Hedwig Courths-Mahler

Engesztelő szeretet¹

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Hedwig Courths-Mahler: Opfer der Liebe
© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG
Hungarian translation: © Simon Jolán, 2003

Fordította SIMON JOLÁN

I.

Bettina az elegánsan berendezett ebédlő ablakánál állt. A csinos, negyvenes asszony a kert nagy pázsitján túl magasodó gyárépületet figyelte, bátyja Fritz Herbig üzemét.

Ebédidő volt. A gyári Kurt néhány perce jelezte az ebédszünet kezdetét. A széles kapun embertömeg áradt kifelé. A munkások a villa kerítése mellett igyekeztek hazafelé.

Ebben a házban a gyáros, Fritz Herbig élt özvegy húgával, Bettina Gerolddal és unokaöccsével, Bernharddal.

Fritz Herbig agglegény volt. Már elmúlt harmincnyolc éves, és mosolyogva mondogatta az ismerőseinek, hogy még nem ért rá élettársat keresni magának.

Ez nagyjából megfelelt az igazságnak. Herbig tíz éve vette át a gyárat az apjától. Akkor az üzem egyetlen földszintes épületből állt, ahol néhány olcsó szövőszéken olcsó bútorszövetet állítottak elő. Az újdonsült gyáros vállalkozó szellemű, fáradhatatlan munkabírású fiatal szakember volt, jól látta, mit kell tennie. Erősebb kézzel tartotta a gyeplőt az üzemben, mint beteges, félénk természetű apja. Munkáját siker koronázta. Apja halála után már felavatták az új, nagy gyárépületet, és a következő esztendőben Herbig ócska, düledező kis családi házuk helyébe mutatós, előkelő villát építtetett.

A negyven munkás helyett most négyszázan dolgoztak az óriási, levegős üzemcsarnokokban, és a rajzteremben több művész és művésznő munkálkodott az új minták tervezésén.

Fritz Herbignek az állandó alkotó munkája mellett valóban nem sok ideje maradt a szépnem számára. Mivel a húga mintaszerűen vezette a ház tartását, nem is érezte idáig a gondoskodó asszonyi kéz hiányát otthonában. Bettina igyekezett bátyja szeméből kiolvasni a kívánságait. Persze, nem egészen önzetlenül. Az özvegy szegény volt. Amikor férjhez ment a szerény jövedelmű kistisztviselőhöz, megkapta apai jussát, és férje korai haláláig fel is élték azt. Nagy gond szakadt volna rá kis özvegyi nyugdíjával, ha a bátyja nem veszi magához. Azóta megszokta a jó életet, és igazán nem szerette volna, ha a fivére fiatal menyecskét hozna a házhoz. Volt erre még egy nyomósabb oka is. Határtalan szeretettel csüggött egyetlen fián. Ennek a fiúnak szerette volna a nagybátyja örökségét biztosítani. Azt akarta, hogy Fritz annyira jól érezze magát agglegényként, hogy ne is gondoljon a házasságra. Ez idáig a bátyja nem is adott okot aggodalomra. Ha néha meg is tetszett neki valamelyik ifjú hölgy, a húga értette a módját, hogy addig ócsárolja, amíg az a bátyja szemében minden vonzerejét elvesztette.

Néhány hónapja azonban felvettek egy tehetséges textiltervezőnőt, aki Bettinát nyugtalansággal töltötte el. Véleménye szerint a bátyja túl sokat folkozott az ifjú hölggyel. Kezdetben ez a kapcsolat egészen ártatlannak indult. Herbig nem tudott rajzolni, de nagyon érdekes ötletei voltak. Rajzolóinak gyakorlatlan vonásokkal papírra vetette az elképzeléseit, akik aztán kivitelezték azokat.

Amióta az ifjú hölgyet, Maria Rottmann kisasszonyt alkalmazta a cég, a rajzteremben Fritz Herbig rendszerint őrá bízta legtöbb terve kivitelezését. Mariának jó érzéke volt a főnöke ötleteinek megvalósításához Fritz Herbig nagyon örült. Megkönnyebbült, és sok időt nyert ily módon. Néha még vasárnap délelőtt is magához kérette a lányt. Ilyenkor Rottmann kis asszony éppen olyan pontosan jelent meg a villában, mint ahogy a rajzteremben szokott. Meghallgatta főnöke elképzelését, kivitelezte és megmutatta a rajzot. Eközben mindig csak a textiltervekről vagy az üzemről beszéltek.

Ha Maria végzett a feladatával, olyan nyugodtan, udvariasan köszönt el és távozott, mint ahogy érkezett. Nem alázatoskodott, hanem úgy viselkedett, mint aki tudatában van a saját értékének. Herbig pedig ugyanúgy kezelte, ahogy a férfi alkalmazottait.

Bettina asszony mégis nyugtalankodott, és nem nézte jó szemmel kettőjük gyakori együttlétét.

Most is Maria Rottmannt leste. Amióta az ebédszünetet jelző sípszó lel hangzott, ott állt az ablaknál, és éles szemmel fürkészte a gyárkaput. Hirtelen dühösen ráncolta össze a homlokát. A bátyja ebben a pillanatban lépett ki a gyárból a karcsú leány társaságában. Maria szürke lódenszoknyát viselt fehér ingblúzzal, a gallérján fekete szalagcsokorral. Kerek kis szalmakalapján is fekete szalag futott körbe.

Bettina le nem vette a szemét róla. Milyen magabiztosan lépdel a kenyéradó gazdája mellett, mintha egyenrangúak lennének! Felnézett a főnökére, és figyelmesen hallgatta. Herbig valamit nagy hévvel magyarázott neki.

Bettina rosszkedvűen dobolt az ablakpárkányon. Lám, a bátyja elhaladt a kertkapu mellett, és az utca sarkáig kísérte a lányt. Csak ott állt meg, köszönt el, és indult meg lassan visszafelé.

Bettina dühösen fordult el az ablaktól, és a terített asztalhoz lépett. Még egyszer ellenőrizte a három terítéket, és aztán mélyet sóhajtva kiment az előcsarnokba.

Ahogy a fivére belépett, megjátszott élénkséggel fogadta.

– Adj’ isten, Bettina! Elkéstem? Vagy Bernhard sincs még itthon?

– Még ő sincs, Fritz.

– Akkor jó, akkor én sem kapok ki a késésért – mondta nevetve, kedvesen átölelte húgát, majd belépett az ebédlőbe. Bettina is nevetett.

– Ugyan már, tudod, hogy sohasem kapsz ki. Ez az agglegények előjoga, hogy akkor jöhetnek, mehetnek, amikor kedvük tartja. Ha házasember volnál, bizony sok minden másképp lenne.

Fritz tudta jól, miért dicsérgeti a húga minden alkalommal a legényéletet. Mégis őszintén szerette a testvérét, még nálánál is jobban az unokaöccsét, az érettségi előtt álló, talpraesett, remek kamaszt, akit saját fiaként nevelt. Bernhard nyílt, őszinte természete örömmel töltötte el. Fejlődését szerető megértéssel irányította, nem húzta túl szorosra a gyeplőt, és kicsinyes kényszer nélkül hagyta a személyiségét kialakulni. Idejekorán felébresztette benne a felelősségérzést, és ezzel erősítette a fiú akaraterejét.

Korkülönbségük ellenére barátjaként kezelte, miközben bölcs óvatossággal, észrevétlenül afelé terelte, hogy a fiú maga találjon rá a helyes útra.

Bettina vágya az volt, hogy a fia belépjen nagybátyja gyárába.

– Tudom, hogy Fritz bácsi ezt magától értetődőnek tartja, Bernhard – mondogatta neki. Azt bölcsen elhallgatta előle, hogy már a Herbig cég leendő főnökét látja benne, mert fia nem értette volna meg anyja vágyait és reményeit.

Mivel a fiúnak nem volt kedve a kereskedői pályához, de annál jobban érdekelte a technika, egy szép napon bekopogtatott a nagybátyjához. Herbig ebéd után mindig ledőlt fél órára a kerevetre, a szobájában olvasni. Bernhard pedig kisebb-nagyobb kéréseivel mindig ilyenkor kereste fel. Odaült mellé, és addig hintázott a székén, amíg Fritz bácsi nevetve félre nem tette az újságot. Így történt aznap is. Egy percig kutató pillantást vetett az unokaöccsére, aztán mosolyogva biztatta.

– Na, öcskös, elő a farbával! Mi nyomja a begyedet?

Bernhard azonnal abbahagyta a himbálódzást, s nyílt, tiszta tekintetét a nagybátyjára szegezte.

– Bácsi, igaz, hogy mindenáron kereskedőt akarsz faragni belőlem?

– Ki mondta ezt neked?

– Természetesen a mama. Ő akarja, hogy belépjek a gyáradba.

Herbig mosolygott.

– Az az érzésem, hogy neked ez a gondolat nem igazán tetszik, igaz?

Bernhard újra hintázni kezdett a széken.

– Előbb te felelj az én kérdésemre, én kérdeztem először.

Herbig szívből jövően nevetett.

– Hallod-e, először is ülj nyugodtan! Ha továbbra is így tornázol, még tengeribeteg leszek. így ni! A válaszom pedig a következő: felőlem lehetsz cipész, szabó, akár kesztyűkészítő is! Légy, ami akarsz, de aztán állj helyt a választásodért! Úgy válassz pályát, hogy azt testestül-lelkestül műveld, és szeresd mindenekfelett! Akkor helyesen és kívánságom szerint választottál.

Bernhard felugrott, és komoly képpel odaállt a nagybátyja elé:

– Gépészmérnök akarok lenni, gépeket szerkeszteni. Nemrég láttam a pályaudvaron egy mozdonyt. Jaj, Fritz bácsi, el sem tudod képzelni, hogy az milyen gyönyörű volt! Minden része olyan könnyedén és gyorsan mozgott, és pontosan illeszkedett egymásba. Annyira lenyűgözött, hogy képtelen voltam a szemem levenni róla. Látod, ilyesmit szeretnék szerkeszteni, csak még szebbet, még jobbat. Megértesz?

Herbig elégedetten mérte végig a nyúlánk kamaszt.

– Először fordulna elő, hogy ne értenénk meg egymást, öcskös.

– És nincs ellene kifogásod?

– Nem, éppen ellenkezőleg.

Bernhard fellélegzett.

– Hála istennek! – De aztán mindjárt elkámpicsorodott a képe. – Mit fog mama szólni hozzá?

Herbig megszorította a fiú karját.

– Ne izgulj, öcskös! Anyáddal majd én elrendezem a dolgot, ha itt lesz az ideje. Előbb érettségizz le szépen! Addig nem kell szóba hoznunk. A fő, hogy mi, férfiak megegyeztünk!

Ettől kezdve nagybácsi és unokaöccse között még teljesebb volt az egyetértés. Az anya ennek szívből örült, nem sejtve, hogy a két „férfi” összeesküdött a háta mögött szándékai keresztülhúzására.

Röviddel azután, hogy Herbig a testvérével belépett a nappaliba, Bernhard is hazaért. Csinos, napbarnított arcáról csak úgy sugárzott az öröm, amikor a szívének legkedvesebb két embert megpillantotta. Rövid idő múlva ott ültek az ebédlőasztalnál.

A ház ura megszólalt:

– Nagy újságom van számotokra. Holnaphoz két hétre lesz tíz éve, hogy átvettem az üzemet. Úgy gondoltam, ünnepséget rendezek az évforduló tiszteletére az embereimnek, és ebben nagyon számítok a segítségedre, Bettina. Te igazán értesz az ilyen ünnepélyek rendezéséhez.

– Számíthatsz rám, Fritz – felelte a húga. – Csak mondd meg, mi az elképzelésed! Minden egyébről gondoskodom.

– Nagyszerű asszony vagy, Bettina, valódi igazgyöngy. Nos, hát azt gondoltam, hogy a városon kívül, egy nagy vendéglőben délután népünnepélyt tartunk céllövöldével, körhintával és tombolával. Nagy asztaloknál tálaljanak fel kávét és kalácsot. Este ünnepi vacsorát adok, utána táncmulatsággal zárjuk az ünnepséget. Nem kell takarékoskodnod, Bettina. Ezt az évet ragyogó nyereséggel zártam, és megengedhetek magamnak némi költekezést. Úgy rendezd, kérlek, a tombolát, hogy mindenkinek jusson valami szép kis ajándék a nap emlékére. Ebben Bernhard is a segítségedre lehet. És a hölgyek a rajzteremből vállalták, hogy felügyelnek majd a gyerekek játékára. Már beszéltem róla Rottmann kisasszonnyal, hiszen kétségtelenül ő a legokosabb közöttük.

Bettinát dühítette, hogy a fivére Maria Rottmann-nal előbb beszélte meg az ünnepség tervét, mint vele.

A fia viszont roppant lelkes lett a nagybácsi ötletétől.

– Te, mama, aztán oda állíts, ahol Rottmann kisasszonnyal együttműködhetek. Az ám a remek lány! És milyen csodaszép!

– Öcskös, öcskös, csak nem akarod a nőcsábászt játszani? – ingatta a fejét Herbig mosolyogva, Bettinát azonban elöntötte a méreg.

– Bernhard, hagyd az ilyen buta vicceket! Rottmann kisasszony egyébként egyáltalán nem szép!

– De mama, ebben határozottan ellent kell mondanom neked. Mondd meg te, Fritz bácsi, hát nem csodaszép a nagy, okos szemével és azzal a pompás hajkoronával?

– De Bernhard! – kiáltotta Bettina haragosan.

Herbig mosolyogva nézett húga felhevült arcába.

– Bettina, nekünk, férfiaknak megvan a saját elképzelésünk a női szépségről. Bár be kell vallanom, hogy nem néztem még ilyen szemmel Rottmann kisasszonyra, de ami késik, nem múlik.

– Ilyen lányokkal szemben legjobb a tartózkodás, különben elbízzák magukat, és tolakodóak lesznek.

– Ettől Rottmann kisasszony esetében igazán nem kell tartani. Nagyon tapintatos, és jó családból származik. Az édesanyja is csendes, finom úriasszony.

– Te ismered az anyját?

– Hogyne, elkísérte a lányát, amikor alkalmaztam.

Bettina szemhéja idegesen megrebbent.

– Ez egyáltalán nem szokás.

– Általában nem. De a hölgyek nem laktak a városban, és Rottmann-né azért kísérte be a lányát, hogy egyúttal lakást is keressen. Azóta itt laknak együtt, és úgy tudom, nagyrészt a kisasszony fizetéséből élnek, mert az édesanyjának csak csekély özvegyi nyugdíja van. Ez minden egyébként, amit a hivatalos ügyeken kívül tudok a fiatal hölgyről. Ha egyébre is kíváncsi vagy, megérdeklődhetem tőle.

Bettina hevesen visszautasította.

– Köszönöm, ne fáradj! Hagyjuk a témát! Inkább mondd meg, mikorra tervezed az ünnepélyt, és melyik kertvendéglőre gondoltál.

Ezzel a beszélgetés visszatért az eredeti mederbe.

Amikor Fritz Herbig aznap délután ott állt a rajzteremben, Rottmann kisasszony mellett, eszébe jutott a déli beszélgetés. És először nézte meg Maria Rottmannt alaposan, férfiszemmel. Be kellett ismernie, hogy unokaöccse nem túlzott, amikor „csodaszépnek” találta. Úgy látta, a lány sokkal figyelemreméltóbb, mint az ő társaságának ifjú hölgyei, hogy a mosolya elbűvölő, alakja karcsú, kecses és természetes báj sugárzik az egész lényéből. Tényleg szép a szeme, és pompás a haja, ahogy Bernhard mondta.

Herbig néhány nap múlva ismét a heverőn feküdt újságjába merülve, amikor Bernhard belépett a szobájába, és szokása szerint letelepedett mellé. A férfi félretette a lapot, és várakozón nézett rá.

– Nos, öcskös, látom az orrodon, hogy valami nagyon fontos közlendőd van. Ki vele!

Bernhard határozottan rábólintott.

– Így igaz, bácsikám, valami nagyon fontosat akarok mondani. Legalábbis nekem fontos.

– Akkor beszélj! Úgyis ilyenkor szoktál gyónni nekem.

– Képzeld, az osztályunk a szünidőben rajnai utazásra készül. Hétfőig kell a jelentkezési ívet aláírni.

– És te természetesen szívesen tartanál a többiekkel, igaz?

– De még milyen szívesen! Persze, csak akkor, ha idén nem kell veled mennem, mint tavaly nyáron, meg azelőtt… – bökte ki a fiatalember.

Herbig jóleső érzéssel nézte unokaöccse életerőtől ragyogó arcát.

– Tehát hűtlenül magamra hagynál idén? – kérdezte sértődést mímelve.

Bernhard a cipője orrát nézegette.

– Akaratod ellenére természetesen nem. Végül is a mamának igaza van, borzasztó hálátlan vagyok, hogy ilyesmi egyáltalán eszembe jut. Szigorúan meg is tiltotta, hogy ezzel a kéréssel forduljak hozzád.

– És te mégis megtetted?

– Igen. Tulajdonképpen szégyen, gyalázat. De tudod, a mama már nem egyszer megtiltotta, hogy valamit kérjek, mert félt, hogy magamra haragítalak, amit te azután mégis megengedtél. Márpedig én igazán jobban ismerlek nála. Kicsinyes sohasem voltál, az egyszer biztos.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy most sem lehetek kicsinyes? – kérdezte mosolyogva Herbig.

– Te sohasem vagy az!

– Rendben van, akkor ezúttal is nagylelkűen kell döntenem. Tehát szívesebben mennél a pajtásaiddal hajóútra a Rajnán, mint velem Tirolba? Rendben van, jelentkezz hétfőn a rajnai útra! A kirándulás költségeit állom. De aztán nehogy közelebbi ismeretségbe kerülj a rajnai borokkal!

Bernhard megszorította Fritz bácsikája kezét.

– Igazán nem haragszol érte?

– Nem haragszom. Nem vehetem rossz néven tőled, hogy szívesebben mész egy ilyen kalandos, vidám útra a veled egyívásúakkal, mint az unalmas, öreg Fritz bátyáddal a hegyekbe túrázni.

– Te, ne sértegesd a bácsikámat! Ő se nem öreg, se nem unalmas. És mindig csodaszép volt vele a hegyekben. De ezt a hajóutat nem szeretném elmulasztani.

– Akkor megegyeztünk. Mégy a rajnai osztálykirándulásra.

Bernhard elgondolkodva húzta fel a szemöldökét.

– Azért ez nem olyan egyszerű. Mit szól majd hozzá a mama? Nem is merem bevallani neki.

– Még hogy nem mered, te lókötő? Ha az engedetlenséghez van bátorságod, akkor a következményeit is vállalnod kell.

Bernhard elvörösödött.

– Csak ne fakadna azonnal sírva a mama aggodalmában, hogy megbántottalak! El sem tudod képzelni, mennyit emészti magát, és ha látom a könnyeit, oda a bátorságom. Miért ilyen félős a mama? Hisz nem kérdés, mennyire szeretlek, és a világért sem akarlak megbántani. De a mama mindig szid, hogy nem mutatom ki eléggé az érzelmeimet, és attól tart, hogy megvonhatod tőlem a szeretetedet. Pedig igazán annyit magolok, hogy a fenem zúg belé, csak hogy kimutassam a hálámat.

Herbig atyaian megpaskolta a fiú vállát.

– Háláról inkább ne beszéljünk. Ki nem állhatom ezt a szót. Egy kis szeretet nekem sokkal kedvesebb. A hála mindig kényszerűségből fakad.

Bernhard őszintén, nyíltan nézett nagybátyja szemébe.

– Az én esetemben ez nem így van, nekem igazán a szívemből jön.

Fritz Herbig ez után a beszélgetés után visszament az üzembe. A dolgozószobájában megírt néhány fontos levelet, majd körbejárta a gyárat, végül felment a rajzterembe.

A nagy helyiség közepén hatalmas rajztáblák voltak elhelyezve. Ezeken dolgozták ki a részletrajzokat. Körben paravánokkal kisebb fülkéket választottak le a teremből, amelyekben a vezetőtervezők dolgoztak a vázlatokon és mintákon. Ilyen egyszemélyes fülkében ült Maria Rottmann is.

Herbig megállt az egyes tervezők háta mögött, és figyelte a munkájukat. Utoljára Mariához érkezett. A lány most is lódenszoknyát viselt, egyszerű fehér batisztblúzzal. Amikor főnöke odaért mögé, egy pillanatra felemelte a fejét, és felnézett rá. Nyugodt, udvarias hangon üdvözölte, majd zavartalanul tovább dolgozott. Tudta, ha Herbig meg akarja valamivel bízni, megszólítja. Ám az igazgató aznap csak szórakozottan pillantott a rajztáblára. Sokkal jobban lenyűgözte a tervezőnő karcsú, nemesen formált kezének látványa. Tekintete ezután önkéntelenül a fiatal nő formás karjára, valamint könnyű blúza alól kirajzolódó vállára siklott. Tarkójának keskeny sávját, fölötte dús barna hajának selymes ragyogását, kicsi rózsás fülét és szépséges, viruló arcának lágy vonásait vette szemügyre.

Herbig hirtelen azon kapta magát, hogy bensőséges jó érzéssel szemléli beosztottját. A lány megérezte főnöke tekintetét. Nyugtalanul nézett fel. Zavarba jött a férfi pillantásától. Azonnal folytatta a munkáját, de a keze mintha elveszítette volna a biztonságát, az arcát pedig áruló pír lepte el.

A férfi különös, ismeretlen nyugtalanságot érzett. Titokzatos varázs kerítette hatalmába a két embert.

Maria Rottmann nagyon bizonytalan, tétova vonalakat húzott. De aztán leküzdötte magában a lenyűgöző varázslatot, és letéve a ceruzát, megkérdezte:

– Parancsol valamit, Herbig úr?

A férfi nem felelt mindjárt. De fürkésző tekintetétől Maria újra elpirult. Herbig most végre ráébredt a leány kínos zavarára.

– Nem, semmi különöset nem óhajtok, kisasszony – mondta látszólag nyugodtan, és lement az irodájába. De ettől kezdve nem tudtak többé elfogulatlanul közeledni egymáshoz.

Új és szokatlan érzés lett úrrá az igazgatón. Először nem is tudta megfejteni, csak annyit tudott, hogy soha még nő így nem hatott rá. De ez olyan kellemes érzés volt, hogy nem is védekezett ellene. Ellenkezőleg, ábrándozva, jólesően merült el benne egyre mélyebben.

A máskor olyan tevékeny embert nem csábította ma a munka. Csak üldögélt, és maga elé meredt, Hogyan eshetett ez meg vele?

Persze, mindig szívelte Maria Rottmannt, mindig jóakarattal viseltetett iránta, de ennek a nyugtalan vágyakozásnak, amely a hatalmába kerítette, már semmi köze nem volt a jóindulathoz. Lehet, hogy a legjobb úton van hozzá, hogy fülig beleszeressen?

Felugrott, és nyugtalanul szaladgált fel-alá.

– Ostobaság! – kiáltott fel hangosan, válaszul saját gondolataira, és az ablakhoz lépett.

Éppen uzsonnaszünet volt. A munkások magukkal hozott zsíros kenyerüket fogyasztva a nagy udvaron járkáltak fel-alá, és beszélgettek. Néhány fiatal, fiúk, lányok vegyesen, egy csoportban éppen az ő ablaka alatt beszélgettek. Az egyik legény és egy lány szándékosan lemaradt a többiektől, amikor a csengetés az uzsonnaszünet végét jelezte. Utolsónak léptek az épületbe, és az ajtóban gyorsan, lopva megcsókolták egymást.

Herbig felsóhajtott.

Csupa szerelmes pár, amerre csak néz! Ő pedig harmincnyolc évesen még mindig magányos. Hirtelen féktelen vágy fogta el. Miért ne vethetne véget magányának? Elvégre senkire sem kell tekintettel lennie. Bettina kedvéért maradjon agglegény?

Igazán nem kívánhatta tőle a húga, hogy miatta mondjon le a szerelemről és a házasságról,

Vagy Bernhard kedvéért?

Ha meg is nősülne, unokaöccséről továbbra is gondoskodna. És abból a remek gyerekből derék ember lesz. Kiharcolja a helyét az életben akkor is, ha nem ő lesz nagybátyja örököse. Bettina persze nagyon fog duzzogni majd, erre számítania kell De végül neki is bele kell törődnie az akaratába. Az embernek végső soron saját érdeke a legfontosabb, és önmagával szemben is vannak kötelességei. Igazán elég érett a nősülésre, nincs már elvesztegetni való ideje. Jussa van rá, hogy családot alapítson, sőt, valósággal kötelessége, hogy ne zárja ki magát a családapák sorából.

Ilyenforma védőbeszédet tartott magában, miközben lelki szemei előtt már egy kedves teremtés haladt az oldalán, aki csillogó szemével megértően és gyengéden nézett fel rá.

És ez a szempár hajszálra olyan volt, mint a fiatal textiltervezőnőé.

II.

Csodaszép idő volt azon a napon, amikor Herbig alkalmazottainak a jubileumi ünnepséget rendezte. Aznap csak délig dolgoztak a gyárban. Mindenki pontosan érkezett. A családos emberek elhozták feleségüket, gyermekeiket, és mindenki ünneplőt öltött. Eljöttek mind a rajzoló urak és hölgyek is.

A nagyvendéglő kerthelyiségét ünnepélyesen feldíszítették, a fák között színes lampionfüzérek függtek.

Herbig ért oda elsőnek a húgával és az unokaöccsével. Roppant szívélyesen folkozott a vendégeivel. Bettina derekasan helytállt a háziasszony posztján. Fél négy körül fogyasztották el az uzsonnakávét a nagy asztaloknál, melyeken hegyekben állt a kalács és a sütemény, Az óriási kávéskannák szüntelenül körbejártak.

Herbig nem kérette magát, szépen leült az öreg munkások és munkásasszonyok közé, és alaposan nekilátott a lakmározásnak. A körülötte ülőket először megdermesztette a főnök jelenléte, de mert vidáman és kedélyesen csevegett, és az asszonyok tányérját nevetve rakta tele kaláccsal, a hangulat hamarosan feloldódott. Bettina ellenőrizte, hogy mindenkinek jutott-e hely az asztaloknál. Aztán lassan végigsétált a sorok között, barátságosan odabólintott a vendégeknek, és biztatta őket, hogy bátran fogyasszanak. így ért a rajzolónők asztalához. Kedves mosollyal lépett oda, és helyet kért Rottmann kisasszony mellett. A fiatal lányok udvariasan összébb húzódtak, és buzgón szolgálták ki a főnök úr testvérét kávéval és kaláccsal.

Bettina leginkább Maria Rottmann-nal folkozott.

– Édesanyját nem hozta magával? – kérdezte barátságosan.

– Nem, nagyságos asszony. Mama már egy ideje gyengélkedik.

– Ó, de kár! Igazán sajnálom. Remélem, nem komoly a baj?

– Szerencsére nem. Mama csak fáradékony, és azonnal megfájdul a feje, ha beszélnie kell.

– Akkor nyilván nem szívesen hagyja magára?

– De hiszen mama akkor is egyedül van. ha dolgozom. A teljes nyugalom a legjobb számára.

– Remélhetőleg hamarosan rendbe jön. Egyébként a későbbiekben számítok a segítségére a tombolánál.

– Rendelkezésére állok, nagyságos asszony!

Bettina köszönetképpen bólintott, majd a többi kisasszonyhoz fordult.

Herbig már helyet változtatott néhányszor. Mindegyik asztalnál elüldögélt kis ideig, és elbeszélgetett az alkalmazottaival. Volt egy titkos célja, amelyet még magának sem vallott be. De akar beismerte, akár nem, végül csak Maria asztalánál kötött ki, és ennek úgy megörült, hogy csillogott a szeme jókedvében.

Bettina tekintetét nem kerülte el, hogy bátyja milyen tetszéssel figyeli a vele szemben ülő kisasszonyt. Ma aztán igazán nem úgy festett, mintha megrögzött agglegény akarna maradni. Mit találjon ki, hogy Maria Rottmannt veszélytelenné tegye?

Ezen töprengett a székén feszengve. Csak már ennek az uzsonnának vége szakadna! De az emberek szünet nélkül mártogattak újabb és újabb kalácsdarabokat a kávéjukba.

Nagy sokára véget ért a gyötrelme. A süteményhegyek maradványait becsomagolták, hogy hazavihessék a gyerekeknek, és asztalt bontottak, hogy elkezdjék a társasjátékokat.

Bettina kedvesen mosolyogva karolt Rottmann kisasszonyba, és magával vitte.

– Jöjjön, kedves kisasszony, a gyerekek már türelmetlenül gyülekeznek a tombolára, az ajándékaikat várják! – És még mielőtt a fivére észbe kapott, a két hölgy már el is tűnt a látóköréből.

Bettina felügyelte Rottmann kisasszony mellett állva a gyermekek játékát, míg a lány a nyereményeket osztotta ki.

Néhány tisztviselő is odajött, és felajánlotta a segítségét. De ő nevetve visszautasította.

– Nagyon köszönöm, uraim, de ez itt igazi női feladat. Önök legfeljebb a zűrzavart növelnék.

Amikor a fiatalemberek távoztak Bettina mosolyogva nézett Mariára.

– Lehet, hogy most a kedve ellenére tettem, Rottmann kisasszony?

Maria meglepve nézett fel

– Hogy érti ezt, nagyságos asszony?

– Nos, úgy láttam, hogy az urak nem azért jöttek, hogy segítsenek, hanem sokkal inkább, hogy kegyed közelébe kerüljenek.

– Ebben biztosan téved, nagyságos asszony.

Bettina mosolyogva fenyegette meg a mutatóujjával.

– Legyen csak őszinte! Biztosan szívesebben csevegett volna a fiatalemberekkel ahelyett, hogy a gyerekekkel bajlódik.

– Igazán nem. Nagyon szeretem a gyerekeket.

– Végül is ma este még kárpótolhatja magát. Biztosan örül már a táncmulatságnak.

– Még eszembe sem jutott.

Bettina kétkedő pillantást vetett rá.

– Fiatal hölgy létére ne gondolna a táncra? Szinte hihetetlen. Nincs egy sem a fiatal urak között, akivel szívesen táncolna?

