Hedwig Courths-Mahler

Kalifornia szépe

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahlcr: Die schöne Kalifornierin

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Komáromy Rudolf

Fordította: KOMÁROMY RUDOLF

I.

A Golden Gate-park tőszomszédságában állott Frederick Forester szenátor háza, oly közel a parthoz, hogy a fák koronáján át az ablakokból is látszott az óceán villódzó, kék vize. A kupolákkal és karcsú tornyokkal ékesített épület a legelőkelőbbek közé tartozott San Franciscóban, amely az 1906-os földrengés után romjaiból éledt újjá, és immár szebbé, nagyobbá fejlődött a réginél.

Az elegáns fehér villát övező kert bővelkedett csodálatos virágokban, dísznövényekben és gyümölcsfákban, amelyek csak a természet pazarló áldásait élvező Kaliforniában teremnek. Forester szenátor étkezés után szívesen fogyasztott desszertként a frissen szedett, érett gyümölcsökből. Főként a lédús, hamvas aranysárga őszibarack és a nem kevésbé zamatos vajkörte nem hiányozhatott asztaláról, amelyet belengett e finomságok édes, mennyei illata.

A kaliforniai föld termékenységének köszönhette roppant vagyonát Forester szenátor.

Csak a nagy földrengés után telepedett le San Franciscóban, de már évekkel azelőtt Kaliforniába költözött. Akkor összes pénzén földet vásárolt, s először szarvasmarha-tenyésztésbe kezdett, csak mellékesen foglalkozott gyümölcskertészettel. Hamarosan észrevette azonban, hogy birtokai – amelyeket folyamatosan gyarapított – kiválóan alkalmasak ez utóbbi célra. Miután az ebben rejlő gazdasági lehetőséget felismerte, egyre újabb ültetvényekkel növelte az eleve jelentős faállományt, majd a termés hasznosítására konzervgyárat létesített. Ettől kezdve évről évre hatalmas jövedelemre tett szert, a tartósított készítmények forgalma rohamosan növekedett, miáltal Forester jó hírnevet szerzett. Vállalkozását „Kaliforniai Gyümölcskonzervgyár” néven jegyeztette be, s ez a védjegy elsőrangú termékei révén óriási keresletnek örvendett.

Amikor az 1906-os földrengés romba döntötte San Franciscót, Frederick Forester már gazdag embernek számított. Kiváló üzleti érzékével azonnal megragadta az újabb kínálkozó alkalmat gazdagsága gyarapítására. A rendelkezésére álló tetemes anyagi forrásokat a város újjáépítésébe fektette. Néhány évvel korábban nőül vett egy csinos, fiatal amerikai német leányt, aki maga is tekintélyes vagyont vitt a házasságba.

Békés egyetértésben éltek, s egybekelésük után két esztendővel az asszony egy leánykával ajándékozta meg Forestert, akit Gladys névre kereszteltek. A természeti katasztrófa bekövetkezésekor a kis Gladys épp hét esztendőt számlált.

Akkoriban Frederick Forester még San Mateó-i tanyáján lakott, nem messze kiterjedt birtokainak többi részétől. Gyümölcskonzervgyárát épp akkor szervezte át részvénytársasággá, olyan és új, jövedelmező tevékenységi területet keresett magának, amelynek révén a nagyvárosba tehette át székhelyét. Mindaddig vidéken, gyakran teljes magányban élt. Miután vállalkozása most részvénytársasággá alakult, és üzemeltetését egy rátermett igazgatóra bízta, végre élvezni akarta a nagyvárosi életet. A takaros San Mateó-i tanyát haszonbérletbe adta, csak egy lakrészt tartott meg magának nyári tartózkodás céljára.

A természeti csapásban elpusztult San Francisco az újjáépítés lázában égett, s ez megfelelő terepet kínált az új vállalkozási lehetőségeket kereső üzletembernek. Először is a katasztrófa során hajléktalanná vált tömegek jótevőjeként tűnt fel. Tanyáján szállást és ellátást biztosított nekik. Felesége, Maria asszony meg a kis Gladys ruhát és élelmiszert osztott a rászorulóknak, segítséget és vigaszt nyújtottak, ahol csak tudtak. Maga Forester is nagylelkűen részt vett jótékony munkálkodásukban, s a máskor igen komoly, már-már komor és szófukar ember nem győzött eleget tenni a szükséget szenvedőkért. Ezzel közmegbecsülést vívott ki magának.

Ezután minden erejét San Francisco újjáépítésének szentelte, ami egyrészt igen jó üzletnek bizonyult, másrészt új otthonhoz segített sokakat, akik mély hálával fogadták közreműködését.

Családjával San Franciscóba költözött, és összefogott egy ismert és jó nevű építésszel, akinek elegendő tőkét bocsátott rendelkezésére. Új társa, John Garring lett a közösen alapított cég művészeti vezetője, Forester pedig a vállalkozás lelke, és a Garring és Társa üzleti ügyeit is ő tartotta kézben. Ragaszkodott ahhoz, hogy a céget az építész neve fémjelezze, ő maga nem kívánt előtérbe kerülni. Ilyen körülmények között virágzott fel a vállalat, amely minden piaci versenytársát megelőzte. Frederick Forestert mindenütt tisztelték, amiért vagyonát jótékony célra fordította. Azt teljesen helyénvalónak tekintették, hogy ezáltal busás nyereséghez jutott. Végül szenátorrá választották.

Az amerikaiak számára a „business” szó jeleníti meg mindazt, ami az üzlettel összefügg. Ez a varázsige minden ajtót kinyit, legfőbb parancs, hogy az ember mindennel és mindenkivel „bizniszt csináljon”. Az a tény tehát, hogy Frederick Forester jótékonysági akciója közben a bizniszt is szem előtt tartotta, még inkább öregbítette üzleti hírnevét. Ezzel szemben a megvető greenhorn, azaz „zöldfülű” megjelölés jár ki annak a kezdőnek, aki semmit sem konyít az üzlethez. Az ilyet mélyen lenézik a haszonelvű Újvilágban, mindenki igyekszik rászedni. Tisztelet csak annak jár, aki ért az üzlethez.

Ebben Frederick Foresternek nem akadt párja, így hamarosan, egészen kiemelkedő helyet szerzett magának San Franciscóban.

A szenátorok hivatali ideje négy esztendő, Forestert azonban kétszer is újraválasztották. Az 1909-es évben lépett politikai pályára, és jóval az első világháború befejeződése után is ott maradt. A nagy nyilvánosság nem sejtette, milyen nemzetiségű valójában, mivel sok-sok éve élt Kaliforniában, réges-rég állampolgárságot szerzett. Csak a beavatottak szűk köre tudta, hogy német születésű. Soha nem beszélt erről, s úgy tűnik, jó szemmel nézte, hogy angolszásznak hiszik.

Még saját leánya is csak felcseperedvén, édesanyjától értesült arról, hogy apja ereiben is német vér folyik. Néhány hónappal ezután Foresterné elhunyt.

Gladys ekkor töltötte be tizenhatodik évét. Törékeny, finom lelkű édesanyját sokkal jobban szerette, mint az apját, de anya és leánya között régóta szinte fordított viszony állt fönn: a határozott, kardos természetű ifjú hajadon valósággal anyáskodott az asszony fölött, oltalmazta őt. Kicsi korától rendszeresen sportolt, korán megszokta az Amerikában oly szükséges önállóságot.

Még gyermekfejjel, amikor szüleivel a tanyán élt, mindennap órákat töltött lóháton, lelkesen tornázott, úszott és evezett. Az iskolapadban viszont nemigen tudott nyugton maradni.

Gyönge, erélytelen édesanyja mindent ráhagyott, apja keveset törődött vele, mivel az üzlet kötötte le a figyelmét. Egy kislánnyal nem tudott mit kezdeni ez a kevés beszédű, komoly férfiú. Ha egy szem csemetéje fiúnak születik, bizonyára több érdeklődést tanúsít iránta, így azonban nem nagyon foglalkozott vele, átengedte nevelését a nejének, s csak akkor figyelte csillogó szemmel, ha vad vágtában elszáguldott mellette, vagy egyébként féktelen kislegény módjára viháncolt.

Így aztán Gladys nevelése némi kívánnivalót hagyhatott volna maga után, ha San Franciscóban Forester nem adott volna mellé egy rátermett, józan és éles eszű nevelőnőt.

Ez a fiatal német hölgy, aki már néhány év gyakorlatot szerzett egy másik kaliforniai családnál, s ottani növendéke halála után vállalt munkát Foresteréknél, gyorsan befolyása alá vonta a vadóc, ám jóindulatú gyermeket. Értette a módját, hogy látszólag szabadjára engedje Gladyst, de közben felébressze felelősségérzetét.

– Aki önállóságra törekszik, kedves Gladys, annak mindenekelőtt saját magát kell nevelnie. Nem sokat használna, ha napjában százszor is eltiltanálak valamitől, ami után áhítozol. Meg kell tanulnod egyedül megítélni, mi válik hasznodra, és mivel okozol kárt magadnak. Csak ha magad is fölismered, mi szükséges a továbbfejlődésedhez, akkor fogod örömmel, kényszer nélkül megtenni. Minden rakoncátlanságod ellenére hamar rájöttem, hogy valójában jólelkű, szeretetre méltó gyerek vagy. Éles szemmel figyeled környezetedet, és helyén az eszed. Ha akarod, egykettőre jól nevelt, kedves ifjú dáma válik belőled, de ha nem akarod, hiába minden szidás és feddés. De én sokkal okosabbnak tartalak ennél, és azt ajánlom, mindig barátilag beszéljük meg, mit hogyan tégy. Tőlem telhetően igyekszem rávezetni téged, mi szolgálja az érdekeidet. Remélem, így könnyen szót értünk egymással, és hasznodra válik, amit tőlem tanulsz. Észbe kell venned, hogy minden külsődleges érték mulandó, csak az maradandó, ami bennünk lakozik.

Így szólt Clara Breitfeld kisasszony új védencéhez rögtön aznap, amikor elfoglalta állását. Higgadt, tárgyilagos szavai megnyerték Gladys rokonszenvét. Clara kisasszony – ahogy első naptól fogva nevezte nevelőnőjét – lenyűgözte szerénységével és határozottságával. Kezdettől fogva remekül kijöttek egymással. Clara kisasszony családtaggá vált a Forester házban. Nemcsak Gladys vonzalmát szerezte meg, hanem szülei feltétlen bizalmát is. A fáradhatatlan, megfontolt egyéniség jelenléte áldásosnak bizonyult a szenátorék számára. A kisasszony minden további nélkül átvette a háztartás irányítását is, amikor Maria asszony betegeskedni kezdett, és egészen magától értetődőnek tűnt, hogy a gyeplőt ezen a téren is éppoly szilárdan kézben tartotta, mint Gladys nevelését.

Clara Breitfeld nem tartozott a feltűnő szépségek közé, sőt csinosnak sem volt mondható – még zsenge korában sem –, viszont becsületes, derék, melegszívű, üdítően nyílt teremtés volt. Kék szeme tisztán és bátran nézett szembe az élet megpróbáltatásaival. Gladys csak jót tanulhatott tőle, mindinkább szívébe zárta nevelőnőjét, aki kifejezetten jótékony hatást tett formálódó személyiségére.

Miután Gladys édesanyja elhalálozott, az egész háznép, számára – a szenátorral és Gladysszel az élen – teljesen természetesnek tetszett, hogy Clara kisasszony most már hivatalosan is a kezébe vegye a kormánypálcát. A szenátor örült, hogy készségesen vállalta ezt. Megnövelte a járandóságát, és kellő hatalommal ruházta fel, így aztán ment minden, mint a karikacsapás. Ez az egyszerű lélek végtelenül szerény maradt, nem terhelte fölösleges dolgokkal a szenátort, és rátermettségével kivívta a cselédség rokonszenvét.

Gladys számára az is napnál világosabbnak tűnt, hogy egyedül az a Clara pótolhatja az édesanyját, aki az asszony haláláig is mintegy kiegészítette amazt.

Az elhunyt így nem hagyott kitölthetetlen űrt maga után. Gladys szívből megsiratta ugyan törékeny mamáját, akiben azonban csupán egy gyámoltalan, szeretett lényt veszített el, nem pedig védelmezőjét és tanácsadóját.

Clara Breitfeld már azelőtt elárvult, hogy először állást vállalt Kaliforniában. Rokonai sem éltek, egy szál magában érkezett a Csendes-óceán partjára. Nyájas, szerető szíve első növendékéé lett, s mikor az meghalt, nagyon boldogtalannak érezte magát – korántsem csak azért, mert a tragikus esemény állásától is megfosztotta.

Most aztán magányos lelkének minden szeretetét Gladysre sugározta. Nem holmi érzelgős módon tette ezt, sohasem beszélt róla, a leány mégis jól tudta, miként érez iránta, vonzalmát üres szavak helyett őszinte rokonszenvvel és szívbéli barátsággal viszonozta. E két emelkedett gondolkodású, gazdag egyéniség kölcsönösen becsülte egymást.

Teltek-múltak az évek. A világháború úgy zajlott le Foresterék számára, mint valami elemi csapás, amelyet csupán távolról szemléltek. Jóllehet Clara Breitfeld kipirult arccal és párás szemmel olvasta a szülőföldjéről érkezett szomorú tudósításokat, de már lélekben is olyannyira amerikaivá vált, hogy csak hajszálgyökerek kötötték az óhazához. Gladys Forester különös módon inkább érdeklődött Németország hanyatlása iránt, mint Clara kisasszony. Nemegyszer felizgatta magát, amikor aggasztó hírek érkeztek Berlinből, és nem értette, miért hagyja mindez látszólag hidegen édesapját.

– Nem fér a fejembe, papa – bukott ki belőle egyszer ebédnél –, hogy téged nem ráz meg a balsors, amely szülőhazádat sújtja.

A férfi erre különös, fagyos arccal lassan felé fordult, és így válaszolt:

– A hazámé? Hiszen kaliforniai vagyok.

– De német földön láttad meg a napvilágot, a szívednek most is az ottaniakhoz kéne húznia. Sokszor hallom, hogy a jelenlétedben Németországot szidják. Minden érzékem lázadozik ez ellen, te meg nyugodtan hallgatod. Pedig az itteni amerikai német körökben mindenki mély részvétet táplál a szülőföld iránt, felháborítja őket a Németországot sújtó igazságtalanság. Nekem is vérzik a szívem, amikor az ottani siralmas helyzetről értesülök. De nálad még sohasem tapasztaltam, hogy kiállnál a szülőhazád mellett.

Frederick Forester egy darabig komor, zord vonásokkal meredt leányára, majd keményen kijelentette:

– Ahol jól megy sorom, ott a hazám. Németországban sohasem ment jól, örömtelen, hányatott ifjúságom idején mérhetetlen szenvedés jutott osztályrészemül. Nem szívesen gondolok vissza erre, igyekszem elfelejteni.

Gladyst szíven ütötték apja súlyos szavai. Forester első ízben lebbentette föl a fátylat, amely múltját takarta. Leánya most először hallhatott keserves ifjúságáról. Ez valamelyest segített megértenie őt, aki lélekben mindig oly idegen volt tőle.

A szintén az asztalnál ülő nevelőnőre is különös hatást tett a szenátor megnyilatkozása. Nagy, kék szeme – külsejének egyetlen éke – nyugtalanul fürkészte a férfi arcát. Kenyéradója már rég fölkeltette érdeklődését, mindig érezte, hogy sajátosan komor, szófukar lénye nem ok nélkül alakult ki. Arról már bizonyságot szerzett, hogy nem szívtelen, viszont úgy találta, ilyen tehetős polgárnál furcsa ez az állandó komorság. Inkább derűs arccal és derűs lélekkel kellene hálát adnia a gondviselésnek, amely elhalmozta áldásaival. Alighanem történt valami a múltjában, ami egész életére árnyékot vetett.

A szenátor elvörösödött Clara kisasszony vizsla tekintete láttán.

– Miért néz rám ilyen kutatón, Clara kisasszony? Ennyire megbotránkoztatja, hogy szívemben előbbre helyezem új hazámat a réginél?

– Nem, Forester úr, nem botránkoztat meg. Szívből sajnálom önt, hogy nem őriz magában szép emlékeket német hazájáról – felelte részvéttel a nevelőnő.

– Hát kegyed – remegett meg a férfi ajka – talán dédelget ilyeneket? Az a benyomáson, hogy szintén kegyetlen megpróbáltatásokon mehetett keresztül. Hiszen mesélt a fivéréről, akit korán sírba vitt az állandó küszködés. Végül ön is elmenekült a sokat dicsért óhazából, ahol éhbérért kellett robotolnia, és itt, idegenben talált jobb megélhetést.

– Ez igaz, de az ilyen harcokat elfelejti az ember, csak a szép órák emléke marad. Elvégre mindenki hordoz magában kellemes gyermekkori emlékeket, s azt hiszem, éppen ezek miatt ragaszkodik a hazájához. Az ön múltjában nem akadnak ilyen derűs, világos pillanatok, amelyek kiragyognak a nyomorúságból?

– Nem sok! – legyintett a szenátor. – Merő bánat és keserűség az, amit odaát hagytam. Új hazámtól mindenképpen többet kaptam, mint a régitől, ezért hálás vagyok ennek az újnak, és szívvel-lélekkel amerikainak érzem magamat.

– Ebben igazat adok önnek – bólogatott a maga megértő módján Clara Breitfeld. – Magam is hálásan gondolok új hazámra mindazért a jóért, amelyet adott. Mi, nők azonban mindig hajlunk kissé a szentimentalizmusra, nem olyan könnyen szabadulunk a múlttól, mint a férfiak. Az ön kedves hitvese például, aki német családból származott, de már Kaliforniában született, szintén nem volt híján ennek a szentimentalizmusnak, és Gladys kisasszony, akit bátran nevezhetünk derék amerikainak, és magabiztos, vidám szemmel tekint a világra, tüstént elérzékenyül, mihelyt ősei földjéről esik szó.

– Kétségkívül, Clara kisasszony – szólt közbe Gladys. – Bármilyen szívesen élek is San Franciscóban, bármennyi jó és szép jutott is itt nekem, a szívem mélyén titkon mégis vágyakozom szüleim és nagyszüleim német hazája után. Oly szívesen csillapítanám egyszer e vágyamat azzal, hogy legalább megismerem azt az országot. Nem akarunk egyszer Németországba utazni, papa?

– Eszemben sincs! – rázta a fejét hevesen Forester. – Az a föld számomra akkor is a sötétség földje volt, amikor még régi fényében ragyogott. Jelenlegi megalázott mivoltában pedig még kevésbé kívánom viszontlátni. Az üzletet sem hagyhatom itt olyan hosszú időre. Most semmiképpen nem tanácsos odautazni, hiszen odaát teljes a felfordulás. De ha később kedved támad meglátogatni, Clara kisasszony bizonyára szívesen elkísér. Ugye, Clara kisasszony, nincs kifogása ellene, hogy felkeresse az óhazát?

– Nincs, Forester úr, épp ellenkezőleg. Erre bármikor kapható vagyok – felelte vidáman a nevelőnő.

– Helyes! – bólintott a szenátor. – Mihelyt helyreáll a rend, Gladys, útra kelhetsz Clara kisasszonnyal. Egyébként talán férfikísérőd is akad. Dick Garring épp tegnap említette, hogy szándékában áll körutat tenni Európában, főként Németországban. Szeretne kicsit körülnézni és mindjárt üzleteket kötni. Utazhattok hát együtt.

– Komolyan mondod, papa? – kapta fel a fejét örvendezve a leány.

– Tudod, hogy nem szoktam a levegőbe beszélni.

– De még egy szót sem szóltál róla, hogy Németországba akar utazni.

– Csak mostanában szánta el magát.

– Remek! Akkor ma föl is vetem neki a témát.

– Találkoztok?

– Igen, délután ötkor. Vitorlázni megyünk. Tehát biztosan elengedsz Németországba?

– Hogyne.

– És meddig maradhatok?

– Hát... mondjuk, három hónapig. Ennyi idő alatt nemcsak Németországot, de Európa legszebb vidékeit is bejárhatod. Ugye, Clara kisasszony, ennyi idő elegendő?

– Szerintem igen. De ha elkísérem Gladys kisasszonyt, mi lesz addig a háztartással, mi lesz önnel, Forester úr? Akkor nem élvezheti majd a megszokott kényelmet.

A férfi arcán halvány mosoly suhant át.

– Igaz, hogy meglehetősen elkényeztetett, de azért elboldogulok. Mostanára eléggé betanította a személyzetet is, így a kisasszony jó példája nyomán és tekintélyétől hajtva egy negyedévig talán a távollétében is fennakadás nélkül működik tovább a gépezet.

– Remélem, hogy így lesz, Forester úr – emelte fel eltökélten a fejét Clara –, és ezért minden tőlem telhetőt megteszek.

– Tudom – biccentett a szenátor –, kegyed mindig megállja a helyét.

Ezzel fölemelkedett, és elhagyta az ebédlőt, hogy szokása szerint a teraszon, a vászon előtető alatt, szivarfüst mellett ejtőzzön egy keveset. Sziesztázásában senki sem háborgathatta.

A hölgyek is felálltak, és sugárzó arccal néztek egymásra.

– Örül az utazásnak, Clara kisasszony? – kérdezte Gladys.

A nevelőnő mély lélegzetet vett, tekintete jólesően nyugodott a fehér ruhás, karcsú leányalakon.

– De még mennyire, Gladys kisasszony! Úgy érzem, mintha csodálatos ajándékot kaptam volna.

Gladys egy ablak melletti fotelba ült, fejét a tenyerébe támasztotta. Nagy barna szemével – melyben mintha a napsugár rezgett volna – elgondolkodva nézett fel nevelőnőjére, aki ezt a tisztét mindinkább a házvezetőnőével cserélte fel.

– Tudja, mi az a honvágy, Clara kisasszony?

– Ó, igen – felelte ő egy széktámlának támaszkodva, elmerengve –, kezdetben rettenetesen kínzott, amikor itt még minden oly idegennek tűnt. Ám miután az én kis növendékemet a szívembe zártam, hamar elült a fájdalom. Ahol mi, nők szerethetünk valakit, gyorsan hazára találunk.

– Azóta nem is vette elő a honvágy?

– De, még egyszer, amikor a kisfiú meghalt. Ahogy ott álltam a sírok között, a calvaryi temetőben, hirtelen ismét megrohant a honvágy, mint valami betegség. Arra gondoltam, milyen borzasztó lenne ebben az idegen földben nyugodnom. Bizony, Gladys kisasszony, a véremben van ez az érzelmesség. Ha akkor nem találtam volna meg olyan gyorsan magát, nem is maradtam volna Kaliforniában.

– Tehát én tartottam itt, kedves Clara kisasszony? – mosolygott a leány.

– Hiszen tudja, Gladys kisasszony – nézett rá komolyan a házvezetőnő –, még ha nem hangoztatom is, hogy maga az egyetlen ember a világon, akihez az én vén szívem kötődik. Mindenkit elveszítettem, aki közel állt hozzám, maga viszont olyan kedves és drága nekem, mintha a saját gyermekem volna.

– Drága Clara kisasszony – fogta meg a kezét Gladys –, jól tudom, hogy szeret engem. Érzi azt az ember. Én is szívből szeretem magát. A szüleimen kívül senkinek nem tartozom ennyi hálával. Sokat fáradozott azért, hogy tisztességes embert faragjon belőlem, én pedig tőlem telhetően igyekeztem megkönnyíteni a feladatát. Higgye el, bár sohasem beszéltem róla, mégis tudom, hogy csak magának köszönhetem, ha lett belőlem valaki. Neveletlen süldő lány voltam, amikor hozzánk került. A mama folyton betegeskedett, túl gyenge és erélytelen volt, semhogy megfékezhetett volna egy ilyen kis vadócot. A papa pedig... hiszen tudja. Mindig az az érzésem, alapjában véve túlságosan örült ifjonti hevességemnek, semhogy fékezni akart volna. Azt hiszem, jobb szerette volna, ha fiúnak születek. Egy lánnyal nem tudott mit kezdeni, talán nem is egészen fogadott el. Úgy tűnik, csak a legutóbbi években sikerült kivívnom az elismerését és megbecsülését.

– Nagyon imponált neki, amikor ifjú hölgy létére magától értetődő természetességgel besétált Garring úr irodájába, és munkát kért tőle, mint ami teljes joggal megilleti.

– Hát igen – nevetett Gladys –, a tizennyolcadik születésnapomon odamentem John bácsihoz, és azt mondtam neki: „Tudd meg, bácsikám, hogy Clara kisasszony szerint ezennel befejeződött a nevelésem, már amennyire nevelhető vagyok. Amikor a te Dick fiad betöltötte a tizennyolcat, beléphetett a Garring és Társához, és dolgozhatott ott. Ami neki jár, az nekem is dukál. Semmi kedvem haszontalanul henyélni, tanulmányaim befejeztével felszabadult napi hat órám, amelyet komoly munkával szeretnék kitölteni. Légy szíves, segíts ebben!”

– Ügyes húzás volt Dick úrfira hivatkoznia! – ismerte el Clara kisasszony.

– Ez csak természetes, elvégre magánál tanultam. Talán loptam volna a napot, töltöttem volna édes semmittevéssel üres óráimat? Halálra untam volna magam. Maga mellett, kedves Clara kisasszony, belém ivódott, hogy a munka áldás. Meg aztán a német vér mellett elég amerikai sütnivalóm is van, hogy örömömet leljem a bizniszben. Munkát kértem tehát. Garring bácsi először elképedt, aztán nevetett, és a maga pattogó modorában kijelentette: „Rendben, legyen napi négy óra, tíztől kettőig. Ezalatt hasznosíthatod magad itt, a cégnél. Már azt is tudom, hogyan, te kis nyelvtehetség. Németül és franciául folyékonyan beszélsz, a stílusod is választékos, gördülékeny. Ezen a két nyelven te fogod bonyolítani az üzleti levelezést. Így idővel betekintést nyersz a cég ügyeibe. De ebben a négy órában kemény kötelességteljesítést várok tőled, különben azonnal elbocsátalak. Ebben a házban komolyan kell dolgozni. Kapsz helyet Dick irodájában, hacsak nem akarsz apád mellett dolgozni.”

– És minthogy első üzleti sikereit nem óhajtotta atyai felügyelet mellett elérni – nevetett a házvezetőnő –, jobbnak látta Dick úrfi irodájába beköltözni. Először azt hittem, nem sok jó fog kisülni az egészből, kizártnak tartottam, hogy Dick Garring jelenlétében komolyan dolgozni tudjon.

– Akkor félreismert bennünket. Dick meg én a munkában nem ismerünk tréfát, és remekül megférünk egymással, ha épp nem vitatkozunk. Ámbár talán akkor értjük egymást igazán. Mindegy, hogy munkáról, sportról vagy szórakozásról van szó, Dick régi jó pajtásom mindenben. Amilyen komoly és lelkiismeretes a munkában, olyan fesztelen és vidám a sportban, játékban. Belém is szorult becsvágy, szeretném a rám ruházott feladatokat a Garring és Társa mindkét főnökének megelégedésére elvégezni, éppúgy, mintha alkalmazott volnék. Azt hiszem, mindent önteltség nélkül kijelenthetem, hogy híven teljesítem kötelességemet. Amióta mindenfelől dicsérnek, milyen derék levelező vagyok, a papa is becsülni kezdett. Eleinte kissé gunyorosan figyelte ténykedésemet, de ez hamar megváltozott. Most már rendszeresen hívnak, ha fontos üzleti tárgyalásokra kerül sor. Megkérdezik, melyik párizsi cégtől rendelünk hímzett és szőtt falikárpitokat, honnét szerezzünk be intarziás bútort vagy festményeket, mely német vállalatok szállítanak bútorszövetet, fémszerelvényeket és fafaragványokat. Dick nap nap után áradozik, hogy úgy értek az üzlethez, mint egy dörzsölt kereskedő. Garring bácsi mosolyogva megcirógatja az arcomat, és elragadó ifjú hölgynek nevez. A papa ilyenkor csak biccent, mintha azt mondaná: „Persze, hiszen a lányom.” Időnként egészen komolyan beszél velem üzleti ügyekről. Erre különösen büszke vagyok.

– Nagyon örülök, Gladys kisasszony, hogy ennyi élvezetet lel a munkájában.

– Szégyellném is magam, ha kárba veszett volna Clara kisasszony sok fáradozása. Szóval és személyes példával mindig arra tanított, hogy az ember csak akkor ér valamit, ha használni tud. Nemegyszer értésemre adta, hogy a henyélés megvetésre és szánalomra méltó. Én pedig nem akarok henyélni.

– Akkor hát nem éltem hiába – szorította szívére a kezét Clara Breitfeld. – Örülök, hogy ilyen szépen felnőtt, testileg és lelkileg egyaránt, és teljesen megértem, hogy a hasznos munkában talál kiteljesedést. Hiszen bőven van még ideje, hogy élvezze a fiatalságát.

– De még mennyi – állt föl Gladys. – Most azonban magára hagyom, Clara kisasszony, sietek megírni a báli meghívókat. Mivel jövő csütörtökre szólnak, szeretném még ma szétküldeni mindet, különben félő, hogy sokan lemondják.

A házvezetőnő barátságosan biccentett, s a leány elhagyta a helyiséget. Áthaladt néhány szép és gazdagon berendezett termen, majd a tágas és elegáns előtéren át fölment emeleti lakosztályába.

– Hahó! Gladys! – harsant kiáltás az ablaka alól. Odalent hirtelenszőke, kék szemű, napbarnított fiatalember állt kényelmes terpeszben. Kezét vitorlás öltözékének nadrágzsebébe süllyesztette. Rokonszenves vonásai fiatalos, túláradó derűt tükröztek.

– Te vagy az, Dick? – bukkant fel a nyitott ablakban Gladys Forester.

– Bizony ám! Öt óra.

– Csak ne olyan szemrehányóan, öregfiú, mindjárt elkészülök, időben, mint mindig.

– Meg kell hagyni, drágaságom, nő létedre elképesztően pontos vagy. Na, gyere, várlak.

– Máris.

A leány eltűnt, Dick Garring pedig zsebre dugott kézzel, lassan ballagott a bejárat felé.

Kisvártatva megjelent Gladys, fehér vászonruhában és nyitott nyakú, hosszú, bő blúzban. Szőkésbarna hajára fehér sapkát húzott, amely bájosan állt szép arcához.

– Mehetünk vitorlázni, öregfiú! – jelentette ki vidáman.

– Gyerünk!

– Hallod-e, Dick, légy szíves, vedd ki a kezedet a zsebedből!

– Már megint nevelsz? – sóhajtott a fiatalember.

– Egy jól nevelt német úriember sohasem merne zsebre dugott kézzel beszélni vagy sétálgatni egy hölggyel.

– Hol itt a német úriember?

– Szeretném, hogy lovagiasan és udvariasan viselkedj a hölgyekkel.

– Nekem nyolc! – húzta ki vállvonogatva kezét a zsebéből az ifjú Garring. – Lovagiasan lemondok erről a kényelmes pózról.

– Lehet, hogy kényelmes, de semmi esetre sem szép.

– Hm. Egy hölgynek mindig igaza van.

– Látom, fejlődsz – kacagta el magát Gladys. – De most már beszéljünk másról! A papa szerint szándékodban áll Németországba utazni.

– Igaz.

– Nekem miért nem szóltál erről?

– Először is csak tegnap határoztam el magam, másodszor pedig azt hittem, téged nem érdekel a dolog.

– Ugyan már, Dick, engem minden érdekel, ami veled kapcsolatos.

– Ellentmondásba keveredtél, drágaságom. Két hete és három napja leszögezted: „Tökéletesen érdektelen a számomra a személyiséged, kedves Dick” – utánozta Gladys nőies hanghordozását a fiatalember.

– Úgy látszik, ez mély benyomást tett rád. Valóban épp két hete és három napja történt?

– Valamint három órája meg tizenöt perce. Igen... egészen pontosan. Épp tíz perccel azelőtt, hogy kiléptünk volna az irodánkból.

– Csakugyan, pajtikám! – bólogatott erélyesen némi tűnődés után Gladys. – Sürgős megrendelőlevelet kellett írnom Németországba, te meg akkor jössz azzal a lényegtelen kérdéssel, hogy vajon a kék vagy a szürke nyakkendő emeli-e ki hatásosabban a személyiségedet. Megjegyeztem, hogy annak csak az öltönyhöz kell illenie, nem a személyiséghez. Mire te közölted, hogy az öltöny is a személyiséghez tartozik. Erre aztán megmakacsoltam magam, és biztosítottalak, hogy tökéletesen érdektelennek találom a személyiségedet.

– Így is jó!

– Nem, kedves Dick, nem jó. Csak a pillanat hevében ragadtattam magam erre a kijelentésre, mert fontos levelet kellett fogalmaznom.

– Ó! Én meg azt hittem, örökre szól.

– Nem örökre, és különben sem hitted azt. Szóval Németországba akarsz utazni?

– Igen.

– Na és mikor?

– Ma, holnap – vont vállat Garring –, a jövő héten vagy egy év múlva. Nem vagyok jós. A lényeg, hogy Németországban helyreálljon a rend. Nekem hat hónap múlva lenne legalkalmasabb, és remélem, hogy akkor útnak indulhatok. De miért érdekel annyira?

– Mert veled szeretnék menni.

Közben a tengerpartra értek, ahol Dick Garring kis vitorlása egy deszkamólóhoz kikötve vesztegelt. A fiatalember épp átszökkent a hajó fedélzetére, és most a váratlan közléstől meglepve leült. Elkerekedett szemmel bámult a leányra.

– Velem akarsz jönni?

Gladys bólintott.

– Van valami kifogásod ellene?

– Nincs.

– Akkor ne csodálkozz annyira, ez nem hízelgő rám nézve. Gondolom, örülsz, hogy elkísérlek.

– Te tréfálsz?

– Add a kezed, segíts beszállni! Nem illő, hogy egy hölgynek egyedül kelljen fölkecmeregnie egy hajóra.

Dick fölpattant, és erős karjával könnyedén a fedélzetre emelte Gladyst.

– Bocsáss meg! Nem találtam szavakat. Tényleg nem bolondozol?

– Nem, kedves Dick, a legkomolyabban beszélek.

– Németországba akarsz utazni velem?

– Mint ahogy most pedig át akarok hajózni veled a Golden Gate-szoroson, már amennyiben nem húzódozol a társaságomtól.

A fiatalember nevetett, hófehér fogsora kivillant napbarnított arcából.

– Még megfontolom.

– Ejnye, Dick – csóválta a fejét Gladys, mint egy oktalan fiacskája miatt aggódó édesanya –, nem való így válaszolni egy hölgynek efféle ajánlatra.

– Nem?

– Egyáltalán nem.

– Akkor hogy való?

– Ilyenformán: Végtelen megtiszteltetés és kimondhatatlan élvezet számomra, Forester kisasszony, hogy a kegyed kellemes társaságában indulhatok útnak.

– Badarság – vágott kópés fintort Dick. – Szeretnék végre értelmesen beszélni veled, Gladys. Tényleg Németországba akarsz utazni velem?

– Föltett szándékom, pajtikám. De talán bonts vitorlát, hogy kihajózhassunk. A többit megtudod útközben.

A fiatalember szót fogadott. Erőteljes mozdulatai elárulták, hogy mestere a vitorlázásnak. Egy inas segített neki, aki már a jachton várta. Miután felvonták a vitorlát, Dick kérdőn nézett a leányra:

– Indulhatunk?

– Rajta!

A kecses hajó kiterjesztett szárnyú, hatalmas, fehér vízi madárként siklott ki. Mihelyt menetirányba fordultak, Dick Gladys mellé telepedett, a szolga pedig teát készített nekik.

– Hallgatlak, Gladys.

A leány elmesélte, amit ebédnél beszéltek az apjával, s befejezésül vidáman kijelentette:

– Elvégre egészen természetes, hogy együtt utazzunk.

– Magától értetődik – bólintott helyeslően Dick.

– Kezet rá! – nyújtotta jobbját Gladys.

Az inas teát és aprósüteményt szolgált fel, a jacht könnyedén és sebesen szelte a nyugodt tengert, a két fiatal pedig útiterveket szövögetett kedélyesen.

Dick Garring huszonnyolc esztendős volt, hét évvel idősebb Gladysnél. Gyermekkoruktól fogva – azóta, hogy a leány szüleivel San Franciscóba költözött – szívélyes, pajtási viszonyban álltak, mintha testvérek volnának, s miután felnőttek, egyiküknek sem jutott eszébe változtatni ezen. Gyöngéd kapcsolat nem alakult ki köztük, de ahogy gyermekfejjel a csínytevésben, úgy most a munkában bizalmas társak voltak, s élvezték egymás barátságát.

A fiatalembert büszkeséggel töltötte el, amikor barátai dicsérték Gladys szépségét és kedvességét, a leány meg lovagias viselkedésre oktatta Dicket, és élénken érdeklődött kisebb-nagyobb gáláns kalandjai felől.

A két apa régebben fontolóra vette, hogy egyszer összeházasítja a fiatalokat, de hamarosan be kellett látniuk, hogy Dick és Gladys el sem tudná képzelni, hogy ne testvérként vagy pajtásként nézzen a másikra. Míg azonban Dick Garring már maga mögött tudhatott itt-ott egy kis enyelgést, egy-egy futó viszonyt, ami az aranyifjúság köreiben szokásban volt, Gladys szíve még egyetlen lovagja előtt sem tárult ki. Huszonegy éves létére sem tett szert tapasztalatokra, mert bár számos rajongója és komoly udvarlója akadt, akik közül egyik-másik iránt némi átmeneti érdeklődést mutatott, ám mihelyt valamelyiküket közelebbről megismerte, újra meg újra megállapította, hogy jobbat várt. Így aztán ez idő szerint a legcsekélyebb kilátás sem ígérkezett arra, hogy a vagyonos és köztiszteletben álló Forester szenátor leánya a kezét nyújtsa valamelyik hódolójának.

Az apja ezen a téren sem kívánta befolyásolni. Úgy tűnt, nem sürgős férjhez adnia leányát. Szívesen nézte ugyan, amikor körülzsongják, s amikor jelenlétével emelte egy-egy otthonukban adott estély fényét. Az utóbbi években időnként észrevették rajta, hogy rendkívül büszke az ő szép és tehetséges leányára. Azt persze sajnálta, hogy Gladys és az ifjú Garring között nem szövődtek gyöngéd szálak, más alkalmas kérőt azonban eleddig ő sem látott gyermeke számára.

Látszólag magával Gladysszel sem sokat törődött, de kimondhatatlanul tetszett neki, hogy a leány olyan erélyesen követelt helyet magának a Garring és Társa cégnél. Tulajdonképpen már beszélt is üzlettársával arról, hogy nem bánná, ha Gladys cégjegyzési jogot kapna. John Garring nagyra tartotta a leányt szorgalmas, megbízható munkájáért, és azonnal egyetértett Forester elképzelésével, annál is inkább, mert ekkor már a fiatal Garring is aláírási joggal bírt, ésszerűnek tűnt tehát, hogy Frederick ugyanezt igényli saját gyermekének.

Gladys még mit sem sejtett apja szándékáról, amely eddigi tevékenységének legteljesebb elismeréséből táplálkozott. A következő hétre bált szerveztek Forester szenátor házában, s ez alkalommal kívánta a férfi megünnepelni leányának a Garring és Társa cégvezetőjévé történő kinevezését.

Erről persze a leány még nem tudott, és Dicket sem tájékoztatták, mert ellenkező esetben talán továbbadta volna a hírt barátnőjének. Annyira egy húron pendültek, hogy nemigen bírtak titkot tartani egymás előtt. Gladyst tehát meglepetés várta, azt hitte, születésnapja tiszteletére rendezik az ünnepséget, ugyanis azon a napon töltötte be huszonegyedik életévét.

A hajókirándulás nyugodtnak indult, majd hirtelen zivatar tört ki, felkorbácsolta a tengert. Jóllehet azonnal visszafordultak, mégis viharos utat kellett kiállniuk, míg a kikötőbe értek. A kis vitorlás a toronymagas hullámok hátán lovagolt, majd ismét a mélybe zuhant. Dick és Gladys azonban hozzáedződtek már az ilyesmihez, a fiatalember ráadásul kitűnően értett a kormányzáshoz. Gladys átölelte az árbocot, és nekifeszült a szélnek. Nevetve rázta le magáról az arcába fröccsenő vizet, és nagyokat kurjongatott, ahogy a vitorlás föl-le táncolt.

Dick erős karjával mesterien kezelte a vitorlát. Arca megfeszült, izmai kidagadtak, míg sikerült megfelelő szögbe állítania a vásznat. Legénység híján Gladys segített neki, az inas pedig az edényt igyekezett biztonságba helyezni. A förgeteg Gladys karcsú testéhez szorította a ruhát, Dick szőke üstöke lobogott a szélben. A fiataloknak azonban mindez meg se kottyant. Élvezték a hánykolódást és a kemény munkát. Nem volt könnyű a mólóig eljuttatniuk a vitorlást, de helytálltak. Amikor végre biztonságosan lehorgonyozták a jachtot, Dick lehúzta a cipőjét és a harisnyáját, majd a fölcsapó hullámok közepette cipelte partra Gladyst.

– Pompás volt ez a hajókirándulás, rég nem élveztem ennyire – lelkendezett a leány, átnyújtva a fiatalember lábbelijét, amelyre eddig ő vigyázott.

Dick letette a száraz fövényre, és felöltözött.

– Nagyszerű, drágaságom! Te pedig hősiesen és rettenthetetlenül viselkedtél. Ki nem állhatom, mikor a hölgyek sikoltoznak és jajveszékelnek, amint kissé megélénkül a szél.

Bajtársi egyetértésben vonultak át a szenátor házának kertjén.

– Gyere be, Dick, Clara kisasszony készít neked egy italt meg egy kis harapnivalót. Bizonyára megéheztél és megszomjaztál.

– Hát te?

– Veled tartok.

– Akkor nyomás!

Bementek a házba, ahol még egy félórácskát üldögéltek együtt, a házvezetőnő kevert egy jó erős koktélt Dicknek, s Gladys is magához vett egy pohárka bort.

Közben még egyszer megbeszélték Clara kisasszonnyal az útitervet. Megállapodtak, hogy nem halogatják sokáig az indulást.

II.

Berlin egyik kis, keleti elővárosában, egy bérház harmadik emeletén, amelynek szűk helyiségei babaszobának is beillettek volna, karcsú fiatal nő állt az ablaknál. A szerényen berendezett szobácska bútorai között alig maradt szabad hely.

Az ifjú hölgy tizenkilenc-húsz éves lehetett. A pályaudvart figyelte, amely a házzal nagyjából szemközt emelkedett, s kijáratánál épp nagy tömeg özönlött kifelé.

Végre jól ismert alak bontakozott ki a tolongásból. A leány várakozásteljes tekintettel nézte fivérét, egy nyúlánk fiatalembert, aki gyors, ruganyos léptekkel sietett a ház felé.

Néhány perccel később Rose Marie Dernburg kinyitotta a kis lakás ajtaját. A három szobán és a parányi konyhán bátyjával osztozott. Az előszoba keskeny folyosóján két ember bajosan fért el egymás mellett, Rose Marie izgatottan pillantott fel testvérére.

– Végre, Hans! Olyan nyugtalanul vártalak – fogta meg a fiatalember kezét, és behúzta az előszobába.

– Hidd el, én is alig vártam, hogy hazaérjek – felelte kalapját a fogasra akasztva Hans.

– És? Sikerrel jártál? Találtál végre állást?

– Nem – sóhajtott a fiatalember –, még mindig nem. Három helyen próbálkoztam, de sehol sincs üresedés. Mostanában alig építenek valamit. Úgy tűnik, egy fiatal építésznek, aki még nem ismert, nincs helye Németországban. Ki kéne vándorolni.

– Szegénykém! – sápadt el Rose Marie. – Tehát megint semmi!

– Ne nézz olyan riadtan! – simogatta meg haját a bátyja. – Azért nem egészen üres kézzel jöttem haza. Legalább egy kis megbízást sikerült szereznem. Egy építési vállalkozó néhány vázlatot adott kidolgozásra. Ha jól sikerül, talán időnként akad még valami. Csak állandóra nem akar fölvenni, bár tetszettek neki a munkáim.

Beléptek a csöppnyi nappaliba, amely a testvérpár hálószobáit választotta el egymástól. A helyiség közepén tisztán megterített asztal állt, rajta szerény ebéd. A testvérek letelepedtek, és csendben eddegéltek.

– Ha legalább kicsit több helyünk lenne! – sóhajtott fel Hans. – Akkor megpróbálhatnék más cégektől is megbízásokat szerezni, s itthon dolgozhatnék. De ebben a liliputi szobában még megfordulni is alig lehet. Na, ne lógasd az orrodat, Rose Marie, majdcsak jönnek jobb napok is!

– Nem búsulok annyira, mint gondolod – erőltetett mosolyt az arcára a leány. – Hiszen eddig is boldogultunk valahogy.

– Főként persze te teremtetted elő a legszükségesebbeket – fogta meg a kezét a bátyja.

– Ez magától értetődik, Hans, hiszen én egészséges voltam. A karod sokáig megakadályozott abban, hogy pénzt kereshess. Örülök, hogy a masszázs jót tett neki, és teljesen meggyógyult. Emlékezz vissza, milyen borzalmas volt, amikor a frontról hazakeveredtél. Azt hittük, örökké béna marad a karod.

– Azok tényleg keserves idők voltak – sóhajtott Hans, végigsimítva a homlokán. – A tetejében ez az egész felfordulás. Szegény drágám, mi mindent kellett elviselned velem! Nem sok örömöt nyújtott neked az élet.

– De legalább téged visszakaptalak, újra erős és egészséges vagy, kedves Hans. Most majd jóra fordul minden. Annyira bízom a jövőben, érzem, hogy valahol a világon szerencse vár ránk.

– Kicsi Rose Marie! Reménykedjünk, hogy ne kelljen csalódnod. De most mesélj: hogy telt a délelőttöd?

– Ahogy mindig. Rendbe szedtem a lakást, majd nyolctól tízig Sauer tanácsosnénál időztem, fölolvastam neki, és írtam néhány levelet. Azután Böhmer patikus könyvelését intéztem. Tizenkettőre azzal is elkészültem, akkor hazasiettem, hogy elkészítsem az ebédünket. Közben legépeltem néhány oldalt Stahringer doktor kéziratából. Remélem, ma estére végzek vele. Kétszáz márkát kapok érte! Milyen jó, hogy apánk hagyatékából az írógépet nem adtam el. Újat most nem engedhetnék meg magamnak, irtózatosan drága az ilyesmi.

– Mint minden más, drága Rose Marie. Én is örülök, hogy megvan a masina, és hogy Stahringer doktor olyan szorgosan gyártja neked a kéziratokat. Azokat mindig jól megfizeti.

– Igen, mert a sok idegen szó miatt nem írathatja le akárkivel.

– No, munkához is látok – emelkedett föl a fiatalember –, hogy holnap estig elkészüljek a vázlatokkal. Akkor én is pénzt hozok haza.

– Hála istennek! Kifizethetjük a lakbért, és hozathatunk szenet is, amennyit jegyre adnak. Február elsején fizet a tanácsosné meg a patikus, abból egy darabig megint kihúzzuk.

– Én meg remélhetőleg hozzájutok még néhány megbízáshoz. Ne csüggedjünk! Hogy van a tanácsosné?

– Nem túl jól. Szegényke nagyon levert, úgy sajnálom. Képzeld el, egész nap otthon kell ülnie, arra a morcos cselédre utalva, aki nyög, ha meg kell mozdulnia. Ma megint elmondta, hogy vérzik a szíve, amiért el kellett bocsájtania, de minden fillért meg kell néznie, csak a legszükségesebbekre futja. Társalkodónőt már nem engedhet meg magának, örülhet, amíg cselédre telik. Jó, ha egy-két garast félre tud tenni, amiből legalább néhány órányi felolvasást meg tud fizetni.

– Bizony – bólogatott Hans –, sajnálatra méltóak ezek az elszegényedett egykori gazdagok. A békeidőkben a tanácsosné kényelmesen éldegélhetett a jövedelméből. Szakácsnét és társalkodónőt tarthatott, és sokféle fényűzésre tellett neki. Most meg a legfontosabbakra is alig, és mivel megromlott egészségi állapota miatt kiszolgáló személyzetre szorul, emiatt mindenféle nélkülözésre kényszerül.

– Ha te nem lennél, Hans, ha nem szeretnék annyira együtt élni veled, akkor tényleg ott maradtam volna nála, elvégeztem volna minden cselédmunkát, mert mindig kedvesen és jól bánt velem, amíg a társalkodónője voltam.

– Én is örültem, hogy a védőszárnyai alatt tudhattalak téged, amíg a fronton harcoltam. Hála az égnek, legalább addig biztos megélhetésed volt nála, amíg haza nem jöttem.

– Igen, csak a háború után következett ez a nagy drágaság.

– Sajnos. Tudod, Rose Marie, ha majd megint jobban keresek, többé nem kell pénzt elfogadnod a tanácsosnétól a felolvasásért.

– De jó lesz! Mihelyt nélkülözhetjük azt az összeget, lemondok róla, és minden szabad órámat a tanácsosnénak szentelem. De most fogjunk hozzá a munkához!

Így is történt.

Ezután csak az írógép kattogása és a rajzpapír zizegése hallatszott a kis szobában.

Csak sötétedés után tartottak egy kis szünetet.

– Épp azon morfondíroztam – állt föl Hans –, hogy készítek néhány belsőépítészeti tervet is. Ha pillanatnyilag az új építkezés kevés is, azért csak akad elég sok újgazdag, aki átrendezteti a lakását. Talán több szerencsével járok efféle rajzokkal. Nagyarányú terveket mostanában úgysem lehet megvalósítani. Miért ne fordítanám belsőépítészetre az energiámat? Voltaképpen mindig is érdekelt ez a terület, sokat álmodoztam arról, hogy egyszer majd olyan házakat építek, amelyeket az utolsó képszögig én rendezhetek be.

Rose Marie lecsúsztatta fürge ujjait a billentyűkről.

– Próbáld csak meg! – bólogatott. – Egyáltalán, ne aggodalmaskodjunk többet, mint okvetlenül szükséges! Manapság legalább a reprezentálás miatt nem kell, hogy fájjon a fejünk. Hiszen ki is törődik velünk? Azelőtt, amíg szüleink éltek, és apa ereje megfeszítésével próbálta fenntartani az üzletet, kifelé jólétet kellett mutatnunk, hogy el ne veszítse mindenütt a hitelét.

– Borzasztóak voltak azok az utolsó békeévek – dörzsölte meg homlokát a bátyja –, miután anyánk meghalt, és apánk ereje végéhez ért. Sokszor úgy éreztem, minden romba dől körülöttünk. Szinte megkönnyebbültem, mert elterelte figyelmemet a gondjainkról, amikor be kellett vonulnom, alighogy befejeztem tanulmányaimat. Aztán a fronton megkaptam a leveledet, amelyben közölted, hogy a háború kitörése végképp tönkretette a Dernburg céget, és apánk kétségbeesésében főbe lőtte magát. Letaglózott a hír. Lelki szemeimmel egy szál magadban láttalak, a semmi közepén, és nem tudtam, miképpen menthetnélek meg a nyomortól. Szinte gondolkodás nélkül szabadságot kértem, amit meg is kaptam, és siettem, hogy minél előbb otthon lehessek veled. Otthon? Nem is volt már otthonunk.

– Nem, a hitelezők mindent elvettek tőlünk. Nem maradt más, csak ez a kevés értéktelen bútor az egykori vendégszobáinkból, meg apánk írógépe, amelyet odahaza használt, és amelyen én unaloműzés gyanánt titokban gyakorolgattam. Milyen szerencse, hogy a papa nem ügyelt rá, és hagyta. Örültem, amikor megjöttél, mert tényleg tehetetlenül álltam az események közepette.

– Nem csoda, alig tizenhat évesen kellett elviselned a hitelezők rohamát. Hála istennek, ki tudtuk elégíteni követeléseiket, mert épp akkoriban köszöntött be az áruhiány, és az éveken át haszontalanul elfekvő, sok végnyi bútorszövetet, amelyet korábban senki nem akart megvenni, hirtelen jó pénzért értékesíthettük. Így legalább a nevünket megmenthettük a meghurcoltatástól, és nem kellett szemlesütve szégyenkeznünk a megrövidített hitelezők előtt. Azt nem bírtam volna elviselni. De a Dernburg és Fia cég apánkkal véget ért, s ez nagy kár. Valaha igen jó hírnévnek örvendett a bútorszövet - szakmában, még a határokon túl is.

– De nem apánk hibája, hogy a vállalat régi fénye mindinkább megkopott, Hans. Sok csapás érte.

– Tudom, Rose Marie, nem kell védened őt. A nagypapa idején mindenesetre még virágzott a cég, bár a kíméletlen verseny miatt már akkor is mutatkoztak a hanyatlás első jelei. Amikor aztán nagyapánk halála után apánk abban a súlyos helyzetben átvette az irányítást, még nagyon fiatal és tapasztalatlan volt. Üzleti nehézségei adódtak, amelyeket persze még kiheverhetett volna, ha nem épp akkor éri újabb csapás. Az volt a vég kezdete.

