha majd mindenki nyugovóra tért, bemegyek a szobájába, hogy harcba szálljunk a szeplőivel.

Mona már azt hitte, hogy elfelejtette, amit érkezésekor ígért. Ő azóta is nyugtalanul figyelte a holdat, és látta, hogy hamarosan fogyó szakaszába lép. Most izgatottan bólintott. Vajon Friede valóban megszabadítja a szépséghibájától? Mekkora hálára kötelezné ezzel! Persze sem hálálkodni, sem fizetni nem szabad a kezelésért, tehát ki kell várnia az alkalmat, hogy majd leróhassa a háláját. Friede már annyi csodát vitt véghez itt-tartózkodása alatt, hogy Mona kezdte hinni: rajta is tud segíteni.

A nevelőnő az elmúlt napokban nemcsak Gerdet változtatta meg előnyére – a három felnőtt is egészen felvillanyozódott a jelenlététől..

Friede folyamatosan figyelte a kisfiút, megvizsgálta az érverését, a légzését, és mindenféle egyszerű vizsgálatokkal arra a megállapításra jutott, hogy a szervezete valóban kifogástalanul működik.

Mindenekelőtt elhitette a gyermekkel, hogy egyáltalán nem beteg, csak össze kell szednie magát, hogy élénk, vidám fiúvá serdüljön, aki támogatás nélkül, könnyedén mozog, és örül az életnek.

A túlzott féltés, amellyel eddig bántak vele, nem hagyta megerősödni. Úgy agyondédelgették, mint valami melegházi növényt, emiatt nem volt kedve sem enni, sem aludni.

Friede megpróbálkozott bizonyos változtatásokkal, de a gondozónő azonnal nagy lármát csapott, minden rendelkezésével erélyesen szembeszegült, már csak azért is, mert féltékenykedett a befolyásra, amelyet „a betolakodó” gyakorolt Gerdre.

A nevelőnő tehát egyelőre nem bolygatta túlságosan a dolgokat, arra szorítkozott, hogy magából a kisfiúból kigyomlálja a betegségtudatot, meggyőzze arról, hogy hamarosan teljesen egészséges lesz. Már ezzel is jótékonyan hatott a gyermekre, kivált, hogy a vidámsága egyre inkább átragadt rá.

Friede semmiképp sem akarta annyiban hagyni a friss levegőtől való csaknem teljes elzártságot, a tétlen heverészést, amely teljesen elsorvasztja az izmokat, és krónikus étvágytalansághoz vezet, a hideg víztől való rettegést, amely ellankasztja az idegrendszert, mindazt a dőreséget, amely a betegesen aggódó apa jóváhagyásával folyt a házban, s ami még az egészséges alvástól is megfosztotta a kicsit. Elhatározta, a közeli napokban szerét ejti, hogy komolyan szót válthasson minderről Wieland úrral.

Most először is Monát kellett megszabadítania a szeplőitől, és biztosra vette, hogy a fiatal leány igazi szépséggé válik, ha megtisztul az arcbőre.

Maga is türelmetlenül leste a holdváltozást, ami az indiai orvos szerint feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a balzsam hatása maradéktalanul érvényesüljön. Az ezüstös égitest immár a harmadik negyedbe lépett, s amint az egész ház elcsendesült, Friede Mona szobájába indult. A leány már izgatottan készült a kezelésre, egészen elsápadt, amitől a barna foltok még élesebben kirajzolódtak.

– Ne féljen, Mona kisasszony, nem kerül a fejébe – tréfálkozott vele, az asztalra tette a balzsammal teli porcelántégelyt meg egy csomag széles sebkötöző pólyát, és habozás nélkül munkához látott. A gézből több rétegben ovális formát vágott, körülbelül akkorát, mint Mona arca, s ezt üvegkés segítségével egyenletes vastagságban bevonta balzsammal, miután a szájnál kis bemetszést ejtett rajta.

– Közben vetkőzzék le nyugodtan, Mona kisasszony, mert célszerű lefeküdnie, mielőtt felhelyezem a maszkot, hogy el ne csússzék. Fel kell hívnom a figyelmét, hogy a kötésnek huszonnégy órán keresztül a helyén kell maradnia. Holnap tehát nem hagyhatja el a szobáját. Majd múló rosszullétre hivatkozva kimentem Marlow asszonynál, és megkérem, hogy hagyják pihenni, senki se háborgassa. Enni- és innivalóról gondoskodom, de legjobb, ha csak folyékony táplálékot vesz magához szívószálon át. Mindent elrendezek. Kevés szeplő esetén nem olyan nagy baj, ha elcsúszik a maszk, de egyetlen icipici barna pöttyöt sem szeretnék az arcán hagyni, ezért arra kérem, pontosan tartsa be az útmutatásaimat. Holnap este ugyanebben az időpontban visszajövök, és leveszem a kötést, holnapután reggel pedig egészen új, sokkal szebb Monával lepheti meg a nagynénjét és az unokabátyját.

Így csevegett, mialatt serényen dolgozott. Mona szíve vadul kalapált. Sietve hálóingbe bújt. Közben Friede is elkészült. Selyemszalaggal szorosan összekötötte a leány haját, hogy ne hulljon az arcába. Mona lefeküdt. Friede a balzsammal bevont gézlappal az ágyhoz lépett, de először nevetve nyújtott oda egy kézitükröt:

– Tessék, pillantson bele még egyszer, vegyen búcsút a szegény kis Monától, aki ezzel a csúf barna maszattal jártkelt a világban. Ugyanis soha többé nem látja magát így, ha huszonnégy órán át szépen fekszik ezzel a pakolással az arcán. Aztán ámulhat-bámulhat, hogy milyen tiszta lesz a bőre, miután levettem a maszkot.

Mona mosolyogva tekintette meg a tükörképét, s elbizonytalanodva nézett fel Friedére. Mivel az gondtalanul nevetett, ebből ő is bátorságot merített.

– Helyezkedjék el kényelmesen, de hanyatt, amíg felteszem a kötést!

Szó nélkül engedelmeskedett. Friede gondosan az arcára illesztette a kellemesen illatozó maszkot, amelyet az orránál és a szeménél jól lenyomkodott.

– A szemét egész idő alatt csukva kell tartania, mivel a szemhéján is akadnak szeplők, amelyeket el kell távolítanunk. Most már beszélnie sem szabad. Amikor holnap reggel bejövök, csak igennel és nemmel feleljen a kérdéseimre. Ha ökölbe szorítja a kezét, az igent jelent, ha kinyitja a tenyerét, az nemet. – Megértett?

Mona feltartotta az öklét.

– Nagyon helyes! – dicsérte a nevelőnő. Ügyes kézzel, szakszerűen megerősítette a kötést, végül pedig így szólt: – Most itt hagyom, kívülről bezárom az ajtót, és elviszem a kulcsot, nehogy valaki bejöjjön, és halálra rémüljön, amikor meglátja bepólyált fejjel. Van még valami kívánsága?

Kérdésére a leány felemelt tenyérrel válaszolt.

– Akkor nyugodtan magára hagyhatom?

A nyitott kéz ökölbe szorult.

Friede jólelkűen megsimogatta Mona haját.

– Szép álmokat! Holnap reggel, ahogy felkeltem, ide vezet az első utam.

Ezzel távozott.

Mona merev tartásban feküdt, moccanni sem mert, nehogy elmozduljon a kötés. Gondolatai Bernd Kronauhoz szálltak.

Másnap reggel Friede egész korán megjelent, Mona csak arra ébredt fel, amikor belépett hozzá. Lehajolt, és megfogta a kezét.

– Jó reggelt, Mona kisasszony! Jól aludt?

Mona ökölbe szorított kézzel jelezte, hogy igen.

– Bizonyára megéhezett?

Ismét magasba lendült az ököl. Friede nevetett.

– Máris hozok egy csésze forró csokoládét, az a legtáplálóbb. De kaphat néhány felvert és cukorral kikevert tojást is. Kér?

Az újabb igenlő válaszra Friede indult, hogy reggelit készíttessen, és kisvártatva tálcával tért vissza. Közben értesítette Marlow asszonyt, hogy Mona gyengélkedik, mire Herta néni rögtön látni akarta a leányt. Friede ügyesen lebeszélte erről, megértette vele, hogy azzal tesznek legjobbat az unokahúgának, ha magára hagyják.

– Majd én ápolom, és időnként ránézek, nagyságos asszony, ne tessék nyugtalankodni!

A nevelőnő már bizonyos mértékig az idős hölgyet is befolyása alá vonta, s az hallgatott rá.

Óvatosan felültette Monát, s a maszk nyílásán át üvegcsövet dugott a szájába. Először a csokoládét tartotta elé, amit a leány jóízűen beszürcsölt, majd két nyers tojás következett.

– Így ni, az éhenhalástól egyelőre megmenekült. Ebédre erőlevest rendeltem, uzsonnára megint csokoládét kap. Vacsorára először is újabb adag levest hozok, de mindenesetre készíttetek néhány szendvicset, amelyeket elfogyaszthat, ha letelt a huszonnégy óra. Hogy bele ne pusztuljon az unalomba, ideállítom a rádiót az ágya mellé. Könnyen bekapcsolhatja, különösebb mozgás nélkül. Egyelőre kifogástalanul tart a kötés.

Friede egy darabig csevegve tett-vett a szobában, azután megkérdezte, óhajt-e még valamit Mona. A leány nemet intett, mire elhagyta a szobát, és ismét bezárta maga mögött az ajtót, de előbb biztosítottá a leányt, hogy benéz hozzá, amilyen gyakran csak tud.

Mona szíve csordultig telt hálával, s jó, hogy nem beszélhetett, mert különben biztosan vétett volna a tilalom ellen.

A nap természetesen csigalassúsággal telt, bár Friede rendszeresen visszatért, és kötelességtudóan gondoskodott róla. Ám a leghosszabb órák is véget érnek egyszer. A nevelőnő az étkezések alkalmával megnyugtató felvilágosítást adott a háziaknak Mona állapotáról, és minden rendben ment, senki nem ragaszkodott hozzá, hogy megnézze a leányt.

Leszállt az éj, elcsendesedett a ház, amikor Friede ismét Mona szobájába lépett.

– Mindjárt megváltom a kínjaitól, szegény Mona kisasszony. Kemény erőpróbát kellett kiállnia, de bírta türelemmel, s remélem, hogy fényes jutalmat kap érte.

Mona feléje nyújtotta a kezét, és görcsösen belekapaszkodott, ő pedig haladéktalanul hozzálátott, hogy levegye a kötést. Némi nyugtalanság fogta el, hogy a balzsam csodás hatása ezúttal is megmutatkozik-e. Fájdalmasan érintette volna, ha csalódást kell okoznia ennek a rokonszenves leánynak.

Óvatosan lefejtette a kissé beszáradt balzsammal bevont gézmaszkot Mona arcáról, s olajos vattával ledörzsölte a készítmény maradványait. Az összes lámpát felkapcsolta, és az éles fényben látta, hogy a balzsam segített. Egészen új Mona feküdt előtte, és jóságos szíve éppúgy repesett örömében, mint az izgatottan várakozó Monáé.

Miután a kötést teljesen eltávolította, felegyenesedett, és nevetve tekintett le Monára, akinek szemében szorongó kérdés tükröződött.

– Nos, azt hiszem, éppolyan elégedett lehet a megszépült Monával, mint én. Édes istenem, csak most látszik, mennyire elcsúfították azok az undok szeplők. Tessék, fogja ezt a tükröt, és győződjék meg róla személyesen, milyen szépséges ifjú hölgy fekszik ezen az ágyon!

Mona először bele sem mert nézni a tükörbe. Újra Friede kezébe kapaszkodott, mintegy támaszt keresve. Azután bátortalan pillantása a hideg üveglapra esett, és örömteli meglepetésében egészen elsápadt. Valóban elbűvölő, gyönyörű Mona csodálkozott vissza rá, a bőre hamvas és tiszta. Rámeredt a képmásra, mint aki nem hisz a szemének, majd hirtelen görcsös zokogásban tört ki. Arra gondolta, hogy Bernd Kronau belé is szerethetett volna, ha annak idején így jelenik meg előtte. Felállt, és átölelte Friedet.

– Tényleg nem szabad megköszönnöm?

– Nem, nem, különben visszaszeplősödik!

Egymás nyakába borultak, s ezen az órán életre szóló, igaz barátság szövődött köztük.

– Nem merem megszegni a tilalmat, nehogy ismét előtűnjenek azok a rettenetes barna pöttyök, de mondja, drága Friede, nem fordulhat ez elő anélkül is?

– Semmiképpen sem. Az esetleg elképzelhető, hogy itt-ott felbukkan egy-egy pöttyöcske az arcán, de az csak afféle szépségtapaszként fog hatni, és szintén eltávolítható. Az eddigi szeplők helyén soha nem jelentkeznek újak. Ezt a tégelyt átengedem magának, én majd kérek másikat apámtól. Ő is örülni fog, hogy megszabadítottam valakit a kellemetlen foltoktól.

– Jaj, drága, aranyos Friede, legyen a barátnőm! Soha nem kaptam még ilyen csodálatos ajándékot. Fel sem tudom fogni, hogy tényleg magamat látom a tükörben. Jaj, nekem, most majd szörnyen hiú leszek. Fel tudja mérni, mit művelt velem?

– Én igazán nem sokat. Édesapám indiai barátját illeti a köszönet. Most pedig térjünk nyugovóra... vagy elfogyaszt előbb néhányat ezekből a finom szendvicsekből, amiket hoztam?

– Csak, ha maga is segít.

– Azt nem! A georgentali konyha veszélyesen kitűnő, már így is szörnyen féltem a karcsú derekamat. De maga csak egyék még egy kicsit, nehogy holnap a koplalástól beesett arcával lerontsa a hatást. Annyira izgulok, Mona kisasszony, hogy mit fognak szólni!

– Lesz nagy meglepetés, Friede, de ne kisasszonyozzon most már! Elvégre a barátnője vagyok, s ha most még tegezni nem is merem, remélem, hogy idővel arra is kiérdemlem a jogot.

– Rendben, Mona, ha óhajtja és megengedi, elhagyom a neve mögül a kisasszonyt.

Mona még egyszer hálásan átölelte Friedét, ha már szavakba nem önthette érzéseit. Ezután a nevelőnő távozott, s nemcsak szép, de boldog Monát hagyott hátra. Mert ha makulátlan arcbőrével Bernd Kronaut nem hódíthatta is meg többé, azért nagy tehertől szabadult meg.

Másnap reggel már mindenki összegyűlt a reggelizőasztalnál, amikor utolsóként belépett Mona. Friede Gerd tolószéke mellett ült, egyenesen a leány arcára látott, s maga is meghökkent, hogy milyen elragadó az undok szeplők nélkül.

Herta néni és a ház ura az ajtónak háttal foglaltak helyet, s amikor Mona jó reggelt kívánt nekik, nagynénje fel sem nézve tudakolta:

– Elmúlt a rosszulléted, gyermekem? Úgy aggódtam miattad.

– Köszönöm, remekül vagyok – felelte a leány, és az asztalhoz telepedett.

Az idős hölgy épp mézet kent egy zsemleszeletre, Lothar azonban felpattant, és döbbenten meredt Monára. Ebben a pillanatban Gerd elkiáltotta magát:

– Mona! Tényleg te vagy az? Alig ismertelek meg. Miért olyan különös az arcod?

Erre Herta néni is felpillantott, és tüstént kiesett a kezéből a mézes zsemle. Egészen elképesztette a látvány.

– Gyermekem... istenem... mi történt veled?

– Csoda, nénikém, ugye, hogy valóságos csoda?

Marlow asszony könnyezve ölelte magához unokahúgát, aki egyszerre igéző szépségű ifjú dámává változott.

– Mona... kedves Monám, de hát hogy történt ez a csoda? Olyan elbűvölően festesz, egészen megváltoztál.

– Friede Lorenz idézte elő a csodát, nénikém – mutatott könnyes szemmel a nevelőnőre a leány.

– Úgy látszik, ön tényleg csodákra képes – fordult oda Lothar, aki még mindig nem tért magához meglepetéséből.

– De hát mit csináltál Monával, kisasszony, hova lett az a sok barna az arcáról? – álmélkodott Gerd.

– Én is azt kérdezem, amit a fiam, hogyan érte el ezt, Lorenz kisasszony?

– Igazából nincs itt semmi csoda, csak azzal a balzsammal kezeltem Mona kisasszonyt, amelynek a receptjét édesapám egy indiai orvostól, egykori évfolyamtársától kapta.

Friede elmesélte, hogy édesapja először az ő testvérnénjén segített a szerrel, melyből egy kis tégellyel mindig magával hord, és ennek segítségével szabadította meg Monát a szeplőitől. Mindannyian figyelmesen hallgatták, és mielőtt bárki egy szót szólhatott volna, Mona sietve közbevetette:

– De megköszönni nem szabad Friedének, aki tegnap este óta a barátnőm. Azt állítja ugyanis, hogy különben újra előjönnek a szeplők. Szerintem csak azért találta ki, hogy minden hálálkodásnak elejét vegye, én viszont úgy félek attól a barnaságtól, mint a tűztől, és inkább vállalom, hogy hálátlannak tűnjek, semhogy újra szeplők csúfítsák el az arcomat. Bevallom, hogy nélkülük sokkal jobban tetszem magamnak.

– Nekem is, Mona – bólogatott Lothar –, nem győzök csodálkozni, hogy milyen gyönyörű ifjú hölgy lettél. És bár magam is azt hiszem, hogy Lorenz kisasszony ravaszul kifundálta ezt a hálálkodási históriát, mégsem venném a lelkemre, hogy kiújuljanak a szeplőid.

– Én sem mondok köszönetet – fogta meg a nevelőnő jobbját Herta néni. – Eszembe sem jut ilyesmi, de egyetértek Monával, aki szerint áldás, hogy maga idejött közénk, kedves gyermekem. Azt sem tudom, hová legyek örömömben.

Az idős hölgy könnyeivel küszködve szorongatta Friede kezét.

A lelkes hangulatban Friede elérkezettnek látta az időt, hogy megbeszélésre kérje Lothar Wielandot. Mihelyt reggeli után asztalt bontottak, így fordult hozzá:

– Beszélhetnék önnel valamikor, Wieland úr?

A házigazdát megijesztette a kérdés. Gerd gondozónője már többször is panaszkodott, hogy Friede lépten-nyomon beleszól Gerd ápolásába, amit kénytelen határozottan visszautasítani. Lothar most azt hitte, hogy Lorenz kisasszony megsértődött a gondozónő heveskedésén, és talán fel kíván mondani. Esetleg túlzottan megterhelőnek érzi a feladatát, hiszen úgyszólván nincs egy szabad perce sem.

Tudta, ha a kisasszony elmegy, az életéből ismét eltűnik az éltető napsugár. És mi lesz Gerddel?

Jóllehet, folyton elgáncsolták újító szándékait, mégis élénkítő, frissítő befolyást gyakorolt a kisfiúra, és jelenlétében maga Lothar is sokkal felszabadultabbnak érezte magát, megkönnyebbült, reménykedni kezdett. Ezért rettent meg, hogy Friede most ott akarja hagyni az állását. De fegyelmezetten meghajolt, és így felelt:

– Ha óhajtja, máris sort keríthetünk rá, Lorenz kisasszony. Fáradjon velem!

Herta néni még Monával és Gerddel maradt. A leánynak töviről hegyire el kellett mesélnie a kúrát, amellyel megszabadították a gyűlölt szeplőktől. A nagynénje újra meg újra boldogan csodálta megszépült, makulátlan arcát.

Lothar ezalatt bevezette Friedét a dolgozószobájába, hellyel kínálta, leült vele szemben, és kissé elfogódottan nézett rá.

– Mit óhajt mondani, Lorenz kisasszony?

Friede mély lélegzetet vett, és belefogott:

– Gerdről szeretnék beszélni önnel, Wieland úr. Amióta itt vagyok, éberen figyelem a gyermeket, és alaposan megvizsgáltam. Édesapám asszisztenseként sokféle gyakorlati ismeretet gyűjtöttem, a papa nemegyszer megjegyezte, hogy kitűnő gyermekorvos válna belőlem. Az orvosegyetemet is elvégeztem volna, ha ezek a tanulmányok nem függenek össze sok olyasmivel, ami sértette női érzékenységemet, s így lehetetlenné tette számomra, hogy ilyen végzettséget szerezzek. Pontosan ismerem azonban édesapám tapasztalatait a testileg fejletlen és visszamaradott gyermekek felerősítésében, és tudom, milyen csodálatos eredményeket ért el. Mindezek alapján bátran állíthatom, hogy Gerdet éveken át teljesen félrekezelték. Az a mód, ahogyan jelenleg bánnak vele, soha nem fogja megerősíteni, így örökké magatehetetlen marad. Ez a túlzott kímélet az első életévben talán még indokolt volt, de azután egészen más kezelést kellett volna bevezetni. Most pedig már legfőbb ideje ennek! A kisfiú minden szerve teljesen egészséges, gyengesége csupán külső okokra vezethető vissza. Megfosztották minden lehetőségtől, hogy az izmait mozgassa, a vérkeringését eddze, ami fokozná az étvágyát, és olyan általános jó közérzetet váltana ki, ami az egészséges gyermek sajátja. Ezért nagyon kérem, a saját fia érdekében, akit szeretne erősnek és egészségesnek látni, adjon utasítást a gondozónőnek, hogy ellenkezés nélkül tartsa magát az én rendelkezéseimhez. Levélben már tanácsot kértem édesapámtól, aki mindenben egyetért velem. Adjon nekem szabad kezet, és biztosíthatom, hogy mához egy esztendőre makkegészségesen ugrál majd ön körül a kisfia. Teljesíti a kérésemet?