Maria Rottmann megérezte az özvegy titkos rosszindulatát, és elvörösödött. Bettina félreértette a lány pirulását. Lehet, hogy használható nyomra bukkant?

– Nem tudok mit felelni a kérdésére – szólt Maria, alig rejtett elutasítással a hangjában.

Bettina ezt rögtön észrevette. Tehát az ifjú hölgy nem akarja, hogy szív ügyeiről faggassa. Ez már valami. Lehet, hogy titkon valamelyik kollégájához vonzódik. Ő talán segíthetne is összeboronálni őket.

– Bocsásson meg, biztosan kissé indiszkrétnek tart. De kegyed rendkívül rokonszenves nekem. Nagyon kedvelem, és már régóta érdekel a sorsa. A fivérem mesélt a családjáról. Bizonyára nehezen viseli alárendelt helyzetét. Meg vagyok győződve róla, hogy ez nem soká marad így. Az ilyen csinos, kedves hölgyet hamarosan felfedezik. De nem szeretnék tolakodóan a bizalmába férkőzni. Mégis lefogadom, hogy nem egy fiatalember választaná szívesen élete párjául.

Maria nyugodtan osztogatta tovább a gyerekek nyereménytárgyait. De a szája széle megremegett. A beszélgetést egyre kellemetlenebbnek érezte.

– A feltételezésének nincs semmilyen alapja. Egyelőre nagyon jól érzem magam az állásomban, nagyságos asszonyom, és nem is vágyom változtatásra.

Ez megint nem hangzott valami biztatóan Bettinának, de nem hagyta magát olyan könnyen leszerelni.

– A magunk szempontjából ennek szívből örülök. A vállalatnak előnyös, hogy az ilyen értékes munkaerőt megtarthatja. De a kegyed szempontjából, kedvesem, nem örülök neki. A legszebb női hivatás mégiscsak a házasság. És kegyed ugye már nem annyira fiatal.

– Huszonhárom éves vagyok, nagyságos asszony.

– Na ugye, ez a legmegfelelőbb kor a férjhez menésre.

– Nekem mégsem sürgős – igyekezett Maria a beszélgetésnek tréfásan véget vetni.

De Bettina csökönyös volt.

– Lehet, hogy ön is a házasság esküdt ellenségei közé tartozik?

Maria felegyenesedett, és nagy szemekkel nézett az özvegyre.

– Nem. Szerencsésnek tartok minden nőt, aki jó férjre, biztonságos otthonra talál. De nem minden lánynak juthat ilyen szerencse osztályrészül. Főleg a magamfajta szegény lány marad gyakran hoppon. Véleményem szerint, aki pártában marad, akkor jár a legjobban, ha a hivatása kielégíti, és biztosítja számára, ha szerényen is, a megélhetést.

Bettina figyelmesen hallgatta végig. Sajnos, Maria szavaiban semmiféle fogódzót nem talált. Ekkor azonban egy véletlen sietett a segítségére. Az ünnepségre érkezett kereskedelmi utazók egyike, egy csinos, jó kiállású férfi éppen arra járt. Amikor Mariát észrevette, megtorpant egy pillanatra, majd odasietett hozzá.

– Kedves Rottmann kisasszony, még nem is volt alkalmam rá, hogy üdvözöljem. Már mindenhol kerestem, de nem találtam.

Maria nagy örömmel viszonozta az utazó üdvözletét, elsősorban, mert boldog volt, hogy a kínos beszélgetésnek vége szakadt, de azért is, mert már régebbről ismerte Kurt Lebbecket, és tulajdonképpen ő volt az, aki a Herbig cég textiltervezői állására annak idején felhívta a figyelmét. Azonkívül Lebbeck már régóta jegyben járt Maria egyik ifjúkori barátnőjével, és így bizalmasabb kapcsolatban volt vele, mint többi kollégájával.

Miközben élénken csevegtek, Bettina igyekezett kihallgatni őket. Nagyon közvetlen volt a beszélgetés tónusa, és Rottmann kisasszony tartózkodása szemlátomást felengedett. Lebbeck, mielőtt elköszönt, visszakísérte az asztalhoz Mariát.

– Régebbről ismeri Lebbeck urat? – kérdezte Bettina látszólag ártalmatlanul.

– Igen, nagyságos asszony, néha meglátogatott bennünket. Egy baráti családnál is gyakran találkozunk. Neki köszönhetem, hogy a céghez kerültem.

– Akkor a fivérem tulajdonképpen hálás lehet neki, hiszen roppant elégedett a kisasszony munkájával. Tudja Fritz egyáltalán, hogy Lebbeck révén került hozzánk?

Maria nem vette észre Bettina rejtett nyugtalanságát.

– Nem hiszem, nagyságos asszony, mert nem hivatkoztam Lebbeck úrra. Azt akartam, hogy csakis a tudásomnak köszönhessem az állásomat.

Bettina megkönnyebbülten lélegzett fel.

– Ej, de büszke, kedves kisasszony! De éppen ez tetszik kegyedben.

Ebben a pillanatban szaladt oda hozzájuk a gyepen át Bernhard.

– Mama, hiszen megígérted, hogy segíthetek neked és Rottmann kisasszonynak. Engem nem küldhetsz el.

– Nem is akarlak, ha a kisasszonynak szüksége van a segítségedre.

Bernhard elolvadva meresztette a szemét Mariára.

– Ugye, ad nekem valami feladatot?

Maria barátságosan mosolygott a fiúra.

– Akad itt elég munka, Gerold úrfi. Maradjon csak nyugodtan!

Amikor a gimnazista egy órával később összeakadt nagybátyjával, sugárzó örömmel mondta:

– Te, bácsikám, csuda jó itt!

– Igazán? És mondd csak, hol bujkáltál mostanáig? – kérdezte nevetve Fritz Herbig.

– Odaát a gyerekeknél.

– És ott volt olyan csoda jó?

– De még mennyire! Hiszen ott volt Rottmann kisasszony. Csoda jól elbeszélgettünk. Te bácsikám, hogy tud nevetni az a lány! Felmelegszik az ember szíve tőle.

Herbig szinte irigyen nézett unokaöccsére.

– Te csibész, csak nem lettél szerelmes belé?

Bernhard megvetően vonogatta a vállát.

– Ugyan már, szerelem! Ez a szó hiányzik a szótáramból. Ugyanúgy teszek, mint te, Fritz bácsi, agglegény maradok.

– Honnét veszed, hogy én nem fogok megházasodni? – kérdezte Herbig.

Bernhard először egészen elképedt, aztán elnevette magát.

– De hiszen mama hajtogatja mindig. Fritz bácsi agglegény, és az is marad, ezért kell nekünk a családját pótolnunk. Mondd, lehet, hogy a végén még te is megnősülsz? Igazán remek lenne! Akkor természetesen én is megházasodnék.

– Jobb későn, mint soha. De mondd csak, nem találsz túl öregnek és csúnyának a házasodáshoz?

– Te. Fritz bácsi, stramm és csinos legény vagy, öreg pedig végképp nem! De más aggályom van.

Fontoskodva összeráncolta a homlokát,

– Úgy? És mi lenne az?

Bernhard lekapta a sapkáját, és egy szúnyog után csapott vele.

– Tudod, azt hiszem, hogy nem termett még a kerek világon olyan nő, aki elég kedves és jó lenne párodul. Csak akkor adnám rád az áldásom, ha valami ritka kincset találnál.

– De akkor számíthatok a beleegyezésedre?

– Világos!

– Rendben van, fiacskám, ez a fontos. Most pedig szaladj hátra a zenészekhez! Kezdődik a tánc!

– Meglesz, Fritz bácsi.

Ezzel elváltak egymástól.

Herbig lassan odasétált, ahol a gyerekek játszottak. Egy bokor rejtekéből figyelte soká, vágyakozó szívvel a karcsú, fehér ruhás leányt, aki olyan bájosan tartotta kordában a gyepen hancúrozó gyereksereget.

A meleg nyárestében a táncteremtől egy keringő dallama szállt. A magányosan álló férfihoz csak tompán jutottak el a távoli hangok, ugyanakkor éppen e halk zenéből áradt felé valami bűvöletes erő.

Fritz Herbig lelkében magasra csapott a szenvedély. Miért is nem megy oda a leányhoz, és mondja meg neki egyszerűen: „Szeretlek, légy a feleségem!” Miért gyötrődik most már napok óta egyre növekvő vággyal a szívében? Mit érdekli őt, mit szólnak majd a választásához a társaságban! Senkinek sem tartozik számadással, csak saját magának. Maria pedig méltó a legkülönb férjre. Mire vár még?

Bettina csak az ünnepi vacsoránál találkozott újra a bátyjával, miután elégtétellel látta, hogy Maria Rottmannt Lebbeck vezette asztalhoz. A hosszú oldal túlsó végén foltak helyet, éppen elég messze ahhoz, hogy Herbig nem válthatott szót a lánnyal.

Bettina a fivére mellett ült.

– Hála istennek, a gyerekeket végre elláttuk, és visszaadtuk a szülőknek. Nem volt könnyű feladat, és szegény Rottmann kisasszony türelmét komolyan próbára tette, mert a szíve másfelé húzta

Fritz kérdőn nézett a testvérére.

– Hogy értsem ezt, Bettina?

Az özvegy kedvesen mosolygott, pedig a szíve nyugtalanul kalapált.

– Ugyan már, a fiatalságot egész más érdekli, nem a gyerekpesztrálás. Ha számíthatok a diszkréciódra, elárulom, hogy egy titkos mátkapár ül ott.

Herbig arca elsötétült.

– Rottmann kisasszonyra érted ezt?

– És Lebbeckre, pontosan, Gondold csak el, már régen ismerik egymást, és ő beszélte rá a kisasszonyt, hogy pályázzon nálunk.

Herbig idegesen morzsolt össze egy darab kenyeret, miközben a nővére így folytatta:

– Ma délután a lány maga mesélte. De nem kell aggódnod, hogy felmond. Úgy látszik, még nem gondolhatnak rá, hogy összeházasodjanak. Tudom, milyen értékes munkaerő ez a kisasszony számodra, ezért mindjárt kifaggattam.

– Akkor nyugodt lehetek – mondta a fivér. Egymás után két pohár bort is felhajtott, hogy a torkát fojtogató rossz érzéstől megszabaduljon.

Tekintete a fiatal tervezőnőt kereste. Élénken csevegett Lebbeck úrral, és a főnöke az asztal túlsó végén is hallotta meleg, szívből jövő kacagását. Még soha nem hallotta ilyen vidáman nevetni. Herbig összeszorította a száját. Keserű érzés fogta el. Hirtelen olyan magányosnak érezte magát.

Miközben minden erejével igyekezett leküzdeni a szívét marcangoló fájdalmat, Bettina elégedetten trónolt mellette. A bátyja hirtelen támadt rosszkedvéből észrevette, hogy legfőbb ideje volt megállj parancsolni ennek a vonzalomnak.

Herbig nem sejthette, hogy testvére egyszerűen a szemébe hazudott. Hiszen ő is látta, hogy a máskor oly csendes, komoly leány egészen másképpen viselkedik Lebbeck társaságában. Később azt is észrevette, hogy Maria néhányszor táncolt az ügynökkel. Herbig nem bírta ki tovább a teremben. Kiment a kertbe, leült egy padra. Soká maradt ott, gondolataiba mélyedve. Most értette meg csak igazán, mit jelent számára a lány. A szerelem észrevétlenül már oly mély gyökeret eresztett a szívében, hogy nem tudta fájdalom nélkül kitépni onnan.

Végül visszatért a nagyterembe. Még házigazdai kötelességei voltak, és Fritz Herbig sohasem bújt ki a kötelességei alól. Most is kitartott a mulatság végéig. Csak Maria Rottmannt és Lebbecket kerülte. Ha együtt látta őket, elfordult, hogy ne kelljen végignéznie bizalmas beszélgetésüket.

A nővére nagyon elégedett lehetett művével.

Fritz Herbig kedélye nagyon megváltozott, pedig mindent elkövetett, hogy úrrá legyen a csalódásán. A rajzterembe alig tette be a lábát, ha mégis kénytelen volt, igyekezett elkerülni, hogy Mariával beszéljen. Amúgy sem volt olyan hangulatban, hogy újabb ötletekkel álljon elő, és ha valamilyen rajzot el kellett készíttetni, egy másik rajzolóhoz fordult. Vasárnaponként sem rendelte többé a lakására a leányt.

Maria csakúgy, mint a többiek, tapasztalta Herbig megváltozott magatartását. A munkatársak, akik addig többé-kevésbé irigykedve figyelték kivételezett helyzetét, titkon kárörvendve tapasztalták kegyvesztését.

Maria is érezte, hogy Herbig kitér az útjából, hogy hűvösebben, kényszeredetten üdvözli, és szándékosan leállította az addigi külön megbízásokat. És ez fájt neki.

De jött-ment a megszokott módon, fáradhatatlanul és lelkiismeretesen dolgozott, és úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Pedig közben szüntelenül azon töprengett, mivel játszhatta el főnöke jóindulatát. Egy szép napon eszébe jutott valami, ami halálra rémítette.

Lehet, hogy Herbig úr észrevette, hogy ő már régóta, reménytelenül szereti? Talán elárulta magát egy óvatlan tekintettel, egy meggondolatlan szóval? Vagy más módon árulta el titkos szerelmét, és az igazgató úr most meg akarja mutatni neki, mekkora szakadék tátong köztük?

Maria arcába szökött a vér, amikor kínos pontossággal az emlékezetébe idézte, hogyan viselkedett. A nyugalma végleg odaveszett, csak magát hibáztatta, és meg volt győződve róla, hogy csakis ez lehet az oka főnöke megváltozott viselkedésének,

Bárcsak ebben a pillanatban elmehetne, akárhová, csak ne kelljen itt maradni, a szeme előtt! De ez lehetetlen volt. Az anyjára gondolt, aki úgy örült, hogy ő végre jól fizetett állást talált. Mindenesetre előbb új helyet kell keresnie. Ráadásul az anyja mostanában nagyon rossz egészségi állapotban van. Utolsó rosszulléte komoly betegséggé súlyosbodott, és Maria nagyon aggódott érte.

Szomorú és nehéz napok jártak rá. A szeme elvesztette csillogását, titkon ontott könnyekről tanúskodva. Fritz Herbignek ez nem kerülte el a figyelmét, de félremagyarázta. Azt hitte, hogy Lebbeck távolléte miatt bánkódik Maria.

Közeledett az iskolai nyári szünidő, és Bernhard sürgette a bácsikáját, hogy tisztázza a mamával az ő rajnai útjának tervét.

Bettina asszony az utóbbi időben oly odaadó gondoskodással vette körül és kényeztette fivérét, hogy az mélységesen meghatódott ekkora testvéri szeretet láttán. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha feladja házassági terveit, és semmit sem változtat az életén.

Egyik nap az asztalnál szóba hozta Bernhard óhaját, mire Bettina haragosan förmedt a fiára.

– Te a tilalmam ellenére zaklattad Fritz bácsit ezzel az utazással?

– Igen, mama. És Fritz bácsi csöppet sem haragudott, nem kell aggódnod.

– Akkor is felelőtlen és hálátlan voltál. – Majd fivéréhez fordulva, így folytatta: – Túlságosan engedékeny vagy Bernharddal, Fritz. Azt hiszi, mindent el tud érni nálad, és nem mérlegeli, hogy megbánt-e a kérésével.

– De hiszen nem bántott meg, Bettina. Nem értem, miért izgatod fel magad ezen. Ne hidd, hogy kétségbe vonom az öcskös szeretetét csak azért, mert szívesebben utazik nyaralni a barátaival, mint velem.

Bettina idegesen markolászta az asztal szélét.

– Hát persze, hogy szeret. Ebben soha ne is kételkedj, édes öcsém!

Herbig jóindulatúan nevetett.

– Eszemben sincs kételkedni benne, Bettina. Nem igaz, öcskös, mi ketten jól tudjuk, hányadán állunk egymással. Ne rendezz jelenetet, nővérkém, és ne rontsd el a fiad örömét! Csak nem akarod, hogy szószegő legyek?

Bettina pedig, látván, hogy Fritz nincs megbántva, örömmel engedélyezte fia rajnai útját.

A fiú öröme határtalan volt. Túláradó boldogságában átölelte édesanyját és nagybátyját, és majd’ megfojtotta őket fiatal, erős karjaival.

– Hadd szaladjak át Hans barátomhoz, aki versenyt izgult velem, hogy elengedsz-e!

– Igazán? Akkor fuss hozzá, és vidd meg neki a jó hírt!

III.

Bernhard Gerold rajnai útjáról sok vidám emlékkel tért haza három hét múlva. Amíg odavolt, nagy csend borult a Herbig házra. Nagybátyja és anyja természetesen boldogan fogadta a hazatérőt. A fiatalember csillogó szemmel mesélte úti élményeit, köztük egy valódi hőstettét is. Amikor ugyanis újabb utasok szálltak fel a hajóra, a nagy tolongásban egy kislány a vízbe esett. Bernhard vette elsőnek észre a balesetet. Mivel jó úszó volt, habozás nélkül utána ugrott, és kimentette. A váratlan fürdő sem neki, sem a gyereknek nem ártott meg. Csak az édesanya ájult el a rémülettől.

A lányka szülei ezután érthető módon elhalmozták Bernhardot hálájukkal, ami azonban a fiúnak már-már kínos volt. Miután átöltözött és visszatért az osztálytársaihoz, a kislány apja már várta. Mindannyiukat meghívta Assmannshausenba. Ott az étteremben nagyszerű ünnepi lakomán vendégelte meg a tizenöt diákot. Persze közben behatóan elbeszélgetett Bernharddal, felírta a nevét és a címét, és másnap, amikor a diákok továbbutaztak, odahozta a kislányát, hogy életmentőjének köszönetet mondjon. Azt viszont már nem mesélte el Bernhard, hogy volt a családdal egy tizenkét év körüli rokon lányka is. Nem árulta el azt sem, hogy a baleset pillanatában is a lányka különös szépségét csodálta, azért állt ott közvetlen mellettük, és így vette ő elsőnek észre a balesetet. Arról is hallgatott, hogy ez a szépséges gyermek rémületében belekapaszkodott a karjába, amikor néhány évvel fiatalabb unokahúga a vízbe pottyant, majd aranybarna, csillogó szemét néma könyörgéssel ráemelte. Amikor aztán másnap reggel ott álltak az assmannshauseni fogadó udvarán, indulásra készen, ezt az aranyló barna szempárt fedezte fel Bernhard az ablakban, amint őt leste, amíg a kis Gabrielé köszönetet mondott megmentője hőstettéért.

Bernhard nem tudta elfelejteni a kislány barna szemét, sem a sűrű, dióbarna hajzuhatagot, amelyre a napfény aranycsillámot szórt. Megtudta, hogy a szép gyermeket Evának hívják.

Bernhard Gerold eme legszebb úti élményét senkivel sem akarta megosztani, még a nagybátyjával sem. Valami mást azonban megvallott neki, amikor ebéd után, a „gyónás óráján" leült mellé a heverőre.

– Tudod-e, Fritz bácsi, ki volt a kislány apja?

– Nem, öcskös, azt még nem árultad el.

– Mama jelenlétében szándékosan hallgattam el. Neked még valamit meg akarok vallani.

– Teringettét, öcskös, kíváncsivá teszel!

Bernhard nagy lélegzetet vett.

– Horst Wendenburg volt, a hattenfeldei nagy gépgyár tulajdonosa. Az híres, ugye? Elmeséltem neki azt is, hogy mérnöknek készülök, és hogy a legjobban a géptervezés érdekel. Mit gondolsz, mit szólt hozzá? A gyakorlóidőmet az ő gyárában tölthetem le, és ha majd befejezem a tanulmányaimat, bizton számíthatok nála állásra is. Mit szólsz ehhez?

Nagybátyja megrázta a kezét.

– Öcskös, szerencsés fogás volt, amikor a kis Gabrielét kihúztad a vízből.

Bernhard összeráncolta a homlokát.

– Tudod, kellemetlen érzés lenne, ha csak ennek köszönhetném majdani állásomat.

A nagybácsi elgondolkodva nézett a fiú szemébe.

– Akár kellemes, akár kellemetlen, öcskös, én úgy látom, a sors maga avatkozott bele, hogy minden kételyünket elűzze, helyes-e, ha mérnök leszel.

– Miért, bácsikám, te még kételkedtél?

Herbig nem felelt azonnal. Az utolsó hetekben eldöntötte, hogy mégsem házasodik meg. Újból mérlegelni kezdte, nem lenne-e helyesebb, ha Bernhard belepne a gyárba. Nagyon sajnálta volna, ha életműve idegen kézbe kerül De aztán elhárította magától ezt a gondolatot. Bernhardnak nem volt kedve ehhez a pályához, és ha rákényszeríti, csak félszívvel dolgozna Az pedig óhatatlanul a szépen felvirágoztatott vállalkozás végét jelentené. Nem, nem, álljon csak helyt az unokaöccse egész emberként, választott hivatásában.

– Nem, öcskös, nem kételkedtem. És egész szívemből sok szerencsét kívánok pályád kedvező indulásához!

Kezet szorítottak, majd Herbig határozott hangon kijelentette:

– A következő hetekben megbeszélem anyáddal ezt az ügyet. Most túl sok más probléma jár a fejemben.

Maria Rottmann és Herbig között még mindig ugyanaz a hűvös, visszafogott hang járta. Mindketten szenvedtek tőle. Maria sápadt volt és levert, mert az anyja betegsége súlyosbodott, Végül a fiatal lány kénytelen volt távol maradni néhány napra a rajzteremből. Herbig látta, hogy üres a helye, de nem kérdezősködött. Egy nappal azelőtt tért vissza üzleti útjáról Lebbeck. Herbig látta is az ebédszünetben őket kettesben.

Két nappal később egy küldönc két levelet hozott Mariától a gyárba. Az egyik Herbignek szólt, a másik Lebbecknek. Ez reggel kilenc óra körül történt. Herbig éppen az udvaron haladt keresztül, dolgozószobájába tartva, amikor meglátta a tanácstalanul álldogáló küldöncöt. Megkérdezte, mit keres, mire az ember átnyújtotta neki az egyik levelet, majd megkérdezte, hol találja Lebbeck urat, mert annak is hozott egyet.

Herbig a portáshoz utasította, majd bement a dolgozószobájába. Jól sejtette, a levél Mariától jött. Röviden, udvariasan kimentette magát, amiért előzetes engedély nélkül távol maradt a munkahelyéről. Az anyja állapota miatt otthon kellett maradnia.

„Ma reggel hétkor édesanyám meghalt. Emiatt kérem, engedjen el még néhány nap szabadságra, amíg eltemetem.”

Így végződött a levél.

Herbig összeráncolt szemöldökkel az íróasztalra tette. Maria anyja halott. Utolsó óráiban egyedül volt vele, és nehéz idők várnak még rá. Felajánlja-e a segítségét? De ekkor eszébe jutott Lebbeck. Keserűen gondolt arra, hogy természetesen tőle kér levelében segítséget a magára maradt Maria.

Önemésztő gondolatokkal viaskodva rótta a dolgozószobája hosszát, amíg fel nem riasztotta az ajtaján egy kopogtatás. Hívó szavára Lebbeck lépett be. Néhány órára elkéredzkedett. Herbig semmit sem kérdezett, szótlanul bólintott. Úgyis tudta, mire készül.

Ha elolvashatta volna Maria Lebbecknek küldött levelét, aligha nézett volna ilyen elborult tekintettel utána.

A levél így szólt:

„Tisztelt Lebbeck Úr!

Drága édesanyám ma reggel jobblétre szenderült. Ön tudja, mit jelentett ő nekem. Tehetetlen vagyok a fájdalomtól, és képtelen rá, hogy bármit intézzek. Ön az egyetlen, akihez nagy bajomban fordulhatok. Kérem, jöjjön el hozzám, hogy átvegyen tőlem néhány okvetlenül szükséges elintéznivalót! Most nem akarok Helenével tartandó eljegyzéséhez gratulálni, amelyről a minap értesültem. Ne egy gyászoló házból kapja az első szerencsekívánságot! Későbbre tartogatom azt. Remélem, teljesíteni tudja kérésemet.

Szívélyes üdvözlettel:

Maria Rottmann”

Herbig komoran töprengve ült íróasztalánál. Maria most majd biztosan hamarosan hozzámegy Lebbeekhez. Elvégre nem maradhat egyedül, védtelenül a nagyvilágban. Talán még a gyászév leteltét sem várják ki, ilyen esetekben ez megbocsátható. Odafenn a rajzteremben megürül a helye, úgy eltűnik majd az életéből, mintha nem is ismerték volna egymást.

Amikor délben hazaért, megbízta a nővérét, küldessen a megboldogult Rottmann ne ravatalára virágot. Olyan nyugodtan, hidegen közölte óhaját, hogy Bettina azt hitte, már rég kigyógyult vonzalmából, ha valaha érzett is ilyesmit a tervezőnő iránt. Az asszony végrehajtotta bátyja utasítását, és hálából a sors iránt, még saját nevében is rendelt egy nagyon szép, ízléses csokrot.

Maria nem mozdult az anyja ravatala mellől, amíg a halottat át nem adták a földnek. Lebbeck mindent készségesen elintézett helyette, hogy ne kelljen magára hagynia a halottat.

A fiatal lány annál jobban szenvedett szeretett édesanyja halálától, mivel a kerek világon nem volt más hozzátartozója. A ravatal mellett töltött vigasztalan órákban újra meg újra Fritz Herbig jutott az eszébe. Semmi esetre sem akart tovább az állásában maradni. Majdcsak talál máshol is munkát, amiből önmagát fenntartja. Elhatározta, adandó alkalommal közli a főnökével, hogy elmegy a cégtől.

Az anyja temetése utáni napon már újra ott ült a rajzasztalnál. Amikor Herbig felment, összerezzent a sápadt, gyászruhás lány láttán. Erőt vett magán, és odalépett hozzá, hogy néhány udvarias, de hűvös szóban kifejezze együttérzését. Maria ugyanolyan nyugodtan, szenvtelenül köszönte meg a részvétnyilvánítást, majd folytatta munkáját De belülről reszketett az izgalomtól, „El innen, amilyen gyorsan csak lehet!” – gondolta fájdalomtól eltelve.

Még nyolc napig kellett várnia a felmondással. Lebbeck régen úton volt újra, és Herbig ettől furcsamód úgy érezte, mintha megkönnyebbült volna.

Egyik reggel kopogtak Fritz Herbig ajtaján. Felszólítására Maria Rottmann lépett be. A gyáros meglepődve állt fel, és kérdőn nézett rá. Maria nem könnyen szánta rá magát erre a lépésre. A férfi azonban olyan izgatott volt, hogy nem is vette észre a lány űzöttségét.

– Mit parancsol, Rottmann kisasszony? – kérdezte a lehető legnyugodtabban, és ránézett. Feltűnt neki, milyen rossz színben van, és alig áll a lábán. Lovagias felbuzdulással gyorsan egy széket tolt alá.

– Súlyos gyásza nagyon kimerítette. Kérem, foljon helyet! – mondta. Egy pillanatig olyan közvetlenül beszélt a lánnyal, mint azelőtt.

Maria leült, mivel térde felmondta a szolgálatot. Lesütött szemmel, halkan jelentette be:

– Szeretném az elbocsátásomat kérni, Herbig úr.

A férfi az ajkába harapott, és először csak röviden, ridegen akart válaszolni. Ám ahogy Maria sápadt arcába nézett, képtelen volt rá. Ebben a pillanatban újból hatalmába kerítette a forró és szenvedélyes vágy.

– El akar menni? Szabadna tudnom, miért?

– Én…. a helyzet az…. el akarok menni innen!

– Ez ugye azt jelenti, hogy férjhez megy?

Maria erre mégis felnézett a férfira. Őszinte meglepődés tükröződött a tekintetében.

– Nem tudom, miről beszél.

Az igazgató válaszul fölényesen mosolygott.

– Tudom, hogy Lebbeckkel titokban jegyesek. Részemről máris a legjobbakat kívánom mindkettőjüknek.

Maria a haja tövéig elpirult. Gyorsan felállt.

– Ez valami tévedés, Herbig úr. Nem vagyunk jegyesek. Sőt, Lebbeck úr pár nap múlva jegyzi el a legjobb barátnőmet.

Fritz azt hitte, megáll a szíve, és égő szemmel meredt a lányra.

– Nem menyasszony? Hiszen az ünnepségünkön ilyen értelmű megjegyzést tett a nővéremnek.

Maria értetlenül rázta a fejét.

– Nem tettem – felelte határozottan. – Mindössze annyit mondtam őnagyságának, hogy régebbről ismerem Lebbecket, és ő hívta fél a figyelmemet annak idején a cégnél meghirdetett állásra.

Herbig összeráncolta a homlokát, és arcát egy pillanatra a kezébe temette. Abban a pillanatban értett meg mindent. Bettina szándékosan hazudott neki, mert észrevette Maria iránti vonzalmát. Ravasz számításból állt a boldogsága útjába. De ezzel a felismeréssel csak egy pillanatig folkozott. Szívét nyomban reménység járta át. Felemelte a fejét, és a lány sápadt arcába nézett.

– Miért akar elmenni? Kérem, mondja meg őszintén az okát! – kérdezte az izgalomtól rekedten.

Maria egy pillanatig elgondolkodott. Rájött, hogy Herbig nem sejti, mi ment az ő lelkében végbe. Ettől visszanyerte a tartását. Felszegte a fejét, és nyugodtan nézett rá.

– Mert határozottan érzem, hogy már nincs megelégedve a teljesítményemmel, Megvonta tőlem a bizalmát, azért jobb, ha elmegyek.

Herbig hirtelen elé állt, és megragadta a kezét.

– Igazán csak emiatt?

Olyan boldogan tette fel a kérdést, hogy Maria félénken és meglepve a szemébe nézett.

– Csakis ezért.