– Apánk becstelen pénztárosára gondolsz, aki kétszázezer márkát elsikkasztott, pont amikor égető szükség lett volna arra az összegre? Anyánk sokat mesélt róla.

– Igen, arra gondoltam. Akkor rendült meg először a Dernburg és Fia. A szüleink épp visszatértek rövid nászútjukról. Apa a válsághelyzetben elveszítette a fejét, és idegességében meggondolatlanul cselekedett. Pénzt vett fel magas kamatra, hogy a cég jó hírét mentse, és egy uzsorás függőségébe került, aki aztán mind mélyebbre taszította.

– Az a pénztáros okozta a cég romlását.

– Kétségtelenül, hiszen jóval nagyobb kárt okozott apánknak az eltulajdonított összegnél, mert arra kényszerítette, hogy elhagyja a szilárd alapokat, és ingatag talajra lépjen. Évekkel később ugyan visszajuttatta az elsikkasztott pénzt, miután a körözés ellenére akadálytalanul külföldre távozott.

– Ugye, valami hongkongi bank utalta vissza az elrabolt pénzt, kamatos kamatokkal együtt?

– Pontosan, az a becstelen pénztáros levélben bocsánatot kért, és Hongkongból elintézte a visszafizetést. Friedrich Forstnak hívták az illetőt.

– Szóval mégis volt valami becsület abban a zsiványban. Akkor is elsősorban az övé a felelősség a Dernburg és Fia bukásáért.

– Meg az apánké! Ez vitathatatlan. A sorozatos csapások nyomán elveszítette az áttekintőképességét, és olyan üzletekbe bocsátkozott, amelyekre azelőtt nem vállalkozott volna. Amikor a csaló évek múltán visszaküldte neki az elrabolt pénzt, azzal már csak a felelőtlenül felvett kölcsönök egy részét tudta apánk törleszteni. Eladósodott, és a cég soha többé nem állt talpra. Jó híre és korlátlan hitele odaveszett, már csak nagyon óvatosan kötöttek üzletet vele. Apánk évről évre közelebb került a csődhöz. Ezért nem akarta, hogy kereskedő legyek, és belépjek a céghez. Érettségi után azt mondta, próbáljak meg saját lábamra állni, a Dernburg és Fia jövője bizonytalan. Amúgy is nagyobb kedvem volt az építészethez, így lelkesen vágtam bele tanulmányaimba, amelyeket a szokásosnál rövidebb idő alatt végeztem el. De alig szereztem diplomát, kitört a háború, a frontról pedig fél karomra bénán tértem haza.

– De hála istennek, újra meggyógyultál – ugrott fel Rose Marie, és átölelte testvérét. – Amit tanultál, arra biztosan alapozhatsz, azt már senki nem veheti el tőled. Ne is gondolj többé a nehéz időkre, amikor attól kellett félned, hogy nyomorék maradsz!

– Istennek hála! – nyújtotta ki két karját Hans, és a levegőbe markolt, mintha meg akarna győződni arról, hogy valóban nem mozgásképtelen. – Most már nem foghat ki rajtunk a végzet, húgocskám. Én is hiszek abban, akárcsak te, hogy egyszer ránk mosolyog a szerencse. Eddig még mindig megsegített valahogy az ég. Amikor annak idején, apánk halála után szabadságra jöttem, és nem tudtam, mihez kezdjek, hogy téged biztonságba helyezzelek, akkor megjelent Sauer tanácsosné, arra hivatkozott, hogy valaha édesanyánk barátnője volt, és felajánlotta nekem, hogy fiatal korod ellenére magához vesz téged társalkodónőnek. Nagy kő esett le a szívemről, ezt sohasem felejtem el az idős hölgynek. Így biztonságot nyújtott neked, mielőtt én gondoskodhattam volna rólad, sőt még azt is megengedte, hogy ezt a pár bútort meg a ruháimat nála elraktározzuk.

Rose Marie bólintott.

– Nekem pedig volt elég időm, hogy a gépírást gyakoroljam, nyelvtudásomat gyarapítsam, és sok egyebet elsajátítsak. Hálával tartozom neki ezért. Így amint hazajöttél, és a tanácsosnénak el kellett bocsájtania állásomból, azonnal munkát találtam Stahringer doktornál. A doktor nagyon elégedett velem, legközelebb egy angol fordítást bíz rám. Ha az jól sikerül, akkor további fordításokat kapok. Márpedig gondom lesz rá, hogy jól sikerüljön.

– Derék húgocskám! – mosolygott Hans.

– Neked sem kell szégyenkezned, bátyám. Amióta meggyógyultál, többé semmitől sem félek. Tudom, hogy boldogulni fogunk.

A fiatalember megsimogatta a leány fejét. Rose Marie időközben meggyújtotta a lámpát, amelynek fényében, selymesen ragyogott gesztenyebarna haja.

– Bárcsak jobb életet biztosíthatnék neked!

– Csak ennél rosszabb ne legyen, Hans! Majd meglátod, előbb virrad fel a mi napunk, mintsem gondolnánk. Most pedig dolgozzunk szorgalmasan tovább!

Rose Marie kiment a konyhába, teát készített, s néhány szendviccsel tért vissza.

Falatozás közben még váltottak pár szót, azután folytatták munkájukat, amíg a napi adagot el nem végezték.

Másnap reggel, amikor Rose Marie elvitte a letisztázott kéziratot dr. Stahringernek, kétszáz márkát és újabb megbízást kapott.

Jókedvűen igyekezett haza.

Amikor pedig Hans a rá következő napon leadta a megrendelt rajzokat, s csupán egy későbbi megbízás ígéretével távozott, nyomban hozzálátott elképzelése kivitelezéséhez, és néhány belsőépítészeti tervet készített. Ezeket egy Nyugat-Berlinben székelő nagy, elegáns lakásművészeti szalonba vitte el.

Ezúttal kedvezett neki a szerencse. Az elárusítóban, aki eléje sietve tudakolta, mit óhajt, egykori harctéri bajtársát ismerte föl. Habozás nélkül elmondta neki, mi járatban van, és az illető kieszközölte, hogy a cég főnöke azonnal fogadja őt.

Az üzletvezető megtekintette a terveket, amelyeket Hans egy mappában magával hozott. Szerfölött megtetszettek neki a rajzok, s úgy vélte, bár pillanatnyilag elég lanyha a kereslet, azért bekeretezhetnék és a bemutatóteremben kifüggeszthetnék Dernburg úr munkáit. Igen tisztes áron mindjárt meg is vásárolta mind a négy vázlatot, s buzdította alkotójukat, hogy próbálkozzék tovább, nyújtson be újabb terveket.

A fiatalember örömmámorban úszott. Az iroda előtt izgatottan szorongatta meg volt harcostársa kezét, s egy ideig eldiskurált vele vágyairól, reményeiről, majd elhagyta a bemutatótermet. A négy rajzért ezer márka ütötte a markát. Ujjongani tudott volna, hiszen ennyi pénz már rég volt a zsebében. Persze a drágaság miatt ekkora összeggel sem sokat kezdhetett, mégis elgondolkozott, mivel örvendeztethetné meg a húgát.

Ötven márkát szánt egy kis meglepetésre, a többit lelkiismeretesen le akarta számolni Rose Marie kezébe, hogy a háztartásra fordítsa.

Egyik kirakattól a másikhoz lépett, és behatóan tanulmányozta a szép női holmik árát.

Elszontyolodva állapította meg, hogy bizony ötven márkáért semmiféle luxuscikket sem kapni.

Mind szerényebbre fogta elképzeléseit, végül egy csemegeboltban kötött ki, ahol vásárolt egy keveset abból a finom kekszből, amelyet Rose Marie régebben úgy szeretett. Ezenkívül felvágottat, zsemlét és egy kis gyümölcsöt vett.

Ennél ügyesebben nem költhette el a pénzt, így legalább egy pazar lakomára futotta belőle, este ínyencfalatokkal vendégelhette meg a húgát.

Alig várta, hogy hazaérjen.

Rose Marie lelkendezett, amikor kirakosgatta elé kincseit, s beszámolt neki sikeréről. A testvérpár már rég töltött el ilyen boldog estét.

Hans kinyújtóztatta a karját, vizsgálgatta, nem szállt-e el belőle az erő.

Talán most először nyugodott meg, mert érezte, hogy ismét erős és egészséges.

A két testvér sokáig beszélgetett, végül a fiatalember ismét kijelentette:

– Ha idehaza nem találok állást, külföldön próbálkozom.

III.

Frederick Forester szenátor házában népes társaság gyűlt össze. Az egész épület és még a kert is ünnepi fényárban úszott. Gladys édesapja mellett állva fogadta az érkezőket. Csodálatos, gyöngyházszínű puha selyemre dolgozott, rózsaszín muszlinruhát viselt, melynek szegélyére mályvacsokrokat hímeztek. Karcsú alakja apja válláig ért. A szenátor ezúttal a szokottnál nyájasabban nézett le leányára. Ma délután, amikor felköszöntötte huszonegyedik születésnapja alkalmából, átadott neki egy okiratot, amelyből kitűnt, hogy mostantól aláírási joggal bír a Garring és Társa cégnél. Ez megörvendeztette Gladyst, aki hálás szívvel mondott köszönetet.

– Szorgalmaddal és lelkiismeretességeddel rászolgáltál erre a kitüntetésre – mosolygott Forester. – Mivel fiam nincs, és te öröklöd mindenemet, helyénvaló, hogy érdeklődsz a cég ügyei iránt. Te meg Dick Garring vezetitek majd a vállalatot, ha mi John bácsival már nem leszünk. Szívesen láttuk volna, ha ti ketten másként is vonzódtok egymáshoz, de tudomásul vettük, hogy kapcsolatotok kizárólag baráti jellegű. Együttműködésetek most és a továbbiakban is üdvös az üzlet szempontjából. Dick már cégvezető, az apja helyettese, s mostantól te is cégvezetővé léptél elő, hogy szükség esetén képviselhess engem. Remélem, örömödre szolgál, hogy ezúton kifejezésre juttatom irántad való bizalmamat és nagyrabecsülésemet.

– El sem mondhatom, mennyire örülök – felelte sugárzó arccal Gladys –, milyen büszkeséggel tölt el bizalmadnak ez a jele.

Frederick ekkor elegáns ékszertokot nyújtott át, benne értékes gyöngysorral.

– Mivel a női szíveket mindig megdobogtatja az ékszer, ezt szántam másik születésnapi ajándékul.

– Köszönöm, édesapám! – A leány ujjai végigsiklottak az igazgyöngyökön. – Valóban szeretem a gyöngyöket, hisz melyik nő ne szeretné, de a cégvezetésnek még sokkal, de sokkal jobban örülök, mert úgy érzem, hogy azt az ajándékot legalább egy kicsit kiérdemeltem.

A szenátor mosolyogva bólintott, és homlokon csókolta gyermekét, majd visszavonult a szobájába. Nem érezte jól magát – az utóbbi időben ez gyakran előfordult –, és pihenni akart egy keveset, hogy este eleget tehessen társasági kötelezettségeinek.

Most tehát leányával együtt fogadta a vendégeket. Gladys karcsú nyakán ott csillogott a gyöngysor, amely csodálatosan illett ruhájához.

Az elsők között érkezett Dick Garring a szüleivel. A szőke fiatalemberen jól mutatott a frakk, már-már tiszteletet parancsoló megjelenését vidor arckifejezése ellensúlyozta. Kezében jókora virágcsokrot szorongatott.

– Isten éltessen, drágaságom! A nap folyamán ugyan egyszer - kétszer már felköszöntöttelek, de hogy lásd, nemhiába okítasz folyton az illemszabályokra, hoztam magammal még egy bokrétát. A délelőtti virágok az új cégvezetőnek szóltak, a délutániak a születésnaposnak, ezek pedig a bálkirálynőnek.

– Nahát, Dick! – nevetett a leány. – Hétmérföldes léptekkel haladsz. Nem jutok szóhoz.

– Remek, maradj így!

– Eszemben sincs. Hála istennek, máris visszaestél, ez magamhoz térített.

– Ennek örülök.

– Hanem, hallod-e, egy nap három csokor, ráadásul az a hatalmas doboz csokoládé, mindez alaposan megterheli a költségvetésedet.

– A cég állja – vont vállat Dick. – Üzleti célú kiadásként könyvelem el.

– Most aztán megnyugtattál.

– Akkor mindjárt azt is elárulom, hogy ma igen megnyugtató híreket kaptam Németországból. Ezért elhatároztam, hogy június végén odautazom. Remélhetőleg neked is megfelel az időpont?

– Tökéletesen. Tehát körülbelül három hónap múlva utazunk.

– Így van.

– Erről még beszélünk. Most hadd üdvözöljem a szüleidet!

Dick bólintott, és Clara kisasszonyhoz fordult, akinek nevetése a távolabb állóknak is elárulta, hogy a fiatalember szokás szerint évődik vele.

Gladys köszöntötte John Garringet és hitvesét. John bácsi megcirógatta a leány arcát, felesége pedig csókkal üdvözölte.

– Mit hallok? Cégvezető lettél? – mosolygott az előkelő megjelenésű hölgy.

– Bizony, igen fontos személyiséggé léptem elő.

– Ej, Gladys – csóválta a fejét Garringné –, ismered a nézeteimet: az üzlet nem hölgyeknek való. Kedves édesanyád magánkívül lett volna, ha tudomására jut ez a hajlamod.

– Az én drága mamikám mindent megengedett, ami nekem örömet szerzett. Biztos azzal a gondolattal is megbékélt volna, hogy üzleti téren igyekszem hasznossá tenni magam.

– Én azonban sehogy sem tudok megbarátkozni ezzel, kedves gyermekem. Megfosztod magad a legszebb varázstól, a kifinomult női vonzerőtől, ha férfi módjára irodában dolgozol.

Garringné apja – egy német báró – az óhazában eladósodván, kivándorolt Amerikába, ahol megcsinálta a szerencséjét. Az asszony ízig-vérig nagyúri dámaként viselkedett, s nem fért a fejébe, hogy képes Forester szenátor csemetéje – dollármilliók várományosa – üzleti ügyekkel vesződni. Ő bezzeg hagyta, hogy a férje meg a fia folyton kényeztessék, természetesen nagyszerűen értett ahhoz is, hogy a társaságban tündököljön, és szolgák hadának parancsoljon. Némileg gőgössé tette, hogy egy valódi német báró ivadéka, de ettől a kis gyengéjétől eltekintve környezete szeretetre méltó és jóindulatú asszonynak ismerte. Nagyon kedvelte Gladyst, és korábban erősen bízott abban, hogy majdan menyévé fogadhatja. Miután azonban a leány a cég fontos munkatársává vált, már cseppet sem bánta, hogy reményei szertefoszlottak. Ő egy törékeny, kifinomult, minden porcikájában nőies és alkalmazkodó teremtést szánt fia feleségének. Amikor ma meghallotta, hogy Gladys immár cégvezető – az ura szerint szorgalmas munkája megérdemelt jutalmául –, így szólt fiához:

– Most már örülök, Dick, hogy nem veszed el Gladyst. Nem tudnék elviselni ilyen menyet, aki mániákusan beleártja magát az üzletbe, ami tudvalevőleg a férfiak dolga. Pedig igazán semmi szüksége rá.

– Tényleg semmi – nevetett a fiatalember. – Egyszerűen passzióból csinálja. De szerintem remek lány, mama. Megvan a magához való esze, és ha nem volnánk olyan jó pajtások, szívesen megkérném a kezét, feltéve persze, hogy hajlandó hozzám jönni. De megnyugodhatsz, mert nem hajlandó.

– Ez valóban megnyugtató, fiam.

– Tulajdonképpen milyen menyet képzeltél el magadnak?

– Külsőre olyat, mint Gladys – válaszolta némi gondolkodás után Garringné –, hiszen igazán előkelő jelenség. De én ízig-vérig nemes hölgyet akarok, gyöngéd, simulékony egyéniséget, akinek a kisujjában van az etikett, már csak azért is, hogy téged kiegészítsen, fiam, mert te időnként olyan hanyagul viselkedsz, hogy az ember beleőszül.

– Egyelőre egyetlen ősz hajszálat sem látok a fejeden, drága mama – ölelte és csókolta meg édesanyját nevetve Dick.

– Ez kész csoda – vélte félig tréfásan, félig bosszankodva az asszony.

– Örülök, hogy ilyen csinos, előkelő dáma az édesanyám – csókolta meg még egyszer túláradó jókedvvel a fia. – Jó, hogy most már tudom, miféle sajátságokkal kell rendelkeznie a jövendőbelimnek, nehogy véletlenül olyanba találjak belészeretni, aki nem bír ezekkel.

– Csak gúnyolódsz, te zsivány! Egy pillanatig sem törődsz azzal, milyen menyet szeretne édesanyád.

Ezt Dick is pontosan így gondolta, s komoly erőfeszítésébe került, hogy ki nem mondja nyíltan. Garringné viszont ezen az estén nem tudta megállni, hogy ne közölje Gladysszel, mennyire rosszallja cégvezetői kinevezését.

Szerencsére nem beszélgettek sokáig, mert újabb vendégek érkeztek, és a leánynak azokat is üdvözölnie kellett.

Pompás ünnepséget rendeztek mindazokkal a meglepetésekkel, amelyek az előkelő kaliforniai társaságban hasonló alkalmakkor szokásban voltak. A vendégek tetszésük szerint időztek a termekben, a teraszon vagy a kertben, amelyet varázsos fénybe borított a számtalan lampion.

A születésnap tiszteletére Gladys barátnői ünnepi előadást rögtönöztek a terasz előtti gyepen, amelyet virágzó bokrok vettek körül. E természetes kulisszák között kecses tündérek és mókás erdei manók lejtették táncukat.

Ezenkívül mindenféle játékok és más kellemes időtöltések gondoskodtak a vendégek szórakoztatásáról, s az ünnepi lakomát természetesen tánc követte.

A vacsorára a ház nagy dísztermében került sor, a csodálatosan feldíszített asztalnál. Clara kisasszony kaliforniai tartózkodása alatt megtanulta, hogy ez utóbbira itt nagy súlyt helyeznek. Ma este tudása legjavát adta, jó ízlésről és boszorkányos ügyességről téve tanúbizonyságot. Minden teríték előtt kis csokor állt, az egész asztalt övező virágfüzérekben szikrázó drágakövekként villogtak az apró elektromos égők. Középen virágokkal szegett medencét helyeztek el, amelyből szökőkút tört fel. A fényszórókkal megvilágított vízsugarak a szivárvány minden színében ragyogtak. Mesés látvány tárult a vendégek szeme elé, akik a gong jelére az étkezőbe tódultak. Vidám csevegés közben keresték ültetőkártyájukat, és nem győztek ámulni az eredeti dekoráción. Mihelyt mindannyian helyet foglaltak, az inasok elkezdték felhordani a válogatott étkeket. Forester elégedetten biccentett házvezetőnőjének, aki minden ötletével telibe talált. Clara kisasszony megkönnyebbülten lélegzett fel. Tudta, hogy kenyéradója rajong a fényűző estélyekért. Mindazonáltal néhányszor aggódva pillantott a szenátorra, aki egyedül neki árulta el, hogy nem érzi jól magát.

– Minden csodálatosan sikerült, Clara kisasszony – súgta oda Gladys, miután kísérője az asztalhoz vezette. – Egész San Franciscóban nem láttam még ilyen gyönyörűen megterített asztalt.

– Csak egy kis örömet akartam szerezni a születésnapjára, Gladys kisasszony.

A leány hálásan mosolygott, majd leült. Asztalszomszédul apja egyik üzletfelének fiát kapta, aki maga kérte ezt a kitüntetést, jobbjára viszont Dick Garring került, egy igen csinos ifjú hölgy társaságában. A két jó barát az efféle rendezvényeken lehetőleg úgy intézte, hogy egymás melletti szék jusson nekik, így mulattak a legjobban, hiszen ők félszavakból is megértették egymást. Bármilyen buzgón csapta a szelet Dick bájos szomszédnőjének, arra azért szakított időt, hogy egy-egy kurta, csípős megjegyzést váltson Gladysszel.

– Látod Boovernét? – kérdezte a fiatalember, mihelyt helyet foglaltak.

– Hogyne látnám.

– Nem pont úgy fest, mint egy saját kimúlásával szerfölött elégedett, szarvasgombával gazdagon körített disznófő? Körítésnek a kigöndörített parókáját képzeld.

– Jaj, Dick – igyekezett magába fojtani a nevetést a leány –, nem illik ilyet mondani egy úrhölgyről, még ha találó is.

– Na, ugye, azt te sem tagadod?

– A tényeken nincs mit tagadni, de gondolom, szegény Booverné szívesen lemondana a szarvasgombás disznófőhöz való hasonlatosságról, ha egy kicsit megszépülhetne. Sajnálom szegényt.

– Te áldott lélek!

– Ha nem tetszik, ne nézz rá!

– Megbabonáz a látványa.

– Bámuld inkább a szomszédnődet, ő elég bájos.

– Az már igaz!

– Vigyázz a szívedre, hékás!

– A disznófő miatt?

– Jaj, dehogy, a bájos szomszédra céloztam.

– Nem bánnám, ha valaki elrabolná a szívemet.

– Arra semmi esély.

– Miért?

– Mert folyton holmi szarvasgombán meg disznófejen jár az eszed. Aki el akarja raboltatni a szívét, annak meg kell feledkeznie mindenről, még önmagáról is.

– Csak nem tapasztalatból beszélsz, bölcs látnokom? – kapta föl a fejét a fiatal Garring.

– Sajnos nem! – nevetett Gladys. – Hanem most már foglalkozz inkább azzal a hölggyel, különben hiába fáradoztam annyit a kikupálásoddal.

– Épp elmerült a menükártya tanulmányozásában. Tapintatlanság lenne ilyenkor háborgatni, talán megneheztelne rám.

– De az én partnerem is joggal tart igényt egy kis beszélgetésre.

Ezzel a leány bal oldali szomszédjához fordult, és vidám, fesztelen társalgásba kezdett vele. A férfi elhalmozta kedvességével, de Gladys értette a módját, hogy a túl heves bókokat eleressze a füle mellett, vagy egy-egy tréfás megjegyzéssel elvegye élüket.

A vacsora folyamán épp az előző napi hajókirándulást ecsetelte, amikor Dick könyökével feltűnés nélkül oldalba bökte.

– Jaj, Dick, mikor tanulod már meg, hogy meg kell várnod, amíg egy hölgy beszélni óhajt veled? Minek bökdösöl?

– Féltem, hogy elmulasztod a pillanatot, amelyben Crawfordnak torkán akad a csirkecsont. Merthogy már érik a dolog.

Gladys szája elé kapta zsebkendőjét.

– Hát ez hihetetlen!

– Micsoda? Az, ahogy a csirkecombot falja?

– Nem, az, amiket te mondasz. És ha tényleg megfullad?

– Akkor azonnal megkísérlem újraéleszteni, s amennyiben sikerül, arra kérem, próbáljon meg egyszer jól nevelten elfogyasztani egy csirkecombot. Hihetetlen; mi mindent nyel el a telhetetlen bendője. Kész csoda, hogy a csokrát még nem kapta be. Kár lett volna érte.

– Csakugyan nagyon mutatós.

– Ahogy Crawford eszik?

– Nem, az asztaldíszítés.

– Óriási ötlet. Ki találta ki?

– Természetesen Clara kisasszony.

– Remek hölgy. Házassági ajánlatot fogok tenni neki.

– Úgyis kosarat kapsz.

– Még hogy én? Kizárt dolog!

– Csak próbáld meg, te beképzelt!

– Inkább nem – nevetett a fiatalember. – Clara kisasszony bizonyára kioktatna, hogy nem való kísértésbe vinni tisztes idős hölgyeket, viszont illedelmesen kell viselkedni velük.

– Kedves Dickem, rád férne egy kis fejmosás.

– Köszönöm szépen, de te gondoskodsz róla, hogy ne szenvedjek ebben hiányt, a mamáról nem is beszélve. Egyébként, ha már itt tartunk, mit szólsz a mamámhoz, drágaságom? Ugye, milyen fenségesen szép, előkelő jelenség?

– Valóban az.

– Rettentő büszke vagyok rá. De most már újra bájos szomszédnőmnek szentelem magam, nehogy szememre hányd a neveletlenségemet.

– Ez az! Lassanként mégis jobb belátásra térsz.

Dick ismét teljes gőzzel ostromolni kezdte a mondott hölgyet, de lelkesedése hamar lelohadt. Az illető erőd rendkívül szemrevaló volt ugyan, de láthatóan bevehetetlen.

A fiatalember végül nem bírta tovább, megint Gladysnél keresett menedéket.

– Te, Gladys, ráérsz egy pillanatra?

– Tessék, Dick, bár az a benyomásom, nem túl odaadóan szórakoztatod a szomszédodat.

– Igaz, hogy elbűvölő – sóhajtott a fiatal Garring –, de csak külsőre. Nem áll szándékomban behatóbban szemügyre venni bájait.

– Te lehetetlen alak!

– Ezt mintha már mondtad volna.

– Nyögd ki végre, mit akarsz!

Újabb sóhaj.

– Csak arra szeretnélek megkérni, hébe-hóba nekem is szánj egy kedves szót, különben elalszom unalmamban.

– Nem jól szórakozol?

– Csak akkor, ha beszélgetsz velem. A másik oldalamon reménytelen a társalgás.

– Miért?

– Mert ez a látszólag oly elragadó teremtés mindössze négy szót tud: igen, nem, köszönöm, kérem. Ez minden. Már fogadtam is magammal nagy összegben, hogy semmi mást nem tudok kicsikarni belőle.

– Szegénykém – nevette el magát a leány – így végződik egy szép álom?

– Bizony – emelte égnek a tekintetét Dick –, ennyi.

– Öreg hiba! Most aztán nemigen ismerek olyan lányt ezen a vidéken, akit figyelmedbe ajánlhatnék.

– Nincs más hátra – jelentette ki búskomoran a fiú –, világgá megyek.

Hamarosan asztalt bontottak, s a társaság szétszéledt a szomszédos helyiségekben.

Kezdetét vette maga a bál. Gladyst kézről kézre adogatták, alig jutott ideje, hogy Dickkel törődjön. Csak röviddel az ünnepség vége előtt táncolhattak egymással.

– Nos, Dick, jól mulattál?

– A legjobban azon, amikor Crawford kis híján megfulladt a csirkecombtól.

– Szóval ez volt számodra az est fénypontja?

– Egyértelműen.

– Hová lett elbűvölő asztalszomszédod?

– Épp Bobby Weehlt kápráztatja el gazdag szókincsével. Képzeld csak el, Gladys, ha pazar külsejétől elvakultan annyira belészerettem volna, hogy megkérem a kezét, akkor aztán életem fogytáig mást se hallottam volna tőle, csak azt a négy szót, amelyet kétségkívül folyékonyan tud. Miféle sorsra jutottam volna?

– Már megint mértéktelenül túlzol.

– Mit lehet ezen eltúlozni? Már jó ideje aggodalommal figyelem az én Bobby barátomat, nem merül-e föl benne az öngyilkosság gondolata. De úgy látom, remekül szórakozik. Vélhetőleg kedveli ezt a négy szót. Én mindenesetre rettentő boldog vagyok.

– Ugyan miért?

– Mert ezúttal is elkerült a szerelem. Szerintem ez a legkellemesebb állapot a világon.

– Gondolod? – kérdezte halk sóhajjal Gladys.

– Nocsak, drágaságom! – nézett rá vizsla tekintettel a fiatalember. – Mi végre ez a sóhaj? Netán szerelmes vagy?

– Nem, Dick, sajnos nem, de egyszer szeretnék istenigazából az lenni.

– Én is! – bólintott egyetértően. – De a németországi utazás előtt nem. Addig szabad akarok maradni.

– Talán majd Németországban hagyod a szívedet.

– Vagy épp te!

– Nekem semmi kifogásom ellene.

– Azt hiszem, a mama sem haragudna, ha német menyet hoznék haza neki.

– Közben a zenére is ügyelj, Dick! Egészen kiesünk a ritmusból.

– Már megint ügyetlen vagyok?

– Azt nem mondtam. Még egyszer sem léptél a lábamra.

– Milyen szomorú, drágaságom – szorította meg Dick a leány kezét.

– Micsoda?

– Az, hogy mi ketten nem tudunk egymásba szeretni. Szilárd meggyőződésem, hogy senki sem illene hozzám annyira, mint te. De téged túlságosan kedvellek, semhogy még beléd is szerethetnék.

– Kár is lenne ezért a szép, baráti kapcsolatért. Őrizzük meg olyannak, amilyen!

– Örökre, Gladys.

Elhallgatott a muzsika, a tánc véget ért. Dick a helyére vezette a leányt. Egy kicsit még tereferéltek, aztán Gladyst felkérte egy másik fiatalember. Az utolsó tánc következett.

Félórával később befejeződött az ünnepség.

IV.

Dick Garring az utolsók között hagyta el a szenátor házát, bár szülei már egy órával korábban távoztak.

Clara kisasszony a személyzet néhány tagjával nekilátott a termek kitakarításának. Gladys az édesapjába karolt, amint Dick elébük állt, hogy elbúcsúzkodjék.

– Rád fér a pihenés, kedves papa. Észrevettem, hogy nagyon elfáradtál. Egyébként sem úgy festesz, mint aki jól érzi magát. Ugye, Dick, milyen elgyötörtnek látszik a papa?

A fiatalember fürkész tekintettel mérte végig a szálfatermetű öregurat.

– Mi tagadás, ámbár...

Nem folytathatta, mert a szenátor hirtelen megtántorodott, majd egyetlen hang nélkül a szőnyegre zuhant, akár egy kidöntött fa.

Gladys rémülten felsikoltott, Dick tanácstalanul hajolt az idős férfi fölé, aki különös, szederjes arccal feküdt ott.

Elszörnyedve ismerte fel a szívroham jeleit. A villanycsengőhöz ugrott, hogy riassza az egész házat.

Futva sereglett oda a cselédség.

– Hozzanak gyorsan orvost, használják a kocsimat, kint áll a ház előtt! – utasította az egyik inast.

Clara kisasszony is előkerült.

– Mi történt? – tudakolta döbbenten, és előbb Foresterre, majd leányára pillantott, aki halálsápadtan állt a fekvő férfi mellett.

– A szenátor úr hirtelen rosszul lett, attól tartok, szívroham. Azonnal nyugalomba kell helyeznünk. Elküldtem orvosért – tájékoztatta fojtott hangon Dick.

A házvezetőnő hamar összeszedte magát, és az odasiető személyzetnek kiadta a szükséges utasításokat. A szolgák Dick segítségével fölemelték, és ágyához vitték az eszméletlen embert.

Gladys ezalatt szobájában lerángatta magáról az estélyit, és meleg háziruhát öltött. A hideg rázta a félelemtől.

Ezután apjához sietett, ahol Dick és Clara kisasszony együtt érző tekintettel fogadták.

Rövidesen befutott az orvos. Megvizsgálta a szenátort, majd komor tekintettel egyenesedett föl.

– Sajnálattal kell közölnöm, Forester kisasszony, hogy édesapját szívszélhűdés érte. Meghalt.

Gladys szembogara kitágult a rémülettől. Viaszfehéren meredt előbb a doktorra, majd Dickre.

– Ez lehetetlen! Pár perce még egészségesen, szálegyenesen állt előttem. Nem halhatott meg csak úgy – hebegte értetlenül.

– Amit mondtam, azon sajnos nem változtathatok, Forester kisasszony. Az édesapja szíve abban a pillanatban megállt, ahogy a földre zuhant.

– De hát hogy létezik ez? A papa sohasem betegeskedett.

– Ilyen roham legtöbbször azokat éri, akik mindaddig látszatra makkegészségesek. Némi gyengélkedés persze megelőzheti a hirtelen elhalálozást.

– Igen, a szenátor úr délelőtt már rosszullétre panaszkodott – jegyezte meg a házvezetőnő.

– Jaj, hát miért nem szóltak nekem erről? Bizonyára túlerőltette magát az estélyen – jajdult föl Gladys.

– Nem akarta elrontani a maga örömét.

– Istenem, semmit sem sejtettem. Csak most, az imént tűnt föl nekem, hogy apám milyen rossz színben van, és furcsán kifejezéstelen az arca. De a következő pillanatban már el is vágódott. Doktor úr, nem tud segíteni rajta? – emelte kezét könyörögve az orvos felé, de az a fejét rázta.

– Nincs remény, Forester kisasszony.

Ekkor a leány zokogva térdre esett apja halálos ágya mellett, csak most fogta fel egészen a borzalmas valót. Olyan végtelenül lesújtotta a váratlan csapás, hogy szinte a saját szívverése is elállt.

Dick föléje hajolt, őt is mélységesen fölkavarták a történtek.

– Mit tehetek érted, drágaságom? – kérdezte részvevően.

– Jaj, Dick! – nézett fel könnyben ázó arccal Gladys. – Szegény papa itt fekszik kiterítve. Egy kedves szót sem tudtunk egymáshoz szólni. Miután a vendégek elmentek, csak annyit kérdezett, tetszett-e az estély. Jaj nekem, nem akart szomorúságot okozni, inkább agyonerőltette magát.

– Ne tessék ilyesmire gondolni, Forester kisasszony – nyugtatgatta az orvos. – Édesapja halála más körülmények között is bekövetkezett volna.

– Szegény drágaságom! Engem éppúgy megráz a dolog, mint téged – biztosította Dick. – Az ilyen váratlan veszteség mindig borzalmas a hátramaradottaknak, de vigasztaljon a tudat, hogy édesapád irigylésre méltó véget ért. Utolsó leheletéig erős, egészséges volt; tevékeny és örömteli életből szakadt ki hirtelen, nem sejtette, mi vár rá.

Gladys tenyerébe temette arcát. Örömteli életből? Vajon valóban boldogan élt az apja? Hirtelen nyomasztóan telepedett lelkére a felismerés, hogy bár elégedett ember benyomását keltette, s körülményei alapján joggal hitték annak, mindig is valami komor, gyászos hangulat áradt a lényéből.

Ezen az órán a leány arra a keserű felismerésre jutott, hogy sohasem került igazán közel édesapja szívéhez, kissé mindig idegen maradt tőle. De miért? Vajon saját hibájából – vagy az apjáéból? Talán mindketten elmulasztottak valamit ezáltal?

Mit nem adott volna, ha feltámaszthatja az apját, legalább annyi időre, hogy választ kapjon kérdéseire, s néhány kedves szót váltson vele. De tudta, hogy késő, Frederick Forester örökre lehunyta a szemét.

Ami ezután következett, lidérces álomnak tűnt. Dick meg Clara kisasszony rábeszélésére végül visszavonult a szobájába, hogy valamelyest kipihenje magát. A fiatalember nyomban felhívta az apját, beszámolt neki a fejleményekről, mire John Garring azon nyomban visszatért üzlettársa házába, és megtette a szükséges intézkedéseket, hogy tehermentesítse Gladyst.

Breitfeld kisasszonyban józan, higgadt támaszra talált. A hálás természetű házvezetőnő őszinte fájdalommal fogadta munkaadója – vagy ahogy most látta: jótevője – halálát. Forester mindig tisztességesen bánt vele, egy pillanatra sem éreztette vele függő helyzetét. Igaz, hogy nem is kedélyeskedett, többnyire komor volt, szófukar és tartózkodó, de Clara érezte, ennek semmi köze az ő személyéhez, hiszen a szenátor még saját leányával sem viselkedett másként. Kezdettől fogva sejtette, hogy a férfi lelkére valami súlyos teher nehezedik, amit talán a múltjából cipel magával.

Akárhogy is, erőt vett fájdalmán, és híven teljesítette kötelességét. Ez mindenekelőtt abból állt, hogy ezekben a napokban igyekezett minden gondot levenni Gladys válláról, és derekasan segített John Garringnek.

Immár hetek teltek el azóta, hogy utolsó útjára kísérték Frederick Forester szenátort.

A hivatalosan letétbe helyezett végrendelet Gladyst nevezte meg az elhunyt általános örökösének, felruházta őt az ezzel járó összes jogokkal. A hűséges alkalmazottakról külön gondoskodott, így Clara kisasszonynak is élethossziglani évjáradékot juttatott, attól a naptól fogva, amelyen a házvezetőnő nyugalomba óhajtott vonulni. Mindaddig viszont megtarthatta állását a szenátor házában, mint elárvult leányának gardedámja.

Egyébiránt Forester hátrahagyott javai mind Gladyst illették, ami nem okozott meglepetést a leánynak, hiszen mindig is gazdag örökösnőnek tudta magát. Immár a Garring és Társa társtulajdonosa lett, édesapja tekintélyes összegű készpénzt és egy szép birtokot hagyott rá. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, mire kötelezi a vagyon, a gazdagság: mindezen világi javak birtokában a maga és mások hasznára kell munkálkodnia.

„Mit eleidtől örököltél,

nyerd el érdemed jogán is!”

A költő intelme figyelmeztetően lebegett szeme előtt, s szilárdan elhatározta, hogy megszívleli. Az elmúlt hetekben rengeteg tennivaló szakadt rá, így eddig nem jutott hozzá, hogy rendezze édesapja iratait. Most végre sikerült egy napot szakítania, hogy nyugodtan hozzáláthasson ehhez a munkához. Megkérte Clara kisasszonyt, hogy néhány óráig senki se háborgassa.

Számított arra, hogy apja holmija között egynémely rendezetlen ügyre bukkan, hiszen Forester az utolsó pillanatig dolgozott.

Azzal az eltökélt szándékkal látott neki, hogy egy ültő helyében átnézi az egész íróasztalt. A tekintélyes bútordarab a szenátor saját elképzelései és tervei alapján készült. – Masszív, széles alépítményén kényelmes írófelület, amögött pedig két szekrényrész nyugodott. A tágas, elegánsan berendezett szobában az ablak jobb oldalán, ahhoz egészen közel helyezték el, hogy természetes megvilágítást kapjon. Szorosan a falhoz tolták, s Gladys tudta, hogy a felső rész mögött beépített páncélszekrény található.

A szekrények hátlapja egyben a széf ajtajául szolgált, gombnyomásra nyílt és csukódott, ami a legutóbbi időkig a szenátor titka maradt. Csak röviddel halála előtt mutatta meg leányának az elmés szerkezetet, és tanította meg annak használatára. Akkor helyezte el az ékszeres ládikájában a gyöngysort.

Kulcsot nem adott Gladysnek az íróasztalához; amíg élt, állandóan magánál tartotta ezt a kulcsot. Amikor a leány szeretett volna kivenni vagy visszatenni valamilyen ékszert, mindig apját kérte meg. Forester halála után az összes kulccsal ő rendelkezett, de csupán egyszer nyitotta ki a széfet – az apja elhunytát követő napon, amikor az estélyen viselt gyöngysort elzárta a ládikába. Azóta nem viselt ékszert.

Most tehát Gladys sorra átnézte az íróasztal egyes rekeszeit, s mindent példás rendben talált. Valamennyi papír áttekinthető rendszerben, minden egyes tárgy a maga helyén.

Az egyik fiókban készpénzre bukkant – nyilván itt tartotta apja a napi kiadásokhoz szükséges összeget. Ebben a pénzes fiókban lapult egy finom mívű, bonyolult tollú kis kulcs is.

Gladys az apjától tudta, hogy ez a kulcs nyitja az íróasztal fölötti két szekrény középpillérén elhelyezett zárat. Miután az alsó rész fiókjainak átnézésével végzett, a zárba illesztette a kis kulcsot, s ahogy elfordította, felpattant a két szekrényajtó. Ezek a szekrények nem tartalmaztak semmit, csupán a kétfülkés széf előteréül szolgáltak, mozgásteret biztosítottak a széf ajtajai számára.

A leány először a jobb oldali szekrénykében nyomta meg a gombot, mire a rugóhoz csatlakozó széfajtó azonnal hangtalanul feltárult. Kinyílásának pillanatában kigyulladt az izzólámpa, amely megvilágította a széf belsejét, amelyben Gladys ékszeres ládikója mellett az apja értéktárgyait rejtő különféle tokok pihentek, valamint egy csekkfüzet – egyéb semmi.

Ezután ugyanilyen módon kinyitotta a bal oldali szekrényt és a mögötte található széfet. Itt is nyomban kigyulladt a fény.

Ez a széf különböző titkos feljegyzéseket, üzleti dokumentumokat tartalmazott. Gladys egyiket a másik után vette kézbe, hogy átnézze őket, s itt is mindent kifogástalan rendben talált. Könnyen kiigazodott, hiszen már nem volt kezdő üzleti ügyekben.

Az egyik titkos füzet tételesen felsorolta valamennyi vagyontárgyát, az értékpapírok nevét és sorszámát, a cég és a vidéki birtok éves jövedelmét. Előkerült ez utóbbi haszonbérleti szerződése is, amely kötelezte a bérlő házaspárt, hogy állandóan készenlétben tartsa a tulajdonos számára a tanyaházat, amennyiben Forester szenátor és leánya időlegesen ott kívánnának megszállni, s ebben az esetben gondoskodjék teljes ellátásukról.

Gladys időnként valóban leruccant a birtokra üdülni – hol édesapjával, hol Clara kisasszonnyal vagy éppen egyedül.

Most az iratok részletesen felvilágosították tulajdonosi jogairól és kötelességeiről. Az apja papírjai között uralkodó rend megkönnyítette számára a tájékozódást. Elhatározta, hogy ő is mindig ilyen mintaszerű rendet tart majd.

Úgy tetszett, ezzel át is nézett mindent. Ahogy azonban még egyszer alaposan körülkémlelt a széfben, lapos, fekete bőrtáskát fedezett fel az alján – talán valamiféle irattáskát. Kivette, felpattintotta a nikkelezett zárat, belenézett, és egyetlen vastag borítékot talált benne, rajta öt sértetlen pecsét, másik oldalán pedig az alábbi felirat: „Leányomnak, Gladys Foresternek. Halálom után tanúk nélkül felbontandó”.

A leány meghökkent. „Tanúk nélkül felbontandó”? Vajon mit őrizgetett ebben a levélben az apja?

Sokáig meredt mozdulatlanul a szövegre, majd lassan felemelkedett, az ajtóhoz lépett, és kulcsra zárta. Habár utasításba adta, hogy senki se zavarja, Dick bármikor megjelenhetett, őt pedig nem tartotta volna vissza a csukott ajtó. A „tanúk nélkül felbontandó” megjelölés annyira szigorúnak tűnt, hogy ennek megfelelőnek kellett eljárnia.

Miféle titkos apai hagyatékot tartott a kezében?

Lassan, kissé elfogódottan ült vissza az íróasztalhoz. Mintha hirtelen átszállt volna rá az egész komor teher, amely oly gyakran tükröződött édesapja viselkedésén. Végül tétován kibontotta a borítékot, és széthajtogatta a sűrűn teleírt papírlapokat, amelyeken az alábbiak álltak:

„Drága Gyermekem!

Sokáig viaskodtam magammal, hogy papírra vessem, avagy a sírba vigyem titkomat, amely sötét fellegként borult egész életemre, és soha nem engedett önfeledten örülni. Bármennyire áhítoztam is arra, hogy egyszer kibeszéljek magamból mindent, ami oly sok éven át kimondhatatlanul gyötört és nyomasztott, ami komor, örömtelen emberré tett, mégsem mertem elkínzott lelkemet szeretteim elé tárni. Idegen füleknek pedig nem szólhattam. Édesanyád túl törékeny és gyönge volt, semhogy titkomba beavathattam volna. Talán összeroppant volna a súlya alatt. Ezért sokszor kívántam, bárcsak férfinak születtél volna. Egy erős és bátor fiú előtt talán megnyílhattam volna. Az talán segített volna cipelni azt, ami egymagamnak túl nehéz volt.

Most azonban felnőttél, és titkos örömmel látom, hogy erős, rettenthetetlen lélek lakozik benned, akaratod szilárd, és éles szemmel figyeled környezetedet. Mély benyomást tett rám, hogy komoly hatáskört vívtál ki magadnak a cégnél, amelyet férfiakat megszégyenítő lelkiismeretességgel, céltudatossággal és eréllyel töltesz be. Így azt hiszem, rászánhatom magam, hogy neked, egyetlen leányomnak tegyem meg azt a vallomást, amelytől meg kell szabadítanom lelkemet, hogy egyszer nyugodtan nézhessek szembe végórámmal.

Sohasem mutattam ki igazán, mennyire szeretlek Téged, drága Gyermekem. Szívem legmélyére zártam szeretetemet, mert méltatlannak éreztem magam arra, hogy általa elnyerjem a tiédet. Nem akartam túl erősen magamhoz láncolni ifjú szívedet, nehogy fokozzam a fájdalmat, amelyet érezni fogsz, ha egy napon megtudod, hogy apád lelkiismerete nem tiszta. Súlyos bűn állt közém és édesanyád közé, akit ugyancsak kimondhatatlanul szerettem, s ez a bűn választ el hőn szeretett gyermekemtől is.

Óvakodj minden bűntől, kedves Gyermekem, minden erőddel őrizd meg romlatlanságodat, hogy szíved mindig tiszta maradjon. Mert minden bajok közül legnagyobb a bűn. Megmérgezi minden leheletedet, életed minden derűs percét, minden óráját. Aki bűnbe esett, többé soha nem adhatja át magát teljesen az örömnek, hacsak nem velejéig romlott és gátlástalan. Odáig pedig sohasem süllyedtem. Elkövetett vétkem szürkévé tette a kék eget, elhomályosította a nap sugarát, megkeserített minden falatot a számban. Minden mosolyom odabent elsíratlan könnyekké vált, amelyek sohasem gyógyuló, éjjel és nappal sajgó sebeket martak lelkembe. Vigyázz tiszta lelkiismeretedre, Gyermekem, taszíts el magadtól mindent, ami kísértésbe vihet! Boldog – maradéktalanul boldog – csak akkor lehet az ember, ha bűntelennek tudja magát.

És most következzék vallomásom, hadd mondjam el először és utoljára, mi tett oly örömtelenné. Életemben nem mertem rászánni magamat, hogy meggyónjak neked. Féltem gyermekem tiszta tekintetétől. Nem bírtam volna a szemedbe nézni, ha mindent tudsz.

Amikor azonban e sorokat olvasod, én már nem leszek az élők sorában, s nem kell lesütött szemmel állnom eléd. Egyvalamit ne felejts el: csak akkor lesz nekem könnyű a föld, ha megbocsájtó szívvel járulsz síromhoz, és elmormolsz fölötte egy engesztelő imát.

Tehát jól figyelj:

Egy német kistisztviselő fiaként jöttem a világra, és rendkívül szigorú nevelést kaptam. Örömöt nem ismertem gyermekfejjel – folyton a büntetéstől rettegtem. Ez azután sem változott, hogy kinőttem a gyerekcipőből, és tanoncként egy kereskedelmi vállalathoz kerültem. Ifjúkoromból egyetlen derűs, gondtalan napra sem emlékezem. Állandóan vidám szórakozás, napfény és meleg után vágyakoztam, de ezek elérhetetlennek tűntek. Kötelesség, kemény munka és gyötrő magány között tengődtem. Egyetlen pihenésemet – ha ugyan annak lehet nevezni – a szülői házban tett vasárnaponkénti látogatás jelentette, de az is mindinkább keserves kínná változott, különösen édesanyám korai halála után. Apám minden áldott hétvégén gyötrelmes kihallgatásnak vetett alá, hogy a hét folyamán nem mulasztottam-e el legcsekélyebb kötelességemet is, nem fért-e hozzám a tiltott örömöknek akár az árnyéka is. Minél idősebb lettem, annál szigorúbbá vált a vallatás. Apám könyörtelenül kiölt belőlem minden életörömöt, minden derűs hajlamot, s én fokozódó iszonyattal néztem a közelgő vasárnapok elébe. Apám mégis azt képzelte, nevelési módszere javamra válik, meggyőződéssel hitte, hogy jót tesz velem, nem is sejtette, mennyire kegyetlen.

Csak azért közlöm veled mindezt, hogy megérthesd, mennyire sóvárgott sínylődő lelkem a szabadság után, mennyire emésztette a mohó élni vágyás. Egyre inkább nélkülöztem az örömöt, a fényt – az élvezeteket. Amikor inaséveim elteltével szerényen fizetett állást kaptam egy cégnél, legszívesebben felujjongtam volna. Végre pénzt kerestem, pénzt kaptam a kezembe – pénzt, azaz kulcsot az élet örömeihez. De első keresményem fölötti lelkesedésem keserves csalódásba torkollott. Apám minden fillérrel elszámoltatott. Semmire sem költhettem, ami szikrányi örömöt szerzett volna nekem. Csak a legszükségesebb, végképp elengedhetetlen dolgokra adhattam ki hosszas fontolgatás után, apám felügyelete alatt – a többit félre kellett tennem. És továbbra is minden vasárnap sor került a kínvallatásra. Magamban nemegyszer lázadoztam ellene, de kemény kezű apám szinte mágikus hatalommal bírt fölöttem. Minden vasárnap hazamentem, meggyóntam, és elszámoltam minden garassal. Felüdülés és épülés gyanánt apám érdes, recsegő hangján erkölcsprédikációkat olvasott fel, merthogy igen istenfélő lélek volt. Ellenkezni persze nem mertem, de ezzel a módszerrel minden jámborságot kiirtott belőlem, így múlt el évre év. Anyagi helyzetem lassacskán javult, de az apai befolyás változatlanul nyomasztó maradt. Végül megbízhatóságom révén pénztárosi álláshoz jutottam a berlini Dernburg és Fia bútorszövet-nagykereskedelmi vállalatnál. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor főnököm közölte, hogy kiemelkedően lelkiismeretes munkám alapján beajánlott a fent nevezett céghez, és ott alkalmaznak is, amennyiben kész vagyok Berlinbe költözni. De mennyire, hogy kész voltam! El szigorú apám közeléből, megmenekülni a félelmetes vasárnapoktól, végre szabadon szárnyalni. Szinte megmámorosodtam. Azután elfogott a szorongás, hogy apám nem ereszt a markából, és egész héten szítottam magamban a dacos ellenállást. Ezt a próbát azonban nem kellett kiállnom, apám azon a szombaton váratlanul elhunyt.

Sohasem tudta megszerettetni magát velem, mindig féltem tőle, s halálával mintha lidércnyomástól szabadultam volna. Rettenetes béklyó hullott le rólam. Valósággal megrészegedve rohantam a szabad, örömökkel teljes életbe, mint a gátakat átszakító, minden akadályt elsöprő áradat. Berlin az örömök kiapadhatatlan forrása volt számomra. Ám az új élet igencsak drágának bizonyult. Egykettőre nyakára hágtam a néhány ezer márkának, amit apám szerény hagyatékából szereztem, gyorsan elfogyott az a kis összeg is, amelyet kénytelen-kelletlen megtakarítottam. Éhségem azonban nem csillapult – még nagyobb volt, mint valaha. Szinte eszemet vette az oly sokáig elfojtott, s most zabolátlanul feltörő életvágy.

Megdöbbenve eszméltem rá, hogy lehetőségeimen felül költekezem. Már nem tudtam nélkülözni azt, amit oly sokáig megtagadott tőlem az élet. Mire észbe kaptam, már adósságokba vertem magam. Fizetnem kellett, de nem volt miből, s ekkor kétségbeesésemben olyan eszközhöz nyúltam, amely végképp tönkretett. Pénzt vettem ki a cég kasszájából – csak kisebb összeget, ezer márkát, hogy részvényekkel spekuláljak, így reméltem kiköszörülni a csorbát. A tőzsdézés balul ütött ki. Két lehetőség állt előttem: vagy önként felfedem a sikkasztást, és mindent bevallok főnökömnek, vagy végzek magammal.

Fiatal főnököm, aki csak röviddel azelőtt vette át édesapjától a céget, épp nászúton járt. Visszatérése napján a késő délutáni órákban bejött a céghez, egyenesen a pénztárhelyiségbe, ahol egyedül tartózkodtam.

A szívverésem is majd’ elállt mert attól féltem, rovancsot tart. Ehelyett azonban nagy összegű készpénzt adott át azzal az utasítással, hogy reggelig zárjam el a páncélszekrénybe. Mint mondta – bár anélkül is tudtam –, másnap délelőtt esedékes egy kétszázezer márkás kifizetés, amelynek teljesítéséhez készenlétben kell tartania a pénzt. Barátságosan biccentett, és távozóban közölte, hogy másnap ejti meg az elszámolást, mert a mai estét még ifjú hitvesének akarja szentelni.

Miután magamra maradtam, megbabonázva meredtem a bakjegykötegre. Bárcsak enyém lehetne az a pénz, hogy új életet kezdhessek vele! Gazdagon, adósságok nélkül vágnék neki a világnak, az ismeretlen messzeségnek, ahonnét az élet kacagva integet felém. Mi lenne, ha megszöknék ezzel a pénzzel? Vajon rontanék-e vele helyzetemen, még ha nyakon csípnének is? Nem, hiszen holnap amúgy is lelepleződöm, mint sikkasztó. De ha még ma este elszelelek – zsebemben a pénzzel –, akkor megmenekülök a veszélytől. Már nem is tudom, miféle csábító gondolatok rajzottak a fejemben, csak annyi biztos, hogy elkeseredett harcot vívtam a lelkiismeretemmel – végül mégis alulmaradtam. Nem akartam börtönbe kerülni, megpróbáltam kikecmeregni a csávából, és egyúttal örökké szabad, gondtalan életet biztosítani magamnak. Kétszázezer márka feküdt előttem, ami abban az időben hatalmas összegnek számított. Magamhoz vettem, bezártam a páncélszekrényt, és elhagytam az épületet, majd még azon az estén Berlint is, és gondosan eltöröltem minden nyomot magam után.

