Hedwig Courths-Mahler

Menyasszony szökésben

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Die entflohene Braut

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Bethlen Katalin, 2002

Fordította: BETHLEN KATALIN

I.

− Mikor érkezik meg a fiad, Georg?

− A vakáció néhány nap múlva kezdődik, és már tudtára adtam, hogy ezúttal azonnal haza kell jönnie. Eddig nem elleneztem, hogy a szünidőkben körülnézzen a világban, mert úgysem jut majd sok ideje ilyesmire, ha a maga lábára áll. Ezenkívül… Nos, úgy gondoltam, helyesebb, ha nem találkozik á lányoddal, akit csak gyereknek ismert. Hány éves is volt, amikor a fiam gimnáziumba járt?

− Kilenc vagy tíz lehetett.

− Valóban. Ha találkoztak, akkor is legfeljebb futólag. És ez így a legjobb. Ha gyermekkoruktól fogvájói ismerték volna egymást, alighanem inkább baráti vagy testvéri viszony alakul ki közöttük, mi pedig már évekkel ezelőtt elhatároztuk, hogy összeházasítjuk őket.

− Igen, Georg, ebben állapodtunk meg azon a napon, amelyen rendkívül nehéz helyzetemben mellém álltál. A segítséged nélkül annak idején Heidersbergben balul ütöttek volna ki a dolgok. Neked köszönhetem, hogy sikerült talpra állnom. Ezért egyeztem bele abba, hogy a gyermekeink a megfelelő időben majd házasságra lépjenek, és ezzel egyesüljön a vagyonunk. Azt hiszem, ezen a szándékunkon azóta sem változtattunk.

− Én biztosan nem − válaszolta Georg Halden, és szinte már parancsolón nézett a barátjára.

Kettőjük közül mindig ő volt a határozottabb, a célratörőbb. Hangjában most mintha titkos fenyegetés is bujkált volna.

− Természetesen én sem gondoltam meg magam, Georg − jelentette ki Heinz Roland sietve. − A fiadnál jobb férjet nem is kívánhatnék a lányomnak, és a körülmények is nagyszerűen egybevágnak.

Georg Halden elégedetten bólintott.

− Akkor hát meglesz az eljegyzés, amint a fiam megérkezik.

Heinz Roland kissé bizonytalanul nézett a barátjára.

− Vajon mit szólnak majd hozzá a fiatalok?

− Az nem sokat számít. Engedelmességgel tartoznak nekünk. Talán van még annyi tekintélyünk előttük, hogy érvényesítsük az akaratunkat.

Heinz Roland már hetek óta betegen feküdt, de most nagy nehezen felült, mintha csak erőt adott volna neki az elhatározás, ami valójában nem tőle származott, hanem nála sokkal erősebb akaratú barátjától.

− Természetesen van annyi tekintélyünk, hogy megvalósítsuk, amit gyermekeink érdekében eltökéltünk.

− Beszéltél már erről Nandával?

− Nem. Még csak tizenöt éves, és nagyon gyerekes. Nem elég komoly egy ilyen beszélgetéshez.

− Legfőbb ideje, hogy tájékoztasd, Heinz. Mire Jürgen megérkezik, mindennek készen kell állnia, hogy azonnal megtarthassuk az eljegyzést.

− Igazad van. Még az este beszélek a lányommal. Szerencsés véletlen, hogy Sanders kisasszony ma nem jön haza. A városban látogatja meg a testvérét, akivel rég nem találkozott már. Éjszakára is nála marad, így hát kettesben leszek idehaza Nandával, és zavartalanul beszélgethetünk.

− Megítélésem szerint nem volna rossz, ha Sanders kisasszony jelen lenne a beszélgetéseteken. A lányod nevelőnője rendkívül határozott és megfontolt hölgy, biztosan segítene Nanda meggyőzésében, ha esetleg szeszélyeskedne.

Heinz Roland bágyadtan elmosolyodott.

− A kisasszony valóban roppant erős akaratú személyiség, és már-már tántoríthatatlan, ha valamit el akar érni. Résen kell lennie annak, aki meg akarja őrizni tőle a szabadságát.

− Csak nem Rolandné szeretne lenni?

− Ebben szinte már biztos vagyok. Én viszont akkor sem venném feleségül, ha makkegészséges lennék, most meg, amikor halálos betegnek kell gondolnom magam, végképp nem.

− Férfiak vagyunk, Heinz, és bátran szembe tudunk nézni azzal, amin nem változtathatunk. Egyszer mindenkinek üt az utolsó órája. Készen kell állni a távozásra, ez minden. Eltekintve azonban reménytelen férjhez menési tervétől, úgy vélem, hogy Sanders kisasszony rendkívül megbízható és céltudatos személyiség. Nanda jó kezekben lesz nála, amíg férjhez nem megy Jürgenhez. Ugye gondoskodtál arról, hogy a kisasszony Heidersbergben maradjon, amíg Nanda nagykorú lesz, vagy férjhez megy?

− Igen, így rendelkeztem, noha a kisasszonyt némelykor túlságosan szigorúnak, már-már zsarnoknak tartom.

− Ez a hozzáállás csak jót tehet meglehetősen önfejű és öntudatos lányodnak. Le kell törni a szarvait, hogy jó feleség válhasson belőle.

A beteg nagyot sóhajtott.

− Anya nélkül nőtt fel, s én alighanem túlságosan engedékeny voltam vele a feleségem halála óta.

− Ennek véget kell vetni. Csak rossz vért szülne, ha Jürgennek az esküvőjük után kellene megnevelnie a feleségét. Jobb, ha ezt a munkát Sanders kisasszony végzi el, és lehetőleg úgy, hogy te nem avatkozol bele, és nem nehezíted meg a dolgát a túlzott engedékenységeddel. Heinz Roland nyugtalanul nézett a barátjára.

− Nem szabad túl keményen bánni az én kis vadócommal. Nekem első szóra engedelmeskedik, mert nem akar elszomorítani, Sanders kisasszony azonban nem mindig találja meg vele a hangot. Pedig kedvességgel bármit el lehet érni Nandánál.

Georg Halden nem osztotta a barátja véleményét. Ő túlságosan is akaratosnak, engedetlennek tartotta Nanda Rolandot, és nem ilyen menyet kívánt magának, de most nem akart ellentmondani beteg barátjának.

− Szerencsére itt vagyok, és elláthatom Sanders kisasszonyt a szükséges útmutatásokkal − mondta hát megnyugtatóan. − Helyesen döntöttél, amikor engem választottál ki Nanda leendő gyámjául. Ha veled, isten ne adja, bármi történne, mielőtt a lányod férjhez megy, én itt leszek neki.

Heinz Roland barátjára emelte bizalommal teli szemét

− Igen, Georg, rád bízom az én Nandámat, és a házasságkötéséig az üzleti ügyeit is te intézed majd. Remélem, mindent a lehető legjobban elrendeztem, és előre köszönöm a fáradozásodat.

Georg Halden, miután mindent elért, amit akart, elégedetten megszorította a barátja kezét, és jól megjátszott szívélyességgel rámosolygott.

− Ugyan, ugyan! Erősen remélem, és teljes szívemből kívánom neked, hogy te vezesd a birtokodat, amíg leendő vejed leveheti a válladról ezt a terhet. Előbb-utóbb legyőzöd ezt a buta betegséget. Bátorság, kedves Heinz! Nem szabad mindjárt feladni a reményt. Most pedig magadra hagylak, nehogy kimerülj a sok beszédtől. Tartogasd az erődet, hiszen ma még Nandával is beszélned kell. Ne halogasd a dolgot, mert néhány napnak bizonyára el kell telnie, amíg a lányod hozzászokik a gondolathoz, hogy Jürgen menyasszonya lesz.

A beteg aprót sóhajtott.

− Nem hiszem, hogy egyelőre fel tudná mérni ennek a lépésnek a súlyát, de mindenképpen beszélni fogok vele.

− És még ma! − mondta a barátja már-már követelőn.

− Igen, igen. Még ma meglesz, ne aggódj!

− Mintha inkább te aggodalmaskodnál, Heinz, pedig nincs okod rá. A fiam olyan férfi, aki könnyen meghódítja egy fiatal lány szívét. Meglásd, nagyon is fog tetszeni Nandának. Az pedig kifejezetten szerencsés, hogy sokáig nem találkoztak. Az újdonság varázsa mindig jót tesz a szerelemnek.

Nanda édesapja ugyan nemigen hitte, hogy az ő fiatal, vadóc kislánya ma még bárkibe is beleszerethetne, mindemellett ő is úgy gondolta, hogy Jürgen Halden a megfelelő férfi a számára. Mosolyogva biccentett a barátjának, aki búcsúzóul keményen megszorította a kezét.

A széles folyosóra kilépve meglátta, hogy Nanda Roland a térdére könyökölve, arcát a tenyerébe temetve ott ül a legfelső lépcsőfokon. Amikor meghallotta a férfi lépteit, lassan felegyenesedett, és feléje fordította sápadt, szomorú arcát. Csillogó, világosszürke szeméből csak úgy sütött a szemrehányás.

− Miért zavartad ilyen sokáig a papát? Tudhatnád, hogy nyugalomra, pihenésre van szüksége. Nem volna szabad ennyit beszélnie.

Georg Halden színlelt kedvességgel meg akarta simogatni Nanda kócos, gesztenyebarna haját, ö azonban gyorsan elhúzódott előle. A férfi szeme bosszúsan megvillant.

− Fontos megbeszélnivalónk volt. És ne nézz rám már megint ilyen ellenségesen! Tudod jól, hogy én is nagyon aggódom édesapádért, és erőm szerint igyekszem kímélni őt.

Nanda dacosan hátravetette a fejét. Azt akarta válaszolni, hogy erről ő bizony egyáltalában nincs meggyőződve, ám szerencsére még időben észbe kapott, és nem tette még inkább ellenségévé a férfit. Fernanda Roland, amióta csak az eszét tudta, ellenszenvesnek találta édesapja „barátját”, és egyáltalán nem hitt a barátságában.

Az éles szemű lány az évek során sok mindent látott, tapasztalt, ami csak elmélyítette kezdeti ellenérzését. Azt is tudta, hogy Georg Halden igen szoros kapcsolatokat ápol az ő nevelőnőjével, akit Nanda ki nem állhatott. Nem maradt ugyanis titok előtte, hogy Sanders kisasszony közé és hőn szeretett apja közé akar furakodni. Eugenie Sanders azért kiállhatatlan vele, mert valósággal falat emel az édesapja köré, hogy megvédje őt tőle. Az őszinte és egyenes jellemű lány mindemellett még mindig jobban viselte, ha nevelőnője nyíltan kimutatta az ellenérzéseit, és nem rejtette őket mézesmázos, hamis kedvesség álcája mögé. Hosszú ideje betegeskedő, sokat szenvedett édesapját azonban nem akarta nyugtalanítani, ezért előtte Nanda egyetlen szóval sem említette, hogy komoly fenntartásai vannak Sanders kisasszonnyal szemben.

Nagyon örült, amikor megtudta, hogy mára megszabadul a kisasszonytól, aki valamilyen családi ünnep alkalmából meglátogatja férjezett nővérét, és az éjszakát is náluk tölti a városban. A házban csak a személyzet marad, és ő végre kettesben lehet a papával.

Ám aztán váratlanul megjelent náluk az édesapja barátja és birtokszomszédja, akit neki gyerekkora óta Georg bácsinak kellett szólítania, bármennyire is nem akarta. Halden úr közölte, hogy fontos megbeszélnivalója van a barátjával, és Nandát kiküldték a betegszobából. A lányt nagyon elszomorította, hogy elrontották az örömét, és nem maradhat kettesben az apjával. Kijött tőle, de nem ment messzire, hanem leült a lépcsőre, hogy kéznél legyen, ha a betegnek szüksége lenne rá. Ott kuporgott hát, és úgy érezte, odabent sosem ér véget a beszélgetés. Elképzelni sem tudta, mi lehet az a nagyon fontos ügy, ami nem tűrhetett halasztást.

Most pedig haragosan méregette Georg Halden kemény, szögletes arcát. Szavaira nem válaszolt, csak sietősen kijelentette, hogy szeretne végre bemenni az édesapjához.

− Ugye megbocsátasz, ha nem kísérlek ki? − kérdezte. − Hermann lent van az előcsarnokban, és a szolgálatodra áll.

− Megint szörnyen kócos a fejed, Nanda. Nem volna szabad így járkálnod, elvégre már ifjú hölgy vagy.

A lány elkeseredett pillantást vetett a férfira. Ezt a szemrehányást Sanders kisasszonytól is épp elégszer hallotta már.

− Csak azért vagyok kócos, mert mindenki folyton a fejemet fogdossa − vetette oda haragosan.

Georg Halden megértette, hogy neki szólt a célzás, mert az előbb a lány fejére tette a kezét. Nem szólt azonban semmit, csak elnézően mosolygott, ahogyan rakoncátlan kisgyerekekre szoktak a komoly felnőttek.

− Sanders kisasszonynak nagyobb gondot kellene fordítania a nevelésedre − felelte, de Nanda észrevette, hogy közben ellenségesen megvillant a szeme.

A férfi kicsit sem kedvelte az önfejű lányt, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a fia feleségül vegye, hiszen vele együtt Heidersberg is az övé lesz, és a birtokhoz tekintélyes vagyont is kap. Heinz Roland évekkel ezelőtt komoly anyagi nehézségekkel küzdött, de azóta talpra állt, és időközben a nagybátyjától is örökölt, úgyhogy ma megint dúsgazdag embernek számít. Nanda, az egyetlen gyermeke, kitűnő parti. Mivel pedig a birtokaik szomszédosak, Georg már rég kigondolta, hogy a gyerekek házassága révén megkaparintja Heidersberget.

Nanda szeme is villámokat szórt, de végül csak megvonta a vállát. Újfent közölte, hogy be kell mennie az édesapjához, majd sarkon fordult, és már ott sem volt.

Georg Halden leírhatatlan tekintettel nézett utána. „Elképesztően neveletlen ez a lány! Ha majd meghal az apja, Eugenie Sandersnek nagyon szigorúan kell fognia, hogy megszelídítse végre. Kemény összecsapások lesznek, az biztos, de mindenképpen ráncba fogjuk szedni ezt a zabolátlan gyereket. Jürgen alighanem túlságosan jólelkű ahhoz, hogy szigorú legyen vele. Nekünk kell hát móresre tanítanunk, mielőtt még a fiam felesége lesz, különben a fejünkre nő” − töprengett a férfi, miközben lassan lement a lépcsőn.

Az előcsarnokban Hermann, az inas, előzékenyen felsegítette rá a felöltőjét, ő pedig borravalót nyomott a markába. Általában nem volt ilyen bőkezű, de most fontosnak tartotta, hogy szükség esetére legyenek jó emberei a házban. Eugenie Sanderst már sikerült maga mellé állítania, őt persze nem borravalóval, hanem apró szívességekkel, amelyeknek köszönhetően a vénkisasszonyban, természetesen minden alap nélkül, hamis remények ébredtek. A nevelőnő belátta, hogy Nanda intrikái miatt, amint ő fogalmazott, nincs esélye Heinz Rolandnál, ezért hát a megözvegyült, jó kiállású és ugyancsak gazdag földbirtokost, Georg Haldent szemelte ki magának. A férfi jól látta ugyan, hogy a kisasszony lemondott Heinzről, és most őt akarja megfogni, de egyelőre nem ábrándította ki, mert tudta, hogy még szüksége lesz a támogatására.

Georg Halden nyugodtan, méltóságteljesen beszállt a kapu előtt várakozó autójába. A sofőr a kurblival beindította a motort, aztán beült a kormány mögé, és a kocsi elindult.

II.

Nanda belépett az édesapjához, aki ráemelte megtört szemét. A lány odaszaladt az ágyhoz, és letérdelt mellé.

− Papa, kedves papa, nem fáradtál ki nagyon? Most, hogy beteg vagy, Georg bácsinak igazán nem kellene üzleti ügyekkel kínoznia.

A férfi gyengéden megsimogatta a lánya fejét, de ő most meg sem moccant. Édesapja bármikor megérinthette, akkor simogatta, amikor csak akarta. Az ő érintései mindig jó érzéssel töltötték el Nandát, attól nem futkározott a hátán a hideg.

− Nem üzleti ügyekről tárgyaltunk, Nanda.

− Akkor miért kellett kimennem?

A beteg habozott kicsit, aztán megfogta gyermeke kezét, és kedvesen nézett rá.

− Azért, mert rólad beszélgettünk, Nanda. A lány nyugtalan pillantást vetett rá.

− Rólam?

− Igen, gyermekem. Most, hogy Sanders kisasszony sem zavarhat bennünket, elmondom, miben állapodtunk meg Georggal.

Nanda szeme melegen, tisztán csillogott, akár a napsugár, amint az édesapjáéba nézett.

− De jó, hogy ezt mondod, apa! Ezek szerint néha te is zavarónak érzed Sanders kisasszony jelenlétét? Biztosan észrevetted, hogy folyton közénk akar tolakodni.

Apja kedvesen rámosolygott, és újra megsimogatta a fejét Tudta, hogy Nandát gyengéd féltékenység vezeti, amikor ellenségesen néz a nevelőnőjére, mivel az az ő kegyeit keresi.

− Nincs miért aggódnod, gyermekem. Sanders kisasszony soha nem állhat közénk.

A lány boldogan fellélegzett, és megcsókolta az édesapja kezét

− Igen, most már tudom, papa, de volt idő, amikor nagyon féltem, hogy ő lesz a mostohám. Az borzalmas lett volta.

A férfi megmosolyogta a lánya szörnyülködését

− Gondolni is rossz rá! Azt egyikünk sem bírta volna ki, sem te, sem én.

Nanda hízelegve édesapjáéhoz simította az arcát

− Nagyon jó, hogy te is csak nevetsz a kisasszony próbálkozásain!

− Most azonban, hogy ezt tisztáztuk, jó volna, ha nem ellenségeskednél tovább a nevelőnőddel, és okosabban viselkednél.

− Majd megpróbálok. Ennyit megígérhetek, papa.

− Helyes! Többet nem is várok el. Sanders kisasszony a nevelőnőd, és még sokat kell tanulnod tőle.

− Igen, papa, tudom. Csak azt ne kérd, hogy róla vegyek példát! Soha semmiben nem szeretnék hasonlítani hozzá.

Heinz Roland újra elnevette magát. Beteges és gyenge volt a nevetése, Nanda mégis örült neki.

− Nem is kell hasonlítanod a kisasszonyhoz − válaszolta a férfi. − Te csak mindig légy hű magadhoz, és ne élj vissza azzal, hogy ilyen nagy szabadságban nőttél fel.

− Olyasmit soha nem fogok tenni, amivel téged elszomorítanálak. Azt viszont te sem akarhatod, hogy hazug és álnok legyek.

− Természetesen nem kérek tőled ilyet. Abban is biztos vagyok azonban, hogy meg tudsz szabadulni az apró csacsiságoktól, és okos, értelmes lány leszel. Csak akarnod kell.

− Ezt megígérhetem, kedves papa. Valójában már most is értelmesen viselkedem, de olyankor, amikor valaki nem egyenes velem, mindig felébred bennem a dac.

− Tudom, hogy meg fogod találni a helyes utat. Most pedig bizonyítékát adom annak, hogy maradéktalanul megbízom benned. Fontos és komoly ügyben kell beszélnünk. Tanújelét adhatod, hogy valóban bízhatom benned és számíthatok rád. Ha nem így volna, nagyon elszomorítanál.

Nanda ijedten, szorongva nézett az édesapjára, de szentül eltökélte magában, bármit hall is majd most tőle, rá fog szolgálni a bizalmára.

− Meglátod, sokkal okosabb és megbízhatóbb vagyok, mint hiszed, papa − jelentette ki ünnepélyesen.

− Jól van. Kérlek, előbb adj még egy kevés limonádét. A lány szolgálatkészen odanyújtotta édesapjának a poharat, és kedvesen megtámasztotta a hátát, amíg ivott.

− Ülj le az ágyam szélére, gyermekem, és add a kezed! − mondta a férfi, miután visszahanyatlott a párnáira. − Most nagyon bátornak kell lenned, kislányom. Meg kell barátkoznod azzal a gondolattal, hogy már nem sokáig maradhatok veled. A betegségem súlyosabb, mint te eddig tudtad. Halálos is lehet.

Nanda összerezzent, mintha megütötték volna, és holtsápadt lett. Szeme elvesztette a fényét, ajka reszketett a visszafojtott fájdalomtól. Ám aztán eszébe jutott, hogy megígérte, okos lesz, és megszolgálja édesapja bizalmát. Erőnek erejével legyűrte az ajkára kívánkozó, keserű felkiáltást, és nagyokat nyelt, hogy meg tudjon szólalni. Édesapja látta, hogy elszántan küzd önmagával, és mélyen meghatódott.

− Keményebb próbatétel elé nem is állíthattál volna, kedves papa − suttogta a lány elhaló hangon.

− Tudom, gyermekem, és büszke vagyok rád, de továbbra is azt kell kérnem tőled, hogy légy nagyon okos, és bízzál bennem.

Nanda megborzongott.

− Nem hiszem, papa, hogy bármit is hallhatnék, ami lesújtóbb lenne, mint az előző bejelentésed.

− Lesújtó nem lesz, de erősnek kell maradnod, ha meghallod, amit még el kell mondanom. Miután én majd eltávozom a földi világból, te egyedül maradsz, gyermekem. A vagyonomat biztos kezekbe kell helyeznem, hogy az örökséged ne menjen veszendőbe. Ezért már régebben megbeszéltem Georg bácsival, hogy mi történjen a halálom után. Ő lesz a gyámod.

Nanda összeszorította a száját. Édesapjának igaza volt, számára ez legalább akkora csapás, mint az, amit az imént kellett megtudnia. A fiatal lány azonban nagy lelkierőről tett tanúbizonyságot. Számít-e még bármi is, ha az édesapját el kell veszítenie? Tőle aztán nyugodtan intézheti Georg bácsi Heidersbergben az ügyeket.

− Biztos vagy benne, hogy ő a legalkalmasabb személy, kedves papa? − kérdezte azért csendesen.

− Igen, gyermekem, egészen biztos. Georg nagy szolgálatot tett nekem, amikor a teljes összeomlás előtt álltam.

− Ezek szerint ez köt hozzá? A hála?

− A hála kötelez. Ezt nyilván megérted, Nanda. Éppen ezért már sok évvel ezelőtt elhatároztuk Georggal, hogy összeházasítjuk a gyermekeinket, ha majd felnőnek. Jürgen Halden felesége leszel, Nanda.

A lány összerezzent, de inkább csodálkozva, semmint ijedten nézett az édesapjára.

− Jürgen Halden felesége? De apa, hiszen én még gyerek vagyok! Meg aztán alig ismerem Jürgent. Nagyon régen távol él már. Már megbocsáss, papa, de igencsak képtelennek találom ezt az ötletet.

Nanda halkan nevetgélt, mintha inkább mulattatná, semmint elrettentené a házasság lehetősége. Az ő korában a fiatal lányok időnként eljátszanak már azzal a gondolattal, hogy egyszer majd férjhez mennek, de az esküvőjük napját valahová a nagyon távoli jövőbe képzelik, olyan messzire, hogy az számukra még nem igazán része a valóságnak. Femanda Roland életében most először jött szóba komolyan az eljegyzés és az esküvő. Tapasztalatlanságában azonban sejtelme sem volt arról, mit jelent valójában a házasság, épp ezért inkább kissé furcsának találta a gondolatot, és nem ijesztőnek.

Valami mindenesetre azt súgta neki, hogy talán jobb volna, ha nem éppen Georg bácsi fiát választották volna a férjéül. Milyen ember lehet Jürgen Halden? Annak idején, amikor még idehaza élt, nagyon ritkán találkoztak, a legutóbbi alkalom óta is jó néhány év eltelt már. Nanda emlékezetébe idézte azt az utolsó találkozást. Szép, napfényes májusi nap volt, és ő egy fiatal, ideges csikót akart betörni. A ló ledobta a hátáról, méghozzá egyenesen Jürgen Halden lába elé. A fiatalember felsegítette, és ijedten megkérdezte, megütötte-e magát. Ö azonban csak megtapogatta a csípőjét, amelyikre ráesett és felnevetett.

− Szép is volna, ha olyan ügyetlen lennék, hogy minden alkalommal összetörném magam, amikor leesem a lóról − felelte.

Aztán nem foglalkozott tovább a fiatalemberrel, hanem gyorsan befogta a csikót, felpattant rá és elvágtatott. Jürgen Halden nevetve nézett utána, és még integetett is. Ő legalább tud nevetni, és nem olyan komor, mogorva ember, mint az apja. Ez is valami. Szerencsére az arcuk is egészen más, és talán a természetük sem egyforma.

Mindenesetre nem kellemes, hogy rokoni kapcsolatba kell kerülnie Georg bácsival. Ám most, miután megtudta, hogy az édesapja betegsége sokkal súlyosabb, mint amilyennek ő eddig hitte, nem ellenkezhet vele, nem okozhat csalódást neki. Ráér kitalálni, hogyan menekülhetne meg ettől a házasságtól, ha majd eljön az ideje. Könnyen lehet, hogy Jürgen Halden nem is akarja feleségül venni. Az volna a legjobb, mert akkor neki nem kellene bánatot okoznia az édesapjának, és még engedelmesnek is tűnne.

Heinz Roland éberen figyelte lánya sűrűn változó arckifejezését.

− Gondolj arra, drága gyermekem, mennyivel nyugodtabb lennék, ha biztonságban hagyhatnálak hátra! − igyekezett meggyőzni Nandát. − Jürgen Halden talpig becsületes ember, és én teljes mértékben megbízom benne.

A lány bizonytalanul nézett az édesapjára.

− Én mégis nevetségesnek tartom, papa, hogy már most a házasságra gondoljak.

− Egyelőre csak eljegyzésről van szó, Nanda. Jürgen hazajön a szünidőre, és akkor megtartjuk a kézfogót. Az esküvő még várhat néhány évig.

− Már ilyen hamar el kell jegyeznem magam?

− Csak hogy engem megnyugtass, Nanda.

A lány édesapja kezére tapasztotta az ajkát.

− Természetesen bármit megteszek, ami téged megnyugtat, és akkor majd biztosan meggyógyulsz. Buzgón fogok imádkozni ezért. De mi lesz, ha Jürgen Halden nem akar elvenni?

− Ő is teljesíteni fogja az édesapja kívánságát.

− És ha mégsem? Elvégre az is elképzelhető. Ugye akkor nem kell eljegyeznem magam vele?

Szavai elárulták a férfinak, hogy Nanda még gyerekfejjel gondolkodik.

− Nem, akkor nem kell, kicsim − felelte megnyugtatóan. A lány bólintott.

− Jól van. Nem akarlak nyugtalanítani, és engedelmes leszek. Mindent megteszek, amire kérsz, ezt megígérem.

„Majd ügyesen elérem − gondolta közben −, hogy Jürgen Halden ne akarjon feleségül venni. Azt csak szabad, elvégre azzal nem okozok bánatot a papának. Úgy fogok viselkedni, hogy Jürgennek elmenjen a kedve a házasságtól. Hogyan egyezhetett bele a papa egyáltalán abba, hogy már most eljegyezzenek, ráadásul éppen Georg bácsi fia? Mert az egészen biztos, hogy az ő keze benne van a dologban. Uralkodni akar felettem, csakhogy én abba soha nem egyezem bele!” − határozta el, de hallgatott, hogy ne keserítse el az édesapját.

Heinz Roland megkönnyebbülten felsóhajtott. Tartott ettől a beszélgetéstől, és sokkal nehezebb dolga lett volna, ha a lánya a maga teljességében felfogja, mit is jelent valójában ez a terv. Most hálásan megköszönte Nandának, hogy ilyen kedves, jó gyermeke, ő pedig lehajolt hozzá és megcsókolta.

− Hogy is lehetnék más, drága apa? De kérlek, mondd, hogy meggyógyulhatsz még. Mindent megteszek érted, gondozlak, ápollak. Én egyedül, senkinek nem kell segítenie. Ugye meggyógyulsz, papa?

Édesapja nem akarta időnek előtte feleslegesen elszomorítani.

− Az orvos azt mondja, hogy amíg élünk, addig mindig van remény. Ennek ellenére számolnunk kell a legrosszabbal, hogy téged semmi ne érjen felkészületlenül. Meg kell ígérned, hogy bátor leszel, ha bekövetkezik az, amitől tartunk.

A lány ismét lenyelte feltörni készülő könnyeit.

− Megígérem, apa, és tudod, hogy mindig állom a szavam. De ne is gondoljunk többé erre, hadd legyen szép az esténk! Itt maradok nálad, és szólok, hogy hozzák, fel ide a vacsorámat Ma senki sem zavarhat bennünket. Ha akarod, felolvasom neked az újságot. Én is olvasok olyan jól, mint Sanders kisasszony. És még egy kérésem is van hozzád.

− Mi az, gyermekem?

− Meg kell engedned, hogy itt aludjam a szomszéd szobában a heverőn, amíg beteg vagy. Akkor kéznél lennék, amikor szükséged van rám.

− De úgy nem pihennél rendesen, Nanda. A lány szemrehányó pillantást vetett rá.

− Azt hiszed, jobban alszom, ha nem lehetek melletted? Állandóan attól félek, hogy történik veled valami, és én nem vagyok itt.

A férfi arcán elérzékenyült mosoly suhant át. Nem, nem tilthatja meg a gyermekének, hogy vele töltse azt a kevés időt, ami még hátravan az életéből.

− Ám legyen, Nanda! Rendezkedj be a szomszédban a következő éjszakákra! Ha ez a kívánságod, én igazán beleegyezem.

− És ugye akkor sem gondolod majd meg magad, ha Sanders kisasszony sipítozva kijelenti, hogy én még fiatal és túlságosan könnyelmű vagyok a betegápoláshoz? Hidd el, bárkinél jobban a gondodat viselem.

Apja mosolyogva nézett a lány aggodalmas szemébe.

− Nem volna szabad így beszélned a nevelőnődről.

− Drága papa, nem gondolod, hogy nagyon is enyhén fejeztem ki magam? Ha a drága Eugenie istenigazából belelendül, az sokkal rosszabb, mint a sipákolás.

Heinz Roland tudta, hogy Nandának igaza van, de nem akarta aláásni Sanders kisasszony tekintélyét, ezért hát komoly arcot öltött.

− Jobb volna, ha inkább odafigyelnél arra, amire a kisasszony tanít, Nanda − mondta figyelmeztetőn. − Azért van itt, hogy pótolja a hiányosságaidat. Én sajnos kissé elhanyagoltam a nevelésedet.

− Jaj, apa, miért mondod ezt, amikor nagyszerűen neveltél? Megtanítottál arra, hogy vessek meg mindent, ami rossz, gonosz, és megkedveltettél velem minden jót, szépet és kedveset Hát nem ez a legfontosabb? Amire Sanders kisasszony tanít, az már csak máz, csupa külsőség, látszat. Ha úgy akarom, egy hét alatt bármit megtanulok.

− Igazán? Szóval eddig csak az akarat hiányzott?

− Az igazat megvallva, nem. Ha a bűbájos Eugenie hosszasan ecsetel valamit, amit én már rég tudok, akkor mindig úgy teszek, mintha valóban olyan buta volnék, mint amilyennek ő tart. De ezt el ne mondd neki, apa!

A férfi nem állta meg nevetés nélkül.

− Isten ments, te vadóc!

A lány boldogan édesapja fölé hajolt.

− Jaj, de örülök, hogy végre megnevettettelek! Majd meglátod, hogy ez nagyon jót tesz. Semmit ne aggódj, drága apuskám, belőlem is jól nevelt, méltóságteljes ifjú hölgy válik még. Ha majd három-négy évvel idősebb, vagyis ősöreg leszek. De most még engedd, hogy vadóc legyek, ha közben el is szakad olykor-olykor a ruhám! A rosszalkodáshoz egyébként is mindig a legvacakabb ruháimat veszem fel, azokat pedig máskor már amúgy sem lehetne hordani. Mennyei érzés ám azt látnom, hogy példás nevelőnőmet az ájulás környékezi, valahányszor csak megjelenek előtte a rongyaimban.

Nanda lelkes csacsogása, amellyel bátorítani és jobb kedvre deríteni igyekezett az édesapját, becsempészett egy keveset a betegszobába az ifjúság derűjéből és a május szépségeiből. S amikor a beteg valóban felnevetett, a lány hálás szívvel együtt kacagott vele. Titkolt félelme ellenére örült, hogy sikerült megnevettetnie.

− Te kis vadóc! Mindig az voltál, és az is maradsz! − próbálta menteni a helyzetet a férfi.

Nanda azonban felpattant, és büszkén, méltóságteljesen végigvonult a szobán, ahogyan Sanders kisasszony mutatta neki.

− Mon Dieu! Enfant terrible! Borzalmas gyerek vagy!

Heinz Roland pompásan szórakozott, mert a lánya kiválóan utánozta a nevelőnőjét. A férfi nem tehetett mást, megint együtt nevetett Nandával, ám aztán nagyot sóhajtott.

− Kár, hogy szegény édesanyádnak olyan korán el kellett mennie − mondta.

− Ha nem tartanék attól, hogy túlságosan megerőlteted magad, papa, megkérnélek, hogy mesélj kicsit a mamáról.

− Nagyon hasonlítasz rá. Azt hiszem, egyszer majd ugyanolyan leszel, mint ő volt. Gyerekkorában talán ugyanúgy festett, mint te most. Ezt persze nem tudhatom, mert én csak húszéves korában ismertem meg.

− Ugye a nizzai virágkarneválon találkoztatok először?

− Igen, gyermekem. Azok voltak ám a szép idők! Akárcsak az a néhány év, amelyet édesanyád itt töltött Heidersbergben. Árva volt, amikor megismertem, és a testvérével együtt egy idős hölgy oltalmában élt, aki az utazásaira is gyakran elkísérte. A hölgy azonban nyugalomra, pihenésre vágyott már, s az esküvőnk után feladta az állását. Édesanyád érthetően nagyon aggódott nála két évvel fiatalabb húgáért, Susannáért, akit mindenki csak Sannának hívott.

− Anya pedig Leonore volt, de Lórinak szólították.

− Így igaz. Te a nagyanyád után lettél Fernanda. Mint mondtam, édesanyád nagyon aggódott, mert nem tudta, mi lesz a húgával, de én közöltem vele, hogy Sannát elhozzuk magunkkal Heidersbergbe. így is történt, és amíg édesanyád élt, a testvére is itt lakott velünk.

− És miért ment el? Azt már mesélted valamikor, hogy Argentínába költözött.

A férfi arca kissé nyugtalanul megrándult.

− Úgy volt, hogy itt marad, de aztán… Nos, azt hiszem, ma már elmondhatom neked, miért ment el tőlünk Sanna. Georg bácsi, aki szintén akkoriban özvegyült meg, beleszeretett a sógornőmbe, és feleségül akarta venni. Nem tudom, mi történt közöttük, Sanna csupán annyit mondott nekem, hogy nem maradhat tovább, és ennek Georg Halden az oka. Hevesen ostromolta, hogy legyen a felesége, ö azonban már elígérte magát egy Argentínában élő férfinak. Addig nem akart kimenni hozzá, amíg a testvérének, édesanyádnak szüksége volt rá. Az az úr azonban olyan epekedő leveleket írt neki, hogy Sanna végül úgy döntött, igent mond neki. Elmesélte, hogy a vőlegénye elébe megy Buenos Airesbe, ott azonnal megesküsznek, aztán pedig az ország belsejébe költöznek, ahol a leendő férjének ültetvényei vannak.

− Nagyon is megértem, hogy a nénikém nem akart Georg bácsi felesége lenni − jegyezte meg Nanda.

− Akkoriban még fiatal, daliás férfi volt. Azt hiszem, Sanna hozzáment volna, ha még szabad a szíve. Egyébként később sem tudtam meg, mi történt közöttük, erről Georg barátom sem beszélt soha. A férfiak nem szívesen emlegetik fel a kudarcaikat.

Nanda tökéletesen érthetőnek találta, hogy a nagynénje nem ment feleségül egy olyan emberhez, mint Georg Halden. A fia szerencsére kicsit sem hasonlít rá, de ő egyébként is mindent elkövet majd annak érdekében, hogy Jürgen elálljon az eljegyzéstől. Ettől a gondolattól egészen megkönnyebbült.

− És Sanna néni valóban férjhez ment Buenos Airesben? − kérdezte. − Boldog lett a házassága?

− Igen, ahogy a leveleiből kivehettem. Gondolom, még ma is nagyon boldog, bár már évek óta nem hallottam felőle. Egyre ritkábban írtunk egymásnak, és végül abbamaradt a levelezésünk. Mindenesetre rendkívül jó körülmények között élt, mivel édesanyádhoz hasonlóan jelentős vagyont örökölt, és a férje is tehetős ember volt. Édesanyád vagyonát sajnos elvitte az infláció, és nem őrizhettem meg neked. Annak idején olyan nehéz helyzetbe kerültem, hogy Georg bácsi segítségét kellett igénybe vennem. Hogy úgy mondjam, a teljes összeomlástól mentett meg. Később szerencsére sikerült kiköszörülnöm a csorbát, és komoly vagyont is örököltem, így aztán te most megint gazdag örökösnő vagy.

− Sanna néni hasonlított édesanyárnra?

− Nagyon. Mindenütt csak a szép nővérekként emlegették őket, és sokan azt hitték, hogy ikrek. Te napról napra jobban emlékeztetsz rájuk. Ugyanolyan világosszürke a szemed, gesztenyebarna a hajad, és ugyanúgy nevetsz. Ha odakintről meghallom a nevetésed, sokszor összerezzenek, mert azt képzelem, hogy édesanyád kacag. A két testvér nagyon gyakran nevetett duettben. Olyanok voltak, mint a virágzó élet, de aztán édesanyádat fiatalon elragadta egy gonosz influenza.

A férfi szomorúan nézett maga elé. Nandának is sírás fojtogatta a torkát, ám nem engedhette, hogy az édesapja elkeseredjen.

− Órákig elhallgatnálak még, papa, de nem szabad megerőltetned magad.

− Nem fáraszt, ha édesanyádról beszélek, éppen ellenkezőleg. Szép és kedves emlékeket ébreszt fel bennem.

− Nagyon szeretted?

Heinz Roland mélyet sóhajtott.

− Az életemnél is jobban. Ezért sem gondoltam soha arra, hogy bárki a helyébe léphetne.

A lány párás szemmel nézett az édesapjára.

− Boldoggá tesz, hogy így beszélsz a mamáról. Nincs fényképed róla?

A férfi mosolyogva bólintott.

− Több is van. Az egyiken Sannával együtt látható. Elzártam az íróasztalomba a fényképeket, mert nem viseltem el a látásukat. Ha csak rájuk pillantottam, mindannyiszor felerősödött a fájdalmam, amelyet édesanyád elvesztése okozott. Most azonban, hogy te magad kéred, megmutatom neked a fényképeket. Eddig azt hittem, még nem vagy elég érett ahhoz, hogy felfogd, mit jelentenek számomra. Ma azonban, ezt egészen biztosan érzem, ifjú korod ellenére is meg fogod érteni.

Odaadta a lánynak a kulcsait, és megmondta, hogy íróasztala melyik fiókjában találja meg a családi fotókat.

− Egy nagy borítékban vannak. Hozd át az egészet! Nanda hevesen dobogó szívvel kisietett. Hamarosan megjött a borítékkal, és édesapja sorra megmutatta neki a képeket. A lány úgy érezte, csak most tudta meg igazán, mitől fosztotta meg a kegyetlen halál. Szépen megkérte az édesapját, hogy adjon neki egyet a képekből. A férfi kiemelte azt az egyet, amelyiktől semmiképpen sem kívánt megválni, a többit pedig a lánya elé tette, hogy válasszon közülük. Nandának az a felvétel tetszett a legjobban, amelyik a húgával együtt ábrázolta az édesanyját.

− Így legalább mindkettőjüket láthatom. Nekem adod ezt a képet?

Heinz Roland bólintott.

− Vedd csak el, és tartsd mindig tiszteletben! Ha én már nem leszek, a többi is a tied lesz. Addig érd be ezzel!

Nanda azonnal a szobájába sietett az ajándékba kapott képpel. Úgy döntött, hogy az ágya fölé akasztja majd. A többit visszavitte a dolgozószobába, és újra elzárta az íróasztalba. Azt pedig, amelyiktől nem akart megválni, mert bizonyára nagyon szép emlékei fűződnek hozzá, az édesapja magánál tartotta. A mellére szorította, és csukott szemmel feküdt, amikor a lány visszament hozzá.

Nesztelenül leült mellé, és egy szót sem szólt. Azt hitte, a beteg elfáradt, és aludni akar, ő azonban hamarosan kinyitotta a szemét és elmosolyodott.

− Milyen csendesen és nyugodtan tud üldögélni az én kis vadócom, ha nem akarja zavarni az apját.

− Bárcsak sokkal többet is tehetnék érted! Nem aludnál egy órácskát? Csak nyugodtan! Én majd csendben várok itt, amíg felébredsz.

Apja szomorúan nézett rá. Aludni, pihenni még sokat fog, de a lánya arcát már nem láthatja, és a hangját sem hallhatja sokáig.

− Nem vagyok fáradt. Mesélj valamit, Nanda! Mi újság odakint? Zajlik az élet a földeken, az erdőben meg az istállókban?

A lány mindenről részletesen beszámolt, amit okos szemével megfigyelt, mindent elmesélt, ami érdekelhette az édesapját, de szándékosan csupa olyasmit említett, ami megnyugtatta a beteget. Egyre halkabban beszélt, és végül elérte a célját… édesapja elaludt. Nanda nem mozdult, és megboldogult édesanyja fényképét nézegette, azt, amelyiket az édesapja félretett magának. Gyönyörű, virágzó fiatalasszonyt ábrázolt, aki egyszerű, fehér ruhát viselt, s az akkori divatnak megfelelően virágcsokrot tartott a karján. Giccses is lehetett volna a kép, de nem volt az, mert a legapróbb részlet is tökéletesen illett a fiatal nő szépséges, életvidám arcához. Csillogó, világos szempár mosolygott a lányra, sugárzott belőle az életigenlés és a boldogság. Nanda mégis hangtalanul sírdogált, mert mindaz eszébe jutott, amit az apja valaha is mesélt az édesanyjáról.

Mennyire szerethették egymást a szülei! És neki most, szinte még gyerekfejjel, egy olyan férfival kell eljegyeznie magát, akit alig ismer, s aki jó esetben is legfeljebb közömbös a számára. Egyszeriben elviselhetetlennek érezte ezt a gondolatot. A legszívesebben elrohant volna, nagyon-nagyon messzire, hogy megmeneküljön ettől a sorstól. Csakhogy akkor magára hagyná az édesapját, és megszegné adott szavát. A beleegyezését adta az eljegyzéshez, a többi pedig nem számít. így legalább egy gondtól megszabadult szegény apja.

Ebben a csendes órában, amelyet alvó édesapja betegágya mellett töltött, különös módon megérett, megkomolyodott az addig vad és zabolátlan gyermek.

III.

Georg Halden a reichenaui udvarház nappalijában ült, szemben a fiával, aki egy órája érkezett haza. Jürgen valóban nem hasonlított az apjára, mert anyai ági rokonainak a vonásait örökölte. Édesanyja Reichenau lány volt, és az uradalmat ő hozta a házasságba.

Jürgen jellegzetes arca határozottságról árulkodott, már amennyire ez egy mindössze huszonnégy éves fiatalembernél egyáltalán lehetséges. Apjának sötétbarna, neki viszont acélkék szeme volt, s nagyon vidáman, gondtalanul nézett vele a világra. Semmiért nem kellett még komolyan megküzdenie az életben, noha képes lett volna rá, ha a szükség úgy hozta volna. Mindig is megbízható, lelkiismeretes, céltudatos és becsületes ember volt, aki soha nem mulasztotta el teljesíteni a kötelességeit.

Egyelőre azonban túl szépnek találta az életet ahhoz, hogy egészen komolyan vegye. Tudta, ha befejezi tanulmányait a mezőgazdasági főiskolán, haza kell majd térnie Reichenauba, hogy segítsen az édesapjának a birtok irányításában, és valójában örömmel várta ezt az időt. Addig azonban, amíg még diák lehet, élvezni akarta a szabadságot, azt az életet, amelyet megengedhetett magának az apjától havonta kapott összegből. Arra azonban mindig ügyelt, hogy ne lépjen túl bizonyos határokat. Úgy gondolta, adósságba keveredni tisztességtelen dolog, hacsak nem a kényszer hozza úgy, de egyébként sem voltak olyan különleges vágyai, amelyeket havi járandóságából ki ne elégíthetett volna. Apja ráadásul azt is lehetővé tette, hogy szép és tanulságos utazásokat tegyen. Most is tervezett egy nagyobb utat, de előbb le akarta tenni a vizsgáit.

Édesapjával nem volt igazán bensőséges a kapcsolata, amit Georg Halden túlságosan merev, zord természete nem is engedett volna meg. Mindeddig azonban komolyabb súrlódásra vagy összetűzésre sem került sor közöttük. Apja szívesebben bánt volna keményebb kézzel, a fiúval, de nem tehette, mert Jürgen valójában nem függött tőle. Édesanyja ugyanis őrá hagyta a vagyonát és Reichenaut is.

Georg Halden mindazonáltal könnyen befolyásolhatónak és kellőképpen engedelmesnek hitte a fiát ahhoz, hogy úgy gondolja, mindig fejet hajt majd előtte. Eddig egyszer sem mondott ellent neki, így aztán az apa nem is sejthette, hogy Jürgenből időközben nagyon is szilárd akaratú ember vált. Georg Haldenben fel sem merült, hogy tekintélyével ne érné el, amit kigondolt. Egészen biztos volt abban, hogy a fia első szavára el fogja jegyezni Fernanda Rolandot.

Jürgen végül is a saját tervét valósítja meg ezzel, hiszen korábban már beszélt neki arról, hogy egy napon majd természetesen megnősül, és teljesíti a haza iránti kötelességét. Azon még nemigen gondolkodott, hogy kicsoda-micsoda lesz leendő felesége. Egyelőre csak azok az édes kislányok játszottak szerepet az életében, akik szinte kötelező „tartozékai” a diákéletnek. Ha néhanap mégis elképzelte a jövendőbelijét, akkor lelki szemei előtt egy szép, büszke és bájos nő jelent meg, aki természetes, szeretetre méltó és tökéletesen meg lehet benne bízni. Méltó módon kell képviselnie őt és a házát, jóban-rosszban mellette kell állnia, és első látásra legalábbis rokonszenvet kell ébresztenie benne maga iránt.

Ma, miközben az erdőn át hazafelé tartott a pályaudvarról, Jürgen megpillantott egy fiatal hölgyet, aki éppen megállította a lovát, és komolyan nézett maga elé. Kecsessége elbűvölte az ifjú Haldent, bár azt is látta, hogy a lovas még nagyon fiatal lehet. Apró kalapja alól kikandikáló, gesztenyebarna fürtjei és világosszürke szeme alapján Fernanda Rolandot vélte felismerni benne. Pillanatokig láthatta csupán, mert az ifjú hölgy azonnal elvágtatott, amint észrevette a Jürgent hazaszállító autót. A fiatalember mosolyogva nézett utána, mert eszébe jutott, hogy legutóbbi találkozásukkor a lány szó szerint a lába elé omlott, amikor leesett a csikóról. Csakis Fernanda Rolandot láthatta, a kis vadócot, aki a jelek szerint nem változott, és ma is ugyanolyan zabolátlan, mint amilyen régen volt.

A futó találkozástól meglepő módon átmelegedett Jürgen szíve. Nanda édesanyja jutott eszébe, aki kiskamasz korában élete első bálványa volt. Ha jobban belegondol, talán rádöbben, hogy az a homályos kép, amelyet a jövendőbelijéről festett magának, nagyon is hasonlít, a néhai Lóri Roland asszonyra. Az eddig fel sem merült benne, hogy Fernanda Rolandból valamikor majd szépséges édesanyja szakasztott mása lesz. Ma azonban, amikor a sárga lova hátán nyugodtan, fegyelmezetten ülő lányban gyönyörködött, akaratlanul is az édesanyjára kellett gondolnia.

Miután apa és fia odahaza leültek egymással szemközt, eleinte csak közömbös dolgokról beszélgettek, ám aztán Jürgen határozottan kihúzta magát, és nyugodtan, komolyan az édesapja szemébe nézett.

− Azt írtad, apa, hogy ezúttal mindenképpen haza kell jönnöm a szünidőre, mert fontos ügyben szeretnél beszélni velem. Izgatottan várom, hogy megtudjam, miről van szó.

Apja is kihúzta magát. Szögletes, szigorú arca most még szögletesebb és még szigorúbb volt.

− Kertelés nélkül el is mondom − válaszolta kemény, éles hangon. − Azért hívattalak haza, mert azt kívánom, hogy jegyezd el magad.

Jürgen felkapta a fejét, kis ideig elképedve meredt az apjára, aztán elnevette magát.

− Tréfálsz, apám? − kérdezte végül még mindig mosolyogva.

− A legkevésbé sem. Tudod, hogy nem kenyerem a tréfálkozás, komoly dolgokból pedig soha nem csinálnék viccet. Amit pedig mondtam, azt a legkomolyabban gondoltam. A legalaposabb megfontolás után jutottam arra, hogy feleségül kell venned a barátom, Heinz Roland leányát.

− De hiszen még gyerek!

− Tizenöt esztendős, és természetesen szó sincs arról, hogy most nyomban el kellene venned. Mindemellett remélem, elég értelmes vagy ahhoz, hogy belásd, ez a házasság az egyetlen lehetőséged. Reichenau és Heidersberg egyesülésével olyan birtok jön létre, amely éppen megfelelő lesz számodra. Ezenkívül Fernanda jelentős készpénz-vagyont is örököl. Heinz Rolanddal már régen megfogadtuk egymásnak, hogy összeházasítjuk a gyermekeinket.