– Annyira számít kegyednek, hogy elégedetten, bizalommal tekintek-e önre?- kérdezte lágyan, a lány két kezét még mindig szorosan átkulcsolva. Érezte Maria kezének remegését, látta, hogy szökik fel a vér sápadt arcába, és boldogító sejtelem fogta el,

Maria bénító zavarral küzdött. A férfi hangja lenyűgözőn, észveszejtően csengett. Őt pedig valami leírhatatlan szorongás fogta el, hogy elárulja magát. Utolsó erejével hirtelen kitépte magát a férfi kezéből, és úgy kiáltott, mint egy dacos gyerek:

– El akarok menni!

Maria az ajtóhoz rohant. De még mielőtt elérte volna, a férfi utolérte, és elkapta a karját.

– Maria, igazán el tudsz menni? Hiába minden, most már úgyis tudom, hogy szeretsz.

A lány egész testében remegett.

– Nem, nem! – kiáltotta kétségbeesetten.

A férfi váratlanul maga felé fordította.

– Nem, igazán nem szeretsz? De én szeretlek téged, Maria, és ha az utóbbi időben megváltozott irányodban a viselkedésem, annak a fájdalmam volt az oka. Azt hittem, Lebbeck menyasszonya vagy, és nem akartam, hogy megtudd, mennyire szenvedek. így, és most mondd még egyszer, hogy nem szeretsz, különben nem hiszem el!

Elengedte, és kimondhatatlan vággyal nézett a leány lehajtott fejére. Maria hirtelen a kezébe temette az arcát, és önuralmát vesztve sírva fakadt. Annyi szenvedés után túl váratlanul szakadt rá a boldogság.

– Ugye. nem tudod azt mondani, hogy nem szeretsz, drága, csacsi lánykám? Csak nem fogsz pityeregni, Maria! Hát olyan szörnyű, hogy az imádott feleségem leszel?

Maria könnyei közt mosolyogva nézett fel rá, és mélyen, nehezen kapkodta a levegőt.

– Olyan az egész, mint egy álom! Nem hiszem el, hogy igaz!

Fritz erre szorosan magához vonta, és forrón szájon csókolta.

– Még mindig azt hiszed, hogy csak álmodsz?

Végre Maria magához térve felegyenesedett, és kipirult arcából kisimította összekócolod ott fürtjeit.

– Vissza kell mennem a munkámhoz, Mit gondolnak majd a többiek, ha ilyen soká elmaradok?

Herbig boldogan nevetett.

– Nincs más mondanivalód a számomra?

Maria ránézett, és gyengéden csillogó kék szeme minden szónál ékesebben beszélt, Fritz újra átölelte.

– Különben is el vagy bocsátva, te betyár, büntetésül, amiért így megkínoztál.

– Nem akartam önt megkínozni.

– Mit hallok? Ki az az ön?

Most már a lány is halkan vele nevetett.

– Te vagy az. Olyan nehéz tegezni egy ilyen szigorú főnököt – mondta.

Fritz nem tehetett róla, muszáj volt újra összecsókolnia Mariát. A máskor mindig oly nyugodt, fegyelmezett embert valóságos mámor kerítette hatalmába.

De végül is kénytelen volt frissen szerzett boldogságát elengedni. Bármelyik percben beléphetett valamelyik alkalmazott, és Mariára rossz fényt vetett volna, ha ebben a bizalmas helyzetben lepik meg a gyárossal.

– Úgy – mondta fellélegezve a férfi –, most ülj le szépen ide, a székedre! Én helyet folok az íróasztalomnál, és mindent józanul megbeszélünk.

Maria mosolyogva ült le.

– Most a vádlottak padján ülsz, Maria Rottmann. Elloptad a szívemet.

– Azt hittem, józanul akarunk tárgyalni.

Fritz mélyet lélegzett.

– Igaz is. Amilyen gyorsan csak lehetséges, az imádott feleségem leszel Ez a pont világos.

– Elfelejted, hogy gyászolok.

– Egyáltalán nem felejtettem el. De mondd, nem nyugtatná-e meg sokkal jobban az édesanyádat, ha védőszárnyaim alatt, biztonságban tudna?

Maria szemét elfutotta a könny.

– Ó, szegény édesanyám! Bárcsak megérhette volna a boldogságomat!

– Ugye belátod, hogy attól még tisztelheted az édesanyád emlékét, hogy a feleségem leszel?

– Igen. De mit szólnak majd az emberek?

– Ne törődj az emberekkel!

– És a nővéred?

Fritz elkomorult. Újra eszébe jutott Bettina hazugsága, amely csaknem a boldogságába került. Nem engedte azonban, hogy megzavarja boldog hangulatát.

– Őt bízd csak rám, Maria! Semmit sem fog változtatni a döntésemen.

– Úgy érzem, nem akarja, hogy a feleséged legyek.

– Ne törődj vele! Ha nem akar békességben velünk maradni, rendezze el másképpen az életét! Először veled akarok tisztázni mindent. Nincs senkid, aki odaköltözhetne hozzád, és veled élhetne az esküvőnkig?

– Nincs, egészen egyedül állok a világon. Legfeljebb a barátnőmék fogadhatnának be. Tudod, Lebbeck menyasszonyára gondolok. De akkor el kell utaznom innen.

Fritz felsóhajtott.

– Pedig nincs más választásunk, mert nem maradhatsz egyedül. De néhány napig még okvetlenül maradnod kell, különben belehalok a vágyakozásba. Tartsuk az eljegyzésünket titokban még egy hétig vagy inkább kettőig! Addig itt maradsz a cégnél. Legalább láthatlak, és beszélhetek veled naponta.

– Úgy teszek, ahogy jónak látod. De most már igazán vissza kell mennem.

A férfi felállt, és a menyasszonyához lépett.

– Igazán muszáj?

Maria gyengéd odaadással nézett fel rá.

– Ezerszer szívesebben maradnék nálad, drága Fritz – mondta gyengéden.

Herbig újra megcsókolta.

– Kicsi lánykám, édesem, kedvesem, milyen gyengéd vagy, és milyen csodásan csillog a szemed! Tudod, mennyire szeretlek?

– Nem jobban, mint ahogy én téged.

– És boldog vagy?

– Kimondhatatlanul!

– És ki fogja ezután az ötleteimet kivitelezni? Ki ért majd meg olyan jól, mint te?

– Végül is a feleségedként is dolgozhatok veled!

– Úgy legyen, Maria!

Még egyszer szájon csókolta, aztán csókjaival borította el a kezeit, végül gyengéden kitessékelte az ajtón.

Maria úgy ment fel a lépcsőn, mintha álmodna. A rajzteremben aztán látszólag nyugodtan ült az asztalánál. De a szíve repesett a boldogságtól.

Alig egy órával később Herbig beállított a rajzterembe. Úgy érezte, meg kell győződnie róla, hogy a lány ott van még, és ezúttal másképpen ragyog rá a szeme, mint eddig.

Anélkül, hogy a többi tervezőnél megállt volna, egyenesen Maria asztalához tartott.

– Van egy új ötletem, amelyet ki kell dolgoznia, Rottmann kisasszony! Kérem, adjon papírt, ceruzát! – Ezt jó hangosan közölte, hogy a többiek is hallják. A hangjában azonban annyi melegség volt, hogy mind felkapták a fejüket, és sokatmondóan néztek egymásra. Úgy látszik, Rottmann kisasszonyt a főnök visszafogadta kegyeibe.

Maria fülig vörösödve átnyújtotta Herbignek a rajzlaptömbjét és a ceruzáját. A főnök odahúzott a rajzasztalhoz egy széket, és letelepedett Maria mellé. Azután, miközben fel-felnézett a lányra, ezt írta a papírra: „Nem bírtam ki, látnom kellett Téged. Mostanában nagyon sok hasonló ötletem lesz, de ha ilyen piros leszel, és az orrodra lesz írva a zavarod, az emberek előbb felfedezik majd a titkunkat, mint szeretnénk. Annyira szeretnélek megcsókolni! Te is engem?”

Odatolta a rajlapot Maria elé.

– Milyennek találja ezt, kisasszony? - kérdezte. Maria szája sarkában kis mosoly bújt meg.

– Nagyon csinosnak - felelte a lehető legnyugodtabban.

– Meg lehetne ezt a vonalat másképpen is oldani. Adja csak vissza egy pillanatra!

Maria átnyújtotta a papírt, és Fritz ráírta: „Szeretsz?”

Maria aláírta: „Tiszta szívemből.”

Így társalogtak még írásban egy ideig, miközben hangosan a nem létező rajzról beszéltek, nehogy a többiek gyanút fogjanak. Jegyességük első néhány órája ily módon telt el.

Bármilyen boldog volt is Herbig, ha a nővérére gondolt, mégis rossz érzés fogta el. Elhatározta, hogy megbünteti hazugságáért. Aznap este, amikor az asztalnál ültek, váratlanul megjegyezte:

– Különben ma Rottmann kisasszony felmondott.

– Rottmann kisasszony? – kérdezte meglepődve Bettina, és kíváncsian nézett fivérére.

– Igen – válaszolta nyugodtan Herbig. – A cég nagyon jó munkaerőt veszít el vele.

– Sajnálom, Fritz, miattad. De miért akar ilyen váratlanul elmenni a kisasszony? – kérdezte Bettina nyugtalanul, de a lelke mélyén diadalmasan.

Fritz körülményesen aprított fel egy darab húst.

– Férjhez megy – mondta nyugodtan.

– Nahát! – kiáltotta meglepődve Bettina.

Fritz különös tekintetet vetett a húgára.

– Úgy látom, meglepődtél. Nem te mondtad, hogy jegyben jár Lebbeckkel?

– Igen, valóban… Szóval Lebbeck veszi el?

Erre Fritz mindenek ellenére elnevette magát.

– Annyi bizonyos, hogy férjhez megy, mégpedig hamarosan.

Bettina eleinte zavarban volt, de gyorsan úrrá lett zavarán.

Azt mindenesetre megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a fiatal lány elmegy tőlük.

A következő napok túl gyorsan repültek el a titkos mátkapár számára. Az a néhány lopott perc, amikor zavartalanul kettesben lehettek, azok az órák, amikor látszólag együtt dolgoztak, ám csak ezer édes csacskaságot műveltek, a legszebbnek tűntek egész addigi életükből.

Maria időközben megírta barátnője szüleinek, hogy szeretne náluk átmenetileg oltalmat kérni. Már másnapra várták.

A rajzteremben nem sejtette senki, hogy Maria Rottmann nem fog visszatérni. Halkan és udvariasan, mint mindig, elbúcsúzott a munkatársaitól, és elment. Herbig már várta, és gyorsan a karjaiba zárta.

– Drága lánykám, holnap már messze jársz! Hogyan fogom ezeket a rettenetes hónapokat kibírni?

– Nem kell nagy utat megtenned, ha látni akarsz.

– De gyakrabban akarlak majd látni, mint ahányszor elszabadulok innen. Nézd, itt vannak az eljegyzési értesítőink. Holnap, ha már úton leszel, magam adom postára őket.

– És igazán nem akarod addig megmondani a nővérednek?

– Nem, meg akarom lepni.

– Úgy aggódom, Fritz. Attól félek, hogy a testvéred nem fogad örömmel.

– Semmit se félj, kedvesem! Bízd csak rám! Aki nincs melletted, ellenem is van.

Még egy mély pillantás, egy utolsó csók, egy kézszorítás, és elváltak útjaik.

IV.

Másnap este Herbig korábban ment haza az üzemből a szokásosnál. Reggel adta fel az eljegyzési értesítéseket. Otthon akart lenni, amikor a postás meghozza a nővérének a neki címzett kártyát. És előbb beszélni akart még az unokaöccsével is. Maga akarta közölni a fiúval, hogy eljegyezte Mariát.

Lassan lépdelt végig a kerten a lugashoz, ahol Bernhard rendszerint a házi feladatait írta. Amikor megjelent a bejáratnál, Bernhard örömmel nézett fel.

– Te itt, bácsikám? Már hét óra volna?

– Nem, ma valamivel korábban befejeztem a munkát. Tulajdonképpen hozzád jöttem. Mondani akarok neked valamit.

Bernhard kíváncsian nézett nagybátyjára.

– Hallod-e, ez irtó ünnepélyesen hangzik. Valami jó híred van?

Herbig nevetett.

– Valami csuda jó. Tehát, hogy a közepébe vágjak, öcskös, eljegyeztem magam.

Bernhard felugrott. Arcán egyszerre tükröződött öröm és meglepetés.

– Te, bácsikám, át ne verj! Nincs április elseje!

Herbig komolyan nézett rá.

– Nem tréfa, öcskös.

– Igazán komoly? Akkor pedig gyorsan ki vele, ki az a boldog lány?

– Maria Rottmann.

– Rottmann kisasszony? De hiszen… azt hittem, hogy Lebbeck úrhoz megy feleségül.

– Nem, mégis inkább engem választott.

– Jaj, bácsikám! Irtóra örülök neki! Uramisten, akkor hamarosan lagzit csapunk?

– Három hónap múlva.

– Mama tudja már?

– Nem. Ezután fogom felkeresni. És tudod, mit? Hagyjál magunkra egy óra hosszat! Mindjárt a te jövődről is beszélni akarok anyáddal, és jobb lesz, ha az első rohamot egyedül vészelem át – mondta a nagybácsi.

Nem akarta, hogy az unokaöccse lássa, hogyan fogadja anyja az eljegyzése hírét.

– Akkor itt maradok, Fritz bácsi, amíg be nem hívsz. Mama szentül hiszi, hogy húsvétkor belépek hozzád az üzembe.

– Bízd ezt rám, Bernhard! Majd én elintézem.

Ekkor látta meg a postást a kerten átmenni, és gyorsan felállt. Mégis jobb lesz, ha jelen van, amikor a húga megkapja az értesítőt. Erős kézfogással búcsúzott el unokaöccsétől, és bement a házba.

Amikor belépett a nappaliba, Bettina az ablaknál ült, a varróasztalkájánál. A hímzése az ölében hevert, és éppen egy elefántcsontszínű kartonlapot vett ki a borítékjából.

Fritz látta, ahogy elolvassa az értesítést, majd szinte magánkívül még egyszer átfutja a sorokat. Aztán felugrik, remegő kézzel kapaszkodik a széktámlába, és másik kezével reszketve nyújtja felé az értesítést. Máskor olyan viruló arca holtsápadt volt.

– Ez… ez nem lehet igaz! Mi ez?

Bátyja keresztbe font karokkal támaszkodott a kandallónak, és komolyan nézett rá.

– Az eljegyzési értesítőm, Bettina.

– Nem, nem… ez… valami… rossz tréfa – nyögte ki keservesen.

– Az ilyesmivel nem tréfál az ember!

Bettina erőtlenül hanyatlott a székébe, és hiába igyekezett visszanyerni a tartását. Sötét szemében gonosz fények villogtak, és még mindig görcsösen szorította az eljegyzési értesítőt. Végre rekedten felkacagott.

– Igazán… bájos bohózatot játszotok a kedves menyasszonyoddal… az én szórakoztatásomra! – kiáltott gúnyosan. – Mindenesetre nem találom túl tapintatosnak. A nővéred megérdemelte volna, hogy ezt a hírt másképpen közöld vele!

Herbig nyugodtan álldogált tovább.

– Igazán mást érdemeltél, Bettina? Te éles szemmel észrevetted, hogy vonzódom Mariához. Kitaláltál egy mesét, hogy Lebbeckkel jegyben jár, csak hogy eltávolíts tőle. Nem kérdezlek, miért tetted. Tudom, hogy féltő anyai szereteted vezetett erre a csalárdságra. Nem hiszed, hogy így is gondoskodni fogok Bernhardról, hogy nálam mindig tetterős segítő kézre és támaszra lel, ha szüksége lesz rá? És biztos megállja a helyét az életben, derék ember válik belőle.

Az asszony felzokogott.

– Igen. Szegény éhenkórászként, aki örökké másoktól függ majd, akinek minden fillér kiadását előbb háromszor meg kell gondolni. Tapasztalatból tudom, milyen sanyarú sors az!

Herbig odaállt elé, és a szemébe nézett.

– Elfelejted, hogy nekem sem volt sokkal több pénzem annak idején, amikor apától átvettem az üzemet. Nem virágoztattam fel, nem szereztem vagyont és jólétet?

– De megvolt az alapod, amire építhettél. Nem mindenkinek sikerül úgy, mint neked.

– Az ember nagy vagyon nélkül is boldog lehet.

Bettina felszárította könnyeit.

– Te könnyen beszélsz! Ezek a bölcsességek annyit érnek, mint a szappanbuborék.

Erre azonban már Fritz is kijött a sodrából.

– Ostoba vagy, Bettina. Úgy teszel, mintha egy szál ruhában egyszerre az utcára kerültetek volna.

– Hiszen így is van. Tudod, hogy szegény vagyok és a fiammal együtt teljesen kiszolgáltatva a kényednek.

– És azt hiszed, egy pillanatra is elfelejtem, hogy a gondviselőtök vagyok? Bettina, térj magadhoz végre, ne veszítsd el a tisztánlátásodat vad gyűlölködésedben! Ne sajnáld tőlem-ezt a kis boldogságot! Itt semminek sem kell megváltozni. Itt maradsz a házamban Bernharddal együtt. Mariának és nekem szívességet teszel, ha továbbra is vezeted a háztartást. Bernhardról, amíg a saját lábára nem áll, gondoskodom, és még az sem dőlt el, hogy a házasságom dacára nem ő lesz-e az örökösöm. Lehet, hogy a házasságunk gyermektelen marad.

Ezt persze csak azért mondta, hogy Bettinát vigasztalja, hogy átsegítse reményei összeomlásán. De éppen az utóbbi mondat ütött szöget Bettina fejében, és forró, vad vágyat keltett benne. E percben a lelke olyan változáson ment keresztül, amely még benne sem tudatosult. Sötét, gonosz indulatok ébredtek benne. Vadul gyűlölni kezdte Mariát. Ő az oka, hogy az élete és a fia sorsa vakvágányra futott. Ravaszul megkaparintotta magának ezt a gazdag embert. Soha nem fogja megbocsátani neki. De az esze azt súgta, hogy mentse, ami menthető. A fivére nem sejthette, mi megy végbe a lelkében. Engednie kell, mielőtt késő lesz. Fellélegezve törölte meg a szemét zsebkendőjével, és felegyenesedett.

– Bocsáss meg! Az ijedtségtől elment az eszem, már földönfutónak láttam magam és Bernhardot.

Fritz azonnal megbocsátott. Forró szánalom fogta el.

– De Bettina, ismerhetsz annyira, hogy ezt lehetetlennek tartsd.

– Téged igen. De ha a leendő feleséged azt kívánta volna, hogy menjünk innen?

– Ha Maria ezt kívánta volna, akkor nem az lenne, aki. De beszéljünk valami másról! Bernhardról van szó. Tudniillik a fiadnak mások a szándékai, mint azt te gondolod. Nem akar belépni az üzembe.

Bettina felpattant.

– Szóval neked is előadta az ostoba vágyait' Már régóta láttam, hogy titkon mindenféle masinákat firkálgat, és aztán eldugja a rajzait előlem. Persze, hiszen bolondul a mozdonyokért, és éjjel-nappal bújja a műszaki könyveket. Ez csak buta, gyerekes handabandázás, egy percig sem veszem komolyan.

– Tévedsz, ez sokkal komolyabb dolog. Bernhard el van rá szánva, hogy gépészmérnök legyen. Én pedig már beleegyeztem.

– De én nem! És nekem is van ebbe beleszólásom!

– Minden bizonnyal. De te is bele fogsz egyezni. Köztünk pedig minden úgy marad, mint eddig volt, csak Mariának kell újonnan berendezni egy szobát. És egy kis műtermet fogok neki az első emeleti sarokszobából kialakítani, ahol dolgozhat. De ezt még megbeszéljük. Most hívom a fiút.

Bettina mereven bámult a bátyja után. Sötét szeme gyűlölettől izzott.

– Ezért a megaláztatásért még bosszút állok – szaladt ki hangosan a száján.

A következő hónapok látszólag úgy teltek el, mintha mi sem történt volna, Bettina vezette a háztartást, mint addig. De semmiben sem lelte örömét. Azért mindent előkészített a ház ifjú úrnőjének fogadására. Fivére most is figyelmesen teljesítette valamennyi óhaját. Azt hitte, nővére beletörődött a megváltozott helyzetbe, és minden tervét megbeszélte vele, többek között azt, hogyan fog majd együtt dolgozni a feleségével. Szép életük lesz. Bettina hamarosan hű barátnője lesz a feleségének, és ha Bernhard kirepül a családi fészekből, akkor még szorosabban összetartanak majd.

Bettina úgy tett, mintha szívesen hallgatná, amikor a testvére ilyen képet festett közös jövőjükről. Valójában lepergett róla Fritz jóságos igyekezete, hogy kárpótolja veszteségéért. A látszat ellenére nagy változáson ment át. A máskor fáradhatatlanul tevékeny asszony képes volt most órák hosszat tétlenül üldögélve, töprengve maga elé meredni. Ha megzavarták, dühösen rezzent fel, és zavaros válaszokat adott a hozza intézett kérdésekre. Ráadásul nagyon rossz színben volt, rosszul aludt, és keveset evett.

Fájdalmas gyengédséggel csüggött a fián, és ha titokban figyelte Bernhardot, könnyek szöktek a szemébe. Szentül meg volt győződve róla, hogy bátyja jogos jussától és szerencséjétől fosztotta meg.

Így telt-múlt az idő az esküvőig. Fritz Herbig a testvérével és unoka-öccsével elutazott abba a kisvárosba, ahol az esküvőt tervezték.

Bettina és Maria találkozása látszólag teljesen békésen zajlott le. Maria kezet csókolt leendő sógornőjének.

– Ajándékozzon meg a barátságával, nagyságos asszony, és engedje, hogy szeressem! – mondta melegen.

Bettina szíve szerint gyűlölködve eltaszította volna, de fegyelmezte magát. Egy pillanatra mereven megölelte Mariát, és a tiszta leányhomlokhoz érintette jéghideg ajkát.

Maria nem sejtette, mi rejtőzik sógornője szívében. Hálás és boldog volt, amiért Bettina és Bernhard eljött az esküvőjére. A következő eseménydús napok zűrzavarában sem kerültek közelebb egymáshoz. Bár csak a legszűkebb körben ünnepelték Fritz és Maria egybekelését, nem került sor rá, hogy a két nő őszintén elbeszélgessen. A menyegző után Fritz ifjú nejével három hétre Észak-Olaszországba utazott, Bettina pedig a fiával hazament.

Amikor Herbig visszatért fiatal feleségével nászútjukról, Bettina ünnepélyes fogadtatást készített elő számukra.

Mindenről gondoskodott, pompás lakomáról, virágdíszítésről és otthonos melegről. Kint tombolt a novemberi szélvihar, és csak úgy rázta az ablakokat és ajtókat. Benn a házban minden fényesen ki volt világítva, és meghitt melegséget árasztott. Maria nem győzött hálálkodni, és Fritz a karjába zárta testvérét.

– Mégiscsak remek ember vagy te, Bettina! Ugye, Maria, szerencsénk, hogy itt van velünk?

– Nagy szerencsénk! Attól tartok, el fogsz kényeztetni bennünket, Bettina.

– Hiszen ez a dolgom! Csak engedjétek, hogy továbbra is végezhessem!

Bettina magától értődve a kezében tartotta továbbra is a háztartás vezetését, és Maria csendes méltósággal alkalmazkodott. Nem akarta Bettina tisztét elvitatni. Neki amúgy is maradt éppen elég tennivalója.

Bájosan berendezett műterme volt az ő királysága. Ott volt a legszívesebben, és ott a férjével is zavartalanul kettesben lehetett.

Így a Herbig-ház élete látszólag mindannyiuk számára békés mederben folyt tovább.

A társaság befogadta Mariát. Előkelő, nyugodt természete, veleszületett eleganciája hamarosan megszilárdította társadalmi helyzetét. A tervező kisasszony eljegyzése és hátassága érthetően a rajzteremben keltette a legnagyobb szenzációt. Egykori kollégái hirtelen úgy emlékeztek, hogy régóta feltűnt nekik Rottmann kisasszony és a főnök kapcsolata, irigységüket és meglepetésüket pedig azzal próbálták palástolni, hogy versengve bizonygatták, mennyire szeretik Mariát.

Bernhard kitűnően érettségizett a reálgimnáziumban. Végre megvalósíthatta a szándékát, amelybe az anyja a megváltozott körülményekre való tekintettel beleegyezett. Elküldte a bizonyítványait Horst Wendenburgnak, és megérdeklődte, szaván foghatja-e. A választ postafordultával megkapta. A gyáros megírta, hogy egy ideig ugyan távol marad üzemétől, mert a felesége nemrég meghalt, és most hosszabb utazásra készül leányával és gyámleányával, de az üzletvezetőjét ellátta a szükséges utasításokkal. Jöjjön csak Bernhard, és jelentkezzen nála.

A levél hangja roppant szívélyes és szeretetteljes volt, és Bernhard hamarosan felkészült, hogy elutazzon leendő munkahelyére. Nagybátyjától és nénjétől őszinte szeretettel és bensőséges hálával búcsúzott, az anyjától fájdalmas gyengédséggel.

Bettina alig akarta a karjából elengedni. Amikor a fiatalember végre kitépte magát anyja öleléséből, és eltűnt szem elől, Bettina olyan szenvedélyesen, hevesen kezdett zokogni, hogy Maria együtt érzően vigasztalni akarta. Erre Bettina, nem tudván uralkodni magán, ellökte, és berohant a szobájába, hogy bezárkózzon a fájdalmával.

Maria megdöbbenve nézett utána. Valami furcsa, rossz érzés ébredt benne. De aztán túltette magát az özvegy viselkedésén. Nem természetes-e, hogy a szerető anya ebben az órában ilyen kíméletlenül visszautasít minden vigasztalást?

Bettina hangulata a következő hetekben a mélyponton volt. Fia utáni vágyódásában még jobban meggyűlölte Mariát. Ha ez a nő nem furakodik közéjük, Bernhard most itt dolgozhatna a nagybátyjánál az üzemben. Azt egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy a fia maga választott más hivatást. Szerinte előbb-utóbb beletörődött volna a textilgyártásba is, főleg, ha tudja, hogy egykor ő lesz a gazda ott, ahol tanoncként kezdte.

Maria néha gyanakodott, hogy a sógornője nem őszinte és nem jóindulatú iránta. De ilyenkor igazságtalannak nevezte magát, és igyekezett még több jósággal ellensúlyozni Bettina iránt önkéntelenül támadt rossz érzését.

Beköszöntött a tavasz. Egy szép napon a hölgyek kettesben üldögéltek a nappaliban. Maria feszült és ideges volt, és kereste a módját, hogy valamit közöljön Bettinával. Végül összeszedte a bátorságát.

Az idősebb asszony felpillantott kézimunkájáról.

– Mi van veled, Maria?

A fiatalasszony fellélegzett. Gyorsan, hogy mihamarabb túl legyen a dolgon, kibökte, ami a lelkét nyomta:

– Itt az ideje, hogy beszerezzem a babakelengyét. Hálás lennék, ha segítenél.

Csak ezután nézett fel Bettinára. Halálsápadt, kővé dermedt arc meredt rá, melyből gyűlölettől izzó szempár nézett farkasszemet vele.

– Istenem, Bettina, mi bajod?

Az özvegy elgyengülve hanyatlott hátra karosszékén.

– Múló rosszullét… kérek egy pohár vizet…

Maria kisietett, hogy vizet hozzon. Még mindig nem tudott szabadulni Bettina iszonyatos tekintetétől. Lehet, hogy a sógornője gyűlöli? Amikor azonban visszatért a pohár vízzel, és Bettina sápadt mosollyal elnézését kérte, már nem is gondolt semmi rosszra. Biztosan csak képzelődött.

– Jobban érzed magad, Bettina? – kérdezte aggódva. Sógornője emberfeletti erővel fegyelmezte magát.

– Köszönöm! Nem is tudom, mi történt velem hirtelen. Rosszak az idegeim. Meglepődtem a váratlan örömtől. Persze hogy beszerzek minden szükségeset, semmivel sem kell törődnöd.

Amikor Fritz egy órával később a szobába lépett, a két nőt a legteljesebb egyetértésben találta.

Bettina szemére aznap éjjel nem jött álom. Gyötrő nyugtalanság lett úrrá rajta. Tehát öccsének örököse lesz. Ezzel Bernhard jövője megpecsételődött. Ugyanolyan nyomorúságos élet vár rá, mint amilyen a szüleinek jutott osztályrészül. Robotolhat majd éjt nappá téve a betevő falatért, a dúsan terített asztalnál nem jut számára hely.

Végre hajnalban, zaklatott gondolataitól halálos fáradtan, ruhástul az ágyára vetette magát, és mély álomba zuhant. Zűrzavaros, vad álmai azonban nem hoztak felfrissülést.

Fritz, ha lehet, még odaadóbban törődött várandós asszonyával. Bettina látszólag az öccsén is igyekezett túltenni. Azt természetesen senki sem sejtette, mi zajlik közben a lelke mélyén. Néha maga is megrémült gonosz gondolataitól. Napról napra jobban gyűlölte Mariát, és vele sógornője születendő gyermekét is, aki miatt fia elveszíti jogát az örökségre. Szüntelenül ugyanazok a gondolatok kergetőztek a fejében. Néha azt kívánta, bárcsak természetfeletti erővel rendelkezne, hogy végezzen a gyermekkel, még mielőtt az apja először a karjába szorítja.

Így múlt el a nyár, majd az ősz is. Ebben az esztendőben korán köszöntött be a tél.

A Herbig-házban karácsonyra várták a kis trónörököst. Bernhard Gerold nagyon elégedett leveleket írt édesanyjának és nagybátyjának. Rendkívül tetszett neki az új munkaköre.

Egyéb jó hírekről is beszámolt írásaiban. Horst Wendenburg hazaérkezett a két lánnyal külföldi útjáról. Bernhardot többször is meghívták vasárnapra a pompás villába. A fiatalember lelkes szavakkal számolt be a látogatásokról, a kis Gabrieléről azt írta, hogy aranyos szőke gyermek, aki rajongva csügg rajta. Ám a másik, aranybarnán csillogó szemű, fiatal hölgyről csak egyszer, mellékesen jegyezte meg: „Van egy nevelt lánya is Horst Wendenburgnak. Úgy bánik vele, mintha ő is édes gyermeke lenne." Soha többet nem tett róla említést, pedig a főnökéről és Gabrieléről részletesen megírt minden csekélységet.