Nem akarom részletezni, hogyan sikerült külföldre jutnom, miként keveredtem végül egy portugál óceánjáró gőzös kazánfűtőjeként, tetőtől talpig kormosan Dél-Amerikába. Elég az hozzá, hogy sikerült megszöknöm. Odaát először Texasba utaztam, ott kívántam letelepedni, miután angolosítottam a nevemet Friedrich Forstról Frederick Foresterre. Ez nem okozott nehézséget, csupán egy hivatalnokot kellett megvesztegetnem. Texas nem nyerte el tetszésemet, továbbálltam hát Kaliforniába, s reméltem, hogy így még kevésbé akadnak nyomomra.

Ettől kezdve mintha mellém szegődött volna a szerencse. Bár tudtam, hogy körözést adtak ki ellenem, sohasem zaklattak. Útközben a bajuszomat is levágattam, így egészen másként festettem.

Összes pénzemet – egyszerre elment a kedvem a meggondolatlan költekezéstől – Kaliforniában fektettem be. Vállalkozásomat is szerencse kísérte. Bármibe fogtam, busás nyereséget hozott. Alig néhány esztendő alatt megdupláztam, majd megháromszoroztam tisztességtelen úton szerzett vagyonomat.

Boldogságot mégsem leltem, bár – mihelyt az elrabolt összeget nélkülözni tudtam – kamatos kamataival együtt visszafizettem egykori főnökömnek, Heinrich Dernburgnak. E célból Hongkongba hajóztam, hogy el ne áruljam hollétemet, s egy ottani bankból, német nevemen, német papírjaimmal átutaltattam a pénzt a Dernburg és Fia cégnek, egyszersmind levelet írtam Heinrich Dernburgnak, hogy bocsásson meg, amiért a pénzt kényszerű helyzetemben kölcsönvettem. Ezután visszautaztam Kaliforniába, ahol senki sem sejtette, mit intéztem. Sikerült tehát ezt is titokban tartanom. Valamelyest megkönnyebbedett a szívem, mivel visszafizettem az eltulajdonított pénzt, és amennyire önmagam feladása nélkül lehetett, jóvátettem bűnömet. Buzgón vetettem magam az üzletbe, és ismét megengedtem magamnak mértéktartó örömöket és szórakozásokat. Nemsokára megismertem és megszerettem édesanyádat – és nem átallottam megkérni e tiszta teremtés kezét. Szerelme jótékony, léleknemesítő hatást gyakorolt rám. Iránta érzett szerelmem és a bűnbánat visszatartott attól, hogy élvhajhászatom újabb keserű gyümölcsöket érleljen. Mellette ismét magamra találtam, és az évek során néhány jó cselekedettel próbáltam kiegyenlíteni vétkemet. Amikor azonban a Te jóságos édesanyád betegeskedni kezdett, és szép, kedves szeme gyakran a tekintetemet fürkészte, Te pedig egyre cseperedtél, és nem tudtál igazán közel kerülni hozzám, éreztem, hogy eljött a vezeklés ideje. Emésztett a megbánás – és a félelem, hogy általatok kell bűnhődnöm. Komorrá és szófukarrá váltam, noha éreztem, hogy ezzel elidegenítem magam tőletek. Nem engedtem, hogy igazán szeress, ezzel akartam büntetni magamat. Mindig arra gondoltam, egyszer megtudod, mit tettem, és könnyebben viseled el akkor, ha nem szeretsz.

Megérdemelt büntetésemet láttam abban, hogy egyre jobban el kellett távolodnom tőletek. Bűntudatos lélekkel, örök békétlenségben húzódtam el tőletek, miközben gyötört a vágy szeretetetekért.

Többé nem tudtam derűsen és fesztelenül közeledni hozzátok, magam emeltem közénk válaszfalat. Irántatok érzett szeretetemnek azzal próbáltam eleget tenni, hogy kitaláltam minden kívánságotokat, Téged pedig szabadon, korlátozás nélkül hagytalak felnőni.

Mennyire sóvárogtam utána, hogy karomba zárjalak benneteket, bevalljam nektek bűnömet, és feloldozást kapjak tőletek. Úgy éreztem, akkor szabadabban tudnék lélegezni. 1906-ban, a borzalmas földrengés után kapva kaptam az alkalmon, hogy jótékonysággal vezekeljek. Mint tudod, vidéki birtokomon számtalan hajléktalannak nyújtottam födelet és ételt, felruháztam őket, egész vagyonomat a romba dőlt város újjáépítésének szolgálatába állítottam. A sors azonban mintha nem akarta volna elfogadni engesztelő áldozatomat. Miután például annak idején visszatértem Hongkongból, ahonnét az elsikkasztott összeget visszautaltattam, megismerkedtem egy emberrel, akivel a későbbiekben olyan ragyogó üzletbe fogtam, hogy rövid időn belül újra nyereségként könyvelhettem el a visszafizetett összeget. Amikor pedig mindenemet odaadtam San Francisco újjáépítésére, vagyonom – akaratomon kívül – megháromszorozódott, sőt megnégyszereződött. Bármihez nyúltam, arannyá vált. Hiába akartam önzetlenül adni, minden újabb hasznot hozott nekem.

Már-már borzadtam önmagamtól. Miközben nagylelkű, segítőkész jótevőként ünnepeltek, legszívesebben a tömeg arcába ordítottam volna: bűnös vagyok, megvetnétek, ha tudnátok, mit tettem.

Leginkább azonban a Te tiszta tekintetedtől féltem, drága Gyermekem. Valahányszor ártatlanul, fürkészőn néztél rám, mintha azt akarnád kikémlelni, miért nincs bennem semmi a gyöngéd, szerető édesapából, szerettem volna elrejtőzni pillantásod elől. Hiába epekedtem annyira, nem mertelek karomba zárni, megsimogatni, és nem mondhattam el, mennyire kedves vagy nekem. Hiszen újra meg újra arra gondoltam, borzadva fordulnál el tőlem, ha ismernéd vétkemet. Drága édesanyádtól is elidegenedtem, de ő mindennek dacára szeretett, érzései mit sem változtak – egészen haláláig. Utolsó óráján, amikor kettesben maradtunk, így szólt hozzám a maga végtelen kedvességével:

»Látom rajtad, édes uram; hogy összeszorítja szívedet a féltés. Hadd mondjam el egyszer, hogy hűvös, hallgatag lényed sohasem tudott megtévesztem. Valami teher nyomaszt, az keményített meg ennyire. Nem firtatom, mi az, ha nem mondod el önszántadból, de tudnod kell, hogy holtomig szeretlek, bármi szárad is a lelkeden, és sohasem kételkedtem irántam és gyermekünk iránt érzett szeretetedben. Ha most meg kell halnom, úgy szolgáljanak vigaszul számodra ezek a szavak. Az igaz szeretet mindent megért és mindent megbocsájt – még a szóval ki nem mondottat is.«

Jóságos hangja hallatán az ágyához térdepeltem. Most mindent meggyónhattam volna, de végóráját nem akartam megszentségteleníteni ezzel. Előbb párnájába temettem arcomat, majd áhítattal megcsókoltam a kezét. Ő némán megsimogatta a hajamat – soha nem voltunk még olyan közel egymáshoz, mint azon a búcsúórán. Nyomban ezután elveszítette az eszméletét, és amikor néhány perc múlva a szobába léptél, épp csak annyi időre tért magához, hogy utolsó pillantását, utolsó sóhaját felfoghasd. Szívében megbocsátással és végtelen szeretettel távozott el tőlünk. Látatlanban megbocsátott nekem, és ez talán feloldozott volna a lelkemre nehezedő teher alól, ha nem gyötört volna az a gondolat, hogy azért kellett meghalnia, mert így vett elégtételt vétkemért a sors. Ez még nyomasztóbban telepedett lelkiismeretemre. Valahányszor önérzetesen felemelt fejjel láttalak, a tisztaság és becsület eleven szobraként, örömmel töltött el az erőd, arra gondoltam, egyszer majd mindent elmondok neked, mert erős és bátor vagy. Feltárom előtted egész elkínzott lelkemet, és ha megbocsájtasz, akkor véget ér vezeklésem. De amíg élek, nem tudom rászánni magam a vallomásra, a Te büszke tekinteted előtt nem jön ajkamra a szó, hogy tolvaj voltam.

Mégis megkönnyebbülést jelent, hogy mindezt leírhatom neked. Úgy érzem, mintha közben a vállamon áthajolva olvasnád, és megsimogatnád a hajamat, ahogy drága édesanyád tette halála óráján. Elképzelem, hogy hallom a hangodat, amint így szólsz:

»Szegény édesapám, megbocsájtok neked.«

Vajon ezt mondod-e majd, miután vallomásomat elolvastad? Drága Gyermekem, ha mégoly halkan suttogod is, eljut hozzám a végtelenen át, utolsó álmomban felszabadultan nyújtóztatom ki tagjaimat, és végre-valahára meglelem a békémet.

Ezzel befejezem gyónásomat. Érzem; nem sok időm van hátra, bár nem betegeskedem. Majd megtalálod ezt az írást. Csak még annyit hadd tegyek hozzá, hogy bátor és büszke lényed megörvendeztetett. Ne nyomasszon a tudat, hogy édesapád bűnöző volt, mert Te tiszta és ártatlan vagy. Isten adja, hogy az is maradj! Az örökséget, amelyet hátrahagyok neked, használd arra, hogy jót tégy, és áldást ossz! Minden jó cselekedeteddel apád vétkét kisebbíted. Más módon nem segíthetsz rajtam.

Hadd búcsúzzam ezzel: Őrizkedj a bűntől, amely mindennél förtelmesebb. A legnagyobb adomány az életben a tiszta lelkiismeret és az ártatlan lélek.

Isten áldjon meg minden utadon, drága Gyermekem! Bocsáss meg!

Szerető apád”

Gladys egyre a könnyeit törölgette, mert olvasás közben minduntalan a szemébe szöktek. Miután a levél végére ért, zokogva temette tenyerébe az arcát.

Jóllehet, mélyen megrázta apja beismerése, mégis úgy érezte, mintha ledőlt volna a fal kettejük között, s közelebb került volna hozzá, mint valaha. A férfi egész lénye egyszeriben érthetővé vált. Tudta, hogy nem közöny vagy hidegség választotta el őket, hanem egy rég levezekelt és jóvátett bűn miatti lelkifurdalás.

Végigsimított a teleírt lapokon, és maga elé nézett, mintha édesapja állna ott.

– Szegény édesapám – szólalt meg halkan –, megbocsátok neked, ha van még mit megbocsátanom. Legyen neked könnyű a föld! Nem csökkenti szeretetemet, hogy egyszer vétkeztél, sőt még drágább vagy nekem, mióta tudom, mi választott el bennünket. Bárcsak még életedben bizalmadba avattál volna! Akkor megnyugtathattalak volna, hogy az én szememben rég feloldozást nyertél.

Azután mély sóhajjal felemelkedett.

Erős és bátor akart lenni – ne csalódjon az apja, ha letekint rá. Még egyszer elolvasta a vallomást, emlékezetébe vésett minden egyes szót. Nem vitte rá a lélek, hogy elégesse az írást, amely egyfelől ugyan apja vétkéről adott hírt, másfelől viszont bizonyosságot szolgáltatott, hogy apja tiszta szívből szerette őt. Idegen szemek persze nem pillanthatták meg e sorokat, rajta kívül senki sem tudhatott minderről. Mivel az ellopott pénzt Frederick Forester visszafizette, az ügy már csak kettejükre tartozott.

Gondosan visszatette a papírokat a bőrtáskába, azt pedig a széfbe zárta. Ott biztonságban pihenhetett, mert rajta kívül senki sem ismerte az íróasztal titkát, ő viszont bármikor újra kiolvashatta a levélből, mennyire szerette őt az apja.

Fellélegezve hagyta ott a dolgozószobát, majd hívatta a sofőrt, hogy vigye ki a temetőbe, ahol elmondott egy csöndes imát édesapja sírjánál.

Végül a Garring és Társa irodaházába fuvaroztatta magát, és hazaküldte a kocsit.

Dick Garring az irodájában ült, valami elszámoláson dolgozott. Örvendezve nézett fel, amikor Gladys belépett. Felugrott, és megszorította a leány kezét.

– Hogy vagy, Gladys?

– Köszönöm, jól! Szeretnék újra dolgozni, sokat dolgozni. Apádat már üdvözöltem. Dicsérte elhatározásomat, hogy ismét az üzletnek szentelem magam.

– Derék lány vagy, örülök, hogy visszatértél. Rég nem láttalak.

– Bizony, hiszen édesapám hirtelen halála nagyon megviselt. Aztán az örökösödés miatt sok mindent kellett elrendeznem otthon meg a hatóságoknál is. Ma sort kerítettem az utolsó feladatra is. Rendbe akartam rakni édesapám íróasztalát, de tulajdonképpen csak átnéztem, mivel mindent a legnagyobb rendben találtam.

– Ez nem lep meg, mivel mindig kiváló üzletembernek és kínosan pedánsnak ismertem édesapádat.

– Hát te hogy vagy, Dick?

– Nem túl rosszul! Csak te hiányoztál, és mivel az utóbbi hetekben keveset törődtél velem, kissé ellomposodtam.

– Dicséretes, hogy hiányolod illemtanári működésemet.

– Bizony! A te feddéseid legalább fájdalommentesek és üdítő hatásúak. El sem hinnéd, mennyire epekedtem utánad, hogy kétségbeestem, amiért oly ritkán láthattalak. Már odáig jutottam, hogy vagy felkötöm magam, vagy megnősülök.

– Harmadik kiút nincs?

– Nincs!

– És melyik megoldásra hajlottal inkább, kedves Dick?

– A kötél kellemesebbnek tűnt.

Gladysnek nevetnie kellett barátja elkámpicsorodott arcán.

– Jaj, Dick, melletted képtelenség komolynak maradni.

– Nem is kell, drágaságom, inkább légy derűs és vidám! Gyászolással nem támaszthatjuk föl édesapádat, tehát semmi értelme. A vidámságod viszont engem is jobb kedvre derít, következésképpen ez értelmes dolog.

– Igyekezni fogok, barátom. Aztán mondd csak, akad-e teendőm?

– Mint a tenger! Bosszúság is ért bennünket.

– Igazán? – vonta fel a szemöldökét a leány. – Mi az?

Dick íróasztala szélére telepedett, és egy vonalzóval csapkodta a térdét.

– Brighton, a mi derék építészünk a nyáron fel kívánja adni itteni állását. Az a szándéka, hogy Kanadába megy, és Montrealban betársul a fivéréhez. Ilyen körülmények között természetesen nem tartóztathatjuk, és hiába is próbálnánk. Mindenkinek a maga érdeke az első, és Brighton azt reméli, komoly üzleti sikereket arathat Kanadában.

– Méltán, hiszen tehetséges és szorgalmas szakember. A mi szempontunkból persze bosszantó a dolog. Hol találunk valakit a helyére?

– Ez bizony fogós kérdés.

– Márpedig pótolnunk kell.

– Okvetlenül, ennyi megbízás mellett senkit sem nélkülözhetünk.

– Csakhogy Kaliforniában hiánycikk a jó építész.

– Ez igaz. A papával már tanácskoztunk erről, és kisütöttünk valamit.

– Ugyan mit?

– Németországban keresünk építészt. Odaát biztos akad rátermett munkaerő.

– Jó gondolat – bólogatott lelkesen Gladys.

– De még milyen jó. És ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg: még mindig velem akarsz-e utazni.

– Még mindig – nézett rövid fontolgatás után Dickre. – Jót fog tenni, és eltereli a gondolataimat.

– Magam is úgy vélem. Egyéb üzleti ügyek mellett közösen igyekszünk majd új építészmérnököt találni a Garring és Társa számára, és ha megleltük, rögtön magunkkal is hozzuk – emelkedett fel a fiatalember.

– Okos ötlet – helyeselt Gladys.

– Ez magától értetődik, elvégre én találtam ki.

Dick zsebre vágta a kezét, és álltában előre hátra hintázott.

– Hol marad a szerénység? – nézett rá szemrehányóan a leány.

– Minek az? Meghagyom azoknak, akiknek nincs mire felvágniuk.

– Azonkívül már megint a zsebedben felejtetted a kezedet.

– Jaj – kapott észbe nevetve az ifjú Garring –, látod, mennyire lezüllöttem! Nos, hat hét múlva útra kelünk, úgyhogy lassan kezdhetsz készülődni.

– Arra nincs sok gondom. Clara kisasszony máris minden szabad percében ezzel foglalkozik. Hirtelen honvágya támadt, alig várja, hogy ismét német földre léphessen.

– Majd elmúlik a honvágya, ha odaér.

– Ki tudja?

– Talán aggódsz, hogy nem akar majd visszatérni velünk San Franciscóba?

– Nem. Hűséges természet, hozzám még jobban ragaszkodik, mint a szülőhazájához. Már csak őmiatta sem mondhatok le az utazásról.

– Miért, megfordult ilyesmi a fejedben?

– Nem, nem, örülök, hogy megismerhetem Németországot.

– Csalódni fogsz, ha felfokozott várakozásokkal utazol oda.

– Csak várd ki a végét, Dick!

Ezután üzleti ügyekről esett szó, majd mindketten munkához láttak. Annyira elmélyedtek feladataikban, hogy a szobában uralkodó csöndet csak néha-néha törte meg egy-egy rövid, hivatalos jellegű megjegyzés.

Néhány óra múlva Gladys a fiatalember kíséretében hagyta el az épületet. Elgondolkozva sétáltak végig az utcákon, majd a Golden Gate-parkon, míg a Forester-házhoz nem értek.

– Ha nincs más terved, nálunk ebédelhetsz, legalább kicsit beszélgetünk az utazásról – indítványozta a leány, amikor Dick el akart köszönni.

– Örömmel! Feltéve, hogy ebben az öltözékben szívesen láttok.

– Csak semmi körülményeskedés, a kedvedért inkább én is ebben a ruhában maradok.

– Remek, csak szeretném felhívni a mamát, hogy ne várjon.

– Annak semmi akadálya.

Az előtérben Clara fogadta őket.

– Vendéget hozok, Clara kisasszony, aki egy kicsit jobb kedvre deríthet minket.

– Remélem, nem haragszik, tisztelt kisasszony, hogy minden bejelentés nélkül beállítok kosztolni?

– Dehogy, Garring úr – nevetett a házvezetőnő –, örülök, hogy látom. Gladysnek is kell a társaság.

– Magának is, Clara kisasszony. Édesapám halála magát is közelről érintette.

– Isten a megmondhatója, mennyit tett értem. Emléke mindig szent marad számomra.

– Jólesik, hogy így beszél róla – szorította meg a kezét Gladys.

Dick közben a telefonhoz ment, és felhívta édesanyját, hogy közölje vele: ma Gladysnél ebédel.

Ezután asztalhoz ültek.

V.

Hans Dernburg még mindig nem talált végleges állást, meg kellett elégednie a különböző cégektől kapott alkalmi megbízásokkal. Ha nem keresett is sokat, ahhoz eleget, hogy a legszükségesebbekre fussa belőle. Csak a létbizonytalanság nyomasztotta, meg a folytonos, megalázó kilincselés, amelyre az újabb megbízások érdekében kényszerült. Valahányszor leadott egy elkészült munkát, nyugtalanul várta, vajon kap-e másikat. Ráadásul nehezére esett a tenyérnyi lakószobában dolgoznia.

Érezte magában az erőt, hogy hivatásában valami jelentőset alkosson. Mindinkább feszítette a vágy, hogy komoly feladatok elé állhasson.

Rose Marie igyekezett tőle telhetően vigasztalni.

– Ne búsulj, Hans! – biztatta egyik nap. – Az utóbbi időben egész jól megy sorunk. A keresetünkből rendesen tudjuk fizetni a lakbért, jut ennivalóra és tüzelőre. Egy keveset félre is tudtam tenni vésztartaléknak.

– Igaz – sóhajtott a fiatalember –, de arra is gondolnunk kell, hogy előbb-utóbb elkopik a ruhánk.

– Hála istennek, egyelőre mindkettőnknek van elég holmink, hogy tisztességesen megjelenhessünk. Szerencsére te szépen kiöltözködtél a háború előtt. A férfidivat nem változik túl gyorsan. Mindig örülök, hogy milyen elegánsan festesz.

– De te, Rose Marie, te még mindig özönvíz előtti darabokat hordasz, amelyek elegánsnak már semmi esetre sem nevezhetők, bár te mindenben előkelően hatsz. Sajog a szívem, hogy nem tudlak jobb holmiban járatni.

– Mára a divat másodlagossá vált. Ha az elegáns külső kizárólag a ruhától függene, akkor az a felkapaszkodott szappangyárosné csodálatosan mutatna a vagyont érő ruhakölteményeiben – simított végig szerény öltözékén a leány. Fiatalos, karcsú alakja csakugyan nőiesnek és elegánsnak tetszett ebben az egyszerű holmiban is. Hamvas, üde arcbőrének és dús, gesztenyebarna hajának szépségét senki sem vitathatta el tőle. Nagy szürke szeme elevenen csillogott, finom vonásaiból elragadó kedvesség áradt. Hans büszkén gyönyörködött húgában.

– Nem igaz a mondás, miszerint ruha teszi az embert. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ember teszi a ruhát.

A leány bólintott.

– Ez gyakran megfigyelhető manapság, amikor az ember puccba öltözött újgazdagokat lát sétafikálni vagy luxusautókban furikázni. Szerencsére fogalmuk sincs, hogy úgy festenek parádés maskaráikban, mintha saját cselédeik aggatták volna magukra az uraság holmiját.

– Na hiszen! – nevetett bosszúsan Hans. – A nagyságos hadimilliomosok és -milliomosnék! Az ég óvjon ettől a díszes társaságtól. Ezekért vittem éveken át vásárra a bőrömet, lövettem magam hajszál híján nyomorékká, hogy most így pöffeszkedhessenek, akik a puskaropogástól távol jól megszedték magukat a nép nyomorán.

– Ne keseregj, Hans! – fogta meg a karját Rose Marie. – Hál’ istennek, mindketten egészségesek és munkabíróak vagyunk.

– Csak lenne mit bírnunk!

– Az idő mindent megold. Mire odáig jutunk, hogy fel kell frissítenünk a ruhatárunkat, meglátod, te is találsz megfelelő állást, ahol megmutathatod, mit tudsz, és szakmai becsvágyadat is kielégítheted. Én pedig nagyobb fordításokat fogok kapni Stahringer doktortól, mivel a legutóbbiról nagyon elismerően nyilatkozott. Mint mondotta, csak arra vár, hogy néhány tudományos tanácskozás befejeződjék. Egyáltalán nem félek, boldogulni fogunk.

– Irigylem a bizakodásodat, most aztán én sem maradhatok szégyenben.

Közben eltelt a tél meg a tavasz, s az emberek valamivel több reménnyel néztek a nyár elébe.

Egy meleg, verőfényes júniusi napon Hans Dernburg bőrmappájában különféle rajzokkal utazott Nyugat-Berlinbe, hogy leadja a megrendelt terveket.

Az állatkert közelében egy elegáns szálloda előtt haladt el, amikor autó fékezett a bejáratnál, s három személy – egy fiatal, szőke, igen amerikaias külsejű úr, valamint egy idősebb meg egy fiatalabb hölgy – szállt ki belőle.

Hans tekintete elidőzött az ifjú dáma arcán. Meg kellett állnia, hogy elengedje maga előtt, amint a kocsitól a hotelba tartott.

A hölgy önkéntelenül a mérnökre pillantott, s pirulva vette észre, hogy csodálattal figyeli. Egy másodpercre zavarba jött a tiszteletet parancsoló jelenség láttán.

A fiatalember földbe gyökerezett lábbal állt, míg a társaság el nem tűnt a forgóajtón túl. Megbabonázva nézett a lány után. Nő sohasem tett még ilyen benyomást rá, soha nem hatott rá ilyen varázsütésszerűen. Szíve a torkában dobogott. Szerette volna követni a szép idegent, kézen fogni és megkérdezni tőle: „Ki vagy te? Miért nézel így rám? Ugyanazt a varázst érzed, amit én?”

Szoknyabolond azelőtt sem volt, s most, a megélhetés keserves küzdelmei közepette végképp nem vágyott gáláns kalandokra. Emellett nem számíthatott rá, hogy ezt a vélhetőleg külföldi hölgyet valaha is viszontlátja. Ugyanakkor fájdalmasan érezte, hogy mostantól másra sem tud gondolni.

Hiába korholta magát a meddő ábrándozás miatt, a drága kép nem távozott tőle.

Szinte megbabonázva folytatta útját. Ugyanabban a lakásművészeti szalonban adta le a rajzokat, ahol az elsőket megvásárolták tőle.

Ezúttal is váltott néhány szót egykori bajtársával, aki érdeklődött, hogy talált-e már alkalmas állást. Készségesen, de kissé szórakozottan válaszolt, gondolatai minduntalan elkalandozta.

Az üzletből kilépve ugyanazon az utcán indult vissza, amelyen jött, de most a másik oldalon. A szálloda közelébe érve lelassította lépteit, tekintete önkéntelenül az épület homlokzatát fürkészte, nyughatatlan vágyakozással röppent ablakról ablakra. Szívesen pillantotta volna meg még egyszer azt a szép, tündöklő arcot.

Kívánsága teljesült. Az egyik első emeleti ablakban szőkésbarna leányfej tűnt fel – kalap nélkül is félreismerhetetlenül a szép ismeretlené. Hansban majdnem megállt az ütő, és ekkor a leány is ránézett. Először visszariadt, majd erőt vett magán, és újra az ablakhoz lépett. A két fiatal pillantása ismét egymásba fonódott, talán fürkészően, talán kérdően, de mindenképpen titkos izgalommal.

Hans csak hosszas habozás után tudott elszakadni az elragadó látványtól, s ez az elválás szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Mintha saját maga elől menekült volna.

Maga sem tudta, miként vitte haza a lába. Otthon Rose Marie csodálkozva tapasztalta, milyen szétszórt. Zavaros válaszokat adott húga kérdéseire.

– Mi ütött beléd, Hans, talán valami bosszúság ért? Olyan különösnek tűnsz.

Erre összeszedte magát.

– Semmi baj, Rose Marie – mosolyodott el –, csak valami csodálatosat láttam, de kérlek, ne faggass erről!

Az idegen, aki olyan kitörölhetetlen emléket hagyott Hans Dernburgban, Gladys Forester volt. Épp ekkor érkezett Berlinbe Dick Garringgel és Clara kisasszonnyal.

A férfias jelenség nem kevésbé mély és maradandó benyomást tett rá, mint ő Hansra. S amikor egy idő múlva ismét ugyanazt a fiatalembert látta elhaladni a szálloda előtt, s az illető vágyakozva emelte rá tekintetét, a leány szíve olyan vadul kalapált, mint férfi láttán még soha. Önkéntelenül keblére szorította a kezét, különös izgalom vett rajta erőt.

„Talán ez a férfi jelenthette volna nekem az életre szóló boldogságot – gondolta. – Talán le kellett volna mennem, hogy kezemet nyújtsam felé. Ha sohasem találom meg az áhított boldogságot, úgy örökre azt fogom hinni, ez a férfi megadhatta volna nekem, amennyiben megismerkedtünk volna, mert az biztos, hogy ő sem maradt közömbös irántam.”

Felsóhajtott. De nehéz is galléron ragadni a boldogságot!

Az elegáns és méregdrága szállodában sok külföldi lakott, mivel helybeliek nem tudták megfizetni a csillagászati árakat. Legfeljebb itt-ott vegyült egy-egy újgazdag az idegenek közé, akikben emezek miatt általában elég rossz vélemény alakult ki a németekről.

Amikor Dick Garring egy félórával később a két hölggyel az étterembe lépett, minden jelenlévő tekintete kíváncsian szegeződött rájuk. A szép kaliforniai izgatott feltűnést keltett egyszerű szabású, de igen finom anyagból készült, fekete ruhájában. Dick büszke elégtétellel nyugtázta a cégvezetőtársára irányuló, bámuló pillantásokat.

– Nézd csak, drágaságom, hogy irigykednek rám miattad. Természetesen mindenki a feleségemnek vagy menyasszonyomnak hisz. Igaz, ami igaz, káprázatosan szép vagy ma este. Talán az itteni levegő tesz rád ilyen jó hatást? Mit szól, Clara kisasszony: ugye elbűvölően fest Gladys?

– Meghiszem azt! – bólintott a házvezetőnő. – Már az átkelés alatt, a gőzösön is minden férfiszívet megdobogtatott. Amerre csak jár, forgolódnak utána.

– Szent igaz. Szörnyű nagy kár, drágaságom, hogy nem vehetlek feleségül, mert barátként sem nélkülözhetlek. Még egy ilyen nőt sehol a világon nem találok.

– Csak vigyázz, Dick! Már a hajón kétszer fülig szerelmes lettél. Ilyen rövid idő alatt ez figyelemre méltó teljesítmény.

– Ugyan, arról a két ártatlan kis kalandról beszélsz? Ha komolyabb nem akad, kilátástalan a helyzetem.

– Ráérsz még. Hány éves is vagy?

– Hiszen tudod: huszonnyolc. Ideje, hogy megállapodjak.

– Még nem maradt le semmiről, Garring úr – vetette közbe nevetve Clara.

– Igazán? Kegyed hány évesen veszítette el a szívét, Clara kisasszony?

– Miből gondolja, hogy egyáltalán elveszítettem?

– Abból, hogy kosarat adott, amikor az átkelés alatt megkértem a kezét.

– Jaj – kacagott a házvezetőnő –, akkor olyan tengeribeteg volt, hogy nem vehettem komolyan az ajánlatát. Egyszerűen az állapotának tudtam be.

Ezen mindhárman derültek.

– Tudod, Dick, tényleg siralmas látványt nyújtottál.

– Nem csoda – védekezett a fiatalember –, olyan halálos betegen.

– Rendben, de leánykéréssel máskor ne próbálkozz ilyen állapotban, különben menthetetlenül kikosaraznak.

Társalgásukat a pincér szakította meg, aki újabb fogást szolgált fel. Emelkedett hangulatban fogyasztották el az ételt, közben vidám és élénk eszmecserét folytattak. Gladys gondolatai azonban időnként elkalandoztak. Amikor Dick egyik kérdésre teljesen fonák választ kapott, letette a poharat, amelyből épp inni akart, és a leányt fürkészte.

– Drágaságom, nagyon szétszórtnak látszol. Hol jár az eszed tulajdonképpen? Miért nézel olyan ábrándozva magad elé?

– Hagyd el – szedte össze magát a leány –, csak az itteni levegő részegített meg.

– Bizonyára Clara kisasszony is így érez. Nehogy egyedül én maradjak józan, ürítem poharam az én kedves útitársnőim egészségére!

– Igyál a hazára is, Dick, akkor mi is veled tartunk.

– Hm! Ha már a levegő ennyire megrészegített, milyen hatást vált ki nálad a bor?

– Tölts, Dick! Koccintsunk a mi közös hazánkra! Finoman egymáshoz koccantották a poharakat, és a házvezetőnő egy hajtásra kiitta az övét.

– Ejha, Clara kisasszony! – ámult el Dick. – Csak meg ne ártson! – évődött.

– Aki komolyan gondolja, fenékig üríti – jelentette ki határozottan Clara.

Erre a fiatalok is követték a példát.

A következő napokban Dickék bejárták Berlint és környékét. Kikocsiztak Potsdamba is, megnézték a Sanssouci palotát. Gladys romantikusnak találta mindezt, hiszen odaát sohasem látott ilyen elragadóan ódon, évszázados hagyományokat őrző épületeket. Clara kisasszony átvette a vezetést, csillogó szemmel mesélt a porosz történelemről. Dick most sem fukarkodott szellemes megjegyzéseivel, de Sanssouci őt is elbűvölte, néhány díszítő motívumot meg is örökített állandóan magával hordott vázlatfüzetében.

A főváros és környékének megtekintése után a Harz-hegységbe, majd Thüringiába tettek kirándulást, azután München és a bajor hegyvidék következett, végül Tirol érintésével ismét Berlinnek vették az irányt, s útközben megálltak a nevezetesebb városokban. Amerikai tempót diktáltak, mert a fiatalok jól ki akarták használni az időt, hogy aztán Európa többi részével is megismerkedhessenek.

Most azonban visszatértek Berlinbe, hogy elintézzék üzleti ügyeiket, mindenekelőtt egy építészt keressenek.

Dick újsághirdetést tett közzé, és várta az ajánlatokat, miközben utánajárt egyéb teendőinek.

A Garring és Társa cég mindjárt a háború után üzleti kapcsolatokat létesített Németországgal. Beruházásaihoz sok olyasmit igényelt, amit csak onnan tudott beszerezni, mivel San Franciscóban és környékén nemcsak szerkezetkész épületeket emelt, hanem többnyire a teljes kivitelezést vállalta.

Egyik céglátogatása alkalmával Dick Garring eljutott abba az előkelő lakásművészeti szalonba is, amelynek Hans Dernburg terveket és vázlatokat szállított. Néhányat ezek közül egy tárlóban helyeztek el, abban az előtérben, ahol Dicknek néhány percig várnia kellett a főnökre. A várakozási időt lerövidítendő, előbb csak futó pillantást vetett a rajzokra, majd meghökkent, és feszült érdeklődéssel vette őket szemügyre.

Odahívott egy alkalmazottat.

– Az önök stúdiójában készítették ezeket a terveket és vázlatokat?

A véletlen úgy hozta, hogy épp Hans Dernburg ismerősével elegyedett szóba.

– Nem, kérem, ezeket sajnos nem. A főnök úr egy fiatal, állástalan építésztől vásárolta őket, aki időnként nekünk is dolgozik. Igen tehetséges ember, eredetileg nem belsőépítész, de mint látni méltóztatik, ehhez is igen jó érzéke van. Pillanatnyilag munkanélküli, mert Németországban nagyon kevés az új építkezés.

Dick érdeklődése fokozódott.

– Pedig ezek a rajzok csodálatosak.

– Valóban, uram, a fiatalember zseni a maga szakmájában. Láttam a homlokzatterveit és külső részletvázlatait, amelyek szintén rendkívül szépek és eredetiek. Egyébként még a frontról ismerem az illetőt, mivel együtt szolgáltunk, s én magam ajánlottam a főnök úr figyelmébe, különben nem is fogadta volna.

– Szóval jó építésznek tartja? – hegyezte a fülét az ifjú Garring.

– Feltétlenül, csak eddig nem nyílt alkalma a bizonyításra. Képes komoly feladatokat megoldani, igen vállalkozó szellemű, energikus és lelkiismeretes egyéniség.

– Vajon külföldre is elszegődne ez a fiatalember? Mondjuk, Kaliforniába? – kérdezte némi töprengés után.

Hans ismerőse elcsodálkozott.

– Hát azt nem tudom pontosan, de gondolom, igen.

– Van családja? Úgy értem, nős?

– Nem, s amennyire tudom, a húgán kívül nincs más hozzátartozója.

– Találkozhatnék véle?

– Hogyne, bármikor.

– Átadna neki egy üzenetet?

– Szívesen.

– Kérem, keressen fel a szállodámban.

– Elintézem, uram.

Egy másik alkalmazott jelent meg, és a szalon vezetőjének irodájába invitálta az amerikai vendéget.

– Köszönöm – búcsúzott Hans bajtársától Dick. – Ha sikerül szerződtetnem ezt a fiatal építészt, óriási szolgálatot tett nekem.

– A bajtársamnak talán még nagyobbat, uram. Örülök, ha segíthetek.

– Hogy hívják a fiatalembert?

– Hans Dernburgnak, uram.

– Helyes, holnap délután várom az Éden Szállóban. Itt a névjegyem. Ha öt és hat óra között jelentkezik, azonnal fogadom is.

Ezzel bevonult a főnök szobájába, ahol hosszabb üzleti megbeszélést tartott. Ennek során megint érdeklődött Hans Dernburg felől, és itt is igen kedvező tájékoztatást kapott a fiatalember képességeire nézve.

Egy órával később lelkendezve újságolta Gladysnek, aki Clara kisasszony társaságában épp múzeumlátogatásról tért vissza:

– Ha nem csalódom, találtam új építészt a Garring és Társa számára.

– Már meg is állapodtál valakivel? – nézett fel érdeklődve a leány.

– Még nem, egyelőre csak a rajzait láttam, és sok jót hallottam a képességeiről. Remélem, holnap fölkeres. Arra kérlek, vegyél részt a tárgyaláson, és nézd meg a munkáit, amelyeket nyilván magával hoz. A lakberendezési tervei nagyszerűek, állítólag építésznek még jobb.

– Természetesen rendkívül előnyös lenne, ha olyan személyt találnánk, aki mindkét területen egyaránt megállja a helyét.

– Szerintem ő a mi emberünk, csak az a kérdés, hajlandó-e Kaliforniába jönni velünk.

– Az nem kérdés – jelentette ki határozottan Gladys –, csak azt kell értésére adnunk, hogy nem kis dolog a Garring és Társánál állást kapni.

– Bízom a rábeszélőképességedben – nevetett Dick.

– Felesége van?

– Nem, csak egy húga.

– Az nem fogja itt tartani.

– Talán mégis.

– Majd elválik. Nekünk rátermett szakember kell. Ha ő az, megszerezzük magunknak.

Hans Dernburg a másnap reggeli postával az alábbi tartalmú levelet kapta:

„Kedves Haris!

A San Franciscó-i Garring és Társa cégvezetője, egyben az egyik tulajdonos fia élénken érdeklődik munkáid iránt, és úgy látom, szerződtetni kíván. Ecseteltem szakértelmedet és művészi tehetségedet. Ha nem húzódozol a kivándorlástól, ennél az élvonalbeli kaliforniai cégnél talán megcsinálhatod a szerencsédet. Mivel idehaza jelenleg nem túl fényesek a kilátások, megpróbálkozhatnál vele. Ebben az esetben holnap délután öt és hat óra között keresd az Éden Szállóban a San Franciscó-i Garring urat. Azt ajánlom, mindjárt vigyél magaddal minél több tervet és vázlatot. A nálunk lévőket Garring egytől egyig látta, és komoly érdeklődést mutatott. Sok szerencsét kíván:

Wehnert”

Miután végzett az olvasással, megtörölte a homlokát, mintha kimelegedett volna. Felsóhajtott, s vele szemben ülő húgára nézett.

– Mondd csak, Rose Marie, kivándorolnál velem Kaliforniába?

– Ez hogy jutott az eszedbe? – lepődött meg a leány.

– Nézd meg ezt! – nyújtotta át neki a levelet.

Rose Marie elolvasta, majd leeresztette a kezét, és fölvonta a szemöldökét.

– Ilyen lehetőség nem mindennap akad. Talán... talán most megtalálod a szerencsédet. Mindenképpen el kell menned ehhez a Garring úrhoz.

– És ha csakugyan alkalmazni akar – sóhajtott újra Hans –, ha tényleg rám mosolyog a szerencse, akkor velem jössz Kaliforniába?

– Veled? Akárhová gondolkodás nélkül – vágta rá a húga. – De a hajójegy egy vagyonba kerül. Honnan vesszük a rávalót? A te útiköltségedet talán kifizeti a cég, de az enyémet honnan teremtsük elő?

– Csak azzal a feltétellel fogadom el az állást, ha te is elkísérhetsz. Dollárban számítva nem olyan vészes összeg, a munkaadóm legalábbis megelőlegezheti, mert nélküled semmi szín alatt nem megyek. Nem hagylak egyedül.

– Kolonc vagyok a nyakadon – kulcsolta össze a kezét Rose Marie, és szemét elfutotta a pára –, elszalaszthatod miattam a szerencsédet.

– Miért, te talán magamra hagytál, amikor a béna karommal ellátásra szorultam?

– Az egészen más.

– Nem más, ugyanaz, kis butuskám. Ha ez a dolog nem sikerül, kivárjuk a következő alkalmat, csak ne nézz olyan bánatosan! Máskor mindig te vagy a bátor, a csüggedést nem ismerő. Most rajtam a sor, hogy bizakodjak. Majd meglátjuk, mi sül ki a mai látogatásból.

– Okvetlenül menj el!

– Természetesen, és talán mesés szerződéssel térek haza. Hol is lakik ez a Garring?

Rose Marie utánanézett a levélben.

– Az Édenben.

Hans megrökönyödött. Az Éden Szállóban. Az előbb fel sem tűnt neki. Hiszen ez ugyanaz a külföldiek által kedvelt hotel, ahol a szépséges, szőkésbarna, csillagszemű ismeretlen megszállt. Az elmúlt hetekben Hans számtalanszor elsétált az épület előtt, vágyakozva nézegette az ablakot, amely mögött egyszer őt látta, de a hölgy többé nem mutatkozott. Nyilván rég hazautazott. Vajon ő is gondolt-e rá, arra a futó találkozásra?

Képzeletében újra meg újra megjelent a szép, tiszta arc, úgy érezte, soha többé nem találkozhat senkivel, aki ilyen benyomást tenne rá.

Vagy talán annak a fiatal úriembernek a felesége, akinek a kíséretében a kocsiból kiszállt?

Nem, nem, bármilyen magabiztosan viselkedett is, volt benne valami szűzies.

– Mindenesetre délután elmegyek Garringhez, és meghallgatom az ajánlatát – húzta ki magát.

– Helyes, Hans, tedd azt!

Ezzel a testvérek reggelihez ültek. Közben Hans szokás szerint átlapozta az újságot, főként az álláshirdetések miatt. Egy idő múlva meglepetten felkiáltott. Rose Marie csodálkozva kapta fel a fejét.

– Mi lelt?

– Idenézz! Úgy látszik, csakugyan komoly ajánlatról van szó. Ez a Garring nagyméretű hirdetést helyezett el a mai lapban – nyújtotta húgának az újságot Hans, és megmutatta a helyet, ahol ez állt:

„Fiatal, szorgalmas, ötletgazdag és jó stílusérzékű építészi keresünk kaliforniai munkára. Szakmai jártasság, simulékony modor és az angol nyelv tárgyalóképes szintű ismerete elengedhetetlen. A jelöltnek önállóan kell felmérnie és szakmailag kifogástalanul megvalósítania az ügyfelek elképzeléséit. Hosszú távú szerződés magas fizetéssel, útiköltség-térítés. Jelentkezés: Mr. Garring, Berlin, Éden Szálló.”

Rose Marie izgatottan nézett fivérére.

– Csábítóan hangzik, és mintha neked találták volna ki.

– Kivéve a szakmai jártasságot – ugrott fel a fiatalember.

– Azt még nem volt módod megszerezni. Alaposan készülj fel a látogatásra, szedj össze minden tervet és vázlatot! Vigyél magaddal alaprajzokat és számításokat is, hogy ez a Garring képet alkothasson a hozzáértésedről. A hirdetést nyilván az előtt adta fel, hogy az ismerősöddel beszélt volna.

– És nyilván rengetegen fognak jelentkezni a hirdetésre.

– Olyanok nem sokan, akik felvehetik veled a versenyt. Jaj, Hans, bárcsak végre a képességeidhez méltó álláshoz jutnál!

– Igen, nagyszerű lenne építeni, valóra váltani mindazt, amit megálmodtam. El sem merem hinni, hogy teljesülhet a vágyam.

– Talán ezúttal teljesül.

– És könnyű szívvel jönnél velem?

– Ahová csak akarod, Hans! Itt most keserves idők járnak, így nem esik nehezére az embernek elhagyni a hazáját. Elvégre mi marad itt utánunk? Semmi, ha együtt maradhatunk. Meg aztán... nem is tudom... valami boldog előérzet fogott el, amikor ez a levél megjött. Minden egyébtől eltekintve, gondold csak el, micsoda nagyszerű utazás vár ránk! Milyen jó, hogy mindketten folyékonyan beszélünk angolul.

– Ne olyan hevesen, húgocskám! Túl messzire ragadott a lelkesedés. Előbb várjuk meg, nem foszlik-e szerte a szép álom.

– Akkor legalább volt egy szép álmunk. Képzeld, tegnap éjjel gyümölcsfákkal álmodtam. Csak úgy roskadoztak a hatalmas, érett gyümölcsöktől. Talán kaliforniai kert volt az.

Nevetve néztek egymás szemébe. Mindketten leplezték idegességüket a másik előtt. Hans sokáig keresgélt munkái között, hogy mutatós anyagot állítson össze. Rose Marie is segített neki. Most kapóra jött, hogy kényszerű tétlensége óráiban nem ült ölbe tett kézzel, s egész sereg tervet és vázlatot készített. Miután kiválasztotta a legjobbakat, már valamivel bizakodóbb lett. Stílusérzéket kívántak? Azzal szolgálhat. Már szinte gyermekfejjel megtanult különbséget tenni az egyes stílusok között. Amikor új bútorszövetminták érkeztek apja üzletébe, az öreg neki adta oda, hogy stílusok szerint osztályozza őket, és ebben sohasem hibázott. Tanulmányai során továbbfejlesztette ezt a készségét, míg valóban biztos stílusérzékre nem tett szert. Ötletekben nem szűkölködött, a modora sem hagyott kívánnivalót maga után. A szükséges nyelvismerettel rendelkezett.

Így felvértezve indult útnak délután. A kivételes alkalomra különös gonddal öltözött fel. Rose Marie búcsúzóul izgatottan szorongatta a kezét, és fátyolos hangon kívánt sok szerencsét.

A fiatalember némán bólintott.

Valamivel öt óra előtt ért a szállodához, ezért egy ideig föl-alá sétálgatott, amikor autó haladt el mellette. A lélegzete is elakadt – a kocsiban a szép ismeretlen ült, mellette az idősebb hölgy, akit a múltkor is a társaságában látott. Ahogy Hans izzó tekintete rászegeződött, mintegy ennek hatására fölemelte a fejét, és a járda felé fordította. Mire azonban észrevehette volna a fiatalembert, az autó továbbgördült, majd néhány méterrel odébb, a bejáratnál megállt. A mérnök alig kapott levegőt. A szép ismeretlen tehát még mindig ebben az előkelő hotelban lakik. Milyen különös, hogy ma neki is épp itt akadt dolga. Vajon találkoznak-e még?

Hans szeretett volna még egyszer egészen a közelébe kerülni, hogy belenézhessen ragyogó szemébe. Ebben a pillanatban ez majdnem olyan fontosnak tűnt, mint a kaliforniai állás. Még néhányszor elsétált oda-vissza a szálloda előtt, egyre a Vilmos császár - emléktemplom tornyát leste. Végre ötöt ütött az óra. Hans a kapuhoz sietett, és belépett az előcsarnokba.

Odabent körülkémlelt, de a szép ismeretlen nem mutatkozott. A portáshoz fordult, közölte vele, hogy Garring úr várja. A portás odaintett egy londinert, és utasította, hogy vezesse az urat a nyolcas lakosztályhoz.

Hans Dernburg gondolatai ettől kezdve ismét Garringre és a meghirdetett állásra összpontosultak. Szíve a torkában dobogott. Valami azt súgta, a következő órákban dől el a sorsa, élete fordulópont előtt áll.

VI.

Gladys Forester sétakocsikázásról tért vissza Clara kisasszonnyal. Sietve ruhát váltott, mert tudta, hogy Dick öt órára vár egy pályázót az építészi állásra.

Előre megbeszélték, hogy fivére egyedül fogadja az illetőt, és csak akkor hívatja őt is, ha alkalmasnak találja a munkára.

A mérnök nevét Dick nem is említette, hiszen egyelőre nem bírt jelentőséggel.

Hans közben fölért az emeletre. Egy pillanatra megilletődött, amikor az elegáns szalonba lépett. Még egy mély lélegzetet vett, mialatt a londiner bejelentette, majd beengedte.

Összerezzent, amikor Garring úr képében a szép ismeretlen kísérőjét látta maga előtt. Maga sem tudta, mi játszódott le benne ebben a másodpercben. Féktelen örömujjongás és keserű bánat keveredett szívében. Ujjongva éledt újjá benne a remény, hogy még egyszer viszontláthatja a szépséges ismeretlent, és elkeserítette a tudat, hogy az nem más, mint Garring úr felesége. Bár sóvár gondolatai eddig nem fogalmazódtak kívánsággá, mégis érezte, hogy fájni fog, ha az a hölgy már valaki másé.

Dick Garring szigorú, éles szemmel méregette a látogatót, aki így elsőre igen kedvező benyomást tett rá. A meghirdetett posztra megnyerő, rokonszenves egyéniség kellett, és ez a fiatalember tökéletesen megfelelt ennek a kívánalomnak.

– Kerüljön beljebb! Ön tehát Dernburg úr?

– Az vagyok – hajolt meg Hans. – Ugyebár Garring úrhoz van szerencsém? Ma reggel levelet kaptam egykori harcostársamtól, amelyben közölte, hogy ön ma ebben az időpontban fogad engem.

– Úgy van! Kérem, foglaljon helyet!

Leültek egymással szemben a szalon kerek asztalához, majd Dick folytatta:

– Igen szép és eredeti terveket és vázlatokat láttam öntől, és úgy hallottam, építészi állást keres. A Garring és Társa cégnél sürgősen szükség van rátermett szakemberre, és felhatalmazást kaptam, hogy erre alkalmas személyt találjak. Térjünk a tárgyra! Szeretném megnézni, mit hozott magával.

– Igyekeztem kiválasztani a legjellemzőbbeket. Parancsoljon! – nyitotta ki rajzmappáját a mérnök, és egyik lapot a másik után teregette Dick Garring elé. Templomok, villák, színházak és üzletek, homlokzatvázlatok, alaprajzok, számítások sorjáztak az asztalon, valamint különféle lakberendezési tervek.

A fiatal amerikai mind érdeklődőbb arckifejezést öltött. Máskor oly derűs vonásai egészen elkomolyodtak, hiszen most üzletről volt szó. Csend honolt az elegáns helyiségben. A némaság nyomasztóan telepedett Hans szívére, miközben Garring úr szótlanul tanulmányozta, majd tette le egymás után a lapokat.

Miután az utolsót is megszemlélte, elégedetten dőlt hátra.

– Ön különleges tehetség, Dernburg úr, azt hiszem, képes betölteni az állást, amennyiben ön is óhajtja. Mindenekelőtt azt mondja meg, hajlandó-e elhagyni ezt az országot, és Kaliforniába áttelepülni!

Hans fellélegzett, és most már valóban reménykedni kezdett.

– Igen, Garring úr, szívesen elmegyek, mert a hazámban nincs számomra feladat, és jelenleg kevés alkalmam nyílik, hogy megmutassam képességeimet, kipróbáljam erőmet. Ezért habozás nélkül elfogadok egy külföldi állást, feltéve, hogy valóban elegendő mozgásteret kapok.

– Abban nem fog hiányt szenvedni, Dernburg úr. Nálunk annyi a tennivaló, amennyit csak akar, dúskálhat a nagyszabású, érdekes feladatokban. A Garring és Társa a legnagyobb és legjelentősebb építészeti vállalkozás egész Kaliforniában, mindennel foglalkozunk, amire kereslet mutatkozik, a legkisebb családi háztól a legnagyobb áruházig, egyaránt építünk villát, templomot és palotákat. Nos tehát, nincs ellenére, hogy Kaliforniába jöjjön?

– Egyáltalán nincs, Garring úr, sőt alig várom.

– Nagyszerű, akkor először is idehívatom útitársamat, akinek szintén beleszólása van a döntésbe. A továbbiakról az ő jelenlétében tárgyalunk.

Hans szíve vadul kalapált, amikor Dick csengetett, és így szólt a belépő londinerhez:

– Kéretem Forester kisasszonyt!

Tehát kisasszony. De vajon kit takar a név, a fiatalabbik vagy az idősebbik hölgyet?

A mérnöknek nem sokáig kellett kétségek között vergődnie, mert már nyílt is az ajtó, és a küszöbön megjelent – a szép ismeretlen!

A leány egészen fesztelenül lépett a szobába, ám hirtelen összerezzent, amikor megpillantotta Hans Dernburgot, aki fölemelkedett és meghajolt előtte. Csupán egyetlen másodpercre jött zavarba, azután újra összeszedte magát, és nyugodtan fordult az urakhoz.

– Engedd meg, drágaságom, hogy bemutassam Dernburg urat, az építészt, akit, mint tudod, tegnap ajánlottak nekem. A hölgy Forester kisasszony, hozzám hasonlóan a Garring és Társa cégvezetője... pontosabban édesapja halála óta a cég társtulajdonosa.

Hans újból meghajolt, nehezen uralkodott magán. Garring drágaságomnak szólította az ifjú hölgyet. Ezt csak az indokolhatta, hogy – a menyasszonya.

Gladys izgalmában nem hallotta a fiatal építész nevét, mert minden önfegyelmét össze kellett szednie, hogy el ne árulja magát – hiszen a férfi már Berlinbe érkezése napján fölkeltette az érdeklődését.

Azóta sem felejtette el a találkozást. Amióta a városban tartózkodott, egyfolytában reménykedett, hogy viszontlátják egymást, és most, amikor már nem is hitt a lehetőségben, hirtelen ott állt előtte a fiatalember, és azzal a különös, komoly, izgatott tekintettel nézte, amely megérintette a szívét.