Jürgen egy darabig nem válaszolt. Meglepte az apja kívánsága, és szinte ugyanaz játszódott le benne, mint Nandában, amikor az ő apja közölte vele, hogy kihez szánja feleségül. A fiatalember ijesztőnek nem, sokkal inkább különösnek találta, hogy jövendőbeli feleségeként gondoljon arra a „gyermekre”. És egyáltalán, már az is furcsa, hogy az apja ilyen hamar el akarja rendezni a házassága dolgát. Igaz, ami igaz, a parti roppant előnyös lenne. Heidersberg és Reichenau pompás birtokot alkotna együtt, és valódi élvezet volna vezetni.

Hála istennek, még nem élesben megy a játék, és neki nem ma, de nem is holnap kell feladnia a szabadságát. Mert ahhoz nagyon nem fűlne a foga. Annak sem örül igazán, hogy már most el kell jegyeznie magát.

Alighanem határozottan fellázadt volna az apja terve ellen, ha kevéssel korábban nem látta volna az erdőben Nanda Rolandot, és nem jutott volna róla néhai édesanyja az eszébe. így azonban már nem találta annyira ellenszenvesnek az eljegyzés ötletét. Amennyire futó találkozásuk alapján megítélhette, úgy sejtette, hogy Nanda egy napon ugyanolyan gyönyörű és bájos lesz, mint az édesanyja volt. Akkor pedig miért kellene nála alkalmasabb lányt keresnie, ha majd teljesíteni kívánja családalapítási kötelességét?

Jürgen mindent alaposan megfontolt, és mert a szíve még szabad volt, semmiféle érzelem nem befolyásolta. Ráadásul ahhoz sem érzett kedvet, hogy vitába szálljon az apjával. Ismerte, és tudta, hogy a megátalkodottságig konok ember. Nagyon súlyos lenne hát a küzdelem, ha ők ketten összecsapnának. Az apja nem igazán ismeri őt, és még mindig azt hiszi róla, hogy puha, mint a viasz.

Mivel pedig semmi fenyegetőt nem lát abban, hogy összekösse az életét Nanda Rolanddal, oktalanság volna szembeszállnia az apjával. Nem lázad fel tehát most azonnal, döntötte el, hanem előbb megnézi magának a kis Nandát. Ha úgy látja, hogy egyszer majd valóban hasonlítani fog az édesanyjára, akkor teljesíti az apja kívánságát.

Amint idáig jutott a gondolkodásban, a feszülten várakozó Georg Haldenre emelte a szemét.

− Ne haragudj, apa, hogy nem válaszoltam azonnal − mondta −, de egy ilyen fontos lépést alaposan meg kell gondolni, és teljességgel váratlanul ért a javaslatod.

− De természetesen elfogadod, hiszen ennél jobb partit nem is csinálhatnál.

Az erősen megnyomott „természetesen” szó némi ellenérzést váltott ki a fiúból.

− Engedd meg, hogy előbb feltegyek néhány kérdést, apám.

− Hallgatlak − hangzott a kelletlen válasz.

− Először is tudni szeretném, hogyan viszonyul Nanda Roland ehhez az eljegyzéshez?

− Azt fogja tenni, amit az édesapja mond neki.

− De ugye nem kényszernek engedelmeskedik?

− Nem. Arra semmi szükség.

− Már csak egy kérdésem van. Igen kevéssé ismerem Nandát, csak annyit tudok róla, hogy kislánynak vadóc volt, és feltehetőleg még ma is az.

− Arról le lehet nevelni.

− Valószínűleg, de én nem erre voltam kíváncsi. Hazafelé ugyan láttam egy pillanatra az erdőben, de csak futólag, és nem elég jól ahhoz, hogy megállapítsam, hasonlít-e néhai édesanyjára.

Georg Haldent szemlátomást váratlanul érte a kérdés.

− Ha ugyanígy fejlődik tovább, néhány év múlva az édesanyja szakasztott mása lesz − válaszolta végül lassan. − De miért érdekel ez téged?

Jürgen elnevette magát.

− Mert tudom, hogy tetszik majd nekem, ha hasonlítani fog az édesanyjára. Ugyanis ő volt… az első szerelmem.

Apja arcából kifutott a vér az elképedéstől.

− Ez meg mit jelentsen? Hiszen még tizenhárom éves sem voltál, amikor Lóri Roland meghalt!

− Igaz, kamasz szívemmel mégis rajongtam érte, és jövendőbeli feleségemet tudat alatt mindig olyannak képzeltem el, mint amilyen ő volt.

Georg Halden ajkát meghatározhatatlan, furcsa hang hagyta el, és rendkívül izgatottnak látszott.

− Az csak gyermeteg képzelgés lehetett − mondta fanyalogva. − Mindemellett igaz, hogy Nanda napról napra jobban emlékeztet az anyjára.

− Akkor bizonyára nagyon rokonszenvesnek fogom találni − felelte Jürgen könnyedén, és még csak nem is sejtette, mi megy végbe éppen az apjában.

− Úgy gondolom, itt Heidersberg és Reichenau egyesítése a legfontosabb. Réges-régi tervem ez már − mondta Georg Halden.

Azt azonban elhallgatta, hogy valamikor csak abban a reményben segítette ki pénzzel a barátját, hogy ezáltal később majd megszerezhesse magának a birtokát. A sors azonban keresztülhúzta a számítását, mert váratlan örökségéből Heinz Roland visszafizethette a kölcsönt. Georg Halden akkor eszelte ki a két fiatal összeházasítását, hogy mégiscsak elérje a célját.

Jürgen szája alig észrevehetően megrándult apja kijelentése hallatán. Tudta, hogy ő is csak Reichenau miatt vette el az édesanyját, aki viszont szerelemből ment hozzá. Az apjáról Jürgen elképzelni sem tudta, hogy valaha is szerelmes lett volna. Szülei házassága örömtelen volt, és az udvarház személyzetének tagjai, akik uruknál sokkal jobban ragaszkodtak néhai úrnőjükhöz, arról pusmogtak, hogy Maria Reichenau azért halt meg, mert megszakadt a szíve a boldogtalanságtól.

A fiúnak most ismét eszébe jutott az akkori szóbeszéd, és acélkék szemével vizsgálódva méregette az apja arcát.

− Én teljes szívemből szeretni akarom azt a nőt, akit egyszer majd hazahozok − mondta ki szinte akarata ellenére, amit gondolt.

Georg Halden komoran nézett vissza rá.

− A házasságnak sokkal jobbat tesz, ha a férj tiszta fejjel irányítja a feleségét.

Jürgen hátán végigfutott a hideg. Belátta azonban, hogy nem érdemes vitát nyitnia az apjával, mert ők ketten ebben a kérdésben soha nem fognak egyetérteni.

− Így is lehet gondolkodni − válaszolta kitérően. Georg Halden egy darabig furcsállón méregette.

− Akkor hát eljegyzed Fernanda Rolandot − jelentette ki végül.

− De miért kell már most meglennie az eljegyzésnek, apám?

− Azért, mert Heinz Roland, akinek már nincs sok ideje hátra, jó kezekben akarja tudni a lányát és a birtokát.

Jürgent, aki mindig is kedvelte az apja barátját, büszkévé tette, hogy Heinz Roland éppen rá gondolt.

− Valóban ennyire megbízik bennem? − kérdezte megindultan.

Apja meglepődött. Ő ugyanis saját magára gondolt, amikor jó kezekről beszélt, hiszen ő akarta megkaparintani a szomszéd birtokot. Fiának csak a másodhegedűs szerepét szánta, de ezt persze nem mondta ki.

− A barátom nagyon jó véleménnyel van rólad, ami abból is kiderül, hogy az oltalmadba helyezi a lányát − felelte.

Apja szájából Jürgen igencsak furcsának találta ezt az érzelmes megjegyzést, de nem lágyult el, s eltitkolta, mi jár a fejében.

− Remélem, Roland úrnak nem kell majd csalódnia bennem − válaszolta higgadtan. − Szóval azért akarja mielőbb tető alá hozni az eljegyzést, mert attól tart, hogy hamarosan eltávozik közülünk?

− Így van, és éppen ezért semmiképpen sem szabad csalódást okoznod neki. Akár szereted Nandát, akár nem, elveszed. Egy férfi másutt is kárpótolhatja magát, ha nem leli örömét a feleségében. Azért várj még néhány évet, hogy Nanda idősebb legyen, és meglátod, akkor majd tetszeni fog neked. Heinz sajnos túlságosan engedékeny vele, és igencsak elrontotta, de a halála után majd én veszem kezembe a nevelését, hogy jó, értelmes feleség legyen belőle. Természetesen van nevelőnője, de a jövőben ő is az én utasításaimat fogja követni.

Jürgen szinte már szánakozva gondolt Nandára. El nem tudta képzelni az apjáról, hogy szerető és megértő nevelője lehetne egy fiatal lánynak. Sokszor hozzá is túl nyers volt, de egy fiúgyermeknél még úgy-ahogy méltányolható a szigor. Abban viszont már messze nem volt biztos, hogy zsarnoki apja nem tesz-e majd kárt a kis Nanda lelkében. Ez azonban csak átvillant az agyán, és azzal vigasztalta magát, hogy a lánynak nevelőnője is van, és ő biztosan enyhíteni fogja a túlságos szigort.

Jürgent mindenesetre egyre jobban érdekelte Nanda Roland.

− Jól van, legyen, ahogy akarod! − mondta vidáman mosolyogva. − Mielőtt azonban elmennék az apjához, és megkérném tőle a kezét, látni szeretném az ifjú hölgyet.

− Minek? Kibúvót keresel talán?

− Ha úgy volna, egyenesen nemet mondtam volna az eljegyzésre, de nem erről van szó. Csak szeretném magamnak még egyszer megnézni Nandát, hogy úgy mondjam, minden kötelezettség nélkül. Gondolom, ez megoldható úgy, hogy ő ne tudjon róla. Majd átlopózom Heidersbergbe és meglesem.

− Csakhogy már holnap délelőttre várnak bennünket.

− Szent ég, te aztán nem tétovázol!

− Nem tehetem, mivel Heinz Rolandnak napjai vannak hátra csupán. Az orvosától tudom.

− Akkor most mindjárt indulok is, és becserkészem Heidersberget. Valahol majd csak a szemem elé kerül az a lány.

− A parkjuk hátsó oldalán, a kiskapun észrevétlenül bejuthatsz. Van hozzá kulcsom, mert gyakran használom, amikor gyalogosan vagy lóháton megyek át. Azt javaslom, lovagolj el addig a kapuig, ott kösd ki a lovadat, és menj be a parkba. Mindjárt jobbra van egy kis pihenőhely. Nanda általában ott üldögél a könyveivel ebéd után, amikor az apja alszik, és a nevelőnője is lepihen. Ha ott találod, könnyen megfigyelheted, mert többnyire olyan elmélyülten olvas, hogy se lát, se hall. Egyébként erről is le kell majd szoktatni. A jövőben majd én mondom meg, mit olvashat.

„Amivel csak azt éred el, hogy Nanda titokban fogja beszerezni a tiltott olvasmányokat” − gondolta Jürgen, de a véleményét bölcsen megtartotta magának.

Ebéd után, ahogy tervezte, rögtön el is indult. Miközben élvezettel lovagolt az üde, tavaszi levegőn, azon töprengett, rá tudja-e majd szánni magát arra, hogy eljegyezze Nanda Rolandot. Ha egészen őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy még mindig nem veszi egészen komolyan ezt az ötletet. Akárcsak Nanda, a lelke mélyén ő is abban reménykedett, hogy talán közbejön valami. Felettébb különösnek találta, hogy egy gyerekkel jegyezze el magát, hiszen aki még csak tizenöt esztendős, az bizony gyerek. Nem akart azonban szembeszállni az apjával, mert tudta, hogy messzire ható, súlyos következményekkel járna, ha ők ketten egyszer komolyabban összetűznének.

Gondolataiba mélyedve érkezett meg a heidersbergi park kerítéséhez. Ott leszállt a lováról, egy fához kötötte, aztán halkan kinyitotta a kaput. Miután belépett, óvatosan körülnézett, de senki nem járt arra. Amint kicsit beljebb ment, megpillantotta azt a kis pihenőt, amelyet az apja említett. Egy nyugágy karfája mögül gesztenyebarna fürtöket látott kikandikálni, és két karcsú, vidáman himbálódzó lábat is felfedezett. „Ez hát itt a leendő menyasszonyom!” − gondolta somolyogva. Sokat azonban egyelőre nem láthatott a lányból, mert a nyugágy háttámlája eltakarta előle.

A pihenőhelyet szerencsére bokrok vették körül. Jürgen nesztelenül odaosont mögéjük. így Nanda nem vehette észre, ő azonban kényelmesen szemügyre vehette őt. Nem szégyellte magát a leskelődésért, elvégre ki vethetné a szemére, hogy képet szeretne alkotni magának a jövendőbelijéről?

Nanda könyvet tartott a kezében, és Jürgen már azt is hallotta, hogy nagy igyekezettel francia szavakat magol. Időnként abbahagyta, és dühösen földhöz vágta a könyvét, aztán meg a lábával kalimpált utána, hogy közelebb húzza és felvegye.

− Disznóság! Eugenie egy… na, jó, legyünk inkább udvariasak! − háborgott a lány, amikor nagy nehezen újfent sikerült felszednie a már sokadszorra elhajított könyvet.

Aztán még hangosabban és még ügybuzgóbban ismételgette a megtanulandó szavakat, mígnem egy szuszra elmondott egy hihetetlenül hosszú francia mondatot. Akkor megint földhöz vágta a könyvét.

− Megy ez, mint a karikacsapás! − jelentette ki. − Csak Eugenie meg ne tudja, hogy ilyen gyorsan tanulok, mert akkor még több leckét sóz rám. Most pedig vége! Az elmúlt napok kínjai oly fájdalmasak voltak! Ó, Wallenstein, ki érthetne meg nálamnál jobban? − szavalta színpadiasan.

Jürgennek az ajkába kellett harapnia, nehogy hangosan felnevessen. Minden szónál többet elárult, ahogyan a lány a nevelőnője nevét kiejtette, mert csakis ő lehet az a bizonyos Eugenie. Mérhetetlen gúny és megvetés volt a hangjában, így csakis egy lázongó diák képes emlegetni nem szeretett tanárát.

Jürgen annyira elragadónak találta a vidáman csacsogó, szeleburdi lányt, hogy a legszívesebben most azonnal megismerkedett volna vele. Mert elragadó, ehhez nem férhet kétség. Végre megpillanthatta csinos, napbarnított arcát, amelyből csillagként ragyogott ki világosszürke szeme. Az édesanyjáé ugyanilyen volt. és a vonásaik is nagyon hasonlóak, csak Nandának nem olyan hamvas a bőre. Nyilván kicsit sem hiú még, és nem óvja arcát a napsütéstől. Ez persze idővel biztosan megváltozik majd, s ha érett nő lesz, akkor jobban fogja óvni a bőrét.

A lány feltette a lábát a nyugágyra, kinyújtózott, és feje alatt összekulcsolta a kezét. így feküdt egy darabig, és az égboltot bámulta, ám aztán egyszeriben megrendítően szomorú és elgyötört lett ártatlanul gyermeki arca. A szeme megtelt könnyel, hirtelen felült, imára kulcsolta a kezét, és az ég felé emelte.

− Istenkém, hagyd meg nekem a papát! Bármit megteszek, csak hagyd meg őt nekem! − könyörgött és sokáig ült még így mozdulatlanul.

Jürgen ekkor, mert nem akarta kilesni a lány szívszorító fájdalmát, megszégyenülten kiosont a parkból, nyeregbe szállt, és visszalovagolt Reichenauba. Éppen akkor ért haza, amikor felszolgálták a délutáni teát. Apja feszült várakozással nézett rá.

− Nos, láttad Nandát?

− Igen, láttam. Valóban ott volt a pihenőhelyen, ahogy mondtad − felelte a fiatalember, de többet nem mondott.

A világ minden kincséért sem árulta volna el az apjának, amit hallott. Úgy érezte, az az ő titkuk, Nandáé és az övé, s neki kötelessége megőrizni” ezt a tikot. Senki más nem tudhat róla.

Apja azonban nem adta fel ilyen könnyen.

− És? − nógatta Jürgent.

− Teljesítem a kívánságodat, apám. Ha Fernanda Roland beleegyezik, eljegyzem − felelte a fiatalember, aki egyre inkább úgy érezte, hogy neki kell majd védelmeznie Nandát, ha valóban árvaságra jut.

Georg Halden elégedetten fellélegzett. Még erősebb lett az a meggyőződése, hogy fiával szemben bármikor érvényesítheti az akaratát, és ez felettébb hízelgett a zsarnoki természetű férfinak. Ha tudta volna, mi játszódott le Jürgenben, miközben Nandát figyelte, akkor sem értette volna meg, és valószínűleg ostoba érzelgősségnek nevezte volna.

Sem ő, sem a fia nem beszéltek többet az eljegyzésről. Mindketten elintézett ügynek tekintették. Georg Halden még délután áttelefonált Heidersbergbe, ahol Sanders kisasszony vette fel a telefont. A férfi a tőle telhető legbarátságosabb hangját vette elő, mint mindig, amikor előnyt remélt tőle, és megkérte a nevelőnőt, hogy kapcsolja Roland urat, akinek az ágya mellett is volt egy készülék.

− Szervusz, Heinz! Hogy vagy?

− Köszönöm, ugyanúgy. Sem jobban, sem rosszabbul.

− Ez is jó hír. Mondd csak, beszéltél Nandával?

− Igen, Georg. Jó és engedelmes gyermek, s megteszi, amire kértem.

− Helyes! Holnap délelőtt tizenegy óra körül ott leszek nálatok Jürgennel. Te csak ne izgasd magad, és ne törődj semmivel! Én mindent elrendezek a fiatalokkal, s ha végeztünk, majd benézünk hozzád.

− Igazán? Ez nagyon kedves tőled, de… nem gondolod, hogy jobb volna, ha én beszélnék velük?

− Hogy feleslegesen felizgasd magad? Nem nem, kedves Heinz, csak nyugodtan bízd ezt rám! Minden a legnagyobb rendben lesz.

− Nem szabad túl szigorúnak lenned Nandával, mert azzal csak növeled az ellenállását.

− Ne aggódj! Szigor nem, csak vidámság és tréfálkozás lesz. Utána csupa nevető arcot látsz majd. Nincs miért nyugtalankodnod.

Georg Halden még telefonon keresztül is hihetetlen erős hatással volt a barátjára. Heinz Roland mindenbe beleegyezett. Felkészíti Nandát arra, ígérte meg, hogy másnap tizenegykor érkezik a leendő vőlegénye, akit Sanders kisasszony jelenlétében kell fogadnia a nappaliban, ahol különösebb formaságok nélkül elintézhetnek mindent.

Georg Halden sietve elmondta a fiának, hogy Nanda igent mondott az eljegyzésre, és másnap délelőtt várják őket Heidersbergben.

Jürgen lelki szemei előtt megjelent a síró, imádkozó lány, amint az édesapja életéért könyörög Istenhez, s úgy érezte, szent kötelessége, hogy védelmezze, óvja ezt a lobbanékony gyermeket. Mert nagyon is lobbanékony, ezt már az is elárulta, ahogyan a francia szavakkal küzdött, majd pedig meghatóan imádkozott az édesapja életben maradásáért. Jürgen most már semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy Nanda Rolandot szemelték ki a feleségéül.

Azt azonban szilárdan eltökélte, hogy az esküvőjük előtt mindenképpen választási lehetőséget biztosít a számára, és megkérdi tőle, hogy valóban akarja-e a kapcsolatukat. Ma még túl fiatal és tapasztalatlan ahhoz, hogy ilyen komoly, életre szóló döntést hozzon. Jürgen azt is elhatározta, hogy Nanda érdekében erről a tervéről nem szól az apjának. És akkor is meg fogja tőle védeni a lányt, ha ő évek múlva mégis úgy döntene, hogy nem kíván a felesége lenni.

Ez a gondolat megnyugtatta a fiatalembert. Most már tudta, hogy menyasszonyaként Nanda egyelőre biztonságban lesz.

Jürgen talán még soha nem látta ilyen jókedvűnek az apját. Georg Halden maradéktalanul elégedett volt, mert azt hitte, minden úgy történt és történik, ahogyan ő akarja. Vidáman elbeszélgetett a fiával a tanulmányairól, megkérdezte, miféle újításokkal ismerkedett meg a mezőgazdasági főiskolán, és örömmel tapasztalta, hogy Jürgen komolyan veszi a tanulást, és rendkívül szorgalmas.

− Helyesnek tartanám, ha a jövőben sem jönnél gyakrabban haza, mint eddig − jegyezte meg az apa végül. − Jobb lesz, ha csak akkor kerülsz közelebbi kapcsolatba Nandával, amikor már valóban felnőtt. Majd úgy nevelem, hogy elégedett lehess a munkámmal. A megszokás egyébként is csak eltompítja az érzéseket. Neked még jó három évig tanulnod kell, s ha az összes vizsgádat sikeresen letetted, akkor engedélyezem, hogy világ körüli útra menj. Később arra már aligha lesz időd az elfoglaltságaid mellett.

− Nem lesz sok neked egyszerre Reichenau és Heidersberg irányítása, ha Roland úr valóban meghal?

− Ne aggódj! Heidersbergben nagyon jó és hozzáértő intéző dolgozik. Vele kiváló kapcsolatot építettem ki. Természetesen azért rendszeresen a körmére nézek, nehogy lerontsa a birtok állapotát. Reichenauban pedig itt van nekem Hadrich, a jószágigazgató, aki nagyszerűen megállja a helyét. Mindig olyan embereket keresek magam mellé, akiket a legjobban használhatok. Egy napon majd téged fognak szolgálni. Úgyhogy a főiskola befejezése után csak nyugodtan nézz körül a nagyvilágban, és mindenütt tartsd nyitva a szemed! Én aztán tudom, mi hiányzik annak a gazdálkodónak, aki soha nem lépte át a birtoka határát.

Jürgen őszinte hálával kezet rázott az apjával. Ismerve takarékos természetét, gyanította, hogy utazása költségeit neki kell majd fedeznie az édesanyjától örökölt pénzből, de ez nem zavarta. Ha az apja élére rakja a garast, azzal végül is neki takarékoskodik. Georg Haldennek egyébként is alapelve, hogy lehetőség szerint kinek-kinek a saját erejéből kell helytállnia.

Jürgen a tanulmányai költségét is az anyai örökségéből fedezte, és örült, hogy ez így van, mert így megőrizhette a szabadságát. Ennek ellenére nem jutott eszébe, hogy közölje az apjával, valójában nincs szüksége az ő engedélyére, még a világ körüli úthoz sem, hiszen a saját pénzét költi. Ellenkezőleg, ahogyan minden esetben, most is megköszönte a teljességgel felesleges engedélyt, mert határtalanul örült, ha egy csekélyke kedvességet kapott is zord apjától.

− Tisztában vagyok azzal, hogy a nagyvilágban felbecsülhetetlen tapasztalatokat szerezhetek, és szorgalmas tanulással igyekszem majd megszolgálni a lehetőséget. Szóval úgy kívánod, hogy egyelőre ne találkozzam Nandával?

− Igen. Helyesebbnek tartom, hogy csak akkor ismerd meg közelebbről, ha majd érettebb lesz. Az utazásra egy teljes évet kapsz. Úgy gondolom, ez elegendő ahhoz, hogy megismerd a világot. Mire hazajössz, Nanda betölti a tizenkilencedik életévét. Egy nő számára éppen a legjobb kor a házassághoz. Te akkor huszonnyolc leszel, úgyhogy tökéletesen összeilletek majd. Mi ketten pedig, ahogyan eddig is tettük, időnként majd találkozunk Berlinben, ha ott akad dolgom. Be kell érnünk ennyivel, amíg végleg haza nem jössz, hogy aztán vállvetve dolgozzunk a birtokon.

Most viszont mennem kell, mert vár a munka. Te pedig nézz körül a házban és a gazdaságban, hogy ne veszíts el minden kapcsolatot az otthonoddal! − mondta Georg Halden.

Biccentéssel elköszönt Jürgentől, aki tudta, hogy vacsoráig már nem fognak találkozni.

IV.

Másnap délelőtt a heidersbergi udvarházban teljes volt a csend és a nyugalom, mint mindig, amióta a ház ura ágynak esett. Eugenie Sanders, a nevelőnő Nanda szobájában állt. A vénkisasszony nem nőtt magasra, és szerencsétlen módon ő is hódolt a kor divatjának, a túlzásba vitt soványságnak. Előszeretettel viselt rövid szoknyákat, hogy fiatalnak mutassa magát, noha ifjúsága rég lecsengett már. örökösen mogorva ábrázata nemcsak öregítette, de a külsejének is ártott, noha az egyébként nem lett volna előnytelen. Ha azonban olyan férfi bukkant fel a színen, akiben Eugenie férjjelöltet szimatolt, sietve barátságos képet öltött, és édeskés mosolyt erőltetett az arcára. Rövidlátó lévén, mindig lornyont használt, azon át vizslatta igencsak gátlástalanul az embereket, amivel olyan benyomást keltett, mintha mindent és mindenkit lenézne.

Erőltetetten, méltóságteljesen viselkedett, különösen a tanítványával szemben, ám még ez is egy csapásra megváltozott, s a kisasszony derűs, sőt mi több, csintalan lett, ha urak is voltak a társaságban. Előttük szellemi képességeivel brillírozott, és ifjonti csillogást igyekezett varázsolni vizenyős kék szemébe. Amióta levágatta szalmasárga, fénytelen tincseit, szűnni nem akaró harcot folytatott hajszálaival, és titokban irigyelte Nandát, akinek finom arcát lágy esésű, természetesen hullámos fürtök keretezték. A nevelőnők gyöngye hivatalból persze rendszeresen rendezetlennek és csapzottnak nevezte tanítványa gesztenyebarna hajkölteményét, és újra meg újra ráparancsolt Nandára, hogy fésülje hátra, és fogja össze a tarkóján.

Ilyen volt hát Eugenie Sanders, Fernanda negyvenhárom esztendős nevelőnője. Most éppen bejött a szobájába, és lornyonján át szigorúan szemügyre vette a lányt.

− Csinosítsd ki magad, amennyire csak lehet! Hozd rendbe a hajadat, hogy ne legyen ilyen borzas! Édesapádtól tudom, hogy ma eljegyzed magad Jürgen Halden úrral. Megjegyzem, én túlságosan korainak találom, hogy máris menyasszony legyél.

Nanda felnevetett.

− Én legalább annyira, Eugenie kisasszony, és boldog örömmel lemondanék róla. Édesapám azonban így óhajtja, én pedig teljesítem az akaratát.

Eugenie Sanders elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy lány tiltakozzon az eljegyzés ellen, és hitetlenkedve meredt a tanítványára.

− Csak nem azt akarod elhitetni velem, hogy édesapád kényszerrel vett rá az eljegyzésre? − kérdezte epésen.

A lány elegáns mozdulattal fellendült az asztal szélére.

− Semmit sem akarok elhitetni magával, Eugenie kisasszony. Mindenesetre nehéz szívvel szántam rá magam az eljegyzésre, és csakis azért megyek bele, hogy édesapám nyugodt legyen a jövőm felől. Öt ugyanis megnyugtatná, ha Jürgen Halden felesége lennék, engem pedig nem visz rá a lélek, hogy ellentmondjak neki. Mindamellett erősen bízom abban, hogy Jürgen Halden majd szépen megköszöni a lehetőséget, de nem kíván eljegyezni, és amit ennek érdekében én megtehetek, azt meg is teszem. Ha Jürgen Halden nemet mond az eljegyzésünkre, akkor nekem nem kell megtagadnom édesapám kívánságának a teljesítését, és mégis szabad maradok.

Sanders kisasszony ámulva ingatta a fejét.

− Gyerekbeszéd! Azért ne hidd ám magad kész hölgynek, csak mert menyasszony leszel! Georg Halden úr már jelezte nekem, hogy sokat vár tőlem, és szeretné, ha teljes megelégedésére fejezném be a nevelésedet.

Nanda büszkén és dacosan hátravetette a fejét.

− Az ő megelégedésére? Én kizárólag édesapám megelégedését akarom kivívni. Másoknak semmi közük a nevelésemhez.

Eugenie kisasszony a lornyonján át gúnyos pillantást vetett a lányra.

− Várd ki a végét! Édesapád sajnos túlságosan elnéző a hibáiddal szemben.

− A papa elégedett velem, úgy, ahogy vagyok, és nekem ez éppen elég.

− De nem nekem! A nevelésedért pedig én felelek, és egyelőre én mondom meg, mi helyes, és mi nem az. Úgyhogy szedd rendbe magad, öltözz át, ahogy illik, de ne akarj felnőtt hölgynek látszani! Te csak tökéletlen gyermek vagy, még akkor is, ha most bizonyos körülmények úgy hozták, hogy eljegyeznek.

Nanda leugrott az asztalról.

− Rendben van! Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy olyan visszataszító legyek, amennyire csak lehet. Ugye ezt akarta az értésemre adni, Eugenie kisasszony?

A nevelőnő dühösen felkapta a fejét.

− Megtiltom, hogy ilyen pimasz hangsúllyal mondd ki a nevem.

A lány ártatlan képet vágott.

− Pimasznak hangzott volna? Szerintem nagyon is édes volt a hangsúlyom. Ha engem Eugenie-nek hívnának, mindenkitől azt kérném, hogy ilyen elegánsan ejtse ki a nevemet.

A nevelőnő elbizonytalanodott kissé, mert nem tudta eldönteni, hogy tanítványa komolyan beszél-e. Nanda rezzenéstelen arccal állta a tekintetét, a szemében azonban huncutság csillogott. Sanders kisasszony jobbnak látta, ha nem feszegeti tovább ezt a kérdést.

− Akkor hát igyekezz az öltözködéssel! Fél óra múlva itt lesznek az urak.

Nanda kifogástalan pukedlit csinált.

− Parancsára, Eugenie kisasszony!

A nevelőnő már megint olyan érzéssel hagyta el tanítványa szobáját, hogy vereséget szenvedett, és ez módfelett bosszantotta. Szemernyi humorérzék sem szorult belé, és Nanda legnagyobb bánatára minden egyes tréfát, apró ugratást rossz néven vett.

A lány, amint egyedül maradt, a nagy tükör elé lépett. Kis ideig fintorogva méregette magát, aztán odalépett az asztalhoz, és a tálból, amelyen a szakácsnő nassolnivalót készített be neki, kivett egy szem aszalt szilvát, a szájába dugta, és ügyesen a fogai mögé tolta, amitől úgy festett, mintha fel lenne dagadva a képe.

− Remek! − mondta lelkesen maga elé, és addig-addig forgatta a szemét, amíg egészen kancsal nem lett. Pár pillanatig elégedetten szemlélte a művét, aztán megpördült a tengelye körül. − Akkor most még felöltözöm, de úgy, hogy a vőlegényjelölt elborzadjon, és futva meneküljön.

Szekrénye legmélyéről előhalászta azt a régi ruháját, amelyben fára mászni, és az istállókban meg a szénapadláson hancúrozni szokott. A kiszolgált darabon nemcsak foltok éktelenkedtek, de szakadások is akadtak rajta bőséggel. Miután belebújt, felvette hozzá a legrosszabb és legcsúfabb lábbelijét. Egyik lábán egészen a cipőjéig letolta a harisnyát, a másikon pedig hagyta, hogy kedvére tekeredjen, ráncolódjon. A hajára annyi kölnivizet locsolt, hogy teljesen átnedvesedjen, aztán hátrafésülte, és összekötötte egy madzaggal. így a feje tetején egészen sima volt, a tarkóján viszont szorosan befont vége elállt, akár egy vaskos hurkavég.

Nanda felujjongott, amikor a tükörben meglátta fáradozásai rémséges eredményét. A homlokán gyorsan kilazított egy vastag tincset, hogy a lompos hatás is megmaradjon, ám még mindig nem találta kellőképpen riasztónak magát. Meggyújtott hát egy szál gyufát, megvárta, hogy leégjen, aztán a kormos végével foltokat mázolt az arcára. Máris jobbnak ítélte a hatást. Most már csak teljes erejéből kancsalítania kellett, és késznek ítélte a nagy művet. Elégedetten odabólintott a tükörképének.

„Ha így is el akarna jegyezni, az a napnál fényesebben bizonyítaná, hogy az apjához hasonlóan Jürgen Haldent is csak az örökségem érdekli, nem pedig én. Ha valóban tisztességes ember, akkor nem lesz hajlandó arra, hogy megkérje egy madárijesztő kezét. Férfiként megteheti, hogy nem kér az eljegyzésből, és neki ráadásul még attól sem kell tartania, hogy az ellenkezésével felizgatja a beteg édesapját” − tűnődött magában a lány.

Bárgyú arckifejezést öltött, befelé fordította a lábfejét, és odakacsázott a tükörhöz. Ujjongva állapította meg, hogy ijesztőbb nem is lehetne. És már kopogtak is az ajtaján. Az inas jelentette a folyosóról, hogy Halden úr megérkezett a fiával, és a nappaliban várják a kisasszonyt.

− Máris megyek. Legyen szíves, szóljon Eugenie kisasszonynak, hogy megjöttek a vendégek! − kiáltott vissza Nanda.

− Sanders kisasszony már odalent van. Ő fogadta az urakat − válaszolta az inas.

− Jól van, azonnal ott leszek én is.

A lány még egyszer tetőtől talpig végigmérte magát, csúf fintort vágott, olyan erősen kancsalított, hogy már a rosszullét környékezte tőle, esetlenül himbálózott a nagylábujján, és egyszerűen tökéletesnek találta a megjelenését. Indulhatott a nappaliba.

Jürgen Halden vegyes érzésekkel indult el Heidersbergbe. Előző nap, amikor megleste, nagyon tetszett neki Fernanda Roland, de nem akarta máris feladni a szabadságát, és az eljegyzésnek ez a módja sem volt az ínyére. Egészen másként képzelte el azt a pillanatot, amelyben majd arra kér egy hölgyet, hogy egy életre legyen a társa. Apjának azonban a szavát adta, és nem vonhatja vissza. Látott már persze olyat a világ, hogy egy eljegyzésből végül nem lett házasság. Mint oly sok mást, ezt is eldönti majd az idő. Jürgen ma mindenesetre úgy érezte, hogy az apja ráerőltette az akaratát.

Természetesen roppant kíváncsian várta, hogy megtudja, miként viszonyul Fernanda Roland az eljegyzéshez. Úgy gondolta, a lány még fiatal ahhoz, hogy felmérje e döntés súlyát. Ha igent mond, azt csakis teljes tapasztalatlanságában teszi, és neki kötelessége lesz, hogy megóvja egy meggondolatlan lépés megtételétől.

Egyelőre jó képet fog vágni a dologhoz, határozta el magában, aztán hagyja, hogy minden menjen a maga útján, amíg Nanda felnő, megérik, és el tudja dönteni, hogy házasság kövesse-e az eljegyzésüket, vagy inkább bontsák fel.

49

Miután ezt így végiggondolta, a fiatalember valamivel nyugodtabban szállt ki a kocsiból. A ház tágas nappalijában Sanders kisasszony fogadta őket. Jürgenre nagyon kellemetlen benyomást tett a nevelőnő, noha az minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy kedvesnek és bájosnak tűnjön. A fiatalember azt is hamar észrevette, hogy a vénkisasszony kacér, hódító pillantásokkal ostromolja az apját. Mit jelentsen ez? Ez a faramuci aggszűz talán abban reménykedik, hogy a bájaival sikerül meghódítania a szomszéd földbirtokost?

Jürgen nyugtalan pillantásokat vetett az apjára, és szomorúan azt kellett megállapítania, hogy az öregúr kitüntető kedvességgel bánik Sanders kisasszonnyal. Az ifjú Halden mindemellett elképzelhetetlennek tartotta, hogy. a csúnyácska nevelőnő veszélyes lehetne az apja szívére. Bizonyára jó oka van arra, hogy ilyen szívélyes legyen vele, de ez a jó ok minden lehet, csak nősülési szándék nem.

Jürgen fején találta a szöget. Georg Halden egyelőre szövetségesét látta a vénlányban, aki majd támogatja őt a tervei megvalósításában, és olyan emberré gyúrja Nandát, amilyennek ő akarja, hogy aztán könnyen a befolyása alatt tarthassa.

− Roland úr, aki minden tekintetben megtisztel a bizalmával, közölte velem, hogy miért fáradtak ma ide az urak − mondta a kisasszony éppen Georg Haldennek. − Mint látja, tájékozott vagyok, és Roland úr kívánságára a segítségükre leszek.

Georg Halden meghajolt a vénkisasszony előtt, és ritkán látható mosolyával tüntette ki.

− Tudom, mit jelent ön a barátomnak, Sanders kisasszony. Hogy érzi magát Heinz?

Jürgen kihallotta apja hangjából a hamisságot, és elképedve nézett rá. Hogy szigorú és merev ember, azt mindig is tudta, de eddig nyíltnak és egyenesnek hitte. Most azonban kétszínűnek érezte, és ez cseppet sem tetszett neki. A nevelőnő hangja ugyanilyen álságosan csengett, amikor nagy sóhaj után válaszolt:

− Sajnos megint nagyon gyenge, és keveset aludt. Komolyan aggódunk érte. Hálásan hallottam, hogy ön minden izgalomtól meg óhajtja kímélni. Valóban az lesz a legjobb, ha… az ifjú pár csak akkor keresi fel, ha itt már mindent elrendeztünk. Azonnal hívatom is Nandát. Elnézésüket kérem egy pillanatra.

Eugenie becsengette az inast, és utasította, hogy hívja le Nanda kisasszonyt. Halden úr és a fia megérkeztek és várják.

− Utána azonnal visszavonul, és gondja lesz arra, hogy senki ne zavarjon bennünket − súgta még oda az inasnak.

Aztán visszaült a két úrhoz, és tovább csevegett velük a maga huncut, kacér módján, amit Jürgen nevetségesnek, de kellemetlennek is talált. Ő maga nyugtalanul nézegetett a lépcső felé, amelyen Nanda Rolandnak meg kellett jelennie.

És meg is jelent!

Jürgen vette észre először. Elállt a szava, és nyitva felejtette a száját, amikor meglátta a „mennyei magasságokból” alászálló jelenséget, amint lábujjhegyein egyensúlyozva, lassan levonult a lépcsőn. A fiatalembernek csak nagy nehezen sikerült megállnia, hogy ne kacagjon fel hangosan. Amint megpillantotta Nandát a rettenetes maskarájában, azonnal kitalálta, mi volt vele a célja. Áldozatnak érzi magát, akit vesztőhelyre visznek, és minden erejével, a legjobb tudása szerint védekezik. Jürgen ebből kitalálta, hogy a lány kényszer hatására egyezett bele az eljegyzésükbe. Talán csak gyenge volt ahhoz, hogy nemet mondjon, vagy nem akart bánatot okozni beteg édesapjának. Mindenesetre azért csúfította el magát, hogy őt elijessze.

Alighanem el is érte volna a célját, és most fejvesztve menekülne, ha tegnap nem leste volna meg a kertben. Így azonban, miután sikerült megállnia nevetés nélkül, csupán mélységes szánalmat érzett a lány iránt, és egyre biztosabb lett abban, hogy el kell jegyeznie, mert csak úgy védheti meg.

Nanda végre leért a lépcsőn. Miközben odacsámpázott a beszélgetőkhöz, buzgón fintorgott, a fél arca dagadt volt a szilvától, bárgyún mosolygott, és elszántan kancsalított. Amikor mesterkedései közepette lélegzetvételnyi szünetet tartott, és Jürgenre pillantott, hirtelen összerezzent. A fiatalember nagyon is tetszett neki, és egyszeriben elszégyellte magát a maskarája miatt, de azon sajnos már nem változtathatott, csak a szörnyű kancsalítással hagyhatott fel, amit meg is tett.

Jürgen apja és a nevelőnő csak most figyeltek fel rá, és elállt a szavuk, amint végignéztek rajta. Sanders kisasszony ocsúdott fel elsőként. Drámai kiáltást hallatott, és felháborodottan kihúzta magát ültében.

− Nanda! Mit jelentsen ez? Mit műveltél magaddal?

A lány megint összeszedte a bátorságát, és ostobán rámosolygott a nevelőnőjére.

− Nem értem, mi a gond, Eugenie kisasszony. A maga kérésére fésültem hátra a hajam, hogy ne álljon összevissza. Azt is mondta, hogy ne öltözzem felnőtt hölgynek, így aztán a legkényelmesebb ruhámat vettem fel.

− Jóságos ég! Hogy áll a harisnyád? Kész rettenet!

− Talán nem vagyok szép? − kérdezte Nanda olyan idétlen ártatlansággal, hogy Jürgen kis híján megint hangos nevetésben tört ki.

Közben Georg Halden is összeszedte magát, és szigorú arccal nézett a lányra.

− Miféle bohóckodás ez már megint, Nanda? Nem szégyelled magad, hogy ilyen öltözetben jelensz meg a leendő vőlegényed előtt?

− Ha nem akar, nem kell eljegyeznie. Neki… nincs beteg édesapja, aki kíméletre szorul.

Georg Halden fenyegetően Nandára villantotta a szemét.

− Azonnal menj a szobádba, és vesd le ezt a méltatlan maskarát!

A lány bátortalanul Jürgenre pillantott.

− Ugye most, hogy megismert, már nem is akar eljegyezni? − kérdezte egyszerre dacosan és kérlelőn. − Kiállhatatlan teremtés vagyok, és csak boldogtalanná tenném.

A fiatalember a legszívesebben nyugtatóan megsimogatta volna, de ezt persze a többiek jelenlétében nem tehette meg.

− De igen, szeretném eljegyezni, és a beleegyezését kérem − válaszolta, és egyenesen a lány szemébe nézett.

Nanda ernyedten leengedte a karját. Csüggedt döbbenetében véletlenül lenyelte a szájába dugott szilvát, és arca visszanyerte eredeti formáját.

− Itt már semmi nem segít − suttogta reszketve. − Ha így is a menyasszonyának akar, akkor engedelmeskednem kell, mert… nem szabad felizgatnom édesapámat. Abban reménykedtem, hogy visszataszítónak talál majd, de tévedtem. Kérem, ne mondja el a papának, hogyan próbáltam megőrizni a szabadságomat. Megyek és átöltözöm. Azonnal itt vagyok, és akkor bemehetünk édesapámhoz.

Jürgen szíve vadul zakatolt. Olyan érzése támadt, hogy óriási igazságtalanságot készül elkövetni. Tudta azonban, hogy a lányt meggyötörnék, ha ő most visszalépne, és az édesapja is keserű szemrehányásokkal illetné. Csak úgy segíthet rajta, csak úgy védheti meg, ha eljegyzi. Később talán sikerül majd négyszemközt beszélnie vele, és eloszlathatja a félelmeit.

Nanda elindult az emeletre. Nem a lábujjhegyein billegett, mint lefelé jövet, hanem fáradt léptekkel vonszolta fel magát a lépcsőn.

Sanders kisasszonynak most már megjött a hangja. Szabad folyást engedett a haragjának, és igen előnytelen színben festette le engedetlen tanítványát Georg Halden egy darabig komor képpel, összevont szemöldökkel hallgatta, aztán mogorván a szavába vágott.

− Nem állhatom meg, hogy ne tegyek szemrehányást magának, Sanders kisasszony. Nem neveli eléggé szigorúan Nandát. Ez nem mehet így tovább. Ha nem képes tekintélyt kivívni magának, legnagyobb sajnálatomra azt kell javasolnom a barátomnak, hogy alkalmazzon másik nevelőnőt. Nandát úgy kell nevelni, hogy egy napon majd méltó módon jelenhessen meg a házamban, a fiamnak pedig engedelmes felesége legyen. Le kell szoktatni a hóbortosságról.

− Ugyan, apa, ne vedd ennyire a szívedre a dolgot! Ez csupán gyerekes ötlet volt − szólt közbe Jürgen. − Bevallom, alig sikerült türtőztetnem magam, hogy ne nevessek fel hangosan, annyira mókás volt a látvány. Ha tegnap nem látom eredeti valójában Nandát, most futva menekültem volna.

Apja dühösen feléje fordult.

− Én egyáltalán nem találtam mókásnak, Jürgen. Alattomos volt, megjátszotta magát. Ezt is ki kell verni a fejéből, különben nagyon sok bajod lesz vele.

− Hiszen még gyerek! Négy-öt év múlva biztosan nem tesz majd ilyet.

Sanders kisasszonyt vérig sértették a kemény szavak, amelyeket Georg Haldentől kellett lenyelnie, de hamar összeszedte magát.

− Csak ne védje Nandát, Halden úr! − szólalt meg megjátszott jámborsággal. − A tanítványomnak sajnos nem ez volt az első csínytevése. Túlontúl szelíd és jó voltam hozzá, eltűrtem a hóbortjait, de eztán másként lesz, ezt megígérem a tisztelt édesapjának. Elfogyott a türelmem. Nanda mindig is zabolátlan, engedetlen volt, és sokszor okozott bánatot nekem. Ennek most vége. Legyen nyugodt, Halden úr! − fordult az idősebbik férfihoz. − A jövőben nem lesz panasza rám.

Jürgennek olyan érzése támadt, hogy Sanders kisasszony boldog örömmel nevelné sokkal, nagyobb szigorral Nandát. Szánta is volna a lányt, ha nem sejti, hogy nem az a fajta, aki engedelmesen hagyná elnyomni magát. Azzal is tisztában volt, hogy az apja mindent kíván magának, csak engedetlen menyet nem. Soha nem tűrte az ellenvéleményt, s közöttük is csak azért nem tört ki még komoly harc, mert ő gondosan kerül minden összeütközést. Ám ha egyszer mégis összecsapnak, akkor súlyos sebeket fognak ejteni egymáson, ez egészen bizonyos. Pedig aligha lesz elkerülhető, hogy összetűzzenek, ha ő majd hazajön Reichenauba. Apja egyeduralkodónak tekinti magát a birtokon, noha felesége végrendelete értelmében ő, a fia az egyedüli tulajdonos, Georg Halden pedig csupán afféle cégvezető és vagyonkezelő. Ezt egyszer majd mindenképpen ki kell mondania, de Jürgen úgy gondolta, addig várhat vele, amíg át nem veszi az örökségét.

Csendben maradt hát, és türelmesen hallgatta az apját, aki utasításokkal látta el Sanders kisasszonyt Nanda jövőbeli nevelésével kapcsolatban. A vénkisasszony csak annyit, mert megjegyezni, hogy Roland úr, aki túlságosan is elkényezteti a lányát, alighanem megnehezíti majd ennek a nevelési tervnek a megvalósítását. Jürgen valósággal megrémült, amikor meghallotta apja rideg hangon előadott válaszát.

− Sajnálatos, de Nanda már nem sokáig lehet a barátom befolyása alatt. Amíg ő él, tekintettel kell lennünk rá. Később azonban, ha majd én leszek a gyámja, korlátlan hatalmam lesz Nanda fölött.

A szívtelen szavak hallatán Jürgen apja helyett is szégyellte magát. Sanders kisasszony iránti ellenszenve pedig csak növekedett, amikor meghallotta tettetett szomorúsággal előadott válaszát.

− Nem szabad felizgatnunk Roland urat. Az orvos szerint már csak néhány napja van hátra.

Jürgen felugrott, mert hallani sem bírta az efféle beszédet. Fellélegzett, amikor Nanda, ezúttal kecsesen, bájosan, visszajött. Hullámos haja időközben megszáradt, és most lágy fürtökben keretezte napbarnított arcát, amelyből kiragyogott világos szeme. Egyszerű, de csinos ruhát vett fel. Nem volt éppen ünnepi darab, de moha zöld színe remekül állt viselőjének. Formás lábára kifogástalanul simult a selyemharisnya, és szép, elegáns cipő tette teljessé a képet. A zavar legkisebb jele nélkül, ám meglehetősen bátortalanul lépett oda az asztalnál ülőkhöz.

− Készen vagyok. Mehetünk édesapámhoz − mondta, és nagyot sóhajtott, mint aki nehéz feladatot oldott meg.

Jürgen odalépett hozzá.

− Nem nyújtja a kezét, hogy megajándékozzon a bizalmával? − kérdezte.

Nanda nagyon komolyan nézett fel rá.

− Nem. Olyan férfiban, aki egy madárijesztőt is hajlandó eljegyezni, csak mert… gazdag, nem bízhatom meg − mondta csendesen.

Georg Halden és Sanders kisasszony már felment a lépcsőn. Jürgen érezte, hogy elpirult, de határozottan a lány szemébe nézett.

− Egyszer még elnézést fog kérni tőlem ezekért a szavakért, Nanda. Azonnal tudtam, hogy csupán maskarát visel, ugyanis láttam tegnap a parkjukban, amikor francia szavakat tanult. Miután apám közölte velem, miben állapodott meg az ön édesapjával, feltételül szabtam, hogy előbb meg akarom nézni magamnak a kiszemelt menyasszonyomat.

Most Nandán volt a pirulás sora.

− Ezt… nem tudtam − nézett fel bizonytalanul a fiatalemberre.

− Nem is tudhatta. Mindenesetre óvakodnia kellene az elhamarkodott véleményalkotástól, különösen olyankor, amikor nem ért valamit. Megragadom az alkalmat, és már most szólok, hogy fontos beszélnivalóm van önnel. Később talán lehetőségünk nyílik arra, hogy fél órát kettesben maradjunk. Megígéri, hogy kijön velem a parkba, ha a többiek jelenlétében megkérem erre?

A lány megint elpirult. Önmaga előtt nem tagadhatta, bármennyire is szerette volna, hogy Jürgen Halden elnyerte a tetszését. Kérdésére azonban csak bólintással válaszolhatott, mert közben utolérték a többieket.

V.