Szeretett volna karácsonyra hazajönni, ám terve füstbe ment. Nagybátyja közölte vele, hogy kellemesebb lenne talán unokaöccsének, ha idén nem töltené velük az ünnepeket, mivel épp akkora várják a kisbabát.

December huszonegyedikén Fritz Herbignek fia született. Az ifjú, boldogságtól sugárzó anya óhajára boldogult nagyapja után Walternek keresztelték.

Bettina példás önfeláldozással ápolta a sógornőjét. Nem mozdult a gyermekágyas asszony mellől sem éjjel, sem nappal, és a gyermekhez sem engedett senkit közel.

Fritz és Maria mélyen meghatva hálálkodott újra meg újra Bettinának a segítségért, amit ő kurtán, valósággal nyersen visszautasított. Szokatlanul csendes volt ezekben az időkben, egészen magába fordult. Képes volt órákon át mozdulatlanul a kis bölcső mellett üldögélni, amíg az anya aludt, és szomorúan bámulta a kis gyermekarcocskát. Ha aztán a baba felébredt és sírva fakadt, Bettina rémülten rezzent össze.

Éjjel volt a legrosszabb a helyzet. Bettina ilyenkor sem hagyta el sógornője szobáját, hiába könyörögtek neki, hogy pihenjen le. Egy kényelmes karosszékben töltötte az éjszakákat a kisbaba bölcsője mellett. Valóságos lelki kényszer tartotta ott.

Herbig komolyan aggódott érte, és elhatározta, hogy amint Maria teljesen felépül, rábeszéli, pihenjen többet. Az újdonsült apa most Bernard szobájában aludt éjszakánként. Maria akarta így, nehogy a gyereksírás megzavarja az ura éjszakai nyugalmát, így Bettina a sógornőjével és a csecsemővel egyedül maradt. Fritz csak ahhoz ragaszkodott, hogy a szomszéd szobában egy szolgáló is aludjon, akit bármikor elérhettek.

De őt a boldogság és a nyugtalanság néha órákon át ébren tartotta.

Így lett a kis Walter ötnapos.

Ezen az éjszakán sem jött álom az apa szemére. Nyugtalanul forgolódott fekhelyén. Fel-felneszelt. Mintha halk sírást hallott volna… Később meg mintha Maria az ő nevét kiáltotta volna!

Azonnal felugrott. Bár úgy vélte, biztos csak álmodott, mégis nyugtalan volt. Végül is nem árthat, ha átmegy és körülkémlel, nyugodt-e minden.

Kapkodva magára szedte a ruhát, és lassan, óvatosan leereszkedett a lépcsőn. Aztán kinyitotta szobája ajtaját, és belépett. Innen csak egy függönyökkel elválasztott helyiségen kellett végigmennie, hogy egy pillantást vethessen a hálószobába. Sehol semmi nesz. Már vissza akart fordulni, de annyira vágyott rá, hogy alvó feleségére egy pillantást vessen, hogy továbbment.

Lassan, nesztelenül húzta félre az utolsó függönyt. A szépen berendezett, tágas helyiséget tompa fény világította meg. Maria békésen szunnyadva feküdt az ágyában. A kisfia bölcsőjét eltakarta a széles függöny Fritz szeme elől. Előrehajolt, hogy legalább egy pillantást vethessen rá is, De alighogy ezt megtette, rémülten egyenesedett fel. Fojtott kiáltás tört fel a torkából, és úgy rontott be a szobába, mint aki eszét vesztette.

Durván elrántotta Bettinát, aki a bölcső fölé hajolva állt, és egy vastag párnát szorított a gyermek fejecskéjére. Amikor Fritz ellökte, az asszony halálra rémülve, tébolyult kifejezéssel bámult fivére arcába. Tompán felnyögött, majd erőtlenül összeroskadt. Nem ájult el, de szinte bénultan, tágra nyílt szemmel nézett felindulástól remegő bátyjára.

Fritz kiemelte a levegő után kapkodó csecsemőt a bölcsőből, és ügyetlen kézzel oldotta meg a kicsi ruháját, pólyáját, ingecskéjét.

Mindez másodpercek alatt játszódott le. A fiatal anya még mindig nyugodtan aludt, nem sejtvén, hogy gyermekét az ura éppen most mentette ki a halál torkából. A gyerek már szabadabban lélegzett, a kékesvörös szín eltűnt arcocskájáról, és kicsi szája sírásra görbült. Fritz fellángoló örömében és gyengédségében magához szorította. Ezután lassan odafordult a nővéréhez, aki még mindig a földön térdelt, mintha megbénult volna. Arcán szörnyű lelki kín tükröződött, teljesen eltorzultak a vonásai. Térden kúszott a testvéréhez, és néma könyörgéssel emelte felé a karját. Fritz iszonyodva hátrált előle, és ajtót mutatott neki. Bettina kínkeservesen kivonszolta magát a szobából.

Kinn eszméletlenül esett össze.

Fritz szenvedélyesen magához szorította a kisbabát, aki ekkor hangosan felsírt.

Maria a gyerek első hangjára megmozdult és felébredt. Csodálkozva nézett a férjére.

– Te itt vagy, Fritz? Add ide a gyereket! Hol van Bettina?

Fritz odalépett hozzá, és a babát mellé fektette. Vigyázott, hogy az ő arca árnyékban maradjon.

– Bettina fáradt. A szobájába küldtem.

– Szegényke! Hiába mondtam mindig, hogy túl sokat vállal, hallani sem akart pihenésről. Nem szabad többé megengedned, Fritz, hogy virrasszon. Én már igazán jól vagyok, és a pici fiam, a szemem fénye is erős, egészséges. Elég, ha a lány itt marad a szomszéd szobában.

– Igen, Bettina nem jön ide többet. Ezt bízd csak rám! Aludj, Mariám!

Gyengéden megcsókolta. A kicsi elcsitult, és úgy látszott, elalszik. Maria szeretettel nézte, és engedelmesen visszafeküdt. Hamarosan újra elaludt.

Fritz ott ült felesége fekhelyénél. Ezen az éjszakán iszonyú órákat élt át. Csak hajnal felé állt fel, és keltette fel a szomszéd szobában alvó lányt. A lelkére kötötte, hogy maradjon a felesége és a kisfia mellett. Azt mondta, a nővére megbetegedett. Ezután ment be húga szobájába.

Bettina soká feküdt ájultan a földön a szomszéd szobában. Amikor magához tért, minden tagja fájt. Csak lassan ébredt tudatára a történteknek. És akkor, félelemtől és iszonyodástól reszketve, felvánszorgott a lépcsőn saját szobájába Ott nyöszörögve a kerevetre rogyott.

Mit követett el? Micsoda őrület kerítette hatalmába? Nem értette önmagát sem. Hogyan történhetett ez? Rámeredt az alvó csecsemőre, és mint oly gyakran, ezúttal is forrón kívánta, bárcsak meghalna. Egyre jobban úrrá lett rajta ez a vágy, egyre vadabbul kívánta a kisded halálát. És arra kellett gondolnia, milyen könnyen kialszik egy ilyen gyenge lángocska. Csak egy erős szorítás, és mindennek vége. Ha a párna a gyerek arcára esne, és ott maradna, már elég lenne. A gyerek megfullad… vigyázatlanságból, véletlenül, ennyi az egész.

Vérgőzös tekintettel kezdte cibálni a vánkost, míg a baba arcára csúszott… Ekkor valami káprázat ejtette rabul, szinte eszét vesztve pattant fel, és minden erejével a gyerek fejecskéjére szorította a párnát.

A félelemtől kiverte a veríték.

„Gyilkos asszony! Gyilkos! Mit akartál elkövetni?”

Ezt hallotta szüntelenül Az irtózat a torkát fojtogatta, fuldokolva kapkodott levegő után. A fejét tűz égette, és a tagjait jeges fagy járta át. Akkor is így hevert még, amikor a fivére belépett. Sötét volt a szobájában. Fritz felgyújtotta a villanyt, aztán megállt a nővére előtt.

– Állj fel, beszélnem kell veled – mondta ridegen.

Bettina kínkeservesen felé fordult, és bátyja térdébe kapaszkodott.

– Bocsáss meg! Nem tudtam, mit cselekszem!

Fritz kitépte magát Bettina szorításából, hátrább lépett.

– Állj fel, és hagyd ezt! Térdepelj Isten előtt, hogy megbocsásson. Én… én képtelen vagyok rá. Még ma reggel örökre elhagyod a házamat, erre egy szót sem vesztegetünk többet. De nem akarom, hogy kettőnkön kívül bárki megtudja, mi történt ma éjjel. Már csak Bernhard miatt is.

Bettina felsóhajtott, és az arcát a kezébe temette.

– Fiam' Édes fiam!

Olyan kétségbeejtően jajdult fel, hogy Herbig egy pillanatra megingott. De mindjárt keményen, hajthatatlanul folytatta:

– Bernhard nem sejtheti meg, miért hagytad el a házamat. Ki kell találnunk neki és a világnak valami hihető kifogást. Mindent végiggondoltam. Azonnal elutazol Drezdába, egy gyógyintézetbe, hogy megrendült egészségedet helyreállítsák. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy komoly beteg vagy. Szerintem az is vagy. Azt még nem tudom, mi lesz azután. Csak az biztos, hogy a házamba nem térhetsz vissza, mert minden pillanatban reszketnék a szeretteim életéért. Majd arra is kell valami indokot találnunk, hogy miért nem jössz vissza soha többé.

Bettina a szemére szorította a kezét.

– Bárcsak meghalnék, az mindenkinek jobb lenne.

– Feltételeztem, hogy ilyen gondolatokkal folkozol. De azzal, hogy megölöd magad, semmit sem tennél jóvá, sőt még tetéznéd is a vétkedet. Bernhard életét is beárnyékolnád, erről ne feledkezz meg! Tessék, a pénz az utazásra és a többi kiadásodra. Természetesen gondoskodom az eltartásodról. De más közünk nincs többé egymáshoz.

Néhány bankjegyet tett az asztalra, és megfordult, hogy távozzon. A nővére üres, kifejezéstelen tekintettel nézett utána,

– Fritz! Bocsáss meg! Gonosz vagyok… elvetemült. Nem tudtam, mit teszek! Isten a tanúm, nem tudtam. Mintha lázálomban cselekedtem volna. Bocsáss meg. Csak egyetlen búcsúszót mondj!

Öccse fájdalomtól meggyötörve fordult vissza hozzá.

– Nem tudom megbocsátani. Éppen, mert olyan közel álltál hozzám, nem tudom magam túltenni rajta. Bocsásson meg neked a jó Isten! Búcsúzni kénytelen leszek a személyzet miatt, ha majd készen állsz a z indulásra. Érd be enniyvel.

Ezzel gyorsan kiment.

Amikor később előállt a kocsi, hogy Bettinát kivigye az állomásra, bátyja kikísérte a házból, és beültette. Közömbös szavakat váltottak, és sebtében kezet fogtak. Ezután Bettina elutazott. Herbig utasítást adott, hogy felesége egyelőre ne értesüljön húga távozásáról. Csak pár nappal később mondta meg Mariának, hogy Bettinát kimerült idegei kezelésére elküldte egy gyógyintézetbe.

Maria mélységes részvétet érzett sógornője iránt, és magát okolta, hogy túlságosan kifárasztotta.

– Ő akarta így, ne gyötörd magad lelkiismeret-furdalással! – vetette oda a férje szokatlanul nyersen.

Maria megrémült, és döbbenten nézett Fritzre. Ura tekintetében valami új kifejezést fedezett fel, Érthetetlennek találta azt is, hogy sógornője el sem köszönt tőle, és még sok egyében is elgondolkodott. De nem kérdezte, nem kutatta.

Akkor sem kérdezett semmit, amikor hetekkel később Bettina megírta: elhatározta, hogy ápolónő lesz. Ellenállhatatlan vágyat érez, hogy segítsen embertársain, és a gyógyintézetben összebarátkozott néhány nővérrel. Segítségükkel felvételt nyert a rendházba, bár ez nem ment akadálytalanul. A Herbig-házban majd csak elboldogulnak nélküle is, írta.

Fritz csak röviden válaszolt húgának:

„Szándékodhoz hozzájárulok, és kívánom, hogy új hivatásodban vezekelve megnyugvást találj.”

Így lett Bettina betegápoló kedvesnővér.

V.

Azóta tíz év telt el. Napfényes augusztusi reggelen a Herbig-ház előtt egy kocsi állt meg. Magas, nyúlánk férfi szállt ki belőle. Barna szeme kutatóan nézett a kertbe, és arcán széles mosoly jelent meg. A szolgáló kaput nyitott, és közölte a vendéggel, hogy az úr odaát van az üzemben, a nagyságos asszony fenn a műteremben, és a gyerekek a nevelőnővel kint játszanak a kertben. A fiatalúr bólintott, átadta útitáskáját, és egyenesen a kertbe ment a vidáman csilingelő gyerekhangokat követve. Markáns vonásai víg mosollyá szelídültek, amikor a gyerekek közelébe érve, elbújt egy fatörzs mögé.

– Walter! Hella!

Mély, elváltoztatott hangon kiáltotta feléjük a nevüket. A gyerekek felfigyeltek. A tízesztendős Walter vakmerőn rontott egyenesen a fának, a hatéves Hella kíváncsian, de némi fenntartással követte három lépés távolságból. És ekkor felhangzott a kétszólamú diadalordítás:

– Bernhard! Bernhard!

A gyerekek már meg is rohanták a fiatal férfit, aki egymás után kapta fel őket.

– Ugye, betyárok, ez ám a meglepetés?

– Mama, mama! – kiáltották a gyerekek.

Fenn kitárult egy ablak. Maria hajolt ki rajta.

– Bernhard, megjöttél? – kiáltotta örömteli meglepetéssel.

A fiatalember meglengette kalapját.

– Adj isten, Maria néni!

A ház asszonya már el is tűnt az ablakból, és néhány pillanat múlva lenn állt a kapuban.

– Hozott isten, Bernhard! Walter, szaladj át gyorsan a papához, és mondd meg neki, hogy Bernhard megérkezett!

A kisfiú elrohant.

– Nem is kérdezem, hogy vagy, Maria néni. Csak rád kell nézni: magad vagy a viruló élet!

– Hála istennek, ezt rólad is megállapíthatom. De kerülj beljebb! Biztosan elfáradtál, megéheztél a hosszú úton.

– Megéheztem, de el nem fáradtam.

Beléptek a házba. Fél óra múlva már Fritz Herbig is üdvözölte az unokaöccsét, és most mind ott ültek a reggelizőasztalnál.

A már ősz halántékú házigazda szivarral és öngyújtóval kínálta Bernhardot.

– Parancsolj, öcskös! És aztán mesélj, hogy megy sorod, amióta legutóbb láttunk?

– Remekül, Fritz bácsi, szerencsém volt. Néhány újításom bevált a gépgyártásban. Wendenberg ezt nagyra értékelte, és igen elégedett a teljesítményemmel. Tegnap előléptetett főmérnöknek, olyan fizetéssel, amely a legvérmesebb reményeimet is túlszárnyalja.

Nagybátyja erre úgy megszorította a kezét, hogy csaknem összeroppantotta.

– Öcskös, ha tudnád, mit érzek! Határtalanul örülök!

– Most már engedj engem is szóhoz jutni! – zsörtölődött Maria. – Valami közöm azért nekem is van Bernhardhoz, nem igaz? Akkor hát szívből gratulálok, Bernhard! Még egy aranyos feleséget szerezz be, hiszen most mar bátran megházasodhatsz.

Bernhard szeme felragyogott.

– Igen, hál' istennek, most már megtehetem.

– Öcskös, ez úgy hangzik, mintha alig győzted volna kivárni ezt a percet! Gyónd csak meg, mi nyomja a szíved, gézengúz! Halljuk! – biztatta a nagybátyja nevetve.

Bernhard megrázta a fejét.

– Nem, ott még nem tartok, hogy beszélhetnék róla. Erre még várnotok kell.

– Rendben van, várunk. De szerelmes vagy már, igaz?

– Igaz. Fülig szerelmes. Sőt, talán még annál is szerelmesebb.

Amikor a férfiak magukra maradtak, Herbig megkérdezte:

– Meddig maradsz nálunk?

– Csak holnapig, Fritz bácsi. Üzleti ügyeim voltak a környéken, különben nem lennék most itt. Az igazgató megbetegedett, és Wendenburg megbízott, hogy egyelőre helyettesítsem.

– Ez is mutatja, mennyire megbízik benned. Büszke lehetsz rá, hogy fiatal korodra így kitüntet

– Ezt csak Wendenburg rokonszenvéhek köszönhetem.

– Meg a tulajdon alaposságodnak, öcskös. Szóval holnap tényleg vissza akarsz már menni?

– Kénytelen vagyok. Tegnap egy órára benéztem mamához is, hogy a jó hírt magam vigyem meg neki.

Herbig arca elkomorult

– Hogy van? – kérdezte komolyan.

– Ő azt mondja, jól. De nem tehetek róla, én nem hiszem el neki. Ahogy múlik az idő, egyre kevésbé értem, hogy lett a mama hirtelen betegápoló kedvesnővér. Hogyan jutott váratlanul eszébe, hogy ennek a hivatásnak szentelje magát? És úgy megöregedett! Teljesen megőszült, a vonásai megkeseredtek, megtörtek. Rémes! Fáj a szívem, ha látom. Úgy érzem, nyomasztja valami, amit titkol előlünk. Legalábbis előlem Nem tudod, mi lehet az oka?

Fritz elgondolkodva nézett szivarfüstjébe. Aztán nyugodtan az unokaöccséhez fordult.

– Ma sem tudok neked más felvilágosítással szolgálni, mint évekkel ezelőtt. Az anyád kimondhatatlanul szeretett. Amikor elmentél tőlünk, nagyon megváltozott, és amikor azután a gyógyintézetben megismerte a nővérek munkáját es életét, kedve támadt rá. Ez azonban nem az a hivatás, amely a kedélyét felderítené.

– Meglehet. De megismertem mama nővértársait, vidám, jó kedélyű teremtések.

Csend támadt. Bernhard egy idő után megkérdezte:

– Ugye, te ritkán látod a mamát?

Herbig lesütötte a szemét.

– Igen. Mostanában olyan nehezen szabadulok el – jegyezte meg könnyedén.

Sem az unokaöccsének, sem a feleségének nem vallotta be még, hogy egyáltalán nem látta a nővérét azóta, amióta az elhagyta a házát.

– Mostanában sem tudsz valamikor elszabadulni, hogy meglátogasd? Őszintén szólva, nagyon aggódom miatta. Terád mindig hallgatott, Ha felkeresnéd és rábeszélnéd, hogy kímélje jobban magát… Én hiába kérem. Neked talán sikerülne meggyőzni.

Fritz elgondolkodva nézett ki a kertbe. Éppen akkor száguldott el az ablak alatt, a gyepen a kis Walter. Az apja arca felragyogott. Mélyen fellélegzett, és visszafordult Bernhardhoz.

– Rendben van, megpróbálom. Ahogy a munkám engedi, odautazom, és meglátogatom anyádat. Rendben van?

– Köszönöm, Fritz bácsi.

Horst Wendenburg kereskedelmi tanácsos negyvennyolc éves létére még igen jóképű, daliás férfi volt. Dús hajában alig csillant meg egy-két ősz szál. A járása könnyed, a tartása délceg. Roppant elfolt ember volt, noha hatalmas vállalkozása irányításához megvoltak a megbízható munkatársai. Alkalmazottai közül már néhány éve Bernhard Gerold volt a jobbkeze.

A fiatalembernek nem szállt fejébe a dicsőség. Megmaradt szerénynek, szeretetre méltónak. Szorgalmát, alaposságát még az irigyei sem vonhatták kétségbe. A gyár igazgatóját, Schmalfeld urat súlyos betegség döntötte hosszabb időre ágynak, így Wendenburg gyors elhatározással Geroldot bízta meg a helyettesítésével. A fiatalember hamar beletanult új munkakörébe, ezzel is igazolva a megelőlegezett bizalmat.

Három hete volt már, hogy Bernhard. meglátogatta Fritz bácsikáját és családját Éppen Horst Wendenburggal sétált az erdőn keresztül a gyártulajdonos villája felé. A délutáni zivatar enyhítette a forróságot. A két férfi élvezte a tiszta levegőt, és üzleti dolgokról beszélgetett. Wendenburg ezután Bernhard anyjáról érdeklődött,

– Azt mondta, fiatal barátom, hogy legutóbbi látogatásakor aggódott édesanyja egészségi állapota miatt?

– Így igaz, tanácsos uram. Éppen ezért beszéltem a nagybátyámmal, hogy keresse fel anyámat és kérje meg, kímélje magát jobban. Ma reggel kaptam levelet tőle. Azt írja, hogy jövő hét elején meglátogatja.

Wendenburgnak szöget ütöttek a fejébe Bernhard utolsó szavai. Ránézett fiatal főmérnökére.

– Hiszen akkor itt lesz egy ugrásnyira tőlünk. Ezt nem szalaszthatjuk el! Meghívjuk a nagybátyját, ha csak néhány órát tud is ránk szánni. Végre itt a legjobb alkalom, hogy megismerkedjünk. Írjon neki máris, égek a vágytól, hogy találkozzunk.

Bernhard arca sugárzott az örömtől.

Beszélgetés közben a villa közelébe értek. Az erkély sűrű virágai fölött egy világosszőke és egy gesztenyebarna leányfej hajolt át, és két szép szempár üdvözölte az érkezőket. Az urak kalapjukat meglengetve köszöntek fel, és nemsokára ott álltak az ifjú hölgyek előtt, Horst Wendenburg nyakába ugrott a két lány, és Bernhardot is szívélyesen köszöntötték.

Főleg a karcsú, élénk szőke, kék szemű lányka vetett gyengéd pillantásokat a vendégre, és üdvözölte feltűnő kedvességgel.

– De kedves öntől, doktor úr, hogy átjött! Ön nélkül magányosak lennénk ma este.

Bernhard lovagiasan ajkához emelte a szőke lányka finom, törékeny kezét.

– Igazán nem kell bizonygatnom, nagyságos kisasszony, milyen szívesen jövök mindig – mondta melegen.

Aztán odalépett a másik ifjú hölgyhöz, hogy köszöntse. Ez magas, karcsú lány volt. Dús, gesztenyebarna hajzuhatag keretezte arcát. Magas homloka, nyílt tekintete komolyságot és értelmet sugárzott. Természete jobban hajlott az elmélyülésre, mint a törékeny, mindig víg Gabrieláé. Bár Eva lényéből az érintetlen ifjúság varázsa áradt, arckifejezése lelki koraérettségről tanúskodott. Bernhard sejtette, mi gyötri ezt a leánylelket. Tudta, hogy édesapját nagyon korán ragadta el a halál, az anyját pedig, ami még szörnyűbb, az élet. Bernhard leghőbb titkos vágya volt, hogy Evát boldoggá tegye. Szerette volna szeméből a fájdalmast kifejezést száműzni és ajkáról a szomorú vonást letörölni.

Amikor odalépett hozzá, egy pillanatra összevillant a tekintetük. A fiatalember észrevette Eva forró, vágyakozó pillantását. Csak egy másodpercig tartott, és a két fiatal szív egy ütemre dobbant meg. Pedig látszólag alig üdvözölték egymást melegebben, mint az illem megkívánta. Eva Grabow gyorsan elfordult a vendégtől, és valami jelentéktelen kérdést intézett a házigazdához.

Horst bácsinak nevezte a gyárost. Eva apja Wendenburg távoli rokona volt. A fiatalembereket bensőséges ifjúkori barátság fűzte össze. Amikor azonban Erich Grabow egy nagyon szép, de könnyűvérű színésznőt vett feleségül, barátságuk mezult. Kettőjük életútja elvált egymástól. Wendenburg csak évek múlva, véletlenül értesült arról, hogy Erich Grabowot a felesége pazarlása mindenéből kiforgatta, őt és kicsi lányukat nyomorban hagyva az asszony visszatért a színpadra, és Grabow halálos, betegen fekszik.

Wendenburg időközben gazdagon nősült, neje több millió márkát hozott a házasságba. Szemrehányásokat tett magának, hogy szerencséjében szem elől tévesztette a barátját, és felkereste, hogy segítséget és vigaszt vigyen a bajba jutottnak. Elkésett vele. Grabowot már menthetetlen állapotban találta. Csak a kislányáért érzett aggodalom tartotta még életben. Barátja éppen jókor jött, hogy ezt a gondot levegye a válláról.

Wendenburg megígérte, hogy a kis Eváról, mint édeslányáról gondoskodik, és hazaviszi az otthonába. Barátja mellett maradt, amíg az örökre lehunyta a szemét, azután hazautazott a kis Evával. Felesége szeretettel fogadta a gyermeket, és együtt nevelte fel saját, néhány évvel fiatalabb leányukkal. A gyengéd, nemes lelkű asszony mindkét kislányt egyformán féltette, óvta. Míg Gabriele természetesnek vette az anyai gondoskodást, Eva pontosan tudta, hogy ő ezt jótéteményként kapja. Hamarosan mély tiszteletet és szeretetet érzett nevelőanyja iránt. Amikor azután Anna Wendenburg betegeskedni kezdett, Eva szinte el sem mozdult mellőle. Korához képest csodálatra méltó kitartással szentelte magát a beteg ápolásának, mindenféle megerőltető házimunkát átvállalt tőle, és észrevétlenül, ám ügyesen csitította a kis Gabriele hangos, gyermekien tapintatlan viselkedését. Amikor pedig meghalt, nevelt Eva szíve mélyéből meggyászolta. Igazi édesanyát veszített el, egy anyát, akin gyengéden érző, szeretetre éhes szíve egész melegével csüggött.

Szinte maguktól alakultak úgy a dolgok, hogy Eva fiatal kora ellenére kezébe vette a háztartás vezetését. Kötelességeivel együtt nőtt az ereje is. Érettebb, komolyabb és erősebb volt, mint a gyermekien törékeny Gabriele, akit minden testi-lelki erőfeszítéstől óvni kellett. Eva gyengédségét, szeretetét megosztotta ezután Horst Wendenburg és leánya között. Gabriele hasonló szeretettel viszonozta érzéseit. Eva a testvére, barátnője és anyja volt egy személyben.

Gabriele megszokta, hogy mindent elmondjon Evának, ami folkoztatja, míg az idősebb lányka tartózkodóbb természetű lévén, megtartott egyet-mást magának. Bernhard Gerold kezdettől fogva mindkét lány szívét elnyerte. A kis Gabriele először gyerekesen rajongott az életmentőért. Később ebből az érzésből mély, szenvedélyes szerelem bontakozott ki

Gabriele ezt a legféltettebb titkát is megosztotta Evával. A barna lányka szíve erre megremegett, amikor felfedezte fogadott húga szívében a szárba szökő szerelmet, mivel ő is első látásra beleszeretett a fiúba. Szíve legmélyebb rejtekén szentségként őrizte a képét, de tudta, hogy le kell mondania Gabriele javára. Akár szereti Bernhard Gabrielét, akár nem, az ő számára elveszett örökre. Azzal róhatja le háláját a Wendenburg család iránt, hogy feláldozza szerelmét. Nem lehet Bernhard felesége, amióta tudja, hogy Gabriele mélységesen, szenvedélyesen, életre szóló szerelemmel szereti a fiatalembert. Ezért félénken visszahúzódott Bernhardtól, igyekezett hűvösebben és tartózkodóbban viselkedni vele. De akaratereje megfeszítésével sem tudta megakadályozni, hogy szép, kifejező szeme gyakran el ne árulja valódi érzelmeit.

Bernhard pedig nagyon jól olvasott a szép sötét szempárból, amely ama nevezetes rajnai találkozás óta vezércsillagaként ragyogott az élete fölött.

Munkájában kezdettől fogva az a cél vezette, hogy egykor elnyerje majd Eva kezét. Tudta, hogy a leány ugyanolyan szegény, mint ő. Wendenburgtól arról is értesült, milyen tragikus események árnyékolták be ifjúságát. Mindez csak fokozta gyengéd érzéseit. Most végre odáig vitte, hogy a közös jövőre gondolhatnak, és csak a kedvező alkalomra várt, hogy megkérje a kezét.

Eva mellett eleinte alig szentelt Gabrielének figyelmet. Nagyon kedvelte a csinos, törékeny lánykát, vidáman, elfogulatlanul csevegett vele, és gyakran muzsikáltak együtt.

Gabriele hamar felfedezte, hogy a fiúnak szép lágy, telt bariton hangja van, és addig nem hagyta nyugton, amíg énekórákat nem vett. Szívesen kísérte zongorán, ha Bernhard dalokat énekelt, türelmesen gyakorolta a legbonyolultabb kíséreteket, és gyermekien örvendett a fiatalember zenei fejlődésén.

Gabriele minden rezdülésével nyíltan kimutatta, mennyire szereti a fiatalembert. Mégis nagyon soká tartott, amíg Bernhard felfedezte, hogy a lány nemcsak a jó pajtást látja benne. Ekkor megrémült. Attól kezdve óvatosabban viselkedett Gabrielével szemben, de sajnálta is, és a részvét lágyabbra, gyengédebbre hangolta. Gabriele pedig félremagyarázta a fiú részvétét, és alig várta, hogy Bernhard szerelmet valljon neki. Evának szenvedélyesen panaszolta el, hogy milyen soká gyötri Bernhard. és biztosan csak azért nem meri megkérni, mert ő a gazdag Wendenburg kereskedelmi tanácsos lánya.

Ez volt a helyzet ezen a nyárestén, amikor Gabriele egyszer csak Bernhardhoz fordult:

– Új kottáim vannak, doktor úr, csodás dalok! Ha önnek megfelel, ma este még muzsikálhatunk.

Bernhard meghajolt.

– Ezer örömmel, nagyságos kisasszony

De tekintete egy pillanatra vágyakozva tapadt Evára. Tudta, hogy Gabriele soká fogja a zongoránál tartani, és így alig lesz módja Evával szót váltani.

