Hedwig Courths-Mahler

Dorrit meg a húga

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Donit und ihre Schwester

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Komáromy Rudolf

Fordította: KOMÁROMY RUDOLF

I.

Dorrit és Micaela, Kurt Riemann két leánya Dorrit jegyesének, Lienhard von Riednek a társaságában vágott neki a New York és Hamburg közötti hajóútnak. A nővérek immár sok nehézséget tudhattak a hátuk mögött, hiszen meg kellett védeniük egymást apjuk önző terveitől, amelyektől végül Lienhard jóvoltából szabadulhattak. A féltestvérek közül Dorrit anyjának életét a férje komiszsága tette tönkre, mert Kurt Riemann a legalávalóbb egoisták közé tartozott, örökké csak magára gondolt. Micaela édesanyját úgyszintén mindig kihasználta, és most a leányokat is saját önös érdekei szolgálatába akarta állítani. Dorritot ugyanis, akiről eddig nevelőszülei gondoskodtak, egyik nagynénje az örökösévé tette, s ugyanez a néni Micaelára is hagyott egy kisebb összeget. Riemann számításába szerencsére hiba csúszott: hasztalan próbálta idősebb leányának vagyonát megkaparintani, elvetemült tervét meghiúsította Micaela, akinek mindaddig sikerült megvédelmeznie nemrég megtalált testvérét, amíg annak jövendőbelije ki nem mentette őket az apjuk karmaiból.

A nővérek New Yorkban vették át nagynénjük hagyatékát, amely Dorritnak hatalmas vagyont jelentett, Micaela esetében pedig mintegy százezer márkát. Ezek után hajóra szálltak Hamburg felé, majd onnan Thüringiába szándékoztak utazni, ahol Dorrit néhai nevelőszüleinek neustetteni uradalmán élt. Ott kívánt egybekelni Lienhard von Rieddel, és úgy gondolták, hogy Micaela is odaköltözik. A fiatalabbik Riemann lány eleddig azon a birtokon lakott, amelyet még spanyol édesanyja hozott a házasságba, s amelynek tulajdonjogán unokafivérével, Rodrigóval osztozott. Miután a tehetségtelen, önző és élvhajhász Kurt Riemann hihetetlenül lezüllesztette a főként állattenyésztésre alapozott gazdaságot, Micaela visszavonultan élt, apján és unokatestvérén kívül csupán indián szolgálójával, valamint egy rakás bárdolatlan tehénpásztorral érintkezett. Az utóbbiaktól nemegyszer csak erélyes kiállása, no meg éjjel-nappal magánál tartott pisztolya mentette meg.

A mindössze tizenhat és fél éves, törékeny leány jóval idősebbnek, érettebbnek hatott a koránál, s érthető módon nem tanult meg a jó társaságban mozogni, ellentétben nénjével, Dorrittal, akit elhalt nevelőszülei európai nevelésben részesítettek, így minden tekintetben művelt ifjú hölggyé fejlődött.

Micaela rajongással csüngött szépséges, szőke nővérén, akivel csak nemrégiben szereztek tudomást egymás létezéséről, és azóta már sok közös megpróbáltatást átvészeltek, miáltal ki-ki egészen a szívébe zárta a másikat. Dorrit fáradságot nem kímélve tanítgatta húgát a helyes viselkedésre, és sok szeretettel igyekezett hozzászoktatni őt a reá váró, számára teljesen új élethez.

Egyébiránt Micaela sok szempontból túltett a nénjén. Nem is csoda, hogy ő, akinek folyton az elvadult férfiak hordája ellenében kellett tartania magát, tetterő és életbölcsesség dolgában felülmúlta Dorritot. Hogy néha egy-egy hölgyek ajkára egyáltalán nem illő, erőteljesebb kifejezés szaladt ki a száján, az cseppet sem meglepő. Mindazonáltal nyugodt és határozott fellépésének köszönhetően ő is egészen felnőttnek tűnt.

A két leány éppen a Hamburg felé tartó gőzös korlátjánál állt. Már az uszodát is meglátogatták, s most Lienhardra vártak, aki még szokásos tornagyakorlatait végezte az edzőteremben, hogy majd együtt reggelizzenek.

Mindketten gyönyörködve figyelték a napfényben fürdő, szelíden fodrozódó tengert.

– A teringettét, Dorrit – szusszant nagyot Micaela –, mégiscsak lélegzetelállító érzés, amikor az ember tekintete végigsiklik a határtalan víztükrön. Engem a farmunk körüli prérire emlékeztet. Amikor a szél borzolja a fűszálak millióit, az is olyan, mintha a hullámok játékát látnád.

Dorrit mosolyogva nézte húga bájos arcát, mely az anyja emlékét őrző fekete hajkoronával meg az apjától örökölt kék szempárral egészen sajátos látványt nyújtott. Szeplőtlen, tiszta arcbőrét a nap és a levegő barnára cserzette. A maga módján mindkét nővér gyönyörű volt, hamar magukra vonták a hajó férfiutasainak figyelmét.

– Ejnye, Mica – emelte csillogó szürke szemét a húgára Dorrit –, már megint teringettéztél!

– Jaj, Donit – sóhajtotta a leány, és napbarnította arca egy picit elpirult –, mindig ilyenekkel gyötörsz. Félek, hogy sohasem tudom megszokni ezeket az óvilági huncutságokat. Akárhogy igyekszem, újra meg újra becsúszik egy-egy cifrább szó, ami miatt zsörtölődsz.

– Ne aggódj, Micám – fogta át szeretettel a húga vállát Dorrit – ezeken az apró botlásokon nagyon hamar túl teszed magad. Azért figyelmeztetlek minduntalan, hogy minél előbb végleg elfelejtsd őket.

– Szörnyen fáradságos kötelezettséget vállaltál ezzel, tudom én jól, milyen gyakran kellemetlen helyzetbe hozlak a pallérozatlanságommal.

– Ugyan, édesem, annyira azért nem pallérozatlan a modorod. Mindig bámulatra méltóan fegyelmezed magad, csak csodálni tudom a rendíthetetlen nyugalmadat és határozottságodat.

– Csodálni? Kettőnk közül inkább rajtad van csodálnivaló. Reggeltől estig nem tudok betelni az áradozással. Rajtad minden olyan kifinomult, csiszolt és ami még nagyobb dolog, olyan kedves és szeretnivaló.

– Drága kicsi húgocskám – nyomott gyors puszit testvére arcára Dorrit –, akkor mindegyikünk csodálattal adózik a másiknak, de ennél sokkal fontosabb, hogy tiszta szívből szeretjük egymást, nem igaz?

– Dehogynem, sokkal, de sokkal fontosabb – suhant át elbűvölő mosoly Micaela máskor oly komoly és szigorú arcán. – Nagyszerű, hogy megtaláltuk és szerethetjük egymást. Néha olyannak tűnik az egész, mint egy álom, amelyből hamarosan felébredek, és a farmon találom magam, abban a sivár kis odúban, ahol mindig a fegyverem után kaptam, mert az volt az érzésem, hogy meg kell védenem magam.

– Szegény Micám – ölelte magához testvérét fájdalmas arckifejezéssel Dorrit – felejtsd el mindezt! Most már itt vagy velünk, biztonságban. Neustettenben jól érzed majd magad, most kezded csak kiélvezni az ifjúságot. Nem maradtál le semmiről, hiszen oly fiatal vagy még, bár némelykor idősebbnek és értelmesebbnek tűnsz nálam.

– Igaz, ami igaz, a farmon töltött évek duplán számítanak. Nem kényeztetett el az élet, időnként kemény harcot kellett vívnom apánk tékozlási hajlamai ellen, megesett, hogy egyetlen fillér nélkül maradtam. Amikor a tehenészek ordítozva a bérüket követelték, apa magamra hagyott velük, hogy lecsillapítsam a kedélyeket, és fizetési ígéretekkel hallgattassam el őket. Micsoda fenyegetéseket kellett kiállnom, jaj, gondolni se bírok rá. Hála istennek, hogy mindez már a múlté.

– Nem is kell rá gondolnod, szívem. De ott jön Hardy, indulhatunk reggelizni.

Lienhard von Ried a nővérekhez lépett, lehajolt, hogy kezet csókoljon Dorritnak, és nyájas, testvéri kézfogással üdvözölte Micaelát.

– Dorrit, Mica, jól aludtatok?

– Köszönöm, Hardy, én igen, de Mica ma éjjel is gyakran felriadt. A gépzajt is szoknia kell még.

– Bizony, Mica – nevetett a férfi –, annak a háborítatlan csendnek, ami a farmon körülvett, visszavonhatatlanul vége, hiszen még Neustettenben is jobban zajlik az élet. Az én Riedburgomban kellene élned ahhoz, hogy azt a csendet újra megtaláld.

– Riedburg – tűnődött el Micaela –, alig meséltél róla, Hardy. Még mindig ott laksz?

– Természetesen.

– Miután Dorritot feleségül vetted – nézett kérdően Lienhardra a leány –, akkor is Riedburgban maradsz?

Donit elvörösödött és félrefordult, Hardy azonban mosolyogva pillantott Micaelára.

Bármilyen érett és értelmes volt sok tekintetben ez a fiatal teremtés, néha gyermetegnek és tapasztalatlannak tűnt. Éppen ez adta egyéniségének különös báját. Ellentmondásosságát még Lienhard von Ried is elragadónak találta, jóllehet egész lényét Dorrit iránt érzett, szenvedélyes szerelme töltötte be. Menyasszonya pirulása sem kerülte el a figyelmét.

– Nem, Mica, az esküvő után Neustettenbe költözöm – siklott tekintete a jegyese felé –, mivel át kívánom venni a birtok irányítását.

– Úgy hallottam, hogy beszámolót készülsz írni a kutatóexpedícióidról. Mi lesz így a tudományos munkáddal?

– Azt is folytatom, de csak a szabadidőmben. Így persze nem valószínű, hogy hamar elkészülök vele, legfontosabb kötelességem azonban ezentúl Dorrit vagyonának a kezelése és a birtokának igazgatása.

– Képzelem, mennyi gonddal jár az – sóhajtott mélyet Micaela. – Nagyon örülök, hogy a nagynénénk Dorritot tette meg elsőrendű örökösévé, engem megijesztett volna, ha olyan rengeteget hagy rám. Kétségkívül kellemesnek tűnik némi pénzhez jutni, miután az embernek gyakran a legszükségesebbeket is nélkülöznie kellett, ám az a százezer márka, amit a néni nekem juttatott, bőségesen elég. Többet nem is szeretnék.

– Amíg nekem jól megy sorom, te sem fogsz soha hiányt szenvedni – vetette közbe Donit.

– Én viszont úgy vélem, ehetnénk végre – jelentette ki kertelés nélkül Micaela. – Alaposan megéheztem, és itt a gőzösen sokkal finomabb a reggeli, mint amilyenhez a farmon szoktam.

– Akkor igyekezzünk, nehogy még éhesebb legyél, és annyit találj enni, ami már árt a vonalaidnak – évődött Hardy.

Micaela nevetve húzta végig a kezét darázsderekán.

– A hízásra igazán nem vagyok hajlamos, ahhoz átkozottul sokat kéne... jaj, már megint mit mondtam! Ez iszonyú, hogy nem tudok vigyázni a számra!

– Dehogynem, Mica, meglátod, menni fog.

– Dorrit annyit vesződik velem, igazán hálátlanság tőlem, hogy mindig elfelejtem, amit tanít nekem.

– Én már így is majdhogynem túl civilizáltnak talállak, kár lenne teljesen veszni hagyni eredendő természetességedet.

– Azt Mica sohasem fogja elveszíteni, még ha a cifra jelzőket kigyomlálja is a beszédéből. Egyébként a legtöbbet attól szenved, ha emiatt megbámulják az emberek, akikkel érintkeznie kell.

– Az ég szerelmére, ez a bámészkodás különben is rettenetes! Amikor észreveszem, legszívesebben egy egérlyukba bújnék, vagy visszamenekülnék a farmra – jelentette ki teljesen feldúlva Micaela. – Nem, nem, édes Dorrit, ne hagyd abba a tanításomat! Sajnos, épp elég olyasmit kéne még kiirtanom magamból, amit Hardy lekötelező udvariassággal „eredendő természetességnek” nevezett. Most viszont, ha nem jöttök velem azonnal reggelizni, elkezdek bömbölni, mint valami kiéheztetett vadállat!

Hardy és Dorrit nevetve fogta közre a leányt, és bevezették a reggelizőterembe, ahol hamarosan mindenféle ínycsiklandó falatokkal kínálták őket. Micaela élvezettel látott neki az étkezésnek, s közben a száraz barna kenyérre gondolt, amit a farmon kapott reggelire. Mivel a birtok a legközelebbi kisvárostól, Bonarától is több óra járásra feküdt, a kenyeret hetente házilag sütötte a kis cselédlány.

Reggelizés közben mindenfelől érdeklődve figyelték őket. Egyik-másik útitársukkal kölcsönösen üdvözölték egymást. A két nővér vitán fölül a két legszebb leány volt a fedélzeten. Minthogy azonban Dorritot Lienhard von Ried menyasszonyaként ismerték, az érdeklődés elsősorban Micaela Riemannra összpontosult, akinek egzotikus bája minden férfi figyelmét fölkeltette. Volt is Micaelában valami különlegesen eredeti. Magától értetődő természetességgel beszélt olyan dolgokról, amelyeket más ifjú hajadonok a szájukra sem vesznek. Szeplőtlen ártatlanságában eszébe sem jutott, hogy képmutató szemérmességgel palástolja azt, amit annyira emberinek érzett. A körülírást nem ismerte, mindent a nevén nevezett. Ez egyeseket talán arra bátoríthatott volna, hogy kevésbé jólnevelten viselkedjenek irányában, ám egész lényéből olyan becsületesség és szigorúság, az érzések olyan tisztasága és finomsága áradt, hogy csak a legarcátlanabb férfiak merészkedtek volna a közelébe, az efféle elemeket azonban Lienhard gondosan távol tartotta, ezáltal megkímélte a leányt a kellemetlen tapasztalatoktól.

A nővérek nagynénje Micaelát nemcsak százezer márkás vagyonhoz juttatta – pontosabban huszonötezer dollárhoz, melyet azonban csak férjhezmenetelét követően vehetett kézhez –, hanem kétszázötven dollár összegű havi járadékhoz is. Ez a filléres gondokhoz szokott leány szemében fejedelmi jövedelemnek tűnt. Ennélfogva szívesen átengedte a farmból neki járó örökrészt az édesapjának, aki ennek fejében békében hagyta őt eltávozni Dorrittal. Micaela számára hirtelen oly könnyűvé vált az élet, hogy szinte repülni tudott volna.

A sok idegennel azonban, akivel most kapcsolatba került, már kevésbé könnyen boldogult, mivel elég finom érzésű volt ahhoz, hogy észrevegye, afféle csodabogárként kezelik. Ha valamelyik úr alkalmasint a kelleténél nagyobb figyelemben részesítette, rögtön azt kérdezte magától, vajon miért fordulnak felé ezek az emberek olyan fokozott szeretettel, és miért ruházzák fel annyi bámulatra méltó tulajdonsággal. Nem állhatta meg, hogy ilyenkor valami találó, de erősen szókimondó megjegyzést ne szúrjon közbe, és azután csodálkozott csak igazán, hogy az urak ezt „aranyosnak”, „elragadónak” vagy éppen „imádnivalónak” találták. A legjobban attól félt, nehogy gorombán viselkedjék.

Lassanként persze megszokta ezt a hangot, ám egyre kevésbé tetszett neki, mivel őszintétlennek és mesterkéltnek tartotta. Tapasztalatlanságában nem is sejtette, milyen bájos, és mennyire elbűvöli környezetét. A vad cowboyok nemegyszer világosan tudtára adták, hogy megkívánták, és a vágyaiknak olyan nyers egyértelműséggel adtak hangot, amit esetenként a fegyverével kellett elhallgattatnia. Ha sejtette volna, hogy ezek a mostani mézesmázos szavak alig takarnak egyebet a tehénpásztorok leplezetlen kívánságainál, talán szívesen kapta volna újra kezébe a pisztolyát.

Dorrit ezen a téren is törekedett fokról fokra felvilágosítani a húgát, méghozzá azon a finom, jóságos módon, mely minden élethelyzetben a sajátja volt.

A gőzös immár egész közel járt úti céljához, s harmadnap reggel fel is tűntek a német partok az utasok szeme előtt. Még a délelőtt folyamán befutottak Cuxhavenbe. Nem sokkal később a két nővér és Lienhard von Ried elhagyta a hajót, s megkeresték a hamburgi szállodát, amelyben a férfi már New Yorkból szobát foglalt.

Hamburgban Dorrit bevásárolt egyet-mást a maga és Micaela számára. A húga mindenhová elkísérte, és nagy szemeket meresztve figyelte, amint Dorrit mindenféle izgalmas és gyönyörű holmikat vásárol, s szemrebbenés nélkül fizeti ki értük az igen borsos árat. Ez az isten háta mögött felnevelkedett leány számára, aki előtt ez a fényűzés eddig ismeretlen volt, egyenesen szenzációszámba ment. Mivel a nénje Európából is vitt magával néhány holmit a részére, meg New Yorkban is vett neki ezt-azt, amire egy ifjú hölgynek szüksége van, Micaela már megszokta, hogy csinos és elegáns öltözékben járjon, de újra meg újra eszébe jutottak azok a farmon hordott, szerény ruhák, amelyeknek télen-nyáron bírniuk kellett az igénybevételt, akár a szinte vadlovakon való nyargalászást is. Mindenesetre megigézte a nagyszerű, új élet, és hamar megtanulta élvezni azt.

Amíg a leányok a boltokat járták, Lienhard von Riednek mindenféle üzleti ügyeket kellett elintéznie. A szállodában az étkezéseknél találkoztak, s harmadnap mindhárman továbbutaztak Neustettenbe.

Micaela számára minden nap újabb csodát hozott. Elkápráztatta Hamburg lármája és forgataga, s még jobban bámult, amikor Berlinbe értek. Sokszor ijedten összerezzent, amikor gépkocsin haladtak az utcákon, és számtalan más autó suhant el mellettük. Bezzeg a farmon félelem nélkül ügetett ki a környező végtelen gyeptengerre, a legszilajabb lovak hátán, merészen és eltökélten nézett szembe a marcona cowboyhaddal, nyugodtan és magabiztosan védte meg magát ezer veszélytől. Ez a féktelen nagyvárosi zsivajgás azonban újra meg újra megrémítette, s megkönnyebbülten lélegzett fel, miután ismét elhagyták Berlint.

Az immár testvérnénje tulajdonát képező birtokon végre megnyugodhatott. Itt nem zavarta utcazaj, majdnem olyan háborítatlan volt a csend, mint a farmon, legalábbis az első napokban úgy tűnt. Csakugyan, egy thüringiai udvarház valósággal a béke szigetének tetszhet a nagyváros zajló életéhez képest.

Hamarosan sor került Dorrit és Lienhard menyegzőjére. Nem akarták tovább halogatni a házasságkötést, jóllehet a leány nevelőszüleinek halálát követő gyászév még nem telt le. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban mindkét ifjú hölgy számára az látszott a leghelyesebbnek, ha Lienhard von Ried pártfogása alá helyezik magukat.

Az esküvőig a vőlegény visszaköltözött riedburgi otthonába, ahol öreg inasa, Breitner és annak felesége nagy szeretettel viselték gondját. Hazaérkezése után nyomban meghívta a nővéreket a sasfészekbe, s Micaelát egészen elbűvölte az ódon épület, a mennyei békesség, amely ott fenn uralkodott, a Breitnerék által megművelt kertecske, meg a hangulatos kis térség a vár előtt álló három terebélyes hársfa alatt, ahol Breitnerné az uzsonnaasztalt megterítette. Míg ott üldögéltek, Micaela a páratlan panorámában gyönyörködött. Egészen Neustettenig el lehetett látni onnét.

Miután elfogyasztották a kávét s hozzá Breitnerné saját sütésű kuglófját, Micaela az idős asszonnyal körbevezettette magát a kis kertben, a sokféle vetemény és tarka virág között. Itt Riedburgban még szebbnek talált mindent, mint Neustettenben. Teljesen meg tudta érteni, hogy Lienhard annyira ragaszkodott e régi dicsőségről tanúskodó falakhoz, melyek között mindig menedéket talált, valahányszor hosszan tartó kutatóútjairól hazájába visszatért, hogy eredményeit papírra vesse.

A férfi nemcsak Dorrittal való egybekeléséig akart itt fönn maradni – hiszen így kívánta az illem –, hanem már azt is elhatározták menyasszonyával, hogy újdonsült házasokként együtt is eltöltenek itt egy kis időt – körülbelül egy hetet–, azután együtt költöznek át Neustettenbe.

Az ifjú pár lakodalmát látványos külsőségek nélkül ülték meg, csupán a legszűkebb baráti kört, valamint a lelkészt és hitvesét hívták meg. A tiszteletes úr legidősebb leánya a neustetteni háztartásban tevékenykedett, és hasznos segítségnek bizonyult Dorrit számára.

Miután a frissiben összeesketett pár felkerekedett Riedburgba, ahol Breitnerék nagy ünnepélyességgel fogadták őket, Micaela egyedül maradt Neustettenben.

Csak most érezte át teljes mélységében a nyugalmat, mely megváltozott életkörülményei miatt eltöltötte. Minden eddig szerzett élménye olyan viharos sebességgel érte, hogy az események forgószelében szinte azt sem tudta, mi történik vele. Végtére is alapjaiban változott meg az élete, s egyelőre nehezen igazodott ki az új viszonyok között.

Teljes szívéből szerette Dorrit nővérét; boldog volt, hogy megtalálták egymást, mostani ideiglenes magányában azonban felmerült benne a kérdés, nem felesleges-e jelenléte az ifjú házasok otthonában. Aggódva gondolt arra, hogy terhére lesz Lienhardéknak, akikkel egy fedél alatt él majd, s azon töprengett, mi módon kerülhetné el ezt.

Amióta az eszét tudta, mindig magány kísérte napjait. Édesanyját korán elveszítette, az apja alig törődött vele. Rodrigo, az unokafivére kicsi korukban játszótársául szegődött, már ha egyáltalán idejük maradt a játékra, később azonban a leány apja olyan életvitelre kényszerítette a fiút, amely attól a kevés jó tulajdonságától is megfosztotta, amellyel addig rendelkezett. A papa sötét árnyékot vetett mindenkinek az életére, akivel csak érintkezésbe került. Első feleségét, Dorrit édesanyját a halálba kergette, a másodikat, aki Micaelát szülte, rászedte és megcsalta. Az unokaöccsét – ahelyett, hogy a gondnokságára bízott hagyatéki vagyonrészét becsületesen kezelte volna – rossz társaságba vitte, és az örökséget csaknem teljesen eltékozolták. Dorrit és Micaela pedig csak nagy nehézségek árán menekedhettek meg aljas terveitől, melyek őket is megsemmisüléssel fenyegették volna, ha továbbra is a gonosz ember befolyása alatt maradnak.

Rettenetesen kínozta, hogy megvetéssel kell gondolnia az apjára, akinek becstelensége saját ártatlan gyermekeit is szégyenbe hozta, az ő nevüket is beszennyezte. Milyen jó Dorritnak, hogy olyan korán elkerült az apjuktól, nevelőszüleinél szeretetteljes fogadtatásra talált, az ő nevüket viselhette, amíg fel nem cserélte azt a férjéével. Dorritot a nevelőapja után Lundnak hívták, a Riemann nevet már egész kicsi korában szinte kitörölték az emlékezetéből. Szerencsére Hardy már eljegyezte, mielőtt az apja hosszú évek után aljas szándékkal ismét belépett az életébe. Másképp nem is lett volna bátorsága elfogadni Hardy házassági ajánlatát.

Riemann csak akkor szánta el magát újbóli színrelépésre, amikor tudomására jutott, hogy Rose néni Dorritot nevezte meg első számú örökösének. Nem idegenek által felnevelt gyermekét vágyott látni, a nagy örökség utáni sóvárgás hajtotta Németországba. Semmitől sem riadt volna vissza, hogy a leányt kiforgassa vagyonából, ha ki nem mentik kezei közül. Istennek hála, aljas számítását keresztülhúzták. Dorrit most már biztonságban van, Hardy szeretetének védelmében. Az ő drága, imádott nővére immár boldog lehet.

Saját magának azonban aligha tudna elképzelni hasonló boldogságot. Neki sohasem lenne mersze egy férfinak nyújtani a kezét, bemocskolt nevét a házasságba vinni, azután örökkön rettegni, nem bukkan-e fel ismét az apja – akit Hardy erélyes fellépése egyelőre ártalmatlanná tett –, és nem mérgezi-e meg újra az életét alantas vágyával, ami nyilván Micaela jövendőbelijét is érintené. Nem, soha nem fog férjhez menni. Örökre Dorrit és Lienhard mellett marad. Hardy olyan jó és tisztességes, soha nem fogja azt éreztetni vele, hogy a terhére van, a nénje meg úgysem akarná elengedni.

Maga előtt azonban hasztalan igyekezett titkolni, hogy a fiatal házasoknak nincs szükségük a jelenlétére.

Most mitévő legyen?

Mialatt Dorrit ifjú férjével boldog riedburgi visszavonultságban töltötte az időt, Micaela egyre csak ezen töprengett.

Végül megtalálta a kiutat. Mihelyt a házaspár visszatér, olyan javaslattal áll nénje elé, amely bizonyosan jó és helyes, és mindannyiuk számára megnyugtató megoldást kínál az égető kérdésre.

II.

Miután fakereskedése, no meg jó szerencséje révén csinos vagyont gyűjtött, Herbert Rottach módos házat építtetett a legjelentősebb kanadai tengeri kikötő, Montreal északnyugati részén. Ott lakott egyetlen fiával, Heinzcel, akivel huszonkét évvel azelőtt vándorolt ki Németországból. Heinz akkoriban töltötte be tizedik életévét. Bátran vágott neki édesapjával a nagyvilágnak, amikor az feltette a kérdést: otthon marad-e az anyjával, vagy elindul vele az ismeretlen messzeségbe. A kis Rottach csak egyetlen pillanatig habozott, azután felemelte komoly szemét, aprócska jobbját nyugodt és magától értetődő mozdulattal az apja erős kezébe helyezte, és így szólt:

– Veled megyek, papa!

– Úgy vigyázz, Heinz, hogy édesanyádat nem látod viszont többé, én végleg elutazom!

A kislegény tekintete hosszan pihent a férfi arcán. Bár még csak tíz esztendőt számlált, mégis felfogta, miféle tragédia játszódott le a szülői házban. Számtalanszor szemtanújává vált, amikor az anyja szemrehányásokkal illette a férjét, s nemcsak a féltékenységével kínozta, hanem azt is újra meg újra felhánytorgatta, hogy csak a pénze miatt vette feleségül.

Herbert Rottach ugyanis annak idején, hogy édesapját a tönkremenéstől megmentse, egy gazdag lányt vett el, ám egy pillanatig sem titkolta, hogy nem szereti, csupán annyit ígért: mindig tisztelni fogja, és hűséges marad hozzá.

Klementine Rottach a körülmények ismeretében készséggel férjhez ment hozzá, de szenvedélyes természete nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy a férje nem viszonozza forró szerelmét. Előbb minden eszközzel megkísérelte szerelemre gerjeszteni, de hamarosan elveszítette a türelmét. Minthogy nem járt azonnal sikerrel, szemrehányásokkal halmozta el, féltékenységi jeleneteket rendezett, és dühében addig gyötörte a férjét, míg az már alig bírta tovább a megaláztatást. A férfi minden tőle telhetőt megtett, hogy kisfiát megkímélje a parázs veszekedésektől, ám a felesége nem ismert se istent, se embert, ha elvakította a düh, így még a gyermek jelenlétében is a legkínosabb csetepatékra került sor.

Így teltek egymás után a nyomasztó évek, és Herbert csak az apja miatt tartott ki az asszony mellett. Miután azonban az öreg meghalt, felszabadult a lelki teher alól. Újra megpróbált szót érteni a feleségével, és amilyen nyugodtan csak bírta, elmagyarázta neki, hogy kizárólag az apjára és a fiára való tekintettel viselte el ezt a házasságot. Most azonban, hogy az előbbi már a mennybe szállt, senki és semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy elhagyja őt, amennyiben nem változik meg, és nem hagy fel rosszindulatú gyanúsítgatásaival.

– Ne vesd többé a szememre, hogy csak a pénzedért vettelek el! Ezt soha nem is tagadtam, ellenkezőleg, nyíltan bevallottam, és az ígéretemet, hogy ennek ellenére hűséges férjed leszek, soha nem szegtem meg. Az apám és a fiam kedvéért tartottam ki melletted, holott porig aláztál, és kiszívtad a véremet. Édesapám elhunytával miatta már nem kell aggódnom, így tehát másképp léphetek fel, mint eddig. Az adósságot, amit az apám miatt magamra vettem, az utolsó fillérig megtérítettem, ezzel kvittek vagyunk. Apám még hagyott is rám valamicskét, úgyhogy a jövőben sem kell tőled semmi. Ha nem fejezed be végre-valahára a gyötrést és a megalázást, akkor köztünk mindennek vége. Ezt jegyezd meg magadnak! Ha csak egyetlenegyszer is alaptalan szemrehányásokkal illetsz, örökre itt hagylak, és a fiamat is magammal viszem, mert nem akarom, hogy az apja elleni gyűlöletre neveld. Már épp eleget látott és hallott a szülői házban, tovább nem engedem keseríteni az életét. Nem tehetek arról, hogy nem tudlak szeretni, de a viselkedéseddel is lehetetlenné tetted, hogy a szívembe fogadjalak. Mindig iparkodtam azonban kimutatni a hálámat. Most viszont nem bírok továbbra is így élni veled. Kapsz még egy lehetőséget, feltéve, hogy mától kezdve megváltozol, békén hagysz a szemrehányásaiddal, és nem teszed pokollá az életemet. Ha képtelen vagy erre, ha még egyszer nem tudod fékezni magad, és vad indulataidnak szabad folyást engedsz, akkor utoljára láttál, erre a szavamat adom!

Az asszony egy időre lehiggadt, a férfi komoly szavai mintha hatást tettek volna rá. A béke azonban nem tartott sokáig, néhány hét múlva Klementine ismét olyan hallatlan, bőszült szenvedéllyel támadt a férfira, úgy elhalmozta szidalmakkal és gyanúsítgatásokkal, hogy az egy utolsó pillantást vetett rá, és egy szó nélkül kilépett a szobából.

A felesége még mindig nem vette komolyan a fenyegetést. Szokás szerint vad ajtócsapkodással, rikácsolva járt-kelt a házban, tombolása még sokáig nem hagyott alább. Az ember eközben nyugodt elszántsággal a fia szobájába ment.

Heinz sápadt arccal fogadta az apját, mivel a házban található összes cseléddel egyetemben jól hallotta az anyja kiabálását és gyalázkodását. Az egész szomszédság előtt nyílt titok volt, hogy Klementine Rottach pokollá teszi a férje életét. Azt persze senki sem sejtette, mennyire szenved mindettől maga az asszony. Olyan csillapíthatatlan szenvedéllyel szerette a férjét, hogy semmiképp sem érhette be azzal, amit az ura nyújtani tudott neki.

Herbert Rottach azonban a szavát adta, hogy elhagyja, ha még egyszer efféle jelenetet rendez. Miután ez mégis megtörtént, a fiáért ment, hogy őt is magával vigye. A küszöbön megtorpant, arra gondolt, akarata ellenére nem szakíthatja el anyjától a gyermeket, így tehát a tízéves fiúcska kezébe tette le a döntés jogát.

Heinz pedig hamar határozott, hogy az apjával megy, akin forró szeretettel csüggött, míg anyja zabolátlan, vad természete inkább taszította, mint vonzotta. Egy szó mint száz, Herbert Rottach még azon a napon megtett elutazásukhoz minden előkészületet. Egy barátja már évek óta Kanadában élt, oda kívánt ő is kivándorolni. Senki sem ismerhette úti célját: minden hidat fel akart égetni maga mögött.

Felvette a bankból az apjától örökölt szerény összeget, írt az ügyvédjének, hogy legyen mindenben a felesége segítségére, s amennyiben az a házasság felbontását óhajtja, a lehetőségekhez képest könnyítse meg a dolgát, ő pedig ebben az esetben magára vállalja, hogy az ő, vagyis a férj hibájából mondják ki a válást.

Amikor Klementine másnap reggel felébredt, és kissé rossz lelkiismerettel az étkezőbe lépett, sem férjét, sem fiát nem találta ott. Csak a férje keze írásával neki címzett levél feküdt az asztalon. Reszkető kézzel tépte fel a borítékot, hirtelen elszorult a szíve, hogy az ura talán beváltotta a fenyegetését. A következőket olvasta:

„Isten veled, Klementine! Tegnap végérvényesen elvágtad a kettőnket összefűző köteléket. Miközben ezeket a sorokat olvasod, Heinzcel már messze járunk. Ha válni akarsz, az ügyvédem a segítségedre lesz. Nélkülem talán jobban megtalálod a boldogságot, mint az én oldalamon. Bocsásd meg, hogy nem tudtalak szeretni, a sors akarta így. A fiúnkból derék embert nevelek, s ha majd felnőtt, és viszont kíván látni Téged, nem fogom megakadályozni ebben. Engem azonban, ha rajtam múlik, nem látsz többé. Törölj ki az emlékeidből, és próbálj meg nélkülem boldogan élni, ha már velem nem sikerült! Mindennek ellenére fogadd hálámat azért, mert apámon segítettél. Isten fizesse meg a jóságodat, én nem voltam rá képes.

Ég veled!

Herbert Rottach”

Miután Klementine végére jutott az írásnak, összeroppant. Nem akart többé viaskodni a sorssal, amelyet magának teremtett, nyöszörögve magába roskadt. Sohasem gondolt arra, hogy Herbert tényleg megteszi, amivel fenyegette. Keserű szemrehányásokkal illette magát. Ha tudta volna, hová ment a férje a fiával, akár térden csúszva is utánuk ered, ha az ura úgy kívánja. De eltűnt, valóban kitörölte magát az életéből, s most keservesen vezekelhetett zabolátlan indulatai miatt. Sohasem tudta meg, hová utazott a férje, a válókeresetet azonban nem nyújtotta be – szinte vigaszt jelentett számára a tudat, hogy így magához kötheti, és a férfi nem vehet egy másikat feleségül.

A vagyona lehetővé tette, hogy költekező életmódot folytasson. Elhagyta a várost, melynek lakói nem sok részvétet és együttérzést tanúsítottak iránta, s a szüleitől örökölt földbirtokra húzódott vissza. Időnként hosszabb utazásokat tett, s ilyenkor újra és újra megpróbált a férje és a fia nyomára bukkanni, ez azonban sohasem sikerült neki.

Herbert Rottach fiával tehát a kanadai Montrealba utazott. Ott felkereste legénykori pajtását, akire a sorsát bízta. Amaz minden vonatkozásban segített neki, hogy új megélhetést találjon magának, s Rottach fakereskedést nyitott, amelyet aztán évről évre bővítgetett. Mostanára kiterjedt erdőségeket birtokolt Kanada északi részén, és számos munkást foglalkoztatott. Gazdag ember lett, és elfelejtette, amit a háta mögött hagyott. Sohasem jutott eszébe, hogy újraházasodjék. Egyedül a fiának élt, kitűnő nevelést biztosított neki, és büszke volt rá. Heinz az apja hasonmásává fejlődött, csak fiatalabb kiadásban. Kölcsönösen nagy szeretettel vették körül egymást, hiszen nem tartoztak senki máshoz e világon.

Miután Heinz betöltötte huszonötödik évét, az apja feltette neki a kérdést, kívánja-e viszontlátni az édesanyját, mert ő nem gördít akadályt az útjába. Heinz az apjára emelte komoly, szürke szemét, és eltűnődve nézte egy darabig.

– Inkább nem tenném, apám – szólalt meg azután. – Amennyiben a mama még egyáltalán gondol rám, és egy szikrányi szeretet él a szívében irántam, akkor csak fájdalmat okozok neki azzal, ha felkeresem, s azután ismét elhagyom. Ha pedig már elfelejtett – talán újra férjhez ment, és gyermekeket szült –, akkor semmi értelme találkoznunk.

– Nem ment férjhez, Heinz. Időközben a legnagyobb titokban tudakozódtam utána. A birtokán él, Dél-Thüringiában, minden télen néhány hónapot utazgatással tölt, és egészséges. Ez minden, amit róla tudok.

– Az nem derült ki – figyelt fel a fiú –, hogy elvált-e tőled?

– Nem, fiam, nem vált el.

– Tehát ezért nem nősültél újra?

– Nem – rázta a fejét Herbert Rottach –, azt akkor sem tettem volna, ha szabad vagyok. Az én tapasztalataimmal az ember nem bocsátkozik még egyszer ilyen kockázatos vállalkozásba.

– Pedig rengeteg asszony között válogathattál volna, apám. Van benned valami, ami vonzza a nőket, egyszer magam is így hallottam.

– Az asszonyok nem bírják elviselni, ha nem figyelünk rájuk – vonta meg a vállát Herbert –, szívesen kényszerítenének rá. Az egész titokzatos vonzerőm abban merül ki, hogy nem tudták magukra vonni az érdeklődésemet.

– Meglehet, apám, de mégiscsak borzasztó nagy kár, hogy nem találtál és másnak sem szereztél boldogságot, noha mindkettőre képes lettél volna.

– Nem volt időm nőkre, gyermekem. Amióta Németországot elhagytuk, mindig csak téged szerettelek, és apaként annyi boldogság és büszkeség jutott nekem, hogy egy asszony mellett sem lehettem volna boldogabb. Nos, rendben, nem erőszakolom, hogy az anyádat meglátogasd, de ha bármikor elfogna utána a vágy, semmiképpen ne légy rám tekintettel, utazz csak el hozzá! Igen, mégis azt hiszem, hogy boldoggá tennéd őt a látogatásoddal. Nem volt ő hideg, érzéketlen asszony, csupán nem tudott uralkodni magán és az indulatain.

– Soha nem titkolom előled, ha olthatatlan vágyat érzek, hogy viszontlássam őt – nyújtotta kezét az apjának Heinz. – De nem hiszem, hogy engednék a kísértésnek. Nem akarom az érzelmeimet választás elé állítani, túl sokat jelentesz nekem ahhoz, hogysem más is helyet kaphatna a szívemben.

– Hát, fiam – húzódott jóindulatú mosolyra az apa szája –, ha Isten is úgy akarja, egy napon mégis osztoznom kell a szíveden egy asszonnyal.

– Úgy érted, ha megházasodnék?

– Pontosan úgy!

– Az még sokára lesz, apám. Magam is részesévé váltam keserű tapasztalataidnak, ha mégoly kisfiúként is. Az ilyesmit nehéz feledni.

A beszélgetés után nem esett több szó Heinz anyjáról apa és fia között.

Néhány évvel később Heinz Rottach egy kongresszuson megismerkedett Lienhard von Rieddel. A két fiatalember között azonnal rokonszenv ébredt egymás iránt, és hamarosan egészen összebarátkoztak. Lienhard épp akkor készült újabb kutatóútra, Heinz pedig a vezetőjéül szegődött az észak-kanadai erdőségekben. Amikor aztán újdonsült barátja elhatározta, hogy Montrealból délsarki expedícióra indul, a Rottach fiú megkérte apját, engedje el őt is.

Herbert nehéz szívvel, mégis habozás nélkül beleegyezett, így Heinz Rottach barátja társaságában néhány évre elutazott.

Sok érdekes élményre tettek szert, számos veszélyt álltak ki együtt, mindenféle viszontagságokat kellett elviselniük. Amikor az expedíció befejeztével Lienhard hazatért Németországba, a barátok búcsút mondtak egymásnak, mert Heinz nem akarta tovább várakoztatni édesapját.

Megbeszélték azonban, hogy mihelyt szerét ejthetik, ismét találkoznak. Heinz már régen szerette volna viszontlátni szülőhazáját, melynek földjére azóta sem tette a lábát, hogy az apjával kivándoroltak. Úgy gondolta, később megkísérli rávenni a papát, hogy utazzék haza vele. Így meglátogathatja a barátját riedburgi otthonában, hogy lehetőség szerint hosszasan élvezhesse a vendégszeretetét.

– Bármikor jöhetsz, Heinz, mindig a legszívesebb fogadtatásra számíthatsz, és rettentően boldoggá teszel, ha vendégül láthatlak. No persze szerény szállással kell beérned, az én öreg Riedburgom félig romos lovagvár, viszont gyönyörű helyen fekszik a Thüringiai-erdő közepén, ahonnét pompás kilátás nyílik minden égtáj felé. Ha látni akarsz, nem kell körülményes bejelentkezéssel bajlódnod, csak eljössz, és kész, aztán majd felelevenítjük az úti emlékeinket. Tiszteltetem az édesapádat, és őt is szívesen látnám viszont. Nagyon derék ember, és szerencsére annyira hasonlítasz rá, amennyire csak egy fiú az apjára hasonlíthat.

Ezzel Lienhard elköszönt Heinztől, de előbb megeskette, hogy ha Németországba megy, mindenképpen felkeresi.

– Egészen váratlanul ütök majd rajtad a rablólovagváradban, méghozzá az éj közepén! – ígérte nevetve a barátja.

Forró kézszorítással váltak el egymástól.

Heinz visszatért Montrealba, ahol a szokott zord tél köszöntött rá. Az apja kitörő örömmel üdvözölte, de azonnal feltűnt a fiúnak, mennyire megváltozott. A haja egészen megőszült, azelőtt oly erőteljes, szálas alakja megroggyant. Igencsak megöregedett, sokkal inkább, mint a fia gondolta volna. Heinz riadtan ölelte át az apját, és aggódva tudakolta változása okát.

– Semmi komoly, gyermekem – igyekezett megnyugtatni az öreg. – Az utóbbi időben sokat betegeskedtem, miután az erdeinkbe tett egyik utam során összeszedtem egy csúnya megfázást. Lám, milyen könnyelmű az ember, én meg aztán sohasem kényeztettem magam, ha esett, ha fújt, álltam a sarat. De ezúttal kegyetlenül megjártam, kis híja, hogy ágyban nem találtál, amit nagyon nem szerettem volna. Épp idejében szedtem össze magam, hogy talpon üdvözölhesselek. Biztosan nagyon megijedtél volna, ha betegen látsz viszont.

– Bizonyára, drága papa – simította meg az apja haját szeretettel Heinz –, de most mégis vissza kellene feküdnöd, úgy érzem, még nem erősödtél föl eléggé.

– Semmi kedvem megint ágyba bújni! Örülök, hogy kimásztam belőle. Egy kicsit persze még rozzant vagyok, de hamarosan helyrejövök.

– Csakugyan meggyógyultál, apám? Tulajdonképpen mi bajod volt?

– Á, ez a vacak divatbetegség, amin mindig gúnyolódtam. Spanyolnátha, vagy hogy hívják. Állítólag a legerősebb férfiakat is leveri a lábukról. Hát most magam is megtapasztalhattam. Először nem akartam komolyan venni a betegséget, és ágyba feküdni, azután jött a tüdőgyulladás. De ez még nem a legrosszabb, mert a végén a doktor szívbajt állapított meg. Az állapotom rohamosan rosszabbodott, kámforinjekciókat kellett kapnom, és néhány napig csak pezsgőt vehettem magamhoz. Ez utóbbit sokkal kellemesebbnek képzeltem volna. Egyszóval, az orvos kiderítette, hogy a szívem már nem a régi. Most persze egyfolytában arról prédikál, hogy vigyáznom kell az egészségemre, még délre is akar küldeni, lehetőleg Floridába. De én megkötöttem magam, engem nem fognak öreg napjaimra úgy babusgatni, mint valami kisbabát. A jövő hónapban megint északra utazom, az erdőinkbe, és a tiszta északi széllel fújatom ki a tüdőmet. Az sokkal értelmesebb lesz.

– Ezt semmi szín alatt nem engedhetem, apám! – tette egyik karját apja meghajlott hátára Heinz. – Ha ennyire vigyáznod kell magadra, akkor könnyelműség lenne északra utaznod. Előbb mindenképpen beszélek az orvossal.

– Ugyan, ne rontsd el ilyesmivel a viszontlátás örömét! Menj csak, fiam, frissítsd fel magad, azután együtt vacsorázunk, és megiszunk egy jó üveg vörösbort. Igaz, hogy a doktor eltiltott a kedvenc itókámtól, de velem nem fog packázni!

– Egészen megőszültél, édesapám – söpört félre egy tincset apja homlokából Heinz, és alig tudta leplezni megindultságát.

– Csakhogy megjöttél, én Heinzem – veregette hátba az öregúr, aki éppen olyan meghatott volt, mint a fia. – Már igazán azt hittem, anélkül hagyom itt ezt az árnyékvilágot, hogy téged még egyszer láthatnálak.

Mélyen elérzékenyülve ölelték át egymást, a viszontlátás öröme egyikük szemét sem hagyta szárazon.

Az asztalnál az apa egész jó kedvre derült, és Heinz örömére a következő napokban úgy tűnt, alaposan kipihente magát. Az erdőbe mégsem engedte az öreget. Az orvos az értésére adta, hogy ez a legnagyobb őrültség lenne. A betegnek tulajdonképpen délre kellene utaznia, mindenképpen hosszabb kikapcsolódásra van szüksége. Heinz meg is próbálta rábeszélni az apját, az azonban hallani sem akart róla. A fiú nagy erőfeszítések árán annyit tudott elérni, hogy kímélje magát, és mondjon le az immár túlságosan megerőltető erdőjárásról.

Heinz szüntelen gondoskodással vette körül az öreget, és igyekezett mindent eltüntetni az útjából, ami felizgatta vagy fárasztotta volna. Az apa persze tudni sem akart gondos ápolásról, még fintorgott is, hogy úgy dédelgetik, mint valami pólyás babát, végül mégis beletörődött, és ez mindennél inkább jelezte a fiának, hogy most már valóban kíméletre szorul.

Heinz egész idő alatt csupán rövid levelezőlapokat váltott németországi barátjával. Lienhardot erősen lefoglalta útirajzának írása, emellett Dorrit Lund rabul ejtette a szívét, és bizonyos aggodalmakat kellett kiállnia vele és miatta. Heinz a maga részéről minden idejét az apjának szentelte, amikor az üzleti ügyek nem vették igénybe.

Egyszer megkísérelte rábírni, hogy vele együtt utazzék Németországba.

– Tudom, hogy így akarsz délibb vidékre cipelni – hárította el a javaslatot nevetve az öreg. – Az orvosunk gyáva nyúl, és téged is beijesztett. Ne aggódj, hamarosan talpra állok, kutya bajom sem lesz, amint kimásztam ebből a nyavalyakórságból. Németországba nem szeretnék utazni, attól félek, elkapna a honvágy. Végleg pedig nem akarok visszatérni, hiszen az anyád még mindig a feleségem, és ha otthon vagyok, esetleg megtalálhatna. Az viszont mindenféle bonyodalmakhoz vezetne. Nem, nem, fiam, hagyjuk ezt a dolgot! Ha azonban te vágyódsz Németországba, tudod, hogy nem tartalak vissza!

Heinz semmi áron sem hagyta volna újra egyedül az apját.

– Nem vágyódom oda – mondta tehát egészen nyugodtan –, legfeljebb annak örülnék, ha viszontláthatnám Lienhard von Riedet. Testi-lelki jó barátom lett, és ha már itt tartunk, hadd meséljem el neked, hogy egyszer megmentette az életemet:

– Hogy történt, fiam? – rettent meg az öreg.

A fiú a következőket beszélte el: az expedíció során egy ízben elvétette az utat, és teljesen elkeveredett a jégszirtek között, minden kapcsolata megszakadt a csapat többi tagjával. Azok napokon át kutattak utána, végül azonban felhagytak a kereséssel, abban a szilárd meggyőződésben, hogy valamiképp az életét vesztette. Az egész expedíció komoly veszélybe került volna, ha tovább időznek a jéghegyek között, ezért tovább kellett indulniuk a hajóval. Lienhard von Ried azonban kijelentette, tapodtat sem mozdul, amíg a barátja holttestét meg nem találta. Útitársaikat nem akadályozta az indulásban, csak annyit kért, hogy még néhány órán át cirkáljanak a közelben. Amennyiben ezen idő alatt nem adja le nekik az előre megbeszélt jelet, akkor utazzanak el – nélküle és Heinz Rottach nélkül. Ezután egy végső kísérletet tett, hogy meglelje barátját. Élete kockáztatásával felmászott egy különösen meredek jégfalon, és mögötte ott találta Heinzet, aki pontosan abban az órában rogyott le halálos fáradtan, mivel ereje végére ért. Egészen addig körbe-körbe tévelygett. Szó szerint az utolsó percben bukkant rá Lienhard, vállára vette az öntudatlan testet, kicipelte a jéglabirintusból, és leadta a megállapodás szerinti jelet a kutatóhajónak, épp idejében, mert a társaik már indulni készültek. Napokba tellett, míg Heinz ismét erőre kapott.

Az apa magánkívül hallgatta a történetet, jóllehet Heinz a lehető legkíméletesebben mesélte el, s hálát adott a sorsnak és fia megmentőjének, amikor újra karjába zárta.

– Meg kell köszönnöm Ried úrnak, Ha addig élek is, még ma megírom neki, hogy örökre az adósának tekintem magamat. Nem tehetnénk érte valamit? Mintha azt mondtad volna, hogy anyagi nehézségekkel küzd?

– Szinte mindenét elveszítette – magyarázta Heinz. – A szülei birtokát valami szélhámos elorozta, neki nem maradt egyebe a család ősi fészkénél, amely részben romokban áll, mindamellett biztos menedéket kínál neki. Most útikönyvet ír, amelyhez már kiadót is talált. Nem az a fajta, aki hagyja magát kifizetni. Ha úgy gondolod, mondj neki köszönetet a megmentésemért, és biztosítsd arról, hogy áldozatkészségét ugyanúgy nem felejted el neki, ahogyan én sem. Másra nincs szükség.

– Megfogadom a tanácsodat. Isten fizesse meg neki, ha már én nem tehetem anélkül, hogy megaláznám. Igen, a hozzá hasonlókat az a tudat tölti el a legnagyobb megelégedettséggel, hogy jót cselekedtek. Úgyhogy, ha meg akarod látogatni, menj csak, megértem, hogy ezzel az emberrel szoros kapcsolatban szeretnél maradni.

– Igen, apám, elmegyek hozzá, de egyelőre még nem utazom el Kanadából.

– De azért levelezel vele?

– Távirati stílusban írt lapokat küldözgetünk, melyekben folyamatosan tájékoztatjuk egymást a hogylétünkről – nevetett Heinz –, de mindketten azok közé tartozunk, akiknek kínszenvedés egy magánlevél. Mindazonáltal tudjuk egymásról, hogy hűséges barátok maradunk. Ha elküldöd a köszönőleveledet, a kézhezvételekor Lienhard valószínűleg azt mondja majd: „Ennek a Heinznek már megint eljárt a szája.”

Herbert Rottach írt tehát Lienhardnak, és szavaiból nemcsak őszinte hálát lehetett kiolvasni, hanem igazi atyai szeretetet is. Levelét Lienhard éppen azután kapta meg, hogy Dorritot az apja magával vitte a tengeren át. Szeretett volna azonnal válaszolni, de nem jutott hozzá. Amikor végre írhatott, levele – bármily szívélyes volt is – meglehetősen rövidre sikeredett. Ebben közölte Herbert Rottachhal, hogy csupán azt tette, amit Heinz is megtett volna érte. Ezután üdvözletét küldte barátjának, és hozzáfűzte, hogy rövidesen részletes beszámolóra számíthatnak, ugyanis sokféle változás történt az életében. Pillanatnyilag azonban cikksorozatot kell készítenie egy ismert képeslap részére, s a feladat igen sürgős. Amint befejezte a munkát, hosszú levelet ír.

Alig érkezett Montrealba a küldemény, Herbert Rottach hirtelen elhunyt. A szíve jóval betegebb volt, mint hitte. Az elszenvedett influenza és a tüdőgyulladás erősen megterhelte, s egy napon, miután szomjasan felhajtott egy egész pohár vörösbort, egyszerre holtan zuhant megrettent fia karjaiba. Utoljára is tréfálkozott, de előbb még szeretettel megsimogatta Heinz fejét.

– Milyen boldogság, hogy te vagy nekem, Heinz – mondta. – Te adtál értelmet az életemnek.

Tekintetük egymásba kapcsolódott.

– Majd megmutatom a mi derék doktorunknak – folytatta az öreg, és felemelte a teli poharat –, hogy egy magamfajta fickót nem lehet olyan könnyen a föld alá tenni. Egészségedre, édes fiam. Éljen a szeretet!

Ezzel egy hajtásra kiürítette a poharat, majd nyomban ezután talpra szökkent, miközben furcsán megrémülve és tehetetlenül a fiára meredt. Mire Heinz felugrott, és aggódva átfogta, már élettelenül omlott a karjába.

A fiúnak majd eszét vette a fájdalom. Túlságosan szerette az apját, semhogy könnyen túltehette volna magát a veszteségen. A következő hetek érthető módon igen nyugtalanul és sok munkával teltek. Az apja cégét rátermett alkalmazottak vezették, a hagyaték átvétele a temetés után mégis sok időt vett igénybe.

Természetszerűleg Heinz volt az általános örökös, s így igen gazdag emberré vált, akinek kiterjedt birtokai hatalmas értéket képviseltek. A montreali ház sivárnak és üresnek tűnt, miután az apja egyedül hagyta benne, s most világosodott meg előtte, hogy az ő életét is kettejük kapcsolata töltötte meg tartalommal.

A szeretett lény elvesztését nem tudta kiheverni, s miután, minden sürgős üzleti ügyet elintézett, otthon nem volt tovább maradása. Elhatalmasodott rajta a vágy, hogy láthassa legjobb barátját, Lienhard von Riedet. Egyúttal kellett valami, ami elvonja a figyelmét bánatáról. Így hát elhatározta, hogy Németországba utazik.

Eltekintett attól, hogy Lienhardot értesítse az apja haláláról. Inkább személyesen szerette volna közölni, milyen fájdalmas veszteség érte. Lienhard jól tudta, mennyire kötődik az apjához. Nála tehát megértésre találhat. Itt, Montrealban akadtak ugyan ismerősei, társaságba járhatott, amennyit csak akart, de senki sem állt elég közel hozzá, hogy megossza vele a fájdalmát.

Felkészült a németországi utazásra. Hosszabb időt kívánt a barátjánál tölteni, a várában, csak vele. Tudta, az majd jót tesz neki.

Montrealtól nem esett nehezére búcsút venni, jóllehet némely ifjú dámák erősen szomorkodtak, hogy ismét sokáig nem láthatják. Nem egy szép szempár meredt vágyakozva utána, Heinzben azonban mindeddig egyetlen nő iránt sem ébredt komolyabb érdeklődés. A szíve még egyetlen asszony megpillantásakor sem súgta: ő vagy senki más!

Nem sejtette, hogy időközben az ő Lienhard barátja sorsa már beteljesedett, és ujjára húzták a jegygyűrűt. A barátja nem jutott odáig, hogy megírja az ígért részletes levelet, mert alighogy az elsőt postára adta, Micaela eljuttatta hozzá a menyasszonya segélykérését, s a lehető leggyorsabban útnak kellett erednie az óceánon át, hogy Dorritot elvetemült apja keze közül kimentse. Azután sok egyéb akadályozta abban, hogy Heinznek írjon, az egybekelésük utáni nyugodtabb napokra halasztotta tehát a levelezést.

Így a barátok mit sem tudtak egymás életének jelentős eseményeiről. Heinz még az érkezését sem jelezte előre. Meg akarta lepni Lienhardot.

Míg átkelt a tengeren, elég ideje volt, hogy összeszedje a gondolatait. Egyik nap hirtelen a tudatába villant az édesanyja emléke. Nem kellene legalább az apja halálhírét megvinnie neki?