Heinz Roland türelmetlenül várta a barátját és a jegyespárt. Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor végre kinyílt az ajtó. Nanda odarepült hozzá, és letérdelt az ágya mellé.

− Hogy érzed magad, apácskám? − kérdezte gyengéden. A férfi megcirógatta a lánya fejét.

− Jól vagyok, Nanda − válaszolta, bár sápadt, sovány arcán látszott, hogy komoly fájdalmak gyötrik. Pillantása Jürgent kereste, és feléje nyújtotta a kezét. − Mindent elintéztetek?

A fiatalember bólintott, és becsületes, acélkék szemével, szilárd nyugalommal nézett az idős férfira.

− Minden rendben van, Heinz bácsi.

A beteg megszorította a kezét, olyan erősen, ahogyan csak bírta.

− Legnagyobb kincsemet bízom rád, Jürgen, és megnyugvással tölt el, hogy ezt megtehetem.

− Köszönöm a bizalmadat Szentül megígérem, hogy mindig csak Nanda érdekeit fogom szem előtt tartani, legfőbb célom lesz, hogy ő elégedett és boldog legyen. Hiszel nekem?

Heinz Roland komolyan, fürkészőn nézett a fiatalemberre.

− Igen, hiszek − válaszolta aztán.

Nanda hallotta ezeket a szavakat, amelyek szíven ütötték, és különös érzés lett úrrá rajta. Haragja, amelyet azért érzett, mert Jürgen akkor sem utasította vissza, amikor valóságos rémlátomásként jelent meg előtte, egyszeriben elpárolgott. Időközben kiderült, hogy leendő vőlegénye előző nap már látta őt, és tudta, hogy szándékosan öltött magára maskarát. Talán mégsem lehet hát elítélni azért, mert belement ebbe az eljegyzésbe. Lehet, hogy őt is kényszerítették. Georg Halden zsarnok, aki mindenki felett uralkodni akar, miért tenne hát éppen a fiával kivételt?

A lány felriadt a töprengésből, amikor édesapja Jürgenébe tette a kezét, a magáét pedig a kettőjükére fektette. Nanda úgy érezte, keze lángra gyúl a fiatalemberében, és vissza kellene húznia, ha nem akar örökre a foglya maradni. Nem mozdult azonban, mert most sem akart bánatot okozni beteg édesapjának, aki végül levette az övékről a jobbját. Jürgen oldalra lépett, hogy odaengedje az ágyhoz az édesapját.

− Teljesült hát a kívánságunk, Heinz. Most már egészen nyugodt lehetsz a leányod jövője felől − mondta Georg Halden nyájasan.

Jürgennek azonban megint olyan érzése volt, hogy apjának hamisan cseng a hangja, és nincs meg benne az az őszinteség, amellyel az ember a barátjával szokott beszélni.

Nanda ugyanígy érzett, és a legszívesebben ellökte volna édesapja betegágya mellől azt az embert, aki a barátjának hazudja magát. Sokat töprengett már ezen, mert nem értette, hogyan fogadhatta az édesapja éppen ezt a férfit a barátjául. Ösztönei azt súgták, hogy Georg Halden nem igaz barát, sőt kimondottan ellenségesnek érezte, amikor az édesapjával vagy vele beszélt.

Jürgen úgy gondolta, elérkezett a kellő pillanat.

− Rég nem jártam már itt, és szívesen megnézném újra a heidersbergi parkot − szólalt meg. − Megkérhetem, Nanda, hogy kísérjen el?

A lány az édesapjára nézett, aki rámosolygott.

− Menj csak, gyermekem! Jó lesz, ha kicsit közelebbről is megismered Jürgent.

Nanda már indulni akart, amikor Georg Halden megragadta a vállát.

− Miután eljegyeztétek egymást, ideje már, hogy felhagyjatok a merev magázódással. Jobb, ha ezentúl tegeződtök − jelentette ki.

Jürgen látta, hogy a lány fájdalmas arccal kiszabadítja magát a kellemetlen szorításból, és segélykérő pillantást vet az édesapjára. Gyorsan melléje lépett, mint akinek ott a helye.

− Nanda majd csak akkor fog tegezni engem, apám, ha ő úgy kívánja. Ha majd kiérdemeltem a bizalmát − mondta nyugodtan és határozottan. − Egyelőre minden marad a régiben. Semmire sem fogom kényszeríteni Nandát.

Apja komor pillantást vetett rá, olyat, amilyet azokra szokott, akik ellent mertek mondani neki. Heinz Rolandnak azonban hálásan felcsillant a szeme. A halál árnyékában megérezte, hogy Jürgen jobban megérti a lányát, mint az apja.

Georg Halden még a dühét nyeldeste, hogy majd látszólag nyugodtan válaszolhasson a fiának, ám ő addigra már kivezette Nandát a szobából. Hallgatagon lementek a lépcsőn, átvágtak az előcsarnokon, és kiléptek a lágy májusi levegőre.

Miután a fiatalok magukra hagyták őket, a két apa távozásra kérte fel Sanders kisasszonyt, aki sértetten kivonult az ajtón. Georg Halden mogorván nézett utána.

− Kitartó nőszemély. Azt hiszem, most, hogy már nem lehet Heidersberg úrnője, Reichenaura vetett szemet.

Heinz Roland fáradtan elmosolyodott.

− Komolyan mondod?

− De még mennyire! Nagyon óvatosnak kell lennem, nehogy túl közel engedjem magamhoz. Már csak egy ilyen aggszűz hiányozna nekem a rég elhervadt bájaival, már ha valaha is voltak neki. Felőlem egyébként nyugodtan álmodozhat arról, hogy egyszer majd belesétálok a csapdájába. Résen leszek, és a lényeg egyébként is az, hogy helyesen nevelje Nandát.

− Így igaz, Georg. A kisasszony ezért van Heidersbergben. És azt meg kell hagyni, hogy nevelőnőnek kiváló.

− Ezt nem is vontam kétségbe. Ha megkapja a szükséges útmutatásokat, jól fogja végezni a dolgát. De ma még nem is érdeklődtem a hogyléted felől, kedves Heinz.

A beteg ember ajka fájdalmas mosolyra húzódott.

− Azt hiszem, Georg, hogy maholnap minden erőm elhagy. Örömmel láttam, hogy Jürgen ilyen szépen fejlődött az elmúlt években. Huszonnégy éves létére máris kész férfi, és rendkívül határozott egyéniség. Bevallom, megnyugodtam, amikor belépett ide. Úgy gondolom, jó férje lesz az én Nandámnak. Van valami a szemében, amivel bizalmat ébreszt maga iránt. Egyébként egyáltalán nem hasonlít rád.

− Nem, ő valódi Reichenau. Közöttük a férfiak mind daliásak voltak, a nők viszont csúfak.

Heinz megrettent barátja hideg, kemény hangjától.

− A feleséged nem is volt csúnya…

Georg Halden szája szegletében gonosz, gúnyos mosoly bujkált, a szeméből pedig már-már gyűlölet áradt, amikor a barátjára pillantott.

− Te könnyen beszélsz! A te feleségednél messze földön nem volt szebb, elragadóbb nő.

− Igen, Lóri valóban szép volt, és kedves, szeretetre méltó ember, ami még fontosabb. De a te Mariád is rendkívüli asszony volt.

Georg Halden rekedten felnevetett.

− Hagyjuk ezt! A nők rejtett értékei iránt soha nem volt érzékem. Béke poraira! Korán visszaadta a szabadságomat, de nem elég korán. Tudod, hogy a halála után el akartam venni egy nagyon szép nőt, de ő akkor már nem volt szabad.

− Sannára gondolsz, a sógornőmre?

Georg Halden egy pillanatra kiesett a szerepéből, és szeméből gyűlölet áradt a mit sem sejtő Heinz Roland felé.

− Igen, rá. Ő ugyanolyan gyönyörű volt, mint a feleséged, de… visszautasított.

Heinz csodálkozva méregette a másik férfi hamuszürkévé vált arcát.

− Nem is tudtam, hogy ez ilyen mélyen érintett téged. Georg Halden megint rekedt nevetést hallatott.

− Mit tudtál te egyáltalán rólam? − kérdezte szinte már nyílt gyűlölködéssel.

A beteg ember ijedten pillantott fel rá fektéből.

− Hiszen barátok voltunk, Georg!

Halden arca dühösen megrándult, ám aztán gyorsan összeszedte magát, és még elmosolyodnia is sikerült.

− Így igaz, de a sebeit még a barátjának sem mutogatja az ember. Hagyjuk ezt inkább, és ne beszéljünk többet róla! Kész, vége, elmúlt, bár a feledésé nem lett. Örülök, hogy a gyermekeink eljegyezték egymást. Jürgen egyébként már a napokban elutazik, és ezt én is így tartom helyesnek. Befejezi a tanulmányait, ami még legalább három év lesz, utána pedig világ körüli útra küldöm. És ha majd hazajön, akkor meglesz az esküvő.

Heinz Roland elkerekedett szemmel nézett maga elé.

− Az én Nandám esküvője.

− És az én fiamé.

− Igen, igen. Legyenek nagyon boldogok! Én akkor már nem leszek veletek, Georg. Kérlek, legyetek jók a gyermekemhez.

Georg Halden újra felnevetett.

− Azt hiszed talán, hogy emberevők vagyunk? Azon leszek, hogy Nandából jó feleség váljon. Mindent el fogok követni ennek érdekében. Többet aligha kell mondanom.

− Jürgen pedig Heidersbergnek szentelheti magát, amíg te Reichenaut vezeted. Később úgyis mindkét birtok gondja az övé lesz.

Georg Halden elégedetten bólintott.

− Mindent el fogok követni azért, hogy Heidersbergben és Reichenauban a legnagyobb rendben menjenek a dolgok.

− Ebben egészen biztos vagyok, Georg.

Ezután a két férfi, sokadszorra már, a birtokaik és gyermekeik jövőjéről beszélgetett. Heinz Rolandnak utolsó erejét kellett mozgósítania ehhez, de valamennyi ügyét el akarta rendezni, mielőtt a halál kinyújtaná utána hideg kezét. Szent meggyőződése volt, hogy a birtoka Georg Halden kezében lesz a legjobb helyen, a leánya sorsa pedig a fiáéban.

Eközben Jürgen Halden és Nanda a parkban sétálgatott. Egy darabig szótlanul lépdeltek egymás mellett. A lány szomorú gondolataiba mélyedt, Jürgen pedig időnként fürkésző pillantást vetett kissé sápadt arcára. Újra meg újra eszébe jutott, hogyan festett elmaszkírozva, és a visszafojtott nevetéstől meg-megrándult a szája. Végül ő törte meg a csendet.

− Voltaképpen mit szeretett volna elérni azzal, hogy elváltoztatta magát, Nanda? − kérdezte.

− Ezt igazán nem nehéz kitalálni. Egyszerűen el akartam riasztani, menekülésre akartam kényszeríteni magát.

A fiatalember felnevetett.

− Ami kétségtelenül sikerült is volna, ha tegnap titokban nem lesem meg itt, a parkban.

A lány elpirult, és kerülte Jürgen tekintetét.

− Ha tudom, hogy idejön, már tegnap madárijesztőt csináltam volna magamból.

− Ennyire félt az eljegyzéstől?

− Ijesztőnek találtam a gondolatot.

− Megkérdezhetem, miért?

Nanda harciasan kihúzta magát, és villogó szemmel nézett Jürgenre.

− Mindenekelőtt azért, mert gyűlölöm az apját.

A kijelentés olyan őszinte meggyőződéssel hagyta el a lány ajkát, hogy a fiatalember összerezzent.

− Gyűlöli az apámat, az édesapja barátját? Miért?

− Azért, mert nem barátja az édesapámnak. Csupán színleli a barátságot, ahogyan azt is csak megjátssza, hogy a javamat akarja. Hazudik! Igen, hazudik. Uralkodni akar Heidersbergben és felettem, meg akarja kaparintani a vagyonomat. A házasságunk ötletét is ő sugalmazta édesapámnak, ami neki magától soha nem jutott volna eszébe. Csakhogy szegény túlságosan gyenge ahhoz, hogy ellenálljon a maga apjának. Benne van valami, ami… Nagyon erősnek kell lenni ahhoz, hogy az ember kivonja magát a hatása alól. Ő ugyanúgy gyűlöl engem, ahogyan én őt, mert tudja, érzi, hogy ismerem, és átlátok rajta.

Jürgent valósággal letaglózták a lány indulatos, vádló szavai. Holtsápadt lett, és nem tudta, mit feleljen. Talán azért, mert a lelke mélyén érezte, hogy Nandának igaza van. Hiszen neki is többször feltűnt az utóbbi két napban, hogy az apja hangja nagyon hamisan cseng.

Miután a lány szabad folyást engedett a haragjának, Jürgenre pillantott és megijedt.

− Bocsásson meg − mondta csendesen, engesztelőn −, én… nem gondoltam bele, hogy az édesapjáról beszélek így. Bárkinek inkább elmondhattam volna ezt, mint magának.

A fiatalember feléje fordította sápadt arcát.

− Sokkal jobb, hogy nekem mondta el, és nem másnak. Amit hallanom kellett, az elkeserít. Hogy milyen nagyon, azt tapasztalatlanságában fel sem mérheti. El tudja képzelni, mit érezne, ha valaki az ön édesapjáról beszélne így?

Nanda ijedten, tiltakozón felemelte a kezét.

− Tudom, hogy tűrhetetlenül viselkedtem, de… Az én édesapámról senki sem beszélhetne így, mert ő jó és nemes lelkű, őszinte és tiszta ember.

Jürgen acélkék szeme fájdalomról árulkodott.

− Akkor magát nem is viselnék meg az ilyen szavak, mert tudná, hogy semmi sem igaz belőlük. Az a legszomorúbb, hogy én… nem is vádolhatom magát hazugsággal.

A fiatalember hangja olyan elkeseredett volt, hogy Nanda összerezzent, és ijedten nézett fel rá.

− Hogyan feledtethetném el magával a szavaimat? − kérdezte felindultan.

Jürgen legyintett.

− Hagyja, majdcsak túljutok a dolgon!

− Haragszom magamra. Nem lett volna szabad ilyen meggondolatlanul beszélnem. Kérem, felejtse el egy ostoba lány fecsegését.

A fiatalember megrázta a fejét.

− Nem akarom, és nem is tudom, elfelejtem, mert rendkívül őszinték és meggyőzőek voltak a szavai. Bevallom, hogy azt, amit az édesapámról mondott… nem érzem igazságtalannak. Nekem is volt már olyan érzésem, hogy másnak mutatja magát, mint amilyen valójában. Tudnia kell, hogy mi ketten szinte idegenek vagyunk egymásnak. Mindig is úgy éreztem, hogy magas fal választ el bennünket. Ez már gyerekkorom óta így van. Láttam, hogy édesanyám élete kínszenvedés volt apám mellett. Őt nagyon szerettem, és csak tőle kaptam szeretetet. Apám kegyetlen zsarnok volt, amióta csak az eszemet tudom. Régóta érzem már, hogy előbb-utóbb komoly nézeteltéréseink lesznek. Apám szelídnek és befolyásolhatónak hisz, amilyen édesanyám volt, de téved. Eddig csak nem mutattam meg neki, hogy van akaratom, méghozzá erős. Ha egyszer majd rájön erre, márpedig rá kell jönnie, akkor egészen biztosan összecsapunk. Szeretném ezt elodázni, amíg lehetséges. Ezért egyeztem bele az eljegyzésünkbe, és azért is, mert megsejtettem, hogy az ő sugalmazására alakulnak így a dolgok.

Jürgen rövid szünetet tartott, mintha csak átgondolná, mit akar még elmondani.

− Azért akartam most zavartalanul beszélni önnel − folytatta −, hogy megnyugtassam. Kizárólag azért jegyeztem el, hogy jogom legyen megvédeni. Tőlem nem kell félnie, Nanda. Szavamat adom, hogy csak a harcoktól és a gyötrelmektől akarom megkímélni. Hallottam, mekkora szeretettel beszélt az édesapjáról tegnap a parkban, és már akkor megsejtettem, hogy csak az ő megnyugtatására egyezett bele az eljegyzésünkbe. Akkor döntöttem el, hogy maga mellé állok. Higgye el, akarata ellenére soha nem fogom arra kényszeríteni, hogy a feleségem legyen. Egyelőre hagyja, hogy minden menjen a maga útján! Én is ezt teszem. Ha azonban egy napon majd azt mondja nekem, hogy szabad kíván lenni, én el fogom engedni. Addig pedig fogadja el, hogy a menyasszonyom! Így lesz önnek a legjobb.

A lány mélyen megrendülve, nagyon komolyan nézett fel Jürgenre.

− Milyen jó hozzám, pedig én goromba voltam magával! Meg tud nekem bocsátani? Hála magának, most megint vidám és könnyű a szívem. Elfogadja a köszönetemet?

Jürgen megfogta a hideg kis kezet, kedvesen megszorította, és biztatóan rámosolygott.

− Nem tartozik köszönettel.

− Miért ilyen jó hozzám?

− Talán azért, mert ismertem az édesanyját, és tiszteltem, határtalanul, amennyire csak egy kamasz tisztelheti azt a nőt, aki az eszményképe. Valami emlékeztet önben az édesanyjára. Ő nagyon jó volt az édesanyámhoz, és a gyermekét már csak ezért is meg kívánom óvni a küzdelmektől. Hamarosan elutazom, és apám kívánságára évekig nem fogunk találkozni. Alighanem csak négy év múlva láthatjuk egymást. De addig is legyen nyugodt, és soha ne feledje, senkinek sem fogom megengedni, hogy hozzám kényszerítse feleségül. Aztán, amikor évek múlva megint találkozunk, majd megmondja, hogy szabad óhajt-e lenni. Ha úgy lesz, elengedem. Ebben egészen biztos lehet.

A lány nagyon furcsán érezte magát. Szinte már sajnálta, hogy Jürgen hajlandó lenne lemondani róla. Soha senki nem tetszett még annyira neki, mint ő, és azzal, amit mondott, végképp elnyerte a bizalmát.

− Végtelenül hálás vagyok magának − szorította meg melegen a kezét.

− És még valamit, Nanda! Ha a távollétemben segítségre lenne szüksége, csak hívjon! Apám tudni fogja a címemet, ha írni akar nekem, tőle megkaphatja. Bárhol is legyek, a hívására eljövök. Ne engedje, hogy elnyomják! Maga bátor, okos lány, és helyt fog állni. Ha egyedül mégsem menne, akkor üzenjen értem!

− Remélem, egyedül is boldogulok majd, mert nem szeretném, ha miattam összeütközésbe kerülne az édesapjával. Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy felajánlotta a segítségét. Már a gondolat is erőt ad, hogy készen áll a támogatásomra.

A fiatalember belenézett Nanda nagy, szürke szemébe, és arra kellett gondolnia, hogy hihetetlen erő és elszántság lakozik ebben a fiatal teremtésben.

− Most menjünk vissza a házba, és viselkedjünk úgy, hogy az édesapja megnyugodjon − javasolta.

A lány párás szemmel újra megszorította a kezét.

− Milyen jó hozzám, pedig én fájdalmat okoztam magának!

− Ne gondoljon erre többet! Remélem, most már bizakodással néz a jövőbe. Adja az ég, hogy az édesapja mihamarabb meggyógyuljon!

Nanda összerezzent.

− Nagyon féltem, és aggódom érte.

− Tudom és megértem, de bízzunk benne, hogy alaptalannak bizonyul a félelme.

Nanda nem tudott válaszolni, mert összeszorult a torka. Hallgatagon mentek be a házba, ahol még mindig Heinz Roland mellett találták Georg Haldent, aki szemlátomást elégedett volt a megbeszélésük eredményével. Lehetett is, hiszen mindent elért a betegnél, amit még el akart érni. Teljhatalmat kapott Nanda és az öröksége felett.

Heinz Roland, aki a végsőkig kimerült, mire a lánya és Jürgen a szobába léptek, csak bágyadt mosollyal üdvözölte őket.

− Ideje, hogy asztalhoz üljetek − mondta −, én pedig megpróbálok aludni egy keveset.

− Nem ennél előbb egy kis levest, papa?

− Nem, most nem. Talán majd később.

− Itt maradhatok veled?

A férfi mosolyogva megsimogatta a gyermeke kezét.

− Az nem volna helyes, Nanda. A menyasszony nem hiányozhat az eljegyzési ebédről. Most nincs rád szükségem, csak pihenni szeretnék egy órácskát.

− Megígéred, hogy nyomban csengetsz, ha nem sikerül elaludnod vagy felébredsz?

− Megígérem.

A lány még kedvesen megigazította az édesapja párnáját, aztán megcsókolta.

− Aludj jól, drága papa!

Nanda leírhatatlan érzésekkel ült Jürgen mellett az úgynevezett eljegyzési ebéden. Sanders kisasszony és Georg Halden velük szemben foglaltak helyet. Kezdetben mindannyian nagyon merevek, kimértek voltak, és csak keveset beszéltek. Georg Halden elutasító viselkedésével utólag is meg akarta büntetni Nandát a komédiázásáért. Számára azonban megkönnyebbülés volt, hogy a férfi keresztülnézett rajta. Eugenie kisasszony viszont újra meg újra vádló, rosszalló pillantásokat vetett rá, és a lány tudta, hogy később majd kiadós prédikációt kell végighallgatnia tőle.

Ez azonban egyáltalán nem érdekelte, és nem billentette ki az egyensúlyából. Öt egészen más nyugtalanította. Komoly szemrehányást tett magának, amiért az apjáról ejtett sértő szavaival megbántotta Jürgent. Rettenetes lehet, ha valaki nem szeretheti és tisztelheti feltétel nélkül az édesapját. Márpedig Jürgen Haldennek ez nem adatott meg.

Talán nem ismeri olyan jól a saját apját, mint ő, de az biztos, hogy nincs igazán jó véleménnyel róla. Nanda nagyon sajnálta a fiatalembert, és szívesen felvidította volna. Igen ám, de hogyan? Sajnos nincs lehetősége arra, hogy megvigasztalja. Furcsa, de már nem is tartja annyira ijesztőnek, hogy eljegyezte. Éppen ellenkezőleg, megnyugtató tudnia, hogy maga mellett tudhatja, s ha szüksége lesz rá, akkor kiáll érte.

Nanda erősen remélte, hogy ez sosem fog bekövetkezni, mert ha úgy lenne, akkor Jürgennek a saját apjától kellene őt megvédenie, hiszen más nem akarhatja bántani. Isten ments, hogy odáig fajuljanak a dolgok!

− Hogy ülsz az asztalnál? Húzd ki magad, Nanda! − zavarta meg a töprengésben Sanders kisasszony.

A lány szórakozottan a nevelőnőjére nézett, de ugyanúgy ült tovább, mint eddig. Georg Halden megragadta az alkalmat, és ismét minden dühét Nandára zúdította.

− Nem hallottad, mit mondott a nevelőnőd? Azonnal kihúzod magad. Asztalnál nem ülünk ilyen hanyagul.

Jürgen felugrott, felkapott egy párnát a heverőről, és a lány háta mögé tette.

− Biztosan elfáradt, Nanda. Dőljön nyugodtan hátra, a párna majd megtartja − mondta.

A lány hálás pillantást vetett rá, Georg Haldent és a nevelőnőjét azonban figyelemre sem méltatta. Eugenie-t majd szétvetette a düh, Georg Halden pedig nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e, mert a fiatalok ilyen jól kijönnek egymással. Végül nem szólt semmit, bár forrt benne a méreg. Még a néma tiltakozást sem viselte el.

Nandának igaza volt, Georg Halden gyűlölte őt, de hogy mennyire, azt a lány még csak nem is sejtette. Gyűlölte, mert napról napra jobban hasonlított az édesanyjához, de már azért is, mert egyáltalán Lóri Roland lányaként jött a világra. Hogy ez miért váltott ki ilyen érzéseket a férfiból, az a régmúltban gyökeredzett, és csak ő egyedül tudott róla. A lánynak akkor is tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta, hogy Georg Halden nem barátja az édesapjának. Nem lehetett az, hiszen őt is gyűlölte. A rossz gyűlölte benne a jót, és leküzdhetetlenül, féltékenyen irigyelte is, mert ő megkapta azt, amit tőle megtagadott a sors.

Nanda erről mit sem tudott, csupán finom megérzése súgta meg neki, hogy Georg Halden gyűlöli őt, és az édesapjának sem a barátja. Amióta ez tudatosodott benne, úgy érezte, minden joga megvan ahhoz, hogy ugyanúgy érezzen az álnok férfi iránt.

Georg Halden nem szólt semmit, csak rosszalló pillantást vetett a fiára, amikor az párnát tett a lány háta mögé. Apja azzal vigasztalta magát, hogy Jürgen nemsokára megint évekre eltűnik majd Nanda életéből, és nem lehet a támasza. Mert, hogy az szeretne lenni, azt még ez az érzéketlen ember is megsejtette. Mielőtt férjhez menne Jürgenhez, mindenképpen meg kell törnie a lány akaratát, hogy alázatos és engedelmes legyen. Ezt pedig gyerekjáték lesz elérnie, ha majd Nanda a gyámleányaként teljes engedelmességgel tartozik neki.

Elvetemültségében kifejezetten csábító feladatnak találta, hogy megtörheti a lányt, és lenevelheti a szeszélyességről, ahogyan ő nevezte magában Nanda büszkeségét. Elhatározta, hogy a legteljesebb szigorral, erőt és fáradságot nem kímélve kedvére való embert farag belőle. El fogja ismerni, hogy a gyámapjának hatalma van fölötte, s azzal ő majd az édesanyján is bosszút áll, aki valamikor megalázta, ahogyan soha senki más.

Sanders kisasszony már feltétlen híve, és bármit kész megtenni érte, mert azt képzeli, hogy odaadásával mély benyomást tesz rá, és hálából majd feleségül veszi. A bárgyú Eugenie! Nem is sejti, mekkorát fog csalódni.

A nevelőnő, hogy Georg Halden kedvébe járjon, most minden apróságért lépten-nyomon rászólt Nandára, ő azonban ügyet sem vetett rá. A kisasszony egyáltalán nem fontos tényező, csak azért van itt, hogy őt megtanítsa mindarra, amit tudnia kell. Tanulni hajlandó is tőle, de egyébként nem kíváncsi a véleményére.

Jürgen arcát újra meg újra a harag pírja lepte el, miközben azt hallgatta, hogy hol az apja, hol Sanders kisasszony bírálja kíméletlenül Nandát. Amikor aztán a lány engedelmeskedni akart a nevelőnőnek, aki rászólt, hogy ne vegyen kétszer az édességből, a fiatalember saját maga tett nagy adag repetát Nanda tányérjára.

− Megkérem, Sanders kisasszony, hogy legalább az eljegyzési ebédünkön ne kezelje úgy a menyasszonyomat, mintha neveletlen gyermek volna − fordult aztán harciasan a nevelőnőhöz. − Azt hiszem, minden joga megvan ahhoz, hogy annyit egyen, amennyit akar.

Nanda elragadtatásában a legszívesebben a fiatalember nyakába ugrott volna, és elszántan mindent megevett, amit az a tányérjára tett, bár alig-alig bírta legyűrni a jókora adagot. Sanders kisasszony gyámoltalanul Georg Haldenre nézett, ő azonban lopva jelezte neki, hogy hagyja annyiban a dolgot. Jürgen mindenesetre ellenségévé tette Sanders kisasszonyt, aki máris elképzelte magában, milyen válogatott módokon fog bosszút állni rajta ezért a vereségért, ha majd a mostohaanyja lesz. A drága hölgynek sejtelme sem volt arról, hogy valójában nem Georg Halden, hanem a fia Reichenau birtokosa, és bármennyire szeretné is, nem semmizheti ki, mert az örökség máris az övé.

A nevelőnő, gálád gondolatai dacára, édeskés mosollyal az ajkán meghajtotta magát Jürgen előtt.

− Elnézését kérem, de igen erős kötelességtudat munkál bennem. Nanda pedig nagyon nehezen nevelhető, nála a legkisebb kilengést sem szabad szó nélkül hagyni.

Jürgen gyors pillantást váltott a lánnyal, és örömmel látta, hogy Nanda bizalommal néz vissza rá. A maga részéről nem hitte, hogy nevelhetetlen volna, de nem akart erről vitát nyitni, már csak azért sem, mert nem szívesen beszélgetett volna a roppant ellenszenves nevelőnővel.

Közben Georg Halden jelezte Sanders kisasszonynak, hogy egyelőre hagyja békén a tanítványát, így aztán Nanda nevelése abbamaradt egy időre. A lány hálás volt Jürgen-nek a támogatásért, és boldogan belapátolta az édességet, miután pedig Sanders kisasszony méltóságteljesen asztalt bontott, felszabadultan felugrott, és távozni akart. Nevelőnője azonban megállította.

− Hova készülsz, Nanda?

A lány hátravetette a fejét.

− Édesapámhoz − válaszolta kurtán.

− Alszik, ne zavard! − kiáltotta oda neki Georg Halden.

− Eszemben sincs, hogy zavarjam, csak az ajtajánál fogok fülelni egy kicsit. Túlságosan is tapintatos, és sokszor senkit nem hív be magához, ha tudja, hogy elfoglaltak vagyunk. Magától nem csengetne értem, amíg nem lehet biztos abban, hogy befejeztük az ebédet. Én viszont megállok az ajtajánál, és a légzéséből is meg tudom állapítani, hogy alszik-e, vagy csak csendben van. Ha közben felébredt, akkor meghallja a lépteimet és behív − magyarázta a lány, és már indult is volna tovább.

Jürgen gyorsan odalépett mellé.

− Megengedi, hogy elkísérjem? − kérdezte.

Nanda csillogó szemmel nézett fel rá.

− Igen, jöjjön! − mondta, és gyorsan kimentek a szobából.

Sanders kisasszony Georg Haldenhez fordult, és felháborodottan csóválta a fejét.

− Most legalább a saját szemével láthatta, Halden úr, milyen makacs ez a lány. És már ne haragudjon, de a kedves fia sem könnyítette meg a dolgomat.

A férfi mosolyt erőltetett magára.

− Emiatt ne fájjon a feje, kisasszony! Jürgen néhány nap múlva elutazik, Nandára pedig már nem sokáig lehet hatással az apja. Más szelek fognak itt fújni, ha mi vesszük kezünkbe a lány nevelését. Tőlem teljes felhatalmazást kap majd arra, kisasszony, hogy a lehető legnagyobb szigort alkalmazza. Természetesen elvárom, hogy mindenben kövesse az utasításaimat. Nandának mindenképpen engedelmességet kell tanulnia, hogy azt tegye, amit mi jónak látunk. Nem szeretnék magamnak nyakas menyet, már csak azért sem, mert a fiam túlságosan elnéző, amint ez ma kiderült számomra. Nanda nevelését még az esküvőjük előtt be kell fejeznünk.

Eugenie Sanders édeskésen elmosolyodott, és leült a férfi mellé, egészen közel hozzá.

− Ha tudná, Halden úr, milyen boldogan állítom a szolgálatába minden erőmet! Nem nyugszom, amíg Nandából jámbor, alázatos teremtést nem faragok. Olyat, amilyen én vagyok. Rólam bátran példát vehet. Ön pedig, Halden úr, meglátja majd, hogy nincs nálam odaadóbb támogatója.

A férfi jobbnak látta, hogy kissé távolabb húzódjon a nevelőnő veszélyes közelségéből, de azért kegyesen bólintott.

− Tudom, hogy számíthatok önre. Mi ketten értjük egymást, igen tisztelt kisasszony.

Eugenie sóváran nézett rá a vizenyős szemével.

− Felemelő érzés, ha ilyen megértő férfi szolgálatára lehet az ember − fuvolázta.

Georg Halden az ablakhoz menekült.

− Csak előnye származhat abból, ha támogat. Nem fogja megbánni − mondta, és még csak nem is sejtette, hogy a vénlány édes ígéretnek értelmezte a szavait.

− Készíthetek még önnek egy csésze mokkát, Halden úr? Tudom, két cukorral és sok tejszínnel issza. Megfigyeltem, mit hogyan szeret, és mindig azon leszek, hogy teljesítsem a kívánságait − mondta a nevelőnő, és huncutnak szánt mosollyal ajándékozta meg a férfit.

− Köszönöm, nem kérek kávét − legyintett Halden. − Még benézek az intézőhöz, mert tudni akarom, hogy betartja-e az utasításaimat.

− Sokszor megállapítottam már magamban, hogy ön páratlanul kötelességtudó férfiú, Halden úr. Nem elég, hogy Reichenauból mesés birtokot varázsolt, de még Heidersbergben is rendet tart. Csodálom ezért a kiváló teljesítményért.

Georg Halden azonban nem tartott igényt a kisasszony csodálatára. Könnyed intéssel elbúcsúzott tőle, aztán távozott. A kipirult arcú nevelőnő epekedő pillantásokat vetett utána.

− Micsoda férfi! − suttogta. − Mekkorát tévedtem, amikor a gyenge Heinz Rolandra pazaroltam az érzéseimet! De hát már csak úgy van az, hogy a fiatal lányszívek mindig sokáig keresgélnek, mire megtalálják az igazit − tette hozzá, és fiatal lányszíven természetesen a sajátját értette.

VI.

Eközben a jegyesek óvatosan felosontak a lépcsőn, és megálltak Heinz Roland betegszobája előtt. Nanda előrehajolt, hogy hallgatózzon, de az édesapja máris kiszólt neki.

− Gyere csak be, kislányom! Csendben jöttél, de így is meghallottam a lépteidet.

Nanda résnyire nyitotta az ajtót, és bedugta fejét a szobába.

− Jürgen is bejöhet, papa? Szeretne még találkozni veled, mielőtt visszamegy Reichenauba.

A beteg ember bágyadtan elmosolyodott.

− Persze, engedd csak be! Örülök, ha beszélgethetünk egy keveset.

Mindketten bementek, és megálltak az ágynál. Heinz Roland kérdőn nézett fel rájuk.

− Nyugodt lehetsz, papa − válaszolta meg ki nem mondott kérdését a lánya. − Jürgen Halden kedves és jó ember. Maradéktalanul megbízom benne.

A beteg mosolyogva kezet nyújtott a fiatalembernek.

− El tudod képzelni, mekkora öröm az számomra, hogy Nanda bizalommal van irántad?

− Igen, Heinz bácsi. Azért is jöttem fel még egyszer, hogy elmondjam, kicsit sem kell aggódnod a lányod miatt. Szavamat adom neked, hogy erőm szerint óvni és vigyázni fogom, őt boldoggá tesz, hogy elnyertem a bizalmát, és természetesen annak is nagyon örülök, hogy te megbízol bennem. ígérem, soha nem okozok csalódást.

A beteg boldogan, megkönnyebbülten bólintott.

− Üljetek le ide hozzám, és beszélgessünk egy kicsit! A két fiatal teljesítette a kérést. Kellemes, békés órát töltöttek hármasban, míg meg nem zavarta őket Georg Halden, akinek nagyon nem tetszett, hogy a fia ennyit foglalkozik Heinz Rolanddal.

− Indulnunk kell, Jürgen − jelentette ki. A fiatalember felállt.

− Mehetünk, apám − felelte, majd Nandához és a beteghez fordult. − Holnap délután átjöhetek még egyszer?

Heinz Roland és a lánya nyomban igennel válaszoltak.

− Jürgen holnap elköszönni jön hozzátok, mivel holnapután el kell utaznia − közölte Georg Halden.

A fia csodálkozva nézett rá.

− Már holnapután? Azt hittem, a hét végéig még Reichenauban maradhatok.

− Nem. Holnapután én is veled megyek Berlinbe, mert akad ott némi elintéznivalóm. Így még néhány napot együtt lehetünk.

Jürgen kitalálta, hogy az apja nem szeretné, ha ő hosszabb időt tölthetne Nandával, de nem tiltakozott. Végül is mindegy, hogy pár nappal korábban vagy később megy el Reichenauból, hiszen egyelőre semmi nem tartja itt. Most csak az a fontos, hogy még egyszer beszélhessen Nandával. Sok mindenben megállapodtak már, de egyet-mást még tisztázniuk kell.

− Ahogy gondolod. Nekem megfelel − válaszolta nyugodtan az apjának, aztán elbúcsúzott apától és lányától. − Akkor hát a holnap délutáni viszontlátásra, Nanda! Mert ugye magát is láthatom még? − kérdezte mosolyogva.

A lány kezet nyújtott neki.

− Természetesen − válaszolta. − Viszontlátásra! Georg Halden meglepődött, mert soha nem látta még ennyire engedelmesnek Nandát. Nem sejthette, miről beszélgettek a fiatalok a parkban, de nem akarta, hogy bizalmas viszonyuk még jobban elmélyüljön, és ezért kívánta mihamarabb eltávolítani a fiát Reichenauból. Csakis önös okokból tervelte ki ezt a jegyességet, és persze azért, hogy uralkodhasson Nanda fölött. Jürgen boldogsága nem igazán érdekelte, Nandáé pedig végképp nem. Ő nem vágyott másra, csak arra, hogy megtörhesse a lányt, megalázhassa, mert az anyja lánya, és nem mellékesen a vagyonát is meg akarta kaparintani, de nem Jürgennek, hanem saját magának.

Ő is elköszönt apától és lányától, s úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy Nanda nem nyújtott kezet neki. Ez Jürgen figyelmét sem kerülte el, és most már tudta, miért viselkedik így a lány. Azt is látta, hogy az apját, ha titkolja is, nagyon bosszantja az elutasítás.

Miután a vendégek távoztak, Nanda megigazította az édesapja párnáját, aztán megnézte az órát, és beadta a betegnek azt az orvosságot, amelyet délután kellett megkapnia. Utána leült mellé, és kedvesen kezébe vette a kezét.

− Nem fáradtál el nagyon, papa? − kérdezte.

− Nem, nem. Sokkal jobban érzem magam, mint az elmúlt napokban, mert végre biztonságban tudhatlak. Ugye már nem is találod ijesztőnek a gondolatot, hogy néhány év múlva Jürgen felesége legyél?

Nanda, hogy elrejtse az arcát, az édesapjáé mellé hajtotta a fejét a párnára.

− Nem, papa, nem félek, amióta találkoztam és beszéltem Jürgennel. Most már tudom, hogy mindenben a segítségemre lesz. Bevallom, eleinte szörnyen tartottam az eljegyzéstől, bár teljesíteni akartam a kívánságodat. Titokban abban reménykedtem, hogy Jürgen majd nem akar eljegyezni engem, és… ennek érdekében nagy butaságot csináltam.

A férfi megsimogatta a lánya fejét.

− Bátorságra vall, hogy velem nem is éreztetted, mennyire félsz.

− Nem akartalak nyugtalanítani, papa.

− És most már valóban nincs benned félelem?

− Nincs. Jürgen kedves és jó hozzám. Ezért is szeretném meggyónni neked a butaságomat.

− Öntsd ki bátran a szívedet, gyermekem! Előttem semmit nem kell titkolnod.

Nanda mindent elmesélt. Olyan tökéletes leírást adott elváltoztatott önmagáról, hogy az édesapja pontosan el tudta képzelni, és árulkodón meg-megrándult a szája sarka.

− Ijesztő lehettél. És Jürgen nem menekült el, amikor meglátott?

− Nem. Meg is volt róla a véleményem, amiért szó nélkül tűri, hogy egy ilyen rusnya nőt varrjanak a nyakába. Ám aztán elmondta, hogy azonnal átlátott a szitán. Tegnap délután ugyanis meglesett itt, a parkban. Közölte az apjával, hogy látatlanban senkit nem hajlandó eljegyezni, aztán átjött hozzánk. így aztán feleslegesnek bizonyult az egész komédia, amelyet előadtam, és utána rettenetesen szégyelltem is magam. A kancsalítással ugyan hamar felhagytam, de az nem sokat javított a megjelenésemen.

Édesapja ezt már nem állta meg nevetés nélkül, és Nanda együtt nevetett vele.

− Mindezt nem gyóntam volna meg neked, papa, ha még mindig olyan nehéz lenne a szívem, mint az eljegyzés előtt volt, de most már egészen könnyű.

− Hála istennek, hogy így van! Ezt örömmel hallom, mert nem voltam egészen biztos abban, hogy jó-e, ha már most eljegyzitek egymást. A gondolat egyébként Jürgen apjától származott. Tudod, egyszer régen, amikor nehéz helyzetbe kerültem, segített rajtam, és most nem akartam ellentmondani neki, noha komoly fenntartásaim voltak

Nanda gyorsan felegyenesedett, és az édesapjára nézett.

− Ezek szerint nem is lettél volna nagyon bánatos, ha Jürgen meg én nem jegyezzük el egymást?

− Én csak akkor lettem volna nagyon szomorú, ha téged boldogtalanná tett volna ez a kapcsolat. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy szembeszálljak Georggal. Ám megtettem volna, ha te, miután találkoztál Jürgennel, azt mondod, hogy soha nem lennél képes feleségül menni hozzá.

Nanda elgondolkozott, aztán megfogta az apja kezét.

− Még egy titkomat meggyónom neked, papa, de előbb add apai becsületszavadat arra, hogy abból, amit most hallasz, egyetlen szót sem árulsz el Georg Haldennek.

A férfi kis ideig a lánya arcát fürkészte.

− Apai becsületszavamat adom, Nanda − mondta végül határozottan.

A lány megcsókolta a kezét

− Amikor a parkban sétáltunk Jürgennel − kezdte aztán a vallomástételt −, nagyon csúnyán viselkedtem vele, ő mégis kedves és jó volt hozzám. Azt mondta, néhány év múlva, ha majd megint találkozunk, megkérdi tőlem, hogy akarok-e a felesége lenni, vagy visszakérem a szabadságomat. Addig azonban maradjunk jegyesek, hogy vigyázhasson rám és védelmezhessen. Csak akkor kell döntenem, amikor viszontlátjuk egymást. Ugye milyen szép tőle?

Heinz Roland szeme meghatottan csillogott.

− Drága gyermekem, én mindig tudtam, hogy Jürgen talpig úriember. Most még nyugodtabb vagyok, és sokkal könnyebb a szívem.

Nanda ismét megcsókolta a beteg ember kezét − Elmondhatatlanul örülök, hogy nincs több titkom előtted. Nem éreztem jól magam, amíg nem tudtál mindent rólam.

− Előttem semmit nem kell eltitkolnod, hiszen én csak a javadat akarom.

− Tudom, papa, de mostanában óvatosabb vagyok, mert félek, hogy esetleg felizgatod magad, az pedig ártana neked. Holnap elmondom Jürgennek, hogy mindent tudsz. Most viszont mindenképpen aludnod kell végre. Tudod, mit? Felolvasok neked valami nagyon unalmasat, amíg elalszol. Aztán itt maradok melletted, és csendben megvárom, hogy felébredj.

A férfi bólintott. Végtelenül boldoggá tette, hogy ennyi szeretetet kap a lányától. Vajon meddig sütkérezhet még a melegében?

Nanda elvette az éjjeliszekrényről az „altatónak” már előre odakészített könyvet, halkan olvasni kezdett, és az édesapja valóban hamar elszenderedett. A lány mozdulatlanul ült, és az alvó álmát őrizte. Amikor odakintről meghallotta Sanders kisasszony halk lépteit, megijedt, hogy nevelőnője bejön, és felébreszti a beteget. Eugenie azonban, miután a kulcslyukon át nyilván megállapította, hogy Heinz Roland alszik, Nanda pedig az ágyánál ül, a saját szobájába osont egy kis délutáni szunyókálásra.

Másnap délután Georg Halden és a fia ismét megjelentek Heidersbergben. Jürgen egyedül szeretett volna jönni, ám az apja határozottan kijelentette, hogy vele tart, mert beszélnie kell az intézővel. A jegyeseknek azért így is sikerült néhány percet kettesben tölteniük. Megint lementek a parkba, ahol Nanda elmesélte, hogy könnyített a lelkén, és mindent meggyónt az édesapjának. Jürgen mindebből azt szűrte le, hogy a lány becsületes, őszinte ember, és most már egészen biztos lehetett abban, hogy eljegyzésüket egyedül az ő apja tervelte ki.

Még elmondott néhány fontos dolgot Nandának, aztán megkérte, hogy kísérje fel az édesapjához, mert szeretne vele négyszemközt beszélni. így is történt, s a rövid megbeszélés eredményével Jürgen és Heinz Roland is maradéktalanul elégedett lehetett. Amíg ők beszélgettek, Nanda az ajtó előtt őrködött, de gyorsan belépett hozzájuk, amikor meghallotta Georg Halden közeledő lépteit.

− Jön az édesapja, Jürgen!

A két úr szerencsére már mindent elmondott egymásnak, amit akart. Most még csak kezet szorítottak, aztán Nanda is leült hozzájuk, és közömbös dolgokról társalogtak. A jó fülű lány figyelmét nem kerülte el, hogy Georg Halden egy pillanatra megáll hallgatózni az ajtó előtt, ezért aztán felemelte kicsit a hangját. A férfi így odakint is hallhatta, hogy semmi komoly dologról nincs szó a betegszobában, és végül megnyugodva lépett be hozzájuk. Ennek ellenére nagyon örült, hogy a fia már másnap elutazik. Rá egyelőre itt nincs szüksége.

Apa és fia hamarosan elköszönt. Georg Halden előtte még megadta a berlini címét, ahol bárhol elérheti a telefonhívás vagy a távirat. Heinz Roland sejtette, hogy az értesítésnek az ő halálát kellene hírül adnia. Ezt Nanda is megérezte, és gyűlölte Georg Haldent, aki ilyen érzéketlenül képes ilyesmiről beszélni.

A lány meleg kézszorítással és hosszú, komoly pillantással búcsút vett Jürgentől, aztán megint kettesben maradt az édesapjával. A következő napok nyugalomban teltek. Úgy tűnt, hogy a beteg sokkal jobban van, orvosát azonban nem tévesztette meg a látszat. Ö tudta, hogy közel a vég, és Sanders kisasszonyt ellátta a szükséges utasításokkal.

Nanda reggeltől estig az édesapja mellett volt, és felejthetetlen órákat töltöttek együtt.

A beteg még életben volt, amikor Georg Halden visszatért Berlinből, és csak két nap múlva aludt el örökre csendesen, szenvedés nélkül. Nanda akkor is ott ült mellette. Kezében tartotta a kezét, és hallotta utolsó sóhaját. Aggódva fölébe hajolt, s amikor meglátta megtört tekintetét, összerogyott a fájdalomtól. Miután felocsúdott, szeretettel lezárta az elhunyt szemét, azét az emberét, aki szívének a legkedvesebb volt az egész világon.

Hangos sírás és jajszó nem hagyta el az ajkát, csak egy félénk, keserves sóhaj. Nem szólt senkinek, mert úgy érezte, egy idegen jelenléte megszentségtelenítené ezt az órát. Letérdelt apja halálos ágya elé, megfogta kihűlő kezét, és az arcát nézte áhítatosan, mintha örökre emlékezetébe akarná vésni nemes vonásait. Buzgón imádkozott, és a saját fájdalmával viaskodott.

Mindaddig így maradt, amíg Sanders kisasszony be nem nyomult a szobába. Minden bizonnyal belesett a kulcslyukon, és meglátta, mi történt. Amint bejött, egyszeriben megszűnt a csendes, fennkölt nyugalom. Nemsokára a személyzet tagjai is besiettek, és hangos jajgatásuk, zokogásuk kiragadta a lányt a néma mozdulatlanságból. Felemelte a fejét, és égő szemmel nézett a körülötte jajveszékelőkre.

− Hát nincs neked szíved? − mordult rá a nevelőnője. − Még könnyet sem ejtesz édesapádért?

Nanda lassan felemelkedett, és tétova mozdulatot tett, mintha kellemetlenkedő bogarakat akarna elhessegetni magától. Üres tekintete távozásra kényszerítette az embereket. Sanders kisasszony folytatni akarta a korholását, de a lány ekkor ájultan összerogyott. Ettől még a nevelőnője is megijedt, és alighanem rádöbbent, hogy könnyek nélküli fájdalom is létezik. Gyorsan megnyomta a csengőt. A besiető két inassal a heverőre fektette Nandát, aztán elküldte őket, hogy telefonon hívják ide az orvost és Georg Haldent, ő pedig élesztgetni kezdte a lányt.

Nanda csak nagy sokára nyitotta ki a szemét. Amint megpillantotta halott édesapját, hirtelen felült, és oda akart sietni hozzá, de erőtlenül visszazuhant a heverőre. Az orvosnak, miután megérkezett, azt kellett látnia, hogy új betege van. Nanda merev, néma fájdalmát sokkal nyugtalanítóbbnak találta, mint ha sírt és jajgatott volna. Nyugtatót adott neki, és ágynyugalmat írt elő a számára.

Nanda egyedül feküdt a szobájában, és a jótékony gyógyszer egy időre minden fájdalmát feledtette vele. Semmit nem vett észre a körülötte zajló sürgés-forgásból, és nem tudta, hogy nevelőnője nagy hamar magára öltötte régóta készenlétben tartott gyászruháját, és epekedő pillantásokat vet az időközben megérkezett Georg Haldenre, aki máris átvette az irányítást Heidersbergben.

Neki egyébként még az eljegyzés napján, hazafelé menet komoly összetűzése volt a fiával, miután a maskarája miatt igencsak becsmérlőén nyilatkozott Nandáról. Jürgen először megpróbálta jobb belátásra bírni. Gyerekes ötlet volt csupán, mondta, és egy tizenöt éves lánytól igazán nem várható el, hogy állást foglaljon egy ilyen komoly kérdésben. Apja azonban már ezeket a csitító szavakat is ellenkezésnek vette, és rátámadt Jürgenre. Nanda nagyon hamar a fejére fog nőni, jósolta, ha az édesapjához hasonlóan ő is elnézi a hóbortjait.

A fiatalember erre közölte, hogy neki bizony tetszik Nanda természetes, mesterkéletlen lénye, és idővel, ha a lány majd idősebb lesz, egyébként is biztosan megszelídül.