Wieland megrendülten hallgatta. Először örült, hogy nem akar elmenni, de azután egyre jobban lebilincselte a leány előadása. Tekintetét derűs arcára szegezte, erre az életvidám, erélyes, mégis igazán nőies arcra. Friede bizakodása részben őrá is átragadt, kivált, hogy Gerd a hatására sokkal élénkebbnek tetszett. Az apai féltés azonban még viaskodott ezzel a derűlátással.

– Ezáltal fenekestül felforgatná a rendszert, amelyet eleddig az egyetlen követhetőnek tartottam. Most azt állítja, hogy az téves. Kétségtelen, hogy egyelőre semmiféle sikert nem könyvelhetünk el, ha azt nem tekintjük annak, hogy a fiam egyáltalán életben maradt. Ahogy magát hallgatom, kételkedni kezdek, hogy Gerd éveken át helyes kezelésben részesült-e. Eddig nem győztem óvni a gyermeket. Ha ezzel többet ártottam, mint használtam neki, most furdalhat a lelkiismeret.

– Eddig legjobb tudása szerint cselekedett, és az orvosok között, akikhez fordult, feltehetőleg egyetlen gyermekorvos sem akadt, tehát ilyen téren nem rendelkeztek tapasztalatokkal. Még most sem késő azonban mindent jóvátenni, Wieland úr. Ha átengedi nekem az irányítást, hamarosan egészséges, erős fiúgyermeknek örülhet.

– Milyen kezelésre gondolt? – kérdezte a férfi, félig már meggyőzve.

– Egészen másra, mint az eddigi. Minden tekintetben az ellenkezőjére, de persze kezdetben óvatosan kell eljárni, nem szabad egyszerre mindent a feje tetejére állítani. De nyugodt lehet, körültekintően, felelősségem teljes tudatában látok munkához. Fokról fokra térek át az újfajta bánásmódra. A friss levegőtől való tökéletes elzártsággal mindenképpen fel kell hagyni. Gerd tüdeje egészséges, sokat kell a szabadban tartózkodnia, még a hűvösebb évszakokban is. Lassanként kell hozzászoktatni, ebben sem mellőzöm az óvatosságot. Azután meg kell erősíteni az izmait, előbb könnyű, majd egyre összetettebb tornagyakorlatokkal. A pénz az ön esetében nem játszik szerepet, megengedheti magának a legkitűnőbb sporteszközöket is, melyek használata erősíti az izmokat, és serkenti a vérkeringést. A meleg fürdőt fokozatosan hidegebbel kell felváltani, emellett lefekvés előtt hideg vizes ledörzsölés ajánlatos. Mihelyt megenyhül az idő, napfürdőzhet is a gyermek, de csak rövid időkre; a hosszas napozás többet árt, mint használ. A szabad levegőn végzett testedzés frissítő és, erősítő hatású, az is a kezeléshez tartozik. Aztán majd meglátja, hogy Gerdet egykettőre mintha kicserélték volna. Kezeskedem afelől, hogy egyetlen év alatt olyan egészséges lesz, mint bármelyik kortársa. Bámulhat majd, hogy mit hoz ki belőle a megfelelő kezelés. Búcsút mondhat a szorongásnak és aggodalomnak, ha teljhatalmat biztosít nekem, ezt megígérhetem.

Wieland szinte kábán hallgatta. Most kihúzta magát.

– Maga varázsló! Láttam ma reggel Monát, vele is csodát művelt.

– Az nem csoda – rázta a fejét hevesen Friede. – És az sem lesz az, amit Gerddel tervezek, csupán alkalmat adok a természetnek, hogy egy ifjú szervezeten bizonyítsa erejét. Ezáltal az ember valóban olyan sikereket érhet el, amelyek a csodával határosak. Mégis teljes mértékben természetes folyamatról van szó, mint ahogy Mona szeplői is egészen természetes hatóanyagok segítségével tűntek el. Nos tehát: szabad kezet kapok?

A férfi felállt, és közelebb lépett, majd a jobbját nyújtotta.

– Meggyőződtem a jó szándékáról és szilárd elhatározásáról, hogy segít Gerden. Energikus, életvidám lénye arra kényszerít, hogy bízzak magában, és fenntartás nélkül a kezébe tegyem legdrágább kincsemet. Ittléte rövid néhány napja alatt is csodálatos hatást gyakorolt a fiamra. Isten adja, hogy sikerrel járjon a vállalkozása. Akkor nehéz keresztet vesz le a vállamról, és... örök hálára kötelez.

Friede is felemelkedett, és elfogadta a kinyújtott kezet.

– Csak emberbaráti kötelességemet teljesítem. Apámtól azt tanultam: vétek elmulasztani a segítséget, amelyre képesek vagyunk.

– Látom, a hálálkodástól következetesen elzárkózik. Mona esetében hatásos módszerhez folyamodott, engem azonban nem tud ilyen egyszerűen elhallgattatni.

A leány elpirult, és sietve távozott, mert attól félt, Wieland reá szegeződő tekintete kizökkenti a nyugalmából. Mély, leküzdhetetlen vágy ébredt benne, hogy ezt a boldogtalan, komor férfiszempárt felszabadultan csillogni lássa. Tény, hogy mindig is segíteni igyekezett a rászorulókon, de Lothar Wielanddal szemben sokkal erősebben nyilvánult meg ez a belső késztetés. Vajon miért? Nem merte feszegetni. Ő, aki mindig józanul mérlegre tette érzéseit, egyszerre riadtan kitért egy kérdés elől, ódzkodott a számvetéstől. Próbálta meggyőzni magát, hogy csupán a boldogtalan apa iránti részvét hajtja, vissza akarja adni beteg gyermeke egészségét.

A gyáros különös pillantással nézett a távozó után.

– Friede! – mondta ki a nevét halkan, a csengését ízlelgetve. Milyen nagyszerűen illik a nevelőnő egyéniségéhez. Friede: béke, igen, a megtestesült békesség ez a leány, még akkor is, ha épp az imént vívott csatát az igazáért. Szelíd tisztasága maga a béke, mely az ő nyugtalan szívét is lecsendesítheti.

Friede!

Sokáig rezgett fülében a szó, akár egy ígéret, hogy elhagyja majd a boldogtalanság, mely évek óta kíséri, s helyette béke költözik a lelkébe. Ha Lorenz kisasszony az apjától tanult módszerrel valóban felerősíti gyöngécske, beteg gyermekét, visszaadja az egészségét, hogyan rója le majd akkor a háláját, hiszen még a köszönetet is elutasítja? Micsoda önzetlen, nagy lélek! Ki hitte volna, hogy léteznek ilyen nők? Lám, könnyűszerrel elnyerte a bizalmát, pedig egyébként rendkívül óvatos.

Igen, bízik benne. Ha valakinek sikerülhet meggyógyítani a fiát, akkor neki – csakis Friede Lorenznek, ennek a bámulatos életvidám, erős és jólelkű teremtésnek.

X.

Lothar lassan ballagott a fia szobája felé. Utasítást akart adni a gondozónőnek, hogy a jövőben pontosan igazodjék Lorenz kisasszony rendelkezéseihez.

Először Gerd hálószobájában kereste, és valóban ott is találta. Éppen a kisfiú fehérneműs szekrényében rakodott.

– Lehnertné, mostantól új kezelést próbálunk ki Gerdnél. Ezentúl Lorenz kisasszonytól kap útmutatást, amelyet mindenkor követnie kell.

Az asszony kelletlenül és sértődötten nézett fel.

– Na, szép kis kalamajka lesz ebből, nagyságos úr! Szóval annak a nőnek engedelmeskedjek? Hiszen annak nincs ki a négy kereke. Már hallottam, mit akar művelni Gerdecskével. Uram, teremtőm, szegény kis ártatlan, hogy fogja ezt túlélni? Hideg vízzel mosdatja, kizavarja a tavaszi szélbe, ide-oda rángatja! Meg tetszik látni, tönkreteszi azt a gyermeket. Én meg is mondtam neki egyenesen, hogy elment a józan esze. Nem ismer ez se istent, se embert, elemészti a mi Gerdecskénket, akiért annyit vesződtünk.

Így zsörtölődött Lehnertné, mivel el kellett hagynia a régi, megszokott irányt, és mindenekelőtt nem mehetett a saját feje után.

Lothar elvörösödött, nem bírta hallgatni, hogy milyen hangon beszél Friedéről. A tőle megszokottól élesebben intette le:

– Lorenz kisasszony többet ért a gyermekápoláshoz, mint maga vagy én. Az apja orvos, és nagyon jól tudja, hogyan kell beteg és fejletlen kicsinyekkel bánni. A javaslatai felnyitották a szememet, és elvárom, hogy maga is minden utasítását betartsa.

– Nahát, én mosom kezeimet, nagyságos úr – csapott le egy köteg fehérneműt az egyik polcra a gondozónő. – Ebből nem sül ki semmi jó. Ez a fiatal teremtés belebeszél a dolgomba, mintha többet értene hozzá, mint én, a gyermekgondozásban járatos asszony. Nevetnem kell. Ha a nagyságos úr úgy gondolja, hogy semmit se tudok, akkor persze el is mehetek – játszotta ki döntő ütőkártyáját, és diadalittasan húzta ki magát, abban a hiszemben, hogy érvényre juttatta az akaratát.

Tökéletesen helyénvalónak tartotta az eddigi kezelést, ha mégoly kevés eredménnyel járt is. Elvégre a doktor úr rendelte el mindezt! Akkor meg mit kotyog bele ez a kis fruska? Tanítgassa csak Gerdecskének az ábécét meg az egyszeregyet, a többit bízza nyugodtan rá! Öreg ő már ahhoz, hogy neki magyarázzanak.

Legnagyobb megdöbbenésére azonban fenyegetése teljesen hatástalan maradt. Ha egyszer Lothar döntött, semmi sem téríthette el elhatározásától. Annyira bízott Friedében, hogy a gondozónő ellenkezése lepergett róla.

– Úgy vélem, elég sokáig kísérleteztünk a régi kezeléssel – felelte higgadtan – és sajnos sikertelenül. Most ideje újat alkalmazni, és miután Lorenz kisasszony nézeteit megismertem, szilárd meggyőződésem, hogy ő inkább segíthet Gerden, mint mi összes eddigi gondoskodásunkkal egyetemben. Természetesen nem akadályozhatom meg, hogy elmenjen; Lehnertné, bár sajnálnám, hiszen kötelességtudóan végzi a munkáját. Remélem, még egyszer meggondolja, és inkább segít Lorenz kisasszonynak az újfajta kezelés alkalmazásában. Kevesebbet az sem használhat, mint a régi, maga pedig jó állást veszítene el, és nem egyhamar találnék hasonlóan alkalmas személyt a helyére. Tehát a saját érdekében is fogadja meg a tanácsomat!

Lehnertné látta, hogy hadmozdulata kudarcot vallott, mert persze esze ágában sem volt lemondani jól fizetett munkájáról, így hát beadta a derekát, és morcos arccal ugyan, de szelídebb hangra váltott:

– Ha igazán úgy tetszik gondolni, hogy Lorenz kisasszony jobb módszert tud, és tényleg segít vele Gerden, az nekem csak jó, hiszen imádom a kicsikét. Betartom a kisasszony utasításait, de ahogy már mondtam, nagyságos úr, én mosom kezeimet!

Wieland legyintett rá, és faképnél hagyta, az asszony pedig harapós hangulatban rendezkedett tovább.

Mi ütött ezekbe? Akkora felhajtást csinálnak, mintha valami hercegnő költözött volna ide. Mindent a saját kénye-kedve szerint irányít, felforgatja az egész házat. Micsoda hiábavalóság!

Ezzel megint bevágott egy csomó fehérneműt a szekrénybe, hogy csak úgy csattant.

Lothar ezalatt csendben átment a játszószobába, ahol Friedét kitárt karokkal a szőnyegen térdepelve találta. A szoba túloldalán Gerd állt a nyugszéke mellett, s Mona – a szép, szeplőtlen Mona – térdelt sugárzó arccal a háta mögött, mintha arra vigyázna, nehogy elessen. Egyikük sem vette észre, hogy a ház ura belépett, annyira elmerültek a játékban.

– Úgy, kicsi Gerd, most menetelj ide hozzám, mint egy katona. Bátran lépkedj, ne félj semmitől, meglátod, sikerülni fog. Tehát rajta: egy, kettő, egy, kettő, bal, jobb, bal, jobb!

Gerd teljes odaadással menetelt a vastag szőnyegen, a tágas szobán keresztül Friedéhez. Elég feszesen tartotta magát, és nevetett, mert jól ment a dolog. A nevelőnőhöz érve, kacagva borult a nyakába.

– Tudok masírozni! – lelkendezte. Friede ujjongva kapta el.

– Nagyszerűen csináltad! Most indulj vissza Monához, de ugyanilyen ügyesen!

Gerd hátraarcot csinált, és engedelmesen visszatért Monához. Ezúttal még magabiztosabban mozgott, mint az imént. A leány előtt rögtön sarkon fordult, és igyekezett vissza Friedéhez. A nevelőnő megint a karjába kapta, és szorosan magához ölelve felállt.

– No, mára elég is lesz! Holnap tovább menetelünk, mindennap egy kicsit többet.

– Amíg hét mérföldet nem tudok gyalogolni – lelkesedett Gerd.

– Hát – nevetett Friede –, hét mérföld talán egy kicsit sok, elsőre egy mérfölddel is megelégednék, de azt egykettőre elérjük. Most pedig dőlj le a nyugszékedre, de ezt a sok pihepárnát egyszerűen kihajítjuk. Egy férfi keményen feküdjék, az egészségesebb. Ezt a hosszú loboncot is hamarosan levágjuk.

– Jaj, de jó, akkor nekem is oldalt lesz elválasztva a hajam, mint a papáé.

– Semmi akadálya. Most egy kis lustálkodós torna következik.

A nyugszékre fektette a kisfiút, miután eltávolította onnét a puha, csipkeszegélyes párnákat, megfogta a lábát, és óvatosan megmozgatta, míg Mona az utasításait követve, ezzel egyidejűleg a gyermek karját nyújtotta és hajlította. Gerdnek mélyeket kellett lélegeznie, és az egész dolgot rettentően élvezte. A szünetekben beszélgettek és nevetgéltek.

Wielandot továbbra sem vették észre, mert félig az ajtófüggöny takarásában, mozdulatlanul állt. Végül ugyanolyan nesztelenül távozott, mint ahogy érkezett. Gerd hálószobáján kellett keresztülhaladnia, ahol Lehnertné még mindig a fehérneműs szekrényt pakolta, és a vasalt ruhán töltötte ki a mérgét.

Vasárnap lévén, nem kellett lemennie a gyárba. Így hát megkereste Herta nénit, és beszámolt neki arról, hogy mit tárgyalt Lorenz kisasszonnyal. Az idős hölgy figyelmesen, kissé izgatottan hallgatta.

– És te megengedted neki, hogy ilyen kezelést alkalmazzon? – kérdezte.

– Igen, Herta néni, bár Lehnertné rossz véget jósolt a vállalkozásnak. Az az érzésem azonban, hogy Lorenz kisasszonyban nyugodtan megbízhatunk. Tudatában van a felelősségének.

– Magam is úgy látom – bólintott az asszony. – Az egész viselkedése nagyon tetszik nekem. Lehnertné persze egy kicsit féltékeny, mert Gerd erősen kötődik a nevelőnőjéhez, aki talán tényleg sikert ér el a módszerével, azaz az édesapja módszerével. Azzal pedig boldoggá tenne minket.

– Igen, nénikém, annyira, hogy még nem is merem beleélni magam. De minden arra vall, hogy Lorenz kisasszony csodákra képes. Itt van mindjárt Mona. Egészen mostanáig azokkal a csúf szeplőkkel kínlódott, és hipp-hopp, megszépült. Gerd pedig néhány nap alatt is mennyire magára talált! Az imént meglestem, amint gimnasztikai gyakorlatokat végeztek, mondhatom, káprázatos.

Részletesen elmesélte, amit titkon megfigyelt.

– Gerd tényleg masírozott? – döbbent meg a nagynénje.

– Bizony, háromszor is az egész szobán keresztül és feszesen lépkedett, holott máskor méterenként összecsuklik, és egy perc alatt elfárad. Most még folytatni is akarta, de a kisasszony nem engedte. Minden elszántsága mellett nagyon elővigyázatos, ami megnyugtató.

– Mona lelkesedik érte. A kisasszony néhány napja rávette, hogy reggelenként tornázzék vele, és a húgocskánk szerint pompás.

– Nem is árt neki a testmozgás, még inkább fejlődik tőle, és Lorenz kisasszony társasága szemlátomást felderíti.

– Valljuk be őszintén, hogy mindannyiunkat. Még te is élénkebbnek, jókedvűbbnek tetszel.

Lothar elfordította a fejét, mert érezte, hogy elvörösödik, de színleg közömbösen felelt:

– Nem tagadom. Az életvidámsága kifejezetten ragadós. Mindenesetre örülök, hogy idejött.

Ez minden önfegyelme ellenére annyira a szívéből szólt, hogy az idős hölgy gyanakodva figyelt fel. Meghökkenve vette észre, hogy unokaöccse tekintete ábrándos fényt kapott, és olyan vidámnak tűnik, amilyennek évek óta nem mutatkozott. Okos asszony lévén, persze nem szólt semmit.

Másnap Monának levele jött az édesapjától. Runeck azt írta, hogy nagy örömmel olvasta hosszú válaszát. Sajnos, mégsem teljesíthette a kívánságát, hogy az örökségéből anyagilag támogassa Bernd Kronaut, a fiatalember ugyanis minden segítséget elhárít. Szó szerint felidézte beszélgetésüket, ecsetelte Bernd derék, önérzetes viselkedését, méltatta, hogy mindent odaadott, nehogy folt essék az apja nevén. A cég idegen kézre jutott, Kronau pedig már úton lehet Anglia felé, vagy hamarosan oda indul. Azt sem hallgatta el, mennyire örült Bernd, hogy elutasításával Mona megkímélte őt az önfeláldozástól. A gyáros nem sejtette, hogy a leánya a fiatalembert szereti, viszont el akarta oszlatni esetleges lelkifurdalását, amiért lépésével kiszolgáltatta a Kronau céget a csődnek. Nyíltan kijelentette: Bernd csak azért vállalta volna a házasságot, hogy az édesapját megmentse. Most azonban Georg már halott, ezért inkább felad mindent, és a saját lábára áll, semhogy pénzért vegyen feleségül valakit. Azt is közölte, hogy az ifjú Kronau sem tőle, sem az új cégtulajdonostól nem fogadta el a felkínált állást. Egészében véve a legelismerőbb hangon nyilatkozott róla.

Mona vegyes érzésekkel olvasta a levelet. Egyrészt csodálta Berndet, minden eddiginél inkább felnézett rá, másrészt viszont szörnyen féltette. Mi lesz, ha szertefoszlik a reménye, hogy Angliában hamar talál magának állást? Az a kevés pénz, amivel rendelkezik, nem sokáig elég. Mihez kezd, ha az elfogy, mielőtt el tudna helyezkedni?

A leányt az sem vigasztalta, hogy a fiatalember megígérte az apjának, végszükség esetén hozzá fordul. Mit jelent egy olyan büszke férfi számára a végszükség? S talán még akkor sem élne a lehetőséggel, ha csakugyan szorongatott helyzetbe kerül.

Az apja közlése, miszerint Bernd Kronau csak az apja megmentése érdekében vette volna feleségül, nem kavarta fel, hiszen amúgy is tudta.

Mindez csak még inkább elmélyítette Bernd iránti szerelmét. Mostanában egyre gyakrabban állt a tükör elé, s ilyenkor mindig eltűnődött, vajon mostani alakjában megkedveltetné-e magát a fiatalemberrel. Nem is tartotta lehetetlennek, hiszen maga is látta a csodás változást, amelyen átment. Az eddiginél is többször jutott eszébe Bernd, gondolatai vágyakozva és szorongva szálltak hozzá, Angliába. Buzgón imádkozott, hogy a Jóisten óvja meg őt.

A következő hetekben mind meghökkentőbb fejlődést tanúsított. A Friede Lorenz-cel közös reggeli torna hajlékonnyá tette fiatal testét, kecsesen, könnyedén mozgott, s a tudat, hogy megtanult uralkodni tagjain, örömmel töltötte el. Ehhez járult, hogy nem kellett szégyenkezve elrejtenie az arcát, ami fokozta önbizalmát, felszabadultabbá vált tőle. Bármennyire nyomasztotta a viszonzatlan szerelem, újra meg újra összeszedte magát. Friede életkedve rá is átragadt, mellette nem tudta lógatni az orrát. A két leány annyira összebarátkozott, hogy a fiatalabbik minden búját-baját megosztotta a nevelőnővel, akinél vigaszt talált. Szerelméről azonban neki sem beszélt.

Lelkileg egészen feltöltődött Friede befolyása alatt, nyoma sem maradt már a „kis madárijesztőnek”, aki azon a bizonyos estén az ablakfülkében kuksolt, és azt a megsemmisítő ítéletet volt kénytelen végighallgatni. Most már biztosan Bernd Kronaunak sem jutott volna eszébe, hogy olyan megalázó névvel illesse. Az arcbőre immár üde és hamvas lett, akár az almavirág.