Egyszerre úgy érezte, mintha tartozna valamivel az anyjának, hiszen bizonyára nagy fájdalmat jelentett neki, amikor az apjával együtt ő is otthagyta. Neki persze nem maradt más választása, s mivel szülei útjai elváltak, szíve szerint csak az apját követhette, aki mindig közelebb állt hozzá.

Most, hogy így magába nézett, próbálta emlékezetéből előhívni az anyja képét. De nem talált mást, csak egy felizgatott, szitkozódó, zsémbes asszonyarcot, amelytől mindig félt. Még a becézgető szavak is, amelyekkel a mama a családi jelenetek után fordult felé, féktelen vadságról tanúskodtak, s inkább taszították, mintsem vonzották.

Most azt kérdezte magától, vajon az anyja nem sokkal több szánalmat érdemel-e, amiért féktelenségében minden határon túlment. Valahányszor egy-egy ifjú hölgy az ismeretségi körében mélyebb benyomást tett rá, mindig az jutott az eszébe: vajon hogy festhet, ha vad és dühös lesz! Ez aztán csírájában fojtott el benne minden nyájasabb érzelmet, mert dühöngő anyjára kellett gondolnia. Mindezek ellenére most feltette magában, hogy megkísérel közelebb kerülni az anyjához. Talán még jóvá teheti a fájdalmat, amelyet, ha akaratlanul is, okozott neki. Lehet, hogy a mama is megváltozott, talán az apjától – és tőle– való elválás kijózanította. Elképzelhető, hogy azért nem adta be a válókeresetet, mert nem tudta elfelejteni a párját, mert egyetlen férfival sem tudta pótolni elveszített férjét.

Nagyon szerethette őt, s valószínűleg csupán azt kifogásolta, hogy az nem viszonozta a szerelmét.

Az átkelés alatt Heinz gondolatai minduntalan az anyja felé kalandoztak. A tartózkodási helyét ismerte. Alig néhány nappal apja halála előtt beszélt az öreggel a mamáról, aki még mindig észak-thüringiai birtokán élt.

Minthogy Lienhard von Ried lakóhelye is Thüringia, jóllehet a tartomány déli része,– nem ütközhet különösebb nehézségbe értesüléseket szerezni az anyjáról. Amennyiben ezek kedvezőek, akkor felkeresi őt. Talán az is lehetséges, hogy a jövőben kapcsolatban maradjon vele.

Mindenesetre barátsággal szándékozott közeledni az asszonyhoz, hogy amennyire erejéből telik, teljesítse fiúi kötelességeit.

Ez az elhatározás mind jobban gyökeret vert a szívében, és tudta, hogy ezzel egyetértene az apja is, aki – amióta önálló ítélőképességre tett szert – sohasem akarta távol tartani őt az anyjától.

Heinz az egész hajóúton szinte egyáltalán nem érintkezett a társasággal. Az ifjú hölgyek – lányok és asszonyok egyaránt – itt is igyekeztek felkelteni az érdeklődését. Kétségtelenül igen figyelemre méltó és vonzó jelenségnek számított. Markáns arca, magas, sima homloka, kifejező szürke szeme, amely szinte világított napbarnította arcán, vékony ajka, keskeny orra és szálfaegyenes, karcsú, kisportolt alakja olyan összképet alkotott, amely minden nőt megbabonázott. Valahányszor – akár emelt fővel, akár gondolataiba merülve – végigsétált a fedélzeten, vágyakozó hölgytekintetek kísérték. Azon érdekes férfiak közé tartozott, akik mindig és mindenütt lenyűgözik a gyengébb nemet.

III.

Miután a frissen egybekelt pár a boldogságtól sugárzó arccal visszatért Riedburgból Neustettenbe, Lienhard beköltözött Willi Lundnak, a ház korábbi urának lakosztályába, Dorrit számára pedig átrendezték nevelőanyja szobáit.

Sem a fiatalasszony, sem a férje semmilyen formában nem éreztette Micaelával, hogy fölösleges lenne, a leány mégis így gondolta, és nagyon is meg tudta érteni.

– Hardy! – szólt egy nap reggelizés közben Lienhardhoz, miután mindent alaposan megfontolt. – Mi a terved Riedburggal, eladod?

– Hogy eladom-e? – nézett a férfi meglepetten a bájos, barnás arcra. – Nem, csak akkor válnék meg tőle, feltéve, hogy egyáltalán akadna rá vevő, ha a legszorongatóbb pénzszűkébe kerülnék. Miért kérded?

– Mert megvenném. Nagyon megtetszett, ott fenn sokkal szabadabban és kötetlenebbül élhetnék, mint idelenn, egy kicsit úgy érezhetném, mintha a végtelen préri venne körül.

Dorrit riadtan pillantott húgára.

– Édes Micám, tán nem jó neked itt, Neustettenben? – kérdezte szemrehányóan.

– Dehogynem, itt is remek, de Riedburgban még jobb lenne. Nagyszerű odafenn, szabadon ellátni a messzeségbe. A belső elrendezés is olyan kellemes, hangulatos. Itt mindig attól félek, hogy eltévedek a sok helyiség között! Meg aztán... hiszen értitek, egy fiatal párnak nyugalomra van szüksége. Szeretnék legalább egy időre, mondjuk egy vagy két évre Riedburgba költözni. Ha Hardy nem akarja eladni, ami teljesen érthető, akkor néhány esztendőre kibérelném.

– Á, szóval itt van a kutya eltemetve, attól félsz, hogy zavarsz bennünket, te kis buta Mica!

– Ne nevezz „buta Micá”-nak! Mondd inkább, hogy „okos Mica”! Mindannyiunk számára sokkal előnyösebb, ha a lakóhelyemet Riedburgra cserélem. Akár naponta láthatjuk egymást, én meglátogatlak benneteket, ti pedig engem. Ezenkívül ott a magam ura lehetek! A farm magányában nőttem fel, így aztán hozzászoktam az egyedülléthez. Tudod, Dorrit, bármennyire szeretlek, olykor mégis feszélyez, hogy nincs módom egy kicsit elvonulni.

Mindezt természetesen csak azért mondta, hogy Dorrit kételyeit eloszlassa.

A nénje egyfolytában kérlelte, hogy maradjon, csak Lienhard értette meg ifjú sógornőjét.

– Kicsi Mica – fogta meg a leány kezét –, tudom, mi bánt, fölöslegesnek hiszed magad, jóllehet sokszor indokolatlanul. Azelőtt, bár apádtól függtél, mégis rendelkeztél bizonyos önállósággal, és te vezetted a háztartást. Minden rendelkezésedet végrehajtották. Itt Dorrit a ház úrnője, s te vendégnek érzed magad, noha háziasszony szeretnél lenni.

Micaela persze nem egészen emiatt állt elő kérésével, mégis sietve helyeselt Lienhardnak.

– Pontosan így van, Hardy, odafönn, Riedburgban lenne felelősségem, ha mégoly kicsiny is. Breitnerék nagyon derék emberek, remekül kijönnék velük, megnagyobbítanám a várkertedet, még több baromfit vásárolnék, és mindenféle fejlesztéseket eszközölnék. Egyszóval jól elkormányoznám a te Riedburgodat. A bérleti díjat neked kellene meghatároznod, túl magas összegre nyilván nem gondolsz. Úgy hiszem, odafenn jól megélnék a havi ezer márkámból, természetesen Breitneréket is én fizetném. Kérlek, Hardy, beszélj a nénémmel, hogy engedjen Riedburgba költözni!

Donit sehogy sem akart beleegyezni. Száz meg száz kifogást hozott fel, és mindenképpen igyekezett maradásra bírni Micaelát. Amaz segélykérőn nézett a sógorára, aki támogatta is, attól az érzéstől vezérelve, hogy a leány csak a legjobbat akarja. Végül arra jutottak, hogy Micaela betelepedhet a sasfészekbe. Lakbérről a férfi hallani sem akart, mivel azonban a sógornője határozottan ragaszkodott a fizetéshez, nevetve ötven márkában állapította meg a havi bérletet.

– Köszönöm, Hardy! – ugrott a nyakába Micaela. – Olyan pompás érzés, hogy Riedburg bérlője lehetek, amíg csak fel nem mondod a szerződést, ami remélhetőleg nem következik be egyhamar. Egész szívemből hálás vagyok neked. Akkor meg is beszéltük a dolgot. Rögtön holnap felugrom, és megnézem, nem hiányzik-e még valami a kényelmemhez. Meglátjátok, milyen remek lesz, már alig várom, hogy majd meglátogassatok. Ott elég időm jut arra, hogy leszoktassam magam az erős kifejezésekről, és pótoljam műveltségbeli hiányosságaimat. Ugye, Hardy, gondoskodsz megfelelő tankönyvekről?

Lienhard megígérte, de Dorrit továbbra is dohogott, s megpróbálta eltéríteni szándékától a húgát. Micaela sietve elhagyta a szobát, mivel mindig kínosan ügyelt arra, hogy a fiatal pár lehetőleg magára maradhasson. Hardyra várt a feladat, hogy megnyugtassa a feleségét.

– Próbáld megérteni Micaelát! – mondta szelíden a férfi, miután gyengéden megcsókolta az asszonyt. – Tényleg a legjobb megoldást választotta. Bármennyire kedvelem is, egy újdonsült férjet mindig feszélyez kissé a harmadik jelenléte. Mica rendkívül finom érzésű, és biztos lehetsz abban, hogy riedburgi tartózkodása előnyös hatást gyakorol majd rá. Megszabadul a szorongástól, hogy zavar bennünket, mégis naponta láthatjuk. A jó öreg Breitnerék kellőképpen gondját viselik, így minden elrendeződik. Hidd el, édes kincsem, ez lesz a legjobb mindannyiunknak.

Gyengéden a karjába vette asszonyát, s hálás szívvel érezte, hogy mostantól bármikor módja lesz erre, nem kell attól tartania, hogy Micaela véletlenül egy ilyen bizalmas pillanatban alkalmatlankodik.

Amikor kevéssel később kilovagolt a földekre, hogy utánanézzen a munkának, Donit megkereste a húgát, akivel még egyszer meghányták-vetették a költözködés dolgát.

– Hidd el, nővérkém – ellenkezett Micaela, miután nyugodtan végighallgatta testvére kifogásait –, az a leghelyesebb, ha itthagylak benneteket. Az új házasságban fölösleges a harmadik, legyen bár számotokra a legkedvesebb ember!

– Ugyan, Mica, hogy jut ilyesmi az eszedbe?

– Hardy bűntudatos pillantása, valahányszor megzavartam meghitt együttléteteket – nevetett a húga –, kellőképpen megvilágította a helyzetet. Előbb-utóbb bizonyosan megneheztelne rám, amiért szinte már megölelni sem meri ifjú hitvesét. Ez pedig mégiscsak átkozottul, akarom mondani, fölöttébb kínos helyzetet eredményezne mindhármunk számára. Gondolkozz józanul, nővérkém, jó szomszédokként sokkal jobban élvezzük majd egymás társaságát, mint ha egy fedél alatt laknánk. No, hadd lássam újra azt a vidám, boldog arcodat, különben visszamenekülök a prérire, oda pedig nem szeretnék menni.

– Nem, kedves Micám – ölelte át hevesen a testvérét Dorrit –, Riedburgnál messzebbre végképp nem engedlek. Ha már mindenképpen meg kell lennie, legalább azt engedd meg, hogy kissé lakályosabbá tegyük a várat! Jelenlegi állapotában szinte minden kényelmet nélkülöz.

– Nekem pont jó úgy, ahogy van. Gondolj csak bele, milyen hatalmas a különbség Riedburg és a farm között! Nem is árt, ha csak lassanként szokom meg a komfortot. Még Riedburg is sokkalta kényelmesebb annál, mint amilyen körülmények között én azelőtt éltem. A szavamat adom, hogy remekül érzem majd magam odafönt.

– Valamit azért még meg kell ígérned, Mica.

– Mi lenne az?

– Hogy azonnal megmondod, ha valami nem tetszik, és hagyod, hogy ellássalak mindazzal, amire Riedburgban még szükséged van.

– Rendben, az elsőt fenntartás nélkül megígérem. A másodikra azonban semmi szükség, hiszen havi jövedelmem ezer márkát tesz ki, ebből pedig fejedelmi módon élhetek. Ne felejtsd el, hogy Hardy annyi bérleti díjat számított fel, mint egy bútorozott szobáért. Már ez is ajándékszámba megy, épp csak úgy érezhetem, mintha fizetnék valamit. Tudod, mit találtam ki? A várkertben gyümölcssövényt nevelek. A napos oldalon nagyszerűen fejlődnek majd a fák, a neustetteni kertészektől ellestem a módszert. Csak csodálkoztok majd, hogy mit művelek Riedburgban!

Tréfálkozva és nevetgélve mesélte terveit, és Dorrit szíve ismét megkönnyebbült.

Az idős házaspár lelkesen fogadta a hírt, hogy Riedburgba fiatal lakó költözik, és különböző felújításokra kerül sor. Micaela még arra is utasította az öreg Breitnert, hogy vásároljon magának új öltönyt a városban. Hosszú bevásárlólistát írt össze mindarról, amiről gondoskodnia kell: virágmagvaktól új étkészletig, takarítószerektől csemegékig és konzervekig, egy sor, gyümölcssövénynek alkalmas facsemetétől kotlóstyúkokig mindenfélét felsorolt. A szobák belső berendezésén nem kívánt változtatni, mindössze egy új fehér hálót akart égszínkék huzatokkal, batisztfüggönyöket minden ablakra, meg ifjú hölgyhöz illő fürdőszoba-felszerelést. Egyéb halaszthatatlan beszerzésre nem gondolt. Lelkesen számolt, és nagy örömmel állapította meg, hogy mivel előző havi járadékából gyakorlatilag semmit sem költött, a következő pedig már esedékes, így mindenre futja a saját pénzéből. Csak úgy buzgott benne a tettvágy, Dorrit és Lienhard mosolyogva hagyták szervezni.

Két nappal később Micaela már át is települt Riedburgba. Nagy örömére már benne jártak a tavaszban, bár a szobákat a pompás régi cserépkályhák télen is kényelmessé tették. Hardy rengeteg könyvet cipelt fel, részben a leány tanulmányaihoz, részben szórakozás céljából. Különféle újságokat és képeslapokat rendelt, amelyeket a levélhordó kézbesített, Dorrit pedig Lizácska mama segítségével minden szükségessel feltöltette Micaela éléskamráját.

– Száz évre akartok ellátni? Annyi ideig azért nem szándékozom Riedburgban időzni, ha pedig annál rövidebb idő alatt befalom mindezt, akkor olyan dagadt leszek, mint egy disznó. Jaj, talán ezt sem így kellett volna mondanom?

– Semmi baj, Mica, idefönn fölösleges finomkodnod – évődött Lienhard.

– Tudod, Hardy – nézett körül mosolyogva a leány – olyan előkelő és nagyúri itt, tulajdonképpen még elegánsabb, mint Neustettenben. Ha meglátom az öreg Breitner méltóságteljes arckifejezését, tüstént rosszul leszek a tisztelettől. Jesszusom, Dorrit szerint egy ifjú hölgy nem lesz rosszul. Rosszullét törölve, hogy is hangzik szépen? Talán elalélok?

– Hardynak igaza van – ölelte át nevetve a nénje – nem szabad túl sokat lefaragnod a természetességedből. Amennyiben pedig Breitnert választod példaképedül, túl merev és szertartásos leszel. Majd szép lassan magadtól elfelejted, ami nem az egyéniségedhez tartozik, ami viszont igen, azt feltétlenül meg kell őrizned.

– Látom már, Dorrit – nevetett Micaela –, túl engedékeny tanítómester lettél, elvesztetted a kellő szigorúságot. Így magamnak kell kiirtogatnom mindazt, ami nem illik egy ifjú hölgyhöz. Hardyval hozattam egy illemkönyvet, amely minden élethelyzettel foglalkozik. Azt fogom először áttanulmányozni, amikor esténként begubózom az olvasósarkomba.

– Mondd csak, Mica, nem fogsz itt félni egyedül?

– Először is nem vagyok egyedül, a hálószobámból is tudok csengetni Breitnerék lakrészébe. Másodszor pedig az éjjeliszekrényemen tartom a browningomat, és kitűnően célzok.

– Az ég szerelmére, húgocskám, csak nem akarsz emberre lőni?

– Természetesen nem akarok, de nem is hinnéd, milyen megnyugtató érzés, ha fegyver van az ember keze ügyében. Biztosíthatlak, hogy a legerősebb férfi is megfutamodik vagy felemeli a kezét, ha ez irányú felszólításomat pisztollyal támasztom alá.

– Bátor teremtés vagy, Mica, de kötve hiszem, hogy idefönn olyan helyzetbe kerülnél, amikor gyakorlatban is kipróbálhatod mindezt.

– Ki tudja? Engem mindenesetre megnyugtat, hogy kéznél a fegyverem. Biztos, ami biztos!

Egy órával később Micaela, az öreg Breitneréket leszámítva, egyedül maradt. Donit aggódva tekingetett vissza Riedburgra a kocsiból, miközben Lienharddal hazafelé tartott. A férfi alig győzte vigasztalni és nyugtatgatni.

Micaela sokáig nézett a távolodó autó után. Holnap megjön a hátasló, amelyet a nénjétől kapott, és már előre örült, mert korábban hozzászokott a hosszas lovaglásokhoz. Most mindenekelőtt Neustettenbe akart naponta elügetni, s talán időnként a testvérét meg a sógorát is elkíséri lóháton majd a földekre.

Nagyot sóhajtott, és körbehordozta tekintetét a tájon.

A Thüringiai-erdő fáira még csak könnyű zöld fátylat vetett a kikelet, s a leány feje fölött, a három hárs ágain is csak itt-ott feslettek ki a rügyek. Legfőbb ideje volt hozzáfogni a várkert megműveléséhez, előhívta tehát Breitneréket, hogy minden szükségeset megbeszéljen velük. A két öreg sok hasznos tanáccsal szolgálhatott, a férfi előző nap már mindenféle vetőmagot és facsemetét is hozott. Mielőbb veteményezni és ültetni kellett, nehogy valami túl későn kerüljön a földbe. Micaela a házaspárral együtt haladéktalanul neki is látott a tennivalóknak, s az öregek csak bámultak, milyen fürgén és ügyesen kezdett Riedburg fiatal bérlője a feladathoz.

A leány megtanulta, hogy derekasan megfogja a munka végét, és ez most csak a hasznára vált.

Mialatt a kertben szorgoskodott, az új fürdőszoba-felszereléssel megrakott teherautó döcögött fel a hegyre. A kocsin szerelő is érkezett, aki a sofőr segítségével rögtön le is rakodott, és munkához látott. A kádat, a zuhanyt, a mosdót és a fehér fürdőkályhát beszállították a házba, s miután minden a helyére került, ott csillogott-villogott Micaela örvendező szemei előtt a hófehér fürdőszoba. A farmon egy egészen kezdetleges mosdóhelyiséggel kellett beérnie, ahol az ember csak megállt a helyiség közepén, s egy merítőedény segítségével locsolta magára a dézsából a vizet. Meleg fürdőről egyáltalán nem lehetett szó, bár a forró éghajlat ezt nem is tette szükségessé. Micaela ki is jelentette, hogy csak hideg vízre tart igényt.

Mennyi szép és egyúttal praktikus csecsebecse, – gondolta a leány, amikor az új berendezés teljesen elkészült. Mindamellett alig várta, hogy használatba vehesse, amire másnap került sor, miután alaposan kidolgozta magát a kertben, és megetette a tyúkokat.

Fürdés után felöltözött, s mivel reggel megérkezett a hátasa, maga nyergelte fel, és átlovagolt Neustettenbe, ahol teára várták.

Dorrit kitárt karokkal fogadta, amint leugrott a lóról, megcsókolta, és úgy ölelte, mint valami elveszített és újra megtalált gyermeket.

Lienhard is megjött a földekről, átöltözött, és akkor jelent meg, amikor a nővérek már épp üdvözölték egymást.

– Nos, Riedburg kicsi úrnője, mi a helyzet új birodalmadban? – kérdezte mosolyogva a sógornőjét.

– Majd mereszthetitek a szemeteket, ha négy hét múlva körülnéztek odafönn! – jelentette ki Micaela. – Tegnap és ma elültettük a gyümölcssövényt. Lesz mindenfajta gyümölcs: őszibarack, körte, ringló, alma, sárgabarack, cseresznye és meggy. Szerencsére akadnak árnyéktűrő fajták is, mert a napos oldalon nem fért volna el minden. Holnap földiepret telepítünk. Breitner éppen a városba ment növényeket vásárolni. Később szeretnék körülnézni a kertetekben, és eltulajdonítani a fölöslegből azt, amire szükségem van. Az öreg majd holnap elviszi kézikocsival. Reggelire pedig már friss tojást eszem! Dúskálok majd minden jóban. Hát még a fürdőszobám! Úgy szeretem, mint valami kedves játékszert. Breitnerné már a függönyöket is föltette. Teringettét, csudára kicsinosítottunk mindent! Mi az, Dorrit, miért nézel így rám? Vagy úgy, tudom már, ez a „teringettét” már megint becsúszott. A többivel sokkal jobban boldogulok, de erről, úgy látszik, soha életemben nem tudok leszokni.

– Sebaj, Mica, nem telik bele sok idő, és magadnak sem tetszik már – felelte mosolyogva a nénje.

– Ami azt illeti, tetszeni már rég nem tetszik. Borzasztóan szeretnék olyan lenni, mint te, Dorrit! Mindig olyan választékosan fogalmazol, soha nem gurulsz méregbe, és nem használsz olyan utálatos, kacskaringós szavakat, amilyeneket én. Tényleg, legszívesebben mindenben rád hasonlítanék, de vajon elérem-e ezt valaha?

– Mindent elérhetsz, amit csak akarsz – rázta meg sógornője vállát Lienhard –, mert nagyon okos és erős leány vagy, Mica, őszintén becsüllek. Ne csüggedj: legfeljebb egy év, és ugyanolyan kifogástalan úrihölgy válik belőled, amilyen Dorrit.

– Az lehetetlen – mosolygott kissé elfogódottan Micaela. – Nekem már az is boldogság, ha csak odáig jutok, hogy ti elégedettek lesztek velem.

Együtt teáztak, azután a leány megkérte Dorritékat, hogy másnap nézzenek el uzsonnára Riedburgba. Egyszer ő is szeretett volna háziasszonyt játszani. Nénje és sógora mosolyogva fogadta el a meghívást.

Tea után mindhárman kisétáltak a gyümölcsösbe, és növényeket kerestek Micaelának, aki úgy örült, mint egy gyerek.

– Nem is tudjátok, milyen élvezet, hogy magam termeszthetek gyümölcsöt, zöldséget meg virágot. Fáradságos munkával a farmon is telepítettem egy kis kertecskét, de azon a talajon csak a fű él meg, ami persze minden gondozás nélkül is nő. Most az a becsvágyam, hogy a vár körül mintakertészetet létesítsek. Napsütésben nincs hiány, de az árnyékkedvelő meggynek is jó helyet találtam.

– Aztán mihez kezdesz azzal a sok zöldséggel meg virággal? – ingerkedett Lienhard.

– Hát először is fedezem a saját szükségleteimet, és ha igazán kiváló lesz a termés, nektek is juttatok belőle, ámbátor ezzel „baglyot viszek Athénba”, ahogy Dorrit szokta mondogatni. Jut is eszembe, tényleg olyan sok volt a bagoly Athénban?

Lienhard elmagyarázta, hogy a mondás annyit jelent: Dunába vizet hordani, a leány pedig figyelmesen hallgatta.

– Te átkozottul sokat tudsz, Hardy, ez iszonyú. Akármit kérdez az ember, mindig fújod a választ. Egyébként Dorrit is. Csuda okosak vagytok. Így még inkább látom a saját ostobaságomat.

– Dehogy vagy te ostoba, Mica, csak kevés vagy éppen semmi alkalmad sem adódott eddig a tanulásra. Most majd másképp lesz. Igyekezni fogok, hogy ellássalak megfelelő könyvekkel, a hosszú téli estéken pedig majd bőven találsz időt, hogy végigolvasd őket.

Ezután Micaela elköszönt, mivel még sötétedés előtt vissza akart érni Riedburgba. Nem saját maga miatt, hiszen a szülőföldjén éjszaka is félelem nélkül kószált a végtelen mezőkön. Itt azonban meg kellett ígérnie, hogy napszállta után soha többet nem tartózkodik egyedül a szabadban, és be akarta tartani a szavát. A hosszas búcsúzkodás végeztével ismét útra kelt tehát. A kiválasztott növényeket majd Breitner másnap átszállítja.

– Nos, Dorrit – tette szeretettel felesége vállára a kezét Lienhard, miután magukra maradtak –, most már megnyugodtál a húgod átköltözését illetően?

– Úgy tűnik, csakugyan egészen otthonosan érzi magát Riedburgban – mosolygott a fiatalasszony. – Most már nekem sincs okom az elégedetlenkedésre.

– Nagyon helyes, drágám. A húgod odafönt is a védelmünk alatt áll, és mindannyian tudjuk, hogy hozzánk tartozik.

– Csak egy dolog aggaszt: mindig Lamprecht háza előtt kell eljönnie, és tudod, mennyire nem becsüli az az ember a nőket. Ha egyszer kifigyeli, hogy Micaela egyedül lakik Riedburgban, esetleg tolakodóvá válik. A húgom igen csinos, határozottan érdekes leány, amaz pedig hírhedt szoknyavadász, attól félek, nem fogja türtőztetni magát, és üldözni kezdi a szerelmével.

– Emiatt nem kell aggódnod, Mica megtanult védekezni az efféle közeledés ellen, és Lamprecht elég hamar megtudja, hogy a védelmünk alatt áll. Különben is nős.

– Az igaz, ennek dacára kicsapongó életet él. Amióta szakítottam vele, még jobban megvadult, mint azelőtt. Jaj, Hardy, mennyire örülök, hogy nem kellett meghoznom ezt a súlyos áldozatot a nevelőszüleimért, és feleségül mennem Lamprecht-hez, nem éltem volna túl. Márpedig a te oldaladon olyan szép az élet!

– Édes kis feleségem – zárta szenvedélyesen a karjába Dorritot Lienhard –, boldog vagy?

Az asszony szótlanul hozzásimult, és forró, szenvedélyes odaadással megcsókolta.

IV.

Heinz Rottach néhány napig Hamburgban maradt. Egyszer már eltöltött egy kis időt a városban, még amikor apjával útnak indultak a nagyvilágba. Akkoriban azonban tízéves szíve túlságosan teli volt nehéz érzésekkel, semhogy figyelhetett volna a környezetére. Minden erejét összeszedte, nehogy sírva fakadjon, amikor a gőzös fedélzetén lassan eltávolodtak Németország partjaitól.

Pedig alig hagyott itt valamit, amitől nehezére esett megválnia. Legfeljebb az a gondolat nyomasztotta, hogy a papával együtt hontalanná válik. Igaz, az anyja is eszébe jutott, ám ami akkor átfutott rajta, alig volt egyéb riasztó, már-már bősz indulatokkal határos érzésnél.

Mindezt hamar elhomályosította az ezernyi új benyomás, amely csak úgy záporozott rá.

Mióta azonban ismét német földre lépett, érzései valósággal újjáéledtek. Úgy gondolt édesanyjára, mint akinek jóvátétellel tartozik. Legszívesebben haladéktalanul felkereste volna, de mégsem merte. Előbb szeretett volna tájékozódni felőle. Tudta, ha most elé toppanna, és az asszony netán dühös szavakat és szemrehányásokat zúdítana rá, mint annak idején az apjára, akkor sietve újból elhagyná. Ha azonban megváltozott, a szenvedés megtörte – talán még a férje és a fia utáni vágy is megkínozta –, az még inkább megnehezíthetné a viszontlátást. Heinz nem akarta beismerni magának, hogy így elapátlanodva egyfajta sóvárgás fogta el az anyja után. Mindenesetre úgy érezte, hagynia kell magának egy kis időt, hogy lelkileg felkészüljön a találkozásra.

Hamburg ugyan nemigen hasonlított Montrealra, neki mégis nagyon tetszett. Sodortatta magát az emberárral. A kikötő egészen lenyűgözte, kifejezetten nagyszerűnek találta, maga a város azonban Montrealhoz képest némileg kisvárosiasnak tűnt.

Vett néhány hamburgi és berlini hírlapot, és az utóbbiak valamelyikében egy Lienhard von Riedről szóló cikkre bukkant. Ez számos közös úti kalandjuk egyikét mesélte el, még Heinz Rottach is szerepelt benne saját nevén. Olyannak tűnt az írás, mint valami üdvözlés, a szíves fogadtatás jele német földön. Hála istennek, a barátja még megmaradt. Először vele akart az anyjáról beszélni, mielőtt tudakozódna az asszony után, és felkeresné.

Megszűnt a magányosság érzése, ami apja halála után a lelkére telepedett, egyszerre leomlott a fal, mely az emberi kapcsolatoktól elszigetelte.

Az ezek utáni vágy hajtotta tovább. A menetrendből megállapította, hogy még elérheti a déli berlini vonatot. A fővárosból újabb néhány óra út a Riedburghoz legközelebbi, thüringiai állomás. Gyorsan megebédelt a szállodában, becsomagolta a kézikofferét – a poggyász nagyobb részét már föladta a célállomásra –, és bérkocsival a pályaudvarra vitette magát.

Délután négykor futott be a vonat Berlinbe, ahol semmit nem időzött, hanem nyomban egy másik pályaudvarra hajtatott, hogy még elcsípje a thüringiai gyorsot. Kiszámította, hogy este tízkor érkezik meg abba a városkába, amely már nincs messze Riedburgtól. Onnan azonnal útnak akart indulni a várhoz. Lienhardtól tudta, hogy a sasfészek gyalog egy óra járásra van az állomástól – barátja ugyanis azt sem hallgatta el, hogy ott nem találhat szállítóeszközt. Jót derült magában, mikor elképzelte, hogy tizenegy után beállít Lienhardhoz, és feltrombitálja álmából. Nyilván nem várja előkészített szállás, de mit tesz az? Hiszen nemegyszer éjszakázott már a puszta földön is. Mindenesetre előre élvezte a meglepetést, amit Lienhardnak fog szerezni. Majd bámul rá, és nem hisz a szemének.

Hogy mi módon lepi meg Riedburgot, és mennyire meglepődik saját maga is, azt persze nem sejtette, minthogy semmit sem tudott barátja házasságáról, és az ezáltal megváltozott helyzetről.

Miután még egyszer át kellett szállnia, tíz órakor megérkezett a thüringiai kisvárosba. A vasútállomás álmos benyomást keltett. Abban csakugyan nem reménykedhetett, hogy talál valakit, aki elfuvarozza úti céljához. Bőröndjét tehát a csomagmegőrzőben hagyta, hogy ne kelljen cipekednie, és remélte, hogy Lienhard ki tudja segíteni egy pizsamával. Csak a kis neszeszerét vette magához, és magában mosolyogva, vállára kanyarította a kabátját, mivel hűvös szél fújt.

Jókedvűen vágott neki a gyalogútnak, miután az állomásfőnökkel még egyszer pontosan elmagyaráztatta magának, merre menjen. Nagyokat szippantott a fanyar tavaszi levegőből, és levette a kalapját, hogy a szél lehűtse kissé forró homlokát. Úgy érezte magát, akár egy gimnazista, aki a tanulás terhétől megszabadulva, előre örül a gondtalan vakációnak, és mindenekelőtt barátja viszontlátásának.

Derűs hangulatban gyújtott rá egy meglehetősen fékevesztett nótára, amelyet Lienharddal egy világtól elzárt szigeten tanultak az ottani bennszülöttektől. A szöveg artikulátlan szótagok értelmetlen zagyvalékából állott, ami annak idején remekül elszórakoztatta őket. Kellemesnek nem volt mondható a dallama, már amennyiben ez a kifejezés egyáltalán ráillett. Leginkább vad bömbölés és rikácsolás egyvelegének lehetett nevezni. Tudta azonban, hogy Lienhard örömmel hegyezi majd a fülét, és rögtön rájön, kitől ered az éjszakai csatakiáltás. No persze, ha idegeneket lep meg ezzel az üvöltözéssel, azok könnyen valami csetepaté kezdetének vélhetik. Ha mondjuk, Lienhard szolgája, akinek létezéséről Heinz is tudott, meghallja az „éneket”, egészen biztos egy vödör hideg vízzel siet a helyszínre, és azzal próbálja elfojtani a csendháborító ricsajt.

Megelégedetten nevetgélt magában. Barátja örömteli viszontlátásának reménye mind jobban eloszlatta magányát.

Így lépkedett tovább vidáman, míg az éjszakai égbolton elébe nem magasodtak Riedburg festői körvonalai. Megtorpant, és egy ideig elgyönyörködött az igéző látványban. A hold sápadt korongként függött a vár hátterében, halovány fényét, mely mintha könnyű fátyol alól ragyogott volna, a százados falakra szórta. A látvány magával ragadta Heinzet. Igen, ez a német romantika!

Odaát, túl a nagy vizén ilyesmi nem létezik. Ott csak a józan gyakorlatiasság uralkodik. Itt mintha évszázadokkal ezelőtt megállt volna az idő, s Heinz úgy nézett fel, mint valami vándordalnok, hogy az odafenn lakozó nemes várkisasszony fülébe énekelje igéző melódiáját. Nevetve emelte maga elé kalapot tartó kezét, mintha lantot fogna, s ujjaival a nem létező húrokba csapott. „Plum, plum, plum” – dünnyögte a nagyobb hatás kedvéért.

Egyre jobban élvezte saját mókázását, és újra rázendített a fülsértő csataüvöltésre, hogy megtörje a varázst. Ezzel sikeresen megugrasztott egy csapat őzet, melyek éppen akkor léptek ki az erdőből. Szegény jószágok nem szoktak ilyen borzalmas ordítozáshoz, s most fejvesztetten menekültek. Heinz hangosan, felnevetett és tovább ballagott. Most már nem lehetett messze. Csakugyan, az út emelkedni kezdett, innen már Riedburgba vezetett. A férfi elhallgatott, hogy majd meglephesse barátját. Előrekémlelt, nem szűrődik-e ki fénysugár valamelyik ablakból, de mindenütt sötétség és csend honok.

„A mormota a vackán fekszik, de majd én mindjárt felébresztem” – gondolta, és nevetve kaptatott tovább felfelé.

Micaela a munkás nap után korán aludni tért, de még sokáig mindenféle terv járt a fejében, így nem jött azonnal álom a szemére. Már éppen elszenderedett volna, amikor őrjítő üvöltözés hallatszott az ablak alatt. Összerezzent, figyelmesen hallgatózott az éjszakába, és egyértelműen megállapította, hogy az idegtépő bömbölés egy férfitorokból ered. Vagy talán többen is vannak, akik odalenn olyan lármát csapnak, mint egy csapat vadember csatadala?

Azonnal kiugrott az ágyból. Breitnerék hálószobájának ablaka a másik oldalra nézett, és az öregek valószínűleg nem is ébredtek fel, mert odaát minden néma maradt. Az ujja már a csengőgombon volt, azután elgondolkodott, hogy szükséges-e felvernie az idős házaspárt.

Magára kapott egy kimonó szabású, bélelt pongyolát, pisztolya és Lienhardtól kapott, elemes zseblámpája után nyúlt, azután az ablakhoz lépett.

Úgy sejtette, részegek álldogálhatnak odalenn, akik nem jó szándékkal lopakodtak ide éjnek évadján.

Majd ellátja a baját ezeknek a csirkefogóknak! Nem lett volna ínyére, hogy máskor is így megzavarják éjszakai nyugodalmát.

Nesztelenül kinyitotta az ablakot, és egy mozdulattal félrelökte a behajtott spalettát. Egyik kezében a lámpát tartotta, amely megvilágította az ablak alatti kis térséget, másik kezében pedig a browningot, előrehajolt, és elszántan kiáltotta:

– Kezeket fel!

Odalent egyszerre elnémult az ordítás, és érdes hangú férfihahotázás hallatszott. Igen rokonszenves, markáns férfiarc tűnt Micaela szemébe. Ez nem tartozhat holmi részeg csavargóhoz! A leány némileg elbizonytalanodva tovább tartotta ugyan a lámpát és a pisztolyt, de az alant álló férfi nevető vonásai különös módon felkavarták.

– Bocsásson meg, mérges nagysád, hol van Lienhard? Biztos alszik, mint egy mormota. Úgy értem, Lienhard von Ried. Ez ugyebár Riedburg?

– Eltalálta! – felelte zordul, ugyanakkor megilletődötten a leány.

– Akkor legyen olyan jó, és ébressze fel Riedburg alvó urát! Mindenekelőtt azonban engedje meg, hogy bemutatkozzam: nevem Heinz Rottach, és Ried úr barátja vagyok, akivel együtt vettünk részt egy délsarki expedíción.

– Vagy úgy, igazán sajnálom!

– Mertem remélni, hogy sajnálni fogja, hogy lőfegyverrel a kezében fenyegetett. Akkor most már leereszthetem a kezemet?

– De hiszen föl sem emelte!

– Nem? Nahát, egészen elfelejtettem. Ilyen fogadtatásra igazán nem számítottam. Kivált a szebbik nem részéről. Azt, hogy kegyed hölgy, a hangjából gondolom, mert a lámpája úgy elvakít, hogy egyéb bájait nem láthatom.

Heinz úgy hitte, a harcias amazon barátja valamely gáláns kalandjának szereplője lehet, szolgáló aligha, hiszen tudta, hogy Lienhard csak egy idős házaspárt tart személyzetként a várban.

Micaela másfelé fordította a lámpa fénykörét, de továbbra is úgy fogta maga elé, hogy a férfi ne láthassa őt.

– A fogadtatás miatt magára vessen! Mi végre fakadt ilyen átkozott, pokoli ordításra? – kérdezte részben zavartan, részben szemrehányón.

– Kegyes elnézését kérem, nagysád – hajolt meg a jövevény –, de ez egy déltengeri sziget bennszülött lakóinak harci éneke. Lienhardot meg engem egészen elbűvölt, ezért saját csatakiáltásunkká tettünk. Minthogy feltételeztem, hogy a barátom alszik, ezzel kívántam felkölteni. Hanem úgy látszik, tényleg olyan mélyen szundikál, mint valami mormota. Kérem, ébressze fel, talán a gyengédebb hangra jobban hallgat.

Micaela nem állhatta meg, hogy elnevesse magát, és Heinz kellemes bizsergéssel hallgatta a friss leánykacagást.

– Hál’ istennek, hogy nevet, akkor talán végre meg- és bebocsátást remélhetek. Kérem tehát, hívja elő von Ried urat!

– Sajnálom, de von Ried úr nincs itt.

– Nincs itt? Netán elutazott?

– Nem – nevetett szelíden Micaela, és a férfit megbabonázták a sötétből hallatszó hangok –, el nem utazott, viszont megházasodott.

– Meghá... Mit mondott? Nem jól értettem, lenne olyan kedves megismételni?

– Megházasodott.

– Kizárt dolog! Arról értesülnöm kellett volna.

– Csak nemrégiben nősült, és valóban nem értesítette még önt, ami szerintem sem szép dolog.

– Á, talán már nem ért otthon a hír, ugyanis Kanadából jövök.

– Ó, ilyen hosszú út áll a háta mögött?

– Igen, és úgy siettem, ahogy bírtam, mert nagyon vágytam viszontlátni a barátomat. Kedves nagysád, lenne szíves két kérdésemre válaszolni?

– Örömmel, ha tudok.

– De előbb tegye le azt a pisztolyt, tőlem igazán nem kell félnie.

Micaela szíve furcsán kalapált, az éjszakai látogató egyáltalán nem tűnt egészen veszélytelennek – a szívére nézvést. Félrerakta a fegyvert.

– Tessék, kérdezzen!

– Először is árulja el, hol találom az én Lienhard barátomat, és kit vett feleségül!

– A nővéremet.

– Alázatos köszönet – hajolt meg mélyen Heinz –, most legalább tudom, ki áll előttem, jóllehet a nevét még nem ismerem.

– Minthogy ön már bemutatkozott, nem titok, Micaela Riemann vagyok. A sógoromat pedig Neustettenben találja.

– Á, az a közelben fekvő birtok, a barátom már mesélt róla.

– Úgy van! Gyalog azonban innen legkevesebb másfél óra, éjnek idején aligha teheti meg ezt az utat.

– Eltekintve attól – sóhajtott akkorát a férfi, hogy még a kősziklát is meglágyította volna –, hogy ez elég nagy távolság egy amúgy is fáradt utazó számára, ráadásul az éjszaka közepén érnék oda. Amennyiben von Ried uraság agglegényként lakna ott, egy cseppet sem fájna a fejem a zavarás miatt, mivel azonban nős...

Ebben a pillanatban újabb fény gyúlt az épület sarkán túl.

– Mi folyik ott, ki csap ekkora zajt? – csattant fel mogorván az öreg mindenes.

– Bocsánat a zavarásért! Ha nem tévedek, Breitner úrhoz van szerencsém – vélte vidáman Heinz.

– Breitner, az úr a sógoromat keresi, azt hitte, itt találja a hegyen. Együtt utaztak von Ried úrral a Déli-sarkvidékre, és most igen csalódott, amiért hiába kapaszkodott fel idáig. Ilyen későn nem küldhetjük át Neustettenbe, egyelőre vezesse be a nappaliba. Rögtön odamegyek én is, csak előbb átöltözöm, azután majd együtt eldöntjük, mi történjék.

– Kegyed egy angyal, nagyságos kisasszony... vagy talán asszony?

– Nem – kuncogott Micaela –, maradjunk a kisasszonynál! Na gyerünk, Breitner, ne vágjon ilyen átkozottul megrökönyödött képet, és húzzon magára valami meleg holmit!

Az öreg meglehetősen kétes öltözékben csoszogott elő a ház sarka mögül, de nyomban tisztelettudóan visszahúzódott.

Heinz még egyszer megkísérelte a bizonytalan világításnál szemügyre venni az ifjú hölgyet, de hiába, Micaela ügyesen az árnyékban maradt.

Breitner felszólította a férfit, hogy kövesse, és Heinz mosolyogva lépkedett a különös maskarába bújt, szikár alak nyomában. A hosszú, világos alsónadrág fölött, mely esélytelenül pályázott volna az elegáns jelzőre, az öreg elnyűtt kabátot viselt, zilált haját fehér hálósipka födte.

A négyszögletű vártornyot megkerülve a nappaliba vezette a vendéget. Közben valamelyik ablakból reszkető női hang szólt ki – Breitnernéé:

– Mi történt, Franz?

– A nagyságos úrnak látogatója érkezett – felelte a férje egyelőre még meglehetősen barátságtalanul. – Öltözz fel gyorsan, azt hiszem, szükség lesz rád!

Ezzel kinyitotta a nappali ajtaját, felkapcsolta a villanyt, és lámpájával szégyenlősen takarta el nem szalonképes öltözékét.

– Kérem, nagyságos úr, foglaljon helyet egy kicsit, csak gyorsan átöltözöm, és Riemann kisasszony is mindjárt jön.

– Menjen csak nyugodtan, Breitner – vetette magát megkönnyebbülten egy fotelba Heinz –, én tökéletesen kényelembe helyeztem magam. Sajnálom, hogy megzavartam az éjszakai nyugalmát. Ezért majd még kárpótolni fogom. Addig is köszönöm, és öltözzék fel melegen, elég hűvös ez a tavaszi éj.

Breitner elvonult, hogy megkeresse a feleségét. Mialatt felvette a ruháját, beszámolt a történtekről az asszonynak.

– Megyek, apus, főzök egy jó forró kávét a vendégnek, a nagyságos kisasszonynak meg magunknak is, nehogy valamennyien meghűljünk – talált magának feladatot Breitnerné.

– Szerintem inkább egy kanna teát készíts, ki tudja, isznak-e kávét az uraságok ilyen későn, többnyire azt szokták képzelni, hogy kávézás után nem bírnak elaludni.

– Úgy lesz – bólintott a felesége.

Ezzel eltűnt a konyha irányában, és habozás nélkül nekifogott az előkészületeknek. Még emlékezett a régi szép időkből, hogyan kell vendégül látni egy látogatót, ha váratlanul és ilyen későn érkezik is.

Heinz eközben komótosan üldögélt az öblös fotelban, és körülnézett a nappaliban. A berendezés nem tükrözött különösebb eleganciát, de azért volt benne valami sajátosan lakályos. A mély ablakfülkéket takaros függönyök díszítették, a kerek asztalon fűzbarkából és kankalinból kötött tavaszi csokor.

– A kikelet hírnökei – mormolta a férfi.

Ebben a pillanatban kitárult az ajtó, és a küszöbön ott állt Micaela világos szövetruhában, mint a testet öltött tavasz. Sötét tincseit sebtében hátrafésülte, arra már nem maradt ideje, hogy művészi hajkölteményt rögtönözzön, de még ezzel az egyszerű frizurával is fölöttébb bájosan festett. Szép metszésű, enyhén kreolos arcán csak úgy világított égszínkék szeme, vonásain némi bizonytalanság mutatkozott, mivel nem mindennap került efféle különös helyzetbe.

„Bárcsak megkérdezhetném Dorritot, hogyan kell viselkednie ilyen esetben egy ifjú hölgynek!” – gondolta, és akarata ellenére elpirult a fiatal férfi csodáló tekintetétől.

Heinz úgy bámult a leányra, mintha valami mesebeli lényt látna. A kissé szűk szabású ruha lágyan simult az ifjú hajadon hajlékony alakjára. Ahogy ott állt Heinz előtt, karcsún és leírhatatlanul bájosan, szépsége láttán áhítat költözött a férfi szívébe.

Íme, a tavasz, – suhant át az agyán, mintha álomból ébredt volna.

Micaela máskor majdhogynem rideg, szigorú arca most tétova bájt és kedvességet sugárzott a látogató felé. Heinz felugrott, és mélyen meghajtotta magát.

– Ó, maradjon csak ülve, kérem! Breitner rögtön visszajön, és akkor tanácskozhatunk. Én... igazán nem is tudom, mit csináljak. Úgy értem... teringettét, bárcsak Dorrit itt lenne most!

A férfi érezte, hogy a leány – miután az árnyék nem rejtette el többé – már nem ura a helyzetnek. A „teringettét” hallatán Heinz kissé össze is rezzent. A fiatal teremtés egyébként feltétlenül előkelőnek hatott, ez a durva kifejezés azonban valahogy nem illett hozzá. Különben Rottach úgy megilletődött, mint még soha életében. Ez a bájos ifjú hölgy eleddig teljesen ismeretlen érzéseket ébresztett benne. Hogy megmentse a helyzetet, nekidurálta magát, és illedelmesen megkérdezte:

– Dorrit? Ő ugyebár a kedves nénje?

A leány biccentett, és mélyet sóhajtott. Ahogy azonban a férfi szemébe nézett, egészen felszabadult bizalom költözött belé.

– Tudnia kell ugyanis, hogy Dorrit csak rövid idővel ezelőtt hozott ide Texasból. Gyermekkorom óta Amerikában éltem, egy világtól elzárt farmon az apámmal, az unokafivéremmel és körülbelül húsz tehénpásztorral meg egy kis szolgálóval. Dorrit fáradságos munkával erre-arra megtanítgatott már, de hogy miképp kell viselkednem ilyen helyzetekben, azt az ördög tudja! Látja, itt vannak ezek a zaftos kifejezések, amiket a cowboyoktól hallottam, és máig sem tudtam leszokni róluk! Dorrit szerint egy úrinő nem használ efféle szavakat, és én iparkodom is megváltozni, de nem olyan könnyű.

Ahogy ezeket mondta, megindítóan védtelennek látszott, s ez élesen elütött attól az elszántságtól, amelyet az ablakban tanúsított. Szavai mélyen felkavarták a férfit, legszívesebben megcirógatta volna a leány kezét, hogy megnyugtassa, mint egy rémült gyermeket.

– Emiatt nem kell aggódnia – mondta ehelyett. – Jómagam is sokáig éltem a vadonban, gyakran hónapokon át jártuk apámmal Kanada erdeit, favágók között, akikre nem a művelt társalgás a legjellemzőbb. Azután Lienharddal úgyszintén eltöltöttünk néhány évet minden civilizációtól távol. Ezt a csatakiáltásomból is észrevehette.

A leány elnevette magát, megtört a jég.

– Ezek szerint nem ütközik meg rajta, ha úgy fogalmazok, ahogy belülről jön?

– Becsületszavamra – tette kezét a szívére Heinz –, bármit mond, bájosnak fogom találni.

– Ne beszéljen ilyen badarságokat! – pirult el ismét Micaela. – Nagyon faragatlan teremtés vagyok, bájos dolgokat nemigen hallhat tőlem. Dorrit az elbűvölő! Igen! Az én nővérkém imádnivaló, és hála istennek, nagyon boldog Hardyval! Egy hajszálon függött az élete, és nagy büszkeség számomra, hogy segíthettem megóvni a szörnyű veszedelemtől. De erről ne beszéljünk, az időpont nem alkalmas. Először is értelmesen ki kell gondolnunk, mihez kezdjünk önnel, minthogy Neustettenbe már nem mehet. Autóm nincs, átlovagolni szintén nem lehet. A hátaslovamon meg egy kézikocsin kívül egyéb közlekedési eszköz nem található Riedburgban.

Mindketten nevettek, nevetéssel űzték el szívükből a bizonytalanságot, és csillogó tekintettel néztek egymásra. Heinzet egészen megbabonázta az ifjú teremtés, Micaela pedig úgy találta, még sohasem találkozott ilyen derék fiatalemberrel – természetesen Hardyt leszámítva.

Ekkor lépett be ismét Breitner. Nagyon ildomosan festett, bár nem az új öltönyét vette fel, csak a régit.

– Nagyságos kisasszony, a feleségem rögtön hoz kávét meg teát, és az úr számára egy kis harapnivalót, e percben ez a legfontosabb.

Micaela előbb az öregre nézett, azután Heinz Rottachra. Az utóbbi hirtelen ráeszmélt, milyen éhes, és valami meleg ital sem esett volna neki rosszul.

– Igaz, Breitner – kapott a javaslaton a leány –, jóllehet még nem vagyunk látogatók fogadására berendezkedve, azért szeretnénk vendégszeretőnek mutatkozni. Ezenkívül a sógorom is megneheztelne ránk, ha nem szívesen látott vendég módjára bánnánk Rottach úrral. Úgyhogy terítsen asztalt az ebédlőben, és tálalja fel az úrnak, amink van! De mit csináljunk vele azután? Mégsem tehetjük ki az utcára éjnek idején!

Heinz feszülten várta, mit határoznak felőle. Még maga sem ébredt tudatára, de legbelül már eltökélte, hogy csak akkor hagyja el ezt a hajlékot, ha határozottan kidobják. Erre természetesen nem került sor, mert Breitner öltözködés közben alaposan átrágta a dolgot, és most Micaela felé fordult:

– A nagyságos úr már korábban jelezte, hogy valamikor hosszabb látogatásra várja egy barátját, akivel együtt vetlek részt az expedícióban. Ezért a toronyban berendeztünk egy vendégszobát. Igen szerényen ugyan, de a nagyságos úr úgy nyilatkozott, hogy nagyon boldog lett volna, ha utazásai során minden alkalommal ilyen fényűző körülmények között éjszakázhatott volna. Azóta nem nyúltunk a szobához, a nagyságos kisasszony először a lépcsőt akarta rendbe hozatni. Tehát amint mondtam, a szoba teljesen kész, csupán az ágyat kell felhúzni, de azt a feleségem elintézi, amíg az úr magához vesz pár falatot. A toronyszobába vezető lépcső ugyan egy kissé ingatag, mivel egyik-másik lépcsőfok meglazult, de ha az ember kicsit ügyel, és két helyen kettesével veszi a lépcsőket, akkor nem lesz semmi baj.

– Uraságod vállalkozik ilyen akrobatamutatványokra? – suhant át pajkos mosoly Micaela arcán, amit Heinz elragadónak talált.

– Ó – kacagott a férfi –, ha éjszakai szállást találok, ennél különb merészségekre is kész vagyok. A nagyságos kisasszony valóban hajlandó befogadni ma éjszakára?

– Magától értetődik. Hardy soha nem bocsátaná meg nekem, ha nem szorítanék helyet a barátjának. Kiváló az ötlete, Breitner, ezzel nehéz kérdést oldott meg. Akkor tehát terítse meg az asztalt, és ha a felesége behozta az ételt, hívja át az urat! Azután gyorsan elkészíthetik az ágyat. Gondolom, Rottach úr, magával hozta, amire az éjszaka szüksége lesz.

– A fogkefémet igen – húzta elő táskájából a neszeszerjét nevetve Heinz –, de jószerével ez minden... nem, van itt még egy szappan, a borotvám meg a legszükségesebbek. Ami azonban a pizsamát illeti, Hardyba helyeztem minden reményemet, mivel közlekedési eszköz híján, éjszaka a kézikofferemet sem akartam idecipelni.

– Hát most mihez kezdjünk, Breitner? – kérdezte tanácstalanul Micaela, de közben a nevetéssel küszködött.

– Ez könnyen megoldható, nagyságos kisasszony. A nagyságos úr, mielőtt Neustettenbe költözött, nekem adott egy fél tucat hálóinget meg két pizsamát, de még egyiket sem hordtam, mert a feleségem előbb rám akarta igazítani őket. Aztán maradt még a nagyságos úrtól egy pár házipapucs és egy könnyű házikabát is, ha ezzel szabad kisegítenem az urat...

Heinz elhatározta, hogy fejedelmien megjutalmazza majd az öreget szolgálatkészségéért, mert egészen izgalomba hozta, hogy egy fedél alatt töltheti az éjszakát ezzel a szépséges ifjú hölggyel. Olyan romantikus érzés rohanta meg, mint még soha életében. A német levegőnek és saját német vérének tulajdonította a dolgot, hiszen az apja mindig azt szokta volt mondogatni, hogy a németeknek a vérében van a romantika. Ezt most egész határozottan érezte.

– Úgy ellát engem, Breitner, mint egy herceget – tréfálkozott. – Kérem, vigyen mindent a szobámba! Végül mégis úgy történik, ahogy terveztem, és Lienhard pizsamájában térek nyugovóra, mert ha választanom szabad, akkor inkább egy pizsamát kérnék.

Az öreg mindenes távozott, s ahogy a két fiatal ismét magára maradt, újból rájuk telepedett az elfogódottság.

– Most, hogy Breitner védőszárnyai alatt tudhatom önt, Rottach úr, szeretnék visszavonulni – emelkedett fel mégis elszántan Micaela.

– Én meg már szerénytelenségemben azt merészeltem remélni – nézett rá bánatos tekintettel a férfi –, hogy étkezés közben még élvezhetem a társaságát. Ha a texasi prérin egy idegen kegyedhez tévedt volna, akkor bizonyára nem hagyja a sorsára.

– Ott nem rendelkeztem ilyen megbízható személyzettel – felelte elbizonytalanodva a leány –, csupán egy ügyetlen kis cselédlánnyal, aki nem tudott volna helyettem gondot viselni a vendégre.

– Kár, hogy nem a farmon vagyunk. Magától értetődik, hogy kegyed fáradt, hiszen álmából zavartam fel, és hallatlan merészség részemről, hogy még tartóztatni akarom, holott szeretne nyugovóra térni.

– Jaj, nem erről van szó, de... én csak... Bár megkérdezhetném a nénémet, hogy illik-e ez, és nem hibázom-e, ha tovább maradok!

Megint olyan megindítóan tanácstalannak látszott, hogy egészen felkavarta a férfit. Mégis vágyott arra, hogy ez az elragadó fiatal teremtés még egy kicsit a társaságában időzzön. Attól félt, hogy soha vissza nem térő alkalmat mulaszt el, ha nem használja ki ezt a félórácskát, amíg zavartalanul diskurálhat vele.

– Remélem – nézett komolyan a leányra –, nem tettem olyan rossz benyomást kegyedre, hogy nem mer még egy félórát a közelemben tölteni. Megnyugtathatom, hogy a jelenlétemben minden szempontból biztonságban van.