– Örülök, hogy megismerhetem, uram – fordult mosolyogva a látogatóhoz. – Garring úr sok szépet mesélt a képességeiről.

Hans Dernburg szemében valami talányos, fájdalmas kifejezés ült, amelyre nem tudott magyarázatot adni.

– A kedves vőlegénye talán túlértékelte a teljesítményemet – szerénykedett az építész.

A leány megrökönyödött, majd felderült az arca.

– Látod, Dick – nézett nevetve Garringre –, ideát folyton jegyeseknek vagy épp házaspárnak hisznek bennünket. Garring úr nem a vőlegényem – magyarázta Dernburgnak –, hanem kedves barátom, akivel együtt gyerekeskedtünk, ma pedig együtt dolgozunk a Garring és Társánál, amelynek mindketten cégvezetői vagyunk. Édesapám halála óta valamelyest Dick fejére nőttem, mivel most már a vállalat egyik főnöke lettem, de változatlanul remekül megértjük egymást, és ma is a kicsi korunkban megszokott, bizalmas megszólításokat használjuk.

Garring kicsit csodálkozott, amiért Gladys ilyen kimerítő magyarázatot adott, a leány azonban tudta, érezte, hogy az építész nem találja annak. Leolvasta a fiatalember csillogó szeméről.

Hans köszönettel meghajolt.

– Elnézését kérem tévedésemért, Forester kisasszony.

Gladys mosolyogva biccentett.

– Látom, rajzokat is hozott. Megnézhetem őket?

– Parancsoljon!

Leült az asztalhoz, és megtekintette a rajzokat. Dick felhívta a figyelmét a különböző részletekre, dicsérte a lendületes, elegáns vonalvezetést, a tökéletesen kiérlelt stílust, a kristálytiszta alaprajzokat és számításokat.

A leány maga is értett annyit mindehhez, hogy megállapíthassa, Hans Dernburg valóban óriási nyereség lenne a Garring és Társa számára. Ezt elismerő pillantásával jelezte is Dicknek.

Hans közben le sem vette a tekintetét Gladys Forester arcáról. Az volt a benyomása, mintha csak álmodná azt, amit most átélt.

Elmosódott az érzés, hogy további sorsa forog kockán. Már az állás elnyerésénél is fontosabbnak tűnt, hogy a jövőben Forester kisasszony közelében élhessen.

Görcsösen összeszorította a kezét, mintha így próbálná tartani magát.

Bár Gladyst ugyanennyire felkavarta a váratlan találkozás a férfival, akit nem tudott elfelejteni, amióta először látta, most mégis szakszerű tárgyilagossággal vette szemügyre munkáit, és nem tagadhatta, hogy nagy nyeremény lenne számukra, ha sikerülne szerződtetniük ezt a tehetséges fiatal építészt. Hogy is hívják?

Megnézte a rajzokon a férfi kézjegyét, de nem tudta kisilabizálni a nevet. Rákérdezni nem mert, hiszen akkor be kellett volna ismernie előbbi figyelmetlenségét.

Végre egy olyan lap akadt a kezébe, amelyen világosan látszott a név.

Hans Dernburg.

Rámeredt a papírra, beléhasított az emlékezés. Dernburg? Hiszen így nevezték a bútorszövet-nagykereskedést, amelynél az édesapja annak idején dolgozott – Dernburg és Fia –, most már pontosan emlékezett, mert agyába vésődött a név. Mivel itt, Berlinben működött a cég, bizonyára most is létezik még. Beleremegett az izgalomba. Tehát ez a Hans Dernburg, aki előtte ül, aki a szívét megdobogtatta, nem más, mint annak az embernek a fia, akit az ő apja meglopott?

„Nem, ezt Isten nem akarhatja...” – gondolta szorongva. Lassan, belső kényszertől hajtva felegyenesedett ültében, és Hans Dernburg szemébe nézett.

– Nem tudom, jól értettem-e a nevét a bemutatásnál: Hans Dernburg, ahogy ezen a rajzon olvasom?

– Igen, Forester kisasszony – hajtott fejet az építész.

– Úgy rémlik, kell lennie itt, Berlinben egy bútorszövet - nagykereskedésnek, amely az ön nevét viseli – igyekezett határozott hangot megütni Gladys.

– A Dernburg és Fia cégre gondol, kisasszony?

– Igen, ez az, Dernburg és Fia.

– Az a cég már nem létezik – sápadt el kissé Hans. – Az utolsó tulajdonosa édesapám, Heinrich Dernburg volt.

– Miért érdekel ez a cég, Gladys? – tudakolta Dick.

– Mert... tulajdonképpen – szorította egymáshoz, a tenyerét a leány – egy régi árjegyzékben találkoztam vele, és úgy gondoltam, jó minőségű bútorszöveteket rendelhetnénk onnan.

Dick gyanútlanul ismét a rajzok tanulmányozásába merült. Gladys az építészre nézett.

– Tehát a cég már megszűnt?

– Meg, Forester kisasszony. Jó néhány évvel ezelőtt az egyik legrangosabb nagykereskedés volt a bútorszövet-szakmában, de tönkrement, és édesapám nem élte túl az összeomlást.

A leány elszörnyedt, arcából lefutott a vér.

– Az összeomlás annyira megviselte az édesapját, hogy belehalt?

– Olyannyira, hogy nem akart tovább élni, Forester kisasszony. De ne higgye, hogy az ő hibájából következett be a csőd!

Gladys nagy nehezen összeszedte magát.

– Kérem, mesélje el, hogy történt a dolog!

Hans döbbenten látta, milyen mély részvétet mutat Forester kisasszony. Ezt nem tudta mivel magyarázni.

– A Dernburg és Fia cég sokáig a családom kezében volt. Patinás, megbízható vállalkozásként ismerték, apám is akként vette át az ő apjától, de rögtön ezután az a balszerencse érte, épp a legrosszabb pillanatban, hogy egy becstelen pénztáros kétszázezer márkával eltűnt. Ez az összeg manapság csekélynek tűnhet, de akkoriban elég jelentős volt ahhoz, hogy apámat súlyos helyzetbe hozza. Nem tudott eleget tenni kötelezettségeinek, uzsorás karmaiba jutott, hitele megrendült. A Dernburg és Fia soha többé nem heverte ki ezt a megrázkódtatást, még azután sem, hogy a tolvaj pénztáros évek múltán kamatostul visszafizette az eltulajdonított összeget. A cég nem tudott újra erőre kapni, apámnak sem maradt energiája, hogy talpra állítsa. Az utolsó csapást a háború mérte az egykor jó nevű vállalkozásra, végleg megpecsételve a sorsát. Egy esztendeje szolgáltam a fronton, amikor hírül vettem, hogy édesapám a cég bukása miatt főbe lőtte magát.

– Úristen! – rémült meg Gladys. – Ez iszonyú! És... az édesanyja?

Hans hálásan fogadta együttérzését. Most már Dick is érdeklődve követte az elbeszélést.

– Édesanyám már évekkel azelőtt elhunyt. Csak egy húgom maradt, aki tizenkét évvel fiatalabb nálam.

Dernburg elmesélte, miként, tért haza szabadságra, hogy testvérét biztonságba helyezze, majd néhány szóban beszámolt sebesüléséről, béna karja miatti szorongásáról, s dicsérte derék húgát, aki azokban a rettenetes időkben rendületlenül támogatta és vigasztalta.

Gladys lélegzetvisszafojtva hallgatta, le sem vette tekintetét a mérnök arcáról. Szíve elszorult, hiszen ott ült előtte annak az embernek a fia, akit az ő apja meglopott – annak a kereskedőnek a fia, aki főbe lőtte magát, mert nem akarta túlélni cégének romlását. Ebbe a romlásba pedig az ő apja taszította a rábízott pénz eltulajdonításával. Lehetséges, hogy a Dernburg cég enélkül is tönkrement volna, Heinrich Dernburg egy napon talán amúgy is véget vetett volna az életének, de a dolgok állása szerint elsősorban mégis az ő apja okozta mindezt a szerencsétlenséget. Maga elé meredt, látszólag egy vázlatot tanulmányozott, valójában azon tépelődött, mihez kezdjen most, hogyan viselkedjék ezzel az emberrel. Végül megszólalt benne egy hang: „Tedd jóvá, tedd jóvá, amennyire bírod, amennyire erődből telik!”

Csakis ez szabadíthatta meg a lelkiismeretét nyomasztó tehertől.

Minden erejét összeszedte, hogy uralkodni tudjon magán, és igyekezett nyugodtan beszélni.

– Mindez súlyos megpróbáltatást jelenthetett önnek, Dernburg úr, és a kedves húgának is. Ő az egyetlen közeli hozzátartozója?

Hans hálás tekintettel nézett rá, nem sejtette, mi megy végbe benne.

– Igen, Forester kisasszony, csak mi ketten maradtunk, egymáson kívül nincs senkink a világon.

– Amennyiben alkalmazzuk önt, a húga beleegyezik, hogy elváljanak egymástól? – folyt bele a társalgásba Dick is.

– Ő talán igen, hogy ne hátráltasson engem az előbbre jutásban, de én nem. A húgomtól nem tudok elszakadni, nem hagyhatom egyedül az itteni bizonytalan körülmények között. Ha szerződtetni óhajtanak, akkor a húgomnak is el kell kísérnie, és arra kell kérnem önöket, hogy előlegezzék meg nekem az ő útiköltségét.

– A húga is olyan jól beszél angolul, mint ön?

– Folyékonyan.

– És hajlandó önnel együtt Kaliforniába utazni?

– Velem tart, ahová csak megyek.

Gladys hirtelen kiegyenesedett. Döntő elhatározásra jutott, segíteni akart Hans Dernburgon, boldoggá akarta tenni, s minden lehető módon támogatni őt és húgát. Csak a jóvátétel lebegett a szeme előtt. Ha eddig nem találta volna a mérnököt a Garring és Fia számára megszerzésre érdemes munkaerőnek, most akkor is kieszközölte volna alkalmazását, hiszen csak ezen az úton segíthetett a Dernburg testvéreknek. Mielőtt Dick folytathatta volna, megkérdezte:

– Ugye, a húga körülbelül húszesztendős, Dernburg úr?

– Majdnem húsz, Forester kisasszony.

– Tökéletes. Hadd ajánljak valamit! Szeretnék egy fiatal német társalkodónőt szerződtetni. Breitfeld kisasszony, a házvezetőnőm már kezd korosodni, és apám halála óta gyakran kissé magányosnak érzem magam. Talán az ön húgát rá lehetne bírni, hogy elfogadja nálam a társalkodónői állást.

– Nahát, drágaságom, eddig egy szóval sem említetted, hogy egyedül érzed magad – rökönyödött meg Dick. – Rám igazán mindig számíthatsz.

– Jaj, Dick, te sem mindig érsz rá, például esténként, amikor a klubodba mész. Olyankor Clara kisasszonyra vagyok utalva, ő pedig addigra általában fáradt. Fiatal társaságra vágyom.

– Hát, akkor talán nézd meg magadnak Dernburg kisasszonyt, és ha rokonszenves neked, nyélbe is ütheted a dolgot – vélte Dick, nem is sejtve, miért szottyant kedve Gladysnek hirtelen társalkodónőre. – Nem hiszem, hogy Dernburg úr ellenezné, hiszen ez a legegyszerűbb megoldás, igaz, Dernburg úr?

Hans egészen megilletődve biccentett, az ifjú Garring pedig folytatta:

– Semmiképp nem áll szándékunkban lemondani önről, ugye, Gladys?

A leány olyan mosollyal nézett a mérnökre, hogy az legszívesebben a lábai elé vetette volna magát.

– Teljes mértékben osztom a nézetedet, Dick. Dernburg úr pontosan megfelel az elképzeléseinknek. Most magukra hagyom az urakat, hogy a részleteket egymás között tisztázzák. Mikor ismerhetem meg a kedves húgát, Dernburg úr?

A kérdezett kis híján felordított örömében, alig tudta fegyelmezni magát.

– Amikor parancsolja, Forester kisasszony.

– Ó, nem parancsolom – mosolygott a bájos cégvezető, ahogy csak egy Gladys Forester tud –, csupán kérem, hogy hozza el a kedves húgát holnap, talán ugyanebben az időben, így megfelel?

– Hogyne, Forester kisasszony.

– Nagyszerű! Remélhetőleg elnyerjük egymás tetszését. Akkor tehát holnap ugyanekkor együtt teázunk. Viszontlátásra, Dernburg úr! – nyújtotta a kezét Hansnak.

A fiatalember boldogan hajolt föléje, és érezte, hogy finoman remeg a kézében. Maga is egészen felindulva nyomta rá az ajkát.

A leány pirulva kapta el a kezét. Nem szokott hozzá a kézcsókhoz. Hans megrettent a hirtelen mozdulattól, zavartan nézett föl, de Gladys mosolyogva biccentett, és sietve elhagyta a szobát.

A két férfi gyorsan megegyezésre jutott a legfontosabb pontokban. Amikor Dick megjelölte a Hans Dernburgnak szánt fizetést, a mérnököt könnyű szédülés fogta el az ő fogalmaihoz képest csillagászati összeg hallatán. Mint megtudta, ezen felül százalékos részesedés is illette a közreműködésével létrejött megállapodások után.

– Minél több megbízást szerez nekünk, annál több jutalékot vehet fel. Építészeinket érdekeltté tesszük a nyereségben, hogy jó kedvvel és szeretettel végezzék a dolgukat. Mindkettőnk érdekében azt kívánom, hogy az ön jutaléka minél nagyobb összegre rúgjon.

– Nem is sejti, mennyire hálás vagyok önnek, Garring úr – csillant fel Hans szeme –, amiért alkalmat ad olyan feladatok megoldására, amelyekre mindig vágytam.

Dick nevetve rázta meg a kezét. Megtetszett neki a fiatal német.

– Pompás, így mindketten jól járunk. Odaát nem lesz hiány munkában. Nagyon elégedett vagyok, hogy rátermett építészt találtunk, aki új és eredeti ötletekkel gazdagítja a céget. Aki a tengerentúlon üzletet akar csinálni, annak valami újat kell hoznia. Már csak az kell, hogy Forester kisasszony megegyezzék az ön húgával, s akkor már az ő utaztatása miatt sem kell aggódnia.

– Amennyiben mégsem úgy alakul, akkor mindenesetre arra szeretném kérni önt, Garring úr, hogy előlegezze meg nekem a testvérem útiköltségét. Sajnos, jelenlegi helyzetünk nem engedi meg, hogy komolyabb összeget megtakaríthassunk, s a hajójegy ára itteni pénzben egy kisebb vagyont tesz ki.

– Áll az alku – nyújtotta még egyszer a kezét Dick. – Még ma előkészítem a szerződést, s amikor holnap a húgával idejönnek, aláírjuk.

Hans nem kevésbé erélyesen viszonozta a kézszorítást.

– Köszönöm a bizalmat, Garring úr!

– Íme, a dokumentumok, amelyek bizalmamat igazolják – mutatott határozott mozdulattal a rajzokra Dick. – Mi, amerikaiak a kézzelfogható dolgokat szeretjük, és nem vagyunk túl hiszékenyek.

– Remélem, nem fogok csalódást okozni.

Ezzel a két férfi elbúcsúzott egymástól, és Hans távozott.

Később hasztalan próbált volna visszaemlékezni, miként keveredett le a lépcsőn, majd az előcsarnokon át az utcára. Alig bírt magával, majd szétfeszítette mellét az ujjongó öröm. Legmerészebb álmaiban sem számított ilyen állásra – ráadásul ennek az elragadó teremtésnek a közelében élhet, talán naponta láthatja és beszélhet vele – neki alkothat és dolgozhat. Ez a szép, fiatal kaliforniai lesz a főnöke. Hej, de szép is a világ!

Az egész emberiséget keblére tudta volna ölelni, hogy ilyen boldogság köszöntött rá.

Örökkévalóságnak tűnt, amíg hazajutott a húgához, az öreg villamos vánszorogni látszott a sínen. Úgy érezte, a mesés Kelet minden kincsét cipeli magával, olyan gazdagnak tűnt fel saját szemében. Amikor a villamos végre az otthoni megállóhoz ért, leszökkent róla, s rohant a lakásuk felé.

Rose Marie most is az ablakban állva leste bátyja jöttét. Látta, hogy futtában a kalapját lengeti, és az arca csak úgy ragyog.

Várakozásteljesen sietett elé ajtót nyitni. Hans beesett, átölelte, és végigtáncolt vele a szűk folyosón.

– Jaj, Hans, ma biztosan jó hírt hozol – sírt és nevetett egyszerre a leány.

Bátyja fellélegezve ragadta meg mindkét kezét, behúzta a tenyérnyi nappaliba, és elmesélt mindent, ami az utóbbi órákban történt.

Rose Marie csillogó szemmel hallgatta, s amikor véget ért a beszámoló, csendben összekulcsolta a kezét. Időbe telt, mire újra meg tudott szólalni, s akkor is megindultan remegett a hangja.

– Drága Hans, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. És a legszebb az egészben az lenne, ha nem kéne a terhedre lennem, mert Forester kisasszony tényleg fölvenne társalkodónőnek. Imádkozni fogok, hogy megnyerjem a tetszését.

Hans félresöpörte húga homlokába hullott haját, és gyengéden nézett le rá.

– Hogyne nyernéd, biztosan megnyered. Elég sok bennetek a hasonlóság, és azt hiszem, csodálatosan meg fogjátok érteni egymást.

Felvillanyozva beszélték meg a boldog sorsforduló minden részletét. Végleg búcsút mondhattak az ínségnek.

Hans Dernburg távozása után Dick átvonult Gladyshez, aki elgondolkodva ült az ablaknál.

Beléptére a leány összerezzent, de gyorsan fegyelmezte magát, és megkérdezte:

– Nos, Dick, mindenben megállapodtatok?

– Igen, drágaságom, minden a legnagyobb rendben. Holnap aláírjuk a szerződést. Hogy tetszik az úriember?

– Mint művész és mint ember egyaránt nagyon. Hát neked?

– Szerintem zseni. A cég szempontjából pedig óriási fogás. Ránk fér már egy kis frissítés. Remélhetőleg a húgával is szót értesz és szerződteted, így szegény embernek nem kell az útiköltség miatt előleget fölvennie, és mindjárt adóssággal nekivágnia az új életnek.

– Mi ez a majdhogynem érzelmes hang, Dick?

– Az itteni levegő teszi, drágaságom. De komolyra fordítva a szót, mert néha azért komoly is tudok lenni, egyszerűen lenyűgözött ez a mérnök.

– Engem is!

– Még szép, hiszen mindig egy véleményen vagyunk. Egyébként meg kell mosnom a fejedet.

– Miért?

– Mert nem szóltál nekem, hogy egyedül érzed magad.

– Tegyek beismerő vallomást?

– Okvetlenül! Mindig szívesen hallgatom, ha ifjú hölgyek vallomást tesznek nekem.

– Akkor tudd meg, hogy egyáltalán nem gyötört a magány. Csak azért találtam ki az egészet, hogy kifizethessem Dernburg úr húgának útiköltségét, mégse kelljen megszégyenítenem.

Dick nagy szemeket meresztett, zsebre dugta a kezét, és terpeszben állva hintázni kezdett.

– Óriási!

– Micsoda?

– Hogy így tudsz füllenteni. Nem is hittem volna.

– Lám, lám, barátok között is érik néha meglepetések az embert – kuncogott Gladys.

– Szóval nincs is szükséged társalkodónőre?

– Ha megtetszik nekem, akkor jól jön. Ha nem, akkor is kifizetem az útiköltségét, aztán odaát találok neki valami elfoglaltságot. Gondoskodnunk kell róla, hogy Dernburg jól érezze magát San Franciscóban. Egyébként is elhatároztam, hogy teszek valamit a szüleim földijeiért.

– Hát ez gyönyörű! Ez is az itteni levegő műve! Szép kis história kezd kibontakozni.

– Igen, te viszont kibontakozhatnál a zsebedből.

A fiatalember megütközve nézett le jobb és bal oldalára.

– Ó, már megint belemásztam?

– Olybá tűnik.

– Nagyon érdekes, a kezem újra meg újra odatalál, akaratom ellenére. Vajon az orvos mit mond?

– Jaj, Dick, te javíthatatlan vagy.

Garring nevetve húzta ki kezét a zsebéből, és összecsapta a bokáját.

– Így már jó?

– Nagyszerű, mégiscsak fejlődsz.

– Most mi a terved, drágaságom?

– Míg az operába nem megyünk, semmi.

– Én még szeretnék megírni néhány levelet, azután megfogalmazom a szerződést. Vegyük át még egyszer az egyes pontokat!

Ez meg is történt, és Gladys újabb kedvezményeket illesztett a megállapodásba Hans Dernburg javára. Ezután Dick visszavonult, Gladys pedig a fotelban ülve ábrándozott – Hans Derhburgról. Maga előtt látta büszke, egyenes tartású, magabiztosan előkelő alakját, férfiasan erélyes arcvonásait, jóságos tekintetét, amelyhez hasonló Amerikában nem akadt.

Izzó vágy fogta el, hogy síkra szálljon egy igaz ember javaiért. Ez a vágy elárulta, mennyire hűséges maradt lelkében származásához.

Amikor egy idő múlva Clara kisasszony belépett, összerezzent, de aztán mosolyogva nézett fel az idős hölgyre.

– Tudja, mit forgatok a fejemben, Clara kisasszony?

– Nem, Gladys kisasszony. Elárulja?

– El bizony. Egy fiatal német hölgyet szeretnék magam mellé fogadni társalkodónőnek.

– Társalkodónőnek? – hökkent meg Clara. – Hát szüksége van effélére?

– Voltaképpen alig-alig – felelte huncut mosollyal Gladys –, de időnként jólesne a fiatal társaság. Apám halála óta nagyon elcsöndesedett a ház. Meg aztán vallja be őszintén, Clara kisasszony, maga is örülne, ha néha kicsit felderítené valaki. Az utóbbi hónapokban tőlem nemigen számíthatott erre.

– Természetes, hogy elszomorította kedves édesapjának halála. Ettől még mindenki másnál kedvesebb nekem a társasága, ezt jól tudhatja. A saját szempontjából talán mégis jó, ha egy kis fiatalos vidámság költözik a házba. Én már megettem a kenyerem javát, nehézkesebb lettem. A kisasszony viszont előbb-utóbb férjhez fog menni, s akkor egyáltalán nem igényel más társaságot.

– Vagy csak akkor igazán – tréfálkozott Gladys –, amilyen unalmasak az amerikai férfiak.

– Hála istennek, azért akadnak kivételek. Akit például egyszer Garring úr oltár elé vezet, sohasem fog unalomra panaszkodni.

– Az biztos – nevetett a leány –, mellette nem lehet unatkozni, de az ő ereiben valamennyi német vér is folyik. Dick Garringből mindenesetre csak egy van Amerikában, és ez az egy nálam nem jöhet számításba.

– Sajnos! Igazán kár.

– De nem változtathatunk rajta. Nos tehát, hallgasson ide, Clara kisasszony, ma délután megállapodtunk egy igen jóravaló építésszel. Ez a rendkívüli tehetségű fiatalember a háború folytán igen szorongatott helyzetbe került. Egyetlen hozzátartozója a húga, akitől semmiképp nem akar elszakadni, szeretné, ha elkísérné Kaliforniába. A hajóút azonban nagyon drága, kivált német pénzben. Hát ezért kell nekem társalkodónő.

A házvezetőnő csodálkozva fürkészte Gladys mosolygós arcát, majd felcsillant a szemé.

– Már értem: azért akarja szerződtetni az ifjú hölgyet, hogy társalkodónőjeként ingyen Kaliforniába utaztathassa.

– Maga nagyon okos, Clara kisasszony – bólintott a leány.

– Inkább jól ismerem magát meg azt a jó szívét.

– Ugyan – hárította el egy kézmozdulattal Gladys a dicséretet –, csak súlyt helyezünk arra, hogy megnyerjük magunknak ezt a remek építészt. Ő maga nem tudná állni a húga útiköltségét, azt viszont nem ajánlhatjuk föl, hogy kifizetjük, mert azzal megaláznánk. Szeretnék jót tenni a húgával, ezért akarom felfogadni. Arra kérem, segítsen meggyőzni őt, hogy égető szükségem van társalkodónőre.

– Maga áldott jó lélek! – ragadta meg a kezét a házvezetőnő.

Gladys elpirult, zavartan rázta a fejét.

– Nem, kérem, ne mondjon ilyet, szó sincs itt jóságról, ez színtiszta, önző számítás.

– Csakugyan égbekiáltó, hogy maga milyen önző és számító – mosolygott nyájasan Clara kisasszony.

Gladys felállt.

– Most már ideje átöltöznünk az operához, különben nem készülünk el, mire Dick értünk jön.

Gladys fekete csipkéből és habos selyemből készült ruhát öltött magára, amely remekül illett hamvas arcbőréhez és aranyosan csillogó hajához. Előkelően festett benne, mint mindig.

Amikor nyomban ezután belépett Dick, elégedetten nézett végig csinos alakján.

– Mehetünk?

– Épp most lettem kész.

– Bámulatosan nézel ki, Gladys, ma megint mindenki irigyelni fog szépséges partnerem miatt.

Ezzel Clara kisasszony társaságában elindultak az operába.

– Kérem, Clara kisasszony, gondoskodjék róla, hogy a szalonomban öt személyre terítsenek uzsonnához, amíg én Dernburg úrral és a húgával tárgyalok odaát, Dicknél. Utána szeretnénk együtt teázni, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást.

– Hogyne, Gladys kisasszony, mindent elintézek.

– Ne feledje a megállapodásunkat, tegyen úgy, mintha égető szükségem lenne társalkodónőre!

– Nyugodtan rám bízhatja magát.

Ebben a pillanatban kopogtak Gladys szobájának ajtaján. A hívásra londiner lépett be, aki jelentette, hogy megérkezett Dernburg úr és Dernburg kisasszony.

– Vezesse őket Garring úr szalonjába!

– Már megtörtént, de Garring úr pillanatnyilag nincs a szobájában.

– Azonnal megyek – bólintott a leány, majd barátságosan biccentett Clara kisasszonynak, és átment fogadni a vendégeket.

Amikor belépett, a testvérpár felemelkedett. Rose Marie legjobb ruháját vette fel, a lehető legtöbb gondot fordította szerény öltözékére. Bájosan festett a várakozástól kipirult arcával és barna pillás, csillogó szemével.

Gladysben első látásra rokonszenv ébredt e kedves jelenség iránt. Nyájas mosollyal nyújtotta neki a kezét. Közben magán érezte Hans Dernburg tekintetét, s ez arcába kergette a vért.

– Örülök, hogy megismerhetem, Dernburg kisasszony!

– Ó, Forester kisasszony, boldoggá tenne, ha nem csupán udvariasságból mondaná ezeket a kedves szavakat! – viszonozta Rose Marie.

– Milyen könnyű boldoggá tenni önt. Igazán örülök, ez nemcsak üres frázis.

Ezután Gladys a fiatalembernek is kezet nyújtott.

– Köszönöm, hogy elhozta a húgát! Ránézésre éppolyan, amilyennek szerettem volna. Remélem, ön sem gondolta meg magát, és feltett szándéka, hogy aláírja a szerződést.

Hans legszívesebben el sem engedte volna a karcsú leánykezet.

– Nem, Forester kisasszony, nem gondoltam meg magam, aláírom.

Tekintetük találkozott.

– Ennek örülök.

Ebben a pillanatban belépett Dick.

– Elnézésüket kell kérnem, hogy megvárakoztattam önöket – nyújtotta jobbját Hans Dernburgnak.

A mérnök meghajolt, és bemutatta a húgát Garringnek.

A fiatal amerikai elkerekedett szemmel bámult Rose Marie-ra. Az elbűvölő, kecses jelenség láttán egy pillanatra elállt a szava. A leány csillogó tekintetétől elbizonytalanodott, olyan zavarba jött, mint egy iskolás fiú.

– Szabad megfognom a kezét? – kérdezte mosolyogva. Rose Marie gyorsan kezet nyújtott. A fiatalember sokáig zavartan szorongatta, aztán sóhajtva elengedte, majd Gladyshez fordult:

– Úgy viselkedtem, ahogy egy német hölggyel illik?

Gladys észrevette ugyan, hogy Rose Marie Dernburg megjelenése mély benyomást tett Dickre, de egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy egy szép nő látványa lázba hozta az ifjú Garringet.

– Úgy, Dick, de most már foglaljunk helyet, és beszéljük meg még egyszer a szerződést Dernburg úrral! Azután odaát, nálam teázunk. Közben talán ön is elhatározásra jut, Dernburg kisasszony, hogy elfogadja-e a társalkodónői állást.

Rose Marie elvörösödött Dick Garring ámuló tekintetétől. Most Gladysre nézett.

– Rajtam nem múlik, csakis önön, Forester kisasszony, hogy munkába állok-e önnél.

Gladys rámosolygott. Örült, hogy Rose Marie Dernburg ennyire megtetszett neki. Így nem kellett látszatra szívélyeskednie, őszinte rokonszenvet mutathatott.

– Köszönöm, akkor máris szerződtetem, Dernburg kisasszony.

– El sem tudom hinni, Forester kisasszony – lelkendezett Rose Marie.

Dick le nem vette volna róla a tekintetét! Milyen elragadó, – gondolta, majd hangosan folytatta, abbéli igyekezetében, hogy minél előbb tető alá hozzák az ügyet:

– Minden fenntartás nélkül elhiheti, amit Forester kisasszony mond. Ő pontosan tudja, mit akar.

Rose Marie párásán csillogó szemmel fordult bátyja felé, és megfogta a kezét.

– Hans, drága Hans, így nem leszek a terhedre – dadogta izgatottan.

Hans megnyugtatóan simogatta meg a kezét.

– Nézzék el húgom felindultságát! Nekem nem akarta elhinni, hogy egyáltalán nem jelent terhet, ha nem Forester kisasszony társalkodónőjeként utazik Kaliforniába.

Dick és Gladys mosolyogva figyelték a testvéreket. A leány szíve a torkában dobogott, amikor látta, milyen szeretettel nyugtatgatja húgát Hans Dernburg. De szép is lehet ilyen férfi oltalmában élni!

Dick Garringet is sajátos érzés kerítette hatalmába, ahogy tanúja lett, milyen gyámoltalan felindultsággal simul fivéréhez Dernburg kisasszony. Legszívesebben ő is nyugtatni, cirógatni kezdte volna.

Elragadó teremtés, – gondolta immár nem először.

– Nos, megpróbálkozunk egymással? – fogta meg Rose Marie kezét Gladys. – Ön rokonszenves nekem, és mindig azonnal megérzem, össze tudok-e hangolódni valakivel. Az ön esetében biztos vagyok ebben.

– Igazán lekötelez, Forester kisasszony – emelte rá hálás tekintetét Rose Marie. – De vajon képességeim és ismereteim elegendőek-e ahhoz, hogy kielégítsék az Ön igényeit?

Gladys sejtelmes mosollyal nézett Hansra, mintha azt mondaná: csak semmi pánik, úgyis megegyezünk.

– Ezt máris tisztázhatjuk. Hogy áll a zenével?

– Kottából zongorázom, egy kicsit énekelek, és gitáron kísérem dalaimat.

– Ez remek, szívesen hallgatnám önt. A beszéde után ítélve lágy, sötét színezetű énekhangja lehet.

– Mezzoszoprán.

– Na, mit mondtam? És milyen nyelveken tud?

– Angolul és franciául szóban, írásban egyaránt gond nélkül kifejezem magam.

– Pompás, akkor társaloghatunk mindhárom nyelven, amelyet magam is bírok. Így legalább nem esünk ki a gyakorlatból. Remélem, kedveli a vidámságot?

Rose Marie szaporán lélegzett, akár egy izgatott gyermek.

– Ó, nagyon is, ha a gondok nem akadályoznak meg benne.

– Hagyja itt a gondjait, Dernburg kisasszony! – bámulta szinte megbabonázva Rose Marie-t Dick.

A leány sóhajtva, csillogó szemmel nézett bátyjára.

– Boldogan! Ugye, Hans, most már fellélegezhetünk?

– Súlyos gondjaik voltak? – kérdezte együtt érzően Dick.

– Már nem is tudom. Olyan, mintha valami jó tündér érintett volna meg a varázspálcájával, hogy eltüntesse minden bajunkat. Önök ketten megszabadítottak bennünket. Ugye, milyen nagyszerű ez, Hans?

– A húgom a szívemből szólt.

– Úgy tűnik, tökéletes az egyetértés. Ráadásul egy szerződés helyett mindjárt kettőt írhatunk alá – vélte derűsen Dick.

– Úgy bizony. Amíg te Dernburg úrral még egyszer átnézed a szöveget, én Dernburg kisasszonnyal megbeszélek minden szükségeset. Mihelyt végeztünk, Clara kisasszony teával vár minket.

A hátralévőket hamar elintézték, majd Gladys a szalonba vezette a testvéreket. Dick is elkísérte őket.

Odaát Gladys összeismertette Dernburgékat a házvezetőnővel, akivel egyben közölte:

– Kedves Clara kisasszony, társalkodónőnek szerződtettem Dernburg kisasszonyt, a maga honfitársát.

– Igazán örülök, hogy Gladys kisasszony végre elszánta magát – nyújtott kezet Clara Rose Marie-nak. – Rettentően hiányzott neki egy fiatal társalkodónő.

Dick az idős hölgyre nevetett: „Vagy úgy, szóval kegyed is benne van az összeesküvésben!”

– Igen, Clara kisasszony – felelte Gladys –, végre találtam alkalmas személyt. Dernburg kisasszony nagyon tetszik nekem.

– Elárulhatom, hogy melegszívű és nagylelkű munkaadója lesz – nézett az újdonsült társalkodónőre jóindulatúan Clara.

– Ne fessen rólam hamis képet Dernburg kisasszonynak! – pirult el Gladys.

– Ó, nem, Gladys kisasszony, már csaknem tizenöt esztendeje ismerem magát, és mindenki másnál jobban tudom, talán Garring urat kivéve, milyen jólelkű és emelkedett gondolkodású. Csak gratulálhatok Dernburg kisasszonynak, hogy magánál talált állást. Önnek, Dernburg úr, úgyszintén sok szerencsét kívánok. Aki a Garring és Fia cégnél jól végzi a dolgát, nem jár rosszul.

– Köszönöm a jókívánságot, Breitfeld kisasszony! – hajolt meg Hans. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy maradéktalanul teljesítsem kötelességeimet.

– Breitfeld kisasszony! – nevetett az idős hölgy. – Először fel sem fogtam, hogy hozzám beszél. Hosszú évek óta senki sem hívott így. Kérem, szólítson Clara kisasszonynak, ahogy tizenöt éve megszoktam. Különben még összezavarodom.

– Engedelmével nagyon szívesen, Clara kisasszony – mosolygott a mérnök.

Mindannyian helyet foglaltak, s az uzsonnaasztal mellett élénk társalgás bontakozott ki.

Rose Marie szíve csordultig telt örömmel a fényesnek ígérkező jövő miatt. Ráadásul Forester kisasszony és Garring úr személyében két szeretetre méltó egyéniséget ismert meg. Clara kisasszony is nagyon megtetszett neki.

Úgy érezte, ezeknek az embereknek a körében teljes nyíltsággal viselkedhet. Jóízűen nevetett Dick Garring mókáin. Tisztán csengő hangja úgy hatott Dickre, mint egy melengető simogatás. Beleszeretett ebbe a szívből jövő nevetésbe, amely derűs, eleven lélekről árulkodott. Nem győzött egyre újabb tréfás megjegyzésekkel előhozakodni, csak hogy ismét hallhassa ezt a gyöngyöző kacajt.

Közben minduntalan Rose Marie kedves arcát figyelte. Eddig nem találkozott ilyen nővel. Amerikában biztosan nincs is hozzá fogható, – gondolta. Nem, egész biztosan nincs.

Korábban sokszor tüzet fogott már, ha egy-egy csinos ifjú hölggyel megismerkedett, de az mindig szalmalángnak bizonyult. Rose Marie Dernburg egészen más érzést váltott ki belőle. Ezt az érzést még gondolatban sem merte szerelemnek nevezni, de volt valami a leány lényében, ami minden csodálata mellett mély tiszteletre késztette. Bármilyen elesettnek tűnt is ez a fiatal teremtés, mégis az első perctől fogva olyan hatalmat gyakorolt rá, amely előtt akarva - akaratlanul meg kellett hajolnia.

Egyáltalán nem volt tisztában saját érzelmeivel, csak egyet látott biztosan: hogy örül, sőt boldog, amiért a leány is Kaliforniába megy velük.

Mialatt ő Rose Marie körül buzgólkodott, Gladys élénk eszmecserébe merült Hans Dernburggal. Megtalálta a módját, hogy sok olyasmit kifürkésszen az életéből, amiről a fiatalember idegeneknek sohasem beszélt. Hans így többek között leírta, milyen borzalmas lelkiállapotba került, amikor messzi idegenben, a kórházi ágyon fekve meghallotta a hírt, hogy Németország elveszítette a háborút. Azt is elmesélte, mennyire elkeseredett, amikor a karja használhatatlanná vált.

– Ha akkor nincs a húgom, nem éltem volna túl azokat a rettenetes időket. A tűrés nem férfierény. A húgom nemegyszer megszégyenített ezen a téren.

Rose Marie ennek hallatán testvére karjára tette a kezét, s a mérnök gyengéd szeretettel megszorította azt.

Dick és Gladys tekintete találkozott. Mindkettőjüket meghatotta a testvéri szeretetnek ez a képe.

Csend támadt, majd Dicknek sikerült leghamarabb leküzdenie a megrendültséget.

– Jaj, Clara kisasszony, ne hagyjon szomjan halni, kérek még egy csésze teát!

Az idős hölgy mosolyogva töltött neki.

– Kár lenne magáért, Garring úr.

– De még milyen kár! – bólintott meggyőződéssel a fiatalember.

Mókás fintora láttán Rose Marie nem állhatta meg, hogy elnevesse magát.

– Talán nem hiszi, Dernburg kisasszony? – nézett rá szemrehányóan az amerikai, mire megriadt.

– Bocsánat, de olyan vicces arcot vágott, hogy nevetnem kellett.

Dick előrehajolt, hogy egy pillantást vethessen a tükörbe, és minden feszélyezettség nélkül magára grimaszolt, újfent megnevettetve Rose Marie-t. Gladys is vele nevetett, s néhány rövid, csipkelődő megjegyzést váltott cégvezetőtársával.

Azután Dick elkomolyodva Hans Dernburghoz fordult:

– Mikorra tudnak felkészülni a kaliforniai utazáshoz?

– Amikorra ön óhajtja, csak adja meg az időpontot. Ha kell, hat-nyolc nap alatt mindent elrendezünk, bár jobb szeretném, ha kapnánk két-három hetet.

– Nem kell sietniük. Mi még először utazást teszünk Svájcban és Észak-Olaszországban, majd a Riviérán át Párizsba. Azután a Rajna következik, mert azt is látnunk kell, végül visszatérünk Berlinbe, ahol a csomagjaink egy részét hagyjuk. Gondolom, úgy hat hét múlva ismét itt leszünk, s ha addigra készen állnak, együtt indulhatunk Londonba, ott pedig hajóra szállunk.

– Úgy lesz minden, ahogy kívánja, Garring úr – hajolt meg Hans.

– Helyes, akkor megtudakolom, melyik gőzössel megyünk, aztán közlöm önökkel a Berlinből való elutazás pontos napját. Önöknek csak a szükséges úti okmányokról kell gondoskodniuk, de a szerződéseik birtokában ez nem okozhat nehézséget.

Megbeszéltek még egyet-mást a közös úttal kapcsolatban. Rose Marie lelkesen hangoztatta a szép utazás fölötti örömét. Még nem sokat látott a világból, és semmi olyat, ami Berlintől egy órányi vonatútnál messzebb esett.

Dick Garring vele együtt örült. Kicsit évődött is, tengeribetegséggel riogatta, és izgalmas tengeri kalandokról mesélt neki. A leányt azonban nem lehetett megijeszteni, rettenthetetlennek mutatkozott.

Miután mindent megtárgyaltak, a testvérek felemelkedtek, nem akartak tovább zavarni. Mind Gladys, mind Dick szívesen marasztalta volna őket, de egyiküknek sem jutott eszébe valamilyen elfogadható ürügy, így aztán elengedték Dernburgékat.

Clara kisasszony is visszavonult, hogy levelet írjon San Franciscóba.

Gladys meg Dick magukra maradtak, s egy ideig elábrándozva meredtek az ajtóra, amelyen át a testvérpár távozott. Végül a fiatalember felsóhajtott.

– Elragadó! – mondta ki ezúttal hangosan, úgyhogy Gladys is meghallotta.

A leány felrezzent merengéséből.

– Kicsoda elragadó, Dick?

Dick vállával egy mozdulatot tett az ajtó felé.

– Hát ő – válaszolta tőle szokatlan tömörséggel.

– Úgy érted, Dernburg kisasszony?

Hevesen bólogatott.

– Láttál már ilyen elragadó teremtést, kivéve persze, amikor a tükörbe néztél?

– Dick! Kifordul sarkaiból a világ! Te bókolsz.

– Már nem először. Felelj, hallottál valaha női lényt olyan szívet melengetően kacagni, mint őt?

– Ej, Dick, az én nevetésem már nem is tetszik?

A fiatalember bosszúsan megrázta a fejét.

– Komolyan beszélek, drágaságom. Találkoztál már ilyen elragadó teremtéssel?

– Szóval megint tüzet fogtál?

– Gladys, Gladys – ingatta a fejét Dick –, most az egyszer nekem kell illemre oktatnom téged. Tudhatnád, hogy nem való kérdésre kérdéssel felelni. Tehát még egyszer kérdem: találkoztál már ilyen elragadó teremtéssel?

– Nem, Dick, még nem. Valóban elragadó.

– És milyen gyönyörűen csillog a szeme! – bólintott eltűnődve. – Soha nem hittem volna, hogy szürke szempár ilyen csodálatosan tud ragyogni. És a bőre! Akár a virágszirom, máshoz nem is hasonlítható. A szája finom vonalú, és amikor mosolyog, az egyenesen észvesztő.

– Nahát, Dick, a végén még belészeretsz a társalkodónőmbe. De nem, mire legközelebb találkoztok, lelohad a lelkesedésed. Nálad nem sokáig tart ez a lobogás.

– Csak várj, drágaságom, azt hiszem, ezúttal komoly a dolog. Érzem, ez a nagy szerelem, amire oly régen várok. Ugye, elragadó?

– Még hányszor akarod megkérdezni?

– De hát folyton kérdéssel válaszolsz.

– Kedves Dick, kétségtelenül elragadó teremtés, mégis szilárd meggyőződésem, hogy mire hat hét múlva viszontlátod, már tömérdek kifogásolnivalót találsz rajta.

– Kötve hiszem. Majd elválik.

– No és ha mégsem ábrándulsz ki, ha tényleg maradandó vonzalmat táplálsz e fiatal leány iránt, akkor hogyan tovább?

Dick fölpattant, zsebre dugta a kezét, és kedvenc testtartásában harciasan Gladys elé plántálta magát.

– Akkor feleségül veszem.

– Ugyan, Dick, az ilyesmit alaposan meg kell fontolni.

– Jó – biccentett –, megfontolom, egészen alaposan. De nagyon remélem, hogy a szívem minden fontolgatáson diadalmaskodik. Jaj, drágaságom, szeretnék egyszer ész nélkül szerelmes lenni, méghozzá ebbe az ifjú hölgybe. Rose Marie! Hát nem elragadó név?

– De, és illik hozzá.

– Rose Marie – sóhajtotta gyengéden Dick, majd folytatta a kérdezősködést. – Láttad, hogy nézett a bátyjára? Olyan kedvesen, olyan együtt érzően, olyan odaadóan. Vajon hogy nézhet arra a férfira, akit szeret?

– Te, Dick – fürkészte az arcát Gladys –, úgy tűnik, ezúttal valóban utolért a végzet.

– Csak most jössz rá, drágaságom?

A leány elrévedezve nézett maga elé. Nagyon is meg tudta érteni Dicket, hiszen amit annak Rose Marie, azt jelentette neki Hans Dernburg. Vagy talán még többet, sokkal többet. Sajgott a szíve, annyira vágyódott máris a mérnök után. Tudta, végeérhetetlennek fog tetszeni az idő, amíg nem láthatja.

De mi értelme mindennek? Még ha Hans Dernburg viszonozza is az érzelmeit, akkor sem reménykedhet boldog kapcsolatban. Nem lehet, nem szabad ennél közelebb kerülniük egymáshoz. Ha netán a férfi megszereti és feleségül kéri, akkor is vissza kell utasítania – mert meg kell őriznie a titkát. Ha felfedné előtte, akkor elveszítené, Dernburg iszonyodva fordulna el tőle, ha azt hallaná, hogy az ő apja mérte annak idején az első csapást a Dernburg és Fia cégre, s ezáltal bűnös mindabban a szerencsétlenségben, amely Hans családját érte.

Vajon nem azt mondaná-e akkor: apád halálba kergette az enyémet, köztünk nem lehet szó semmilyen kötésről?

Megborzongott. Nem, nem szerethet bele Hans Dernburgba, éppen belé nem. Be kell érnie azzal, hogy megtesz érte és a húgáért mindent, ami hatalmában áll.

De vajon nem késő-e parancsolni a szívének, hogy őrizkedjen tőle? Vajon nem a férfié-e az már első, futó találkozásuk óta, épp az övé, akit soha, semmiféleképpen nem lenne szabad szeretnie?

Keserveset sóhajtott.

– Te meg mit sóhajtozol?

– Irigyellek, Dick.

– Ugyan miért?

– Azért, mert azt szeretheted, akit akarsz.

– Hiszen te is, drágaságom.

Gladys felegyenesedett ültében, és elgondolkozva dörzsölgette a homlokát.

– Az igaz... úgy értem, azért irigyellek, mert találtál valakit, akit szerethetsz.

– Fel a fejjel, drágaságom, egy szép napon te is megtalálod az igazit. Néha egy pillanat műve az egész!

A leány összeszorította a kezét.

– Néha, igen... meglehet – rebegte, de aztán kiszakította magát búskomorságából. Nem tartozott azon nők közé, akik szenvelegve rágódnak teljesíthetetlen vágyaikon, s az egész világot kietlennek és sivárnak látják emiatt.

Azzal vigasztalódott, hogy legalább viszontláthatta Hans Dernburgot, a jövőben bármikor láthatja és beszélhet vele, védangyalként őrködhet fölötte és testvérhúga fölött.

De mégis mi lesz, ha a férfi is felé fordítja a szívét? Olyan különös tekintettel nézett rá. Felcsillant a szeme, amikor tegnap azt mondta neki, hogy Dick Garring nem a vőlegénye. Felállt, mintha saját gondolatai elől akarna menekülni.

– Mit csinálsz ma este, Dick?

– Nincs semmi különös tervem, drágaságom, szabadon rendelkezhetsz velem.

– Akkor menjünk a Deutsches Theaterbe! Schiller klasszikus tragédiája megy, az „Ármány és szerelem”. Paul Hartmann játssza Ferdinándot.

– Á, ugyanaz a színész, akit a múltkor filmen is láttunk. Akkor okvetlenül nézzük meg az előadást! Nem is igen lesz több színházi esténk Berlinben.

– Nem bizony, hiszen holnap elutazunk.

– Tulajdonképpen meghívhattuk volna a Dernburg testvéreket, hogy tartsanak velünk a színházba. Egyáltalán, velük tölthettük volna az egész estét. Olyan kellemes társalgók, s legalább kicsit közelebbről megismerhettük volna őket.

– Igaz – kapott a homlokához Gladys –, megtehettük volna, én is szívesen elcsevegtem volna azzal a helyes kis Rose Marie-val.

– Akkor miért nem szóltál?

– Nem tudhattam, hogy te is ezt szeretnéd – mosolygott a fiatalemberre.

Dick izgatottan járkált föl-alá a szobában.

– Szétvet a méreg!

– Látom rajtad, de ezen már nem változtathatunk.

– Éppenséggel segíthetünk a gondon – foglalta el kedvenc pózát. – Csak küldöncöt kell menesztenünk hozzájuk, hogy töltsék a társaságunkban az estét. Persze ez most már elég fonákul hatna, nem igaz?

– Kedves Dick karolt belé a leány –, talán jobb is így. Szépen kivárjuk a hat hetet, míg viszontláthatjuk egymást. Közben komolyan megvizsgálhatod a szívedet, mennyire erősek Rose Marie Dernburg iránti érzéseid. Gondold csak el, ha több időt töltöttünk volna együtt, esetleg beléd szeretett volna.

– Pompás! Épp arra vágyom.

– Igen ám, és ha hat hét múlva úgy térsz vissza, hogy már megint másé az az állhatatlan szíved?

– Kizárt dolog.

– Hallottam már hasonló fogadkozást. Hallgass rám, Dick, Rose Marie nem az a nő, akivel könnyű kalandba bocsátkozhatsz. Gyógyíthatatlan sebet ejthetsz érzékeny lelkén, ha mostani fellángolásodban mindenféle balga megnyilatkozásokra ragadtatod magad, és olyan reményeket ébresztesz benne, amelyeket később nem tudsz valóra váltani. Ígérd meg, Dick, hogy ezt a leányt szentként fogod tisztelni!

A fiatalembert különös komolyság szállta meg.

– Drágaságom, ma úgy ellágyult a szívem, mint még soha életemben. Nagyszerű emberke vagy, hogy így a lelkemre tudsz beszélni. Ígérem, hogy először is önvizsgálatot tartok. Ha nem állom ki a próbát, minek zaklatnám fölöslegesen Rose Marie-t?

– Édes pajtikám! – szorította meg a kezét Gladys.

– Drágaságom, te vagy az én jobbik énem – bólogatott hálásan Dick. Mosolyogva néztek egymás szemébe. – Hiába, ez a levegő! Attól félek, egészen megzavarja az agyamat. Vagy gondolod, hogy Rose Marie Dernburg odaát is első látásra ilyen mély benyomást tett volna rám?

– Jaj, Dick – nevetett Gladys –, azt hiszem, ott is ugyanilyen hamar belebolondultál volna.

– Tudod, Gladys – fogta meg a kezét komolyan Dick –, nem bolondság ez, hanem valami más, valami egészen más.

VIII.

Másnap reggel Dick Garring a két hölgy társaságában elutazott Berlinből. Útjuk során ellátogattak Münchenbe és néhány más városba is, ahol Dick megtekintette a történelmi nevezetességű épületeket. Gladys is osztozott érdeklődésében, így nem untatta a sok városnézés. Mindketten rengeteg újat és szépet láttak, ahogy természetesen Clara kisasszony is, aki először ismerte meg közelebbről szülőföldjét. Azelőtt nem engedhette meg magának az utazgatást.

Gladysnek szerfölött tetszett az ország, bár az a vesztes háború után sok szükséget szenvedett. Dick pedig sok olyasmit tapasztalt, ami elgondolkodásra késztette.

Európai kalandozásuk Svájcban és Itáliában folytatódott. Sehol sem időztek sokáig, mert minél több élményt akartak gyűjteni. Olaszországból a Riviérára vonatoztak. Nizza nem ragadta meg őket különösebben. Hasonló szépségekkel a tengerentúlon is találkoztak már. Csak a nagyvilági élet tetszett nekik, jóllehet az sem volt ugyanaz, mint a háború előtt.

Kitérőt tettek Párizs felé, ahol üzleti ügyeket is kellett intézniük, meglátogatták Brüsszelt és Amszterdamot, Kölntől; Biebrichig fölhajóztak a Rajnán, majd Wiesbaden és Frankfurt érintésével tértek vissza Berlinbe.

Clara kisasszony kissé nehezen tudott lépést tartani ezzel az irammal, de Gladys és Dick mindvégig fáradhatatlanul fogadták magukba a rájuk záporozó benyomásokat.

Most pedig alig várták, hogy ismét találkozhassanak Dernburgékkal.

Megállapodásukhoz híven egész úton egyetlen szót sem ejtettek a testvérpárról.

Gladys számára persze nem múlhatott el nap, hogy szomorúan ne gondolt volna Hans Dernburgra, de a nevét nem mondta ki. Rose Marie-ról sem tett említést, hogy semmiképpen ne befolyásolja Dicket.

Szívesen megkérdezte volna, miként érez most, a leány iránt, de szándékosan nem tette. Úgy vélte, ha netán valóban elhamvadtak lángoló érzelmei, jobb nem bolygatni a dolgot. Ha viszont hűséges maradt hozzájuk, akkor ráérnek akkor beszélni róla, ha a fiatalember maga kezdeményezi.

A két jó barát az egész út során együtt élvezte a sok szépet, együtt csillapították a sok újdonsággal tudásszomjukat. Clara kisasszony ámult befogadóképességükön, s amikor a Frankfurtból Berlinbe robogó vonaton egy időre kettesben maradt Gladysszel, így szólt a leányhoz:

– Csodálom, hogy mindvégig ilyen fogékony maradt. Az én szegény fejem már zsong, és életem végéig eltart, míg számba veszem és rendbe rakosgatom a látottakat. Nem is tudom szavakba önteni vagy más módon kifejezésre juttatni hálámat, amiért ennyi szép és érdekes élményben részesülhettem. Azt kívánom, hogy az ég adjon magának egyszer igazi, teljes boldogságot.