Még ennél is lenyűgözőbb változások zajlottak Friede végtelenül gondos ápolása következtében a kis Gerdnél. A nevelőnő hozatott néhány, az édesapja által feltalált tornaszert, melyeken a kisfiú gyakorolhatta magát. Az egyes gyakorlatsorok úgy nyúltak egyre hosszabbra, ahogy Gerd ereje gyarapodott. A kezdetben langyos, majd hideg vizes lemosástól először kicsit vacogott a gyermek foga, ami ellenkezésre késztette Lehnertnét, de Friedét sem egyik, sem másik nem ingatta meg. A fogvacogást végül vidám nevetés váltotta fel. Gerd szépen megszokta a hideget, és hamarosan hallani sem akart meleg vízről. Rögeszméjévé vált, hogy egészséges, erős fiúvá serdüljön, s ezért bátran tűrt minden megpróbáltatást.

Az étvágya ugrásszerűen javult, s már korántsem elégítette ki a tejlevesből, gyönge csirkehúsból és tojásból álló diéta. Fokozatosan tartalmasabb kosztra tért át, ami káprázatos hatást gyakorolt testi fejlődésére.

A meleg, napsütéses tavaszt kihasználva majd egész napját a szabadban töltötte, s ezen már az sem változtatott, ha egyszer-egyszer hűvösebbre fordult az idő. Olyankor még szívesebben használta sportszereit. A gimnasztikai gyakorlatoktól ereje nőttön-nőtt, emellett szórakoztatták is, felbátorodott, megjött az önbizalma. Hosszú szőke haja áldozatul esett az ollónak, nem győzött büszkélkedni a választékával, amely az apjáét utánozta. Ám minél erősebb és pajkosabb lett, annál gyakrabban kócolódott össze a szép új frizura. Csak az étkezésekhez hozták mindig rendbe. Már rég egyedül vonult be az ebédlőbe, illendőképpen meghajolt a hölgyek előtt, és kezet csókolt Herta néninek. Csak akkor foglalt helyet a kis úriember, ha a gyengébb nem képviselői már ültek.

Alig telt el néhány hónap, s a kókadt nebáncsvirágból eleven, jókötésű kislegény vált.

Mindezek a fejlemények általános megdöbbenést keltettek; végül maga Lehnertné is letette a fegyvert. Az üzemorvos, miután felhívták, hogy lássa a változást, elképedve ingatta a fejét. Elejtett egy-két kényszeredetten elismerő megjegyzést Friede sikereivel kapcsolatban, és zavartan magyarázta, hogy ugyebár ő sem tehetett mást, mint hogy megerősítette a szakorvosok véleményét.

Lothar Wieland leírhatatlan lelkiállapotba került. Amikor a kisfia első ízben szaladt oda hozzá a parkban, és ujjongva ugrálta körül, az örömtől reszketve kapta karjába a gyermeket. Meghatottan szorította magához, párás tekintete Friedet kereste, aki a fiúcskát kísérte. Beszédes pillantása sok mindenről árulkodhatott, mert a leány hirtelen elpirult, és lesütötte a szemét.

Gerd sugárzó arccal újságolta az apjának, miféle hőstetteket vitt délelőtt véghez, mi mindent tanult az ő Friede kisasszonyától.

Testi fejlődésével ugyanis szellemi gyarapodása is lépést tartott, Friede tanítónőként is szép sikereket ért el. Játszva tanította Gerdet, olyan érdekesen fogalmazott meg minden új ismeretet, hogy a kisfiú könnyűszerrel elsajátította. Ahogy eltelt a tavasz és a nyár, senkinek eszébe sem jutott már, hogy szobafogságra kárhoztassa Gerdet. Friede súlyt helyezett arra, hogy még rossz időben is legalább naponta egy órát a szabadban töltsön. Mire beköszöntött a havas-jeges tél, valóra vált a nevelőnő jóslata: Gerd hógolyózott vele meg Monával, aztán szánkóval lecsúsztak a hegyről.

A fiúval történtek majdnem ugyanolyan csodát műveltek az apjával, mint vele magával. A férfi szeméből eltűnt a búskomorság, vidáman, büszkén csillogott, mikor gyermekét ereje tudatában gondtalanul hancúrozni látta. Derűsebbé, közlékenyebbé vált, esténként vacsora után nem húzódott vissza dolgozószobája magányába, hanem eldiskurált a hölgyekkel, muzsikáltak, megvitatták a napi eseményeket.

Friede Lorenz nem maradhatott ki ezekből az összejövetelekből, szeretett családtagként bántak vele, nem úgy, mint valami alkalmazottal. A két leány barátsága egyre erősödött, Mona nem felejtette el, mit köszönhet a nevelőnőnek, Friede pedig hálásan fogadta, hogy Mona mindig egyenrangú félként viszonyult hozzá. Valahányszor Gerddel hármasban bolondoztak a szabadban, és üde, harsány kacajuk beszűrődött Herta nénihez, az idős hölgy nem tudta megállni, hogy ő is el ne nevesse magát.

Lothar ezekben az esetekben először komolykodva mosolygott, aztán mindinkább nekibátorodott, s a végén már tiszta szívből hahotázott.

Amikor Friede először hallotta Wieland felszabadult nevetését, borzongás futott végig rajta, az ajka megremegett, azután hálafohász kelt lelkéből az ég felé. Tekintete felragyogott, majd szinte visszariadt, ahogy a férfi izzó szemébe nézett.

A férfi most már igencsak sajnálta, hogy napjai legnagyobb részét a gyárban kell töltenie, nemegyszer este vagy vasárnap is akadt valami intéznivalója, így kevés ideje maradt a hölgyekre meg a fiára. Már nem a munkát tekintette kizárólagos életcéljának. Ismét fiatalnak érezte magát, tudatosodott benne, hogy még negyvenéves sincs, s az élet neki sem csak kötelességeket kínál, hanem örömöket is.

XI.

Körülbelül egy év múlt el, amióta Friede Lorenz Georgentalba érkezett. Gerd a nevelőnő értő keze alatt egészséges, erős gyermekké vált.

Egy este Lothar épp az asztalnál ült a hölgyekkel, amikor megjegyezte:

– Feladtam néhány újsághirdetést. Titkárt keresek magamnak, aki leveszi a vállamról a terheim egy részét. Nem bánnám, ha több időt szentelhetnék Gerdnek és nektek.

A nagynénje buzgón helyeselt, Friede gyors pillantást vetett rá, Mona pedig élénken kijelentette:

– Ez jó ötlet, Lothar, évek óta látástól vakulásig dolgozol, másból se állt eddig az életed, mint munkából. Pedig ehhez még túl fiatal vagy.

– Komolyan azt hiszed, hogy létezik olyan, amihez én túl fiatal lehetek?

– De hiszen egy harminckilenc éves férfi még nagyon fiatal.

A gyáros Friedére nézett, aki némán hallgatta ezeket a szavakat. Mindig nagyon tartózkodóan viselkedett, sohasem avatkozott a családi beszélgetésbe, amíg erre föl nem szólították. Tapintatosan óvakodott attól, hogy kihasználja az előnyös helyzetet, amelyet a háziak magától értetődő módon juttattak neki, vagy bármiféle jogokat követeljen magának.

– Hamarosan betöltöm a negyvenet! – sóhajtotta Lothar. – Mi ez, ha nem tisztes öregkor? Nem találja, Lorenz kisasszony?

Friede összerezzent, amikor feléje fordult. Éppen a férfi arcát fürkészte ugyanis, és arra gondolt, hogy tíz évvel fiatalabbnak látszik, amióta nem aggódik a fia miatt. A Gerd felgyógyulása fölötti öröm megifjította. A leány szíve furcsán átmelegedett, mint mindig, ha Wielandra nézett. Egészen önfeledten tanulmányozta a vonásait, s megijedt, amikor egyszer csak megszólította. Hamar összeszedte azonban magát, és elmosolyodott.

– Egy negyvenéves férfi aligha nevezheti magát tisztes öregúrnak, kivált manapság. Ma már a nők sem öregek ennyi idősen. Ha szabad őszintén megmondanom a véleményemet, ön jó tíz évvel fiatalabbnak tetszik, mint amikor a házába jöttem.

Lothar tekintete fogva tartotta az övét, miközben válaszolt:

– A csoda hatott rám így, amit a fiammal művelt, s bevallom, soha nem is éreztem még ennyire fiatalnak magam, mint most.

– Ez látszik is rajtad, Lothar, csakugyan előnyödre változtál.

– Bátran viszonozhatom a bókot, Mona, mert azt hiszem, te még előnyösebb változáson mentél át. Fel sem tudom fogni, hogy ugyanazt a személyt látom, akit egy évvel ezelőtt. Aki azóta nem találkozott veled, aligha ismer meg. Talán még a saját édesapád sem.

– És mindezt Friedének köszönhetjük – mondta a leány nevetve. – Ő érintett meg a varázspálcájával téged, Gerdet és engem is.

A nevelőnő pironkodva tiltakozni akart, Herta néni sietett a segítségére, mert tudta, hogy nem szívesen hallgatja a dicsérő szavakat.

– Tényleg, Mona, szerintem sem ismerne meg az apád, ha most hirtelen, minden előkészítés nélkül elébe állnál.

– Arra még sokáig kell várni, Herta néni, feltéve, hogy nem küldötök el Georgentalból.

– Dehogy küldünk, hiszen hozzánk tartozol – jelentette ki nyájasan Lothar.

– Úgy értettem, hogy esetleg apád jön ide – magyarázta a néni. – Igazán meglátogathatna minket. Hála istennek, most jobb a viszonyotok, szorgalmasan leveleztek, s mint mondtad, sokkal kedvesebb hangot üt meg veled, mint régebben.

– Igen, nénikém, valóban ez a helyzet. Éppen ezt a szép egyetértést nem szeretném kockára tenni azzal, hogy ismét a házába költözöm. Abban a pillanatban megint két tűz közé kerülnék. Nem kívánhatom, hogy a mostohaanyám tárt karokkal fogadjon. Nem, nem, ameddig engeditek, Georgentalban maradok.

– Akkor sohasem mész el – vélte Lothar nyugodtan.

– Nincs is ennél szebb hely a világon. Ha a papa látni akar, végeredményben tényleg idelátogathat. Most, miután Gerd felgyógyult, te pedig ilyen jó kedélyállapotban leledzel, Lothar, kétszeresen kellemes a légkör, s szerencsére helyben sincs hiány a házadban. Friedétől sem szeretnék elszakadni. A barátsága rengeteget jelent nekem.

– Kettőnk közül én nyertem többet – viszonozta szívélyesen a nevelőnő.

– Inkább ne firtassuk, ki járt jobban, én pontosan tudom, merre billenne a mérleg.

– Nagylelkűség magától, Mona, hogy gazdag örökösnő létére a barátságába fogadott engem, az egyszerű nevelőnőt.

– Mi köze a vagyonnak a barátsághoz? Magánál értékesebb barát nincs, legalábbis nekem sohasem volt. És miféle egyszerű nevelőnőről beszél? Friede Lorenz egyáltalán nem „egyszerű nevelőnő”, hanem csodatévő tündér, akit a sors kegyesen Georgentalba vezérelt.

– Csatlakozom az előttem szólóhoz, Lorenz kisasszony. Az unokahúgom a számból vette ki a szót.

Friede fülig vörösödött, nem is mert Lotharra nézni.

– És mivel már több mint egy esztendeje ismerjük egymást, Friede – folytatta ismét Mona –, szépen kérlek, tegeződjünk! Sehogy sem jön a nyelvemre a magázódás, amikor veled beszélek. Tulajdonképpen nem illő ezzel előhozakodnom, hiszen én vagyok a fiatalabb, de mindeddig hasztalanul vártam, hogy felajánld, így hát nekem kell kezdeményeznem.

– Nem is tudom, elfogadhatom-e... úgy értem, a rokonaid megengedik-e.

– Ha az unokaöcsémre és énrám célzott, kedves gyermekem, akkor saját magának is ismernie kell a választ. Gondolja, nem tudjuk, miféle kincsre tettünk szert a maga személyében? Ha elfogadja Mona barátságát, és hajlandó tegeződni vele, azt ő fogja kitüntetésnek tekinteni.

– Maradéktalanul egyetértek a nagynénémmel – szögezte le Lothar, és olyan nyájasan nézett Friedére, hogy az már csak ezért is örült, amikor Mona ujjongva átölelte, és összevissza csókolta.

– Ezzel megpecsételtük a barátságunkat, Friede. Életfogytig tartson!

– Ez nagyon kedves tőled, Mona, köszönöm!

– Hohó, köszönni tilos! Ha jól emlékszem, ezt te vezetted be Georgentalban – pajkoskodott Mona.

Wieland különös pillantást vetett a két ifjú hölgyre, akik meghitten átkarolták egymást.

Néhány nappal később Gerd épp az ebéd utáni csendes pihenőt töltötte – amelyet a nevelőnő is betartatott vele –, Friede pedig Herta asszonnyal üldögélt a nappaliban. Odakint ismét a tavasz illata érzett, a zsenge levélrügyek kipattantak már barna, bőrszerű tokjukból. Mona a szobájában a hetente esedékes levelet írta az édesapjának, Lothar épp távozott a kerten át, hogy munkába menjen. Mostanában többnyire csak naponta kétszer – reggel és este – használta a kocsit, délben föl és le egyaránt gyalogszerrel tette meg az utat, hogy elegendő testmozgáshoz jusson. Azt állította, amióta Lorenz kisasszony a fiánál bebizonyította, milyen egészséges a mozgás, magán is ki akarja próbálni.

Herta asszony meg Friede az ablakon át figyelte a ruganyos léptekkel távolodó, erőteljes férfialakot, s az idős hölgy felsóhajtott:

– Igazán örvendetes, hogy mennyire felderítette az unokaöcsémet a kisfia állapotváltozása. Bárcsak annyira megjönne az életkedve, hogy eszébe jutna ismét megnősülni. Talán nemhiába reménykedem.

Friedének e szavakra úgy tűnt, mintha odakint szürke felhők telepednének a napsütötte tájra. Lothar Wieland megnősül? Egy fiatalasszony költözik be ide? Görcsösen összeszorult a szíve, alig bírt megszólalni.

– Ugye, Wieland úr csak rövid ideig élt házasságban?

– Mindössze két évig, és sajnos, boldogtalanul. Pedig rászolgált a boldogságra. Tiszta szívemből kívánok neki egy kedves asszonyt, akivel kölcsönösen szeretik egymást, és aki nagyon boldoggá teszi. Korábban megfordult a fejemben, hogy esetleg feleségül vehetné Monát, de már nem gondolok erre. Túlságosan testvéri közöttük a viszony, egyikük számára sem ez lenne az igazi. De mással meg hogyan ismerkedjék meg? Hölgytársasággal egyáltalán nem érintkezünk, csak a gyár idősebb vezető tisztviselői járnak ide. Ez Mona szempontjából is gond, hiszen ő sem tud ismeretségeket kötni. Éppen ezért küldtem az apjáékhoz, akik nagy házat visznek Berlinben. Alig két hónap múltán azonban visszajött, a mostohaanyja még túl fiatal, nem tudta ott tartani. Arra gyanakszom, valami szívügye lehetett akkoriban, mert a visszatérése után szembeötlően megváltozott, mintha valami élmény hatására egyszerre felnőtté vált volna. Magának nem tett utalást ilyesmire?

Miközben az idős hölgy e gondjainak adott hangot, Friede még saját szorongató érzéseivel viaskodott. Egyre csak az járt az eszében, hogy Lothar Wieland egyszer új asszonyt hoz a házhoz.

– Nem, soha nem beszélt efféléről, és meggyőződésem, hogy önt előbb a bizalmába avatná, mint engem. Nekem csak annyit mondott, hogy soha többé nem szeretne hazamenni, nehogy az édesapja boldogságát zavarja.

– Igen, ettől nagyon tart, pedig előbb-utóbb megint hosszabb időre haza kell küldenünk. Hol másutt tehetne szert olyan ismeretségre, amely házassághoz vezet? Egyelőre persze nagyon fiatal, de amint betölti a húszat, nem várhatunk tovább. Valamikor az unokaöcsémnek is ki kell mozdulnia innét, hogy ifjú hölgyekkel találkozhasson, rövidesen szóba is hozom neki a dolgot. Képtelenség, hogy ilyen fiatalon egyedül él, okvetlenül újra kell nősülnie.

„Akkor én nem maradhatok tovább a házban – gondolta Friede. – Nem bírnám nézni, hogy valaki mással boldog. Hiszen szeretem... kimondhatatlanul szeretem. S ha nem is kívánok cserébe önző módon semmit, ezt nem tudnám elviselni.”

Igen, szerette Lothart, attól a perctől fogva, hogy bánatos tekintetét először meglátta. A hő kívánság, hogy ezt a szempárt boldogan felragyogni lássa, adott neki erőt, hogy Gerdet kiemelje vigasztalan tengődéséből. E cél eléréséhez semmilyen fáradságot nem érzett soknak, semmilyen feladat nem lehetett túl nehéz. Mindezért abban lelte legszebb jutalmát, amikor a férfi a boldogságtól fátyolos szemmel így szólt: „Egyedül magának köszönhetem a fiam életét és egészségét. Az ég adja, hogy egyszer kifejezhessem hálámat.” Igen, akkor ő is kimondhatatlanul boldog volt, úgy érezte, gazdagon megjutalmazták, s egész lényét áthatotta a férfi iránti szerelem, még ha ezt gondosan elrejtette is a külvilág elől. Azóta maradéktalanul elégedetten élt ebben a házban, de most Herta asszony szavai nyomán sötét fellegek gyülekeztek a feje fölé, melyek feldúlták nyugalmát, és jelezték, hogy a sors még ennek az egyoldalú, titkos szerelemnek is határt szab. Nem akarta ugyan birtokolni Wielandot – odáig soha nem merészkedtek volna vágyai –, ám hogy valaki másnak engedje át, s aztán még nézze is boldogságukat, az már meghaladta az erejét. A férfinak újra meg kell házasodnia, tehát meg is fog, de akkor ő elmegy Georgentalból, minél messzebb, annál jobb. Akkor nincs más hátra, mint csendben eltűnni innét. Az idős hölgy által felvetett, fenyegető lehetőség egyszerre beárnyékolta élete napját. Tudta, bele kell törődnie, hogy Wieland mást vesz nőül, de akkor ő nem maradhat itt, ez világossá vált előtte.

Ettől a naptól kezdve számolt azzal, hogy georgentali tartózkodása már nem nyúlhat hosszúra. Gyermekkora óta először fogta el a csüggedés. Azon rágódott, mit kínálhat még neki az élet, ha innen mennie kell. Sodródhat egyik helyről a másikra, mindig újabb idegenek közé, hogy megkeresse a kenyerét – vagy meghúzhatja magát a nővérénél, azaz élhet kegyelemkenyéren, hiszen ez utóbbit büszke lelke így fogta fel. Most azonban hirtelen viszolyogni kezdett a nyughatatlan vándorélettől, mert a szíve már örökre idekötődött. Georgentalban szép és meghitt az élet, itt szinte családtagként bánnak vele. Mona megajándékozta a barátságával, Gerd rajong érte, Marlow asszony és Lothar Wieland egyaránt megbecsüléssel és bizalommal fordulnak felé. A férfi azt is mondta, hogy örökké hálás neki. Mindez mély tartalmat adott az életének. Megelégedett volna azzal, hogy teljes erejével szolgálhatja a férfit, akinek odaadta a szívét. Eddig nem gondolt arra, hogy egyszer – talán nem is olyan sokára – minden megváltozik. Wieland megnősül, s neki mennie kell.

Gerdnek már nincs rá annyira szüksége, hiszen erős és egészséges, így könnyen találnak neki másik nevelőnőt vagy házitanítót. Korábban sohasem számított arra, hogy sokéves állást talál, itt azonban ez biztosnak ígérkezett. Azt is tudta, hogy elküldeni nem fogják – mert hálásak azért, amit Gerddel elért. Ám ha a fiú apja új asszonyt hoz a házhoz, ő szedi a sátorfáját, és odébbáll.

Már majdnem búskomorságba esett, de aztán erélyesen összeszedte magát. Elvégre nem olyan ember ő, akit összetörnek a meghiúsult remények. Bátran felvetette a fejét. Csak nem bolondult meg, hogy a majdan elkövetkező elváláson rágódjék, ezzel mérgezze meg a szép időket, amelyek egyelőre még előtte állnak? Nem! Minden napot, minden órát égi adományként, illő áhítattal fog kiélvezni. Lothar Wieland most még szabad. Akárhogy is, élete legboldogabb napjai fűződnek Georgentalhoz, ezek emléke arany sugárként világítja be további pályáját. Csak arra szabad gondolnia, hogy milyen nagyszerű dolgokat élt át itt, a boldogságra, hogy óriási szolgálatot tehetett a szeretett férfinak. Ezt bizonyára ő sem felejti el soha. Valahányszor a fiára néz, az jut eszébe: „Friede Lorenz tette egészségessé és erőssé.”

Ameddig itt marad, elkövet minden tőle telhetőt, hogy Gerd egészségét még inkább megszilárdítsa, megtanítsa neki, amit csak felfogni képes, s ezzel emlékkövet állítson magának az apja szívében. Nem, Georgentalban nem fogják elfeledni őt, ebből meríthet vigaszt.

Így sikerült megnyugtatnia magát, s azután – újra lelkesnek és vidámnak látták. Senki sem sejtette, milyen nyomasztó árnyakat kellett elűznie.

XII.