Micaelának sajátságos érzése támadt, amilyet még egyetlen férfi iránt sem táplált, igen, tudta, hogy ebben az idegenben vakon megbízhat.

– Végtére is ön Hardy barátja – felelte bájos mosollyal –, tehát ugyanolyan bizalmat érdemel, mint a sógorom. Ezenkívül ugyebár udvariatlanság lenne, ha teljesen a személyzetre hagynám?

– Nem éppen udvariatlan, de nagyon rideg és szertartásos. Egyébként intézkedhet, hogy Breitner és a felesége mindaddig éberen a közelben maradjanak, amíg el nem fogyasztottam a frissítőt, és a szobámba nem tértem.

A leány megnyugodva bólintott. Nagyon is szívesen maradt, és örült, hogy még egy darabig együtt lehetnek. Annyira tetszett neki ez a fiatal férfi, olyan megmagyarázhatatlanul, hogy a szíve egészen átmelegedett, és cseppet sem bánta, hogy ez a Rottach hirtelen belépett az életébe.

Amikor egy idő múlva Breitner megjelent, és közölte, hogy tálalva van, Micaela nyugodt és magától értetődő hangon utasította:

– Breitner, maradjon még fenn a feleségével, amíg Rottach úr nyugovóra nem tér, hátha szüksége lesz a segítségükre! Én vele maradok az étkezésnél.

– Parancsára, nagyságos kisasszony – hajolt meg az öreg –, bátorkodtam önnek is odakészíteni egy csészét. Nem árt, ha fogyasztani tetszik valami meleget, hűvös tavaszi éjszakánk van.

– Köszönöm, derék Breitner, maga mindenre gondol, csakugyan jólesne egy csésze tea. Maguk is igyanak valamit!

– Köszönjük szépen, nagyságos kisasszony, a feleségem már főzött kávét. A nagyságos úr kávét vagy teát parancsol?

– Teát kérek!

– Magam is úgy gondoltam, már minden kész, rumról és citromról is gondoskodtam, a mi nagyságos urunk úgy szokta inni, feltételeztem, hogy az úr is úgy szereti.

– Eltalálta, Breitner, köszönöm.

Micaela most egészen megnyugodott, hogy nem követ el hibát, ha egy kicsit Heinz Rottach társaságában marad, másképp Breitner nem találta volna olyan természetesnek, hogy neki is tegyen egy csészét az asztalra. Valójában az öreg csak azért járt el így, mert aggódott, hogy meg talál hűlni, de a leány ezt nem sejtette.

Micaela és Heinz átvonult a szomszédos szobába, ahol Breitner olyan hívogató asztalt terített, amilyen csak a rögtönzött éjszakai vendégfogadás körülményei között lehetséges volt. A két fiatal egymással szemben foglalt helyet, és így töltöttek el egy meseszép órát – ennyi ideig húzta Heinz Rottach az étkezést. Olyan izgalmas beszélgetésbe mélyedtek, úgy társalogtak, mint két régi ismerős. Micaela szégyenlőssége eltűnt, bájos, keresetlenül természetes önmagát adta, úgyhogy egészen meghökkentette a férfit eredetiségével. Heinz még soha nem találkozott olyan nővel, aki első látásra ennyire megragadta volna. Ez a leány nem is hasonlított montreali hölgyismerőseire, akik fennhéjázással párosuló hűvös gyakorlatiasságukkal mindig taszították őt. Micaela egész lénye jóságos, meleg szívről, egyszerű, de valódi érzésekről és nagy lelki mélységről tanúskodott. Szikrányi mesterkéltség sem látszott rajta, mégis minden rezdülése a legtisztább nőiesség benyomását keltette, és úgy tűnt, mintha semmilyen helyzetben nem akarna engedni az egyéniségéből.

A leány a maga részéről úgy érezte, valami csodálatos élmény részese, valami olyasmi történik vele, ami talán soha többé. Heinz Rottach Lienhardről is beszélt, elmondta, hogy neki köszönheti az életét, és hogy megismerkedésük óta igaz barátság köti össze őket. A férfi mesélt apja haláláról is, s eközben az az érzése támadt, hogy ezzel a fiatal teremtéssel megoszthatja minden gondolatát, amit senki másra nem bízna. Micaela szeme megnedvesedett, amikor Heinz lelkes szavakkal emlékezett meg az apjáról. Bájos arcán árnyék futott át.

– Ön igazán irigylésre méltó, hogy így beszél az édesapjáról, és így őrzi az emlékét.

– Kegyed apjaura él még? – vetett fürkésző pillantást Heinz a leányra, akinek arcvonásai most furcsán megkeményedtek.

– Igen... él még, de..., a számomra meghalt... és a néném számára is. Kérem, beszéljünk inkább másról!

A férfi felfigyelt. Hát ez meg mi? Az apa említése mintha fájdalmas érzéseket ébresztett volna Micaelában. Heinz sietve témát váltott. Lienhardtól minden bizonnyal megtudhatja, mi a tényállás a leány apjával kapcsolatban, Micaela azonban hirtelen úgy elcsendesedett, és befelé fordult, hogy a férfi maga is jobbnak látta véget vetni mostani együttlétüknek.

– Biztosan elfáradt, nagyságos kisasszony, haragszom magamra, amiért ilyen hosszasan akadályoztam a pihenésben. Igazán kedves öntől, hogy megajándékozott ezzel a szép órával. Remélem, módom lesz még sokszor élvezni becses társaságát. Nyugodalmas jó éjszakát kívánok, holnap reggel pedig nem terhelem tovább jelenlétemmel.

– Holnap együtt reggelizünk – mosolyodott el ismét a leány –, azután telefonálok Neustettenbe, hogy Hardy küldje önért az autóját, vagy jöjjön át személyesen. Jó éjt Riedburgban, Rottach úr! – nyújtotta a kezét, amelyet a férfi hevesen megszorított.

– Jó éjt, nagyságos kisasszony, és szívből köszönöm a jóságát.

Így váltak el. Breitner készenlétben állt, és felkísérte a vendéget a toronyszobába, amelyet a felesége sebtében a lehetőségekhez képest rendbe hozott.

Heinz egy ideig még kibámult az ablakon, arcán mosoly suhant át, azután arra gondolt, amikor Micaela rászegezte a pisztolyt, és határozott hangon ráparancsolt: „Kezeket fel!” Milyen bátor leány, egyáltalán, milyen csodálatos, eszes és értékes ember! Vajon mennyi idős lehet? A férfi tizenkilenc-húsz évesre becsülte, időnkénti gyermeki megnyilvánulásai ellenére. És mennyire természetes, milyen nyugodtan beszél emberi dolgokról anélkül, hogy zavart vihogásban törne ki, ahogy más ifjú hölgyek tennék. Romlatlanságában mennyi eredetiség és büszkeség rejtőzik! Még időnkénti vaskosabb kifejezései sem tompíthatták Heinz csodálatát, hiszen ezek is hozzá, az ő mesterkéletlen, természetes egyéniségéhez tartoztak.

Miután lepihent, a férfit még mindig különös melegség töltötte el, gondolatai a leány körüljártak, amíg csak a szemhéja el nem nehezedett.

Még álmában is maga előtt látta, amint tüzes paripán vágtat a prérin, és pisztolyát a cowboyok gyülevész bandájára szegezve felkiált: „Kezeket fel!”

Micaela igen mély benyomást tett rá, mélyebbet, mint amilyet addig bármely nő hagyott benne. Ez a mai este emlékezetes, meghatározó élménnyé vált.

V.

Micaela is nehezen tudott elaludni. A váratlan látogatás teljesen kizökkentette az egyensúlyából, a Heinz Rottachhal való megismerkedés egész lényét felkavarta. Újra meg újra emlékezetébe idézte a képét, a szavait, amelyeket hozzá intézett, hangjának bársonyosságát. Ismeretségüktől valahogy megszépült a világ, tartalmat kapott az élet. Ugyanakkor összeszorult a szíve, mert az apjára kellett gondolnia. Heinz Rottach mennyi szeretettel és tisztelettel beszélt az övéről, aki valóban feddhetetlen, derék ember lehetett. Bezzeg Micaeláé! Még soha nem gyötörte ennyire, hogy nem tudja becsülni az apját, sőt, egyenesen megveti. Vajon mit gondolna róla Heinz Rottach, ha egyszer a fülébe jutna, hogy ő ilyen alávaló embertől származik? Nem azt hinné-e, hogy maga sem különb?

Nyugtalanul forgolódott az ágyában, míg végül a kimerültségtől álomba merült anélkül, hogy kérdésére választ talált volna.

Egész korán ébredt. Azonnal felkelt, megfürdött és felöltözött. Csodálatos tavaszi reggel köszöntött rá, úgy érezte, nem is lehet másképp, ma kivételesen ragyogóan és melegen kell sütnie a napnak.

Miután teljesen elkészült – ma sokáig válogatott a ruhái között, míg talált egyet, amely különösen jól állt neki –, lement, hogy először is a szép kilátásban gyönyörködjék a hársak alól, ahogy minden reggel szokta. Amikor azonban odaért, összerezzent. Az egyik fatörzsnek támaszkodva, ott állt Heinz Rottach. Már a férfi is teljesen felöltözött, megbűvölt tekintete a napsütötte tájon nyugodott. Micaela könnyű lépteire nem figyelt fel, csak akkor nézett oda, amikor látására a leány meglepetésében felkiáltott.

– A, nagyságos kisasszony, már szintén felkelt?

– Mindig ilyenkor szoktam – pirult el Micaela. – Elcsodálkoztam, hogy már ön is lejött. Jól aludt Riedburgban?

– Először alig jött álom a szememre – szorította meg a feléje nyújtott kezet Heinz –, úgy éreztem, mintha elvarázsolt kastélyba keveredtem volna. Amikor ma reggel felébredtem, egy ideig törtem a fejem, hol vagyok egyáltalán, de azután nem maradtam tovább ágyban, sietve felkeltem, mert fényes napvilágnál is meg kellett tekintenem ezt a mesebirodalmat, hogy kitisztuljon a fejem. Gyönyörű itt, a táj ugyan nem lélegzetelállító, láttam már lenyűgözőbbet is, de szokatlanul kedves, és rám különösen meghitt hatást tett. Talán az az oka, hogy mindkét szülőm thüringiai származású, tulajdonképpen magam is az vagyok, bár már rég elfelejtettem.

– Nekem is nagyon tetszik itt. Ezért kértem Hardyt és a nővéremet, hadd lakhassam idefönn. Először nem akartak beleegyezni, azt hitték, csak azért kívánkozom ide, hogy ne zavarjam éppen megkezdett házaséletüket. A fő ok azonban nem ez. Neustettent erdő övezi, amely körös-körül elfogja a kilátást, én pedig a végtelen prérin nőttem fel, és beszorítva érzem magam, ha a tekintetem nem pásztázhatja a messzeséget. Amikor a nénémmel első ízben látogattam ide, felüdítette szememet a tágas, szabad tér. Addig rimánkodtam, amíg Dorrit rám nem hagyta, hogy felköltözhessek. Hardynak már úgysincs szüksége Riedburgra, mivel Neustettenben él, és intézi az ottani birtok ügyeit. Az uradalom a nővéremé, a nevelőszüleitől örökölte, jóllehet egyáltalán nem tehermentesen, de a nagynénénk már a halála előtt elegendő tőkét juttatott neki, hogy visszafizessen minden jelzálogkölcsönt. A nevelőszüleit az infláció kiforgatta a vagyonukból, és teljesen eladósodtak. Legfőbb hitelezőjük az összes többi, Neustettenre vonatkozó követelést felvásárolta, ezáltal olyan eszközhöz jutott, mellyel Dorritot feleségül kényszeríthette volna magához. A nővérem nehéz szívvel bár, de meghozta volna ezt az áldozatot az idős házaspárért, akik oly sokat tettek érte. Én azonban tudom, hogy nem élte volna túl ezt a frigyet, mivel nagyon szerette Hardyt.

Heinz érdeklődéssel figyelte a leány szavait.

– És hogyan menekült meg a nénje attól a sorstól, hogy egy másik férfi felesége legyen? – kérdezte, miután Micaela elhallgatott.

– A Jóisten megsegítette – sóhajtotta a fiatal teremtés. – A nevelőszüleit elvitte a spanyolnátha, egyiket a másik után. A nővérem, aki addigra már ennek a Lamprechtnek a jegyese volt – egyébként ez a gazfickó már nem egy embert tönkretett, Hardy is miatta veszítette el majdnem mindenét –, nyomban az értésére adta, hogy képtelen házasságra lépni vele: nagyon jól kell tudnia, hogy csupán a nevelőszüleiért akart áldozatot hozni. Minthogy ez most már hiábavaló, inkább választja a nyomort és otthontalanságot, mintsem az ő oldalán élje le az életét. A férfi ettől szinte megvadult, tombolt és ordítozott: ha Dorrit elutasítja, akkor nem ismer sem részvétet, sem kíméletet. Szedje a sátorfáját, egy percig sem maradhat tovább Neustettenben. A nővérem csendben hazament, hogy összecsomagolja a holmiját, ám ekkor olyasmi történt, amire nem számított. A nagynénénk, akit egyáltalán nem ismertünk, hiszen még a létezéséről is csak röviddel a halála előtt szereztünk tudomást, titokban már régóta szemmel tartotta Dorritot, és elhatározta magában, hogy ráhagyja a vagyonát, mivel a nővérem édesanyja egyszer valami nagy jótéttel segített rajta. Nos, ez a néni meghallotta, milyen kutyaszorítóba került a nővérem, és azonnal táviratozott neki, hogy ne áldozza fel magát, a jelzáloghitel törlesztéséhez szükséges összeget haladéktalanul át fogja utalni. Kisvártatva meg is érkezett a pénz, Dorrit kifizette Lamprechtet, és megtartotta Neustettent. Hát nem úgy hangzik, mint egy mese?

Heinz nem tudta levenni a szemét a leányról, egyre bájosabbnak és szeretetreméltóbbnak látta.

– De, csakugyan olyan. Ezek szerint a nővére férjhez mehetett az én Hardy barátomhoz, és minden jóra fordult?

– Jaj, nem – futott át sötét árnyék Micaela arcán –, még mindkettejükre nehéz napok vártak. Dorritra leírhatatlan veszély leselkedett, de... erről nem szeretnék beszélni, mert... tudja, ez nagyon fájdalmas emlékeket ébreszt bennem. Elég annyi, hogy végül megmentették.

– Kicsoda, talán kegyed?

– Én egymagam tehetetlen lettem volna, de tudtam, mi fenyegeti, ezért riasztottam Hardyt, hogy mielőbb Texasba menjen, ugyanis a nővéremet is odacsalták. Lienhard a leggyorsabb gőzhajóval New Yorkba sietett; onnan pedig repülővel még épp idejében érkezett, hogy Dorritot kiszabadítsa. Akkor azután vele és Hardyval Németországba jöttem, közben Dorrit New Yorkban átvette a nagynénénk hagyatékát. Különben a drága jó Rose néni végrendeletében rólam is bőkezűen gondoskodott. Ez igazán nagyon szép tőle, hiszen az én édesanyám nem tett érte semmit, nem úgy, mint Dorrité. De minek is zaklatom fel itt éhgyomorra mindenféle történettel, úgy látom, Breitner már hozza a reggelit a konyhából. Menjünk be, és együnk, Rottach úr, azután felhívom Hardyt.

Heinz feszült figyelemmel hallgatta. Szívesen hallott volna további részleteket is, de tapintatossága nem engedte, hogy faggassa Micaelát. Nem akarta kínozni. Hasztalan próbálta elterelni gondolatait a leányról.

– Egy kiadós reggeli nekem sincs ellenemre, nagyságos kisasszony, s még jobban fog ízleni, mivel kegyed társaságában költhetem el.

Jóleső érzéssel nyugtázta, hogy Micaela ismét elpirult.

– Akkor lássuk, mi jót tálalt fel nekünk Breitner! Minthogy Dorrit telizsúfolta az éléskamrámat mindenféle finomsággal, remélhetőleg szerencséje lesz, és valóban kiadós reggelit kapunk.

Bementek tehát az ebédlőbe. A gazdagon és étvágygerjesztően megterített reggelizőasztal még Rottach várakozásait is felülmúlta.

Étkezés közben élénk társalgást folytattak, most főként Heinz vitte a szót.

Miután elkészültek, együtt átvonultak Hardy valamikori dolgozószobájába, a telefonhoz. Micaela felhívta Neustettent. A vonal végén Lienhard jelentkezett.

– Jó reggelt, Hardy!

– Á, te vagy az, Mica? Jól aludtál?

– Az éjszakai nyugalmamat alaposan tönkretette valami velőtrázó csatadal – nevetett a leány –, ami tizenegy óra körül harsant fel az ablakom alatt. Maga volt a borzadály, úgyhogy felfegyverkeztem a browninggal meg azzal a jó kis zseblám­pával, amelyet szerencsére nekem ajándékoztál. Most kiváló szolgálatot tett. Kinyitottam az ablakot, megvilágítottam a színt, és legnagyobb megdöbbenésemre a várt indián- vagy emberevő horda helyett egyetlen úriembert láttam odalenn álldogálni, aki olyan kulturáltnak tűnt, hogy alig tudtam felfogni, miképp sikerülhetett neki egymagában ilyen fülsiketítő előadást produkálnia. De az illető ezen fölül még azt is állította, hogy te is képes vagy ugyanilyen pokoli hangokat kiadni magadból. Azt mondta, hogy valami déltengeri szigeten tanultátok ezt a csodás harci dalt az ottani bennszülöttektől.

– Hű! Ez Heinz Rottach! – hallatszott Lienhard dobhártyaszaggató ujjongása a kagylóból. – Ott van még?

– Most már tényleg elhiszem, hogy te is tudsz ilyen csatadalt énekelni – nevetett Micaela. – Eltaláltad, valóban Rottach úr akart téged tegnap este ezzel az üvöltéssel fölébreszteni és megjelenésére előkészíteni. Én viszont rászegeztem a pisztolyomat, és ráparancsoltam, hogy „kezeket fel!”

A telefonban nevetés harsant.

– Ez remek, képzelem, milyen nagy szemeket meresztett! Bár kötve hiszem, hogy egy felfegyverzett hajadon efféle utasításának engedelmeskedett volna.

Most Micaelán volt a nevetés sora.

– Úgy látszik, nagyon jól ismered, azt valóban nem tette. Breitner viszont kinyitotta neki a vendégszobát a toronyban, megkínáltuk egy kis meleg itallal meg harapnivalóval, és az imént reggeliztem vele. Már alig várja, hogy viszontláthasson téged, úgyhogy gyere érte kocsival, és intézkedj, hogy a csomagját hozzák el az állomásról, a poggyászjegyet a lehető leggyorsabb úton eljuttatom hozzád! Most átadom a kagylót Rottach úrnak. Viszontlátásra, Hardy, Dorritot csókolom!

Ezzel Heinz kezébe adta a kagylót, aki sugárzó arccal állt mellette, és minden további nélkül újra rázendített a csatadalra, mire a vonal másik végén Hardy ugyanolyan hangon válaszolt. Azután nagy hahotázás közepette, mindketten egyszerre üdvözölték egymást, így egyik sem értett egy kukkot sem.

– Édes öregem, csakhogy végre megtaláltalak – mondta vidáman Heinz, miután lecsillapodtak. – Ide figyelj, szörnyen nevetségessé tettem magam az üvöltözésemmel a te Riedburgodban, de az imádnivaló sógornőd kegyesen feloldozott, bár előbb hidegvérrel agyon akart lőni, de szerencsére az a jó szíve megakadályozta ebben. Káprázatosan vendégül látott, de most már ideje, hogy megszabadítsam terhes jelenlétemtől, tehát kérlek, hogy küldd értem az autódat, mert tudok ám róla, ahogyan a házasságodról is. Mi dolog ez, hogy nekem minderről egy szót sem írtál?

– Dehogynem, Heinz, már tíz napja, nem is sokkal régebben vagyok nős.

– Hát az a levél már nem ért utol, másképp valószínűleg nem is vállalkoztam volna az útra, ami nagy kár lett volna, mert ha a nejed őnagysága csak egy kicsit is hasonlít a húgára, akkor nagyon örvendek, hogy megismerhetem. Mondd csak, minden további nélkül beállíthatok hozzátok?

– A feleségem mindig szívesen fogadja a barátaimat, emiatt nem kell aggódnod. De most elég, öreg cimbora, mert a nejem már meghal a kíváncsiságtól. Sietek érted, ahogy tudok.

– Viszlát! – tette le Heinz nevetve a kagylót, és az ablaknál álló Micaelához fordult. – Értem jön! Nagyon rendes fickó. Tudja, nagyságos kisasszony, hogy az életemet is neki köszönhetem?

– Hogyhogy? – nézett rá kérdőn a leány, mire elmesélte, miként mentette meg annak idején Lienhard von Ried.

Micaela érdeklődve hallgatta.

– Ez Hardyra vall – mondta nyájasan, miután Heinz elbeszélése végére ért –, bár ő sohasem említette az esetet, csak azt hallottam tőle egyszer, hogy egy barátja a biztos halál torkából menekítette ki, amikor saját élete kockáztatásával szabadította meg a vad bennszülöttek fogságából.

– Ugyan, az semmiség volt – tiltakozott Heinz, és elvörösödött.

A leány gyorsan megragadta a kezét, és beszédes pillantással, forrón megszorította.

– Szóval ön volt az a barát? Sejtettem! Akkor azt hiszem, most már nem tartoznak egymásnak.

– Kérem, beszéljünk inkább valami másról! – könyörgött a férfi.

Micaelának tetszett ez a szerénység, a fiatalember még inkább megnőtt a szemében. Érezte azonban, hogy nem helyénvaló tovább beszélni erről, ezért barátságosan megkérte, nézze meg a várkertet meg a gyümölcssövényt, hiszen Lienhard megérkezéséig van még ideje.

Újra kiléptek a ragyogó tavaszi napsütésbe. A leány elmesélte, mi mindent ültetett és vetett.

– Egyelőre persze még nincs túl sok látnivaló, de a jövő hónapban már rengeteg virágunk lesz. Most csak egypár kankalin virít ott, a fal tövén. Errefelé a mennyek kulcsának is hívják – mutatta a férfinak az apró, sárga virágokat.

– A mennyek kulcsa? Nyitja talán a mennyország kapuját? – kérdezte Heinz olyan pillantással, amely zavarba ejtette a leányt.

– Még nem próbáltam – tréfálkozott kínjában Micaela.

– Én viszont szeretném megkísérelni. Kaphatnék belőle néhány szálat?

A leány szedett egy kis csokrot, és átnyújtotta. Mosolya ezúttal nem volt magabiztos, inkább nyugtalan, s a szája megremegett.

– Köszönöm – fogta meg Heinz a virággal együtt Micaela kezét is –, de azt hiszem, valami varázsige is kellene, hogy sikerüljön a tervem.

– Hát efféle csodákkal sajnos nem tudok szolgálni, legfeljebb annyit kívánhatok, hogy a virágok segítségével valóra váljon, amiben reménykedik. Most pedig látnia kell a gyümölcssövényemet – váltott gyorsan témát a leány, mert érezte, hogy az arcába szökik a vér.

A férfi óvatosan a levéltárcájába tette a virágokat, egy szál kivételével, amit a gomblyukába tűzött.

Megtekintették Micaela büszkeségét, és Heinz komoly arccal hallgatta, mivé fejlődnek majd a csöpp facsemeték. Ezután sok sikert kívánt.

– Szeretném látni, amikor leszüreteli a termést – fűzte hozzá mosolyogva.

– Nem maradhatna gyümölcsérésig Neustettenben? – nézett rá gyorsan a leány. – Ott rengeteg ilyen sövény akad.

– A kedves nénje feltehetőleg aléltan rogyott volna össze, ha meghallja ezt a kérdést!

– Miért?

– Azért, mert arra biztat, hogy olyan sokáig Neustettenben vendégeskedjek.

– Ó, a néném nem annyira ijedős. Egyébként meggyőződésem, hogy nem engedik el egyhamar.

– Hát maga mit szólna hozzá? – vetett kutató pillantást Micaelára a férfi.

A leány szíve a torkában dobogott, de igyekezett palástolni megilletődöttségét.

– Hogy én? Magától értetődően örömmel venném, ha sokáig maradna, mert akkor nem kizárólag a mézesheteit élvező házaspár társaságára lennék utalva.

– Nos – mondta lassan, mintegy eltűnődve Heinz –, talán úgy tudom rendezni a dolgokat, hogy a gyümölcsszüretre ismét itt legyek, mivel mindenképpen hosszabb időt, talán egy évet is Németországban töltök.

Micaela szemében örömteli fény gyúlt, és ezt hasztalan próbálta leplezni a férfi előtt.

– Ez igazán nagyszerű lenne. Üzleti ügyeket kíván talán elintézni?

– Nem, nem üzletieket, hanem... egy sokáig halogatott kötelességemet szeretném teljesíteni.

A leány nem kérdezte, mi az a kötelesség. Autódudálás hasított a levegőbe, és Micaela átszaladt a másik oldalra, ahonnan a várhoz vezető kocsiútra lehetett látni. A férfi követte, és gyönyörködve figyelte a karcsú test kecses mozgását. A szíve megint egészen átmelegedett. Úgy érezte, mintha idefönn olyan boldogsággal találkozott volna, amelyről azelőtt sejtelme sem volt.

Mire a leány mellé ért, az autó már felkapaszkodott az emelkedőn. Megállt előttük, és Hardy ugrott ki belőle. A két barát kezet szorított, és összeölelkezett. Egy darabig egyikük sem tudott megszólalni, s ez elárulta, milyen közel állnak egymáshoz.

Csak lassan jött meg a hangjuk, hogy a viszontlátás örömét ezáltal is kifejezésre juttassák.

Azután Hardy testvéri öleléssel Micaelát üdvözölte. Megköszönte neki, hogy rendesen ellátta a barátját.

– Remélem, meg voltál elégedve a fogadtatással? – kérdezte tréfásan Heinztől.

– Miután igen tisztelt sógornőd – sandított huncutul Micaelára a másik – végre félretette a lőfegyverét, amire persze előbb nyomatékosan fel kellett szólítanom, igazán elbűvölően viselkedett, s mostanára már eléggé összebarátkoztunk. Még gyümölcsszüretre is meghívott.

– Pompás, ezt nagyon jól tetted! – lapogatta meg nevetve a leány hátát Lienhard.

– Azt a mindenit, neked aztán kötélből vannak az idegeid! – szólt látható megdöbbenéssel Heinz.

– Arra mérget vehetsz. De miből jutottál éppen most erre a következtetésre?

– Abból, hogy nem sápadtál el a bejelentésre, miszerint hivatalos vagyok a gyümölcsszüretre, ami nagyjából elárulja, meddig élvezem majd a vendégszeretetedet Neustettenben.

– Ha arra számítottál, hogy elájulok a hír hallatán, akkor tévedésben leledzel, kedves öregem – veregette meg barátja vállát Lienhard. – Magamtól is kitaláltam, hogy nem csupán teára ruccantál át Kanadából.

– No.de Hardy, miféle meggondolatlan férj vagy te, eszedbe sem jut, mit szólna hozzá a feleséged, ha tényleg hónapokra akarnám bekvártélyozni magam Neustettenbe?

– Azt megtudhatod tőle magától. Éppen azon szorgoskodik, hogy a legjobb vendégszobánkat a lehető legkényelmesebben berendezze a számodra. Kimondhatatlanul örül, hogy az életem megmentőjét a házunkban üdvözölheti.

Heinz Rottach homloka lángba borult.

– Légy szíves, ne kezdd már megint, vagy, hogy apám kedvenc költője, Reuter szavaival éljek, hagyjuk a régi nótát! Arról bezzeg nagy ravaszul hallgattál, mint a sír, hogy te még sokkal nagyobb veszedelemtől mentettél meg engem, mert a nagyságos kisasszony erről mit sem tudott. Kedves nejedet azonnal fel is világosítom majd a helyzetről, különben még azt hihetné, hogy a dicsőséget learatni jöttem, márpedig arra nem tartok igényt. Azt hiszem, réges-rég kiegyenlítettük a számlát.

– Rendben, ne veszekedjünk mindjárt az első találkozásnál! De tény, hogy nélküled az emberevők kondérjában végeztem volna, és nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy a feleségem háláját csökkentheti az a körülmény, hogy véletlenül sikerült megmentenem téged a fagyhaláltól.

– Légy egész nyugodt, gondom lesz rá, hogy megfelelő megvilágításba helyezzem az eseményeket a nejed előtt!

– Most mit szólsz, Mica, ehhez a megátalkodott fráterhez?

– Azt – szorította meg szeretettel a sógora kezét Micaela –, hogy az egyikőtök tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Átkozottul rendes fickók vagytok... jaj, bocsánat, már megint egészen úgy beszélek, mint a farmon.

Zavarában néhány még erőteljesebb kifejezésre ragadtatta magát, ezúttal spanyolul, így Heinz Rottach szerencsére nem értette őket, de az ő füleinek – jelentésétől függetlenül – egyébként is zene volt minden, amit a leány mondott.

– Csak ne izgasd fel magad, kicsi Mica! – fogta át jóságos mosollyal Micaela vállát Lienhard. – Nem kell aggódnod, Heinznek elég sok dolga akadt favágókkal, akik semmivel sem gyengédebb lelkek a te cowboyaidnál.

– Akkor is borzasztó, hogy képtelen vagyok leszokni róla! Néha napokig egész jól megy, aztán újra kitörök, mint egy fiatal musztáng.

– Mert kegyed is fiatal, nagyságos kisasszony. A bölcs megfontoltság csak az öregeknek való – mosolygott Heinz, és ilyen gondterhelten még elragadóbbnak találta Micaelát, mint annak előtte.

– De most szedelődzködj hamar, Mica! Dorrit a lelkemre kötötte, hogy téged is feltétlenül magammal vigyelek. Nálunk ebédelsz.

Micaela azonban úgy gondolta, a két barát talán szeretne megbeszélni egymással ezt-azt, mielőtt Neustettenbe érnek.

– Még nem vagyok útra kész, majd küldjétek vissza értem a kocsit, mert ha már ilyen ünnepélyesen ebédre hívsz, nem mehetek lóháton, lovaglókosztümben.

– Akkor gyerünk, Heinz! Á, nézd csak, Breitner már hozza is a kabátodat! Van itt még valami holmid?

– Nincs, másképp nem tudtam volna felmászni ide, a hegyre. Elküldtél a poggyászomért?

– Igenis, már elrendeztem a dolgot. Megkaptam a poggyászjegyet, és egy küldönccel elhozattam a kofferedet.

Breitner felsegítette Heihzre a kabátját, ő pedig eközben pénzt nyomott a kezébe. Az öreg meglepetten hátrahőkölt, amikor meglátta a nagy címletű bankót, azt hitte, tévedés történt.

– Nagyságos úr... bizonyára tévedni tetszett.

– Nem, nem, Breitner, ez a pizsama kölcsönzési és mosatási díja.

Ezzel Micaclához fordult, és még egyszer kifejezést adva mélységes hálájának, elbúcsúzott tőle.

Hardy a volán mögé ült, és gázt adott. A kocsi elhúzott a lefelé vivő úton. Micaela a szemével követte, és amikor Heinzet integetni látta, ő is visszaintett neki.

Azután lassan, furcsán tűnődő tekintettel visszasétált a várba, hogy átöltözzék.

A két barát csakugyan boldog volt, hogy rövid időre magukra maradhatnak.

– Mondd meg nyíltan, Hardy – szólalt meg elsőnek Heinz –, ha terhedre vagyok! Tényleg nem sejtettem, hogy időközben megházasodtál.

– Egész nyíltan megmondhatom, cseppet sem vagy terhemre. Ellenkezőleg, nagyon örülök, hogy végre beváltottad az ígéretedet, és a feleségem tiszta szívből velem örül.

– De hát pont a mézesheteitekre toppantam be, és tudom, hogy a te elbűvölő sógornőd épp azért költözött Riedburgba, nehogy zavarjon benneteket.

– Na igen, Mica azt vette a fejébe, hogy terhes a jelenléte. Meg aztán... tudod, hogy van ez egy ilyen fiatal leánnyal! Nem küldhetem egyszerűen ki a szobából, ha kettesben akarok maradni a feleségemmel. Veled, öregem, nem fogok teketóriázni, te pedig egyből meg fogsz érteni. Neustetten egyébként is elég nagy ahhoz, hogy adott esetben ne zavarjuk egymást, úgyhogy félre az ostoba aggályokkal! Dorrittal mind a ketten alig várjuk már az első vendégünket, s egyenesen pompás, hogy éppen te leszel az! Sajnos, most nem adhatom rá a kezemet, mert a kormányt is tartanom kell, de nyilván anélkül sem kételkedsz a szavamban. Ha pedig unatkozni találnál a fiatal pár mellett harmadikként, majd áthívjuk Micát. Ő nagyszerű leányzó, ámbátor egy kissé még csiszolatlan, de amúgy belevaló. Őszinte, a kisujja körméig becsületes, és tapasztalt már egyet-mást.

– Magam is így látom, Hardy, mondhatom neked, hogy egészen elbűvölt. Tudod, mostanáig messziről elkerültem a nőket, de ilyen bájos, eleven, természetes, ugyanakkor tisztességes és büszke teremtéssel még nem találkoztam.

– Csupa színarany, akár az én Dorritom – bólintott Lienhard. – Nehéz, keserves élet van a háta mögött, amelyet megmérgezett az a gonosztevő apja, később majd elmesélem az egészet, azt is, hogy miként találtam meg a feleségemet, és milyen küzdelmeket kellett vívnunk azután.

– Mica kisasszony részben már beszámolt róla, de amikor Texasról került szó, meg hogy mit élt át ott ő meg a feleséged, akkor gondterhelt, komor arccal elhallgatott. Ez némította el tehát, a saját apjuk fenyegette a nővéreket?

– Még rosszabb, mint hinnéd! Az egy hitvány gazember, Dorrit anyját a halálba kergette. Önző, élvhajhász vadállat. Hála istennek, hogy egy világóceán választ el bennünket! Mica nagyon magányosan és igen nehéz körülmények között nőtt fel, de ez mit sem vett el az értékéből. Miatta is örülök, hogy idejöttél. Mostanában túl sokat van egyedül, s mivel még gyászban vagyunk a feleségem nevelőszülei miatt, nem tudunk kellő változatosságot biztosítani neki, kivált itt, vidéken. A környékbeli fiatalokkal semmi szín alatt nem érintkezne, mivel a szellemtelen társasélet nem neki való, teljesen hidegen hagyja. Ezt már a tengeri út alatt is észrevettem. Ugyanis odaát jártam, Texasban, hogy a nővéreket kiszabadítsam az apjuk karmaiból. De, amint mondtam, ez kellemetlen téma, a többit majd később. Egy egész regényt kell elmesélnem. Örülök, hogy Mica tetszik neked. Valóban bájos, nagyon szép leány lesz belőle.

– De hiszen máris az!

– Na igen, érettebbnek látszik a koránál. Te mennyi idősnek gondolod?

– Tizenkilenc, húsz?

– Nem, még csak tizenhat és fél éves.

– Az lehetetlen! – kapta fel a fejét Heinz.

– Pedig igaz. Mint már említettem, máris érett emberpalánta. A feleségemmel kölcsönösen nagyon szeretik egymást.

A kocsi már a neustetteni uradalomban járt, és Lienhard beszámolt barátjának a birtok ügyeinek állásáról, meg hogy mi mindent tervez a gazdaság felfejlesztésére most, hogy a szükséges tőke rendelkezésre áll, és így nincs megkötve a keze.

– No és mi a helyzet az útleírásoddal, Hardy?

– Több mint a fele elkészült, és bár nyáron nemigen gondolhatok a folytatására, de télen szakítok majd időt rá, mert természetesen nem akarom, hogy befejezetlenül heverjen. E pillanatban azt tartom legfontosabb kötelességemnek, hogy a feleségem birtokát igazgassam. Nézd, az ott szemben a házunk, az a terebélyes, barátságos épület!

– Édesapádról még semmit sem tudok – szólalt meg hirtelen Lienhard, miután egy darabig hallgattak. – Jól van, és elkísért Németországba, mint remélted, vagy hagyott egyedül utazni?

Heinzből mély sóhajtás szakadt fel.

– Sem egyik, sem másik, Hardy. Az apám meghalt.

A céltól karnyújtásnyira Lienhard beletaposott a fékbe, és megragadta a barátja kezét.

– Heinz... istenem... olyan hihetetlen. Ha belegondolok, milyen erőteljes jelenség volt az apád, mielőtt útnak indultunk a Déli-sark felé! Hiszen nem is olyan régen volt! Azt mondod... szegény Heinz, mennyire szenvedhettél, tudom, milyen bensőséges kapcsolatban voltál édesapáddal.

– Igen, Hardy, nagyon szenvedtem – vette le a kalapját Heinz, és megtörölte a homlokát. – Amikor visszatértem az expedícióról, teljesen elesett állapotban találtam az öreget, éppen akkor lábalt ki egy súlyos tüdőgyulladásból. Az orvos javaslatának megfelelően délre akartam küldeni, Floridába, de nem ment, újra makkegészségesnek képzelte magát. A szíve azonban soha nem jött rendbe teljesen, talán már régebben beteg volt, mint hittük. Apám azt állította, otthon is tökéletesen felgyógyul, sőt már az erdeibe akart utazni. Alig tudtam eltéríteni a szándékától, én mentem helyette. Többé nem nyerte vissza az erejét, azután egy nap épp asztalnál ültünk, különösen vidám volt, és hirtelen holtan zuhant a karomba. Egy szívroham vetett véget az életének.

– Szegény Heinz! Neki szép halál, de számodra túl hirtelen vég. Képzelem, mennyire megviselt.

– Igen, nagyon nehezen bírtam. Porig sújtott, de az idő a legmélyebb sebeket is begyógyítja. Amikor így magamra maradtam, hirtelen megrohant a vágy, hogy viszontlássalak, hiszen nincs senki más, aki ilyen közel állna hozzám. Van még valami: tudod, hogy édesanyám még él. Meséltem neked, hogy a szüleim külön éltek, s emiatt egészen elszakadtam az anyámtól. Miután apám eltávozott, megérlelődött bennem a gondolat, hogy utánanézek édesanyámnak, mert most már nem kell tekintettel lennem a szüleim közötti viszonyra. Később majd erről is beszélhetünk részletesebben. Egy hölgyet látok a házatok bejáratánál, bizonyára a feleséged. Talán nyugtalankodik, hogy miért álltunk meg közvetlenül a cél előtt.

– Igen, ő az – fordult Lienhard tekintete a hitvese felé. – Hát, kedves Heinzem, fogadd legmélyebb részvétemet, teljes szívemből osztozom a fájdalmadban, ritka derék embert veszítettünk el édesapáddal, és te méltó fia vagy az öregnek. De most már próbálj megnyugodni, mindannyian segítünk, hogy mihamarább kiheverd a fájdalmas veszteséget.

– Vezess csak tovább nyugodtan, Hardy! A feleségednek nem kell észrevennie, hogy rögtön a találkozáskor milyen gyászos hírrel leptelek meg. Csak én tudhatom, mit jelentett számomra az apám, de tudom, ő haragudna rám a legjobban, ha a halála miatt elveszíteném az életkedvemet. Túlteszem magam rajta, úgyhogy induljunk!

Az autó újra mozgásba lendült, és rákanyarodtak az országútról a házhoz vezető keskenyebb kocsibehajtóra. A kertkapu már szélesre tárva várta őket, és végighajtottak az árnyas hársakkal szegett fasorban, egészen a házig. Dorrit világos ruhában állt a bejáratnál, tenyerével beárnyékolta az arcát, mert a nap egyenesen az érkezők irányából sütött. Lejött a kőlépcsőn, és arcán széles mosollyal kezét nyújtotta a vendégnek.

– Isten hozta, kedves Rottach úr, üdvözlöm a házunkban!

– Hálásan köszönöm, nagyságos asszonyom – lepődött meg Heinz a Micaelától annyira különböző, aranyhajú szépség láttán, és lehajolt, hogy kezet csókoljon. – Nem számítottam rá, hogy Riemann kisasszony nővére szőke. Nem is hasonlítanak egymásra.

– Ennek az az oka, hogy a húgom spanyol anyától született, az én édesanyám viszont német volt.

– De a szeme azért a nagyságos kisasszonynak is német, kéksége szokatlan hatást kelt barna arcbőrével.

– Igen, a szeme... azt Mica az... apjától örökölte.

– Hál’ istennek, másban nem ütött az apjára – vetette közbe mogorván Lienhard.

Dorrit elpirult, de gyorsan folytatta:

– Az egész természete is inkább német, mint spanyol. De most kérem, fáradjon be! Még egyszer, isten hozta! Örülök, hogy megismerkedhetem önnel, akinek olyan hálával tartozom.

– Erről jobb, ha nem beszélsz Heinzcel, Dorrit, nem kedveli a témát! – nevetett Hardy, és megfogta az asszony vállát.

– Pedig kénytelen lesz elviselni, mert a szívem csordultig van vele. De most legelőbb is engedje meg, hogy a szobájába kísértessem, a csomagja már odafönn várja. Remélem, jól fogja érezni magát nálunk.

– Hogy is lehetne másként, nagyságos asszonyom? – csókolta meg Heinz ismét köszönettel Dorrit kezét.

– A húgocskám rendesen ellátta Riedburgban? Nem lepődnék meg, ha másképp lenne, hiszen olyan kis vadóc.

– De nagyszerű ember, nagyságos asszony – felelte nyájasan Rottach.

Dorrit egy másodpercig fürkészőn figyelte, azután kérdő pillantással a férje felé fordult.

– Mica tényleg pisztollyal fenyegette Rottach urat?

A két férfi felnevetett.

– Várj csak, kedvesem, ha meghallod a csatakiáltásunkat, te is éppúgy fegyver után nyúlsz majd! Nem lehet Micától zokon venni, hogy azt hitte, valami vad horda támadt rá. Különben is, általában elég hamar a pisztolyához kap.

– Igazán olyan borzasztó az a csatakiáltás? – kérdezte az asszony mosolyogva.

– Még annál is borzasztóbb, nagyságos asszony! Amikor először hallottuk, lúdbőrös lett a hátunk, pedig nem számítottunk túlérzékeny szépléleknek, kivált akkoriban. Nem csoda, hogy a kedves húga így viselkedett. Amikor aztán bemutatkoztam Hardy barátjaként, elbűvölő szívélyességgel bánt velem, és féltő gonddal igyekezett ellátni. Nem panaszkodhatom tehát a riedburgi fogadtatásra, épp ellenkezőleg.

Szavaiból melegség áradt, és Dorrit egy pillanatig megint fürkésző tekintettel vizsgálgatta.

Azután átadta a vendéget egy inasnak, hogy az a szobájába kísérje.

– Mihelyt felfrissítette magát, Rottach úr, látjuk egymást!

Heinz köszönettel meghajolt, és felment a lépcsőn az inassal. Máris feltűnt neki, milyen lakályos a ház. Nevelőszülei halála után Dorrit sok mindent felújított, az egész épület olyan lett, mint egy ékszerdoboz, amely méltó keretül szolgált sugárzó szépségéhez.

Heinz Rottach lakosztályát mértéktartó ízléssel rendezték be, a sötét tölgyfa burkolatú nappali- és dolgozószobában bordó bőr klubfotelek álltak a perzsaszőnyegen, a hálószoba bútorzata nyírfából készült. A bőröndjei a masszív kofferállványon sorakoztak egymás mellett, kicsomagolásra várva. Heinz átadta a kulcsokat az inasnak, aki nyomban hozzálátott, hogy kipakoljon, és elhelyezze a holmikat a szekrényekben és fiókokban.

Rottach a nappali ablakához lépett, innen szép kilátás nyílt a szemközti erdőre, oldalt, a tágas kerten túl a folyó csillogott. Szeme mosolyogva pihent meg a számos gyümölcssövényen, eszébe jutott, amit Micaela mesélt róluk. Riedburgot azonban hasztalan kereste tekintetével. Ha egyáltalán el lehetett odáig látni Neustettenből, akkor egy másik helyről.

Gyorsan átöltözött, kiválasztott egy kényelmes, világos színű sportöltönyt és egy könnyebb cipőt. Miután rendbe hozta magát, újra lement, hátrahagyva az inast a bőröndökkel, hogy befejezze a kicsomagolást.

VI.

Hardy és Dorrit a barátságos hangulatot árasztó nappaliban fogadta a vendéget. Az asszony már készíttetett egy kis frissítőt, így mindhárman helyet foglaltak az alacsony, kerek asztal körül, és élénk beszélgetésbe merültek mindarról, amit jelenleg a legfontosabbnak tartottak. Lienhard időközben a sofőrrel visszaküldte az autót Riedburgba, és nem sokkal később Micaela és megérkezett.

Dorritnak rendkívül megtetszett a vendég, amaz pedig magában gratulált barátjának, akinek sikerült ilyen bűbájos és szemlátomást okos asszonyt találnia. Köszönetet mondott a ház úrnőjének a remek szállásért, amelyet a rendelkezésére bocsátott.

– Vajon nem meggondolatlanság kissé, nagyságos asszonyom, ilyen meghitten és lakályosan berendezni a vendégszobákat? – kérdezte mosolyogva. – Ilyen helyről igen nehéz elszakadni.

– Ó, vannak kimondottan rideg vendégszobáink is – villant hamiskásan a férfi felé Dorrit szeme. – A magáét a legkedvesebb látogatóknak tartogatjuk.

– Bátorkodhatom tehát azt képzelni, hogy a szívesen látott vendégek csoportjába tartozom?

– Bátorkodhat, sőt kérem, hogy tegye azt! Kívánom, hogy itt-tartózkodása a lehető legkellemesebb legyen, s igazán nehezére essen az eltávozás, amelyet remélhetőleg sokáig halogat majd.

– Drága nagyságos asszony, figyelmeztetem: annak a veszélynek teszi ki magát, hogy csakugyan nem szabadul tőlem egyhamar. Vegye tekintetbe, hogy egy teljes évig szándékozom Németországban maradni.

– Remélem, hogy az egész esztendőn át a mi házunkban fog lakni.

– Kegyed majdnem olyan rettenthetetlen, mint az én Hardy barátom, neki sem rezdült arcizma sem, amikor hosszú látogatást helyeztem kilátásba. Egyébként közel sem ennyire súlyos a dolog, egyéb kötelezettségeim is vannak ugyanis Németországban. Mindenesetre csábító a lehetőség, több okból is előfordulhat, hogy kemény próbára teszem a vendégbarátságukat.

– De Heinz, hiszen rájöhettél már, hogy ilyen tekintetben a legkeményebb próbát is kiálljuk.

– Hát valóban nem zavarok, drága nagyságos asszony?

– Egyáltalán nem – szorította meg a férfi kezét Dorrit. – Érezze magát egészen otthon nálunk! Ezért is gondoskodtam saját nappali- és dolgozószobáról, ahová tetszése szerint visszavonulhat. Sok szórakozással sajnos nem szolgálhatunk; időnként elmehet vadászni Hardyval, hogy gazdagítsák az étlapot, úszhat odaát a folyóban, játszhat a teniszpályán. Micaela még kezdő, de mi Hardyval már egész tűrhetően ütögetünk. Mit tudunk még nyújtani a vendégünknek, drágám?

– Hát, autóval átugorhat Weimarba, megnézheti a Goethe-emlékhelyeket, és kilovagolhat velünk.

– Tudsz adni alám egy jó lovat?

– Hogyne, két kiváló hátas közül választhatsz, az egyik biztosan megfelel. Egyébként Mica kitűnő lovas, őt is elkísérheted.

Dorrit látta, mint csillan föl Heinz Rottach szeme, és ezen elgondolkozott. Vajon az ő kis Mica húga meghódította a férfi szívét? Ennek igazán örülne. Éppen eleget tudott már Rottachról ahhoz, hogy örömmel üdvözölje, ha a férje barátja és Micaela egymásra találnak. Nem sejtette, hogy a testvére távol tartja magát a házasság gondolatától, mivel senkit nem merne az apja vejévé tenni. Erről Micaela sohasem beszélt a nénjével. Nem tudott úgy foglalkozni a kérdéssel, hogy eszébe ne jutott volna egyidejűleg az öreg Riemann is. Ilyenkor aztán mindig világossá vált előtte, hogy éppen az apja miatt soha senkinek sem nyújthatja a kezét. Azt a tényt, hogy Dorrit mégis férjhez ment, Micaela valami hallatlan szerencseként fogta fel, és meggyőződésévé vált, hogy Dorrit sohasem mondott volna igent Hardynak, ha eljegyzésük idején sejtette volna, hogy az apjuk még él, és miféle ember.

Dorrit azonban az újdonsült fiatalasszonyok legtöbbjéhez hasonlóan rózsaszínben látta a világot, szeretett volna mindenki mást is boldognak látni, kivált a húgát. Teljességgel megfeledkezett arról, hogy Micaela még nem nőtt fel a házassághoz, hiszen a leány egészen érett személyiség benyomását keltette. Mindenesetre Dorrit már különféle titkos terveket szövögetett, noha senkivel sem beszélt ezekről, még a férjével sem.

Amikor Micaela – feltűnően választékos és csinos öltözékben – belépett, és szembetalálta magát Heinzcel, a nénje árgus szemekkel figyelte mindkettőjüket. Észrevette, hogy Heinz Rottach szikrázó pillantására a leány mélyen elpirult, és sietve másfelé fordult. Azt is látta, hogy a férfi követte tekintetével, amelyet egy darabig magáról megfeledkezve pihentetett meg rajta. Amikor Lienhard szólt hozzá, összerezzent, és szemlátomást nehezére esett rendeznie gondolatait. Pillantása újra meg újra Micaelára tévedt, és élénk érdeklődéssel beszélgetett a leánnyal. Évődött vele, amiért előző este lőfegyverrel fenyegette, és biztosította, hogy rettentően megijedt a pisztolyától.

– Nem hiszek magának, Rottach úr! – nevetett Mica. – Hiszen még a kezét sem emelte fel! Ez különben elég nagy könnyelműség volt a részéről. És ha tényleg lövök?

– Akkor még mindig kérdés, hogy eltalált volna-e – nevette el magát a férfi is. – A hölgyek rendszerint rosszul céloznak.

– Hátul a kertben van egy lőállás – nézett furcsán eltűnődve Heinzre a leány. – Ott alkalmasint kipróbálhatjuk egyszer, melyikünk céloz jobban.

– Azt nem lesz könnyű eldönteni – vélte Lienhard. – Te csakugyan rendkívül jól lősz, Micaela, az én Heinz barátomnál ügyesebb vadászt viszont nem ismerek.

– Javaslom, hogy vendégünk szórakoztatására legelőször is rendezzünk lövészversenyt, amelyen Hardyval együtt mi ketten is részt veszünk – indítványozta mosolyogva Dorrit.

– Hűha, hová keveredtem? – meresztett nagy szemeket Heinz. – Úgy tűnik, itt a hölgyek igencsak jól tudnak bánni a lőfegyverekkel. Azt hiszem, ha legközelebb egy dáma arra utasít, hogy emeljem fel a kezem, habozás nélkül engedelmeskedem a felszólításnak.

Ezen mindnyájan nevettek.

– Ha én találnék ilyesmit parancsolni, nyugodtan tanúsíthat férfias bátorságot – nyugtatta meg Dorrit –, röviddel ezelőtt ugyanis még hozzá sem mertem nyúlni ezekhez a veszélyes játékszerekhez, és Hardy meg Micaela mellett igen gyenge tanítványnak számítok, mindig elhibázom a lövést.

– Ez mindenesetre megvigasztal egy kissé, mert látom már, hogy a díjlövészeten nem terem nekem babér, hiszen Hardy feltétlenül jobban lő nálam, s minthogy a nagyságos kisasszony nyilvánvalóan úgyszintén valóságos mesterlövész, legjobb, ha egyből feladom a versenyt. Hanem, most eszmélek csak rá, hogy tegnap milyen komoly veszélyben forgott az életem – tekintett a vendég mosolyogva Micaela arcába.

– Eddig még soha nem lőttem emberre, és remélem, hogy erre nem is lesz szükség – felelte a leány, kerülve Heinz pillantását.

– Mindamellett Micaela azt állítja, hogy a legerősebb férfinak is inába száll a bátorsága, ha a pisztoly csövével néz szembe – élcelődött Dorrit.

Ezen ismét jót derült az egész társaság. A vidám beszélgetés egyre közelebb hozta egymáshoz négyüket.

Micaela egészen lelkes, emelkedett hangulatba került, Heinz Rottach nemkülönben, a fiatal házaspár meg egyenesen a hetedik mennyországban érezte magát. Mire asztalhoz ültek, a jókedv már magasra csapott, és ez a vidám légkör uralkodott végig az étkezés során. Főleg Dorrit számára vált kivételes ünnepnappá férje barátjának és megmentőjének érkezése. A desszerthez felszolgált francia pezsgőből Micaela csupán egy „gyűszűnyit” kapott, ahogy Hardy mondta. A házigazda épp csak egy ujjnyit töltött sógornője poharába, mert amikor a leány az átkelés során, a német gőzös fedélzetén először kóstolta meg a gyöngyöző italt, utána észrevehetően elég bizonytalanul állt a lábán. Akkor annyira ízlett neki a finom nedű, hogy szomjasan egy hajtásra itta meg az egész pohárral, mintha limonádé lett volna. Nem is sejtette, milyen hatást vált ki az alkohol, így hát csodálkozott, amikor hirtelen keringőzni kezdett körülötte a többi asztal meg a sok utas. Hardy most célozgatott is az esetre, és Micaela igen óvatosan szürcsölgetett a poharából.

– Azért kár, hogy az ember időnként nem olthatja ilyesmivel a szomját – tréfálkozott a leány –, hiszen olyan finom, és olyan mókásan pezseg a nyelvemen.

Heinz elbűvölten nézte Micát, akinek már a fél pohár pezsgőtől is virágos kedve kerekedett. A szeme csillogott, s amikor egészen felélénkülve megkérdezte, mitől van az, hogy a pezsgő olyan vidámmá teszi az embert, nagy derültséget keltett. Most, hogy Micaela egy picit engedett tartózkodásából, jóllehet méltóságát egy másodpercre sem veszítette el, Heinz nem is tudta eldönteni, akkor igézőbb-e, ha komoly marad, vagy olyankor, amikor túláradó jókedv ragyog a tekintetéből. Mindenesetre egyre jobban megbabonázta, alig tudta levenni róla a szemét, ami nem kerülte el Dorrit figyelmét, miként az sem, hogy Micaela igen megilletődötten viselkedett Heinz Rottach irányában. Eddig egyetlen emberrel szemben sem mutatkozott ilyennek, s ez további töprengésre késztette a nénjét.

Dorrit a szomszédos szobában szervíroztatta a kávét, ahol az urak nyugodtan dohányozhattak, s a két nővér is vett egy-egy cigarettát.

Ezután sétát tettek a kertben, később pedig a húga unszolására Dorrit elénekelt néhány dalt.

– A nénémnek csodálatos a hangja – lelkendezett a leány Rottachnak –, órákig elhallgatnám!

Heinz osztotta Micaela véleményét, s amikor a fiatalasszony ismét lehajtotta a zongora fedelét, köszönetképpen kezet csókolt neki.

– Egyre inkább belátom – mondotta nagy tisztelettel –, hogy az én Hardy barátom megütötte a főnyereményt a házassági lottón. Kivételes élvezetben volt részem, nagyságos asszonyom, remélhetőleg még sokszor megörvendeztet vele. Noha színházban és hangversenyen már megismerhettem néhány híres énekesnőt, ilyen szép házimuzsikálást még sohasem hallottam.

Dorrit elpirult a dicséretre, és a férjére nézett.

– Megszégyenít, Rottach úr, a hangom túl kevéssé iskolázott ahhoz, hogy a bókját elfogadhassam.

– Talán éppen azért olyan üdítő az éneke, mert nem valamely bevett technikával képeztette.