Ő maga fog gondoskodni arról, hogy Nanda modora csiszolódjék, mielőtt még megtartják az esküvőt, jelentette ki Georg Halden, mert lázadozó, békétlenkedő menyre nincs szüksége Reichenauban. Márpedig az ő házában ő mondja meg, ki hogyan viselkedjék.

Fia arcát elöntötte a pír, és kis híján kicsúszott a száján, hogy az a ház az övé, s neki is van beleszólása abba, hogy mi történik ott, de szerencsére még időben észbe kapott. Uralkodott magán, mert tudta, hogy apja Nandán töltené ki a haragját, ha ő most felingerelné.

− Érzésem szerint Sanders kisasszony nem a megfelelő személy egy ilyen lobbanékony és rendkívül büszke teremtés nevelésére − mondta végül csendesen.

Apja azonban közölte vele, hogy a kisasszony kizárólag az ő útmutatásai szerint neveli Nandát. Az az ostoba lány meg jobban tenné, ha nem büszke volna, hanem engedelmesen kövemé az ő gyámatyai utasításait, tette hozzá, mintha Heinz Roland már meghalt volna.

Jürgen ettől fogva még jobban aggódott Nandáért, s amikor másnap négyszemközt beszélgettek, még egyszer nyomatékosan megkérte, hogy azonnal értesítse, ha segítségre szorulna.

A lány azonban nem akarta, hogy apa és fia összetűzzön miatta, ezért hát szentül eltökélte magában, hogy egyedül fogja megoldani a gondjait. Édesapja halála porig sújtotta, és csak sokkal később, már a temetésre készülődve gondolkodott el először azon, hogy Jürgen eljön-e, és megadja-e a végtisztességet Heinz Rolandnak. Georg Halden azonban nem akarta, hogy a fia megint találkozzon Nandával, ezért úgy döntött, Jürgent csak akkor értesíti majd a halálesetről, amikor már nem érhet ide a temetésre.

Nanda számára vigasztaló lett volna, ha immár egyetlen barátja, Jürgen Halden is ott van a gyászolók között. Leküzdötte hát az ellenszenvét, és megkérdezte Georg Haldentől, hogy részt vesz-e a fia a gyászszertartáson.

− Igazán nem úgy viselkedtél, hogy haza merném hívni a fiamat − válaszolta a férfi, aki most már egyáltalán nem titkolta ellenséges érzületeit. − Csak holnap értesítem majd apád haláláról.

A lány nem válaszolt, de pillantásából Georg Halden megértette, hogy egymás iránti gyűlöletük ugyanolyan erős.

Nandának még a temetés alatt sem eredtek el a könnyei, nem adatott meg számára ez a jótétemény. Sápadt, megkínzott volt, alig bírta tartani magát, de nem sírt. Ennek ellenére senki nem merte kétségbe vonni gyásza őszinteségét, még Sanders kisasszony sem, amióta tanítványa a szeme láttára omlott össze ájultan.

Eugenie Sanders hosszú, bő fekete fátylat öltött a temetésre, és már-már gyászoló özvegynek érezte magát. Jól hallhatóan, többször és hangosan elmondta, hogy őszinte, igaz barátot veszített el Heinz Roland személyében, aki az ő szeretetébe ajánlotta egyetlen gyermekét. Georg Haldennel közösen viselik majd gondját, ő a nevelőjeként, Halden úr pedig a gyámatyjaként. És senki nem is kételkedett abban, hogy valóban teljesítik majd az árvával szemben vállalt kötelességüket. A nyers, kellemetlen Georg Haldent ugyan nem sokan szerették, de azért úgy gondolták, hogy jó és igazságos gyámapja lesz elhalt barátja leányának.

Miután véget ért a gyászszertartás, Nanda azonnal visszavonult a szobájába. Bezárkózott, ledobta a kalapját meg a kabátját, és a heverőre vetette magát. Bénultan feküdt, maga elé meredt, és hőn szeretett halottja után vágyakozott, aki soha többé nem lesz már mellette. Tudta, hogy mostantól Georg Halden és Eugenie Sanders parancsol majd neki, azt azonban még nem sejthette, milyen könyörtelenül haladnak majd kitűzött céljuk felé. Az előbb, amikor nem akarták felengedni a szobába, Nanda egyetlen szót sem szólt, csak olyan pillantást vetett rájuk, amelyből meg kellett érteniük, hogy jobban járnak, ha békén hagyják.

− Egyedül vagyok, egyedül az egész világon − mondta most maga elé az árva. − Nincs senki, aki hozzám tartozna, aki szeretne, és nincs senkim, akit én szerethetnék. Jürgen az egyetlen barátom, de ő messze van, és csak négy év múlva láthatom viszont. Az apja és Sanders kisasszony az ellenségeim, ezt érzem, tudom. Most már korlátlan hatalmuk van felettem, és ettől csak még nehezebb a helyzetem, de erős leszek, és nem engedem, hogy legyűrjenek. Nem fogom Jürgent segítségül hívni, mert nem akarom, hogy összetűzzön az apjával. Nem, nincs senkim, senkim nincs már az egész földkerekségen.

Ez a szomorú bizonyosság végre megindította a könnyeit. Fájdalmasan, elkeseredetten zokogott, és ettől valamelyest megkönnyebbült. Miután kisírta magát, felegyenesedett ültében, és a homlokát ráncolva, tűnődőn maga elé meredt. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Édesapja élete utolsó napjaiban még sokat mesélt neki Sanna nénikéjéről, az édesanyja húgáról, s ő egyszer megkérdezte tőle, hogy tudja-e a címét.

− A férjének hatalmas ültetvényei voltak Argentínában − válaszolta Heinz Roland némi gondolkodás után. − Egy nagy farmon éltek, és valószínűleg még most is ott élnek. De mi is volt a címük?

A férfi kis ideig a fejét törte, aztán odaadta Nandának az íróasztala kulcsát, és megmondta, hol találja meg a sógornője hozzá írt leveleit.

− Vedd magadhoz őket! Sanna nénéd sokat írt Argentínáról, az ottani életről és az emberekről. Biztosan érdekesnek találod majd a beszámolóit, és a címét is megtalálod a borítékokon. Tedd az íróasztalodba a leveleket, majd olvasod őket, ha kedved lesz hozzá. Talán egyszer még úgy döntesz, hogy írsz Sannának. Végül is az édesanyád húga, és finom, nemes jellem. Úgy tudom, neki magának nem született gyermeke, és bizonyára őrülne, ha hallana felőled. Amennyiben kapcsolatba lépsz vele, ne felejtsd el átadni neki szívélyes üdvözletemet − tette hozzá még Heinz Roland.

Nanda kivette a leveleket az édesapja íróasztalából, és elzárta a sajátjába, amelynek a kulcsát mindig magánál tartotta, amióta egyszer rajtakapta Sanders kisasszonyt, aki éppen a fiókjait „ellenőrizte”, ahogyan ő fogalmazott. A lánynak nem volt rejtegetnivalója, és talán éppen ezért sértette annyira, hogy kutakodtak a holmija között. Akkor döntötte el, hogy zárva fogja tartani az íróasztalát. Nevelőnője ugyan harapós megjegyzéseket tett rá emiatt, de őt ez sem akadályozta meg abban, hogy mindig magához vegye a kulcsot. Most pedig, mivel a nagynénje leveleit is az íróasztalában őrzi, még gondosabban fog ügyelni arra, hogy zárva legyenek a fiókok, és Eugenie kisasszony ne olvashassa el azt, ami nem neki szól.

Egyébként még ő sem pillantott bele a levelekbe, mert az utóbbi napokban szinte el sem mozdult beteg édesapja ágya mellől. Most, végtelen magányában azonban felébredt benne a vágy, hogy elolvassa a nagynénje írásait. Elővette őket, aztán felszárította a könnyeit, leült a heverőre, a borítékokat pedig maga elé tette egy kis asztalra.

Még ki sem bontotta az összekötözött csomagot, amikor kopogtattak az ajtaján. Nanda nem állt fel. Biztos volt benne, hogy Eugenie Sanders szeretne bejönni hozzá. Tudta, hogy nevelőnője nagy előszeretettel leskelődik a kulcslyukon át. Nála azonban hiába próbálkozna ezzel, mert ő, miután bezárkózik, mindig gondosan kendőt terít belülről a kilincsre, hogy eltakarja a zárat.

− Nyisd ki az ajtót, Nanda! Micsoda ötlet, hogy világos nappal bezárkózol? Gyere le teázni! Gyámapád beszélni óhajt veled − kiáltott be dühösen Eugenie a folyosóról.

Nanda továbbra sem mozdult. Látni sem akarta a gyámját. Még nagyon fájt a szíve, és nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy szóba álljon vele. Elhatározta hát, hogy úgy tesz, mintha aludna. Eugenie kopoghat, amíg akar, ő alszik.

Nevelőnője végül feladta a hiábavaló kísérletezést, és jelentette Georg Haldennek, hogy Nanda, nyilván a kimerültségtől, mélyen alszik. A vénkisasszony természetesen nagyon örült annak, hogy így kettesben teázhat a férfival. Őt azonban kicsit sem lelkesítette ez a gondolat, és nem is maradt tovább.

− Ma még lehet így, de holnap délelőtt megint átjövök, és attól kezdve az lesz itt, amit én mondok − jelentette ki fenyegetőn.

Sanders kisasszony helyeslően bólogatott, bár csalódottsággal töltötte el, hogy Georg Halden nem akar édes kettesben teázni vele.

Nanda fellélegzett, amikor meghallotta a távozó kocsi hangját. Miközben nevelőnője buzgón falatozott a zsúrkocsin felhalmozott finomságokból, ő kipirult arccal olvasta nagynénje kedves, megértő sorait. Elképzelni nem tudta, miért nem tartotta tovább édesapja a kapcsolatot ezzel az okos és melegszívű asszonnyal. Nem sejthette, hogy ebben is Georg Halden befolyása érvényesült. Sógora egyre hűvösebb hangú leveleiből ugyanis Sanna megérezte, hogy Georg Halden áskálódik a háttérben. Sógor és sógornő levelezése, bár mindkettőjük számára csak nyereség lett volna, végül teljesen elhalt.

Heinz Roland dátumuk szerint sorba rendezve őrizte a leveleket. Az elsők különösen meleg hangúak, kedvesek voltak, és gyakran esett szó bennük az „édes kis Nandá-ról”, akire nagynénje szeretetteljes aggodalommal gondolt. Az utolsó levelek aztán már szinte csak az argentínai farm életéről számoltak be, és alig-alig érintettek személyes dolgokat. Nandáról azonban még ekkor is mindig nagy szeretettel írt Sanna Valden, és az elárvult lány most is simogatónak érezte a szavait. Megtudta belőlük, hogy nagynénje őszintén szerette őt, akárcsak megboldogult testvérét, az ő édesanyját.

Nanda szívére szorította a leveleket, amelyek fejlécén mindenütt ott állt a feladó postacíme. A szegény árvának jólesett tudnia, hogy mégiscsak van valaki a világon, akihez vérségi kötelék fűzi, és aki legalább valamikor régen szerette őt.

A legszívesebben azonnal leült volna az íróasztalához, hogy írjon Sanna nénikéjének, de attól tartott, hogy az asszony az eltelt években eltávolodott az édesapjától és tőle is, s talán már hallani sem akar róla. Az pedig nagyon elszomorítaná, ha egyáltalán nem, vagy csak nagyon hűvös hangú választ kapna a nénitől.

A lány odalépett az ágyához, amely fölött ott függött az édesanyja és a nagynénje fényképe. Könnybe lábadt szemmel nézte a szép testvérpárt, aztán, sokadszorra már, leakasztotta a falról a fotót és megcsókolta. Közben eszébe jutott az édesapja ravatalánál közte és Georg Halden között lejátszódott kellemetlen jelenet.

Utolsó napjai egyikén édesapja megkérte, hogy néhai felesége fényképét, amelytől nem vált meg többé, amióta magához vette, tegye majd mellé a koporsóba. Nanda teljesítette ezt a kívánságot, Georg Halden azonban kivette a halott összekulcsolt, hideg ujjai közül a képet. A lány felháborodottan kikapta a kezéből.

− Édesapám magával akarta vinni ezt a fotót, és én megígértem neki, hogy beteszem mellé a koporsóba.

Halden gyűlölködőn meredt rá.

− Ostoba szentimentalizmus! Inkább tartsd magadnál édesanyád képét!

Nanda úgy gondolta, nem hagyhatja figyelmen kívül az eltávozott kérését.

− Édesapám kívánságának mindenképpen meg kell lennie − közölte nyugodt hangon, noha belülről reszketett a felindultságtól.

− Mondtam már, hogy ostobaság lenne, ha a koporsóba tennéd ezt a képet. Add ide, majd én megőrzöm neked.

A lány a háta mögé dugta a fényképet. Holtsápadt volt, de félelem nélkül állta a férfi tekintetét.

− Teljesíteni fogom drága halottam utolsó kívánságát, és ebben sem te, sem más nem akadályozhat meg. Nem kellene apát még holtában is megbántanod azzal, hogy ellenszegülsz az akaratának.

A férfi komoran végigmérte a lányt, aztán megfordult.

− Ma még legyen úgy, ahogyan akarod! Apád temetése után azonban más hangon beszélünk majd egymással − szólt vissza, és távozott a szobából, amelyben a halottat felravatalozták.

Nanda vissza akarta tenni a képet édesapja összekulcsolt kezébe, ám aztán hirtelen meggondolta magát, mert eszébe jutott, hogy Georg Halden visszajöhet, mielőtt lezárnák a koporsót, és elveheti a fotót. Talán jobb volna, ha megmondaná neki, hogy több fényképe is van még az édesanyjáról? Nem, mégsem, mert a végén még azokat is elvenné tőle.

Némi töprengés után a lány úgy döntött, hogy a képet mégiscsak beteszi a koporsóba, de úgy, hogy ne lehessen látni. Odalépett a ravatalhoz, és szeretettel nézett le a megboldogultra.

− Most már belátod, apácska, hogy nem a barátod volt, hanem az ellenséged, ahogyan nekem is az ellenségem? A fényképet azonban nem fogja megtalálni, és nem veheti el − suttogta.

Gyorsan kigombolta a halott zakóját, szívére fektette a fotót, majd megigazította a ruháját, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

− Tartsd erősen, apácskám, hogy senki ne vehesse el! Amikor lépéseket hallott, sietve a függöny mögé bújt.

A következő pillanatban megint Georg Halden lépett be a szobába. Körülnézett, majd a ravatalhoz sietett. Szemlátomást a fényképet kereste, de nem találta meg. Végül dühösen felmordult és távozott.

Nandában most ezek a jelenetek idéződtek fel. Ajkát még egyszer édesanyja és a nagynénje fényképére tapasztotta, aztán visszaakasztotta a helyére.

Egyszeriben rádöbbent, hogy már rosszullét környékezi az éhségtől. Egy napja egyetlen falatot sem evett, de lemenni nem akart, mert akkor összefutna Eugenie kisasszonnyal, és az ő társaságát még nem viselné el. Szerencsére eszébe jutott, hogy akad némi harapnivaló az éjjeliszekrényében. Elővett egy tábla csokoládét, leült vele a heverőre és elmajszolta. Mára be kell érnie ennyivel, mert senkit sem kíván látni. Ez a nap még az édesapjáé, és csak az övé.

Amikor vacsorához hívták, megint hallgatásba burkolózott, és nem nyitott ajtót. Levetkőzött, lezuhanyozott, aztán ágyba bújt, és álomba sírta magát.

VII.

Másnap reggel arra riadt fel, hogy valaki hangosan dörömböl az ajtaján.

− Ki az? − szólt ki.

Eugenie kisasszony már a folyosón hangot adott a felháborodásának, és felszólította Nandát, hogy azonnal nyisson ajtót. A lány kisimította a haját az arcából, és egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Ám aztán hirtelen visszatért az emlékezete, és megint fájdalom töltötte el a szívét, de erősen uralkodott magán.

− Felöltözöm, aztán lemegyek − kiáltott vissza. − Abbahagyhatja a kopogtatást, Eugenie kisasszony.

Nevelőnője újabb szóáradatba kezdett, és rendületlenül azt követelte, hogy Nanda engedje be. A lány lassan felkelt, és odament az ajtóhoz.

− Előbb megfürdöm, felöltözöm, és utána lemegyek reggelizni − mondta nyugodtan. − Az öltözködéshez nincs szükségem társaságra, még a magáéra sem − tette hozzá, majd ügyet sem vetve Eugenie kisasszony dühkitörésére, bement a szomszédos fürdőszobába.

Vizet engedett magának, elvégezte szokásos tornagyakorlatait, megfürdött, majd felöltözött. Gyászruhákat már rendelt magának, de eddig meg sem nézte őket. Sem a szabásuk, sem a kidolgozásuk nem érdekelte, csak az, hogy feketék legyenek. Észre sem vette, milyen jól áll ez a szín a világosszürke szeméhez.

Mire elkészült, már szörnyen éhes volt. Szívtelenségnek gondolta, hogy ennyire örül a reggelinek, noha az édesapja már nem lehet vele, de hát az élet megy tovább, és mit tegyen, ha egyszer éhes.

Eugenie kisasszony már ott volt a reggeliző szobában, és ujjaival dühösen dobolt az ablakpárkányon. Aztán megfordult, és hosszú pillanatokig nem sikerült megszólalnia. Fekete ruhájában hihetetlenül érettnek látta a sápadt, komoly arcú Nandát, és össze kellett szednie magát, hogy bele tudjon fogni a prédikációba. Ha nem lehetett volna biztos Georg Halden feltétlen támogatásában és egyetértésében, talán óvatosabban fogalmaz, így azonban kíméletlenül a lány fejére olvasta állítólagos hálátlanságát, engedetlenséget és fegyelemsértéseit.

Nanda eközben nyugodtan leült az asztalhoz, forró csokoládét töltött magának, megvajazott egy zsemlét, és időnként odapillantott Eugenie kisasszonyra, aki ma a szokásosnál is előnytelenebbül festett. A lány éppen szájához emelte volna a zsemlét, de nevelőnője kikapta a kezéből, és a tányérjára dobta.

− Előbb meghallgatod, amit mondok, hogy megértsd, mától vége a zabolátlan viselkedésnek. Most azonnal bocsánatot kérsz tőlem azért, hogy az előbb nem engedtél be a szobádba.

Nanda otthagyta a tányérján a zsemlét, amelyhez a kisasszony hozzányúlt, és rezzenéstelen nyugalommal megkent magának egy másikat.

− Gondolom, megengedi, hogy jóllakjam a saját házamban. Két napja nem ettem, és már rosszul vagyok az éhségtől. Egyébként téved, ha azt hiszi, hogy jó példával jár elöl, amikor így hangoskodik ott, ahol mások gyászolnak.

Eugenie Sandersnek még a lélegzete is elállt, de csak egy pillanatra.

− A te házadban? − folytatta máris. − Nevetnem kell! Amíg nem vagy nagykorú, neked itt nincs szavad. Ebben a házban egyedül a gyámapád parancsol, te pedig engedelmességgel tartozol neki. Határozott és pontos utasításokat kaptam tőle a neveléseddel kapcsolatban. Nincs már itt az apád, hogy hallatlan gyengeségében fedezze a csínytevéseidet, ezt jól jegyezd meg! Mától más hangon beszélünk.

Nanda hátán végigfutott a hideg, Tudta, hogy ennek a két embernek hatalma van felette, amellyel fenntartás nélkül élni is fognak. Büszkesége azonban nem hagyta el. Felszegte a fejét, és megvető pillantást vetett a nevelőnőjére.

− Üljön le, és reggelizzen meg velem nyugodtan, tisztességesen, ahogy illik, vagy pedig távozzon! Nem tűröm, hogy evés közben zavarjanak − mondta nyugodtan és határozottan.

Eugenie Sanders elképedése nem ismert határokat. Arra is rádöbbent azonban, hogy ezt a lányt nem lesz olyan könnyű feladat legyűrni, mint a gyámapja gondolja. Neki pedig mindenképpen meg kell mutatnia Georg Haldennek, hogy alapos munkát végez.

− Hamarjában nem is tudom, mi képeszt el jobban, a neveletlenséged-e vagy a fennhéjázásod.

− Ráér ezen gondolkodni, ha majd megreggelizett − válaszolta a lány, aztán beleharapott a friss, ropogós zsemlébe, megitta a csokoládéját, és máris jobban érezte magát.

Eugenie egy ideig sértett hallgatásba burkolózott, és csak a lornyonján keresztül méregette Nandát.

− Nem lesz ekkora szád, ha majd megjön a gyámapád − szólalt meg végül. − Ő gyorsan meg fogja értetni veled, hogy feltétlen engedelmességgel tartozol nekem.

A lány mézet csepegtetett a zsemléjére, és ügyet sem vetett a nevelőnőre. Jóízűen és sokat evett, mert tudta, hogy erősnek kell lennie, ha meg akar küzdeni a gyámapjával. És ő biztosan nehezebb ellenfél lesz, mint Sanders kisasszony.

Eugenie végre leült, és mint általában, most is tisztességesen megpakolta a tányérját. A hölgyek egyetlen szót sem váltottak, amíg nem végeztek a reggelizéssel.

− Most pedig franciaórát tartunk. Diktálni fogok − jelentette ki akkor a kisasszony.

Nanda higgadtan bólintott.

− Helyeslem, hogy ugyanúgy folytassuk a tanulást, mint eddig. Mivel pedig az órarendünk szerint most valóban franciaóra következik, csak tessék, kezdje el!

Eugenie kisasszony túlságosan büszkének és határozottnak találta ezt a hangot, de egy szót sem szólt, csak átment Nandával a dolgozószobájába, és bosszúból rendkívül nehéz szöveget diktált neki. A lány azonban összeszorította a fogát, és az óra végén kifogástalanul leírt szöveget adott át a nevelőnőjének, aki legnagyobb bánatára egyetlen hibát sem fedezett fel.

− Tudsz te, ha akarsz, csak éppen többnyire nem akarsz − jelentette ki mogorván.

Nanda mélyet sóhajtott.

− Édesapámnak megígértem, hogy mindent megtanulok, amit el kell sajátítanom. Őt sajnos már nem ápolhatom, így hát semmi sem gátol abban, hogy maradéktalanul eleget tegyek tanulási kötelességemnek. Szorgalmas leszek, magát viszont arra kell kérnem, Eugenie kisasszony, hogy beszéljen velem más hangon. Nem vagyok már rakoncátlan, meggondolatlan gyermek, aki olykor elszökik a tanulás elől. Erőm szerint igyekezni fogok, és sem kényszerre, sem szidásra nem lesz szükség. Azt viszont okvetlenül figyelembe kellene vennie, már csak a saját érdekében is, hogy most már tőlem kapja a kenyerét. Ezt tisztázni kívántam, mielőtt még a gyámomtól esetleg mást hallana a kettőnk viszonyáról.

Ha Eugenie Sanders nem állt volna teljesen Georg Halden befolyása alatt, Nanda hangja meggyőzhette volna arról, hogy jobban tenné, ha elgondolkodna a kapcsolatukon. Reménye azonban, hogy egy szép napon majd Haldenné lehet, valósággal süketté és vakká tette.

− Várd csak ki, hogy megjöjjön a gyámod, és közölje veled a döntéseit! − vetette oda gúnyosan.

Nandának összeszorult a szíve, de semmi pénzért nem árulta volna el, hogy tart Georg Haldentől, így csak látványosan megvonta a vállát.

− Most angol társalgási óránk lesz. Kezdhetjük − jelentette ki nyugodtan.

Sanders kisasszonynak nem maradt más választása, teljesítenie kellett a kötelességét. Egyelőre a tanítványa kerekedett felül, a nevelőnő azonban úgy sejtette, megváltozik ez majd, ha feltűnik a színen Georg Halden, Nanda legádázabb ellensége.

A lány látszólag higgadtan vett részt az angolórán, és a lehető legjobb teljesítményt igyekezett nyújtani. Eugenie kisasszony most sem talált semmit, amibe beleköthetett volna. Végső kínjában a rossz kiejtéséért feddte meg Nandát, bár az valójában sokkal jobb volt, mint az övé.

Óra után rövid szünet következett, amelyet a lány arra használt fel, hogy a parkon át elsiessen az édesapja sírjához. Ott végre kisírhatta magát.

− Te majd segítesz nekem, apácskám − mondta végül bizakodón, és lassan visszament a házhoz.

Éppen odaért, amikor megérkezett Georg Halden kocsija, és Eugenie kisasszony máris nekilátott, hogy drámai szavakkal ecsetelje tanítványa „neveletlen viselkedését”. Abba akarta hagyni a beszámolóját, amint meglátta Nandát, de a férfi felszólította, hogy folytassa. A lány néma meghajlással üdvözölte a gyámját, aztán nyugodtan leült az ablaknál álló fotelba, és Eugenie kisasszonyt hallgatta, aki most kissé visszafogta magát, hogy ne rugaszkodjon el annyira a valóságtól. Miután befejezte, Georg Halden a gyámleányához fordult.

− Szóval már megint minősíthetetlenül viselkedtél. Ez most fordult elő utoljára. Ne hidd, hogy az úrnőt játszhatod itt! Engedelmeskedned kell, mégpedig feltétel nélkül, ha Sanders kisasszony vagy én bármit megparancsolunk neked. Nem tűrök ellenkezést, ezt egyszer s mindenkorra jegyezd meg! Illedelmesen, szerényen, tisztelettudóan kell viselkedned. Csak akkor beszélhetsz, ha kérdeznek. Azt teszed, amit mondanak neked, és mindenben Sanders kisasszonyról veszel példát.

− Azt soha! − csattant fel Nanda.

A férfi felpattant a székéről, hatalmas léptekkel odament a lányhoz, és úgy nézett a szemébe, mintha csak hipnotizálni akarná.

− Hallgass! Majd akkor beszélj, ha kérdeztek! Ne gondold, hogy engem is ugyanúgy ugráltathatsz, mint a gyenge apádat! Épp elég eszköz van az engedetlen gyermekek megfékezésére.

Nanda is felugrott ültéből. Kihúzta magát, és szikrákat hányt a szeme.

− Végre kimutattad a fogad fehérét! − kiáltotta magánkívül. − Tudom, hogy gyűlölsz. Apát is gyűlölted, noha a barátjának adtad ki magad. Sejtelmem sincs, mi okod van erre, azt viszont tudom, hogy viszonzom. Alig vártad, hogy nyíltan is kimutathasd, de azt ajánlom, vigyázz. Egy napon majd minden visszahull a fejedre. Törvényes gyámapaként zsarnokoskodhatsz egy gyenge, kiszolgáltatott gyermek felett, kínozhatsz, elnyomhatsz, megtörni azonban soha nem fogsz. És azt sem tilthatod meg nekem, hogy gyűlöljelek. Én pedig gyűlöllek, mert rossz ember vagy.

A férfi arca krétafehér lett. Heves haragjában Nanda minden korábbinál jobban hasonlított az édesanyjára, aki valamikor ugyancsak rossz embernek nevezte őt. Georg Haldenben fellángolt a gyűlölet. Megragadta a lány karját, és lenyomta a földre.

− Térdre, de azonnal! Térden állva fogsz bocsánatot kérni tőlem.

Nanda nem bírt a férfi erejével, és letérdelt, de szemében az erős emberek törhetetlen büszkesége ragyogott.

− Soha! Soha nem kérek bocsánatot tőled. Igazat mondtam, és semmit nem vonok vissza belőle.

Georg Halden olyan durván szorította a csuklóját, hogy a lány felnyögött a fájdalomtól. A férfi minden önuralmát elveszítette, és még Sanders kisasszony is attól félt, hogy túl messzire megy. Közbelépni azonban nem mert, és azzal nyugtatta magát, hogy Nanda ellenállását mindenképpen meg kell törni.

− Azonnal elnézést kérsz, vagy valóban megismerkedsz velem − dörögte Halden, és még kíméletlenebbül szorította a lány csuklóját.

Nanda előtt elsötétült a világ, és érezte, hogy már nem sokáig bírja elviselni a fájdalmat.

− Apácska, segíts! − nyögte ki, mielőtt elájult.

Ettől már Halden is észre tért. Előbb komédiázásnak hitte a lány ájulását, ám aztán meglátta, hogy vértelen, élettelen az arca, és végre eleresztette. Sanders kisasszony rémülten odasietett, és megpróbálta felsegíteni Nandát.

− Csak szimulál − vetette oda a férfi rekedten.

− Nem, Halden úr. Már az édesapja halálos ágyánál is elájult. Láthatja, milyen nehéz nevelni. Hallatlanul büszke és dacos. Inkább meghal, de nem hátrál meg.

Georg Halden kurtán felnevetett.

− Ez is megváltozik majd. Azt mindenesetre megtudtam, hogy nem lesz könnyű megszelídíteni. Biztos benne, hogy elájult?

− Igen. Ez nem színjáték.

Halden megnyomta a csengőgombot. Hamarosan megjelent Hermann, az öreg inas, aki megrémült, amikor meglátta, hogy ifjú úrnője ugyanúgy a földön fekszik, ahogyan az édesapja halálának a napján látta feküdni.

− Hová vigyem, nagyságos úr? − kérdezte csak.

− A szobájába! − adta ki Georg Halden az utasítást.

− A nagyságos kisasszony megsérült − mondta Hermann, miközben elindult a lánnyal az emeletre, és furcsán megvillant a szeme.

Több mint huszonöt esztendeje szolgált már a háznál, sok mindent látott és hallott itt. Annak is ő volt egyedül szem− és fül tanúja, hogy Nanda édesanyja egyszer ököllel Georg Halden arcába vágott. Az inas az ebédlő melletti kis helyiségben tisztogatta az ezüstöket, amikor meghallotta a férfi és Lori Roland heves szóváltását. Ijedten bedugta a fejét az ajtón, hogy megnézze, segítenie kell-e az úrnőjének. Georg Halden éppen durván magához rántotta Lori asszonyt, és meg akarta csókolni, ő azonban ököllel az arcába vágott.

− Maga rossz ember! − kiáltotta.

Hermann tudta, hogy a ház ura nincs idehaza, mert üzleti ügyben Berlinbe utazott. Már éppen asszonya segítségére akart sietni, ám ekkor Sanna kisasszony lépett be az ebédlőbe. Lori Roland az ő karjába menekült.

− Soha többé ne hagyj magamra ezzel az emberrel, Sanna! − kérte reszketve. − Szégyentelen ajánlatot tett nekem. Heinz nem tudhatja meg, mert akkor biztosan kihívná párbajra.

Miután Georg Halden holtsápadtan, a dühtől eltorzult arccal elsietett, Lóri asszony izgatottan beszámolt húgának a történtekről. Hermann megkövülten állt a szomszéd szobában. Nem mert megmozdulni, mert jóérzése megsúgta neki, hogy ehhez a jelenethez nincs szükség tanúra.

Most, amikor Nanda csuklóján meglátta a vöröslő ujjnyomokat, azonnal megsejtette, kinek a durva kezétől származnak.

− Nem történt semmi különös − válaszolta Georg Halden az inas megjegyzésére. − Láttam, hogy mindjárt elájul, és elkaptam, hogy ne essen el. Lehet, hogy a kelleténél kissé erősebben szorítottam a csuklóját.

Hermannt azonban nem győzte meg ez a magyarázat. Ott akart maradni Nanda mellett, hogy a segítségére legyen, de Eugenie kisasszony kiküldte.

− Majd én gondjaimba veszem a nagyságos kisasszonyt, Hermann − közölte vele.

Az öreg inas kelletlenül elhagyta a szobát, de ott maradt az ajtó közelében, hogy szükség esetén kéznél legyen.

Eugenie Sanders kölnivízzel addig dörzsölte a lány halántékát, amíg az nagy sóhajjal fel nem nyitotta a szemét, és döbbenten méregette sajgó, vörös csuklóját.

Georg Halden odalépett hozzá, és ridegen, szigorúan meredt rá.

− Csakis magadnak köszönheted − vetett ingerült pillantást a saját ujjnyomaira. − Ne képzeld, hogy a legkisebb engedetlenséget vagy szemtelenséget is büntetlenül hagyom! Bocsánatot kérsz végre?

A lány hirtelen felült, és a férfira szegezte a tekintetét.

− Akkor már inkább a halál!

Georg Halden tudta, hogy Nanda komolyan beszél. A legszívesebben addig verte volna, amíg a bocsánatáért nem esedezik, de ezt azért még ő sem merte megtenni.

− Jól van, akkor másfajta büntetést kapsz. Az önfejű gyerekekkel keményen kell bánni. Nem akarom, hogy a fiamnak egyszer majd engedetlen feleséggel kelljen bajlódnia. Meg fogsz tanulni engedelmeskedni. Nem hagyhatod el a szobádat, és naponta egyszer kapsz enni, amíg bocsánatot nem kérsz tőlem. Ha kész vagy megtenni, üzenj értem! Sanders kisasszony, most hagyja magára Nandát!

A nevelőnő nem volt annyira szívtelen, mint Georg Halden. Borogatást akart tenni a lány csuklójára, de mert a saját érdekeit fontosabbnak tartotta az övéinél, végül szó nélkül követte a férfit, aki rázárta Nandára az ajtót

A lány nagy nehezen felkelt, és a mosdóasztalnál vizet csorgatott sajgó csuklójára, ami azonban egyre inkább feldagadt. Nanda attól félt, hogy eltört a kézcsontja.

Egyszer csak halk kopogtatásra lett figyelmes, és az ajtóhoz lépett.

− Ki az? − szólt ki.

− Én vagyok, nagyságos kisasszony, Hermann. Segíthetek valamiben?

Az egyszerű férfi együttérzése mélyen meghatotta a lányt.

− Bezárt ide, Hermann, szobafogságra ítélt, és éheztetéssel akar engedelmességre kényszeríteni.

Az inas száját halk szitkozódás hagyta el.

− Nem fogjuk hagyni, hogy éheztessék. A házban mindenki a nagyságos kisasszony oldalán áll. − Hermann kis ideig a fejét törte. − Legyen szíves, tapassza a fülét az ajtóra, nagyságos kisasszony, mert csak halkan beszélhetek, nehogy meghallják odalent. Sanders kisasszony a nappaliban van Halden úrral.

− Jól hallak, Hermann.

− A nagyságos kisasszony bizonyára nem tudja, hogy a fürdőszobáját és az alagsori éléskamrát egy régóta nem használt étellift köti össze. Sanna kisasszony gyakran azon hozatott fel ételt és italt az ön édesanyjának, aki akkor már nagyon beteg volt. Az étellift ajtaja a nagyságos kisasszony fürdőszobájában van, a tükör mögött. Csak azt kell leemelnie, és máris kiveheti a felvonóból, amit felhúzok. A szakácsnőtől majd mindent megkapok. Ha valamit közölni akarunk egymással, felírjuk egy cédulára, és azt is betesszük az ételliftbe. Kérem, azonnal égesse el az üzeneteket, mert nem szeretnék elkerülni Heidersbergből, már csak az ön érdekében sem. Megértett, nagyságos kisasszony?

− Igen, és ezer köszönet, Hermann! Isten fizesse meg a jóságát addig is, amíg én nem tehetem meg. Most pedig menjen, nehogy itt találják az ajtóm előtt!

− Máris megyek. És ha megint bántani akarnák, csak kiáltson! Ne engedje, hogy kínozzák!

− Köszönöm, drága Hermann.

Miután Georg Halden távozott, Eugenie Sanders visszament Nandához. A szoba kulcsát a lány gyámapja azzal bízta rá, hogy nem adhatja ki a kezéből. Arról is neki kell gondoskodnia, hogy tanítványa naponta valóban csak egyszer kapjon enni.

− Nincs mit tenni, a legnagyobb szigort kell alkalmaznunk, méghozzá haladéktalanul, különben soha nem törjük meg ezt a keményfejű gyereket − mondta Georg Halden kényszeredett mosollyal, mert látta, hogy a nevelőnő nyugtalankodni kezd.

Sanders kisasszony felsóhajtott, és odaadó pillantást vetett a férfira.

− És ha mégsem kér bocsánatot?

− Akkor majd megtapasztalja, hogy az akaratosságával csak magának árt. Olyan kemény lesz a büntetése, hogy a jövőben önként lemond az engedetlenségről. Akkor hát úgy legyen, ahogyan mondtam! Nem hagyhatja el a szobáját, csak egyszer kap enni egy nap, és mindenféle szórakozási lehetőségtől eltiltjuk. Tudom, hogy szeret olvasni, de mostantól csak a tankönyveit veheti kézbe. Növelje a tanórái számát, és adjon neki nehéz feladatokat! Ideje, hogy ezen a téren is pótolja a hiányosságait.

− Ma franciából diktáltam neki, angolból pedig társalgási órája volt, és meg kell mondanom, nagyon igyekezett, sőt még azt is megígérte, hogy szorgalmas és kitartó lesz. Mindezt azonban büszke és elutasító hangon közölte velem, amire igazán nem szolgáltam rá − jegyezte meg a kisasszony, és színpadiasan felszárította nem létező könnyeit.

− Ez sem fordulhat elő többet. Jámborságot és keresztényi alázatot kell tanulnia öntől.

− De hát hallhatta, Halden úr, milyen határozottan tiltakozott, amikor felszólította, hogy rólam vegyen példát!

− Éppen ezt az örökös ellenkezést fogjuk közös erővel kiirtani belőle. Ellenőrizze naponta a szobáját! Az íróasztalába és a szekrényébe is nézzen be, nehogy rágcsálnivalót vagy szórakoztató olvasmányt rejtegessen! Ha a testi és a szellemi kiéheztetéssel nem sikerülne megtörnünk, keményebb eszközökhöz nyúlunk, amíg észre nem tér, és be nem adja a derekát.

A kisasszony alázatos epekedéssel bámult a férfira.

− Természetesen szigorúan tartani fogom magam az utasításaihoz, Halden úr. Nincs nálam odaadóbb híve.

A férfi kegyesen bólintott, s mielőtt távozott volna, még adott néhány utasítást a nevelőnőnek.

− Jut is eszembe! Alkalomadtán értésére adhatná, hogy az apja halálával az ég már megbüntette az örökös lázongásáért. Ez biztosan hatni fog rá.

Sanders kisasszony lelkesen bólintott.

− Pompás gondolat!

Eugenie már-már biztos volt abban, hogy előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát, és Georg Halden nőül veszi. Ebben a boldogító tudatban indult el Nandához. Odafent elfordította a kulcsot a zárban, aztán kopogtatás nélkül belépett a szobába.

A lány fásultan üldögélt a foteljában. Az előbb éppen megvizsgálta, kijuthatna-e az ablakon át, hogy legalább időnként friss levegőt szívjon, de a sima házfalon nem tudott volna lemászni. Ahhoz pedig, hogy leugorjon, túl magas volt az emelet.

− Szeretném, ha kopogna, mielőtt belép a szobámba − fordította most a nevelőnője felé sápadt arcát.

− Amíg nem kérdeznek, hallgatsz. Megértetted? Csak magadnak köszönheted, hogy be vagy zárva.

− Méltatlannak találom ezt a helyzetet, és csodálom, hogy a kisasszony hajlandó eljátszani a börtönőröm szerepét. Gondolt már arra, hogy az én házamban, az én pénzemen él? Talán azt hiszik, maga és Halden úr, hogy engedelmesebb leszek, ha testileg és lelkileg meggyötörnek?

− Én soha nem gyötörtelek.

− Valóban nem, viszont teljes lelki nyugalommal végignézte, hogy egy feldühödött, erős férfi kis híján eltörte a csuklómat.

− Jobban kellett volna viselkedned!

− Csak az igazat mondtam. Öntől is sokszor hallottam már, hogy a hazugság csúf és alantas dolog. Én is így gondolom, de… magát már többször hazugságon kaptam.

− Azonnal elhallgatsz, vagy nagyon fájdalmas lesz a büntetésed.

− Csak nem akar maga is megverni? Vagy talán a napi egyszeri étkezést is megvonja tőlem? Akkor legalább hamarabb éhen halok.

− Vigyázz, mit beszélsz! − sziszegte Sanders kisasszony dühödten. − Nem érdemelsz jobb bánásmódot. Az örökös ellenszegülésért már az Úr is megbüntetett, amikor magához szólította túlontúl gyenge apádat.

Nanda felugrott a fotelból. Szeme villámokat szórt.

− Szégyellje magát! Nem ismeri a parancsot? Isten nevét hiába a szádra ne vedd! A szavai egyébként leperegnek rólam. Tudom, hogy maga is gyűlöl, mert azt hiszi, édesapám miattam nem vette feleségül. Egyébként ez tévedés. Apának soha eszébe nem jutott, hogy egy magafajta nőt tegyen meg megboldogult édesanyám utódjául. Ezt maga a papa mondta nekem.

− Hiába vagy ilyen nagyon büszke, előbb-utóbb úgyis letörjük a szarvadat! A gőg elnyeri méltó büntetését.

A lány izgatottságától kimerülten visszarogyott a fotelba.

− Hagyjon magamra! Látni sem bírom − monda színtelen hangon.

− Addig maradok, amíg nekem tetszik. Itt én parancsolok.

Nanda tetőtől talpig megvetően végigmérte a nevelőnőt, akit ez természetesen még jobban felingerelt.

− Ne nézz így rám, neveletlen kölyke! Most pedig átvizsgálom a szekrényedet és az íróasztalodat. Aha, az íróasztalt bezárta a kisasszony! Add ide a kulcsot!

A lány megijedt. Ha megtalálja, Eugenie biztosan elveszi az édesanyja fényképét és Sanna nénikéje leveleit, márpedig az nem történhet meg. De hogyan menthetné meg a kincseit? Hirtelen eszébe jutott a megoldás. Az ételfelvonón át mindent eljuttathat a hűséges Hermannhoz. Ehhez azonban kis időre el kell távolítania innen a nevelőnőjét. Az pedig alighanem sikerülni fog, ha komédiázik kicsit.

− Ha most azonnal nem hagy magamra, és nem pihenhetek egy keveset, megint elájulok − mondta ernyedten.

Eugenie ezt a kockázatot már nem merte vállalni.

− Rendben van, de fél óra múlva visszajövök, és mindent alaposan átnézek. Hiába is próbálnál meg bármit eldugni előlem.

Nanda csupán fáradt legyintéssel válaszolt. Nevelőnője látta, hogy holtsápadt, és a visszavonulás mellett döntött. Már csak azért is, mivel meg akart inni egy pohárkával a kedvenc édes borából, hogy erőt gyűjtsön a további hőstettekhez.

Miután a vénkisasszony odakintről elfordította a kulcsot a zárban, és léptei is elhaltak a folyosón, Nanda az ajtóhoz ugrott. Bereteszelte, és egy kendővel még a kulcslyukat gondosan eltakarta. Aztán kivette az íróasztalából a fényképeket, Sanna néni leveleit meg néhány, számára kedves apróságot. Szerencsére volt csomagolópapírja, abba betekerte az egészet, aztán átkötötte egy zsineggel, és egy kis cédulára üzenetet írt mellé.

„Drága jó Hermann!

Kérlek, őrizd meg számomra ezt a csomagot. Édesanyám fényképei, a nagynéném levelei és néhány apró emlék van benne. El akarják venni tőlem, és akkor talán sosem kapnám vissza.

Előre is nagyon szépen köszönök mindent.

Nanda”

A csomaggal és a levélkével a fürdőszobába sietett. Levette a falról a tükröt, és halkan felujjongott, amikor meglátta, hogy az ételfelvonó idefent van, ráadásul mindenféle finomsággal megpakolva. Volt ott csokoládé, keksz, egy tányéron mindenféle gyümölcs, nagy pohár tej, sőt még Nanda kedvence is: ropogós aprósütemény, amit teához szokott sütni a szakácsnő.

A lány hirtelenjében nem tudta, hová rejthetné a nyalánkságokat Eugenie elől. Aztán rájött, hogy az lesz a legjobb, ha a felvonót használja éléskamrául. Visszaszaladt az íróasztalához, és sietve kiegészítette a levélkéjét.

,,Ezer köszönet a pompás ellátásért, kedves Hermann! Christinének is köszönöm. Az ételt a felvonóban kell tárolnom, különben megtalálják. Isten áldjon meg benneteket a jóságotokért! ”

Ezután mindent gondosan elrendezett a kis felvonóban. Az egyik oldalra az ennivalót tette, a másikra a csomagot, középre, jól látható helyre pedig a levélkét. Gyorsan megevett egy banánt, a héját visszarakta az egyik tányérra, aztán leengedte a felvonót, és visszaakasztotta a helyére a tükröt.

Jó érzés volt tudnia, hogy még sincs egészen egyedül. Megkönnyebbülten visszament a szobába, elhúzta a reteszt az ajtón, levette a kendőt a kulcslyuk elől, és visszaült az ablakhoz a fotelba. Bágyadtan lehunyta a szemét, és még szunyókált is kicsit, amíg a nevelőnője visszajött.

A vénkisasszony közben megivott egy pohár portóit, titokban elszívott egy cigarettát, s most felbátorodva fogott neki a szoba tapintatlan átkutatásának. Az összes polcot átvizsgálta a szekrényben, az íróasztal egyetlen fiókját, rekeszét sem hagyta ki, de gyanúsnak ítélhető tárgyat nem talált, csupán ártatlan könyveket. Nanda engedéllyel olvasta őket, csak még nem vitte vissza a könyvtárszobába. Ezért természetesen dorgálást kapott.

A lány szótlanul, sorsába beletörődve üldögélt az ablaknál. Akkor viszont felugrott, amikor Eugenie a fehérneműs szekrényéhez ért az ellenőrzésben.

− Kérem, ne nyúljon a fehérneműmhöz. Nem szeretem, ha idegenek fogdossák. Inkább majd egyenként előveszek és megmutatok mindent.

A kisasszonyt felháborította a kérés, de egy szót sem szólt. Nanda nagyon határozottan állt a szekrénye előtt, Eugenie pedig félt az újabb csúnya jelenettől. Belefáradt már az összecsapásokba, mert zavarták a kényelmes élet élvezetében. A legszívesebben békét kötött volna Nandával, ha az hajlandó lett volna eljátszani a gyámja előtt, hogy az ő hatására megszelídült. Csakhogy ezzel a buta teremtéssel nem lehet értelmesen beszélni. Nincs hát más választása, ezentúl is mindent meg kell tennie a megzabolázása érdekében.

Nanda türelmesen sorra előszedte és az ágyra tette a fehérneműit. Eugenie sem közöttük, sem a ruhásszekrényben nem talált semmit, amit elkobzásra kellett volna ítélnie.

Végül a szekrény legmélyén rábukkant egy ugrókötélre, amelyet Nanda még most is használt időnként a parkban, és azt magához vette. Sosem lehet tudni, mire használná még ez a rebellis gyerek.

A lány csak vállrándítással vett tudomást a kötél elkobzásáról. A nevelőnő később arra a foltos, szakadt ruhára is rábukkant, amelyet Nanda akkor vett fel, amikor el akarta riasztani Jürgent. Ő vajon mit szólna, ha tudná, hogyan bánnak itt vele? Nagyon jó volna írni neki, mindent elmondani, de nem teszi meg, mert nem akarja, hogy ő is belekeveredjen a közte és Georg Halden között zajló háborúságba.

Nanda eltökélt volt, mégis megborzongott, amikor belegondolt, hány és hány napot kell még Georg Halden gyámsága alatt töltenie. Miután arcába vágta az igazságot, még ádázabb ellensége lesz, ebben egészen biztos volt. Azt is tudta, hogy Eugenie Sanders készségesen támogatni fogja a férfit. A lány okos, éles szemét nem kerülte el, hogy nevelőnője most Georg Haldent akarja megfogni magának. A remény, hogy a felesége lehet, a bábjává tette.

Neki pedig csak két szövetségese maradt, Hermáim, az öreg inas és Christine, a szakácsnő. Ez a két hűséges lélek nem fogja engedni, hogy a gyámja kiéheztesse. Ha egyszer majd ő parancsol Heidersbergben, mindent meghálál nekik, döntötte el magában Nanda.

Eugenie bosszúból, mert a lány megtiltotta, hogy hozzányúljon a fehérneműjéhez, az annak idején maskarának használt, és valóban nem egészen kifogástalan ruhát undorodva az ujjai közé csippentette, és egyszerűen kidobta az ablakon, hogy majd a szemétre kerüljön. Egyszersmind megragadta az alkalmat, és megint megszidta Nandát, amiért volt olyan „szégyentelen”, hogy ebben a rongyban jelent meg a vőlegénye előtt.

Most már, miután Jürgen Haldenben nagyon kedves és rokonszenves embert ismert meg, a lány is szégyellte magát hóbortos viselkedéséért. Ezt persze semmi pénzért nem vallotta volna be, mert nem akarta, hogy Eugenie vérszemet kapjon.

VIII.

Sanders kisasszony végzett az ellenőrzéssel. A fürdőszobát is átkutatta, a tükröt azonban nem mozdította el a helyéről, és nem fedezte fel az ételfelvonó titkát. Nanda hálaimát küldött az égnek, amikor nevelőnője befejezettnek nyilvánította a vizsgálatot.

A kisasszony ezután megtartotta a szokásos tanórákat, és valóban nagyon nehéz feladatokat adott a lánynak, aki azonban, Eugenie Sanders legnagyobb bosszúságára, derekasan állta a sarat. Nevelőnőjének, bár mindent elkövetett a cél érdekében, nem sikerült kihoznia a sodrából, így aztán korholásban sem részesíthette.

− Egyszeriben hogy megemberelted magad! − jegyezte meg végül. − Úgy látszik, téged valóban keményen kell fogni, hogy tanulj.

A lány válasz nélkül hagyta a megjegyzést. Amikor aztán a vénkisasszony ebédelni indult, látszólag meghunyászkodva megkérdezte tőle, hogy ő mikor kapja meg az aznapi ennivalóját.

Eugenie méltóságteljesen nézett rá.