Ismét eltelt néhány hét. A tavaszi nap ragyogón sütött le a georgentali park virágba borult fáira és bokraira. Friede és Mona egy elkerített részen tartózkodott Gerddel, ahol egy kis pavilonban helyezték el a tornaszereket. Rossz idő esetén itt végezte tornagyakorlatait a kisfiú, egyébként az előtte elterülő, füves térségen vagy a gyep szélén emelkedő árnyas fák alatt. Ma a napos pázsiton állították fel az eszközöket. A szellős tornaruhába öltözött Gerd épp egy vályúszerűen bemélyedő csúszdafélén feküdt, melynek szélességét hozzá méretezték. Két karját magasra nyújtotta, belekapaszkodott a vályú lekerekített szegélyébe, és felhúzta magát. Ez a gyakorlat remekül megmozgatta az izmait, s közben mély lélegzetvételre kényszerítette. Nagy élvezettel végezte, ahogy az összes többit is. A két leány a közelben állt, ők is tornáztak egy keveset.

Azután közös labdajáték következett, majd futóversenyt rendeztek. Itt váltogatták a különböző mozgásfajtákat. Közben jól szórakoztak, tréfákkal, nevetéssel fűszerezték foglalatosságukat.

A napi edzésadag befejeztével Friede vastag fehér köntöst adott Gerdre. A szintén lenge sportöltözéket viselő, ifjú hölgyek is frottírköntösbe bújtak, s hármasban cseverészve-nevetgélve tértek vissza a házba, ahol Gerdet fürdő, társait hideg zuhany várta.

A kisfiú középen haladt, és kísérőibe kapaszkodva, vidáman szökdécselt.

Aki egy évvel korábban nyugszékében látta a kis Gerdet, sápadtan és leverten a csipkepárnák között, nem is hitte volna, hogy a csintalanul ugrabugráló, napbarnított arcú, nyúlánk és izmos legényke azonos vele. Gyöngyöző kacaja végighullámzott a gyepen, olyan vidáman csacsogott, hogy messziről lerítt róla, milyen jól érzi magát a bőrében.

– Farkaséhes vagyok, Friede kisasszony – harsogta –, remélem, ma megint kedvemre való ebédet kapok.

– Hiszen mindent jóízűen befalsz, hihetetlen, hogy milyen mennyiséget tudsz eltüntetni – nevetett Mona.

– De előbb Lehnertné megfürdet és átöltöztet – figyelmeztette a nevelőnő.

– Á, ahhoz már nincs is szükségem rá! Elég, ha mindent odakészít nekem, aztán zsupsz, beugrom a kádba, hipp-hopp a hideg zuhany alatt termek, és egykettőre fel is kapom a ruhámat – büszkélkedett magabiztosan.

A hölgyek nevettek.

– Hű, Mona, akkor siessünk, hogy mi is ugyanolyan gyorsan elkészüljünk!

– Fogadjunk, hogy előbb végzek, mint ti!

– Rendben! Mi a tét? – tudakolta Mona.

– Ha veszítek, mind a ketten kaptok tőlem egy-egy csokor gyöngyvirágot, amit tegnap szedtem az erdőben.

– Jó, én egy doboz pralinét teszek fel.

– Az pompás! És te, Friede kisasszony?

– Én a töltőtollamat ajánlom fel, amire úgy fáj a fogad.

– Á, azt muszáj megnyernem! – rikkantotta Gerd, és máris futásnak akart eredni.

– Álljon meg a menet! – csípte nyakon a nevelőnő. – Csak a bejárattól indul a verseny.

Nevetve szaladtak mindannyian a rajthelyre.

Eközben Lothar a szokottnál valamivel korábban jött fel a gyárból. Herta nénivel együtt a nappaliból figyelte a fürdőköntösben közeledő vidám triót. A látványban egészen elmerülve állt az ablaknál. Nemcsak a fia barnára sült arcában, csapzott, szőke tincseiben gyönyörködött, hanem jólesően siklott végig tekintete Friede viruló vonásain, karcsú alakján is. Miután mindannyian eltűntek a házban, ismét nagynénjéhez fordult.

– Kedves nénikém, légy szíves, hozass rendbe két szobát az új titkáromnak, egy hálót és egy dolgozót! A lakosztályom melletti két sarokszoba tűnik a legalkalmasabbnak a számára, mert idefönt is szeretném a közelemben tudni.'

– Tehát azt akarod, hogy a házban lakjon a titkár úr. Velünk is étkezik?

– Igen, közben megbeszélhetünk ezt-azt. Nemcsak lent, a gyárban lesz szükségem rá, hanem itt is. Lehetőség szerint tehermentesíteni akarom magam. Mindig együtt jövünk-megyünk, az autóban vagy a séta alatt is tanácskozhatunk. Egyébként számunkra is nyereség, ha kibővül vele a társaságunk. Igen jó családból való, az apja korábban maga is egy nagy cég tulajdonosa volt, de az infláció tönkretette. A fiatalember több mint egy évet Londonban dolgozott, egyik angol üzletfelemnél, aki melegen ajánlotta, mint rendkívül szorgalmas és hozzáértő szakembert. Mellékesen megírtam az illetőnek, hogy újsághirdetést adtam, fel, mert személyi titkárt keresek. Erre közölte velem, hogy a fiatalember szívesen visszatérne Németországba. Azután hamar meg is egyeztünk. Bízom benne, hogy nemcsak rátermett munkatársra lelek benne, hanem szórakoztató társaságnak is bizonyul. A fénykép, amit küldött, kifejezetten rokonszenves és kellemes egyéniséget mutat. Tehát, kérlek, intézd el a szobákat!

– Szívesen, Lothar. Remélem, annyit könnyít a terheiden, hogy végre hosszabb időre elutazhatsz üdülni. Kikapcsolódásra van szükséged, és főleg ideje, hogy új arcokat láss magad körül.

– Meg akarsz szabadulni tőlem? – évődött a férfi.

– Arról természetesen szó sincs. De most, hogy Gerd miatt már nem kell aggódnod, végre magadra is gondolhatsz. Még túl fiatal vagy ehhez a remeteélethez.

– Ej, nénikém, újabban azt veszem észre, hogy egyre-másra túl fiatalnak tartanak valamihez, holott én sok mindenhez túl öregnek hittem magamat. Egyébként remeteéletről itt sem beszélhetünk. Hiszen állandó érintkezésben állok három különlegesen érdekes hölggyel: veled, Monával és Lorenz kisasszonnyal. A munkám miatt szintén állandóan emberek vesznek körül. Mi hiányzik még?

– Megmondom én: hiányzik az alkalom, hogy hölgyismerősökre tegyél szert, akik közül feleséget választhatsz magadnak. Feltétlenül meg kell nősülnöd, téged az Isten is házasembernek teremtett, magadkorabeli épkézláb férfinak nem való az özvegyélet. Amíg Gerd miatt búslakodtál, nem akartam erről beszélni, de most már legfőbb ideje, hogy új asszony után nézz magadnak – jelentette ki erélyesen Herta néni.

– Aki egyszer megégette magát, mindig fél a tűztől!

– Nincs előírva, hogy másodszor is pórul jársz. Nem beszélve arról, hogy most nem kell a pénzzel törődnöd, nyugodtan hallgathatsz a szívedre. A gyár jól beindult, gazdag ember vagy, semmi sem köti meg a kezedet. Hölgyismeretségekre azonban természetesen szükséged van. Akkor szíved szerint választhatsz, és végre boldog lehetsz.

– A szívem szerint választhatok? – tűnődött el Lothar.

– Igen, olyat, akit igazán szeretsz, s aki téged viszontszeret, okos, jólelkű, kedves és csinos menyasszonyt.

Egyszerre kihúzta magát, és a nagynénje elé lépett.

– Hiszen ismerek olyat, el sem kell mennem innét, hogy megtaláljam, akit szeretek... teljes szívemből szeretek. Csak azt nem tudom, feleségül jön-e hozzám.

– Lothar! – lepődött meg az asszony. – Csak nem Monára gondolsz?

– Monára? – nevetett az unokaöccse. – Dehogy, nénikém, vele jó rokonok vagyunk, semmi egyéb. Nem, nem Monára gondoltam.

– Ki másra? Én is ismerem?

– Nagyon jól, itt lakik a házban – felelte kissé elfogódottan Wieland.

– Friede Lorenz? – pattant fel Herta néni.

– Igen, ő – sóhajtott Lothar. – Jaj, nénikém, hát hogyan nézhetnék másra, ha egyszer ő a közelembe került? El tudsz képzelni jobb asszonyt a számomra, a gyermekemnek jobb anyát? Hát nem csodálatos az üdesége, a tisztasága? Kívül-belül csupa nemes, jó tulajdonság! – Egészen lázba jött, ahogy magyarázott.

– Szereted?

– Igen, igen – bólogatott Lothar hevesen – szívem minden rezdülésével szeretem, csak most tudom, mi a szerelem. Azt hiszem, első pillanatban megszerettem, ahogy a csodálatos szemébe néztem, simogató, lágy hangját meghallottam, de csak akkor jöttem rá, hogy mit érzek, amikor a fiam először szaladt vidáman nevetve és kiáltozva felém, ahogy egészséges, erős kislegényhez illik. Ezt csak neki köszönhetem, s most már rég tudom, hogy szeretem őt.

– Hát, tudj’isten, rosszabbul is választhattál volna. De miért nem mondod meg neki?

A férfi ujjaival végigszántott a haján.

– Mert attól tartok, hogy elutasít.

– Ugyan, Lothar, olyan férfi, mint te, bárhol bátran kopogtathat.

– Csak azt ne mondd, hogy olyan férfi, akinek ennyi a pénze! Friede Lorenznél mit se számít, hogy Georgental ura vagyok. Ő csak szerelemből megy férjhez, ennyire már te is ismerhetnéd.

– Hiszen nem az anyagi helyzetedre gondoltam, csakis rád, Lothar, a férfira, aki nagyon is tetszhet egy nőnek, egészséges, emelkedett gondolkodású, szeretetre méltó. Eh, mit soroljam! Ha szereted, ne tétovázz sokat, ne gyötörd magad fölösleges aggodalmakkal! Ne fecséreld az időt, kár minden elvesztegetett napért. Vágj bele!

– És ha megfutamodik előlem? Mihelyt nyilatkozom, csak két választása marad: vagy elfogadja az ajánlatomat, mert szeret, vagy elutazik, mert nem szível. Nyilván nem él velem tovább egy fedél alatt, miután kikosarazott. Ha ettől nem félnék, már rég elébe álltam volna, hogy megkérjem a kezét.

Herta néni visszaereszkedett a székre, és elgondolkozva felelt:

– Igazat kell adnom neked! Csak akkor mond igent, ha szeret. Nem az a fajta, aki pénzért kapható. Ha sejtettem volna, mit érzel iránta, réges-rég kipuhatoltam volna, hányadán áll veled. De ami késik, nem múlik, bízd csak rám magad! Hamar megtudom, szeret-e vagy sem.

– Próbáld meg, Herta néni! Látod, bárki másnál már rég kiderült volna, de ő bámulatosan fegyelmezi magát. Fogalmam sincs, hogy viszonozza-e az érzéseimet. Akkor sem mutatná, ha szeretne, ennyire már ismerem. Akármilyen könnyednek látszik, magával szemben szigorú. Úristen, micsoda elragadó teremtés! Csupa bátorság és életerő, ugyanakkor nőiesen törékeny és finom.

Az idős hölgy mosolyogva hallgatta.

– Kedves Lothar, te aztán alaposan belepistultál! Érthető is, ennyi magányos év után. Valljuk be, ezt a leányt nem is lehet nem szeretni, rohammal vette be mindannyiunk szívét, az enyémet is.

Wieland szeme felragyogott.

– Örülök, hogy megértesz. Segíts nekem, ha tudsz, hogy ne kelljen tovább a sötétben tapogatóznom! Ti, nők valami különleges érzékkel rendelkeztek ilyen ügyekben.

Herta asszony csak bólinthatott, mert megzavarták őket. Mona és Gerd lépett be, a kisfiú sugárzó arccal újságolta, hogy egy doboz csokoládébonbont meg egy töltőtollat nyert, mivel gyorsabban készült el az öltözködéssel, mint Mona és Friede kisasszony.

– Most viszont rettenetesen megéheztem, édesapám, nem ülhetnénk máris asztalhoz? Friede kisasszony az ebédlőben vár, a gyöngyvirágot teszi a vázába, amit tegnap szedtem.

Lothar arra gondolt, milyen kínlódva kanalazta be azelőtt sovány kis ebédjét Gerd. Most pedig elképesztő az étvágya. Megfogta a kisfia kezét.

– Akkor menjünk!

Beléptek az ebédlőbe, ahol valóban Friedével találkoztak.

– Lorenz kisasszony, most hallom, hogy Gerd elnyerte magától azt a szép, praktikus töltőtollat, Monától pedig csokoládét szerzett. Ez hajmeresztő. Egyébként mintaszerűen neveli a fiamat, de ezen a ponton közbe kell avatkoznom. Egy úriember mindig a hölgyeket hagyja nyerni.

Friede elnevette magát.

– Mi az egyenjogúság hívei vagyunk – tréfálkozott.

– De papa, hiszen öt perccel előbb készültem el, mint Mona, és három perccel előbb, mint Friede kisasszony! – védte nyereményét Gerd.

– Rendben, de cserébe gondoskodj valami kedves kis ajándékról Mona és Friede kisasszony számára!

– Odaadom nekik a gyöngyvirágot, amit szedtem. Úgyis az volt a tét.

– Jó, nem bánom. A jövőre nézve pedig jegyezd meg, hogy egy úriember gavallér módra mindig a hölgyeket engedi nyerni!

Helyet foglaltak a nagy kerek asztal körül, amelyet olyankor használtak, ha nem volt vendég a háznál. – Ma estétől egy fővel kibővül az asztaltársaság – jelentette be Lothar. – Az újonnan felvett titkárom délután érkezik. A gyárban rögtön bevezetem a munkakörébe, azután együtt jövünk fel.

– Meghívtad vacsorára? – érdeklődött Mona.

– Nem, be is költözik a házba, idefent fog lakni, nem a gyári tisztviselőtelepen, hogy mindig kéznél legyen, ha szükségem van rá.

– Remélhetőleg kellemes ember – mosolygott a leány. Mióta kitisztult az arcbőre, cseppet sem félt az idegenektől.

– Hamar kiderül. A fényképe alapján rokonszenves, sőt talán egészen érdekes férfi is.

– Megvan a képe? Mutasd!

– Sajnálom, Mona, lent hagytam az irodámban.

– Gondolhattad volna, hogy mi is kíváncsiak vagyunk rá.

– Őszintén szólva eszembe sem jutott. De ma este személyesen is megismerheted.

– És ha nem tetszik? – évődött az unokahúg.

– Akkor majd magában eszik. Óvatosságból egyelőre nem említettem neki, hogy megosztjuk vele az étkezéseket. Azon kívül pedig nem sok dolgotok lesz vele.

– Hiszen csak tréfáltam. Biztosan nem olyan rémes alak, hogy ne tudnánk elviselni a társaságát az asztalnál.

– Szerintem sem – szólt hozzá a néni, aki eddig árgus szemmel figyelte Friedét. – Nem is árt egy kis vérfrissítés.

– Nehogy azt higgyétek, hogy komolyan elűznék valakit az asztalunktól pusztán a kellemetlen külseje miatt. Elvégre ti is elviseltetek engem – emlékeztetett hajdani csúf szeplőire Mona.

– Ugyan, Mona, mi mindig jóleső érzéssel néztünk rád, még akkor is, ha most sokkal szebb lettél. Egyébként mi is tréfára vettük a megjegyzésedet – nyugtatta meg az unokafivére.

– Legalább annyit azért árulj el, hogy fiatal vagy öreg!

– Majdnem harmincéves.

– Tehát még fiatal. Friede, véget ért a női létszámfölény. Herta nénivel hárman állunk szemben az unokabátyámmal, Gerddel meg a titkár úrral.

– Örülök a felmentő seregnek, mivel jól érzékeltem, hogy a hölgyek egységfrontba tömörültek ellenem.

Friede tekintete önfeledten időzött el a férfi nevető arcán, de hirtelen elpirult, amikor most ránézett.

Herta néni észrevette a színváltozást, és unokaöccse javára könyvelte el azt.

A két leány szórakoztatta Gerdet a vacsoránál, melyet továbbra is egyedül költött el, mert Friede ragaszkodott hozzá, hogy időben lefeküdjék, s evés után még egy kis testmozgásra is mindig sort kerítettek.

A fiú esti étrendjében megmaradt a sűrű, zabpehellyel dúsított tejleves, de ezen kívül tartalmasabb dolgokat is kapott. Örvendetesen jó étvággyal fogyasztott el mindent.

Az evés végeztével sétált egy kicsit a hölgyekkel a parkban, azután Lehnertné gondjaira bízták, a két leány pedig visszavonult, hogy átöltözzék a vacsorához.

Mialatt a szobájukban tartózkodtak, befutott Lothar Wieland az új titkárral. Először Herta néninek mutatta be, aki már elkészült, és nyájasan mérte végig a fiatalembert. Néhány barátságos szót intézett a jövevényhez, amit az udvariasan viszonzott, majd az inas a szobájába kísérte, hogy egy kicsit felfrissíthesse magát.

Lothar is visszavonult, hogy átöltözzék.

Friede és Mona még egyszer benézett Gerdhez, aki látni akarta őket estélyi ruhában. Már az ágyban feküdt, melyből száműzték a sok puha párnát, nem süppedt már pihetollak és csipkefodrok közé. Ettől jóval egészségesebbé vált a fekhelye.

Kicsit még tréfálkoztak vele, de a mesélés már elmaradt. Elmondta Friedével az esti imáját, s éppen a végére ért, amikor az apja lépett be, hogy jó éjszakát kívánjon. Ezután Lothar átkísérte a hölgyeket az ebédlőbe, ahol Herta néni már várta őket, s a következő pillanatban a titkár is megjelent.

Ahogy feltűnt a küszöbön, Mona elsápadva rezzent össze. Önkéntelenül kissé Herta néni mögé húzódott, hogy összeszedje magát. A többiek szerencsére nem vették észre, minden tekintet a titkárra szegeződött.

Mona szíve a torkában dobogott, minden erejét latba vetve kényszerített nyugalmat magára, mivel az új titkár nem más volt, mint – Bernd Kronau.

Legszívesebben megfutamodott volna, hogy elrejtse előle az arcát. Ismét „kis madárijesztőnek” érezte magát, egy pillanatra elfeledte, hogy nem csúfítják már el a szeplők. Szorongva várta, hogy a jövevény ránézzen, de aztán eszébe jutott, mennyire megváltozott. Így aligha ismeri fel – hacsak nem hallja meg a nevét. Majdnem sírva fakadt, tekintete mégis izgatottan fürkészte a nagynénje válla fölött a fiatalember vonásait – ezt az imádott, kedves arcot. Kicsit lefogyott, lebarnult, a szeme komolyabban csillogott, mint azelőtt. Fegyelmezetten összezárt, kifejező szája körül keserű barázda húzódott, a küzdelmes idők tanúja, mely szíven ütötte a leányt.

Buzgón fohászkodott az éghez, hogy fel ne ismerje őt, és nehogy valaki a családnevét említse.

Herta néni most oldalt fordult.

– Kronau titkár úr: az unokahúgom – mutatta be őket egymásnak.

Mona minden önuralmát összeszedte, a férfira emelte a tekintetét, de most nem sütötte le gyorsan a szemét, mint amikor első ízben álltak ugyanígy egymással szemben. Nem viselkedett félszegen és esetlenül, nyugodt, magabiztos tartásban, komolyan és nyíltan nézett a másikra. Az úgy hajolt meg, mint egy idegen előtt, de megragadta a nagy barna szempár és a benne táncoló aranyfények szépsége.

Hála istennek, nem ismerte fel. Mona megkönnyebbülten sóhajtott. Kronau valóban nem tudta, hogy azt a személyt látja maga előtt, akit egyszer tisztátalan bőrű kis madárijesztőnek nevezett, akit feleségül kínáltak neki, mert meg akartak szabadulni szegénytől.

A leány ereiben lázasan lüktetett a vér, de tartotta magát, látszólag fesztelennek mutatkozott, s hálát adott az égnek, hogy Bernd nem ismerte meg. Miért is ismerte volna? Fölöslegesen szorongott. Annak idején a fiatalember csupán futó pillantást vetett rá, s a szeplők akkor egészen elváltoztatták a külsejét.

Friedét is bemutatták a titkárnak, majd asztalhoz ültek, de Mona előbb lopva félrevonta a nagynénjét.

– Herta néni, légy szíves, ne említsd a családnevemet, és a szüleimről se beszélj Kronau úr előtt!

– Az isten szerelmére, gyermekem, mi ez az egész? – rökönyödött meg az idős hölgy.

– Most nem magyarázhatom meg, majd este lefekvés előtt bemegyek hozzád. De kérlek, ki ne mondd a nevemet! Remélhetőleg Lothar sem teszi.

– Hiszen mindig a keresztneveden szólít. Azt csak szabad?

– Persze, abból nem derül ki semmi. Most menjünk!

A leány kihúzta magát, és nagynénje oldalán az asztalhoz lépett.

Bernd Kronau Herta néni és Friede között foglalt helyet, Monával éppen átellenben. Az étkezés alatt sem kapott észbe, nem is sejtette, ki az az ifjú hölgy, aki vele szemben ül. Csodálta dús, gesztenyebarna haját, tiszta, hamvas arcbőrét és megkapó elevenséggel csillogó szemét, bár valami nyugtalanítót olvasott ki belőle. Csak hát – honnan gyaníthatta volna, hogy ez a bájos teremtés az üde, pirospozsgás arcával azonos a kis madárijesztővel! E percben egy igéző szépségű hajadont látott maga előtt.