– Ugye – csatlakozott véleményéhez sugárzó arccal Micaela –, hogy Dorrit dalaitól egészen átmelegedik az ember szíve?

Ezzel átölelte és megcsókolta a nénjét, és olyan gyengéd nyájassággal néztek egymásra, hogy Heinz érezte, milyen mély testvéri szeretet fűzi egybe őket.

Micaela alkonyatig maradt, azután az autó visszavitte Riedburgba. Miután elment, Heinz számára egyszerre minden üresnek és fénytelennek tetszett. „Mi történt velem? – kérdezte magától. – Ilyen rövid idő elteltével máris oly sokat jelent nekem, hogy nélküle az élet mintha már nem is érne annyit, mint azelőtt?”

Nem is sejtette, hogy a leány ugyanezeket a kérdéseket teszi föl magában. Micaela azonban sokkal szigorúbban vélekedett minderről, kíméletlenül bírálta „kelekótyaságát”. Mire vélje mindezt? Kicsoda ez az idegen, hogy nehezére esik elválnia tőle, és újra visszahúzódnia hegytetői magányába?

Riedburg ma este egészen ridegnek és elhagyatottnak tűnt. Amikor a nappaliban egy fotelba telepedve behunyt szemmel emlékezetébe idézte, mit történt előző éjjel itt, és ma Neustettenben, fiatal szíve nyugtalanul megdobbant.

Alig néhány perce volt otthon, mikor Dorrit telefonált, és megkérdezte, rendben hazaért-e.

– Kár, hogy már nem laksz velünk, Micaela – folytatta húga igenlő válasza után a fiatalasszony. – Most, hogy amúgy is vendégünk van, nincs kedved újra Neustettenbe költözni? A jelen körülmények között csak nem akarsz arra hivatkozni, hogy zavarhatsz minket?

Micaela lelkében hirtelen felébredt a vágy, hogy engedelmeskedjék a nénje felszólításának, de a következő pillanatban már felülkerekedett benne a merev elutasítás. Nem, nem, jobb, hogy idefönn lakik, és nem Heinz Rottach közvetlen közelében, még így is túl gyakran fog találkozni vele.

– Nem, Donit, hová gondolsz, én függetlenségre vágyom, és véghez akarok vinni itt, Riedburgban egy csomó dolgot, amibe belekezdtem. Ezután is gyakran átrándulok Neustettenbe, és időnként nektek is el kell fogadnotok a meghívásomat Rottach úrral egyetemben.

– Na jó, neked aztán kemény akaratod van! Tudom, amit egyszer a fejedbe veszel, amellett kitartasz. De mégis borzasztóan egyedül érezheted magad.

– Ehhez szoktam, Dorrit, engem igazán nem zavar. Így még szebbek azok a percek, amelyeket veletek együtt tölthetek.

– Nem bánom, legyen úgy, ahogy akarod. Mondd csak, hogy tetszik Heinz Rottach?

Micaela egy ideig habozott, nem akarta elárulni, mit érez.

– Hát, igazán rokonszenves, kellemes ember, azt hiszem, egészében véve rendkívül hasonlít Hardyra.

– Úgy gondolod? Nekem még nem is tűnt fel.

– Neked hogy tetszik?

– Rettentően, pont ilyennek képzeltem Hardy barátját. Igazán örülök, hogy eljött, és hosszú ideig nálunk vendégeskedik.

– Tényleg sokáig marad? – kérdezte Micaela látszólag közömbösen, de Dorrit azonnal észrevette, hogy a hangja megremeg.

– Bizony jó sokáig!

– Nem fog zavarni benneteket?

– Biztosan nem, megvan a saját lakosztálya, és egyébként is elég tapintatos ember.

– Mit csinál most?

– Az istállóba ment Hardyval, megnézik a lovakat, azután vacsorázunk.

– Akkor érezzétek jól magatokat! Ez a Rottach nagyon érdekesen tud mesélni, kivált amikor Hardyval közösen felelevenítik az úti élményeiket, óraszám hallgatnám őket.

– Meg is tehetned, ha itt laknál.

– Nem, nem, Dorrit, jobb ez így. Jó éjszakát, édesem!

– Jó éjt, húgocskám! Aludj jól, és álmodj szépeket!

– Jó éjt! – tette le gyorsan a kagylót Micaela, nehogy elveszítse az önuralmát, és azt felelje a nénjének: „Nagyon szívesen lennék nálatok, Neustettenben!”

Dorrit egy ideig eltűnődve állt a készüléknél, és fülelt, nem érkezik-e még valami a vonal végéről, de egy hangot sem hallott. Jóságosan mosolygott maga elé. Úgy sejtette, nemcsak Heinz Rottach szíve fogott tüzet, hanem a húgáé is. Nem látott közöttük semmi akadályt, hiszen nem tudta, milyen teher nehezedik Micaela lelkére.

VII.

Klementine Rottach, Heinz boldogtalan édesanyja soha nem heverte ki a csapást, melyet a férje mért rá. Amióta visszavonult thüringiai birtokára, teljesen egyedül élt. Nap nap után remélte, hogy hírt kap az ura és a fia felől, de minthogy hiába várt, a fájdalom és kétségbeesés egészen elgyengítette. Olyan kimondhatatlanul, olyan pusztító szenvedéllyel szerette a férjét, hogy akkoriban teljesen beszámíthatatlanná vált. Nagyon is jól tudta ugyan, hogy Herbert soha nem lesz képes viszonozni érzelmeit, mégis kényszeríteni akarta erre, mert azt hitte, nem bír tovább élni a férfi szerelme nélkül. A Rottach iránti emésztő tűz még egyetlen fiát is csaknem elfeledtette vele. Ezért nem sok figyelmet szentelt gyermekének, sőt féltékeny volt a fiúra, mert észrevette, hogy a férje szereti, és nála fontosabbnak tekinti. Néhanapján persze tudatosodott benne, hogy Heinz a férje fia is, aki nagyon hasonlít az apjára, és ilyenkor hirtelen fellobbant szenvedéllyel ölelte magához. Ha csemetéje ettől megrettenve szabadulni próbált a karjai közül, vad haragra gerjedt, jól megrázta a kicsit, esztelen szemrehányásokat zúdított rá, ahogyan a férjére is, amikor az viszolyogva fogadta gyengéd közeledését.

Mikor azután férje és fia elhagyták őt, először abban a hitben élt, hogy csak rövid ideig kell nélkülöznie őket, mivel tudta, hogy Herbert Rottach csupán szerény összeget örökölt az apjától. Még mindig nagyon nagyra volt a vagyonával, így biztosra vette, hogy a férfi hamarosan visszatér felesége házának fényűző kényelméhez. Sajnos, sohasem vette észre a férfi sértett büszkeségét, és kezdettől fogva azt remélte, hogy a pénzével megvásárolhatja a szerelmét. Mivel nem ez történt, egyre messzebb ment, és pokollá tette Herbert életét. Talán mentő körülmény, hogy ennek folytán a saját élete is pokollá lett, a férfi számára azonban ettől semmivel sem vált elviselhetőbbé a létezés Klementine oldalán.

Amikor a férje megfenyegette: ha nem változik meg, elhagyja, és gyermeküket is magával viszi, nem ijedt meg. Herbert úgysem fogja veszni hagyni a kényelmet, a gazdagságot, hiszen neki magának nincsen semmije, és hosszú évek alatt, nagy fáradság árán tudta csak visszafizetni neki azt az összeget, amelyet ő az öreg Rottachnak kölcsönzött, és amely miatt vállalta, hogy feleségül veszi. Egyszóval az asszony a nyomatékos és komoly figyelmeztetés ellenére sem hitte, hogy a férje tényleg elhagyja.

Mégis elment!

Akkor úgy érezte, minden összeomlott, nem bírja elviselni ezt a csillapíthatatlan fájdalmat, amit a férfi távozása okozott. Csak az a remény éltette, hogy Herbert egy napon mindent megbánva és megalázkodva visszatér hozzá. Vagy akár töretlen büszkeséggel, csak jöjjön vissza, és hozza magával a fiút is, akit kiszakított a szívéből! Ugyanis csak most, hogy Heinz távol került tőle, most ismerte fel, mennyire szereti. Csak ez a remény tartotta tehát életben, másképp talán véget vetett volna szenvedéseinek.

Azután eljött a nap, amikor kiterjedt birtokának magányában kételkedni kezdett a férfi visszatérésében. Lassanként eljutott odáig, hogy megértse Herbertet, és ez a fokról fokra kialakuló megértés magával hozta a felismerést is, hogy milyen méltánytalanul bánt az urával, mennyire meggyötörte.

Ekkor bizonyosfajta megnyugvás költözött belé. Többé nem Herbertet hibáztatta, amiért tönkretette az életét. Ráeszmélt, hogy a férfi nem tehetett másként, ha nem akarta megroppantani a gerincét. Lassan már mindenért önmagát okolta. Igen, ő tehet mindenről, egyedül ő, és bár az ura keményen elbánt vele, de nem igazságtalanul büntette. Felelőtlenül viselkedett Herberttel szemben, lábbal tiporta a büszkeségét, abban a hiszemben, hogy csak a pénzét kell az orra alá dörgölnie, hogy megértesse vele, milyen értéket képvisel a férfi számára az ő gazdagsága. Rottach számára azonban csak annyi jelentőséggel bírt a vagyon, hogy az apját megóvja a pusztulástól, semmi egyebet nem jelentett. Ő maga nem is tartott rá igényt, szerényen és egyszerűen élt, fáradhatatlanul dolgozott, majdhogynem nyomorgott, hogy lerója az apja adósságát. Egyedül emiatt tartott ki akkor is, miután már törlesztette a kölcsönt, nehogy az öregúr valamiképp megsejtse, milyen súlyos áldozatot hozott érte.

Csak az édesapja halálát követően mondta meg Klementinének, hogy elhagyja, ha nem vet véget a gyötrésének és megalázásának. Ó, bárcsak hitt volna neki, bár megváltozott volna, akkor legalább mellette marad Herbert, nem viszi el a fiát, és nemcsak a fájdalom meg a nyomorúságos tudat marad neki, hogy ő maga űzte el a férfit. Ilyen érzések közepette lassan mély megtisztuláson ment át az asszony. A szíve változatlanul Herbert Rottachért dobogott, vágya a nagyvilágba kiáltott a férfi után. Nem kapott hírt felőle, különben tudathatta volna belső átalakulásáról, aminek persze Herbert aligha adott volna hitelt.

Elhessentette magától a gondolatot, hogy a férje időközben eltávozott volna az élők sorából. Nem, nem, az lehetetlen! Az ösztönei megsúgták volna, hogy Herbert nincs többé. A fia is biztosan él valahol, ezt tudta, érezte.

Így teltek-múltak az évek, s ő minden esztendővel csendesebb lett, egyre inkább beletörődött a sorsába. Megalázkodva tűrte a büntetést, s mind jobban sóvárogta a belső megtisztulást.

Az idők során egészen más emberré változott. Korán megőszült, negyvenes évei közepére már minden hajszála patyolatfehér lett. Idővel naplót kezdett vezetni, melyben számot adott belső megtisztulásáról, papírra vetette érzéseit és azt is, hogyan fáradozott énje megjobbításán. Ezeknek a feljegyzéseknek egy napon majd a férje kezébe kell jutniuk, akkor, ha valami hírt kap felőle – vagy talán egyszer ezek segítségével bontakozik ki Heinz előtt az anyja képe.

Arra gondolt, hogy majdan mindene a fiáé lesz. Ezt Herbert sem akadályozhatja meg, a fiát illeti minden, amit a férje nem akart elfogadni.

Körülbelül tíz évvel szerettei eltűnése után teljesen felszámolta városi háztartását, eladta a villáját, kedves bútorait a birtokára vitette, és minden figyelmét a gazdálkodásra összpontosította. A munkában lassan megnyugvást talált. A sír nyugalma volt ez, de végül is megbékélt sorsával.

Minél jobban megöregedett, annál tisztábban látta az életét. Körülnézett, és annyi ínséget és nyomort tapasztalt a többi embernél – noha más természetűt, mint az övé –, hogy immár segíteni kívánt másoknak, s ez a kívánság nemesebbé tette.

Buzgón igyekezett bepótolni mindazt, amit korábban elhanyagolt. Tartalmas, értékes könyveket vásárolt, útleírásokban mélyedt el, s valahányszor egy-egy ország szépségeiről olvasott, arra gondolt, talán férje es fia is azon a vidéken él.

Maga is különféle külföldi utazásokat tett, hogy ezáltal is gyarapítsa ismereteit. Ő maga nem is sejtette, mennyivel szeretetreméltóbbá változott évről évre. Most már könnyen lehet, hogy Herbert Rottach is megszerethette volna, vagy legalábbis rokonszenvesebbnek találta volna egész lényét. Környezetében mindenki bizalommal fordult felé. Saját szenvedése képessé tette, hogy megértse mások kínjait, s ha valahol enyhíthette a szükséget, gyors és hathatós segítséget nyújtott.

Herbert Rottach halála napján hirtelen nyomasztó nyugtalanság fogta el. Sehogy sem lelte helyét a házban, állandóan olyan érzés kerülgette, mintha valami különleges esemény volna készülőben. Amikor este nyugovóra tért, sokáig éberen feküdt az ágyban, mint már annyiszor. Korábban évekig rosszul aludt, a nyugtalanság, a feszült várakozás nem hagyta álomba merülni. Végül, miután megbékélt önmagával, valamicskét javult a helyzet. Ezen a napon ismét a régi, szűnni nem akaró nyugtalanság rohanta még, egyre csak forgolódott a párnákon. Amikor végre elaludt, most először újra a férjével álmodott. Úgy látta, ahogy akkoriban festett, amikor utoljára találkoztak. Végtelen hómezőn gyalogolt, időnként megállt, és tekintetével őt kereste. Ilyenkor jóságos, megbocsátó mosollyal nézett rá, s mielőtt eltűnt volna egy felhőréteg mögött, még intett neki, és jól érthetően így szólt: „Isten veled, Klementine!”

Verejtékben fürödve riadt fel álmából. Borzongás futott végig a testén, elképzelhetetlen fájdalom sajdult belé. Össze kellett szorítania a fogát, hogy fel ne kiáltson. Mi ez? Miért ez az álom, honnan ez a kép, mely oly kristálytisztán rajzolódott ki előtte?

Nem tudott újra elaludni, kikelt az ágyból, és felöltözködött. Didergett, egész magánya és elhagyatottsága fájdalmas elevenséggel hasított ismét a tudatába. Mintha az egész világ üressé vált volna körülötte, mintha egészen egyedül maradt volna ebben a siralomvölgyben.

– Valami történt – mondta maga elé meredve.

Feljegyezte naptárába ezt a napot, hogy el ne felejtse.

Az álom emléke többé nem hagyta el. Újra meg újra látta a magányos férfit, ahogy a széles hómezőn gyalogol, rámosolyog és integet.

Nem tudta kitörölni agyából ezt a képet, úgy őrizgette, mint valami kincset, hiszen legalább álmában viszontlátta a kimondhatatlanul szeretett férfit.

A következő napon az alábbi bejegyzést tette naplójába:

„Álmomban láttalak, Herbert, úgy néztél rám, ahogy a valóságban soha. Mosolyogtál felém, olyan kedvesen és jóságosan, mint egy megtisztult lélek, és azt mondtad: »Isten veled, Klementine!« Mit jelent ez az álom? Ma először támadt olyan érzésem, hogy többé sose látlak. De a fiamat viszontlátom, mielőtt meghalok, ebben bizonyos vagyok. A Jóisten nem szólíthat magához, mielőtt még egyszer meglátnám a gyermekemet. Mostanra már kész férfi, annyi idős, mint Herbert volt, amikor feleségül vett. Mennyei Atyám, csak egyszer engedd meglátnom a fiamat, többet nem is merek kérni. Végtelen könyörületességedben ennyit biztosan megadsz nekem.”

Nem sejtette, hogy Herbert az előző napon hunyta le örökre a szemét. Talán a férfi utolsó gondolata hozzá szállt, s ebben az álomképben öltött testet.

Az álom még sokáig kísérte. Próbálta emlékezetébe vésni az ura képét, ahogyan ott, a hómezőn látta, mert sajnos egyetlen fényképe sem maradt róla. A férje és a fia eltűnése fölötti őrjöngő fájdalma tetőfokán ugyanis valamennyi meglévő képüket megsemmisítette. Miután lecsillapodott, természetesen megpróbálta újra összeilleszteni a darabkákat, és magánkívül volt, amiért nem sikerült. Így fosztotta meg saját magát a vigasztól, hogy legalább egy képet birtokolhat a férjéről és a gyermekéről. A szívében persze továbbra is hordozta őket, de elbizonytalanodott, hogy nem mosódtak-e el. Még amikor útjai során a világot járta, akkor is arra gondolt: ha most szembetalálkozna a fiával, talán meg sem ismerné. Hogy Herbertet felismerné, abban nem kételkedett, hiszen egy felnőtt nem változik annyit, mint egy gyermek.

Mindenesetre Klementine Rottach egészen más emberré lett, és ha Heinz gyanította volna ezt, biztosan nem marad távol olyan sokáig, és kétségkívül maga Herbert is arra ösztökélte volna, hogy látogassa meg az édesanyját.

Hogy a felesége megszenvedte az elválást, azt a férfi is jól tudta, de el kellett hagynia, ha nem akarta teljesen feladni az egyéniségét.

Klementine mindenkor nyugodtan és fegyelmezetten tette a dolgát, semmilyen kötelességét nem mulasztotta el. Éberen őrködött kiterjedt gazdasága fölött, mindennap kilovagolt a földekre, ellenőrizte a mezei munkásokat, tárgyalt az intézőjével, és mindenen rajta tartotta a szemét. Embereinek azonban jól ment a sora, gondoskodott róla, hogy elégedettek legyenek, és kényelmesen megéljenek.

Azon a napon, és hozzávetőlegesen abban az órában, amikor Heinz Rottach Riedburgból Neustettenbe autózott, Klementine Rottach kilépett jókora lakóháza hátsó ajtaján, a mintaszerű rendben tartott gazdasági udvarra.

A magas, szinte ösztövér alak egyenes derékkal, nyugodt, magabiztos léptekkel haladt át az udvaron, az istállókhoz, hogy utánanézzen, rendben van-e minden.

Kényelmes lovaglóöltözéket viselt, mivel később a földekre kívánt kilovagolni. Éles szemmel vizsgálgatta az állatokat a bokszokban, és ellenőrizte, hogy rendesen ellátták-e őket. Mindig csak úgy tekintette magát, mint holmi jószágkormányzót, mert egy napon minden a fiáé lesz majd. Birtokát kizárólag a fia érdekében tartotta meg és gyarapította.

A látottak megelégedettséggel töltötték el, mert rátermett és megbízható embereket dolgoztatott. Az istállóból ismét az udvarra lépett, és utasította egyik lovászát, hogy vezesse elő a hátaslovát.

Mialatt ott várakozott, és tekintetét figyelmesen körülhordozta az udvaron, megnyílt a nagykapu, és lassan, egészen lassan begördült egy szekér, az egyszerű lovaskocsik egyike, amelyeken mindenféle mezőgazdasági eszközöket szoktak szállítani. Megdöbbentette a szokatlan látvány. Miért jön olyan csigalassúsággal az a fogat, és miért halad mellette olyan gondterhelten az egyik béres, és hajol le újra meg újra valami innen kivehetetlen dologhoz, ami kiterítve fekszik a kasban? Már a béres arca is elárulta, hogy valami szerencsétlenség történt. Az udvaron át sietve az érkezők elébe ment.

– Mi az, Brinkmann? – kérdezte a szekér mellett ballagó embert.

– Hansjörg leesett, és a kocsi alá került – állt elé a férfi. – Eltörhetett a lába, nem tud járni.

Az asszony szíve összeszorult, mert törődött a munkásaival. Gyorsan a szekérhez fordult, amely most megállt, és a cseléd fölé hajolt, aki takaróval borítva, sápadt, fájdalomtól eltorzult arccal feküdt egy köteg szénán.

– Na, Hansjörg – nézett részvevőn a legényre –, hát baleset ért, szegény fiam? Nem, nem kell válaszolnod, látom rajtad, hogy szörnyű fájdalmaid vannak. Egy kicsit még légy türelemmel, amíg segítséget kapunk. Értesítették már az orvost? – kérdezte a kocsist, aki már leszállt a bakról, és a gyeplőt igazgatta.

– Igenis, nagysága, hamarosan itt lesz, az intéző úr maga lovagolt érte a faluba.

Nem firtatta, ki a hibás a szerencsétlenségért, azzal később is ráér foglalkozni. Fölösleges dolgokkal nem bajlódott. Nyugodtan és magabiztosan osztogatta a parancsokat, hogy a sérült legényt a lehető legóvatosabban vigyék be a házba. Az emberek megrökönyödtek, mikor meghallották, hogy a sebesült cselédet az úriházba kellene becipelniük.

– Nincs itt semmi csodálkoznivaló – mondta határozottan Klementine –, a fiút kényelembe kell helyezni, időnként rá akarok nézni, ha pedig odaát fekszik a cselédházban, akkor ez elég körülményes. Na gyerünk, emberek! Óvatosan fogják, nehogy még több fájdalmat okozzanak neki! Fel a fejjel, Hansjörg – simította meg egészen anyai mozdulattal a sérült legény bozontos szőke haját –, pünkösdkor már újra táncolhatsz a kedveseddel. Tudja-e már Marie, hogy szerencsétlenül jártál?

Hansjörg összeszorította a fogát, jólesett neki a gazdája lágy, anyáskodó hangja.

– Nem, nagysága, Marie még nem tudja, ráér megtudni – nyögte.

– Majd én magam mondom el neki, Hansjörg, nehogy túlságosan megijedjen. Úgy ni, most beviszünk a házba. Tarts ki, mindjárt kényelmesebben fekhetsz.

Féltő gonddal irányította a sebesültszállítókat, így viszonylag zökkenőmentesen célhoz értek. Alig tették le Hansjörgöt az ágyra az addig sohasem használt vendégszobák egyikében, már be is fordult az idős körorvos kocsija a ház elé. Bevezették a vendégszobába, ahol Klementine asszony még a beteg körül foglalatoskodott.

– Szép jó napot, kedves Rottachné asszony! Hadd lám, mi a baj? – érdeklődött a doktor.

– Azt én szeretném megtudni öntől, doktor úr, nézze meg a mi Hansjörgünket, a lába a kocsikerék alá szorult, és heves fájdalmai vannak. Még nem mertük lehúzni a csizmáját, nehogy valami bajt okozzunk. Tessék, itt van, magam is kötényt vettem, hogy segíthessek. Idekészítettem minden szükségeset, kötszert meg az egész házipatikát. Látom, elhozta a műszereit. Bánjon kíméletesen szegény fiúval!

Az orvos az ágyhoz lépett, és szemügyre vette az alaktalanra torzult csizmát.

– A teremtésit, csakúgy ragad a sártól! Kár a szép fehér ágyhuzatért.

– Azt előbb kitisztítjuk, mint ahogy a lába meggyógyul. Egyébként óvatosságból fölé terítettem valamit.

– Ez igen, Rottachné asszony mindenre ügyel. Ilyen gazdasszonnyal sem mindennap találkozik az ember. Na, Hansjörg, lássuk azt a sebet! Hát minek kellett a lábadat a kocsikerék alá tenni, he? Jó, jó, nem kell felelned, tudom, hogy nem passzióból csináltad.

Miközben nyájasan beszélgetett a beteggel, már levetette a felsőkabátját, most kinyitotta az orvosi táskáját, ollót és kést vett elő. Amikor a sebesült meglátta a szerszámokat, lefutott a vér az arcából.

– Nem kell berezelni, Hansjörg – intett a fejével megnyugtatólag a doktor –, ezeket a csizmádnak szánom, azt bizony föl kell áldoznunk, ha nem akarunk még több fájdalmat okozni neked. Egy kicsit csukd be a szemed, rögtön leszedjük a csizmádat ezzel az egész sárgombóccal együtt.

Ügyesen megszabadította a páciens lábát a csizmától, úgyhogy minden komolyabb megrázkódtatás nélkül lejött róla. Most már csak egy vászonkapca takarta a sebet.

– Lám, lám, a jó öreg kapca, nagyon helyes, a tetejébe még viszonylag tiszta is, látni, hogy rendes legény vagy. Na persze, Marie biztos tudja, miért akar hozzád menni. Jó is a kapca, ha gyapjúharisnyát húztál volna, akkor nem ment volna olyan simán a dolog.

Klementine asszony karbolvízzel teli tálat hozott, mialatt az orvos óvatosan lehámozta a vérrel átitatott kapcát. A sebesült láb borzalmas látványt nyújtott. Rottachnénak össze kellett szorítania a fogát, nehogy az idegei fölmondják a szolgálatot, de azért derekasan állta a sarat, segédkezett a doktornak. Amikor a legény a fájdalomtól elveszítette az eszméletét, halkan megkérdezte:

– Nem kell amputálni a lábát?

Az orvos egy darabig hallgatott, figyelmesen megnézte Hansjörg arcát, és látta, hogy elájult.

– Egy pillanat... azt hiszem, megtarthatjuk a lábat, szerencsére jó erős parasztcsizma volt rajta, az megmentette a legrosszabbtól. De ennek a két lábujjának lőttek. Egy kis szépséghiba marad Hansjörgön, Marie majd kibírja valahogy. Itt vannak, ni, a kocsikerék egyszerűen lenyírta őket, épp csak egy-két bőrcafat tartja még... Úgy, ezzel is megvolnánk, Hansjörg jobb lábán három ujj maradt.

Az orvos kedélyeskedése enyhítette az egész beavatkozás szörnyűségét. Elállította a vérzést, lemosta, és még egyszer tüzetesen megvizsgálta a lábat. Klementine asszony segítségével gyorsan és szakszerűen bekötözte a sebet, és felpolcolta a sebesült végtagot, ahogy kell.

– Bravó, fiam! – dicsérte Hansjörgöt nevetve, miután az egy idő múlva magához tért. – Még csak altatni sem kellett a műtéthez. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen érzékenyek az idegeid. Gondolom, először ájultál el életedben.

A legény kegyetlenül restellte „gyengeségét”.

– Pokolian fájt, doktor úr.

– Na, és most?

– Még most is fáj, főleg a két középső lábujjam.

Az orvos nyájasan mosolygott, de mielőtt felvilágosíthatta volna a sebesültet, hogy az a két ujj már nincs a lábán, az asszony egy intéssel elhallgattatta. Ő akarta kíméletesen közölni Hansjörggel, hogy két lábujját elveszítette. A doktor megértően bólintott.

– Na, légy nyugodt, Hansjörg, azok már nem fájnak többet.

– Tessék mondani, doktor úr, levágják a lábamat?

– Kizárt dolog, föltéve, hogy nem ficánkolsz.

– Légy egész nyugodt, Hansjörg, minden rendben ment, úgy van, ahogy mondtam: pünkösdkor már újra táncolhatsz a szerelmeddel.

– Hála istennek! – sóhajtott fel a legény. – Nem szerettem volna megnyomorodni, nagysága, hogy kolonc legyek mások nyakán.

– Csak feküdj nyugodtan, Hansjörg! Aki az én szolgálatomban rokkan meg, az nem szorul mások kegyelemkenyerére.

– De a Marie, nagysága, nem megy feleségül egy bicebócához. Tessék mondani, igazán megmarad a lábam?

– Igazán, Hansjörg, ne nyugtalankodj! Egy kicsit még kék-zöld, és egy darabig még fájni is fog, de a legrosszabbon túlestünk. Most csak feküdj nyugton!

A beszélgetés közben az orvos – Klementine asszony segítségével – levetkőztette a cselédet, és tiszta inget adott rá. Rottachné megigazította a párnát, és megfésülte a szőke üstököt, mint egy jó anya.

– Túl jónak tetszik lenni hozzám, nagysága. Ezt sohasem tudom meghálálni.

– Mindent a maga idején, Hansjörg – mosolygott Klementine –, most beteg vagy. Egy beteggel így kell bánni. No, most küldök neked valami harapnivalót, azután átlovagolok Marie-hoz, és a lehető legkíméletesebben elmondok neki mindent. Talán át is tud ugrani hozzád.

Marie, Hansjörg titkos arája, a tiszteletes úrnál szolgált.

– Köszönöm a jóságát, nagysága! – nézett fel hálásan a fiú. – Csak nehogy aggódjon szegény!

– Már nincs miért, a Jóisten megóvott a nagyobb bajtól. Na, viselkedj okosan, és feküdj szépen! Amikor visszajövök a földekről, még benézek hozzád.

Ezzel kikísérte az orvost. Odakinn megkérdezte, milyen ápolást igényel a beteg, és valóban rendbe jön-e.

– Ne nyugtalankodjék, Rottachné asszony! Három ujjal is megáll a lábán a legény, egyéb baja meg nem lesz. Szerencse, hogy a kapcája olyan tiszta volt.

– Az a Marie érdeme – mosolygott az asszony.

– Mindenesetre segített elkerülni a vérmérgezést.

– Meg is mondom neki, legalább megvigasztalja egy kicsit.

A doktor újra beszállt a kocsijába, Klementine asszony pedig lóra ült, átlovagolt a parókiára, ahol Hansjörg menyasszonya a mosott ruhát teregette. Éppen a tiszteletes úr hosszú alsónadrágját csíptette a szárítókötélre, amikor Rottachné megállt a kerítésnél.

– Gyere csak közelebb, Marie! – kiáltotta az asszony.

A takaros, friss leányzó hamar odaszaladt a szólításra.

– Mit parancsol a nagysága? – kérdezte illedelmesen.

– Hansjörg az üdvözletét küldi, és ha ráérsz egy órára, átjöhetnél hozzá.

Marie elképedve nézett fel, és egészen elvörösödött.

– Hát Hansjörg nincs kinn a határban?

– Nincs, ki kellett állnia a munkából, egy cseppet összezúzta a lábát. Na, na, Marie, nem kell mindjárt sápadozni, nem olyan nagy a baj, a Jóisten gondoskodott róla, hogy jól végződjék a dolog.

– Mi történt vele, nagysága, kérem? – szorította a kezét a szívére Marie.

– Ne lógasd az orrod, Marie, hál’istennek, egész jól átvészelte a fiú.

– Jesszus Mária! Szegény Hansjörg! Tényleg nem nagyobb a baj, mint ahogy mondani tetszik, nagysága?

– Megígértem neki, hogy pünkösdkor újra táncolhat veled, most neked is elismételem. Hálát adhatunk az Úristennek, hogy ennyivel megúszta. Attól félt, hogy le kell vágni a lábát.

Marie arcából megint lefutott a vér.

– Na nyugodj meg, két lábujjába került, de ő még nem tudja, azt képzeli, hogy most is azok fájnak neki. Egy kis szépséghibával kell elfogadnod a jövendőbelidet, de emiatt ne fájjon a fejed, a két lábujja nélkül is ember lesz a talpán, és megköszönheted a Jóistennek, hogy csak két ujját veszítette el. De még ne mondd meg neki, hogy hiányoznak, a doktor úr vette le őket, amíg eszméletlen volt, úgyhogy semmit sem érzett. Csak akkor akarok szólni róla, ha már teljesen meggyógyult. Mókás fickó a leendő párod, még bebeszéli magának, hogy nyomorék, mert két lábujjai kevesebbel visz téged az oltár elé, szeretném, ha előbb látná, hogy azok nélkül is megáll a lábán, és rendesen tud járni. A férfiak már csak ilyenek!

Marie csak úgy itta magába az asszony szavait.

– Jaj, nagysága csak legyen újra egészséges, még jobban fogom szeretni, mint eddig. Hála istennek, hogy nem az egész lába lett oda.

– Na látod, tudtam én, hogy okos lány vagy. Tessék, még egy kis gyógyír a sebedre: rögtön pünkösd után megesküdhettek, Hansjörgöt megteszem lovásznak, úgyis jól tud bánni a lovakkal, és behurcolkodhattok a kis házba, amelyikben az öreg Reinken lakott, ott a cselédház mellett. Reinken beköltözött a városba, a lányához meg a kisunokáihoz. Jól ellesztek ott, van benne két szoba meg egy kis konyha. Te meg segíthetsz a háztartásban, amíg nincs gyereketek, így te is keresel valamit, így szépen minden rendbe jön. Csak mondd meg a tiszteletes úrnak, hogy keressen magának másik cselédet! No, remélem, látod, hogy minden rosszban van valami jó.

– Jaj, nagysága! A nagysága olyan jó hozzánk! Azt se tudom, mit mondjak, a Jóisten fizesse meg a jóságát!

Klementine asszony a kezét nyújtotta, és Marie hálásan megszorította. Azután továbblovagolt, visszanézve látta, hogy a lány szorgosan folytatja a teregetést.

„Így van rendjén – gondolta –, ebből a Marie-ból derék, rendes menyecske lesz, nem fogja megkeseríteni az ura életét, ahogy én tettem, igaz, hogy amaz is szereti őt; ez a lány nem is tudja, milyen irigylésre méltó.”

Azzal összepréselte az ajkát, szorosabbra fogta a gyeplőt, és elvágtatott.

Miután végzett a mezőn, és bekukkantott a beteghez, a legény ugyanolyan hálásan szorongatta a kezét, ahogy korábban a menyasszonya.

– Nagysága, kérem, itt volt Marie... a nagysága olyan jó hozzánk. Ezt soha nem felejtjük el a nagyságának.

– Jól van, Hansjörg, örülök, ha segíthetem a boldogságotokat. Hogy érzed magad?

– Már jobban... csak az a két középső ujjam, amelyik telibe kapta a kereket, az még egyre átkozottul fáj.

– Nyugodj meg – nézett a szemébe Rottachné –, már nem sokáig fáj, Hansjörg, talán csak úgy képzeled. Biztosan az egész lábadat fájlalod.

– Nem, nem, pont azt a két ujjamat.

– Minden rendbe jön, Hansjörg! – biccentett mosolyogva az asszony. – Köszönd meg a Jóistennek, hogy meghagyta a lábadat! Egy-két lábujj még nem a világ.

– Szentigaz, nagysága, ha csak egy-két lábujjról van szó, az még nem olyan nagy baj.

Barátságos mosollyal hagyta ott a beteget. Hansjörg mellé csengőt készítettek, hogy azzal jelezhessen, amikor csak segítségre van szüksége. Időről időre be is nézett hozzá valaki, és egész idő alatt, amíg a vendégszobában feküdt, nagyon jól tartották. Meglehetősen nyugodtan vette tudomásul azt is, hogy már csak három ujja maradt a jobb lábán.

– Folyton úgy éreztem – nézegette fejcsóválva megcsonkult lábfejét –, hogy épp ez a két ujjam hasogat. Sőt, még most is fáj egy kicsikét.

– Majd elmúlik, Hansjörg, és örülj neki, hogy csak ennyi emlékeztet a balesetedre! Ebcsont beforr, jobb, mint ha a szíveden ütöttek volna sebet, az nem gyógyul be soha – jegyezte meg Klementine asszony elgondolkozva.

VIII.

Heinz Rottach már két hete időzött Neustettenben. Még soha életében nem érezte ilyen boldognak magát. Hardy barátsága, Dorrit gondoskodása – mindez már-már valószerűtlenül szépnek tűnt, szinte álomnak tetszett. Minden egyébtől eltekintve is hálával tartozott a sorsnak, amiért oly gyakran együtt lehetett Micaelával.

Az elmúlt napokban csak kétszer nem találkoztak, először azért, mert a férfinak a közeli városba kellett utaznia, hogy bevásároljon egyet-mást; másodszor pedig azért, mert a leány kínzó fejfájása miatt elmaradt a délutáni teáról. A fejfájás csupán ürügyül szolgált arra, hogy Micaela saját magának bizonyítsa: még van elég ereje a távolmaradásra, ámbár Heinz Rottach várja őt – de a férfi ezt nem is gyanította. Lényeg az, hogy hiányzott a teánál, s Heinz olyan nyomott hangulatba került, hogy nem is értette, mi baja. Vagy inkább nagyon is jól tudta, csak nem akarta beismerni magának, hogy Micaela Riemann ennyire a szívéhez nőtt, hogy úgy kell a jelenléte, mint a kedves napsugár, és hogy nélküle az élet kietlen és sivár.

Ő, aki eleddig soha nem vette komolyan fontolóra a házasságot, most egyre gyakrabban és teljes komolysággal foglalkozott a nősülés gondolatával. Hiszen ő is lehetne olyan szerencsés, – gondolta –, mint Hardy barátja, ha sikerülne meghódítania Dorrit asszony húgát. Igen, senki más nem jöhet számításba, csak Micaela. Hiába próbált meg védekezni saját érzései ellen, még az öngúny sem segített.

„Hiszen az a leány még gyerek a tizenhat és fél évével, te meg harminckettő vagy, és eddig sosem tartottad valami nagyra a házasságot – intette magát józanságra. – A szüleid példáján is megtapasztalhattad, milyen borzalmas lehet az együttélés. Persze nem minden frigy végződik ilyen rettenetesen, épp ellenkezőleg, ott van például a te Hardy barátod esete. Lehet-e képzelni harmonikusabbat ennél a kapcsolatnál, ennél az egymásban való, bensőséges feloldódásnál? Micaelából ugyanilyen jó, hűséges asszony válna, ha... igen: ha ő is úgy szeretne téged, ahogy te őt...”

Csakhogy éppen ezt nem tudta. Micaela természeténél fogva mindig barátságosan viselkedett vele, de időnként, amikor a férfi megpróbált kissé közelebb kerülni hozzá, úgy tűnt neki, mintha félénken elhúzódna. Válassza azt a sorsot, ami az anyjának jutott, adja a szívét annak, aki nem fogadja el? Csak nem az anyja heves, szenvedélyes érzelmeit örökölte? – tette fel a kérdést magának megrettenve. Eddig még nem adódott alkalma megvallani a szerelmét Micaelának, de ha elképzelte, hogy a leány esetleg jeges elutasítással fogadná a vallomást, egyszerre a hideg futkosott a hátán, még a lélegzeté is elállt. Nem sejtette, hogy Dorrit asszony éles szemmel figyeli, és pontosan tudja, hogy szereti Micaelát. Az okos Dorrit nagyon jól látta azonban, hogy a húgocskája számára úgyszintén nem közömbös Heinz Rottach, még ha időnként tartózkodónak mutatkozott is vele szemben.

Ilyenek a leányok, – vélte a fiatalasszony, Mica szégyenlős, nem egykönnyen árulja el magát. Az meg sem fordult a fejében, hogyan emészti magát a húga. Micaela többet gondolt az apjára, mint valaha, s ahányszor elgyengült volna a szíve Heinz Rottach miatt, lelki szemei előtt megjelent Kurt Riemann képe, és meggyőződésévé vált, hogy ilyen apóst egyetlen férfi sem kívánna magának.

Így sóvárgott a két ifjú ember szíve minden rezdülésével a másik után, valahányszor távol voltak egymástól. Amikor ismét találkoztak, mélységes, boldog megnyugvás szállta meg őket, minden kiállt gyötrelmük semmivé foszlott.

A valóságban Micaela sem volt már gyermek. A viszontagságos élet különösen korán megérlelte, nem is beszélve arról, hogy spanyol anyától született, s a spanyol leányok sokkal előbb nőnek ki a gyermekkorból, mint a németek. Úgy érzett, mint egy húszéves, éppolyan hűvösnek és megközelíthetetlennek mutatta magát kifelé, de a hűvösség csupán védőpajzsul szolgált a szívének, amikor Heinz Rottach szürke szemébe pillantott. Annyira kedvelte a férfit, hogy szinte elolvadt a közelében, és nagyon elszomorította, hogy nem tudta kimutatni neki érzéseit. Így komédiáztak egymással ketten, jóllehet színleg egész fesztelenül viselkedtek. Ha a lőtéren gyakoroltak, lovaik hátán vágtattak egymás mellett, teniszeztek, esetleg Hardy és Dorrit társaságában úszkáltak vagy csónakáztak a folyón, mind a ketten ugyanazt a boldogságot és elégedettséget érezték, mindenekelőtt azért, mert együtt lehettek.

A lövészversenyre is sor került, Hardy és Micaela nyerte el a két, Dorrit által felajánlott díjat, jóllehet Heinz csupán egy szerencsétlen véletlen folytán szorult a barátja mögé. Egy darázs éppen abban a pillanatban csípte meg a kezét, amikor az utolsó lövést készült leadni, ettől megrázkódott, és a golyó célt tévesztett.

Dorrittól azonban vigaszdíjként kapott egy pici, aranyból és platinából készült darazsat: egy nyakkendőtűt, amelyet Willi Lund, a fiatalasszony nevelőapja valaha gyakran viselt. Az adományozó pajkos mosollyal nyújtotta át az ékszert.

– Ejha – képedt el Heinz –, Dorrit asszony talán előre tudta, hogy egy darázs mélyeszti belém a fullánkját? – kérdezte nevetve.

– Magától értetődik, hogy tudta. Az én feleségem mindig mindent tud, méghozzá előre – évődött Lienhard.

– Ez az apróság mindig emlékeztetni fog arra – lépett Heinz a tükörhöz, és nyakkendőjére tűzte a díjat –, hogy a sors szeszélyéből sokszor a legparányibb lények borítják fel terveinket. Köszönöm az elmés ajándékot, Dorrit asszony. A mai délután komoly tanulsággal szolgált: sohasem szabad elbíznunk magunkat. Riedburgba érkezésem estéjén sokkal óvatosabban jártam volna el, ha sejtem, milyen kitűnően lő Micaela kisasszony.

Dorrit és Micaela megengedték a férfinak, hogy a keresztnevükön szólítsa őket. Állítása szerint így egy kicsit családtagnak érezhette magát.

– Még szerencse, hogy nem tudta – nézett rá mosolyogva Micaela.

– Miért?

– Mert másképp nem nyűgözhetett volna le a hősiességével – felelte izzó tekintettel.

– Így tán lenyűgöztem?

A leány pirulva fordult félre. Amikor meglátta ezt a fényt a férfi szemében, mindig elgyengült.

– Hagytam magam megtéveszteni – nyelvelt Micaela, hogy leplezze zavarát. – Hogy időnként milyen birka az ember!

– Ej, Mica, már megint visszaestél! – korholta Dorrit, de pontosan érezte, hogy a húga csupán elfogódottságát akarja palástolni fecsegésével.

Heinz kissé elsápadt, a leány szavaiból elutasítást hallott ki, és ez mindig fájt neki.

– Micsoda utálatos nőszemély vagyok – pillantott szégyenkezve a nénjére Micaela. – Legszívesebben jól lehordanám magam.

– Kedves kicsi Micám – karolt belé szeretettel Dorrit –, nem vagy te utálatos, legfeljebb olyankor, ha úgy hiszed, hogy csak így védekezhetsz. Nem is vesszük zokon tőled, igaz, Rottach úr?

– Természetesen nem – szedte össze magát Heinz, és még egy mosolyra is futotta az erejéből –, Mica kisasszony remélhetőleg nem úgy gondolta a dolgot, amilyen rosszul hangzott.

– Hát olyan rosszul hangzott? – kérdezte a leány, és fellélegzett örömében, hogy Heinz nem orrolt meg rá.

Újabb néhány nap telt el. A négytagú társaság lovas kirándulást beszélt meg. Hardy úgy tervezte, hogy összeköti a kellemeset a hasznossal, és ez alkalommal egyúttal ellenőrzést tart a legtávolabb eső földeken is. Micaela a hegy lábánál szándékozott csatlakozni a többiekhez, és valamivel korábban ért a találkozóhelyre. Mialatt a nyeregben ülve várakozott, magányos lovas ügetett el közvetlenül mellette, és olyan furcsán meregette rá a szemét, hogy a vér az arcába szökött. Látásból ismerte a férfit, Dorrit egyszer mutatta neki, innen tudta, hogy ő Ralf Lamprecht, aki valamikor feleségül akarta venni a nénjét. Ennyire azonban még sohasem került a közelébe, és most összerezzent a meglehetősen arcátlan bámészkodástól, s félrefordult. A lovas azonban tréfásan mély meghajlással kalapot emelt, szemében forró fény villant. Az ördögbe, von Ried asszony testvérhúga éppolyan gyönyörű, mint ő maga, bár egészen másfajta szépség! Elkámpicsorodva gondolt zsírpárnáktól dagadozó feleségére, akit csak azért vett el, mert ugyanakkora vagyonnal bírt, mint ő, no meg azért is, hogy megmutassa Dorritnak, hogy nem sír utána. Szinte reszketett a dühtől, valahányszor meglátta a fiatalasszonyt a férjével, és mindkettejük arca csak úgy sugárzott a boldogságtól. Most már Dorritot is éppúgy megutálta, mint Lienhard von Riedet, akit mindig is gyűlölt, és a legnagyobb élvezetet szerezte volna neki, ha újra nyomorba és szerencsétlenségbe taszíthatja őket, s ezáltal éreztetheti a hatalmát.

Nem kevésbé bosszantotta az sem, hogy Dorrit húga is elérhetetlen a számára – egyáltalán, minden fölingerelte, nemigen talált jót egész összeharácsolt gazdagságában. Ugyanúgy elhízott, mint a felesége, és nem maradt semmi öröme az életben.

Dorritnak és Lienhardnak az volt a szerencséje, hogy Rose néni öröksége teljesen függetlenítette őket a gonosz szomszédtól.

A férfi lassan tovaügetett, egyre Micaelát lesve, aki azonban figyelemre sem méltatta. Mégis örült, amikor vágtatva megjelentek Dorriték. Ők is észrevették Lamprechtet, aki sietve lekanyarodott egy mellékösvényre, hogy ne kelljen üdvözölnie őket. A fiatalasszony kissé elsápadt, mint mindig, ha meglátta a földbirtokost. Még most is beleborzongott, ha arra gondolt, hogy egykor ki volt szolgáltatva e férfi kénye-kedvének. Valahányszor találkoztak, mintha a halál szele csapta volna meg, mivel annak idején az öngyilkosság is kedvesebbnek tűnt előtte Lamprecht szerelménél. A melengető napsütésben is dideregni kezdett, mire Hardy aggódó arccal az oldalához húzódott, kezét az övére tette, és gyengéden a nevén szólította. Erre ismét összeszedte magát.

Heinz közben Micaela mellé rúgtatott, s élénk szívélyességgel üdvözölte. Nyugodt lépésre fogták a lovakat, és beszélgetésbe merültek. A leány először aggódva pillantott a nénjére, mert tudta, mennyire gyűlöletes a számára a Lamprechttel való találkozás, de látta, hogy a férje már megnyugtatta.

A négy lovas hamarosan az erdőbe ért, s terebélyes fák ágai borultak a fejük fölé. A legutóbbi meleg napok előcsalogatták a lombokat, s a táj kezdett halványzöldbe öltözni. Csodálatos, bódító illat szállt fel a földről, Dorrit úgy vélte, már nyílik az ibolya. Igyekezett olyan helyre vezetni kísérőit, ahol dúsan tenyészik a tavasz friss hírnöke.

Meg is találta a keresett zugot. Amikor odaértek, rövid pihenőre leszálltak a nyeregből, s mivel a bokrok alján csakugyan tömegével virítottak a lila kelyhek, buzgón nekiláttak, hogy szedjenek egy bokrétára valót. Az urakat persze előbb ki kellett oktatni, hogyan tépjék le a zsenge virágokat, mivel először túl rövid szárat hagytak rajtuk. Micaela elragadtatással adta át magát a pillanat élvezetének. Újra meg újra a liláskék virágok közé dugta az orrát, és beszívta mámorító illatukat. Heinz átnyújtotta neki, amit gyűjtött, s ő mosolyogva megköszönte.

– Csodálatos ez a szín, Mica kisasszony – észrevételezte halkan a férfi. – Akárcsak a kegyed szeme.

A leány egészen elvörösödött, és mint aki védelemre szorul, sietve a többiek keresésére indult. A bokrok túloldalán talált rá a fiatal párra, amint egymást átölelve csókolóztak.

– Milyen irigylésre méltóak a boldogok! – sóhajtott fel Heinz, amikor ő is meglátta az enyelgőket.

Megjegyzése persze egyáltalán nem segítette elő, hogy Micaela visszanyerje az önuralmát. A leány most azon fáradozott, hogy ibolyacsokrát a lovaglóruhájára tűzze. Heinz közben rendületlenül figyelte, s mivel érzékelte a fiatal teremtés feltűnő elfogódottságát, ismét felébredt benne a remény, hogy talán nem közömbös Mica szívének. A lány gyorsan összeszedte magát, a hátasához lépett, és a lószerszámot is feldíszítette néhány szál virággal. A férfi sóvárogva nézte az állat szép fejét.

– Most már a lovát is irigyelhetem, Mica kisasszony. Nem kaphatnék én is pár szálat?

A leány arca lángra gyúlt Heinz tekintetének tüzében, de ridegen válaszolt, nehogy elárulja magát:

– Mivel nekem adta az összeset, azt hittem, magának nem kell. Pár szálat nyugodtan megtarthatott volna.

– Az nem az igazi, én úgy szeretnék kapni, mint ez a nemes jószág, amelyet olyan szeretettel díszített fel.

– Szedjen, ha akar – felelte Micaela elutasítóan, bár a férfi hangja a szívéig hatolt –, maradt még ott elég!

– Csakhogy én a kegyed kezéből szeretném, mint a kankalint, amit odafönn, a várkertben ajándékozott nekem. Azóta mindig magamnál tartom, és várom, hogy megnyissa nekem a menny kapuit. Legyen olyan jó, adjon nekem egy-két szálat!

A leány erre bizonytalan ujjakkal leválasztott néhány virágot az ibolyacsokrából, és sietve a férfi felé nyújtotta. Amaz látta, hogy reszket, és mélyen elpirul, s akárcsak akkor, amikor a kankalinokat adta neki, Heinz elkapta a kezét és megcsókolta.

Micaela visszarántotta a karját, a férfi azonban magasra emelte a virágot, mintha az ég felé mutatná, és hatalmasat kurjantott. Azután eltette az ibolyát a kankalin mellé, amit a levéltárcájában őrizgetett.

– Most boldog? Úgy látszik, a férfiak mindent megtesznek, hogy keresztülvigyék az akaratukat – hebegte zavartan a leány.

Dorrit és Hardy lépett ismét hozzájuk.

– Te meg mit rikoltozol, Heinz? – érdeklődött Lienhard.

– Örülök!

– Minek?

– Hogy itt lehetek... Thüringiában... nálatok.

Micaela lóra akart szállni. Mivel nagy gyakorlattal bírt, általában nem igényelt ehhez segítséget, Heinz mégis gyorsan mellette termett, és összekulcsolt kezét odatartotta támasztékul. Legnagyobb bosszúságára a leány újra elpirult, amikor mélyen a szemébe nézett, de közömbösséget színlelt, és a nyeregbe lendült. Hardy a feleségének segédkezett, azután a két barát is lóra pattant. Gyors iramban lovagoltak tovább, amíg a földekre nem értek, ahol Lienhard utána akart nézni a munkának.

A szemle végeztével haladéktalanul hazaindultak. Amikor Micaela el akart köszönni, hogy a vár felé vegye az irányt, a nővére tartóztatta.

– Ugyan, gyere át hozzánk reggelire, akad még nálunk egy-két ruhád, át is tudsz öltözni. Micsoda butaság, hogy mindig egyedül akarsz kuksolni a hegyen. Sőt, maradj ebédre is! Reggeli után úszhatunk egyet a folyóban, jól fog esni a lovaglás után.

Heinz Rottach tekintete olyan hevességgel támasztotta alá Dorrit kérését, hogy Micaela, minden józanságával dacolva, átlovagolt Neustettenbe. Miután a nővére öltözőszobájában Dorrittal együtt ruhát váltott, így szólt:

– Tudod, Dorrit, most már kezdem érteni, miért iszonyodsz annyira ettől a Lamprechttől. Ma először láttam közvetlen közelről. Olyan szégyentelenül bámult rám, hogy kénytelen voltam hátat fordítani neki. Csak nem akartam a férfiak előtt említeni, nehogy még kínosabb legyen a helyzet.

– A legokosabban cselekedtél, Micám, mert azt hiszem, Hardy csak az alkalomra vár, hogy megmondja a véleményét Lamprechtnek. Én viszont jobb szeretném elkerülni ezt. Amennyire lehet, igyekezz kitérni az útjából!

– Nyugodj meg, úgy teszek, távol tartom magam tőle. Jaj, Dorrit, milyen szörnyű lett volna, ha feleségül kellett volna menned hozzá!

A fiatalasszony elsápadt.

– Ha rákényszerültem volna, akkor már nem lennék az élők sorában – jelentette ki elszántan.

– Jaj, Dorrit – ölelte át a húga –, borzasztó lehet olyan emberhez férjhez menni, akit nem szeretünk, még ha nem is olyan madárijesztő, mint ez a Lamprecht.

– Édesem – nézett a szemébe szeretettel Dorrit –, régóta töprengsz ilyesmiken?

– Korábban nem gondolkodtam rajta – pirult el újra Micaela.

– De most időnként foglalkozol ezekkel a dolgokkal?

– Csak úgy magától jön, amikor... amikor látom, milyen boldogan éltek Hardyval.

Dorrit nem faggatózott tovább. Ha Micaela nem akarja a bizalmába avatni, semmi értelme kényszeríteni. Amúgy is kissé zárkózott, és ez tulajdonképpen egyáltalán nem csoda, hiszen úgy nőtt fel, hogy senkivel nem tudta megosztani az érzéseit. Kétségtelenül nem túl közlékeny természetű. Ennek ellenére Dorrit egészen bizonyosra vette, hogy a húga éppen annyira szereti Heinz Rottachot, ahogyan az őt, és ennek szívből örült. Micaela ugyanúgy oltalmat találhat a vendégük mellett, mint ő Hardy oldalán. Hagyni kell lassan megérlelődni a dolgokat. Mindenesetre Micaela nem az az egyéniség, akit gyorsan meg lehet hódítani.

Amint a hölgyek lejöttek a lépcsőn, a két úr már várta őket az étkezőben. Hamar asztalhoz ültek, a lovaglás mindenkinek meghozta az étvágyát. Reggeli után Hardynak egy fontos üzleti levelet kellett megírnia, Dorrit a háztartásnak akart utánanézni, és Liza mamával egyet-mást megbeszélni. Így Heinz és Micaela egymás társaságára voltak utalva.

– Nincs kedve egyet teniszezni? – talált megoldást a leány, hogy ne kelljen egész délelőtt kettesben beszélgetniük.

A férfi örömmel fogadta az ötletet, annál is inkább, mert így egy ideig teljesen kisajátíthatta Micát, aki időközben már eléggé beletanult a játékba. Biztos szeme, hajlékony csuklója és erős ütései komoly ellenféllé tették, s ma különösen jó formát mutatott, úgyhogy Heinznek igyekeznie kellett, nehogy leszerepeljen. A leány időnként készségesen elfogadott egy-egy tanító szándékú észrevételt. Élvezettel játszottak, a férfinak külön gyönyörűséget jelentett, hogy figyelhette Micaela ruganyos mozgását.

Teniszezés közben nem sok szó esett, tehát kényes témáktól sem kellett tartani. Már az utolsó partinál tartottak, amikor megjelent Hardy és Dorrit, hogy a folyóhoz hívja őket. A fürdőzéshez szükséges holmikat már előreküldték, minden ott várta őket a kabinokban.

Csak pár lépést kellett tenniük a fürdőházig, ott mind a négyen gyorsan levetkőztek, de nem sokat ácsorogtak fürdőruhában a szabadban, hiszen még nem melegedett fel annyira az idő. Féktelen jókedvvel vetették magukat egymás után a vízbe, amelyet elég hűvösnek, de annál üdítőbbnek éreztek. Mindössze tíz percig maradtak benn. Heinz partra segítette Micaelát, s közben jóleső örömmel látta, hogy a leány testileg egyáltalán nem gyermek már, ugyanolyan formás fiatal nővé serdült, mint a nővére, karcsú alakja semmilyen tekintetben sem maradt el amazétól.

A két barátnak sem kellett szégyenkeznie fekete fürdőtrikójában. Hajlékony, izmos testükön a sok edzés nem hagyott fölösleget.