− Igazság szerint ma már alaposan belaktál a reggelinél, de azért küldetek fel neked ebédet. Levest kapsz, egy szelet húst és zöldséget. Édességről szó sem lehet. Rajtad múlik, meddig tart ez az állapot.

− Ismeri az álláspontomat − válaszolta a lány. − Maga azért csak lakjon jól a házamban! − tette hozzá.

Eugenie Sanders eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és becsengette az inast.

− Hozzon fel ide egy tányér levest, húst meg zöldséget! − utasította. − A kisasszony a szobájában étkezik.

Hermann elsietett, és nemsokára meghozta, amit mondtak neki. Christine, a szakácsnő szándékosan szerényen mérte az adagokat, és Eugenie elégedetten állapíthatta meg magában, hogy ez a mennyiség aligha lesz elég egy napra az egészséges étvágyú lánynak. Ő mindenesetre elindult ebédelni, miután kívülről kulcsra zárta az ajtót.

Nanda, miután egyedül maradt, eltolta a reteszt, és kendőt akasztott a kulcslyuk elé. Előbb megette a „börtönkosztot”, ahogyan magában nevezte az Eugenie által hozatott ebédet, majd kinyitotta titkos éléskamráját. Felujjongott örömében, amikor meglátta, mi minden került még oda a korábban felküldött finomságok mellé: édesség, befőtt, gyümölcs, még egy tányér leves, zöldség és hús. Minden ott volt, kivéve a csomagot és a levélkéjét. Most viszont Hermann küldött üzenetet.

„Kedves nagyságos Kisasszony!

A csomagját a holmim közé rejtettem. Tároljon csak nyugodtan mindent a felvonóban, Christine majd gondoskodik róla, hogy mindig legyen friss ennivalója. Öt órakor tea lesz a kedvenc süteményével, hétkor vacsorát kap, holnap nyolckor pedig reggelit. Mindennap ehhez a menetrendhez fogjuk tartani magunkat. Semmit ne féljen, az Úr megsegíti majd. Láttam, milyen csúnya volt a csuklója. Kiabáljon hangosan, ha megint bántani akarnák. Akkor a segítségére sietek, akár hívnak, akár nem.

Odaadó híve Hermann ”

Nandának párás lett a szeme. A derék inas szavai bátorságot öntöttek belé, és bizakodással töltötték el. Kiadósan megebédelt, és belapátolta az édességet, ami az egyik kedvence volt. A maradékot visszatette az ételfelvonóba, és hálatelten újabb levélkét is írt.

„Köszönöm a jóságotokat, sosem fogom elfelejteni. Christine legyen olyan jó, és küldjön fel pár szem aszalt szilvát is. Ez a felvonó remek ötlet volt tőled, kedves Hermann, a teasütemény nem kevésbé! Légy szíves, mindennap tegyél helyettem friss virágot a papa sírjára, amíg nem mehetek ki innen. Kíváncsi vagyok, meddig tartanak fogva, bár valószínűleg utána sem mehetek majd sehova Sanders kisasszony nélkül. Az pedig szörnyű lesz! Szegény papa, ha ezt sejtette volna! ”

Eugenie Sanders nap mint nap ijesztő ügybuzgalommal ellenőrizte, hogy Nanda szegényes ennivalót kapjon, és újra meg újra megkérdezte tőle, hogy hajlandó-e végre bocsánatot kérni. A válasz azonban mindig határozott nem volt. A nevelőnő egyre kevésbé értette, hogy nem tette még kezessé a lányt az éheztetés.

− Meddig akarsz koplalni? − kérdezte tőle néhány nap múlva. − Az ostoba viselkedéseddel csak még jobban magadra haragítod a gyámodat, te pedig egészen elgyengülsz.

Nanda jól megjátszott beletörődéssel válaszolt.

− Halden úr alighanem halálra éheztetne, ha nem tartana attól, hogy akkor emberölésért felelősségre vonják. Maga pedig, mivel bűnrészes lenne az emberölésben és a személyi szabadságom korlátozásában is, ugyancsak bíróság elé kerülne. Most talán hagyom, hogy idáig fajuljanak a dolgok.

Eugenie kisasszony holtsápadt lett.

− Mindig is lehetetlen teremtés voltál. Ahelyett, hogy bocsánatot kérnél a gyámapádtól, akit mélyen megbántottál, fenyegetni akarsz bennünket.

− Próbálja ki egyszer, milyen is bezárva, sovány koszton tengődni!

− Elhallgatsz, de rögtön! Bepanaszollak a gyámodnál a pimaszkodásodért.

− Felőlem! Kínzókamra szerencsére nincs Heidersbergben. Ám ha valaki még egyszer kezet merészelne emelni rám, akkor összekiabálom az alkalmazottaimat, hogy legyenek a segítségemre. Most pedig ultimátumot adok maguknak. Ha nem szűnik meg ez a fogság és éheztetés, éhségsztrájkba kezdek, és egyáltalán nem veszek magamhoz táplálékot. Jelentse ezt az igen tisztelt gyámomnak! Állni fogom a szavam, és hozzá sem nyúlok a börtönkoszthoz.

Eugenie kisasszony előbb annak rendje és módja szerint le akarta teremteni a lányt a „pimaszkodásért”, ám aztán megijedt Nagyon is el tudta képzelni Nandáról, hogy megteszi, amit mondott. Büntetésül mindenesetre nehéz leckét adott neki, aztán megint bezárta, ő maga pedig a telefonhoz sietett, és felhívta Georg Haldent.

− Megszelídült végre a vadmacska? − kérdezte a férfi idegesen, miután a nevelőnő bemutatkozott.

− Nem, Halden úr, éppen ellenkezőleg. Az imént közölte velem, hogy éhségsztrájkba kezd, amennyiben továbbra sem étkezhet rendesen, és nem kapja vissza a szabadságát. Azt mondja, ha éhen hal, magát emberölésért fogják bíróság elé állítani, engem pedig bűnrészességért.

Georg Halden egy darabig hallgatott. Eugenie megrémült volna, ha most látja az arcát. A férfi végül összeszedte magát.

− Az volna csak a szép, ha hagynánk, hogy a fenyegetőzésével sarokba szorítson bennünket! − mondta.

− És ha valóban nem vesz magához táplálékot?

− Majd meggondolja magát. Ma már evett?

− Még nem. Mindig délben viszik fel a napi adagját.

− Helyes! Ugyanannyit kapjon, mint eddig! Közölje vele, legyen szíves, hogy nyugodtan elkezdheti az éhségsztrájkot. Biztosan az újságból szedte ezt a butaságot.

Sanders kisasszonyon újból elhatalmasodott a félelem.

− Ezért már nem merek felelősséget vállalni, Halden úr. Nanda biztosan nagyon legyengült, bár valamennyi feladatát kifogástalanul elvégzi. Mi lesz, ha komoly kárt szenved az egészsége?

− Nevelési tervünket vasszigorral végre kell hajtanunk. A felelősséget egyébként sem maga viseli. Holnap délután átmegyek. Addig is ellenőrizze, hogy mit kap enni Nanda, és mennyit küld vissza belőle. Ebéd után jelentse nekem, hogy valóban elkezdte-e az éhségsztrájkot! Ma semmiképpen nem mehetek át. Holnap délután majd előveszem azt a rebellis lányt, ha addig sem enne semmit.

Eugenie kisasszonynak be kellett érnie ennyivel, bár egyre kevésbé érezte jól magát a bőrében. Észrevette, hogy az emberek egy ideje komoran méregetik a házban, azt viszont nem sejtette, hogy Hermann és Christine feltüzelte ellene a személyzetet. Mindenkinek elmesélték, hogy a nagyságos kisasszonyt bántották, most pedig ki akarják éheztetni. Naponta csak egyszer kap enni, és akkor is csak nagyon keveset. Gyámapja utasítására Sanders kisasszony fogva tartja, amit egyetlen jóérzésű szolgáló sem nézhet tétlenül. Azt meg végképp nem engedhetik, hogy zsarnokai még egyszer bántalmazzák az ő kis úrnőjüket. Hermann azt persze okosan elhallgatta, hogy Christinével együtt bőven ellátja élelemmel Nandát.

A személyzet valamennyi tagja felháborodott, és a nagyságos kisasszony pártjára állt. Egyikük felajánlotta, hogy létrán felmászik Nanda szobájába, és az ablakon át bead neki ennivalót. Valaki a zárat akarta megrongálni az ajtaján, és sok más ötlet is felmerült, Hermann azonban nyugalomra intette a társait.

− A kisasszonynak van néhány tábla csokoládéja, azzal napokig ellesz. Azt azonban nem tűrhetjük, hogy bántsák, hiszen mindig jó volt hozzánk, akárcsak a szegény nagyságos úr. Őrködjünk felváltva a szobája előtt, és ha meghalljuk, hogy sír vagy panaszkodik, hívatlanul is bemegyünk hozzá, és véget vetünk a kínzásának. Kezet rá!

Így született meg a titkos összeesküvés a cselédszobában. Eugenie kisasszony nem tudott erről, annyit viszont látott, hogy mindenki ferde szemmel méregeti. Megint felment hát Nandához, és jóságosan a lelkére beszélt, hogy adja fel végre az ellenállást. A lány azonban kihallotta a hangjából a hamisságot, és nem engedett. Már csak azért sem, mert méltóságán alulinak tartotta volna, hogy elnézést kérjen, amikor semmi egyebet nem tett, csupán őszintén kimondta az igazságot.

Eugenie kisasszony délben gondosan ellenőrizte a Nandától kihozott tálcát, és azt kellett látnia, hogy a lány valóban egyetlen falatot sem evett. Hermann és a szakácsnő Nanda üzenetéből értesültek az állítólagos éhségsztrájkról, és még nagyobb adagokat küldtek fel neki az ételliften.

„Ha továbbra is ilyen jól tápláltok, ti drága lelkek, akkor nemsokára gurulni fogok, mivel alig mozgok, és friss levegőhöz is csak az ablakon átjutok − írta nekik válaszul Nanda. − Híznom pedig nem szabad, hiszen úgy tudják rólam, hogy éhségsztrájkot folytatok. Ne vigyetek hát kísértésbe a sok finomsággal! Mindkettőtöket csókollak. Apácska mindennap kap friss virágot?”

Sanders kisasszony ebéd után újra felhívta Reichenaut, és jelentette, hogy Nanda semmit nem evett. Másnap délben ugyanez történt.

− Már nagyon elesettnek látszik − tette hozzá beszámolójához a nevelőnő. − Azt állítja, annyira rosszul van, hogy fel sem bír kelni a heverőről.

Georg Halden dühös fújtatás után kijelentette, hogy késő délután átmegy, és véget vet a rendbontásnak. Eugenie kisasszony ezt sietve jelentette Nandának, mielőtt ő maga visszavonult volna kiadós, ebéd utáni pihenőjére. A lány tudta, hogy nevelőnője délutánonként mindig mélyen alszik. Ez most kapóra jött neki, és erre alapozta a tervét, amelyet délelőtt gondolt ki. Ebéd után megint cédulát tett az ételliftbe, az üres tányérok mellé.

„Kedves Hermann!

Ha nem járhatok egyet, menthetetlenül elgémberednek a tagjaim. Apácska sírjánál is nagyon szeretnék már imádkozni. Tudod, hogy Sanders kisasszony délutánonként legalább egy órát alszik. Ha majd eltűnt a szobájában, légy szíves, támassz létrát az ablakomhoz! Azon lemászom, elszaladok édesapám sírjához, utána pedig rögtön visszajövök a szobámba, nehogy kellemetlenségeid legyenek miattam. Elepedek a friss levegő után, a gyámom pedig majd csak késő délután jön át Heidersbergbe. Drága jó Hermann, kérlek, segíts!”

És az öreg inas ezúttal is segített. A létra időben ott volt az ablaknál. Nanda lemászott rajta, hálásan megszorította Hermann kezét, aztán az édesapja sírjához sietett. Kiöntötte a szívét a megboldogultnak, és megköszönte neki, hogy Hermann és Christine személyében segítőket küldött mellé. Bátor lesz, ígérte még, nem hagyja, hogy a hamis barát vagy Eugenie legyűrje, mert tudja, hogy édesapjának akkor holtában sem lenne nyugta.

− Ne aggódj miattam, apácska! Megvédem magam. Szerencsére nem a középkorban élünk, és már nincsenek kínzókamrák meg várbörtönök. Ha lennének, ez a két elvetemült ember biztosan azokat is bevetné a megpuhításomra.

Lélekben megerősödve, ruganyos léptekkel mászott vissza a szobájába, miután egyet-mást még gyorsan megbeszélt Hermann-nal. Az inas sietve eltávolította a létrát, így aztán Sanders kisasszony semmit nem vett észre. Miután kipihente magát, felment a tanítványához, aki addigra már az igazak álmát aludta a heverőn. Nevelőnője, bár a történtekről mit sem sejtett, meglehetősen kíméletlenül felébresztette.

A lány remekül érezte magát a kis kiruccanás után, de úgy tett, mintha mozdulni sem bírna a kimerültségtől. Eugenie kisasszony felszólította, hogy keljen fel, és álljon készen a gyámapja fogadására, ő azonban fekve maradt, és közölte, hogy jártányi ereje sincs. Nevelőnője nógatni kezdte, hogy egyen végre valamit, mert a makacskodásra a végén rámegy az egészsége, de kárálása süket fülekre talált.

− Egyetlen falatot sem fogadok el a börtönőreimtől − jelentette ki Nanda −, ha nem kapok rendesen enni, és nem mehetek ki a levegőre. Belefáradtam a kínzásba, és inkább meghalok, csak hogy végre véget érjenek a szenvedéseim. Akkor aztán majd megnézhetik magukat! A gonoszságukért megkapják a büntetésüket.

Eugenie már közeljárt a feltétel nélküli fegyverletételhez, és csak Georg Halden közelgő látogatása tartotta benne a lelket.

− Hihetetlenül akaratos vagy! − sóhajtotta.

Aztán franciául kezdett társalogni, mert ahhoz Nandának nem kellett felkelnie. Az örökmozgó lány számára komoly büntetés volt a mozdulatlan fekvés, de hősiesen kitartott, hibátlan franciasággal beszélgetett, és feszülten várta, hogy megérkezzen a gyámja… az ellensége.

És Halden megérkezett. Hangosan, durván megverte az ajtót, majd Sanders kisasszony hívására belépett a szobába. Azonnal odasietett a lányhoz, és gyűlölködve nézett le rá.

− Kelj fel! − parancsolt rá.

Nanda most valóban elgyengült a félelemtől és az izgatottságtól.

− Nem bírok − lehelte.

− Micsoda ostobaság az, hogy nem veszel magadhoz táplálékot?

A lány megdörzsölte még mindig kissé vörös és duzzadt csuklóját, mintha most is rajta érezné a férfi kegyetlen szorítását. Megvigasztalta és felbátorította azonban a tudat, hogy csak kiáltania kell, és máris jön a segítség.

− Annyi étel, amennyit az utóbbi napokban kaptam − mondta a tőle telhető legnyugodtabb hangon −, nem elég ahhoz, hogy megőrizzem az erőmet. Én pedig inkább gyorsan pusztulok el, semmint lassú kínlódással.

A férfi dühösen felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni.

− Ne merészelj még egyszer hozzám érni, mert akkor megölöm magam, és te leszel a gyilkosom − jelentette ki a lány komolyan.

Georg Halden nagy nehezen erőt vett magán.

− Honnan veszed magadnak a bátorságot ahhoz, hogy ilyen pimasz légy velem?

− Én csupán az életemért küzdök. Édesapám téged tett meg a gyámomnak, de biztosan nem azért, hogy testileg és lelkileg meggyötörj. Érdekelne, mit szólna Jürgen, ha tudná, hogyan bánik az apja a menyasszonyával.

− Itt minden kizárólag az ő érdekében történik. Azért, hogy ne kelljen majd egy engedetlen feleséggel bajlódnia.

− Ez ürügy, méghozzá nagyon is átlátszó ürügy. Téged egyedül a gyűlölet vezérel, bár nem tudom, mi okod van rá. Soha nem ártottam neked, te azonban ki nem állhatsz, amióta az eszemet tudom. Jürgennel is csak azért kellett eljegyeznem magam, hogy te rátehesd a kezed a vagyonomra, és uralkodhass fölöttem.

− Hallgass, te szemtelen!

− Mint mondtam, én csupán az életemért küzdök.

− Beszélsz zöldeket! Senki sem tör az életedre.

− Az egészségemet mindenképpen veszélyeztetitek. Legalább arra gondolhatnál, hogy a fiadnak egészséges feleségre lesz szüksége. Egyébiránt az állítólagos engedetlenségemmel, ő sokkal hamarabb elbánna, mint te.

− Elég volt a szócséplésből! Ezúttal még kegyesen megbocsátok neked. A továbbiakban rendesen étkezhetsz, de csak akkor, ha tisztességesen, illedelmesen viselkedsz. Nehogy azt hidd, hogy ez csupán erőpróba volt, és te kerültél ki belőle győztesen. Nagyon jól tudom, hogy áldozati báránynak szeretnéd feltüntetni magad. Mindaddig szigorúan fogunk bánni veled, amíg valódi javulást nem tapasztalunk. A házat kizárólag Sanders kisasszony társaságában hagyhatod el, minden délelőtt és délután egy-egy órára. Az étkezéseken Sanders kisasszonnyal együtt veszel részt, és teljes engedelmességgel tartozol neki. Tanulj meg tőle mindent, amit csak lehet! A nevelőnőd rendszeresen tájékoztat majd a viselkedésedről, és a legkisebb szófogadatlanságért vagy szemtelenségért is súlyos büntetést kapsz tőlem. Sanders kisasszonyt elláttam a szükséges utasításokkal. Hetenként kétszer, amikor átjövök az intézőhöz, személyesen is rád nézek majd. Amíg illő módon bocsánatot nem kérsz a viselkedésért, nem leszel teljes értékű ember a szememben. Ezt jól jegyezd meg!

A lány nem válaszolt. Halden az ajtóhoz lépett, de a válla fölött még visszaszólt:

− Most pedig kelj fel, és gyere le teázni! Egyet-mást még meg kell beszélnem veled. Azt is látni akarom, hogy eszel valamit. Jöjjön, Sanders kisasszony, kísérjen le! Magával is van beszélnivalóm.

A férfi ezzel elhagyta a szobát. Eugenie Sanders elindult utána, de egy pillanatra még megállt a küszöbön.

− Csodálatra méltó ember a gyámod − mondta lelkesen. − Meg sem érdemled a jóságát.

Nanda erre sem válaszolt. Felkelt, rendbe hozta magát, és elindult a földszintre. A lépcsőnél Hermann várta aggódva, és kérdőn nézett rá.

− Fogság meghosszabbítva, élelemmegvonás nélkül, de változatlanul szigorú feltételekkel − súgta oda neki a lány. − Ételt ezentúl nem kell küldened, de ha a segítségedre lesz szükségem, a felvonóban megtalálod a cédulámat, és te is így üzenj nekem. Kérlek, vigyázz a fényképekre és a levelekre. És mindent hálásan köszönök nektek.

Az öreg inas megkönnyebbülten felsóhajtott, mintha súlyos tehertől szabadult volna meg, és a lány után lassan ő is lement a földszintre.

A nappaliban most is szépen terített, gazdagon megrakott asztal várta a teázókat. Nanda jó étvággyal evett a finomságokból, de nem kapott mohón a pirítósok és az ínycsiklandó sütemények után. Gyámja és nevelőnője visszafogott viselkedésében is dacot és önhittséget látott. Nem sejthették, hogy Nanda közel sem olyan éhes, mint amilyennek ők hiszik. Miután eltolta maga elől a csészéjét, a lány a gyámjához fordult.

− Mikor kapom vissza az édesanyám és a nagynéném fényképét, amit elvettél tőlem?

Georg Haldennek esze ágában sem volt, hogy visszaadja a fotót. Íróasztalába zárta, és időről időre sóvár, perzselő, mégis gyűlölködő szemmel meredt rá, mintha elégtétel volna számára, hogy így nézhet a két asszonyra, és még inkább az, hogy kínozhatja Nandát és zsarnokoskodhat felette. A fénykép megtartásával ráadásul azt is a lány értésére adta, hogy kettőjük közül ő diktál.

− Nem kapod, vissza, amíg nem kérsz bocsánatot tőlem.

− Az a kép az én tulajdonom, édesapámtól kaptam. Egy gyerektől pedig csakis szívtelen ember veszi el a halott édesanyja fényképét.

A férfi már belátta, hogy Nanda soha nem fog bocsánatot kérni tőle. Mégis kitartott az álláspontja mellett, mert így egyrészt megtarthatta a képet, másrészt pedig a hatalmát is fitogtathatta.

− Úgy lesz, ahogyan mondtam.

− Gonosz és kegyetlen vagy.

Georg Halden szeme dühösen villogott.

− Kikérem magamnak, hogy bírálj. Ha nem hagysz fel a sértegetésemmel, elrendelem, hogy költöztessenek át Reichenauba. Ott jobban szemmel tarthatlak. Különben sincs értelme, hogy egyedül miattad tartjuk fent ezt a nagy házat. Évekre lezárhatnánk, elbocsáthatnánk a személyzetet…

Nanda megrémült, és remegés futott végig rajta. Csak azt ne! Akkor maradéktalanul ki lenne szolgáltatva a gyámapjának. Tudta, hogy egyetlen pillanatra sem mutatkozhat előtte gyengének, ezért inkább nem válaszolt. A férfi mégis látta, hogy most végre megtalálta a lány sebezhető pontját. Nanda nem sejtette, hogy csak azért menekült meg, mert Georg Halden nem akarta Eugenie Sanderst is á házába fogadni.

Ettől fogva a lány titokban állandóan attól félt, hogy gyámapja egyszer mégis beváltja a fenyegetését. Mi lesz akkor vele? Egészen magára marad, ha elveszti az otthonát és hűséges, odaadó embereit.

IX.

Nanda Roland sorsa továbbra sem volt irigylésre méltó. Sanders kisasszony kényének-kedvének kiszolgáltatva tengette életét, és szinte elviselhetetlennek érezte, hogy nevelőnője volt az egyetlen társasága. A tanórák még kibírhatóak voltak, a közös ebédek már gyötrelmesebbek, de ezeket is felülmúlták a délelőttönként és délutánonként kettesben tett kötelező séták kínjai. Eugenie Sanders lassan, kimérten lépkedett a parkban, fel és alá, mindig ugyanazon az útvonalon. Ha a lány meg akarta látogatni az édesapja sírját, azt előbb mindig rendkívüli teljesítménnyel kellett kiérdemelnie. És ha végül elmehetett drága halottjához, akkor is szüntelenül magán kellett éreznie nevelőnője fagyos pillantását.

Ezt egy idő után nem bírta tovább, és újra Hermann segítségét kérte. Délben, mielőtt visszavonult volna ebéd utáni szunyókálására, Sanders kisasszony mindig kíméletlenül rázárta Nandára a szobája ajtaját, a jóságos inasnak küldött üzenet azonban meghozta a lány számára a szabadságot. Miután a nevelőnő visszavonult, és már biztosak lehettek abban, hogy elnyomta az álom, Hermann létrát támasztott Nanda ablakához. Ő lemászott rajta, elszaladt az édesapja sírjához, és még időben visszaért a szobájába. Ettől a naptól kezdve többé nem kérte arra a kisasszonyt, hogy kísérje el édesapja nyughelyéhez.

A gazdag, mégis szegény örökösnő napjai egyhangúan, örömtelenül teltek. Nevelőnője változatlanul tiltotta az érdekes, szórakoztató olvasmányoktól, de a lány instrukciói alapján Hermann-nak végül könyveket is sikerült feljuttatnia hozzá, és ettől kicsit könnyebb lett az élete.

− Megszereztem egy levelet a postástól − újságolta az öreg inas egyik nap az ebédlőben Nandának, mielőtt Sanders kisasszony megérkezett volna. − A nagynénjétől jött, nagyságos kisasszony. Az ételliftben megtalálja.

Nandának torkában dobogott a szíve, és alig várta, hogy felmehessen végre a szobájába.

− Ma nem kell a létra − súgta oda egy alkalmas pillanatban Hermann-nak. − Szeretném nyugodtan elolvasni a levelet.

Amint egyedül maradt a szobájában, bereteszelte az ajtót, amiről sosem feledkezett meg, aztán kivette a levelet a felvonóból.

Reszkető kézzel nyitotta ki a borítékot, amelynek hátoldalán feladóként ez állt: Susanna Vendal asszony, Argentína, Vendal-farm, Rosario. Sanna néni tehát ugyanott lakik, ahol akkor is élt, amikor még levelezett az édesapjával. A lány lángoló arccal látott neki az olvasásnak.

„Szeretett kis Nandám!

Remélem, eljut hozzád a levelem, de egészen biztos nem vagyok ebben. Ha megkaptad, és módodban áll, sürgönyözz nekem, hogy tudjam, sikerült kapcsolatba lépnünk egymással. Hogy halála után én leszek az egyetlen rokonod, azt drága édesapád bizonyára elmondta neked. Ő meg én hosszú ideig élénk levelezést folytattunk, de sajnos fel kellett hagynom vele, mert úgy éreztem, hogy ellenséges befolyás hatására Heinz elhidegült tőlem. Fájt ez a szakítás, miattad is, mert téged mindig nagyon szerettelek. Bízom benne, hogy nem felejtettél el teljesen, és nem zárkózol el attól, hogy újra felvegyük a kapcsolatot.

Kedves Nandám, felejthetetlen, hőn szeretett nővérem egyetlen gyermeke! Titokban időnként érdeklődtem utánad, és természetesen kedves édesapád után is, aki a testvéremet, ha csupán rövid időre is, mégis nagyon boldoggá tette. Jól tudtam, hogy elidegenedésünk kétszínű mesterkedés eredménye, s azzal is tisztában voltam, hogy ki áskálódik ellenem. Mivel azt az embert állandóan a közeledben tudtam, mindig féltő aggodalommal gondoltam rád. Most minden korábbinál jobban féltelek, hiszen édesapád halála után olyan ember lett a gyámod, alighanem álnok mesterkedése következtében, aki bizonnyal nincs jó szándékkal irántad.

Ha nem kapok tőled belátható időn belül táviratot, felkerekedem, hogy saját szememmel győződjem meg arról, jól megy-e sorod, és tehetek-e érted valamit. A férjem már beleegyezett abba, hogy Európába utazzam, sőt el is kísér.

Drága Nanda, ha szükséged van a segítségemre, ha ki szeretnéd önteni a szívedet, a távirat elküldése után írj részletesen a helyzetedről, a körülményekről, amelyek között élsz. Nekem nem születtek gyermekeim. Csodálatos, idilli környezetben élünk itt, egy óriási farmon, és nagyon boldog lennék, ha úgy döntenél, hogy hozzám költözöl… örökre. A gyámod persze ebbe soha nem egyezne bele, mert régi és mélyen gyökerező gyűlölet választ el bennünket. Az már az én feladatom lesz, hogy ennek ellenére kiszabadítsalak. Te csak azt írd meg, akarod-e, a többit bízd rám!

Elképzelhetetlennek tartom, hogy az az ember rokonszenves lenne neked, és örülnél annak, hogy éppen ő lett a gyámod. Ha édesapád tudta volna, amit én, bizonyosan nem szolgáltat ki neki. A rossz embereknek azonban sajnos többnyire sikerül befolyásolniuk a gyanútlan jókat.

Minderről azonban majd később! Kérlek, mielőbb írd meg, hogy igényt tartasz-e a segítségemre.

Szeretettel ölellek, csókollak, édes kis Nandám, és erősen remélem, hogy mielőbb viszontláthatlak.

Sanna nénéd”

A lánynak könny szökött a szemébe. Mégiscsak van hát valaki, aki szereti őt, és akit ő szerethet, aki meg akarja védeni az ellenségétől, mert neki is ellensége. De szép is volna, ha Sanna néni kiszabadítaná, ha valóban eljönne, hogy megmentse! Soha nem lehetne eléggé hálás az égnek, ha ezt megadná neki.

Még egyszer lassan, figyelmesen elolvasta a levelet, aztán elgondolkodott, hogy mit tegyen, mit tehet. Legelőbb is meg kell sürgönyöznie a nagynénjének, hogy levele jó kezekbe került. Óriási szerencse, hogy Hermann megszerezte. Ha Eugenie elcsípte volna, azonnal átadta volna Georg Haldennek. Az is nagyon jó, hogy Sanna néni ismeri a gyámját, és tudja, miféle ember. Nanda úgy érezte, remek szövetségesre talált, és már ez bátorságot öntött belé. Megbízott a nagynénjében, hiszen az édesanyja testvére, és a szavaiból egyértelműen kiderült, hogy nagyon szereti őt.

Igen ám, de hogyan adhatna fel neki táviratot? És miből, amikor egy árva garasa sincs? Hermann azonban nagyon jó hozzá, ő biztosan megelőlegezi a pénzt, és elküldi a sürgönyt. Nanda azonnal meg is fogalmazta a szöveget.

„Levél megjött. Hálás köszönet. Válasz megy. Segítség szükséges. Nanda ”

Aztán sebtében üzenetet írt a hűséges inasnak.

„Kedves Hermann!

A mellékelt táviratot a lehető leghamarabb fel kell adni. Kérlek, vidd el a postára. Sajnos neked kell kifizetned, és félek, hogy nagyon drága lesz. Természetesen azonnal megadom a tartozásomat, amint pénzhez jutok. Köszönöm szépen, hogy megszerezted nekem a levelet. Óriási szerencse, hogy nem jutott más kezébe. A táviratról senki sem tudhat. Kérlek, üzend meg, hogy sikerült-e mindent elintézned. Előre is köszönöm.

Nanda ”

A cédula és a távirat szövege az ételliftbe vándorolt. Nanda hevesen dobogó szívvel az órára pillantott. Nevelőnője csak fél óra múlva kerül elő, addig elkezdheti megírni a levelet Sanna néninek.

Mindjárt neki is látott. Kiöntötte a szívét, és részletesen beszámolt mindarról, ami azóta történt vele, amióta el kellett jegyeznie magát Jürgen Haldennel. Maskarába öltözését sem hallgatta el, még kevésbé vőlegénye megnyugtató, bátorító szavait. Tovább azonban nem jutott, mert nem akarta, hogy Sanders kisasszony meglepje, ezért hát egyelőre félbehagyta a levelet.

Amikor nevelőnőjével lement teázni, Hermann jött szembe velük. Éppen a postáról érkezett vissza, s most lopva rákacsintott a lányra, aki ebből kitalálta, hogy a sürgöny már úton van.

Csak késő délután jutott hozzá, hogy bekukkantson az ételliftbe, amelybe, nagy bánatukra, a szakácsnénak és az öreg inasnak már nem kellett finomságokat betennie. Hermann üzenete viszont már ott volt.

„A távirat elment, a pénz miatt pedig ne aggódjon a nagyságos kisasszony, majd megadja, amikor tudja. Ha levelet óhajt küldeni, csak tegye a felvonóba, de ha szabad, azt ajánlom, ajánlva adjuk fel. A kedves nénikéjének pedig írja meg, hogy postán maradóként küldje Önnek a leveleit. Majd rendszeresen érdeklődöm a postán, hogy jött-e küldeménye, aztán meg eljuttatom Önhöz, akkor is, ha végül át kell költöznie Reichenauba. Bennünket akkor persze elbocsátanak, de én mindenképpen a faluban maradok, mert van egy kis megtakarított pénzem, és abból elleszek egy darabig. Bátorság, nagyságos kisasszony! A kedves nagynénje nagyon jó, nemes lelkű asszony, benne maradéktalanul megbízhat.

Hermann ”

Nandának sokkal könnyebb lett a szíve. A nap ezután ugyanúgy telt, ahogyan szokott. Sanders kisasszony nagyon nehéz feladatokat adott neki, és ahol csak lehetett, belekötött. Ma azonban minden lepergett a lányról. Még az édesapja elvesztése felett érzett fájdalma is enyhült valamelyest, és csak akkor támadt fel újra, amikor megint kiment a sírjához.

Este, miután mindenki nyugovóra tért a házban, Nanda befejezte a nagynénjének írt levelet. Semmit sem hallgatott el, mindenben ragaszkodott a teljes igazsághoz.

„Boldog örömmel elmennék hozzád, szeretett Nénikém, csak nem tudom, sikerülhet-e. Nem merek ebben reménykedni, mert a gyámom biztosan talál módot arra, hogy itt tartson, ha másért nem, azért, hogy Heidersberget ne kelljen kiengednie a kezéből. Egyedül benned bízhatom. Jürgennek nem mondhatom el, milyen rossz ember az apja, mert akkor szembe kellene szállnia vele, ő biztosan segítene rajtam, s amióta tudom, hogy hajlandó volna felbontani a jegyességünket, ha én úgy akarnám, teljes bizalommal vagyok iránta. Mégis ő volna az utolsó, akit segítségül hívnék, hiszen már egyébként is attól tart, hogy egy napon majd elkerülhetetlenül összetűzésbe kerül az apjával. Ha előbb nem, akkor mindenképpen, amikor Georg Haldennek le kell mondania Heidersbergről és az örökségemről, mert a fia visszaadja a szabadságomat.

Nagyon hosszúra nyúlt ez az írás, be is fejezem lassan. Ha válaszolsz, kérlek, postán maradóként add fel a leveledet. Nagy szerencse, hogy az elsőt megszerezte Hermann, különben sohasem kaptam volna meg. Talán jobb is lesz, ha a következőket egyenesen Hermann Köhler inasnak címzed ide, a Heidersberg-birtokra.

Mára búcsúzom. Minden jót neked, drága Sanna néni! Számolom a napokat, amíg újra hírt kapok felőled. Szívből köszönöm a jóságodat, a szeretetedet, és kérlek, ne feledkezz meg rólam.

Hűséges unokahúgod Nanda ”

A lány megcímezte a borítékot, ráírta, hogy „Ajánlva”, aztán betette az ételliftbe. Már nagyon későre járt, úgyhogy Nanda ágyba bújt, de az izgalomtól még sokáig nem jött álom a szemére.

Reggel, miután felkelt, azonnal a felvonóhoz sietett, hogy megnézze, benne van-e még a küldeménye, de már csak Hermann válaszát találta ott.

„Reggeli után azonnal postára adom a levelet. ”

A lány megkönnyebbülten fellélegzett, aztán gyorsan felöltözött, és lement reggelizni. Sanders kisasszony előző este túl sokat evett, és több pohárral is megivott kedvenc portóijából, így aztán nagyon rosszul aludt, és most elviselhetetlen hangulatban volt. Rosszkedvét természetesen Nandán töltötte ki, ő azonban ma mindent birkatürelemmel elviselt, amitől a nevelőnő csak még bosszúsabb lett.

Reggeli után megérkezett Georg Halden, aki ugyancsak bal lábbal kelt fel, és minden szavával megalázta a lányt. Ő azonban egy ideje már leszokott az ellenkezésről, s ha tehette, inkább mindent szó nélkül hagyott. Végezetül gyámapja újra megfenyegette azzal, hogy nemsokára átviszi magához Reichenauba. Bármennyire bátran viselkedett is, ez a lehetőség mindig megrémítette a lányt. Tudta, hogy odaát a földi pokol lenne az élete. Amikor egyedül volt, buzgón imádkozott azért, hogy az ég küldje el hozzá meg-mentőül Sanna nénikéjét.

Georg Halden és Sanders kisasszony beszélgetéséből megtudta, hogy a férfi másnap rövid időre Berlinbe utazik, mert megkezdődött az őszi szünet, és találkozni akar Jürgennel. Nanda szerette volna megkérni, hogy adja át szívélyes üdvözletét a fiatalembernek, de nem volt bátorsága hozzá.

Sanders kisasszony azonban megrovó pillantásban részesítette.

− Nem hallottad, hogy gyámapád találkozni készül a vőlegényeddel?

− De, hallottam − válaszolta a lány nyugodtan.

− És nem akarod legalább üdvözölni?

Nanda hátravetette a fejét.

− Kizárólag gyámapámtól függ, hogy átad-e egy ilyen üzenetet, vagy sem − jelentette ki.

Nem akarta kimutatni, hogy Jürgent sokkal rokonszenvesebbnek találja, mint az apját. Tudta, hogy ez nem szülne jó vért.

Georg Halden haragosan nézett rá.

− Legalább megkérhetnél, hogy tolmácsoljam az üdvözletedet.

− Rendben van. Legyen szíves, mondja meg Jürgennek, hogy szívélyesen üdvözlöm!

Hangsúlya nem árulta el, és a férfi sem tudta eldönteni, hogy gúnyolódik vagy komolyan gondolja-e, amit mond. Georg Halden azonban időközben belátta, jobban jár, ha kerüli a nyílt összetűzést Nandával, mert nem lehetett biztos abban, hogy nem ő húzza-e megint a rövidebbet.

Gyűlölete azonban nőttön-nőtt, és már csak abban reménykedhetett, hogy gyámleánya egyszer majd megalázottan, megtörten hever a lába előtt. Arca egyre inkább összemosódott előtte az édesanyjáéval, aki ugyancsak diadalmaskodott fölötte. Fogcsikorgatva ugyan, de el kellett ismernie, hogy Nanda jelleme ugyanolyan büszke és szilárd, mint néhai édesanyjáé és a nagynénjéé, aki szintén megvetéssel elutasította őt. A lányt azonban hatalmában tartja, és a másik kettő helyett is ő fog bűnhődni.

X.

Már szeptember végét mutatta a naptár. Nanda úgy gondolta, legkorábban október közepén kaphat választ Sanna nénitől, és türelmetlenül számolta a napokat, mert egyre jobban tartott attól, hogy át kell költöznie Reichenauba. Georg Halden a minap megint kijelentette, hogy ostobaság volna a heidersbergi udvarházat egész télen fűteni és világítani.

Berlini találkozásukkor Jürgen érdeklődött Nanda hogyléte felől. Apja kurtán és kimérten azt felelte, hogy a lány jól van, csak nehezen nevelhető, és valószínűleg átviszi magához Reichenauba, mert ott jobban szemmel tarthatja. Sanders kisasszony buta liba, és az angol meg a francia szavak bifláztatásán kívül minden egyébhez kevés az esze. Már komolyan felmerült benne, hogy elbocsátja, de ki tudja, az utódja talán még használhatatlanabb lenne.

A Sanders kisasszonyról alkotott szigorú vélemény nem igazán érdekelte Jürgent, bár úgy érezte, hogy a finom lelkű, okos és melegszívű Nanda megértőbb nevelőnőt érdemelne. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy a lánynak örömtelen és magányos az élete. A fiatalember óvatos célzást tett arra, hogy esetleg odahaza tölthetné a szünidő egy részét, mert úgy talán jó hatással lenne Nandára, de rideg elutasításban részesült

Az együtt töltött napokban arra is rá kellett döbbennie, s ez nem töltötte el örömmel, hogy apja nemcsak az ő, hanem Nanda vagyonát is a sajátjának tekinti. Georg Halden mindig úgy beszélt Reichenauról és Heidersbergről, mintha mindkét birtok az övé lenne. Jürgen tisztában volt azzal, hogy apja, már csak saját érdekében is, nagyszerűen intézi az ügyeket, sokszor mégis megalázónak érezte, hogy őt csak afféle mellékszereplőként említette, mintha mindenben tőle függene. Egyre világosabb lett számára, hogy édesanyja miért őt tette meg az örökösének. A szerencsétlen, elhanyagolt asszony jól ismerte a férjét, és élete utolsó évében bizonyára ráébredt, hogy hibát követne el, ha úgy végrendelkezne, hogy gyermeke bármiben is az apjától függjön.

Így aztán apa és fia találkozása ezúttal is úgy telt, ahogyan szokott. Lényegében idegenek maradtak egymásnak, és kapcsolatuk valójában arra korlátozódott, hogy Jürgennek el kellett kísérnie az apját a mulatókba, amelyekbe ő egyébként soha nem járt, mert nem sokra tartotta a felszínes élvezeteket.

A búcsú egyiküknek sem okozott bánatot. Jürgen még üdvözletét küldte Nandának, amit Georg Halden nem adott át. Úgy gondolta, a már amúgy is dacos és fensőbbséges lányt nem kell megerősítenie abban a hitében, hogy bárki is komolyan veszi.

Időközben végleg úgy döntött, hogy október végén lezárják a heidersbergi udvarházat. A teljes személyzetnek felmondott, ám meglepő módon éppen az öreg Hermannt bízta meg azzal, hogy afféle várnagyként maradjon Heidersbergben, és vigyázzon a házra.

Nandát nagyon elszomorította, hogy a személyzet többi tagját elbocsátják, köztük Christinét is. Cédulát írt Hermann-nak, és megüzente vele a szakácsnőnek, hogy gondoskodni fog róla. Sanna nénikéjétől pénzt kér majd kölcsön, hogy Christine addig is gondtalanul élhessen, amíg ő lesz Heidersberg úrnője, és maga rendelkezhet a vagyona felett.

A lány egyre nyugtalanabbul várta a nagynénje levelét. Hermann megígérte neki, hogy valamilyen ürüggyel majd átmegy Reichenauba, és eljuttatja hozzá, ha már csak Nanda átköltözése után érkezne meg.

Ez az óvintézkedés azonban feleslegesnek bizonyult, mert október tizedikének reggelén a lány levelet talált az ételliftben. Sanna néni küldte, és a postabélyegző elárulta, hogy Hamburgban adta fel. Nanda örömében elsírta magát, amikor egyedül maradt, és elolvashatta nagynénje sorait.

„Szeretett Gyermekem, drága Nandám!

Már Hamburgból írok neked. Soraid nagyon felzaklattak, és azonnal útra keltem, hiszen jól ismerem azt az embert, aki téged fenyeget és kínoz. Az első Európába induló gőzösre felszálltunk a férjemmel, akivel közösen elhatároztuk, hogy mindenképpen kiszabadítunk méltatlan helyzetedből. Hogy miként, azt Richárd bácsikád, az uram, okosan és alaposan kitervelte, és most neked is elmondom.

Holnapután Heidersbergbe érkezünk, de sem a parkba, sem a házba nem lépünk be. Elfátyolozom magam, nehogy az a gazember felismerjen, ha véletlenül összefutunk. A park hátsó kapujánál, a gazdasági épületek mögött fogunk várni egy autóban, akkor, amikor a nevelőnőd lepihen ebéd után, és egyszerűen megszöktetünk. Georg Halden önként soha nem adna át téged nekünk, ezért kell ezt a megoldást választanunk. Bizonyára szeretnél magaddal hozni néhány szívednek kedves tárgyat. Tedd be őket egy kis csomagba, de ne bőröndbe, mert az feltűnne, és kérd meg a jó Hermannt, hogy rejtse el a hátsó bejárat mellett egy bokorban, ahol majd megtalálod. Drága szüleid sírjától még előtte búcsúzz el, mert erre nem lesz időnk, amikor érted megyünk.

Úgy gyere, ahogy vagy, majd útközben veszünk neked ruhákat és mindent, ami még kell. Az útlevél miatt ne aggódj!

Jól jött. hogy a leveleddel fényképet is küldtél magadról. Richard bácsikád így készíttethetett számodra útlevelet Rosarióban, ahol jó emberei vannak a hatóságoknál, akik készségesen kiállították az útlevelet az unokahúga, Fernanda Roland nevére. A határokon azt hiszik majd, hogy velünk jöttél Németországba, és most együtt térünk vissza Argentínába.

Alig várom már, hogy a karomba zárhassalak, szerető keblemre ölelhesselek. Nyugalomban, biztonságban élsz majd velünk mindaddig, amíg úrnőként térhetsz vissza a birtokodra, amennyiben úgy akarod. Ha gyámapád törvény adta jogára hivatkozna és visszakövetelne, lesz majd hozzá néhány keresetlen szavam. Jól jegyezd hát meg, hogy két és három óra között fog várni a kocsink. Ha holnapután nem tudnál észrevétlenül eljönni, a következő napokon, ugyanabban az időben ott leszünk a kerítésnél. A gyámodat hiába kérnénk nyíltan és őszintén, hogy engedjen át nekünk, mert ö kéjes örömmel nemet mondana. Ezért aztán egyáltalán nincsenek kétségeim, és nem tartom hibának vagy bűnnek, hogy elrabolunk tőle.

Akkor hát holnapután délután kettőkor várlak. Siess szerető nagynénéd sóvárogva kitárt karjába!

Sanna néni ”

Nanda a heverőre vetette magát, szívére szorította a levelet, aztán megcsókolta és felzokogott. Kisírta magából minden félelmét, nyugtalanságát, de örömében is potyogtak a könnyei. Megszöktetésének gondolatával azonnal egyetértett, hiszen csak nyerhet vele. Megmenekül a még szigorúbb fogságtól, ami Reichenauban várna rá, és megszabadul a további fenyegető kínzásoktól.

Gyorsan felugrott, sietve összeszedte mindazt, amit okvetlenül magával akart vinni, és egy cédulával együtt az ételliftbe tette.

„Drága jó Hermann!

Már csak egy utolsó kérésem van hozzád. Amit itt találsz, azt édesanyám fényképeivel és Sanna néni édesapámhoz írt leveleivel együtt csomagold össze, s holnap, amikor mi asztalnál ülünk, vidd a hátsó kijárathoz, és rejtsd el a bodzabokorban, mindjárt a kapu mellett. Miután Sanders kisasszony ebéd után lepihent, újra idetámasztod a létrát az ablakomhoz, és ha lemásztam rajta, azonnal elviszed. Amíg nem leszek nagykorú, nem jövök vissza Heidersbergbe. Sanna nénivel megyek el, de ezt senkinek nem szabad elárulnod. Te ne tudj semmiről, mert abból csak bajod származna. Végtelenül boldoggá tesz, hogy nem kell Reichenauba mennem. Amint biztonságban leszek, hosszú levelet írok neked, és a címemet is megadom, hogy válaszolhass. Soha nem felejtem el neked és Christinének, amit értem tettetek, és életetek végéig gondoskodni fogok rólatok. A nagynéném majd segít nekem ebben addig, amíg átvehetem az örökségemet. Nyugodtan hagyom el Heidersberget, mert tudom, hogy vigyázni fogsz rá.

Ég áldjon, derék Hermann!

Nanda Roland”

A lány betette a levelet a holmijai mellé az ételliftbe, és gyorsan elébe akasztotta a tükröt A legjobbkor, mert alig húzta el a reteszt a szobája ajtaján, mogorva képpel máris megjelent Eugenie kisasszony. Minden további nélkül megkezdte az oktatást, aztán kimentek a szokásos délelőtti sétára a parkba, ahol ma francia társalgás volt soron. Nanda szemlátomást kicsattanó jókedvvel válaszolgatott a kérdésekre. Nevelőnője kissé csodálkozva nézett rá.

− Úgy látom, remek hangulatban vagy − jegyezte meg.

− Jól látja, Eugenie kisasszony.

− Megtudhatom, mitől ilyen jó a kedved?

− Boldoggá tesz, hogy végre teljesül a kívánsága, Eugenie kisasszony.

− Miféle kívánságom?

− Az, hogy átköltözünk Reichenauba. Nevelőnője gyanakodva méregette a lányt.

− Csak nem gúnyolódsz velem? Tőled az is kitelne. Tudom, mennyire kellemetlen neked, hogy átmegyünk Reichenauba.

− Valóban az, de az ember mások örömének is örülhet. Magát pedig bizonyára boldoggá teszi, hogy Reichenauba költözhet, és elkerülhet Heidersbergből, amit lezárnak. Az elbocsátott személyzet persze aligha osztozik a kisasszony örömében. Mindemellett valami azt súgja nekem, hogy maga is visszavágyik majd még a heidersbergi húsosfazék mellé. Itt aztán nem szenvedett hiányt semmiben, élt, mint hal a vízben. Különösen az utóbbi időben, amikor úgy intézkedhetett itt, mintha a ház úrnője lenne.

− Szurkálódj csak! Reichenauban majd hamar alább adod!

− Nem értem, miért örül ennek ennyire, amikor soha nem bántottam.

− Nem-e? Örökösen engedetlen és szemtelen voltál.

− Talán csak azért, mert rosszul közelített hozzám. Viszonyunk immár javíthatatlan, de ma nagylelkű hangulatomban vagyok, és valójában sajnálom magát. Soha nem fogja elérni a célját, pedig éppen azért volt annyira gonosz velem, hogy megvalósuljon a legszebb álma. Most, hogy már nem jelent veszélyt rám, sajnálni is tudom magát, kisasszony.

− Ezt meg hogy érted?

Nanda rádöbbent, hogy kis híján elszólta magát.

− Társalgás közben megesik, hogy csak úgy elhagyja valami a szánkat, de semmit nem akarunk mondani vele − válaszolta, hogy mentse a helyzetet.

− Hogy te milyen alattomos vagy!

Nanda szembogara szinte már fekete volt az izgatottságtól.

− Sem aljas, sem álnok ember nem vált belőlem, bár maga, kisasszony, sokat fáradt ennek érdekében. A jövőben azon leszek, hogy mindent kiirtsak a lelkemből, ami a maga befolyására alakult ki benne − válaszolta remegő hangon.

Eugenie Sanders belátta, hogy Nandánál ma sem megy semmire. A lány eközben olyan elegáns franciasággal fogalmazta meg a vénkisasszony számára felettébb kellemetlen gondolatokat, hogy a tanáraként valójában boldognak kellett volna lennie. Az fel sem merült benne, hogy az utolsó társalgási órát tartja Nandának. Később annál gyakrabban gondolt bűnbánóan arra, hogy túlzásba vitt szigorával és szívtelenségével saját maga alatt vágta a fát.

Visszamentek a házba, és hamarosan asztalhoz szólították őket Nandának csupán annyi ideje maradt, hogy gyorsan felmenjen a szobájába, és megnézze, van-e valami az ételliftben. Csak rövid üzenet várta.

„Mindent elintéztem. Óvja ég, hogy egy napon majd épen, egészségesen térhessen vissza az otthonába! ”

Nanda a könnyeivel küszködött, de tudta, hogy nem lágyulhat el. Az asztalnál ismét nyugodtan, higgadtan ült Eugenie kisasszonnyal szemben.