Gladys különös, bánatos tekintettel nézett rá.

– Kedves Clara kisasszony, ahhoz valami csodának kellene történnie.

Az idős hölgy mosolyogva csóválta a fejét.

– De kedves Gladys, hogy csüggedhet el ennyire egy ilyen szép, fiatal teremtés?

– Nem, nem csüggedek, de igazi, teljes boldogság csak keveseknek adatik meg, és mindenkinek más alakban. Amit mások boldogságnak neveznek, abban nincs hiányom, hiszen gazdag, fiatal és egészséges vagyok. Sokan hiába áhítoznak e javak után, miközben én mindhárommal rendelkezem, és telhetetlen volnék, ha még többet követelnék a sorstól.

– Pedig mást is érdemel: azt a boldogságot, amit a viszonzott szerelem adhat. A maga szívét nem elégíti ki a gondtalan, csillogó élet.

– Nem – sóhajtott mélyet Gladys –, Isten a tanúm, mennyire nem, kedves Clara kisasszony. De az embertől nem kérdezik, milyen módon szeretne boldogságra lelni.

Ebben a pillanatban Dick Garring visszatért a fülkébe, s a bizalmas beszélgetés ezzel véget ért.

A fiatalok felelevenítették, mi mindent láttak az úton. Nagyon elégedettek voltak utazásukkal, melynek során mindenütt megszilárdították üzleti kapcsolataikat, illetve újakat teremtettek, és további beszerzési forrásokat tártak fel számos, a Garring és Társa által igényelt cikkből. Ezeket is még egyszer számba vették.

Miután visszatértek Berlinbe, és elfoglalták lakosztályukat az Éden Szállóban, Dick meg Gladys összeült a leány szalonjában, aki lesütött szemmel megemlítette:

– Jeleznünk kéne Dernburgéknak, hogy visszaérkeztünk. Esetleg adódhat még megbeszélnivalónk elutazás előtt.

Dick elgondolkozva meredt maga elé, majd gyorsan kijelentette:

– Már épp szóba akartam hozni a dolgot, drágaságom, és volna egy javaslatom.

– Éspedig?

– Nincs ellenedre, ha megkérem Dernburgékat, ma este legyenek a vendégeink itt, a szállodában? Akkor máris elszalajtok hozzájuk egy küldöncöt.

Gladys szíve a torkában dobogott, egészen elpirult, de látszólag nyugodtan felelte:

– Semmi kifogásom ellene.

Dick arcát fürkészte, aki lassan feléje fordult. Tekintetük találkozott. Így ültek egy ideig némán egymás szemébe nézve.

– Miért nem kérdezel? – törte meg a csendet hirtelen Dick.

Gladys kényelmesen keresztbe fonta a karját.

– Kénytelen vagyok kérdéssel felelni. Mit kellene kérdeznem?

– Azt, ami ott tükröződik a tekintetedben.

– Kérdés tükröződik a tekintetemben?

– Hiszen tudod – bólintott a fiatalember. – Hát jó, megkíméllek a kérdésfeltevéstől, anélkül is válaszolok. Nem, nem felejtettem el Rose Marie Dernburgot. Épp ellenkezőleg, egészen befészkelte magát a szívembe. Az utóbbi hetekben nem múlt el nap, hogy ne vágyakoztam volna a közelségére. És ha arra gondolok, hogy ma este viszontláthatom, majd kiugrik a helyéről a szívem. Az önvizsgálatnak mindazonáltal még nem értem a végére. Nem tudom, megmarad-e az, amit most érzek, ha ismét láthatom őt. A képzeletem rendszerint megszépíti az emlékeket, így már sokszor előfordult, hogy egy hölgy másodszorra nem tetszett annyira, mint az első találkozáskor. A kettő között elragadott a fantáziám, és a valóságosnál szebb képet festett. Akár hiszed, akár nem, már azt sem tudom, milyen az arca. Csak a szemét, azt a csodálatosan ragyogó szemét, meg igéző mosolyát látom állandóan magam előtt, egyébként folyton új alakban jelenik meg. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy a valóságban is olyan elragadó-e, mint az előttem lebegő ábrándkép.

– És ha igen?

Dick fellélegzett.

– Akkor feleségül veszem.

– Ennyire biztos vagy a dolgodban?

– Holtbiztos. Mert elhiheted, hogy amit iránta érzek, az mélyebb és erősebb, mint amit valaha éreztem nő iránt. A távollét hetei alatt egyetlen nő sem tett rám különösebb benyomást, pedig rengeteg szép nőt láttam.

– Csakugyan észrevettem, hogy egyetlenegyszer sem flörtöltél.

– Na látod, ennyire erősen hatott rám a távolból is, egyetlen találkozás után. Természetesen nem rontok ajtóstul a házba a kérdéssel, hogy hozzám jön-e feleségül. A házasság komoly dolog. Azt viszont máris biztosan tudom, hogy a feleségem lesz.

– De kedves Dick, a házassághoz két ember kell. Hátha ő nem akarja?

A fiatalember fölugrott, és kedvenc testtartásába helyezkedett.

– Akarnia kell!

Gladysnek viszont nevetnie kellett.

– Csak eszedbe ne jusson így elé állni! – szurkálódott.

Dick kikapta a kezét a zsebéből, de aztán nyugodtan megkérdezte:

– Mondd csak, Gladys, arra késztetett-e valaha is ez a szokásom, hogy kevesebbre becsülj engem?

– Dehogy, pajtikám, soha.

– Pedig épp eleget mérgelődtél miatta.

– Nem mérgelődtem, csak azért dorgáltalak, hogy leszoktassalak róla, mert másokat bosszanthat. A barátságunkat nem kisebbítheti.

– Hát akkor az ő szerelmét sem kisebbítheti. Természetesen időről időre figyelmeztethet, hogy ne csináljam. Ha ketten felváltva ösztökéltek, előbb-utóbb majdcsak sikerül megjavulnom.

– Nem hiszem, Dick. Reménytelen eset vagy.

– Akkor neki is bele kell törődnie.

– Úgy beszélsz róla, mintha magától értetődőnek vennéd a szerelmét.

– Ha ma este viszontlátom, tudni fogom, elveszem-e, mert azt is megtudom, hogy szeret-e.

– Hogy állapítod meg ilyen gyorsan?

– A tekintete elárulja. – Dick egy fotelba vetette magát, és ábrándozva hozzátette. – A szeme nem tud hazudni.

– Ennyire ismered egyszeri találkozás után?

– Kedves Gladys, akadnak emberek, akiken ötven év alatt sem igazodsz ki, míg másokat első pillantásra felmérhetsz, és Rose Marie Dernburg ez utóbbi csoportba tartozik. Mellesleg a fivére is.

– Igen, ő is – tűnődött el Gladys, de Dick túlzottan el volt foglalva saját magával, semhogy szemet szúrt volna neki a leány hangulatváltozása.

– Nos, útnak indíthatom a küldöncöt, Gladys?

– Nyugodtan.

– Asztalt is foglaltatok az étteremben. Van valami kívánságod, drágaságom?

– Azt hiszem, a sarokasztal, amelyiknél étkezni szoktunk, megfelelne. Ott zavartalanul beszélgethetünk.

– Helyes, azt fogom kérni. Mit csinálsz estig?

– Szeretnék Clara kisasszonnyal bevásárolni. Hát te?

– Még elintézek néhány üzleti ügyet.

– A gőzösre már biztosítottál helyet, ugye?

– Hogyne, minden rendben. Akkor viszlát este!

– Viszlát!

Kezet fogtak, majd Dick távozott.

Hans Dernburg és húga ezekben a hetekben minden előkészületet megtettek az utazáshoz. Rose Marie elköszönt a tanácsosnétól, Stahringer doktortól meg a patikustól.

A kevés bútort, ami még a birtokukban maradt, eladták a helyükre költöző fiatal házaspárnak, amely az általános lakásínség miatt hosszú várakozás után most jutott saját otthonhoz.

Gladys értékesítette az írógépet is, így csinos summát gyűjtöttek össze, amely megtakarított fillérjeikkel együtt elegendőnek bizonyult arra, hogy illő módon felruházkodjanak az útra.

Az ügyes Rose Marie néhány saját kezűleg varrt holmival is felfrissítette ruhatárát.

– El tudsz készülni hat hét alatt ennyi mindennel? – kérdezte a bátyja.

– Természetesen, hiszen nincs is más dolgom. Milyen jó, hogy még néhány rajzot eladtál, így az utazásig már elboldogulunk, telik mindenre. Attól kezdve pedig te már a Garring cég építésze leszel, én pedig Forester kisasszony társalkodónője. Jaj, Hans, csodálatos teremtés a munkaadóm.

Hans elfordult, és izzó tekintettel meredt a távolba.

– Igen, az – felelte.

– Jóságos, nagylelkű. Minden szempontból megkönnyítette, hogy elfogadhassam ezt az állást. Végtelenül hálás vagyok neki.

– Igen, Rose Marie – sóhajtott a fiatalember –, hálával tartozunk neki. A kenyéradónk, és hálánkat csakis odaadó munkával fejezhetjük ki. Remélem, sikerül olyan teljesítményt nyújtanom, amilyet elvárnak tőlem.

– Emiatt nem félek, Hans, bízom a jövőben. Garring úr jól mérte fel a képességeidet.

– Remélhetőleg nem kell csalódnia. Egyébként minden könnyed szellemességével együtt rendkívül rátermett és okosan számító üzletember, mint állítólag a legtöbb amerikai. Emellett tisztességes, egyenes jellem.

– Neki is sokat köszönhetünk – csillant fel Rose Marie szeme. – A maga természetes, fesztelen viselkedésével minden megilletődöttségemtől megszabadított, feloldotta szorongásomat. És milyen mókás, milyen mulattató tud lenni! Az az érzésem, hogy nagyon derék ember.

Hans bólintott.

– Másként nem is lehetne Forester kisasszony barátja. Ez is mellette szól – jelentette ki meggyőződéssel.

– Milyen megkapóan jó viszonyban vannak egymással! Azt hiszem, nálunk egyáltalán nem létezik ilyen tisztán baráti kapcsolat férfi és nő között.

– Nyilván Amerikában is csak két ilyen különleges egyéniség között lehetséges.

A testvérpár már jó néhányszor emlékezett meg hasonló hangnemben Gladys Foresterről és Dick Garringről.

A készülődés közepette hamar elszaladt az idő.

Szép sorjában mindent elintéztek, s nap nap után várták Dick értesítését.

Végül az is befutott.

A szállodai küldönc levelet hozott az amerikaitól. Ebben a következő állt:

„Kedves Dernburg Úr!

Forester és Breitfeld kisasszonnyal egyetemben ismét Berlinbe érkeztünk. Nagy örömmel vennénk, ha ma este szállodánkban vendégül láthatnánk Önt és kedves húgát. Szeretnénk megbeszélni még néhány dolgot. Amennyiben egyéb elfoglaltságuk nincs, nyolc órakor várjuk Önöket. Kérem, hogy a küldönc útján szíveskedjék visszajelzést adni. Tiszteltetem Dernburg kisasszonyt. A viszontlátás reményében:

Garring”

Rose Marie izgatottan leste fivérét, amíg az olvasott. Hans átnyújtotta neki a levelet. A leány átfutotta és elpirult.

– Ugye, elmegyünk, Hans? – nézett fel izzó tekintettel.

– Ez magától értetődik. Máris válaszolok. Bátyja előhúzott egy névjegyet, és ezt írta a hátára:

„Igen tisztelt Garring Úr!

Nagy örömmel teszünk eleget szíves meghívásának. Húgommal együtt ajánljuk magunkat Forester és Breitfeld kisasszonynak. A jelzett időben pontosan ott leszünk. Mély tisztelettel:

Hans Dernburg”

A kártyát átnyújtotta a kint várakozó küldöncnek, s miután visszajött, az órára nézett.

– Még van három óránk, Rose Marie, de most aztán ki kell csípnünk magunkat, mert feltételezem, hogy az uraságok a szálloda éttermében óhajtanak vacsorázni velünk.

– Hála istennek, most már van miben megjelennünk – nevetett vidáman Rose Marie. – A szabóval kifordíttattam az összes öltönyödet, szebbek, mint új korukban. Én pedig úgy felruházkodtam, mint egy dáma. Az új estélyimet veszem fel. Hát te?

– Természetesen szmokingot öltök, Rose Marie. Szerencse, hogy ezt az eddig haszontalan darabot megmentettem a békeidőkből, és még tökéletesen rám illik. Remélem, nem fogok kínos feltűnést kelteni benne.

– Dehogy fogsz! Mondtam már neked, hogy manapság előkelőbb nem a legutolsó divatot követni. Te pedig elegánsan fogsz festeni szmokingban.

Ebben nem is tévedett. Miután kicsinosították magukat, és a kis nappaliban összetalálkoztak, végigmérték egymást.

– Ragyogóan festesz, Rose Marie! – dicsérte a húgát Hans.

A leány kritikus szemmel vizsgálgatta magát a tükörben.

Tagadhatatlanul elragadó látványt nyújtott. Lágy esésű selyemből készült, nemesen egyszerű, fekete ruhát viselt, amely karcsú, fiatalos alakját épp csak sejtetve, finoman simult felsőtestére, s a csípőjén lazán megkötött övtől puha hajtásokban hullott alá bokájáig. A mértéktartó kivágás szabadon hagyta karcsú nyakát és vállát, a bő ujj könyékig ért.

Dús, gesztenyebarna haját egyszerűen vastag kontyba tűzte a nyakszirtjén. Homloka fölött lágy hullámokba fésülte, így finom arcéle különösen jól érvényesült. Egészében véve igéző jelenség volt, igen előkelően és nőiesen hatott.

A két testvér elégedett lehetett egymással.

Hans könnyű kabátot terített Rose Marie vállára, azután útnak indultak, mert több mint fél óra kellett, hogy a szállodába érjenek.

IX.

Clara kisasszony Gladys szalonjában fogadta a testvéreket.

– Garring úrék rögtön jönnek, addig be kell érniük az én társaságommal – üdvözölte barátságosan az érkezőket, majd hellyel kínálta őket.

– Ez igazán nem fog nehezünkre esni, Clara kisasszony – felelte udvariasan Hans. – Remélem, jól sikerült az utazás.

– Ó, el sem tudom sorolni, mi minden szépet láttunk – mosolygott az idős hölgy. – Rengeteg élményt köszönhetek Forester kisasszonynak. Önöknek is bőven lesz még alkalmuk, hogy megismerjék az ő jóságát és nagylelkűségét. A jelenlétében nem dicsérhetem, de mivel most nem hallja, így elmondhatom, hogy párját ritkítóan szeretetre méltó egyéniség. Jóságban és nagylelkűségben Garring úr sem marad el mögötte, bár ő, mint az amerikai férfiak általában, jó üzletember is; aki mindig tudja a módját, hogyan érvényesítse az érdekeit. Csak gratulálhatok önöknek, hogy ilyen munkaadóknál találtak állást.

Hans mélyet sóhajtott, és ajkához emelte a házvezetőnő kezét.

– Szívből köszönöm! Higgye el, mi magunk is tudjuk, hogy megütöttük a főnyereményt. Amikor az ember sok megpróbáltatás után már azt hiszi, semmi jóra nem számíthat, kétszeresen is örül a szerencséjének. Most már csak az a vágyunk, hogy tetteinkkel bizonyíthassuk hálánkat Forester kisasszonynak és Garring úrnak.

– Majd arra is nyílik mód – biccentett kedvesen Clara. – De úgy hallom, már jönnek is.

A következő pillanatban Dick Garring lépett be, oly sietősen, mint akit sürget az idő. Kissé nyugtalanul pihegve állt meg a testvérek előtt. Tekintete megbabonázva tapadt Rose Marie arcára, amely ettől hirtelen színt váltott. Igen, a fiatalember határozottan látta, hogy egészen elpirul. És ez az arc még sokkal bájosabb volt, mint emlékezetében, mert Rose Marie a gondtalanságtól egészen kivirult. Látványa megcáfolta Dick félelmeit, nem kiábrándítólag hatott, hanem ismét lángra lobbantotta a fiatalember szívét, kivált, hogy a szürke szempárból pontosan azt olvasta ki, amit remélt.

Dick lelkialkatát nyilvánvalóan erősen befolyásolta német édesanyja. Sokkal inkább mély érzésűnek bizonyult, mint hitte, és ha eddigi kalandjai nem valamiféle komoly vonzalomból táplálkoztak, az azon múlott, hogy az érintett ifjú hölgyek felszínes lényükkel sokszor hamar lehűtötték és kijózanították.

Felindulása ellenére a tőle megszokott, fesztelen derűvel üdvözölte a testvéreket, és egykettőre vidám társalgásba merült Rose Marie-val.

Hans Dernburg nemigen folyt bele a beszélgetésbe. Tekintete várakozóan szegeződött az ajtóra, amelyen át Gladys Foresternek kellett belépnie. Szíve vadul kalapált, szemében vágy izzott.

Végre Gladys is megjelent. Elegáns, fekete estélyi ruhát viselt, amely lágyan simult formás tagjaira, és annál szembetűnőbb volt csodálatos szőkésbarna haja. Szántszándékkal választotta ezt a hangsúlyozottan egyszerű ruhát, mert nem akart Rose Marie mellett páváskodni.

Tekintete találkozott a mérnökével, és ebben a pillanatban egyikük sem volt ura érzéseinek. Egy másodpercre önfeledten nézték egymást, de gyorsan visszanyerték lélekjelenlétüket, és az udvariasság követelményeinek megfelelően köszöntek.

Ezután Gladys mosolyogva Rose Marie-hoz fordult, és kezet nyújtott neki.

– Örülök, hogy viszontláthatom, Dernburg kisasszony. Sikerült felkészülniük az utazásra?

– Készen állunk, Forester kisasszony.

Egy darabig eldiskuráltak, majd Dick indítványozta, hogy fáradjanak le az étterembe.

Így is történt. Kedélyes beszélgetés közben vonultak az előcsarnokon át a meglehetősen zsúfolt étterembe.

Azonnal feltűnést keltettek. A két fiatal szépség, Hans Dernburg tiszteletet parancsoló, büszke alakja és a vidám, jellegzetesen amerikai külsejű Garring magára vonta a többi vacsoravendég figyelmét.

A körülcsodált új jövevények azonban nem értek rá kéretlen közönségükkel törődni. Helyet foglaltak a sarokasztalnál, és fesztelenül tereferéltek. Rose Marie leküzdötte félszegségét, amely a számára szokatlan, csillogó környezetben elfogta, és bebizonyította, hogy a jó nevelés eredményeként bármilyen helyzetben feltalálja magát.

A társalgás kellemesen oldott légkörben folyt. Minél több szót váltott Dick Dernburg kisasszonnyal, annál szilárdabbá vált elhatározása, hogy feleségül veszi. Beszélgetésük a legkülönbözőbb témákat érintette, s egészen elfelejtették, mennyire eltér egymástól társadalmi állásuk. Azonos szinten érezték egymást, sem Dicknek, sem Gladysnek nem jutott eszébe, hogy valamilyen szempontból a testvérek fölött állna.

Clara kisasszony élvezettel figyelte a négy fiatalt. Ismereteinek gazdag tárházából időről időre egy-egy megjegyzéssel járult hozzá az élénk társalgáshoz, és örömmel látta, mint csillog az ő kedves Gladys kisasszonyának szeme.

A desszert előtt Dick néhány percre eltűnt, és egy csokor hosszú szárú, harmatfriss rózsával tért vissza, amit szétosztott a hölgyek között.

Gladys cinkos mosollyal fogadta. Jól tudta, hogy a fiatalember alapjában véve Rose Marie-nak szánta a virágot, ő meg a házvezetőnő csak a feltűnés elkerülése végett részesültek eme figyelmességben.

Rose Marie tétován nyúlt a rózsák után, és azzal a megilletődött tekintettel nézett Dickre, amely mindig megbabonázta a férfit.

– Ó, milyen csodálatos rózsák! Köszönöm, Garring úr, nagyon köszönöm! Imádom a virágot, de sajnos évek óta nem kaptam. Tudja, a drágaság miatt. Milyen kár, hogy ezek a gyönyörű virágok elhervadnak... milyen nagyon kár! – mondta a maga kedves, lágy hangján, és gyengéden megsimogatta a rózsák szirmait.

Dick a világ minden kincsét a lába elé szórta volna, hogy ezt a hálás pillantást még egyszer láthassa.

– Ha kedveli a virágot, San Franciscóban bátran hódolhat a kedvtelésének. Forester kisasszony kertje valóságos virágparadicsom, és a szüleim házát is nagy kert veszi körül, amelyben ezer és ezer virág nyílik.

Rose Marie elbizonytalanodott a fiatalember tekintetétől.

– Nekem meseországnak tetszik az a San Francisco – jegyezte meg halkan.

– Kívánom, hogy minden álma teljesüljön ott, és soha többé ne vágyódjon el onnan!

– A fivéremmel maradok, így nem hagyok itt mást, csak szomorú emlékeket.

– Nincs senki, aki kedves és drága lenne kegyednek?

– A bátyámon kívül senkim sincs. Ez megkönnyíti a távozást. Bezzeg, ha nélkülem utazna el, s nekem itt kellene maradnom, akkor mindketten szenvednénk egymás hiányától, mert ott az igazi otthonunk, ahol szeretteink élnek.

– Ön is osztja kedves húga véleményét, Dernburg úr – kérdezte mosolyogva Gladys.

Hans, aki kissé elmerengett, most felrezzent, és acélkék szemével elgondolkodva nézte a leányt.

– Épp ezen tűnődtem, Forester kisasszony, és világossá vált előttem, hogy a hazámat már abban az órában elveszítettem, amikor a harctérről visszajöttem. Az a Németország, amely a fegyverszünet után fogadott, alig emlékeztetett szülőföldemre. Idegenné lett, és azóta sem tudtam újra rátalálni arra a régire, amely a háború előtt otthont adott nekem. Most, hogy elhagyom, talán ismét drága lesz nekem, az is meglehet, hogy néha honvággyal gondolok vissza rá, de itt tartani nem tud. Nem visz rá a lélek, hogy elvakult hazafiként inkább itthon senyvedjek, semmint a nagyvilágban erőm és tehetségem szerinti megélhetést találjak. Ahol dolgozni és használni tudok, ott a helyem. Érezni akarom, hogy élek, alkotok és munkálkodom. Egyébiránt egyetértek a húgommal: ott az igazi otthonunk, ahol szeretteink élnek.

Az utolsó mondatnál tekintete egy pillanatra ismét önfeledten Gladysre tévedt. A leány pirulva sütötte le a szemét.

Dick Garring figyelmesen hallgatta a mérnököt.

– Egyetértek, Dernburg úr, először is emberek vagyunk, s csak másodsorban valamely nemzet polgárai.

Gladys újból Hansra emelte tekintetét. Szerette volna kezét nyújtani neki, s megkérni őt, hadd segítsen a messzi távolban új otthonra lelnie. Ám az, ami kettejük között állt, torkára forrasztotta a szót, és mély gyászba borította a szívét.

Dick a maga vidám módján gondoskodott arról, hogy a társalgás derűsebb irányt vegyen, s ezért mindjárt el is nyerte jutalmát Rose Marie tisztán csengő nevetése formájában, amely mindinkább elbűvölte.

Majdnem éjfélig maradt együtt a kis asztaltársaság, melynek minden tagja úgy érezte, újabb értékekkel gazdagodott ezen a szép estén.

A testvérek elbúcsúztak, és Garring kikísérte őket az előcsarnokba. Néhány szót váltott a portással, majd ismét hozzájuk lépett.

– Kérem, várjanak egy pillanatig, bérkocsit hívattam. Nem hagyhatom, hogy a kedves húgával ilyen kései órán még villamosozzanak – közölte magától értetődő természetességgel.

Hansék nem ellenkeztek, s miután a taxi előállt, és Rose Marie a kezét nyújtotta az amerikainak, hálásan csillogó szeme gazdagon megjutalmazta az apró figyelmességért. Dick utoljára annyit látott, hogy a leány féltő gonddal öleli magához a tőle kapott rózsákat, és búcsúzóul köszönettel biccent.

Odafönn Gladys és Clara kisasszony a folyosón várták, hogy jó éjszakát kívánjanak neki.

– Sikerült kocsit szerezned Dernburgéknak? – érdeklődött Gladys.

– Igen – bólintott a férfi –, beszállás előtt még egyszer üdvözletüket küldték. Nagyon elfáradtál?

– Miért kérded?

– Mert szívesen csevegnék még egy kicsit.

– Egy negyedórácskát én is kibírok, de Clara kisasszonyt engedjük lepihenni, mert hosszú volt a nap. Menjen csak, Clara kisasszony, majd vigyázok, hogy ne üssek zajt, amikor lefekszem.

A két hölgy az egész utazás során szomszédos szobában aludt, az összekötő ajtót mindig nyitva hagyták.

– Engem nem fog zavarni, Gladys kisasszony, egykettőre elalszom, mert csakugyan elfáradtam – búcsúzott mosolyogva a házvezetőnő.

Gladys és Dick a szalonban foglaltak helyet.

– Elszívnék egy cigarettát – mondta a leány.

– Ilyet is ritkán hallok tőled – szolgálta ki a fiatalember –, de ha már dohányzol, nem bánod, ha én is rágyújtok?

– Egyáltalán nem, Dick, voltaképpen épp ezt akartam megkönnyíteni a kérésemmel, mert tudom, hogy egy kis füstölés megnyugtatja felzaklatott, kedélyedet.

– Te angyal!

Némán ültek egymás mellett, figyelték a bodorodó füstöt. Végül Gladys törte meg évődve a csendet:

– Nehéz a szavadba vágni.

– Talán nem értettél meg?

– De, nagyon is beszédesen hallgatsz, kivált Rose Marie Dernburg erényeiről.

– Az a lány egyszerűen elragadó, ezt te sem vitathatod, drágaságom.

– Nem is akarom, de ez a jelző kezd kissé elkoptatottnak hatni.

– Ez nem puszta jelző, hanem legmélyebb érzéseim kifejezése. Megigézett... szeretem.

– Biztos, hogy ez nemcsak újabb szalmaláng?

Dick a fejét rázta.

– Feleségül veszem.

– Feltéve, hogy ő is akarja.

– Persze hogy akarja – csillant fel a szeme.

– Honnét tudod?

– Hát, paprikapiros lett, amikor ma ismét találkoztunk. A tekintetéből kiolvastam, hogy vonzódik hozzám. A szíve még szabad, hisz nem hagy itt senkit, aki kedves neki, tehát én tartok rá igényt. Nem ajánlom, hogy a hajóút alatt bárki a közelébe merészkedjék, aztán majd ha San Franciscóba érünk, annyira belopom magam a szívébe, hogy senki másnak nem marad benne hely.

– És mit szólnak majd a szüleid?

– Ne aggódj! – nevetett a fiatalember. – Amikor bejelentem, hogy el akarom jegyezni, apám azt kérdezi: „Pénze van?” „Nincs – felelem –, szegény, mint a templom egere.” Mire az apám: „Akkor nem stimmel a dolog.” „De stimmel – válaszolom neki –, mert az enyém kettőnknek is elég, keresni pedig hatunkra is tudok.” Apám a homlokát ráncolja majd: „Eszednél vagy?” „De mennyire – mondom neki –, nézd csak meg az ifjú hölgyet, akit menyedül kapsz, és áldásodat fogod adni ránk.” És úgy is lesz, drágaságom, mert a papa tudja, hogy mindig elérem, amit akarok.

– Hát édesanyád?

– Ó, vele még egyszerűbb. Őt csak az érdekli, igazi úrinő-e a választottam, nem akar-e íróasztalnál ücsörögni, üzlettel foglalkozni, mint Gladys. De megnyugtatom, hogy Rose Marie édes, gyöngéd, simulékony hölgy, akinek az üzletről fogalma sincs, és egészen biztosan nem óhajt irodában dolgozni. Viszont szeretjük egymást. Ezzel a mama meg is elégszik.

– Kezdem elhinni, hogy így lesz – nevetett jóízűen Gladys. – Mindenesetre kívánom, hogy minden az elképzeléseid szerint alakuljon. Amennyire Rose Marie Dernburgot megismertem, annak alapján csak gratulálhatok, hogy épp ő rabolta el a szívedet. Igyekezni fogok közel kerülni hozzá, mert... nem akarok magányos maradni, egy kicsit én is sütkérezni akarok boldogságod napfényében. Egy szó, mint száz, Rose Marie nem annyira társalkodónőm, mint inkább barátnőm lesz.

– Ez nagyon kedves tőled, drágaságom – fogta meg a kezét Dick. – De mit hallok? Miféle magányról beszélsz? Úgy nyilatkozol, mint egy öregasszony, aki beletörődött, hogy rég bezárult előtte a szerelem kapuja, és mások tűzhelyénél keres egy meleg zugot, ahol meghúzhatja magát.

– Talán ez a helyzet – sóhajtott a leány.

– Badarság!

– Egyáltalán nem az. Én... nem megyek férjhez soha.

– Micsoda képtelenség! – meredt rá döbbenten Dick. – Tényleg azt hiszem, a német levegő tett ilyen búskomorrá. Egyébként is annyira megváltoztál.

– Egyszer mindenkit utolér a végzet – mondta fátyolos tekintettel Gladys.

– Ugyan kérlek, hiszen egész úton egyetlen férfival sem kerültél közelebbi ismeretségbe, indulás előtt pedig még szabad volt a szíved.

– Neked mennyi idő kellett, hogy Rose Marie Dernburg elrabolja a szívedet?

– Tehát te is? – képedt el a fiatalember. – Szerelem első látásra? Hol? Kivel?

– Valahol, valamikor – legyintett lemondóan a leány – túl mélyen néztem egy férfi szemébe, és soha többé nem tudom elfeledni őt egy másik kedvéért.

– Drágaságom! Majd én idehozom őt neked. Ha megismer téged, bizonyosan beléd szeret. Nem segíthetek?

– Nem – rázta a fejét Gladys –, drága barátom, nem tudsz. A férfi, akit szeretek, elérhetetlen számomra.

– Hogyhogy elérhetetlen? Valaki másé?

Gladys felállt, és az ablakhoz lépett.

– Ne faggass tovább! A boldog szerelem, amilyen remélhetőleg a tiéd, közlékennyé teszi az embert, viszont az olyan boldogtalan, mint az enyém, hallgataggá. Neked sem szóltam volna erről a dologról, mégis elmondtam magamtól, mert nem akarom, hogy azt firtasd, kivált mások jelenlétében, mitől váltam olyan szótlanná.

– De hát drágaságom – nézett rá egészen lesújtva Dick –, nem találok szavakat. Te és a reménytelen szerelem, ez hallatlan, egyszerűen képtelenség!

– Pedig igaz. Csak arra kérlek, ne kérdezz, ne faggass! És ne hidd, hogy mostantól folyton csak sírok. Marad épp elég dolog, ami értelmet ad az életemnek, csak vissza kell nyernem az egyensúlyomat. Ebben segíthetsz a vidámságoddal, derűddel.

Ám egyelőre Dick egészen magába roskadt, csak nézte a leányt bánatosan. Egy idő múlva aztán felpattant, és győzködni kezdte.

– Ugyan már, drágaságom, egykettőre ki fogod heverni. Az efféle kilátástalan vonzalmakon túlteszi magát az ember, főleg, ha ilyen erős, mint te.

Gladys nem akarta tovább szomorítani barátját.

– Talán igazad van. Mindenesetre nem lógatom az orromat. Most pedig jó éjszakát, későre jár.

– Jó éjszakát, drágaságom! – szorította meg a kezét Dick. – Fel a fejjel, vár még rád boldogság, s talán előbb is elér, mint hinnéd.

Miután magára maradt, sietve megszabadult a szorongató érzéstől, amit Gladys vallomása váltott ki belőle. Hányszor, de hányszor gyulladt reménytelen szerelemre ő maga is! Mindig hamar elfeledte, s többé eszébe sem jutott. Így lesz majd Gladysszel is. A viszonzatlan szerelem magában hordja saját elmúlását. Egy kicsit még fáj, aztán vége.

Eltöprengett, vajon ki dúlhatta föl Gladys szívét. Sorra felidézte az elmúlt hónapokban kötött ismeretségeket, egyik-másik férfira gyanakodott is – furcsa módon épp Hans Dernburg nem jutott eszébe.

Miután baráti kötelességének eleget tett, gondolatai más, kellemesebb tárgy felé fordultak. Rose Marie képe rémlett föl előtte.

„Elragadó, egészen elragadó, most már tudom, milyen az igaz szerelem!”

Gyengéd érzés töltötte el a szívét. Gondolatai olyan erővel összpontosultak Rose Marie-ra, hogy a leány kecses, kedves alakja szinte kézzelfogható valóságban jelent meg előtte.

– Rose Marie... Rose Marie – suttogta újra meg újra, s e névvel az ajkán, mosolyogva szenderült álomba.

X.

Elérkezett az indulás kitűzött időpontja. Dick Garring kitűnő szervezőnek bizonyult, Rose Marie nem győzte bámulni, mert a fiatalember jóvoltából minden a legkisebb fennakadás nélkül zajlott le.

A leány életében először tett efféle utazást, s a legutóbbi évek megannyi szűkölködése után elkápráztatta a fényűzés, amely most egyszeriben körülvette.

Ennek nyíltan hangot is adott, gyermekien örvendezett a sok szépnek és jónak, ami osztályrészéül jutott, meghatóan szerénynek és hálásnak mutatkozott. Egyszerűségében is üde lénye nemcsak Dick Garringet, hanem Gladyst és Clara kisasszonyt is elbűvölte.

Gladys napról napra jobban szívébe zárta a leányt. Mire a brit fővárosból a hatalmas luxusgőzös fedélzetén kifutottak a nyílt tengerre, a két ifjú hölgy között igazi baráti kapcsolat bontakozott ki.

Az időjárás elkényeztette őket. Ebben az évben nem akart megkezdődni az ősz. Noha már benne jártak a szeptemberben, a nap még perzselőn sütött. A hölgyek napközben szellős nyári ruhát viseltek, az urak pedig vászonnadrágban és kihajtott gallérú apacsingben érezték magukat a legjobban.

Egyik nap ebéd után a Dernburg testvérek egy ponyvatető alatt hűsöltek Dick Garringgel és Gladysszel. Clara kisasszony egy szélvédett szögletben ejtőzött, míg a fiatalok nyugágyakban hátradőlve, élénk eszmecserét folytattak.

Valahányszor Dick ragadta magához a szót, lépten-nyomon vidám nevetés harsant fel. Szokása szerint gondoskodott a derűs hangulatról. Rose Marie mélyeket lélegezve szívta be a tenger sós illatát.

– Csodálatos ez az utazás! – lelkendezett sugárzó arccal. – Minden nap újabb varázslatként ér.

– Csak várjon, Dernburg kisasszony – évődött Dick –, ha majd ránk tör egy vihar, mindjárt megváltozik a véleménye a hajózás örömeiről. Mindannyiunkat elkap a tengeribetegség, s ha akkor is csodálatosnak találja majd az átkelést, én a kegyed bátorságának adózom csodálattal.

– Maga meg akar ijeszteni – kerekedett el a leány szeme.

– Nem – nevetett az amerikai –, de ha mégis félne, erős karommal megvédelmezem, tomboljon bár égiháború.

– Hagyd abba, Dick! – egyenesedett föl félig ülő helyzetéből Gladys. – Ne riogasd Dernburg kisasszonyt! Egyébként nem látom tisztán, mit segít a te erős karod az ítéletidő ellen.

Barátja csintalan tekintettel nézett Rose Marie-ra.

– Csak próbára akartam tenni a kisasszonyt, hogy ijedős-e.

Rose Marie megfogta fivére kezét, és odabújt hozzá.

– Hiszen itt a bátyám.

Dick féltékenyen figyelte.

– Szóval nem hagyja megijeszteni magát? Akkor kegyed nagyon bátor.

– Á, nem – rázta a fejét mosolyogva a leány. – Nagyon is nyúlszívű vagyok, bátorságom voltaképpen nem más, mint a bátyámba vetett bizalom. Ő erős és bátor, az ő oltalmában még a tomboló elemektől is biztonságban érzem magam.

Garring elkeseredetten küzdött a féltékenység ellen. Ő is szívesen élvezte volna Hans Dernburg húgának tántoríthatatlan bizalmát.

Gladys különös tekintettel nézett a másik leányra.

– Irigylem a bizalmáért, Dernburg kisasszony, meg a védelmezője miatt is.

– Igen – csillant fel Rose Marie szeme –, az csakugyan irigylésre méltó.

Gladys a mérnökre pillantott, és riadtan ismerte föl szemében a szerelem izzó tanújelét. Megremegett, de nem tudta elszakítani tőle tekintetét. Nem sejtette, mennyire árulkodó a saját arckifejezése. Hans viszont legszívesebben felujjongott volna, mert tudta, ha ez a szép szempár nem hazudik, a leány is viszonozza szerelmét. E bizonyosság megdobogtatta a szívét, boldogító érzéssel töltötte el. Nem kérdezte, hová vezethet ez, nem akart most ilyesmin tűnődni, ki akarta élvezni a nap nap utáni együttlét boldog óráit.

Végül Gladys lehorgasztotta a fejét, mintha nehéz teher nyomta volna le.

Dick és Rose Marie közben ébren tartották a társalgást, amelybe bevonták a többieket is.

– Kedves Dernburg kisasszony – fogta meg Rose Marie kezét Gladys –, ha nem bánja, szólítsuk egymást a keresztnevünkön! Így kényelmesebb a mindennapi érintkezés. A maga neve amúgy is csodálatosan illik magához, nem szeretném másképp hívni. Ugye, megengedi?

– Igazán boldoggá tesz, Forester kisasszony – nézett fel hálásan Rose Marie.

– Gladys a nevem – igazította ki kedvesen a másik.

Rose Marie szégyenlősen elpirult, előbb bátyja tekintetét kereste, majd Dick Garringét, mint tőle is tanácsot kérne.

– Tényleg így szólíthatom?

– Megkérem rá, Rose Marie. Legyünk barátnők! Szeretnék végre egy igazi barátnőt, mert még sohasem volt.

– Volt helyette egy örökké hűséges barátod – emlékeztette Gladyst szemrehányóan Dick.

– Ez igaz – nyújtott neki kezet a leány –, de az az érzésem, azért nem sajnálsz tőlem egy barátnőt. Bizonyos dolgokat egy nő csak egy másik nővel oszthat meg, de ettől a mi kapcsolatunk változatlan marad.

– Ezt el is várom, csak így adhatok ünnepélyesen engedélyt új barátság kötésére.

Rose Marie még mindig félszegen várta, hogy bátyja is véleményt nyilvánítson.

– Szabad, Hans? – nézett föl rá kérőn.

A mérnök egészen meghatódott, hogy Gladys Forester ilyen jó az ő húgához. Tekintetében hála tükröződött.

– Amit Forester kisasszony felajánl, Rose Marie, becses ajándék, de nyugodtan elfogadhatod, mert tudom, hogy hűségesen viszonozni fogod e nagylelkűen adományozott barátságot. Hadd köszönjem meg a jóságát, Forester kisasszony, amiért így bánik a húgommal. Egyelőre folyton csak kapunk kegyedtől és Garring úrtól, csupán remélhetjük, hogy a jövőben odaadó hűségünkkel kimutathatjuk hálánkat.

Gladys elpirult, és kezet adott Rose Marie-nak.

– Megegyeztünk?

– Hogyne, drága Gladys. Bennem hűséges barátnőre talál.

– Teljes szívemből megkedveltem magát, Rose Marie.

– Akkor én is elárulhatom, hogy az első pillanattól fogva őszinte csodálattal és vonzalommal tekintek magára. Napról napra kedvesebb és drágább nekem. Csak eddig nem mertem kimondani, mert az úrnőm.

– Nincs itt se úrnő, se szolgáló, csak két művelt, egyenrangú ember. Mellettem sohase érezze alábbvalónak magát!

– Tudom, hogy nagylelkű, kedves Gladys.

Dick fészkelődni kezdett, bár eddig kedvtelve figyelte a bensőséges jelenetet. Tudta, hogy Gladys azért kötötte ezt a barátságot, mert Rose Marie-ban az ő jövendőbelijét látja, de most már úgy érezte, túl sokáig mellőzik.

– Azért nem kellene teljesen elfelejtkezni Dernburg úrról és rólam. Hogy úgy mondjam, mi is a világon vagyunk.

– Csigavér, te is megkapod majd, ami jár – nézett sokat sejtetően a fiatalemberre Gladys.

– Remélem is – hangzott az éppoly sokat sejtető válasz.

– Most bizonyára haragszik rám, amiért elnyertem Gladys kisasszony barátságát, amelyet eddig kizárólag a magáénak tudhatott – szólalt meg tétován Rose Marie.

– Beláthatja, hogy ezért elégtétellel tartozik.

– Kész vagyok bárminő elégtételre, Garring úr.

– Mozgásra vágyom – ugrott fel Dick. – Kinek van kedve elkísérni egy kis fedélzeti sétára?

– Én lemondok róla, még túl erősen tűz a nap – felelte Gladys.

– Én pedig nem szeretném magukra hagyni a hölgyeket – mentette ki magát Hans.

– Nos, Dernburg kisasszony – nézett Rose Marie-ra Dick –, itt a kiváló alkalom, hogy elégtételt nyújtson.

– Ha jónak látja, szívesen elkísérem – emelkedett fel pironkodva a leány. – Nem félek a napsütéstől. Nincs szüksége rám, Gladys?

Dick ökölvívótartásba helyezkedett, de úgy, hogy csak Gladys láthatta, a testvérpár nem. A leány megértette a tréfás fenyegetést, és mosolyogva rázta a fejét:

– Nincs, Rose Marie, menjen csak Garring úrral! Ha egyedül engedjük el, még morcos lesz.

– Úgy van – helyeselt buzgón az érintett –, rettentő morcos. Kegyed még nem látott dühbe gurulni, Dernburg kisasszony.

– Nem is szeretném látni, főként nem az én hibámból – nevette el magát Rose Marie a fiatalember mókásan felfújt arcán.

Kettesben ballagtak el.

– Szívesen tart velem, Dernburg kisasszony? – tudakolta Dick egy idő múlva különös, gyengéd hangon.

– Hogyne, Garring úr – pillantott rá bizonytalanul a leány –, nagyon szívesen.

– Nemcsak merő udvariasságból?

– Az efféle udvariaskodást olyannak érezném – komolyodott el a tekintete –, mintha jóindulatú, mély értelmű szavakra üres frázisokkal felelnék. Hálámat csak őszinteséggel fejezhetem ki.

– A háláját? Miért gondolja, hogy hálával tartozik?

– Ön olyan végtelenül jó, Garring úr.

A fiatalember szíve megdobbant a leány fátyolos szeme láttán.

– Jó? Nem vagyok én jó... legfeljebb kegyedhez.

– Miért pont énhozzám?

– Hogy miért? – mosolyodott el kissé zavartan, amitől nagyon szeretetre méltónak tetszett. – Miért, miért... hát azért, mert... olyan törékeny, védtelen és... szóval azért, mert... mert magához jónak kell lenni, hacsak nem szívtelen és érzéketlen az ember.

Tekintete pirulásra késztette a leányt.

– De maga másokhoz is jó.

– Tényleg? Például kihez?

– Például Forester kisasszonyhoz.

– Nos, ő olyan, mintha a húgom lenne.

– Meg Clara kisasszonyhoz.

– Ő Gladyshez tartozik.

– Meg a bátyámhoz.

– Mert a maga testvére.

– Meg másokhoz is.

– Hm. De csak kényelemszeretetből. Jónak lenni könnyű, gonoszkodni nagyon megerőltető.

– Jó embereknek a jóság, gonoszoknak a gonoszság könnyű. Tehát igazam volt, maga jó.

– Szereti, ha egy férfi jó?

– Igen – válaszolta rövid fontolgatás után Rose Marie –, ha a jóság nem gyöngeségből fakad. Egy férfinak minden jóságával együtt tudnia kell, mit akar, minden jósága ellenére erősnek és következetesnek kell maradnia. A bátyám például férfi, talpig férfi, és csupa jóság.

– Egészen megvadít, Dernburg kisasszony, ha ennyi dicsérni valót talál a fivérén – hevült fel a féltékenységtől Dick –, és folyton csodálattal tekint föl rá. Nem veszi észre, hogy engem olyankor esz a sárga irigység?

A rá jellemző mókázásba ezúttal a leány számára riasztó felhang vegyült.

– De Garring úr, nemcsak a bátyámra tekintek csodálattal. Ha azt mondom, Hans jó és erős, meg talpig férfi, az nem zárja ki, hogy ugyanazt mondanám magáról is, ha valaki a véleményemet kérdezné.

– Jó, akkor én most a véleményét kérdezem – szólt ismét félig komolyan, félig tréfásan Dick, amit Rose Marie hasonlóképpen fogadott.

– A véleményemre kíváncsi?

– Igenis, arra.

– Mit számít az én véleményem?

– Rengeteget. Most azonnal hallani akarom – cövekelt le a leány előtt bőszen zsebre vágott kézzel, teljesen elállva az útját.

Rose Marie meghökkenve és elbizonytalanodva figyelte harcias tartását. Dick a jelenlétében mindeddig kerülte kedvenc pózát.

– Kérem, Garring úr, ne nézzen rám ilyen mérgesen, én...

Zavarában elakadt a szava, mire a fiatalember ijedten kikapta zsebéből a kezét.

– Jaj, most megütközött, amiért zsebre dugtam a kezemet. Gladys már megpróbált leszoktatni róla. Ugye, bárdolatlanság? Kérem, bocsásson meg, és ha még egyszer előfordul, szidjon csak le alaposan!

– Ó, ezt észre sem vettem – nevetett a leány. – Csak olyan harciasan nézett rám, és az utamat is elállta, mintha nem akarna továbbengedni.

– Nem is akarom. Előbb árulja el, mi a véleménye rólam!

– Nem tehetem – sóhajtotta Rose Marie.

– Miért nem?

– Nem merem megmondani a véleményemet.

– Annyira lesújtó?

– Nem – rázta zavartan a fejét a leány –, épp ellenkezőleg.

– Aha! Akkor jó – nézett gyöngéden a szemébe Dick.

– Menjünk tovább! Az a két hölgy, szemben a korlátnál, kíváncsian tekinget felénk. Azt hihetik, civakodunk.

Dick a mondott irányba fordult.

– Azt hisznek, amit akarnak. Boldog vagyok, hogy jó véleménnyel van rólam, de árulja el, mit jelent ez közelebbről!

Rose Marie-nak újra arcába szökött a vér.

– Talán egyszer később, ha már megettünk együtt egy véka sót, ahogy a német mondja.

– Egy egész vékára valót? – esett le Dick álla. – Azt hiszem, az egy kicsit sok, talán száz évig is eltart. Ennél azért valamivel hamarabb szeretném hallani a véleményét.

– Száz évig nem kell várnia – nevetett a leány –, előbb is sor kerülhet rá. De alaposabban meg kell ismernem, hogy tényleges véleményt alkothassak magáról. Addig a türelmét kell kérnem. Én sem firtatom, mi a véleménye rólam.

– Elég kár.

– Talán már kialakult a véleményé?

– De ki ám! És ha óhajtja, el is árulom.

– Nem, nem – rettent meg Rose Marie –, előbb maga is ismerjen meg engem!

– De nem egy véka sóig.

– Egyezzünk meg egy kilóban!

– Jó – bólogatott sugárzó arccal Dick –, és akkor részletesen kifejti a véleményét. Mostantól rengeteg sót eszem, és leméretem, mennyi kerül az asztalra.

– Nemcsak annyi sót fogyasztunk, amennyit a sótartóba tesznek – vidult fel a leány. – Minden étel tartalmaz sót.

– Tényleg! Vajon mennyi időbe telik, amíg két ember bekebelez egy kiló sót?

– Gondolom, néhány hétbe.

– Jó, akkor mire San Franciscóba érünk, el is fogy az a kilócska, ha derekasan nekiveselkedem. Tehát San Franciscóban megtudhatom, mit tart rólam.

– Ha még akkor is óhajtja.

– De mennyire, hogy óhajtom!

Egy darabig némán lépkedtek egymás mellett, majd megálltak a korlátnál, és a könnyedén fodrozódó tengert nézték. Legalábbis Rose Marie, mert Dick tekintete hamar elkalandozott a hullámoktól, és a leány finom arcélén állapodott meg. Csodálattal figyelte a nemes metszésű arcot, a rózsaszín fülecskét meg a gyönyörű, gesztenyebarna hajkoronát.

Elragadó, – hajtogatta magában. Keze meg-megvonaglott, szerette volna gyöngéden, becézve megsimogatni a leszegett fejecskét.

Rose Marie egyszerre ránézett, mintha delejes erővel vonzotta volna a férfi tekintete, és amit abból kiolvasott, arra késztette, hogy riadtan lesüsse a szemét.

– Menjünk vissza Gladys kisasszonyhoz! – hebegte.

– Jó, menjünk, Dernburg kisasszony! – felelte színlelt fesztelenséggel Dick.

Ezzel továbbindultak.

XI.

Ezalatt Gladys és Hans között másfajta beszélgetés folyt le. Először egy ideig némán figyelték a távolodó párt, majd a leány fölegyenesedett.

– Igazán szeretni való teremtés a húga – közölte őszinte rokonszenvvel.

– Örülök, hogy kedveli, Forester kisasszony – csillant fel a férfi szeme. – Nagyon szeretem a húgocskámat.

– Ő pedig ugyanúgy szereti a fivérét. Megható, ahogy ragaszkodnak egymáshoz. Megható és szép.

– Sok nehézséget vészeltünk át együtt. Ez összekovácsolt bennünket.

Gladys könnyedén összekulcsolta ölében nyugtatott kezét, és lenézett rá.

– Eddig nem sokat hallottam az életükről. Valaha jobb napokat láttak?

– A mostaninál jobbakat? – emelte izzó tekintetét a lehajtott szőkésbarna fejre Hans. – Nos, olyan jól sohasem ment sorunk, mint amióta kegyed és Garring úr megjelentek az életünkben. Igazán gondtalanul sohasem éltünk. Egész gyermekkorunk és ifjúságunk az apánkat nyomasztó gondok jegyében telt. Anyánk halálával pedig az utolsó fénysugár is kihunyt.

Gladys szíve elszorult.

– Azt már említették, hogy az édesapjuk súlyos üzleti gondokkal viaskodott...

– Sajnos, így volt. Ezért nem akarta, hogy a nyomdokaiba lépjek. Egyébként sem kereskedőnek készültem, mert már gyermekfejjel arra vágytam, hogy házakat építhessek. Kisfiúként maketteket gyártottam papírból, kartonból és fából. A legapróbb részletekig kidolgoztam alkotásaimat, nem feledkeztem meg a lépcsőről meg a kéményről sem. Gyönyörűen be is bútoroztam őket. Ehhez apám üzletéből való szövetmaradékokat használtam fel. A húgomnak igazi babapalotákat emeltem. Már akkoriban is sokat adtam a stílusegységre. Olyannyira, hogy még is ríkattam Rose Marie-t, aki a francia barokk babaszobába egy gyönyörű, empire brokátdarabkából akart függönyt, és be kellett érnie a kétségtelenül nem olyan szép, de stílusban odaillő anyaggal.

– Tehát úgyszólván a vérében van a biztos stílusérzék – mosolyodott el a leány.

– Ösztönösen sajátítottam el, mert amikor édesapám egyszer a stílusérzékemen álmélkodott, azt sem tudtam, miről beszél.

– És az édesapja mégsem akarta, hogy kereskedőnek tanuljon?

– Nem, előre látta, hogy a Dernburg és Fia cég nem sokáig tarthatja magát. Attól fogva, hogy az a tolvaj pénztáros kétszázezer márkával megrövidítette, soha többé nem ment zavartalanul az üzlet.

Gladys ismét lehajtotta a fejét. Elsápadt.

– Az édesapja bizonyára elátkozta azt az embert, aki romlásba taszította – vélte reszkető hangon.

Hans a fejét rázta.

– Apám istenfélő, jólelkű ember volt, talán túl jó is kereskedőnek. Mindenesetre túl hiszékeny. Természetesen neheztelt a tolvajra, aki olyan nehéz helyzetbe juttatta. Körözést is indíttatott ellene, de sohasem bukkantak a nyomára. Bizonyára rögtön Japán vagy Kína felé vette az irányt. A rabolt pénz szerencsét hozhatott neki, mert néhány év múlva Hongkongból kamatostul visszaküldte.

– Mit szólt az édesapja, amikor visszakapta a pénzt?

– Nagyon meghatódott – mosolygott a mérnök –, és megbocsájtott a tolvajnak mindent, amit tettével okozott neki.

– De maga nem bocsájtott meg? – kérdezte Gladys. Nem mert felnézni.

A férfi megdörzsölte a homlokát.

– Én minden bajunk forrását láttam abban a gonosztevőben, ezért nem értettem apámat. Ifjonti hevességemben nemegyszer azt kívántam, bárcsak a kezem köze kaphatnám az illetőt. De most, hogy a húgomnak és nekem olyan jól megy sorunk, alig gondolok azokra az időkre. Ha tudná, kisasszony, mit jelent nekem mindez. Öt gondtalan év áll előttem, amit a szerződésem biztosít, öt esztendő, amely alatt akadálytalanul alkothatok. A húgomat pedig jólelkű kenyéradójának házában tudhatom. Végre ismét szilárd talajt érzek a talpam alatt, azaz voltaképpen először életemben. Végre magam vehetem kezembe a sorsomat. Ez a legnagyszerűbb, ami egy férfinak adatik. Fel sem tudja mérni, Forester kisasszony, mennyire hálás vagyok magának és Garring úrnak, hogy ehhez hozzásegítettek.