Sietve megszárítkoztak és felöltöztek, majd emelkedett hangulatban igyekeztek vissza a házba.

Egy órával később már az ebédlőben ültek a dúsan megterített asztal körül, és vidáman tereferéltek tovább. Egy időre még Micaela is megfeledkezett nyugtalanságáról, amelyet Heinz Rottach burkolt udvarlása keltett benne. Most a férfi sem ingerelte pillantásával vagy szavaival. Így a leány szívesen engedett a rábeszélésnek, hogy maradjon teára is, és csak azután lovagolt vissza Riedburgba. Heinz lelkesen ajánlkozott, hogy elkíséri, legalábbis a hegyre felvezető kocsiútig. Mivel Dorrit meg Hardy is támogatták a javaslatot, Micaela nem merte visszautasítani. Megnyugvással tapasztalta, hogy a férfi higgadtan és tisztességesen viselkedett, miközben egymás mellett ügettek.

Heinz ártatlan társalgásba kezdett, amihez a leány készséges partnernek mutatkozott, hogy a kínos hallgatást elkerülje. A férfi jól tudta, hogy bizonytalan és félénk, s nem akarta nyugtalanítani, mert attól tartott, hogy végleg elriaszthatja magától. Ma mindenesetre jó kedve kerekedett, mert mindenféle apró jelekből arra a következtetésre jutott, hogy ügye nem kilátástalan.

A hegy lábánál illedelmesen és kedvesen elköszönt a leánytól, de semmi több. Csupán búcsúzóul nézett rá még egyszer azzal a tekintettel, amitől Micaela mindig megriadt, megfordította a lovát, és a leggyorsabb iramban igyekezett följutni a várhoz.

Mihelyt eltávolodott a férfitól, mély szomorúság fogta el. Többé nem titkolhatta maga előtt, hogy teljes szívéből, forrón szereti. Tudta, hogy ő sem közömbös Heinznek; hiszen amaz nem leplezte, mennyire szíveli őt. Micaela is örömest kimutatta volna, milyen kedvessé vált számára a férfi, de úgy érezte, nem szabad. Heinz sohasem tudhatja meg, mit jelent neki, mert akkor megkérné a kezét, s ha ez bekövetkezne, nemet kellene mondania. Nemcsak azért, mert az apja sohasem lehetne Rottach apósa, hanem önmagát is méltatlannak hitte erre a házasságra. Heinz nem akárki, nagy vagyon ura, apja egyetlen fiaként hatalmas birtokot örökölt. Hát ő? Egy buta kis fruska, nem több, még rendesen viselkedni sem tud, hol spanyolul, hol németül csúszik ki a száján valami illetlenség. Nem, hogy is jöhetne ő ahhoz, hogy Heinz feleségül vegye, túl fiatal és tudatlan még. A férfi nyilván szebbnél szebb nők közül válogathat, most nyilván puszta időtöltésként foglalkozik vele, és eszébe sem jut, hogy kapcsolatuk komolyra is fordulhatna. Az biztos, hogy kedveli, hiszen nem lehet nem észrevenni, de... házasságra nyilvánvalóan nem gondol, és jobb is így, különben még fájdalmát kellene okoznia neki, ha csakugyan megkérné a kezét, ő pedig visszautasítaná az ajánlatát.

Erre semmiképpen nem kerülhet sor, mindenáron el kell kerülnie ezt a helyzetet, még ha a férfi tényleg annyira megszeretné is, hogy az asszonyává akarná tenni. Az asszonyává? A háta is beleborsódzott az elképzelésbe, s szeme a semmibe meredt. Nem... ez soha nem következhet be, pedig... istenem, milyen csodálatos volna Heinz Rottach feleségének lenni!

Egy ideig riadtan és reszketve tépelődött ezen, aztán hirtelen, egy erélyes mozdulattal újra felegyenesedett a nyeregben. Nem szokott túl elnézően bánni magával, s most határozottan félresöpörte a zavaró gondolatokat.

Így ért fel Riedburgba, ahol Breitnerék még javában szorgoskodtak a kertben. Barátságosan üdvözölte az öregeket, és dicsérte őket serénységükért.

– Holnap vendégek érkeznek – újságolta mosolyogva –, süthetne egy jó kalácsot, Breitnerné, meg finom, ropogós ostyát. A nővérem, a sógorom és Rottach úr jönnek uzsonnára.

A férfi szolgálatkészen nyújtotta a kezét, de Micaelát nemigen kellett lesegíteni a lóról. Az öreg kezébe adta a kantárszárat, és azonmód, lovaglókosztümben körbejárt a várkertben, örömmel szemlélgette a földből kibújt virágokat, a gyümölcsfákon duzzadó levélrügyeket. Milyen boldogan élhetne idefönn, ha... igen, ha...

Nem akart arra gondolni, ami megzavarta szíve nyugalmát.

Heinz Rottach többféle forrásból is tájékozódott az édesanyja felől, és mindaz, amit hallott, rokonszenvet ébresztett benne. Megtudta, hogy az asszony maga igazgatja jókora dél-thüringiai földbirtokát, embereinek igen jó és igazságos gazdája, széles körben nagy megbecsülés övezi, és vezetése alatt a birtok mintagazdasággá fejlődött. Heinz hírforrásai még külső személyleírást is adtak Klementinéről, melyből kiderült, hogy szikár, egyenes tartású asszony galambősz hajjal, aki nagyon visszavonultan, kizárólag a munkának és a jótékonykodásnak él.

Másnap délelőtt Dorrit üzleti ügyben a városba utazott, és a két barát első ízben maradt zavartalanul kettesben. Hardy szobájában leültek egymással szemben, hogy elszívjanak egy szivart. Heinz beszámolt mindarról, ami az édesanyjával kapcsolatban a tudomására jutott, és tájékoztatta barátját az elhatározásáról, hogy nem vár tovább, meglátogatja az asszonyt.

Lienhard tökéletesen egyetértett vele, és megkérdezte, mikor szándékozik elutazni. Heinz közölte, hogy a következő hétfőn, mert a vasárnapot még szeretné Neustettenben eltölteni.

– Remélem, utána újra visszajössz?

– Igen, Hardy, még nem szabadultok meg tőlem. Rád bízok egy titkot, amelyet a legszigorúbban meg kell őrizned, kérlek, hogy még a feleségeddel se beszélj róla: szeretem Micaelát, és nagyon boldoggá tenne, ha hozzám jönne feleségül..

– Hát mégis! – ugrott fel Lienhard, és megragadta barátja vállát. – Gyanítottam a dolgot, de nem voltam benne biztos – mondta nyájasan. – Nem is tudod, mennyire örülnék, ha valóra válna. Számomra olyan Micaela, mintha a bátyja volnék, a legjobb férjet és a legnagyobb boldogságot kívánom neki, és tudom, hogy nálad a legjobb kezekbe kerülne.

– Csak bizonyos lehetnék az érzéseiben, Hardy! Különös, de valahányszor egyedül maradunk, és egy kicsit felfedem az érzelmeimet, kitér előlem, elutasítóan viselkedik, holott máskor jelét adja, hogy nem vagyok számára közömbös.

– Közömbös egész biztosan nem vagy. Kedvel téged, nagyon kedvel, azt már rég észrevettem, csak elég zárkózott természet, a látszólagos elutasítással talán a legmélyebb érzelmeket palástolja. Nem könnyű meghódítani, mert sok hányattatást élt át. Érthető, ha általában óvatosan viszonyul a férfiakhoz. Türelmesnek kell lenned, de biztosíthatlak, Micaela megéri, hogy törd magad érte. Hiába fiatal és bizonyos dolgokban tapasztalatlan, mégis a korát meghazudtolóan érett és önálló egyéniség. Hogy mindent teljesen megérthess, végre egyszer töviről hegyire el kell mesélnem neked az eddigi életét. Ha szándékodban áll feleségül venni, feltétlenül tudnod kell az egészet. Tehát: az apja egy érzéketlen, önző senkiházi. Feleségül vette Dorrit anyját, aki a dúsgazdag papa egyetlen leányaként fényes partinak ígérkezett. Néhány év múlva azonban az öregúr elveszítette a vagyonát, s maga sem sokkal élte túl az anyagi összeomlást. A csődbe a veje is belebonyolódott, annak azonban esze ágában sem volt, hogy szembeszálljon a végzettel, csak arra gondolt, hogy a saját bőrét mentse. Hogy a helyzetből lehetőség szerint hasznot húzzon, összeszedett minden pénzzé tehetőt, s az őt rajongásig szerető feleségét a kicsi Dorrittal egy tengeri fürdőhelyre küldte, hogy ne legyenek az útjában, amíg ő felszámolja az üzletet. Azután megírta a nejének röviden és velősen, hogy el kell válniuk, ő soha nem is szerette az asszonyt, csak a vagyona miatt vette el. Most, hogy elszegényedett, nem áll szándékában egy életen át koloncként hurcolni magával. Már úton is van külföldre, és soha többé nem látják egymást. A levél hatására, amit a saját szememmel olvastam, a boldogtalan asszony teljesen összetört, annyira szerette a férjét, hogy úgy érezte, nélküle képtelen elviselni az életet.

– A fürdőhelyen, ahol akkor tartózkodtak – folytatta Lienhard –, megismerkedett a Lund házaspárral. Lundéknak annyira megtetszett a kicsi, hogy gyakran hangoztatták: egy ilyen gyermeket azonnal örökbe fogadnának, mivel nekik sajnos nem lehetett utóduk. Dorrit anyja, aki immár teljesen kilátástalannak vélté saját és leánya jövőjét, a csöppség keblére tűzött egy Lundéknak szóló borítékot, azután a hullámok közé vetette magát, ahol halálát lelte. Az említett íráshoz mellékelte a férje levelét is, hogy barátai számára világossá tegye, mi késztette erre a kétségbeesett lépésre.

Hardy elhallgatott.

– Micsoda szívtelen gazember ez a Riemann! – háborodott fel a barátja.

– A folytatás még cifrább – húzta el Hardy megvetően a száját. – Felesége haláláról az újságokból értesült, amint arról is, hogy Dorritot Lundék örökbe fogadták. Így minden gondtól és kötöttségtől megszabadulva, addig csavargott a világban, amíg az utolsó fillért is el nem verte. A tisztességes pénzkereséshez persze nem fűlött a foga, de időnként rávitte a szükség, hogy legalább valami alkalmi munkát vállaljon, s ezzel a felszínen tartsa magát. Így jutott el hosszas kóborlás után Texasba, Micaela anyai nagyapja, bizonyos Senor Matora farmjára. A földbirtokos a leányával, Doloresszel, valamint kisunokájával, Rodrigóval, korán elhalt fiának egyetlen gyermekével élt. Kurt Riemann tehénpásztorként lépett a szolgálatába, és rövidesen sikerült annyira magába bolondítania a fiatal Dolorest, mivelhogy állítólag igen jóképű férfi volt, hogy az mindenáron hozzá akart menni feleségül. Az apa végül beleegyezett a frigybe, mivel egyedül a leánya boldogsága lebegett a szeme előtt. Riemann kezdetben bizonyára jól viselhette magát, mert amikor Matora meghalt, a végrendeletében a vejét jelölte ki leánya és unokája vagyongondnokául, továbbá rá ruházta a kisfiú fölötti gyámságot is. Így tehát ismét nyeregbe került, maga rendelkezhetett a pénzzel. Rövid idő alatt eltékozolta nemcsak a felesége örökségét, hanem Rodrigóét is. Szegény Dolores szerencsére nem érte meg a teljes összeomlást, mert néhány év múlva meghalt, amikor Micaela még egész kicsi volt. A farmon, amely voltaképpen Rodrigo és Micaela tulajdonában volt, nagyüzemi szintű állattenyésztés folyt. A gazdaság azonban nemsokára sorvadásnak indult, mert Riemann egyáltalán nem törődött a jószággal és a birtokkal, ehelyett szinte minden idejét a játékasztal mellett töltötte. Ráadásul a fejébe vette, hogy az unokaöccsét is magával viszi a rossz társaságba, és módszeresen elzülleszti, nehogy a fiúnak eszébe jusson kételkedni a mesékben, amelyekkel traktálta, és számon kérje rajta a vagyonát.

– Nos, kedves Heinz – folytatta elbeszélését Lienhard –, íme, ez az a környezet, amelyben Micaela felnőtt. Hamar önállóságra szokott, mivel csak saját magára számíthatott, ha védekezni akart a sok faragatlan tehenészlegény ellen. Pénz csak akkor akadt a házban, amikor a befogott és nyereg alá tört lovakat eladták, és Riemann véletlenül nem játszotta el az egész bevételt. Egyszóval, Micaela borzalmas életet élt Texasban, valóságos csoda, hogy ilyen körülmények között is megőrizte a büszkeségét, megközelíthetetlenségét és ártatlanságát.

– Ez rettenetes! – ugrott fel Heinz. – Szegény teremtés!

– Várj, még nincs vége! Kurt Riemann-nak volt egy nagynénje, aki a férjével együtt kivándorolt Amerikába, és ehhez Dorrit anyja egy kisebb pénzösszeggel segítette. Ez az asszony akkor Dorrit bölcsőjénél megesküdött, hogy mindenét a kisleányra hagyja, ha az a summa szerencsét hoz neki, és vagyonhoz jut. Ő maga gyermektelen volt. Először Riemannhoz fordult segítségért, de az ridegen és részvétlenül elutasította. Dorrit anyja viszont rendelkezésére bocsátotta a pénzt, amit az akkor még tehetős apjától kapott. A szóban forgó rokon nem más, mint az a Rose néni, akit a nővérek folyton jótevőjükként emlegetnek, és aki időközben dúsgazdag asszony lett. Mihelyt Riemann ezt megtudta, egy napon, amikor a hullámok már megint kezdtek összecsapni a feje felett, felkereste az idős hölgyet. Az adott ugyan neki pár ezer dollárt, de egyébként lehűtötte a reményeit, kerek perec értésére adta, hogy további adományokra ne számítson, és a halála után sem örököl tőle egy fillért sem. Mindenét, amije van, a férfi első házasságából származó leányára, Dorritra hagyja, mert erre megesküdött; rajta kívül csupán Micaeláról, a második feleségétől született gyermekéről kíván még gondoskodni, mivel tudja róla, hogy jó, tisztességes és becsületes, hogy ne kelljen attól a züllött apjától függenie.

– Amikor Riemann előtt világossá vált – mesélt tovább Lienhard –, hogy Dorritra valamikor fényes örökség vár, húsz év után egyszerre eszébe jutott, hogy ő az apja. Egy napon újra felbukkant idehaza, könnyekben úszva, a színlelt érzelmektől magánkívül, mint akit porig sújtott a gyermeke utáni vágy meg az elválás fájdalma. Mint mondta, csak azért nem jött előbb, mert sajnálta kiszakítani a leányt a nevelőszülei házában biztosított, gondtalan körülmények közül. Időközben azonban meghallotta, hogy Lundék elszegényedtek, ami meg is felelt a valóságnak, most tehát elviszi Dorritot az Újvilágba, ahol a kishúga repesve várja. Ismered a feleségemet, Heinz, tudod, milyen áldott jó lelkű és nemes gondolkodású. Keblére ölelte méltatlan apját, akit pedig a szíve mélyén ellenszenvesnek talált. Bizony, még arra is ráállt, hogy vele menjen Texasba, mert találkozni vágyott ismeretlen húgával. Ezenközben érkezett meg Rose néni halálának és Dorrit hatalmas örökségének a híre. Addigra mi már eljegyeztük egymást, miután Dorrit visszaadta Lamprechtnek a gyűrűjét, de valami azt súgta, hogy ezt hallgassuk el az apja elől. És most jön még a java: Riemann megszöktette Dorritot, azzal a feltett szándékkal, hogy hozzá hasonlóan velejéig romlott unokaöccse kezére játssza, akivel gondolatban már meg is osztoztak a leány millióin, mielőtt átvette volna az örökségét. Dorrit saját apja arra uszította Rodrigót, hogy tegyen erőszakot a leányon, s akkor annak nem marad más választása, mint hogy férjhez menjen hozzá.

– Hallatlan! Ez aztán már tényleg hallatlan! – fakadt ki Heinz.

– Bizony’ istenemre, az. Valószínűleg be is következett volna a legrosszabb, ha nincs ott épp Micaela, aki kihallgatta, mikor Riemann és Rodrigo kifőzték elvetemült tervüket. Rodrigótól elcsente az apja egyik levelét is, amelyből kiderült az aljas cselszövés, és amely azután bizonyítékul szolgált számunkra. Egyébiránt Micaela nagyon okosan és diplomatikusan járt el. Apja és unokatestvére jelenlétében feltűnően ellenségesen viselkedett Dorrittal, amikor azonban az állomásról hazafelé menet kettesben maradtak az autóban, figyelmeztette, hogy milyen veszély fenyegeti. A sofőrre bízott egy nekem szóló táviratot, amelyben azonnal Texasba hívott, hogy szabadítsam ki a menyasszonyomat, akit valósággal fogva tartanak. Azt is neki köszönhetjük, hogy Rodrigónak nem sikerült az éj leple alatt Dorritra támadnia, mert a testvérét elrejtette a saját szobájában, és egész éjjel lövésre készen maga mellett tartotta a browningját, amellyel már oly sokszor védte meg magát a cowboyoktól.

– Milyen bátor lány! – szólt közbe megindultan Heinz.

– Csakugyan, elképesztően bátor. Részletesen leírta, menthetném ki kettejüket az apai ház poklából, és a tervet a barátnőjénél, a farmhoz legközelebb eső város, Bonara postamesterének feleségénél helyezte letétbe. Útmutatásai szerint megtaláltam az asszonyt, és érkezésem után azonnal megkaptam tőle a feljegyzést. Sikerült kiszabadítanom szorult helyzetükből a nővéreket, és először a bonarai postaállomásra vittem őket. Oda követett bennünket Riemann és Rodrigo, és követelték, hogy adjam ki a leányokat. A különféle iratok, amelyeket felmutattam, világossá tették az apa előtt, hogy elvesztette a játszmát. Dorrit közben nagykorú lett, ezáltal kikerült a hatalmából, Micaela szabadságát pedig megvásároltuk tőle azáltal, hogy átengedtük neki a farmból a leányra eső örökrészt. Rose néni jól sejtette, hogy a szerető szívű atya mindent elkövet azért, hogy gyermekeit kiforgassa az örökségükből, ezért úgy rendelkezett, hogy a nővérek egy garast sem juttathatnak a hagyatékból az apjuknak. Így hát Micaelát is magunkkal hoztuk, s most csak Riemann meg Rodrigo lakik a lezüllesztett farmon, mígnem azt is eltékozolják, ami még megmaradt belőle. Megtakarított pénzem egy részét átutaltam az apának, hogy a gazdaságot még egyszer rendbe hozhassa belőle, de nem hiszem, hogy a pénzt arra fordította volna. Előbb-utóbb bizonyosan rossz véget ér. Azt szerencsére tudja, hogy a néni rendelkezéseinek jóvoltából tőlünk semmit sem kaphat, és remélem, örökre távol tartja magát. Nos, kedves Heinzem, most már mindent hallottál, és könnyebben megértheted Micaelát. Ne aggasszon, ha ridegnek és elutasítónak tűnik, ő ilyen harcias természet. Mindig arra kényszerült, hogy magát óvja meg, másképp védtelenné vált volna, s az ilyen ember nem könnyen veti le a páncélt. Ha azonban egyszer megteszi, akkor szerencsésnek tarthatja magát az a férfi, aki a gyöngédségét felébreszti, és a bizalmát elnyeri. Úgyhogy légy hozzá türelmes!

– Mindazok után, amit elmondtál, még inkább a szívembe zártam őt – szorította meg barátja kezét Heinz. – Köszönöm a nyíltságodat, mellyel feltártad előttem Mica jellemét. Türelemre fogom kényszeríteni magamat.

– Ez annál is indokoltabb, mivel még nagyon fiatal, legalábbis az évei számát tekintve. Még valamit: a nővérek ne vegyék észre, hogy mindenbe beavattalak! Érthető okokból nagyon szégyellik az apjukat, és nyugtalanítaná őket, ha megtudnák, hogy mindenről tájékoztattalak.

– Ne aggódj, Hardy, hallgatok, mint a sír, amíg ők maguk nem beszélnek ezekről előttem.

Határozottan egymás szemébe néztek, és kezet ráztak.

Hamarosan Dorrit is hazatért a városból, és asztalhoz ültek.

Délután a házaspár Heinz társaságában felkocsizott Riedburgba, ahol Micaela a háziasszonyi szerepléstől izgatottan, kipirult arccal sietett elébük, és szívélyesen üdvözölte őket. Heinz ezen a napon egyetlen szóval, egyetlen pillantással sem hozta zavarba a leányt, keményen türelemre intette saját magát, és eszerint viselkedett.

Micaela elragadó lelkesedéssel szolgálta ki a vendégeit. Heinz egy egész halommal elpusztított a ropogós ostyából, s ezzel végképp belopta magát Breitnerné szívébe, aki – egyébként teljes joggal – rettentő büszke volt a sütőtudományára. Hardy már régebbről is ismerte a különleges recept szerint készített édességet, de ő is derekasan nekilátott. Dorrit és Micaela sem maradt ki a csemegézésből, ezúttal nem ügyeltek a vonalaikra.

Négyesben gyönyörködtek a hársak alatt üldögélve a csodás naplementében, ünnepélyes csönd telepedett rájuk. Azután elbúcsúzkodtak a vendégek, de előbb megígértették Micaelával, hogy másnap Neustettenben ebédel.

IX.

Amikor Micaela a következő napon lefelé poroszkált lován Riedburgból, riadtan látta, hogy lenn az úton Heinz Rottach várja, szintén lóháton. A leány arca lángba borult, amikor észrevette a férfit, aki azonban sietett eloszlatni zavarát.

– Dorrit asszony küldött előőrsbe – magyarázta. – Azt mondja, tart egy kissé attól, hogy kegyed egyedül összetalálkozhat Lamprecht úrral. Hardynak viszont egyéb dolga akadt, tehát... engedje meg, hogy én kísérjem Neustettenig!

Mit tehetett volna, csak nem küldhette el? A férfi egyébként is megkönnyítette a dolgát.

– Hétfőn elutazom – szólalt meg, miután egy darabig némán haladtak egymás mellett.

Fürkésző pillantást vetett a lányra, és őszinte örömmel észlelte, hogy az egészen elsápad, és bánatos arckifejezést ölt.

– Már... már hétfőn elutazik? – bukott ki belőle a kérdés.

– Igen, Mica kisasszony, nem halogathatom tovább. Meg kell látogatnom az édesanyámat.

– Az édesanyját? – meredt rá szinte megrettenve a leány. – Hát ő is itt van? Erről semmit sem tudtam. Együtt utaztak ide Kanadából?

– Nem, Mica kisasszony, az édesanyám eleve Németországban maradt, a szüleim külön éltek. A mamával tízéves korom óta nem is találkoztam.

– Ó, milyen szomorú lehet! – sóhajtott mélyet Micaela. – Úgy értem, az édesanyja! Nem hiányzott neki, nem is hívta soha magát?

– Nem – felelte halkan a férfi, és voltaképpen csak most ébredt tudatára, milyen rettenetes ez az elszakítottság. – Nem tudta, hol élünk édesapámmal.

– Nem tudta, hol élnek? – sápadt el még jobban a leány. – Egy anya, aki nem tudja, hol találhatja a gyermekét? – ült ki arcára a döbbenet.

Heinzet hirtelen minden addiginál jobban elfogta az anyja miatti önkéntelen bűntudat.

– Hadd meséljem el, mi történt, hogy megérthesse!

Ezzel belekezdett a szülei boldogtalan házasságának történetébe. Beszélt féktelenül szenvedélyes anyjáról, aki nem tudott belenyugodni, hogy a férje nem szereti, a megaláztatásokról, amelyeknek emiatti esztelen érzelmi kitöréseivel kitette.

– Apám döntés elé állított – folytatta higgadtan –, hogy elkísérem, vagy a mamával maradok. Úgy éreztem, nem maradt választásom, hiszen számtalanszor tanúja voltam, amikor apám büszkeségét lábbal tiporták. Tudtam, mennyit szenvedett, és éreztem, hogy anyámnak semmit sem jelentek, ő csak az apámat szerette, noha vég nélkül gyötörte szegény embert. Elég az hozzá, hogy apámmal mentem.

– Szegény édesanyja! – sóhajtott Micaela. – Nem is tudja, milyen irigylésre méltó, hogy még él az édesanyja! Amikor az enyém meghalt, még kisgyermek voltam, akkor úgy éreztem, mintha mindent elvettek volna tőlem ezen a földön. Nem maradt senkim, akit szeretni tudtam, aki engem szeretett. Ne habozzék tovább felkeresni az édesanyját, biztosan érzem, hogy sok éve epedve várja magát.

– Sohasem gondoltam arra, hogy vágyakozhat utánam – nézett a leányra különös tekintettel Heinz. – Nekem apám volt a mindenem. Amikor azonban eltávozott, akkor... igen, akkor valami bűntudatféle szállt meg. Hirtelen azt kérdeztem magamtól, nem tartozom-e jóvátétellel az anyámnak.

– De, egész bizonyosan! Nem szabad tovább várnia, menjen el hozzá!

– Ilyen könnyen elenged? – kérdezte szemrehányóan a férfi.

– Most az édesanyja tarthat leginkább igényt magára. Ha most nem keresi fel, arra már nincs bocsánat.

– De talán tudni sem akar rólam, esetleg elzavar, mint oly sokszor megtette, amikor az apámmal pörölt, vagy épp réges-rég elfelejtett?

– Egy anya a gyermekét? Nem, azt nem tudom elhinni. Egy apa... az más... az apák könnyen megteszik, de egy anya soha, azt kizártnak tartom.

– Majd kiderül, hogy jól gondolta-e.

– Biztos, hogy nem tévedek! Hol lakik az édesanyja? Messze innét?

– Egyáltalán nem messze, Dél-Thüringiában. Maga gazdálkodik a birtokán, állítólag nagyon derék asszony, jólelkű, és köztiszteletben áll.

– Na látja, mi minden jót tud róla! Szóval hétfőn utazik hozzá?

– Igen, elhatároztam magam, mert nem akartam tovább halasztani. Hirtelen eszembe ötlött, hogy meghalhat, mielőtt viszontlátnám, és ez nagyon fájt.

– Találkozniuk kell, különben örökké szemrehányásokat tenne magának. Kívánom, hogy az édesanyja újra olyan helyre kerüljön a szívében, ahol egy anyának mindig is lennie kell. Így is túl sokáig várt, az édesapja már hónapokkal ezelőtt elhunyt.

– Hiszen már ideérkezésem után, az első napokban el akartam látogatni hozzá, de aztán olyan kellemesen éreztem itt magam...

– Az édesanyja a legelső – mondta nyugodtan a leány, és kerülte Heinz tekintetét. A férfinak nem szabad éreznie, mennyire fontos neki, hiszen elkívánkozik innét. Talán nem is jön vissza, talán nem látja soha többé? A gondolat szíven ütötte, de az ajkába harapott, és azt mondta magának, hogy mindkettejüknek az a legjobb, ha nem találkoznak többé. Csak ne lenne olyan fájdalmas ez az egész! Így hallgattak egy darabig.

– Hamarosan visszajövök – szólalt meg hirtelen a férfi.

A leány, minden józanságát félretéve, ujjongani tudott volna örömében, de összeszedte magát.

– Ne ígérjen túl sokat, hátha nem tudja betartani! – felelte látszólag könnyedén, a szeme csillogása azonban mindennél beszédesebb volt.

– Semmi a világon nem tudna megakadályozni, hogy ide visszatérjek – jelentette ki eltökélten Heinz. – Egy darabig talán az édesanyámnál kell maradnom, hiszen nem tudhatom, milyen állapotban fogom találni. De egy napon, egy nem túl távoli napon visszajövök, sokáig nem is bírnám ki.

A leány nyugtalanul rántott egyet a gyeplőn, és a lova ügetésbe fogott. Heinz égő szemmel bámult utána. Hogy ne látná viszont? Kizárt dolog, hiszen máris alig várja a napot, amikor újra mellette lehet. Látszólag egészen nyugodtan beérte Micaelát, azután valami másról kezdett beszélni. A leány készséggel belement a témaváltásba, és így mindketten derűs, érdektelen társalgásra kényszerítették magukat, amíg Neustettenbe nem értek.

– Ejnye, Dorrit, minek fárasztottad Rottach urat? – tréfálkozott a leány, amikor a ház bejáratánál találkoztak a nővérével. – Nem kellett volna.

– De Mica, hiszen te magad mondtad tegnap, hogy nem szeretnél még egyszer egyedül találkozni Lamprechttel.

– Az igaz, de nyilván nem fog minden alkalommal szembejönni. Amióta itt vagyok, összesen kétszer láttam. Hol van Hardy?

– A dolgozószobájában, rögtön itt lesz.

– Már itt is van! – rikkantotta ebben a pillanatban Lienhard a lépcsőről, és testvéri öleléssel üdvözölte Micaelát.

Ezután Heinz Rottach küszöbönálló elutazása került szóba.

– Legalább újra hozzájutok, hogy a kertemmel foglalkozzam – vélte Micaela, hogy kinyilvánítsa semlegességét e kérdésben.

– Az utóbbi időben egy szalmaszálat se tettem keresztbe, mindent Breitnerékre hagytam, ez már szégyen.

– A gyümölcs szüretre biztosan újra megjövök, Mica kisasszony, és segítek! – villantotta rá tekintetét jókedvűen Heinz, mert jól látta, hogy közömbössége színlelt csupán.

– Már korábban is megfigyeltem, hogy fölöttébb könnyelműen tesz ígéreteket – vonta meg a vállát a leány.

– Vigyázz, Heinz, ezúttal a szavadon fogunk! – nevetett Lienhard. – Sőt, reméljük, hogy még sokkal előbb viszontláthatunk.

Ezen a napon sem fogytak ki a derűből, még Micaela is vidámságra kényszerítette magát, bár a szívére mintha mázsás súly nehezedett volna. Bensejében egymással viaskodtak az indulatok. Egyik pillanatban azt kívánta, bár ne jönne vissza a férfi, mindkettőjük érdekében, de alig gondolta ezt végig, máris megrettent tőle, és tudta, mennyire boldogtalanná tenné, ha nem láthatná többé Heinzet.

Este, mikor ismét egyedül maradt Riedburgban, és nyugovóra tért, keserves könnyeket hullatott a párnájára. Miért nem lehet ő is boldog? Az apja újra ott állt az ő boldogságának kapujában, és nem engedte belépni.

Csak egy dolog vigasztalta: egész vasárnap, vagyis holnap Neustettenben időzik majd, ahogy megbeszélték. Egy teljes napon át Heinz Rottach közelében lehet tehát, láthatja a kedves arcát, hallhatja nyájasan zengő hangját. Áhítattal várta a napot, melynek minden percét maradéktalanul ki akarta élvezni.

Úgy is cselekedett. Azon a napon felhagyott a merev elzárkózással, gyengéd és simulékony volt. Nem is tudta, mennyire boldoggá teszi ezzel Heinzet, és milyen édes reményekkel tölti meg a szívét.

Ez a nap is véget ért azonban, sokkal hamarabb, mint a többi, mert ezután nem látják egymást többé Heinz Rottachhal, legalábbis egy jó ideig. Arra nem gondolhatott, hogy az édesanyja egyhamar elengedi a férfit, ha egyszer végre újra maga mellett tudhatta.

Amikor este elbúcsúzott Heinztől, tágra nyílt, komoly szemekkel ránézett, és így szólt:

– Legyen nagyon, nagyon jó az édesanyjához, és mindig gondoljon arra, hogy mennyit szenvedett szegény az évek során!

– Erről már csak azért sem fogok elfeledkezni – szorította meg a kezét a férfi –, mert kegyed szót emelt az érdekében.

Így váltak el. Micaela pedig aznap éjjel ismét álomba sírta magát.

X.

Klementine Rottach a pünkösdi előkészületekkel foglalatoskodott. Ilyenkor mindig rengeteg tennivaló akadt a birtokon és a házban. Ebben az évben május utolsó napjaira esett az ünnep, amelyet errefelé, Thüringiában mindig különlegesen nagy becsben tartottak. A fiatalemberek pünkösd előestéjén kirajzottak a környékre, hogy fiatal nyírfákat vágjanak, amelyeket az erdészek jó előre kijelöltek a számukra. Ezeket a pompás tavaszi illatot árasztó májusfákat – ahogy ők nevezték – a legények a kedvesük ablaka alá állították, vagy olyanok háza elé, akiket különösen nagyra becsültek. A vidék szép számú földbirtokos asszonyát is ilyen feldíszített májusfával köszöntötték. Klementine asszony tudta, hogy idén is számíthat erre a figyelmességre, amiért cserébe kávéval és süteménnyel illett megvendégelnie embereit.

Pünkösd első napján a legények körbejárták a falut, és ajándékokat gyűjtöttek: tojást, vajat, sonkát, szalonnát és kolbászt. Minden paraszt azzal járult hozzá az adakozáshoz, amivel tudott. Az összegyűlt finomságokat a község főterén hosszú asztalra rakták, egy jókora üstben finom kását főztek, amiből ki-ki annyit ehetett, amennyi jólesett neki. Azután táncra perdültek a kondér körül, és szorgosan látogatták a csapra vert söröshordókat.

Klementine asszony minden évben maga állta az ünnepi lakoma nagy részét, s egy egész rakás kerek lepényt süttetett morzsával megszórva – vagy túróval, illetve mákkal –, a tetején tejjel, búzadarával és tojással készült, édes krémmel. Nem hiányozhatott a süteményből a mazsola és a mandula sem. Egy-egy lepény akkora volt, mint egy kisebb asztal, és nyolc vagy tizenhat darabra vágva, kerek falapokra halmozták fel őket.

Rottachné már áldozócsütörtöktől kezdve a sütemények előkészítésén serénykedett. Kiszámította, lemérte, szétporciózta és kiadta a hozzávalókat. A munkába a gazdasszonya is besegített, valamint nem kevésbé szorgosan Hansjörg menyasszonya, Marie, aki már kilépett a lelkész szolgálatából, és most buzgón munkálkodott az udvarházban.

Hiszen pünkösd egyben az ő lakodalma is! Hansjörg már újra talpra állt, Marie a kelengyéjét varrogatta, amelyhez Klementine biztosította nagylelkűen az anyagot. A házikó, amit szintén Rottachné juttatott az ifjú párnak, ragyogott a tisztaságtól, minden készen állt a beköltözésre.

Az asszonyt időnként valami fájdalmas érzés fogta el, amikor a fiatalokat figyelte, és látta, ahogy boldogságtól ragyogó tekintettel néznek egymás szemébe. Nem is tudják, milyen irigylésre méltóak, sóhajtott magában. Magától értetődő számukra mindez, és azt hiszik, az egész világ ilyen boldog.

Miután Rottach asszony mindent elővett és kiadott a sütéshez meg az ünnepi vendéglátáshoz, a nappaliba ment, és olvasmányaiba mélyedt. Az áldozócsütörtök munkaszüneti nap lévén, más teendője nem maradt. Ma a birtok gazdája is kipihenhette magát, nemcsak az emberei. Pünkösd után kezdődik a szénakaszálás, akkor újra megszaporodik a dolog, úgyhogy ezt az ünnepet alaposan ki akarta élvezni.

Egy órácskán át egy útleírást lapozgatott, azután elővett egy köteg újságkivágást, amelyet azért gyűjtögetett, hogy majd egyszerre olvassa el. A cikksorozat egy expedícióról szólt, amelyet az író tett a Déli-sarkvidéken. Az írások végén ott állt a szerző neve: Lienhard von Ried.

Klementine olvasgatni kezdte a sorszám szerint szépen egymásra rakott tudósításokat. Nagyon érdekelte a téma, és örült, hogy eltette a cikkeket.

Ma azonban csak körülbelül a feléig jutott, a többit vasárnapra kellett halasztania, tudta, előbb úgysem talál időt az olvasásra.

Eljött a vasárnap, s Rottachné az istentisztelet után kényelembe helyezte magát a karosszékben, hogy újra belemerüljön a kalandokba, melyeket a bátor utazók a messzi délen, a hó és a jég birodalmában átéltek. Az összegyűjtött cikkek egy részét fotókkal is illusztrálták. Klementine azonban nem sejtette, hogy az eléggé életlen fényképfelvételeken, az állig szőrmébe burkolt férfiak között a fia is látható.

Érdeklődve olvasott tovább. Hirtelen összerándult, mint akin ostorral vágtak végig, sápadt és zavarodott arccal meredt az előtte fekvő lapra, melyen a következő állt: „Barátommal, Heinz Rottachhal szinte minden élelem nélkül kellett kibírnunk...”

Heinz Rottachhal? Heinz Rottachhal! Klementine szíve vadul kalapált. Heinz Rottach! Hiszen az ő fiát is így hívják! Lehet, hogy az ő gyermeke ez a Rottach, aki Lienhard von Rieddel ilyen viszontagságos felfedezőutat tett, és akit a cikk írója a barátjának nevezett? A papírlapot tartó keze remegni kezdett, könnyek homályosították el tekintetét. Felnyögött. „Az én fiam ez... vagy létezik a világon még egy Heinz Rottach?” – kérdezte magától újra meg újra.

Erőnek erejével kényszerítette magát, hogy végig tudja olvasni a beszámolót. Még többször rábukkant a kedves névre, s végül egy fényképet is talált ezzel az aláírással: „Heinz Rottach barátom és jómagam, fókanyúzás közben.”

Klernentine szíve a torkában dobogott, izzó tekintettel vizsgálgatta a két bőrbe és szőrmébe öltözött férfit ábrázoló felvételt. Vajon melyikük lehet Heinz? Ej, hogy pont ez a fotó olyan életlen!

Sóvárgó anyai szívében halvány reménysugár gyúlt. Hátha szerezhetne további értesüléseket is erről a Heinz Rottachról?

Persze, biztosan megoldható! Először is Lienhard von Ried címe felől kell tudakozódnia az illető újságnál. Nem valószínű, hogy megtagadnák tőle a felvilágosítást.

Ettől a Ried úrtól azután feltehetően közelebbi tájékoztatást is kaphat a barátja személyéről, s így megállapíthatja, hogy a kérdéses Heinz Rottach az ő fia-e, és ha igen, hol él.

Lázas izgalomban járkált fel-alá a szobában, újra meg újra a fényképre meredt. Óvakodott erre a véletlenre alapozva túl vérmes reményeket táplálni, mégis egész lelke egyetlen áhítatos fohászba merült, hogy ez a férfi az ő fia legyen, és végre valami életjelet kapjon tőle.

Másnap, miután úgy-ahogy lehiggadt, a dolgozószobában íróasztalhoz ült, és levelet fogalmazott a hírlap szerkesztőségének. Kérte, hogy szíveskedjenek közölni von Ried úr címét, mivel az rendkívüli fontossággal bír a számára.

Amikor lezárta a borítékot, az órára nézett, és azonnal a vasútállomásra vitette a levelet, hogy a legközelebbi vonattal Berlinbe továbbítsák.

Délben az izgalomtól egy falat sem ment le a torkán. „Mennyei Atyám – tört fel benne újra meg újra a könyörgés –, add, hogy megtaláljam a fiamat, hiszen eleget vezekeltem már!”

Különös módon mindeközben alig jutott eszébe a férje. Korábban ő állt gondolatai előterében, most viszont sokkal fontosabbnak tűnt, hogy meglelje a gyermekét. Többé nem érezte asszonynak magát, csak az anya élt még benne, százszor erősebben, mint azelőtt. Máskor ebéd után egy kicsit szunyókálni szokott, ma azonban nem tudott se pihenni, se lefeküdni. Folyton az újságlapot kapta a kezébe, tekintete a homályos képet vallatta. Még egy nagyítót is előkeresett, de a két férfi elmosódott vonásait azzal is hasztalanul próbálta világosabbá tenni.

A heves vágyakozás teljesen elbágyasztotta, erőtlenül gubbasztott a karosszékben, hirtelen feltámadt érzelmei majd eszét vették.

Három óra körül halkan kopogtak az ajtón. Hívására Marie jelent meg kissé zavart arccal.

– Bocsánatot kérek, nagysága, de egy úr érkezett, és a nagyságával akar beszélni. Mondtam neki, hogy a nagysága három óráig pihen, erre azt felelte, hogy már három óra, és ha elintézem, hogy bejöhessen a nagyságához, akkor... szóval tényleg azt mondta... hogy akkor rögtön tíz márka üti a markomat.

Klementine még mindig kissé kábultan nézett a lányra.

– Biztos valami kereskedelmi utazó lesz az, Marie, aki azt hiszi, hogy itt jó üzletet csinálhat. Most nem érek rá ügynökökkel vesződni, meg kedvem sincs fogadni, jobb szeretném, ha senki nem zavarna.

– Igenis, nagysága – vette tudomásul a lány gyászos képpel, hogy le kell mondania a kilátásba helyezett busás borravalóról.

– Várj csak, te lány! – vette észre Marie elszontyolodott arckifejezését Rottachné. – Elfeledtem, hogy az az ember tíz márkát ígért neked, az pedig nem jönne rosszul a hozományodhoz. Na, nem bánom, hozzásegítelek, hogy megszolgáld. Engedd be az urat, talán biztosítási ügynök vagy valami afféle. Azok tényleg könnyen dobálódznak a tízmárkásokkal. Na, hadd jöjjön, de ügyelj, előbb gombold le róla, ami jár, máskülönben be ne ereszd!

Marie most már jóval derűsebben távozott, és Klementine asszony komoran felegyenesedett. Hamar kiadja a jövevény útját, most senki és semmi nem érdekli elveszett fián kívül.

Nyomban fölpattant az ajtó, és Marie bevezette a látogatót, az nem volt más, mint... Heinz Rottach. A faluba érkezése után a fogadóban vett ki szállást, megebédelt, s közben tudakozódott a földbirtok gazdája felől. Ebédidőben nem akart zavarni, de most, hogy ilyen közel jutott a célhoz, nem bírt várni tovább. Húsz év után ott állt tehát az édesanyja előtt.

Az asszony közben összehajtogatta, és íróasztala egyik rekeszébe dugta az újságokat, amelyeket addig olvasott, majd lassan a belépő alak felé fordult.

Ahogy szemtől szembe került a fiával, hirtelen megtántorodott, és kitárt karokkal egy-két lépést tett felé. Pupillája tágra nyílt, mint aki jelenést lát.

– Herbert! Herbert... istenem... – jajdult fel.

Megingott, mint akit villám sújtott, úgyhogy a férfinak oda kellett ugrania, hogy megóvja az összecsuklástól. Ahogy ilyen megrendülten látta az asszonyt, ilyen zavarodottan, teljes erővel magával ragadta az érzés, amely sok éven át mintha kihalt volna belőle: az anyja iránti gyermeki szeretet. Miközben fiatal, izmos karjában tartotta, aggódva és mély megindulással nézte sápadt arcát.

– Anyám!

Csak ez az egyetlen szó jött az ajkára, de ez a kiáltás talán még a halálból is felébresztette volna Klementinét. Bár minden ereje elszállt, és meg sem tudott volna állni a lábán, ha Heinz nem támogatja, kinyitotta a szemét, és olyan fájdalmas tekintettel pillantott a fiára, hogy annak egészen összeszorult a szíve. Így meredtek egymásra egy darabig, azután a férfi óvatosan a karosszékhez vezette az anyját.

– Hogy megrémültél, anyám, bocsáss meg, hogy így megleptelek! Anyám... jaj, istenem... térj magadhoz!

Az asszony a székre omlott, szinte eszelősen kapott a fia keze után, és megragadta, mintha így akarná megakadályozni, hogy elmenjen. Újra felnézett rá, hitetlenkedő, zavarodott arccal, és mégis olyan boldogan, ahogy csak egy anya érezhet.

– Valóság ez... vagy álmodom? – dadogta végre. – Te vagy... a fiam... az én Heinz fiam? Nem Herbert? Létezik ilyen hasonlóság? Isten az égben... istenem... tudtam, hogy engeded megérnem ezt a napot... kisfiam... drága kisfiam!

Az utolsó szavakat már szinte sikoltotta, a szíve görcsbe rándult, az ajka reszketett.

– Anyám! – hajolt fölé a férfi. Szeméből sugárzott az anyja, e szerencsétlen asszony iránti szeretet. – Csak most tudom, mit tettem veled, hogy ilyen sokáig távol maradtam.

– Hagyd ezt – hajtotta fejét a férfi vállára Klementine, és a mennyországban érezte magát –, minden szenvedésemet elfelejtem ezen az órán... nem számít semmi, mert... itt van a fiam... visszakaptam a fiamat. Köszönöm neked, Istenem... köszönöm! Csak most meg ne szakadjon a szívem, ne hagyd, hogy belehaljak a boldogságba! Visszajött a fiam, visszajött hozzám! Köszönöm, hogy megkönyörültél rajtam, mennyei Atyám! – rebegte halkan, szinte elrévedve, és mégis túláradó boldogsággal.

Heinzet egészen megrázta az öröm, amellyel az édesanyja a visszatérését fogadta.

– Szegény, drága anyám! Bocsáss meg, hogy ilyen fájdalmat okoztam. Nem volt jogom hozzá... de... apámmal kellett mennem.

– Tudom, hogy ezt kellett tenned – bólogatott az asszony, és könnyes szemmel nézett rá. – Éreztem, hogy így kellett történnie, idővel magam is megértettem, hogy nem lehetett másként. Csak az én hibám, egyedül én tehettem róla, ez már régóta világos előttem. Mondd csak, kedvesem, hol van apád?

A férfi odahúzott egy széket, és tenyerébe fogta az asszony kezét.

– Ő már nincs többé, anyám, elment ezen a télen.

– Hogyan? – rázkódott össze Klementine, és szeme a távolba meredt. – Pontosan mikor halt meg?

Heinz megjelölte a dátumot, s az anyja némán bólintott, mintha megértett volna valamit. Éppen azon a napon álmodott a férjéről, aki búcsút intett neki, és azt kiáltotta: „Isten veled, Klementine!”

Elmesélte a fiának az esetet.

– Mindig tudtam – fűzte hozzá –, hogy nem távozhat el észrevétlenül. Ne hidd, hogy csak képzelődöm! A naplómban, amit neked írtam, fiam, pontosan feljegyeztem ennek az álomnak a napját, magad is meggyőződhetsz róla. Apád lelke látogatott meg álmomban, hogy istenhozzádot mondjon nekem. Ezzel egyúttal azt is értésemre adta, hogy megbocsátott.

– Igen, anyám már régen megbocsátott neked, és évekkel ezelőtt, miután felnőttem, megengedte, hogy felkeresselek. Én azonban nem éltem a lehetőséggel, hogy meglátogassalak, mert... igen, anyám, mert nem akartam kettőtök között hányódni. Amíg apám élt, hozzá tartoztam, ő jelentett számomra mindent. Csak a halála után döbbentem rá, hogy most már a te fiad vagyok. Ezért jöttem el, és talán meg tudod nekem bocsátani, hogy akkor a papával mentem. Ő szabad választást engedett nekem, s én az elutazás mellett döntöttem.

– Helyesen tetted. Nem is szerethetted az anyádat, amilyen akkoriban volt. Én viszont épp elég büntetést szenvedtem el azzal, hogy mindkettőtöket elveszítettelek. Azóta pedig fáradhatatlanul munkálkodtam azon, hogy egészen megváltozva találj rám újra. Most majd biztos megszeretsz, fiam, meg kell, hogy szeress, mert semmi másra nem vágyom a világon, csak hogy kivívjam a szeretetedet. Az évek során csak érted dolgoztam, neked szereztem mindent. Rád nézve nem az a benyomásom, mintha rászorulnál az anyai örökségre, de szüntelenül gyarapítottam a vagyonunkat, és rád gondolva sáfárkodtam vele, mert azt mondtam magamnak: egyszer még szükséged lehet rá.

– Drága édesanyám! – csókolta meg áhítatosan az asszony kezét Heinz. – Köszönöm! Csakugyan nem szorulok rá, mivel a papa tehetős, mondhatni gazdag emberként hunyt el, s én vagyok az egyetlen örököse. Mégis köszönöm, hogy ilyen gondoskodó szeretettel gondoltál rám. Ha gyanítottam volna, már korábban eljövök. Bocsásd meg, hogy nem tettem!

Az asszony érdeklődésére elmesélte, hol éltek az apjával, azután Klementine számolt be arról, hogy épp az előző nap bukkant a fia nevére Lienhard von Ried egyik cikkében.

– Ugye, te vagy az a Heinz Rottach?

– Igen, anyám, Lienhard von Ried a barátom, most épp tőle jövök. Észak-Thüringiában él a neustetteni birtokon, amely a felesége tulajdona. Nemrég nősült. Nála vendégeskedve tudakozódtam felőled, s ez bátorított arra, hogy eljöjjek. Azt persze nem tudhattam, hogy nem felejtettél-e el.

Klementine arcán mosoly suhant át, s ettől vonásai meglágyultak, és fiatalosabbnak tetszettek.

– Egy anya soha nem felejtheti el a gyermekét!

A férfinak eszébe jutott valaki, aki szinte szó szerint ugyanezt mondta neki, és felderült a tekintete.

– Pontosan így vélekedett Riemann kisasszony is, barátom feleségének a húga. Mélységesen lesújtotta, amikor elmeséltem neki, mi a helyzet kettőnkkel. „Egy anya, aki nem tudja, hol találhatja a gyermekét?”, kiáltotta döbbenten, nem tudta felfogni a dolgot, és borzasztóan sajnált téged. Sürgetett, hogy máris induljak hozzád, és nagyon, nagyon szeresselek. Azt bizonygatta, mennyit szenvedhettél a távollétünk miatt, s hogy olthatatlan vágy lobog benned a fiad után. Csak akkor világosodott meg előttem, mit tettem veled, szegény anyám.

– Áldott legyen az az ifjú hölgy – simította meg az asszony szeretettel a fia homlokát – aki ennyire meg tudott érteni engem. Igen, gyermekem, kimondhatatlanul szenvedtem az emésztő vágyakozástól. De most már feledve minden, itt vagy, és itt is maradsz, mert ugye, velem maradsz? – csendült ki olyan szorongató aggodalom a kérdésből, hogy Heinz nem mert nemet mondani.

– Egyelőre igen, anyám, de időnként el kell mennem. Rám maradt a papa vállalata meg az erdői, és bár megbízható kezekre hagytam mindent, s így gond nélkül megengedhettem magamnak egy év szabadságot, időről időre mégis át kell hajóznom Kanadába. Meg aztán... olykor Neustettenbe is el kell néznem. Lienhard von Ried igen jó barátom, felejthetetlen napokat töltöttem a házában.

Egy pillanatra újra felébredt az asszonyban a vágy, a szenvedélyes sóvárgás, hogy egészen kisajátítsa a fiát, de hamar úrrá lett rajta. Érezte, ha megint olyan telhetetlennek mutatkozik, mint annak idején, akkor másodszor is elveszíti őt.

– Megértem, hogy nem mondhatsz le mindenről a kedvemért – jelentette ki szelíd beletörődéssel. – De most jó sokáig velem maradsz, és azután is mindig visszatérsz.

Szavaiból olyan alázatos könyörgés csendült ki, hogy a férfi megindultan lehelt csókot a kezére.

– Nem foglak megrövidíteni anyám! Nem is tudom, talán... egészen feladhatnám a tengerentúli üzletet... esetleg magam is letelepedhetnék itt, hogy minél többet együtt lehessünk. Tudom, sok mindent kell bepótolnom és jóvátennem.

– Újra egyek leszünk, fiam – nézett fátyolos szemmel a férfira Rottachné, kezébe fogta a fejét, és szeretettel megcsókolta. – Ez itt a te földed, mindenem a tiéd. Fontolj meg mindent alaposan! Ismerd meg az anyagi viszonyaimat: én is tekintélyes készpénzvagyonnal rendelkezem, továbbá egy kiterjedt, tehermentes földbirtokkal, amelyen mintaszerű gazdálkodás folyik, s ezt mind te öröklöd. Talán mégis csábít, hogy itt, a te thüringiai szülőhazádban verj újra gyökeret. Hanem hagyjuk, hogy az idő döntse el a dolgot, majd később szép nyugodtan átgondolunk mindent. Most itt maradsz nálam, és ha vágyakozol a barátod után, egyszer-egyszer ő is ellátogathat hozzánk ifjú feleségével. Ez az otthonod, és itt úgy döntesz, ahogy neked tetszik.

Rengeteg mesélnivalójuk volt még egymásnak, szinte nem is tudtak a végére érni. Később kettesben teáztak, azután Rottachné körülvezette fiát a házban, az udvaron, az azon túl elterülő szép, régi parkban. Még a birtokhoz tartozó, közeli erdőbe is elsétáltak, és Klementine megmutatta, milyen tökéletesen szervezett az egész gazdaság.

Heinz csodálattal adózott az anyjának. Nemcsak a kifogástalan gazdálkodás miatt, hanem azért is, amilyen fáradhatatlanul saját magát megváltoztatta. Újra meg újra részvevőn tekintett küzdelmes, szenvedésekkel teli életről árulkodó arcára.

– Drága édesanyám! – mondta szeretettel, és ráncos kezébe csúsztatta a kezét.

Istenem, mennyire jólesett ez Rottachnénak!

Uzsonna után Klementine összehívta az embereit, és bemutatta nekik a fiát. Minden magyarázat nélkül – hadd gondoljon ki-ki, amit akar. Közölte velük, hogy ezentúl Heinz is parancsol a birtokon, és éppúgy engedelmességgel tartoznak neki, mint az anyjának.

Marie elképedve bámult a váratlan látogatóra. Még szerencse, hogy beengedte a saját édesanyjához! Azt ugyan mindenki tudta, hogy Rottachné férjes asszony, és a házasságából egy fia is született, de hogy honnan került elő nagy hirtelen ez a fiú, azt senki sem sejtette. Mindenesetre valamennyien ugyanolyan tisztelettel viseltettek iránta, mint annak előtte asszonyuk iránt, s jóllehet tulajdonképpeni gazdájuknak változatlanul Rottachnét tekintették, nem kisebb megbecsülésben részesítették a fiát sem.

Amikor e termékeny nap végén anya és fia elköszönt egymástól, hogy ki-ki nyugovóra térjen, Klementine a következő szavak kíséretében adta át Heinznek a feljegyzéseit tartalmazó füzetet:

– Olvasd el ezt, fiam, neked írtam! Megláthatod belőle, mint küszködtem azért, hogy olyan anyává váljak, akit nem kell szégyellned.

– Ugyan, drága anyám, hogy jutna eszembe ilyesmi!

– Tudom, fiam, milyen balga asszony, milyen hitvány anya voltam. De felismertem a hibámat, s ezáltal képes voltam megjavulni. Olvasd csak végig, minden lapon találkozhatsz a neveddel, s ebből megértheted, milyen tántoríthatatlan anyai szeretettel gondoltam rád... és milyen bűnbánóan az apádra.

Mihelyt a szobájába ért, Heinz rögtön nekifogott a füzet elolvasásának, és ahogy egyszer belekezdett, többé le sem tudta rakni.

Mély megindulással tette félre, miután a végére jutott, és nagyon sajnálta, hogy az apja sohasem láthatta az írást. Ő is bizonyosan megbocsátott volna a mamának, és megértette volna, hogy az asszony még nála is többet szenvedett.

Heinznek most nem jött álom a szemére. Lassú léptekkel járt fel-alá a lakosztályban, amelyet az anyja kinyittatott neki. Mint Klementine mondotta, ezek, a szobák már régóta készen várták az érkezését. Valamennyi helyiséget szépen, kényelmesen berendezte, mert kezdettől fogva reménykedett a visszatérésében.

Egy-egy bútordarab előtt megállt, és megindultan vette szemügyre azt. Minden egészen megfelelt az ízlésének, mintha az anyja kitalálta volna a legrejtettebb gondolatát is. „Nem, a mamát nem szabad többé egyedül hagynom – gondolta –, legalábbis hosszabb időre nem. Jóvá kell tennem az elvesztegetett időt, kárpótolnom kell a hiábavaló epekedéssel elmulasztott évekért.”