Amikor később utoljára meglátogatta az édesapja sírját, s mindent elmesélt neki, amit tervbe vett úgy érezte, hogy megkapta a beleegyezését. Biztos volt abban, hogy a szülei küldték hozzá az égből mentőangyalnak Sanna nénit.

Visszafelé menet eszébe jutott Jürgen Halden, s bár nem értette, miért, de egy kicsit elszomorította, hogy előle is el kell menekülnie.

Másnap reggel azzal az érzéssel ébredt, hogy ünnepnap van, ám aztán, ahogy közeledett a szökése kitűzött időpontja, egyre inkább ideges nyugtalanság kerítette hatalmába. Reggeli előtt sikerült néhány szót váltania Hermann-nal, mert Sanders kisasszony kissé késve jött le a szobájából. A lány szívélyesen elbúcsúzott a derék öregtől, és még egyszer hálásan megköszönte neki mindazt, amit érte tett.

Reggeli közben Nanda már-már megsajnálta a nevelőnőjét. Az eltűnése őt érinti majd a legkeményebben. El fogja veszíteni az állását, hiszen nem lesz többé szükség a szolgálataira. Arra is rá kell majd ébrednie, hogy hiú ábrándokat kergetett, és soha nem lehet Reichenau úrnője. Együttérzése természetesen nem tarthatta vissza a lányt a meneküléstől. Tisztában volt azzal, hogy Reichenauban további gyötrelmek várnák.

Kényszerítette magát, hogy egyen néhány falatot, és még egy csésze kávét is megivott, amit egyébként csak Sanders kisasszony számára főztek. Nanda azonban ma úgy érezte, hogy szüksége lesz az erősítőre, és kérés, kérdezés nélkül töltött magának a kávéból. Nevelőnője természetesen azonnal megdorgálta, leginkább azért, mert nem szívesen osztozkodott a finom, erős kávén, ami ugyanúgy kedvenc élvezeti cikkei közé tartozott, mint a portói bor.

Két tanóra után a délelőtti séta következett, amelyet ezúttal angol társalgással töltöttek. Ma teljes lehetett Sanders kisasszony öröme, ugyanis kedvére szapulhatta Nandát, aki izgatottságában nagyon figyelmetlen volt. A dorgálást azonban higgadtan tudomásul vette, mert tudta, hogy megérdemelte, és a jogos büntetés ellen soha nem lázadt.

Ebéd közben valósággal lázban égett, és szüntelenül kifele leskelődött, hogy viszi-e már Hermann a csomagot a hátsó kapuhoz. Amikor meglátta az öreget, valamelyest nyugodtabb lett, és türelmetlenül várta, hogy Sanders kisasszony visszavonuljon végre. Nevelőnője előtte, mint mindig, most is gondosan rázárta az ajtót. A lány egy darabig izgatottan fülelt, hogy nem jön-e vissza a kisasszony éppen ma újabb ellenőrzésre, de nem jött. Amikor aztán az óra elütötte a kettőt, Nanda látta, hogy ablakpárkányánál megjelenik a hosszú létra vége.

Sietve magára kapta a kabátját, és még sapkát is nyomott a fejébe, mert nem tudhatta, hogy Sanna néni arra is gondolt-e. Hermann-nal megbeszélte, hogy távozása után azonnal helyére viszi a létrát, aztán bemegy a szobájába, és becsukja az ablakot. Sanders kisasszony kívülről mindig benne hagyja a zárban a kulcsot. Az inasnak csak el kell fordítania, s akkor majd mindenki azt hiszi, hogy a nevelőnő ma elfelejtette őt bezárni, és senki nem fog arra gyanakodni, hogy segítője is volt a szökésben.

Nanda lemászott a létrán, könnyes szemmel még egyszer kezet szorított Hermann-nal, aztán megkerülte a házat, és futásnak eredt Szíve a torkában dobogott, és úgy rohant, mint aki a végzete elől menekül. Kifulladva érkezett meg a hátsó kapuhoz, és hamar megtalálta a csomagját a bodzabokorban. Magához vette, aztán kinyitotta a kaput. Néhány lépésnyire valóban ott állt egy autó, mellette pedig egy úti ruhába öltözött, karcsú hölgy. Amikor meglátta, azonnal a lány elé sietett. Nagynéni és unokahúg sírva ölelkezett össze.

Egyelőre egyikük sem szólt egy szót sem. Sanna néni a kocsihoz vezette Nandát, aki látta, hogy egy magas, barnára sült, jóvágású úr lép ki a bokrok közül. Besegítette a hölgyeket az autóba, aztán utasította a sofőrt, hogy induljon azonnal. Ő is gyorsan beült, s mosolyogva nézte a feleségét és a fiatal lányt, akik újra meg újra átölelték, megcsókolták egymást, mintha mindazt egyszerre akarnák pótolni, amit az évek során elmulasztottak.

− Megvan hát a mi kis Nandánk. Először is nyugodjatok meg! − mondta az úr kedvesen.

A lány kibontakozott nagynénje öleléséből, és az úr felé fordult. Csillogó szürke szeme, hosszú fekete pillái, finoman ívelt szemöldöke annyira hasonlított imádott feleségéére, hogy Richárd Vendal azonnal a szívébe zárta. Sanna néni letörölte a könnyeit, aztán Nandáéit is határozott mozdulatokkal felszárította.

− Remélem, a védelmünk alatt most könnyeztél először és utoljára − mondta.

− Csak örömömben sírtam, Sanna néni.

− Azt szabad. Most pedig ideje, hogy Richárd bácsikádat is üdvözöld.

A lány érdeklődéssel szemügyre vette Richard Vendalt, és már első pillantásra rendkívül rokonszenvesnek találta. Férfias megjelenése, okos szeme, jóságos mosolya bizalmat ébresztett benne, és ösztönös mozdulattal kezet nyújtott neki.

− Szeretni foglak, Richard bácsi. Mindig azonnal, már az első percben tudom, hogy valaki kedves lesz-e a szívemnek, vagy sem. Hálásan köszönöm, hogy a védelmetekbe vesztek. A legjobbkor érkeztetek. A hónap végén átköltöztettek volna Reichenauba, és onnan sokkal nehezebb, talán lehetetlen lett volna megszabadulnom.

− Nélküled akkor sem fordultunk volna vissza, kicsi Nanda. Sanna nénéd nem lett volna olyan védtelen, mint te, és rám is számíthatott volna. Mindenesetre jobb, hogy így alakult.

Nagynénje szőrmebundát terített a lány vállára.

− Ősziesen hideg már az idő, és a kabátkád nem véd eléggé, ezért hoztam neked is bundát. Kimondhatatlanul boldoggá tesz, hogy magam mellett tudhatlak, kedves gyermekem. Hihetetlen, mennyire hasonlítasz édesanyádra! Ő ugyanilyen volt a te korodban.

− Rád legalább annyira hasonlít, mint Lorira, hiszen ti ketten olyanok voltatok, akár az ikrek − jegyezte meg Richard Vendal kedvesen mosolyogva.

A férfi ismerte Nanda édesanyját. Egy fürdőhelyen találkozott először a nővérekkel, akik Nanda édesapjával tartózkodtak ott. Ő Argentínából jött át rövid időre Európába, és azonnal beleszeretett Sannába. Németországban született szülei hatalmas ültetvényt hagytak rá Argentínában, így aztán hamarosan haza kellett térnie, de még elutazása előtt megkérte Sanna kezét, aki igent mondott neki, de nem tartott azonnal vele, mert a felépüléséig nem akart elválni beteg testvérétől.

Akkor még senki nem gondolt arra, hogy a betegség korai halálhoz vezet majd. Richard Vendal beleegyezett, hogy menyasszonya a nővérénél maradjon, s megkérte, sürgönyözze meg, mikor érkezik Argentínába a gőzöse, és ő majd Buenos Airesben várja a kikötőben.

Végül azonban sokáig kellett türelemmel lennie. Sanna már csak azért sem hagyhatta magára beteg testvérét, mert az rettegett Georg Haldentől, aki tisztességtelen ajánlatokkal zaklatta. A fiatalasszony attól tartott, hogy párbajra kerülne sor, ha a férje értesülne hamis barátja alantas szándékairól. Azt sem akarta, hogy Maria Halden megtudja, miféle vágyak feszítik a férjét. A két nővér igen szívélyes, baráti kapcsolatot ápolt Jürgen boldogtalan édesanyjával.

Aztán előbb Maria Halden halt meg, néhány hónapra rá pedig Lori Roland. Sanna még néhány hónapig vigasztalhatatlan sógora és a kis Nanda mellett maradt. Georg Halden ekkor már őt üldözte az ajánlataival, és feleségül akarta venni. Sanna azonban elutasította, és közölte vele, hogy már más menyasszonya. Miután Halden továbbra sem hagyott fel az ostromlásával, belátta, hogy jobb lesz, ha mielőbb elhagyja Heidersberget. Richárd Vendal is egyre vágyakozóbb leveleket írt neki.

Sanna végül úgy utazott el, hogy Georg Haldennek nem szólt a távozásáról. Sógorát, − aki hamis barátja nyomására és káros befolyása alatt eleinte megpróbálta őt maradásra bírni, és rá akarta beszélni, hogy menjen feleségül Haldenhez − megkérte, hogy tartsa titokban az elutazása időpontját. Nanda édesapja addigra már belátta, hogy Sanna soha nem fog lemondani Richárd Vendal szerelméről. így aztán végül is elhallgatta a barátja előtt, hogy a sógornője elutazik. Georg Halden ezt soha nem tudta megbocsátani neki.

Sanna már Buenos Airesben hozzáment Richard Vendalhoz, és az oldalán megtalálta a boldogságot.

Nagynénje útközben mindezt elmesélte Nandának, de Georg Halden goromba támadásairól csak futó említést tett.

− A részletekhez még túl fiatal vagy, kislányom. Talán majd később, ha érettebb leszel, mindent elmesélek. Most elég, ha annyit tudsz, hogy Georg Halden nagyon sokszor megbántotta édesanyádat és engem is, édesapádnak pedig hamis, álnok barátja volt. Jól működtek az ösztöneid. Nanda nagyot sóhajtott.

− Csak nehogy kövessen és megtaláljon bennünket! A gyámomként alighanem joga van ahhoz, hogy visszaköveteljen.

− Te csak legyél egészen nyugodt, kicsi Nanda! Nem adunk ki neki − jelentette ki Richard Vendal, és megsimogatta a lány kezét.

Nagynénje szeme dühösen megvillant.

− Csak próbáljon meg visszakövetelni! Akkor majd közlöm vele, hogy nyilvánosságra hozom az összes szégyenletes tettét, és pellengérre állítom. Édesapád sajnos már meghalt, úgyhogy rá nem kell többé tekintettel lennem. Őt már nem érinti, ha álnok barátjáról lehull a lepel. Senki, a törvény sem fog annak a gyámnak igazat adni, aki csalárdsággal szerezte meg magának ezt a tisztet. Egy gyermeket nem bízhatnak éppen arra az emberre, aki megpróbálta bemocskolni a szülei tisztességes nevét. Ne félj, Nandám, soha nem adunk ki annak az alaknak. Richard bácsikád úgy fog oltalmazni, mintha az édes gyermeke volnál.

A lány sírva nénikéje karjába borult, de aztán mindjárt bőgőmasinának titulálta magát, és elnézést kért a buta viselkedéséért. Természetessége elbűvölte a Vendal házaspárt, s olyan gyengéd gondoskodással, annyi szeretettel vették körül, hogy ő máris a hetedik mennyországban érezte magát.

Később aztán megkérdezte, hogy egyenesen Argentínába mennek-e.

− Bácsikád úgy gondolja, jobb lesz, ha nem Hamburgban szállunk hajóra − válaszolta Sanna néni. − Georg Halden talán rájön, hogy mi szöktettünk meg, és követ bennünket a kikötőig. Most Berlinbe megyünk, onnan pedig repülővel tovább Párizsba. Ott bevásárolunk, és neked is megvesszük mindazt, amire szükséged lesz. Aztán Angliába utazunk, és ott szállunk hajóra. Ezt a kanyargós utat nem találhatja ki a gyámod. Légy egészen nyugodt, minden a legnagyobb rendben lesz.

Nanda mindkettőjük kezét boldogan megszorította, és Richard bácsi is kapott tőle egy puszit. Aztán részletesen elmesélte, mi minden történt vele azóta, hogy levelet írt a nagynénjének. Hűséges segítőiről, Christinéről és az öreg Hermáimról sem feledkezett meg. Kérésére Richard bácsi azonnal megígérte, hogy a szakácsnőnek nyugdíjat folyósít, az inasnak pedig nagyobb összeget utal át.

A lány számításai szerint egy óra előnyre tettek szert, mert Sanders kisasszony addig biztosan nem fedezi fel a szökést. Újabb óra lesz, amíg Georg Halden átér Reichenauból, és nyilván a felesleges keresgélésre is sok időt elvesztegetnek majd.

− Addigra mi már Párizs felé repülünk, ők meg csak hadd törjék a fejüket, úgysem találják ki, hová tűntél! A gonoszságukért igazán megérdemlik, hogy legyen néhány nyugtalan napjuk. Angliából majd, közvetlenül a hajóra szállásunk előtt, táviratozunk Reichenauba. Megírjuk, hogy az oltalmunk alatt állsz, és jól vagy.

Nanda bizakodva nézett a tekintélyes, rokonszenves férfira.

− Miért teremt az Úr ilyen gonosz embereket, Richard bácsi? − kérdezte nagy sóhajjal.

A férfi elmosolyodott.

− Nincs az a bölcs, aki ezt megmondhatná neked, drága gyermekem. Jó és rossz vegyest, a földlakók lényege ez − áll valamelyik Edda-énekben. Sokan törték már a fejüket ezen a kérdésen, és talán csak az Úr tudja egyedül, miért ilyennek teremtette a világot. De mondok én neked egy másik példát. A bölcs Omar, a sátorkészítő, egyszer kérdést intézett Istenhez. „Megteremted az életet és vele a halált, s bennünket, műveidet a kárhozatnak adál. Ha rossz a mű, miért teremtetted, s hajó, tönkre miért teszed?” Látod, kicsi Nanda, ez is olyan kérdés, amelyet földi halandó meg nem válaszolhat. Az Úr azonban tudja, miért rendezett el mindent éppen így.

A lány eddig figyelmesen hallgatta a férfi szavait, és most ámulva nézett rá.

− Hogy te milyen okos vagy, Richard bácsi! − mondta lelkesen.

A férfi felkacagott, és most olyan volt, mint egy csintalan kisfiú.

− Ha okos volnék, tudnám a választ a kérdésedre. A magam szerény igényeihez azonban annyi ész is elég, amennyi nekem megadatott.

Sanna néni megszorította a férje kezét.

− A bácsikád nagyon okos és derék ember, Nanda.

A házaspár bensőséges pillantást váltott, a lány pedig elragadtatva nézte őket. Nem tudta, melyiküket csodálja jobban, karcsú, nagyon szép Sanna nénikéjét vagy erős, okos Richard bácsikáját Érezte, hogy őszintén szeretik egymást, és azt is, hogy soha nem találkozott még náluk jobb emberekkel. Hatalmasat sóhajtott, és mindkettőjük kezét megfogta.

− Tudom, hogy mellettetek jó és tisztességes lehetek. Amióta édesapám meghalt, hazudozásra és képmutatásra akartak nevelni. A düh és a gyűlölet előbb-utóbb egészen biztosan rossz emberré tett volna. Köszönöm, hogy megmentetek ettől. Örökké hálás leszek érte.

Válaszképpen nagynénje újra megcsókolta, Richard bácsi pedig kedvesen megsimogatta.

Mire az autó a berlini repülőtérre ért, három utasa már meghitt közelségbe került egymással. A párizsi repülőgép indulásra készen állt. Nanda boldog örömmel szállt fel rá, mert soha életében nem repült még.

XI.

Sanders kisasszony befejezte kiadós délutáni szunyókálását, és elindult a tanítványa szobájához. El akarta fordítani a zárban a kulcsot, de legnagyobb rémületére az ajtó nem volt bezárva. Elfeledkezett volna erről az óvintézkedésről? Ez még soha nem fordult elő. Bosszantó, nagyon bosszantó! Remélhetőleg Nanda nem vette észre, mert különben képes lesz jelenteni gyámjának a hanyagságot, csak hogy ártson neki.

A nevelőnő nyugtalanul lépett be a szobába, bár még nem sejtette, mi vár rá. Szeme hatalmasra kerekedett a rémülettől, amikor meglátta, hogy a lány nincs odabent. A fürdőszobához szaladt, feltépte az ajtaját, de az is üres volt.

A kisasszony még úgy gondolta, hogy Nanda kihasználta a feledékenységét, és valószínűleg lement a nappaliba. Ami persze szemtelenség tőle, hiszen tudja, hogy mindaddig a szobájában kell maradnia, amíg ő érte nem jön. Talán még azt a pimaszságot is megengedte magának, hogy kiszaladt a parkba, az apja sírjához. Mindenképpen szigorú büntetést érdemel. Az ablak zárva volt, így a nevelőnőben fel sem merült, hogy tanítványa azon át távozott. Legnagyobb sajnálatára Georg Haldent nem tájékoztathatja az újabb kihágásról, mert akkor saját magát is lebuktatná. Fel nem foghatta, hogyan lehetett ennyire hanyag, amikor pedig mindig hihetetlenül kötelességtudó. Megesküdött volna rá, hogy most is bezárta az ajtót.

Addig nyomta a csengőt, amíg az egész ház összeszaladt.

− Hol van a nagyságos kisasszony? − támadt Eugenie az emberekre.

Mindenki őszinte elképedéssel meredt rá, és persze Hermann is csodálkozó arcot vágott. Kérdésére azt válaszolták, hogy a kisasszony, mint ilyenkor mindig, nyilván most is a szobájába van bezárva.

A nevelőnő hevesen rázta a fejét.

− Nincs, mert… próbára akartam tenni, hogy kiderítsem, akkor is engedelmesen itt marad-e, ha nem zárom rá az ajtót. A szobája azonban üres. A nagyságos kisasszony eltűnt. Egyikük sem látta?

Senki nem látta Nandát, ami meg is felelt az igazságnak. Az embereknek rég megvolt a véleményük arról, hogy „a Sanders” mindig bezárja a nagyságos kisasszonyt, mintha bűnöző volna. Ha tudták volna, hogy Hermann összejátszott vele, akkor is hallgattak volna, akár a sír. Az öreg inas azonban okosabbnak tartotta, ha senkit nem avat be. Rajta kívül csak a szakácsnő tudott a történtekről, de ő is részt vett az összeesküvésben, és biztosan nem árulja el a titkot.

Eugenie kisasszony elküldte a személyzetet a szélrózsa minden irányába. Átkutatták az összes szobát, a teljes parkot, valaki még a sírokhoz is elszaladt, de mindenki eredménytelenül tért vissza a keresésből. A nevelőnő haragja nőttön-nőtt, mert még mindig azt hitte, hogy Nanda csak bújócskát játszik vele. Amikor azonban a lány egy óra elteltével sem került elő, Sanders kisasszony komolyan megijedt, és belátta, hogy telefonálnia kell Reichenauba, bármennyire kínos is lesz a beszélgetés. Az is felmerült benne, hogy talán kárt tett magában az a fruska, de hát valahol akkor is csak meg kellene találniuk. A park közepén volt egy kis tó. Eugenie reszkető lábakon odatámolygott néhány emberrel. Hosszú póznákkal átkutatták a sekély vizet, de itt sem találták, akit kerestek.

Nincs mit tenni, Georg Haldennek értesülnie kell a történtekről. A nevelőnő végre rászánta magát a telefonálásra.

− Magamon kívül vagyok, Halden úr. Nanda eltűnt, és sehol sem találjuk − jelentette.

Előbb csak dühös horkantás hallatszott a vonal túlsó végéről.

− Mi az, hogy eltűnt? − ordította aztán a férfi. − Nem tartotta be az utasításaimat? Nem zárta be Nandát, amikor nem volt mellette?

Eugenie kis ideig gondolkodott a válaszon, aztán a valóság megszépítése mellett döntött.

− Becsületszavát vettem, hogy nem hagyja el a szobáját, amíg én kis időre visszavonulok. Fel akartam ébreszteni a tisztességérzetét, hogy megértse, felelősséggel tartozik a viselkedéséért. Amikor aztán visszamentem hozzá, üres volt a szobája.

A nevelőnő részletesen elmesélte, hol mindenhol keresték a lányt. Georg Halden többször is haragosan felhorkant, utána pedig szitkozódásban tört ki.

− Tudja, micsoda maga, kisasszony? Liba, buta liba! Megbízhatatlan, mihaszna teremtés! Pontos utasításokkal láttam el, csak be kellett volna tartania őket.

− Igen, Halden úr, de azt gondoltam, hogy…

− Jobban tenné, ha nem gondolkodna, mert abból semmi jó nem sül ki. Ezt jól megcsinálta nekem! Kerítse elő Nandát, a föld alól is, vagy azonnali hatállyal elbocsátom. Megértette? Azonnali hatállyal! Máris indulok, hogy átvegyem a keresés irányítását. És megnézheti magát az az engedetlen perszóna, ha a kezem közé kerül. Ezúttal nem ússza meg alapos verés nélkül.

Georg Halden dühösen lecsapta a kagylót. Eugenie kisasszony porig sújtottan egy darabig még ott maradt a készülék mellett, és abban reménykedett, hogy mindjárt megcsörren, és a zord gyám szelídebb, békülékenyebb hangot üt meg. Ám mindhiába várt, úgyhogy végül letörten bejárta az egész házat, és Nandát szólongatta, mind reményvesztettebben, már-már könyörögve.

Az emberek kárörvendve néztek utána. Valaki kijelentette, hogy nagyon is érthető, ha a nagyságos kisasszony „kereket oldott”. Az egyik szobalány úgy vélte, hogy biztosan eldobta magától az életet, mert már nem bírta tovább, és a tóban azért nem találták meg, mert a holtteste beakadhatott valamibe, és nem jött fel a felszínre. Az is lehet persze, hogy kiment a vasúti töltéshez, és a vonat elé vetette magát.

Sanders kisasszony arca egyre zöldebb lett, ahogy a rémisztő találgatásokat hallgatta. Elküldött egy inast, hogy nézzen körül a töltésnél, aztán erőtlenül lerogyott egy fotelba.

Az egyetlen ember, aki megmondhatta volna, hová ment Nanda, természetesen hallgatott. Hermann nagyon is élvezte a nevelőnő rémületét, és erősen remélte, hogy Georg Haldenre is átragad majd belőle valamennyi. Legalább annyira megérdemelné, mint „a Sanders”.

Nemsokára megállt a ház előtt a reichenaui autó. Georg Halden kivörösödve, dühtől szikrázó szemmel viharzott be az előcsarnokba. Amikor meghallotta, hogy Nandáról még mindig semmi hír, hangos szitkozódásba kezdett. Mindennek lehordta a lányt, és pokoli büntetést helyezett kilátásba. Végül egész dühét Eugenie Sandersre zúdította, aki sápadtan, gyámoltalanul állt előtte, akár egy rakás szerencsétlenség, és moccanni sem mert. Georg Halden aztán a személyzet valamennyi tagját kivallatta, de eredménytelenül, mert senki nem tudott semmit, Hermann és Christine sem.

„Megérdemled a sorsodat, te sintér − gondolta az öreg inas. − Pontosan ezt érdemled azért, amit a szegény kisasszonnyal műveltél. A megboldogult nagyságos asszonyt is gyötörted, kínoztad, miközben a férje előtt barátságot színleltél. A drága nagyságos kisasszony szerencsére már biztonságban van, és soha többé nem kaparinthatod a kezed közé. Heidersberget és a vagyonát is vissza kell majd adnod neki, ha egy szép napon hazajön. Addig pedig rajtad tartom a szemem, hogy tisztességgel kezeld az örökségét. Most meg csak dühöngj, hátha megüt a guta!”

Georg Halden még egyszer szétküldte a személyzetet, hogy kutassák át a birtokot. Amikor meghallotta, hogy már a tóban és a vasúti töltésnél is keresték a lányt, egy pillanatra rémület fogta el. Az nem szolgálná az érdekeit, ha Nanda meghalna, mielőtt még Jürgen feleségül venné. Akkor ugyanis a lány minden vagyonát egyetlen rokona, Susanna Vendal örökölné.

Amikor idáig jutott a töprengésben, hirtelen szörnyű gyanúja támadt. Nem tudta, milyen közel jár a valósághoz, és azonnal elvetette a gondolatot, mert képtelenségnek hitte. Hogyan léphetett volna Nanda kapcsolatba a nagynénjével, amikor állandóan szigorú felügyelet alatt állt? Georg Halden mégis kihallgatásnak vetette alá a zavarodott nevelőnőt, hogy megtudja, nem szabadult-e ki már korábban is a lány, és kapott vagy küldött-e leveleket.

Eugenie az igazságnak megfelelően közölte, hogy az ajtó ma először maradt nyitva, és eddig soha nem hagyta felügyelet nélkül a tanítványát.

Miután az emberek visszatértek az eredménytelen kutatásból, Georg Halden őket is kihallgatta. Mindannyian azt állították, hogy tudtukkal a nagyságos kisasszony nem kapott és nem is küldött levelet, ők egyébként is kizárólag Sanders kisasszony jelenlétében érintkezhettek vele.

„Szóval Sanna asszonyra gyanakodsz! − gondolta Hermann. − Jó úton jársz, te gazember. Ha akarnám, felnyithatnám a szemed, de tőlem aztán egy árva szót sem fogsz hallani!”

Georg Halden most már maga is autóba szállt, hogy személyesen kutassa át a környéket. Nandával azonban senki sem találkozott. Végül egy béreslegény kibökte, hogy nem sokkal két óra előtt egy autót látott a park hátsó kapujánál. A sofőrön kívül egy hölgy és egy úr ült benne, de nemigen lehet közük a nagyságos kisasszony eltűnéséhez, mert ő nem volt ott velük.

Georg Halden azonban nem tartotta lehetetlennek, hogy az autónak és az utasainak igenis szerepe volt Nanda eltűnésében. Akkor pedig szökésről van szó, és gyámapaként törvény adta joga, hogy visszahozza a szökevényt.

Igen ám, de hol keresse?

Hosszas töprengés után felhívott egy hamburgi utazási irodát, és megkérdezte, mikor indul a legközelebbi gőzös Argentínába. Azt a választ kapta, hogy két nap múlva, reggel fut ki az első hajó, mire azonnal Hamburgba indult. Felment az Argentínába induló gőzösre, elkérte az utas listát, de nem találta meg rajta a keresett neveket. Órákon át figyelte az érkező utasokat, ám a gőzös természetesen úgy hagyta el a kikötőt, hogy Georg Halden nem bukkant rá a szökevényre. Meghagyta, hogy azonnal sürgönyözzenek neki, ha egy bizonyos Vendal úr és a felesége megjelenne az unokahúgával, akinek nincs útlevele.

Georg Haldent leginkább az dühítette, hogy Nanda és a nagynénje valószínűleg túljártak az eszén, és ettől csak még jobban gyűlölte őket. Miután visszaért Reichenauba, azonnal felhívta Heidersberget, hogy megérdeklődje, előkerült-e a gyámleánya. Az összetört Eugenie szomorúan jelentette, hogy a helyzet semmit sem változott. A férfi megkérdezte tőle, hiányzik-e valami Nanda ruhatárából. Miután megtudta, hogy semmi, csak az a ruha, amelyet a lány az eltűnésekor viselt, valamint egy könnyű kabát és egy kis sapka tűnt el, válasz nélkül letette a kagylót.

Késő éjszakáig azon tanakodott, hogyan keríthetné megint hatalmába Nandát, de sorra el kellett vetnie az ötleteit. Azt is fontolóra vette, hogy elutazik Argentínába, és egyszerűen elrabolja a gyámleányát, ám aztán erről is lemondott. Külföldiként alighanem komoly nehézségekkel kellene számolnia. Ha azonban kiderül, hogy valóban Vendalék szöktették el Nandát, akkor azonnal megtorlással fogja fenyegetni őket, határozta el. Amennyiben önként nem adják ki neki a lányt, eljárást indíttat ellenük, gyámság alatt álló fiatalkorú elrablásáért.

Tehetetlen, fojtogató dühét jobb híján Eugenie Sandersen töltötte ki, és alkalmatlanság címén felmondott neki. Közölte vele, hogy november elsején a személyzettel együtt el kell hagynia Heidersberget. Egy hónapi fizetést még felvehet, bár nem érdemli meg, ám aztán fel is út, le is út. Eugenie hasztalan sírt, rimánkodott, a férfi hajthatatlan maradt. Kétségbeesésében a nevelőnő végül közölte vele, hogy kitálal, és világgá kürtöli, mi mindenre bírta rá őt, ám Georg Halden csak megvetően felkacagott.

− Amit tettem, a gyámleányom érdekében tettem − válaszolta. − Ha maga mást hitt, és mégis hajlandó volt segíteni nekem, akkor kettőnk közül nem én követtem el bűnt. Amennyiben pedig még egyszer ilyen hangon merészel beszélni velem, akkor a megígért egyhavi bérét is megvonom, és beperelem zsarolási kísérletért.

Eugenie végképp összetört. Odalett legszebb álma. Novembertől rá is ugyanaz a sors vár, mint a személyzet tagjaira, akiket eddig cseppet sem szánt. Igaz, most ők sem éreztek együtt a nevelőnővel, aki nagyon is bánta már, hogy nem állt Nanda oldalára, aki biztosan megjutalmazta volna a támogatásért. Késő bánat, nemsokára búcsút kell mondania zsíros állásának.

Nanda nagynénje és bácsikája társaságában időközben szerencsésen megérkezett Párizsba, ahol felejthetetlen napokat töltött. Sanna néni saját lányaként bánt vele, és minden széppel, jóval ellátta, amire csak futotta a maga és a férje vagyonából, és ez nem volt kevés. A lány valósággal sütkérezett a két jóságos ember szeretetében, ők pedig boldogan kényeztették. Ragaszkodása feledtette velük, hogy házasságuk gyermektelen maradt.

Sanna néni a saját ruhatárát is felfrissítette Párizsban. Még mindig szép nagynénjétől a lány a kifinomult öltözködés minden csínját-bínját eltanulhatta. A három ember között teljes volt a harmónia. Nandát végtelenül boldoggá tette, hogy kiszabadulhatott a gyűlölet légköréből, és megtanulhatta, milyen is egy boldog családban élni. Minden dacosság kihalt belőle, hiszen most már nem kellett örökösen védekeznie, mert senki nem akarta bántani.

Richard Vendal üzleti ügyei miatt csak nehezen tudott elszabadulni otthonról. így hát nagyon megörült, amikor a hölgyek végre készen álltak a hazautazásra. Mielőtt a gőzösük kifutott volna az angliai kikötőből, több levelet is postára adtak. A lány Jürgennek és a jóságos Hermann Köhlernek írt, Richard Vendal pedig Georg Haldennek. Neki Sanna néni akart írni, de a férje nem engedte.

− Itt keményen kell fogalmazni, Sanna, ahhoz pedig te túlságosan gyengéd vagy. Megírom a levelet, aztán megmutatom neked, és megmondhatod, egyetértesz-e vele. Elmondtad, miféle fegyvereket vethetünk be Georg Halden ellen, és én jól fogom használni őket.

A gőzös indulása előtt rövid táviratot is feladtak Reichenauba.

„Nanda jó kezekben. Bővebbet levélben. Richard Vendal”

A lány vegyes érzésekkel állt a hajókorlátnál, amikor az óceánjáró elindult velük. Biztonságban érezte magát a nagynénje és a bácsikája mellett, tudta, hogy mindketten önzetlenül szeretik őt, és örömmel nézett az új élmények elébe, amelyek a távoli, idegen országban várják, mégis szomorú volt kicsit, mert egyre messzebb került a hazájától, amelyhez sok kedves emlék is fűzi.

Nem igazán értette, miért, de az is elkeserítette, hogy a nagykorúságáig valószínűleg nem láthatja viszont Jürgen Haldent. Alighanem akkor is csupán rövid időre találkoznak majd, és megint idegenek lesznek egymásnak. Különös érzése arra késztette, hogy írjon Jürgennek. Csak rövid búcsúlevélre gondolt, ám végül hosszúra sikeredett az írás. Eredetileg nem akart beszámolni arról, amit Heidersbergben kellett átélnie, ám aztán meggondolta magát. Ha elhallgatja a történteket, Jürgen nem értheti meg, miért szökött el. Meg kell tudnia az igazságot, hiszen nagyon jó volt hozzá.

Nanda nem szeretett volna könnyelműnek vagy hálátlannak tűnni Jürgen Halden előtt, ezért hát mindent részletesen elbeszélt, és ettől könnyebb lett a szíve. Christine és Hermann szerepéről azonban hallgatott, hogy Jürgennek ne kelljen titkolóznia az apja előtt.

Miközben egyedül álldogált a fedélzeten, mivel hamarabb berendezkedett a kabinjában, mint a nagynénjéék, megpróbálta kitalálni, hogyan fogadja majd Jürgen a levelét. Sanna néni kérésére a címét nem írta meg, csupán annyit árult el, hogy a rokonai érte mentek kocsival Heidersbergbe, és Párizsba repült velük.

Még akkor is szomorú szemmel révedt a távolba, amikor egyszer csak odalépett mellé a nagynénje, és átkarolta a vállát.

− Soha ne nézz hátra, gyermekem, mindig csak előre! Akkor mindent világosan és tisztán látsz majd.

A lány nénikéje karjába vetette magát.

− Mi lett volna velem, ha te nem segítesz rajtam!

− Akkor mást küldött volna segítségedre az Úr. Az ő akarata nélkül még egy veréb sem eshet le a háztetőről.

Sanna néni kedvesen, jókedvűen beszélgetett vele, és a lány hamarosan ismét bizakodással, örömmel gondolt a jövőre. Megkérte a rokonait, hogy meséljenek a Vendal-farmról, Buenos Airesről és Rosarióról. Meglepve hallotta, hogy Rosario valójában kikötőváros, mert a Paraná folyón kisebb tengeri gőzösök is eljutnak odáig. Richard Vendal számára rendkívül fontos, hogy a farmja terményeit Rosarióban hajókra rakhatják. Odáig nagy teherautókon szállítják a bőröket, a gyapjút és a gabonát. A bácsi a rosariói cukorgyáraknak és sörgyáraknak is szállít, így aztán vagyona évről évre gyarapszik.

Nanda még éberebben figyelt, amikor nénikéje a farmról és az ottani békés életről beszélt. Szép. kényelmesen berendezett udvarházuk a birtok közepén áll. Kissé távolabb helyezkednek el az alkalmazottak lakóházai, az intézőség, a csűrök, az istállók és a többi gazdasági épület. A jószág majdnem egész évben kint van a szabadban. Lótenyésztéssel is foglalkoznak, és Richard bácsi megígérte a lánynak, hogy odahaza majd rendelkezésére bocsát egy szép telivért. Nanda gondolatban már a tengeri út alatt a farmon élt. Nagynénjéék azt is elmondták neki, hogy rendszeresen részt vesznek majd a rosariói mulatságokon, sőt évente kétszer Buenos Airesbe is ellátogatnak. A lány arca csak úgy ragyogott a boldogságtól.

− Már most látom, hogy nagyon el fogtok kényeztetni, amit csak a szeretetemmel hálálhatok meg − mondta meghatottan.

A bácsi és a néni semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy Nanda gyermekük helyett a gyermekük legyen, és ő ugyanezt akarta. Rokonai odaadó törődését gyermeki gyengédséggel viszonozta, és boldoggá tette, hogy újra igazán, szívből szerethet.

Egyik nap Sanna néni és unokahúga a fedélzeti nyugágyakon pihent, mialatt Richard Vendal a kabinban halaszthatatlan üzleti ügyeit intézte. Nanda ismét az édesapja halála után történtekről mesélt, és természetesen Georg Halden is szóba került.

Nénikéje nagyot sóhajtott.

− Velejéig romlott az az ember. Alighanem az egyetlen a földkerekségen, akit őszintén gyűlölök.

− Én sem érzek másként iránta. Árad belőle a rosszindulat, és már-már attól féltem, hogy mellette én is gonosz leszek. Még mindig nem tudhatom meg, mit vétett ellened és az édesanyám ellen?

Sanna Vendal elgondolkodva nézett maga elé.

− Bár nagyon fiatal vagy ahhoz, hogy ilyesmivel terheljelek, azt hiszem, a keserű tapasztalatok megérleltek, és mindent meg fogsz érteni − mondta aztán.

− Ne felejtsd el, nénikém, hogy hamarosan tizenhat éves leszek, és az utóbbi szomorú hónapok alighanem éveknek számítanak!

− Ám legyen, mindent elmesélek. Georg Halden mindig is durva, lelkiismeretlen ember volt. Csak azért nősült meg, hogy megkaparintsa a felesége tekintélyes vagyonát és Reichenaut. Durván, kegyetlenül bánt a párjával. Ahogy múltak az évek, egyre kevésbé titkolta, hogy nem szereti, pedig ő finom, szelíd teremtés volt. Hogy mit szeretett azon az emberen, az rejtély maradt előttünk. Azt sem értettük, hogy édesapád, az a derék, egyenes ember, hogyan tüntethette ki éppen Haldent a barátságával. Mi tudtuk, hogy ő csak színleli ezt az érzést. Miután édesanyáddal Heidersbergbe kerültem, jó viszonyt alakítottunk ki Maria Haldennel. Nagyszerűen megértettük egymást, és segítettünk elviselnie a lelki magányt. Gyakran összejöttünk, hol Reichenauban, hol Heidersbergben. Maria férje iránti szerelme addigra kihűlt, és valójában már csak a fia kötötte hozzá. Jürgen Halden imádta az édesanyját, és mindig komoran méregette az apját, ha az kínozta a feleségét. Szerencsére a fiú egyáltalán nem hasonlított az apjára. Maria Halden gyakran mondogatta büszkén és boldogan, hogy Jürgen valódi Reichenau.

Sanna kis ideig hallgatott, mintha átgondolná, hogyan folytassa.

− Maria egyszer kikérte a véleményünket, édesanyádét és az enyémet. Azt tervezte, hogy a birtokát és a teljes vagyonát a fiára hagyná a végrendeletében, a férje pedig csupán a köteles részt kapná meg. Mi nagyon is egyetértettünk ezzel az elgondolással, mivel tudtuk, hogy Georg Halden nemigen szereti a fiát, és nem tudhattuk, nem nősül-e újra, ha a felesége előbb hal meg, mint ő. Maria Halden érezte, hogy nagyon fiatalon kell eltávoznia, és ő is úgy sejtette, hogy halála után a férje, ha őt tenné meg örökösének, az új feleségére költené a vagyona jelentős részét. Édesanyád és én tehát tudtuk, hogy Maria Halden a bíróságon letétbe helyezett végrendeletében mindenét a fiára hagyta. Georg Haldennek sejtelme sem volt erről, ő szentül hitte, hogy a felesége még mindig rajong érte, bár ő maga semmit sem tett azért, hogy ébren tartsa a szerelmét. Édesanyád és én soha senkinek − még édesapádnak sem − nem árultuk el, hogy ismerjük Maria végrendeletének a tartalmát. Nem a mi titkunk volt, és nem lehettünk biztosak abban, hogy Heinz nem tájékoztatná-e Georg Haldent, akit a barátjának hitt.

Az asszony kis ideig a napfényben fürdő tengert nézegette.

− Kezdettől fogva feltűnt nekünk, hogy Georg Halden örökösen édesanyád közelségét keresi. Gyakran láttam a szemében csúf, tisztátalan gerjedelmet felvillanni, amikor édesanyádat bámulta, aki valóban leírhatatlanul szép volt. Én mindig erősebb alkatú voltam, és nem olyan törékeny, mint ő. A születésed után sajnos gyengélkedni kezdett. Valójában nem volt beteg, inkább csak nagyon erőtlen és esendő. Édesapáddal óvtuk, amennyire tudtuk, és az orvosa tanácsát megfogadva az izgalmaktól is igyekeztünk megvédeni. Georg Halden azonban egyre növekvő szenvedéllyel üldözte. Nem engedhettük, hogy édesapád tudomást szerezzen a történtekről, mert abból párbaj lett volna. Barátnőnk, Maria Halden sem tudhatott meg semmit. Lehetőség szerint kitértünk Georg Halden útjából. Ha felbukkant Lóri közelében, én ott maradtam velük, ami szemlátomást bosszantotta Haldent.

Az asszony rövid szünetet tartott. Komor tekintete elárulta, hogy beszámolójában most következik az a rész, amelyről a legnehezebb beszélnie.

− Időközben Maria Halden is súlyosan megbetegedett − folytatta végül. − Mialatt egyedül feküdt otthon, Georg Halden átjött Heidersbergbe, holott tudta, hogy édesapád üzleti ügyben Berlinbe utazott. Én éppen sétálni voltam. Időnként meg kellett mozgatnom a tagjaimat, amit édesanyád társaságában már régen nem tehettem meg, mert ő hamar elfáradt. Megijedtem, amikor sétám után megláttam Halden autóját a ház előtt. Beszaladtam, és édesanyádat rettenetes állapotban találtam a szobájában. A karomba vetette magát, és megkért, hogy soha többé ne hagyjam kettesben Haldennel, aki sértőn viselkedett vele. Ő közben elosont, ahogyan azok szoktak, akiknek rossz a lelkiismeretük. Láttam, hogy a fél arca vörös, s mielőtt távozott volna, mérhetetlen gyűlölettel nézett édesanyádra. Miután egyedül maradtunk, szegény testvérem reszketve elmesélte, hogy Halden egyszer csak a szobájában termett, és szégyentelen szerelmi ajánlatot tett neki. Édesanyád magánkívül volt a felháborodástól, és felszólította Haldent, hogy azonnal távozzon, és ne is jöjjön vissza Heidersbergbe, amíg Heinz nincs itthon. Halden azonban nem adta fel a próbálkozást. Agyát elborította a szenvedély, vadul magához rántotta és meg akarta csókolni édesanyádat, aki ököllel az arcába vágott, mert másként már nem védhette meg magát. A felindult férfi erre elengedte édesanyádat, ő pedig kiszabadult az öleléséből, és közölte vele, hogy mélységesen megveti, mert rossz ember. Csak azért nem állítja pellengérre, mert tekintettel van a feleségére, és mert nem akarja, hogy a botránynak párbaj legyen a következménye, amelyben az ártatlan fél is életét veszthetné. Ettől kezdve Halden édesanyád iránti méltatlan szerelme ádáz gyűlöletté változott. Néhány nappal ezután elhunyt Maria Halden, és sajnos édesanyád állapota is rosszra fordult. Éppen veszélyes influenza tombolt a környéken, az támadta meg, és mert nagyon gyenge volt, le is győzte. Hetekkel Maria halála után édesanyád is örökre elhagyott bennünket. Betegágyában megígértette velem, hogy apádnak soha nem mondom el, mi történt közte és Halden között, én pedig betartottam az ígéretemet. Édesanyád halála után néhány hónapig még Heidersbergben maradtam, mert édesapád teljesen összeroppant, és melléd is alkalmas gondozónőt kellett találnom. Georg Halden akkor váratlanul engem kezdett ostromolni. Ajánlatokat tett nekem, és a végén megkérte a kezem. Én persze elutasítottam, és megmondtam neki, mit tartok róla. Nem rejtettem véka alá, hogy ellenszenvesebb már nem is lehetne nekem. Attól a naptól kezdve engem is megtisztelt a gyűlöletével, bár édesapádon keresztül még megpróbálta elérni, hogy nyújtsam neki a kezem. Már tudta, hogy menyasszony vagyok, amikor egyszer engem is a karjába akart rántani, és biztosan meg is tette volna, ha fejvesztve el nem menekülök. Akkor határoztam el, hogy elutazom. Megkértem édesapádat, akinek természetesen nem árultam el valódi indokomat, hogy tartsa titokban a szándékomat. Tőled nagyon nehéz volt elbúcsúznom, attól viszont valósággal felszabadultam, hogy nem kellett többé azt a becstelen embert látnom. Gyűlöletét, amit én egyébként kimondottan megtisztelőnek éreztem, rád is kiterjesztette. Nyilván azért, mert nagyon hasonlítasz néhai édesanyádra, és örökösen a vereségére emlékeztetted Haldent. Apádat is féltékenyen gyűlölte, mert megkapta azt, ami után ő hiába sóvárgott. Istennek hála, kicsi Nanda, most már nincs hatalma feletted. Ki tudja, különben mit művelt volna még veled. Mindent elkövetett a megtörésed és a vagyonod megszerzése érdekében, ez pedig azt bizonyítja, hogy semmit sem felejtett.

Az asszony nagy sóhajjal elhallgatott, és égő szemmel nézett Nandára, aki megfogta a kezét, és tenyerébe temette az arcát.

− Én is nyíltan, egyenesen megmondtam Georg Haldennek, hogy gyűlölöm, mert rossz ember. Most még jobban örülök annak, hogy megtettem. Jürgen Haldent viszont nagyon sajnálom azért, hogy ilyen apja van.

Nagynénje megsimogatta a lány fejét.

− Valóban megérdemli a sajnálatot, de ő férfi, és az édesanyja szerencsére biztosította a jövőjét. Nem kell az apjától függenie.

− Georg Halden mégis úgy viselkedik, mintha ő volna Reichenau ura. Jürgennek még biztosan komoly küzdelmeket kell vívnia vele.

− Valószínűleg így lesz. Ma is magam előtt látom, milyen képet vágott, amikor a temetés után felolvasták a felesége végrendeletét. Valaki ijedten meg is jegyezte, hogy olyan az arca, mintha menten gutaütést kapna. Nem tudom, sikerült-e túltennie magát a dolgon, de a fiát bizonyára gyenge, befolyásolható embernek tartja, és azt hiszi, hogy a sajátjaként bánhat az örökségével.

Nanda kihúzta magát.

− Alighanem téved. Jürgen egy napon érvényesíteni fogja a jogait, csak a békesség kedvéért vár vele, amíg teheti. Nem szereti igazán az apját, és tudja, hogy legkésőbb akkor kenyértörésre kerül majd közöttük a sor, amikor visszaadja a szabadságomat.

Nagynénje érdeklődéssel fürkészte a lány arcát.

− A segítségünkkel visszanyerted a szabadságodat. Jürgennek már nem kell fellépnie az érdekedben.

Sanna néni látta, hogy szavai hallatán Nanda először elpirul, aztán meg hirtelen elsápad. Arca árulkodó színváltásaiból és abból, hogy nagyon meleg hangon beszélt Jürgen Haldenről, az okos asszony levonta a szükséges következtetést, de egyelőre hallgatott róla.

Nemsokára Richárd Vendal is feljött a fedélzetre, és együtt teáztak meg, miközben játszani kezdett a hajó zenekara.

Georg Halden nem volt irigylésre méltó hangulatban a gyámleánya eltűnése utáni napokban. Dühítette, hogy rászedték, mégsem akarta értesíteni a hatóságokat. Attól tartott, hogy az alapos nyomozás során nemkívánatos körülményekre is fény derülne. Ezért hát úgy döntött, hogy egyelőre úgy tesz, mintha hírt kapott volna Nandáról, és minden a legnagyobb rendben volna.

Ám aztán megérkezett: Richard Vendal sürgönye, ami megerősítette a gyanúját, és akkor újabb dührohamot kapott. A csúnya jelenet azonban négy fal között játszódott le, így aztán senki nem tudott róla. Halden ezután türelmetlenül várta a megígért levelet.

Fiát még nem értesítette Nanda eltűnéséről, mert nem volt biztos abban, hogy az ő pártjára állna. Jürgen tehát egyelőre mit sem sejtett.

Aztán végre megérkezett Richard Vendal levele, és Georg Halden bezárkózott vele a dolgozószobájába.

„ Georg Halden úr részére, Reichenau-birtok

Mint arról korábbi táviratomból már értesült, unokahúgunk, Fernanda Roland oltalmunk alá helyezte magát, hogy megszabaduljon a további bántalmazásoktól és személyes szabadságának korlátozásától. Ezzel kapcsolatos véleményemet nem osztom meg Önnel, azt azonban tudomására hozom, hogy unokahúgunk velünk jön Argentínába, és nagykorúságáig a házunkban marad.

Amennyiben továbbra is vissza kivan élni a néhai sógoromtól, Heinz Rolandtól csalárd módon megszerzett gyámatyai jogaival, nem mondhatunk le arról, hogy eljuttassuk a német hatóságokhoz az Önre nézve felettébb terhelő bizonyító anyagot. Az illetékesek abból majd megtudják, hogy Ön becsapta unokahúgunk édesapját, aki soha nem tette volna meg magát a gyermeke gyámjának, ha tudja, milyen méltatlanul és tiszteletlenül viselkedett az ő megboldogult feleségével.

Leánya és az Ön fia között sem jött volna létre eljegyzés, amit egyébiránt szintén maga sugallt, ha Heinz Roland mindent tudott volna. Ön számításból, barátságot színlelve vette rá az akkor már súlyosan beteg embert arra, hogy magát bízza meg a gyámapai feladatok ellátásával, és egyezzen bele a gyermekeik eljegyzésébe.

Ez az eljegyzés mindenképpen érvénytelen, mivel a megkötésekor Fernanda még gyermek volt, és kizárólag azért adta beleegyezését a kapcsolathoz, mert féltette és nem akarta felizgatni beteg édesapját. Maga mindezt azért tervelte ki, hogy uralkodhasson Fernanda felett, és megkaparinthassa a vagyonát. Egy ártatlan gyermeken akart bosszút állni, mert az édesanyja és a nagynénje valamikor méltó módon rendre utasították magát.