Gladys szeme nedvesen csillogott. Dernburg szavaiból őszinte öröm csendült ki, s ez meghatotta.

– Már jó néhányszor mondtam, Dernburg úr, hogy ezért nem jár köszönet. Önző megfontolásból cselekedtünk, amikor cégünk számára égetően szükséges, rátermett szakembert szereztünk. Csak remélem, hogy állásával annyira elégedett lesz, hogy a szerződés lejártával sem óhajtja feladni azt.

– Én pedig bízom benne, hogy az öt év folyamán egyszer sem fogják megbánni az alkalmazásomat.

– Bizonyosan nem fogjuk. Remélhetőleg megszokja és megkedveli majd San Franciscót.

– Abban nem kételkedem, hiszen sok német letelepedett már ott. Ugye, Forester kisasszony szülei is németek voltak?

– Igen – pirult el Gladys –, németek.

– Látszik – csillant fel Hans szeme. – Határozott és magabiztos viselkedésétől eltekintve, amely a mi leányainknak ritkán sajátja, egész lényében van valami, ami német származásra utal.

Gladys titkon fellélegzett, mert egy pillanatra megrémült, hogy a mérnök rájöhetett, honnét ered a Forester név. Kezdettől fogva félt, hogy fény derül erre. Nem, Dernburg sohasem tudhatja meg, hogy az apja azonos azzal a Friedrich Forsttal, aki az ő apját meglopta.

– Egyébként Garring úr édesanyja is német – felelte megkönnyebbülten.

– Észrevenni kifogástalan kiejtésén. No meg a kedélyességén.

– Kedveli Dick Garringet? – kérdezte, mosolyogva.

– Igen nagyra becsülöm, és csodálom egyenességéért. A mély emberség ilyen fiatal korban bámulatra méltó tulajdonság.

– Örvendetes, hogy ennyire egymáshoz illenek, hiszen sokat dolgoznak majd együtt.

– Ennek örülök. Forester kisasszonnyal is munkakapcsolatba kerülök?

Volt valami a kérdésben, ami Gladys arcába kergette a vért.

– Nem annyira, mint Garring úrral, mivel jómagam csak napi néhány órát töltök a cégnél. Ha viszont új, érdekes megbízás adódik, mindig részt veszek a tárgyalásokon, kifejtem a véleményemet, és tanácsokat adok.

– Bámulom magát, Forester kisasszony. Nagy ritkaság, hogy egy ifjú hölgyet egyéb is érdekel, mint a saját személye, a szórakozás meg a... kacérkodás.

– Ami az utóbbit illeti – válaszolta derűs mosollyal a leány –, a vállalatnál végzett munkám tartalmasabb elfoglaltságot biztosít. Még több időt is töltenék az irodában, ha nem kellene társadalmi kötelezettségeknek is eleget tennem. Édesapám szenátor volt, ennek folytán nagy házat kellett vinnie. Mivel édesanyám régebben elhunyt, nekem kellett betöltenem a háziasszonyi tisztet. Ez rengeteg időt vesz igénybe.

– Elhiszem, és így még inkább csodálom, hogy komoly üzleti feladatokat is magára vállalt.

– Nem bántam meg, hogy így tettem, mert ezáltal szabad és független lettem, önállóan intézem ügyeimet. Tudnia kell, hogy magam kezelem a vagyonomat, ráadásul apám kiterjedt vidéki birtokot is hátrahagyott. Természetesen haszonbérlők gazdálkodnak rajta, de időről időre oda kell autóznom, hogy elszámoljak a bérlővel, és szemmel tartsam a tulajdonomat. Mindez elegendő tennivalót ad.

– Egy férfi életét is kitöltené, hát még egy nőét.

Gladys bólintott. Tekintete a távolba révedt.

– De jól van így. Nem érek rá botorságokon gondolkozni.

– Nem hiszem, hogy magánál ez a veszély fenyegetne.

– Kitudja...

Elcsendesedtek. A leány lassan, mintegy delejes erőnek engedelmeskedve visszafordította a tekintetét, és a mérnökre nézett. Szemtől szemben ültek, és pillantásuk elárulta azt, amit ajkuk elhallgatott. Hans szerette volna a karjába kapni, és megvallani izzó szerelmét. Az igéző szempár pedig – Gladys tudtán kívül – elárulta, hogy szerelme viszonzásra talált.

Mindketten csak akkor rezzentek fel tűnődésükből, amikor Dick Garring nevetését hallották. A fiatalember Rose Marie-val együtt visszatért, és helyet foglaltak a nyugszékeken.

– Körbekerültük a fedélzetet, és kielégítettük mozgásigényünket – jelentette be vidáman Dick.

– Úgy tűnik, jótékonyan hatott a hangulatodra, pajtikám – erőltetett fesztelenséget magára Gladys.

– De milyen jótékonyan! Mondd csak, drágaságom, mennyi sót tartalmaz egy tányér leves... vagy inkább egy kétszemélyes étkezés?

– Hogy mennyi sót? – pillantott barátjára megrökönyödve. – De hiszen tudod, hogy nem értek a főzéshez, mégis megszégyenítesz azzal, hogy kényszerűen beismerjem. Különben miért érdekel annyira?

Dick nevetve figyelte Rose Marie bíborvörös arcát.

– Hát, csak azért, mert Dernburg kisasszony azt állítja, csak akkor tud véleményt alkotni rólam, ha már megevett velem egy véka sót. Kérlek, Gladys, tudod te, mennyi egy véka?

– Sejtelmem sincs.

– Nekem sincs, de biztos rettentő sok, legalább száz évig kitart. Annyit természetesen nem várhatok Dernburg kisasszony véleményére, úgyhogy lealkudtam valamicskét. Már akkor közölnie kell a véleményét, ha ketten együtt egy kiló sót elfogyasztottunk. Gondolod, hogy ez San Franciscóig sikerül?

– Ha alaposan megszórod vele az ételedet, biztosan – kacagott Gladys.

Hans kérdőn nézett a húgára, aki újfent elpirult. A mérnök szemében aggodalom tükröződött. Lehet, hogy Rose Marie szívét is elrabolja Garring úr, ahogy az övét Forester kisasszony?

Gladys megértette kimondatlan aggodalmát, és elmosolyodott. Hiszen emiatt nem sokáig kell gyötrődnie, ettől ő is megszabadíthatja.

A következő napokban Hans nyugtalan tekintettel figyelte húgát és Dick Garringet. Látta, hogy igen sokat foglalkoznak egymással, az amerikai minden alkalmat megragad, hogy kisajátítsa magának Rose Marie-t, s nem tudta, miként akadályozza meg ezt.

Már megtették a tengeri út felét, amikor a négy fiatal egyik nap ebéd után együtt üldögélt. Dick Garring séta ürügyén ismét elcsábította Rose Marie-t.

Hans önkéntelenül felpattant, miután eltűntek szem elől, és nyugtalanul kémlelt utánuk. Arcizmai megfeszültek a visszafojtott izgalomtól.

Gladys ezt látva, csöndben megfogta a karját. A mérnök megrezzent, visszafordult, és kérdőn nézett a mosolygó szemekbe.

– Nem kell nyugtalankodnia, Dernburg úr – jelentette ki higgadtan a leány.

A férfi visszaült, és összeszorította az ajkát.

– Nem... nem értem, mit akar ezzel mondani... Forester kisasszony – bökte ki végül.

A leány jóindulatúan csóválta a fejét.

– Lerí az arcáról az aggodalom, Dernburg úr. Szeretném megnyugtatni magát. Hagyja csak Rose Marie-t, hadd menjen Dick Garringgel, nála jó kezekben van.

– Távol álljon tőlem, Forester kisasszony, hogy bármiféle célozgatásra vetemedjek Garring úr tisztességes szándékait illetően, de... a húgom fiatal és tapasztalatlan... és egy fiatal leányszívet könnyű elbolondítani, még ha semmiféle becstelen szándékról nincs is szó. Garring úr vitathatatlanul igen sokat foglalkozik a húgommal. Egy ideje úgy tűnik, túl sokat is.

– Mi tagadás – nézett egyenesen Hans szemébe Gladys. – De Rose Marie-val jobb nem is történhetne, mint ha Dick Garring meghódítja a szívét.

Dernburg megvonaglott, és megütközve meredt rá.

– Az isten szerelmére! Az borzasztó szerencsétlenség lenne a húgomra nézve. Nem, nem a jó Isten nem engedheti, hogy a szerencsés fordulat, amely sorsunkban bekövetkezett, ilyen boldogtalanságba torkolljék.

– Ne beszéljen így! – rázta a fejét Gladys. – Balszerencsének tartaná, ha Rose Marie férjhez menne Dickhez?

– Férjhez? – ismételte értetlenül Hans. – De Forester kisasszony, szóba sem jöhet, hogy Garring úr feleségül vegye a húgomat.

A leány ajka kedves mosolyra nyílt.

– Kizárólag a maga húgán múlik, hogy Garringné lesz-e, vagy sem.

Hans hátrahőkölt, és értetlenül bámult rá.

– Kérem, Forester kisasszony, ne tréfáljon velem! Kimondhatatlanul aggódom a húgom miatt.

– Teljesen alaptalanul, Dernburg úr, ismétlem, alaptalanul. Azt képzeli, szemrebbenés nélkül kettesben hagynám Dick Garringgel Rose Marie-t, ha a legcsekélyebb ok lenne nyugtalanságra? Hiszen barátságot kötöttem Rose Marie-val, és elhiheti, hogy komolyan veszem azt.

– Elhiszem – emelte ajkához a leány kezét Hans –, és hálás vagyok, amiért barátnőjévé fogadta. De nagyon féltem őt.

– Már jó ideje igyekszem megszabadítani magát ettől a teljesen szükségtelen szorongástól. Adja a szavát, hogy semmit sem árul el Rose Marie-nak abból, amit most hallani fog, mert olyasmit készülök magára bízni, ami egykettőre eloszlatja az aggodalmait.

– A szavamat adom – sóhajtott nehéz szívvel Hans, és izzó tekintete nyugtalanul villogott sápadt arcában.

Gladys bólintott.

– Csak azért kértem erre, nehogy megzavarja és aggodalmaival fölzaklassa Rose Marie-t. Dick Garring megneheztelne rám, ha Rose Marie az én oktalan fecsegésem következtében értesülne arról, amit ő maga akar elmondani neki, ha eljött ez ideje. Egyedül magát akarom beavatni, Dernburg úr, hogy ne gyötörje magát fölöslegesen, és ne nyugtalanítsa a húgát sem. Csak ezért töröm meg ez egyszer a titoktartást. Tehát: Dick Garring attól a pillanattól fogva szereti a maga húgát, hogy először meglátta. Szilárd elhatározása, hogy feleségül veszi, ha sikerül elérnie, hogy viszonozza a szerelmét, amiben a magam részéről cseppet sem kételkedem. Ezt a döntését már azon az estén közölte velem, amikor az Éden Szállóban együtt vacsoráztunk.

Hans szinte kővé dermedt. A boldogság, amely ezek szerint húgára várt, oly nagynak tűnt, hogy fel sem tudta fogni.

– Bocsásson meg, Forester kisasszony, de ezt el sem tudom hinni. Garring úr tudomásom szerint vagyonos édesapjának egyetlen fia. Mint ilyen, nem gondolhatja komolyan, hogy egy szegény leányt, a barátnője társalkodónőjét vezesse oltár elé. Túl nagy a szakadék kettejük között.

– Az én Dick barátom igen kiváló építési vállalkozó – mosolygott pajkosan Gladys –, megtalálja majd a módját, hogy áthidalja azt a szakadékot. Egyébként nem is látok semmiféle áthidalnivalót. Az igaz szerelem minden akadályt legyőz. Rose Marie szép, fiatal, egészséges, és kifogástalan neveltetést kapott. Jószívű, emelkedett gondolkodású, nemes jellem. Egyedül az a különbség kettejük között, hogy Rose Marie szegény, Dick pedig gazdag, de a barátom számára ez biztosan nem akadály. Épp elég a pénze kettejüknek is.

– Na és a szülei?

– Azokat bízza csak nyugodtan Dickre! – nevetett a leány. – Az anyjának nem lesz semmi kifogása, mihelyt megismeri Rose Marie-t. Ami pedig az apját illeti, ő majd jó üzletemberként megkísérli meggyőzni Dicket, hogy gazdag férfinak gazdag nőt kell elvennie. Ez az érvelés a fiánál süket fülekre talál. Dicknek csuda kemény a koponyája, mindig keresztülviszi, amit akar, és ezt a dolgot szívvel - lélekkel akarja. Attól se tartson, hogy csatározásra kerül sor apa és fia között. John Garring túl józan ahhoz. Ha nem tudja jobb belátásra bírni gyermekét, széttárja majd a kezét: én megtettem a kötelességemet, ha a magad feje után mész, viseld a következményeket. Aztán megnézi magának Rose Marie-t, felderül, és minden valószínűség szerint ugyanazt mondja, amit Dicktől már minden elképzelhető formában hallottam: elragadó leány. Ezzel aztán rendben is lesz minden.

– Úgy beszél erről a lehetőségről – tapogatta meg felhevült homlokát Hans –, mint amiben nincs semmi nyugtalanító, semmi aggasztó. Márpedig én nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy túl rózsaszínű képet festett nekem a helyzetről.

– Kétségtelenül rózsaszínűt, mert örömömet lelem abban, hogy ezt a bimbózó szerelmet figyelemmel kísérhetem. Az én Dick barátom érzéseit régóta pontosan ismerem, de most megelégedéssel látom, hogy napról napra több teret nyer Rose Marie szívében. Higgye el, a húga legkésőbb egy negyedéven belül Dick Garring menyasszonya lesz, ha Dick türelmetlensége nem hozza sokkal közelebb ezt az időpontot. Ne felejtse el, Dick ég a vágytól, hogy egy kiló sót megegyen Rose Marie-val. Elsóz minden ételt, csak hogy siettesse a pillanatot, amelyben Rose Marie feltárja előtte róla alkotott véleményét. Nem csodálkoznék, ha ama kölcsönös véleménycserét eljegyzés követné.

– De talán csak futó rokonszenv, amit a barátja a húgom iránt táplál.

– Hogy maga milyen nyakas! – sóhajtott nevetve Gladys. – Ha úgy ismerné Dicket, ahogy én, cseppet sem nyugtalankodna. Bátran állíthatom, hogy nem árulná el érzéseit olyan leplezetlenül Rose Marie-nak, ha nem a legtisztességesebb szándék vezérelné. Én sem beszélnék így, ha nem lennék olyan biztos a dolgomban. Hagyjon fel hát végre az aggodalmaskodással, ne makacskodjék tovább!

A mérnök megfogta a kezét, és csókot lehelt rá. Gladys nem húzta vissza, mint első alkalommal. Dernburgot óriási izgalom kerítette hatalmába. A leány szavai megnyugtatták húga sorsát illetően, ugyanakkor nyugtalan lángot lobbantottak fel saját lelkében.

Ha Gladys Forester magától értetődő természetességgel beszél Dick Garring és Rose Marie házasságáról, akkor nem kecsegteti-e a beteljesülés reménye az ő szerelmét is? Hiszen azt mondta: „Az igaz szerelem minden akadályt legyőz”.

Hans szíve vadul dobogott. A remény csillaga most már mindig ott ragyog majd fölötte. Ma vagy holnap nem gondolhat arra, hogy tekintetét vágyakozva emelje a leányra, de egyszer talán, ha már megmutatta, mire képes, ha már biztos állást szerzett magának, ha...

Nem tudta folytatni a gondolatmenetet, minden összezavarodott benne. Nagy nehezen összeszedte magát, és fegyelmezetten válaszolt.

– Nem makacskodom, Forester kisasszony, kivált nem a maga kedves, jóságos szavaival szemben. Csak felfoghatatlan ez az egész. A legutóbbi napokban, amikor aggódó tekintettel figyelten a húgomat és Garring urat, néha úgy éreztem, kézen kell fognom Rose Marie-t, és el kell vinnem, minél messzebb Garring úrtól. A borúlátás azt mondatta velem, hiábavaló lenne boldog, gondtalan jövőben reménykednünk, a sors mindig is keményen bánt velünk. De most a maga gyengéd, jóságos keze levette szívemről ezt a terhet. Nem tudom, hogy köszönjem meg, most már szinte hiszek a csodában.

A leány megindultan nézte remegő arcát.

– Az aggodalom kizökkentette az egyensúlyából, Dernburg úr. Talán csoda az, ha két ifjú szív szerelemben egymásra talál? Nem adódott már rá számtalan példa, hogy egészen eltérő körökből származó két fél szerelemben egyesült?

– Olyan szép, hogy természetesnek találja ezt – parázslott fel Hans tekintete –, köszönöm, teljes szívemből köszönöm!

Ismét ajkához vezette a finom kis kezet, és áhítatosan megcsókolta.

Gladys fájdalmasan lemondó tekintettel nézett rá. Ajkáról remegő sóhaj röppent fel.

– Olykor bizony súlyosabb akadály merülhet fel két egymást szerető ember között, mint a mégoly különböző származás.

A férfi kiegyenesítette a derekát, és a leány szemébe nézett.

– Tehát az eltérő hátteret nem tartja komoly akadálynak?

– Nem – rázta a fejét sóhajtva Gladys –, egyáltalán nem. Csak egyvalami elengedhetetlen véleményem szerint: hogy a szerelmesek azonos műveltségi szinten álljanak. Ezt feltétlenül szükségesnek tartom a boldog házassághoz. Az azonban, hogy egyikük gazdag, a másik szegény, egyikük főrangú, a másik a nép gyermeke, nem olyan különbség, ami boldogságukat okvetlenül meghiúsítaná. De ha nem egyformán műveltek, akkor mintha nem egy nyelvet beszélnének. Ilyen esetben hirtelen fellángoló és éppoly hirtelen ellobbanó szenvedély lehetséges két ember között, ám igaz, tartós szerelem soha.

Hans szerette volna a lábai elé vetni magát, és arcát a leány ölébe rejteni. Mivel ezt nem tehette, felugrott, mintha saját magától menekülne, és a hajókorláthoz lépett.

Gladys pillantása önfeledten pihent meg daliás alakján. Jaj, bárcsak ne volna más akadály kettejük között, mint hogy a férfi szegény, ő meg gazdag!

XII.

A testvérek napokig tartó vonatozás után érkeztek San Franciscóba Dick Garring, Gladys és Clara kisasszony társaságában. Rose Marie nyomban beköltözött a Forester-házba, a bátyját pedig Dick az autóján egy panzióba vitte, hogy átmenetileg ott lakjék.

A két Dernburg nem könnyű szívvel vált el egymástól, s Gladys így vigasztalta a mérnököt:

– A házamban bármikor meglátogathatja a húgát, Dernburg úr. Jöjjön minél gyakrabban, hogy Rose Marie ne szenvedjen annyira a hiányától! Mindig szívesen látjuk.

Hans hálásan meghajolt.

– Forester kisasszony jóságos és kedves, mint mindig. A háborút leszámítva valóban először kell huzamos időre elszakadnunk egymástól a húgommal.

– De ugye tudja, hogy Rose Marie nálam biztonságban van?

– Hadd ne kelljen szavakba öntenem, milyen hálával tölt el, hogy a húgom magánál otthonra talál. Hiába is próbálnám szavakkal kifejezni köszönetemet mindazért a jóságért, amelyben részeltet bennünket.

– Nincs mit köszönnie – felelte egyszerűen Gladys, és kezet nyújtott.

Eltelt néhány nap a megérkezés óta. Hans Dernburg munkába állt a Garring és Társa cégnél, elfoglalta azt a szobát, amelyben elődje dolgozott. Ez a nagy rajztermek közelében helyezkedett el.

John Garring, Dick apja elégedetten fogadta az új építészmérnök belépését, s elégedettsége egyre fokozódott, ahogy Dernburg munkához látott, és tehetsége mindinkább napvilágra került.

Gladys az első két napon távol maradt az irodától, de harmadnap magától értetődő természetességgel megjelent.

– Jó reggelt, drágaságom! – állt fel beléptére íróasztalától Dick. – Szóval visszajöttél.

– Igen, Dick, munkát akarok, sok munkát.

– Tessék – mutatott a leány íróasztalára barátja –, máris itt egy halom levél, amelyekre válaszolnod kell. Gondoltam, hogy kiéheztél a munkára.

– Megtaláltad a megfelelő szót – nyújtóztatta ki a karját Gladys –, valóban kiéheztem rá.

Ezzel helyet foglalt.

– Azért várj egy pillanatig, mielőtt belevetnéd magad! Előbb mondd meg, hogy van?

– Feltételezem, hogy Rose Marie Dernburgra gondolsz.

– Hát persze! – bólogatott buzgón Dick. – Más nem is létezik a számomra. Már majdnem három napja nem láttam. Tudod, mit jelent ez nekem?

– Miért nem látogattál meg bennünket?

– A szüleim is igényt tartottak rám annyi idő után, őket sem foszthattam meg magamtól. Meg aztán addig nem is akartam viszontlátni Rose Marie-t, amíg mindent el nem boronáltam. Mert most már tisztáznunk kell egymással a kettőnk dolgát, s mielőtt kimondom a döntő szót, tájékoztatni kívántam a szüleimet.

Gladys meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy vallomást tettél a szüleidnek?

– De, pontosan azt.

– Komolyan? És?

– Minden a legnagyobb rendben!

A leány meghökkent.

– Jaj, mesélj már! Hogy alakultak a dolgok?

A fiatalember nevetve fölpattant, és szokásához híven zsebre dugta a kezét.

– Nem alakultak, én alakítottam őket.

– Na jó, ne csigázz már! – sürgette Gladys.

– Nos – hintázott előre-hátra Dick –, mindjárt első este, a vacsoránál bejelentettem a szüleimnek, hogy beleszerettem egy műlovarnőbe, és feleségül akarom venni.

– Egy műlovarnőbe?

– Abba! – bólintott hidegvérrel. – Na, lett nagy ribillió! A mama kis híján elájult, a papa tombolt, ki akart tagadni. Aztán közöltem, hogy nem olyan súlyos a helyzet, mert az illető hölgy nem műlovarnő, hanem színésznő. Ez némileg mérsékelte kétségbeesésüket. Nehogy egész éjszaka álmatlanul kelljen hánykolódniuk, végül elmagyaráztam, hogy még egy kicsivel jobb a helyzet, mert a választottam operaénekesnő.

– De hát Dick, mire volt jó ez az egész felhajtás?

– Meg akartam győzni az öregeimet, hogy a házasság, amelyet valójában kötni fogok, egészen elfogadható. De ne szakíts folyton félbe, mert elveszítem a fonalat. A következő nap pattanásig feszült légkörben telt el. A mamát migrén gyötörte, a papa mennydörgő Zeusz módjára trónolt az asztalfőn, és az üzleti ügyeken kívül egy szót sem váltott velem. Tegnap délben aztán kerek perec kijelentette, miszerint sohasem egyezik bele, hogy holmi rivaldacsillagocskát vegyek feleségül. A mama pedig könnyes szemmel könyörgött, hogy ne törjem össze a szívét.

– Jaj, Dick, hogy kínozhattad meg ennyire szegény szüleidet?

– Ne kotyogj közbe folyton! Természetesen sajnáltam őket, de Rose Marie érdekében minél előbb célhoz kellett jutnom, ezért nyúltam a legkeményebb eszközökhöz. Szemükre vetettem, hogy gőgösek és kevélyek, mire a papa pontosan azt mondta, amit vártam: „Hozd ide a legszegényebb polgárleányt, és keblemre ölelem, mint menyemet, csak komédiásnőt ne!” A mama meg összetett kézzel rimánkodott: „Igazi dámát vezess oltár elé, ne holmi csepűrágót!”

– Jaj, istenem, úgy izgulok!

– Légy egészen nyugodt! Mindkettejüket átöleltem, és azt mondtam, fájdalmuk észre térített, a kedvükért lemondok a színpad üdvöskéjéről, ha megengedik, hogy egy elragadó ifjú német hölgyet vegyek nőül, aki minden testi-lelki jó tulajdonsággal rendelkezik, amivel halandó rendelkezhet, egyetlen fogyatékossága az, hogy szegény. Nálad vállalt társalkodónői állást, s az a tény, hogy nemcsak a házadba fogadtad, hanem barátnődnek tekinted, meggyőzheti őket választottam kiválóságáról. Nagy kő esett le a szívükről, nyomban megnyugodtak. Gondolhatod, mennyire örülnek, hogy ilyen elragadó menyet kapnak. Bezzeg ha egyből elárulom az igazságot, akkor mindent elkövettek volna, hogy belekössenek a választásomba.

– Szóval jól sült el a dolog? – lélegzett föl Gladys.

– Jól, drágaságom. Este, amikor a papa épp új építészünkről áradozott, fölfedtem előtte, hogy a választottam Hans Dernburg húga, akit az életemnél is jobban szeretek. Ezzel döntő győzelmet arattam. Igaz, hogy a papa alaposan leteremtett, amiért lóvá tettem tiszteletre méltó szüleimet, de miután bűnbánóan megígértem, hogy Rose Marie férjeként mintaszerű fiuk leszek, feloldozást kaptam. Előzetes áldásukat ugyan még nem sikerült kicsikarnom, de majd az is meglesz. A mamát mindenesetre rávettem, hogy ma nézzen be hozzád teára, így megismerheti Rose Marie-t, egyelőre minden kötelezettség nélkül. A papa is meg akarja ismerni, a szavamat is kellett adnom, hogy amíg ez meg nem történik, addig nem jegyzem el magam.

– Ez valóban siker, fogadd elismerésemet! – nyújtotta a kezét Gladys.

– Köszönöm! Mihelyt apám találkozott Rose Marie-val, azonnal megkérem a kezét, mert nem bírom tovább türtőztetni magam. Tudni akarom, mit válaszol.

– Nyilván nem fog kikosarazni.

– Én is azt hiszem, de az kevés. Bizonyosságot akarok. Úgyhogy kérlek, fogadd ma teára a mamát!

– Ezt kérned sem kell.

– De még tolmácsolnom kell a szüleim kérését, amelyhez én is csatlakozom.

– Halljuk!

– Arra kérünk, itt, San Franciscóban ne a társalkodónődként mutasd be Rose Marie-t, hanem mint a barátnődet. Megértem a szüleimet, hogy nem akarnak szóbeszédre alkalmat adni az ittenieknek.

– Ezt már magam is átgondoltam – bólintott a leány. – Rose Marie-t vendégemnek és barátnőmnek tekintem.

– Köszönöm, te angyal!

– Nincs mit. Az viszont jellemző rád, ahogy szegény jó szüleiddel bántál – jegyezte meg nevetve.

– Lásd be, hogy nagyszerűen kifundáltam!

– Nem lehettél volna kíméletesebb velük?

– Nem! Azt akartam, hogy örüljenek a menyüknek. Ha előre megmondom, hogy egy szegény társalkodónőt akarok elvenni, akkor éppúgy megrökönyödtek volna, mint a műlovarnőtől. Így viszont örültek, hogy nem valami ripacskodó némbert, hanem jó családból való, kifogástalan neveltetésű ifjú hölgyet találtam magamnak. Így sokkal barátságosabban fogadják az én édes kicsi Rose Marie-mat, és minden rendben lesz.

– Na, hála istennek, hogy a szüleidet megbékítetted. Ha látni akarják Rose Marie-t, akkor biztosra veheted a győzelmet.

A fiatalember bólintott, és íróasztala szélére telepedett.

– Biztosra is veszem! És most már valahára viszontláthatom Rose Marie-t. Nem hiányoztam neki?

– Azt nem árulta el, de mivel minden második mondatában szerepelt a neved, úgy vélem, gondolatban igen sokat foglalkozik veled.

– Ez magától értetődik, elvégre én is igen sokat foglalkozom vele. Elepedek a látásáért, kínpadra feszített ez a három nap.

– Ahhoz képest egész tűrhető színben vagy – nevetett Gladys.

– Az csak a látszat, drágaságom.

– Tehát te is eljössz ma hozzánk teára?

– Magától értetődik, föltéve, hogy addig nem epedek el egészen. Jaj, Gladys, csodás egy nyavalya ez, amikor az embernek eszét veszi a szerelem!

A leány komolyan, elgondolkozva nézett maga elé, aztán elszántan felegyenesedett ültében.

– De most aztán lássunk munkához!

– Csak még egy pillanat. Fontos üzleti ügyről kell tájékoztatnom téged. Ha itt végeztünk, értekeznünk kell a papával és Dernburg úrral. A Pacific Company új palotát akar építtetni, ezenkívül elegáns lakóházat az egyik igazgatója számára. Több milliós megbízásról van szó, amelyért késhegyre menő harcot kell folytatnunk a Bill & White céggel. Az igazgatói rezidenciát rendkívül előkelő, régies stílusban kell kialakítani. Úgy gondolom, Dernburg közreműködésével lesöpörjük a porondról a konkurenciát. Már javában készíti a rajzokat, látnod kéne, milyen iramban dolgozik. Óriási munka fog kikerülni a keze alól. Csupa lelkesedés, meggyőződésem, hogy a tervei alapján mi nyerjük el a megbízást. Ilyen káprázatos tehetség még nem fordult meg ennél a cégnél. A Bill & White-ot egyszerűen kiütjük a nyeregből. A Garring és Társa eddig is fölényben volt, de az új építésszel fölényünk behozhatatlanná válik. A papa órákat tölt Dernburg szobájában, és ámuldozik a teljesítményén.

Gladys szeme felcsillant. Izgatottan kérdezgetett a különféle részletek felől, mert értett annyira a szakmához, hogy átláthassa, itt nemcsak nagy üzlet ígérkezik, amely tovább öregbítheti a vállalat hírnevét, hanem maga Hans Dernburg is jelentős sikert könyvelhet el.

Egy órával később Gladys többnapos távollét után viszontlátta a mérnököt. Pirulva nyújtotta neki a kezét.

– Át kell adnom a húga üdvözletét, Dernburg úr. Nagyon bánatos, amiért még nem mutatkozott nálunk.

– Köszönöm, Forester kisasszony! Elsősorban azért nem jelentkeztem, mert máris rendkívül érdekes feladatot kaptam, amelynek kidolgozásához nyomban hozzá is láttam, s amellyel éjszakába nyúlóan foglalkoztam. Meg aztán nem is akartam mindjárt az első napokban alkalmatlankodni. Biztosan akad egy s más elrendeznivaló a hosszú távollét után.

– Ó, maga alábecsüli Clara kisasszony parancsnoki tehetségét. A házban és a ház körül minden olajozottan működik akkor is, ha ő nincs jelen. Mindent példás rendben találtunk. Remélem, legalább ma este nálunk vacsorázik. Erre okvetlenül időt kell szakítania, és végre Rose Marie-nak is látnia kell a fivérét, különben búnak adja a fejét.

– Igazán zavarhatok ma este, Forester kisasszony?

– Magától értetődik, mivel napközben tényleg kevés az ideje.

– Azért engem is meghívhatnál vacsorára, drágaságom – méltatlankodott Dick.

– Biztosra vettem, hogy csatlakozni fogsz Dernburg úrhoz – nevetett Gladys –, bár téged már teára is hívtalak.

– Igaz – felelte habozás nélkül a fiatalember –, de csak azért, hogy anyámat elkísérjem. Este pedig amúgy is mutatnom kell az utat Dernburg úrnak.

– Megható ez az önfeláldozás, pajtikám.

Ebben a pillanatban John Garring lépett a tanácsterembe. Először Gladyst üdvözölte megkülönböztetett szívélyességgel, majd az urakat. Megjelent a cég néhány más mértékadó személyisége is, és élénk vita bontakozott ki a Pacific Company megbízásával kapcsolatban. Dernburg bemutatta a már elkészült rajzokat, és kifejtette elképzeléseit a beruházás megvalósításáról. Beszéd közben gyors vázlatokkal szemléltette terveit. Megdöbbenést keltett, milyen rövid idő alatt áttekintést szerzett az egész téma fölött, milyen lendületesen és tettre készen működik a számára még szokatlan körülmények között.

Előadása lebilincselte hallgatóságát. Gladys szíve hevesebben dobogott, Dick arca ragyogott, John Garring pedig azt gondolta magában: ez az ember lángész, nem vitás. Az értekezlet közel két órán át tartott. Gladys nagyon szerette volna, hogy a konkurenciaharcból a Garring és Társa kerüljön ki győztesen. Már csak Hans Dernburg miatt is. Győzniük kellett, mert ha a mérnök új állásában rögtön sikeresen mutatkozik be, azzal tekintélyes összegű jutalékot biztosít magának.

XIII.

Rose Marie ámuldozva járta sorra a Forester-ház szobáit és termeit, s még az épület belsejénél is jobban tetszett neki a pompás környezet.

– Olyan az egész, akár a mesében, Gladys! Gondolhatja, miként hat rám mindez. Mintha elvarázsoltak volna – lelkendezett barátnőjének.

– Örülök, hogy jól érzi magát nálam, Rose Marie.

Két lakályos szobát kapott, amelyet egyébként a vendégek számára tartottak fenn. Az ablakok a tengerre nyíltak. A fák lombján át látszott a csillogó víztükör.

Gladys a ház vendégének tekintette Rose Marie-t, aki azonban munkát, tennivalót kívánt, s ezért Clara kisasszonyhoz fordult.

– Gladys kisasszonynak alig van rám szüksége, hadd segítsek hát a háztartásban, kedves Clara kisasszony! Ha nem kapok munkát, fölöslegesnek érzem magam.

A házvezetőnő talált neki különféle könnyű feladatokat, hogy megszabadítsa ettől a kellemetlen érzéstől. Ha Gladys Foresteren kívül másvalaki számára is akadt hely a szívében, úgy arra a helyre Rose Marie bizton pályázhatott. A fiatal leány hamar megszerettette magát az idős hölggyel.

Egyébként amikor Gladys otthon tartózkodott, teljesen kisajátította magának társalkodónőjét. Amint ma hazatért a vállalattól, mosolyogva fordult Rose Marie-hoz.

– Mindenekelőtt a bátyja és Garring úr üdvözletét hozom. Garring úr ma az édesanyjával átjön hozzánk teára. Csinosítsa ki magát, Rose Marie, hadd tessék Garringnének, szeretnék büszkélkedni magával. Estére is társaságot kapunk, a bátyja és Garring úr velünk vacsoráznak.

Rose Marie szíve megdobbant. Amennyire örült a bátyjának – és persze Dick Garringnek –, annyira tartott Garringnétől, bár maga sem tudta, miért.

Szorongása azonban teljesen fölöslegesnek bizonyult. Dick édesanyja azonnal rokonszenvesnek találta Rose Marie minden porcikájában nőies lényét. Finom, szelíd viselkedése elbűvölte az idős hölgyet, aki nagy szeretettel bánt vele. Dick Garring minden teketória nélkül átölelte és összevissza csókolta anyját, amikor látta, hogy az szembeötlő figyelmével tüntette ki Rose Marie-t.

– Jaj, Dick – csóválta rosszallóan a fejét az asszony –, mikor vetkőzöd már le ezt a féktelenséget?

– Azt hiszem, sosem, mama.

– Ez a Dick egészen elvadult. Mi a véleményed, Gladys?

– Szerintem épp ellenkezőleg, Garring néni, az utóbbi időben nagyon előzékeny és figyelmes. Egész úton rendkívül udvariasan viselkedett. Ugye, kedves Rose Marie, maga is tanúsítja?

A kérdezett elpirult, s megszeppenve nézett előbb az idős hölgyre, majd Dickre.

– Igazán nincs jogom megítélni Garring úr viselkedését, de a magam részéről kifogástalannak találom.

– Na látod, mama – diadalmaskodott a fiatalember –, nem hoztam szégyent a nevelésedre.

– Az előbb akkor is úgy ugrottál rám, mint egy indián, aki hadiösvényre lépett.

– Nem véletlenül! A háborúban és a szerelemben minden eszköz megengedett. Egyébként hadiösvény ide vagy oda, kétlem, hogy egy rézbőrű átölelt és megcsókolt volna téged.

– Rettenetes vagy – legyintett Garringné.

– Legyenek a tanúim, hölgyeim – fordult fia önérzetesen Gladyshez és Rose Marie-hoz –, hogy nem vagyok rettenetes! Kérem, védjenek meg saját édesanyámmal szemben, aki ilyen kegyetlen ítélettel sújtott!

Ezen az asszonynak is nevetnie kellett.

– Mit gondol rólad Dernburg kisasszony!

– Azt én is szeretném tudni, anyám – felelte Dick, és imádottjára ragyogtatta mosolyát.

Az idős hölgy a piruló Rose Marie-ra nézett.

– Kérem, Dernburg kisasszony, ne vegye zokon, hogy kicsit zabolátlan. Különben rendes fiú.

A leány Dickre pillantott, de arckifejezése láttán gyorsan lesütötte a szemét.

– Tudom, hogy Garring úr jó ember – mondta halkan.

Ez még inkább megtetszett Garringnének. Rose Marie szerénysége, alkalmazkodókészsége, kifejezetten nőies, előkelő megjelenése tökéletesen megfelelt az ízlésének, ezért nagyon helyeselte fia választását.

Egy óra múltán elégedetten búcsúzott el, és kezét nyújtott Rose Marie-nak, aki illedelmesen elköszönt tőle.

Dick hazavitte édesanyját. Miután beszálltak a kocsiba, megkérdezte:

– Ugye, elragadó?

– Igazi hölgy – dőlt hátra megnyugodva Garringné – bár szegény, és Gladys alkalmazottjaként alávetett helyzetben van.

– De drága mama, nem látod, hogy ez az állás csak ürügy volt? Gladys csak a látszat kedvéért ajánlotta fel neki, hogy ideutazhasson. Valójában Gladys vendége és barátnője. És mivel hamarosan, már ma vagy holnap, de legkésőbb holnapután a menyasszonyom lesz, az esküvőnkig Gladys házában marad. Ezt már meg is beszéltem Gladysszel.

– Gladys tudja, hogy feleségül akarod venni ezt az ifjú hölgyet?

– Már rég.

– És mit szól hozzá?

– Azt, hogy nagyon jól választottam.

– Hát, mivel úgyis keresztülviszed, amit a fejedbe vettél, nem akarlak megfosztani áldásomtól és beleegyezésemtől.

Erre ismét olyan érzelemkitörés következett, hogy Garringnének félrebillent a kalapja. Meg akarta szidni Dicket, de nem tudta visszafojtani a nevetést, ahogy a fia szeretettel helyére igazította a fejfedőt, s még egy – immár gyengéd és illedelmes – csókot nyomott az arcára.

– Olyan hálás vagyok, mama, hogy kedves voltál Rose Marie-hoz.

– Hogy fogsz szót érteni ezzel a finom, törékeny teremtéssel, te vadóc?

– Azt bízd ránk! Rose Marie-nak így is tetszem.

– Nagyon biztosnak látszol a dolgodban.

– Nemcsak látszom.

– Minden férfi hajlamos a pökhendiségre.

– Szeretnék kérni valamit, kedves mama – simogatta meg az asszony kezét Dick.

– Éspedig?

– Segítened kell, hogy a papa is minél előbb megismerje Rose Marie-t. Mihelyt meglátja, bizonyosan beleegyezik a házasságba, mert éppoly kevéssé tud ellenállni Rose Marie varázsának, mint te.

– Ennyire meg vagy győződve erről?

– Ennyire.

– Hát jó, holnap délre meghívom magunkhoz Gladyst és Dernburg kisasszonyt. Akkor papa is láthatja a választottadat, és véleményt alkothat róla.

Ezzel Dick is egyetértett.

Miután hazakísérte édesanyját, a lakosztályába ment, hogy átöltözzék a vacsorához. A megbeszélt időben kocsival Hans Dernburgért ment.

A mérnök már elkészülve várta a panzióban Dicket. Beszállt az autóba, és szívélyesen üdvözölték egymást.

Hans nem felejtette el, amit Gladys Dick Garring szándékairól mondott neki, hogy aggályait eloszlassa. Ez részben sikerült is neki, jóllehet a férfi még mindig nem teljesen hitt e házasság lehetőségében. Garring viselkedését azonban annyira kifogástalannak találta, hogy megnyugodott.

– Elégedett a szállással és az ellátással, Dernburg úr? – érdeklődött Dick, miután elindultak.

– Tökéletesen, Garring úr. Kezdetben zavart a kínai személyzet, de el kell ismernem, hogy a kiszolgálás rendkívül figyelmes, mindenütt kínos tisztaság uralkodik, az ételek kifogástalanok és ízletesek.

Dick bólintott.

– Nem ajánlottam volna a házat, ha nem tudom, hogy elégedett lesz vele.

– Egyelőre valószínűleg itt is maradok, mert az árak nem túl magasak, azonkívül a hely is igen kedvező, mindössze öt perc a cégtől.

– Bizonyára hiányolja a húga társaságát.

– Az igaz, de hozzá kell szoknom.

– Eddig mindig együtt laktak?

– Amióta a háborúból visszatértem. A húgom szerény körülményeink ellenére is meleg otthont teremtett kettőnknek.

– Dernburg kisasszony a pusztaságból is paradicsomot varázsol... mármint... szóval úgy gondolom.

– Derék, hűséges társam volt – sóhajtott Hans. – Amit értem tett, azért önmagában véve is megérdemli, hogy soha többé ne érje bánat, szenvedés – jelentette ki komoly hangon.

Dick legszívesebben azt felelte volna, ha valaki bántani meri Rose Marie-t, tüstént agyoncsapja, de magába fojtotta, mert nem tudta, mit szólt volna erre a leány bátyja.

Egy darabig némán ültek egymás mellett, majd Dick üzleti ügyeket vetett fel. A Pacific Company küszöbönálló megbízásáról beszélgettek, ami természetszerűleg mindkettőjüket nagyon izgatta. Még javában ezt tárgyalták, amikor a kocsi megállt Gladys háza előtt.

Hans kiszállt, megcsodálta a gyönyörű homlokzatot, majd követte Dicket az előkelő épületbe.

Egy inas elvette kabátjukat és kalapjukat, s egy tágas helyiségbe vezette őket, ahol az ifjú hölgyeket Clara kisasszony társaságában találták.

A hajóút során megszokott, szívélyes hangon üdvözölték egymást, azután a házvezetőnő néhány percre eltűnt, hogy elrendezzen valamit.

Dick a két másik hölgyhöz fordult.

– Édesanyám holnap délben mindkettőjüket szeretné vendégül látni. Remélhetőleg kedvező választ vihetek neki.

Gladys cinkos mosollyal bólintott.

– Magától értetődik, hogy elmegyünk, igaz, Rose Marie?

– Ha óhajtja, természetesen.

– Hogyan? Ha Gladys nem óhajtaná, akkor nem is jönnének? – kérdezte szemrehányóan Dick.

Rose Marie bizonytalanul nézett rá.

– Kérem, Garring úr, ne felejtse el, hogy Gladys kisasszony az úrnőm.

– Nagyon kérem, Rose Marie – tiltakozott a másik leány –, ezt a szót töröljük a szótárunkból! Barátnője vagyok, nem pedig úrnője.

Ezután Hanshoz fordult.

– Nagyon örvendek, hogy végre a házamban üdvözölhetem.

– Szerencsémnek tartom – hajolt meg a mérnök –, hogy méltóztatott fogadni. Nagyon szép házban lakik, Forester kisasszony.

– Tetszik magának?

– Nagyon! Hivatásommal jár, hogy érdeklődéssel figyelem a szép épületeket. Ezért nem állhattam meg, hogy mielőtt a házába léptem, alaposan szemügyre ne vegyem.

– Igen – bólintott a leány –, azt hiszem, valóban szép. Ebéd után majd körbevezetem. A belső kialakítás bizonyára szintén érdekli, és kíváncsi vagyok, kiállja-e szigorú stílusérzékének próbáját. Egyébként évekkel ezelőtt a Garring és Társa cég építette, illetve rendezte be.

Hans körülnézett a helyiségben – egy francia barokk fogadószobában –, amelyben éppen tartózkodtak.

– Ez például igen szép, egyöntetű stílusú helyiség, amelynek minden részlete összhangban áll egymással.

– Na és hogy tetszik a város? Egy kicsit hozzászokott már San Franciscóhoz?

– Egy egész kicsit. Sokat persze még nem láthattam belőle.

– Rengeteg munkát zúdítottak a nyakába.

– Hála istennek, semmire sem vágytam jobban, mint végre bizonyságot adni, hogy nem kell csalódniuk bennem. A város nem szalad el, megvárja, amíg ráérek megtekinteni. Annyit máris tudok, hogy nagyon szép.

– És legalább annyira érdekes. Először a nevezetességekkel kell megismerkednie, ilyen például a Golden Gate-szoros, a kínai negyed, a Cliff House. A szoroson túl a Fóka-szirtek festői látványt nyújtanak. Vitorlázhat velünk az öbölben, néha a szoroson át kifutunk a nyílt tengerre. Káprázatos a víz, a legszebb alkonyatkor, amikor a bíbor mennybolt a hullámokon tükröződik. Ilyen színorgiában odahaza nem gyönyörködhet. Később megismertetjük a távolabbi környékkel, az egész állammal. Kalifornia bővelkedik természeti csodákban, mint a fenséges szépségű Shasta-hegy, a Tükör-tó a Yosemite-völgyben, a mesés mammutfenyők, amelyeknek törzsén át autóút vezet, vagy a Montereyi-öböl sziklaszirtjei. Megszámlálhatatlan a látnivaló, akinek egyszer szeme elé tárultak a természet e páratlan alkotásai, soha többé nem felejti el őket. Valóban érdemes ideutazni.

Hans Dernburg áhítatosan hallgatta a leányt, tekintetét le sem vette arcáról, s arra gondolt, hogy talán Gladys Forester egész Kalifornia legpompásabb természeti csodája.

– Ebben azelőtt sem kételkedtem – jelentette ki.

Gladys mosolyogva biccentett. A maga sajátos módján, fiatal korát meghazudtoló méltósággal látta el a háziasszonyi tisztet.

Eközben Dick Rose Marie-val társalgott.

– Sikerült meghódítania az édesanyámat, Dernburg kisasszony – legeltette rajta csillogó szemét.

– Igazán? – pirult a leány.

– Szavamra.

– A kedves édesanyja igen szeretetre méltó hölgy, és nagyon barátságosan bánt velem.

– Magával nem is lehet másként. A mama már alig várja, hogy holnap nálunk üdvözölhesse. Akkor megismerkedhet édesapámmal is.

– Ennek örülök. Az édesapja hasonlít magára?

– Nagyon – nevetett Dick –, de jóval idősebb.

– Köszönöm a felvilágosítást, bár ezt magamtól is kitaláltam volna – nevette el magát Rose Marie is.

A fiatalember megbabonázva bámult a szája szögletében megbújó parányi gödröcskékre, amelyek még bájosabbnak mutatták, és elandalodva határozta el, hogy ez lesz az első, amit ajkával illet, ha végre megcsókolhatja.

Az inas jelezte, hogy tálalva van.

Dick Rose Marie-nak nyújtotta a karját, Hans Dernburg pedig meghajolt Gladys előtt:

– Megengedi, hogy asztalhoz kísérjem, Forester kisasszony?

A leány belékarolt.

– Bízza csak rám magát, én jobban kiismerem magam.

Emelkedett hangulatban költötték el a vacsorát. Dick sziporkázott, s amikor észrevette, hogy Gladys társalgásba merült a mérnökkel és Clara kisasszonnyal, felkapta a sótartót, és ételét megszórva, Rose Marie-hoz fordult:

– Épp ennyi hibádzott, Dernburg kisasszony. Most már megettünk ketten egy kiló sót.

– Biztos ebben? – pirult el a leány. – Nekem úgy tűnik, még hiányzik belőle.

– Gondolja? Nos, jó, talán egy szemernyi. Azt majd elfogyasztjuk holnap, a szüleimnél. De akkor aztán nincs kibúvó, végre hallani akarom, mi a véleménye rólam.

– Az nem fontos – fordította el a fejét Rose Marie zavartan.

– Épp ellenkezőleg.

– Ezt nem értem.

– Nem? Hát majd megérti – nézett rá Dick oly izzó tekintettel, hogy a vak is láthatta, mit érez iránta.

A leány szíve vadul dobogott, s örült, amikor a bátyja újra bevonta a társalgásba.

Étkezés után a fiatalok körbesétáltak a házban. Gladys megmutatta Hansnak a földszinti helyiségeket, majd kiléptek a teraszra. Fölöttük teljes szépségében ragyogott a hold, sejtelmes ezüstfénybe vonva a tájat.

Nevetgélés, beszédfoszlányok hallatszottak a Golden Gate-parkból, egy női hang igéző románcot énekelt.

– Azok a sötét árnyak ott szemben a Fóka-szirtek – mutatott a tenger felé Gladys. – Fókák százai népesítik be őket, háborítatlanul élnek ott. Kissé délre pedig a sűrű erdővel borított Cliff House látható.

– Vasárnap elvitorlázhatunk mindkettőhöz, ha van kedved, drágaságom – vetette közbe Dick.

– Tudod, hogy mindig szívesen szállok vízre. Azt hiszem, sok érdekeset mutathatunk Dernburg kisasszonynak és fivérének. Kötelességünknek is érzem, hogy kicsit megismertessük őket San Franciscóval.

Mindjárt meg is beszélték a hajókirándulást. Az urak rágyújtottak a szabadban, Gladys is kért egy cigarettát, és szippantott néhányat.

Jó ideig üldögéltek odakint, a holdfényben, s különös, megilletődött hangulatban társalogtak. Valami álomszerű légkör vette körül őket, s ez határozta meg egész viselkedésüket. Csak akkor változott meg mindez, amikor Clara kisasszony is csatlakozott hozzájuk.

Egy félóra múlva a két fiatalember elbúcsúzott.

XIV.

Másnap Gladys Rose Marie-val Garringék gyönyörű, tágas kerttel övezett házához hajtatott.

Garring maga mutatta be férjének sokat sejtető mosollyal Rose Marie-t.

A bájos leány pillanatok alatt elbűvölte az üzletembert, aki ebéd előtt, alatt és után annyit foglalkozott vele, hogy Dick végül homlokráncolva, féltékenyen nézegette. Nyugtalanul várta, hogy végre ő is igénybe vehesse Rose Marie társaságát.

Szerencsére John Garringnek vissza kellett mennie a céghez, így elköszönt a leánytól.

Dick követte apját az előszobába.

– Drága papa, szeretném tudni, hogy tetszik neked Dernburg kisasszony.

Garring lassan fia felé fordult, aki minden vonatkozásban fiatalabb mása volt.

– Ennyire sürgős?

– Hát persze, papa. Emberfeletti erőfeszítésembe tellett, hogy várjak a leánykéréssel, amíg te is meg nem ismered Rose Marie Dernburgot. Most már elfogyott a türelmem.

– Ebből az erényből nem sok szorult beléd.

– Na igen. Ez öröklött fogyatékosság.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Hogy rád éppoly kevéssé jellemző ez az erény, mint rám.

– Hallatlan szemtelenség!

– Szerintem nem.

– De nagyon is.

– Szánom-bánom bűnömet, de most már áruld el, hogy tetszik Dernburg kisasszony.

– S ha azt mondom, egyáltalán nem?

– Azt nem hiszem.

– Nem?!

– De nem ám!

– Megható a bizakodásod, olyannyira, hogy megbocsátom azt a hajmeresztő műlovarnő-históriát.

– Azt már tegnap megtetted, papa, úgyhogy most másfajta jutalmat szeretnék megható bizakodásomért.

John Garring nevetve cibálta meg fia szőke üstökét.

– Na jó, elragadó teremtést választottál.

Dick átölelte az apját, s úgy megpörgette, hogy az öregúr kifulladva kérdezte:

– Itt, helyben el akarsz árvulni?

A fiú túláradó örömében puszit nyomott az orra hegyére.

– Ma este a világ legelragadóbb hölgyének apósa leszel.

– Remélem – szuszogott az öregúr –, az nem lesz egyfolytában ennyire megerőltető.

– Ne aggódj, papa, csak az első öröm hatott rám így.

Az idősebb Garring nevetve távozott, végképp megnyugodott fia házasságát illetően. Dick visszatért a szalonba, ahol a hölgyek javában tereferéltek. Részt vett a társalgásban, de közben azt fontolgatta, miképp maradhatna kettesben Rose Marie-val.

Végül támadt egy ötlete.

– Nem akarja megtekinteni a kertünket, Dernburg kisasszony?

– Szívesen – nézett rá bizonytalanul a leány –, ha szabad.

– Akkor ki is mehetünk – vélte Garringné.

Ez persze nem tetszett a fiatalembernek. Segélykérő pillantást vetett Gladysre, aki szavak nélkül is azonnal megértette, és sietve közbeszólt:

– Inkább pihenj egy kicsit, Garring néni. Én sem ragaszkodom hozzá, hogy teli gyomorral föl-alá futkossak. Ne haragudjék a lustaságomért, kedves Rose Marie!

– Ugyan, semmi baj, kedves Gladys. Majd egy másik alkalommal megnézem azt a kertet.