Azután Micaela jutott az eszébe. Vajon ő otthon tudná-e érezni magát ebben a házban, ha beleegyezne, hogy feleségül jöjjön hozzá? Megértenék-e egymást a mamával?

Fokról fokra megnyugodott, mert visszaemlékezett, milyen jóságos megértéssel beszélt a leány Rottachnéról. Igen, ez a két nő jól összeférne, emiatt fölösleges aggódnia. Különben is van még idő – Micaela még olyan fiatal, nem sietős egészen magához kötnie őt. A leány biztosan meg fogja várni. Most, hogy távol került tőle, határozottan érezte, hogy Mica is szereti, többé nem bizonytalanította el rideg viselkedése, csak az apró, boldogító jelekre tudott gondolni, amelyek szerelméről árulkodtak. Éppen távolságtartó, elutasító magatartása tette annyira szembeötlővé e jelzéseket. A férfi szilárdan hinni akart abban, hogy egy napon Micaela az övé lesz, másképp nem bírta volna elviselni a távollétét.

Elkerülhetetlennek látszott, hogy néhány hetet, talán hónapot az édesanyjánál maradjon. Mindkettőjüknek kellett ez az együttlét. Egyiknek is, másiknak is le kellett még bontania néhány akadályt, amely az évek során anya és fia között emelkedett. Heinz pedig egyelőre nem kívánt beszámolni a szerelméről. A legjobban annak örült volna, ha a mama előbb egészen kötetlen körülmények között ismeri meg a leányt.

Megfordult a férfi fejében, hogy Micaela szempontjából is az lenne a legüdvösebb, ha ő végleg otthonra találna Thüringiában, hiszen, ha a leánynak át kellene települnie Kanadába, akkor ismét messzire szakadna későn megtalált és hőn szeretett testvérnénjétől. Az is vonzotta a férfit, hogy állandóan a barátja közelében lakjék. Innen autóval alig néhány óra alatt Neustettenbe érhet, és annyiszor találkozhat Lienharddal, ahányszor csak kedve tartja. Alaposan át akarta gondolni a dolgot. Ki kell várnia az alkalmat, hogy megszabaduljon minden kanadai kötöttségétől. Talán részvénytársasággá alakíthatja a fakereskedést, hiszen elég nagy ahhoz, és az erdők elegendő faanyagot tudnak szállítani. Akkor gond nélkül visszavonulhat az ottani üzlettől, a két cégvezetőjére esetleg rábízhatja a társaság igazgatását. Ők szépen lebonyolítanának mindent, miután közölte velük az elképzeléseit. Természetesen semmit nem szabad elhamarkodni, előbb tájékozódnia kell, hogy meg tudja-e szokni az itteni életet.

Késő éjjel lett, mire végül nyugovóra tért. Nem sejtette, hogy az anyja az alatta lévő szobában ébren fekszik, és határtalan boldogsággal hallgatja lépései zaját, hiszen a fia, az ő újra megtalált fia jár odafenn.

Heinz Rottach meglepetten tapasztalta, mennyire kedvére való a német földbirtokosélet. Talán azért tetszett neki annyira, mert egy kicsit már Neustettenben belekóstolt a gazdálkodásba. Másnap reggeltől kezdve rendszeresen elkísérte édesanyját, mikor az kilovagolt a földekre. Klementine egy telivér hátaslovat bocsátott a rendelkezésére, a férfi pedig örömmel állapította meg, milyen jól fest anyja a nyeregben. Kapcsolatuk napról napra szorosabb és mélyebb lett. A fiú egy szót sem szólt a feljegyzésekről, de amikor visszaadta a füzetet, hosszan és áhítatosan megcsókolta Rottachné mindkét kezét.

– Mennyi jóvátennivalóm van, drága édesanyám! Ne is beszéljünk többet erről, tettekkel akarom bizonyítani, hogy komolyan gondolom.

– Csak szeress, fiam, az mindenért kárpótol! – felelte megindultan az asszony, és anyai gyöngédséggel fogta kezébe Heinz fejét.

Részletekbe menően ismertette a férfival anyagi helyzetét, amaz pedig még egyszer minden szempontból átgondolta elhatározását, azután közölte anyjával, mik a tervei kanadai erdőbirtokát és a fanagykereskedést illetően. Rottachné élénk érdeklődéssel hallgatta, mindent töviről hegyire elmagyaráztatott magának, azután azt tanácsolta Heinznek, alaposan fontolja meg a dolgot, mert nem akarja, hogy olyasmit tegyen őmiatta, amit később megbánhat. Egyébiránt jónak és értelmesnek találta fia elgondolásait.

Klementine asszony valósággal újjáéledt ezekben a napokban. A szeme élénkebben csillogott, az arca kipirult, az alakja egy cseppet teltebbé vált. Mivel most Heinz társaságában étkezett, és az ő kedvéért változatosabbá tette addig megszokott spártai étrendjét, az étvágya is örvendetesen javult. Anya és fia az idők során szinte elválaszthatatlanná vált, bár inkább a férfi jóvoltából, mivel Rottachné aggályosan ügyelt arra, nehogy korlátozza a másikat, vagy bármit rákényszerítsen. Tudta, hogy ugyanolyan büszke jellem, mint az apja volt, és nem akart ugyanabba a hibába esni, amit Herbertnél elkövetett.

Csak néhány hét múlva merte egészen bátortalanul megkérdezni, hogy Heinz szíve szabad-e még. A férfi egy darabig hallgatott, azután komolyan az anyjára nézett.

– Nem, már nem az – felelte nyugodt határozottsággal.

– Éreztem – ragadta meg a kezét szeretettel Klementine.

– Valóban, anyám?

– Igen, fiam, időnként olyan kifejezés jelent meg a szemedben, amitől egészen meghökkentem. Gondoltam, hogy egy nő a magyarázat.

– Mit szólnál, anyám, ha egy napon a házadba hoznám azt, akit szeretek?

– Ha szereted – sóhajtotta Rottachné –, és ő viszontszeret... akkor... ó, Heinz, csak egymást szeressétek, minden más mellékes!

– Igen, anyám, én is így gondolom.

– Már meg is egyeztetek?

– Nem, ő még túl fiatal, talán nem is tudja, hogy szeret-e engem. Nagyon ridegen viselkedik, nehéz élet áll a háta mögött, amely zsenge kora ellenére hamar megérlelte. Még nem kérdezhettem meg, viszonozza-e érzelmeimet, de valahányszor meglát, elpirul, a keze reszket az enyémben, s miután mindezt elrejteni nem tudja, hát ilyenkor kétszer olyan hideg és távolságtartó.

– Ezek szerint nem valami könnyed természet?

– Minden, csak az nem.

– Kanadában hagytad?

– Nem, anyám, Németországban él, itteni férfi és spanyol nő leánya, Texasban született, és a közelmúltig ott nevelkedett. De most itt van, Thüringiában.

– Többet nem is kérdezek, a legfontosabbat már tudom. Még azt áruld el, nagyon boldogtalanná tenne-e, ha kikosarazna?

– Erre nem akarok és nem is merek gondolni, túlságosan szeretem. Tudnod kell, anyám, hogy mindeddig jobbára kerültem a nőket. Most azonban úgy elfogott a hév, hogy érzem, ebben a tekintetben is rád hasonlítok.

– Akkor kétszeresen fontos, hogy szeressétek egymást – mondta egy kis sóhajjal Rottachné. – Isten adja, hogy sikerüljön! Még egy dolog érdekelne, Heinz... Az, hogy apád életében játszott-e utánam más nő is szerepet?

– Nem, anyám – nyugtatta meg jóindulatú mosollyal Klementinét a fia –, óvakodott a nőket közel engedni magához, azt hiszem, túlságosan szeretett engem, túlontúl kitöltöttem a szívét.

– Hála istennek! Ne érts félre, ennek semmi köze a korábbi féltékenységemhez. Csupán azt akartam tudni, hogy mivel nem nyújtottam be a válókeresetet, ezáltal nem akadályoztam-e ilyen tekintetben a szabadságát. Mert soha nem tudtam rászánni magam. Úgy gondoltam, ha apád ettől az utolsó, merőben formális kötöttségtől is meg akar szabadulni, akkor neki kell kezébe venni a kezdeményezést. Én nem ellenkeztem volna, viszont hovatovább ez maradt az egyetlen, elég sovány vigaszom, hogy ő sem akar válni.

– Ebből is láthatod: nem állt szándékában valaki mással betölteni a helyedet. Borzasztóan nagy kár, hogy nem ismerhetett téged olyannak, amilyen most vagy, anyám. Minden jóra fordulhatott volna.

– Tudom, hogy magam tettem szerencsétlenné az életemet – nézett búbánatosan maga elé az asszony. – De most már elég ebből! Újra megtaláltalak, s te nemcsak az én fiam vagy, hanem az apádé is, bámulatosan hasonlítasz rá, az ember azt hinné, ő ül itt velem szemben.

Azután nem is beszéltek többé erről, az asszony még Heinz magánéletét sem hozta szóba. Gyakran elképzelte azonban magának, milyen lenne, ha a férfi feleségül venné szíve választottját. Vajon az az asszony akarna-e itt élni, átengedne-e neki egy kis részt Heinz szeretetéből? Sejtette, hogy az illető nem más, mint Lienhard von Ried nejének a húga, ebben a hitében különféle mellékes kérdések kapcsán is megerősödött. Vigasztalta a tudat, hogy ő az az ifjú hölgy, aki fiát az ő mielőbbi meglátogatására sürgette, és aki úgy vélte, hogy Heinznek sok jóvátennivalója van. Ha egy fiatal lány így gondolkodik, akkor nem lehet annyira szívtelen, hogy ismét elszakítsa őt a gyermekétől. Egy dologban bizonyossá vált: ha a fia boldogsága úgy követeli, kész meghozni az újbóli elválással járó áldozatot. Mégis azért imádkozott, hogy ennek ne kelljen bekövetkeznie. Megtett volna mindent, ami a hatalmában áll, hogy megférjen fia választottjával, kész volt saját lányaként szeretni.

Így tervezgette, miként maradhatna akkor is a fia közelében, ha az megnősül. Valahányszor arra gondolt, tán megérheti a napot, amikor gyerekzsivaj veri fel a ház csöndjét, annyira ellágyult, s olyan melegség járta át a szívét, hogy elfogta a vágy, bárcsak Heinz minél előbb házába vezetné élete párját.

Így teltek a hetek, hónapok. Heinz állandó levelezésben állt Hardyval, de csak vele, mert Micaelának nem mert írni, leveleit azonban úgy szövegezte, hogy azokat a Riemann nővérek is elolvashassák. Lienhard folyamatosan tájékoztatta barátját a neustetteni eseményekről, mindenekelőtt arról, miként tölti napjait a sógornője, hiszen tudta, mennyire érdekli ez Heinzet.

Mind gyakrabban tette fel Rottachnak a kérdést: „Mikor jössz végre vissza Neustettenbe? Mindannyian nagyon várunk!”

Heinz rendszerint azt válaszolta, egyelőre nem hagyhatja újra el az édesanyját, aki olyan szeretettel csügg rajta, hogy nem volna szíve ehhez. Azt azonban megmondhatja Micaelának Lienhard, hogy gyümölcsszüretre biztosan ott lesz, ezt az ígéretét mindenképpen megtartja, bármi történjék is.

Valóban szilárdan elhatározta, hogy a mondott időben visszatér Neustettenbe. Napról napra jobban vágyott viszontlátni a leányt.

Amint anyja birtokán a gyümölcsöket érni látta, azt mondogatta magának, már nincs messze az indulás perce. Egyik nap közölte is édesanyjával, hogy szeptember elején néhány napra Neustettenbe kell utaznia.

Az asszony nem tett ellenvetést, csupán annyit kérdezett, nem akar-e inkább gépkocsival menni, mert a rendelkezésére áll. Heinz köszönettel vette a javaslatot, Rottachné ugyanis a kis limuzin mellett, amelyet a környékbeli rövidebb utakra használt, egy elegáns Mercedest is tartott. Maga is szívesen autózott, különösen gyakran vette igénybe az utóbbi kocsit.

A férfinak nagy örömére szolgált, hogy az édesanyja nyugodtan fogadta az ő neustetteni látogatásának hírét, s nem is gyanította, mennyire félt Klementine az újbóli egyedülléttől. Az asszonyt azonban kiokosította az idő, és tudta, a férfiak nem viselik el a korlátokat.

– Remélem, mielőbb megismerhetem a barátaidat is – jelentette ki mosolyogva. – Mondd meg nekik, szívesen látom őket lehetőség szerint hosszabb látogatásra. A mezőgazdákra hamarosan nyugodtabb idők köszöntenek, így a barátod is biztosan elszabadulhat a birtok ügyeitől. Természetesen hozza magával a kedves feleségét és annak húgát is, akiket nyilván nem szeretne otthon hagyni.

Heinz elvörösödött az invitáló szavak hallatán, de láthatólag örült, hogy a mama meghívja a barátait, és hálálkodva mondott neki köszönetet.

– Ugyan, fiam – nézett rá nyájasan Rottachné –, nincs mit köszönnöd, ez a ház éppúgy a tiéd is, ahogy az enyém, magától értetődik, hogy fogadhatod benne a barátaidat. Elférnek kényelmesen.

– Az igaz, anyám, de te mindig olyan visszahúzódva éltél, és nem szeretném, hogy zavarjanak.

– Mielőtt téged visszakaptalak, nem tűrtem magam körül a vidám embereket. Most azonban nagyon is jót fog tenni, ha újra egy kis életet látok magam körül.

Heinz nagyon örült ennek. Miután amellett döntött, hogy tartósan a birtokon kíván maradni, rendkívül fontosnak érezte megismertetni Micával a házat, hiszen a leány csak ezután alkothat véleményt arról, kíván-e itt élni az ő feleségeként.

– Tudod, fiam – szólalt meg az anyja, mintha olvasott volna Heinz gondolataiban –, ha csakugyan végleg itt maradsz, és egy nap megházasodsz, akkor átköltözöm a nyugati oldalszárnyba, ott bőven akad hely, és így nem zavarjuk egymást. Végtére is néha szeretne egyedül maradni az ember.

A férfi meghökkent, egy ideig bizonytalanul nézett Klementinére, azután hirtelen felugrott, és átölelte őt. Megragadta a kezét, s égő arcát ebbe a jóságos anyai kézbe temette, amely mindig csak adott, és sohasem követelt.

– Édesanyám – mondta halkan –, te mindig csak arra gondolsz, miként könnyíthetnéd meg az életemet. Ez csakugyan csodálatos lenne, így téged és a szeretett nőt egyaránt magam mellett tudhatnám: Ő is megkedvel téged, anyám, ezt biztosan tudom, és... pótolhatod az édesanyját, akit réges-rég elveszített, csak az a gonosz, önző apja él már.

– Egy okkal több, hogy szeressem őt, és jó legyek hozzá. A te anyád többé semmit sem tesz, ami ne a javadat szolgálná. Ha ő szeret téged, és boldog vagy vele, akkor én is édes gyermekemnek tekintem.

Heinz kezet csókolt az anyjának, de tudta, hogy az asszonynak már megint le kellett küzdenie önmagát.

– Drága édesanyám, hogy köszönjem meg neked?

– Csak hozd el minél előbb azt, aki a szívednek a legkedvesebb!

– Legszívesebben egy napot sem várnék – nevette el magát félig vidáman, félig gondterhelten a férfi –, de amint már mondtam, a jó dolgokat nem szabad elkapkodni! A választottam nagyon fiatal még. Ha azonban rajtam múlik, legkésőbb egy év múlva feleségül veszem. Akkor tizenhét és fél lesz, de máris olyan érett, mint egy húszéves.

– Bízzuk Istenre magunkat, fiam, ő majd mindent a legjobban elrendez!

Heinz szeptember harmadikára, egy csütörtöki napra tűzte ki elutazása időpontját, Neustettenben azonban nem jelezte előre érkezését, nehogy Micaela felkészülhessen rá.

Nem akart időt hagyni neki, hogy elsáncolhassa magát. Úgy tervezte, egyszer csak ott terem előtte. A leány viselkedése akkor elárulja majd, mire számíthat: széna vagy szalma.

A legutolsó napokban Heinz rengeteg figyelemmel és gyengédséggel vette körül az anyját. Már előre kárpótolni akarta távolléte miatt. Örült, amiért a mama megengedte, hogy meghívja a barátait, így nem kell hamarosan újra egyedül hagynia, mégis láthatja Micaelát.

Feszülten várta, hogyan viseltetik majd Klementine a leány irányában. Sejtette, hogy különösen éber szemmel fogja figyelni Riedné húgát. Feltűnt neki az anyja tapintatos érdeklődése Mica iránt. Nyíltan ugyan nem beszéltek arról, hogy Micaela Riemann a szerelme, de érezte, a mama tudja már, vagy legalábbis sejti. Nem feszélyezte a dolog – így legalább az anyja előbb nyugodtan véleményt alkothat a leányról, amaz pedig megismerheti Rottachnét, és tisztázhatja magában, hogy el tudná-e fogadni gyermeki szeretettel az asszonyt.

Türelmetlenül várta szeptember első csütörtökét.

XI.

Heinz Rottach távolléte alatt Micaela sokkal csöndesebbé és egy kicsit sápadtabbá vált. Ő is napról napra jobban vágyott a másik után, ugyanakkor félt a viszontlátástól. Tudta, hogy akkor minden erejét össze kell majd szednie, nehogy elárulja érzelmeit.

Minél jobban érlelődtek a gyümölcsök a várkertben – a facsemeték gyönyörűen fejlődtek az ő és Breitner gondos keze alatt – annál nagyobb nyugtalanság vett rajta erőt. Vajon betartja-e Heinz az ígéretét? Elengedi-e újra az anyja? Hardy rendszeresen odaadta neki a barátja leveleit elolvasásra. Micaela minden esetben gondosan színlelt egykedvűséggel fogadta, és néhány érdektelen szóval méltatta őket. Hardy és Dorrit azonban sokatmondó tekintettel nézett össze. Noha egyikük sem beszélt Micaela és Heinz Rottach szerelméről – annál sokkal tapintatosabbak voltak –, mégis mindketten tudták, mi játszódott le a fiatalok között, és szívesen látták a bontakozó kapcsolatot. Egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy Micaela közömbössége éppúgy tettetett, mint Heinz Rottach barátian udvarias érdeklődése a leány hogyléte felől.

Micaela mindenről értesült, ami Heinz és az édesanyja között lezajlott, mivel a férfi leveleiben részletesen beszámolt a történtekről, és ő tökéletesen együtt tudott érezni a magányos asszonnyal. Anélkül, hogy ismerte volna, máris a rokonszenvébe fogadta, mely mély részvéten alapult, már csak azért is, mert épp Heinz Rottach anyjáról volt szó.

Mint mondtuk, Micaela nem tudott a férfi várható érkezéséről, de bízott az ígéretében, miszerint gyümölcsszüretre megjön. Minthogy Neustettenben beérett a termés, és a betakarítást szeptember hetedikén, hétfőn szándékoztak megkezdeni, a leány tudta, hogy ő sem halaszthatja sokáig a dolgot. A fiatal fácskák még a kiemelkedően kedvező időjárás ellenére sem teremtek annyit, tehát egy nap alatt elkészülhetett.

Szeptember harmadikán délután sóhajtozva lépkedett a gyümölcssövények között, és a termést figyelte. Örvendetes látványt nyújtott az érett őszibarack, de a ringló is. Csakugyan eljött az idő a leszedésükre. Az ám, de Heinz Rottachnak se híre, se hamva. Vajon megtartja-e a szavát, és betoppan-e?

Breitner jött ki a kertbe.

– A barackot már nem sokáig hagyhatjuk az ágon, nagyságos kisasszony – állt meg a leány mellett –, mert még túlérik. A ringlóval ugyanez a helyzet. Az alma és a körte egy darabig maradhat – vélte.

– Vasárnapig nem nyúlunk semmihez, Breitner – sóhajtotta Micaela. – Hét végére meghívtam a nénémet és a sógoromat, nekik feltétlenül itt kell lenniük. Hétfőn aztán Neustettenben is kezdődik a gyümölcsszüret.

– Hát, vasárnapig még elmegy, de tovább semmiképp, nagyságos kisasszony.

Micaela bólintott.

– Mondja meg a feleségének – kérte az öreget –, hogy a hársak alatt szeretnék teázni, olyan gyönyörűen odasüt a nap.

– Máris intézkedtem, nagyságos kisasszony, a nejem csak egy kis ostyát akart még sütni a kisasszonynak.

– Ó, az nagyon finom lesz – mosolygott a leány, de nem úgy látszott, mintha örülni tudna bárminek.

Lassan járkált a kertben ide-oda, s amikor megfordult, hogy a három hárs felé induljon, riadtan megrázkódott. Arca előbb holtsápadt lett, majd bíborvörös színt öltött, mert közvetlenül előtte Heinz Rottach állt. Fel sem tudta fogni, honnan került elő hirtelen, csak azt látta, hogy ott van, és ettől teljesen elveszítette az önuralmát. Kis híján könnyekben tört ki, hogy reménye most egyszerre beteljesedett. Kétségbeesetten próbálta megőrizni a hidegvérét, de minden ízében remegett, és megrándult az ajka.

A férfi észrevette a leány hiábavaló igyekezetét, hogy összeszedje magát, és őt is megrohanták az érzelmek, legszívesebben a karjába kapta volna Micaelát, hogy csókkal zárja le reszkető ajkát. Ennél feltűnőbben nem is árulhatta volna el magát Mica, most már szemernyi kétség sem maradt, hogy szereti őt.

Heinz nagy önuralommal, nyájasan megszólalt:

– Jó napot, Mica kisasszony! Itt vagyok, ahogy ígértem – nyújtotta felé a kezét, és olyan tekintetet vetett rá, amelytől a leány rettentően félt, mégis kimondhatatlan boldogsággal töltötte el.

Micaela szörnyű erőfeszítéssel kiegyenesedett, legyűrte felindultságát, és mosolyt erőltetett vértelen ajkára.

– Istenem, maga itt? – kérdezte megjátszott nyugalommal. – Mintha az égből pottyant volna! Hogy kerül ide ilyen hirtelen?

– Talán tényleg az égből pottyantam! – nevetett szelíden a férfi anélkül, hogy a leányra pillantott volna. Kényszeredett egykedvűsége többé nem téveszthette meg.

– Jaj, ne butáskodjék, inkább azt árulja el, hogy Neustettenből jön-e?

– Nem, Mica kisasszony, csak most érkeztem autóval. Előbb ide akartam felnézni, hogy megtudjam, kegyed itthon tartózkodik-e, megérett-e a termés, no meg, hogy kaphatok-e egy csésze teát. Látom, Breitner már a hársak alatti asztal felé tart a tálcával, engem pedig szörnyű szomjúság gyötör.

Micaela még mindig az érzelmeivel viaskodott, a szíve repesett az örömtől, hogy a férfi újra eljött, még mindig ugyanazzal a tekintettel néz rá, meg hogy él és egészséges. Védekezni akart azonban a saját gyengesége ellen, s ettől megint meglehetősen tüskéssé vált.

– Ugyan hol hagyta az autóját? Nem is hallottam motorzajt. Nem füllentett véletlenül?

Heinz alig állta meg, hogy ne nevessen. A leány csak úgy ragyogott a boldogságtól, éppen kamaszos viselkedésével árulta el leginkább magát.

– Így fest a szívélyes üdvözlés? Őszintén szólva, másra számítottam. Azt se mondta, jó napot. Talán fordulhatok is vissza anélkül, hogy egy csésze teát kapnék?

A leány megrettent. Heinz nagyon bosszúsnak látszott – a szemében felvillanó huncut fényt Micaela nem vehette észre, mivel a férfi félrenézett.

– Bocsánatát kérem, Rottach úr – nyújtotta a kezét szégyenlősen a leány –, de tényleg megijesztett, ahogy olyan hirtelen előttem termett.

– Sajnálom, hogy riadalmat okoztam – szorította meg forrón a kis kezet Heinz –, azaz nem is, tulajdonképpen nem bánom, hiszen éppenséggel meg akartam lepni, s amint látom, ez sikerült is. Úgyhogy lent álltam meg a kocsival, és gyalog, kapaszkodtam föl a hegyre. Máskülönben csak félekkora meglepetést szerezhettem volna. De most mondja meg kereken: újra elmenjek, vagy kapok végre egy korty teát? Elepedek a szomjúságtól! – mondta olyan, panaszosan, hogy Micaelának nevetnie kellett. Közben túltette magát az ijedtségén.

– Hát jó, kaphat teát, sőt friss ostyát is, amit Breitnerné sütött. Remélem, kettőnknek is elég lesz. Jöjjön hát! Breitner is úgy bámul magára, mintha kísértetet látna – indult szaporán a hársak felé, a férfi pedig követte.

– Breitner, nézzen utána, kaphatnánk-e még egypár ostyát, vendégem jött. Rottach úr imádja a meglepetéseket, mindig váratlanul bukkan elő. Hozzon még egy csészét is, és főzessen még egy adag teát, a vendégünk nagyon szomjas!

Így beszélt látszólag egész nyugodtan az öreg mindeneshez, aki azonnal végrehajtotta az utasításait. Heinz Rottach nagyon jó emléket hagyott benne.

Helyet foglaltak a terített asztalnál, egymással szemben. Miközben Micaela kitöltötte a teát, fesztelenül csevegett. Heinznek az édesanyjáról kellett mesélnie, arról, hogy miként folyt le a viszontlátás, és amikor a férfi meghatottan elmondta, hogyan omlott a karjaiba az asszony, Micaela szeme megnedvesedett.

– El tudom képzelni a jelenetet, egy édesanya számára mély megrázkódtatás lehet egy ilyen esemény. Most biztosan nagyon boldog.

– Meghatóan igyekszik még a gondolatomat is kitalálni. Abban leli minden örömét, ha engem kényeztethet.

– Nagyon örülök, hogy újra megtalálták egymást – törölte le gyorsan könnyeit a leány. – De mondja, nem fog fájni neki, ha maga újra visszamegy Kanadába?

– Arra csak egyszer-egyszer és akkor is rövid időre kerülhet sor, most mindenesetre még sokáig nem.

Micaelának újra az arcába szökött a vér, hiába vigyázott, nehogy elárulja magát.

– Ezek szerint itt marad, Németországban? – kérdezte bizonytalan hangon.

– Igen, beláttam, hogy nem hagyhatom újra egyedül anyámat. Kanadában úgy rendezem az ügyeimet, hogy ne legyek nélkülözhetetlen odaát, és Thüringiában fogom élni a földbirtokosok életét. Máris nagyon megszerettem a vidéket, s így ráadásul állandóan a kegyed, akarom mondani, a kegyedék közelében maradhatok. Mindenképpen gyakran találkozhatunk. Édesanyám megbízott, hogy mindhármójukat szeretettel arra invitáljam, hogy minél gyakrabban és hosszabban nálunk vendégeskedjenek.

– Ó... engem is? – bukott ki Micaelából a kérdés.

– Magától értetődik, kegyed is a barátaim közé tartozik, vagy tán megtagadja tőlem a barátságát?

A leány szinte megkönnyebbülten lélegzett fel. No persze, barátok maradhatnak. Így újra meg újra viszontláthatja a férfit – de szép is lesz!

– Nem, nem, hova gondol? Ha maga is úgy akarja, mindig jó barátok maradhatunk.

– Akkor viszont többet nem fog komiszul bánni velem.

– Hát tettem olyat valaha is? – riadt meg ismét a leány.

– Bátorkodom emlékeztetni az iménti fogadtatásra! – nevetett Heinz.

– Hát, az csak azért volt, mert... annyira megijedtem. Nem akartam semmi rosszat. Ha csakugyan jó barátok leszünk, többé nem viselkedem ilyen csúnyán.

A férfi szeme felcsillant, alig bírta megőrizni a nyugalmát. Micaelának előbb meg kell ismernie az édesanyját, addig nem vallhat neki szerelmet. Azonnal észrevette, hogy a leány mintegy pajzsként tartja maga elé frissiben megerősített barátságukat. Azt azonban nem tudta, mi készteti erre, nem fogta fel olyan tragikusan a dolgot, csupán leányos szendeségnek vette. Bármi is volt az oka, elragadónak találta ezt a védekezést, ami persze nem Micaela szívéből fakadt.

– Ne ígérjen könnyelműen, Mica kisasszony! Nem veszem zokon, ha olykor rosszul bánik velem, ilyesmi néhanapján jó barátok között is megesik. Adjon kezet arra, hogy jó barátok leszünk, és mindig elkíséri Riedéket, valahányszor meglátogatnak bennünket édesanyámmal!

A leány megnyugodva bólintott. Így már rendben, mindig láthatja a férfit – mint jó barátját –, ebben nincs semmi veszély, barátságnál többet pedig nem kívánhat a sorstól. Istenem, szinte már az is sok, hiszen...

Nem, nem szabad ezen gondolkoznia, minden jó úgy, amint van, be kell érnie ezzel.

Bátran elhatározta: beletörődik abba, hogy Heinz Rottach soha nem lesz számára több barátnál – kedves, hű barátnál. De a keze, mely most a férfiéba simult, még mindig reszketett. Heinz látszólag nem vett észre semmit, azt azonban nem tudta megállni, hogy ajkát a leány ujjaihoz érintse. S amikor Micaela ettől ijedten összerezzent, Rottachnak újra minden lelkierejére szüksége volt, nehogy új barátságuk gyors és dicstelen véget érjen.

Megitták a teát, az ostya is mind elfogyott. Heinz úgy látta, nincs további ürügye a maradásra. Ekkor jutott eszébe a gyümölcssövény.

– Hogy eredtek meg a fácskái, Mica kisasszony? Szabadna megtekintenem őket, mielőtt továbbindulok?

– Hát persze, jöjjön csak! – pattant fel a leány. – Nagyon elégedett vagyok az első terméssel, jóllehet a neustetteni fákkal még nem vehetem fel a versenyt. Meggyből elég sok termett, át is szállítottuk Dorrithoz, aki pompás lekvárt főzetett belőle nekem. Az üvegek ott sorakoznak az éléskamrámban, időnként felbontok egyet. Breitnérné felver hozzá egy kis tejszínhabot – valami felséges, magának is meg kell kóstolnia. Földi eperből nem sok termett, de ribiszkéből meg egresből annál több. Azok persze már régi, jól termő bokrok. Breitnérné ribizlidzsemet is készített, ami egyszerűen isteni! Az epret úgy, ahogy volt, felfaltam. Nézze, milyen szép az őszibarack, meg a ringló is! Az almáról meg a körtéről nem is beszélve. Ugye, gyönyörűen fejlődnek? Tényleg nagyon elégedett lehetek az első termésemmel.

Heinz buzgón helyeselt.

– Az édesanyja birtokán is lesz gyümölcsszüret? – kérdezte a leány.

– Hogyne, legalább akkora, mint Neustettenben. Thüringia csakugyan egyetlen illatos gyümölcsöskert. Gyakran gondoltam kegyedre, amikor a gyümölcsöket érni láttam. Arrafelé minden utat és ösvényt gyümölcsfák szegélyeznek, és az ágak úgy roskadoznak a termés súlyától, hogy alá kellett támasztani őket. Anyám mindamellett úgy véli, a túl bőséges termés rontja a gyümölcs minőségét. A sövényben nevelt fák nálunk is elsőrangú termést hoztak.

– Áldott ez a thüringiai föld – sóhajtotta Micaela csillogó szemmel –, örülök, hogy itt lehetek, és nem a végtelen prérin, ahol nem terem egyéb, csak durva fű.

– Nem is kívánkozik vissza Texasba?

A leány elszörnyedve rántotta ki Heinz szorításából a kezét.

– Az ég óvjon attól, hogy valaha is vissza kelljen mennem! – sápadt el.

A férfi szívében részvét ébredt, hiszen – bár Micaela nem sejtette – ő is jól tudta, miért olyan borzalmas a leány számára az apjához való visszatérés gondolata.

– De Thüringiában ugye, szívesen maradna, tetszik itt kegyednek?

– Nagyon! A közelemben tudhatom Dorritot meg Hardyt, és… most már maga is itt marad.

– Számít ez kegyednek? – kérdezte szelíden Heinz.

– Maga is a barátom – pirult el a leány, de a hangja nyugodtan és határozottan csengett.

Milyen magától értetődően mondta ezt! A férfi úgy érezte, most meg kell elégednie ennyivel.

– Most már búcsúznom kell – emelkedett fel. – Mondja, Mica kisasszony, nincs kedve elkísérni Neustettenbe? Anyám kocsija nagyon kényelmes, és még a sofőrjét is mellém adta, aki őt szokta fuvarozni. Vele már rengeteget utazgatott, rólam meg talán nem is hiszi, hogy ugyanolyan jól tudok vezetni.

– Az anyák mindig nagyon féltik a fiaikat – mosolygott a leány –, örüljön neki, hogy a magáé is ennyire aggódik. Ilyen az anyaszív.

– Tudom – bólintott Heinz –, és bevallom, jólesik ez az anyai szeretet. Bárcsak kegyed is élvezhetné!

– Számomra az is öröm – igazította meg eltűnődve a haját Micaela –, hogy maga megtalálta az édesanyját.

– Szóval, hogy döntött, velem jön?

– Nem, ma egészen átengedem magát Riedéknek. Holnap reggel átlovagolok. Hogy el ne felejtsem: vasárnap szüretelünk itt, a várkertben, Dorrit meg Hardy is segít. Magának is itt kell lennie, ahogy ígérte. Szükségem van a barátaim és a rokonaim segítségére, hiszen másra nemigen számíthatok – tréfálkozott a leány.

– Magától értetődik, hogy itt a helyem, ezért jöttem. Meglátja, nagy hasznomat veszi. Csak készítse elő a kosarakat!

– Azokat Hardy fogja átküldeni.

– Akkor a holnapi viszontlátásra!

– Viszontlátásra, Rottach úr! Szerencsés utat!

A férfi megfordult és elsietett. Micaela mozdulatlanul nézett utána, s amikor eltűnt a szeme elől, a szívére szorította a kezét.

– Bármerre jársz – suttogta –, rád gondolok! Megrettent a saját szavaitól, attól, hogy ha gondolatban is, de letegezte a férfit, és rögtön szemrehányást akart tenni magának. „Végül is barátok vagyunk – gondolta aztán dacosan – és barátok között tegeződni szokás.”

Felsietett arra a magaslatra, ahonnan kilátás nyílt a Neustettenbe vezető kocsiútra. Ott várakozott, amíg az autó fel nem tűnt, és boldogító érzés áradt szét keblében, hogy Heinz újra itt van...

XII.

Dorriték kitörő örömmel fogadták Heinzet. Mindkettőjüket otthon találta, éppen teáztak. Őt is unszolták, hogy tartson velük.

– Már meguzsonnáztam Riedburgban – hárította el nevetve a kínálást –, és azt hiszem, Mica kisasszony összes ostyáját bekebeleztem. Pont akkor érkeztem, mikor a teát felszolgálták.

– No és mit szólt a húgom a váratlan látogatáshoz? – érdeklődött feszülten Dorrit.

– Hát, nem állítom, hogy ujjongott, először halálra rémült, azután jól megmondta nekem a véleményét.

Az ifjú pár szívből kacagott.

– Nem szabad nagyon komolyan vennie, Rottach úr – vélte az asszony.

– Nem, nem – rázta a fejét Heinz, és mosolyogva Lienhardra sandított –, azt nem teszem. Büntetésből a mostoha fogadtatásért, amihez egyébként Riedburgban már hozzászoktam, eltüntettem a finom ostyát. Mica kisasszony szerencsére nem neheztelt meg ezért, ugyanis meghívott vasárnapra a gyümölcsszedésre. Kénytelen voltam elfogadni az invitálást, elvégre nem húzhatom ki magam a munkából. Úgyhogy megígértem, számíthat rám.

Dorrit jól látta a férfin a tettetett könnyedséget. Mindenesetre örült, hogy ismét a házában tudhatja, és remélte, hogy Micaela is újra vidámabb lesz, felhagy azzal a szótlan, búskomor viselkedéssel, amely Heinz elutazása óta jellemezte. A többiekhez hasonlóan az asszony sem sejtette, miféle komoly okból tanúsít a húga olyan kitérő magatartást Rottachhal szemben.

A férfi beköltözött régi lakosztályába. Később, a vacsoránál részletesen elmesélte, milyen az édesanyja, és hogyan éltek mostanáig együtt.

Dorrit meghatottan hallgatta a beszámolót, Hardy pedig örült, hogy a boldogtalan asszony először az ő cikkéből kapott hírt a fiáról. Időközben a berlini lap írásban megkereste, hogy kiadhatják-e a címét egy bizonyos Klementine Rottach asszonynak, de Heinz hazatérése immár tárgytalanná tette a kérdést.

Riedné ezen az estén a szokottnál valamivel korábban vonult vissza, hogy a két barát zavartalanul beszélgethessen. Heinz rögtön meg is ragadta az alkalmat, és alaposan kifaggatta Lienhardot, hogyan viselte Micaela az ő távollétét, szomorkodott-e, és így tovább…

Hardy a legjobb és leginkább remélt válaszokat adta, azután Heinz elmondta, hogy már az édesanyjával is közölte: a szíve nem szabad többé, a mama pedig megértően és helyesléssel fogadta bejelentését. Tájékoztatta barátját, hogy kanadai kötöttségeitől teljesen meg kíván szabadulni, így az anyjával maradhat, és gazdálkodhat a birtokon. Lienhard mindezt nagy örömmel hallgatta. Anyja meghívását Heinz még Dorrit jelenlétében tolmácsolta, és megegyeztek, hogy Riedék Micaela társaságában karácsony első napján rándulnak át a Rottach-birtokra. A szentestét az emberek szokásos megajándékozása miatt mindenképpen otthon akarták tölteni, meg azért is, mert egybekelésük óta ez volt az első ilyen alkalom.

Amikor Micaela másnap reggel Neustettenbe érkezett, a szeme sokkal vidámabban ragyogott a világra, mint azelőtt. Heinz türelmetlenül leste, mikor jön, s amint a leány megállította a lovát, lesegítette a nyeregből. Kissé nyugtalanok és elfogódottak voltak mindketten, de Micaela rögtön élénken érdeklődött a nővére meg a sógora felől, s amikor azok is előkerültek, tüstént jókedvű társalgásba merültek.

A leány ezúttal nem mutatkozott olyan félénknek és tartózkodónak, mint korábban. Egészen úgy viselkedett Heinzcel, mint egy kedves barátnő, és minden lehető alkalommal hangsúlyozta a barátságukat.

Gyengéd és szívélyes volt, s a férfi érezte, hogy a barátság folytonos emlegetésével valamelyest visszanyerte a biztonságát, így hát ő is hasonlóan cselekedett. Amikor Micaelát legközelebb elutasítónak látta, szemrehányóan fordult hozzá:

– Így kell bánni egy hű baráttal? Kíváncsi vagyok, mit művel az ellenségeivel.

Erre a leány nagyon megszeppent, és kérte, hogy ne vegye a szívére a dolgot. Neki még sohasem volt barátja, s először meg kell tanulnia, miképpen kell viszonyulni egy ilyenhez.

Olyan megindítóan védtelennek tűnt, hogy Heinznek minden önuralmát latba kellett vetnie, nehogy meginogjon. Régóta észrevette ugyanis: ha ő józan és nyugodt, akkora leány szívélyesen és bizalmasan viselkedik; ha azonban csak egy kicsit is enged az érzelmeinek, akkor Micaela azon nyomban ellenállásba vonul.

A riedburgi szüret csakugyan szépen sikerült. Micaela és Heinz vállvetve szorgoskodott, miközben Dorrit és Hardy többnyire másutt foglalta el magát Breitnerékkel. Hatalmas kosarakat raktak meg gyümölccsel, s nagy gonddal raktározták el a torony pincéjében, ahol sokáig elállt. Breitner szalmát terített szét, s a barackokat egyenként selyempapírba csomagolták. Micaela úgy örült munkája eredményének, mint egy kisgyermek. A vendégek ebédre is maradtak, és Breitnerné bebizonyíthatta, milyen elsőrangú szakácsnő. Délután vidám hangulatban folytatták a szüretet, majd meguzsonnáztak, s egy órát kellemesen elfáradva cseverésztek. Minden gyümölcsöt betakarítottak, s a legpompásabb példányokat Micaela szépen elrendezte egy kis kosárban, amit aztán betett Lienhardék autójába. Mondhatta bárki, hogy ez annyi, mint Dunába vizet hordani, hiszen odalenn sokkalta több gyümölcs termett, de Neustettenben azonnal ládákba szedték a termést, hogy a piacra vigyék, ezenkívül a leány azt akarta, hogy a nővére és a két barát is megkóstolja, amit az ő kertje adott.

Közvetlenül a vendégek távozása előtt megállapodtak, hogy Heinz másnap reggel autóval Micaeláért jön. A gyümölcsszedésnél ugyan nem volt szükség a segítségére Neustettenben, mert elegendő napszámosról gondoskodtak, munkafelügyelőből azonban nem sok jutott a hatalmas gyümölcsösre, így Heinz és Micaela is beállt a hivatalos felvigyázók sorába.

Rottach a megbeszélt időben megjelent a kocsival Riedburgban. A leány először is tüzetesen megszemlélte a járművet. Nagyon elegánsnak és kényelmesnek találta, majd helyet foglalt Heinz mellett. A sofőr ezúttal Neustettenben maradt, a férfi vezetett.

Nehéz volna szavakba önteni, milyen érzések közepette utazott a két fiatal, egymáshoz ilyen szoros közelségben, a színpompás őszi tájon át. Ebben az évben a szokásosnál hamarabb sárgára és pirosra színeződött a lomb, ami korai telet sejtetett, vagy talán az okozta, hogy a forró nyár már májusban kezdetét vette.

Neustettenben már javában folyt a munka, és Micaeláék nyomban feladatukhoz láttak. Közvetlenül egymás mellett tevékenykedtek, így időnként összejöttek egy negyedórácskára, és eldiskuráltak – ahogy jó barátokhoz illik. Hébe-hóba Dorrit és Hardy is felbukkant a közelben, ilyenkor sokat tréfálkoztak és nevetgéltek.

Micaela csodálatosnak találta a német gyümölcsszüretet, és ebbéli meggyőződését ragyogó szemekkel tárta fel Heinz előtt.

Mindketten majd kiugrottak a bőrükből, hogy a másik mellett lehetnek. A leány nem is kívánt többet, csak hogy örökké így maradjon.

Semmi sem tart azonban örökké. Újra jöttek napok, amikor Micaela nehéz szívvel tépelődött, vajon része lehet-e valaha is a boldogságban egy ilyen apával, akit szégyellnie kell.

De hát Dorrit talán nem boldog, és nem becsüli őt Hardy annak ellenére, hogy Kurt Riemann leánya?

Nem lehetséges, hogy Heinz is úgy gondolkodik, mint a barátja?

Na persze, Dorrit már egészen kicsiny gyermekként kikerült az apai befolyás alól, de ő – jaj, mennyire szégyellte magát, ha arra gondolt, mit kellett végignéznie és kiállnia az apja farmján a cowboyoktól!

Elképzelhető egyáltalán, hogy német férfi valaha is feleségül vegye?

Minden erejével megpróbált felnőni Dorrithoz, igyekezett lefaragni jellemfogyatékosságait, de sajnos, messze nem volt megelégedve magával. Ó, milyen szívesen tanult volna, mennyire igyekezett fejlődni, pótolni műveltségbeli hiányosságait – ámde mit használ mindez, az apját nem tagadhatja le!

Mit szólna Heinz, ha megtudná, kicsoda, miféle ember az apja?

Ezt a nyomasztó gondolatot mindannyiszor fájdalmas sóhaj kísérte.

Mennyivel könnyebb lett volna a szíve, ha sejti, hogy Hardy már régen mindent elmondott róla a barátjának!

Szüntelenül viaskodtak benne az érzések. Egy napon az a kétségbeejtő gondolat jutott eszébe, mihez kezd majd, ha Heinz Rottach más nőt vesz feleségül. Úgy érezte, eláll a szívverése, tüstént összeomlik. Elviselhetetlen szorongás tört rá, mintha a vér megfagyott volna az ereiben.

Mit tenne tehát? Maradna értelme az életének? Megengedné az az asszony, hogy baráti kapcsolatot tartson fenn Heinz Rottachhal?

Éppen ezen emésztődött, amikor Heinz arról kezdett beszélni, hogy ideje visszatérnie az édesanyjához.

S mintha ez a nap arra lett volna teremtve, hogy őt egészen meggyötörje, mindennek a tetejébe még egy olyan levelet kapott kézhez, amely felidézte minden múltbéli nyomorúságát.

A postáját mindig Riedburgba kézbesítették. Persze nem túl gyakran érkezett küldemény, időről időre azért odatévedt valami reklámnyomtatvány vagy hasonló, esetleg egy-egy számla valamely bevásárlása után, meg az újságok.

Ma viszont magánlevél jött a címére – mégpedig egyenesen Texasból – a borítékon bonarai postabélyegzővel. Bonara volt az a kisváros, amely legközelebb feküdt a farmhoz, ahol született, és tizenhat esztendőt élt.

Egy pillanatig azt hitte, az apja írt, hogy pénzt kolduljon tőle, mert Dorrittól semmit sem remélhetett. Azután látta, hogy a kézírás nem apjáé, hanem az unokatestvéréé, Rodrigóé.

Ettől sem lett sokkal nyugodtabb, tudta és érezte, hogy nem sok jó jöhet odaátról.

A szobájába ment, leült egy fotelba, és felnyitotta a borítékot. Reszkető kézzel széthajtogatta a levélpapírt, és olvasni kezdett:

„Kedves Mica!

Bizonyára meglep, hogy írok neked, vagy talán azon csodálkozol, hogy nem tettem meg már korábban, hiszen valamikor jól megértettük egymást, még mielőtt az apád kártékony befolyása alá vont és züllött emberré tett engem. Igen, Mica, egy időben valóban azzá váltam. Még most is borzadva gondolok arra, mi mindenre bírt rá apád, miután a nővéred a házunkba került. Tudom, erre nincs mentség, éppolyan aljasul cselekedtem, mint az öreg, de először Dorrit szőke szépsége szédített meg, azután pedig az apád által kilátásba helyezett egymillió dollár. Az a gyenge és féktelen jellem, aki akkor voltam, nem tudott ellenállni a csábításnak. Miután azonban szembekerültem a sógoroddal, Dorrit akkori vőlegényével, aki megvetően a szemembe nézett, azután nyomatékosan és józanul a lelkemre beszélt, visszarettentem kicsapongó életemtől, és ráeszméltem nyomorúságos létemre. Rádöbbentem: ha nem szívlelem meg intését, hogy megjavuljak és kivonjam magam a nagybátyám befolyása alól, akkor végleg elvesztem. Röviden, Mica, becsületesen és elszántan törekedtem arra, hogy megváltozzam. Apád természetesen újra meg újra mindent elkövetett, hogy régi életemhez visszatérítsen, de annyira mardosott a szégyen Dorrit és a vőlegénye miatt, hogy ezt a leckét többé nem felejtettem el. Szilárdan ellenálltam a nagybátyámnak, nem hagytam, hogy újból félrevezessen, a játékasztalhoz csábítson, és rendületlenül tűrtem a gúnyolódását, miszerint megalázkodtam Riedék előtt. Nem törődtem az apáddal, és ismét rendesen dolgozni kezdtem. Azt az összeget, amelyet Dorrit a jegyesével kifizettetett nekem, annak ellenére is megőriztem, hogy az apád rövidesen eljátszotta a Ried úrtól kapott pénzt, és tőlem is ki akarta csalni az enyémet. Biztonságba helyeztem a bankban, és csak a legszükségesebbekre vettem ki belőle, hogy megint alkalmazhassak néhány cowboyt. Mialatt az apád Bonara vagy San Domingo kocsmáiban és játékbarlangjaiban tivornyázott, én többé be sem tettem a lábam ilyen helyekre, inkább a hegyekbe lovagoltam az embereimmel, vadlovakat fogtunk be, és nyereg alá törtük őket. Ezáltal, minthogy egyszerűen és igénytelenül élek, újra megfelelő pénzkeresethez jutottam, és valamicskét félre is tudtam tenni. A szerencse is kedvezett: újabb nagy számú vadlóra bukkantunk a hegyekben, s ezek a jól idomítható állatok csinos summát hoztak a konyhára. Apád persze irigykedik a sikereimre, de arra már nem tudja rászánni magát, hogy kövesse a példámat. Mivel folyton azzal gyötört, hogy adjak neki pénzt, felajánlottam, hogy tízezer dollárért megvásárolom tőle a birtokrészét, amely tulajdonképpen a Tiéd. Végre legalább a saját házamban úr akartam lenni, és bizonyára nem fogsz elítélni ezért, mivel az apád a farmból engem illető részemen kívül mindenemtől megfosztott. Kapzsiságában azonnal elfogadta a javaslatomat. Odaadtam neki az összes pénzemet, és így a farm kizárólagos tulajdonomba került. Végre a magam ura lettem. Apád persze a tőlem kapott összeget is a játéktermekben hagyta, mert amilyen leküzdhetetlen a játékszenvedélye, olyan balszerencse kíséri a játékban. Megint nem maradt egy fillérje sem, és örülök, hogy nem kell jelenlegi állapotában látnotok őt. Ebek harmincadjára jutott, ahogy mondani szokás. Hogy ne kelljen az utcán végeznie, felajánlottam, hogy cowboyként dolgozhat nálam. Sokra ugyan nem megyek a munkájával, amióta összeszedett egy csúnya meghűlést, mikor egy éjszaka részegen a szabad ég alatt dorbézolt. Emellett sokkal többet is fizetek neki, mint amennyi hasznát látom, de már csak rád és édesanyádra való tekintettel sem akarom, és nem fogom hagyni, hogy éhen pusztuljon. Most mindenesetre csak annyit tud költeni, amennyit keres, mert én minden próbálkozásának szilárdan ellenállok, másképp engem is magával rántana a nyomorba.

Hát, Mica, egyszer be akartam számolni neked minderről, mert akármilyen is, mégiscsak az apád, ámbár soha nem viselkedett ahhoz méltóan.

Mostanára minden bizonnyal ugyanolyan tökéletes úrinővé váltál, amilyen a szépséges nővéred. Nem tudnád rávenni, hogy megbocsásson nekem? Talán megtenné, ha arra gondol, hogy korán elárvulva jutottam apád kezébe. Nagy boldogságot szereznél, ha néhány sorban leírnád, hogy megy sorotok. Mióta elmentél, rájöttem, hogy egy jóságos angyal távozott veled a házból. Igazad volt, valahányszor megszidtál és a jóra intettél, csak akkoriban még nem láttam be, azaz inkább nem akartam belátni ezt. Most már mindent megértettem – hála neked. Kérlek, írj! Ugye, teljesíted a kívánságomat?

Az egészségem újra rendbe jött, amióta rendezett életmódot folytatok. Remélem, hogy sikerül ismét felvirágoztatnom a farmot, minden erőmmel erre törekszem. Isten áldjon, Micám, minden jót kívánok neked és Dorrit nénédnek. Epedve várom, hogy hírt adj magadról. Sokszor csókol a Te kicsit már megjavult unokafivéred:

Rodrigo”

A leány még sokáig kezében tartotta az írást, miután végigolvasta. A szíve izgatottan vert. Örült ugyan, hogy Rodrigo jobb emberré lett, az apjáról írottak azonban rettentően leverték. Minden eddiginél világosabbá vált számára, hogy ilyen apa leányaként semmi kilátása sincs a boldogságra egy becsületes férfi oldalán. Kizárt dolog, hogy valaha is házasságra merjen lépni. Aljas apja az ő nevét is bemocskolta, ezt a gyalázatot cipeli magával, és sohasem moshatja le. Istenem, milyen irtóztató ez az egész! Ők Dorrittal bőségben élnek, az apjuknak mégsem juttathatnak a javaikból. Rose nagynéni jól ismerte a papát, tudta, hogy még egy akkora vagyont is képes lenne eltékozolni, amilyennel Dorrit bír. El kell ismerni, hogy a néni jól és helyesen rendelkezett a végakaratában.

Már csak azért sem helyénvaló szánakozni az apja sorsán, aki most Rodrigo kegyelemkenyerén tengődik, mint cowboy, mert saját hibájából jutott idáig.

Természetesen meg kell mutatnia a levelet Dorritnak, és Hardynak úgyszintén. Az utóbbi ugyanúgy nem fog részvétet érezni Kurt Riemann iránt, ahogy tulajdonképpen maga Micaela sem.

A leány az ablakhoz lépett, és Neustetten felé tekintett. Milyen keserves, vigasztalan is az élet! Úgy tűnt, mintha ismét végtelen messzeségbe távolodott volna Heinz Rottachtól. Ha a férfi mindent megtudna az apjáról, többé nem tartana igényt még a barátságára sem.

Ettől a gondolattól egész lényét megrohanta a szerelem emésztő kínja. Egy karosszékbe vetette magát, s az asztalra borulva megállíthatatlan zokogásban tört ki. Sokáig nem tudott megnyugodni.

A könnyek valamelyest mégis enyhítették bánatát. Határozott mozdulattal megtörölgette a szemét, és azt mondta magának, hálát kell adnia a Jóistennek, amiért itt élhet a szép Thüringiában, szerető nővére, a jóságos Hardy meg az ő kedves Heinz Rottach barátja közelében. Mennyivel nyomorúságosabb volna a sorsa, ha most is odaát, Texasban kellene sínylődnie. Itt mégiscsak minden szempontból jól megy sora, szeretet veszi körül, tartozik valakihez. Mindent nem kaphat meg egyszerre, hiszen így is boldogabb sok millió embertársánál.

Így intette magát nagy komolysággal, és valamennyire rendezte gondolatait, a lelkére nehezedő nyomás azonban nem akart szűnni.

Kiment a fürdőszobába, és hideg vízzel megmosta a szemét. Ezután lovaglóruhát öltött, igyekeznie kellett, hiszen Neustettenben már várták.

Rodrigo levelét magával vitte. Még ma este válaszolni akart rá, miután Dorrittal és esetleg Hardyval beszélt róla. Vagy talán jobb lenne nem is szólni Lienhardnak arról, hogy az apja még mélyebbre süllyedt? Döntse el a nénje, először neki mutatja meg az írást, négyszemközt.

Már útközben szembetalálkozott Heinz Rottachhal, akit eléje űzött a vágy, hogy mielőbb láthassa. Bármilyen gondosan igyekezett eltüntetni könnyei nyomát Micaela, a férfi mégis észrevette, hogy sírt, de nem kérdezett semmit, mivel a leány vidámságot színlelt, nehogy bárki meglássa nyomott kedélyállapotát.

– Kilovagoltam kegyed elé, Mica kisasszony, mert Neustettenben senki sem ér rá velem foglalkozni. Szörnyen restellem a tétlenségemet, annál is inkább, mert tudom, édesanyámnak legalább annyi a dolga, mint Hardynak és Dorritnak együttvéve, így aztán fogtam magam, és ma reggel írtam a mamának, hogy hamarosan számíthat rám, ideje visszatérnem hozzá.

Micaela egészen elsápadt, ami még feltűnőbbé tette kisírt szeme körül a vörösséget. Mégis megemberelte magát.

– Nem lep meg a hír – jelentette ki olyan nyugodtan és könnyedén, ahogy csak bírta –, hiszen a legutóbb már említette, hogy haza kell utaznia az édesanyjához.

A férfi kutató pillantást vetett rá. Talán azért sírt ez a leány, mert az ő elutazására gondolt?

– Ezek szerint egy könnyet sem ejt utánam? – kérdezte kissé lehangoltan.

– Ugyan minek – szegte fel a fejét kényszeredett nevetéssel Micaela –, hiszen már karácsonykor visszajön hozzánk!

– Azt mondja, már? Hisz az még több mint két hónap!

– Hamar elszalad.