Vacsoránál a házigazda a két leány között ült, Gerold velük szemben. Wendenburg szerette a víg csevegést, évődött a lányával és Evával, s könnyedén, élénken beszélgetett vendégükkel. Főleg Eva iránt tanúsított lovagiasságot. Egy ideje megváltoztak gyámleánya iránti érzelmei. Ez természetesen senkinek sem tűnt fel. Eva maga is gyanútlanul fogadta a bácsi kedveskedéseit.

Persze, ha az igazi okát sejti, halálra rémült volna.

Horst Wendenburg már egyáltalán nem apai érzelmekkel viseltetett szépséges nevelt lánya iránt. Szeretett felesége halála után Eva megértő részvéte vigasztalta bánatában. Ahogy Eva a háztartásban fokozatosan a megboldogult helyébe lépett, ugyanolyan észrevétlenül folta el helyét a férfi szívében is. Eva komoly, koraérett személyisége feledtette a férfival a köztük levő nagy korkülönbséget. Egy szép napon, hazatérve hosszabb üzleti útjáról, meglátta háza küszöbén a gyermekien kecses Gabriele mellett az érett, virágzó szépségű Evát. Ekkor fogalmazódott meg benne először a vágy, hogy ezt az ifjú életet magához láncolja.

Először maga is megijedt az érzéseitől, és megpróbálta elfojtani. Ám a szerelem úgy elhatalmasodott a lelkén, hogy nem tudott megálljt parancsolni neki. Ettől kezdve már a szép, kívánatos nőt látta Evában, nem a gyermeket, akit felnevelt. Szenvedélye pedig egyre erősebben hajtotta a lányhoz.

Gyengéd figyelmességgel kezdett Evához közeledni és észrevétlenül udvarolni. A lány mindezt apai jóságnak és szeretetnek vélte, és természetesen még gyengédebben viszonozta. A férfi valósággal megfiatalodott későn támadt szerelmétől, úgy érezte, bátran versenyre kelhet sok fiatallal. Csak az zavarta, ha a lányára gondolt. Amíg Gabriele itthon van, Eva nem lehet a mostohája. Ez kínos helyzetet teremtene. Ezért fogadta örömmel, hogy kislánya nem titkolta Gerold iránti szerelmét.

Geroldot megkedvelte, sokra tartotta. Nagyra becsülte alaposságát, és jó természetéért szívesen látta családja társaságában. Örömmel adta volna neki Gabriele kezét akkor is, ha lánya közeli férjhezmenetele nem lett volna olyan sürgős számára.

Ezért aztán egyre gyakrabban hívta meg házába a fiatalembert, és minden lehetséges módon támogatta a fiatalok egymásra találását.

Az apa rendszerint Eva mellett ült, ha Gerold egyetlen vendégként ott volt náluk. Bernhardnak igen szép bariton hangja volt, és többnyire Gabrielével muzsikált. Az apa ilyenkor ellágyult, érzelmes hangulat fogta el. Miközben a fiatalok énekét hallgatta, akik a kikeletről és a szerelemről, párkeresésről és egymásra találásról daloltak, tekintete vágyakozva kutatta Eva finom, nemes vonásait.

Késői szerelme azután egészen elborította, annyira, hogy minden óvatosságról megfeledkezett. Ám ha Eva szeme különös fénnyel a távolba révedt, nevelőapja nem is sejtette, hogy a leány lelke milyen messze jár tőle, egy távoli álomvilágban. Oda csábította a szeretett férfi hangja. Édes méreggel itatta át a lelkét, hogy minden egyebet elfelejtsen.

Wendenburg ilyenkor világosan látta, hogy Evát is feldúlta valami, kizökkentette a lelki egyensúlyából. Ám azt hitte, hogy az ő forró vágyát érezte meg a fiatal nő, és ez ajzotta fel őt is.

Gabriele és Bernhard ezen az estén is átment vacsora után a szomszédos zeneterembe, mely a villa minden helyiségéhez hasonlóan, ízlésesen és elegánsan volt berendezve.

Wendenburg és Eva a zeneszoba nyitott ablakai előtt, a kivilágítatlan loggián folt helyet. Eva úgy ült, hogy lássa a duót, Wendenburg háttal nekik. Elnézte Eva ábrándos tekintetét. Alig bírt betelni a lány szépséges, lelki nemességet sugárzó arcának látványával.

Amikor Bernhard felnézett a kottából, odalátott Eva arcára, és titkos boldogsággal töltötte el, hogy a lányka barna szeme önfeledten rajta pihen.

Eva tudta, hogy a fiatalember csak neki énekel, lelkük pedig összeforrott, tudni sem akarva róla, hogy nem lehetnek egymáséi. Ha Bernhard hangjával és tekintetével Eva szerelméért könyörgött, a leány egyszerűen nem tudott parancsolni a szívének.

Ismét elhangzott egy dal. Eva mélyet sóhajtott, és ábrándosan mosolygott Horst Wendenburgra. Tekintete most szerelmes lelkének tükre volt, érzelmeinek visszfénye, mely Wendenburgot csalfa reményekkel kecsegtette.

Odabenn Bernhard Gabrielével a kották között keresgélt, élénk beszélgetésbe mélyedve. A kertből a virágok súlyos illata áradt be. Gabriele leplezetlen gyengédséggel nézett Bernhard arcába.

– Nem győzöm hangoztatni, doktor úr, ön csodálatosan énekel – jegyezte meg halkan.

A fiatalember mosolygott.

– Nagyságos kisasszony, örülök, hogy tetszik az énekem, Én minden álszerénység nélkül elég középszerűnek tartom.

A lányka hevesen megrázta a fejét.

– Dehogyis! A technikáján, igaz, akad még csiszolnivaló, de feledteti ezt az átélt kifejezésmód, ahogy énekel.

Gabriele hangja úgy ellágyult ezeknél a szavaknál, hogy a férfi már-már kínosan érezte magát Gyorsan új kottát vett elő.

– Akkor máris tovább éneklek, nagyságos kisasszony.

Gabriele kivette a kottalapot a kezéből.

– Mit talált? Ó, ez Eva kedvence! Ezt nagyon szépen kell énekelnie!

Mielőtt leült a zongorához, a kinn ülő hallgatósághoz fordult:

– Figyelj, Eva, a következő dalt neked szánjuk! A doktor elénekli Solvejg dalát.

Bernhard Evához fordult.

– Nagyon fogok igyekezni, hogy elnyerjem a tetszését, nagyságos kisasszony.

És belekezdett.

„Ha elmúlt a zord, bosszú, gyászos nagy tél
s a nyárral véget ér majd egy újabb év,
te eljössz hozzám, ki távol jársz,
hű' voltam hozzád, mert a szívem úgy várt”

Csak egy szerelmes ifjú tudja úgy előadni ezt a dalt, ahogy Gerold, olyan mély átéléssel. Közben pillantásával valósággal hipnotizálta Evát, hogy ránézzen. Önfeledten elmerültek egymás tekintetében, miközben Bernhard így énekelt:

„Az ég ura óvjon, bárhol jársz,
Majd vidám szemmel nézzen, ha trónjánál jársz,
Hű szívvel várok, míg vissza nem térsz,
Vagy ott vársz fenn az égben, így mindig látlak én.”

Eva szemét ellepték a könnyek. Grieg gyönyörű dala ismét felkavarta lelkében a kényszerű lemondás fájdalmát. Bernhard szerelme örömmel töltötte el, mire önkéntelenül berzenkedni kezdett titkos önfeláldozása ellen. Csak ő nem lehet boldog? Csak az ő szerelme nem teljesülhet be? Kényszerítheti lemondásra a hála Gabriele szülei iránt?

– Mi van veled, Eva, csak nem sírsz? – kérdezte hirtelen Wendenburg.

A lány ijedten kihúzta magát, és heves mozdulattal megtörölte a szemét.

– Ez a dal… Mindig felkavar, ha hallom – felelte zavartan, és mosolyogni próbált.

A férfi megragadta a kezét.

– Nem szabad sírnod, kedves Eva! Nem bírok könnyet látni a szemedben! – suttogta.

Eva gyámapja kezét kedveskedve az arcához vonta, mint egy hízelgő gyerek.

– Kedves, jó Horst bácsi!

– Ugye maradéktalanul boldog vagy a házamban, Eva?

A lány ártatlanul a vállára hajtotta a fejét.

– Sehol a világon nem lehetnék boldogabb, Horst bácsi!

A férfi csendesen, mozdulatlanul ült. Csak a mellkasa emelkedett láthatóan a felindulástól. Legszívesebben karjába kapta volna Evát, és nyomban szerelmet vallott volna neki. De uralkodott magán. Nem ijeszthette meg a fiatal lányt.

– Szeretnél örökre nálam maradni? – kérdezte halkan.

Eva megragadta nevelőapja kezét, és ábrándosan nézett a távolba. Felsóhajtott.

– Hová szállt a sóhajod, Eva?

A lány nehezen lélegzett.

– Az Óperenciás tengeren túlra, egy mesebeli országba, ahol varázslatos, égővörös virágok pompáznak. De én csak a zárt kapuig jutok, nem léphetek be a csodakertbe.

– Mire vágynál abban a mesebeli országban?

– Egy szívre, amely csak az enyém. Amióta szegény édesapám meghalt, én soha, senkinek nem jelentettem az élete értelmét. Amíg élt, túl fiatal és tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy felfogjam, mekkora kincs birtokában vagyok.

– Hát ránk, Gabira és énrám nem gondolsz?

Eva fájdalmas mosollyal az ajkán felegyenesedett.

– Hiszen a ti életetekben is csak második helyre szorulok. Szeretném, ha valakinek a szívében én lehetnék az első.

Mielőtt Horst válaszolhatott volna, Gabriele szőke fürtös feje jelent meg az ablakban.

– Tisztelt közönség, nos, elbűvölt benneteket Solvejg dala, vagy netán elaludtatok?

Eva felugrott, így próbált szabadulni a dal hatása alól.

– Való igaz, a csodák birodalmába tévedtem e muzsika hallatán. Szidj csak össze, Horst bácsi! Sok butaságot fecsegtem össze az imént.

A férfi nem felelt. A veranda párkányának támaszkodott, és mozdulatlanul bámult ki a holdfénybe. Eva odalépett hozzá, majd kedveskedő-gyerekes bizalommal belekarolt.

– Haragszol, Horst bácsi?

A férfi különös tekintetet vetett rá.

– Dehogy haragszom, nem is tudnék haragudni rád! Sose búsulj! Hamarosan felvirrad a nap, amikor eléd áll az, akinek te vagy a legfontosabb. Hidd el!

Eva igyekezett tréfás hangot megütni.

– Nem kerget a tatár, Horst bácsi. Amit az előbb mondtam neked, az csúf hálátlanság volt a részemről. Hiszen gazdag vagyok, két jó ember is van, aki szeret. Bocsáss meg!

A férfi csak bólintott, és könnyedén végigsimította a lány haját.

Ekkor Gabriele és Bernhard lépett ki a verandára.

– Mi is itt lennénk. A holdfény kicsalt bennünket. Sétáljunk még egyet a parkban! – kiáltotta Gabriele.

– Befejeztétek a házmuzsikát? – kérdezte Wendenburg sajnálkozva.

– A nagyságos kisasszony azt parancsolta, hogy hagyjuk abba – felelte Bernhard, miközben Eva tekintetét kereste.

– Kérem, először is nem parancsoltam, csak szépen kértem. Másodszor pedig azt hiszem, hogy jóból is megárt a sok. Ha folytatnánk, még elrontanánk a hatást. Azonkívül nagy kedvem támadt sétálni egyet a holdvilágnál. Papa, Eva, ugye velünk jöttök?

– Természetesen. Menjetek Gerolddal elöl, mi majd követünk Evával!

Őszintén szólva Bernhard egyáltalán nem volt elragadtatva ettől a felállástól. Sokkal szívesebben sétált volna ő kettesben Evával. Mégis karját nyújtotta Gabinak, és levezette a lépcsőn. Eva és Horst követte őket.

Nem sokat beszéltek séta közben. Mindannyian hallgatagon elmerültek gyötrő vágyaikban, reményeikben.

Bernhard fél órával később elbúcsúzott. Utolsónak Evától köszönt el. Magával vitte szerelme gyengéd kézszorításának emlékét csakúgy, mint ajkán a bársonyos bőr érintésének ízét, amikor búcsúzóul megcsókolta a kezét.

Lassan bandukolt hazafelé, Hattenfeldébe. A kéményekből füstoszlopok szálltak az ég felé, emlyek a hold fényében vonuló felhőknek tűntek.

A hattenfeldi vasműben ezúttal is lüktetett még az élet, miután az ezernél is több munkás már hazatért. Bernhard szomorúan vette észre, hogy a meseországból visszatért a valóságba.

Eva szobája ablakánál állt, tekintete a holdfényes éjszakába meredt. Nem gondolt kényszerű lemondására, nem küzdött elkeseredésével. Gondolatai forró vágyakozással követték a szeretett férfit.

– Eva!

Összerezzent, amikor a szomszéd szobából a nevén szólították. Arca elkomorult, mintha árnyék borult volna rá. Lassan az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.

– Mit akarsz, Gabriele? – kérdezte fakó hangon.

– Nem jössz át még egy kicsit hozzám?

– Olyan fáradt vagyok.

– Jaj, csak rövid időre, kedves Eva! Mondanom kell neked valamit.

Eva engedelmeskedett.

Gabi már ágyban volt. Kecses, karcsú alakja úgy rajzolódott ki a selyemtakarón, mint egy gyermek teste. Szőke haját vékony copfba fonta, a fonatok pedig arany kígyóként tekeredtek a csipkés párnahuzaton. Karját barátnője felé nyújtotta.

– Gyere, édes Eva, ülj ide! Jaj, de szép volt ez a mai este! Sokkal szebb, mintha nagy társaság jött volna össze. Még mindig az ő hangját hallom. Jaj, Eva!

Eva fogadott húga bájos pofikájára nézett, és gyengéden megcirógatta a haját.

– Annyira szép volt, kicsi Gabi? - kérdezte halkan.

– Csodaszép. Tudod, néha azt hiszem, megszakad a szívem, mert ezt a nagy szerelmet már nem bírja elviselni.

– Annyira szereted? - kérdezte Eva fakó hangon, nehezen formálva meg a szavakat.

– Kimondhatatlanul. Meg tudnék halni érte. És viszontszeret, bizonyosan. Érzem a nyugtalanságán, ha itt van nálunk.

Eva megfogta a lányka kezét.

– Gabi, és ha tévedsz? Nem olyan könnyű egy másik ember lelkében olvasni.

Gabrielé arca megremegett.

– Kérlek, ne is mondd ezt. Hadd higgyek a szerelmében, annyira boldoggá tesz!

– De ha mégsem szeret, Gabi? Meglehet az is. Akkor mit tennél?

Gabi szeme kitágult. Alig hallhatóan rebegte:

– Akkor… abba belehalnék. Tudom, hogy nem élném túl. Ó, Eva - jajdult fel -, fogalmad sincs, hogy reszket a szívem az ilyen gondolatokra!

Eva lehajolt, és megcsókolta Gabrielét.

– Az istenért, meg ne halj, kincsem! De most engedj, hadd menjek, alig várom, hogy én is ágyba bújjak!

– Jó éjt, Evám! Tényleg sápadt vagy, és fáradtnak látszol. Nem ilyennek ismerlek. Mindig frissebb és erősebb vagy nálam. Néha irigylem is az erődet.

– Ne irigyelj, aludj inkább, te jó lélek, hogy holnap frissen ébredj! Jó éjszakát!

Eva ezzel visszatért a szobájába. Bár fáradtságára hivatkozott, mégis soká feküdt nyitott szemmel, ébren. Súlyos gondolatok gyötörték, míg végre szemére borult a jótékony álom

VI.

Bernhard néhány nap múlva ebédidőben ért haza legénylakásába. Egy hattenfeldei tisztviselő özvegyénél lakott albérletben.

Amikor belépett a kis előszobába, háziasszonya, Struse asszony mosolyogva fogadta:

– Vendége érkezett, doktor úr – mondta kedvesen.

Bernhard a szobájába indult, és gyorsan benyitott. Sejtette, kit talál ott.

– Fritz bácsi, te vagy az?

– Teljes életnagyságban, öcskös!

Szívélyes szeretettel ölelték meg egymást.

– Csak estére vártalak.

– Úgy is terveztem, mert előbb anyádat akartam felkeresni. A szanatóriumban azonban megtudtam, hogy egy éppen gyógyult kis beteget vitt haza a szüleihez, akik nem tudtak érte jönni. Csak ma estére várják vissza. Így máris idejöttem hozzád, és holnap megyek anyádhoz.

– Jaj, de örülök, hogy végre itt vagy nálam!

– Elhiszem, öcskös. Az ablakból már megszemléltem a munkahelyedet. Nagyszerű vállalkozás ez a Hattenfelde!

Bernhard szeme felcsillant.

– Bizony, nagyon boldoggá tesz, hogy itt dolgozhatom. Ebéd után azonnal végigvezetlek az üzemen, Fritz bácsi. Ámulsz-bámulsz majd! Estére pedig Wendenburgék várnak. De mesélj, hogy van Maria néni, és mit csinálnak a gyerekek?

– Jól vannak, hála istennek. Üdvözletüket küldik neked. Nagyon sajnálják, hogy egyelőre nem érsz rá hosszabb időre hazalátogatni.

– Én is sajnálom. De most nincs rá lehetőségem.

Ezután Bernhard átkísérte vendégét a szemközti nagyobb helyiségbe, a közös ebédlőbe. Struse asszony albérlői s még néhány, a közelben lakó mérnök ott költötte el az ebédet. Amikor a nagybácsi és az unokaöccse belépett, kilencen ültek már a takarosan megterített asztal körül.

A „jó Fritz bácsit” a társaság azonnal üdvrivalgással köszöntötte. A fiatal mérnök társaság mindig tréfálkozott az ebédnél. Amikor pedig Bernhard mindenkit meghívott nagybátyja látogatása alkalmából egy pohár „nemes nedűre”, lelkes éljenzésben törtek ki.

Herbig jókedvűen csatlakozott az élénk élcelődéshez, az urak mókás pohárköszöntőjét hamar rögtönzött válasszal köszönte meg. A fiatalemberek lelkesen emeltek reá a poharukat, a vendég pedig állta a sarat a rajnai borok fogyasztásában is a fiatalokkal

Bernhard arca csak úgy ragyogott.

– Te aztán mindenhol megállod a helyed, Fritz bácsi! Már megint irtó büszke vagyok rád – mondta később, amikor átmentek a vasműbe.

Az ifjú Gerold körbevezette a nagybátyját a gyártelepen. Herbig természetesen fenntartás nélkül el volt ragadtatva a látottaktól. Öt óra körül fejezték be az üzemlátogatást. Bernhardnak jelentették, hogy éppen most érkezett meg a kereskedelmi tanácsos úr, és a dolgozószobájában található. A látogatók azonnal felkeresték.

Wendenburg kellemes meglepetéssel fogadta a két urat. A két idősebb férfi egy pillanatig kutatva méregette egymást, aztán keményen kezet szorítottak.

– Úgy érzem, mintha már évek óta ismernénk egymást – mondta Wendenburg mosolyogva. – Az unokaöccse annyit mesélt már önről.

Bernhard örömmel látta, hogy a két úr rokonszenves egymásnak Míg őt a munkája elszólította, Herbig a tanácsossal maradt.

Az üzletemberek számos közös témát találtak, és nagy egyetértésben folytattak eszmecserét. Természetesen Bernhardról is beszélgettek, és Herbiget örömmel és büszkeséggel töltötte el, amit Wendenburg az unokaöccséről mondott. Nemhiába irányította szerető apaként Bernhard fejlődését. Hatására a fiú számos jó tulajdonság és tehetsége kibontakozhatott. Este azt is tapasztalta, hogyan fogadják Wendenburg és a lányok Bernhardot az otthonukban. Amikor elkapta unokaöccse felcsillanó tekintetét az ifjú hölgyek láttán, felébredt benne a sejtelem, hogy Bernhardot valószínűleg hamarosan még szorosabb szálak fűzik majd a Wendenburg házhoz. Természetesen egyetlen szót sem ejtett erről, de a szíve egészen ellágyult a gondolatra.

Amikor aztán később szép, elegáns berendezésű vendégszobája ablakában állt, és végiggondolta az este élményeit, a nővérére gondolt. Bettinára, aki képes lett volna fia vélt boldogsága kedvéért a legsúlyosabb bűnre vetemedni.

Hosszú évek után holnap fogja viszontlátni a testvérét. Megbocsátó szeretettel meg akart békülni vele. Bettina eleget vezekelt számkivetettségében.

Nővérének sejtelem sincs róla, hogy meglátogatja. Úgy tervezte, hogy teljesen váratlanul áll majd oda elé.

Másnap reggel Herbig melegen, szívélyesen elköszönt házigazdájától és a két fiatal hölgytől, akik megígértették vele, hogy hamarosan visszatér hozzájuk.

Bernharddal csak rövid ideig lehetett együtt, a fiatalembert ugyanis elszólította a kötelesség.

– Add át üdvözletemet a mamának! Jövő vasárnap meglátogatom. Kérlek, mondd meg neki.

– Okvetlenül megmondom! Neked könnyű anyádat felkeresni. Innen egy óra alatt odaérsz.

– Igen, meg is látogatom minden második vasárnap. Remélem, hála neked, legközelebb már javulást tapasztalok az állapotában. A legjobban azt szeretném, ha felhagyna a hivatásával, és ideköltözne hozzám. De erről hallani sem akár. Szinte mániákusan áldozza fel magát másokért.

Herbig búcsúzóul kezet nyújtott unokaöccsének.

– Már mondtam neked, engedd, hogy anyád azt tegye, amit a lelkiismerete diktál. Most pedig ég veled. Remélem, sikerül rábeszélnem, hogy kímélje jobban magát!

– Isten veled, Fritz bácsi, add át üdvözletemet Maria néninek meg a két csemetének is! Amint elszabadulok innen, meglátogatlak benneteket.

Búcsúzóul melegen kezet ráztak.

Bettina kis szobájában ült az ablak mellett. Sápadt, ősz hajjal keretezett arcán kimondhatatlan fáradtság, kimerültség tükröződött. A nővérek fekete ruhája még jobban hangsúlyozta szenvedő ábrázatát.

Sötét szemének nyugtalan vibrálása és szerzetesruhájának időtlen nyugalma között mély ellentmondás feszült.

Kopogtak. Egy fiatal nővér bejelentette, hogy a fogadószobában egy úr várja.

Bettina nehézkesen felállt.

Valaha még összerezzent, ha megtudta, hogy vendége érkezett. Ez addig tartott, amíg azt remélte, hogy egyszer eljön hozzá a fivére. Vágyakozott erre a látogatásra, ugyanakkor félt is tőle. Mostanra már rég feladta a reményt.

Amikor a fogadószobába lépett, fénytől elvakított szeme az ablak előtt egy férfi alakját fedezte fel. Nem ismerte meg mindjárt a bátyját.

Fritz Herbig gyorsan néhány lépést tett felé, és megdöbbenve fedezte fel nővére elváltozott arcát. Az volt az első gondolata, hogy a testvére minden bűnét levezekelte már.

– Bettina!

Az asszony összerezzent. Hiába próbálta szóra nyitni az ajkát, képtelen volt megszólalni. Az ijedtségtől meg az örömtől görcsös zokogásban tört ki. Megbicsakló térdekkel az öccse felé indult. Fritznek gyorsan el kellett kapnia, nehogy összeessen. Mikor már a karjában tartotta, közelről láthatta meggyötört, viaszfehér arcát. Az erős férfi szeme könnybe lábadt.

– Bettina! Szegény Bettinám! – mondta megrendülten, leírhatatlanul gyengéden.

Nővére összerezzent. Szeme kikerekedett, és hitetlenkedve nézett fel látogatójára.

– Te vagy az, Fritz? Hát eljöttél hozzám?

Szavai hallatán még jobban elszorult a férfi szíve.

– Igen, Bettina és már korábban el kellett volna jönnöm. Mi lett belőled, testvérem!

Bettina kihúzta magát, reszketve kapaszkodott öccse kezébe, és csókot lehelt rá.

– Megbocsátani jöttél, Fritz? – kérdezte halkan, és fénytelen szeme felcsillant.

– Igen, Bettina! Vessünk fátylat a múltra! Ami történt, arra csak úgy gondoljunk, mint egy rossz álomra, Valóban súlyosan vezekeltél azért, amit beteges őrületedben elkövettél.

Az özvegy szeméből könnyek peregtek alá.

– Ne sírj már! – kérlelte a férfi gyengéden.

– Engedd, hogy kisírjam magam! Sok keserűséget oltanak ki eme könnyek. Kimondhatatlan jótétemény, hogy végre sírhatok. Érzem, megkönnyebbül és megtisztul a szívem.

A gyáros gyengéden leültette egy székre a testvérét, majd ő is helyet folt mellette.

– Bernhardtól jövök, Bettina. Sokszor csókol, és vasárnap meglátogat.

Nővére fellélegzett.

– Nem bosszultad meg rajta az én vétkemet… Hogy köszönjem meg neked?

– Egy szót se többet erről, Bettina, ne is gondoljunk rá! Temessük el örökre, ami bennünket elválasztott. Most pedig légy okos, és kíméld magad jobban. Bernhard aggódik érted. Magam is úgy látom, hogy felőrlődsz ebben az egész embert kívánó hivatásban.

Bettina megrázta a fejét.

– Nem, nem, éppen ellenkezőleg. A munkám volt az egyetlen, ami elviselhetővé tette az életemet. Engem más emésztett, tudod te azt. De most, hogy megbocsátottál minden könnyebb lesz.

– Akkor kíméld magad, legalább ne vállalj önként többet, mint amennyi a kötelességed.

Testvére alig észrevehetően elmosolyodott.

– Úgy legyen. Ígérem, jobban kímélem magam. Most majd talán újra tudok éjjelente aludni.

Fritz megsimogatta a kezét.

– Szegény Bettina!

Erre a nővére újra könnyezni kezdett.

– Milyen jólesik a gyöngédséged! A hang megnyugtatja a szívemet. Köszönöm, Fritz! Most pedig meséld el, hogy van a családod! Bernhardnak is mindig he kellett számolni róluk. Tudom, hogy ki kellett bővítened az üzemet, és az üzlet jobban megy, mint valaha. És a gyermekeid egészségesek. Bernhard áradozva mesél róluk. Voltak azonban dolgok, amelyeket nem kérdezhettem meg tőle, bármennyire nyomasztottak is. Mindenekelőtt, tudja Maria, mi űzött el a házadból?

– Nem, Bettina, nem tudja. Annak idején megmondtam neked, hogy ez köztünk marar. Azt sejti talán, hogy elidegenedtünk egymástól, de nem érinti ezt a témát, mert tudja, hogy fájdalmat okozna vele.

Bettina bólintott.

– Maria méltó társad. Isten tartsa meg a boldogságotokat! És a kis Walter? Erős, egészséges gyerek?

– Az, hála az égnek.

Bettina mélyet lélegzett.

– Igen, Istennek legyen hála! Imádkoztam az üdvéért, buzgóbban, mint a tulajdon gyermekemért – mondta elcsukló hangon.

– Nyugodj meg, Bettina! – szólt a bátyja megrendülve.

Bettina megint odafordult hozzá:

– És a kislányod? Mariára hasonlít, ugye?

– Igen, de a fiam rám ütött. A természete pedig nagyon emlékeztet Bernhardra.

Így ültek együtt a testvérek sokáig, mint a régi szép napokban. Bettinát határtalan hálával töltötte el bátyja nemes lelkűsége.

Amikor aztán a férfinak indulnia kellett, megígérte, hogy máskor is meglátogatja majd a húgát. Bettina remegő ajakkal rebegett érte köszönetet.

Fritz elbúcsúzott fiatalon elfonnyadt nővérétől, és már az ajtó felé tartott, ám Bettina halkan, bizonytalanul még egyszer utánaszólt.

A férfi hátrafordult, és kérdőn nézett rá.

Bettina elpirult, kezét idegesen kulcsolta össze.

– Akarsz még valamit Bettina?

Az asszony habozott egy ideig, majd halkan kimondta:

– Nagy kérésem van. Ki sem merem mondani… menj csak. Szerénytelenség lenne… túlzás… nem, jobb, ha el sem mondom. Úgyis megtagadnád. Már így is oly határtalanul hálás vagyok neked.

– Halljuk azt a kérést!

– Jaj, olyan nagy dolgot kérnék tőled! A gyerekeidet, Fritz… a kisfiádat és a kislányodat annyira szeretném látni… csak egyetlenegyszer, messziről. Ha ezt megtennéd, Fritz! Nem, ezt nem akarhatod… úgyis tudtam.

A férfi valóban tétovázott.

– Olyan fontos ez neked, Bettina?

– Az életemet adnám oda érte, ha csak egyszer láthatnám őket – szakadt ki a vallomás az asszonyból. Szorosan öccse mellé lépett.

Herbig megrendülve szorította meg testvére kezét.

– Rendben van, Bettina. Elhozom hozzád a gyermekeket. Még néhány hétig légy türelemmel! Szeptember végén Walternek megint iskolai szünete lesz. Akkor elhozom hozzád, kicsi Hellámmal együtt.

– Köszönöm… köszönöm… Most pedig, menj abban a biztos tudatban, hogy leírhatatlan jó tettél egy szegény, elveszett lélekkel.

Miután Fritz távozott, nővére visszaindult a szobájába. Az arca átszellemülten ragyogott. A folyosón két beszélgető nővér jött szembe vele, és álmélkodva fordultak utána.

– Mintha felhőkön lebegne Bettina nővér – jegyezte meg az egyikük.

Amikor Bernhard szokásához híven meglátogatta anyját, örömmel tapasztalta, hogy frissebb, élénkebb, mint volt. Gerold asszony neki is megismételte az ígéretét, hogy a jövőben jobban kíméli magát.

A legtöbbet öccse gyermekeiről beszélt. Elmondta, hogy Fritz, az ő nagy örömére, elhozza őket az őszi szünetben.

A fiatalember késő délután megnyugodva utazott vissza. Egyórás vonatút után érkezett az otthonához legközelebbi vasútállomásra. Onnan gyalog folytatta útját. A kertek alatt vágott át az erdőn, szemét a keskeny ösvényre szegezte.