– Nem, nem, csak ne zavartassa magát! Dick ég a vágytól, hogy eldicsekedhessen a virágkülönlegességekkel.

– Ezek szerint be kell érnie a társaságommal, Dernburg kisasszony. Remélem, nem untatom.

– Hogy képzelhet ilyet, Garring úr? – tiltakozott gyanútlanul Rose Marie.

– Akkor hát gyerünk!

Kettesben vágtak neki a virágdíszes kertnek. Dick előbb egy darabig közömbösséget tettetve mutatott Rose Marie-nak ezt-azt, de azután befordultak egy sövényművelésű őszibarackosba. Ebben a gyümölcsös lugasban hirtelen a leány elé állt, és felajzottan a szemébe nézett.

– Most meg kell mondania, mi a véleménye rólam.

Rose Marie megriadt az izgatott hangtól.

– Mit is mondhatnék, Garring úr? Hogy rendes embernek tartom, azt rég elárultam.

– De többet is szeretnék tudni, Rose Marie, azt akarom hallani, érez-e irántam annyi bizalmat, hogy minden fenntartás nélkül a kezét nyújtja nekem. Hisz régóta tudnia kell, hogy szeretem magát, Rose Marie. Az első pillanatban megigézett, ahogy megismerkedtünk. Gondolni sem bírok többé más nőre, és szilárdan hiszem, hogy maga is szeret. Rose Marie, édes, drága Rose Marie, vajon sóvárgásomban túl sokat hittem, vagy igaz, hogy viszonozza szerelmemet?

A leány arcából lefutott a vér. Keze reszketett a férfiéban.

– Mit feleljek, mit felelhetek erre, Garring úr? – hebegte.

– Amit érez, Rose Marie, az igazságot akarom tudni.

– Az igazságot? – sóhajtott elfogódottan. – Jaj, Garring úr... én... én szeretem magát, amióta először láttam. De hát... istenem, mi lesz ebből?

Dick már a karjában tartotta, keblére szorította.

– Egy veszettül boldog pár, édes kicsi Rose Marie-m.

És először minden teketória nélkül derekasan megcsókolta, gondosan ügyelve, hogy a gödröcskékről se feledkezzék meg, aztán a szemébe nevetett.

– Hű, ez jólesett, édesem, már teljesen kitikkadtam.

Rose Marie nem tudott szabadulni megilletődöttségétől.

– Mi lesz ebből, Garring úr? – ismételte, mire a fiatalember újra megcsókolta.

– Mindennapos csókolózás, édes Rose Marie, és rövidesen esküvő.

– De a szülei, Garring úr, a szülei úgysem engedik.

– Dehogynem – ölelgette nevetve a leányt –, már megszereztem a beleegyezésüket. Azt hiszed, te édes kicsi lány, behabzsoltam volna veled az egy kiló sót, ha nem szándékozom tiszta helyzetet teremteni a számodra? Csak addig nem akartam megkérni a kezedet, amíg nem tudtam, hogy a szüleim örömmel elfogadnak téged. Most már nincs más dolgod, csak azt mondani: „Kedves Dick, feleségül megyek hozzád.”

Rose Marie ráemelte szép szürke szemét, amely úgy ragyogott, mint még soha.

– Kedves Dick, édes, kedves Dick! – ujjongott fel, és a férfi kitárt karjába vetette magát.

– No, ez egész kellemesen hangzik – nevetett Dick –, mondd csak még egyszer!

– Édes, kedves Dick! – simult hozzá a leány. – Nagyon szeretlek, de sohasem gondoltam, hogy a feleséged lehetek.

– Az nagy hiba, édesem, mert én egyfolytában csak arra gondoltam, és neked is azt kellett volna tenned.

– A szüleid valóban elfogadnak engem?

– Egész biztosan – bólintott a fiatalember. – A mama szívét már tegnap megnyerted, a papa pedig ugyanazt mondta nekem, mielőtt az imént elment hazulról, amit én már számtalanszor kijelentettem Gladysnek, hogy elragadó vagy.

– Gladys kisasszony tud kettőnkről? – kapta fel a fejét Rose Marie.

– Mindent tud, már Berlinben közöltem vele, hogy feleségül veszlek.

– Hát ezért volt olyan kedves hozzám, ezért nem engedte, hogy úrnőmnek nevezzem.

Dick elragadtatva csókolta meg szemét, száját.

– Te okos kis Rose Marie! Gladys kezdettől fogva barátnőjének tekintett, mert tudod, mi gyermekkorunktól életre szóló pajtások vagyunk, amit egyikünk szeret, az a másik előtt is kedves. Ezért nektek is igaz barátnőknek kell lennetek.

– Ami rajtam múlik, megteszem. Szeretlek, és csodálom Gladyst. Nagyszerű teremtés.

– Az igaz, éppolyan remek ember, mint te, de most ne ezzel foglalkozzunk, amikor végre magunkban lehetünk. Van sokkal fontosabb dolgunk is – vonta magához ismét Rose Marie-t, és kicsókolta belőle a lelket.

Azután szorosan összebújva, lassan sétáltak föl és alá a baracksövény kettős lombfüggönye között, és úgy viselkedtek, ahogy szerelmespárhoz illik. Csak annyi módosítással, hogy Dick örömmámorában mindenféle mókás megjegyzésekre ragadtatta magát, amelyeken Rose Marie-nak újra meg újra kacagnia kellett.

Végül azonban a leány ijedten kiáltott fel:

– Úristen, Dick, túl sokáig maradtunk el. Vissza kell mennünk édesanyádhoz és Gladyshez.

– Vissza? – mosolygott gyöngéden a fiatalember.

– Bizony. Mit fog gondolni édesanyád?

– Ó, a mama okos asszony. Fogadok, hogy pontosan tudja, mit művelünk itt, a barackosban. Gladys meg még okosabb, ő tudja csak igazán. Egyiküket sem fogja meglepni az eljegyzésünk, édesem.

– Jaj, Dick – sóhajtott a leány –, csak ki ne derüljön, hogy szép álom ez az egész, amelyből egyszer fölébredek.

– Nem szeretnél fölébredni?

– Semmi áron.

– Boldog vagy?

– Nagyon boldog, drága Dick!

– Ha rajtam múlik, mindig az is maradsz – csókolt kezet a férfi. – Remélhetőleg nem fognak zavarni a rossz szokásaim.

– Ma még egyszer sem dugtad zsebre a kezedet – felelte pajkos mosollyal Rose Marie.

– Hát már te is észrevetted ezt a gyarlóságomat? – hökkent meg Dick.

– Minden gyarlóságodat, ha annak nevezed, de volna egy nagy kérésem.

– Nos?

– Ne szokj le ezekről a gyarlóságaidról, mert mindet kedvelem, s egyiket sem szeretném nélkülözni.

– Drága kincsem! – kapta föl nagyot rikkantva a leányt Dick. – Most már nem kell aggódnom, hogy elveszítem a szerelmedet.

– Nem, nem – rázta a fejét mosolyogva Rose Marie, és a szeme könnybe lábadt. – Mindenestül szeretlek, mert csodálatos ember vagy, és maradj is meg ilyennek! Ezek az apró, esendő tulajdonságok remekül illenek hozzád, jellemzőek rád, ezek tesznek teljessé.

Erre a fiatalember végtelenül gyengéden kifésülgette a leány homlokába hullott haját, és máskor oly nevetős tekintete egészen ellágyult.

– Édes angyalom, mennyire szeretlek! Most gyerünk be a házba, már biztosan várnak!

Kart karba öltve indultak vissza.

Garringné meg Gladys Forester valóban nem csodálkoztak, amikor Dick és Rose Marie jegyespárként mutatkoztak be.

Az asszony persze elérzékenyült, néhány könnycseppet is ejtett, és szeretettel magához ölelte Rose Marie-t.

– Tedd boldoggá a gyermekünket, és légy a mi kedves leányunk!

– Drága mama, hogy köszönjem meg a jóságát?

Az idős hölgy felszárítgatta könnyeit.

– Igen, a leányunk leszel, és annál is inkább örülök, mert ez a zabolátlan vadóc oly ritkán engedte, hogy anyai érzéseimnek kifejezést adjak. Neked is lesz még gondod vele elég.

– Ó, ezt az édes gondot bátran vállalom – fordította sugárzó arcát Dick felé Rose Marie.

A fiatalember féktelen lelkesedésében egyszerre karolta át a két nőt, és felváltva csókolgatta őket.

Gladys kedves mosollyal és fátyolos szemmel figyelte a jelenetet. Most Rose Marie-hoz lépett.

– Hadd gratuláljak elsőként, kedves Rose Marie! Nagy örömömre szolgál, hogy kedves barátom felesége lesz. Elég jól ismerem őt, hogy kijelenthessem: igen értékes embernek ajándékozta a szívét, s azt hiszem, méltók egymáshoz. Isten adjon mindkettőjüknek felhőtlen boldogságot!

– Kedves Gladys! – ragadta meg a kezét a másik leány. – Köszönöm a jókívánságait! Tudom, hogy Dick szerelme irigylésre méltó, és napról napra újból ki kell érdemelnem boldogságomat, amelyet voltaképpen magának köszönhetek, mert ha nem fogadott volna föl társalkodónőjének, talán nem is jöhettem volna a bátyámmal Kaliforniába.

– A fivére nem jött volna maga nélkül, és Dick sem hagyta volna Németországban.

– Semmi szín alatt – erősítette meg Dick.

Gladys mosolyogva bólintott.

– Láthatja, Rose Marie, hogy nem tartozik nekem hálával.

– De igen, Gladys, nagyon is sokkal, rengeteggel tartozom. Kezdettől fogva elkényeztet a kedvességével és a barátságával.

– Csak azt tettem, amit a szívem diktált. Maga az első pillanattól rokonszenves nekem. S mivel most már az én kedves barátom menyasszonya, kössünk igazán barátságot. Tegeződjünk össze, kedves Rose Marie!

– Boldogan, drága Gladys!

– Álljon meg a menet! Ez nem járja! Nekem mi marad? – féltékenykedett Dick, és karjába zárta aráját.

– Tiéd a teljes szívem, Gladysé a barátságom – nevetett a leány.

– Rendben, ezt a megosztást elfogadom.

Gladys mosolyogva figyelte a boldog mátkapárt.

– És mit fog szólni a bátyád? – kérdezte Rose Marie-t.

– Jaj – rezzent össze a leány –, nagy örömömben egészen megfeledkeztem róla. Hogy mit fog szólni? Ó, drága Gladys, hát örülni fog az eljegyzésemnek, mert nagyra becsüli Dicket.

– Ez kölcsönös, Rose Marie, én is nagyra tartom a fivéredet. De most már annak rendje és módja szerint tőle is meg kell kérnem a kezedet.

– Biztosan nem fogja megtagadni a kérésedet, bár alig akarja majd elhinni, hogy létezik ekkora boldogság, mint az enyém.

Gladys tekintete elrévedt.

– Ideje az üzlet után néznem – húzta ki magát. – A cégnél találkozom Garring bácsival meg Dernburg úrral, s rögtön elújságolom nekik a nagy eseményt.

– Pompás, drágaságom! – lelkendezett Dick. – Tapintatosan add a papa tudtára, hogy após lett.

– Csak nem fog haragudni rám? – aggódott Rose Marie.

– Elég, ha így nézel rá, édesem, és azt is elfelejti, mi a harag.

– Biztosíthatlak, Rose Marie – bólintott megnyugtatólag Gladys –, hogy Dick édesapja szeretni fog téged. Mindazonáltal kíméletesen közlöm vele és a bátyáddal az eljegyzésetek hírét. Addig maradj itt Dickkel és Garring nénivel!

– Még szép, hogy itt marad. Azt hiszed, máris megválok a menyasszonyomtól? – kottyantotta közbe Dick, és barátnője előtt hintázva, zsebre dugta a kezét.

– Nem – nevetett a leány –, dehogy hiszem. Viszont most, hogy vőlegénnyé léptél elő, legalább a rossz szokásaidról lemondhatnál.

– Nem – rázta a fejét hevesen Dick –, azt nem szabad.

– Nem szabad?

– De nem ám.

– Ki nem engedi?

– Rose Marie – jelentette ki diadalittasan. – Olyannak szeret, amilyen vagyok, és nem akarja, hogy bármiben megváltozzam.

– Látom, bölcsen eleve lemondtál minden nevelési kísérletről – nevetett a menyasszonyra Gladys.

Rose Marie pirulva nézett vőlegénye szemébe.

– Nekem az is kedves Dickben, amit te rossz szokásnak nevezel. Amikor így, zsebre dugott kézzel, dacosan, harciasan áll előttem, olyankor szeretem a legjobban.

A két másik nő mosolyogva pillantott egymásra.

– Most már semmi remény, hogy leszoktassuk erről a neveletlenségről – sóhajtotta az asszony, de nyájasan megcsókolta leendő menyét.

– Valóban, fel kell hagynunk a további kísérletezéssel, Garring néni.

– Köszönöm, édesem, hogy megmentettél! – csókolta meg menyasszonyát Dick.

Gladys nevetve búcsúzott, hogy a céghez induljon.

Miután egymagában kocsiba ült, megsajdult a szíve. A sugárzó boldogság látványa után kétszeres erővel tört rá a tudat, hogy az ő életében sohasem jöhet hasonló.

Vágyakozó gondolatai Hans Dernburghoz szálltak.

A vállalat központjába érve, először John Garring irodájába sietett, akit az íróasztalánál talált.

– Jó napot, Garring bácsi!

– Jó napot, Gladys! Mit keresel még ilyenkor is a cégnél?

– Hozzád jöttem. Ugye, nemsokára végzel a munkáddal?

– Ebben a pillanatban fejeztem be.

A férfihoz lépett, és gyermekien bizalmas mozdulattal átfonta a nyakát.

– De jó! Valami nagyszerűt szeretnék mondani neked. Ünnepélyes kedved van?

– Nem nagyon – felelte az üzletember fürkész tekintettel.

– Majd mindjárt az lesz. Dick eljegyezte magát.

– Hohó! Ez a fiú nem vesztegeti az idejét.

– Elég sokáig várt, hiszen előbb a ti beleegyezéseteket is meg akarta szerezni.

– Kicsikarta tőlünk – dörmögte John Garring.

– De ugye neked is tetszik az az édes kis Rose Marie? – simogatta meg a férfi magas homlokát Gladys.

– Elragadó – kuncogott az öregúr, mire a leány gyöngyöző kacajra fakadt.

– Ezt ugyanolyan elandalodva mondtad, mint Dick!

– Hiába is tagadnám, hogy kedvemre való ez a leányzó. Azt hiszem, a német nők a gyengéim. A feleségem német, és nagyon szeretem, te is német vagy, téged is nagyon szeretlek. A tetejébe most még német menyet is kapok. Attól tartok, hamarosan éppúgy az ujja köré csavar, mint ti ketten.

– De azért elégedett vagy a fiad választásával?

– Hm. Ez a hajadon nagyon szegény.

– Dick elég tehetős és szorgalmas, hogy el tudja tartani.

– Na üsse kő, hadd legyen meg az akarata! Szóval eljegyezték egymást?

– El.

– És persze boldogok?

– Kimondhatatlanul, csak úgy ragyognak.

– És Garringné őnagysága?

– Szintén boldog és elégedett.

– És Dernburg úr?

– Még nem tudja. Elmondhatom neki? Szívesen közölném vele az örömhírt.

– Menj csak!

– A szobájában találom?

– Ott. Nagyon szorgalmasan dolgozik, és minden rajza remekmű. Azt hiszem, bőven kifizetődött a németországi utazásotok. Ez a fiatalember ontja magából az ötleteket, egyszerűen bámulatos. No, eredj, mondd csak meg neki, milyen szoros kapcsolatba került egy órája a Garring és Társa céggel! És ha elkészült a munkájával, hozd ide, aztán együtt hazamegyünk, és megtartjuk a kézfogót.

– Igyekszem – csókolta arcon Gladys. – Várj meg minket!

Ezzel kipenderült a szobából.

Odakint a felvonóhoz sietett, néhány emelettel följebb vitette magát, majd végighaladt egy széles folyosón, míg egy tejüveg ajtóhoz nem ért. Ott megállt, és kezét a szívére szorította, mielőtt belépett.

A tágas műteremben Hans Dernburg egy rajzasztalnál állt, fel sem nézett a zajra elmélyült munkájából, azt hitte, a hivatalsegéd jött be.

– Na mi az, Brown?

Gladys mély lélegzetet vett.

– Én vagyok az, Dernburg úr.

A férfi egyszerre fölegyenesedett, és hátrasimította a haját.

– Maga az, Forester kisasszony? Minek köszönhetem a megtiszteltetést? A legújabb vázlatokat óhajtja megnézni?

– Nem – rázta mosolyogva a fejét Gladys –, nem ezért jöttem. Hogyhogy ilyen későn is dolgozik? Az egész házban befejezték a munkát.

– Azzal most nem törődhetek. Tudja, sürget az idő, nem érek rá az órákat számolgatni. Minden erőmmel a nagy feladatra összpontosítok, és győzni akarok.

– Nem kétlem, hogy sikerülni fog.

– Örülök, hogy így gondolja – csillant fel a mérnök szeme. – Okvetlenül el kell nyernünk a megbízást, helyt akarok állni maga előtt. Érdekli, mit végeztem ma, Forester kisasszony?

A leány némán bólintott, és az elé teregetett lapok fölé hajolt.

Egy darabig egyikük sem szólt, aztán Gladys fölegyenesedett.

– Biztosnak tűnik a győzelem. A Garring és Társa jó vásárt csinált magával.

– Borzasztóan lesújtana, ha csalódást okoznék magának.

– Nincs mitől tartania, ennyit magam is meg tudok ítélni. Nem is azért jöttem, hogy a munkájáról beszélgessünk. Valami más hozott ide.

– Szabad tudnom, mi az? – tolt széket látogatója alá Hans.

– Kialkudtam magamnak, hogy én hozhassam meg az örömhírt. A húga ma délután eljegyezte magát Dick Garringgel.

A férfi hirtelen megmerevedett, szeme nyugtalanul fürkészte Gladys sugárzó arcát.

– Ez komoly?

– Ilyesmivel nem tréfál az ember.

Mély sóhaj szakadt fel Dernburg kebléből.

– És Garring úr szülei? Mit fognak szólni?

– Azt, hogy ámen, áldásunk rátok – felelte igéző mosollyal a leány. – Minden a legnagyobb rendben, Dernburg úr. Garring bácsihoz kell vinnem magát, hogy együtt induljunk az eljegyzés megünneplésére.

– Az én kis húgom! – dörzsölte meg a homlokát Hans. – Az ő hajója már biztos révbe ért – mondta elérzékenyülve.

– Minden jel szerint. És nagyon boldog.

Hans megfogta a leány kezét.

– Úgy érzem, magának köszönhetem a húgom boldogságát, Forester kisasszony. Mindenesetre köszönöm az örömhírt!

Gladys keze reszketett a férfiéban.

– Szívesen hoztam, mert tudom, mennyire szívén viseli a testvére sorsát. Hanem mára hagyja a munkát, és jöjjön velem az idősebbik Garringhez, aki vár bennünket.

A mérnök titkos izgalommal vezette ajkához a kezét. Húga eljegyzése, mely oly könnyedén és akadálytalanul végbemehetett, fölébresztette szívében a reményt, hogy a jövő számára is utat mutat majd Forester kisasszonyhoz.

A leány finom ösztönével megsejdítette Hans izgalmát. Égő arccal rántotta el a kezét, s egy lépést hátrált.

A férfi megriadt, mert a mozdulatot az ellenszenv jelének vélte, ám azután Gladys szemébe pillantott, és aggodalma tüstént szertefoszlott. A leány szeretettel, jóindulatúan nézett rá, mint mindig – csak egy kicsit szomorúan. Ezt a szomorúságot nem tudta mivel magyarázni, de az életét is odaadta volna, ha ezáltal megválthatja őt valami fájdalomtól. Túlságosan szerette, hogysem elkerülhette volna figyelmét a bánat, amely könnyű fátyolként lengte körül állandóan Gladys Forester lényét.

Sietve elkészülődött, hogy indulhassanak, miközben a leány még egyszer megszemlélte az új rajzokat.

Átkísérte Gladyst Garring úrhoz, aki szigorú, vizsla tekintettel fogadta.

– Forester kisasszony közölte önnel, hogy a fiam eljegyezte magát a húgával?

– Igen, Garring úr.

– És mit szól ehhez?

– Azt hiszem, a húgom igen szerencsés.

– Amiért ilyen fényes partit csinált?

– Nem, Garring úr, hanem azért, mert egy becsületes ember ajánlott neki házasságot, akit szeret, s aki őt szereti.

– Honnét tudja, hogy a húga szereti a fiamat? A bizalmába avatta magát?

– Nem, de a húgom nem fogadta volna el a fia közeledését, ha nem szeretné.

– Úgy gondolja, elutasítaná a Garring és Társa egyik tulajdonosának egyetlen fiát, ha nem szeretné?

– Ilyen körülmények között a kínai császárt is elutasítaná.

– Hm! Akkor hát adja a kezét, most már mi is atyafiságba keveredtünk.

Hans kezet rázott az öregúrral. Mélyen egymás szemébe néztek, s John Garring bólintott, mintha kiolvasta volna a fiatalember tekintetéből, amire várt.

– No, akkor nézzük meg magunknak azt a jegyespárt, és kívánjunk nekik sok boldogságot!

– Engedje meg – nézett végig magán Hans –, hogy előbb a szállásomra menjek. Ezzel a külsővel nem tisztelném meg eléggé a kedves feleségét.

– Rendben – biccentett Garring –, öltözzék át, majd átküldöm magáért az autómat. Te velem jössz, Gladys?

– Inkább elviszlek a saját kocsimmal, Garring bácsi: Akkor Dernburg úr használhatja a tiédet.

– Helyes! – bólintott egyetértőleg az üzletember. – Akkor vi­szontlátásra a házamban, Dernburg úr! A sofőrt majd eligazítom.

A mérnök a kapuban elbúcsúzott, és beszállt John Garring kocsijába.

Egy órával később mindannyian összegyűltek Garringné szalonjában. Dick és Hans különösebb szószaporítás nélkül kezet ráztak, Rose Marie átölelte fivérét. A fiatalember húga boldogságtól ragyogó szemébe nézett, és osztozott örömében. Újdonsült sógorával pedig barátságot kötött.

John Garring félrevonta Rose Marie-t egy sarokba, és sokáig beszélgetett vele. Elbűvölőnek találta menyét. Amikor Dick csatlakozott hozzájuk, és tulajdonosi büszkeséggel átfogta menyasszonya vállát, az öregúr rápirított:

– Téged senki sem hívott, nincs rád itt szükség.

– Ez csak a te korántsem mértékadó véleményed, papa – feleselt nevetve Dick. – Ha itt valaki fölösleges, hát bizonyosan nem én.

– Nem akarlak abba a kínos helyzetbe hozni, kislányom – nézett Rose Marie-ra John Garring –, hogy elmagyarázzam a vőlegényednek, mennyire fölösleges. Inkább önként átengedem neki a terepet.

Ezzel megfricskázta fia orrát, majd otthagyta az ifjú párt a félreeső zugban.

A fiatalok szeme boldogan ragyogott egymásra. Dick szülei mosolyogva nézték őket, Hans pedig sütkérezett húga boldogságának napfényében.

E sok boldog ember közepette Gladys Forester minden eddiginél jobban érezte, mekkora szenvedést mért rá apja bűne. Mosolyt erőltetett az arcára, de szemét égették az el nem sírt könnyek.

Néma bánatát nem vette észre más, csak Hans Dernburg – őt nem téveszthette meg. A mérnök látta fájdalmát, s minduntalan nyugtalan, fürkész pillantást vetett felé. Szerette volna kifaggatni: Mi az, ami bánattal felhőzi tekintetedet, miközben ajkad mosolyog?

De ehhez a kérdéshez nem volt joga, Gladys pedig semmi áron nem ismerte volna el, hogy bánkódik. Igyekezett vidámnak és derűsnek mutatkozni.

Szerencsére Dick a jegyesség örömmámorában is gondoskodott a jó hangulatról. Még virgoncabb volt, mint máskor. Közben féltékenyen ügyelt, hogy Rose Marie csakis vele foglalkozzék. Féltékenységét azonban oly mókásan juttatta kifejezésre, hogy senki sem neheztelt rá.

XV.

Hónapok teltek el Dick Garring és Rose Marie eljegyzése óta. A menyasszony továbbra is Gladys Forester házában élt, de most már valóban csak kedves vendégként. A tavaszra tervezett esküvőig Gladysnél kellett maradnia.

A két fiatal leány között mély barátság szövődött.

Magától értetődött, hogy nemcsak Dick Garring, hanem Hans Dernburg is majd mindennap megfordult a háznál. Meglátogatták Rose Marie-t és természetesen egyúttal Gladyst is.

December végén eldőlt a Garring és Társa, valamint a Bill & White közötti vetélkedés is. A küzdelemből az előbbi cég került ki győztesként – Hans Dernburg terveinek jóvoltából.

A mérnök e jelentős diadal mellett időközben kisebb személyes sikereket is elért. A Garring és Társa vitathatatlanul nagy fogást csinált új építészével. John Garring rendkívül elégedett volt lángeszű munkatársával.

A hatalmas eredmények megnövelték Hans jövedelmét is. Most már – kivált, hogy húga jövője elrendeződött – különféle apróbb fényűzéseket is megengedhetett magának. Dick beajánlotta a saját klubjába, egy kisebb összeggel hamarosan bankszámlát is nyitott.

Boldogan és elégedetten élhetett volna, ha nem kínozza napról napra erősebben a vágy Gladys Forester után.

Naponta találkoztak – a vállalatnál, a leány házában vagy Garringéknél. Így folyamatosan alkalma nyílt, hogy egyre jobban megismerje őt, és egyre menthetetlenebbül belészeressen. Iránta való szerelme mind hevesebb és mélyebb lett – de érezte, hogy egy lépéssel sem jut közelebb Gladyshez, jóllehet amaz mindenkor kedvesen és jóindulatúan viselkedett vele.

A négy fiatal minden szabad idejét együtt töltötte. Kisebb - nagyobb hajókirándulásokat tettek a nyílt tengeren vagy a San Franciscó-i öbölben. Fölkeresték a Cliff House fürdőit, vidám gyermekek módjára hancúroztak a tengerparton, körbevitorlázták a Fóka-szirteket, a vadregényes, sziklás part mentén délnek fordultak, Monterey irányában.

A Dernburg testvéreket természetesen a San Franciscó-i társaságba is bevezették. Dick Garring menyasszonya mindenütt érdeklődést keltett, s bár felbukkanása meghiúsította némelyek titkos reményeit, Rose Marie bájának nemigen tudtak ellenállni.

Még mélyebb benyomást tett Hans Dernburg büszke, előkelő egyénisége. Nemcsak az ifjú dámák figyelmét vonta gyorsan magára – akik közül sokan egy könnyű kalandtól sem riadtak volna vissza –, de magabiztos fellépésével klubtársai körében is elismerést aratott.

John Garring a kezét dörzsölte. A tapasztalatok is igazolták, hogy Hans Dernburg a megfelelő ember a cég számára, aki úgy vonzza az új ügyfeleket, mint méz a méheket. Mivel pedig Dick sógora lett, ezenkívül ötéves szerződés kötötte a vállalathoz, együttműködésére hosszú távon – talán végleg – számíthattak.

Mindeközben folytak Rose Marie esküvőjének előkészületei is. Garringné üzletről üzletre járt vele, élvezettel gyűjtögette „kislánya” kelengyéjét. Rose Marie mindinkább befészkelte magát apósáék szívébe, s Dick egyik nap meg is állapította, hogy ő már csak „Rose Marie elkerülhetetlen velejárójának” számít szülei szemében.

Persze fülig érő szájjal mondta ezt, mert teljesen helyénvalónak találta, hogy az ő Rose Marie-ja olyan csodálatos, páratlan teremtés, aki minden szívet meghódít.

Egy alkalommal Rose Marie és Gladys a Forester-ház szalonjában üldögéltek. Mindketten kézimunkáztak, mert Gladys magától értetődőnek tartotta, hogy tőle telhetően segítsen Rose Marie kelengyéjének összeállításában.

Rose Marie először nem akarta engedni, hogy Gladys minden szabad percében szebbnél szebb hímzéseket és más kézimunkákat készítsen neki, de barátnője ragaszkodott ehhez.

– Nem tudom – mondta most is Rose Marie –, hogy fogom valaha is meghálálni és viszonozni jóságodat és törődésedet. Olyan kedves tőled, hogy ennyit segítesz.

– Nem kell olyan nagy feneket keríteni ennek, elvégre nekem is öröm, ha szép holmik kerülnek ki a kezem alól. Meg aztán... legalább egyszer én is részt veszek egy menyasszony kistafírozásában.

Utolsó szavai kissé rejtélyesen és bánatosan csengtek. Rose Marie azonban ártatlanul mosolyogva rázta a fejét.

– Ki tudja, talán hamarosan a saját kelengyéden szorgoskodsz.

Gladys szomorúan felsóhajtott.

– Arra sohasem kerül sor.

Erre már Rose Marie is kizökkent menyasszonyi örömmámorából, és kérdően nézett barátnőjére.

– De kedves Gladys, ezt olyan leverten mondtad, mintha komolyan gondolnád.

– Komolyan is gondolom, Rose Marie – jelentette ki határozottan és nyugodtan Gladys.

Rose Marie riadtan fogta meg a kezét.

– Kedves, drága Gladys, máskor is hallottam már tőled különös, lemondó szavakat, amelyek egyáltalán nem illettek az egyéniségedhez, de sohasem vettem őket igazán komolyan. De most annyira szomorúan beszélsz, és a tekinteted is olyan bánatos. Nem magyaráznád meg? Talán valami nyomja a szívedet? Most jut eszembe, a bátyám nemrégiben kérdezte, nem tudom-e, miféle gond nyomaszt. Azt feleltem neki, nem tudok semmiféle gondról, általában derűs és barátságos vagy, csak, időnként komoly és elgondolkodó, ami bizonyára az üzlettel függ össze. De most másképp látom. Csak nincs valami komoly baj?

Gladysnek akarata ellenére könnyek szöktek a szemébe, amelyeket kétségbeesetten próbált visszafojtani.

– Hagyd csak, Rose Marie, ne is figyelj rám! Nem akarom, hogy ezzel rontsd el boldog jegyességedet. Legjobb, ha tudomást sem veszel az egészről.

Rose Marie félredobta kézimunkáját, és átölelte barátnőjét.

– Ki vegyen tudomást a gondjaidról, ha nem a barátnőd, aki annyit köszönhet neked? Önző módon ne is törődjek a szomorúságoddal? Hát nem segíthetek, drágám?

– Nem, kicsi menyasszony – mosolygott bágyadtan könnyei között Gladys –, nem segíthetsz rajtam se te, se más.

– Hát olyan nagy a baj?

– Bizony – meredt maga elé –, nagy... de ne is beszéljünk róla!

– Nem bízol bennem? Talán együtt könnyebben megbirkóznánk vele.

– Nem, ezt a terhet nem oszthatom meg veled, senki sem tudhat róla.

– Még én sem? Ha akarod, hallgatok, mint a sír, akár Dick előtt is.

– Nem, nem – húzta ki magát Gladys –, még te sem. Nem akarlak terhelni vele. Nem mintha nem bíznék benned, de... ami úgy kínoz és nyomaszt, az nem az én titkom, senkinek sem szolgáltathatom ki, még neked sem. Neked sem vallottam volna be, hogy gondjaim vannak, hanem akarnálak megkérni: segíts, nehogy mások is észrevegyék. Azt mondtad, már a bátyád is érdeklődött felőle. Még szerencse, hogy azt válaszoltad, derűs vagyok. Abban segíthetsz, hogy elvonod tőlem a többiek figyelmét, ha észreveszed, hogy nem tudok uralkodni magamon. Mindenekelőtt senkinek sem beszélhetsz erről, még Dicknek vagy a bátyádnak sem. Ígérd meg!

– Megígérem. De nagyon fáj a szívem, hogy nem segíthetek rajtad.

– Ne vágj ilyen bánatos arcot! – vonta magához barátnőjét Gladys. – Mindjárt jön Dick, és ha meglát így, agyonüt engem – próbált tréfálni.

– Ha tudná, hogy valami gondod van, nem nyughatna, amíg nem segít rajtad.

– Hiába, az még neki sem sikerülne. De most már beszéljünk vidámabb dolgokról, majd én elbánok a gondommal. Eldöntötted már, milyen színű fürdőszobát akarsz? Dick mára kért végleges választ.

– Nem szívesen foglalkozom most ilyesmivel – ereszkedett vissza a székre Rose Marie.

– Fogadj szót, kis menyasszony, tessék azonnal vidám arcot mutatni, hogy én is elfelejtsem a bánatomat!

– Az tényleg segít neked?

– Rengeteget. Szóval, halljuk a színt!

– Jaj, Dick úgy elkényeztet – mosolygott Rose Marie – és az apja szinte rajta is túltesz.

– Igen, nemes versengés folyik közöttük, hogy ki szerez neked több örömet. És erejéhez mérten Garring néni is részt vesz a küzdelemben, mert nem akar kimaradni kislánykája kényeztetéséből.

– Olyan drága, aranyos emberek, Gladys, és az én Dickemnek nincs párja.

– Vallj színt!

Rose Marie bizonytalanul megvonta a vállát.

– Ilyesmiben nincs sok gyakorlatom. Segíts nekem, Gladys! Mit szólnál halvány levendulakékhez? Az a kedvenc színárnyalatom.

Gladys bólintott.

– Az jól illene gesztenyebarna hajadhoz és hamvas arcbőrödhöz. Csoda, hogy a nap semmi nyomot sem hagyott rajta.

– Dick éberen őrködik – nevetett Rose Marie –, hogy ne merészkedjek ki ernyő és kalap nélkül. Akkor a levendulakék mellett döntök. Mókás, hogy milyen fontosnak tart minden részletet Dick.

– Méltó keretbe akarja foglalni legdrágább kincsét. Te leszel a legelragadóbb asszony egész San Franciscóban.

– Ez csak természetes – szögezte le ebben a pillanatban egy férfihang a teraszra vezető, nyitott ajtóból.

Rose Marie felszökkent, kézimunkája a földre hullott. Sugárzó arccal röpült Dick karjába.

– Édesem! Magától értetődik, hogy Dick Garring felesége lesz a legszebb és legelragadóbb – csókolta meg menyasszonyát a fiatalember, majd karonfogva vezette vissza a helyére.

– Üdv, drágaságom! Megihatok veletek egy csésze teát?

– Hogyne ihatnál, már vártunk rád.

– Hans is rögtön jön, csak még valami dolga akadt, de én egy percet sem tudtam várni. Ez a fiú rém pontatlan, ami a munkaidőt illeti. Mindig elsőnek érkezik, és utolsónak távozik.

Gladys szeme úgy felcsillant, hogy a jegyeseknek okvetlenül feltűnt volna, ha nem épp egymás tekintetét tanulmányozzák.

– Igen, hihetetlenül szorgalmas és munkabíró a sógorod – sóhajtotta.

Dick elvette Rose Marie-tól a kézimunkát, amelyet folytatni akart.

– Most engem nézz, ne azt a buta hímzést!

Rose Marie nem ellenkezett, de pajkos mosollyal megjegyezte:

– Az a buta hímzés igen fontos darab.

– Áruld el, micsoda? – forgatta kíváncsian a kérdéses tárgyat a fiatalember. – Talán zsebkendő?

– Jaj, Dick – nevetett a leány –, ez legalább négyszer akkora, mint egy zsebkendő, és középterítő lesz.

– Középterítő? Az meg mire való? Készen nem kapni?

– A reggelizőasztalunkat fogja ékesíteni, Dick, és csupa jókívánságot hímzek bele, hogy boldogan kezdődjék minden közös napunk.

A fiatalember egyenként megcsókolta Rose Marie finom ujjait.

– Akkor csak varrogass, édesem! Hallottad, Gladys, milyen kedvesen beszél a menyasszonyom?

– Hallottam – fordult vissza Gladys, aki félrehúzódott, hogy ne zavarja a jegyespárt. – Lelki szemeimmel már látom, ahogy édes kettesben a reggelizőasztalnál ültök. Isten tartsa meg a boldogságotokat!

– Nincs kedved követni a jó példát, drágaságom?

Mielőtt Gladys felelhetett volna, bejelentették Hans Dernburgot. Ám amint a mérnök belépett és üdvözölte a jelenlévőket, Dick megismételte a kérdést.

– Adós maradtál a válasszal, Gladys, hogy nincs-e kedved követni a jó példát, számos rajongód közül végre kitüntetni egyet, és a kezedet nyújtani neki.

A fiatalember ugyan még élénken emlékezett arra, amit Gladys Berlinben bizalmasan elmondott neki, de azt hitte, a leány már rég elfelejtette reménytelen szerelmét, és túltette magát rajta. Nem is sejtette, kinek szólt az a szerelem. Mindenesetre azt tartotta a legértelmesebbnek, ha Gladys olyan férfi felé fordítja a szívét, aki elérhető a számára.

Hans Dernburg hallotta barátja szavait, és feszülten figyelte Gladys arcát. A leány elpirult, ajkáról halk sóhaj rebbent fel.

– Ahogy elnézem a boldogságotokat, már-már kedvem támadna utánozni benneteket, de egyet sem ismerek tisztelőim közül, aki olyan boldoggá tehetne, mint te Rose Marie-t.

– Ugyan, Gladys, találsz, ha akarsz – erősködött Garring.

A lány különös pillantást vetett rá.

– Eléggé ismerhetsz ahhoz, hogy tudd, számomra nem létezik félmegoldás.

– Bocsáss meg, drágaságom – fogta meg a kezét Dick –, tényleg ostobaságokat locsogok, de csak azért, mert szeretnélek ugyanolyan boldognak látni, mint én vagyok.

– Tudom, pajtikám – mosolygott a leány –, hogy jót akarsz, de miután megmutattátok, milyen az igazi boldogság, nem érném be a látszatával. Mindent vagy semmit! Ilyen boldogság, mint a tiétek, száz évben egyszer adatik meg, és bizonyosan nem nekem.

Tekintete véletlenül találkozott Hans Dernburgéval, és megrettent a vágyakozástól, amely a mérnök szemében izzott. Egészen elvörösödött, s szívébe újult erővel mart bele a gyötrő fájdalom.

Sietve elfordult, és megnyomta a csengőt.

– Jelentse Clara kisasszonynak – utasította a belépő inast –, hogy itt várjuk, azután hozhatják a teát.

Az inas eltűnt, s néhány perccel később megjelent a házvezetőnő. Miután betolták a zsúrkocsit, Clara kisasszony töltött a finom kínai porceláncsészékbe, s az inas körbekínálta azokat.

Semleges kérdésekről diskuráltak, amíg az inas vissza nem vonult, azután bizalmasabbá vált a beszélgetés. Dick folyton ingerkedett menyasszonyával, fergeteges jókedvében alig lehetett egy értelmes szót váltani vele.

Uzsonna után Clara kisasszony ismét távozott, hogy házvezetőnői kötelességeinek eleget tegyen, Dick pedig magával hurcolta menyasszonyát a zárt erkélyre. Önző szerelmes módjára nem törődött azzal, unatkoznak-e a többiek, amíg ők gyöngéd titkokat susognak egymás fülébe.

Így Gladys csak Hans Dernburggal folytathatta a társalgást. Sietve üzleti ügyekre terelte a szót. A fiatalember jól látta, hogy védőpajzsként használja az ártatlan témát, nehogy személyes dolgok is terítékre kerüljenek. Ráhagyta, de szemének nem tudott parancsolni, az nem üzletről beszélt, hanem izzó vágyat sugárzott.

Amióta a húga Dick Garring menyasszonya lett, és eljegyzésük minden küzdelem nélkül végbement, amióta új állásában oly meglepő eredményeket ért el, már nem hitte annyira kilátástalannak saját szerelmét. Bimbózó reményét serkentette, hogy Gladys meglehetősen hidegen bánt minden udvarlójával – mindenekelőtt azonban az adott neki bátorítást, hogy időnként olyan kifejezést vett észre a leány szemében, amitől ujjongani tudott volna.

Csupán az nyugtalanította újra meg újra, hogy máskor meg néma szomorúságot tükrözött a tekintete. Vajon miért búsul olyan gyakran?

Erre a kérdésre hasztalan keresett választ. Mi oka lehet a bánkódásra Gladys Foresternek, akit annyi szerencsével halmozott el a sors?

Szerette volna kifaggatni, megvigasztalni és felderíteni. Saját komoly egyénisége ellenére rendületlenül próbálkozott legalább az utóbbival, s valahányszor mosolyt csalt a leány ajkára, úgy érezte, gazdagon megjutalmazták fáradozásáért.

Mialatt most mindenféle üzleti ügyekről tárgyaltak, ismét elfogta a heves vágy, hogy elmondja Gladysnek, mit érez iránta. De nem került rá sor, mert a jegyespár megjelent, és Dick lelkesen indítványozta, hogy sétáljanak le a tengerpartra. Javaslatát elfogadták, s a négy fiatal nevetgélve, cseverészve vágott neki az útnak.

Rose Marie Gladysbe karolt, az urak pedig követték a két karcsú leányalakot.

Rose Marie igyekezett felvidítani barátnőjét, és aggódva kémlelte arcát. Fájt a szíve érte, szívesen hozott volna valami áldozatot, hogy gondjától megszabadítsa.

Barátságos kis pavilon mellett haladtak el, amely egy kisebb halom tetején emelkedett.

– Emlékszel – fordult nevetve Gladyshez Dick –, mennyi fáradságomba került annak idején, hogy a kertnek ettől a részétől távol tartsalak, amikor apád születésnapi ajándékként ezt a pavilont építtette neked? Kemény munka volt folyton odébb taszigálni téged.

A leány elpirult, amikor Dick az apját említette. Kínos érzés fogta el, valahányszor Rose Marie és Hans Dernburg jelenlétében az apja neve felmerült. Ráadásul ez a pavilon épp arra emlékeztette, hogy a papa minden kívánságát teljesítette, sokszor még azelőtt, hogy szavakba öntötte volna. Amióta utolsó vallomását elolvasta, jól tudta, mennyire szerette őt. És bár bűnével elzárta az ő boldogságának útját, mégsem tudott neheztelni rá. Mindazonáltal az elhunyt alakja árnyként lebegett közte és Hans Dernburg között – fenyegető és hátborzongató árnyként, valahányszor szegény szíve kiutat keresett, hogy a szeretett férfival mégis egyesülhessen. Sietve összeszedte magát.

– Igen, emlékszem – válaszolt kurtán, és előrehúzta magával Rose Marie-t.

A fiatalemberek lassan ballagtak a nyomukban.

– Most első ízben tűnt fel nekem, Dick – szólalt meg elgondolkozva Hans –, hogy Forester kisasszony mindig elcsöndesedik, ha az édesapját hozzák szóba. Mintha nyomasztaná valami. Mindig kerüli a témát. Nagyon szerette őt?

Garring vállat vont.

– Őszintén szólva, nem fűzte őket össze meghitt kapcsolat. Mindig az volt az érzésem, hogy lélekben idegenek egymástól. Nem mintha nem törődtek volna egymással, épp ellenkezőleg, nagyon is törődtek, de valahogy mégsem tűnt igazán bensőségesnek a viszonyuk. Tudod, Hans, köztem és a szüleim között mindig valamivel nyersebb hang uralkodott, kölcsönösen nem bántunk kesztyűs kézzel egymással, de alapjában véve erősen kötődünk egymáshoz, és mindig úgy éreztem, sokkal közelebb állok hozzájuk, mint Gladys az édesapjához. A halála persze megrendítette, sokkal inkább, mint feltételeztem volna. Talán csak azért, mert olyan mélyen érző. Sokszor derűs és vidám, de sohasem felszínes.

– Azzal egyetértek, hogy Forester kisasszony nem felszínes, de azt nem hiszem, hogy derűs és vidám.

– Ó, ha tudnád, mennyit bolondoztunk együtt! Ámbár most, hogy mondod, az utóbbi időben tényleg nagyon megváltozott. Igen, mostanában mindig komoly és visszahúzódó. Mióta is? Hadd gondolkodjak! Az apja halála után csöndes és zárkózott volt, ami természetes is, majd pedig Németországba utaztunk. Ott nemigen tűnt fel a változás, de mivel folyton emberek vettek körül, nem bolondozhattunk. Igazán csak azóta vált nyilvánvalóvá a dolog, hogy Berlinben jártunk. Most már világos. Rose Marie iránti szerelmemben kissé megfeledkeztem Gladys-ről, de most, hogy felhívtad rá a figyelmemet, egészen feltűnő, mennyire megváltozott. Csak nem...

Félbeszakadt a mondat: Csak nem még mindig az a boldogtalan, reménytelen szerelem kínozza, amelyről mesélt nekem? Dick észbe kapott, mivel Gladys megígértette vele, hogy senkinek sem beszél arról az ügyről.

– Mit akartál mondani? – nézett rá kérdő tekintettel Hans.

– Á, semmit – legyintett gyorsan –, csak találgatás, nincs értelme foglalkozni vele. Segítenünk kell Gladysnek, hogy kivergődjön ebből a búskomorságból, és újra az én régi, vidám pajtikám legyen. Az az igazság, hogy boldogságomban szégyenletesen elhanyagoltam, bár természetes, hogy Rose Marie került az első helyre. Mindkettőtöknek segítenetek kell felvidítani Gladyst. Még ha a Garring és Társa egyik főnökeként ma már nem ugrabugrálhat is úgy, mint azelőtt, azért nem lógathatja az orrát... egy ilyen gyerekség miatt.

– Miféle gyerekségre gondolsz?

Dick bosszankodott, hogy ez a szó kiszaladt a száján.

– Úgy értem... csak valami kicsiség miatt változhatott meg. Tudod, férjhez kéne mennie, hovatovább huszonkét éves.

Hans Dernburg tekintete Gladyst követte, aki előresietett Rose Marie-val.

– Hiszen hallottad, mit válaszolt az imént, amikor szóba hoztad ezt.

Dick zsebre dugta a kezét, mint mindig, ha valami akadálynak készült nekiveselkedni.

– Hát, valóban nem úgy hangzott, mintha nagy kedve lenne hozzá. De csak az igazit kellene megtalálnia. Minden körülmény adott a boldogságához. Azelőtt sokszor mondogattam, hogy pont olyan nőt szeretnék oltár elé vezetni, amilyen Gladys. Valahányszor megismertem egy ifjú hölgyet, mindig vele hasonlítottam össze, s ezzel be is fellegzett az illetőnek.

– Sohasem jutott eszetekbe, hogy összeházasodjatok?

– Soha! – nevetett Dick. – Se neki, se nekem. Ebben mindig egyetértettünk. Olyanok voltunk, akár a testvérek. Tiszta szívemből szeretem az én drágaságomat, és ő is engem, de a házassághoz több kell, vagy talán kevesebb. Rose Marie-ba mégis azért szerettem első látásra annyira bele, mert egész egyénisége erősen emlékeztetett Gladysre. Nem úgy találod, hogy rengeteg bennük a közös vonás?

– De igen, csak a húgom napról napra vidámabb és elevenebb a szerelemtől, Gladys kisasszony meg egyre komorabb és csöndesebb.

– Ezt nem hagyhatjuk ennyiben, Hans, változtatnunk kell rajta – sóhajtott Dick. – Ha semmi sem használ, alapos fejmosásban kell részesítenem.

– Gondolod, hogy az segít?

– Azelőtt kölcsönösen nemegyszer megtettük – bólogatott bizakodva –, ámbár főképp én kaptam a dorgálást, Gladys ritkábban, de mindig eredménnyel járt. Nem hagyhatom, hogy az én drágaságom búskomorságba süppedjen. De most szedjük a lábunkat, Hans, a hölgyek jócskán elszakadtak tőlünk, érjük utol őket!

Ezzel Dick megnyújtotta lépteit, és üldözőbe vette Rose Marie-t, aki kacagva menekült előle. Gladys egy fának támaszkodva, fájdalmas mosollyal figyelte a fogócskázást.

Hans odalépett mellé.

– Létezik-e más számára is ekkora boldogság? – szólalt meg halkan.

A leány összerezzent, majd talányos pillantást vetett rá. A vér az arcába szökött, mert ő is ugyanerre gondolt. Magába fojtott egy sóhajt, és így felelt:

– Nem mindenkinek adatik meg. Ha a világon csupa fény volna árnyék nélkül, akkor a legragyogóbb boldogság is elveszítené vonzerejét. Már az is csoda, ha valaki csak láthat ilyen boldogságot.

– Ennyire szerény, Forester kisasszony?

– Ennyire szerénynek kell lennem – ismétlődött meg az előbbi talányos pillantás.

Mielőtt Hans válaszolhatott volna, Dick és Rose Marie visszatértek. A fiatalember elkapta menyasszonyát, közölte, hogy mostantól a foglya, és azt csinál vele, amit akar.

– Akkor fogságba esni pompás dolog – vélte Rose Marie.

Hansékat is bevonták a társalgásba, és továbbhaladtak a tengerpart felé.

A jegyespár folytatta az évődő játékot, Gladys a messzeségbe révedt. Amikor Hans megjelent az oldalán, gyorsan felvetett valami ártatlan témát:

– Ázsia innen hétezer mérföld.

– Hétezer? – vonta fel a szemöldökét a mérnök. – Ilyen pontosan tudja?

– Igen – bólintott Gladys –, nemrégiben olvastam egy tudományos munkában. Mennyi ideig kéne futni egyenes vonalban, ha a vízen utat építenének?

– Óhajtja, hogy kiszámítsam, Forester kisasszony? – mosolygott Hans. Érezte, hogy Gladys kétségbeesetten ragaszkodik a semleges témához.

– Nem, nem – rázta, a fejét a leány –, csak afféle költői kérdésnek szántam. A maga hazája viszont még ennél is messzebb fekszik. Nem fogta még el a honvágy?

– Nem. Olyan, mintha az óhaza a feledés tengerébe merült volna.

– Mert nem hagyott ott semmi kedveset.

A férfi bólintott, és elkapta a leány tekintetét, amely szinte simogatta.

– Igen, azért, mert nem hagytam ott semmi kedveset... és mert ideát olyanokra leltem, akikkel anyanyelvemen beszélhetek.

– Akkor hát fennáll a remény, hogy egészen megszokik itt. A húga amúgy is amerikai állampolgár lesz. Egyszer talán maga is feleségül vesz egy itteni leányt, és egészen kaliforniaivá vedlik.

Nehezen szakadtak ki Gladysből e szavak, mégis felszínre törtek, szinte akarata ellenére. Úgy érezte, belehal, ha Hans Dernburg valaki mást vesz feleségül. Mintha kést döftek volna a szívébe.

A fiatalember egy ideig némán nézte, tekintete az erőszakkal megmerevített vonásokon nyugodott. Miért mondta ezt Gladys? Talán így akarja értésére adni, hogy nem remélhet nála semmit?

– Bárcsak egy pillantást vethetnék a jövőbe! – mondta elfojtott izgalommal.

– Miért? – kérdezte a leány.

– Mert látni szeretném, hogy az oldalamon áll-e egy bizonyos hölgy. Csak egyetlenegyet tudok odaképzelni, mert számomra az az egy létezik.

A férfi szavaiból áradó gyengédség borzongásra késztette Gladyst. Ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy Dernburg szereti őt, egyértelműen őrá célzott az imént. Ez a bizonyosság mámorító érzéssel töltötte el, ugyanakkor rettenetesen aggódni kezdett a másikért. Ha éppolyan kimondhatatlanul szereti őt, ahogy ő a férfit, mit fog majd szólni, ha visszautasítja?

Szíve a torkában dobogott.

– És ha az az egy nem állhat oda? – kérdezte fátyolos hangon.

Hans tekintete a halovány, édes arcra szegeződött.

– Akkor életem végéig magányosan járom az utamat.

„Akárcsak én!” – szerette volna sikoltani Gladys, de összeszorította az ajkát, s mielőtt egy szót szólhatott volna, odalépett hozzájuk a jegyespár.

– Kedves Gladys – karolt belé Rose Marie –, levendulakék lesz a fürdőszobám. Dick szerint nagyon illik hozzám ez a szín.

– Akkor egyezik a véleményünk – erőltetett magára derűs hangot Gladys_.

Rose Marie most a bátyjába kapaszkodott.

– Képzeld, Hans, egész sor szoba szolgál majd személyes használatomra. Úgy ellátnak, mint egy hercegnőt. Az imént meséltem Dicknek a mi kis berlini bérlakásunkról, mire Hamupipőkének nevezett, és hercegnek képzeli magát, aki megmentett engem.

– Kérlek, csak jobb híján hasonlítottam magam herceghez – húzta ki magát önérzetesen Dick –, ami egyébként manapság nem is időszerű. Egyébként a Hamupipőke volt az egyetlen mese, amelyet kisfiú koromban édesanyám mindig végigmesélhetett anélkül, hogy elszaladgáltam volna. Nem tágítottam addig, amíg az összes borsót ki nem válogatták, és Hamupipőke meg nem kapta az ő királyfiját.

– Mert az a jó szíved nem nyughatott, míg meg nem váltották szenvedéseitől szegényt – ölelte át menyasszonya.