– Hát, nekem elég hosszúnak tűnik.

– Úgy értsem, hogy szívesen tartózkodik Neustettenben?

– Legalábbis szívesen töltöm az időt Neustetten lakóival – nevetett a férfi –, meg természetesen Riedburgban is. Sőt ez utóbbiban még inkább, mert Neustettenért kárpótol az anyám birtoka.

Micaela szégyellősen a férfira nézett, és észrevette, hogy az arca megrándul, mintha felindulását akarná leplezni.

– Az édesanyja társasága bizonyára feledteti a miénket – mondta hirtelen, az előbbinél lágyabb hangon. – Karácsony különben tényleg nincs messze, elvégre már októbert írunk.

– De abból is hátra van még húsz nap, november további harminc, s azután karácsonyig újabb huszonöt. De hát mit lehet tenni? Az érzéseim csaknem kétfelé szakítanak, legjobb volna egyszerre itt is, ott is lennem!

– Nem kaphatunk meg egyszerre mindent – sóhajtotta a leány, s ebből megérthette Heinz, hogy éppúgy szenved az elválástól, mint ő.

– Kegyed tulajdonképpen mikor ünnepli a születésnapját? – kérdezte izgatott sietséggel a férfi.

– Miért érdekli az magát? – ütődött meg Micaela.

– Különös, hogy a legtöbb hölgy kérdésre mindig kérdéssel válaszol!

– Maga szerint ez jellegzetesen női sajátság? Én már többször megfigyeltem ilyesmit férfiaknál is.

– Na jó, szeretném tudni, mikor tölti be a tizenhetedik életévét.

– Lekéste a történelmi pillanatot – fakadt kacajra a leány. – Augusztus huszonkilencedikén már lezajlott a nagy esemény.

– Előttem pedig eltitkolta a dolgot? – zúgolódott Heinz.

– Magának tán fontos ez?

– Rettentően, Mica kisasszony.

– Ugyan miért? – szökött a leány arcába a vér.

– Azért, mert azon a napon nőtt ki a gyerekcipőből.

– Azt hiszem – szakadt fel nehéz sóhaj Micaela kebléből –, az már sokkal korábban bekövetkezett.

– Hát igen, én is azt hiszem – nézett rá ismét a férfi. – Mostantól azonban már hivatalosan is így tekinthetjük. Én pedig még csak fel sem köszönthettem. Utólag elfogadja jókívánságaimat?

– Ha komolyak és szívből jövők, akkor igen – erőltetett magára mosolyt a leány.

A férfi megragadta a kezét, és lovával egészen szorosan, mellé húzódott.

– Mindkettőről biztosíthatom. Akkor tehát boldog születésnapot, Mica kisasszony, kívánom, hogy az elkövetkező esztendőben minden vágya valóra váljék. Kivétel nélkül mindegyik, ennél alább nem adom.

A leány ismét felsóhajtott, szája széle megrándult. Rodrigo levelére gondolt, mely nagymértékben hozzájárult, hogy minden életörömétől megfossza.

– Én nem vagyok olyan telhetetlen.

– Miért, annyira telhetetlen vágyakat dédelget?

– Igen, vagy legalábbis megvalósíthatatlanokat. De ilyenekre mindenkinek szüksége van, hogy mindig maradjon valami kívánnivalója.

A férfi fürkésző pillantása megpihent Micaelán, és megszilárdult benne az elhatározás: mielőtt a leány januárban elhagyná az anyja házát, megbizonyosodik arról, hajlandó-e hozzákötni az életét. A szerelmében többé nem kételkedett. Mihelyt a mama is megismerte és megkedvelte Micát, egy percig sem halogatja a leánykérést. Semmi értelme tovább gyötörnie mindkettőjüket.

Ez a gondolat kissé megkönnyítette számára a búcsúzást. Látszólag egészen fesztelenül kezdett társalogni, kicsit évődött Micaelával a szerénysége miatt, mondván, hogy neki semmi kifogása sincs az ellen, hogy a sors valamennyi kívánságát teljesítse, mindenekelőtt azonban azt az egyet, amelyik a leginkább a szívén fekszik.

Így érkeztek meg Neustettenbe, egészen tűrhető hangulatban – a küszöbön álló elválás azért mindkettejüket nyomasztotta egy kicsit.

Miután Dorrit az öltözőszobájába vezette a húgát, hogy ruhát válthasson, Micaela átkarolta, és így szólt:

– El kell mondanom neked valamit.

– Már épp kérdezni akartam – nézett rá aggódva a testvére –, hogy nem sírtál-e. Remélem, nem valami kellemetlenségről akarsz beszélni.

– Sajnos, nem is örvendetes dologról. Levelet kaptam Rodrigótól.

– Ó! Tőle? – sápadt el kissé Dorrit. – Pénzt akar? – kérdezte keserűen.

– Nem – rázta a fejét Micaela. – Ami őt illeti, megnyugtathatlak: úgy látszik, megjavult. Apánk viszont még sokkal rosszabb, mint valaha.

– Jaj, Micám! – jelent meg elkínzott kifejezés Dorrit arcán. – Hát nem borzasztó, hogy vele kapcsolatban nem érzek egyebet aggodalomnál, hogy újra megzavarhatja az életemet?

– Azt hiszem – szorította magához Micaela –, jobb, ha Hardynak nem is szólunk erről. Olyan szégyenletes az egész.

– Nem, Mica! – rázta meg erélyesen a fejét a nénje. – Amit én tudok, arról neki is tudnia kell. Sohasem fogok titkolózni a férjem előtt.

– Igazad van – nézett maga elé eltűnődve a leány. – Csakugyan jobb, ha mindent bizalmasan megoszthatsz az uraddal. Úgy gondolom, ebből a szempontból sem minden férfi olyan, mint Hardy.

– Ezzel mélységesen egyetértek, Mica – ragyogott fel Dorrit szeme –, egy másik férfi talán zokon venné a feleségétől, hogy ilyen az apja. Az én Lienhardom azonban páratlanul jó és megértő. Soha még gondolatban sem fog az apám alapján megítélni engem. Számára a papa egy idegen, aki nem hozzám tartozik.

– Igen – sóhajtott Micaela –, Hardynak nincs párja. Senki más nem lenne ilyen megértő, nem tudná ennyire figyelmen kívül hagyni az asszonya apját.

Dorrit nem sejtette, mit takar ez a Lienhardnak címzett elismerés, nem is gyanította, hogy miközben Micaela egyedülállónak tartja az ő férjét, egyszersmind abbéli meggyőződését erősíti meg, hogy például Heinz Rottach esetében egészen más a helyzet, miként Lienhardon kívül minden férfinál.

– Nagyon hálás is vagyok Hardynak – fűzte tehát hozzá. – Ezért még ha kínos is valami rosszat közölnöm a papával kapcsolatban, akkor sem fogok semmit eltitkolni előle, ahogy már mondtam is. De térjünk a tárgyra, Mica, mi hír apáról és Rodrigóról?

– Olvasd el magad, amíg én átöltözöm! – húzta elő a levelet táskájából Micaela. – Amennyiben Hardynak is tudnia kell róla, akkor utána megmutathatod neki, én majd foglalkozom Heinzcel, hogy ti nyugodtan beszélgethessetek.

Dorrit nyugtalanul vette kézbe a borítékot, leült egy fotelbe, s míg Mica öltözködött, átfutotta az írást. Szinte egyszerre készültek el.

– Ez megdöbbentő – szólalt meg halovány arccal az idősebbik nővér. – Az apánkra csakugyan nem lehetünk büszkék. Annál inkább örülök annak, hogy Rodrigo belátta a hibáját, és ilyen derekasan igyekszik megjavulni. Ha válaszolsz neki, feltétlenül említsd meg, hogy nem haragszom rá!

– Mindenképpen írok, mert tudom, hogy a papa miatt süllyedt olyan mélyre. Ezért kétszeresen is megnyugtató, hogy jobb belátásra tért. Viszont mit gondolsz, milyen álláspontra helyezkedjünk most az apánkkal szemben?

– Hardyra bízom a döntést – felelte elszántan Donit –, ő nálunk jobban tudja, mi a leghelyesebb lépés. Lám, Rose néni nem véletlenül igyekezett megvédem bennünket a saját apánktól!

– Én is azt hiszem. De csak nem nézhetjük tétlenül, míg végképp elzüllik?

– Semmiképpen, bár megérdemelné! Rodrigo igazán nagylelkűen viselkedik, hogy nem teszi az utcára a saját megnyomorítóját, aki az örökségének legnagyobb részét elverte. Mint mondtam, Mica, beszélnem kell a férjemmel, ő majd tanácsot ad nekünk.

– Erről meg vagyok győződve. Azt hiszem, ebéd után sétálok egyet Heinzcel. Biztosan nem lesz nehéz rávennem, mert mindig nagyon készségesen velem tart, valahányszor szeretnélek magatokra hagyni benneteket.

Dorrit ajka megrándult. „Azt hiszed, irántunk való tapintatból kísér el mindig, csak azért, hogy mi kettesben lehessünk? Szerintem legalább annyira áhítozik arra, hogy veled maradjon egyedül” – akarta mondani, de még idejében magába fojtotta gondolatait.

– Helyes, Mica – szólt ehelyett –, én pedig azalatt odaadom az uramnak a levelet, és tanácsot kérek tőle, hogy mitévők legyünk.

A két nővér gyengéden megölelte egymást.

– Drága húgocskám – súgta Micaela fülébe Dorrit –, mennyire örülök, hogy ki tudtunk szabadítani téged azok közül a lehetetlen körülmények közül.

Kéz a kézben vonultak le. A két barát a nappaliban várta őket, tekintetük elbűvölve pihent meg a nővéreken, akik olyan meghitten összefogódzva közeledtek.

Az étkezés befejeztével a leány könnyűszerrel megnyerte Heinzet a sétának. A férfi még örült is, hogy Micaela ma átvette a kezdeményezést, különben neki kellett volna tapintatosan indítványoznia, hogy vonuljanak vissza a házaspártól.

Dorrit nem sokat teketóriázott, mihelyt magára maradt a férjével, megmutatta Rodrigo levelét.

– Mi baj, kedvesem? – fogta meg a felesége kezét Lienhard, mert észrevette, mennyire izgatott.

– Olvasd! – sóhajtotta az asszony.

Hardy kibontotta az írást, és belemélyedt. Azután ismét összehajtogatta a levélpapírt, és karjába vonta hitvesét.

– Szóval így állunk. Édesem, az apáddal csak az történt, amit megérdemelt.

– Igaz, készséggel elismerem – nézett rá nyugtalanul Dorrit –, de nem hagyhatjuk, hogy örökké Rodrigo cipelje a vállán a papa gondját. Már így is épp eleget szenvedett miatta. Nem szégyen ez ránk nézve?

– Nem, Dorrit – rázta a fejét Hardy. – Ez nem a te hibád, és nem is Micáé. A ti kezetek meg van kötve, az örökségetekből egy krajcárt sem adhattok az apátoknak. Egyébként is csak eltékozolná, s azután megint nem maradna semmije.

– Valaminek akkor is történnie kell, Hardy. Micának is ez a véleménye. Meg akarja írni az unokatestvérének, mennyire örülünk, hogy így megváltozott, kivált, hogy apánk okozta a nyomorúságát. Szeretne egypár biztató szót intézni hozzá. Úgy gondoltuk azonban, hogy te tanácsot tudsz adni, miképpen vehetnénk le Rodrigo válláról a nagybátyja terhét. Mert amit ő nyújthat neki, az csupán könyöradomány, az öreg nem képes megdolgozni a pénzért.

– Apátok mindig csak megnehezítette az életeteket – csókolta meg Hardy a felesége szemét –, de tudom, hogy nem nyugszotok addig, míg nem találunk kiutat, ami egyébként nem is nehéz feladat.

– Ezt hogy érted?

– Nagyon egyszerű. Az én vagyonomból minden hónapban átutalok Rodrigónak egy meghatározott összeget, semmiképpen sem akkorát, hogy az apád zsebéből újra a játékbarlangokba vándoroljon, ő pedig majd kifizeti az öregnek. Rodrigo nem árulhatja el, hogy honnan származik a pénz, máskülönben Riemann megint könnyelműen elszórná. Mondd meg Micának, írja azt, hogy kapcsolatba fogok lépni az unokafivérével! Én majd közlöm vele, hogy a továbbiakban inkább mi szeretnénk gondoskodni az apátokról. Az innen küldött pénzből kívánjuk biztosítani a megélhetését, de Rodrigo mindenképpen tartsa meg abban a hitben, hogy minden dollár tőle származik, nem árulhatja el, hogy ő is Németországból kapja. Az lesz a legjobb, ha kis részletekben fizet, esetleg hetenként, miután levonta tőle a szállás meg az ellátás költségeit. Mindent részletesen Rodrigo lelkére kötök. Neked és Micának semmi dolgotok nem lesz ezzel.

– Jaj, Hardy – simult a férfi mellkasához Dorrit –, tudtam, hogy te megoldod a gondunkat. Köszönöm!

Lienhard gyengéden megcsókolta.

– Meg sem érdemelném a szerelmedet, ha nem segítenék.

Még megbeszéltek egyet-mást ezzel kapcsolatban, és mire Micaela visszatért Heinzcel a sétálásból, már mindent tisztáztak.

Dorrit szerét ejtette, hogy válthasson pár szót a húgával, s elmondta neki, milyen tanácsot kapott a férjétől.

– Hála istennek, Dorrit – lélegzett föl a leány –, nagy kő esett le a szívemről. Furcsa, hogy bár több mint közömbössé váltam az apám iránt, az a tény, hogy Rodrigo jótékonykodására szorul, nyomasztólag hatott rám. Mégiscsak az apánk, és a mi dolgunk, hogy ne hagyjuk teljesen lecsúszni a lejtőn. Hardy terve kitűnő, Rodrigót és bennünket egyaránt megszabadít a gondtól.

Mialatt a nővérek a szomszédos szobában ezekről tárgyaltak, Hardy halkan beszámolt a barátjának arról, ami a hölgyeket nyugtalanította.

– Most már tudom, miért sírt Mica – vélte elgondolkodva Rottach, miután figyelmesen meghallgatta a tájékoztatást.

– Hát sírt?

– Igen, világosan láttam a szemén, amikor ma reggel találkoztunk, és már azt hittem, azért szomorkodik, mert újra elutazom.

– Én azt hiszem – mosolygott Lienhard –, hogy az elválás még jobban megviseli szegényt, mint az apjáról kapott siralmas hírek. De vigyázz, már jönnek, nehogy észrevegyék rajtad, hogy mindenről tudsz!

– Légy nyugodt, hallgatok, mint a sír. Amikor, a két Riemann lány ismét belépett, a barátok elmélyülten boncolgattak valami semleges témát.

XIII.

Micaela még aznap este írt Rodrigónak:

„Kedves Unokatestvérem!

Leveled egyfelől örömet szerzett, másfelől azonban nagyon lesújtott. Dorrit azt üzeni, hogy mindent megbocsátott, és nem haragszik rád. Nagyon örülünk, hogy újra magadra találtál, és apánk, aki mindig a rossz szellemed volt, többé nem tart a befolyása alatt. Kérve kérlek, kedves Rodrigo, tarts ki, haladj tovább a helyes irányban, meglátod, áldás kíséri majd a lépteidet. Nagy megkönnyebbüléssel értesültünk arról, hogy apánk nem ronthatja tovább a sorsodat, és teljes szívünkből minden jót kívánunk neked. Ezentúlis tartsd távol magad az ő vészterhes hatásától, hiszen annyival szebb és felemelőbb az élet, ha a jóra törekszünk, és megvetjük a gonoszságot, amely csak lealacsonyít bennünket. Amit apánkról írtál, az kétségbeejtő, ő már javíthatatlan, soha többé nem fog jó útra térni. Gondolhatod, mennyire elszomorítja ez Dorritot és engem, mert szégyenletes és nyomasztó, ha az ember inkább megvetni kénytelen az apját, semhogy nagyra becsülhetné.

Hálásan köszönjük nagylelkűségedet, mellyel nem engedted apánkat elpusztulni. Nem szeretnénk azonban tovább terhelni ezzel. Apánk épp eleget elvett már tőled. Megtanácskoztuk a dolgot sógorommal, Lienhard von Rieddel. Nagynénénk végrendeletének záradéka miatt mi Dorrittal nem adhatunk pénzt az apánknak. Azt viszont nem akarjuk, hogy még több kiadásba verd magad miatta, ezért Lienhard beleegyezett, hogy mindent elrendez veled. Ő fedezi majd a költségeidet, és megoldja a problémákat. Lienhard von Ried nagyon jólelkű, nemes gondolkodású férfiú. Neki is örömére szolgál, hogy intő szavai kellő benyomást gyakoroltak rád.

Most pedig magunkról szeretnék mesélni. Gyönyörű itt, Thüringiában, Dorrit leírhatatlan boldogságban él férjével a birtokán, Neustettenben, én pedig teljesen önállósítottam magam, mert nem akarom háborgatni a házaspárt, meg aztán nagyon hozzászoktam az egyedülléthez. Már szinte a véremmé vált. Ezért bérbe vettem a sógorom ódon várát, amely egy közeli hegyen épült, és olyan messzire látni onnét, akár a prérin. Szinte naponta átruccanok azonban Neustettenbe. Dorrit és a férje kimondhatatlanul jók hozzám, a nővéremmel testvéri szeretettel ragaszkodunk egymáshoz. Jaj, Rodrigo, ha tudnád, mennyire megváltozott az életem! Dorritot a példaképemnek tekintem, és igyekszem minél inkább hozzá hasonlóvá válni. Ő természetesen sokkal jobb és képzettebb nálam, nagyon kedves és jóságos velem. Boldog vagyok, hogy megtaláltam a nővéremet. Kezdettől fogva így éreztem, csak azért tévesztettelek meg benneteket, mintha ki nem állhatnám, hogy ezáltal jobban megvédhessem a támadásaitoktól. Soha többé nem szabad ilyen gonoszságot művelned, Rodrigo, soha többé! Ezúttal nem kívánok erkölcsi prédikációt tartani neked, mint korábban oly sokszor – és sajnos mindhiába – tettem, hiszen most már magad is beláttad, hogy sokkal boldogabb lehetsz, ha szakítasz minden hitványsággal. Bizonyára jó sorod lesz, miután így megjavultál.

Mint már említettem, Lienhard majd intézkedik, Téged pedig arra kérlek, hogy – amennyire módodban áll – akadályozd meg, hogy apánk még jobban elzülljön. Nem is tudod, milyen borzasztó érzés, hogy az embernek ilyen apja van, engem is rengeteget kínoz, sohasem hagy igazán megnyugodni. Milyen szép, milyen gyönyörűséges is lehetne most az életem – ha olyan apám volna, akit szeretni és tisztelni tudok.

Az én kis süket szolgálóm még a farmon dolgozik? Kérlek, add át neki üdvözletemet, írd le neki egy darab papírra! Ha tudom, hogy ott találom, akkor küldök neki mindenfélét, amivel örömet szerezhetek, hiszen mindig olyan hűségesen kitartott mellettem. Nos hát, légy jó, Rodrigo! Mindannyian sokszor csókolunk.

Szerető kuzinod,

Mica”

Micaela letette a tollat, és elmerengve nézett maga elé. Csakugyan, milyen gyönyörű lenne az élet, ha tisztelhetné az apját. Világosan érezte, hogy Heinz Rottach a szívébe zárta őt. Kiolvasta a szeméből, hallotta a hangjából, érezte kezének szorításából. Mégsem lehetnek egymással boldogok, ahogyan Dorrit és Lienhard. Hiszen a nővére maga mondta: Hardy bizonyára az egyetlen férfi, aki a felesége kedvéért beletörődik abba, hogy ilyen hitvány apóst kapott. Valóban nincs párja ebben a tekintetben! Heinz Rottach is jó ember, de vajon feltehető-e róla, hogy elvegye egy ilyen apa leányát? Lett volna-e mersze Dorritnak igent mondani Hardy házassági ajánlatára, ha már akkor tudja, kiféle-miféle az apja? Hála istennek, hogy legalább neki megadatott a boldogság.

Csak eszébe ne jusson Heinznek, hogy megkérje a kezét! Fájdalmat okozna a férfinak, ha elutasítaná, és még csak el sem árulhatná neki az okát, különben még a barátságát is megtagadná tőle. S ha még azt is el kellene veszítenie, ha többé talán nem is találkozhatnának, akkor mivé lenne az élete?

Ismét könnyek szöktek a szemébe, bármennyire hadakozott ellenük. Azelőtt sohasem sírt, a farmon azzal csak rontott volna a helyzetén; inkább mindig összeszorította a fogát, és úgy küzdött az elérzékenyülés ellen. Most meg lépten-nyomon megnedvesedik a szeme. A gondtalan, jó élet változtatta meg ennyire – meg a Heinz Rottach iránti szerelme.

Miért is nem képes beérni mindazzal a széppel és jóval, ami most jutott osztályrészéül? Minek a nagy-nagy boldogság után törekedni, ha egyszer nem érheti el? Keserű szemrehányásokat tett magának telhetetlensége miatt, mégis úgy érezte, szíves örömest lemondana minden másról – csak Heinzhez tartozhatna. A legborzasztóbbnak az tűnt a számára, hogy a férfinak is fájdalmat kell okoznia. Biztosan rosszulesne neki, ha kikosarazná. Ezért nem is szabad odáig fajulnia a dolognak, hogy Heinz feleségül kérhesse őt, mert akkor óhatatlanul meg kell bántania.

Hiába próbált megfontoltan gondolkodni, ezen a napon is álomba sírta magát.

Reszketve és csüggedten tekintett Heinz elutazása elé. Megint egy szívettépő búcsúzkodás! Össze kellett szednie minden erejét, hogy közömbösséget színleljen. Azt hitte, hogy sikerült is, Heinz azonban átlátott a szitán, s amikor utoljára szorította meg görcsösen a leány kezét, halkan így szólt:

– Olyan fájdalmas a búcsúzás, arra kéne törekednünk, hogy fölöslegessé tegyük.

Micaela nem értette a célzást, csak azt tudta, hogy a férfi is rosszkedvű. Miután Heinz beszállt a kocsiba, még egyszer felé fordult.

– A karácsonyi boldog viszontlátásra, Mica kisasszony! – kiáltotta izzó tekintettel.

A leány visszanyelte kibuggyanni készülő könnyeit, és biccentett.

– Viszontlátásra! – felelte elhaló hangon.

Az autó elhajtott, s ahogy eltűnt a szeme elől, hirtelen elvesztette az önuralmát, tenyerébe temette az arcát, és megállíthatatlanul potyogtak a könnyei. Görcsös igyekezettel próbálta összeszedni magát, miközben Dorrit és Hardy mosolyogva figyelte.

– Milyen ostoba bögőmasina lettem mostanában! – mérgelődött, amikor végre meg tudott szólalni. – Minden apróságért itatom az egereket.

– Az idegek játéka csupán, Mica – ölelte magához szorosan a nénje. – Néha velem is előfordul. Oda se neki!

Micaela örült, amiért a nővére így fogja fel a dolgot, meg sem fordult a fejében, hogy pontosan tudja, miért sírt. Azt képzelte, hogy mindaddig tökéletesen megtévesztően sikerült fegyelmeznie magát.

Aznap nehéz szívvel tért vissza Riedburgba.

Dorrit Neustettenben akarta tartani, de ő határozottan elhárította a marasztalást. Egyedül kívánt maradni a fájdalmával.

Mielőtt azonban útnak indult volna, még megkérdezte Hardytól, hogy elintézte-e az apja ügyét Rodrigóval.

– Légy nyugodt, Mica – cirógatta meg a leány orcáját Lienhard –, minden a legnagyobb rendben. Neked és Dorritnak nem kell többé ezzel terhelni a gondolataitokat és a szíveteket. Ez az én dolgom.

Micaela mosolyogva bólintott, de a tekintete elhomályosodott.

A házaspár hosszan nézett a lóháton távolodó, törékeny alak után.

– A mi kis Micánk szíve nagyon sajog, Dorrit. Legfőbb ideje, hogy Heinz magához ragadja a kezdeményezést.

– Te is gyanítod, hogy állnak ezek ketten egymással? – pillantott fellélegezve Lienhard arcára az asszony.

– Micáról csak gyanítom – vonta magához mosolyogva a férje –, de Heinzről pontosan tudom.

– Mondott neked valamit? – fogta meg a kezét Dorrit.

– Igen, már régen.

– Miért hallgattad el előlem?

– Heinz titka volt, nem az enyém, s nem hatalmazott fel rá, hogy eláruljam. Most azonban úgy látom, egyáltalán nem titok többé, búcsúzkodáskor mindkettejük pillantása elég világosan beszélt.

– Ó, Hardy – simult hozzá a felesége –, azt hiszem, Mica igazán szerencsés! Heinz Rottach pontosan az a férfi, akit neki kívánok. Oly sokban hasonlít hozzád. Nála a legjobb kezekbe kerül Micaela sorsa.

– Tökéletesen egyetértek, Heinz nagyszerű fickó. Én elég jól ismerem, és én is csak azt mondhatom, hogy Mica megütötte vele a főnyereményt. Ha nem csalódom, karácsonykor válik el a dolog, a barátom csak arra vár, hogy az édesanyja is megismerje Micát.

– Tőle függ tehát, hogy a barátod feleségül veszi-e a húgomat?

– Nem, Heinz már rég döntött. Számára csak egyetlen boldogság létezik, mégpedig Mica oldalán, ahogy én csak veled lehetek boldog. De lehetőséget kíván nyújtani az anyjának, hogy áldását adja a választására. Minden bizonnyal meg is teszi, mert nem akarja újból elveszíteni a fiát, s ha ellenezné a frigyet, mindenképpen ez következne be. Egyébként el sem képzelhetne jobb menyet magának. Mica nagyon értékes ember.

– Akkor bízom benne, hogy a húgom megtalálja a boldogságát.

– Amennyire rajtunk, embereken múlik, bízhatsz is – felelte Lienhard, és kart karba öltve vonultak be a házba.

Klementine Rottach nyugtalanul várta vissza a fiát. Alig megismert anyai boldogságával még mindig nem tudott betelni, egyre attól tartott, hogy újra elvehetik tőle a gyermekét.

Amikor Heinz levélben tájékoztatta hazatérési szándékáról, könnyek szöktek a szemébe, és fellélegzett. S amikor végre betoppant, és szeretettel átölelte, Klementine boldogsága határtalan volt.

Heinznek el kellett mesélnie, hogyan zajlott le neustetteni látogatása. Azután csak Lienhardról és Dorritról esett szó. Micaelát egyáltalán nem említette a férfi – mivel nem akarta ezzel elárulni magát. Az anyja sokáig nyugodtan és figyelmesen hallgatta, végül halkan megkérdezte:

– Na és Micaela Riemann? Róla nem mondasz semmit, fiam?

– Hiszen tudod, anyám, miért nem – nézett rá lángoló tekintettel Heinz.

– Ezek szerint jó nyomon vagyok?

– Igen, anyám... szeretem őt... az életemnél is jobban.

– És ő? – simogatta meg a fia kezét Klementine.

– Ő, minden erejével védekezik – nevetett fel Heinz –, próbálja bebeszélni magának és nekem, hogy maradjunk csak jó barátok, a világért sem több. Nagyon derék leány, anyám, nagyszerű ember... az én boldogságom. Biztosan te is meg fogod szeretni. Karácsonykor idejön Riedékkel. Neki még egy szót sem szóltam arról, hogy mit érzek iránta. Előbb meg kell ismerned őt.

– Milyen irigylésre méltóan boldog lesz ez a leány – mondta fátyolos tekintettel Rottachné, és megfogta a fia kezét. – Nincs csodálatosabb, mint ha így szeretnek valakit.

– El tudod fogadni őt, anyám?

– Ha szeret téged, akkor meg kell tennem, akár akarom, akár nem. Márpedig én akarom!

– Drága anyám, én mindkettőtök mellett szeretnék maradni, hogy mind a kettőtöket szerethesselek. Neki nem esik majd nehezére megkedvelnie téged, csupa szív és jó kedély, talpig becsületes teremtés.

– Nem kell aggódnod, nem foglak választás elé állítani. Örülök, hogy megismerhetem őt.

– Ennek ő is éppúgy örül. Valami azonban nyomasztja, s azt hiszem, az apja adhat erre okot.

– Az apja? – figyelt föl Klementine. – Hát nem halt meg az apja? Azt hittem, árva.

– Nem, az édesapja még él, de alávaló gazember, aki nemcsak az első feleségét, Dorrit édesanyját kergette szívtelenül a halálba, hanem a saját leányai ellen is szörnyű bűnt követett el. Nem sokkal elutazásom előtt kisírt szemmel láttam Micaelát, hiába igyekezett elrejteni a fájdalmát. Rossz híreket kapott az apjáról, aki most is azon a texasi farmon él, ahol a leány felnőtt.

– Szegény gyermek! Mindent el kell mesélned, fiam, hogy kezdettől fogva a legmegfelelőbb módon bánhassak vele.

Heinz kimerítően beszámolt mindarról, amit Hardytól az öreg Riemannról megtudott. Az anyja feszült figyelemmel hallgatta, s amikor elbeszélése végére érve kérdő tekintetét az asszonyra függesztette, az megragadta a kezét.

– Kétszeresen kell szeretnünk őt, Heinz, mivel ilyen nehéz sors jutott neki. Így nem csoda, hogy sokkal érettebbnek látszik a koránál. Még szerencse, hogy az apja Texasban maradt, és az okos nagynéni ügyesen megakadályozta, hogy kifoszthassa a gyermekeit.

Heinz előrehajolt, és. kezet csókolt az anyjának.

– Olyan boldog vagyok, mama, hogy így állsz hozzá a dologhoz!

– Hogyan másképp? Tán nem erre számítottál?

– Hát, mondhattad volna azt is, semmi közöm egy ilyen apa leányához.

– Nem, nem, fiam – rázta a fejét Klementine –, a magam nem túl könnyű élete megtanított arra, hogy az egyik ember bűnéért ne kárhoztassam a másikat. Nekem minden ember csupán önmagában véve számít. Mindaz pedig, amit az ifjú Micaeláról hallottam, a legkedvezőbb fényben tünteti fel őt előttem. Bizonyosan jóravaló leány, akiben van tartás. Már alig várom, hogy megismertess vele.

– Én is, anyám, de az idő hamarabb elszalad, mint hinnénk.

– Csak egyet tanácsolhatok kettőtöknek, neked meg a te Hardy barátodnak: tartsátok távol azt a férfit a nővérektől, másképp örökké árnyékot fog vetni az életükre.

– Erről Hardy már gondoskodott, anyám. Havonta átutal egy összeget Micaela unokatestvérének, Kurt Riemann részére, amely éppen elegendő a megélhetésére, de az öreg nem tudhatja meg, hogy a pénz Lienhardtól jön, azt kell hinnie, hogy az unokaöccsétől származik. Annyival sohasem fog rendelkezni, hogy összegyűjthesse az útiköltséget Németországig.

– Nagyszerű, ez az egyetlenje megoldás. Szegény nővérek! Biztosan rengeteget szenvedtek az apjuk gazsága miatt.

– Én is azt hiszem, anyám, mást aligha tudok elképzelni, ami Micát ilyen fiatalon ennyire komollyá tette volna. Alapjában véve ugyanis nagyon vidám és jó kedélyű.

– No, majd felélesztjük benne ezt a vidámságot és derűt, csak legyen itt, nálunk!

Még az okos Klementine sem sejtette azonban, hogy Micaela azt képzeli: Heinz az apja miatt nem venné őt feleségül.

Rottachné ezután olyan témára terelte a szót, ami nagyon a szívén feküdt.

– Mondd csak, Heinz, hogy állsz a kanadai üzlettel? – kérdezte a fiát. – Határoztál valamit ebben a kérdésben?

– Még nem jutottam döntésre, anyám – felelte a férfi némi habozás után nyíltan és egyenesen. – Egyelőre csak a két cégvezetőmmel közöltem, hogy esetleg részvénytársasággá alakítom a vállalkozásomat, azzal a kikötéssel, hogy ők ketten igazgatói posztot kapnak. Bennük ugyanis feltétlenül megbízom, annál is inkább, mert nekik is érdekük, hogy előbbre jussanak. Nyugodtan a kezükbe tehetem a dolgot, ők majd mindent előkészítenek, nekem csak alá kell írnom a papírokat, ha amellett határozok.

– Egyelőre tehát még nem akarsz kiszállni az üzletből – vetett kutató pillantást a fiára Rottachné. – Talán azért, mert még nem tudod, kibírod-e itt hosszú távon is?

– Légy nyugodt, anyám! – szorította meg sietve Klementine kezét Heinz. – Amikor a cégvezetőimnek a megfelelő utasításokat kiadtam, még valóban ez járt a fejemben. Azóta azonban eloszlottak a kételyeim, most már biztosan tudom, hogy végleg szeretnék itt maradni.

– Hála istennek, fiam! – szorította szívére fia kezét az asszony, és fellélegzett, mint aki nehéz tehertől szabadult meg. – De, mondd csak, arra is gondoltál, hogy itt szűkebb körben mozoghatsz, mint odaát? Kötelességemnek tartom, hogy erre figyelmeztesselek, noha minden erőmmel szeretnélek itt tartani.

– Fölösleges aggódnod – nézett rá kedves mosollyal Heinz.

– Annyi mozgásszabadságom mindig lesz, hogy az életemet munkával kitölthessem. Nem félek kimondani: érzem, hogy gyökeret tudok verni ezen a földön, amelyről származom. Odaát mindig idegen maradtam, bármennyire megszerettem is azt az országot. Itt van az otthonom, és itt akarok maradni.

– Hálát adok a Jóistennek ezért – gyűltek örömkönnyek az asszony szemébe. – Ami pedig a mozgásszabadságodat illeti, még az is megnövekedhet. Ha beleszoktál itteni új kötelezettségeidbe, én egyre inkább visszavonulok a gazdálkodástól, és mindenben szabad kezet adok neked. Hébe-hóba azért fordulhatsz hozzám jó tanácsért, nehogy teljesen haszontalannak higgyem magamat. Ifjú hitvesedet pedig úgy kiokosítom, hogy igazi háziasszony váljék belőle. Akkor aztán visszahúzódom a ház egyik oldalszárnyába, és... kivárom, míg az ég nagyanyai örömökkel ajándékoz meg!

Ezen mindketten nevettek, és forrón megszorították egymás kezét.

XIV.

Neustettenben és Riedburgban minden a szokott mederben folyt. Az őszi munkáknak már a végére értek, Micaela pedig egymás után számolgatta a napokat, hogy tudja, mennyit kell még várni, hogy viszontláthassa „barátját”, Heinz Rottachot.

November végén ismét üzenetet hozott a postás Rodrigótól, mely a következőképpen szólt:

„Kedves Mica!

El sem tudom mondani, mennyire megörvendeztettél első levelemre küldött válaszoddal. Úgy éreztem, mintha nehéz, nyomasztó tehertől szabadultam volna, mert megbocsátottatok nekem, Te és Dorrit is. A sógorodtól is érkezett egy jólelkű, megértő írás, amely igen jó kedvre derített. Kérlek, mondd meg neki, hogy minden szavát megszívleltem, és az átutalt pénzzel pontosan úgy fogok bánni, ahogyan ő jónak látja. Apátoknak ugyan enélkül is gondját viseltem volna a jövőben, de elfogadom, hogy nektek jobban tetszik, ha a sógorod rendezi el a dolgot. Kívánságotoknak megfelelően édesapátok nem fogja megtudni, hogy a pénz, amelyet heti részletekben fizetek ki neki, a Ti kezetekből származik. Valóban az a legjobb, ha egyszerre nem kap túl sokat. Egészségi állapota valamelyest javult – ha ez még egyáltalán lehetséges. Rettenetes köhögés kínozza, nem kéne sem innia, sem dohányoznia, de egyikről sem képes lemondani, amíg egy cent is csörög a zsebében. A hangulata igen nyomott, átkozza sorsát, Istent és a világot teszi felelőssé azért, hogy ilyen nyomorúságra jutott, s még mindig azt állítja, hogy a nagynénétek hagyatéka alapjában véve őt illeti.

Rólatok sohasem beszél. Általában véve nem túl közlékeny, folyton csak morgolódik a bajsza alatt. Emiatt azonban nem kell aggódnotok, ő már csak ilyen, s amikor vasárnaponként megkapja a heti ellátmányát, egészen elégedett. Számára mindenképpen így a legjobb. Most pedig hadd szóljak magamról is. Megtartottuk a kézfogót Rossetta lókereskedő leányával. Tizennyolc éves, igen csinos, és német édesanyjától szőke hajat örökölt. Ez fogott meg rajta elsőként. Miután most már azt beszélik rólam, hogy józan és mértéktartó lettem, az apja áldását adta ránk. A menyasszonyom, Inez Rossetta nagyon szeret, remélem, megtalálom mellette a boldogságomat. Igen tekintélyes hozományt kapok vele, és a házamat a pincétől a padlásig újjávarázsolom, hogy az én Inezem méltó környezetben élhessen. Már fel is vettem egy szakácsnőt meg egy szobalányt, s mire e sorokat olvasod, a házban már minden a helyén áll, mivel december végére tűztük ki az esküvőt. Mondhatom, nagyon boldog vagyok, Mica. Ha a jövőben egyszer Texasba vezet az utad, szép családi otthont találsz itt, nálunk. Apádnak két szobát juttattam a cowboy tenné, ha üdvözletet kapna tőletek. Isten áldjon, Mica, tiszteltetem kedves testvérnénédet és sógorodat.

Sokszor csókol unokatestvéred,

Rodrigo.”

Micaela szívből örült, hogy Rodrigo eljegyezte magát, ez is jelezte, hogy a jövőben megállapodott életet fog élni.

Dorritnak is megmutatta a levelet, melynek nyomán szép nászajándékot vásároltak Rodrigónak, és rögtön postára is adták, hogy még időben odaérjen az esküvőre.

A nővéreket bizonyos mértékig megnyugtatta, hogy a derék unokafivér a farmon tartja az apjukat.

Hardynak ezekben az őszi napokban rengeteg teendője akadt a gazdasági munkákkal, az estéket azonban felhasználta arra, hogy útleírásán dolgozzék. További néhány fejezettel szándékozott elkészülni azalatt, amíg a nővérekkel együtt Rottachék házában időzik.

Riedék elhatározták, hogy később tesznek egy berlini kiruccanást is. A fővárosban vásárolnak egyet-mást, színházba és hangversenyre járnak, és bevezetik Micaelát a számára még alig ismert nagyvárosi életbe.

A leány gondolatait azonban egyedül a Heinz Rottach édesanyjához tervezett látogatás töltötte ki. Ehhez képest minden egyéb érdektelennek tűnt.

Az utazás előtti utolsó hetek viszonylag gyorsan teltek, mert Micaela szorgalmasan segédkezett Dorritnak az ünnepi előkészületekben. Ezenkívül hangulatos karácsonyestét szándékozott szerezni Breitneréknek is, akiket gazdagon meg akart ajándékozni. E célból kipuhatolta kívánságaikat. A karácsony megmagyarázhatatlan csodája, amely a legjózanabb gondolkodású embert is évről évre megragadja, egy kissé elterelte a figyelmét Heinz utáni sóvárgásáról.

Neustettenben és Riedburgban már a szenteste előtti napon becsomagolták és vonatra adták a bőröndöket. Ők maguk autóval kívánták megtenni az utat.

Micaela nagyot sóhajtva nézett a kofferje után, amint Breitner elszállította a kézikocsival, azután lelkesen folytatta tovább az ajándékozással kapcsolatos teendőket. Ő maga Neustettenbe készült gyertyagyújtásra, a nővéréhez és a sógorához, de gondoskodni akart mindenről, hogy az öregek számára is széppé tegye az ünnepet. A karácsonyfa-díszítés különösen nagy élvezetet szerzett neki. Pontban hét órakor beszólította az idős házaspárt a nappaliba, és a karácsonyfán fellobbantak a gyertyák. Az ajándékok ott feküdtek a fa alatt.

A leány szívélyesen elbúcsúzott két lakótársától, mert megbeszélték, hogy az éjszakát már Neustettenben tölti, hogy másnap jókor reggel indulhassanak. Breitnerék mosolyogva integettek ifjú úrnőjük után, amint Riedék autója eltávolodott a hófödte úton. Tudták, hogy január végéig nem látják egymást.

Elérkezett hát az első németországi karácsonyest Micaela számára. A nénje tömérdek ajándékot halmozott fel. Mindent összevásárolt neki, amit csak ki tudott gondolni. Hardy is megtette a magáét, és a leány szólni sem bírt a meghatottságtól ennyi gyönyörűség láttán. Miután nagy nehezen összeszedte magát, és hálás szívvel köszönetet mondott, felsóhajtott:

– Jaj, mennyi mindent magammal vihetnék az utazásra ebből a rengeteg szép holmiból! Kár, hogy a kofferemet már elküldtem.

– Gondoltuk, hogy sajnálni fogod itt hagyni ezeket – varázsolt elő Hardy nevetve egy elegáns bőröndöt az asztal alól –, úgyhogy vettünk neked még egy koffert, hogy magaddal hozhasd a kocsiban. Ebbe bepakolhatsz mindent, amit csak akarsz.

Micaela meghatottan ölelte át nénjét és sógorát. Már eléggé európai hölggyé vált ahhoz, hogy elképzelhesse, milyen jól mutat a sok finom ruhadarabban. Különösen egy szép szürkemókus-bundának örült. A puha prém nagyszerűen öltöztette, és jó szolgálatot tehetett az úton. New Yorkban ugyan vásárolt már egy rövid szőrmekabátot, amelyet a tengeri átkelés alatt hordott, de igazi, hosszú bundával eleddig nem rendelkezett. A szobában, a karácsonyfa körül kellemes meleg uralkodott, mégis újra meg újra beburkolózott a simogatóan lágy szőrmébe.

Természetesen ő is hozott magával ajándékokat Dorriték számára, jóllehet a maga szerény kereteiből takarékosabban kellett gazdálkodnia. Mégis sikerült megörvendeztetnie a fiatal párt az elektromos kávé- és teafőzővel, s a különféle ízléses ezüstholmikkal, amelyek addig hiányoztak a háztartásukból. Mindenre kiterjedő figyelmével ő is nagy sikert aratott.

Szép, békés hangulatban telt el a karácsonyest, de Micaela egyre arra gondolt, hogyan ünnepelhet az ő Heinz „barátja” az édesanyjával. Képzeletben máris előreforgatta az idő kerekét. Holnap ilyenkor már Rottachéknál lesznek. Miközben ajándékait nézegette, melyek között két elegáns ruha, egy kézitáska, kesztyűk, elragadó alkalmi cipők, harisnyák, blúzok és sok más egyéb akadt, olyan szemmel vizsgálgatta őket, hogy vajon mit szól majd hozzájuk Heinz. Úgy vélte, éppen olyan tetszéssel és csodálattal fogad majd mindent, ahogy ő.

Éjfélig beszélgettek, ám akkor Hardy sürgetésére nyugovóra tértek, hogy másnap frissen kelhessenek útra.

Micaelát az egyik takaros vendégszobában szállásolták el, de az ünnep, az utazás és a várakozás együttes izgalma sokáig nem hagyta elaludni. Amikor végre elszenderedett, sok mindenről álmodott, de legfőként a karácsonyi ajándékokról, amelyek sajnos valahogy folyton elszökdöstek előle.

Heinz Rottach és az édesanyja nem kevésbé izgatottan nézett a várható látogatás elébe. Klementine asszony valósággal feje tetejére állította a házat, hogy vendégei számára mindent lakályossá tegyen. Számos helyiség állt üresen, és sok éven át egyetlen vendéggel sem osztotta meg magányát. Most mindent különösen széppé és hangulatossá akart varázsolni. Égett a keze alatt a munka. Elsősorban az ifjú Micaela Riemann szobáját kívánta otthonosan berendezni, de a Ried házaspárt is kifogástalan környezetnek kellett várnia. A látogatók lakrészének felszereléséből immár semmi sem hiányzott a tökéletességhez, Rottachné azonban nem szűnt meg szorgoskodni, hogy fia vendégei kedvüket leljék majd mindenben.

Heinz mosolyogva hagyta, hadd tüsténkedjen. Amikor Micaela szobája elkészült, Klementine bevezette a fiát, és sugárzó arccal figyelte, ahogy a férfi elragadtatottan szemlélte az égszínkék összhangot. Átölelte és megcsókolta az anyját, de egy szót sem szólt. Az asszony látta rajta, hogy elégedett, s ennél többet nem kívánt.

Az ünnep egyébként is számos feladatot rótt a birtok úrnőjére. Sok emberére kellett gondolnia, s mindegyiküknek szánt valami ajándékot. Azután rengeteget törte a fejét, hogy miféle különlegességgel örvendeztethetné meg a fiát. Folyton újabb ötlet jutott az eszébe. Hosszú idő után először gondolt örömmel arra, hogy gazdag asszony.

A szenteste ünnepi hangulatban találta mindkettőjüket. Heinz is értékes és hasznos ajándékokkal lepte meg édesanyját. Gondolatai azonban mindegyre Neustetten felé szálltak, és Micaelát, az ő kicsi Micáját keresték, aki után óráról órára jobban epekedett.

Holnap, holnap végre viszontláthatják egymást!

Ezen a karácsonyesten ő sem tudott azonnal elaludni, habár ő nem az ajándékokról ábrándozott.

December huszonötödikén reggel Klementine korán felserkent, és még egyszer ellenőrizte a ház minden zegét-zugát. A vendégeket tizenegy órára várták. Heinz kocsit küldött a vasútállomásra, hogy az érkezők csomagjait elhozassa, mivel Hardytól ajánlott levélben megkapta a poggyászjegyet. Mostanra már kinek-kinek a szobájában állott a koffere.

A férfi is izgatottan járt-kelt a házban, még az istállókba is benézett, mert természetesen a barátjának ott is mindent a legnagyobb rendben kellett találnia.

Az idő csigalassúsággal telt. Egyébként fél tizenegykor szokták elkölteni a tízórait, de most elhalasztották a délelőtti étkezést, mert a vendégek társaságában akartak villásreggelizni.

A falusi templom toronyórája azonban már elütötte a tizenegyet, s a neustetteni autó még mindig nem tűnt fel. Heinz majd megőrült az idegességtől, képzeletében közúti balesetek sora rémlett fel.

Le-föl járt a ház és az előkert kapuja között, s az utat kémlelte. A következő tíz perc, amelyet még várakozással kellett töltenie, hosszú óráknak tűnt. Végre, amikor éppen visszaért a kaputól a főbejáratig, meghallotta a jól ismert jelzőkürtöt, és megkönnyebbülten fellélegzett.

A zajra előjött az anyja is, hogy fogadja a vendégeket. Nagyon tekintélyesen és elegánsan festett sötétszürke selyemruhájában, nyaka körül a finom csipkegallérral. Alakja az utóbbi időben kissé kitelt, s ettől kellemes, rokonszenvet keltő jelenséggé vált.

Az autó közben a ház elé kanyarodott. Heinz lerohant a kőlépcsőn, és feltépte a kocsiajtót, mielőtt a sofőr teljesen megállhatott volna. Klementine mosolyogva figyelte a szívélyes üdvözlést, de a szeme egyre Micaela izgalomtól kissé sápadt, ifjú arcát fürkészte, így jól látta, hogy a leány szeme is elsőként „barátja” anyját kereste.

Heinz magától értetődő mozdulattal karon ragadta Micaelát, és őt vezette először Klementine elé.

– Anyám, ő Micaela Riemann kisasszony!

A két hölgy kezet szorított, előkelően és komolyan egymásra néztek, azután a leány, az asszony szigorú arcvonásaitól lenyűgözve Rottachné keze fölé hajolt. Klementine azonban a karjába vonta, és homlokon csókolta.

– Isten hozott, drága gyermekem! – köszöntötte megindultan.

Ekkor Heinz ismét csillogó szemmel szökkent le a lépcsőn, és Dorritba karolt, miközben Hardy még valami utasítást adott a gépkocsivezetőnek, aki ezután a garázsba hajtott.

– Ismerd meg Dorrit asszonyt, édesanyám! – kísérte Rottachné elé a barátja feleségét is.

– Remélem, sokáig élvezi vendégszeretetünket, kedves von Ried asszony! – mosolygott Klementine.

– Ő pedig Hardy von Ried, anyám – fejezte be a bemutatást Heinz, miután utolsónak Hardy lépett fel a lépcsőn.

Rottachné felkérte a vendégeket, hogy máris lássanak hozzá az étkezéshez, hiszen kissé eljárt az idő. Úgyhogy most csak mossanak kezet, a kicsomagolást hagyják későbbre.

Ezzel mindannyian egyetértettek, mivel egy kissé átfáztak az autózás közben.

Öt perc múlva már a szépen berendezett ebédlőben ültek a hívogatóan megterített reggelizőasztalnál. Heinz természetesen úgy rendezte, hogy Micaela mellett foglalhasson helyet. A másik oldalán Dorrit ült, az ő túloldalán Klementine, közte és Micaela között pedig Hardy.

Először köznapi témákról beszélgettek. A ház asszonya teát és forralt bort szolgáltatott fel, hiszen számított rá, hogy vendégei átfagyva érkeznek.

Jóízűen nekiláttak a falatozásnak, még Micaela is, aki pedig kezdetben attól félt, hogy az izgalomtól egy falat sem megy le a torkán.

Így folyt le vidám hangulatban az első közös étkezés. Utána a szállásukra vezették a vendégeket, s amikor Micaela megállt a szobája küszöbén, döbbenten nézett házigazdáira, akik várakozó tekintettel figyelték őt.

– Ez nem lehet az én szobám – pirult el zavarában.

– Dehogynem, Mica kisasszony! Miért, talán nem tetszik? – érdeklődött Klementine, akit a hölgyek már az étkezés közben megkértek, hogy szólítsa őket a keresztnevükön.

– De, gyönyörű... túl szép ez nekem.

– Én azt hiszem, tökéletesen illik magához, úgy látom, a fiam nagyon jó ötleteket adott – mosolygott nyájasan Rottachné, fél karjával átfogta a leány vállát, és úgy léptek be együtt a helyiségbe.

Micaela szégyenlősen pillantott újból Heinzre, és egészen megriadt a férfi szemétől, mely világosan elárulta az érzéseit. Sietve lehajolt Klementine kezéhez, hogy elrejtse pirulását. Amikor azután magára hagyták, hogy átöltözzék és felfrissíthesse magát, egy fotelba rogyott, arcát a tenyerébe temette, mintha így, utólag akarna elbújni Heinz Rottach tekintete elől.

Nagyon jól tudta, hogy az nem pusztán baráti pillantás volt. Miért ragaszkodik még mindig ahhoz a feltételezéshez, hogy a férfi csupán a barátja? Ebben a percben teljesen egyértelművé vált előtte, hogy csak magát ámítja. Már az ő lelke sem érte be ezzel a barátság-mesével, belátta, hogy szereti, igen, szívének minden melegével szereti Heinzet. Sóvárgott a szerelmére, de egyszersmind félt attól a lehetőségtől, hogy a férfi nyíltan az értésére adja érzéseit. Hiszen ha ez megtörténik, akkor a jövőben kénytelen lesz elkerülni. Sőt, Heinz sem fogja keresni többé a társaságát, egészen eltávolodik tőle. Ráadásul még csak meg sem mondhatja neki, miért nem lehet a felesége. Egyszerűen képtelen elébe tárni mindazt a szörnyűséget, amit a saját apja elkövetett.

Annyira összezavarodott, hogy már azt mondta magának, jobb lett volna, ha el sem jön ide. Ösztönösen érezte, hogy Heinz beszélt róla az édesanyjának, felfedte előtte az iránta táplált érzelmeit. Csak ez magyarázhatja az asszony vele szemben mutatott magatartását. Ezért ölelte át olyan szeretettel, ezért nevezte drága gyermekemnek, és... ezért rendezte be ilyen elragadóan ezt a szobát. Mindezt nyilvánvalóan nem tette volna, ha sejti, miféle ember az apja.

Micaela csüggedten bámult maga elé. Nem csalás-e már az is, hogy most itt ül? Nem kellett volna-e inkább távol maradnia ettől a háztól?

Hiszen korábban is tudta, vagy legalábbis gyanította, hogy Heinz szereti. Idejövetelével pedig azt a reményt ébresztette a férfiban, hogy feleségül mehet hozzá. Holott ez lehetetlen, azt a gyalázatot, amelyet az apja életmódja miatt kell viselnie, nem hozhatja át ezen a küszöbön.

Ki tudja, meddig ült volna elkeseredetten magába roskadva, ha Dorrit nem kopogtat az ajtón. Micaela ijedten ugrott fel, hogy ajtót nyisson, s közben próbálta rendezni arcvonásait.

– De Mica, te még át sem öltöztél? Mit csináltál akkor ennyi ideig? – rökönyödött meg a nénje.

– Jaj, tudod – nevetett a lány kényszeredetten –, először a szobában nézelődtem, aztán egy ideig kibámultam az ablakon. Úgy látszik, elpiszmogtam az időt, hiszen te már elkészültél.

– Szó, ami szó, igazán tüneményes a szobád – nézett körül Dorrit. – Mi is pompás szállást kaptunk, igazán kedves Rottachné asszonytól, hogy mindent ilyen kényelmesen elrendezett a számunkra.

– Én is így gondolom.

– No, akkor kapd össze magad, öltözz át hamar! Segítek, hogy gyorsabban menjen. Hardy már lement Heinzhez. Hogy tetszik Rottachné?

– Nagyon mély benyomást tett rám – felelte Micaela, miközben sietős mozdulatokkal készülődött –, látszik rajta, mennyi gondot, fájdalmat kellett elviselnie, mindennek ellenére rendkívül kiegyensúlyozott, büszke jelenség. Az ember már-már késztetést érez, hogy kinyújtsa felé a kezét, és valami jót cselekedjék érte.

– Rám is hasonló hatást tett. Milyen gyönyörű itt, egészen otthonos minden. Remekül megleszünk itt egypár hétig, nem igaz, Mica?

– De, biztosan. Melyik ruhámat vegyem fel? Mindjárt valamelyik újat?

– Magától értetődik, szeretném, ha dicsérnék az én csinos húgocskámat.

A leány úgy állt ott a nénje előtt, mintha mondani akarna valamit, hangot adni titkos szorongásának, de ahogy Dorrit sugárzó arcába nézett, nem tudta rászánni magát. Miképpen magyarázza meg, hogy mardossa a szégyen az apja miatt? Esetleg megijesztené a nővérét, azután ő is tépelődni kezdene ezen, netán még boldogtalanná is tenné vele. Nem, jobb lesz, ha magában tartja az egészet. Bárcsak kiönthetné valaki előtt szíve minden fájdalmát és kínját! Az a deres hajú asszony – neki talán beszélhetne ezekről a dolgokról, hiszen ő nehéz lelki terheket cipelt éveken át. Igen ám, csakhogy éppen ő, Heinz Rottach édesanyja nem tudhatja meg.

– Te Mica, hol jár az eszed? – kérdezte Dorrit.

– Nekem? – ocsúdott föl a leány. – Én... csak az iménti szavaidon tűnődtem, hogy tényleg csinos húgod vagyok-e. Ezt csak úgy mondod, hiszen nem is vagyok csinos.

– Tessék, nézz csak bele – tuszkolta Dorrit a magas tükör elé a testvérét –, és merd azt állítani, hogy az én húgom nem csinos!

Micaela szemügyre vette a látványt, a finom selyem fehérnemű alól elővillanó, formás fiatal testét, bájos arcát, meleg barnás bőrszínét, tágra nyílt, csillogó kék szemét, szép metszésű száját és tiszta, magas homlokát. Saját tükörmásától elpirulva félrefordult.

– Te sokkal szebb vagy nálam – szólalt meg, csak hogy mondjon valamit. – Sokkal jobb és szeretetre méltóbb. Dorrit, én olyan elégedetlen vagyok magammal!