Evára gondolt. Sürgető vágy hajtotta, hogy végre bevallja neki, mennyire szereti, s hogy úgy érzi, kettőjük lelke elválaszthatatlan egész. Már hetek óta kereste az alkalmat, de soha nem tudott zavartalanul kettesben maradni vele. Gabival annyiszor hagyták már magukra őket, neki igazán bármikor szerelmet vallhatott volna, Evával azonban sohasem találkozott tanúk nélkül. Úgy érezte, a lány szándékosan kerüli, talán attól fél, hogy döntenie kell? Talán Gabit sajnálja?

Bernhard nem aggódott azért, hogy mit felel majd a főnöke, ha megkéri nevelt lánya kezét. Wendenburg jóindulatáról meg volt győződve. Biztosan nem tagadja meg tőle Eva kezét.

Kiért az erdőből, és bekanyarodott a park széles útjára. Hirtelen megtorpant. Csevegő leányhangokra lett figyelmes.

A parkban egy magaslaton, kis facsoport alatt fonott kerti garnitúra állt. Ott üldögélt Eva és Gabriele. Az asztalon az uzsonnaszerviz jelezte, hogy itt fogyasztották el délutáni teájukat. Háttal ültek az útnak, így nem vették észre a vendég közeledtét. Bernhard a bokrok közé rejtőzött. Talán a véletlen segítségére lesz. Azt tudta, hogy Gabriele fázós természet. Ha előbb menne be a házba, mint Eva, akkor itt a remek alkalom, hogy beszéljen szerelmével. Bár kínosan érintette, hogy akaratlanul is kihallgatja a lányok beszélgetését, nagyon vágyott arra, hogy kiöntse a szívét Evának. Ezért aztán eme méltatlan helyzetbe is beletörődött.

– Geroldnak hamarosan meg kell érkeznie, ugye, Eva? - hallotta Gabrielét.

Eva az órára nézett.

– Ha azzal a vonattal jön, amellyel szokott. De lehet, hogy az édesanyja tovább tartóztatta.

– A papának kocsit kellett volna elé küldenie a vasúthoz.

– Nincs az állomás olyan messze, Gabi. Húsz perc alatt kényelmesen ideér. Talán először a lakására ment.

– Akkor el kellett volna haladnia a kertkapu előtt, és megláttam volna. Ugye, Bernhard nagyon szereti az édesanyját?

– Bernhard jó ember, így biztosan jó gyermek is. De most indulás befelé, kisasszony! Hűvösödik, és te olyan könnyen megfázol. Menj csak előre! Én még gyorsan leszedem az asztalt, aztán jövök én is.

A fiatalember szíve hangosan dörömbölt az örömtől. Várt még egy kis ideig, amíg Gabriele el nem tűnt, majd előlépett a búvóhelyéről. Ám mielőtt Evához ért volna, az ellenkező irányból ott termett Horst Wendenburg is.

Egyszerre értek a leányhoz. Bernhard terve természetesen megint meghiúsult. A szerelmes fiatalember alig tudta rosszkedvét palástolni. Szótlan és szórakozott volt, miközben hármasban a villa felé tartottak.

– Kedves Gerold, milyennek találta az édesanyját? – kérdezte együtt érzően Wendenburg.

– Köszönöm kérdését, a mama most jobban volt, és frissebbnek tűnt, mint bármikor az utóbbi időben – felelte a fiatalember.

– Pedig úgy látom, ön valamiért rosszkedvű.

Eközben a házhoz értek. Gabriele ezúttal is kitörő örömmel üdvözölte a vendéget. Bernhard hamar összeszedte magát, és igyekezett vidám arcot vágni. Wendenburg finoman elmosolyodott. Azt hitte, Bernhardnak a szőke lányka láttán derült fel a képe.

– Gabi, a vendégünknek ma, úgy látszik, borús a kedve – szólt évődve a lányának.

Bernhard zavarba jött.

– Tanácsos uram, vigasztalhatatlan vagyok, ha erre a feltételezésre rászolgáltam.

– Csak ne mentegetőzzön! A mi társaságunkban viselkedjen mindig természetesen, ahogy a szíve diktálja. Segíthetünk valamiben? Csak ki vele, bátran!

Gabriele huncut mosollyal faggatta a vendéget.

– Csak nincsenek adósságai?

A fiatalember nevetett.

– Nem tartozom többel, mint amennyit ki tudok fizetni.

– Tehát máshol szorítja a cipő? Akkor rajtunk a sor, hogy felvidítsuk. Eva, mihez kezdjünk, hogy Gerold urat mosolyra derítsük?

Eva aggódó tekintetet vetett Bernhardra. Amikor a pillantásuk találkozott, fájdalmas türelmetlenség fogta el a férfit.

„Nem érzed, hogy téged kereslek, vágyom utánad, és az nyugtalanít, az gyötör, hogy ezt nem mondhatom el neked?” – sugallta sóvárgó tekintete.

Eva lelke mélyéig beleremegett ebbe a titkos üzenetbe, és jobban szenvedett a fiú miatt, mint saját bánatától.

Ám hamar összeszedte magát, hisz válaszolnia kellett Gabriele iménti kérdésére.

– Ebben Horst bácsi jobb tanácsot adhat neked nálam – felelte erőltetett mosollyal, kitérve Bernhard pillantása elől.

– Sőt, nagyszerű tanácsot adhatok: főzzünk bólét! Az majd elűzi a fiú rossz hangulatát.

– Ha valóban borús volna is a kedvem, felvidítana ennyi kedvesség.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy lemond a bóléról? – élcelődött Wendenburg.

Bernhard tiltakozva emelte fel a kezét.

– Ekkora lelki nagyságot ne feltételezzen rólam – jelentette ki mosolyogva.

– Rendben van. Lányok, indulás bólét főzni!

Étkezés után Wendenburg és a lánya rövid időre elhagyta az ebédlőt. Bár akármelyik percben visszajöhettek, Bernhard képtelen volt tovább türtőztetni magát. Gyorsan odalépett Evához, aki éppen a bólés poharakat rakta a tálcára, és megfogta a kezét.

– Nagyságos kisasszony… kedves kisasszony, ezt nem bírom tovább elviselni! Bocsásson meg, beszélnem kell önnel, négyszemközt. Muszáj! Csak néhány percre. Adjon rá lehetőséget, segítsen! Régóta eredménytelenül próbálok a közelébe férkőzni. Kérem, könyörgöm, Eva kisasszony, mondja meg, mikor és hol beszélhetnénk zavartalanul!

Az arcuk csaknem összeért. Bernhard tekintete forró könyörgést tükrözött, és egyszerűen nem engedte, hogy a lány lesüsse a szemét. Eva érezte, hogy a férfi a hatalmában tartja, és tehetetlen vele szemben. Elpirult, megremegett, és viszonozta Bernhard kézszorítását. így álltak még rövid ideig, megfeledkezve az egész világról, összesimulva, boldogan.

– Eva, imádott Evám! – suttogta kitörő örömmel a férfi. Eva összerezzent, és rémülten az ajtóra nézett.

– Maradjon csendben, könyörgöm! - suttogta.

– Mikor beszélhetünk, Eva, mikor? Kérem, gyorsan mondja meg! Mindjárt visszajönnek – sürgette a férfi.

Eva elhúzódott mellőle.

– Gondolkodnom kell. Kérem, most engedjen el, holnap válaszolok – suttogta ijedten.

– Köszönöm, hálásan köszönöm.

Ekkor lépett be Wendenburg a szobába.

Az este folyamán természetesen már senkinek sem volt oka, hogy Bernhard szemére vesse rossz hangulatát. Élénk volt, szinte túlzottan is eleven, a szeme pedig diadalittasan ragyogott.

Eva szíve ugyanakkor egyre nehezebb lett. Tudta, hogy elérkezett a döntés ideje: szerelme és lelkiismerete között őrlődött. Megígérte Bernhardnak, hogy válaszol neki, és az ígéretét be kell tartania.

De mit mondjon neki? Hazudjon a férfinak, és játssza meg előtte, hogy nem szereti? Azt úgysem hinné el. Az lesz a leghelyesebb, ha nyíltan megmondja az igazat. Akkor be kell látnia, hogy nem lehet az övé.

Így üldögéltek együtt négyesben. Bernhard mellett a törékeny, szőke Gabriele, aki le nem vette a fiúról csillogó szemét, Eva mellett Horst Wendenburg, akinek pedig úgy forrt a vére a vágytól, hogy alig tudta türtőztetni magát. Ő is minden idegszálával a leány döntését sürgette volna.

Wendenburg alig győzte kivárni, hogy Bernhard végre megkérje Gabi kezét. Mire vár még ez a fiú? Nem adta-e tudtára elég világosan, hogy szívesen látott kérő? Az érett férfi számára Eva állandó jelenléte lassanként gyötrelmessé vált, bár még e gyötrelem is édes volt, és boldogító a lázas szenvedély.

Napról napra nehezebben viselte, hogy szerelméről hallgatnia kell, amíg a lányát el nem jegyzik. A fiatalság persze ráér, de ő úgy érezte, minden percért kár, hisz az idő drága és visszahozhatatlan. És Eva számára is az a legjobb, ha hamarosan nyilatkozik. Wendenburg elhatározta, haladéktalanul megragadja a legközelebbi alkalmat, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.

Arról tökéletesen meg volt győződve, hogy Eva boldog lesz, ha feleségül kéri. Hiszen Gabriele házassága után nem maradhatna a magányos férfi házában, még akkor sem, ha az a nevelőapja. De hová mehetne?

Igaz, hogy az anyja él még, mégpedig Berlinben, Horst Wendenburg viszont akkor sem engedte volna el hozzá Evát, ha nem fogadta volna meg haldokló barátjának, hogy távol tartja tőle a lányát. Hallomásból tudta, hogy az asszony egy külvárosi kis társulatnál van szerződésben. Valószínűleg nagyon keveset kereshet, nemrég ugyanis kolduló levelet kapott tőle. Wendenburg száz márkát küldött a színésznőnek, azzal a feltétellel, hogy soha ne merészeljen Evához közeledni.

Különös, hogy Eva éppen mostanában faggatta Horst „bácsit" az anyjáról. A férfi kérte, hogy még gondolatban se folkozzon vele. Tartsa tiszteletben édesapja utolsó kívánságát, és igyekezzen elfelejteni azt az asszonyt, aki tönkretette az életét.

Amikor Bernhard elköszönt Evától, hosszabban, melegebben csókolta meg a kezét, mint máskor, miközben azt súgta neki:

– Tehát holnap!

Eva is ezt rebegte halkan, újra meg újra, amikor nyugovóra tért: „Tehát holnap”. Az árva leány kimondhatatlan boldogság és heves kétségbeesés között hánykódott.

Azt gondolta ki, hogy két nap múlva, ebédidőben fogja a parkba kéretni Bernhardot. Olyankor Horst bácsi a szobájában sziesztázik, és Gabrielének is szigorúan le kell pihennie ebéd után. így észrevétlenül kiszökhet a házból egy órácskára. Akkor kell Bernhardnak megtudnia az igazságot.

Így lesz a legjobb.

VII.

Másnap este Bernhard ismét Wendenburgékhoz volt hivatalos. Gabriele mindjárt fel is szólította, hogy vacsora előtt játsszanak még egy teniszpartit. Bár Bernhard türelmetlenül várta, hogy Evát lássa, kénytelen volt a kisasszonyt követni a teniszpályára, a villa mögé,

Eközben Eva az ebédlőben állt. és virágokat rendezett el egy vázában. Horst halkan belépett, és mögé került.

– Minden rendben, szorgos kis házi tündérem? – kérdezte halkan, különös fojtott hangon, és átfogta Eva derekát.

A lány majd' halálra rémült.

– De megijesztettél! Nem hallottalak belépni – mondta elmosolyodva, s fejét gyermeki bizalommal a férfi vállára hajtotta.

Horst mozdulatlanul állt, és nem engedte el Evát.

– Asztalhoz ülhetünk, Horst bácsi – emlékeztette gyámleánya egy idő múltán.

– Nem sürgős, Eva. Leendő mátkapárunk úgyis még a teniszpályán van.

Evának elakadt a szívverése. Nevelőapja még soha nem mondta ki ilyen egyértelműen, hogy a leendő vejének tekinti Bernhardot.

– Akkor várunk még – nyögte ki lassan, keservesen.

A férfi behúzta magával a kis mellékszobába.

– Gyere, Eva, van még időnk. Ülj mellém! Szeretnék valamit megbeszélni veled, ami már régóta kikívánkozik belőlem – mondta nyugalmat erőltetve magára.

Eva meglepődve nézett fel rá.

– Mi az, Horst bácsi?

Nevelőapja maga mellé ültette egy kerevetre. A nyitott kerti ajtón át behallatszott Gabriele és Bernhard vidám hangja.

Wendenburg igyekezett a lehető legnyugodtabban előadni lánykérését, nehogy megrémítse vele Evát. Kezdetben ez sikerült is, ám egyre jobban magával ragadta a szenvedély.

– Eva, te már évek óta irányítod a háztartásomat, te gondoskodtál a kényelmemről, nyugalmamról, és te kényeztettél úgy, hogy mindennap boldogan jártam haza.

Eva mosolygott, és engedelmesen tűrte, hogy a „bácsi” átkarolja.

– Ami a kényeztetést illeti, Horst bácsi, én sokkal többet köszönhetek neked, mint te nekem. Ugyan, mi mással bizonyíthattam volna neked a hálámat.

– Ne beszélj háláról! Szeress, az nekem ezerszer többet ér.

A lány nem sejtette, milyen szeretetről beszél az érett férfi. Sokkal jobban lefolták saját gondolatai, semhogy észrevegye Wendenburg nyugtalanságát.

– De Horst bácsi, hiszen szeretlek én! Nagyon szeretlek, jobban, mint képzeled – felelte, és gyermeki ragaszkodással nézett fel nevelőapjára. A férfit elöntötte a forróság. Nem bírta tovább fegyelmezni magát, és mohón a karjába kapta szerelmét.

– Eva, kedves Evám, hiszen tudtam, hogy szeretsz, másképpen, mint ahogy egy jó nagybácsit. Én pedig ugyanúgy szeretlek, nagyon szeretlek. Küzdöttem az érzéseim ellen, és azt hittem, nem közeledhetek feléd. Annyival fiatalabb vagy nálam. De hidd el, az én szerelmem forróbb és erősebb, mint némely fiatal úrfié. Drága Evám, ha a feleségem leszel, isteníteni fok! A szemedből olvasom ki minden óhajodat. Az ifjúság boldogságát hozod vissza nekem!

Eva szinte megdermedt a férfi szavaitól. Erőtlenül, bénultan feküdt Horst karjában, és tűrte rázúduló szenvedélye viharát. Túl hirtelen, túl készületlenül érte ez a vallomás. Belekábult, megsemmisült tőle, halálra rémült. Fel sem fogta, mit hallott. Mintha vörös köd ereszkedett volna a szemére, az ájulás környékezte, és nem bírt megmozdulni. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán.

Egyikük sem vette észre, hogy az utolsó szavaknál Gabriele és Bernhard belépett a szobába, és tanúi lehettek, ahogy Eva látszólag odaadóan piheg Wendenburg keblén, és csukott szemmel tűri csókjait.

Gerold iszonyodva nézte a jelenetet.

– Evám… kedvesem, jegyesem… hamarosan a feleségem leszel! – hallották Wendenburg szavait. Eva úgy omlott el az idősödő férfi karjában, mint aki azt is elfelejtette, hogy Bernhard Gerold a világon van.

A nők iránti tisztelet és hit tört össze ebben a pillanatban a fiatalemberben. Forró bosszúvágy járta át a lelkét. Ugyanolyan fájdalmat akart okozni Evának, mint amilyet neki kellett tőle elszenvednie. Legszívesebben elrántotta volna Wendenburg mellől, hogy az arcába kiáltsa: „Hazudsz! Nem őt szereted, eladod magad!”

Érzelmei viharában a szorosan mellette álló Gabira pillantott, aki rémülten kapaszkodott a karjába. Megborzadt az érintésétől, és lenézett a lányra. Gabriele úgy meredt a különös párra, mint aki nem hisz a szemének.

– Papa! – kiáltotta döbbenten.

Wendenburg felugrott, és zavarodottan bámult a fiatalokra, miközben Eva visszahanyatlott a kerevetre, és üres tekintettel meredt maga elé.

Elsőnek Wendenburg szedte össze magát. Kicsit zavartan elmosolyodott.

– Bernharddal tanúja lettél eljegyzésünknek. Eva a menyasszonyom, és hozzám jön feleségül.

Ekkor Eva végre megmozdult. Tántorogva feltápászkodott. Addigra azonban Bernhard már fájdalmában és dühében szinte eszét vesztve, szorosan magához ölelte Gabrielét, és elszánt arccal Wendenburg elé állt.

– Akkor megragadom a kedvező pillanatot, tanácsos úr, hogy megkérjem a leánya kezét – mondta határozottan, Eva tekintetét kerülve.

Gabriele örömében felsikoltott, s Bernhard keblére borult. Eva fájdalmas pillantást vetett rájuk, majd hirtelen megtántorodva, támasz után kapott. Horst ijedten karolta át.

– Mi bajod, Eva?

A leány kínkeservesen egyenesedett fel újra. Fájdalmas mosolyra húzta a száját.

– Minden rendben, semmi baj – mondta fakó hangon, és felsóhajtva visszarogyott a kerevetre.

Wendenburg aggódva nézett rá.

– Megijesztettelek, drágám?

Eva nagy keservesen szedte össze magát.

– A fejem… nagyon megfájdult a fejem… szeretnék felmenni a szobámba! – kérte.

– Menj, drágám, és pihend ki magad! Bánt a lelkiismeret miattad.

– Így kellett történnie – mondta Eva, sejtelmes pillantást vetve Gabrielére és Bernhardra.

A lány valósággal kimenekült a nappaliból. Bezárkózott a szobájába, majd összeroskadt.

Wendenburg a jegyespárhoz fordult, miközben igyekezett úrrá lenni zavarán. Biztosította Geroldot, hogy örömmel fogadja vejéül, hisz régóta tudta, hogy ő és Gabriele előbb-utóbb egy pár lesz.

Bernhard érezte, hogy mondania, tennie kéne valamit.

Jegyese gyengéden simult a karjába. Boldogságában Gabi nyomban megfeledkezett róla, mennyire megdöbbentette apja váratlan eljegyzése.

A fiatalember önkéntelenül átkarolta a leányt, és „kedves Gabimnak" nevezte, ám gondolatai Evánál jártak. Mit művelt? Szerelem nélkül egy másik nőnek kötelezte el magát, miközben a szíve egyre forróbban és vadabbul vágyakozott Eva után.

Mától kezdve örök hazugság lesz az élete, pedig mindennél többre becsülte az őszinteséget és az egyenességet. Szerelmet kell majd tettetnie, pedig nem érez többet barátságnál. És hogyan közeledjen Evához a jövőben? Nem hitte már, hogy csupán hideg számítás vezette szegénykét, csak hirtelen felindulásában tulajdonította ennek a történteket. Elvesztette a józan ítélőképességét, és jóvátehetetlen hibát követett el.

Ekkor azonban a bájos kis fehér teniszruhás lányra nézett. Gabriele annyira törékeny, kedves kis jószág, és olyan aggódva csügg rajta a tekintetével! Valósággal könyörög a szerelméért. A férfit részvét fogta el. Átölelte menyasszonyát, és szájon csókolta.

Wendenburg mosolyogva távozott a szobából, hogy kettesben hagyja a fiatalokat. Tudta, rá itt nincs már szükség.

Bernhard Gabriele égő arcába nézett.

– Régóta tudtam, hogy szeretsz – szólt Gabi bensőségesen, halkan –, és már alig bírtam kivárni, hogy végre nyilatkozz. Ha nincs mellettem Eva, akinek kiöntöttem a szívemet, bele is pusztultam volna, hogy eddig kellett várnom rád, te gonosz, te édes Bernhard.

Sokáig ültek szótlanul egymást átkarolva. Aztán Gabrielének hirtelen eszébe jutott a másik mátkapár.

– Mit szólsz hozzá, hogy Eva a papa menyasszonya lett?

A férfi végigsimította a homlokát.

– Mit szóljak hozzá?

– Nem találod különösnek? Hiszen a papa jóval idősebb nála.

– Még ma is daliás férfi.

– Mégsem hiszem, hogy Eva úgy szereti a papát, ahogy én téged. Márpedig el sem tudok képzelni házasságot ilyen szerelem nélkül. Tudod, Eva nekem mindig az eszményképem volt. Olyan önzetlennek tartottam, olyan nemesnek, erősnek és jónak. Erre most…

– Erre most?

– Most kételkednem kell benne. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy számításból megy a papához.

– Képesnek tartod erre?

– Tulajdonképpen nem. De mi másért akarna a felesége lenni?

– Talán hálából.

Gabriele meglepetten nézett fel.

– Az meglehet. Igazad van. De akkor is… Eva ettől az eljegyzéstől egyszerre idegen lett a számomra. Olyan jó, hogy mi ketten végre egymásra találtunk! Most már nincs rá szükségem, hogy a vállán sírjam el, mennyire vágyom a szerelmedre.

– Ezt tetted?

– Mindennap! Eva pontosan tudja, milyen határtalanul szeretlek.

A férfi töprengve szegezte a földre a tekintetét.

– Úgy-úgy, tehát Eva tudta ezt. És mit szólt hozzá?

– Néha vigasztalt, néha megrémített a józanságra intő szavaival. De ha látta, mennyire felizgatnak a szavai, mindig kedvesen megnyugtatott. El sem tudod képzelni, milyen kedves tud Eva lenni. Éppen ezért még jobban fáj, hogy többé nem értjük úgy meg egymást, mint eddig. Legalábbis én nem értem meg őt.

– Talán ennek is újra eljön az ideje, Gabi. Eva biztosan nem tesz semmit alantas számításból.

– Nem, azt már én sem hiszem. De szörnyű lehet pusztán hálából feleségül menni valakihez. A papának nem szabadna ezt az áldozatot elfogadni.

– Talán nem is tud róla. Talán Eva tényleg szereti édesapádat.

Gabriele megrázta a fejét.

– Ezt nem hiszem. Hiszen az apja lehetne, és biztosan csak apjaként szereti. Nem is akarok erre gondolni, beszéljünk másról! Mondd ki, hogy szeretsz! Azt hiszem eddig még egyszer sem mondtad.

Bernhardnak kivörösödött a homloka. Most kezdődik a hazug élet, és nem tehet ellene semmit.

– Hogyne szeretnélek, Gabi.

– Csak ennyi? – kérdezte a leány, és gyöngéden hozzásimult. – Nézd, én magamtól sokkal többet mondok neked ennél. Elmondom, milyen kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy a feleséged lehetek végre. Leírhatatlanul, végtelenül szeretlek, és büszke vagyok rád, el sem tudod képzelni, mennyire büszke.

A lány szavaiból határtalan odaadás áradt. Bernhardot lefegyverezte Gabriele rajongó szerelme, magához ölelte és megcsókolta menyasszonyát.

Ebben a pillanatban azonban lelki szemei előtt ismét felmerült Eva képe, mire mérhetetlenül elkeseredett.

A házigazda ekkor tért vissza a nappaliba.

– Ideje, hogy asztalhoz üljünk. Gabi, légy szíves, nézz utána, hogy Eva jobban van-e, és le tud-e jönni a vacsorához.

Gabriele felállt, gyorsan még egyszer megcsókolta Bernhardot, és kiment.

A férfiak kettesben maradtak.

– Soká várattál bennünket a megváltó vallomásoddal, Bernhard Látod, én fiatalos türelmetlenségemben megelőztelek – mondta mosolyogva. – Pedig mégis várnom kellett volna a lánykéréssel, rosszul választottam meg az időpontot. Vagy mégsem? Megérted, hogy az embernek ebben a helyzetben kényelmetlen, ha ilyen nagy lánya van. Ki is akartam várni, míg Gabriele a feleséged lesz. De túl sokáig tartott, amíg nyilatkoztál… én meg nem tudtam tovább parancsolni a szívemnek.

Horst lelkesen beszélt jövőbeli terveiről és Bernhardék mielőbbi esküvőjéről.

Gabriele hamarosan visszajött.

– Eva elnézéseteket kéri. Annyira fáj a feje, hogy lefeküdt

– Biztosan az izgalom ártott meg neki. Remélhetőleg nem lesz semmi komoly baja – fűzte hozzá gondterhelten az édesapja.

Az este nagyon csendesen telt. Avatatlan tekintet észre sem vette volna, hogy eljegyzést ülnek, ha a fiatalok olykor nem simulnak össze gyengéden. Gabriele boldogsága határtalan volt. Talán ő volt az egyetlen, aki ünnepélyesen és izgatottan élte át a nap jelentőségét. Wendenburgnak azonban kedvét szegte Eva rosszulléte, bár ezt igyekezett palástolni. Bernhard pedig egyre csak a magányos lányra gondolt, aki egész este odafenn a szobájában vívta meg fájdalmas harcát saját szíve ellen. Még soha ennyire nem vágyódott utána, mint amikor Gabriele vőlegényeként ott ült, semmitmondó szavak mögé rejtve szíve ürességét.

Eva iszonyúan kínlódva virrasztotta át az éjszakát. Már tudta, hogy Bernhardot végleg elvesztette. De nemcsak ez töltötte el határtalan kétségbeeséssel. Bármilyen fájdalmasan érintette is ez a tudat, még kínosabb és ijesztőbb volt a „bácsi” szenvedélyes vallomása. Undorodott annak emlékétől, hogy nevelőapja a karjába kapta, és összecsókolta. Eva mindig szeretettel és tisztelettel nézett fel Wendenburgra. Jól ismerte szívjóságát és nemes lelkűségét. Azt is tudta, mennyi hálával tartozik neki. De a felismerés, hogy a feleségéül kívánja, heves ellenérzéssel és kétségbeeséssel töltötte el.

Képes volt Bernhardról lemondani, hogy Gabriele boldog legyen. Ha ők kerülnek össze, örök lelkiismeret-furdalás kínozta volna, hogy Gabriele miatta boldogtalan. Ezért beletörődik majd a házasságukba, bármennyire fáj is még. De ennél többet ne kívánjon tőle senki! Wendenburg felesége nem lehet, nem képes rá, soha. De akkor milyen minőségben élne tovább ebben a házban? Nem maradhat itt, amint tud, el kell mennie innen. De hová menjen? Ekkor jutott eszébe az anyja.

Végül is ő az egyetlen hozzátartozója. Mi lenne, ha felkeresné és megkérné, fogadja be, amíg valahol el tud helyezkedni?

Persze, az anyja szegény, de Evának volt néhány megtakarított márkája. Wendenburgtól kapott különféle alkalmakra pénzt, hogy kisebb vágyait teljesítse. Soha nem használta fel. Most jól jött neki nem kellett üres kézzel beállítani az anyjához. De hol az anyja? Berlin hatalmas nagy varos. Mindenképpen meg kellett tudnia valami ürüggyel az anyja címét.

Gabriele és az édesapja már a reggelinél ült, amikor Eva belépett. Horst Wendenburg felugrott. és elébe sietett. Megfogta a kezét, és aggódva nézett az arcába. Neki is rossz éjszakája volt, és lelkiismeret-furdalás gyötörte az előző napi viharos lánykérés miatt, ami láthatólag megviselte Evát.

Elhatározta, addig nem sürgeti a választ, amíg Eva magától szóba nem hozza.

Kezét az ajkához vonta, és kérőn nézett a lányra

– Hogy érzed magad, Eva?

– Köszönöm, a fejgörcsöm elmúlt.

– Én okoztam, bocsáss meg! Nem, ne is tiltakozz! Tudom, hogy megijesztettelek. De nyugodj meg, időt hagyok, hogy hozzászokj a gondolathoz, hogy a feleségem leszel.

Eva ellenállás nélkül tűrte, hogy a férfi a kezet fogja, és lesütötte a szemét. Szégyenkezett, amiért hazudnia kellett, de nem érezte magát elég erősnek egy újabb csatára. Nyugalomra volt szüksége, hogy előkészítse szökését a szeretett otthonból.

Horst udvariasan a reggelizőasztalhoz vezette, ahol leánya láthatóan feszengve fogadta őket. Eva kényszeredett mosollyal fordult Gabrieléhez, és a kezét nyújtotta.

– Még nem is tudtam az eljegyzésedhez gratulálni. Sok boldogságot kívánok!

Gabriele zavartan nézett fel rá. Úgy érezte, nyíltan ki kéne mondania, ami a szívét nyomja. Ólomsúllyal nehezedett rá a gondolat, hogy tulajdonképpen viszonoznia kellene Eva gratulációját, erre viszont képtelen volt.

– Köszönöm – mondta csak halkan.

A kisasszonyok igyekeztek élénken beszélgetni, mintha semmi sem történt volna, hogy a kínos helyzeten valahogy túlessenek. Nyomasztó hangulatban költötték el a reggelit.

Wendenburg korábban indult el Hattenfeldébe, mint máskor. Gabriele üdvözletét küldte Bernhardnak, és kérte apját, hogy már ebédre hozza magával, amit ő meg is ígért.

Miközben Eva ellátta – nyugodtan, mint mindig – háziasszonyi teendőit, Gabriele kiült a meleg napfényre, és ábrándozott. Eva az előző nap történtek után szorongott az első találkozástól Bernharddal. Szerette volna elkerülni, de tudta, amíg a házban van, ez lehetetlen. Tartott a fiatalember kutató, szemrehányó tekintetétől. Vajon érezteti-e majd vele a megvetését? Eva a szívére szorította a kezét, és lehunyta a szemét.

Nyugalom! Csak senki ne lássa, mi megy végbe benne. Amikor a házimunkával végzett, kiment Gabrieléhez. Szótlanul nekitámaszkodott a terasz korlátjának, és kinézett a kertbe.

Gabriele nem mozdult, meg sem szólalt. Máskor bezzeg nem hallgattak, ha együtt voltak,

Eva ekkor döbbent rá, mi mehet végre Gabriele lelkében: minden bizonnyal a leendő mostoháját látja benne. Mit gondol vajon róla? Tulajdonképpen nagyon jól tudta mit érezhet Gabi. Nem lehet róla túl jó véleménnyel. Lassan fogadott húga felé fordult.