Friede Lorenz is elnyerte a tetszését, és magában ujjongott, hogy két ilyen kellemes lakótársnőt kapott, de Mona kétségkívül sokkal inkább érdekelte, mert pillantása folyton őrá tévedt.

A fiatal leány ezúttal nem félszegen lesütött szemmel gubbasztott a székén. Fesztelenül és könnyedén viselkedett, mivel tudta, hogy Kronau nem ismerte fel. Éppoly oldott hangulatban társalgott, mint a többiek.

Senki sem vehette észre, mennyire izgatott, még Herta néni sem, aki újra meg újra kérdő tekintettel méregette az új titkárt. Egy másodpercre azt hitte, ez az a férfi, akinek a számlájára írható Mona tavaly hirtelen megváltozott magatartása, mivel azonban a leány színleg közömbösen csevegett a fiatalemberrel, aki nem látszott ismerni őt, hamar elvetette a gondolatot. Már csak azt várta kíváncsian, mivel magyarázza Mona, hogy el akarja hallgatni a nevét.

Az unokahúga mind magabiztosabbá vált, mert az est folyamán meggyőződött róla, hogy a fiatalembernek fogalma sincs igazi kilétéről. A szorongás lassanként átadta helyét az örömnek, hogy Bernd Georgentalba érkezett, s ezentúl naponta láthatja, beszélhet vele. Vajon még most is jelentéktelennek találja őt?

Vacsora után megleste magát odaát, a szalon tükrében, ahonnét bájos arcocska nézett vissza rá, talán csak egy árnyalattal halványabb a szokottnál.

Elégedetten tapasztalta, hogy a keresztneve nem tűnt fel az „idegennek”. Talán annak idején nem is hallotta azt, vagy ha mégis, hát nem jelentett neki semmit, és kihullott az emlékezetéből. A Runeck név azonban tüstént mindent elárult volna, ezért elhatározta, hogy azt mindenképpen titokban tartja.

Semmi szín alatt nem léphet elé úgy, mint az a nő, akinek a kezét annak idején meg kellett volna kérnie, a pénzéért fel kellett volna áldoznia magát. Igaz, hogy ő elzárkózott ettől, s így Kronau nem tudhatta, hogy szereti, de akkor sem szabad rájönnie, hogy ő az, akit egykor kis madárijesztőnek nevezett, akit felajánlottak neki, mint valami selejtes, eladhatatlan árucikket.

Mialatt a fiatalember Friedével és Herta nénivel élénk társalgásba merült a szalonban, Mona félrehívta unokafivérét.

– Kedves Lothar, nagyon kérlek, Kronau úr előtt ne említsd az apám nevét, egyáltalán ne is beszélj a szüleimről! Személyesen ugyan nem ismerjük egymást, de tudom, hogy édesapám jó barátságban állt az övével. Esetleg kínosan érintheti, ha a mostani helyzetében arra emlékeztetik, hogy hajdan más körökhöz tartozott.

– Ó, ez érdekes! – lepődött meg Wieland. – Ámbár nem hiszem, hogy restelli a jelenlegi helyzetét, erre nincs is oka. A családotok neve mindazonáltal fájó emlékeket ébreszthet benne, úgyhogy jobb, ha nem hallja.

– Na persze, én is pont erre gondoltam – örült meg Mona, hogy Lothar különösebb kérdezősködés nélkül teljesíti a kívánságát.

Ahogy unokafivére karján átvonult a többiekhez, elkapta Bernd Kronau leplezetlenül csodáló pillantását, és beleremegett. Igen, a fiatalember bámulta őt. Arányos testalkata, kecsesen büszke tartása, dús hajkoronája és bájos, hamvas arca annyira megigézte, hogy lopva újra meg újra rá kellett sandítania. Leginkább életteli tekintete nyűgözte le.

Annak idején, azon a balul végződött estélyen nemigen láthatta Mona szemét, mert a leány szemérmesen lesütötte.

XIII.

Bernd Kronau már hetek óta lakott Georgentalban, Odakint a természet felöltötte virághímes zöld köntösét. A tavasz lassan nyárrá érett, Georgental ilyenkor mutatta legszebb arcát. A füzek sárgászöldje, a lombok ezer árnyalata pompásan egészítette ki a komoran sötétlő tűlevelűeket, s a kúria előtti széles virágágyások a szivárvány minden színében tündököltek. Az orgona- és jázminbokrok teljes díszben álltak, s a rózsatöveken a bimbók sokasága a nap utolsó csókjára várt, hogy kibontsa illatos szirmait.

A fiatalember hamar beilleszkedett új környezetébe, jól érezte magát ezen a helyen, nem győzött ujjongani, hogy épp itt talált állást.

Munkájával kivívta főnöke megelégedését, cserébe tisztes jövedelmet élvezett, s két kényelmesen berendezett, szép szobát lakott, melyekből nagyszerű kilátás nyílt. A koszt a legkényesebb ízlést is kielégítette volna, de ami ennél fontosabb, a házbeli hölgyek rendkívül barátságosan, kedvesen, egyenrangú félként bántak vele. Változatos feladatkörében jól kamatoztathatta képességeit és ismereteit, miközben további hasznos tapasztalatokat gyűjtött. A gyárban Wieland szakszerű és lényegre törő hangnemben tárgyalt vele, egyébként azonban úgy viszonyult hozzá, mint társaságbeli úriemberhez.

Bernd hamar elnyerte lakótársai jóindulatát és figyelmét. Friede Lorenz-cel szinte kollegiális viszonyt alakított ki, Mona ismét magára talált, és úgy érintkezett vele, mint kellemes, új ismerőssel, akivel korábban nem találkozott – a fiatalember még mindig ebben a meggyőződésben élt –, Herta néni pedig élénk érdeklődést táplált iránta, mivel a titkár megérkezésének estéjén Mona, ígéretéhez híven, felkereste a szobájában, és így szólt:

– Bizonyára meglepődtél, hogy arra kértelek, ne említsd a nevemet Kronau úrnak. Nem ok nélkül akartam megakadályozni, hogy felismerjen. Emlékszel, hogy legutóbbi berlini tartózkodásom idején a szüleim férjhez akartak adni. Nos, Bernd Kronau az a férfi, akit akkor nekem szántak. Ő apám legjobb barátjának a fia.

– Hát ő volt a vőlegényjelölt? – csapta össze a kezét a néni. – De hiszen egészen vonzó, jó kiállású férfi, szemlátomást belső értékeknek sincs híján. A helyedben nem hiszem, hogy elutasítottam volna, inkább fülig belészeretek.

Mona elvörösödött, de a hangja nyugodtan csengett:

– Ne felejtsd el, hogy mindössze egyszer futólag találkoztunk. Ez abból is látszik, hogy nem ismert meg.

– Azok után, amilyen átalakuláson azóta keresztülmentél, egyébként sem igen ismert volna rád.

– Mindenesetre megértheted, hogy nem szeretném, ha rájönne, kivel áll szemben. Nem akarom mindkettőnket kínos helyzetbe hozni. Annak idején tiltakoztam a házasság ellen, mert... mert nem ismertem őt igazán. Csak azért szegültem szembe apám akaratával, mert tudtam, hogy valósággal felkínált engem Kronauéknak. Erről egy véletlen folytán értesültem. Természetesen ez önmagában véve is arra indított, hogy elutasítsam a frigyet. Rettenetesen felkavart a dolog. Gondold csak el, az akkori külsőmmel rá akartak tukmálni egy férfira, aki, mint azt szintén véletlenül megtudtam, csak azért mutatkozott hajlandónak az egybekelésre, mert az apja súlyos pénzzavarba került, és öngyilkossággal fenyegette, ha a hozományom segítségével nem menti meg a cégét az összeomlástól. Egy szó, mint száz, megmondtam a papának, hogy soha nem fogok ilyen módon férjhez menni, és határozottan arra kértem, engedjen visszatérni ide. Beláthatod, hogy ezek után nem akarok úgy Bernd Kronau elé lépni, mint az a személy, akit ki akartak neki árusítani. Az apja hirtelen halála egyébként lehetőséget adott volna neki, hogy enélkül is visszalépjen a házasságtól, így hát örültem, hogy a magam részéről megelőztem ezt. Mindenképpen kínosan érintene, ha rájönne, kivel kell most egy fedél alatt élnie. Ezért kértelek téged és Lothart, hogy ne említsétek a nevemet. Hadd szerepeljek egyszerűen a rokonotokként, e védjegy alatt fesztelenül érintkezhetek vele.

– Szegény Mona, csak most látom, miért olyan megváltozva tértél vissza hozzánk. Hiszen keserves tapasztalatokat hagytál magad mögött. Nem is értem, mi bírhatta rá apádat ekkora otrombaságra, hogy kiárusítson téged, csak azért, mert minél előbb meg akart szabadulni tőled..

– Ne bántsd őt, nénikém, a saját mércéje szerint tényleg a lehető legjobb vőlegényt kereste nekem, s nyilván úgy vélte, hogy ez a szeplős kis madárijesztő máskülönben egyáltalán nem tudna férjhez menni. Azt, hogy inkább örökké magányosan pergetem napjaimat, semhogy ily módon keljek el, csak akkor fogta fel, miután közöltem vele.

– Biztosíthatlak, hogy a neved soha nem fog Kronau úr fülébe jutni. Annyira megváltoztál, hogy egyébként semmiképp sem jön rá a kilétedre. Légy egész nyugodt, beszélek Lotharral is, hogy ne említse a nevedet. Friede kisasszony meg Gerd amúgy is csak Monaként ismer, a személyzet is Mona kisasszonynak hív.

– Ha beavatod Lothart, azt megköszönöm. Én épp csak egy szóra tudtam félrevonni, és jobb, ha tisztán lát. De most már nem rabolom tovább a pihenőidődet, jó éjszakát, drága Herta néni, köszönök szépen mindent!

A néni szeretettel magához ölelte a leányt, és kifésülte a homlokából a haját.

– Te szegény gyermek! Így biztosan nem lesz kínos az érintkezés Kronau úrral?

– Dehogy lesz, nénikém – próbált mosolyogni Mona –, hiszen kellemes társaság, egyébként meg teljesen közömbös a számomra. Csak a büszkeségemet sértené, ha felismerné bennem azt, akit a feleségéül kínáltak neki.

– Ez érthető, és ne aggódj, nem fog rá sor kerülni. Ezután Mona visszavonult. Herta nénit megtévesztette a nyugalma, nem sejtette, milyen kevéssé közömbös a számára Bernd Kronau.

Így esett, hogy a fiatalember hetek múltán sem tudta meg, kicsoda valójában az a bájos leány, akihez napról napra erősebben vonzódik.

Soha még nő ennyire nem érdekelte. Eredetisége, eleven szelleme, karcsú, nemes alakja, kecses mozgása éppúgy mindinkább elbűvölte, mint melegszívűsége, mely szintén nem maradt rejtve előtte. Nem fogott gyanút, hogy a rég elfelejtett Mona Runeckhez vonzódik. Azt hitte, Mona árva, valószínűleg valami szegény rokon, akit Wieland a házába fogadott. A leány lényében semmi sem utalt a gazdag örökösnőre, az ízlésesen egyszerű öltözködést kedvelte, ékszert sohasem viselt, pedig lett volna mit elővennie a telitömött kazettából. Vajon mit szólt volna Bernd, ha megsejdíti, hogy a ládikóban az értékes ékszerek alatt az ő fényképe is ott lapul? Mona szerény magatartása nem árulta el tényleges vagyoni helyzetét, amit még inkább leplezett a kis Gerd nevelőnőjéhez fűződő, bensőségesen baráti viszonya.

Bernd kapcsolatát Friede Lorenz-cel, mint már említettük, a kollegialitás jellemezte, hiszen ugyanazt a munkaadót szolgálták, Monához azonban egész másként közelített. Mintha félt volna túl mélyen abba a szép, lelkesen csillogó szempárba nézni. A leány tekintete különös, nyugtalanító sóvárgást keltett benne, amelyet még egyetlen nővel, szemben sem érzett.

Gerddel is egészen összebarátkozott. Az eleven, ügyes kislegény nagyon megtetszett neki, s meghökkenve hallotta, milyen fejletlen, beteges gyermek volt Friede Lorenz ideérkezése előtt.

Vasárnaponként ő is részt vett a testedzésben, s megtanította a többieket az Angliából magával hozott különféle sportjátékokra. A kisfiú meg a hölgyek elámultak testi erején és ügyességén. Gyakorlatozás közben sokat és szívből nevettek, mókázásukhoz nemegyszer közönség is akadt Herta néni és Lothar személyében. Végül Wieland is kedvet kapott, hogy velük tartson, és annyira megtetszett neki a dolog, hogy a hétvégeken mind gyakrabban csatlakozott a társasághoz. Az ő mozgékonysága és ereje is felkeltette a hölgyek figyelmét. Mindehhez olyan jóízűen tudott nevetni, hogy hallatára Friedének megdobbant a szíve örömében. A hölgyek és urak mindenféle versenyszámokban mérték össze képességeiket, Gerd pedig a versengő felek között ugrabugrált, élvezte gyarapodó erejét és egészségét. Bernd Kronau hamarosan jó barátjává lépett elő, sok olyasmit tanult tőle, amit a hölgyektől nem sajátíthatott el.

Herta néni ezekben a hetekben állandóan figyelte Friedét. Apró fortélyok segítségével igyekezett kifürkészni, hogy a leány viszonozza-e az unokaöccse szerelmét. Szívesen segített volna a férfinak, hogy megszerezze a hőn áhított bizonyosságot. Egyik nap ebéd után ismét a nevelőnővel üldögélt a nappaliban, mialatt Gerd déli pihenőt tartott. Ilyenkor általában Mona is csatlakozott hozzájuk, most azonban a férfiakkal leautózott a gyárba. Beteglátogatóba készült néhány munkáscsaládhoz.

Így tehát Marlow asszony háborítatlanul kettesben maradt Friedevel, és ismét valami furfanggal akart szerencsét próbálni. Kézimunkázással mulatták az időt, s közben sok mindenről esett szó. Egyszer csak a néni látszólag mellékesen megjegyezte:

– Az unokaöcsém bejelentette, hogy megnősül.

Feszülten figyelte a leányt, és elégedetten látta, hogy megrázkódik, s hirtelen minden vér lefut az arcából. Herta néni számára ez világosan jelezte, hogy Friede szereti Lothart, mert csak az retten meg ennyire ettől a hírtől, akit személy szerint érint. Észrevette, hogy a keze reszket, hímzőtűjével értelmetlenül összevissza döfködi a gyolcsot, és minden erejét össze kell szednie, hogy önuralmát megőrizze. Teljesen így sem sikerült neki. Az idős hölgy azonban könnyedén folytatta:

– Az esküvő után Monával együtt átköltözöm az oldalszárnyba, Kronau úr lakosztályát is oda helyezzük át, hogy semmi se zavarja az ifjú párt. Nagyon örülök, hogy az unokaöcsém végre rászánta magát a házasságra. Meg is érdemli, hogy annyi év után boldogságra találjon, ami most kétségkívül megadatik neki. Nagyon szereti az ifjú hölgyet, aki méltó is a szerelmére.

Friede mozdulatlanná dermedt, nem sejtette, hogy Herta néni le sem veszi róla a szemét. Összeszorította az ajkát, a szívét görcsbe rándította a kimondhatatlan fájdalom. Lothar Wieland megnősül? Akkor hát itt az idő, most már mennie kell. Tovább nem is tudott gondolkozni.

Kínlódva próbálta összeszedni magát, s közben céltalanul keresztül-kasul böködte a finom anyagot, végül nagy nehezen kinyögött néhány szót. Válaszolnia kellett, ha nem akart feltűnést kelteni.

– Hát ez... ez igazán örvendetes... Wieland úr rászolgált a boldogságra... jobban, mint bárki. Kitűzték már az esküvőt?

– Még nem határozták meg az időpontot, de sokáig nem halogatják – nyomult előre irgalmatlanul Herta néni. Tisztán érezte, hogy a leányt összetörte a hír, s erre csak egyetlen magyarázat kínálkozott. – Lothar majd eleped a vágytól az imádott nő után. Úgy gondolom, a közeli hetekben eldől minden.

Friede sikoltani szeretett volna, hogy szívszorító fájdalmának hangot adjon. Reszkető kézzel, kapkodva összehajtogatta a vásznat, maga elé tette az asztalra, és falfehér arccal felemelkedett.

– Elnézést kérek, hirtelen szörnyű fejfájás tört rám; engedelmével visszavonulok a szobámba. Beveszek egy kis aszpirint – hebegte, és választ sem várva kirohant.

Herta asszony sugárzó mosollyal nézett utána.

„No, ha ennek a leánynak nem a szíve fáj, hanem a feje, akkor szemüveget csináltatok. Azt hiszem, Lothar most már nyugodtan megkérheti a kezét, nem kell félnie, hogy kosarat kap.”

Így elmélkedett, és Friede kézimunkája után nyúlt. Kiterítette az anyagot, és megnézte azt a részt, amelyen a leány éppen dolgozott. Halkan elnevette magát. Kedvtelve szemlélgette a kusza öltéseket, hiszen jól látta ő, hogy a leány feldúltságában minden ésszerű megfontolás nélkül szurkált a hímzőtűvel.

Most majd fejtheti fel megint, de előbb látnia kell a művét Lotharnak is, ez jobban meggyőzi majd, mint a nagynénje szavai, – gondolta derűs mosollyal.

Friede közben bezárkózott a szobájába, és erőtlenül egy fotelba roskadt. Kétségbeesetten meredt maga elé. Lothar Wieland megnősül, méghozzá hamar, annyira szeret valakit, hogy alig várja az egybekelést? Isten az égben, akkor neki, mennie kell, el innét, minél messzebb. Semmi áron nem maradhat ebben a házban.

Hirtelen könnyek szöktek az egyébként annyira fegyelmezett Friede szemébe, s a mindig derűs és vidám teremtés éppolyan szívszaggatóan sírt, mint bármely leány, ha megtudja, hogy az imádott férfi mást szeret és vesz nőül.

Zokogva fontolgatta, miként távozhatna minél gyorsabban, ámde feltűnés nélkül Georgentalból. Mert azt nem bírná elviselni, hogy végig kelljen néznie az esküvői előkészületeket. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy már másnap reggel bejelenti Lothar Wielandnak: fel kell adnia az állását, haladéktalanul gondoskodjék az utódjáról.

Az ám, de mire hivatkozzék?

Majd azt mondja, hogy az apja hiányolja, többé nem tud meglenni nélküle. Igen, ez hihető, szerencsére épp ma kapott levelet az apjától. Lorenz doktor persze azt írta, nagyon örül, hogy jól érzi magát Georgentalban, és szokás szerint további tanácsokat adott a kis Gerd kezeléséhez. Örömmel töltötte el, hogy az általa javasolt módszer ismét áldásos hatással járt. Mindezt azonban egyedül Friede olvasta. Miért ne hinnék el neki, hogy az öreg hazahívja?

Hála istennek, legalább talált kiutat. Ettől valamelyest lehiggadt, hideg vízzel megmosta az arcát, hogy eltüntesse a könnyek nyomát, és összeszedte magát, hogy ismét megjelenhessen Marlow asszony előtt. A bátor Friede hamar visszanyerte az önuralmát, lecsendesítette szegény háborgó szívét, és visszament a nappaliba. Látszólag nyugodtan helyet foglalt, és a kézimunkája után nyúlt. Herta néni rögtön észrevette, hogy sírt, hiába próbálta megtéveszteni, szánalmas sápadtságán nem tudott változtatni. Az idős hölgynek arcizma sem rezdült, elvette előle a hímzést, mivel a bizonyítékot nem akarta kiadni a kezéből.

– Most semmi szín alatt nem szabad dolgoznia, Friede kisasszony. Amúgy is fáj a feje, még csak az kéne, hogy a szemét erőltesse. Azt ajánlom, járjon egy félórácskát a szabadban, amíg Gerd alszik, az jót fog tenni.

Friede készségesen átengedte Herta néninek a kézimunkát, nem sejtette, mi célja vele. Hálás volt, hogy egyedül maradhat.

– Köszönöm a kedvességét, most valóban jólesne a friss levegő.

– Helyes, menjen csak, és jobbulást kívánok!

– Köszönöm, ön mindig olyan jó hozzám.

– Magával nem lehet más az ember, mint jó – mosolygott az asszony. – De most menjen, szellőztesse ki a fejét! Meglátja, mindjárt megkönnyebbül.

A leány elsietett, mert félt, hogy elhagyja az önfegyelme. Herta néni a fejét ingatta.

„Tulajdonképpen kegyetlenség tőlem, hogy ilyen nagy szívfájdalmat okozok neki, de segítenem kell Lotharnak. Annyit legalább már tudok, hogy ez a derék leány szereti őt. Kedvére való feleség válik belőle,”

A nevelőnő nem is sejtette, hogy besétált a ravaszul felállított kelepcébe, és visszavonhatatlanul elárulta magát.

Este, amikor Wieland a titkárával hazaérkezett, a nagynénje nyomban a szobájába kérette.

– Mit kívánsz, Herta néni?

– Csak annyit akartam mondani, hogy nyugodtan megkérheted Friede kezét. Nem fog elutasítani, ugyanis szeret.

A férfi elképedt.

– Herta néni! Honnan tudod?

Az idős hölgy előhúzta Friede kézimunkáját, amelyet magához vett. Vidor arccal tartotta elé.