– Nem hát! Most pedig elhoztam az én Hamupipőkémet berlini bérodújából, és palotába vezetem, ahol boldogan élhetnek a királyfival, amíg meg nem halnak.

Ezzel Dick derekasan szájon csókolta jegyesét.

Lassan ballagtak vissza a szép villához, amely úgy festett, akár egy mesebeli fehér kastély a csodák kertjének közepén.

Rose Marie hangosan meg is fogalmazta ezt, mire Gladys titkon felsóhajtott. Mit használ neki a mesekastély? Érte nem jöhet el a királyfi, hogy megszabadítsa. Fenyegető rém állta el a szabadító útját, a neve: Bűn.

Hans Dernburg ezen a napon nem jutott hozzá többször, hogy háborítatlanul szót válthasson Gladysszel. Dick komolyan feltette magában, hogy fölvidítja Gladyst, és Rose Marie támogatta ebben.

XVI.

Ismét eltelt néhány nap. Garringné egyik reggel megint autóba ültette Rose Marie-t, hogy üzletről üzletre járjon vele, és bevásároljanak minden szükségeset.

Gladyst is hívták, de fejfájásra hivatkozva kimentette magát. Szeretett volna végre egyedül maradni, egészen egyedül, mert néha már Rose Marie társaságát sem bírta elviselni.

Miután barátnője eltávozott, kisétált a kertbe. Felkereste a pavilont, amely mellett a minap elhaladtak. A tengerre néző oldalon a korlátra könyökölt, és sokáig állt ott mély, gyászos gondolatokba merülve. Boldogtalan szerelmén merengett, amely sohasem teljesülhet be.

Hirtelen olyan erővel tört rá a fájdalom, hogy könnyek szöktek a szemébe. Szabad folyást engedett bánatának, jólesett neki, hogy zavartalanul kisírhatja magát, nem kell környezetére való tekintettel derűs nyugalmat színlelő álarcot öltenie.

Így állt ott, minden másról megfeledkezve, s nem vette észre az ösvényen közeledő férfialakot.

Hans Dernburg jött látogatóba húgához – és persze Gladyshez is. Az inastól megtudta, hogy Dernburg kisasszony Garringnével a városba autózott, csak Forester kisasszony tartózkodik odahaza, de ő is a kertben időzik.

Hans nem akart köszönés nélkül távozni.

– Nem tudja, a kert melyik részében található Forester kisasszony?

– A pavilonhoz vezető úton láttam. Idehívjam, Dernburg úr?

– Hagyja csak – intette le az inast –, majd én megkeresem.

Ezzel sietve a pavilonnak vette az irányt. Közelebb érve aztán, ahogy kifordult egy bokorcsoport előtt, meglátta a leányt. Oda akart kiáltani neki, de észrevette, hogy rázza a görcsös zokogás. Görnyedt tartásában annyi fájdalom volt, hogy szíve mélyéig felkavarta a férfit. Megtorpant. Gladys egyedül hiszi magát, ő most olyan látvány tanúja, amelyet nem neki szántak.

Izzó tekintete a leküzdhetetlen zokogástól rázkódó alakra tapadt.

Tapintatosan tűnjön el – vagy ajánlja fel a segítségét? A segítségnyújtás vágya minden korlátot ledöntött.

– Forester kisasszony – sietett oda a leányhoz –, drága Forester kisasszony! Bocsásson meg, hogy fájdalmában háborgatom, amellyel egyedül kívánt maradni. Nem tudok elmenni, miután könnyek között láttam, nem tudok elmenni anélkül, hogy meg ne kísérelném felajánlani a segítségemet. Bármi okozta is ezt a fájdalmat, rendelkezzék velem, ha vigaszt és segítséget nyújthatok! – mondta mélyen megrendülve.

A leány megrettent, tanácstalanul meredt a férfi sápadt, feldúlt arcára, próbált megálljt parancsolni könnyeinek. De Dernburg látványától újra erőt vett rajta a kétségbeesés.

– Menjen, kérem, hagyjon magamra, és felejtse el, hogy így látott! – nyöszörögte.

A mérnök azonban megbabonázva állt, és kinyújtotta felé a kezét. Nem tudott többé parancsolni az érzelmeinek.

– Ne küldjön el! Gladys, jaj, Gladys, nem is sejti, mi megy végbe bennem, mennyire szenvedek, amikor önt így szenvedni látom. Szeretem magát, Gladys, végre ki kell mondanom, kimondhatatlanul szeretem, és nincs hőbb vágyam, mint hogy a tenyeremen hordozhassam magát. Nem engedi, hogy óvjam és védelmezzem, megvigasztaljam és felemeljem? Könyörgök, ne küldjön el, szeretem magát!

Gladys úgy itta magába szavait, mint édes mérget, de aztán kétségbeesett fájdalommal rázta a fejét.

– Ne, kérem, menjen el, hagyjon magamra! Minket nem köthet össze semmi, mély szakadék tátong közöttünk, amelyet semmi sem hidalhat hát. Még ha... szeretném is magát, akkor sem juthatnék át ezen a szakadékon... menjen... menjen, és felejtsen el engem! – hebegte minden ízében reszketve.

A férfi arcából elszállt az élet, szinte megkövült. Keze ökölbeszorult.

– Bocsásson meg, Forester kisasszony, hogy egy pillanatra elgyengültem abbéli igyekezetben, hogy kegyednek segítsek. E gyönge pillanatomban szem elől tévesztettem a szakadékot, amely elválasztja kegyedet, a gazdag örökösnőt egy szegény alkalmazottjától. De... nem lett volna szabad úgy néznie rám, ahogy tette, nem lett volna szabad azt állítania, hogy efféle,, szakadék csak művelt és műveletlen emberek között létezhet. Mert azzal olyan reményt ébresztett bennem, amelyet most kegyetlenül eltiport. Csak játszott velem, Forester kisasszony; csúfot űzött egy férfi becsületes szívével, egy férfival, aki első találkozásuk óta mindenekfölött szerette kegyedet. Ennyit legalább szeretnék elmondani, mielőtt megszabadítom társaságomtól, és ismét visszavonulok ama szakadék túloldalára, amely elválaszt gazdagot és szegényt. Ég áldja!

Választ sem várva elsietett, rá sem nézett többé a leányra.

Gladys bénultan állt, lehorgasztott fejjel hallgatta a keserű kifakadást. Most tanácstalanul, elcsigázva bámult a távozó után. Két kezét kinyújtotta, mintha így próbálná visszatartani a férfit, aztán ernyedten lehanyatlott a karja, és végtelen kétségbeesésében összecsuklott.

Eddigi fájdalmát most még az is tetézte, hogy Dernburg félreismerte őt. Tűrje mindezt védekezés nélkül? Némán viselje el, hogy a mérnök szemében szívtelen, kacér teremtés, aki léha szeszélyből játszott a szívével, most pedig fennhéjázva hátat fordít neki, miután szerelmet vallott? Milyen kevésre becsülheti most őt! Hagyja ennyiben? Nem, nem, ezerszer is nem, Dernburg nem hiheti, hogy méltatlanra pazarolta szerelmét, mindent tisztázniuk kell, nemcsak saját maga, hanem Hans miatt is. Épp elég a kín, amelyet ártatlanul el kellett szenvednie, többet már nem bír cipelni. Dernburg legalább tudja meg, hogy nem játszadozott vele, csupán egy körülmény áll kettőjük között, amelyben mindketten egyaránt vétlenek. Maga elé meredt. Könnyei elapadtak, már a jótékony sírás sem segített. Azon töprengett, mit tegyen most, mit kell tennie. Hiszen kettejük között most már mindennek vége. Dernburg így is, úgy is megvetésével sújtja, hát akkor inkább vesse meg az apja lányaként, semmint lelketlen, kacér nőszemélyként.

Meg kell tudnia, hogy nem játszott vele, hogy szereti, s emiatt kimondhatatlanul szenvedett, és élete végéig szenvedni fog. Akkor talán részvétet érez majd iránta. Igen, tisztázni kell a helyzetet, nem tarthatja tovább magában a titkot. Történjék bármi, Dernburgnak tudnia kell, mi az az egyetlen dolog, ami elválasztja őket.

Sajgó tagokkal, testben-lélekben összetörve vergődött talpra, és vánszorgott vissza a házhoz. Örült, hogy Clara kisasszony fogorvoshoz ment, így nem akadt az útjába. Habozás nélkül az apja dolgozószobájába vonult, kinyitotta az íróasztalt és a mögötte lévő széfet. Abban őrizte még mindig apja utolsó levelét, a bűnéről tett vallomását.

Még egyszer végigolvasta, aztán sokáig nyugtalanul járkált föl-alá a szobában, azon tanakodva, mihez kezdjen most.

Végül elhatározásra jutott. Egyelőre visszazárta az iratot, és csengetett az inasnak.

– Clara kisasszony hazaérkezett már?

– Épp most jött meg, Forester kisasszony.

– Kérem, hogy fáradjon ide!

Az inas eltűnt, s néhány perc múlva a házvezetőnő jelent meg. Gladys addigra rendezte ruházatát és arcvonásait.

– Kedves Clara kisasszony, az imént táviratot kaptam a bérlőmtől. Sürgős ügyben még ma okvetlenül a San Mateó-i birtokra kell utaznom, valószínűleg hosszabb időre.

– Remélem, nem érte valami kellemetlenség, Gladys kisasszony? Olyan sápadtnak látszik – nézett rá aggódva az idős hölgy.

– Nem, nem, csak egy kis bosszúság, de az elmúlik.

– Elkísérjem?

– Ne!... Nem szükséges. Nem szeretném megzavarni Rose Marie-t. Hiszen tudja, a jövő hét végén tartja az esküvőjét, és ha maga is velem jön, szegény nem maradhat itt egyedül. A vőlegényétől elválasztani pedig kegyetlenség volna. Úgyhogy vigyázzon rá a távollétemben! Természetesen nem sejtheti, hogy miatta rendeztük így, keltsen olyan látszatot, mintha egészen természetes lenne, hogy egyedül utazom San Mateóba!

– Ahogy óhajtja, Gladys kisasszony. Maga mindig mindenkire gondol. De nem fogja egyedül érezni magát a birtokon?

– Nem, elfoglalom magam, és egyébként is ott a bérlő meg a felesége. Tehát kérem, Clara kisasszony, máris csomagoltasson össze néhány hétre elegendő holmit! A komornám, aki velem jön, tudja, mire van szükségem a vidéki tartózkodáshoz. Én addig írok egy levelet, és megvárom, amíg Rose Marie hazajön. Azután kocsival megyek San Mateóba, hogy még világosban odaérjek.

– Várják a birtokon?

– A lakosztályomat állandóan rendben tartják. Kérem, gondoskodjék róla, hogy a lehető leggyorsabban útnak indulhassak!

A házvezetőnő távozott. Miután Gladys egyedül maradt, szívére szorította a kezét, néhány másodpercre lehunyta a szemét, majd sóhajtva az íróasztalhoz ült, és írni kezdett:

„Nem akarok a valósnál rosszabb színben feltűnni Ön előtt, Hans Dernburg. Nem maradhat fenn az a kép, amelynek alapján oly tévesen ítélt meg és el engem. Korántsem játszottam Önnel, semmi sem állt távolabb tőlem annál. A szemem talán – bár nem sejtettem – elárult, s mivel a lehetőségekhez képest tisztázni kívánom magamat Ön előtt, ezennel nyíltan bevallom, hogy szeretem Önt, az életemnél is jobban szeretem, lelkem minden rezdülésével. Abban a pillanatban, amint először észrevettem – jóllehet akkor még idegen volt számomra – mély, heves érzelem ébredt a szívemben. Szerelem volt ez az első látásra. Ha akkor ismerem a nevét, talán védekezem érzéseim ellen. Hogy sikerrel-e? Nem tudom, csak annyi bizonyos, hogy mire meghallottam, hogy Dernburgnak hívják, már késő volt szembeszállni a szívemmel.

Egészen más szakadék tátong közöttünk, nem az, hogy egyikünk gazdag, a másik szegény. Olvassa el a mellékelt írást, az mindent megmagyaráz. Édesapám vallomása ez, amelyre a halála után bukkantam. Rajtam kívül senki sem látta, senki sem tud apám vétkéről, amely mély szakadékot nyitott kettőnk között. Bizalommal adom kezébe ezt a bizonyítékot, mert tudom, megkímél attól, hogy apám miatt pirulnom kelljen a világ előtt. Kérem, miután tartalmát megismerte, semmisítse meg, és ne szóljon Rose Marie-nak arról, kinek a leánya vagyok. Épp elég csapás, hogy szerelmemet fel kell áldoznom, hát legalább szeretett barátnőmet hagyja meg nekem! Ne sajnálja tőlem ezt a szerény boldogságot, hogy vele jót tegyek. Szívesen tettem volna többet is érte, hogy valamit levezekeljek apám bűnéből. De nem mertem, mivel nem akartam elárulni, hogy elsősorban apám felelős az Ön családjának szerencsétlenségéért.

Talán el tudja képzelni, mennyit szenvedtem ettől a tudattól. Saját életem boldogságával kell fizetnem apám bűnéért – pedig ez a boldogság legmerészebb álmaimat is túlszárnyalta. Nem szégyellem nyíltam bevallani, mert tudom, hogy Ön is szeretett. Hogy szerelme túléli-e ezt a vallomást? Ha igen, úgy arra kell kérnem, ez a levél ölje ki szívéből az irántam való szerelmet. Ne legyen miattam boldogtalan – nem mérheti rám az ég ezt a csapást is. Felejtsen el engem, hiszen az apám leánya vagyok.

Rose Marie révén juttatom el Önhöz e sorokat. Mire kézhez veszi, én már úton vagyok vidéki birtokomra. Nem találkozhatom Önnel, előbb vissza kell nyernem lelki nyugalmamat és önuralmamat. Könyörögve kérem, ne tegyen tönkre azzal, hogy feladja állását! Tőlem telhetőleg kerülni fogom a közelségét, az év nagy részét birtokomon töltöm, csak akkor jövök San Franciscóba, ha múlhatatlanul szükséges, és még olyankor is távol tarthatjuk magunkat egymástól. Csak akarni kell. Rose Marie-val közlöm, hogy ügyeim birtokomra szólítanak. Ő Clara kisasszony védőszárnyai alatt marad, a házamban, amennyiben Ön is megengedi. Kérem, ne fossza meg ettől, engem pedig kíméljen meg attól, hogy a húga előtt szégyenkeznem kelljen. Önnek azonban a ma történtek után teljes nyíltsággal tartozom – megvetését nem tudnám elviselni.

Bocsássa meg, hogy fájdalmat kellett okoznom, én magam sokkal nagyobb kínokat szenvedek el. Hagyja meg nekem vigaszul a megbocsátását, amiért oly sokáig elhallgattam, kicsoda az apám. Nincs más mentségem, mint hogy saját apám emlékét óvtam. Kérem, küldjön egy sort San Mateóba, hogy megbocsájt-e, s hogy a húga előtt titok marad-e, amit a mellékelt levél tartalmaz. Rose Marie esküvőjéről távol maradok, hogy megkíméljem Önt a velem való találkozástól. Betegségre hivatkozom, mert ez az egyetlen indok, amelyet Dick elfogad.

Ég Önnel, Isten segítse, hogy elfelejtsen engem – nyugodjék minden fájdalom az én vállamon, hogy Ön mentesüljön tőle! Bocsásson meg egy boldogtalan leánynak!

Gladys Forester”

Mialatt írt, Gladys merev, könnytelen szemmel bámulta a papírt. Szíve halott volt és üres. Már nem várt, nem remélt mást, csak hogy Hans Dernburg megbocsásson neki.

Amint elkészült, az apjáéval együtt borítékba zárta és lepecsételte vallomását.

Ezután elrendezett egy-két apróságot, közben újra meg újra az órát leste. Végre motorzúgást hallott. Az ablakhoz lépett, és Rose Marie-t látta kiszállni az autóból, amelyben Garringné ült. Az asszony csak biccentett, és máris továbbhajtott.

Gladys lassan elindult barátnője elé, aki boldogan sietett hozzá.

– Már itt is vagyok! Jaj, megint kifosztottuk az üzleteket. A mama nem tud betelni azzal, hogy szebbnél szebb holmikat vásárol nekem, de most már holtfáradt, egyenesen hazament. Csókoltat téged.

– Megértem, hogy szívesen vesz ajándékot neked – simogatta meg bágyadt mosollyal Rose Marie arcát. – Olyan szívet melengetően tudsz örülni mindennek.

– Jaj, drága Gladys – sóhajtott a másik leány –, neked persze nem szerez olyan örömöt az ilyesmi, mert mindig mindened megvolt. Nekem viszont minden újdonság. De most beszéljünk rólad! Mi a helyzet a fejfájásoddal?

– Valamelyest enyhült, Rose Marie. Ellenben más bosszúság ért. A bérlőm üzent, néhány napra azonnal a birtokomra kell utaznom. Addig be kell érned Clara kisasszony társaságával.

– El akarsz menni? – rökönyödött meg Rose Marie. – Épp most? Annyira sajnálom. Nagyon szomorú vagyok, hogy el kell válnom tőled.

– Sokkal rosszabb lenne, ha Dicktől kéne elszakadnod. Biztosan nagyon megharagudna, ha megpróbálnálak magammal vinni. Úgyhogy itt kell maradnod Clara kisasszonnyal. Viszont szeretnélek megkérni valamire.

– Mit tehetek érted?

Gladys elfordult, hogy idegességét leplezze.

– Váratlan elutazásom megakadályozza, hogy valami üzleti ügyet megbeszéljek a bátyáddal, pedig még ma tudomást kell szereznie róla. Ezért haladéktalanul föl kellene keresned, remélhetőleg a szállásán találod. Tessék, ezt a levelet kell átadnod neki. Mondd meg, hogy fontos üzleti tudnivalókat tartalmaz, de ígérd meg, hogy csak a saját kezébe adod!

– Magától értetődően úgy járok el, ahogy kívánod, Gladys.

– Köszönöm, Rose Marie! Nagyon fontos, hogy a bátyád minél előbb megkapja ezt az üzenetet. Kérlek, át se öltözz, azonnal indulj hozzá. Befogattam neked a kis hintót, mert az autóra nekem van szükségem, hogy San Mateóba utazzak.

Rose Marie minden további nélkül elvállalta a közvetítést, nem is gyanította, hogy a levél mást is tartalmazhat, mint amit Gladys mondott.

– Ha a panzióban nem lelem a bátyámat, akkor üzenetet hagyok neki, hogy még ma feltétlenül látni akarom, és itt várom, mert elutaztál, és fontos üzleti közlendőket bíztál rám.

– Igen, ez nagyon jó – bólogatott Gladys –, így biztosan még ma megkapja a levelet. De most igyekezz, isten áldjon, Rose Marie!

Átölelték és megcsókolták egymást.

– Viszontlátásra, Gladys! Ugye nem kell sokáig a birtokodon maradnod?

– Azt hiszem, nem, de néhány napba beletelhet.

– De az esküvőmre biztosan visszaérsz?

Gladys kényszeredett mosollyal bólintott. Tudta, hogy távol fog maradni, de most még nem árulhatta el.

– Add át üdvözletemet Dicknek, és minden jót!

Ezzel elbúcsúztak egymástól.

Rose Marie beszállt a ház előtt várakozó, elegáns fogatba, s öt perccel később Gladys is útnak indult az autóval, amelyre már fölpakolták a csomagját. Komornája a sofőr mellett ült. Gladys behunyt szemmel hátradőlt a kocsiban, és fellélegzett. Végre ismét egyedül maradt, ledobhatta az álarcot, szabadon átadhatta magát fájdalmának. Úgy érezte, mintha száműzetésbe vonulna, amelyből többé nincs visszatérés az örömteli életbe. Minden meghalt benne, még könnyezni sem tudott, hogy kisírhatta volna magából a boldogtalanságot.

XVII.

Mialatt Gladys San Mateo felé robogott, Rose Marie bátyja szállására tartott. Amint a hintó megállt a panzió előtt, kiugrott belőle, és a ragyogóan tiszta épület széles előterébe lépett. A kínai szolga abbahagyta a söprögetést, mélyen meghajolt előtte, és ferde metszésű szemével várakozásteljesen nézett rá.

– Dernburg úr itthon tartózkodik?

– Igenis, kérem, a szobájában. Mutassam az utat?

Rose Marie nemet intett.

– Köszönöm, magam is odatalálok.

A szőnyeggel borított lépcsőn az emeletre sietett. A fenti korlátnál másik sárga arc tűnt fel, de gazdája nyomban félrehúzódott, és utat engedett Rose Marie-nak. A leány végighaladt a szintén patikatisztaságú folyosón, és bekopogott az egyik ajtón.

Nem kapott azonnal választ.

Hans leírhatatlan idegállapotban rohant haza, miután Gladyst otthagyta, s a díványra vetette magát.

Ott feküdt még mindig fájdalmába temetkezve, s összeszorított fogakkal, izzó tekintettel bámult maga elé. Elkeseredetten küzdött a szerelemmel, de nem tudott úrrá lenni rajta. Hasztalan győzködte magát, hogy Gladys Forester léha, szívtelen teremtés, aki kegyetlen játékot űzött vele, hiába hajtogatta, hogy méltatlan az ő igaz szerelmére. Újra meg újra Gladys könnyáztatta arcát, remegő ajkát és bánatos tekintetét látta. Így festene egy könnyelmű, kacér nő?

A történtek ellenére igyekezett mentséget találni a leány számára, de abban nem kételkedett, hogy a mély szakadékkal a társadalmi rangkülönbségre utalt. Úgy vélte, a szenátor gőgös, gazdag leánya nem akar leereszkedni cégének alkalmazottjához.

Magatehetetlenül hevert, csupán arra rezzent fel, hogy zörgetnek az ajtón. Szólni azonban nem tudott, csak az ismétlődő kopogásra szedte össze magát.

Amikor húga lépett be az ajtón, fölpattant.

– Te vagy az, Rose Marie?

A leány azt hitte, álmából zavarta föl bátyját.

– Jaj, Hans, te épp szundikáltál, én meg háborgatlak. Kétszer is kopogtam.

– Igen, úgy látszik, tényleg elbóbiskoltam... fájt a fejem, és egy kicsit ledőltem. Elnézést, hogy megvárakoztattalak. Mi szél hozott?

– Gladys küldött.

– Forester kisasszony? – A férfi arca megvonaglott, elfordította a fejét.

– Hans – fogta meg a karját Rose Marie – olyan sápadtnak látszol, az isten szerelmére, csak nem vagy beteg?

– Nem, dehogy... csak... kicsit sokat dolgoztam, és megfájdult a fejem – nyögte rekedten Hans. – Aggodalomra semmi ok. Tehát, minek köszönhetem a látogatást?

– Azt hiszem, újabb fontos munkát hozok neked.

– Miféle munkát?

– Hát... azt nem tudom. Tessék, egy üzleti levél Gladystől! Nagyon fontos, személyesen kell átadnom. Neki ugyanis hirtelen el kellett utaznia.

– Elutazott? – kapott a fejéhez Hans. – Hová?

– A San Mateó-i birtokára. A bérlője hívására. Azt mondta, ezért nem tudja megbeszélni veled azt az ügyet, amiről a levélben ír. Úgy tűnik, kellemetlen hírt kaphatott a bérlőjétől, mert nagyon sápadtnak és rosszkedvűnek láttam. Természetesen borzasztóan sajnálom, hogy el kellett válnunk, épp most, amikor már csak néhány napot töltök a házában, de ezen nem változtathatunk. Nos, a levelet átadtam, a megbízást ezzel teljesítettem, s már fordulok is vissza, mert Dick hamarosan jön. Clara kisasszony a gardedámom, Gladys mindent elrendezett, nincs is még egy ilyen drága jó lélek. Átjössz ma este egy órácskára? Dick biztosan ott marad vacsorára.

Így csevegett Rose Marie, nem sejtve, mi megy végbe bátyjában. A férfi görcsösen szorongatta a levelet. Nem tudta, mit tartalmaz, de biztosra vette, hogy nem üzleti útmutatást.

– Hogyne... azaz, nem is tudom... a levéltől is függ. Ha valami sürgős munka, akkor mégsem mehetek. Mindenesetre ne várj rám!

– De ha ráérsz, azért átjössz?

– Igen, át, Rose Marie.

– Akkor nem is rabolom tovább az idődet, meg aztán én is sietek. Tudod, Dicknek nem erőssége a türelem.

– Menj csak, menj, nem tartalak föl.

Rose Marie-nak a nagy sietségben nem tűnt fel bátyja különös, merev viselkedése. Azt hitte, kissé kába az alvástól. Búcsúzóul megcsókolta, és majdnem futva távozott.

Alighogy Hans magára maradt, először is kulcsra zárta az ajtót, aztán egy székre rogyott. Meredten bámulta a vastag, súlyos borítékot, amelyet gondosan lepecsételtek, és mintha több levelet is tartalmazott volna. Mi lehet benne?

Félt kinyitni, azt hitte, csak újabb fájdalmat hozhat. Végül elszántan felszegte az állát, és feltépte a borítékot. Reszkető kézzel húzta ki belőle a teleírt lapokat, és megütközve látta, hogy csak az egyik viseli Gladys keze nyomát. Jól ismerte a szép, egyenletes írást, amelyre mindig úgy tekintett, mint a leány tiszta lényének jellegzetes megnyilvánulására. Végül olvasni kezdte a levelet, amelyben Gladys nyíltan megvallotta szerelmét.

Égő szemmel, egyre szaporábban zihálva követte a sorokat, s minél tovább jutott, annál inkább megnyugodott. Bármi állt is kettejük közé, Gladys nem játszott vele, őszintén elismerte, hogy szereti. Csak az apja valamiféle bűnéről beszélt, amely elválasztja őket egymástól. Ez lebegett tehát árnyékként napsugaras egyénisége fölött – a bűntudat, amelyet apja rakott rá. Ez hát a szakadék, amelyet említett?

Így már könnyebben lélegzett. Mi állhat útjukba, ha Gladys is viszontszereti őt? Mit számít egy halott vétke, bármi legyen is az? Szereti Gladyst, senki mást, csak őt, ő pedig újra tisztán, makulátlanul áll előtte, és szintén szereti – szereti!

Keblére, ajkára szorította a levelet.

Gladys, Gladys! – zengett szívében a név, ismét megjelent előtte a könnyben úszó arc. Ridegen és igazságtalanul bánt szegénnyel, kétségbeesésében megbántotta. Most aztán elmenekült a közeléből, egyedül utazott San Mateóba, hogy ott temetkezzék el fájdalmával.

Vajon mi az, ami állítólag elválasztja őket, ha egyszer szeretik egymást?

Kapkodva széthajtogatta a másik írást is, és döbbenten végigolvasta.

Amikor a végére ért, leeresztette a papírt. Hát erről van szó! Ez nyomasztotta Gladys lelkét, ez késztette szorongásra. Ő pedig még fokozta is ezt a terhet elbeszélésével, miszerint Friedrich Forst vétke tönkretette a családját.

Mély részvét ébredt benne. Mennyit szenvedhetett ez a tiszta, önérzetes lélek a tudattól, hogy az apja bűnt követett el. Most már minden tisztázódott.

Heves vágy fogta el. Sóvárogva nyújtotta ki a kezét.

„Gladys, édes Gladys, hogy hihetted, hogy ez elválaszthat bennünket? Szegény, büszke szívem, bárcsak most melletted lehetnék, hogy megszabadítsalak a bánattól!”

Még egyszer átolvasta a levelet, élvezte a büszke, becsületes szerelmi vallomást. Gladys végtelen bizalommal, fenntartás nélkül kiszolgáltatta neki apja levelét. Nem fog csalódni benne, mert a titok megmarad kettejük között. A bűn pedig szerelmük által nyer feloldozást. Gladys apja eleget vezekelt ballépéséért.

Felugrott, az órára nézett.

Gladys nem várhat sokáig a válaszra, nem maradhat egyedül fájdalmával. Miképp juthatna el hozzá a leggyorsabban? Lázasan töprengett, végül megérlelődött benne az elhatározás. Hosszas tűnődés helyett magához vette a levelet, elkészülődött, és elindult a Forester-házba.

Clara kisasszonyt és Rose Marie-t a nappaliban találta.

– Dick még nem jött meg? – tudakolta sietve húgától, miután üdvözölte a hölgyeket.

A leány megdöbbenve nézett rá, mert nagyon feldúltnak látszott.

– Nem, Hans. Telefonált, hogy még le kell bonyolítania egy üzleti tárgyalást, de hétre biztosan ideér. Mit akarsz tőle?

– Szintén üzleti ügyben keresem.

– Á, azzal összefüggésben, amit Gladys írt neked?

– Igen, nem tűr halasztást a dolog. Nem tudod, hol találom most Dicket?

– Nem, azt nem mondta.

– A szülei talán tudják.

– Az lehetséges. Hívd fel őket!

A mérnök a telefonhoz ment, és Garringéket kérte. Az asszony vette fel a kagylót, és közölte, hogy az ura a klubban tartózkodik, Dick pedig még nem jött haza.

Hans megköszönte a felvilágosítást. Nem tehetett mást – várt.

Le kellett mondania a halvány reményről, hogy még aznap este Gladys nyomába szegődhet.

Végre meghallotta Dick kocsiját. Felugrott.

– Tudom, hogy epekedsz a vőlegényed után, Rose Marie, de egy kicsit még légy türelemmel, mert okvetlenül fel kell tartanom az én ügyemmel.

– Ez természetes, Hans – bólintott mosolyogva a leány. – Első az üzlet, ezt leendő vállalkozófeleségként jól eszembe kell vésnem. De fogd rövidre, mert ma még nem is láttuk egymást.

– Igyekszem, amennyire lehetséges, csak néhány percet kérek.

Ezzel Hans kisietett.

A bejáratnál futott össze barátjával.

– Szervusz, Hans! Te is itt vagy? Hát Rose Marie?

– Odabent, a nappaliban.

Dick nyurga lábaival fel akart rohanni a lépcsőn, de Hans visszatartotta.

– Csak egy pillanatot várj, Dick, előbb okvetlenül beszélnem kell veled egy sürgős ügyben.

– De hát ma még nem is láttam a menyasszonyomat – tekintett a fiatalember vágyakozva a ház felé. – Üzleti ügyekről ma már nem tárgyalok, majd holnap reggel az irodában.

Ezzel menni akart, de Hans nem engedte.

– Ez nem üzleti ügy, Gladys Foresterről van szó – magyarázta fojtott hangon.

Dick megrökönyödve nézett sápadt, zaklatott arcára.

– Gladysről? Mi történt vele?

Hans az inasra tekintett, aki tisztes távolságban várakozott.

– Kérem, mutasson nekünk egy helyiséget, ahol háborítatlanul beszélhetnénk! – fordult hozzá.

Az inas egy kis fogadószobába vezette őket. Bevonultak, s mihelyt az ajtó becsukódott mögöttük, Dick szólalt meg elsőnek:

– Kíváncsivá tettél, barátom. Mi olyan fontos, hogy nem is üdvözölhetem a menyasszonyomat?

– Gladys elutazott San Mateóba! – sóhajtotta Hans.

Dick meghökkent.

– Ez elég gyakran előfordul. Nyilván a bérlőjével akar beszélni.

– Nem – fogta meg a kezét a mérnök –, előlem menekül.

– Menekül? – komorodott el az ifjú Garring. – Előled? De hát mi történt? Miért menekül előled Gladys?

– Dick, elárulok valamit, de csak neked: mi ketten szeretjük egymást.

– Te és Gladys? – kapta fel a fejét. – Hogyhogy? Hiszen Gladys azt mondta Berlinben, hogy ott hagyta a szívét... uram-fia!... most már minden világos, szóval te voltál az? Hogy ez nem jutott eszembe! Hát ez pompás, nagyszerűen összeilletek, te meg Gladys! De ha szeretitek egymást, akkor minek szaladt el előled?

– Egy félreértés miatt. Nehéz megmagyarázni, a lényeg az, hogy ma délután beszéltem vele, szerelmet vallottam, és talán túl féktelenül viselkedtem, túl nyersen, mert azt hittem, csak játszik velem. Végül faképnél hagytam, ostobán megbántottam. Ezért utazott San Mateóba, egy félreértés miatt. De kimondhatatlanul szeretjük egymást, és utána kell mennem, amint lehet, hogy bocsánatot kérjek tőle, és visszahozzam. Türelmetlenül vártam a jöttödet, hogy megtudjam tőled, merre található az a birtok, és miképpen juthatnék oda a leggyorsabban. Ma már sajnos késő van, de holnap reggel azonnal indulok. Segítened kell, hogy odajuthassak, Dick, és kérlek, ments ki a munkahelyemen. Okvetlenül el kell mennem.

Dick egy darabig némán tűnődött. Máskor oly vidám arcán komoly kifejezés ült. Végül izgatottan megkérdezte:

– Ki tudod engesztelni Gladyst? Nyilván neheztel rád, amiért megbántottad.

– Az életemet is odaadnám érte. Nem az én hibámból szenved, de ő sem tehet róla, tényleg csak egy félreértés az oka. Csak jussak el hozzá, és öt percen belül minden tisztázódik. Kérlek, segíts, hogy holnap reggel mindjárt elindulhassak hozzá.

– Rendben – bólintott Garring –, elküldöm érted az autómat. A sofőröm jól ismeri az utat a birtokra, sokszor fuvarozott oda, amikor meglátogattam Gladyst. Hánykor vegyen föl?

– Legkésőbb tizenegyre szeretnék San Mateóba érni.

– Jó, tovább ne aggódj, mindent elintézek, de jaj neked, ha nem boldog menyasszonyként hozod viasza Gladyst!

– Az minden vágyam!

Kezet szorítottak, aztán Dick felpattant.

– De most már eressz Rose Marie-hoz!

– Csak még egy pillanat, Dick. Mondd meg Rose Marie-nak, hogy üzleti ügyben tárgyaltunk, és holnap délelőtt kisebb hivatalos utat kell tennem. Nem akarom fölöslegesen nyugtalanítani.

– Helyes! Egyéb?

– Semmi, most már mehetsz.

Dick elviharzott, s valósággal beesett a nappaliba.

– Édesem!

Rose Marie repült a karjába, ő pedig úgy csókolta, mintha évek óta nem találkoztak volna. Azután menyasszonyával a karján a házvezetőnőhöz fordult.

– Elnézést, Clara kisasszony, hogy így berontottam; de a sógorom oly sokáig föltartott az üzlettel, hogy nem tudtam tovább türtőztetni a vágyamat.

– Mindent értek, és nem haragszom – nevetett Clara.

– Maga csodálatos teremtés – rázta meg a kezét Dick. – Tulajdonképpen magának köszönhetem a boldogságomat.

– Nekem? – hökkent meg az idős hölgy.

– Bizony – bólogatott hevesen Garring. – Annak idején, a gőzösön visszautasította a házassági ajánlatomat, és Rose Marie-t csak azután ismertem meg.

– Jaj, Dick, már megint csúfolódsz Clara kisasszonnyal!

– Clara kisasszony! – ráncolta a homlokát nagy komolyan a fiatalember. – Megkértem a kezét, vagy sem?

– Meg, Dick úrfi, megkérte – mosolygott a jegyespárra a házvezetőnő.

– Na de Dick! – rökönyödött meg Rose Marie, de vőlegénye a következő pillanatban csókkal tapasztotta be a száját.

– Ezt még meg kellett gyónnom neked az esküvő előtt.

– Neked sohasem nő be a fejed lágya.

– Féltékeny vagy Clara kisasszonyra? Ne aggódj, édesem, a legsúlyosabb tengeribetegségben leledztem, amikor feleségül kértem.

A házvezetőnő elnevette magát Rose Marie értetlen ábrázata láttán.

– Tudja, Rose Marie kisasszony, a vőlegényét annyira leteperte a betegség, hogy meg akart halni, vagy legalább megházasodni.

Ezen mindhárman nevettek, Dick előbb egy fricskát kapott az orrára menyasszonyától, azután egy csókot. Amikor kisvártatva Hans is belépett, a fiatal párt kart karba öltve találta Clara kisasszony mellett.

XVIII.

Gladys vigasztalan hangulatban érkezett meg a birtokra, ahol a bérlők örömmel üdvözölték.

Mivel lakosztálya mindig készen állt, bármikor igénybe vehette. Sietve összeütöttek valami harapnivalót is a számára, bár már későre járt.

Amíg komornája kicsomagolt, Gladys magához vett néhány falatot meg egy csésze teát, azután elküldte a lányt, és nyugovóra tért. Az álom azonban elkerülte ezen az éjszakán. Ifjú szívében keserves harc dúlt, csak hajnal felé szenderedett el, akkor meg azt álmodta, hogy valami irtózatos szörnyeteg fenyegeti, amely elől nincs menekvés. Amikor a szörnyeteg rá akarta vetni magát, sikoltva riadt fel.

A sikoltásra komornája sietett be.

Gladys felült, és az órára nézett.

– Felkelek, Jessy.

Elcsigázva kászálódott ki az ágyból, hogy felöltözzék. Gondolkodás nélkül bökött rá valami egyszerű fehér ruhára, amit Jessy elébe rakott. Nagyon haloványnak, de megkapóan szépnek tetszett a lágy esésű, szerény ruhában.

Miután elkészült, kilépett a virágdíszes tornácra. Odakint üde tavaszi köntösében pompázott az áldott természet. Valóságos virágtenger tárult Gladys fáradt szeme elé. A színek kavalkádja még inkább elszomorította, mert épp ez a harsány derű ébresztette rá, mennyire boldogtalan.

Mindinkább elcsöndesedett a környék, a tanya lakói sorra munkába indultak a földekre. A bérlő már rég kilovagolt. Jessy odafönn, a szobájában ténykedett, csak a bérlő tűzrőlpattant, bogárszemű felesége szorgoskodott a házban. Most tálcán kihozta a reggelijét.

Gladys megköszönte, és néhány szót váltott vele. Az asszony kissé sápadtnak és soványnak találta, mire azt felelte, épp azért jött, hogy kipihenje magát.

A bérlőné visszavonult gazdasszonyi teendőit végezni. Mindig rengeteg dolga akadt. Gladys biccentett neki, hogy a világért se zavartassa magát.

Miután egyedül maradt, eltolta magától a tálcát, és felállt. Átvágott a takaros tanyaház előtti tágas udvaron, a gyümölcsös felé. A virágzó fák és bokrok tömege lélegzetelállító látványt nyújtott. A fehérbe öltözött, karcsú leány alak csodálatosan illett ehhez a pompás környezethez. Egy ácsolt padra ereszkedett, dús, barnásszőke fürtökkel koszorúzott fejét egy fatörzsnek támasztotta, és bánatosan nézett fölfelé, a virágdíszes ágakra. Gondolatai Hans Dernburghoz szálltak, s párbeszédet folytattak vele.

Nem sejtette, hogy a férfi úton van felé, azt sem vette észre, hogy Dick Garring autója most fékez le a virágok övezte tanyaház előtt. A bérlő neje kíváncsian bújt elő. A sofőrt megismerte, de utasáról nem tudta, kicsoda.

Hans illedelmesen köszönt, és Forester kisasszony felől érdeklődött. Az asszony készségesen felvilágosítást adott az idegennek, de bizonyára csak a gépkocsivezetőre való tekintettel. Előkerült Gladys komornája is, és üdvözölte a mérnököt.

– Forester kisasszony a gyümölcsösbe ment, Dernburg úr. Odavezessem?

Hans a fejét rázta, találkozásuk nem kívánt tanúkat.

– Köszönöm, Jessy, majd én megkeresem. Kérem, gondoskodjék róla, hogy ellássák Garring úr sofőrjét!

– Igenis, Dernburg úr! Erre egyenesen tessék menni, egészen az útkereszteződésig, onnan balra a barackfák felé. Ott meg tetszik találni Forester kisasszonyt, láttam az ablakból, hogy arra ment.

Hans elsietett a mondott irányban.

Jó sokáig keresgélt, mire felfedezte Gladyst az őszibarackfák alatt. Fehér ruhája beleolvadt a balzsamos illatot árasztó virágtömegbe.

Aztán végre meglátta, ölében összekulcsolt kézzel, fáradtan hátradöntött fejjel.

A leány fásult, megfáradt testtartása szánalmat ébresztett benne. Meggyorsította lépteit, szíve szaporábban dobogott. A puha talajon nem ütött zajt, s Gladys nem érzékelte közeledtét.

A pad közvetlen közelében megállt, és vágyakozva nézte az ott ülőt. Látta, hogy nagyon sápadt, és bánatosan mered a fa koronájára. Mély sóhaj szakadt fel mellkasából.

Gladys erre összerezzent és körülnézett. Amikor megpillantotta a férfit, felugrott, s előbb elvörösödött, majd holtsápadt lett.

Kezét védekezőleg maga elé tartotta, azután magatehetetlenül leejtette.

– Miért nem kímélt meg ettől mindkettőnket, Dernburg úr? Nem kapta meg a levelemet? – dadogta.

– Gladys, drága Gladys, megkaptam a levelet, amely elárulta, milyen kis butuska voltál. Ezért jöttem. Ilyen kevésre becsülted a szerelmemet, Gladys, hogy azt hitted, bármiféle akadály elválaszthat bennünket, miután azt mondtad, te is szeretsz?

– Idejött hozzám, Dernburg úr, azok után, hogy megtudta, mi áll közöttünk? – kérdezte remegve.

A férfi ajkához emelte reszkető kezét.

– Mi mást vártál tőlem? Ha tudnád, milyen boldoggá tettél, amikor megszabadítottad szívemet a kétségtől, s megvallottad szerelmedet. Hálásan köszönöm, hogy bíztál bennem, és elküldted apád levelét. Számoltam a perceket, míg újra veled nem lehettem. Ugye, most már nem küldesz el?

Gladys ajka remegett, szeme párásan csillogott.

– Hát nem választ el minket örökre apám bűne? Mégis összetartozhatunk mi ketten?

Hans átölelte, lehúzta maga mellé a padra, és gyöngéden nézett le rá.

– Édes Gladys, hát szerinted létezik olyasmi, ami válaszfalat emelhet közénk? Szerintem nem, drága szívem, semmiképpen nem. Szeretsz engem, ezerszer köszönöm a vallomást, amely kimondhatatlanul boldoggá tett, én pedig szeretlek téged. Mit számít nekünk egy harmadik személy vétke, még ha a tulajdon apád is az? Nem bűnhődött-e keményen már azáltal, hogy nem mert gyermeke szeretetéért folyamodni? S ha maradt még levezekelnivaló, amit mindenáron magadra akarsz vállalni, hát tégy engem boldoggá, drága szerelmem! Nélküled sohasem lehetek boldog, ezt már akkor tudtam, amikor egy röpke pillanatra átsuhantál előttem, mint egy tűnő álomkép, s még a nevedet sem ismertem. Ha vissza akarsz utasítani, égbekiáltó bűnt követsz el ellenem, mert én mindennél jobban szeretlek. Ugye, az enyém leszel, drága szerelmem, csak az enyém, ugye nem hagysz egyedül, hogy kétségbeesve érezzem, nem tudok nélküled élni?

A leány félénken emelte rá szép szemét.

– Igaz ez? Mégis boldog lehetek... Hans, drága Hans! – rebegte elfúló hangon.

Dernburg a karjába zárta, dobogó szívére szorította.

– Édes, egyetlen szerelmem, királynőm! Mivel bizonyítsam még szerelmemet? – suttogta gyengéden, és ajkuk hosszú; szenvedélyes csókban forrt össze.

Gladys némán hozzásimult, borzongás futott végig rajta a csóktól, s szabad folyást engedett könnyeinek, amelyek ömlöttek a szeméből, s elmostak minden fájdalmat.

A férfi lecsókolta a könnyeket, féltő gonddal szárította föl őket, elsuttogta mind a szerelmes szavakat, amelyeket gondolatban hozzá intézett. A leány elandalodva hallgatta. A máskor oly erélyes és céltudatos ifjú dámából egyszerre kibújt az odaadó, szerelmes nő. A gyengéd becézés lassan lehántotta szívéről a kérget, s életre kelt benne a boldogság. Átkarolta Hans nyakát, arcát az övéhez simította.

– Hans! Édes, drága Hans, köszönöm, hogy értem jöttél, és megszabadították a kíntól! Borzasztóan szenvedtem, amióta olyan dühösen otthagytál.

– Ha tudnád, mennyire haragudtam magamra, hogy kétségbeesésemben kemény szavakkal illettelek. Legszívesebben már tegnap este idesiettem volna, de nem ismertem az utat, és egyedül Dickhez fordulhattam.

– És ő segített neked?

– Igen, de este túl későn ért Rose Marie-hoz, akkor már nem akartalak háborgatni. Ma reggel viszont kölcsönadta az autóját. A sofőrje hozott ide. Bárhogy igyekezett is, én repülni szerettem volna.

– Mit mondtál Dicknek?

Hans beszámolt mindenről.

– És a többiek tudják, hogy utánam jöttél?

– Nem, még Rose Marie sem. Azt hiszik, üzleti ügyben vagyok távol. A beleegyezésed nélkül senkinek sem akartam elárulni szerelmünket, mert attól rettegtem, édesem, hogy megmakacsolod magad, és újra elküldesz.

– Azt már nem, édes Hans – lobbant gyengéd tűz a leány szemében –, azok után, hogy értem jöttél, pedig mindent tudtál, ezt már nem vettem volna a lelkemre. Olyan boldog vagyok!

Kiöntötték egymásnak a szívüket, kibeszéltek magukból minden gondot és szorongást, amit ki-ki azóta cipelt, hogy ráébredt szerelmére. Nem fogytak ki a szóból, csak egy-egy csók szakította meg a mesélést. Amikor egy idő múlva Gladys megkérdezte a férfit, megsemmisítette-e az apja levelét, Hans előhúzta a tárcájából.

– Nem, Gladys, a szemed láttára akartam megtenni. Ezer apró darabra tépte a papírt, és szanaszét szórta.

– Így ni, drága szívem, ott száll a szélben a rég levezekelt bűn utolsó maradéka, elkeveredik a barackvirágok illatával, így virágzik ki apád ifjúkori botlásából a mi boldogságunk. Feledve már Friedrich Forst bűne, soha senki emberfia nem fog tudni róla, kettőnk titka marad. Boldog vagyok, hogy legalább ennyit adhattam neked, másképp üres kézzel állnék előtted, drága úrnőm. Túlteszem magam minden rangkülönbségen, mert szeretlek. Saját magad miatt szeretlek, minden más, ami nem a személyedhez tartozik, egészen mellékes.

Gyengéd csókkal pecsételte meg ígéretét.

Gladys szíve megszabadult minden tehertől, érezte, milyen mámorító, hogy a szeretett férfi oltalmára és gondjaira bízhatja magát. Minden további nélkül beleegyezett, hogy Hansszal együtt térjen vissza San Franciscóba.

– De még ma este a menyasszonyomként kell bemutassalak Dicknek, különben megvonja tőlem a barátságát – figyelmeztette mosolyogva a férfi.

Miután mindent tisztáztak, együtt sétáltak vissza a házba. A bérlő felesége igencsak elcsodálkozott, amikor megtudta, Dernburg úr csak azért jött, hogy visszavigye San Franciscóba Forester kisasszonyt, akire ott valami igen fontos ügyben van szükség.

A magyarázat közben Hans évődve nézett Gladys szemébe.

A komornának sietve össze kellett csomagolnia. Ezalatt Hans meg Gladys bekapott néhány falatot, majd Dick kocsiján visszarobogtak San Franciscóba, a komorna pedig Gladys autójával vitte utánuk a csomagokat.

Útközben az ifjú pár zavartalanul álmodozhatott a rózsás jövőről.

Épp teaidőben értek Gladys házához. Clara kisasszony, Rose Marie meg Dick Garring az uzsonnaasztalnál ültek, és többé-kevésbé meglepve fogadták az érkezőket.

Dick eszmélt fel elsőként, s talpra ugrott. A két sugárzó arc máris elárulta, amit tudni akart.

– Szervusztok! Minden rendben? – tért a lényegre.

– Igen, Dick, a szökevény megadta magát – bólogatott Hans. – Tisztelt hölgyeim, kedves barátom, egy leírhatatlanul boldog jegyespár áll ámuló szemeik előtt. Legalábbis a magam nevében bátran állíthatom ezt, s remélhetőleg menyasszonyom, Gladys Forester kisasszony is megerősíti kijelentésemet.

– Gladys! Ez igaz? – pattant fel Rose Marie, és barátnőjéhez rohant. – Te meg Hans? És el is jegyeztétek egymást? – ujjongta.

– Igen, és nagyon, nagyon boldog vagyok.

– De hát hogyhogy együtt jöttetek? Hol találkoztatok?

– San Mateóban. Hans utánam jött, mert dőre fejjel elszaladtam előle.

– Á, szóval nem is hivatalos levéllel küldtél Hanshoz? És nem a bérlő miatt kellett a birtokra utaznod?

– Nem, Rose Marie, Hans elől menekültem, egy ostoba félreértés miatt.

– Amiatt látszottál olyan bánatosnak is.

– Igen, borzasztóan elkeseredtem, mert azt hittem, köztem és Hans között sohasem lehet semmi.

– Tehát ő volt az az elérhetetlen, akiről Berlinben beszéltél? – kérdezte nevetve Dick.

– Igen, Dick, ő!

– Miért nem mondtad rögtön? Akkor már rég boldogok lennétek, én rendet teremtettem volna köztetek.

Gladys szép szemével vőlegényére nézett. A férfi magához vonta.

– Az én édes butuskám senkinek sem mert szólni, de most már mindent tisztáztunk.

– Hála istennek! Hála istennek! – ujjongott Rose Marie, és átölelte a jegyespárt.

Most már Clara kisasszony is hozzájutott, hogy gratuláljon nekik.

– Hála az égnek, Gladys kisasszony, végre megint olyan vidáman csillog a szeme, mint a szenátor úr halála előtt. Sokáig hiányoltam, és most tiszta szívemből azt kívánom, hogy mindig ilyen maradjon.

– Drága jó Clara kisasszony, nehéz időszakot hagytam magam mögött, de most már el akarom felejteni. Nagyon boldog vagyok, és hálát adok érte a sorsnak.

Hans megcsókolta menyasszonya kezét. Sokáig nem higgadtak le a kedélyek, főleg Dick nem tudott mit kezdeni magával féktelen örömében.

– Most már végre teljesen elégedett vagyok, pajtikám! Mert az bizony cseppet sem tetszett, hogy le akartál mondani a boldogító szerelemről. Nem csalódtam benned, mert szívem szerint választottál – dicsérte Gladyst.

XIX.

Hans Dernburg és Gladys Forester eljegyzését hivatalosan Dick Garring esküvőjén jelentették be.

A hír éppoly feltűnést keltett, mint annak idején Dick Garring és Rose Marie Dernburg kézfogójáé. Gladys nagyszámú rajongója lógó orral, de kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy le kell mondania a leányról.

John Garring meglepődött ugyan, de aztán kuncogva kijelentette:

– Nem rossz húzás, Gladys, hogy egy életre a Garring és Társához kötötted ezt a remek munkaerőt. Többé már nem hagyhat el bennünket.

– Pontosan ezért jegyeztem el magam vele, Garring bácsi – fogta meg vőlegénye kezét huncut mosollyal a leány.

A tapasztalt üzletember csak nézte, nézte a fiatalokat, aztán szárazon megjegyezte:

– Na igen, lesír rólatok, hogy rideg számításból akartok összeházasodni.

Azután feleségével együtt szívből gratulált mindkettejüknek. Az asszony azért komolyan megkérdezte Hanstól:

– Mondd csak, kedves Hans, meg fogod engedni a nejednek, hogy üzleti ügyekkel foglalkozzon, és az irodában töltse az időt?

– Meg nem tilthatom neki – mosolygott az idős hölgyre a mérnök –, de gondoskodom róla, hogy üzlet nélkül is kellően tartalmas legyen az élete.

– Nagyon helyes – bólintott Garringné. – Asszonynak nem való az üzlet.

A jegyesek viszont nem zárták le végleg ezt a kérdést. Jól tudták, bármit hoz is a jövő, mindig egyetértenek majd.

Amikor azonban egy negyedév múltán Gladys Forester Hans Dernburg felesége lett, átruházta férjére a Garring és Társa cégvezetését meg a résztulajdonosi jogok gyakorlását. A vállalat nem járt rosszul ezzel, mert Hans Dernburg idővel egyre inkább a cég szellemi vezetőjévé vált, akinek irányítása alatt soha nem látott fellendülés vette kezdetét.

Dick Garring és Hans Dernburg között bizalmas baráti és testvéri kapcsolat alakult ki, éppúgy ragaszkodtak egymáshoz, mint Gladys és Rose Marie a maguk hűséges barátságában.

A mézesheteket Hans és Gladys a San Mateó-i birtokon töltötte. Itt akarták elkezdeni közös életüket, ahol végleg egymásra találtak.

S amikor az ifjú pár kart karba öltve a festői környezetben sétált, az emberek szinte áhítattal figyelték a két fiatalt, akiknek a szeméből igazi, tiszta boldogság sugárzott.

VÉGE

ISBN 963 8248 52-1 0

ISBN 963 296 178 1

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 29

Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M. u. 34.

Telefon: [phone]

Felelős kiadó: Oroszlán László

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella

Szedés: Bastei Budapest Kft.

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 5532.66-14-2

Készült Debrecenben, az 1998. évben