Tekintetében azonban volt valami, amitől Gabriele szíve elszorult. Hirtelen megértette, mennyit kínlódhatott barátnője. Felugrott, és átölelte Evát.

– Eva, drága Eva, bocsáss meg, csúnyán viselkedtem! Ne haragudj! Nézd, olyan hirtelen jött minden. Nem bírom felfogni, hogy te papa menyasszonya vagy. De…

Eva gyengéden befogta a száját.

– Hallgass, kicsi Gabi! – szólalt meg gyengéden, és mélyen a szemébe nézett. – Semmi nem árnyékolhatja be friss boldogságodat. Nagyon is éltelek. De bízz bennem, hidd el, nem leszek érdemtelen a szeretetedre!

Amikor délben Bernhard megjött a gyárból, előbb csak Gabival találkozott. Menyasszonya boldogan kacagva ugrott a nyakába. Eva jobbnak látta, ha nincs jelen ennél a bensőséges jelenetnél, így csak később jött be.

Az asztalnál sem nézett Bernhardra. Csak egy futó pillanatra találkozott a tekintetük. A fiatalemberé fájdalmasan vádló volt, a lányé azonban olyan üres és merev, mint akinek meghalt a lelke.

Éppen ez rázta meg mélyen Bernhardot. Fájdalom és kétségbeesés tusakodott benne, miközben Gabriele mellett ült, és elhalmozta figyelmességgel, ahogy azt egy menyasszony a vőlegényétől elvárhatta.

Gabriele és Bernhard eljegyzésére estélyt akartak adni a villában. A meghívókat az eljegyzési értesítésekkel együtt postázták. Evának ez sok munkát adott, és örömmel vetette bele magát. Mennél több elfoltságra vágyott, hogy visszanyerje a lelki egyensúlyát. Látszólag közömbösen beszélte meg a tennivalókat Wendenburggal és Gabival.

Csak Bernhard hallgatott. Titkon azonban szüntelenül Eva édes, sápadt arcát fürkészte. Nem tévesztette meg a lány látszólagos nyugalma. Imádott szerelme arca jelentősen megváltozott az eltelt napokban, a fájdalom még komolyabbá, még érettebbé tette.

Az ifjú szenvedett, de volt benne valami ádáz elszántság is. Látta, hogy a ány mindenáron fel akarja venni sorsa ellen a küzdelmet. És akkor pont ő mutatkozzon gyengének?

Kihúzta tehát magát, és lerázta magáról a bénító kétségbeesést. Ugyanakkor titkos vágy öntötte el a lelkét: még egyszer négyszemközt beszélnie kell Evával. Tőle akarta a teljes igazságot hallani. Mondja a szemébe, miért tette ezt vele! Bizonyosságra vágyott, hogy elfogadhassa azt, ami elkerülhetetlen.

Ebéd után a jegyespár kisétált a parkba. Eva utánuk nézett, aztán visszafordult, és odament a kandallónál üldögélő Wendenburghoz.

– Megadnád az anyám címét? – kérdezte a lehető legnyugodtabban.

A férfi meglepődve nézett fel rá.

– Mit akarsz tőle, Eva?

Bár a torkában dobogott a szíve, Eva megőrizte nyugalmát.

– Magam akarom megírni neki, hogy… milyen változás következett be az életemben.

Horst megfogta Eva kezét, és megcsókolta.

– Nem akarod ezt inkább rám bízni? Nem nézem jó szemmel, ha kapcsolatba kerülsz vele.

– Mégiscsak az anyám – mondta halkan a leány.

– Emlékeztetnem kell rá, hogy szívtelenül nyomorban hagyott benneteket az édesapáddal?

Eva fájdalmasan mosolygott.

– Nem kell, hogy emlékeztess rá, nem felejtettem el. De én sem viselkedtem soha úgy vele, ahogy gyermekétől elvárhatta volna, meg sem próbáltam közeledni hozzá.

– Nem is volt rá méltó.

– Meglehet, de kérlek, add meg a címét! Tudom, hogy megvan neked.

A férfi egy pillanatig habozott, majd egy lapot tépett ki a noteszéből, és felírta rá.

– Tessék. Nem akarom visszautasítani az első kérést, amelyet menyasszonyomként intéztél hozzám. De fogadd meg jóindulatú tanácsomat, és ne lépj kapcsolatba ezzel a nővel! Amint megtudja, hogy egy tehetős ember menyasszonya vagy, ki akarja majd használni a helyzetet, hogy pénzt könyörögjön ki tőled. Most sem mondtam volna semmit róla, ahogy eddig sem, de kénytelen vagyok óvni tőle. Hidd el, nem érdemli meg, hogy megemlékezz róla.

Eva lassan elvette a cédulát a címmel, boldogan, hogy elélte a célját.

– Talán csak boldogtalan, nem rossz. Korábban kellett volna már törődnöm vele. Talán szűkölködött, amíg nekem itt mindenem megvolt.

Horst elmosolyodott, és gyengéden megsimogatta Eva haját.

– Ne aggódj, édes szívecském! Nem tévesztettem szemem elől anyádat. Mindig volt valami állása, és az csak a javára szolgált, ha takarékoskodnia kellett. Mostanra persze már hanyatlóban van a szerencsecsillaga, és el is határoztam, gondoskodom róla. Ha az igényeit alárendeli a józan ész követelményeinek, gondtalanul élhet. De érd be ennyivel! Bízzál rám mindent! Hidd el, nem akarom, hogy igazságtalanságot kövess el! Ezek után írsz neki, vagy sem?

Eva összeszorította a száját, és elnézett Horst feje fölött.

– Nem, írni nem fogok neki – mondta halkan.

A férfi nem bolygatta tovább a kérdést. Evának azonban nehéz lett a szíve. Az, amit az anyjáról hallott, nem bátorította arra, hogy felkeresse, de más kiutat nem látott.

Horst kiült vele a teraszra. A szeme sarkából figyelte a magába süppedt, merengő leányt, nem sejtve, hogy éppen szökési tervét fontolgatja. A napfény szépséges, mélabús arcába hullott. Szemének meleg fénye kialudt.

A férfi szíve összeszorult. Ilyen az a mátka, aki boldog bizalommal várja napsugaras jövőjét párja oldalán? Felidézte azt az órát, amikor a szenvedélytől elvakulva megvallotta szerelmét. Eva nem utasította ugyan vissza, de csak tűrte csókjait, nem viszonozta.

Kezét a szemére szorította. Iszonyú félelem kerítette hatalmába.

Lehet, hogy a leány nem is szereti? Elképzelhető, hogy csak hálából menne hozzá, mert látja, hogy ő milyen szerelmes belé? Lehet, hogy Eva retteg a jövőtől mellette? Nem, ez lehetetlen. Bármennyire is szereti Evát, nem engedheti, hogy a lány feláldozza magár érte. A szenvedély nem alacsonyíthatja le annyira, hogy ezt elfogadja.

Megint félve, kutatva nézett rá. Egyszerre szörnyen öregnek érezte magát. Nem igazságtalanság tőle, ha ezt a fiatal lányt saját előre vénségéhez láncolja? Nem, ezt akkor sem teheti meg, ha Eva úgy akarná.

Két nappal később Eva lassú léptekkel járta végig a parkot még egyszer, utoljára. Titkon mindent előkészített már a szökésre. Kézitáskába csomagolta a legszükségesebb ruha-és fehérneműt. Gabriele eljegyzését a közeli napokban tervezték megtartani. Senkinek sem tűnt fel tehát, amikor Eva bejelentette, hogy bemegy a szomszéd városba bevásárolni az ünnepségre. Mindent pontosan eltervezett már. A szükséges beszerzéseket elintézi, és hazaküldeti Hattenfeldébe, hogy teljesítse a kötelességét. Ő azonban nem megy visz-sza, hanem a déli gyorsvonattal Berlinbe utazik, hogy még világosban érjen oda, és azonnal felkereshesse az édesanyját.

Szomorú szemmel járta végig kedves helyeit, melyeket gyerekkora óta olyannyira szeretett. Végül megállt, s egy fának támaszkodott. Innen rálátott a házra. A fehér falak itt-ott áttünedeztek a már őszies színpompába öltözött lombokon.

Odabenn ül együtt apa és leánya, és Bernhardra várnak. Talán azóta már meg is érkezett. Eva keservesen felsóhajtott. Ám a következő pillanatban ijedten rezzent össze, mert hirtelen felbukkant előtte Bernhard Gerold.

Perceken keresztül szótlanul néztek farkasszemet.

Eva megremegett, egy fatörzshöz kellett támaszkodnia. Bernhard megindult felé. A lány mintegy védekezően felemelte a kezét.

A férfi azonnal megtorpant, és kissé keserűen elmosolyodott.

– Nem kell visszautasítania, magamtól is tiszteletben tartom azokat a korlátokat, melyek az apósom menyasszonyától elválasztanak - szólt maró gúnnyal.

Eva a férfi szavai hallatán ismét megremegett, mintha fizikai fájdalom érte volna. A vér kiszökött az arcából. Csak kerekre tágult, komoly szemét nem vette le Bernhardról, mintha így akarná örök időkre emlékezetébe vésni a vonásait.

– Miért tetted ezt velem? - kérdezte rekedten Bernhard. Eva egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy ne lássa a férfi meggyötört, égő tekintetét. Később újra felnyitotta, és egyenesen Gerold szemébe nézett. De nem válaszolt. Keze lehanyatlott.

– Bocsásson meg, fájdalmamban azt sem tudom, mit teszek. Azt reméltem, elnyerhetem a szerelmét. A tekintete ezt sugallta, és én hittem szavak nélküli üzenetének. Arculcsapásként ért, amikor Wendenburg menyasszonyaként a karjaiban találtam. Az a pillanat olyan útra terelte az életemet, amelyre különben szabad akaratomból sohasem léptem volna. Jól tudja, hogy a boldogságomnak ezzel vége. Egy percig azt hittem, hogy hideg számításból eladta magát Wendenburgnak, és ez a szerencsétlen perc döntötte el az életemet. Amikor magamhoz tértem, már késő volt. Eva, miért tette ezt velem? Már tudom, hogy nem hideg fejjel és számításból, de kérem, könyörgök, árulja el az okát.

A férfi szavaiból olyan mély fájdalom áradt, hogy Eva majdnem felkiáltott tehetetlen kínjában.

– Hallgasson el, kérem, ne folytassa!

– Nem hallgatok, és senkire sem leszek tekintettel. Legalább tisztán akarom látni, miért omlott össze a boldogságom. Engedte, hogy azt higgyem, viszontszeret, most tehát számadással tartozik. Istenemre, addig el nem engedem innen, amíg meg nem mondja, miért tette. Történjen bármi, nem engedem.

A lány reszketve felegyenesedett, és különös tekintetet vetett a férfira. Bernhard elszánt szavai mégis boldoggá tették, hiszen azt mutatták, mennyire szereti.

Nem hátrálhatott azonban meg, ha már úgy döntött, hogy feláldozza magát. Nyugalmat kényszerített magára.

– Miért? Mert így kellett történnie. Mi csak mások boldogtalansága árán lehettünk volna boldogok.

Bernhard felnyögött.

– Gabriele kedvéért, igaz? Mert azt mondta magának, hogy belehal, ha nem lehet az enyém. Azért áldozott fel kettőnket, hogy lerója háláját Wendenburgék iránt. Azért, hogy Gabinak látszatboldogságot teremtsen. Igaz?

– Igen, így van - felelte Eva halkan, de határozottan. Bernhard erre nyugodtabban folytatta:

– Nem kérdem, joga volt-e két embert boldogtalanná tenni egy harmadik kedvéért. Csak még egy kérdésemre feleljen: nem lett volna elég, ha kikosaraz? Ráadásul azonnal a kezét kellett nyújtania egy férfinak, akit nem szeret? Eva, tisztában van vele egyáltalán, milyen gyötrelmet vállalt? Egy férfi köthet házasságot szerelem nélkül, a lelke nem sérül tőle, de egy nő nem. Miért jegyezte el magát Wendenburggal, Eva? Csak ezt az egyet mondja még meg! Ha ezt tudom, mindenben alkalmazkodom a döntéséhez, kiveszem a részem az áldozatvállalásából. Gabrielét a feleségemként tisztelem és becsülöm majd, hogy ne is sejtse, a szívem másé. De segítsen, hogy megnyugodjak, hogy képét tisztán őrizhessem meg a szívemben, hogy ne kételkedjek önben! Érzem, hogy képes megnyugtatni, ha nyíltan, őszintén beszél velem. Miért jegyezte el magát Wendenburggal?

Eva fellélegezve simította hátra a haját, majd határozottan így szólt:

– Holnap választ kap a kérdésére, a legvilágosabb, legmegnyugtatóbb választ, amit csak kívánhat. De cserébe ígérje meg, hogy igyekszik a lehető legjobban kiaknázni saját javára a sorsa ilyetén fordulatát. Mi ketten együtt nem lehettünk boldogok, örökké beárnyékolta volna életünket a más boldogtalansága. A legnagyobb boldogság nem adatott meg nekünk, le kell róla mondanunk. Gabriele kimondhatatlanul szereti önt, kedves és jó teremtés. Hű felesége lesz. Gondolja csak meg, milyen lehetőséget biztosít önnek ez a házasság! Sok ember sorsa függ majd öntől, és sok embernek adhat kenyeret és megélhetést. Az élet sok szépet és jót nyújthat önnek. ígérje meg, hogy leküzdi a fájdalmat, amelyet én okoztam!

Bernhard megragadta a kezét.

– Ne aggódjon miattam, Eva! Bárcsak én lehetnék ugyanilyen nyugodt a jövője felől! Házassága elviselhetetlen bilincs lesz, higgye el. Nekem pedig végig kell majd néznem, hogyan pusztul bele. Ezt fogom a legnehezebben elviselni.

Eva hosszú, jelentőségteljes pillantást vetett a férfira. Bernhard csak másnap értette meg, mit jelentett ez a különös tekintet.

– Menjen most be a házba! Gabriele és Horst bácsi már várják! Ne kérdezzen többet, úgysem felelek. Menjen, Bernhard, Isten vele, mi soha többet nem fogunk négyszemközt beszélni. Isten áldja, sok szerencsét! Úgy fogok imádkozni a boldogulásáért, mint a magam lelki üdvéért!

– Eva, igazán nem lehetünk együtt boldogok? Csak egy szót szóljon, és dacolok az egész világgal!

A leány fájdalmasan megrázta a fejét, és intett a férfinak, hogy menjen. Fogytán volt az ereje. Hátat fordított, és elindult a park belseje felé. Bernhard meredten bámult utána, de nem mozdult. Eva még egyszer visszanézett rá. A lenyugvó nap szikrázó fénybe burkolta alakját, haja aranykoronaként ragyogott fel.

Végül kilépett a látóköréből. Bernhard vágyálmaiban később gyakran tűnt fel ilyen varázslatos fényalakban, ahogy akkor, utoljára látta.

Wendenburg másnap a szokottnál korábban jött haza az üzemből. Valami titkos nyugtalanság űzte haza.

A parkban Gabriele jött elé.

– Eva nincs itt? – kérdezte azonnal.

– Nem, papa, mindjárt reggeli után a városba utazott bevásárolni. A kocsi már kétszer hiába ment érte az állomásra. Biztosan elhúzódott a beszerző körút.

Wendenburg az órájára nézett.

– Akkor magam megyek elé a következő vonathoz. Ezzel meg kell érkeznie.

Elindultak a ház felé. Az autó éppen akkor állt ki a garázsból. Wendenburg közölte a sofőrrel, hogy ő is kimegy a pályaudvarra, majd bement a házba készülődni. Ahogy belépett, a szobalány levelet adott át neki. Egy küldönc hozta.

Azonnal megismerte Eva írását. Rossz érzés kerítette hatalmába. Gabival kiüzent, hogy a sofőr induljon el nélküle, mert még valamit el kell intéznie. Ezután bement a szobájába. Érezte, hogy ebben a levélben nagyon rossz hír van, és egyedül akart lenni, amikor elolvassa.

Íróasztalánál a székébe hanyatlott. Tétova kézzel bontotta fel a borítékot, és olvasni kezdte a levelet:

„Kedves, tisztelt Horst bácsi!

Engedd, hogy újra így nevezzelek, engedd, hogy mint mindig, úgy forduljak nehéz szívemmel hozzád, mint szereteti, jóságos apámhoz! Nagy fájdalmat kell neked okoznom, és ez annyira fáj, de nem tehetek mást. Hidd el nekem!

Nem lehetek a feleséged, kedves Horst bácsi, mindig csak gyermeki szeretetet és tiszteletet tudok érezni irántad. Túlságosan nagyra becsüllek ahhoz, hogy hazugsággal a szívemben a feleséged lehessek. Ne haragudj rám, annyira szomorú vagyok, hogy ezt meg kell mondanom.

Nem térek, többé vissza a házadba, ahol annyi boldog órát éltem át. Köszönet neked minden egyes boldog óráért! Még ma az anyámhoz utazom, és megkérem, fogadjon be, amíg állást találok. Szerencsére egészséges vagyok, és dolgozni akarok, hogy megkeressem a kenyeremet.

Te nagy jóságodban talán visszahívnál, és azt mondanád: „Gyere haza, ne legyél a feleségem, hanem újra a szeretett gyermekem.” Tudom, Horst bácsi, megtennéd. És éppen mert tudom, és nem akarok veled feleslegesen vitatkozni, meg kell kérjelek, hogy ne tedd! Meggyónom neked, miért nem, de kérlek, zárt szívedbe vallomásomat! Csakis neked szánom bizonyítékul, hogy nem térhetek, vissza.

Szeretem Bernhard Geroldot, Gabriele vőlegényét, régóta szeretem, és nem lehetek tanúja házasságuknak.

Most már megértesz, kedves Horst bácsi, tudod. miért nem lehetek a feleséged: Csak a lelkem nagy szorultságában árultam el neked a titkomat. Te a kebledbe zárod, és mindenekelőtt Gabinak nem árulod el, nehogy beárnyékolja a boldogságát.

Amikor megkérted a kezem, a rémülettől teljesen megzavarodtam, mert sohasem vettem észre, hogy más szemmel nézel rám, mint gyermekedre. És ekkor jött Gerold, és megkérte tőled a lányod kezét. Ekkor majd eszemet vesztettem a fájdalomtól, és csak arra vágytam, hogy egyedül maradjak szenvedésemmel. Így történt, hogy meghagytalak tévedésedben. Mindjárt tudtam, hogy ezek után el kell hagynom a házad. Hallgattam, amíg ott voltam, mert képtelen lettem volna ezt szemtől szemben bevallani neked.

Most, hogy mindent tudsz, ugye belátod, hogy nem térhetek vissza? Engedd, hogy még egyszer szívem egész melegével bocsánatodat kérjem, és írj néhány megbocsátó szót! Gabriele számára az íróasztalom bal fiókjában hagytam egy levelet. Olvasd el, mielőtt odaadod, hogy tudd, mivel indokolom meg szökésemet! A cselédeknek azt mondhatod, hogy az állomáson kaptam egy táviratot az anyámtól, beteg és látni kíván. A holmimat ugye utánam küldöd?

Még egyszer: bocsáss meg, és ne haragudj,

örökké hálás Evádra.”

Horst Wendenburg soká ült a levélre hajolva. Nehezen szedte a levegőt, a levelet tartó keze remegett. Ebben az órában örökre eltemette magában a vágyat, hogy még egyszer visszahódítsa fiatalságát. Nem is próbált küzdeni a ránehezedő fájdalom ellen. Talán így lesz a legjobb. Egyszerre gyászolta önmagát, és sajgott a szíve Eváért. Ó, szegény gyermek, mennyit szenvedhetett!

Igaza van, ide nem hozhatja vissza. Ám még kevésbé hagyhatja annál az asszonynál, aki nem méltó rá, hogy az anyjának nevezze magát. Nála olyan veszélyek leselkednek rá, amelyeket Eva tisztaságában fel sem ismer.

Mielőbb gondoskodni akart róla, hogy Eva más környezetbe kerüljön, de hirtelen nem jutott eszébe semmilyen elfogadható megoldás. Először meg kell nyugodnia, és túl kell tennie magát az őt ért csapáson. Pillanatnyilag egyet tehet csak, pénzt kell küldenie a leánynak, ugyanis nem lehet sok pénz nála.

Tapasztalatlanságában nekiszalad az ismeretlen nagyvilágnak, hogy bátran felvegye a harcot az élettel. Hamar fel fogja ismerni azonban, hogy ehhez nincs elég ereje, hacsak ő a távolból nem tartja fölé óvó kezét!

Az idősödő férfi végül lassan, nehézkesen felállt, és átment Eva szobájába, hogy elhozza Gabriele levelét. Közölnie kellett vele Eva szökését. Bernhardnak is meg kell tudnia, ha eljön. Sejtette-e, hogy Eva szereti őt? Aligha, a szerelmesek vakok mások érzései iránt, ezt saját magán tapasztalta.

A jelzett helyen megtalálta a levelet, és átolvasta:

„Kedves kis Gabi!

Apádtól nyilván értesültél, hogy a házatokat őreikre elhagytam. Hiszen alig bírtad, felfogni, hogy apád feleségül akart venni. Lásd, én sem bírtam, és úgy megijedtem, hogy az első pillanatban tiltakozni sem tudtam. És akkor Gerolddal együtt betoppantatok, és nem akartam a jelenlétetekben az én kedves Horst bácsimat megszégyeníteni. De rögtön tudtam, hogy el kell mennem tőletek. Most még kedvesebben, gyengédebben kell bánnod apáddal, ugye tudod? És meg kell kérned, hogy bocsássa meg a hálátlanságomat.

Isten veled, Gabikám, légy boldog, és ne felejts el egészen! Én mindig úgy szeretlek majd, mint drága húgomat. És tolmácsold Bernhard Geroldnak is utolsó üdvözletem! Legyetek boldogok!

Maradok örökké hűséges

Evád”

Horst a levéllel a kezében lejött a lépcsőn, és az előcsarnokban találkozott a jegyesekkel. Lánya nyugtalannak látszott.

– Képzeld, papa, most érkezett Bernharddal együtt a kocsi vissza a pályaudvarról. Eva most sem jött meg. Ilyen soká még nem maradt el. Csak nem történt valami baja?

Wendenburg bekísérte őket a szomszédos szobába. Bezárta az ajtót maga mögött, mert kinn állt az egyik szolgáló, aki a szobanövényeket rendezgette az előcsarnokban. Ezután a lányához fordult.

– Eva nem jön vissza, Gabi. Ebben a levélben megtalálod rá a magyarázatot. Kérlek, közöld Bernharddal is a szükségeset, és… bocsássatok meg nekem! Szeretnék még egy órára kimenni a levegőre.

Átadta a lányának a levelet, és sietve távozott. Gabi értetlenül nézett utána.

– Mit jelent ez? Bernhard, te érted?

Gerold összerezzent Wendenburg szavaira. A szemében egy kérdés égett. A kandallónak támaszkodott, és nyugtalanul nézte a levelet Gabi kezében.

– Itt történt valami – rebegte Gabi ijedten.

– Olvasd el a levelet, Gabi, abban van a magyarázat – szólt Bernhard rekedten. A leány gyorsan szétnyitotta a levelet, és átfutotta a sorokat.

– Uramisten! Eva elment, örökre! Tessék, Bernhard, olvasd el te is! Jaj, szegény, drága Evám, igazságtalan voltam hozzád!

Gabriele csendesen sírdogált. Bernhard magához ölelte. Meghatotta menyasszonya érző szíve. Égő szemmel olvasta el maga is Eva sorait. Most kapta meg a választ, amelyet a leány előző nap ígért neki.

Immáron minden világos volt, Eva alakja pedig tisztán, makulátlanul ragyogott. Forró, vágyódó szerelem lángolt fel ismét a fiatalember szívében. A lány tehát bátran nekivágott az ismeretlennek, és itt hagyott mindent, biztonságot adó otthont, fényes partit és jólétet, mert nem akart hazugságban élni.

VIII.

Eva megérkezett Berlinbe. Taxiba ült, és megadta anyja címét a sofőrnek.

Lehunyt szemmel dőlt hátra az ülésen. Kimerült volt, és nyomorultul érezte magát. Soká tartott, mire az autó megállt egy nagy bérkaszárnya előtt, amilyenből meglehetősen sok volt Berlinben. A ház csúf, sötét sikátorban állt. A homlokzata dísztelen, piszkos szürke volt.

Eva aggodalmasan nézett fel. Lassan kapaszkodott fel a szűk lépcsőn a harmadik emeletre.

A folyosón három lakásajtót pillantott meg. Lassan betűzte ki a névtáblákat és a rajzszöggel felerősített névjegyeket az ajtók fölött. Az egyiken az anyja nevét találta: Charlotte Grabow, színésznő.

Eva szíve hangosan vert. Egy darabig csak álldogált a bezárt ajtó előtt, és igyekezett összeszedni magát. Végre meghúzta a csengőt.

Meglehetősen soká tartott, míg bentről csoszogó léptek közeledtek. A kis kerek kémlelőnyíláson kilesett valaki. Aztán belül megcsörrent a biztonsági lánc, és az ajtót résnyire nyitották. Csontos, kopott öregasszony jelent meg a nyílásban.

– Mit óhajt, kisasszony? – kérdezte zsémbes hangon.

– Beszélhetek Charlotte Grabow asszonnyal?

A vénasszony végigmérte Evát, aztán szélesebbre tárta az ajtót. A fény belülről ráesett a jövevényre.

– Azzal? Megnézem. Várjon mán kicsinyég!

Becsapta maga mögött az ajtót, és eltűnt. Kis idő múlva visszajött.

– Idehaza van a művésznő, de húzza a lóbőrt. No hiszen, kapnék én, ha felkölteném! Na, gyűjjön be és várja meg, ha jólesik!

Eva engedelmeskedett a felszólításnak. A vénség körülményesen visszarakta a biztonsági láncot, aztán kinyitott egy ajtót.

– Tessen, itt üljön le! Ez a Grabow művésznő szalonja. A szomszéd szobában durmol a díványon. Ha akarja, költse föl! Engem mindennek lehordana, ha fölébreszteném.

Ezzel kiment. A fiatal lány félénken szétnézett ebben a „szalonban”. Közepes nagyságú, kétes tisztaságú helyiség volt. Egy vörös plüss ülőgarnitúra állt benne, egy piros terítővel letakart kerek asztal, néhány szék, egy kis barokk pamlag és egy pohárszék. Utóbbin olcsó, vásári dísztárgyak, valamint bekeretezett fényképek egy hölgyről, különféle jelmezekben és pózokban.

A két ablakot olcsó, vörös pamutszövet függönyök keretezték, a tetejükön piszkos tüll rátétellel.

Az asztalon karcsú üvegvázában néhány rózsa hervadozott. Mellette egy lornyon hevert, egy pár elnyűtt kesztyű és egy üvegtálban néhány olcsó hamis ékszer. Minden arról árulkodott, hogy itt egy nő vetkőzött le, hanyagul szétdobálva holmiját.

A szoba levegője olyan áporodott volt, hogy Evának nehezére esett a lélegzetvétel. Mélyen felsóhajtott, és maga mellé, a földre tette kézitáskáját. Egy darabig nyugodtan várakozott, aztán köhécselni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet. Semmi sem mozdult.

Nem bírta már tovább elviselni a várakozást. Odament a szomszéd szoba nyitott ajtajához: egy asszony feküdt pongyolában a díványon. Éppen akkor ült fel álomittasan. A fiatal lányt észrevéve ijedten ugrott fel.

– Mit akar itt? Hogy jutott be? – kiáltotta, kócos haját az arcából kisimítva.

Eva leírhatatlan érzéssel nézett a nőre. Szívében ellentétes érzések hadakoztak, és bár megpróbálta leküzdeni, ellenszenv, sőt iszonyod ás fogta el az anyjával szemben. Ha Horst bácsi intelmei ellenére élt volna benne még valami halvány remény, hogy anyjánál menedékre talál szorongatott helyzetében, az első benyomás máris megfosztotta ettől.

Felelni akart az anyja kérdésére, de összeszorult a torka. Csak amikor Charlotte Grabow közelről mustrálni kezdte rövidlátó szemével, és még egyszer megkérdezte, mit akar, akkor sikerült megszólalnia:

– Én vagyok Eva Grabow.

Az asszony meghökkent, Evára pislogott, és láthatóan nem tudta, mit mondjon, és mit gondoljon. Teljesen kábultan lépett ki a hálószobából, felemelte a lornyonját, és a szeme elé tartotta. Megdöbbent képet vágott.

– Eva Grabow… Eva Grabow, az nem lehet… csak nem a… lehetetlen!

Eva visszanyerte a nyugalmát.

– De, Eva Grabow vagyok, a lánya, A lányod… – mondta.

Charlotte Grabow végre felfogta. Eva leolvasta az arcáról, hogy a lánya látványa inkább döbbenetet váltott ki belőle, mint örömteli meglepetést. Fogalma sem volt, hogyan viselkedjen. Nyilván mégis ráébredt, hogy valami örömfélét illene mutatnia, és amikor ez tudatosodott benne, gyorsan úrrá lett a helyzeten. Az életben mindig jobb színésznő volt, mint a világot jelentő deszkákon. Kitárt karral lépett Eva elé.

– Gyermekem, leányom,rég látott egyetlenem, akitől a kegyetlen sors elszakított! Üdvöz légy! Ó, istenem, hogyan is lehet ilyen nagy lányom?! El sem hinnék az emberek. Mindig aranyos kislánynak képzeltelek el. Most pedig, tessék! Egy szépséges, komoly hölgy áll előttem! Hozott isten szerény otthonomban! Te persze sokkal jobb környezethez szoktál. Mindig azzal vigasztalódtam, amikor nélkülöznöm kellett, hogy neked jobb életed van, mint szegény anyádnak. Be kell érned azzal, amit nyújtani tudok, kedves gyermekein. De igazán kedves, hogy egyszer felkeresel. Igen, a természet szava erősebb nálunk. Gyakran annyira hiányoztál! Nemde, átutazóban vagy Berlinben?

Maga mellé vonta Evát a díványra.

Evában ezek a roppant szentimentálisan előadott szavak sem keltettek melegebb érzéseket. Csak fokozódott a szorongása.