– Íme, a bizonyíték! Nézd csak meg magad!

Lothar fejcsóválva követte a nagynénje mutatóujját. Néhány rendetlen öltés éktelenkedett a míves gonddal készülő, művészi szépségű hímzésen.

– Nem értem! Mi ez?

– Ez? – nevetett az asszony. – Egy tökéletesen elfuserált kézimunka! Ebből magad is kiolvashatod... de nem, látom már, hogy nincs hozzá tehetséged. Egy szó, mint száz, Friede szeret téged; és halálosan boldogtalan, mert mást akarsz feleségül venni.

– Micsoda? Hogyhogy mást? Most már végképp semmit sem értek. Légy szíves; magyarázd meg! Látom az arcodon, hogy tényleg jó hírt hozol, de szeretném végre érteni is.

Marlow asszony maga mellé ültette az unokaöccsét, és elmesélte, milyen fondorlatos manőverrel csalta tőrbe Friedet.

– Ő pedig gyanútlanul belesétált – újságolta elégedetten, és pontosan leírta a nappaliban lejátszódott jelenetet. – Most aztán látszólag nyugodtan jár-kel a jó Friede, de az arca sápadt, a szíve sajog, és próbálja túltenni magát boldogtalan szerelmén, kedves Lotharom – tett pontot beszámolója végére.

– Igazán azt hiszed, hogy szeret?

– Hát, ha ezek után is kételkedsz, akkor elég nehéz a felfogásod.

– Nem, most már valóban nem kételkedhetek. Nagyon körültekintően jártál el, és bátorságot öntöttél belém. Köszönöm, nénikém! Mihelyt mód nyílik, hogy négyszemközt beszéljek vele, megkérdezem, akar-e a feleségem lenni.

– Kérdezd csak, Lothar, biztosan nem kapsz kosarat. És ebben a tudatban szeretném rögtön tisztázni veled, mit találtam ki a továbbiakra nézve. Miután megnősülsz, az a leghelyesebb, ha Monával az oldalszárnyba költözünk, az egészen külön áll, voltaképpen kezdettől fogva csak vendégeknek szánták. Feltéve persze, hogy egyáltalán a továbbiakban is eltűrsz minket Georgentalban.

– Ez nem is kérdés! Az én házamban mindig lesz helyetek, de ha áttelepedtek az oldalszárnyba, és Kronaut is ott szállásolod el, azt nem bánom. Akkor egyikünk sem zavarja a másikat, s remélem, hogy kényelmesen be tudtok rendezkedni odaát. A titkáromat a legrosszabb esetben elszállásolhatjuk odalent, a tisztviselőtelepen is, de szívesebben tartanám idefönt. Valóban a jobbkezemmé vált. Hihetetlenül érti a dolgát, nélkülözhetetlenné tette magát, és feltétlenül megbízom benne. Ha megnősülök, még inkább szükségem lesz a segítségére, hogy több időm maradjon ifjú hitvesemre. Ejnye, máris kész tényként beszélünk még eldöntetlen dolgokról.

– A te kezedben a döntés.

– Bárcsak a próféta szólna belőled! – sóhajtotta az unokaöcs. – Mindenesetre teljes szívemből köszönöm! Legalábbis felbátorítottál, hogy meggyorsítsam a döntést.

– Nem teng túl benned az önbizalom. Istenem, egy férfi a te külsőddel és jellemvonásaiddal igazán lehetne bizakodóbb.

– Nénikém, a szerelem örök rejtély, az ember sohasem tudhatja, kit talál el Ámor nyila. Kifürkészhetetlen tényezők sorától függ. De bevallom őszintén, az elmúlt napokban magam is megfigyelés alatt tartottam Friede Lorenzet. Néhányszor úgy tűnt, velem szemben korántsem olyan higgadt és magabiztos, mint másokkal. Mindenesetre nem akarok tovább bizonytalanságban maradni.

– Helyes. Hanem van itt még valami, amiről beszélni szeretnék veled. Mona ma megint odalent járt beteglátogatóban a munkásoknál. Többek között felkereste Noacknét is. Tudod, milyen bizalommal vannak Mona iránt a munkásasszonyok, sőt a gyermekek is. Érzik rajta az önzetlen emberszeretetet. Ő pedig jóval bőkezűbben segíti őket, mint amiről te értesülsz. Szegény Noackné is elmond neki sok olyasmit, amit nekem nem mer. Bevallotta Monának, súlyos altesti fájdalmai abból erednek, hogy a férje részegen bántalmazta. A bakancsával hasba rúgta, és a gyermekeket is agyba-főbe veri, amikor leittasodik, márpedig ez sajnos elég gyakran előfordul. Az asszony megeskette Monát, hogy neked egy szót sem szól, mert fél, hogy elbocsájtod az urát. Ezért csak nekem mondta el, én viszont kötelességemnek tartom, hogy közöljem veled.

Lothar komoran összevonta a szemöldökét.

– Noack az egyik legnagyobb bajkeverő a munkások között. Folyton zúgolódik, izgatja a többieket, a gorombasága közismert. Szerencsére az embereim sokkal józanabbak annál, semhogy ellenem lázíthatná őket. Ennek ellenére rengeteg bosszúságot okoz, csak a családjára való tekintettel nem adtam ki még az útját, pedig bőven lenne rá nyomós okom. Rendes családapának eddig sem tartottam, de a most hallottak alapján egyáltalán nem érdemli meg az apa nevet. Mit tegyek? Ha kidobom, vele együtt az egész családját büntetem.

– Talán megpróbálhatnál beszélni a fejével, hátha a figyelmeztetés is elég.

– Megtehetem, de az nem sokat segít. Majd meglátjuk. Most viszont gyorsan átöltözöm, és megnézem Gerdet. Vagy nyomja még valami a szívedet?

– Nem, Lothar, ez minden.

– Jó, akkor viszontlátásra az asztalnál, és még egyszer nagyon köszönöm!

Ezzel a férfi távozott. A fia szobája előtt elhaladva hallotta, hogy a kicsi a nevelőnőjével csacsog és nevetgél. Úgy tetszett, Friede hangja nem olyan derűsen cseng, mint máskor. Talán tényleg szomorú, mert azt hiszi, hogy a ház ura megnősül – de valaki mást vesz el?

Lothar szívében fellángolt a szerelem, sietve benyitott, hogy jó éjszakát kívánjon a fiának, és közben Friede szemébe nézzen. Ez utóbbi azonban nemigen sikerült, mert a leány elfordította a fejét, neki pedig ismét mennie kellett, hogy átöltözzék.

Amikor aztán a vacsoraasztalnál egymással szemben ültek, Wieland újra meg újra a nevelőnő sápadt arcára emelte a tekintetét, s most először fedezett fel rajta egy megfáradt vonást. A szemhéja pedig határozottan kivörösödött.

Egyébként Friede semmit sem árult el a bánatából, igyekezett éppolyan élénken részt venni a társalgásban, mint máskor. Azt, hogy az eszmecsere során Mona és Bernd Kronau pillantása minduntalan összetalálkozik, senki sem vette észre. Herta néni Lothart meg Friedét figyelte, azok ketten meg saját magukkal voltak elfoglalva. Így hát az sem keltett feltűnést, hogy a titkár úr szinte csak Monával beszélt, a leány arca pedig minden alkalommal árulkodóan színt váltott, valahányszor Bernd bámuló tekintete felé irányult.

Másnap reggel Lothar éppen felöltözött, és reggelizni indult, de az inas belépett, és jelentette, hogy Lorenz kisasszony szeretne beszélni a nagyságos úrral.

– Lorenz kisasszony? – hökkent meg.

– Igenis.

– Mondja meg neki, hogy a dolgozószobámban várom! Alig ért a jelzett helyre, és Friede már meg is jelent. Még sápadtabbnak tűnt, mint előző este, a szeme elárulta, hogy nem sokat aludt az éjjel, de összeszorított szája elszántságról tanúskodott.

Lothar a legszívesebben a karjába kapta volna, hogy csókokkal borítsa halovány arcát. Ehelyett látszólag nyugodtan csak annyit kérdezett:

– Beszélni óhajt velem, Lorenz kisasszony?

– Igen, Wieland úr.

– Parancsoljon, foglaljon helyet! Miben állhatok szolgálatára?

A leány görcsösen összekulcsolta a kezét, egyedül ez jelezte elfojtott izgalmát.

– Sajnálattal arra kell kérnem, hogy szüntesse meg az alkalmazásomat. Tegnap... tegnap levelet kaptam az édesapámtól. Azt kívánja, hogy költözzek hozzá – próbált hivatalos hangot megütni.

– Ezért hagyna itt bennünket? Tudja, mit jelent ez nekünk? – méregette különös pillantással Lothar a nevelőnőt, aki viszont nem mert ránézni.

– Sajnos, nincs más választásom. Én... nagyon sajnálom, hogy el kell mennem, de ezen nem változtathatok, édesapám nagyon sürget.

A férfi közelebb lépett hozzá.

– Friede Lorenz hála istennek nem tanult meg hazudni, rögtön észrevenni rajta, ha mégis megpróbálja – jelentette ki fátyolos hangon.

A hamuszürke arc lángvörösre vált, a leány lesütötte a szemét.

– Wieland úr!

– Bizony, Lorenz kisasszony, nem hiszem, hogy az édesapja szólítja el innét.

Friede még mindig leszegte a fejét, így nem láthatta a rászegeződő tekintetet, melyben a szerelem lángja lobogott.

– Pedig elhiheti... hogy... hogy el kell mennem, méghozzá minél hamarabb – bizonygatta erőtlenül.

A férfi megragadta a kezét, és forrón megszorította.

– Igen, de a valódi okot elhallgatja előlem. Tudom, hogy az apja levele csak ürügy, különben már tegnap beszélt volna róla. És tudom az igazi okot is, ami elkergeti a házamból.

A leány megremegett, ki akarta szabadítani a kezét, és minden vér lefutott az arcából. Megrökönyödve meredt a férfira.

– Nem! – kiáltotta rémülten, majd észbe kapva, így folytatta: – Miféle indok lenne az? Nem értem önt.

– Akkor megmondom nyíltan, miért menekül. Azért, mert a nagynéném tegnap közölte magával, hogy megnősülök.

Friede most hirtelen rántással mégis kitépte a kezét a szorításból, és felegyenesedett. Máskor egészen világosszürke szeme szinte elfeketedett felindulásában.

– Nem tudom, mi köze lehet ennek a felmondásomhoz – emelte fel a fejét önérzetesen, bár az ajka remegett.

Erre Lothar mind a két kezét elkapta.

– Nem akarlak kínozni tovább, te büszke, bátor Friede. Tudok mindent, amit tudnom kell. Hiába az ámítás, azért akarsz elmenni, mert azt hiszed, nem bírod elviselni, ha megnősülök. Csakhogy nélküled nincs esküvő, mert te leszel a főszereplő. Téged, csak téged akarlak elvenni, senki mást! Hogy képzelheted, hogy megtetszhet nekem valaki azok után, hogy téged megismertelek, s vidám nevetéseddel újra fényt varázsoltál a házamba. Azt hiszed, akarnék a fiamnak más anyát, mint téged, aki másodszor is életet adtál neki? Neki életet, nekem pedig életkedvet, igen, újra kedves nekem az élet, és ezt a szép, új életet nem is osztom meg mással, csak veled. Felmondhatod a nevelőnői állásodat, de csak abban az esetben, ha megígéred, hogy az én édes feleségem leszel. – Nélküled semmi sincs tovább Georgentalban, Friede.

A leány reszketve hallgatta mindezt, hol elsápadt, hol újra elpirult. A máskor oly higgadt és céltudatos Friede pillantása elárult mindent, ami a lelkében zajlott. Bátortalanul tolultak nyelvére a szavak:

– Ez nem lehet! Biztos csak álmodom!

Két erős kar ölelte át, forró száj tapadt a szájára, majd boldog nevetés harsant:

– Most már biztos tudod, hogy nem álmodsz!

Lothar szomjas ajka újra és újra csókolta, hosszan, szenvedélyesen. A hirtelen rászakadt boldogságtól szinte kábultan pihegett Friede a karjában. Aztán egyszerre eleredt a könnye. A férfi mellkasára borult.

– Édes Friede, hát te meg miért sírsz?

– Mert túlcsordult a szívem az örömtől, hiszen az előbb még úgy sajgott, hogy majdnem belehaltam.

– Tényleg annyira fájt?

– Ó, Lothar, nem bírtam volna itt maradni úgy, hogy valaki mással élsz boldogan.

Újabb csók következett.

– Hogy lehetett ilyen kis butus az én okos Friedém? Hagytad magad lóvá tenni Herta nénitől, aki szépen kelepcébe csalt.

– Miféle kelepcébe? – kapta fel a fejét a leány.

– Csak azért mesélt neked a nősülésemről, mert nem tudtam, szeretsz-e, és nem mertelek megkérdezni, nehogy elriasszalak Georgentalból. Mindig olyan higgadtan és józanul viselkedtél. Herta néni diplomatikusan kézbe vette az ügyet. Megemlítette, hogy házasodni készülök, s ezzel kizökkentett a nyugalmadból. Szerelmed bizonyítékául megmutatta a hímzésedet.

– A hímzésemet? – döbbent meg Friede.

– Azt – nevetett a férfi. – Elrakom emlékbe úgy, ahogy most van. Nem fejezheted be, és benne maradnak az összevissza öltések, amelyeket fájdalmadban döfködtél bele. Édes Friedem, galád fondorlattal csaltak csapdába téged. Amikor bejelentetted a felmondásodat, már tudtam, miért akarsz elmenni. De hiába minden, örökre a foglyom maradsz.

– Herta néni nem haragszik, amiért feleségül akarsz venni?

– Ellenkezőleg, boldog, hogy újra igába hajtom a fejem. Nem sajnálja tőlem a boldogságot az én kedves, jó, szépséges Friedemmel. Jaj, Friede, annyira szeretlek, sohasem sejtettem, hogy létezik ekkora boldogság.

– Boldoggá tudlak én tenni?

– Ó, Friede Lorenznek egyszerre inába szállt a bátorsága? Pedig máskor nem ijed meg a saját árnyékától. Csak akarnod kell, és boldoggá teszel.

– Akarom, teljes szívemből akarom, Lothar.

– És te is boldog leszel Velem?

– Határtalanul.

Ismét csókszünetet tartottak, de hirtelen Friede ijedten bontakozott ki a férfi karjából.

– Na és Gerd?

Lothar gyengéden megcirógatta a homlokát.

– Hozzá megyünk először, és szép csendben végighallgatod, hogy mit beszélek vele.

Még egyszer jó alaposan kicsókolózták magukat, aztán átsétáltak Gerdhez, aki már elkészült az öltözéssel, és éppen azon civakodott Lehnertnével, hogy nem kell már neki segíteni az öltözködésnél meg a fürdésnél, mert már nagyfiú. Amikor az apjáék beléptek, a nevelőnőhöz fordult:

– Jó, hogy jössz, Friede kisasszony! Légy szíves, mondd meg Lehnertnének, hogy engem már nem kell mindig öltöztetni-vetkőztetni, mint valami tökmagot. Nekem nem hiszi el, hogy egyedül is boldogulok.

Friede nem válaszolhatott, mert addigra Lothar kiküldte a gondozónőt, és a térdére ültette Gerdet.

– Mielőtt Lehnertnével beszélünk, tárgyalnunk kell egy másik dologról. Képzeld, Friede kisasszony el akar menni tőlünk.

A fiú egészen elsápadt ijedtében, aztán felugrott, és két kézzel Friedébe csimpaszkodott.

– Nem, nem, nem mehetsz el! – kiáltozott izgatottan.

– Én is ezt mondtam neki. Egyszerűen nem engedjük el. Már azt is tudom, mit csinálunk.

– Mit, papa? Áruld el nekem is!

– A feleségem lesz és a te mamád, így örökre itt tartjuk. Akkor próbáljon csak meg elmenni!

– Hurrá! Próbálja csak meg! De gyorsan vedd feleségül, papa! A feleség, az nem mehet el a férjétől meg a fiától, igaz? Mert akkor ugye mindjárt a fia leszek?

Lothar bólintott. Alig tudott uralkodni meghatottságán.

– Hát persze! Akkor aztán majd kiverjük a fejéből az el-szaladgálást!

– Tényleg az anyukám leszel, Friede kisasszony? – kérdezte lelkesen Gerd.

A leány magához szorította, de nem tudott szólni, mert a sírás fojtogatta. Könnyek szöktek a szemébe, és ezt a kisfiú is észrevette. Először látta sírni őt.

– Annyira el akarsz menni, hogy sírsz, amiért, itt kell maradnod? – törölte le ujjával a könnycseppeket. – De hát mi nagyon szeretünk, a papa meg én. Mihez kezdenénk nélküled?

– Igazán azt akarod, hogy az anyukád legyek? – tudakolta elcsukló hangon Friede.

– Azt, azt! – bújt hozzá a gyermek. – Te gyógyítottál meg! Nem engedünk el soha! Papa, fogd meg gyorsan te is, te erősebb vagy nála.

– Megfogom őt is meg téged is – ölelte át mindkeltőjüket Lothar. – És most már soha többé nem válunk el.

Egy kis időbe még beletelt, míg Gerd megnyugodott, hogy Friede csakugyan az anyukája lesz.

– Na gyere, Gerd – fogta kézen azután az apja –, induljunk reggelizni, mindjárt elújságolhatod Herta néninek és Monának, hogy Friede az anyukád lesz.

Nem kellett kétszer mondania, Gerd a két felnőttet maga után húzva robbant be az étkezőbe, ahol a többiek már jó ideje várták őket a reggelivel.

– Herta néni, Mona! Friede kisasszony lesz az anyukám! El akart menni, de nem engedjük, mindjárt meg is fogtuk, és most már örökre itt kell maradnia. Ugye, jól csináltuk?

Ezek után Lothar helyénvalónak tartotta, hogy a menyasszonyaként mutassa be Friedet.

A nagynéni természetesen nemigen lepődött meg, az unokahúga annál inkább. Szívből örült, és rögtön Friede nyakába borult.

– Jaj, de jó, drága Friede, most már egészen hozzánk tartozol! – puszilta össze lelkesen, majd ugyanígy tett az unokafivérével.

– Sok boldogságot, Lothar, igazán megérdemlitek egymást.

Végül Gerdet vette a karjába.

– Ezt ügyesen csináltad. Szerető, gondos édesanyát kapsz.

A fiú egyszerre nagyon fontosnak érezte magát.

– Én is nagyon szeretem, és nem is mehet el soha.

– Nem bizony, kicsim. Nélküle azt sem tudnánk, mihez kezdjünk – vélte Mona.

Közben Herta néni szívből gratulált a jegyespárnak.

– Nem haragszol, amiért tegnap elhallgattam előled, hogy kit vesz feleségül Lothar? – évődött Friedevel.

– Drága, aranyos Herta néni... ugye most már szólíthatlak így?

– El is várom!

Most előlépett Bernd Kronau is, aki eddig szerényen a háttérbe húzódott, és sok boldogságot kívánt. Nem érte váratlanul ez a fordulat, mert néhányszor észrevette, hogy a főnöke vágyakozó pillantásokat küld Friede felé.

A reggeli ezúttal kissé hosszabbra nyúlt, de azután az urakat szólította a kötelesség. Lothar megkérte a nagynénjét, hogy estére rendezzen eljegyzési ünnepséget. Meg akarta hívni a gyár mérnökeit és vezető tisztviselőit.

– Hadd maradjak fenn ma tovább, hogy veletek ünnepelhessek! – kérlelte az apját meg Friedet Gerd.

Egyszerre bólintottak rá mosolyogva.

– Az ünnepi vacsorán részt vehetsz, de akkor ebéd után nagyot alszol, hogy előre kipihend magad.

Reggelizés közben tájékoztatták Monát és Kronaut, hogy Herta nénivel együtt átköltöznek az oldalszárnyba. A leány fellélegzett:

– Már attól tartottam, Lothar, hogy elküldesz Georgentalból.

– Arról szó sem lehet! – nyugtatta meg az unokabátyja.

Bernd Kronau részvevőn nézett Monára. Még mindig a házigazda szegény rokonának tartotta, aki úgyszólván kegyelemkenyéren él itt. Örömmel hallotta, hogy a leány maradhat, s nemcsak miatta, hanem saját maga miatt is. Fájdalmasan érintette volna, ha Monának el kell hagynia a kúriát.

Nagyon megszerette őt. Egyre inkább megigézte egész lényével, bájosságával, kecsességével. Amikor csillogó, barna őzikeszemébe tekintett, sóvárgó érzés támadt fel a kebelében, amilyet addig sosem érzett.

Most sajnálta igazán, hogy elszegényedett, és mások alkalmazottjaként kell keresnie, a kenyerét. De szívesen megkérdezte volna Monát, akar-e a felesége lenni. Erre sajnos nem gondolhatott. Bár igen szép fizetést kapott, ebből még nem teremthetett neki otthont. Ha megházasodik, a főnöke a legjobb esetben megengedi, hogy beköltözzék a tisztviselőtelep valamelyik kis házába. Várhatja-e Monától, hogy olyan szerény hajlékon osztozzék vele? Egyáltalán biztos-e annyira az állása, hogy családot alapíthasson? Nem, nem, erre nem is gondolhat. Azt nem tilthatja meg senki, hogy titokban rajongjon Monáért, de szerelmet nem vallhat neki.