Unokahúgunkat testileg és lelkileg meggyötörte, fogva tartotta, és kiszolgáltatta a bűntársának, egy rosszindulatú, könyörtelen nőszemélynek. Minderről részletesen tájékoztatni fogjuk a hatóságokat, amennyiben bármilyen kísérletet tesz arra, hogy Fernanda Rolandot ismét a hatalmába kerítse. Állításaink bizonyítására kellő számú tanúval rendelkezünk.

Unokahúgunknak, amíg nagykorú nem lesz, mindenképpen menedéket nyújtunk a házunkban. Válaszát a Vendal-farm, Rosario, Argentína címre várom. Közölje, hajlandó-e lemondani arról, hogy Fernanda Roland gyámja és vagyonának kezelője legyen. Ez utóbbi feladatot másra kívánom átruházni, Heidersberget pedig továbbra is eddigi, becsületes intézője irányítja majd. Válaszának kézhezvétele után azonnal intézkedem a továbbiakról. Mihamarabbi értesítést várok, mert nem leszek sokáig türelemmel.

Richárd Vendal ”

Georg Halden őrült tombolásba kezdett. Soha nem állt még ilyen közel a gutaütéshez, s ha nem vezeti le dühét a bútorokon és egyéb ártatlan tárgyakon, egészen biztosan rosszul végzi. Újra és újra elolvasta a mélységes megvetésről árulkodó írást, hátha talál benne valamit, amibe beleköthet, de nem talált. Fogcsikorgatva belátta, semmi esélye nincs arra, hogy megint a keze közé kaparintsa Nandát.

Napoknak kellett azonban eltelniük, mire ezt elismerte. Közben megtanulhatta, milyen érzés az, ha valaki maradéktalanul ki van szolgáltatva egy másik embernek. Minden haragja dacára tudta, nem engedheti meg, hogy Richard Vendal bíróság elé vigye az ügyet, mert az őt minden szempontból tönkretenné.

Most már csak azt kellett kitalálnia, miként mondhatna le gyámapai jogairól úgy, hogy a méltóságát azért megőrizze. Minden lehetőséget számba vett, de nem sokra jutott.

Végül szitkozódva leült az íróasztalához, hogy megírja a válaszlevelet.

„Richard Vendal úrnak, Vendal-farm

Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy gyámleányomat törvénytelen módon szöktették meg, amiért pert indíthatnék Önök ellen. Én azonban boldog örömmel nyugtázom, hogy a hálátlan és engedetlen Fernanda Rolandot nem kell többé a gyámleányomnak tekintenem. Lemondok gyámapai jogomról, az illetékes hatóságokat pedig tájékoztatom arról, hogy Fernanda Roland a nagybátyja házában tartózkodik. Uraságod zsarolással felérő fenyegetéseit nem veszem fel, mert nevetségesek. Kimondottan boldoggá tesz, hogy végre megszabadulok attól az örökösen ellenszegülő, neveletlen lánytól, és mentesülök a fárasztó munkától, amelyet az öröksége kezelése jelentett. Megjegyzem, Fernanda Rolandnak ma nem lenne birtoka, ha annak idején én nagy összegű kölcsön biztosításával nem mentem meg az apját a teljes összeomlástól. Nem hiába mondják, hogy jótett helyébe jót ne várj.

A fiam és a Nanda Roland közötti kapcsolatot illetően Jürgennek engedem át a kezdeményezést. Feltételezésem szerint hálásan fogadja majd a lehetőséget, hogy visszanyerheti a szabadságát. Kizárólag azért egyezett bele ugyanis ebbe az eljegyzésbe, hogy megnyugtassa Heinz Roland urat, aki így látta a legbiztosabbnak a leánya jövőjét. Előbb-utóbb maguknak is rá kell majd döbbenniük, hogy Nanda gondviselőjének lenni nem öröm. A magam részéről lezártam ezt az ügyet, és soha többé nem akarok hallani róla.

Georg Halden ”

Miután elküldte a levelet, apja megtáviratozta Jürgen-nek, hogy mihamarabb jöjjön Reichenauba. Ő akarta tájékoztatni a történtekről, méghozzá úgy, hogy apai tekintélye ne szenvedjen csorbát. Richard Vendal levelét természetesen nem fogja megmutatni neki.

A levél és a sürgöny postára adása után Georg Halden átment Heidersbergbe, ahol a személyzet már távozóban volt. Eugenie Sanders is végzett a csomagolással, és most egy sértett királynő ábrázatával fogadta egykori szövetségesét, aki megvető gúnnyal nézett vissza rá.

− Már csak jó utat akartam kívánni magának, Sanders kisasszony. Talán érdekelni fogja, ha búcsúzóul még elmondom, hogy nem vagyok többé Nanda Roland kisasszony gyámja. Lemondtam erről a tisztségről, mert elegem lett abból, hogy egy neveletlen, kezelhetetlen teremtéssel vesződjem, és a vagyona kezelésére vesztegessem a drága időmet. Néhány napja ugyanis megtudtam, amit egyébként már sejtettem, hogy a nagynénje szöktette meg, amíg maga a kötelességét elhanyagolva édesdeden szunyókált. Ez minden, nincs több mondanivalóm. Bár tökéletesen alkalmatlannak bizonyult, én mégis kedvező ajánlólevelet állítottam ki magáról.

Eugenie Sanders, miután már zsebében volt az ajánlólevél és egyhavi bére is, megengedte magának, hogy szerény elégtételül illendően megválaszolja a férfi lekezelő szavait.

− Nandának csak gratulálhatok ahhoz, hogy megszabadult a maga gyámságától. Bánom már, hogy engedtem a befolyásának, Halden úr. Ha erősebb vagyok, minden másként alakul. Nanda valóban büszke teremtés, de lázongóvá egyedül maga tette. Végtelenül sajnálom, hogy ebben én balga módon a segítségére voltam.

A férfi gúnyosan a nevelőnő arcába nevetett.

− Segített nekem, mert abban reménykedett, hogy hálából majd feleségül veszem. Korábban Roland úrnál is próbálkozott, de egyikünknél sem járt sikerrel, kedvesem. Jobban tenné, ha a jövőben a saját köreiben nézne körül férjnek való után. Jó napot!

Sanders kisasszony holtsápadt lett. Megkapta méltó büntetését azért, amit Nanda ellen elkövetett. Egyetlen szót sem bírt kinyögni, csak elképedten bámult a férfi után. Néhány óra múlva fáradt lemondással távozott Heidersbergből, ahol évekig olyan jól ment sora, hogy elbizakodottan véglegesíteni szerette volna ezt az állapotot. Buta volt, látta be bűnbánóan, ám megkésve.

A heidersbergi udvarház csendes, elhagyatott lett. Az összes ajtót, ablakot bezárták, csak egy kis oldalbejárat maradt nyitva, amelyen az immár várnagynak megtett Hermann Köhler járhatott ki és be.

Miután az öreg megtudta, hogy Georg Halden hírt kapott a gyámleányától, elment a postára, és megkérdezte, érkezett-e küldemény a nevére. Át is adtak neki egy borítékot, amelyen angol bélyeg volt. A derék inas hazasietett, és barátságos kis szobájában felbontotta Nanda levelét.

„Drága jó Hermann!

Minden remekül ment. Sanna nénikém és Richard Vendal bácsikám oltalmában a mennyországban érzem magam. A címemet megtalálod a levélpapír fejlécén, ide írhatsz, ha időd engedi, hogy mesélj kicsit szeretett otthonomról. Még mindig fáj a szívem, ha Heidersbergre gondolok. Egyedül az vigasztal, hogy Te ott vagy, és vigyázol a szülőházamra. Richard bácsi pénzt utalt át a nevedre, egyelőre ezzel rovom le neked a tartozásomat. És ha majd minden úgy alakul, ahogyan remélem, akkor Christinét is visszahívom Heidersbergbe, addig pedig nyugdíjat kap a bácsikámtól.

Angliából nemsokára továbbutazunk Argentínába, a nagy Vendal-farmra, ami ezentúl az otthonom lesz. Bácsikám és nénikém páratlanul kedvesek hozzám. Mellettük megint jó ember lehetek, és nem kell többé attól félnem, hogy menthetetlenül megront a gyámom iránti gyűlölet és a harag, amelyet a nevelőnőm kínzásai váltottak ki belőlem. Sanders kisasszony egyébként Heidersbergben van még? Kérlek, írj mindenről, ami odahaza történik. Légy szíves, add át üdvözletemet az intéző úrnak, és mondd meg neki, hogy továbbra is igazgassa Heidersberget olyan jól. ahogyan eddig tette!

Mára be is fejezem. Időnként írok majd neked, ez lesz az egyetlen kapocs köztem és Heidersberg között. Ég áldjon, drága Hermann, és még egyszer köszönök mindent, amit értem tettél. Tudom, nem kell külön kémem, hogy a szüleim sírját gondozd szeretettel. Viszontlátásra, sajnos majd csak sok-sok év múlva!

Nanda ”

Hermann-nak nevetett a szíve, miközben a levelet olvasta. Miután a végére ért, még egyszer bejárta az egész házat, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e.

XII.

Jürgen Halden éppen az egyik diáktársától érkezett haza, amikor nappalija asztalán megpillantott egy levelet, amelyet Angliában bélyegeztek fel. Csodálkozva felemelte a borítékot, megfordította, és még jobban meglepődött, amikor a feladó helyén meglátta Nanda Roland nevét.

Nanda Angliában van? Mit jelentsen ez?

A fiatalember feltépte a borítékot, és egy fotelba vetette magát.

„Kedves Jürgen!

Gondolom, most elképedt arcot vág, hacsak az édesapja nem tájékoztatta már korábban a történtekről Röviden és velősen: saját elhatározásomból és sürgető kérésemre Sanna nénikém megszöktetett Heidersbergből. Regénybe illő módon, az ablakon át menekültem el, és létrán másztam le a rám zárt szobából. Szerencsére akadt segítőm, akinek a nevét nem árulhatom el. Ő megszánt, és készségesen rendelkezésemre állt, amikor már nem bírtam tovább a megalázó fogságot, és szerettem volna egyedül, Eugenie kellemetlen jelenléte nélkül felkeresni drága apám sírját. Ugyanezen az úton szöktem meg, hogy Sanna néninél és Richard bácsinál védelmet találjak. A park hátsó kapujánál vártak az autójukban. Minden rendkívül gyorsan és titokban történt. Nevelőnőm mindig bezárt, ha személyesen nem őrködhetett felettem, szerencsére azonban ebéd után rendszeresen lepihent. Ó, kedves Jürgen, ha tudná, hogyan büntettek, bántalmaztak, mert nem akartam álnok módon bocsánatot kérni egy őszinte kijelentésemért. Megmondtam ugyanis az édesapjának, hogy tudom, mennyire gyűlöl, és én is hasonlóan érzek iránta, mert rossz embernek tartom. Azért írom le mindezt, mert úgyis megtudná mástól, de így legalább az igazságról értesül. ”

Nanda részletesen elmesélte mindazt, ami Heidersbergben történt vele, csak Hermann szerepét hallgatta el. A titkos felvonóról sem szólt, csupán annyit jegyzett meg, hogy egy együtt érző ember élelmet juttatott el hozzá, és a szökésében is ő segítette.

„Higgye el, mindenben ragaszkodtam a valósághoz! − folytatta aztán. − Tudom, hogyan viszonyul az édesapjához, aligha okoztam hátfájdalmat a soraimmal. Fontosnak tartom, hogy ne gondoljon rólam rosszat, hiszen jó és nagylelkű volt hozzám, pedig én szörnyen viselkedtem magával Iszonyatosan festhettem, amikor aszalt szilvával eltorzított arccal, kancsalítva meredtem magára. A hajam is szörnyű lehetett, a ruhám pedig… Azt Sanders kisasszony kidobta a szemétbe, és igazság szerint ott is volt a helye. Most már egyébként sincs szükségem arra a rongyra, mert nem mászom fára. Akkoriban is csak azért tettem, hogy elbújjak Eugenie elől, ha már végképp nem bírtam mellette.

Bácsikámmal és nénikémmel hamarosan Argentínába utazom, ahol nagy farmjuk van. Ott jó és tisztességes ember lehetek, mert nem érzek többé gyűlöletet, csupán gyengéd szeretetet. Nagyszerű emberek vannak körülöttem, mellettük bárki megjavulna. Én pedig nem álltam messze attól, hogy rossz legyek, hiszen állandóan védekezésre kényszerítettek, folyton csak gyűlölettel találkoztam. Időközben megtudtam, miért gyűlölt annyira az édesapja, de erről nem írok, mert nem akarok magának fájdalmat okozni.

Richard bácsikám szerint érvénytelen az eljegyzésünk, mert én még gyerek voltam, amikor megkötöttük. Maga és én azonban ezt már rég elrendeztük magunk között. Tudom, hogy soha nem kényszerítene olyasmire, amit nem akarok, és ezért végtelenül hálás vagyok Önnek. Nagykorúságomig a nagynénéméknél maradok, és csak utána veszem át az örökségemet. Akkor újra találkozhatunk majd. Az édesapjának addigra már nem lesz hatalma felettem. Richard bácsi egyébként el akarja érni nála, hogy mondjon le a gyámapaságról. Bárhogy alakuljanak is a dolgok, én már biztonságban vagyok, és tudom, hogy ez később is így lesz, mert maradéktalanul megbízom Önben.

Mindezt el akartam mondani, hogy megértsen, és ne gondoljon rólam rosszat. Isten óvja! Szívből üdvözlöm, és kérem, tartson meg jó emlékezetében.

Nanda Roland”

Jürgent elgondolkodtatták a már nem egészen gyermekien ártatlan és még nem egészen felnőtt Nanda sorai. Lelki szemei előtt megjelent a lány, amint valóságos szörnyeteget faragott magából, hogy megakadályozza az eljegyzésüket Aztán olyannak látta, amilyen a parkban volt, amikor francia szavakat magolt, és nagyon kedvesen beszélt az édesapjáról. Az ő zsarnok apja szűk korlátok közé akarta szorítani ezt az értékes kis embert. Ennek csakis rossz vége lehetett, és majdnem az is lett. Mekkora bizalommal van iránta a kis Nanda! Jürgen, aki maga is magányos volt, őszintén örült ennek a bizalomnak. Mindent elkövet majd, hogy rászolgáljon.

Haragra lobbant, amikor elképzelte, mi mindent kellett a lánynak elviselnie, amióta árvaságra jutott. Tapasztalatból tudta, hogy apja durvaságát nehezen viseli el egy érzékeny lélek. Ő is épp elégszer szenvedett miatta.

Jürgen sajnálattal látta, hogy Nanda nem közölte vele az argentínai címét. Vagy elfeledkezett erről, vagy pedig megtiltották neki, hogy megadja, mert egy kalap alá veszik az apjával. A fiatalember nagyot sóhajtott. Ettől a tehertől soha nem szabadulhat meg. Bármennyire idegennek érzi is az apját, mindig az ő fia marad.

Nanda levelét gondosan eltette, és időről időre elővette, hogy újra elolvassa. Néhány nappal később megérkezett az apja távirata, amelyben hazahívta, méghozzá azonnal, az iskolaév kellős közepén. Fontos oka lehet rá, ha ilyet kér, és Jürgen sejtette, hogy Nandáról van szó. Még aznap elindult, és délután négy órára már Reichenauban is volt. Az állomáson kocsi várta.

Amint belépett a dolgozószobájába, Jürgennek azonnal feltűnt, hogy édesapja nagyon rossz színben van. Az arca mindig is szederjes volt a burgundi borok mértéktelen fogyasztásának következtében, a szeme alatt azonban most sötét karikák éktelenkedtek^ és ernyedtek lettek máskor szigorú, feszes vonásai.

A két férfi ezúttal is minden meghittség nélkül üdvözölte egymást, de aztán Jürgen aggódva megkérdezte az apjától, hogy jól van-e, mert szokatlanul megviseltnek látja.

− Persze hogy megviselt vagyok! − tört ki Georg Halden indulatosan. − Az utóbbi hetekben annyi bosszúság ért, hogy az még egy nálam jóval erősebb embernek is sok lett volna. Éveket vett el az életemből, hogy egy engedetlen gyerek gyámjának kellett lennem. Lemondtam a tisztemről, hallani sem akarok többé róla. Törődjön vele és az örökségével, aki akar, én egyszer s mindenkorra befejeztem.

Jürgen nem árulta el, hogy már értesült az eseményekről.

− Mi történt? − kérdezte.

− Megszökött az a vadmacska! Minden óvintézkedésem hiábavaló volt. Bár zár és lakat alatt tartottam, titokban mégis kapcsolatba lépett a nagynénjével. Az az ostoba Sanders egyik nap, amikor szokásos ebéd utáni pihenőjét élvezte, elfelejtette rázárni az ajtót, Ő meg fogta magát és megszökött.

A fiatalember elkerekedett szemmel nézett az apjára.

− Miért kellett bezáratnod?

− Mert másként nem lehetett engedelmességre bírni. Meg akartam nevelni, hogy majd értelmes, szelíd feleséged legyen, de végtelenül önfejű volt. Semmit sem lehetett kezdeni vele, ezért néhány napra szigorúbban fogtuk. Bezártuk, és naponta csak egyszer kapott enni. Bocsánatot kellett volna kérnie tőlem a szemtelenségéért, de nem tudtam rábírni, hogy megtegye. A végén éhségsztrájkba kezdett, és egy falatot sem vett magához, úgyhogy… engednem kellett. Újra rendesen étkezhetett, de bezártuk a szobájába, amikor Sanders kisasszony nem volt mellette. Csak az ő kíséretében mehetett sétálni, mégis megszökött. Mit szólsz ehhez?

Jürgen kihúzta magát.

− Azt, hogy így nem szabad gyereket nevelni. Hogy foszthattál meg egy érzékeny teremtést a szabadságától? Az éheztetésről már nem is beszélve.

Georg Haldennek fejébe tolult a vér, és ököllel az íróasztalára csapott

− Kikérem magamnak, hogy bírálni merészelj! Tudom én, mit kell tennem, nem szorulok a te tanácsaidra.

Jürgen eddig soha nem válaszolt apja hasonló kitöréseire, hogy elejét vegye a komolyabb összetűzésnek. Most azonban úgy érezte, lovagi kötelessége, hogy megvédje Nandát.

− Kikérted a véleményemet, én pedig megmondtam − válaszolta komolyan. − Tévedtél, ha azt hitted, hogy ebben az ügyben melléd állok. Ha ahhoz elég idősnek és értelmesnek tartottad Nandát, hogy eljegyezzem, nem értem, miért bántál vele úgy, mintha neveletlen gyerek lenne, s miért kellett éheztetéssel és elzárással büntetned. Tökéletesen megértem, hogy minden úton-módon vissza akarta szerezni a szabadságát.

Fia szavai hallatán Georg Halden dührohamot kapott. Jürgen már-már attól tartott, a szeme láttára üti meg a guta, de hagyta, hogy kitombolja magát. Georg Haldennek szinte eszét vette a harag. Ilyen szigorúan soha nem bírálta még a fia, és az is csak ritkán fordult elő, hogy egyáltalán ellentmondott neki. A végsőkig felindult apa most minden tehetetlen dühét Jürgenre zúdította. Miután kitombolta magát, ernyedten lerogyott a karosszékébe.

− Jobban kellene uralkodnod magadon, apám. Az ilyen rohamok ártanak az egészségednek − szólalt meg ekkor Jürgen nyugodtan.

− Az az én dolgom! Ne bosszants, és akkor nem fogom felizgatni magam. Egy szó, mint száz, lemondtam a gyámapaságról. Vesződjön csak Sanna asszony meg a tisztelt férje azzal a neveletlen fruskával! Azért hívattalak haza, hogy elmondjam, a tisztelt nagybácsi az eljegyzésetek érvényességét is kétségbe vonja, és meg akarja támadni.

Georg Halden azt hitte, hogy ezzel majd maga mellé állítja a fiát, de ismét tévedett. Egészen új oldaláról kellett megismernie Jürgent. Eddig gyenge, akarat nélküli bábnak hitte, ma azonban megtapasztalta, hogy rendkívül határozott is tud lenni.

− A magam részéről soha nem tekintettem kötelező érvényűnek az eljegyzésünket − közölte a fiatalember higgadtan.

Apja dühödten meredt rá, aztán élesen felnevetett.

− Most, hogy elhúzták előled a zsírosbödönt, úgy teszel, mintha nem is vágytál volna rá. Engem azonban nem tévesztesz meg. Velem nem fogod elhitetni, hogy ilyen könnyen le tudnál mondani Heidersbergről.

Jürgen zavartan végigsimított a homlokán. Bántotta, hogy az apja ennyire kivetkőzött magából.

− Talán megérted miként gondolkodom erről, ha elmondom, utolsó találkozásunkkor szavamat adtam Nandának, hogy azonnal felbontom a jegyességünket, ha ő úgy kívánja.

Georg Halden elképedten, értetlenkedve bámult a fiára.

− Te… önként visszaadnád a szabadságát?

− Azonnal, ha erre kérne.

− És nekem ezt eddig miért nem mondtad el?

− Mert nem akartalak feleslegesen felingerelni.

− Szóval gyávaságból!

Jürgen felugrott, és szorosan az apja elé lépett.

− Vigyázz, mit beszélsz! Az apám vagy, de a sértéseket még tőled sem kell szó nélkül eltűrnöm. Vond vissza, amit mondtál!

− És ha nem teszem meg? − kérdezte Georg Halden álnok képpel.

− Akkor nincs több mondanivalóm a számodra, és elválnak útjaink − válaszolta Jürgen büszkén, nyugodtan.

Apja úgy nézett fel rá, mintha most látná életében először.

− Azt akarod mondani, hogy akkor örökre elhagyod Reichenaut? − kérdezte alattomosan.

A fiatalember kihúzta magát.

− Nem, nem ezt akartam mondani. Reichenau ugyanis az enyém, én örököltem meg édesanyámtól. Ezt valószínűleg elfelejtetted, mert eddig soha nem hoztam szóba.

Georg Halden úgy meredt a fiára, mint egy felingerelt ugrásra kész ragadozó.

− Ezt… ezt merészeled mondani nekem?

− Alighanem már régen ki kellett volna mondanom, de nem tettem, mert kímélni akartalak, amíg lehetett. Édesanyám halála óta rám haragszol, amiért anyám engem tett meg az örökösének, rád pedig csak a köteles részt hagyta. Ennek ellenére az urat játszottad, és nekem nagyvonalúnak szánt gesztussal afféle adományt juttattál a saját vagyonomból. Nem tiltakoztam, mert nem akartam vitába bocsátkozni veled, amíg nem volt okvetlenül szükséges. Most viszont az lett. Úgy terveztem, a tanulmányaim és a világ körüli utam befejezéséig hagyom, hogy te igazgasd a birtokot, utána pedig kezembe veszem az irányítást. Fiatalos lendülettel munkához látok, te pedig élvezheted a jól megérdemelt pihenést. Ha azonban nem vonod vissza az iménti állításodat, akkor megmutatom, hogy minden vagyok, csak gyáva nem.

Georg Halden döbbenten hátrahanyatlott a székében.

− Ezt kell hallanom? A saját fiamtól?

− A fiad nem tűrheti, hogy rásüssék a gyávaság bélyegét. Ez neked sem tetszene nagyon. Vond vissza a kijelentésedet!

Georg Haldennek be kellett látnia, hogy eddig rosszul ítélte meg Jürgent. Nagyot sóhajtott, mielőtt megszólalt volna.

− Rendben van, elismerem, hogy nem vagy gyáva, és visszavonom a kijelentésemet. Kárpótlásul azért, hogy Reichenau urának tekintettem magam, meg akartam szerezni neked Heidersberget és hozzá Nanda vagyonát, ami semmivel sem kisebb, mint édesanyád öröksége volt.

− Én beérem a saját birtokommal.

− Engem pedig tönkre akarsz tenni? Kivennéd a kezemből életem munkáját?

− Vállvetve dolgozhatunk, de a tulajdonos én leszek, ahogyan édesanyám is elgondolta. Érvényesíteni fogom az akaratát.

− Anyád fondorlatosan rászedett engem, amikor miattad háttérbe szorított.

− Nem tűröm, hogy édesanyámat fondorlatossággal vádold. Pontosan tudom, kettőtök közül ki nem volt tisztességes a másikkal. Kisfiú voltam még, amikor édesanyám meghalt, de azért jól láttam, mennyit szenvedett miattad. Az pedig végképp nem bűn, ha egy anya szereti a fiát, és ezt a végrendeletében is kifejezésre juttatja. Csupán annyit akart elérni, hogy ne függjek tőled.

− Nem igaz! Bosszút akart állni rajtam, mert nem tudtam szeretni.

− A bosszúvágy távol állt tőle. És ha képes voltál előtte szerelmet színlelni azért, hogy hozzád menjen, és megtegyen Reichenau urává, akkor legalább a szerelem illúzióját meghagyhattad volna neki. Nagyon hamar kimutattad azonban, hogy semmit sem jelent neked, és ő rettenetesen szenvedett a hidegségedtől, a közömbösségedtől. Ennek ellenére sem lehetett azonban könnyű az én javamra végrendelkeznie. Mégis megtette, mert tudta, hogy meg kell védenie a gyermekét tőled, a saját apjától. Ahogyan őt nem szeretted, engem sem szerettél soha. Eleinte én is szenvedtem ettől, aztán olyasminek tekintettem, amin nem változtathatok, ma már pedig ugyanúgy viszonyulok hozzád, mint te énhozzám.

Georg Halden tehetetlenségében gúnyosan felnevetett. Belátta, hogy Jürgen szemrehányásai nem alaptalanok, de hogy merészeli őket a szemébe mondani ez a kölyök, akinek a fenekén még ott a tojáshéj? Mit tudhatja egy ilyen, hogy mennyit szenvedett ő a házasságában, amikor a feleségénél sokkal szebb asszonyok után hajtotta a vágy!

− Anyád túlságosan elkényeztetett téged, én pedig nem akartam, hogy még puhányabb legyél, ezért voltam szigorú veled.

− Majd rájössz, hogy nem lettem puhány. Minden gyereknek szüksége van szeretetre, amit én csak édesanyámtól kaptam meg, de tőle szerencsémre igen. Ezt egyszer ki kellett mondanom. Akkor hát nyugodtan játszhatod még itt az urat, amíg befejezem a tanulmányaimat, és hazatérek a világ körüli utamról. Akkor felváltalak, és te is biztosan szívesen átengeded majd a munka nehezét egy fiatalabb és erősebb embernek.

− Veled még mindig felveszem a versenyt − vetette oda Georg Halden gúnyosan.

Jürgen nem folytatta a vitát.

− Megtudhatom, mi célból hívtál Reichenauba? − kérdezte, miután visszaült a karosszékébe.

Apja kelletlenül megvonta a vállát.

− Az már időszerűségét veszítette. Fel akartalak készíteni, hogy ne érjen váratlanul, ha esetleg megkeresnek a jegyességed felbontása érdekében. Az eljegyzés Heinz Roland beleegyezésével jött létre, tehát kötelező erejű. A te helyedben én nem engedném ki a kezemből Heidersberget.

− Sajnos ebben éppúgy nem értünk egyet, mint sok másban. Soha nem láncolnék magamhoz olyan nőt, aki nem önként lesz a társam. Elégedett vagyok az örökségemmel, és a saját birtokom irányítását is kielégítő feladatnak találom.

− Túl sok becsvágy nem szorult beléd!

− Attól függ, mit értünk becsvágyon. Az mindenesetre nem vonz, hogy álnok módon vagyonos feleséget szerezzek magamnak. Én munkával szeretném gyarapítani a vagyonomat.

− Meglátjuk, mire jutsz úgy.

− Van még valamilyen közlendőd számomra, apám?

− Nincs.

− Akkor még ma visszatérek Berlinbe. Nem szívesen hiányoznék több előadásról.

− Felőlem mehetsz. Nem tartóztatlak.

Jürgen visszavonult a szobájába, teát és szendvicset hozatott magának, majd szólt, hogy álljon elő a kocsi, és sietősen elköszönt az apjától. Még idegenebbek lettek egymás számára, mint amilyenek eddig voltak. Viharos beszélgetésük után Georg Halden számára mindenesetre világossá vált, hogy alábecsülte a fiát, Jürgent pedig megnyugvással töltötte el, hogy tisztázta apjához fűződő viszonyát.

XIII.

A kellemes és nyugodt hajóút után nagynénjéék kíséretében Nanda megérkezett Argentínába. Buenos Airesben, amíg Richard Vendal üzleti ügyeket intézett, a lány városnézésre indult Sanna nénivel, aki kiváló idegenvezetőnek bizonyult.

Gőzössel is folytathatták volna útjukat a folyón, de az sokkal tovább tartott volna, mint autóval. A házaspár gyönyörű túrakocsija már várta őket, amikor megérkeztek az óceánjáróval, s miután a bácsi végzett az üzleti ügyekkel, először a folyó mentén Rosarióba autóztak, majd pedig tovább a Vendal-farmra. Gyönyörű út volt, Nanda minden percét élvezte, aminek Vendalék. akik már a kislányuknak nevezték, őszintén örültek.

A lányt számtalan új élmény érte, és még több, miután megérkeztek a farmra, ahol bájos kis lakosztályt kapott a nagy és előkelően berendezett házban. Richard bácsi belevetette magát a munkába, Sanna néni pedig mindent sorra megmutogatott a lánynak, akinek esténként mindig el kellett mesélnie a bácsinak, miféle újdonságokat látott. Szellemesen, szórakoztatóan számolt be az élményeiről, és a házaspár élvezettel hallgatta.

Nanda hamarosan megszokta új környezetét. Segített Sanna néninek a házi munkában, s hol angolul, hol franciául társalgott vele, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból, és még a spanyolt is tanulni kezdte, mert nagyon tetszett neki ez a nyelv. Eleinte tartott kicsit a házban szolgáló feketéktől, de gyorsan megszokta és megkedvelte őket.

Néhány hét múlva megérkezett Georg Halden levele. Richard bácsi utána azonnal megtette a szükséges lépéseket, hogy átvehesse a gyámapaságot Nanda felett. Minden könnyen ment, mert Georg Halden nem támasztott akadályokat. Richard Vendal levélben felvette a kapcsolatot a heidersbergi intézővel és Nanda édesapjának jogtanácsosával, akit megbízott a pénzügyek intézésével.

Christine, a szakácsnő visszaköltözött Heidersbergbe, ahogyan Nanda kívánta. Ezt is az öreg Hermann intézte el, aki rendszeresen tájékoztatta kis úrnőjét mindarról, ami Heidersbergben és a környékén történt. A lány azt is megtudta tőle, hogy Jürgen Halden és az apja között viharos összetűzésre került sor. A reichenaui személyzet kihallgatott egyet, s mást, s amit hallottak, azt sietve továbbadták Hermann-nak. Nanda így aztán értesült arról, hogy Jürgen a pártjára állt, s hogy apa és fiú vitájában Reichenau tulajdonjoga is szóba került. Georg Halden olyan hangosan kiabált a fiával, hogy odakint minden szavát értették. Jürgen nagyon határozott volt, bár ő egyszer sem emelte fel a hangját.

Hermann arról is beszámolt, hogy Sanders kisasszony időközben távozott Heidersbergből. Georg Halden meglehetősen méltatlan módon mondott fel neki, miután a nevelőnő elismerte, hogy nem zárta rá Nandára az ajtót. Mivel azonban a kisasszonyt mindenképpen elküldték volna, az inas inkább nem árulta el, hogy ő fordította el a kulcsot, amikor Nanda már lemászott a létrán.

Egy későbbi levelében Hermann megírta, hogy Christine, aki nagyon boldog, mert visszatérhetett Heidersbergbe, folyton a kedvenc ételeit főzi neki, és ketten együtt ragyogó tisztaságot tartanak a házban.

Az öreg inas egyszer arról írt Nandának, hogy Georg Halden még kiállhatatlanabb lett, mint korábban volt. Az emberei, akik felett kegyetlenül zsarnokoskodik, ki nem állhatják, amit persze meg is érdemel. Úgy jár-kel, mint egy felbőszült vadállat, és Reichenau egész személyzete azt várja, hogy a fiatalúr átvegye végre az irányítást, ők pedig békében élhessenek.

„Georg Halden úr, ha néha találkozunk − írta Hermann egy másik levelében −, mindig nagyon dühösen néz rám. Talán sejti, hogy segítettem a nagyságos kisasszonynak a szökésben, de ez most már nem számít, elvégre semmit nem tehet ellenem. A szeme azonban mindig úgy villog, mintha a következő áldozatát keresné, akire lecsaphat.”

A levelek újra és újra a lány eszébe juttatták régi otthonát. Hermann arról is beszámolt, hogy Nanda szüleinek a sírján mindig van friss virág, télen pedig fenyőből és erdei bogyókból összeállított koszorú.

A lányt olykor elfogta a honvágy, főként az első időkben. Olyankor gyorsan leült, és levelet írt az öreg inasnak. Arra mindig megkérte, hogy adja át üdvözletét Jürgennek, ha találkozik vele.

Hermann azonban csak nagy sokára tolmácsolhatta ezt az üdvözletet, mert Jürgen nem ment többé Reichenauba, és Berlinben is egyre ritkábban találkozott az apjával. Georg Halden inkább egyedül járt el szórakozni, amikor a fővárosban akadt dolga. Apa és fia tehát még kevesebbet látta egymást, mint korábban, és akkor is közömbös idegenekként beszéltek egymással. Jürgen mindig nagyon udvarias és tapintatos volt fagyos és tartózkodó apjával, aki nem tudta megbocsátani neki, hogy ő Reichenau ura, és annak is érzi magát.

Teltek-múltak az évek. Nanda az öreg Hermann jóvoltából végig kapcsolatban maradt a szülőföldjével, de már a Vendal-farmon is otthon érezte magát. Sanna néni szeretetteljes nevelése hatására sokat változott, és bájos, vonzó ifjú hölggyé érett. Egyre inkább gyönyörű édesanyja hasonmása lett, csak ő erősebb, sportosabb alkatú volt, mert bácsikájával, nagynénjével és fiatal ismerőseivel többféle sportot is űzött. Eveztek, vitorláztak a Paraná folyón, de Nanda úszott, teniszezett, golfozott, tornászott és lovagolt is. A háztartásban szorgalmasan segített a nagynénjének, és egyre inkább ő lett a néni és a bácsi életének értelme.

Tizenkilenc éves volt, amikor a rosariói társaságból egy fiatalember megkérte a kezét, ő azonban elutasította, mert nem tetszett neki a kérője. Egyre több hódolója akadt, de egyikük sem nyerte el a kegyeit. Magában mindenkit Jürgen Haldennel hasonlított össze, és vele senki sem vehette fel a versenyt.

Éppen a tizenkilencedik születésnapján kapta meg első házassági ajánlatát. Erről eszébe jutott, hogy miféle maskarával akarta annak idején elijeszteni Jürgent. Az emlékezés mosolyra késztette, az elutasított kérő pedig attól fogva azt terjesztette róla, hogy nincs szíve.

− Szóval még nem gondolsz a házasságra, Nanda? − kérdezte tőle Sanna néni, miután értesült a házassági ajánlatról.

A lány elnevette magát.

− Nem, Sanna néni, eszemben sincs férjhez menni. Talán meg akartok szabadulni tőlem?

− Tudod, hogy a legszívesebben örökre magunk mellett tartanánk, de egy napon biztosan férjhez akarsz majd menni.

Nanda átölelte a nagynénjét, aztán ráemelte gyönyörű szürke szemét, és nagyot sóhajtott.

− Nem hiszem, Sanna néni. Nálatok van a legjobb dolgom, és én már egyébként is… eljegyeztem magam Jürgen Haldennel.

− Szamárság, Nanda! Az az eljegyzés érvénytelen, és ezt Georg Haldennek is be kellett látnia.

− Igen, de Jürgen még nem adta vissza a szabadságomat. Mi pedig megígértük egymásnak, hogy szólunk a másiknak, ha szabadok akarunk lenni. Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Nem érezhetem magam egészen szabadnak, amíg nem beszéltem Jürgen Haldennel, és nem hallottam tőle, hogy elenged.

− Csak nem azt akarod mondani, hogy hosszú éveken át a menyasszonyának tekintetted magad?

− De igen, Sanna néni. Nem akarom megszegni a szavamat.

− És ha találkozol egy férfival, akit megszeretsz, akkor mi lesz?

Nanda mosolyogva megcsókolta a nagynénjét.

− Akkor majd írok Jürgen Haldennek, és visszakérem tőle a szabadságomat.

− És ha már rég megnősült, vagy eljegyezte magát valaki mással? Vagy szerinted ő is érvényesnek tekinti az eljegyzéseteket?

Nandának párás lett a szeme, és árulkodón remegni kezdett a szája. Ez nem kerülte el Sanna néni éber szemét, és újra felébredt benne a régi gyanú.

− Jürgen nem nősült meg, és nem is jegyezte el magát. Ha úgy lenne, Hermann megírta volna. Befejezte a tanulmányait, aztán pedig világ körüli útra indult, ahogyan mindig is tervezte.

Sanna néni ezután másra terelte a szót. Este azonban, amikor kettesben maradt a férjével, elmesélte neki, hogy Nanda házassági ajánlatot kapott.

Richard Vendal ijedten nézett rá.

− El akar hagyni bennünket?

− Nem, Richard, kiadta a kérője útját. És tudod, miért? Mert még mindig Jürgen Halden menyasszonyának tekinti magát.

− Szamárság!

− Ő nem tartja annak. Bevallom, évek óta gyanítom már, hogy szerelmes Jürgen Haldenbe, bár ő maga még nincs tisztában az érzéseivel.

Richard Vendal sóbálvánnyá dermedt, és ujjai között tanácstalanul húzogatta éppen levetett nyakkendőjét.

− De hát ez lehetetlen! Éppen annak a férfinak a fiát szereti?

− Jürgen Halden az anyjára ütött, jó és értékes ember. Te is tudod, hogy ebben az ügyben is mindig kifogástalanul viselkedett.

A férfi kis ideig eltűnődött.

− Ha nem tévedsz, Sanna, akkor… elveszítjük a gyermeket?

Felesége mosolyogva átölelte.

− Úgy képzelted talán, hogy életünk végéig mellettünk marad?

− Idevalósi fiatalemberhez is hozzámehetne.

− Soha nem fog kihalni szívéből a honvágy, és ebben Jürgen Haldennek komoly szerepe van, ha engem kérdezel.

− Már csak az a kérdés, hogy ő gondol-e még Nandára, és felbukkan-e valaha is az életében.

− Megígérted Nandának, hogy visszamegyünk vele Heidersbergbe, ha nagykorú lesz, és akkor hivatalosan is átveheti az örökségét.

Richard Vendal mosolyogva átfogta a felesége vállát.

− Előfordult valaha is, hogy olyasmit ígértem, amit aztán nem tartottam be, Sanna?

Az asszony megcsókolta a férjét.

− Nem, Richard. Tudom, hogy most is állni fogod a szavad. Csak azt akartam mondani, hogy a két fiatal valószínűleg találkozni fog egymással, amikor Heidersbergbe utazunk.

A férfi nagyot sóhajtott.

− Szerencsére Nanda csak két év múlva lesz nagykorú. Addig nem kell tőle megválnunk, ha mégis úgy alakulnának a dolgok, ahogyan te gondolod.

− Legalább addig megmarad nekünk a kislányunk. Utána is éppen elég nehéz lesz elszakadnunk tőle.

− Nagyon nehéz lesz.

− Előbb-utóbb minden gyermek kirepül a fészekből, és a szüleinek el kell engednie.

− A vér szerinti szülők helyzete alighanem még nehezebb, mint a miénk, Sanna, s ha így nézzük, talán jó is. hogy nem születtek gyermekeink.

Az asszony nagy-nagy szeretettel nézett a férjére.

− Ki tudja, összenőttünk volna-e ennyire, ha nem csak ketten lennénk egymásnak?

− Számomra te akkor is a világ legjobb és legkedvesebb embere maradtál volna, drága Sannám. Nandának köszönhetően a szülői örömökből is kivehettük a részünket, és sajnos a szülői fájdalmat is érezhetjük majd, amikor el kell válnunk tőle.

− Bízzunk abban, hogy nem fogunk elszakadni tőle, hanem egy fiút is kapunk még mellé! Ha távol is kell majd egymástól élnünk, akkor is szoros marad közöttünk a kötelék. Ő ugyanúgy nem fog elfelejteni bennünket, ahogyan mi sem őt, és hát… szerencsére közlekednek óceánjárók Argentína és Németország között.

Egymásra néztek, és elnevették magukat.

− És nagyszülői örömök is várnak még ránk − jegyezte meg aztán a férfi. − Ehhez mit szólsz, Sanna?

− Adja Isten, hogy úgy legyen! A kisbabák nagyon aranyosak. És ha majd nyugdíjba vonulsz, talán mi is áttelepülünk Németországba.

Richard Vendal incselkedve megcibálta a felesége fülét.

− Igen, arról is lehet szó.

Pár nap múlva Vendalék néhány hétre Buenos Airesbe utaztak Nandával. Mindig szívesen időztek a fővárosban, ahol sokkal színvonalasabb művészeti élményekben lehetett részük, mint Rosarióban. Richard bácsi valóságos ünneppé varázsolta ezeket a látogatásokat a két hölgy számára. Egy nagy szállodában vettek ki szobákat, ahol törzsvendégeknek számítottak, és nagyon jó, figyelmes kiszolgálásban részesültek.

Egyik délelőtt Nanda bevásárló körútra indult a nagynénjével. Sanna néni éppen bement egy üzletbe, ahol csak rendeléseket akart leadni, unokahúga pedig a nyitott autóban várta a bejárat előtt, és érdeklődéssel nézegette a város legnagyobb bevásárló utcáján hömpölygő tömeget. Egyszer csak egy magas úrra lett figyelmes, aki szürke úti öltönyében egyik kirakattól a másikig sétált, és végül egészen közel ért Vendalék kocsijához. A lánynak elkerekedett a szeme, és előbb elsápadt, aztán meg elpirult. Egy pillanatra még a szívverése is kihagyott, amikor felismerte Jürgen Haldent. Szólni akart neki, de nem jött ki hang a torkán.

A fiatalember már közvetlenül a kocsi mellett állt, és rá kellett támaszkodnia, nehogy a tömeg fellökje. Közben odapillantott az autóban ülő hölgyre, hogy elnézést kérjen tőle, és hirtelen összerezzent, amikor meglátta. Találkozott a pillantásuk, és sokáig csak szótlanul meredtek egymásra.

Nanda nem tudta, hogy nemcsak Jürgen, hanem ő is nagyon megváltozott az eltelt évek alatt. A fiatalember az első percben azt hitte, hogy Lóri Rolandot, kamaszkora bálványát látja maga előtt.

− Nanda? − kérdezte ámulva.

− Jürgen? − formálta a lány ajka a férfi nevét.

A fiatalember szeme egyszeriben felragyogott, és vad dobogásba kezdett a szíve. − Valóban maga az, Nanda?

− Igen, Jürgen Halden, Nanda vagyok. És maga? Hogy kerül Buenos Airesbe?

− Világ körüli úton vagyok. Miközben a tömeggel sodródtam itt, éppen azon töprengtem, meg merjem-e látogatni önt és a rokonait a Vendal-farmon. Sokáig sem a címét, sem a bácsikája nevét nem tudtam. Csak akkor adta meg az öreg Hermann inas, amikor indulásom előtt röviddel hazalátogattam Reichenauba.

Az izgatottságtól mindketten hol elsápadtak, hol meg elpirultak.

− Nem kapta meg a címemet az édesapjától? Őszintén szólva csodálkoztam, hogy soha egyetlen sort sem írt nekem.

− Apám azt állította, hogy elrakta valahová, és nem találja a címét. Talán… nem akarta, hogy kapcsolatba kerüljünk. Attól tarthatott, hogy akkor tudomásomra jut egy s más, ami számára kellemetlen lehet. Nem tudta, hogy részletes levelet kaptam öntől. így aztán be kellett érnem azzal a reménnyel, hogy majd Heidersbergben találkozunk, ha nagykorú lesz és hazatér. Miután azonban Hermanntól megtudtam a címét, elhatároztam, hogy Argentínát is útba ejtem.

A lány megkönnyebbülten felsóhajtott.

− Én meg már azt hittem, hogy egészen elfelejtett!

Jürgen Halden mosolyogva megrázta a fejét, s úgy nézte a csodaszép, csillogó szürke szempárt és a bájos arcot, mintha megbabonázták volna.

− Nem, nem felejtettem el. Éppen ellenkezőleg, nagyon gyakran gondoltam önre, és sokszor eltöprengtem azon, hogy még jobban hasonlít-e már gyönyörű édesanyjára. Most már tudom, hogy így van. Az előbb egy pillanatra azt hittem, őt látom magam előtt.

Nanda arca egy árnyalattal vörösebb lett.

− Hosszabb ideje itt tartózkodik már? − kérdezte zavartan.

− Két napja.

Hamar kiderítették, hogy Jürgen ugyanabban a hotelban szállt meg, amelyikben Nanda és a hozzátartozói.

Sanna asszony, az üzletből kilépve, csodálkozva látta, hogy unokahúga egy úti ruhát viselő, idegen fiatalúrral társalog. Az embereket kerülgetve, lassan elindult feléjük. Sofőrje elébe sietett, és elvett tőle egy kis csomagot.

− Mit gondolsz, nénikém, ki ez az úr? − kérdezte Nanda, és mosolyogva Jürgenre mutatott.

Sanna Vendal okos asszony volt, és kiolvasta unokahúga szeméből, hogy kicsoda az ismeretlen, bár igencsak hihetetlennek találta Jürgen Halden váratlan felbukkanását itt, a távoli Buenos Airesben.

A fiatalember udvariasan meghajtotta magát az idős hölgy előtt.

− Aligha sikerül kitalálnia a kilétemet, nagyságos asszony.

Sanna Vendal elmosolyodott.

− Csak ne legyen abban olyan biztos! Bár hosszú évek óta nem találkoztunk, és amikor utoljára láttam, maga még kisfiú volt, mégis tudom, hogy Jürgen Halden áll előttem. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most elkísér bennünket a szállodánkba, ahol a férjemmel találkozunk − tetté hozzá.

A fiatalember illendően megköszönte a meghívást, aztán besegítette az asszonyt a kocsiba, és ő is beszállt.

A szállodában Richard Vendal már várta a hölgyeket, akik bemutatták neki Jürgent. A két úr néhány pillanatig vizsgálódva méregette egymást, aztán melegen kezet szorítottak, mint akik azonnal rokonszenvesnek találták a másikat.

Richard Vendal megtudta, hogyan találkoztak össze a hölgyek Jürgennel, és kedvesen felszólította, hogy ebédeljen velük. Az asztalnál élénk társalgás folyt közöttük. A fiatalember meggyőződhetett arról, hogy Nandából nagyon okos, művelt és jól nevelt ifjú hölgy lett. Látszott rajta, hogy nagynénje személyében megértő és szerető nevelőre talált, ő pedig megszívlelte a tanultakat.

Sok mesélnivalójuk volt egymásnak. Jürgen nem hallgatta el, hogy apjával alig-alig tartja a kapcsolatot, s ha majd hazatér a világ körüli útról, átveszi Reichenau irányítását. Hogy az édesapja mihez kezd majd, azt nem tudja, de nemigen hiszi, hogy ínyére lesz a másodhegedűs szerepe.

− Tartozom azonban annyival megboldogult édesanyámnak, hogy ragaszkodjam a jogaimhoz. Semmi sem tántoríthat el attól, hogy ezt a kései elégtételt megadjam neki. Tudom, hogy apám súlyosan megsértette és megalázta. Éppen ezért megérdemli, hogy saját bőrén kelljen megtapasztalnia, milyen az, ha valakit a háttérbe szorítanak.

Megfontolt, célratörő és magabiztos gondolkodásával Jürgen azonnal kivívta a Vendal házaspár tiszteletét. Miközben a szavait hallgatta, Nanda szíve egyre inkább feléje fordult. Ez persze nem kerülte el Sanna néni figyelmét, és nagyon is megértette az unokahúgát, mert neki is percről percre jobban tetszett Jürgen Halden. Megjelenése és főként értelmes, becsületes tekintete hamar meghódította, és Richard bácsi is mindinkább megkedvelte. Szinte magától adódott úgy, hogy Vendalék felszólították a fiatalembert, töltse velük utolsó Buenos Aires-i napjaikat, aztán pedig kísérje el őket a Vendal-farmra, és maradjon ott hosszabb időre a vendégükként.

Jürgen a lány szemébe nézett, és azt a kérést olvasta ki belőle, hogy fogadja el a meghívást. Így aztán örömmel mondott igent rá.

Asztalbontás után, amikor Sanna néni és Richard bácsi visszavonult egy kis sziesztázásra, Nanda és Jürgen kettesben maradtak a szálloda teraszán. Ennek mindketten nagyon örültek, bár most sem viselkedtek másként, mint a lány rokonainak a társaságában. Nanda részletesen beszámolt a szökéséről, s most már az ételfelvonó titkát és Hermann meg Christine szerepét is elárulta. Aztán eszébe jutott, hogyan festett, amikor el akarta venni Jürgen kedvét az eljegyzéstől.

− Ha tudná, mennyire szégyelltem magam utána! Megint csak az elnézését kérhetem azért a buta komédiáért.

Jürgen felnevetett.

− Meg kell hagyni, elképesztően mulatságos volt, és alig-alig sikerült megállnom, hogy ne nevessem ki.

− Az az igazság, hogy borzalmasan éreztem magam. Az erős kancsalítástól rosszullét környékezett, az aszalt szilvát pedig majdnem lenyeltem, mert azonnal megbántam, amit tettem, amint megláttam magát.

A férfi meglepetten nézett rá.

− Ez azt jelenti, hogy szívesebben tett volna jobb benyomást rám, Nanda?

Jürgen boldog örömmel látta, hogy a lány a füle tövéig elpirult

− Igen, mert magának nem volt szigorú és fenyegető a szeme, mint az apjának − sietett a válasszal Nanda −, hanem jóságosan, kedvesen nézett rám. Már akkor nagyon szégyelltem magam, hát még később, amikor nagyvonalúan és kedvesen minden félelmemet eloszlatta és megnyugtatott.