– Az ember soha nem lehet elégedett magával – mosolyodott el az idősebbik Riemann lány – mert az önteltséghez vezetne, az pedig semmivé tenne minden szépséget. De most már tényleg iparkodj! Tessék, ez biztosan nagyon jól áll majd – segített a húgára egy tört fényű, könnyű piros selyemruhát, sárgás árnyalatú csipkebetéttel. Micaela csakugyan elbűvölő látványt nyújtott benne. Így kicsinosítva, kart karba öltve mentek le a hallba. Odalent Klementine várta őket, és gyönyörködve nézte a két ifjú szépséget. Mennyi fiatalság, mennyi báj költözött hirtelen az ő csendes házába! Azt sem tudta eldönteni, melyikük tetszik jobban, a maga nemében mindkettő a Teremtő mesterművének tűnt.

A szíve mégis Micaelához húzott, nemcsak amiatt, mert a fia választottja volt, hanem azért is, mert valami mély, titkolt fájdalom sugárzott a lényéből, ezzel szemben Dorrit szinte ragyogott a boldogságtól, látszott rajta, hogy nem panaszkodhat a sorsára.

Fia elbeszéléséből Klementine Rottach már régóta ismerte a két nővér történetét, és úgy vélte, Dorriton valóban észrevehető, hogy kiegyensúlyozott, nyugodt környezetben nőtt fel, míg Micaela megjelenése nehéz gyermekkoráról és ifjúságáról árulkodik. Azt azonban Heinz édesanyja sem sejtette, mennyire szenved a leány az apja miatt, máskülönben hamar eloszlatta volna az aggodalmait.

– Az urak kinéztek a lóistállóba, de mindjárt jönnek is vissza – állt mosolyogva a két Riemann lány közé, és átkarolta őket. – Addig üljünk le a nappaliban!

Odavezette őket, és eldiskurált velük, elmondta, mennyire örül, hogy végre egyszer vendégeket fogadhat. Nagyon sokáig némán, üresen állt ez a ház.

A nővérek figyelmesen hallgatták, azután ők is beszédesebbek lettek. Micaela magába fojtotta nyugtalanságát. Elvégre most, hogy eljött, mégsem fordulhat vissza. Mindegyre izgatottan fülelt kifelé, nem közelednek-e a férfiak. Klementine észrevette ezt, és elégedetten nyugtázta a leány arcának színeváltozását, amikor Hardy belépett. Semmi kétség, ez a kis Micaela szereti az ő fiát. Akkor tehát neki is szeretnie kell őt. Anyai szívében nem ébredt semmiféle féltékenység, csak a fiát akarta boldognak látni, és biztosra vette, hogy Micaela Riemann mellett az lesz.

Nem zavarta, hogy a leány meglehetősen tartózkodó Heinzcel, ellenkezőleg, tetszett neki. Szeretetre méltónak találta ezt a leányos büszkeséget.

A férfi túláradó boldogsággal szentelt kitüntetett figyelmet Micaelának, jóllehet az ismét nagyon távolságtartóan viselkedett vele szemben. Ez most nem izgatta Heinzet, hiszen hamarosan úgyis mindent tisztázni akart a leánnyal. Kifaggatta, mit hozott a Jézuska. Erre felcsillant Mica szeme, és elújságolta, milyen gazdagon megajándékozta a nénje és a sógora. A férfi közben arra gondolt, hogy jövő karácsonykor már az ő tiszte lesz minden kívánságát teljesíteni.

– Ezt a bájos ruhát, amit visel, biztosan a Jézuskától kapta – jegyezte meg mosolyogva.

– Honnét tudja?

– Még sosem láttam kegyeden.

– Ó, a férfiak általában észre sem veszik, hogy mit hordanak a nők.

– Honnan ez a bölcsesség? – nevetett Heinz.

– Dorrittól. Valahányszor meglepetést akar szerezni a férjének egy-egy új ruhával, mindig kiderül: Lienhardnak fel sem tűnik, hogy még nem látta rajta.

– Meglehet, de azt biztosan el tudja dönteni, jól fest-e hitvese az új holmiban, vagy sem. Én pedig azonnal megállapítottam, hogy kegyed rendkívül csinos.

A bókra ismét árulkodó pír jelent meg Micaela arcán, és a leány félszegen Klementinére pillantott, aki azonban úgy tett, mintha semmit sem hallott volna.

– Hát magához bőkezű volt-e a Jézuska? – érdeklődött a leány, hogy elterelje Heinz figyelmét.

A férfi olyan gyengéden nézett rá, hogy azonnal lesütötte a szemét.

– Úgy látszik, nagyon-nagyon jól viselkedtem, mert gazdagon megajándékozott. Ha kedve tartja, jöjjön, győződjék meg róla!

Micaela készséggel beleegyezett, abban a hitben, hogy a többiek is elkísérik. Riedék azonban, mintha összebeszéltek volna, meg sem mozdultak, látszólag élénk beszélgetésbe mélyedtek a háziasszonnyal. Így hát a leány egy időre egyedül maradt Heinzcel.

A férfi még ezt megelőzően, mialatt a vendégek átöltözködtek, félrevonult az édesanyjával.

– Ugye, milyen elragadó? – kérdezte.

– Aranyos teremtés – bólintott ellágyulva Rottachné –, olyan kedves és fiatalsága dacára asszonyosan komoly, hogy húszévesnek hittem volna.

– Egyetértesz a választásommal?

– Azzal mindenképpen, fiam, de mielőtt végleges véleményt alkotnék róla, engedd meg, hogy egy kicsit jobban megismerjem őt!

– Magától értetődik, édesanyám. Észrevetted, mennyire megriadt a szobájától?

– Hát persze – mosolygott jóindulatúan az asszony –, amikor belépett, rögtön megérezte, milyen szeretettel raktuk neki azt a fészket, s talán ráeszmélt, hogy összeesküdtünk a meghódítására. Ezek után ne csodálkozz, hogy olyan mostohán bánt veled!

Ezen mindketten nevettek.

– Nem, anyám, nem csodálkozom.

Most tehát ott állt Heinz az ajándékokkal telizsúfolt asztal előtt, és sorra mutogatta Micaelának, mi mindennel lepte meg az édesanyja.

– Na, mit szól, Mica kisasszony, ugyebár, nagyon jól kellett viselkednem?

A leány nyugtalanul tekintgetett az ajtó felé, amely becsukódott mögötte.

Senki sem követte őket.

– Azért ne képzeljen magáról túl sokat! – próbált a jól bevált szurkálódásban fedezéket keresni. – Az anyák a haszontalan gyermekeket is megajándékozzák.

– Így kell beszélni egy hűséges baráttal? – nézett szemrehányóan Micaelára a férfi.

– Hol maradnak a többiek? – kérdezte válasz helyett amaz.

– Hardy már látta az ajándékaimat, Dorrit asszonyt meg bizonyára nem érdeklik.

– Annyira engem sem – jelentette ki nyersen a leány, és az ajtóhoz lépett. – Inkább menjünk vissza!

A férfi lassan követte. Érezte, hogy Micaela ódzkodik attól, hogy egyedül maradjon vele, és nem akarta erőltetni. Majd eljön az ő ideje. Mivel nem marasztalta a leányt, s egy szót sem szólt, a másik rájött, hogy neveletlenül viselkedett. Biztos megbántotta Heinzet. Ez fájt neki, mégsem tudott változtatni rajta. Mielőtt azonban a férfi kinyitotta volna az ajtót, megállt, és engesztelően nézett rá.

– Nagyon illetlen voltam, bocsásson meg!

– Nincs mit megbocsátanom, Mica kisasszony – felelte komoly méltósággal Heinz –, barátok között nem lehet neheztelés tárgya, ha az ember kimondja az igazságot. Miért is érdekelné kegyedet, hogy mit kapott egy fiatalember az édesanyjától karácsonyra? Egyébként is tudom, hogyan értette a dolgot.

Az utóbbi szavakat olyan gyengéden mondta, hogy Micaelának újfent az arcába szökött a vér, sietve maga nyitotta ki az ajtót, és gyorsan átment a másik szobába, a többiekhez. A nővére és Klementine között telepedett le, nehogy Heinz megint mellé ülhessen. A férfi mosolyogva hagyta, és Hardy oldalán foglalt helyet.

Micaela végre biztonságban érezte magát. Fiatal szíve azonban sebzetten dobogott. Hogy fogja ezt hosszabb távon kibírni? Sóvárogva gondolt vissza riedburgi magányára, ugyanakkor el sem tudta képzelni, miként viselné el az újbóli elválást Heinztől.

XV.

Heinz néhány napig lehetőség szerint távol tartotta magát Micaelától. Mindazonáltal érezte a leányban az elfojtott izgalmat, valahányszor a közelébe került, és amaz nem tudott Dorrit vagy Klementine mögé rejtőzni.

Rottachné hiúzszemmel figyelt, és nagyon jól látta, mint viaskodik magával Mica. Ő sem tartotta azonban ezt egyébnek hajadonbüszkeségnél, a serdülőkor nyerseségénél. Az biztosnak tűnt előtte, hogy Micaela szereti az ő fiát. Sem ő, sem Heinz nem sejtette, mitől szenved a leány ezekben a napokban, amelyeket mégis úgy élt át, mint az utolsó boldogságot, amely osztályrészéül jutott. Ösztönösen érezte, Heinz nem fogja anélkül hazaengedni, hogy föltenné a sorsdöntő kérdést. Akkor pedig határozottan és kurtán el kell utasítania, s még csak meg sem indokolhatja döntését. Ha ugyanis megtenné, akkor előfordulhatna, hogy a férfi túlzott lovagiasságból nem vonná vissza ajánlatát, ám később mindenképpen megbánná. Azt pedig ő nem élné túl. Nem, nem, rövid úton kosarat kell adnia neki. Az pedig egyet jelent a végleges szakítással, és azután Hardy meg Dorrit is kerülni fog minden kapcsolatot Heinzcel.

Időnként egészen kétségbeesett gondolatai támadtak: talán mégsem kellett volna eljönnie a farmról, akkor most nem állna ilyen keserves választás előtt. Igaz, hogy akkor Heinz Rottachhal sem ismerkedik meg, sok szép élménnyel marad szegényebb, de legalább nem veszíti el a lelki békéjét. A legjobb lenne visszamenni Texasba, hiszen Dorrit amúgy sem szereti többé, ha – az ő szemével nézve – balga módon kiadja Heinz útját. Még neki sem mondhatja el, miért kell így tennie, mert akkor ő is elkezdené emészteni magát, tudatára ébredne, hogy Kurt Riemann leányainak tulajdonképpen nincs is joga a boldogságra.

Valahányszor így belemélyedt vélt nyomorúságába, a végén újra meg újra túláradó boldogság uralkodott el rajta, mihelyt Heinz gyengéd szeme reá tekintett.

Klementine kimondhatatlan jósággal bánt vele, megmutatta neki az egész házat meg a gazdasági udvart, elmesélte, milyen gyönyörű itt minden nyáridőben, és mennyire boldog, hogy a fia visszatalált hozzá. Ez egészen mélyen megérintette Micaela lelkét, s a leány olyan kedvesen és megértően beszélgetett az idős hölggyel, hogy az egyre jobban a szívébe zárta őt. Micaela is mindinkább megszerette az asszonyt, és napról napra erősödött benne a vágy, hogy kitárulkozzék előtte. De hogyan is tehetne ilyet? Merészkedhet-e elárulni szorongásait? Ha összeszedné minden bátorságát, és teljes nyíltsággal beszélne Rottachnénak az apjáról, Klementine minden bizonnyal figyelmeztetné a fiát, hogy tegyen le a házasságról. Akkor viszont nem is kellene kikosaraznia, s talán legalább a barátságuk fennmaradna. Végtére is mit tehet ő arról, hogy az apja lelkiismeretlen gazember?

Ez a lehetőség egyre többet foglalkoztatta. Igen, tényleg ez lesz a legjobb megoldás, mert ha tovább itt maradnak, és ő csak hallgat, míg Heinz egy napon házassági ajánlatot nem tesz, akkor minden elveszett. Barátságuk egyetlen mentsvára valóban csak az, ha mindent elmond vagy Klementinének, vagy Heinznek, mielőtt még megkérné a kezét. Nem, neki nem, arra sohasem lenne képes. Akkor tehát marad az anyja. Igen, holnap megpróbál kettesben maradni vele, és akkor bizalmasan feltárja előtte a kendőzetlen igazságot.

Másnap azonban Klementine asszony annyira elfoglalt volt, hogy Micaela egy percre sem jutott hozzá, hogy négyszemközt beszélhessen vele. A rá következő reggelen pedig a leány táviratot kapott, melyet utána küldtek Riedburgból. A telegram Rodrigótól érkezett, és a következőképpen szólt:

„Apátok súlyos beteg, utánatok vágyakozik – valamelyikőtök nem tudna idejönni? Sürgönyválaszt kérek,”

A hír szíven ütötte Micaelát. Dorrithoz futott a távirattal. A nénje elolvasta, és úgyszintén belesápadt. Odahívatták Hardyt, s míg a férfira vártak, Micaelának támadt egy ötlete. Mi lenne, ha most csakugyan Texasba utazna, el innen, Heinz veszélyes közelségéből?

Miután Lienhard megjelent, mindhárman letelepedtek Riedék szobájában, és tanácstalanul meredtek egymásra.

– Odamegyek – bökte ki hirtelen, hősi elszántsággal Micaela. – Végtére is az apánk. Dorrit nem mehet, engem viszont tudtok nélkülözni.

Magában pedig hozzátette, hogy nem is jön vissza soha. Ez lesz a kiút, Texasban marad legalább egy évig – amíg Heinz el nem felejti. Két kézzel kapaszkodott az őrült elgondolásba, mint valami mentőövbe.

A házaspár felfortyant.

– Kizárt dolog, Mica! Mi nem jut eszedbe? – szörnyedt el Dorrit.

– Semmi szín alatt nem tűrhetem, hogy bármelyikőtök Texasba utazzék – jelentette ki higgadt határozottsággal Hardy. – Az apátok magára vessen, ha nem tudtok a betegágyához menni. Különben is, mire átkeltek az óceánon, addigra rég meggyógyul, Rodrigo csak nem gondolta végig a dolgot, vagy inkább csupán kötelességének tartotta közölni apátok kívánságát.

Micaela azonban mind jobban ragaszkodott az elképzeléséhez.

– Akárhogy is, ő az apánk, Hardy. Dorritot semmi sem köti hozzá, őt magatehetetlen gyermekként idegenekre hagyta, ezzel mintegy lemondott róla. Velem másképp áll a dolog. Én hagytam el őt, talán épp akkor, amikor a leginkább szüksége lett volna erkölcsi támaszra. Elutazom.

Dorrit átölelte a húgát, mintha vissza akarná tartani, Hardy azonban indulatosan felpattant.

– Teljesen elment az eszed, Mica? Ugyan mit jelenthet még neked az apád? Újabb veszélynek akarod kitenni magad, alighogy az előzőtől megszabadultál? És egyáltalán, egy csomó más dologra is kell gondolnunk. Szó sem lehet róla!

A férfi erőteljes tiltakozásának hatására Micaela megingott. Tényleg megőrült, hogy vissza akar térni Texasba, ehhez az apához? Hardynak igaza van – mire odaérne, az öreg réges-rég talpra áll. De mi lesz akkor, ha sohasem gyógyul fel, ha meghal? Felelős-e akkor ő azért, mert magára hagyta halála óráján? Bárcsak tisztán láthatna!

– Ki kell mennem – ugrott fel a fotelből –, járok egyet a friss levegőn, úgy érzem, mindjárt szétrobban a fejem. Még egyszer szeretném egymagamban átgondolni az egészet. Kérlek, ti is fontoljatok meg mindent! Azután még ma délután válaszolunk Rodrigónak.

Ezzel elviharzott, az előtérben felkapta a bundáját, és kiszaladt a behavazott parkba.

Dorrit és Hardy megrökönyödve bámultak utána.

– Te érted ezt, Hardy? Mica el akar utazni, vissza Texasba! Éppen most, amikor mindennap arra várunk, hogy Heinz elhatározza magát!

– Nem – ingatta a fejét Lienhard –, én éppen olyan kevéssé értem, mint te, de annyi bizonyos, hogy ez az elszántság a túlzott lelkiismeretességéből fakad. Bebeszélte magának, hogy mivel az az ember az apja, felelősséggel tartozik iránta, jóllehet az soha semmilyen kötelességének nem tett eleget. Mindamellett azt hiszem, ez csak afféle fellángolás, hamar észhez fog térni, én pedig megyek, és megmondom Heinznek, hogy most már nem habozhat tovább. Meg kell tartania ezt a leányt, és úgy is fog tenni.

Dorrit osztotta Hardy nézetét. A férfi megcsókolta, és kiment a szobából.

Heinzet a dolgozószobájában találta, ahol az üzleti levelezésével foglalkozott.

– Mi szél hozott, Hardy? Rögtön elkészülök.

A barátja szó nélkül a kezébe nyomta a táviratot. Heinz elolvasta, és döbbenten pillantott fel.

– Ez a sürgöny Micának jött az unokafivérétől?

– Igen, pár perce érkezett. Micaela most aztán végképp kizökkent a lelki egyensúlyából. Kötelességének tartja, hogy Texasba utazzék, az apja betegágyához siessen.

– Az isten szerelmére! – váltott színt Heinz arca. – Ennek nem szabad megtörténnie!

– Én is megmondtam neki, hogy ezt nem fogom tűrni. Dorrit sem hagyja annyiban. Mica azonban sajátos egyéniség, amit egyszer a kötelességének tart, attól igen nehéz eltéríteni. A feleségemmel elég erélyesen próbáltuk lebeszélni. Ugyan miféle kötelezettsége lehet egy ilyen apával szemben, aki soha nem érzett felelősséget a gyermekei iránt? Micaela kirohant a házból, hogy tisztázza magában, mitévő legyen. Nekem ezalatt ki kell gondolnom Dorrittal, mit válaszoljunk Rodrigónak. Azért siettem hozzád, mert csak te tudod kiverni Micaela fejéből ezt a rögeszmét. Ha valami új kötelezettséget vállal magára, mondjuk a te irányodban, akkor bizonyára lehiggad.

Heinz csak hallgatott, egy szót sem szólt. Arcizmai megfeszültek. Hosszú idő óta először mart belé a kétség, hogy a leány talán nem szereti. Szeretheti-e, ha arra gondol, hogy Texasba utazik? Ilyen könnyen rászánja magát, hogy hosszú időre elhagyja őt? Hiszen már régóta nem köti semmi ahhoz a lelkiismeretlen apjához.

– Nem tudod, hová ment? – szökkent talpra.

– A parkba.

– Jó! Bocsáss meg, beszélnem kell vele – hagyta faképnél Hardyt, és elsietett.

Magára kapta szőrmekabátját, amely a sapkájával együtt mindig az előszobában lógott, hogy bármikor kéznél legyen, ha az istállókba vagy a gazdasági udvarba kell mennie, és a főbejáraton át kirohant a parkba. A frissen esett hó azonnal útba igazította, merre találhatja Micaelát, csak az apró lábnyomokat kellett követnie.

A leány már mélyen bent járt a fák között, Heinz sokáig nem is látta, de végül ott állt előtte. Egy fatörzsnek támaszkodott, és mereven nézett maga elé. A vastag hószőnyeg elnyelte a férfi lépteinek zaját, így váratlanul termett Micaela előtt. Megrettenve nézett a leány sápadt arcába. Lehetséges volna, hogy ennyire aggódik az apjáért? Ez kizártnak tűnt. Akkor viszont mi dúlta fel ilyen nagyon?

Ahogy Heinz elébe állt, összerezzent, és ijesztő tekintetet vetett a férfira.

– Mica, most hallottam Hardytól, hogy Texasba akar utazni. – Megakadt, eszébe jutott, hogy nem árulhatja el, mit tud az apjáról. – A barátom azt mondja, az unokafivére nősül, és... részt kíván venni az esküvőjén – folytatta tehát.

A leány egy pillanatra lehunyta a szemét, s a férfi látta, mennyire szenved, mint küszködik mindhiába, hogy szóhoz jusson. Magánkívül megragadta Micaela kezét.

– Mica, nem mehet el, nem teheti ezt velem. Talán nem tudja, mennyire szeretem, milyen régen vágyom arra, hogy feleségül vegyem? Csak időt akartam adni, hogy tisztába jöjjön az érzéseivel. Mica, maradjon itt... velem! – mondta annyi gyöngédséggel és szeretettel, hogy a leány beleremegett.

Mégis bekövetkezett tehát, nem tudta megakadályozni, hogy Heinz kimondja a döntő szót. Most fájdalmat kell okoznia neki, ez még a saját kínjainál is sokkal rosszabb, de akkor is erősnek kell lennie, és véget kell vetnie az egésznek. Nem lehet Heinz felesége, nem oszthatja meg vele a gyalázatot, amely az apja miatt az ő fejére hullott. Lassan kihúzta magát.

– Nem gátolhattam meg, hogy kimondja, kedves Heinzem – rebegte alig hallhatóan. – Ezért akartam elutazni, hogy elfelejthessen engem, hogy ne kelljen megbántanom. Most mégis meg kell történnie. Én... nem lehetek a felesége... nem szabad... én... nem is szeretem magát annyira, ahogyan egy asszonynak a férjét kell szeretnie, ahogyan Dorrit Hardyt szereti, és... maga sohasem volt számomra több kedves barátnál... azért akartam elmenni, mert tudtam, éreztem, hogy maga szeret... ó, istenem... én... én...

Több szó nem jött az ajkára, csak esedező tekintettel bámulta a férfit, majd aléltan csuklott össze. Életében először Micaela elvesztette az eszméletét. Heinz döbbenten kapta el estében. A leány kijelentése, miszerint nem szereti, és nem lehet a felesége, úgy érte, mint egy arculcsapás. Nem tudta felfogni, képtelen volt elhinni. Ám ahogy most vértelen arccal, látszatra élettelenül a karjában feküdt, elfeledkezett minderről. Riadtan emelte föl, nehogy a hóba zuhanjon, és a karjában vitte vissza a házba.

– Úristen, Heinz, mi történt? – jött eléjük halálra váltan az anyja. A fia hamuszürke, feszült vonásai még jobban megrémítették.

– Segíts, mama, elájult!

Az asszony nem kérdezett többet.

– Hozd gyorsan a szobájába! – szólt és előreszaladt. Becsukta az ablakot, amelyet szellőztetés céljából nyitottak ki, hamar bekapcsolta a fűtést, és megvetette az ágyat. Heinz követte, és az ágyra fektette az alélt testet. Klementine lehúzta a leány lábáról a cipőt, levette róla a bundát, és gondosan betakargatta.

Ezek után felegyenesedett, és kérdően nézett a fiára:

– Mi történt?

A férfi beszámolt a Texásból érkezett táviratról, amelyet Hardy mutatott neki, egyúttal tájékoztatva arról, hogy a sógornője a sürgöny nyomán bejelentette utazási szándékát. Elmondta, miként követte a leányt a parkba, és ott mit mondott neki Micaela...

–...és akkor ájultan omlott a karomba, anyám. Nem tudom elhinni, hogy nem szeret! – fejezte be, és hangjából olyan fájdalom csendült ki, hogy Klementine szinte védelmezőleg ölelte át.

– Nyugodj meg, Heinz, azt én sem hiszem. Ha mégis igaz volna, az azt jelentené, hogy semmit sem értek az emberi érzelmekhez. Most menj, hagyj egyedül vele! Meg kell várnunk, míg magához tér és megnyugszik. Hadd vegyem kézbe az ügyedet: én nem adom fel a reményt.

Ezzel kituszkolta a szobából a fiát.

Azután ismét Micaela fölé hajolt, meglazította a ruháját, és kényelmes testhelyzetbe igazította.

Borogatást tett a leány homlokára, majd a tenyerébe kölnit dörgölt, és belélegeztette Micaelával a fanyar illatot.

Ez használt. Mica mélyet sóhajtva kinyitotta a szemét, és értetlenül meredt Klementine asszonyra. Körülnézett és rájött, hogy a szobájában fekszik az ágyon.

– Mi az? Hogy kerülök ide... nem odakinn jártam a parkban?

– De igen – ült mellé Rottachné, és megfogta a kezét. – Hirtelen elveszítette az eszméletét, gyermekem.

– Elájultam? – döbbent meg Micaela. – Én? Még soha életemben nem veszítettem el az eszméletemet.

– Bizony, gyermekem, egyszer mindent el kell kezdeni. Ráadásul elég alaposan elájult. Bizonyára túlerőltette az idegeit.

– Az idegeimet? – próbált mosolyogni a leány. – Eddig észre sem vettem a létezésüket.

– Feltehetőleg ezelőtt soha nem izgatta fel magát ennyire.

Hirtelen minden megvilágosodott Micaela előtt, visszaemlékezett, hogy mi történt, mielőtt elveszítette volna az öntudatát.

– Hogy kerültem ide? – nézett fel szégyenkezve az idős hölgyre.

– A fiam hozta be, nagyon aggódott magáért.

Micaela sápadt arca egy csapásra lángba borult.

– Ő... szóval ő... igen, tudom már... jaj, istenem... el kell mennem, gyorsan... nem szabad találkoznom vele. Drága nagyságos asszony... kérem, segítsen nekem... és... a fiának, hogy ne kelljen szenvednie! Illetve, ön nem is tudja... mi történt...

– Dehogynem, gyermekem, tudom, hogy a fiam szereti magát, és feleségül kívánja venni. Én örömmel adtam áldásomat a frigyre, mert megszerettem magát, és maga az ő boldogsága.

– Inkább a boldogtalansága – temette tenyerébe az arcát a leány. – Kérem, drága nagyságos asszony... segítsen, hogy elmehessek... hogy gyorsan elfelejthessen engem.

– Csak nem akarja, hogy szenvedjen? Mintha úgy láttam volna, hogy kedveli a fiamat?

– Napok óta szerettem volna beszélni önnel – ragadta meg Micaela az idős asszony kezét, és könyörgő tekintetett vetett rá –, és megkérni, hogy segítsen nekem. Tegnap már egészen elhatároztam magam, de láttam, hogy nem ér rá. Ma pedig táviratot kaptam az unokafivéremtől, és azt hittem, az lesz a legjobb, ha elmegyek. Most viszont Heinz mégis megkérte a kezemet. Drága nagyságos asszony, elmondhatnék önnek mindent, kiönthetném teljesen a szívemet, mintha a saját édesanyám lenne? Ön is sok szenvedésen ment keresztül, biztosan megért engem, és segít rajtam.

– Bennem anyjaként bízhat, gyermekem – mondta Klementine, és kezével hátrafésülte Micaela haját a homlokából. – Előbb azonban nyugodjék meg egy kissé!

– Nem, nem – kapaszkodott belé a leány –, hadd mondjak el most rögtön mindent! Később talán nem lenne hozzá bátorságom. Ön pedig segít nekem mindent úgy rendezni, hogy Heinzet minél kevésbé zaklassuk fel. Borzasztó érzés, hogy fájdalmat kell okoznom neki. Szeretem őt... jaj, annyira szeretem, hogy meg tudnék halni, ha ezzel boldoggá tehetném!

– Mégis azt mondta neki, hogy nem úgy szereti, ahogy egy asszonynak kell szeretnie a férjét.

– Mert azt hittem – zihálta Micaela –, akkor hamarabb túlteszi magát az egészen. Minden körülmények között meg akartam akadályozni, hogy megkérje a kezemet, ezért viselkedtem időnként olyan utálatosan vele. Semmiképpen nem volt szabad észrevennie, mennyire szeretem. Nem is tudhatja meg, önnek is titokban kell tartania.

– De hát ha szereti őt, gyermekem, akkor miért nem kíván férjhez menni hozzá?

– Mert nem szabad. Éppen ezt akarom felfedni ön előtt, azután majd belátja, hogy nem lehetek a fia felesége. Nem érdemlek ekkora boldogságot. Nem mehetek hozzá, mert csak szégyent és gyalázatot hoznék a házára. Kérem, nagyságos asszony, hallgasson meg engem! Az édesapám még él, az unokafivérem texasi farmján, csak soha nem beszélünk róla, mert szégyellnünk kell magunkat miatta, mert ő, hogy is fejezzem ki magam, becstelen ember. Egy ilyen apa leányát pedig tisztességes férfi nem veheti feleségül.

Micaela a párnák közé vetette magát, azokba rejtette az arcát, Klementine azonban megkönnyebbülten lélegzett fel. Hát erről van szó, ezért gyötrődött ez a lelkiismeretes kis teremtés, ezért nem akar feleségül menni Heinzhez! Micsoda szerencse, hogy ez az egyetlen akadály, amely a fiát a vágyai beteljesülésétől elválasztja!

Karjába vette a reszkető leányt, ringatta, mint egy kisgyermeket, azután, felültette.

– Tehát az apja miatt akarja boldogtalanná tenni a fiamat?

Micaela feldúltan meredt rá.

– Mindent el kell mesélném önnek – sóhajtotta lemondóan. – Kérem, hallgasson meg, azután belátja majd, hogy nem lehetek a fia felesége.

Ekkor töviről hegyire beszámolt arról, mi mindent tűrt és szenvedett el némán az évek során. Mindent kiadott magából, nem titkolt semmit, mindent bevallott Heinz Rottach édesanyjának. Amaz nyugodtan figyelt, egyetlen pisszenés nélkül. Amikor Micaela elbeszélése végére ért, és kimerülten elcsendesedett, az idős hölgy így szólt szelíden:

– Hát azt hiszi ez a kedves, balga kisleány, mindez megakadályozhatja Heinz Rottachot abban, hogy feleségül vegye?

– De drága nagyságos asszony – nézett rá megütközve Micaela –, hogy mondhat ilyet? Nem gondolja, hogy amennyiben Heinz fenntartja a házassági ajánlatát, előbb-utóbb megbánja, mert belátja, hogy nem illünk egymáshoz? Nem gondolja, hogy hamar elhamvad a szerelme? Akkor pedig én is olyan boldogtalan leszek, drága nagyságos asszony, amilyen ön volt, és az a legrosszabb, hogy Heinzet is boldogtalanná teszem. Nem, gondolni sem merek arra, hogy elfogadjam az ajánlatát, ezért is mondtam neki, hogy nem szeretem.

– Igen, és ezzel nagyobb fájdalmat okozott neki, mint eddigi életében bárki emberfia. Ne hasonlítsa a maga dolgát az enyémhez, a kettő ég és föld! Az én férjem soha nem szeretett engem, csak azért vett feleségül, mert meg akarta menteni az apját. Számomra viszont ő jelentett mindent, s jóllehet őszintén megmondta, hogy nem érez irántam semmit, mégis reménykedtem, hogy meg tudom szerettetni magam vele. Ennek érdekében sajnos úgy viselkedtem, hogy mindinkább elidegenítettem magamtól. Ó, gyermekem, ha ő valaha is úgy szeretett volna, mint Heinz magát, akkor én lettem volna a legboldogabb asszony a föld kerekén. Legyen tehát boldog és vidám, hogy szeretik! Heinz soha nem hagyja el magát, ha megtudja, hogy maga is szereti őt.

– Csakhogy értse meg: éppen ezt nem tudhatja meg, az apám miatt!

– Jaj, gyermekem, a világ leggonoszabb szülője sem akadályozhatná meg, hogy őrülten boldog legyen magával, csak annyit mondjon neki, hogy szereti.

– Bár hinni tudnám! – egyenesedett fel Micaela, és átölelte az idős hölgyet.

– Higgye csak el!

– Képtelen vagyok, szégyellnem kell magam az apám miatt.

– Badarság, kedves gyermekem. A szülőknek tán időnként szégyellniük kell ivadékaikat, ha azok nem tisztességes, becsületes emberekké serdülnek. A gyermekek azonban sohasem tehetők felelőssé a szüleik miatt. Ezt kell megértenie. És hogy egészen megnyugodjék: Heinz mindent tud a maga apjáról, von Ried úr réges-rég elmesélte neki az egész történetet. A fiam érzelmei soha egy pillanatra sem változtak emiatt, ugyanúgy teljes szívéből szereti magát, mint azelőtt, nyugodtan eltemetheti tehát a szorongását és az aggodalmait.

– Tudott róla, mindent tudott? – kérdezte Micaela, mintha álmodna.

– Igen, mindent, erre a szavamat adom. Sőt magam is régóta tudok minderről, de azt is tudom ám, hogy maga igen értékes, becsületes ember, és magánál biztos kezekbe kerül a fiam boldogsága. Úgyhogy kérem, gondolkozzék józanul, ne gyötörje magát és a fiamat fölösleges képzelgéssel! Mi közünk a maga apjához? Heinz és von Ried úr majd gondoskodnak róla, nehogy még egyszer megzavarhassa a maga életét, efelől egészen nyugodt lehet. Maga is ugyanolyan boldog asszonnyá válhat, amilyen a kedves nénje, Dorrit. Hála istennek, maga sem örökölt többet az apjuktól, mint ő.

– Hát lehetséges ez, drága nagyságos asszony? – szorította mindkét kezét lázasan dobogó szívére Micaela. – Csakugyan boldog lehetek? Létezik ez?

– De mennyire, kedves gyermekem! Most pedig hagyjuk mindketten ezt a rideg magázódást, szívesen vennék a fiam mellé egy kedves leányt is, aki engem mamának nevez, és anyjaként szeret.

– Mama! – simult boldogan a karjaiba Micaela. – Drága mama, igazán megengeded, hogy a gyermeked legyek?

Klementine sokáig tartotta gyengéden átölelve Micát, azután megcirógatta, és erélyesen visszafektette a párnára.

– Így ni, most szépen pihensz egy órácskát. Próbálj meg aludni, adok neked egyet a nyugtató tablettáimból, amiket mindig magamnál tartok. Nem szeretném ugyanis, hogy újra aléltan zuhanj a fiam karjába, amikor majd idejön hozzád, hogy választ kapjon az ajánlatára.

– Úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna, drága mama, kérlek, engedj felkelnem!

– Azt már nem, most mindenekelőtt pihenned kell! Álmodozhatsz kicsit a jövendő boldogságról, azt szabad. Most tizenegy óra, tizenkettőkor fölkeltelek. Addig nyugodtan aludhatsz. Akkor szépen felöltözöl, aztán megengedem Heinznek, hogy beszéljen veled. Legjobb lesz, ha beviszlek a dolgozószobámba, és odaküldöm őt is. Ott senki nem fog háborgatni. De először kialszod magad, megértetted? Friss és üde menyasszonyt akarunk magunknak!

Elfogódott mosoly suhant át Micaela arcán, és mélyet sóhajtott. Azután még egyszer átölelte az idős hölgyet, és megcsókolták egymást.

– Mama, drága mama, mondd még egyszer, hogy akadálytalanul boldog lehetek!

– Igen, igen, igen, az lehetsz, és főként nagyon-nagyon boldoggá kell tenned a fiamat, soha többé nem szabad ilyen bolond képzelgésekkel kínoznod magatokat. Végtére is téged vesz el, nem az apádat. Úgyhogy aludj, és álmodj szépeket! Azután tiszta fejre lesz szükséged. Most megyek, legfőbb ideje megnyugtatnom a fiamat.

Újabb csókot nyomott Micaela arcára, még egyszer végigfuttatta pillantását a bájos leányon, biccentett és távozott.

Heinz nyugtalanul járkált fel-alá Micaela ajtaja előtt, és epedve várta az anyját. Szerencsére senki sem zavarta, mert Hardy és Dorrit lent ült a nappaliban, és nem értették, miért nem hozza már Heinz a leányt. Mit sem sejtettek a közben lejátszódott eseményekről.

Amikor végre nyílt az ajtó, és Rottachné kilépett Micaela szobájából, Heinz megragadta a kezét, és kétségbeesve kereste a tekintetét.

– Hogy van Mica, édesanyám? – kérdezte idegesen.

– Csitt, aludnia kell – tette ujját az ajkára Klementine. – Gyere velem – húzta magával a fiát –, mindent elmondok, amiről beszéltünk.

Heinz követte anyját a dolgozószobába. Ott Rottachné megfogta a fejét, és megcsókolta.

– Búcsút vehetsz minden aggodalmadtól és fájdalmadtól, fiam. Mica teljesen rendbe jött, csak egy órai pihenést parancsoltam neki, és fél egykor itt találkozik veled. Így ebédig még éppen marad időtök, hogy szépen eljegyezzétek egymást.

– Jaj, anyám, hogy tudsz tréfát űzni ebből! – komorodott el a férfi.

– Fel a fejjel, édes fiam, minden a legnagyobb rendben! Mica szeret téged, annyira, hogy nemrég akár meghalt volna a boldogságodért.

– De, mama – nézett fel nyugtalanul Heinz –, nekem azt mondta, nem szeret.

– Igen, gyermekem, egy butuska leányzó annyi mindent összebeszél szívfájdalmában. Gyere, ülj le, elmesélem, miért vette a fejébe ez a csacsi Mica azt az esztelenséget, hogy nem szeret téged. Jaj, Heinz, sokszor micsoda ostobaságokat találunk ki mi, nők, hogy utat törjünk magunknak a boldogsághoz.

– Beszélj, beszélj! – szorította meg anyja kezét Heinz úgy, hogy már fájt. – Ne várakoztass tovább!

Rottachné most mindenről beszámolt, ami Micaela szobájában elhangzott, és minél jobban előrehaladt, annál vidámabban csillogott a fia szeme, annál jobban felderült az arca. Amikor a végére ért, Heinz anyja tenyerébe temette az arcát.

– Jaj, anyám, soha nem felejtem el neked, hogy mindent megoldottál! Én kicsi Micám! Látod, milyen derék leány? Mennyire szenvedhetett, hogy ezt a komédiát eljátssza nekem!

– Annyira, hogy életében először még el is ájult. Hála istennek, hogy szóra tudtam bírni, különben ez a balga teremtés fogta volna magát, és a lelkiismeretétől hajtva itt hagy bennünket, elmegy Texasba vagy máshová. Még nekem kellett volna segítenem, hogy megszökhessen!

– És most? Remélem, letett arról, hogy elutazzék?

– Hát az valószínű! – mosolygott Rottachné. – Csak azért akart elbujdosni a nagyvilágban, hogy a boldogság elől meneküljön.

– Gondolni sem merek arra – szorította a tenyerét a halántékára Heinz –, micsoda szerencsétlenség származhatott volna ebből. Tényleg egy órát kell várnom, mielőtt láthatnám?

– Igen, Heinz, vedd figyelembe, min ment keresztül, nemcsak ma, hanem egész idő alatt! Hagyj neki egy kis nyugalmat! Különben is, törődnünk illenék végre a többi vendéggel is.

– Hű, erről egészen megfeledkeztem! – csapott a homlokára a férfi. – Már biztosan aggódnak miattunk. Gyere, mama, a nappaliban várnak.

Lementek, és csatlakoztak az aggódó házaspárhoz.

– Csakhogy visszajöttél, Heinz, a feleségemet már teljesen feldúlta a húga miatti aggodalom. Megtaláltad a parkban?

– Igen, Hardy, de beszélgetésünk nem úgy folyt le, ahogy vártam. Megkértem, hogy legyen a feleségem, biztosítottam a szerelmemről, ő pedig... elutasított.

– Kikosarazott? – nézett egymásra döbbenten Dorrit és Hardy. – Hiszen az lehetetlen!

– Pedig így történt. Azt állította, hogy nem úgy szeret engem, ahogy egy asszonynak kell a férjét, ahogyan a te nejed szeret téged. Miután ezt kijelentette, és a tudtomra adta, hogy el kell utaznia, ájultan zuhant a karomba.

– Az isten szerelmére, hol van most? Látnom kell! – ugrott fel Dorrit.

– Türelem, Dorrit asszony! – tartotta vissza Heinz. – A kedves húga hamarosan jobban lesz, anyám gondjaira bíztam, ő pedig nemcsak eszméletre térítette, hanem megfejtette a rejtélyt is, hogy miért akart elmenni Mica, és miért mondta nekem, hogy nem tud szeretni. Az egész ugyanis hál’ istennek, nem volt egyéb csacska kifogásnál. Mama, kérlek, meséld tovább, hogy a barátaink első kézből értesüljenek mindenről!

Klementine mosolyogva leplezte le Micaela különös viselkedésének titkát, minek hallatán Hardyés Dorrit megkönnyebbülten lélegzett fel. Dorrit nem győzött hálálkodni Rottachnénak, az pedig megölelte, és mosolyogva így szólt:

– No, most már nyugodjék meg, kedves Dorrit asszony! Istennek hála, minden jóra fordult, Micának már esze ágában sincs Texasba menekülni. Nálunk marad, és remélhetőleg megtalálja a boldogságát a fiam oldalán, s ezzel Heinzet is boldoggá teszi. Képes mindkettőre.

Egy ideig még beszélgettek, mindannyiukat felkavarta Micaela önfeláldozó magatartása. Dorrit szeretett volna a húgához sietni, de Klementine meggyőzte, hogy a leánynak nyugalomra van szüksége, csak ebédnél láthatják. Hogy előtte még összehozza a leányt Heinzcel, azt bölcsebbnek látta elhallgatni, mert minden háborgatástól meg kívánta óvni a jövendő jegyespárt.

Hardy viszont nyomban feladott egy táviratot Rodrigónak:

„Nem utazhatunk – jobbulást – levél megy – Ried.”

– Na – lélegzett fel a férfi –, még csak az hiányzott volna, hogy Mica Texasba utazzék. Ki tudja, milyen nehézségek árán tudtuk volna visszahozni. Hiszen nem nélkülözhetjük, nem igaz, Heinz?

– Én semmiképpen sem! – nevetett fel boldogan a kérdezett. Miután a Ried házaspár visszavonult, hogy átöltözzék az ebédhez, Heinz egyedül maradt az anyjával. Klementine az órára pillantott, és ő is felállt.

– Állnom kell a szavamat – mondta mosolyogva –, megyek, felébresztem Micát, feltéve, hogy egyáltalán alszik még, amit erősen kétlek. Te menj a dolgozószobámba, Heinz, és ott várj rá! Majd én odaviszem. A továbbiakat rátok bízom.

– Drága jó anyám – csókolt hálásan kezet a férfi –, ha nem talállak meg téged, valószínűleg a boldogságom is romba dőlt volna.

– Mindenesetre én boldog és büszke vagyok, hogy segíthettem. Csak gyengéden bánj azzal a gyermekkel!

– Feltétlenül azon leszek, anyám.

Klementine még egyszer bólintott, majd kilépett a szobából, felment a lépcsőn, és halkan kinyitotta Micaela szobájának ajtaját. A leány mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt, amint azonban Rottachné az ágya fölé hajolt, hirtelen mindkét karjával átfogta.

– Hiszen te nem is alszol, kicsikém!

– Nem, mama, nem jött álom a szememre, túlságosan felizgatott a boldogság, semhogy el tudtam volna aludni. De mondd csak, mindent megmagyaráztál Heinznek, megnyugtattad?

– Ami a megnyugtatást illeti, azzal nem sokra jutottam. A legszívesebben rögtön iderohant volna, miután mindent kitálaltam neki. Kár, hogy nem láttad, hogy felderült az arca. Először egészen komor és gondterhelt volt, azután viszont mind vidámabb és élénkebb, a végén úgy ragyogott, mint a tavaszi napsugár. Jaj, kicsi Mica, mennyire szeret téged, örülhetsz neki.

Micaela odabújt a jólelkű asszonyhoz, mintha az anyja lett volna.

– Annyira örülök, hogy sajog belé a szívem. Mondd, Heinz egyáltalán nem haragszik, amiért eltitkoltam előle a valóságot?

– Majd levezekeled. Most pedig egy-kettő, felkelni, és csinosítsd ki magad!

Micaela kiugrott az ágyból, és készülődni kezdett. Klementine a szekrényhez lépett, és végignézte a leány ruhatárát.

– Mit veszel föl, kedvesem? Ki kell csípned magad, ahogy az ünnephez dukál. Mit szólsz ehhez a fehér ruhához?

Mica odaállt mellé, és elgondolkodva szemlélte a ruhát, amelyet Rottachné elébe tartott.

– Nem lesz túl hivalkodó az ebédhez, mama?

– Nem ebédhez kell öltöznünk, kis menyasszony, hanem eljegyzési ünnepséghez. Dorrit nénéd is így készül, külön megkértem rá. Amíg Heinzcel beszélsz, magam is kiöltözködöm.

– Jaj, a nővérem! – riadt meg Micaela. – Milyen önző vagyok, a nagy boldogságtól egészen megfeledkeztem róla. Hiszen nem is tudja, mi történt.

– Dehogynem, mindent elmeséltem neki, és nyomban hozzád is akart sietni, én azonban nem engedtem. Először Heinzcel kell tárgyalnotok.

– Mit szól mindehhez Hardy és Dorrit?

– Az az igazság, hogy nem voltak különösebben meglepve, pontosan tudták, hogy szereted Heinzet. Azt pedig, hogy ő szeret téged, már akkor bevallotta a barátjának, amikor első ízben Neustettenbe látogatott.

Micaela közben megfésülködött, harisnyát és cipőt húzott, csupa fehér holmit. Most belebújt a habos fehér kreppzsorzsett ruhába. Bájos öltözékét a nyakkivágásnál és a szegesnél gyöngyhímzés díszítette. Karcsú derekán úgyszintén apró viaszgyöngyök csillogtak. A leány csakugyan elbűvölő és rendkívül ünnepi látványt nyújtott, ahogy az egy boldog menyasszonyhoz illik.

– Így ni, kedves gyermekem! – nézett végig rajta elégedetten Klementine asszony, és szeretettel megcsókolta. – Most már ne várakoztassuk tovább szegény Heinzet!

Kézen fogta a leányt, a dolgozószobájához vezette, kinyitotta az ajtót, s miután betolta rajta, újra becsukta mögötte. Egy pillanatra összekulcsolt kézzel megállt, aztán az öltözőszobájába indult.

Micaela mozdulatlanná dermedt. A helyiség közepén ott állt Heinz, az elfojtott izgalomtól éppen olyan sápadtan, mint a leány. Egymás szemébe néztek, azután a férfi kitárta a karját. Micaela szinte repült felé, s az ajkuk összeforrt. Sokáig álltak ott, szorosan összeölelkezve, egy szót sem szóltak, csak nézték egymást, csókolóztak, és újra csak egymást nézték. A leány tekintetéből Heinz világosan kiolvashatta, mennyire szereti őt, és ugyanezt látta Micaela is az ő szemében.

Végül Mica pironkodva vonta ki magát szerelmese karjából.

– Heinz, igazán akadály nélkül boldog lehetek? – kérdezte halkan, és oly igézően festett, hogy a férfinak előbb még egyszer meg kellett csókolnia, csak azután tudott válaszolni.

– Hát még mindig nem tudod, Mica? – felelt kérdéssel Heinz.

– Nem haragszol, amiért olyan fájdalmat okoztam, és azt mondtam, hogy nem szeretlek?

– De, nagyon haragszom. Keservesen meglakolsz érte. Hogy lehettél ilyen kegyetlen?

– Jaj, Heinz – nézett fel félénken a leány –, gondold el, milyen boldogtalan voltam, mert azt hittem, soha nem veheted feleségül ilyen elvetemült apa leányát.

– Ne beszélj az apádról, Mica! – ráncolta szigorúan a homlokát Heinz. – Megvetem őt, amiért annyi gazságot követett el ellened és Dorrit ellen.

– Milyen sokat jelenthetek neked – simult szorosan a férfihoz Micaela –, ha azok után is kitartottál mellettem, amit Hardytól az apánkról hallottál.

– Attól fogva csak még jobban a szívembe zártalak – nézett rá gyengéden Heinz. – Miféle szánalmas szerelem lett volna az, ami meghal azok után? Te talán egyszerre megszűnnél szeretni, ha megtudnád, hogy az apám becstelen ember volt?

– Természetesen nem, Heinz, csak annál inkább szeretnélek.

– Na látod! Rólam viszont azt hitted, elhidegülök tőled, ha ilyesmit hallok az apádról. Remélem, a jövőben nagyobb bizalmat helyezel a szerelmembe?

– Csak szidj, Heinz, megérdemlem! Csak azért viselkedtem időnként olyan csúnyán veled, nehogy észrevehesd, mennyire szeretlek.

A férfi magához szorította, és újra meg újra csókokkal halmozta el Micaelát.

– Szerencsére sohasem hittem neked, amikor így tettél, a szemed őszintébben beszélt, mint a szád.

– Mióta szeretsz? – simogatta meg Heinz arcát a leány.

– Azt hiszem, már attól a pillanattól – nevetett a férfi –, hogy rám fogtad a fegyvert, és azt kiáltottad: kezeket fel!

Most Micaelán volt a nevetés sora.

– Annyira megrémített az a csatakiáltás!

– Na és mióta szeretsz te engem?

– Pontosan nem is tudom megmondani – nézett őszintén Heinz szemébe a leány. – Talán már attól kezdve, hogy a lámpámmal az arcodba világítottam. De azután még sokáig nem tudtam, hogy ez szerelem, csak lassanként jöttem rá. Amikor ráeszméltem, megpróbáltam elfojtani, mert azt képzeltem, nincs az a tisztességes férfi, aki feleségül venne engem. Másrészt viszont kimondhatatlanul féltem, hogy elveszítelek, és akkor... megpróbáltam legalább a barátságodat megtartani.

– Ami nekem cseppet sem tetszett. Szerencsére, amikor barátságot kötöttünk, akkor már tudtam, hogy szeretsz.

– És én még azt hittem, hogy nagyon jól játszottam.

– Túlságosan is jól! Akkor árultad el magad leginkább, amikor túlontúl harapósan védekeztél.

Erre aztán megint csókolózni kezdtek, s ez a foglalatosság annyira megtetszett nekik, hogy teljesen megfeledkeztek az időről. – Amikor megszólalt az ebédre hívó gong, úgy néztek egymásra, mintha álomból ébredtek volna.

– A gong?

– A gong!

Ezen nevetniük kellett, s a boldog nevetést ismét csók követte.

– Most már le kell mennünk, Heinz – bontakozott ki végül a férfi karjaiból Micaela. – Vár ránk anyád, a te drága, csodálatos édesanyád! Végtelenül szeretem őt, el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neki. Minden fájdalomtól megszabadította a lelkemet. Nélküle talán tényleg Texasba utaztam volna.

– Hogy juthatott eszedbe ilyesmi?

– Azt hittem, minél messzebbre megyek, annál könnyebben elfelejtjük egymást.

– Én pedig talán el is engedtelek volna, mivel azt mondtad, nem szeretsz. Hardy és Dorrit azonban sohasem hagyta volna.

– Végeredményben egyedül édesanyádnak köszönhetjük, hogy megtaláltuk a boldogságunkat.

– Mondd csak meg neki, Mica, örömet szerzel vele!

Végre csakugyan lementek, miután Heinz még egyszer megcsókolta a leányt. Annak rendje és módja szerint, karonfogva vonultak be az ebédlőbe, ahol a többiek már várták őket.

Mindketten könnybe lábadt szemmel álltak Klementine elé.

– Anyám! – szólt megindultan Heinz.

– Drága mama! – mondta Micaela is.

– Isten áldjon meg benneteket, gyermekeim! – zárta karjába mind a kettőjüket az asszony, és megcsókolta előbb Micaelát, majd a fiát.

Azután a nővérek egymás nyakába borultak, a két barát pedig szó nélkül kezet szorított.

Egy ideig meghatott csend borult a szobára. Hardy megölelte Micaelát, és sok boldogságot kívánt neki, Heinz és Dorrit pedig összetegeződtek.

Lassan lecsillapodott az általános örömujjongás, és asztalhoz ültek, Klementine asszony gondoskodott róla, hogy ünnepi ebédet szolgáljanak fel, és behűtsék a francia pezsgőt.

Rengeteg kérdezni- és mesélnivalójuk akadt, minden szempárból a boldogság sugárzott.

Miután asztalt bontottak, és a szomszéd szobában telepedtek le, hogy elfogyasszák a kávét, egy inas táviratot hozott Micaelának. Heinz azonban kivette a kezéből, és Hardynak nyújtotta.

– Ez is Texasból jött, Mica, és nem szeretném, ha megint elutazni támadna kedved.

– Soha, Heinz, soha többé! – felelte a leány. Mindannyian várakozásteljes tekintettel fordultak Lienhard felé, aki felnyitotta a sürgönyborítékot.

– A legjobb megoldás valamennyiünk számára – jelentette ki nyugodtan a férfi, miután elolvasta a szöveget. – Apátok csendben és fájdalom nélkül eltávozott. A táviratban ez áll:

„Nem kell utaznotok – apátok csendben elhunyt – Rodrigo.”

Csend támadt. A két nővér összeborult, kissé elsápadtak. Mégis igazat kellett adniuk Hardynak, hogy ez a legjobb megoldás – az apjuknak is. Már nem éreztek iránta mást, csak megbocsátást – a halál eltöröl mindent.

Egy ideig mély csend borult a kis társaságra. Hardy és Heinz azonban csakhamar felderítette a nővéreket.

Elhatározták, hogy január végén néhány hétre mindannyian Berlinbe utaznak. Még Klementine asszonynak is bele kellett egyeznie, hogy velük tart. Micaela addig kérlelte, míg be nem adta a derekát. Be akarták vezetni a leányt a nagyvárosi életbe, amelyről Heinz nem szívesen mondott volna le. Egy füst alatt a leány kelengyéjéről is gondoskodhattak.

Február közepén azután Micaelának nővérével és sógorával ismét vissza kellett térnie Neustettenbe. A leány azonban kikötötte, hogy a május elejére kitűzött esküvőig Riedburgban kíván lakni. Úgy vélte, jobb neki, ha a hegyen teljes nyugalomban készül fel a háziasszonyi szerepre.

Klementine bejelentette elhatározását, miszerint még a házasságkötés előtt visszavonul az egyik oldalszárnyba, és megígérte leendő menyének, hogy szeretettel bevezeti majd újfajta kötelességeibe.

Terveiket lelkiismeretesen meg is valósították. Heinz húsvétkor rövid látogatásra még egyszer Neustettenbe érkezett, s a jegyespár néhány kellemes, boldog órát tölthetett együtt. Micaela a frissen megtalált boldogság hatására meglepő változáson ment keresztül. Kinyílt, mint egy virág, amelyet végre dús termőtalajba ültettek, s Heinztől igazán nem lehetett rossz néven venni, hogy elveszítette a fejét, valahányszor ifjú arájára tekintett.

Május negyedikén vezette oltár elé a menyasszonyát. A lakodalmat Neustettenben ülték meg. Klementine Rottach már néhány nappal korábban megérkezett. Micaelának meg kellett mutatnia neki Riedburgot, amelyet a jövőben is Breitnerék gondjaira bíztak.

Az ifjú pár a mézesheteket Kanadában tervezte eltölteni, mivel Heinznek mindenképpen oda kellett utaznia, hogy ügyeit elrendezze. Klementine ezalatt mindent elő akart készíteni a fiatal házaspár fogadására.

Az újdonsült házasok május ötödikén könnyes búcsút vettek Riedéktől és a mamától, majd egy nagy luxusgőzös fedélzetére szálltak, ahol bőven jutott idejük és alkalmuk, hogy zavartalanul élvezhessék közös boldogságukat. Amilyen boldogan indultak el, olyan boldogan tértek vissza néhány héttel később a nászútról, hogy immár örökre otthonra leljenek Klementine Rottach házában, aki addigra át is költözködött, és ragyogó tekintettel fogadta gyermekeit. Tudta, hogy többé nem kell magára maradnia.

Rottachék és a neustetteniek között rendszeres ingajárat alakult ki. Minden szabadidejüket kihasználták, hogy egymáshoz autózzanak. Meghitt, bensőséges kapcsolat szövődött a két fiatal házaspár között, Klementine pedig mind a négyüket saját gyermekének tekintette, és odaadó szívének minden melegével szerette őket.

A boldogság örökre elválaszthatatlan maradt tőlük.

VÉGE

ISBN 963 8248 52 1 0

ISBN 963 8068 94 9

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629

Telefon/fax: [phone]

Felelős kiadó: Oroszlán László

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella

Szedés: Bastei Budapest Kft.

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 6531.66-14-2

Készült Debrecenben, az 1996. évben