Néhány nappal később csodaként hatott Bernd Kronaura, amikor a gyárban hivatalos levelet kézbesítettek neki, melyből megtudta, hogy édesanyja egyik unokatestvére, aki hosszú évekkel azelőtt kivándorolt Amerikában, s azóta nem is hallatott magáról, elhunyt, és végrendeletében negyvenezer dollárt hagyott rá. A fiatalember repesett a boldogságtól, ahogy elolvasta az írást. Azonnal Monára gondolt. Újra szilárd talajt érzett a lába alatt. Negyvenezer dollár az akkori árfolyamon százhatvanezer márkát ért.

Nyomban tájékoztatta szerencséjéről Lothar Wielandot, aki szívből gratulált neki, de azután kissé elbizonytalanodva firtatta:

– Remélhetőleg ez az örömteli esemény nem készteti arra, hogy feladja itteni állását?

– Nem, Wieland úr – rázta a fejét mosolyogva. – Ez a negyvenezer dollár ugyan az égből pottyant, de ettől még nem lettem Krőzus, aki a vagyonából él.

– Ahhoz mégis elég ez az összeg, hogy függetlenítse magát.

– A mai idők nem alkalmasak arra, hogy merész, új vállalkozásokba fogjon az ember – vélte Bernd sötét tekintettel. – Saját tapasztalatból tudom, milyen nehéz egy tőkeszegény céget működtetni. Talán befektetem a pénzt valami biztos üzletbe, ahol jól kamatozik. De a meglévő állásomat nem teszem emiatt könnyelműen kockára.

Lothar fellélegzett.

– Nagy kő esett le a szívemről. Már annyira megszoktam, hogy magára támaszkodom, annyira nélkülözhetetlenné tette magát, hogy nagyon fájlaltam volna, ha most itt hagyja a gyárat. Hadd tanácsoljak valamit: fektesse az örökségét az én vállalatomba! Elég jól ismeri az itteni üzletmenetet, hogy tudja, mennyire biztos helyre kerül a pénze Georgentalban. Általában nem vonok be idegen tőkét a cégbe, de magával kivételt tennék. Szeretném még inkább idekötni. Ritkaság az ilyen kitűnő szakember, s nem szívesen mondok le a munkaerejéről. A befektetése magas hozama felől kezeskedem.

– Rendkívül hálás lennék önnek – csillant fel Bernd szeme –, így rögtön tudnám, hogyan forgassam meg legjobban a pénzemet.

– Ez a beszéd! A részleteket megtárgyaljuk, mihelyt átvette az örökséget.

Bernd nagyon boldog volt a váratlan örökségtől. Így már képes gondtalan, ha nem is fejedelmi életkörülményeket kínálni a jövendőbelijének. Mona pedig biztosan nem nagy igényű.

Mindenesetre most már nem kell szorongva titkolnia a szerelmét. Egy nyomasztó gonddal kevesebb.

Ezen a napon nem teljes szívvel végezte a munkáját, mint máskor. Újra meg újra átolvasta a pecsétes írást, hogy meggyőződjék róla: nem álmodott. Örült is, hogy pillanatnyilag nem a legnehezebb feladatokat kellett végeznie.

Lothar Wieland, miután lezajlott az eljegyzési ünnepség, és tudott egy kis időt szakítani, magához hívatta Noackot. Komolyan megrótta a feleségével és gyermekeivel szembeni gorombáskodása miatt. A munkás alattomosan leste dülledt szemével, és dühösen kifakadt:

– A családomban én vagyok az úr, ott senki más nem parancsol!

– Jól tudja, hogy nem egy nyomós okot találhatnék az elbocsátására. Eddig is csak a családja iránti együttérzés tartott vissza ettől. Úgyhogy köszönje a feleségének, hogy még nem került az utcára! De jól jegyezze meg: ha még egyszer meghallom, hogy bántalmazza a hozzátartozóit, fel is út, le is út!

– Honnan szedi, hogy verem a feleségemet? – dacoskodott Noack. – Hazugság!

– Nem sül ki a szeme? A bakancsával úgy megrúgta szerencsétlen asszonyt, hogy azóta is az ágyat nyomja. Ezt a saját rokonomtól tudom. Szégyellje magát, így bánni egy védtelen nővel! Hallatlan!

– Úgy, szóval a nagyságos kisasszony mártott be? – torzult gonosz, kaján vigyorra a durva arc. Noack szeme dühösen megvillant.

– Ne merjen ilyen hangon beszélni az unokahúgomról! Inkább hálás lehetne neki azért, amit a családjáért tett. Annyira megsajnálta szegény beteg feleségét, hogy elmesélte a nagynénémnek, mit művel vele. Én a nénémtől hallottam.

A munkás a fogát csikorgatta.

– Régóta tudom, hogy ő beszéli tele az asszony fejét, hogy váljon el tőlem. Mink nem bánhatunk a feleségünkkel kesztyűs kézzel, mint a finom urak.

– Tartsa a száját! Figyelmeztettem, és most már tudja, mire számíthat, ha még egyszer durvaságra vetemedik a feleségével vagy a gyermekeivel szemben. Ne igyék annyit, hogy elboruljon az agya! Végeztem!

Noack füstölögve elkotródott. Amint kívül került az ajtón, csúnyán elkáromkodta magát.

Később otthon parázs jelenetet rendezett, amiért a felesége elpanaszolta Monának, mitől esett ágynak. Meg nem ütötte, mert még nem itta le magát, és a főnök fenyegetése nem maradt egészen hatástalan. De belül tovább forrt benne a harag Mona ellen. Gondolatban mindenféle átkokat szórt rá.

„Még megfizetek neki, amiért beleavatkozik a családi életembe – fogadkozott magában. – Olyat kap a képére, hogy visszaszeplősödik. A családomban én vagyok az úr, és azt agyabugyálok el, akit akarok.”

Miután Lothar délben a titkárjával felért a hegytetőre, és asztalhoz ültek, bejelentette:

– Kronau urat ma nagy szerencse érte, váratlan örökséghez jutott.

Bernd tekintete eközben találkozott Monáéval, és szinte megriadt, amikor észrevette, milyen boldogan csillan fel a leány szeme. Átmelegedett a szíve, s az ő szemében is öröm-tüzek gyúltak. Erre Mona rezzent össze. Az utóbbi időben néhányszor elfogta a fiatalember egy-egy pillantását, amely különös módon nyugtalanította, de még soha nem nézett rá ilyen sokatmondóan. Félig bátortalanul, félig reménykedve kérdezte magától, vajon lehetséges-e, hogy most másként, egészen másként érez iránta, mint régen – azon az estén, amikor kis madárijesztőnek nevezte.

Gratulációkkal árasztották el Berndet, akit mindannyian szerettek és becsültek. Mona is kezet nyújtott neki, és kifejtette, mennyire örül, hogy ilyen nagy szerencse érte. A fiatalember szívrepesve érezte, hogy a leány jobbja reszket az övében, és önkéntelenül jobban megszorította, mint máskor.

– Negyvenezer dollárt hagytak rám, s ez most rengeteget jelent nekem. Végre megalapozhatom a jövőmet. Wieland úr hajlandó megforgatni a pénzt a vállalatánál, amiből csinos nyereségre számíthatok. Ehhez jön még a jó állásom, egyszóval nagyon boldog vagyok.

– Együtt örülök önnel, Kronau úr. A sötét napok után ismét verőfényesek jönnek.

Bernd főnöke családja körében nem csinált titkot abból, hogy korábban jobb napokat látott. Így nem tűnt fel neki, hogy Mona erről beszél. Az már inkább, hogy milyen meghitt kifejezés ül a tekintetében, amikor ránéz.

Az asztalnál vidám hangulat uralkodott. Lothar és Friede most már mindig egymás mellett ültek, gyakran lopva megfogták egymás kezét, miközben tekintetük egybekapcsolódott.

Ebéd után a jegyespár a szobájába kísérte Gerdet, hogy lefektessék, Herta nénit valami háztartási ügyben hívták el. Így esett, hogy Bernd és Mona rövid időre kettesben maradt, ami igen ritkán fordult elő.

Egy darabig elfogódottan álltak egymással szemben.

– Ahogy elnézem ezt a boldog mátkapárt, elfog az irigység – sóhajtotta végül a titkár.

Mona elpirult.

– Nem szabad irigykednie! Hiszen olyan szép, ha az ember boldogokat lát.

– De arra vágyakozhat, hogy ő is ugyanolyan boldog legyen.

– Nem mindenkinek adatik meg a boldogság.

– Ó, kisasszony, természetellenes ez a lemondó hang ilyen fiatal szájból.

A leány végigsimított a homlokán finom, formás kis kezével, amelyet Bernd olyan gyönyörűnek talált.

– Egyesek erre születtek.

A fiatalemberben mély részvét ébredt.

– Megértem, hogy így beszél. Kegyed árva, kénytelen a rokonaira támaszkodni, még ha ők sok szeretettel veszik is körül. De azért még találhat utat a boldogsághoz. Meg aztán... boldog lehet az ember szerény körülmények között is, ha azok kellően biztosak. Ehhez nem kell gazdagság.

Mona sokszor kihallotta már Kronau szavaiból, hogy a házigazda szegény, eltartásra szoruló rokonának hiszi őt, de egyszer sem világosította fel tévedéséről. Ma is hallgatott erről, bár tudta, hogy nem tartozik azon férfiak közé, akik gazdag hozományra vadásznak. Most kissé elbizonytalanította az együtt érző hang, nem tudta mire vélni.

– Nem, a gazdagság nem egyenlő a boldogsággal, sőt olyanokat is ismerek, akiket szörnyen boldogtalanná tett.

– Kegyedet azonban igen elkényeztette az élet a rokonai házában, mindig ilyen finom környezetet igényel majd, hogy jól érezze magát.

A leány mosolyogva rázta a fejét, s nem is sejtette, mire akar kilyukadni a fiatalember.

– A boldogsághoz nem kell sem gazdagság, sem fényűző környezet.

Bernd megkönnyebbülten fellélegzett, de mielőtt valamit válaszolhatott volna, megzavarták őket.

– Jöjjön, Kronau úr – lépett be Lothar –, térjünk vissza a munkánkhoz! Lejössz velünk a gyárba, Mona? Akkor kocsival megyünk.

– Nem, Lothar, ma nem.

– Jó, akkor sétálunk egyet, Kronau úr. Jut eszembe, Mona, beszéltem Noackkal, és remélem, többét nem sanyargatja a feleségét.

– Ó! – ijedt meg egy kicsit a leány. – Herta néni mégis szólt neked róla?

– Igen, és nagyon helyesen tette.

– De én megígértem az asszonynak, hogy neked nem említem a dolgot.

– Nem is említetted. Az a faragatlan fickó pedig most majd észre tér, mert megfenyegettem, hogy elbocsájtom. Viszlát, Mona, Friede Gerdnél vár rád.

Kronau udvariasan meghajolt, és olyan vágyakozva tekintett a leányra, hogy az beléborzongott.

Elgondolkozva fordult a távozók után, és a keblére szorította a kezét.

Vajon miért nézett így rá Bernd?

Halvány reménysugár gyúlt a szívében. Lehetséges, hogy Bernd Kronau most már egészen másként érez iránta, mint annak idején, amikor kis madárijesztőnek nevezte? Talán még vonzónak is találja?

Imára kulcsolta a kezét.

„Mennyei atyám, segíts! Fordítsd felém a szívét, hadd legyek én is boldog!” – fohászkodott ájtatosan.

XV.

Teltek-múltak a napok. A kúriában szorgosan készülődtek az esküvőre, amelyet nem akartak sokáig halasztani. A jegyesek néhány napra elutaztak, hogy Friede apjának áldását kérjék frigyükre. Lorenz doktort, továbbá Friede nővérét és annak férjét is meghívták a lakodalomba.

Monának mostanában egyedül kellett látogatnia a betegeket a munkástelepen, mert Herta néni ki sem látott a tennivalókból az esküvői előkészületek miatt, és Friede sem tudott elszabadulni.

Egyik nap, ebéd után Lothar meg a titkárja társaságában ismét leautózott a hegyről. Elöl, a gépkocsivezető mellett jókora kosár állt, teli gyümölcskkonzervvel és különféle tápláló élelmiszerrel, amit Herta néni a betegek részére csomagoltatott be. Néhány üveg bor is került a kosárba, erősítő ital gyanánt a lábadozóknak.

Útközben Mona vidáman csevegett a két úriemberrel. A múltkori eset óta nem adódott több alkalom, hogy kettesben maradt volna Bernd Kronauval, de tekintetük gyakran epekedve egymásba mélyedt. A fiatalember ma sem vette le róla a szemét. Mona lágy, melengető hangja a szívéig hatolt.

Az utóbbi napokban többször is felmerült benne, hogy vajon szerelmet merjen-e vallani. Az örökség megnövelte a bátorságát, de még nem talált módot, hogy négyszemközt beszéljen a leánnyal.

Ugyanakkor mindinkább sóvárgott utána, valahányszor főnöke boldogságtól ragyogó arcát meglátta. Ahogy észrevette, hogy Mona zavartan kitér esdeklő pillantásai elől, hol elsápad, hol meg elpirul, ha váratlanul felbukkan előtte, erősödött benne a remény, hogy viszonozza érzelmeit, és nem hiába kérné meg a kezét.

Különös módon éppen most idéződött emlékezetébe az a nap, amelyen arra a döntésre kényszerült, hogy feleségül veszi a gazdag örökösnőt. Mennyire irtózott a gondolattól, hogy Runeck leányának férje legyen! Hála istennek, elmúlt tőle az a keserű pohár. Időnként meg az jutott eszébe, hogy túl szerény az a sors, amelyet Monának kínálhat. Mesés vagyont szeretett volna, hogy a leány minden kívánságát teljesíthesse.

Így viaskodott érzelmeivel, de azt elhatározta, hogy a legelső adandó alkalommal Mona elé áll. Nem bírta tovább ezt a bizonytalanságot.

Az autó az irodaépület elé kanyarodott, és Lothar előszólított egy hivatalsegédet, hogy cipelje Mona nehéz kosarát a munkástelepre.

A leány elbúcsúzott az uraktól, és ismét elpirult Bernd Kronau pillantásától. Dobogó szívvel lépkedett az altiszt mellett, aki háztól házig kísérgette beteglátogató körútján.

Szétosztotta az ajándékokat, pár vigasztaló szót szólt a betegekhez, tréfálkozott a gyermekekkel, mindenütt kinyújtotta segítő kezét, ahol kellett. Itt-ott szokás szerint pénzadományt is hagyott, amelyet saját zsebből fedezett.

Miután kiürült a kosár, visszaküldte vele a hivatalsegédet, és felkeresett még néhány munkáslakást. Örömmel vette, ha az asszonyok nyíltan elmondták neki minden bújukat-bajukat, bizalommal fordultak hozzá. Ahol tudott, szívesen segített.

Végül eljutott ahhoz a házikóhoz, ahol Noackék laktak. Az asszony még mindig gyengélkedett, noha már nem feküdt. Nehezen vonszolta magát, hogy rendben tartsa háztartását, ellássa két gyermekét, egy négy- meg egy ötéves kislányt. Amikor Mona betoppant, épp a frissen mosott ruhát hajtogatta.

A leány szívélyesen üdvözölte, és minden körülményeskedés nélkül lenyomta egy konyhaszékre.

– Nem szabad annyit dolgoznia, Noackné, a ruhát valamelyik szomszédasszonya is összehajtogathatná.

– Mindegyiknek van elég dolga, kisasszony.

– Jó, akkor majd én megcsinálom. Ha nem is olyan ügyesen, mint maga, de valahogy elboldogulok.

Ezzel fürgén nekigyürkőzött, és kezdte szépen összehajtogatni a holmikat. Noackné egészen zavarba jött.

– Jaj, tessék hagyni, kisasszony, nem magának való az!

– Miért nem? Maga beteg és gyenge, nem szabad annyit ácsorognia, sürgölődnie. Nekem viszont semmi bajom, és még el is szórakoztat, ha egyszer ezt a munkát is kipróbálom.

– De a finom keze! Nem hagyhatom, hogy helyettem dolgozzon.

– Ne is beszéljünk erről! Inkább azt mondja meg: hogy érzi magát? Még mindig vannak fájdalmai?

– Valamicskét javult, csak akkor nyilall a keresztcsontom tájékán, ha egy ideig állok.

– Na, reméljük, hamarosan jobban lesz, csak nem szabad megerőltetnie magát – biztatta az asszonyt Mona, majd a két kislányhoz fordult, akik félénken kuporogtak a sarokban, és a tőle kapott babával játszottak. – Majd’elfelejtettem – halászott elő kézitáskájából egy papírzacskót –, hoztam nektek egy kis édességet.

A tarkabarka cukorkákat az alacsony gyermekasztalra szórta.

A leánykák szeme elkerekedett a nyalánkság láttán. Riadt tekintetükön látszott, mennyire megfélemlítette őket az apjuk gorombasága.

Noackné – akit a sok kiállott megpróbáltatás után is szemrevaló asszonykának lehetett nevezni – hálásan nézett jótevőjükre.

– A kisasszonynak aranyból van a szíve.

– Ezt tegye el – nyomott egy bankjegyet a markába Mona –, nehogy a férje észrevegye! Csak a magáé meg a gyermekeké, hogy ne éhezzenek, ha az ura megint eliszik mindent.

Az anya meggyötört arca elpirult, sietve ruhája kivágásába dugta a pénzt.

– Nagyon szépen köszönöm, kisasszony! A kisasszony nélkül nemegyszer vacsora nélkül kellene lefektetnem a kicsiket.

– Jó, jó, de most már igyekeznem kell, hogy elkészüljek, mielőtt véget ér a műszak, és a férje hazajön. Ugye nem ütötte meg magát, amióta a főnök elővette?

– Nem, meg nem ütött, se engem, se a gyerekeket, de lehordott a sárga földig, amiért elmondtam a kisasszonynak, hogy mit művelt velem. Nem kellett volna továbbadnia Wieland úrnak. Meg is tetszett ígérni.

– Nem szegtem meg a szavamat, csak a nagynénémnek beszéltem róla, mert annyira megsajnáltam magát. Ő aztán közölte Wieland úrral. S ha most már nem verekszik az ura, akkor mégis jól tette.

– Jaj; teremtőm! – sóhajtotta a munkás asszony. – Úgy fest, mintha fuldokolna a saját mérgétől, ha nem töltheti ki rajtunk. Amikor leissza magát, olyan, akár a vadállat.

Mona abbahagyta a munkát, és együtt érzőn simogatta meg Noackné karját.

– Szegénykém, jobban járna, ha nem volna tovább kiszolgáltatva neki. Már biztos nem is szereti.

– Édes istenem, az a kis szerelem rég elmerült a tengernyi gond és szomorúság közt. Talán egy évig, ha tartott, s addigra persze úton volt az első gyerek. Aztán inni kezdett, és többet abba se hagyta. Már nem érzek iránta mást, csak megvetést, és rettegek, főleg a kicsik miatt. Csak azért maradok mellette, mert ilyen betegen egyedül nem tudnám eltartani a gyermekeimet.

– Ezzel ne törődjék, úgysem hagyom nélkülözni magukat. Gondoljon erre, ha már nem bírja tovább!

Az asszony felzokogott, és jótevője keze után kapott, hogy megcsókolja. Ahogy a gyermekek az anyjukat sírni látták, ők is rázendítettek, s a nagy jajveszékelésben majdnem a torkukon akadt a cukorka.

Mona visszarakosgatta a megmaradt édességet a zacskóba, azt pedig az asztalfiókba tette.

– Mára elég ennyi, holnap is lesz nap. Most már ne pityeregjetek, mert még jobban elszomorítjátok édesanyátokat!

A kislányok felálltak, és az asszony szoknyájába kapaszkodtak.

– Ne sírj, anyu! – kérlelte a nagyobbik.

Az asszony összeszedte magát.

– Jó, már nincs semmi baj. Menjetek játszani, mindjárt hazaér apátok.

A gyermekek ijedten rebbentek ismét a sarokba. Mona szíve összeszorult. Szerencsétlen asszony, szegény kis ártatlanok! Mit vétettek, hogy ilyen mostoha a sorsuk? És vajon ő mivel érdemelte ki, hogy sokkal jobban megy a sora? Sokszor eltöprengett ezen jótékonykodás közben.

– Nyugodjék meg, Noackné, és ne feledje: ha a férje beváltja a fenyegetéseit, és megint bántalmazza, maga itt maradhat a lakásban a gyermekekkel. Nézzen csak szembe az ura egyedül a létbizonytalansággal, talán az megjavítja. Majd megbeszélem a dolgot az unokafivéremmel, és gondoskodom magukról.

A szegény asszony szeméből ismét kibuggyantak a könnyek.

– A kisasszony végtelenül jóságos hozzánk.

– Nem hagyom, hogy egy ilyen derék, jóravaló asszony a gyermekeivel együtt éhezzen, még akkor sem, ha az ura a komiszságával arra kényszeríti az unokatestvéremet, hogy elbocsássa. Most már ne sírjon, nézze, milyen riadtak a gyerekek!

Mona az utolsó darabot is összehajtogatta, a ruháskosárba tette, és lekuporodott a kicsikhez. Tréfálkozott, nevetgélt velük, hogy az anyjuk közben összeszedhesse magát.

A gyárban felzúgtak a műszak végét jelző szirénák, a munkások letehették a szerszámot. Csak az alkalmazottak dolgoztak még egy órát.

A leány nem akarta, hogy Noack itt érje, és az asszony is nyugtalanul sürgette:

– Menjen csak, kisasszony, mert ha az uram itt találja, még patáliát csap. Rettentő dühös magára, azt hiszi, a kisasszony a hibás, hogy a főnöke elővette. Ne kerüljön az útjába! Amikor beiszik, azt se tudja, mit csinál. Valahonnét mindig pálinkához jut, fogalmam sincs, hol és hogyan szerzi, mert a kantinban már nem adnak neki.