− Valóban attól tartott, hogy komolyan veszem az eljegyzésünket, és megfosztom a szabadságától?

A lány nagyot sóhajtott.

− Igen, így volt. Mit tud egy gyermek ezekről a dolgokról? Azt hittem, maga is el akar majd nyomni, ugyanúgy, ahogyan az apja. Ő mindig ellenem volt, még szegény édesapám életében is, ezért féltem tőle.

Jürgen összeharapta a fogát, és arcán megrándult egy izom. Még mindig nehéz volt elviselnie, hogy igazat mond, aki ilyesmit állít az apjáról.

Nanda gyorsan átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a férfi kezét.

− Bocsásson meg, már megint megfeledkeztem arról, hogy az édesapjáról beszélek.

Jürgen megcsókolta a lány kezét.

− Csak akkor bocsátok meg, ha megengedi, hogy jóvátegyem, amit apám vétett ön ellen − mondta rekedten.

A lány a fejét ingatta.

− Ő és maga… Istennek hála, maga egészen más ember. Sanna nénitől tudom, mennyire örült az édesanyja annak, hogy a fia talpig Reichenau, és nem Halden.

A férfi bólintott.

− Szerencsére így van, különben önnek is gyűlölnie kellene engem. Még mindig nem árulja el, miért táplál maga iránt gyűlöletet az apám?

Nanda hevesen megrázta a fejét.

− Nem. Jobb, ha nem tőlem tudja meg. Kérje meg inkább Sanna nénit, ő majd mindent elmond. Én nem tehetem, mert azzal megint csak fájdalmat okoznék magának. Az viszont jó volna, ha mindenről értesülne. Majd úgy rendezem, hogy kettesben maradhasson és beszélhessen Sanna nénivel, amikor Richard bácsit elszólítják az üzleti ügyei.

− Előre is köszönöm. Rossz érzés, hogy idegenek többet tudnak apámról, mint én. De most ne beszéljünk többet róla! El tudja képzelni, mennyire örülök annak, hogy találkoztunk?

A lány legyűrte titkolt izgalmát és elmosolyodott.

− A messzi távolban mindig örül az ember, ha honfitársával találkozik.

Jürgen tűnődőn nézett rá.

− Nem csak erről van szó. Én… az elmúlt években sokszor vágytam arra, hogy halljak magáról, és én is beszámolhassak önnek az életem alakulásáról. Apám azonban, mint említettem, valószínűleg szándékosan eltitkolta előlem a címét, sőt még a bácsikája nevét is. Nem faggattam, és nem erőszakoskodtam, mert nem akartam, hogy téves következtetésekre jusson. Mint sokan, ő is mindig magából indul ki, amikor másokról ítél. Senki nem ismert még annyira félre, mint a saját apám.

− Nem értheti meg magát, mert őt egészen más fából faragták.

− Alighanem így van. El tudja képzelni, Nanda, hogy valósággal félek a jövőtől, amikor majd együtt kell élnem az apámmal?

− Meg tudom érteni − bólintott a lány. − Bármennyire is vágyódom vissza Heidersbergbe, már a gondolat is megrémít, hogy ott az apja szomszédságában kellene élnem.

A fiatalember újra megfogta Nanda kezét.

− Most már én is Reichenauban leszek. Elhiszi, hogy megvédeném apámtól, ha kellene?

− Igen, tudom, hogy magára számíthatok. Nem engedné, hogy bárki is fájdalmat okozzon nekem.

− Köszönöm a bizalmát, Nanda, szívből köszönöm. Mikor jön Heidersbergbe?

− Ha nagykorú leszek, a bácsikámmal és a nagynénémmel hazamegyünk, de valószínűleg csak rövid időt töltök majd velük Németországban. Nem hagyhatom magukra őket, miután ilyen jók voltak hozzám.

Jürgen perzselő szemmel nézett rá.

− De ha egyszer férjhez megy… akkor sem maradhat mellettük.

− Nem, akkor valóban nem, de az még messze van.

− Hamarosan sorban fognak állni maguknál a kérők. Nanda felnevetett.

− Már jelentkeztek néhányan, de… nemet is lehet mondani.

− Vagyis már többeket kikosarazott? A lány elkomolyodott.

− Utálatos dolog megbántani másokat, de férjhez menni sem lehet merő szánalomból.

− Nem bizony!

Nanda huncutul mosolygott.

− Meg aztán… előbb hivatalosan vissza kell kapnom magától a szabadságomat. A bácsikáméknak már megmondtam, hogy én mindaddig a menyasszonyának tekintem magam, amíg a kérésemre… fel nem bontja az eljegyzésünket.

Jürgen hatalmasat sóhajtott.

− Azt várja tőlem, hogy örömmel és önként most azonnal visszaadjam a szabadságát?

Nanda mélyen elvörösödött, és nem tudta, mit válaszoljon. Szerencsére ebben a pillanatban meglátta a feléjük tartó Sanna nénit. Hogy leplezze a zavarát, és ne kelljen felelnie Jürgen kérdésére, nagynénje elé szaladt és belekarolt. így mentek vissza az asztalhoz. A fiatalember azonnal felállt, és illedelmesen karosszéket segített az idős hölgy alá.

Hamarosan Richárd Vendal is megjelent. Fél órát együtt töltött a kis társasággal, ám aztán üzleti tárgyalásra kellett mennie, és örömmel vette, hogy Jürgen felajánlotta lovagi szolgálatait a hölgyeknek délutánra. Úgy tervezték, a teraszon várják meg, hogy kicsit enyhüljön a hőség, aztán autós kirándulást tesznek Buenos Aires környékére.

Sanna néni teát rendelt, Nanda pedig sokatmondóan Jürgenre pillantott, mielőtt kimentette magát, mondván, hogy rendbe kell hoznia az öltözetét, és felment a szobájába.

Miután a lány távozott, a fiatalember azonnal megragadta az alkalmat, hogy négyszemközt beszélhet Sanna nénivel.

− A tisztelt unokahúga egyszer említette előttem, hogy tudja, miért gyűlöli őt az apám, de nekem nem árulta el. Ma újra megkérdeztem tőle, mire azt tanácsolta, hogy érdeklődjem önnél, és akkor majd megtudom az igazságot. Nanda alighanem azért távozott az imént, hogy mi ketten zavartalanul beszélhessünk. Megteszi nekem azt a szívességet, nagyságos asszony, hogy elmondja, amit tud?

Vendal asszony kis ideig elgondolkodott, mert nem tudta, helyesen jár-e el, ha tiszta vizet önt a pohárba. Végül arra jutott magában, hogy csak jót tesz a fiatalemberrel, ha elmondja neki, hogy okkal-joggal idegenkedik az apjától.

− Rendben van, mindent elmesélek − húzta ki magát az idős hölgy ültében. − Georg Halden gyűlölete a távoli múltban gyökerezik, és teljességgel alaptalan, de a gyűlölködők csak nagyon ritkán igazságosak. Gyermekkorából talán emlékszik még arra, Jürgen, hogy a nővérem és én nagyon jó viszonyban voltunk az édesanyjával.

− Igen, nagyságos asszonyom. Tudom, hogy a barátságuk komoly vigaszt jelentett szegény anyámnak azokban a nehéz időkben, és ezért mindig is hálával gondoltam önökre.

Sanna Vendal részletesen, az igazságnak megfelelően elmondta, hogy Georg Halden illetlenül és tolakodón közeledett Nanda édesanyjához, aki csak azért hallgatott erről, mert egyrészt el akarta kerülni a férje és Halden között a párbajt, másrészt pedig Maria Haldenre is tekintettel volt. Végül, hogy megvédje magát, ököllel Georg Halden arcába vágott, aki Lori Roland és a felesége halála után őt. Sannát kezdte ostromolni, és feleségül is kérte. Ő azonban elutasította, és akkor is ezt tette volna, ha még nem lett volna Richard Vendal menyasszonya.

− Georg Halden tisztátalan szenvedélye, amelyet a nővérem iránt táplált, gyűlöletbe csapott át, amikor Lori arcul ütötte, és attól fogva, hogy nemet mondtam neki, engem is gyűlölt. Ugyanígy Nandát, őt pedig bizonyára azért, mert egyre jobban hasonlított megboldogult édesanyjára. A sógoromat féltékenységében gyűlölte meg, mert magáénak tudhatta azt az asszonyt, akit ő soha nem kapott meg. Amikor aztán az infláció következtében Heinz nehéz helyzetbe került, a maga apja alighanem már abban a reményben segítette ki, hogy így majd a befolyása alá vonhatja. A maguk eljegyzésére is kizárólag azért beszélhette rá a sógoromat, hogy ezáltal megkaparintsa Nanda örökségét, és felette is uralkodhasson. Az unokahúgom azonban okos lány, és átlátott a maga apján. Akkor már beteg sógoromnak azonban nem akart szomorúságot okozni, és ezért ment bele az eljegyzésbe. Nos, kedves Halden úr, most már tudja, mi bújik meg az édesapja gyűlölete mögött.

Jürgen, aki eddig a lélegzetét visszafojtva hallgatott, zavartan végigsimított a homlokán, majd megcsókolta az idős hölgy kezét.

− Köszönöm az őszinteségét, nagyságos asszony. Most, hogy mindent tudok, nem is értem, miért nyitja meg előttem, egy ilyen ember fia előtt a házát − mondta fátyolos hangon.

Sanna Vendal kedves, jóságos mosollyal megfogta a fiatalember kezét.

− Felejtse el, hogy az apja fia, ahogyan már mi is megfeledkeztünk róla! Számunkra maga egyedül Maria Reichenau gyermeke, akit nagyon szerettünk a nővéremmel, és osztoztunk a fájdalmában. Az ő fia mindig szívesen látott vendég lesz a házunkban.

Jürgen ismét az asszony keze fölé hajolt, és mély tisztelettel megcsókolta.

− Fogadja őszinte hálámat, kedves nagyságos asszony! Keserű volt mindezt végighallgatnom, és lélekben immár semmi nem köt apámhoz. Most már azt is tudom, hogy nem alaptalanul voltam bizalmatlan vele.

Sanna Vendal még sokat mesélt Maria Haldenről és a nővéréről. Jürgen áhítattal hallgatta, és újra megelevenedett előtte Nanda édesanyjának a képe. Őszintén bevallotta, hogy kamaszkorában Lori Roland volt az eszményképe, és ezért határozta el annak idején, hogy meg fogja védeni a lányát. Azt is elmondta, hogy ma, amikor az autóban megpillantotta Nandát, először az édesanyjának hitte. Az okos Sanna asszony sokkal többet kihallott a szavaiból annál, amennyit a fiatalember el akart árulni.

„Jürgen Halden menthetetlenül beleszeretett Nandába − állapította meg magában. − És ha jól sejtem, hogy az unokahúgom titokban már neki ajándékozta a szívét, akkor ennek az ifjúnak is az lesz a leghőbb vágya, hogy Nandának ajándékozza a magáét. Erősítsd meg hát a lelkedet, Sanna Vendal! Nagyon hamar elrabolják tőled a lányodat, de legyen úgy, ahogyan az ég akarja!”

Nanda közben odaért az asztalukhoz, és kérdőn nézett rájuk.

− Igen, mindent tudok − válaszolta meg Jürgen a ki nem mondott kérdést. − És köszönöm, hogy nem akarja rajtam megtorolni az apám vétkeit.

A lány elbűvölő mosollyal kezet nyújtott neki.

− Richard bácsikám egyszer azt mondta, a szülők felelősséggel tartoznak azért, hogy milyen ember válik a gyermekükből, a gyereken azonban nem kérhetők számon a szüleik tettei. A bácsikám bölcs ember. Tőle sokat lehet tanulni. Többet, mint egyik-másik egyetemen.

− Hálás vagyok a tisztelt bácsikájának, aki ilyen bölcsességekre tanította − mondta a fiatalember csillogó szemmel.

Nanda elpirult a tekintete alatt.

− Azt hiszem, már nincs olyan meleg, és elindulhatunk a kirándulásra − terelte sietve másra a szót.

− Előbb igyál egy csésze teát, Nanda! Addig előállhat a kocsi.

Kis idő múlva már az autóban ültek, és a tengerpart mentén elhajtottak út volt, és két órával később szép élményekkel gazdagodva tértek vissza a szállodába, ahova a Vendal házaspár több barátját is meghívta aznap vacsorára. A hölgyek nyomban vissza is vonultak, hogy átöltözzenek.

Este Vendalék bemutatták Jürgent a vendégeknek. A fiatalember figyelmét nem kerülte el, hogy a helybeli urak közül sokan teszik a szépet Nandának. Hölgyek is voltak a társaságban, köztük fiatal, csinos lányok, akik viszont a daliás idegenre vetettek érdeklődő pillantásokat. Ő azonban egyedül Nandát látta, és rettegve gondolt arra, hogy mi lesz, ha egyszer csak odalép hozzá, és visszakéri tőle a szabadságát, mert beleszeretett az egyik argentin férfiba.

Ez a gondolat egész este nem hagyta nyugodni, és megkönnyebbülten fellélegzett, amikor a vendégek elmentek, és nem történt meg az, amitől ő annyira tartott.

XIV.

Nanda úgy érezte, hogy a világ szebb, ragyogóbb lett, amióta Jürgen itt van Buenos Airesben. Nagyon sokat voltak együtt, s bár véletlennek is tűnhetett, valójában mind a ketten sokat tettek azért, hogy csak ritkán kelljen elválniuk. A Vendal házaspár hagyta, hogy minden menjen a maga útján. Felesége hatására Richard Vendal is letette a fegyvert Jürgen előtt. A két fiatal szeméből csak úgy sugárzott a szerelem, és mindenki láthatta, hogy egymásnak teremtették őket. A komoly szépérzékkel megáldott Sanna néni elégedetten meg is jegyezte, hogy ez a két szép ember tökéletesen összeülik, vétek lenne hát elrontani azt, amit az Úr ilyen jól elrendezett.

− Tudod, Richard − mondta egyik este a férjének, miután visszavonultak a hálószobájukba −, úgy képzelem, hogy Lori és Maria Halden most együtt ülnek odafent a mennyországban, és lelkesen szövögetik gyermekeik sorsának a fonalát. Erősen összefonják, hogy itt, a földön soha senki ne tudja szétbontani.

Richard mosolyogva karjába zárta a feleségét, de aztán nagyot sóhajtott.

− Ez mind szép és jó, Sanna, de egy sötét ló is van ebben a történetben.

− Jürgen apjára gondolsz?

− Pontosan! Hogy legyek nyugodt, ha a közelében kell tudnom a mi kis Nandánkat?

− A gyerekek Heidersbergben is lakhatnának.

− Igen, és akkor nem kellene egy fedél alatt élniük, én mégis aggódom Nandáért, ha annak az embernek a határtalan gyűlöletére gondolok.

Az asszony elgondolkodott, aztán két keze közé fogta a férje fejét.

− Ha én volnék Nanda és te Jürgen, a közelembe engednél bárkit is, aki rosszat akarna nekem?

− Egészen biztosan nem. Ellátnám a baját, még ha saját apám volna is.

Sanna felnevetett.

− Na, látod! Nyugodtan rábízhatod Jürgenre, hogy mindenkinek ellássa a baját, aki ártani akar Nandának. Nem gyengébb nálad, és most már jól ismeri az apját. Te magad szoktad mondogatni, hogy az olyan veszély, amelyről tudunk, már nem is veszély.

− Ó, te kis filozófus! Természetesen igazad van. Ennek ellenére mindig belebotlom Georg Haldenbe, ha a jövőt tervezgetem.

− Szóval már tervezgetsz?

A férfi felnevetett, és megcsókolta a feleségét.

− Újra és újra elképzelem, milyen gyönyörű unokákkal ajándékoz majd meg bennünket ez a két remek ember. Én kisfiút szeretnék.

− Én pedig kislányt.

− Tudod, mit? Neked egy kislány, nekem meg egy kisfiú, és teljes lesz a béke.

Másnap reggel Vendalék hazaindultak Buenos Aires-ből, és természetesen Jürgen is velük tartott. A csomagját előreküldte vonattal, mert az autóban már nem fért volna el. Remek hangulatban tették meg az utat, és a két fiatal szeméből csak úgy ragyogott a boldogság. Egyikük sem kételkedett benne, hogy egymásnak teremtették őket. Jürgen egészen biztos volt abban, hogy ha a szívébe láthatna, Heinz Roland most is csak rá bízná egyetlen gyermekét.

Nandának újra meg újra az a pillanat jutott eszébe, amelyben Jürgen még Buenos Airesben megkérdezte tőle, arra vár-e, hogy örömmel és önként visszaadja a szabadságát. Valami azt súgta neki, hogy a fiatalember nem szívesen mondana le róla. A hangja legalábbis erről árulkodott akkor. Mit válaszoljon, ha még egyszer felteszi neki ezt a kérdést?

Mire idáig jutott a gondolkodásban, szíve a torkában vert Dehogy várja el Jürgentől, hogy örömmel elengedje őt, éppen ellenkezőleg! Bátortalanul ugyan, de végre bevallotta magának, azt szeretné, hogy a férfi jelentse ki, önként soha nem mond le róla. Ezt persze nem teheti, hiszen szavát adta, hogy elengedi, ha ő úgy akarja. És… ha nem akarja úgy? Ha soha nem kéri vissza tőle a szabadságát?

A lány félénken Jürgenre emelte a tekintetét, aki ugyanebben a pillanatban feléje fordult. Kissé zavartan, de meghitten kapcsolódott össze a két szempár, és csak nehezen tudtak elválni egymástól.

Útközben megálltak ebédelni, és utána sem indultak azonnal tovább, hanem pihenőt tartottak, hogy a hölgyeket ne fárassza ki az utazás. Jürgen és Nanda rövid sétát tett a Plata folyó partján, mialatt a Vendal házaspár sziesztázott egy keveset.

− Richard bácsi birtoka nagyobb, mint odahaza némelyik fejedelemség − mesélte a lány séta közben. − Sok embernek biztosít kenyeret, és odaadóan gondoskodik az alkalmazottairól. Akinek azonban különleges kérése van, az először mindig Sanna nénihez fordul. Ő aztán úgy tálalja a dolgot Richard bácsinak, hogy a végén csak a teljesíthetetlen kérések nem teljesülnek.

Jürgen felnevetett.

− Ezek szerint mi, német földbirtokosok eltörpülünk Vendal úr mellett.

Nanda is elnevette magát.

− Reichenau és Heidersberg együttvéve sem igen teszi ki Richard bácsi birtokának a tizedét. Egyébként lótenyésztéssel is foglalkozik. Nekem is van egy pompás sárga hátasom. Richard bácsi törte be, és később Sanna néni iskolázta. Ő remek lovas, és azt hiszem, mára már én is annak mondhatom magam. Naponta több órát nyeregben töltünk, és sokszor elkísérjük a bácsikámat, hogy ne kelljen egyedül lennie, amikor kilovagol a földekre.

− Úgy látom, nagyszerűen beilleszkedett az itteni életbe.

− Szinte magától ment minden. Hiszen tudja, hogy már kiskoromtól fogva lovagoltam. Amikor szobafogságra ítéltek, és naponta csak két órát sétálhattam a parkban Eugenie kisasszony elborzasztó társaságában, miközben angolul és franciául társalogtunk, a legnagyobb büntetésnek azt éreztem, hogy nem ülhetek lóra.

A férfi arca elkomorult.

− Kérem, ne beszéljen erről. Gondolnom is fáj arra, hogy így bántak magával.

A lány megijedt.

− Ne haragudjon rám! Georg Halden és Jürgen Halden egészen más ember, és én már gyakran megfeledkezem arról, hogy maga mégiscsak az apja fia.

− Bárcsak ne lennék az! − hangzott a szomorú válasz. Nanda megfogta a fiatalember kezét.

− Megértem, hogy keserűséggel gondol az édesapjára, főleg azután, hogy Sanna nénitől mindent megtudott róla.

Jürgen becses ajándéknak érezte, hogy az apró, keskeny kis kéz bizalommal simul az övébe.

− Igen, a tisztelt nagynénje mindent elmesélt. Most már tudom, hogy apám volt édesanyám legnagyobb ellensége. Ha nem szerette, nem lett volna szabad megkérnie a kezét, s ha már mégis elvette, mindazért cserébe, amit anyám érte tett, legalább a szerelem illúzióját meghagyhatta volna neki. Azt, hogy beleszeretett az ön édesanyjába, talán még megérteném, ha egyáltalán megértést tudnék tanúsítani az ilyen alantas szenvedélyek iránt. Ám az már egyedül Lori asszony tapintatán múlott, hogy anyám nem szerzett tudomást erről a galádságról. Az ön édesanyja csodálatra méltó, bűbájos teremtés volt. Fel nem foghatom, hogyan táplálhatott iránta bárki is piszkos, alantas érzelmeket. És azt, hogy ez a valaki éppen az apám volt… ezt soha nem bocsátom meg neki.

− Próbáljon meg mindent elfelejteni, Jürgen, különben csak örökösen kínozni fogja magát. Talán jobb lett volna, ha soha nem értesül a történtekről, de úgy gondoltam, így könnyebben és… végleg megszabadulhat az édesapja befolyásától.

− Igen, most már nem teszek szemrehányást magamnak azért, mert idegennek érzem az apámat. Ma már biztos vagyok abban, hogy minden jogom megvan erre. Szorongással gondolok arra, hogy nemsokára nap, mint nap együtt kell majd lennem vele, de hát… mindennek ellenére ö az apám, és nem rakhatom ki az utcára.

− Nem, azt nem teheti meg. Nem is annyira őmiatta, mint inkább saját maga miatt.

− Arra is gondolnom kell azonban, hogy mi lesz, ha egy napon feleséget viszek haza, akinek egy fedél alatt kell majd élnie apámmal. Megtehetem ezt azzal, akit a páromul választok?

Jürgen olyan ijedten nézett a lányra, hogy annak arcába tolult a vér. A szerelmesek biztos ösztönével megérezte, hogy a férfi róla beszélt, és megnyugtató válaszon törte a fejét.

− Reichenau elég nagy − mondta végül. − Az édesapjának nem kell részt vennie a maguk életében, meg aztán… a felesége a maga védelme alatt áll majd.

A fiatalember nagyot sóhajtott, és gondolataiba mélyedve lépkedett Nanda mellett. Sejtette, érezte, hogy saját magáról beszélt az előbb, szavai mégsem nyugtatták meg igazán. Őt semmiképpen sem viheti haza abba a házba, amelyben az apja él. Heidersbergről egészen megfeledkezett. A lány szívesen emlékeztette volna rá, de nem merte, mert az túlságosan egyértelmű lett volna.

Közben visszaértek a fogadóhoz, amelyben a Vendal házaspár lepihent. Richard bácsi már az autó mellett állt, és az alvástól kipirult arccal hamarosan Sanna néni is megjelent.

− Úgy aludtam, mint egy mormota. Szégyellnem kell magam?

− Dehogy kell! Inkább irigylésre méltó vagy, hiszen most majd frissen, üdén folytathatod az utazást − válaszolta a férje. − Akkor hát beszállás, hölgyeim és uram! Máris megyünk tovább.

Jürgen már több mint négy hete időzött a Vendal-farmon, s hála vendéglátóinak, olyan remekül érezte magát, hogy gondolni sem akart az elutazásra. Naponta több órát töltött Nanda társaságában. Sokat lovagoltak, eveztek és vitorláztak. Időnként Vendalék is velük tartottak, és fiatalos lendülettel vették ki részüket a sportolásból. A két fiatal a hetedik mennyországban érezte magát. Mind jobban megismerték egymást, s szerelmük egyre erősebb, egyre mélyebb lett. Bár szavakba még nem foglalták, de nem is titkolták a másik előtt az érzéseiket. Elárulta őket a pillantásuk, a hangjuk és kezük finom remegése, ha véletlenül összeértek az ujjaik.

Jürgen boldogan megvallotta volna a szerelmét, de gyötörte a gondolat, hogy akkor kiragadná Nandát ebből a paradicsomi állapotból, és elvinné oda, ahol az apja is él. Újra és újra azon törte a fejét, hogy megteheti-e ezt a lánnyal, s vajon a nagynénjéék beleegyeznének-e.

Gyötrődve kellett látnia, hogy a Vendal-házban rendezett társasági összejöveteleken a fiatalurak körülrajongják Nandát. Ha találkozott a tekintetük, és a csodálatos szürke szempár vágyakozva felragyogott, kis időre megnyugodott, ám utána megint elfogták a kétségek.

Amikor megint kettesben vagy csak a Vendal házaspár társaságában lehettek, a fiatalember újra egészen nyugodt lett. Ilyenkor megint azt érezte, hogy a lány senki másra nem gondol, csak rá. Boldogító és felemelő volt ezt tudnia.

Egyik nap, amikor a reggelinél ültek, Jürgen nagyot sóhajtott.

− Kíváncsi vagyok, mikor adják értésemre, hogy túlságosan hosszúra nyúlt már a látogatásom − mondta.

Szíve heves dobogásba kezdett, mert észrevette, hogy Nanda elsápadt, és ijedten néz rá. Richard Vendal, aki a feleségével együtt nagyon megkedvelte a fiatalembert, kedélyesen felnevetett.

− Engem kicsit sem zavar, ha tartós ittlétre rendezkedik be nálunk. Csakis magán múlik, meddig marad.

Jürgen, aki ugyancsak szívébe zárta a Vendal házaspárt, ránevetett a ház urára, és figyelmeztetően felemelte a kezét.

− Legyen óvatos, Vendal úr! Sokan gondolkodás nélkül elfogadnák az ajánlatát.

− Maga sajnos nem tartozik közéjük − tréfálkozott Sanna néni.

− Máris el kell mennie, Jürgen? − kérdezte Nanda csendesen.

A fiatal férfi nagyot sóhajtott.

− Valójában bűnözöm azzal, hogy hetek óta élvezem már az édes semmittevést. Csak hát annyira szép itt! − mondta, és pillantásából Nanda megértette, hogy leginkább miatta nem képes elszakadni innen.

Sanna néni előbb az unokahúgára, aztán Jürgenre vetett futó pillantást.

− Szó sem lehet arról, hogy máris elengedjük − jelentette ki.

Jürgen megcsókolta a kezét.

− Tolakodónak és tapintatlannak érzem magam, mégis megkérdem, hogy maradhatok-e még két hetet? Kérem, mondják meg őszintén, ha a terhükre vagyok.

− Ezt nem fogja tőlünk hallani − válaszolta Richard Vendal tréfálkozva −, csak az összes ajtót, ablakot kitárjuk majd, és óriási huzatot csinálunk, ha meg akarunk szabadulni magától. Ezzel a remek módszerrel él az egyik ismerősünk. Ha ráun a vendégeire, egyszerre úgy érzi, hogy rossz lett a levegő, és túlságosan nagy a hőség. Kinyit hát ajtót, ablakot, és minden röpül… természetesen a vendégek is.

Jürgen felnevetett.

− Máris elkezdem gyakorolni a repülést.

− Ne fárassza magát feleslegesen! Mi biztosan nem repítjük ki innen. Örülünk, hogy ilyen kellemes vendégünk van − mondta Sanna asszony, miközben megvajazott egy szelet pirítóst, sonkát rakott rá, és Jürgen tányérjára tette.

A fiatalember tiszteletteljesen és hálásan megcsókolta a kezét, ő pedig mosolyogva bólintott, aztán a férjére nézett, aki megértően visszamosolygott rá. Épp előző este mondta neki, hogy elfogadja Jürgen Haldent a fiának, és ezentúl a lányuk mellett fiuk is lesz. Most mindkettőjüknek ez a mondat jutott eszébe.

Reggeli után Sanna néni ellenőrző körútra indult a házban, férje pedig átment az intézőhöz. Nanda a nagynénjével akart tartani, ám ő elkapta Jürgen vágyakozó pillantását.

− Ma nincs rád szükségem, Nanda − mondta gyorsan. − És különben is, akkor ki szórakoztatná a vendégünket?

A két fiatal lesétált a folyóhoz. Jürgen a vízre tolta az egyik csónakot, Nanda pedig a kormányhoz ült, és elindultak felfelé a folyón. A fiatalember csak ímmel-ámmal evezett, mert inkább a lányt nézte vágyakozó szemmel.

− Elhiszi, Nanda, hogy nem szívesen gondolok az elutazásra? − kérdezte végül.

A lány elpirult.

− Miért gondol egyáltalán ilyen kellemetlen dologra?

− Maga is annak érzi?

− Ezt tudnia kell, Jürgen. Maga testesíti meg számomra a hazát, a szülőföldet. Amíg itt van, nem gyötör a honvágy.

A férfi behúzta az evezőket, aztán előrehajolt, és összekulcsolta a kezét.

− Én pedig otthon érzem itt magam, mert ön itt van − mondta visszafogott hangon.

Nanda megint elpirult

− Akkor hát remélhetőleg sokáig marad még.

− Igazán ezt szeretné?

A lány belenézett a vágyakozó szempárba, aztán lesütötte a szemét és hátradőlt.

− Igen − válaszolta csupán, de az egyetlen szó sok mindent elmondott Jürgennek.

Hirtelen megragadta az evezőket, és a parthoz evezett. A csónakot egy fához kötötte, aztán segített Nandának kiszállni. Korábban már többször is jártak ezen az idilli helyen. A lány szó nélkül leült a fűbe, Jürgen pedig melléje telepedett. A folyót nézték, az elsuhanó hajókat és csónakokat.

− Nanda?

A lány lassan a fiatalember felé fordította a fejét.

− Igen, Jürgen?

− Még Buenos Airesben, a szálloda teraszán feltettem önnek egy kérdést, amelyre nem válaszolt. Tegnap este láttam, hogy hosszasan beszélgetett egy fiatalúrral, aki szemlátomást a kegyeit kereste. Akkor megint eszembe jutott az a kérdés, és most újra felteszem. Szeretné, hogy visszaadjam a szabadságát?

A lány oldalra fordult, és karjával eltakarta az arcát.

− Nem, nem szeretném, hacsak… maga nem akarja úgy.

− Nanda! − A férfi elhúzta a lány karját az arca elől, és lehajolt hozzá. − Nanda − mondta ki újra halkan és nagyon gyengéden a nevét.

A lány felnézett rá. Tekintete elárulta, hogyan érez, mit gondol. Jürgen egyre közelebb és közelebb hajolt hozzá, aztán véget érni nem akaró csókban forrt össze az ajkuk. Nanda mozdulatlanul feküdt a férfi karjában, ő pedig érezte, hogy szíve minden dobbanása, minden gondolata az övé. Amikor hosszú idő múltán elvált tőle, a lány zavartan felegyenesedett, és lesimította a haját. így ültek egymás mellett. Jürgen átkarolta Nandát, és egészen közel vonta magához.

− Nagyon-nagyon vágytam erre a pillanatra, mégis féltem tőle − vallotta be.

A lány álmodozó, boldog mosollyal nézett fel rá.

− Miért féltél?

− Kínzott a gondolat, hogy abba a házba kell hazavigyelek, amelyben apám is él.

Nanda bizalommal a férfi mellkasára hajtotta a fejét.

− Nem kell oda vinned, Jürgen.

− De hát át kell vennem az örökségemet, édesem, és Reichenauban kell gazdálkodnom.

A lány huncut pillantást vetett rá.

− Más megoldás nem jutott eszedbe?

Jürgen meglepődött.

− Milyen megoldás?

− A jövőben nemcsak Reichenaut, hanem a heidersbergi birtokot is vezetned kell. Azt pedig Heidersbergből is megteheted. Mi majd az ottani udvarházban lakunk, édesapád pedig haláláig Reichenauban maradhat.

A fiatalember megkönnyebbülten felkacagott, aztán addig csókolta a lányt, amíg már alig kaptak levegőt

− Csodás megoldást gondoltál ki, édes Nanda! − mondta akkor Jürgen. − Nekem nem jutott eszembe, pedig sok-sok aggódástól és nyugtalankodástól megkímélhettem volna magam. Gondolni is alig mertem arra, hogy egy fedél alatt kell majd élned apámmal.

Nanda csendesen kuncogott.

− Azt hiszed, meghátrálnék, ha csak Reichenau állna a rendelkezésünkre?

− Hát ennyire szeretsz?

− Sokkal jobban. Te talán lemondanál rólam, ha egy gonosz anyóssal is meg kellene küzdened?

− Nem, dehogy!

− Na, látod, én sem félek a gonosz apóstól. Melletted, a védelmed alatt nem félemlíthet meg többé. Valami más azonban nyomaszt, és nagyon önzőnek érzem magam.

− A nagynénédékre gondolsz? Nanda bólintott.

− Igen. Vagyok annyira beképzelt, hogy úgy gondoljam, fájdalmasan érinti majd őket, ha búcsút kell venniük tőlem.

Jürgen újra megcsókolta a lányt.

− Ezt nagyon is megértem, de nem lehetek annyira önzetlen, hogy miattuk lemondjak rólad.

Nanda a fiatalember vállába fúrta az arcát.

− Én sem mondanék le rólad, még az ö kedvükért sem, mégis nagyon nehéz lesz bejelentenem, hogy veled tartok Németországba. Sanna néniék igazán nem érdemlik meg, hogy fájdalmat okozzak nekik.

Kissé gyámoltalanul néztek egymásra. Jürgent is nyomasztotta, hogy Nandát el kell szakítania Vendaléktól. Aztán egy időre mindent elfelejtettek, és úgy érezték, csak ők ketten vannak a világon. Újra és újra gyengéd csókokat váltottak, és nem törődtek azzal, hogy a folyón közlekedő hajókról megláthatják őket.

Nanda egyszer csak ijedten kihúzta magát ültében.

− Szent ég! Mennyi az idő?

Jürgen az órájára pillantott.

− Pár perc múlva egy óra.

A lány felugrott.

− Siessünk haza!

A fiatalember még egyszer gyengéden megcsókolta, aztán ölbe kapta, és úgy tette be a csónakba, mint egy gyereket.

− Életem végéig így foglak hordozni, hogy soha egyetlen kavics se sérthesse meg a lábadat.

Nanda gyengéden nézett fel rá.

− Nagyon szeretlek, Jürgen.

A férfi letérdelt elé, és magához ölelte.

− Mondd még egyszer! − kérte.

− Szeretlek, Jürgen. Már nagyon régen.

− Milyen régen?

− Azt hiszem, azóta, hogy maskarában jelentem meg előtted. Egészen megijedtem, amikor olyan jóságos, kedves szemmel néztél rám. Azóta sokszor gondoltam arra, hogy bárcsak soha ne adnád vissza a szabadságomat. Jürgen boldogan felnevetett.

− Akkor hát feleslegesen aggódtam azon, hogy egyszer csak visszakéred?

− Teljesen feleslegesen, te kedves, buta Jürgen.

A férfi erősen, de óvatosan magához szorította a lányt, ő pedig meghatódott, mert érezte, hogy Jürgen csak nagyon nehezen képes uralkodni magán. Ám aztán figyelmeztette, hogy haza kell menniük. A fiatalember az evezőhöz ült, és a folyón lefelé hamar visszajutottak a mólóhoz. Onnan kéz a kézben sétáltak fel a házhoz.

Sanna néni az ablaknál állt. Amint meglátta a boldogságtól kipirult arcú két fiatalt, azonnal tudta, mi történt. Szívére szorította a kezét, és nyugalmat erőltetett magára. Minden anyának el kell viselnie, hogy gyermeke elhagyja, ha beleszeret valakibe, akit követni akar. Bátornak kell lennie. Nanda boldogságát semmi sem árnyékolhatja be. Sietve visszahúzódott az ablaktól, nehogy meglássák.

Jürgen és Nanda még megálltak az előcsarnokban, hogy megcsókolják egymást, aztán bementek a nappaliba. Sanna néni elé léptek, és szótlanul, kérlelőn néztek rá. Megszólalni egyikük sem mert. Az idős hölgy érezte, hogy nem akarnak fájdalmat okozni neki. Közelebb lépett hozzájuk, és átölelte őket.

− Most már két gyermekem van, egy lányom és egy fiam. A világ minden kincséért sem adnám oda egyiket sem. Remélem, ezt tudjátok − mondta megindultan, de nagyon bátran.

A fiatalok ujjongva átölelték.

− Sanna néni, drága, bölcs Sanna néni, így csak te beszélhetsz! Jóságos vagy, mint mindig − kiáltotta Nanda, és könnyek között megcsókolta a nagynénjét. Jürgen az ajkához emelte az asszony kezét.

− Köszönöm, szívből köszönöm, hogy nem gördít akadályt a boldogságunk útjába. Féltünk, hogy fájdalmat fogunk okozni önöknek.

A néni gyorsan letörölt néhány könnycseppet az arcáról.

− Régóta látjuk már, mi van itt kialakulóban, volt hát időnk arra, hogy megbarátkozzunk a gondolattal. Még egyszer mondom, a lányaink mellé fiút is kaptunk. Igen, Jürgen, maga a fiunk lesz. Nem, nem is maga, hanem te, Jürgen, te leszel a fiunk.

Az idős hölgy homlokon csókolta a fiatalembert, ő pedig boldogan átölelte.

− Ha megengedik, boldog örömmel leszek a fiuk. Szólíthatom Sanna néninek?

− Nem, mától fogva Sanna mama akarok lenni. Azt hiszem, kiérdemeltem ezt a címet.

− Ezerszer, te drága lélek!

− Tudod, Nanda, ma először érzem magam igazán anyának, mert áldozatot kell hoznom a gyermekemért. És Richard bácsit is Richard papának kell szólítanotok, ha megjön. Ebből azonnal mindent megért majd.

Richard Vendal valóban azonnal tudta, mi történt, amikor a két fiatal elébe sietett, és Richard papaként üdvözölte. Előbb a jegyeseket ölelte szeretettel magához, aztán a feleségét.

− Nos, Sanna mami, milyen érzések töltenek el? Az asszony elmosolyodott a könnyei alatt.

− Anyósi érzések, Richard − válaszolta tréfálkozva. Az asztalnál koccintottak a jegyespár egészségére, aztán részletesen megbeszélték a teendőket. Vendalék kikötötték, hogy Jürgennek még legalább két hónapig náluk kell maradnia, és aztán itt tartják meg az esküvőt. Addig Heidersbergben mindent előkészíthetnek a fiatal pár fogadására. Hermann-nak hosszú táviratot küldtek, és megbízták, hogy vegyen fel megfelelő létszámú személyzetet, ha lehet, a régieket, és Christine, a szakácsnő is vegye át újra a konyha vezetését. Nanda biztos volt abban, hogy az öreg inas mindent a legjobban intéz majd.

Jürgen apját csak rövid sürgönyben tájékoztatták a két fiatal elhatározásáról. Soha senki nem tudta meg, mit érzett Georg Halden, amikor kézhez kapta az értesítést.

Jürgen örült, hogy nem kell sokáig várniuk az esküvővel, és őt addig sem küldik vissza Németországba. Vendalék azt azonban kikötötték, hogy a Nanda huszonegyedik születésnapjára tervezett utazásra mindenképpen sort kerítenek. Akkor fogják új lakóhelyükön először meglátogatni az ifjú párt.

Jürgen és Nanda életük legszebb napjait töltötték együtt. Kizárólag a szerelmüknek élhettek, Sanna mama viszont ki sem látszott a munkából. Az esküvő megszervezése komoly feladat volt, mert nagyon sok vendéget hívtak meg. Richard papa néha-néha ugratta is a feleségét az ügybuzgalma miatt.

− Csak egy lányt adhatok férjhez − válaszolta az asszony −, úgyhogy alaposan ki akarom élvezni a lehetőséget.

Sanna mama Nandával és Jürgennel még egyszer elutazott Buenos Airesbe, hogy megrendelje a lány kelengyéjét. Az asszonynak természetesen mindenből csak a legszebb és a legjobb felelt meg.

Unokahúga ezekben a hetekben többször is úgy érezte, hogy álmodik. Mindenki versengve kényeztette, és ő nem tudta, kinek tartozik nagyobb hálával.

Georg Halden rövid táviratban kívánt nekik minden jót, miután nagy nehezen úrrá lett első haragján. Mérhetetlenül bosszantotta, hogy fia sorsa az ő segítsége nélkül is remekül alakul. Sejtette, hogy Jürgen azóta megtudta róla a teljes igazságot. Sanna Vendal aligha hallgatta el.

Amióta nyíltan összecsapott a fiával, Georg Halden mindig levert, szinte már búskomor volt. Úgy érezte, valamennyi terve kútba esett. Hogy túltegye magát a csalódáson, minden korábbinál több nehéz burgundi bort ivott, minek következtében dühkitörései egyre hevesebbek lettek, és az emberei egyre jobban féltek tőle. Heidersbergbe nem tette be többé a lábát. Eugenie Sanders időnként segélykérő levelekkel fordult hozzá. Nem sikerült nevelőnőként elhelyezkednie, és megtakarított pénzéből végül kis édességboltot nyitott. Az üzlet azonban nem ment jól, és a kisasszony gyakran került nehéz helyzetbe. Georg Halden azonban elolvasatlanul összetépte, és a papírkosárba hajította a leveleit.

Minderről Jürgen természetesen nem tudott. Életének ebben a boldog időszakában egyébként sem igen gondolt az apjára.

Az esküvő napja aztán sokkal gyorsabban elérkezett, mint a fiatalok hitték. Rosarióban adták össze őket, majd Vendalékkal és a vendégekkel visszamentek a farmra, ahol fényes ünnepséget rendeztek.

Éppen elindultak volna Rosarióba az esketésre, amikor a fiatalok sürgönyt kaptak Németországból.

„A fogadásukra minden készen áll. Sok boldogságot kívánunk! Hermann és Christine ”

− Azt hiszem, ez a két derék ember őszintén örül annak, hogy hazamegyünk, Jürgen − jegyezte meg Nanda.

A férfi magához vonta a menyasszonyát, és gyengéden nézett le rá.

− Egész Heidersberg örömmel várja ifjú úrnőjét. Ebben biztos vagyok.

Amikor hazatértek a szertartásról, újabb távirat várta őket. Georg Halden gratulált nekik, persze csak egészen röviden.

Az esküvői vacsora remekül sikerült. Nanda kikosarazott kérői beletörődtek a megváltoztathatatlanba, és azzal vigasztalták magukat, hogy bár nem közülük került ki a győztes, az a férfi nyerte el Nanda kezét, aki már tizenöt éves korában eljegyezte. Ennek természetesen hamar híre ment.

Sanna mamát majdnem ugyanúgy ünnepelték, mint a menyasszonyt, hiszen mindenki nagyon szerette, ő pedig hősiesen titkolta a szomorúságát, mert nem akarta sírással, panaszkodással keseríteni a fiatalok boldogságát.

A vacsora után az ifjú pár azonnal Buenos Airesbe utazott, ahol néhány napra egy szállodában vettek ki lakosztályt. Úgy beszélték meg, hogy a gőzösük indulása előtt a Vendal házaspár is felmegy a fővárosba, és majd csak akkor búcsúznak el egymástól.

Sanna mamának és Richárd papának jót tett, hogy még sokáig a vendégekkel kellett foglalkozniuk, és nem engedhették át magukat a bánatuknak. Másnap, miközben rendet raktak a házban, Jürgen nevére távirat érkezett Reichenauból. Sanna mama felbontotta, hogy megnézze, az ifjú pár után kell-e küldenie.

„ Georg Halden agyvérzés következtében váratlanul elhunyt. Az intéző és a közjegyző már intézkedik. Hermann ”

Sanna Vendal nagyot sóhajtott. Nanda ellensége nincs többé. Az égiek mindent jól elrendeztek.

Azonnal átsietett az intézőségre, ahol a férjét tudta, és szó nélkül átnyújtotta neki a sürgönyt. Richard Vendal elolvasta, és ő is megkönnyebbülten felsóhajtott.

− Csak azt mondhatom, hogy adjunk hálát Istennek! Sok kellemetlenségtől menekültek meg a fiatalok.

− Telefonáljunk a szállodába? − kérdezte Sanna asszony. Férje megrázta a fejét.

− Ne! Jürgen úgysem érne haza a temetésre. Ráérnek megtudni a hírt, mielőtt hajóra szállnak. A derék Hermann azt írja, hogy mindent elintéznek, amit kell. Látod, a bűn mindig elnyeri büntetését. Georg Haldennek egyedül, elhagyatva kellett meghalnia. A fia még a végtisztességet sem adhatja meg neki.

− Jó, hogy ez a hír nem tette tönkre a gyermekeink ünnepét − jegyezte meg Sanna mama.

− Így igaz, és a házasságuk első boldog napjait sem szabad megzavarnia.

Így aztán Jürgen csak akkor értesült az édesapja haláláról, amikor Vendalék elbúcsúztak tőle, és mindennek dacára lesújtotta a hír. Megbocsátott megboldogult apjának, és csak a gyász maradt a lelkében.

A fiatalok nehéz szívvel vettek búcsút Vendaléktól. Azzal vigasztalták magukat, hogy Nanda huszonegyedik születésnapjára elmennek majd Heidersbergbe. A fiatal teremtés mégis sírva borult a férje vállára a fedélzeten, amikor a hajó elindult velük. Sanna mama is keservesen zokogott a parton. A férfiak tartották magukat, de mindkettőjük szemében könny csillogott.

− Látod, édes Sannám, anyának lenni szenvedést is jelent − jegyezte meg Richard Vendal.

Sokáig integettek a fiataloknak, akiket saját gyerekeikként szerettek. Jürgen és Nanda is addig integetett nekik, amíg el nem tűntek a szemük elől. A fiatalember akkor magához vonta a feleségét, ő pedig ölelő karjában megfeledkezett a búcsú fájdalmáról.

Georg Haldent eltemették. Aligha akadt valaki, aki őszintén fájlalta volna az eltávozását. Halálát egy újabb dühroham okozta, amit az váltott ki, hogy Eugenie Sanders megint írt neki, ő pedig szerencsétlenségére most felbontotta a levelét. A vénkisasszony azzal fenyegette, hogy nyilvánosságra hozza: a hiszékenységével visszaélve alantas célokra használta fel őt. Mesterkedéseivel tönkretette az életét, miatta veszítette el a remek állását, kötelessége tehát, hogy segítsen rajta. Sürgősen szüksége van kétezer márkára, különben menthetetlenül nyomorba jut.

A kisasszony négy teljes oldalon ecsetelte sanyarú helyzetét. Georg Haldent a levél olvasása közben érte a már régen fenyegető agyvérzés. Hermannt, aki éppen Reichenauban tartózkodott, odahívták az ágyához. A férfi élt még, de már nem volt eszméleténél. Ujjai között összegyűrt papírlapot tartott, amelyen az öreg inas felfedezte Eugenie Sanders nevét. A tapintatos Hermann úgy gondolta, jobb lesz, ha ez az írás nem kerül illetéktelen kezekbe. Magához vette hát, odahaza pedig borítékba tette, és gondosan elzárta, hogy alkalmas időpontban majd átadja Jürgennek.

Georg Halden temetése után már csak rövid idő maradt az ifjú pár megérkezéséig. A szorgalmas Hermann azonban nemcsak Heidersberget, hanem Reichenaut is rendbe hozta addigra. Amikor az ifjú pár a csodálatos tengeri út után megérkezett Heidersbergbe, üdvözlésükre zászló lobogott az udvarházon. Mindenütt virágkoszorúk díszlettek, és az egész ház ragyogott a tisztaságtól. A régi személyzet nagy része ismét munkába állt, és lelkesen üdvözölte az érkezőket. Az intéző is jelen volt, és persze Hermann és Christine is. Nanda szeretettel üdvözölte őket, és még egyszer köszönetet mondott nekik mindazért, amit érte tettek, majd Jürgen is kezet szorított velük.

Miután a fiatalok elköltötték első közös ebédjüket szép új otthonukban, Hermann átadta Jürgennek azt a levelet, amelyet az apja kezéből vett ki. A fiatalember átfutotta az írást, majd szó nélkül odanyújtotta ifjú feleségének. Nanda is elolvasta, és akaratlanul is megsajnálta Eugenie kisasszonyt.

− Küldjük el neki azt a kétezer márkát, Jürgen, bár valójában nem érdemli meg.

A fiatalember megfogta és megcsókolta a felesége kezét.

− Hihetetlenül nagyvonalú vagy, drágám! Felőlem elküldheted neki a pénzt. Ha tőled kapja, nem hiheti azt, hogy a hallgatását akarod megvásárolni. Az efféle emberek könnyen zsarolókká válnak.

Nanda belátta, hogy a férjének igaza van, és Eugenie Sanders néhány nap múlva tőle kapta meg a kétezer márkát. A kisasszony már tudta, hogy Georg Halden agyvérzés következtében meghalt. Arról szerencsére nem értesült, hogy az ő levele okozta a bajt. Nandától a legjobbkor érkezett a pénz, mert Eugenie-nek időközben végleg be kellett zárnia kis boltját. A kétezer márkából új egzisztenciát teremthetett, de lelkifurdalása is megint feltámadt, amiért annak idején méltatlanul bánt a tanítványával. Bűnbánatát Nandának írt köszönőlevelében is kifejezésre juttatta, ő azonban a férje tanácsára nem válaszolt neki.

− Különben soha nem szabadulsz meg tőle − figyelmeztette Jürgen.

A fiatal párral felhőtlen boldogság költözött Heidersbergbe. Ott rendezkedtek be, mert úgy érezték, hogy Reichenaut átitatta a Georg Haldenből áradó gyűlölet. Napjaik szorgos munkával teltek, és egymás iránti szeretetük egyre jobban elmélyült. Vidám leveleket küldtek Sanna mamának és Richard papának, hogy ők is részesei lehessenek nagy-nagy boldogságuknak.

ISBN 963 296 530 2 ISSN 1216-2140

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629

Szerkesztőség: 1088 Budapest, Bródy Sándor u. 30/b

Telefon: [phone]

Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3756.49.01

Készült Debrecenben, a 2002. évben