Mona néma fejbiccentéssel búcsúzott, és rögtön nekivágott a házacska mögött emelkedő hegyoldalnak, hogy elérje az erdei utat, ahol Noackkal nem találkozhatott.

A munkáslakások észak felől sorakoztak egymás mellett, a hegy lábánál, ahonnét szerpentin vezetett felfelé, egészen a kúriáig. Mona szívesen használta az árnyas fák szegélyezte erdei utat, és nem akart legalább egy órát várni, amíg az urak is hazaindulnak a kocsival.

Ruganyos léptekkel haladt a meredek hegyoldalba vágott kaptatón, mely egyenesen végigfutott a gyártelep fölött, csak azután vezetett tovább éles kanyarokban a déli oldalon, a hegy tetejére.

Az első szakaszon tehát szabad kilátás nyílt az üzemekre, ahonnét hazafelé igyekeztek a munkások. Mona az igazgatósági épületre pillantott, ahol Lothar és Bernd Kronau még javában dolgozott. Pontosan tudta, melyik a titkár ablaka, s azon keresztül innen is megállapíthatta, hogy éppen nem tartózkodik a szobájában. Talán bement a főnökéhez. Vágyakozva gondolt rá, s elandalodva lépkedett tovább. Az üzemterület végére ért, s útja lassan dél felé fordult, ám ekkor rémülten torpant meg. Közvetlenül előtte Noack, a munkás tántorgott, szemlátomást ismét lerészegedve.

A férfi meghallotta, hogy Mona beteglátogatóban a gyári lakótelepen járt. A hegyoldalon keresztben elébe vágott, hogy meglesse az úton. Már korábban felöntött a garatra, de most még benyakalt egy egész üveg pálinkát is, így sikerült teljesen öntudatlanra innia magát. Durván röhögött, s mielőtt Mona végiggondolhatta volna, hogyan menekülhetne, elkapta a ruháját,

– Eresszen el! – rivallt a részegre.

Az megint röhögött, és vérben forgó szemmel bámult rá.

– Eszembe sincs, amíg el nem láttam a bajodat, te kis dög! Most megkapod a magadét! Nem köpsz be még egyszer! – bömbölte, megragadta a leány vállát, és bőszülten megrázta, hogy a kalapja a földre esett.

– Eresszen el! – kiáltotta ismét Mona, és kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát.

A munkás azonban szorosan fogta, és kárörvendően vigyorgott, a leány rémületét látva. Bűzös leheletétől felfordult Mona gyomra.

– Ne ficánkolj, te! Majd adok én neked a spicliskedésért. Mi dolgod a házamban, te kis puccos? Minek ártod magad; a családi ügyeimbe? Mifelénk az a szokás, hogy elnáspángoljuk az asszonyt, ha nem akar szót fogadni, de most te is megtudod, hol lakik az úristen, te szemét! Elveszem a kedvedet az árulkodástól!

Közben ide-oda ráncigálta, a leány pedig sikoltozva igyekezett kitépni magát a szorításából

Noack hátralendítette az egyik kezét, hogy az arcába sújtson vele, de ebben a pillanatban egy férfi szökkent fel a hegyoldalról az útra, galléron ragadta Noackot, és visszarántotta.

Bernd Kronau volt az. Odalent, a gépcsarnokban ellenőrzött valamit, és kijövet felfedezte az úton haladó Monát.

Egy fészer fedezékéből élvezettel figyelte, kecses, ruganyos járását, aztán hirtelen észrevette, hogy Noack részegen támolyog felé. Tudta, hogy a munkás dühös Monára, de egyébként is aggályosnak találta, hogy a leány az elhagyott erdei úton szembetalálkozzék ezzel a szeszkazánnal, akit még a többi munkás is kerül. Lélekszakadva kapaszkodott fel a magas fűvel benőtt hegyoldalban. Sem Mona, sem Noack nem láthatta, ő pedig az utolsó másodpercben ért oda, hogy a leányt az ökölcsapástól megmentse. Teljes erőből hátrarántotta a támadót, aki megtántorodott, és kénytelen-kelletlen elengedte áldozatát.

– Mire vetemedtél, te gazember! – dörögte villámló tekintettel, és eltaszította a munkást. Az elvesztette az egyensúlyát, és magatehetetlenül lehemperedett a lejtőn.

Bernd nem is törődött vele tovább, elkapta Monát, aki félig aléltan hanyatlott a karjába. Még mindig rémülten tágra nyílt szemmel nézett fel rá, reszketett az iszonyattól.

– Mona, kedves, drága Mona, ne féljen, most már minden rendben! – csitította gyengéden, és szorosan átölelte.

Ettől a leányt végképp elhagyta a lélekjelenléte, még ha az izgalom, melyet most átélt, egészen más természetű volt is, mint az iménti. Egy másodpercre lehunyta a szemét, majd fátyolos hangon megszólalt:

– Istenem, milyen rémes alak!

– Egyelőre gondoskodtam róla – pillantott megvetően a mélybe Kronau, ahol Noack ordítva szitkozódott a földön, de nem bírt föltápászkodni. Az esés végképp eltompította alkoholgőzös agyát – óbégatás közben egyszer csak elaludt. Mona is lenézett és megborzongott.

– Meg akart ütni.

A fiatalember önkéntelenül még jobban magához vonta.

– Még szerencse, hogy erre jártam!

A vér a leány arcába szökött, miután ráébredt, hogy a karjában tartja. Zavarodottan egyenesedett fel, és hátralépett.

– Köszönöm, nagyon köszönöm! – rebegte.

A titkár elsápadt, ahogy eltávolodott tőle.

– Bocsássa meg, kisasszony, hogy átkaroltam, de attól tartottam, eszméletlenül esik össze.

Mona ismét lehunyta a szemét, s magában elismételte az iménti gyengéd szavakat. Csak most fogta fel, hogyan beszélt hozzá Kronau, újra elfogta a szédülés. Falfehér lett, megtántorodott, mire a fiatalember ismét elkapta.

– Mona! – kiáltotta aggódva.

A leány ráemelte a tekintetét, mely minden érzését elárulta. Erre Berndet elragadta a hév, még erősebben magához szorította.

– Bocsássa meg, Mona, de nem bírom tovább. Előbb aggodalmamban szakadt ki belőlem a neve, amely oly drága nekem. Most bevallom hát, amit régóta a keblemben hordozok: szeretem magát, Mona, teljes szívemből szeretem, amióta először megláttam. Eddig nem mertem előállni ezzel, mert túl szegény voltam, hogy akár a legszerényebb megélhetését is biztosíthassam. Most egy kis vagyont örököltem, és talán megelégszik azzal, amit nyújtani tudok, ha elmondom, milyen drága nekem, és egész szívemet a lábai elé teszem. Nézze el nekem, hogy kihasználom a gyengeségét, de ahogy rám nézett, elveszítettem a fejemet. Talán nem is akad még egy ilyen kedvező alkalom, hogy kitárulkozzam maga előtt. Vajon csalódtam, amikor azt hittem, hogy a szeméből szerelem sugárzik felém? Képes arra, hogy viszonozza az érzéseimet, és imádott feleségem legyen?

Mona a boldogságtól kábultan hallgatta gyengéd szavait, zihált a karjában. Nem védekezett, mámorosan pihent a férfi mellkasán. Pillantásában bátortalanság és remény keveredett.

– Bernd Kronau! Lehetséges, hogy ennyire megváltoztak irányomban az érzései? – kérdezte ábrándosan.

– Megváltoztak? De Mona, hiszen attól a perctől kezdve imádom, amikor bemutatták nekem.

– Nem – rázta meg a fejét, mint aki nem mer hinni a boldogságában –, amikor először meglátott, nem is gondolt szerelemre, akkor még kis madárijesztőnek talált.

– Mona! Miről beszél? Istenem, ennek a részegnek a támadása megzavarta az elméjét. Mona, édes, drága Mona, térjen magához!

Mosoly suhant át a leány arcán.

– Elmezavarról szó sincs. Nem emlékszik arra az estére, amelyen az édesapja azt mondta Önnek, hogy feleségül kell vennie a barátja leányát, mert csak így mentheti meg a csődtől... és valami még rosszabbtól?

A fiatalember önkéntelenül eleresztette, megtörölte a homlokát, és értetlenül nézett rá.

– Hogyne... nagyon is jól emlékszem, de honnét tud erről, hiszen négyszemközt beszéltem vele!

– Nem, nem négyszemközt. Talán arra is emlékszik, hogy közvetlenül egy bársonyfüggöny előtt ültek, amely egy ablakfülkét takart. A függöny mögötti ablakfülkében gubbasztott az a szerencsétlen teremtés, aki korábban oda menekült egy férfi könyörtelenül hideg tekintete elől. Titokban szerette azt az embert, anélkül, hogy az sejtette volna. Igen, ott reszketett a tisztátalan bőrű kis madárijesztő, de nem menekülhetett el. Szegény leánynak végig kellett hallgatnia, hogy ön borzadva szegül szembe az édesapja kívánságával.

– Úristen! – képedt el Bernd. – Ezt nem tudtam. Szegény kis jószág, milyen kegyetlenséget műveltem, anélkül, hogy sejtettem volna! De hát maga hogy szerzett erről tudomást, Mona? Ismeri Runeck kisasszonyt, tőle hallotta mindezt?

A leány arcán ismét megjelent a bágyadt, szomorkás mosoly.

– Hát nem érti? Én... én vagyok Mona Runeck!

– Képtelenség! – döbbent meg Kronau, emlékezetébe idézve az ifjú örökösnő félszeg, jelentéktelen alakját, akinek csúf arcától annyira viszolygott.

Hitetlenkedésére pajkos fény villant Mona szemében.

– Pedig valóban én vagyok az. Csak azért nem ismer meg, mert egyrészt az estélyen jóformán rám se nézett, másrészt akkor elcsúfították az arcomat az undok szeplők, melyektől Friede Lorenz valami fantasztikus szerrel örökre megszabadított.

– Mégis hihetetlen! Hová tettem azon az estén a szememet?

– Nem vitás, hogy kis madárijesztő voltam: esetlen, bizonytalan, a tetejében csupa szeplő.

– Ennyire lehetetlen megváltozni, az maga volna a csoda.

– Igen, az is: csoda. Friede Lorenz vitte véghez egy balzsammal, amelynek receptjét az édesapja indiai barátja adta. Persze ön is hozzájárult a csoda előidézéséhez. Amit azon az estén az ön szájából hallottam, a szívembe mart, porba sújtott, mert... mert már régen szerettem önt, Bernd Kronau, bár csak az említett rejtekhelyről lestem meg néhányszor, amikor nem is tudott a jelenlétemről. Hallanom kellett, hogy apám felkínált a barátjának az ön menyasszonyául, amit ön borzadva elutasított. Azon az órán más emberré lettem. Éppolyan hevesen tiltakoztam a gondolat ellen, hogy ily módon lépjünk frigyre, mint ön. Mihelyt az édesapjával elhagyták a helyiséget, a szobámba futottam. Talán emlékszik, hogy azután már nem is mutatkoztam az estélyen? A fiatalember leforrázva bólintott.

– Ahogy első kétségbeesésemből felocsúdtam – folytatta izgatottan Mona –, a tükör elé álltam... és gyűlöltem magam. A látvány tagadhatatlanul megerősítette, amit rólam mondott. Akkor világossá vált számomra, hogy meg kell óvnom önt a gyalázatos önmegtagadástól, mert bárhogy fájtak becsmérlő szavai, bármennyire sértette az önérzetemet, hogy az apám kiárusít, mint valami silány, eladhatatlan portékát, mindennél jobban gyötört az a gondolat, hogy önnek boldogtalanul kelljen élnie olyan asszony oldalán, akit nem szeret. Ez a gondolat erőt adott. Életemben először akartam valamit úgy, hogy ki is tudtam állni érte. Másnap reggel közöltem apámmal, hogy semmi szín alatt nem megyek feleségül önhöz, egyáltalán nem is akarok férjhez menni, és visszatérek a nagynénémhez. A rá következő napon el is utaztam, még mindig attól az esztelen félelemtől hajtva, hogy esetleg újra találkozunk, s el kell viselnem a tekintetét. Nem akartam kiolvasni belőle, hogy kis madárijesztőnek tart, és éppily kevéssé akartam, hogy feláldozza magát a pénzemért. Nem hagyhattam, hogy az önbecsülését sárba tiporja, mert a történtek ellenére, sőt a büszkesége miatt még inkább szerettem.

Elhallgatott, s leküzdötte a keserű érzést, amely a végzetes nap emlékétől felhorgadt benne.

– Mona... istenem, mit tettem! Hát vak voltam, vagy háborodott? Csak annyit hozhatok fel mentségemre: az apám szinte az őrületbe kergetett a kívánságával, hogy adjam el magam.

– Tudom, mennyire irtózott ettől, éppen ezért akartam mindenáron megmenteni.

– És mégis szeretett?

– Igen!

– Én pedig eljátszottam a szerelmét! Soha nem bocsájthatja meg nekem, hogy annyira megsértettem. Hiszen, még csak meg sem ismertem, amikor viszontláttam.

– Ennek örültem. Megkértem a rokonaimat, hogy a jelenlétében ne szólítsanak a nevemen, Különben nem tudtam volna elviselni, hogy a közelében maradjak, vagy épp elveszítse az állását énmiattam.

– És a szerelme... most már meghalt?

– Az igaz szerelem nem halhat meg soha – nézett leírhatatlanul meghitt pillantással a férfi szemébe Mona.

– Hát szeret engem?

– Szeretem és szeretni fogom, amíg csak élek.

Bernd átölelte, és ajkát csókkal zárta le.

– Szeretlek, Mona – felelte azután –, és azonnal elbűvölően szépnek láttalak, amint Georgentalba érkeztem. Miként lehetséges hát, hogy annak idején csúnyának tartottalak? A falba tudnám verni a fejemet.

– A szeplők, Bernd, elfelejtetted a szeplőket. Meg aztán mindenki azt állítja, hogy azóta egyébként is alaposan megváltoztam.

Forró gyengédséggel csókolta meg újra a leányt, majd fátyolos hangon jelentette ki:

– Ezzel a szempárral csak gyönyörű lehetsz. Csakugyan, azt hiszem, annak idején nem is láttám a szemedet. Egyáltalán meg sem néztelek magamnak.

– Nem értél rá, a szép Susanna Weimann kötötte le a figyelmedet – évődött Mona.

– Mona – csókolta meg áhítatosan a szemhéját Bernd – édes Monám, milyen őrült voltam! Meg tudsz nekem bocsájtani?

– Nincs mit megbocsájtanom – simult hozzá a leány. – A szívfájdalom elmúlt, de megmaradt a büszkeség, amiért nem akartad eladni magadat.

Sok mindent kellett elmondaniuk egymásnak, és még többet kérdeztek. Közben persze jó néhány csókot is váltottak. Azután Mona pillantása a lejtő alján hortyogó részegre tévedt.

– Mihez kezdjünk vele, Bernd? Szegény Noackné! Megint ordítozni fog vele, ha hazatántorog.

A fiatalember eltöprengett.

– Tudod, Mona, voltaképpen ennek a szeszkazánnak köszönhetem, hogy végre összeszedtem a bátorságomat, és szerelmet vallottam neked. Eddig nem mertem, mert azt hittem, túl szerény életkörülményeket tudnék biztosítani neked. Habár szegény árvának tartottalak, attól féltem, hogy szegényes kárpótlást nyújthatnék a jómódért, amelyet az unokafivéred házában élveztél. Erre kiderül, hogy te vagy a gazdag Mona Runeck. De most már az enyém leszel, akár szegényen, akár gazdagon, mert szeretlek. Az a részeg alak megoldotta a nyelvemet. Ezért elnézőbben akarok bánni vele, mint ahogy megérdemli. Bevitetem abba a fészerbe, ahol egy köteg szalmán kialudhatja az alkohol mámorát. A feleségének legalább addig sem kell bajlódnia vele. Holnap a főnök elszámoltatja.

– Én is visszamegyek veled, Bernd, szeretném megnyugtatni Noacknét a férje elmaradása miatt. Azután megvárlak Lotharnál, és onnan együtt megyünk haza kocsival. Elment a kedvem a gyaloglástól.

A leány borzongva gondolt vissza a dulakodásra. Bernd átölelte és megcsókolta, azután megbeszélték, hogy az igazgatói irodában találkoznak, és beszámolnak Wielandnak Noack támadásáról. Az eljegyzésüket csak este akarták bejelenteni, Herta néni és Friede jelenlétében.

Így is tettek. Noackot néhány munkás becipelte a kis deszkaépületbe – nem mondhatni, hogy túl gyengéden tették le, de nem ébredt föl, csak álmában dörmögött. Mona értesítette a feleségét a történtekről. Megígérte, hogy kieszközli neki, hogy a lakásban maradhasson, és valami könnyű munkát kapjon, amiből fedezheti a megélhetését. Mert Noackot most már biztosan elbocsájtja az unokafivére.

Ezután Lotharnál találkozott Bernddel, elmesélték, mit művelt a részeg munkás, de az eljegyzésükről nem tettek említést. Wieland haragra gerjedt, s azonnal úgy döntött, hogy másnap reggel a bűnös megkapja a felmondólevelet. Mona kérésére engedélyezte, hogy a vétlen asszony a gyermekeivel megtarthassa a lakást, ha akarja.

A titkos jegyespárral hármasban szálltak kocsiba. Hazaérve Mona először is a nagynénjéhez sietett, hogy elejétől végig meggyónja neki, miként lett Bernd menyasszonya. Az idős hölgy örvendezve hallotta, hogy unokahúga megtalálta a boldogságát. A vacsoránál aztán ő jelentette be az eljegyzést.

– Előbb persze még kell szereznünk Mona apjának beleegyezését, de meggyőződésem, hogy ő is jóváhagyja a fiatalok egybekelését, hiszen egykor ő maga kardoskodott mellette.

Szívélyes gratulációk követték egymást. A két barátnő összecsókolódzott, közben Mona odasúgta Friedének:

– Neked köszönhetem a boldogságomat, mert ha nem tünteted el a szeplőimet, nem tetszettem volna meg Berndnek.

A mátkapár egymás szavába vágva mesélte el az asztalnál, mint esett, hogy előbb kölcsönösen elutasították, végül mégis megtalálták egymást.

Táviratot küldtek Herbert Runecknek, amelyben arra kérték, adja beleegyezését a leánya és Bernd Kronau eljegyzéséhez. Másnap befutott a válasz:

„Ezer örömmel, holnap érkezem Georgentalba.”

Lothar és Friede esküvőjére azután eljött a berlini gyáros a hitvesével, meg természetesen a menyasszony rokonsága.

Runeck azonban ragaszkodott hozzá, hogy leánya lakodalmát az ő házában tartsák meg, Mona néhány hónappal előbb térjen vissza a szülői házba, és Dora asszonnyal vásárolják meg a kelengyéjét.

Bernd Georgentalban maradt, hogy Lothart helyettesítse a nászútja idején. Kettejük között Mona és Runeck egyetértésével megállapodás született, miszerint Bernd nemcsak a saját kis örökségével, hanem ezenfelül Mona anyai örökségének egy részével is betársul a georgentali vas- és acélművekbe. Elhatározták továbbá, hogy a kúriát övező park távolabb eső részén csinos villát építtetnek, éspedig a lehető leghamarabb, miáltal az ifjú pár kényelmes otthonra lelhet. Mert Mona a jövőben sem akart Herta nénitől és Friedétől megválni.

Miután néhány hónap múlva Monáék esküvője is sorra került Berlinben, az újdonsült Kronauné az oldalszobába vezette férjét, az ablakfülkébe, amelyben élete legborzalmasabb perceit élte át. Bernd gyengéden a karjába vette ifjú asszonyát:

– Itt akarok még egyszer bocsánatot kérni azért, amit ellened elkövettem, édes, imádott feleségem. El akarom feledtetni mindazt, amit miattam elszenvedtél.

– Már elfelejtettem mindent – emelte rá szép, őzbarna szemét a hitvese –, kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy szeretsz, amit sosem hittem volna.

A Runeck-villa egy másik csendes szegletében Lothar Wieland állt szép, fiatal nejével. Titokban elosontak a zajos násznéptől, hogy megölelhessék egymást. Frissen szárba szökkent boldogságuk csodáját nem akarták megosztani senkivel.

Miután visszatértek a társaságba, Gerd ugrabugrált eléjük, akit magukkal hoztak a fővárosba, hogy ő is részt vehessen az ünnepségen. A kisfiú átkarolta kettejüket, s a felnőttek magukhoz szorították őt. Ebben a percben Bernd és Mona lépett oda hozzájuk.

– Visszavágyunk Georgentalba – vallotta be Lothar.

– Mi szintúgy! Lerövidítjük a nászutunkat, ahogy ti is tettétek.

Boldogan nevettek egymásra. Amikor Berndék másnap vonatra szálltak, a Wieland házaspár így búcsúztatta őket:

– A georgentali boldog viszontlátásra!

Ahogy megindult a szerelvény, a négy boldog szív mintha egy ütemre dobbant volna.

VÉGE

ISBN 963 8248 52 1 0

ISBN 963 296 127 7

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629

Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M. u. 34.

Telefon: [phone]

Felelős kiadó: Oroszlán László

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella

Szedés: Bastei Budapest Kft.

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2347.66-14-2

Készült Debrecenben, az 1997. évben