– Nem átutazóban vagyok itt. Azért jöttem Berlinbe, hogy felkeresselek, és megkérjelek, fogadj be egy időre.

– Fogadjalak be? – Charlotte feldúltan kapta szeme elé a lornyonját. – Hogyan értsem ezt, gyermekem? Csak nem egyedül, kíséret nélkül utaztál?

– De, egészen egyedül. Nevelőapám tudta nélkül. Mindjárt elmondok mindent, hogy értsd a helyzetet. Horst bácsi feleségül akar venni. Nem lehetek a félesége. Erre megszöktem, idejöttem hozzád. Nem volt semmi más ötletem. Kérlek, fogadj be, amíg állást találok.

Grabow asszony megdöbbenve csapta össze a kezét.

– Istenem, milyen könnyelműség! Elment az eszed? Ilyen dúsgazdag ember elől elszaladni, ha a kezével akar megajándékozni! Ezt nem gondoltad komolyan? Állást keresel, amikor úgy élhetnél, mint egy hercegnő! – Féktelenül hahotázott, majd így folytatta: – Úristen az égben, csak nem szalasztottad el a szerencsédet ezzel az ostobasággal? Ha Wendenburg megharagudott, elképzelhetetlen mi vár rád! Csak gondold végig, mit akarsz eldobni magadtól! Ha a felesége vagy, dúskálhatsz az élet javaiban, uralkodhatsz, ahelyett, hogy szolgálnál. És mi mindent tehetnél sorsüldözött anyádért! Egek ura, hogy ülhetsz itt ilyen érzéketlenül! Úgy látszik, érzelgős bolond vagy, Ezt apádtól örökölted. Érdekes, mennyire hasonlítasz rá. Istenem! Magamon kívül vagyok az izgalomtól, egészen elvesztettem a fejem. Hogy tehetted ez? Idáig jól ment a sorod, fogalmad sincs róla, mi a szegénység. Nézz körül nálam! Itt húzom meg magam, ebben a méltatlan környezetben, és még örülhetek, ha a házinéni nem dob ki, mert tartozom neki a lakbérrel. Sejtelmed sincs róla, mit kell egy nőnek szenvednie, ha másoktól függ. Térj észre, azonnal fordulj vissza, eredj haza Wendenburghoz, és esedezz a bocsánatáért! Talán nem késő, talán visszafogad még. De siess! Nem engedem, hogy vakon a vesztedbe rohanj! – Kimerülten hagyta abba a szónoklatot.

Eva komoly, nyugodt tekintettel nézett az anyja megránduló arcába.

– Mindent meggondoltam, és nem térek vissza Wendenburgékhoz. Azt hiszed, hálátlanul megszöktem volna onnan, ha egyetlen lehetőség is kínálkozott volna a maradásra?

– Ostobaság, egy szegény lánynak nem szabad elszökni a gazdag kérő elől. Megismétlem, nem engedem meg, hogy ilyen jóvátehetetlen ballépést kövess el! Azonnal megsürgönyözöm Wendenburgnak, hogy itt vagy, és vissza fogsz hozzá térni. A legjobb, ha érted jön. Hálás lesz nekem, ha észre térítelek.

– Ne fáradj, anyám. Horst bácsi tudja, hogy nálad vagyok.

– Közölted vele?

– Igen, mindent megírtam neki, és éppen ő lesz az, aki nem kívánja, hogy visszatérjek hozzá.

– Uramisten! Hát mit követtél el, hogy nem akar viszontlátni?

– Semmit, csak az igazat írtam meg neki, hogy nem lehetek a felesége, és téged kérlek meg, hogy fogadj be átmenetileg.

Charlotte Grabow felugrott, és izgatottan fel-alá futkosott a szobában.

– Hát ez remek! Ez nagyszerű! A bácsikád ezt majd rajtam fogja megtorolni. Éppen most, amikor ilyen nyomorban vagyok! Hónapok óta nincs szerződésem, és a napokban akartam hozzá fordulni segítségért. Most természetesen elutasítja majd a kérésemet.

– Anyám, csak nem akarsz megint alamizsnát koldulni Horst bácsitól? – kiáltotta ijedten Eva.

megvonta a vállát.

– Miért ne? Mire jók az ember gazdag rokonai? Wendenburg apád unokafivére volt. Kérlek szépen, ne gyere nekem ezekkel az álszent szólamokkal. Az én helyzetemben az ember nem engedhet meg magának ilyen ostobaságokat. Koldusszegény vagyok, és most éppen nem tudom, miből fogok a legközelebbi napokban élni, és miből fizetem ki a lakbért. Neked sejtelmed sincs arról, hogyan kell a magamfajtának a betevő falatért is megküzdenie! Egek ura, mit kell az egyetlen gyermekemtől elviselnem! Nem, ezt nem tűröm. Annyit mondok: fordulj sarkon, térj vissza azonnal Wendenburghoz!

Eva rezzenéstelen arccal hallgatta végig anyja kitörését.

– Nem. anyám, soha!

Charlotte felfortyant.

– Ne nevezz még anyádnak is! Még csak az kéne, hogy valaki meghallja! Nem érted, hogy abban a pillanatban lőttek a karrieremnek a színházban, amint kiderül, hogy felnőtt leányom van? Nekem fiatalnak kell látszanom. Már csak éppen az hiányzik, hogy a lányomnak add ki magad!

Evának amúgy is nehezére esett ezt a nőt anyjának nevezni. Megborzadt kőszívétől. A legszívesebben felállt volna, hogy elszaladjon, ameddig a lába viszi, csakhogy mennél messzebb kerüljön tőle. De hová menjen?

Nem sokat várt az anyjával való találkozástól, ám ez a fogadtatás a legborúsabb elképzelésein is túltett.

– Ha nem akarod, nem nevezlek anyámnak. Kérlek, beszéljük meg a dolgokat nyugodtan, józanul! Van pár száz márka nálam. Gondolom, ez néhány hétig fedezi kettőnk költségeit. Közben majdcsak találok valami állást. Horst bácsinak pedig én magam írok, hogy megkérjem, támogasson, amíg új szerződést nem találsz.

Charlotte gúnyosan felkacagott.

– Kikosarazott kérők nem szoktak nagylelkűek lenni.

– Horst bácsi nemes lelkű, jóságos ember.

– És mégis elszaladsz tőle.

– Igen, mégis. Ebből is láthatod, milyen komoly az elhatározásom.

Az asszony sóhajtva egy székre ereszkedett. Eva megjegyzése a pénzről lecsillapította felháborodását. Lázasan törte a fejét, hogyan húzhatna hasznot ebből a váratlan fordulatból. Végül ismét felvette a lornyonját, és tetőtől talpig végigmustrálta a lányát.

– Kétségtelenül igazi szépség vagy, méghozzá abból a fajtából, akire buknak a férfiak. Wendenburgnak kétségtelenül jó az ízlése.

Eva összeráncolta a homlokát, és elvörösödött.

– Kérlek, hagyd ezt! A szépségem eljövendő életutamon inkább teher lesz, mint előny.

Charlotte megcsóválta a fejét.

– Úgy látszik, hihetetlenül fellengzős nézeteid vannak. Egy szép nő, különösen, ha okos is, mindig előnyt élvez egy csúnya nővel szemben. De jó, hagyjuk ezt most! Mennyi pénzed van?

– Háromszáz márka.

– Hm, ez persze kevés, ha meggondolja az ember, hogy egy többszörös milliomos házából jössz. Nem sok hasznot tudtál húzni a helyzetedből. De azért több a semminél. Adj belőle száz márkát, hogy kifizethessem a szállásadónőmet! Meg kell fizetnem a jóindulatát, akkor megengedi, hogy itt maradj,

– Tehát nem küldesz el? – kérdezte félénken Eva.

Charlotte megadóan sóhajtott. Közben kigondolta, hogy talán hálára kötelezheti Wendenburgot, ha észre téríti Evát. Ha ez nem sikerülne, akkor más módon használhatja ki lánya szépségét. Azokban a körökben, amelyekben forgott, éppen elég gazdag élvhajhász akadt. Sosem lehet tudni, talán még jó partit is csinálhat. Mindenesetre tanácsos lesz, ha jó képet vág Eva felbukkanásához.

– Nem utasíthatlak ki, ha semmiképpen nem akarsz visszatérni. Majd később együtt kitaláljuk, mit tegyél. Kérlek, add ide a pénzt, valami ennivalót is hozatnom kell. Biztosan megéheztél, és én sem ettem ma még semmit.

Eva átadott egy százmárkást.

Charlotte kedve mindjárt felderült, tréfálkozott Eva váratlan betoppanásán, és elnézést kélt hiányos öltözete miatt. Aztán az ajtóhoz ment, és kikiáltott:

– Krusemann asszony!

A vénasszony morcos képpel megjelent.

– Krusemann asszony, hozzon a vendéglőből nekem meg a… izé… az unokahúgomnak valami harapnivalót. Itt a pénz. Mindjárt levonhatja belőle a lakbérhátralékomat és azt, ami még különféle kiadásokért jár magának.

A házisárkány ábrázata rögvest megszelídült. Gyorsan elkapta a bankjegyet. Fürkészve végigmérte Evát.

Hogy ez a gyorssegély a vendégtől jött, azt azonnal felfogta. Ahhoz is volt érzéke, hogy Eva előkelő egyszerűségét méltányolja. Mivel szobakiadásból élt, idővel elég jó emberismeretre tett szert.

Sietett készségességét bizonyítani, és felemelte Eva finom kézitáskáját a padlóról. Elégedetten szívta be a nemes bőr illatát, majd gondosan letörölgette kötényével az alját, és feltette egy székre.

– Ilyen szép darabot nem mindennap lát az ember – nyugtázta elismerően. Már a küszöbön volt, amikor Charlotte még egyszer visszahívta.

– Mit is akartam mondani… Az unokahúgom pár hetet Berlinben akar tölteni, és nincs kedve egyedül szállodában lakni. Ha beleegyezik, itt marad nálam. Úgy tudom, most nincs üres szobája, ezért majd a díványomon ágyazunk meg neki. Ezt meg lehet oldani. Szeretnénk együtt maradni. A húgom természetesen majd honorálni fogja érte.

A szállásadónő még soha nem utasított vissza egyetlen alkalmat sem, ha fáradság nélkül pénzt kereshetett. Elfogadta a „művésznő” ajánlatát.

Miután meghozta a kosztot, amely mellől egy üveg bor sem hiányzott, behurcolt néhány párnát és takarót, és megágyazott Evának a díványra.

– Jövő héten megürül a szomszéd szoba, a festő kisasszonka kiköltözik. Felőlem átcihelődhet akkor a szobájába – mondta Evának.

A fiatal lány csak némán bólintott rá. Képtelen volt beszélni. Most mondták fel az idegei a szolgálatot, amikor átmenetileg megoldódni látszott a helyzete. Bármilyen éhes volt is, csak nagy nehezen tudott néhány falatot legyűrni. Annál jobb étvággyal falt azonban az anyja. Szinte az egész üveg bort maga itta meg, és közben nagyon kedvesen csacsogott. Vicceket és színházi adomákat mesélt, észre sem véve lánya szánalmas állapotát.

Közben besötétedett. A háziasszony behozta a petróleumlámpát, és leszedett. Este kilencig anya és lánya együtt üldögélt. Mivel az anyja felszólította, hogy mesélje el szökése részleteit, Eva végül beszámolt a Wendenburg-házban eltöltött évekről is.

Charlotte feszülten hallgatta. Lánya szavaiból azt akarta kihámozni, hogyan tudná a legnagyobb hasznot húzni a történtekből. Közben figyelmesen méregette Evát. A beszélgetés kellős közepén váratlanul felugrott, és bontogatni kezdte a lány frizuráját.

– Ez mind valódi? – kérdezte, és ki akarta szedegetni a kontyfésűket.

Eva ösztönösen elhúzódott tőle.

– A hajamat kérdezed?

– Persze, a hajadat. Ekkora hajtömeg már gyanús. Egész vagyont adhattál ki érte. Ez a szín nagyon divatos, és nehéz kikeverni. Ismerem ezt. Egyébként elsőrangú minőség, nem is lehet a valóditól megkülönböztetni.

Eva szorosan visszatűzte a mezult fésűket.

– Ez a saját hajam.

Charlotte nevetett.

– Te kis bolond, előttem nem kell szégyenkezned! Mostanában a legtöbb hölgy pénzért vett póthajat visel, természetesen én is.

Erre már Eva maga bontotta le a kontyát.

– Az én hajam valódi – mondta nyugodtan, a hátán leomló dús fürtöket megmutatva anyjának.

Charlotte felsikoltott és összecsapta a tenyerét.

– Tényleg igazi! Gyermekem, nem is sejted, mekkora kincset hordozol a fejeden. De másképpen kell fésülnöd. Úristen, mi mindent lehet ebből a hajtömegből kihozni! Hadd fésüljelek meg! Úgy kell viselned, hogy mindenki lássa, valódi. Nézd, ezt a fürtöt előre kell hozni! Látod, így! Csodás! Most nézd meg magad a tükörben, és állapítsd meg, mennyivel előnyösebb így a külsőd!

Szakértő fogásokkal nagyon mutatós frizurát kreált a lányának, és élvezettel húzogatott elő újabb tincseket, fürtöket a feltűzött hajból. Eva maga volt a legjobban meglődve, amikor Charlotte végül egy kézitükröt tartott elé.

– Pompás, elragadó! – lelkendezett az anyja. – Igazán elsőrendű szépség vagy. Feltűnést fogok veled kelteni. Most gyorsan felöltözöm, és elmegyünk, Égek a vágytól, hogy bemutassalak az ismerőseimnek.

Eva megdöbbenve nézett rá.

– Még ma este?

Charlotte vidáman felkacagott.

– Kis bolondom! Te a világ végéről jössz, nevetséges, ósdi nézetekkel. Itt Berlinben ilyenkor kezdődik a nap. Az ismerőseim körében egyébként természetesen vannak olyan urak is, akik örömest vesznek védelmükbe.

Evának ez cseppet sem volt ínyére.

– Szeretnék inkább itthon maradni és lefeküdni. Nagyon fáradt vagyok.

Anyja előbb csalódott arcot vágott, de azután belenyugodott. Talán jobb is lesz, ha előkészíti baráti körében Eva megjelenését.

– Nos, rendben, halasszuk holnapra az első fellépésedet! De nekem el kell mennem, várnak. Te csak feküdj le nyugodtan, és pihend ki magad! Lehet, hogy későn érek haza.

Eva riadtan figyelte, hogyan szépíti ki magát az anyja. Nem takarékoskodott a púderrel és a különféle arcfestékekkel, kihúzta a szemöldökét, majd tüll és selyem kombinációjú, fekete, mélyen kivágott ruhába bújt. A tüll szorosan simult meztelen vállára és nyakára. A dekoltázsát is vastagon bepúderezte, mielőtt az estélyit felvette.

Amikor elkészült, diadalmasan mosolyogva penderült Eva elé.

– Na, hogy tetszem most? Nem kell még szégyenkeznem a kíváncsi tekintetek előtt, mi?!

Eva döbbenten bámulta. Tehát ez az ő anyja, ez a kikent-kifent komédiásnő? Miközben Charlotte önelégülten mosolyogva körbeforgott, Eva megborzadva gondolt Bernhardra. De jó, hogy nem lett a felesége! Az élet talán összehozta volna őket egyszer ezzel a nővel. Ez iszonyatos lett volna, elviselhetetlen. Eva halálosan szégyenkezett az anyja miatt!

Charlotte egy operett dallamot dúdolgatott. Félreértette lánya hallgatását. Azt hitte, a csodálattól némult el.

– Bizony, bizony, még elég jól festek, persze csak este. Nappal már csak halaszthatatlan ügyben megyek el hazulról. Ugye, legföljebb harmincat mutatok? Vagy gondolod, hogy kinéznék belőlem, hogy a lányom vagy?

– Nem, biztosan nem – felelte kényszeredetten Eva, reszketve a szégyenkezéstől.

Charlotte elégedetten bólintott. Kalapot vett, kesztyűt húzott, és lányának csókot dobva elhagyta a szobát.

Eva égő szemmel nézett utána. Lassan felállt, és kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be. Aztán egy darabig fáradtan állt az asztalnál, majd váratlanul összeomlott. Lerogyott az asztal mellé, kezét összekulcsolt karjaiba temette, és testét száraz zokogás rázta. Mérhetetlenül magányosnak érezte magát. Csak most fogta fel teljes egészében, mit hagyott el. És fájdalommal gondolt vissza szép otthonára. A szerettei már tudják, hogy örökre távozott körükből, és bizonyosan ők is szomorúan üldögélnek. Horst bácsinak nehéz lesz elviselnie az elutasítást. Gabriele biztosan sírdogál, és hiányolja őt. A legnehezebb Bernhardnak lehet, akinek mindeközben a menyasszonyát is vigasztalnia kell. Most már tudja, hogy Eva egyetlen gondolatával sem lett hűtlen hozzá, és meg fogja találni a lelki egyensúlyát. Egy ideig az ő szívében is sajogni fog még a seb, Gabriele szeretete azonban lassanként meggyógyítja majd. Elcsitul a lelkében az ő elvesztése miatt érzett fájdalom, és egy szép napon betölti helyt a szívébe fiatal felesége. Addigra elfelejti őt.

Elfelejti! Erre a gondolatra feltartóztathatatlanul omlottak a könnyek a lány szeméből. Magányában még fájdalmasabb volt számára mindez, és egyáltalán nem vigasztalta a gondolat, hogy Bernhard Gerold boldog lesz, ha őt elfelejti.

Soká tartott, amíg összeszedte magát. Felkelt, és nyugtalanul járkált fel-alá. Lázas izgalommal kovácsolt terveket a jövőre. Itt nem marad soká, ebben biztos volt.

Mennél előbb elkerül innen, annál jobb. Az utóbbi napok keserves élményei közül az anyjával való találkozás volt a legrettenetesebb. Úgy érezte magát, mintha szégyenbélyeget sütöttek volna rá, mintha többé senkinek sem nézhetne a szemébe.

Mindjárt másnap reggel elkezd állást keresni. Át kell néznie az újságokat, és neki is fel kell egy hirdetést adni. Valahol biztosan szükség lesz a munkájára. Nem lesz válogatós, csak el innen! Vissza a tiszta levegőre, színházi festék és púder nélkül!

Komor tekintettel vizsgálta anyja felvételeit a sarokpolcon. Voltak köztük számára igencsak szokatlan képek is. A félvilági berlini revükben Charlotte merész jelmezekben fényképeztette magát. A képeken a jótékony retusálás és a sejtelmes esti megvilágítás elérte a célját: a „művésznő” még mindig nagyon mutatósan hatott. Mivel nem volt elég színészi tehetsége, inkább csak szépségét használták cégérül. Ma már persze alig hasonlított ezekre a képekre, amelyek éppenséggel nem voltak alkalmasak arra, hogy Evában gyermeki szeretet és tiszteletet ébresszenek.

Hová mehetett az anyja ilyen későn? Miféle társaságban mulat hajnalig? De jó, hogy nem ment vele!

Eva az ablakhoz lepett. A nagyváros zaja felhallatszott a magányos leány hoz. Emberek ezrei siettek még valamerre, a céljuk felé. Ő pedig végtelenül elhagyatott volt.

Szinte felszabadultan lélegzett fel, amikor a házinéni belépett, és friss vizet hozott. Most sokkal barátságosabb és beszédesebb volt, mint előbb, és tetszéssel mustrálta Evát.

– Na, kisasszonka, nem mentünk mulatni a művésznővel?

– Nem, túlságosan fáradt vagyok – felelte Eva barátságosan

– Messziről gyütt, ugye? – faggatta az asszonyság kíváncsian.

– Igen.

A vénasszony nyilvánvalóan nem érte be a kurta válasszal. Odalépett Evához.

– Szép a ruhája, tiszta selyem, persze kézi hímzés, príma áru! A nénikéjének nincs ám ilyen szép holmija! Csupa színpadi flitter fénylik csak az ő göncein, Kegyed ugye nem művészféle?

– Nem.

– Első pillantásra tudtam. Kiismerem én magam az ilyesmin. Voltak már itt máskor is lakóim a színháztól. De kevés volt köztük az ilyen magafajta. Az ilyesfélék… igazi úri dámák. A nénjének az egész stafírungja nem ér annyit, mint ez az egy ruha magácskán.

Eva nem titkolta, milyen kelletlenül hallgatja az asszonyság szóáradatát. Nem szólt egy szót sem.

Krusemann asszony vállalt vont, és fogta a vizeskorsóját.

– Így is jó. Úgy látszik, túl gőgös a kisasszonka, hogy a magamfajtával pár barátságos szót váltson, Ha nem, hát nem. De megmondhatom magának, hogy én tisztes özvegyasszony vagyok, ha nincs is színházi ringy-rongy rajtam. A nénikéjével meg éppen nem cserélnék semmi pénzért. Csak hogy tudja!

Eva megszeppenve nézett utána, hiszen most ki volt szolgáltatva az asszony jóindulatának.

– Igazán nem vagyok gőgös, jó asszony, csak nagyon kimerült. Eszem ágában sem volt, hogy megbántsam. Higgye el, kérem!

Az öregasszony megengesztelődve azonnal visszafordult, és Eva arcát mustrálta. A fiatal lány szép, szomorú szemével olyan könyörögve nézett az özvegyre, hogy az rögtön ellágyult.

– Jól van na, kisasszonka. És ne vegye a szívére, ha a nénikéjét kicsit leszóltam. Nem akartam én rosszat azzal. De tudja, kisasszonkám, a kedves nénje talán mégsem magához illő társaság. Hiba van ott a kréta körül, vigyázzon csak magára, nehogy még rossz társaságba keveredjen! Értjük egymást?

Eva mélyen elpirult.

– Nem egészen értem – nyögte ki megdöbbenten.

A házinéni éles, kutató pillantással mérte végig a bánatos lányarcot. Elég jó emberismerő volt ahhoz, hogy a vendéghölgy vonásaiból tisztaságára és ártatlanságára következtessen,

– Jól van, nem is mondtam semmit. De nagyon helyes, hogy nem ment el vele ma este. És ha nem vágyódik mindenáron szórakozni, maradjon csak szépen idehaza eztán is! Nézze, öregasszony vagyok én, megtapasztaltam egy s mást, ismerem a berlini éjszakát. No de most már hagyom, pihenje ki magát! Szép álmokat, kisasszonkám!

– Jó éjszakát. Krusemann asszony – mondta Eva, és szomorúan nézett a lámpafénybe.

Ekkor az öregasszony szorosan mellé lepett.

– Azt a vak is láthatja, hogy maga nem mulatni gyütt Berlinbe. Csak ne veszítse el a fejit! Ha végképp nem tudja, mihez kezdjen, meglátja még, jó az öreg Krusemann mama a háznál!

Olyan közvetlenül és őszintén hangzottak a szavai, hogy kicsalták Eva könnyeit. Csak némán megszorította az öregasszony durva munkáskezét, és elfordította az arcát.

IX.

Eva fáradtsága ellenére sem aludt még, amikor az anyja két óra körül hazaért. Csak tettette az alvást, mert nem tudott volna beszélgetni vele.

Charlotte halkan kibújt a ruhájából, elszívott közben egy cigarettát, és odalépett Eva fekhelyéhez.

Tetőtől talpig végigmustrálta a lányát. Tekintetében nyoma sem volt az anyai gyengédségnek, szeme nyugtalanul, hidegen szikrázott.

Eva nehezen lélegzett, ahogy ott feküdt csukott szemmel. A cigaretta szaga, az anyja ledobott ruhájából áradó nehéz parfüm szinte fojtogatta a torkát. Ólomsúllyal nehezedett rá a tudat, hogy a saját anyja ilyen hideg tekintettel fürkészi.

Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor az anyja végre leoltotta a lámpát, és lefeküdt.

Amikor Eva másnap reggel halkan felkelt, az anyja aludt még. Gyorsan felöltözött, és kiment a háziasszonyhoz. Az öregasszony a konyhában ült, egy nagy bögre kávé előtt.

Eva köszönését barátságosan viszonozta.

– Már kialudta magát, kisasszonkám? Bezzeg az én lakóim, sem az urak, sem a dámák nem kelnek fel ilyen korán! Most biztosan szívesen inna egy jó kávécskát?

Eva közelebb ment hozzá.

– Tegnap olyan kedves volt hozzám, Krusemann asszony. Máris élek az ajánlatával, és tanácsért fordulok magához.

– Na akkor csak bátran, ki vele, kisasszonkám, hol szorít a cipő?

– Azért jöttem ide, hogy állást keressek, társalkodónői vagy gondozónői állást, mindegy, mit találok. Meg tudná mondani, melyik újságban hirdessek, és hol találok ajánlatokat?

– Megmondom én, kisasszonkám, hát persze hogy tudom. De ne képzelje, hogy ez ilyen könnyen megy! Jó bizonyítványai vannak?

– Egyáltalán nincsenek bizonyítványaim. Mostanáig egy rokoni család háztartását vezettem.

– Hm, hm, bizonyítvány nélkül nem lesz olyan könnyű elhelyezkedni. Nem tudna a rokonoktól bizonyítványt kérni a munkájáról?

– Azt megtehetném. De eltartana egy ideig, és szeretnék máris elhelyezkedni, hogy ne legyek a terhére… a nagynénémnek.

– Persze, próbálkozni lehet. Tessék, ez az újság az, amit keres. Kukkantson csak bele! Minden reggel átfuthatja. A diák úr, aki járatja, ugyancsak későn kel.

Eva habozva nyúlt utána.

– Nem szeretném… ha az újság nem a magáé…

– Hát aztán? Nem fog belőle semmit leharapni! Nem is kötjük senkinek az orrára. Menjen csak be nyugodtan, és vigye magával! Mindjárt beviszem a kávécskát is.

Eva visszament a szobába, és elolvasta az újságban az álláshirdetéseket. Némelyiket kijegyzetelte, és aztán akkurátusan visszahajtogatta az újságot, Amikor a házinéni behozta a kávét, már köszönettel vissza is adta a hírlapot.

Megivott egy csésze kávét, majd rendbe hozta magát, hogy útra keljen. A háziasszonnyal megmagyaráztatta magának, merre vannak azok az utcák, amelyeket fel akart keresni. Kérte, hogy Krusemann asszony mondja majd meg a nénjének, ha felkelt, hogy délre visszajön. Azután nekivágott a nagyvárosnak.

Megivott egy csésze kávét, majd felszedelőzködött, hogy útra keljen. A háziasszonnyal elmagyaráztatta magának, merre vannak azok az utcák, amelyeket fel akart keresni. Kérte, hogy Krusemann asszony mondja majd meg a nénjének, ha felkelt, hogy délre visszajön. Azután nekivágott a városnak.

Amikor Charlotte Grabow tizenegy óra tájban felébredt, meglepődött, hogy nem találta a lakásban Evát. A házinéni átadta az üzenetet, amikor behozta a kávéját.

haragosan felfortyant.

– Ilyen ostobaságot! Hogy képzeli, hogy csak úgy állást talál, mikor még bizonyítványai sincsenek? Ahhoz meg túl szép, hogy egy úrinő a házába fogadja. De nem is kell neki dolgozni, nincs rászorulva – hangoskodott feldúltan.

A házinéni csípőre tette a kezét.

– Na, komédiásnak nem fog beállni, azt a vak is láthatja – jelentette ki határozottan.

– Ugyan menjen, ki beszél erről? Képzelje csak Krusemann mama, ez a lehetetlen teremtés úgy élhetne, mint egy hercegnő. Egy dúsgazdag mágnás akarja feleségül venni, ez elől szaladt el, és akar itt állásba menni. Hát nem bolond?

Krusemann „mama” füttyentett egyet.

– Sejtettem én, hogy valami hibádzik ebben a históriában. De ide hallgasson! Ez a kisasszonka tudja, mit akar, ezt maga nem fogja befűzni, olyan igaz ez, mint hogy én az özvegy Krusemann-né vagyok.

– Ne gyötörjön a rébuszaival, úgyis dühös vagyok! Ilyen szamárságot, hogy rögtön ma reggel elszaladjon! Mintha csak rá várnának az emberek… Ámbár lehet, hogy éppen így van jól. Majd meglátja, milyen keservesen lehet csak elhelyezkedni, és a maga lábán megállni egy ilyen fiatal lánynak egyedül az életben.

A házinéni összehúzott szemmel nézett a lakójára.

– De maga ne vegye el a pénzit a kisasszonkának, ezt nem tartom becsületes dolognak.

hátravetette a fejét, és újfent a színművek „úrinőjévé” változott.

– Kérem, ehhez magának semmi köze. Ez a mi dolgunk.

– Úgy van, és én csak örülhetek, hogy megkaptam végre a járandóságomat. De az ember megszánja az ilyen szegény, tapasztalatlan jószágot. Mondja, művésznő, csak nem akarja bevezetni a maga kétes erkölcsű társaságába, akikkel a Metropolban és hasonló helyeken mulat éjszakánként?

– Nagyon kérem, ne üsse bele olyasmibe az orrát, amihez semmi köze! Egyébként pedig az én társaságom nagyúri, és finom körökből való.

– Ismerjük ezt. A férfinép mulatós és lump, a kis nők pedig a színházból és annak környékéről, hát, egyiket sem hasonlíthatja a finom kis húgával össze. Kiismerem én magam ebben a világban, keresztül-kasul.

– A húgom a szépségével remek partit csinálhat.

– Nekem aztán hiába is próbál ilyesmit bebeszélni! Azok az urak csak könnyű kis kalandot keresnek. Eszük ágában sincs megházasodni, ez világos.

Charlotte a vállát vonogatta.

– Annyit ért maga ezekhez a dolgokhoz, mint tyúk az ábécéhez. Nem tudja, mit beszél. Különben is túl sokat enged meg magának. Mostantól minden bizalmaskodásnak vége köztünk.

– Hadd legyen, túlélem valahogy. Azért az igazat csak megmondom. Sajnálom azt a szegény, gyanútlan teremtést.

– Tartsa meg magának azt a nagy emberszeretetét! Máskor nem szokott ilyen együtt érző lenni, ha valakinek nem megy jól a sora.

– Értem már, saját magára céloz! Nem, a magaféle nem érdemel részvétet. Megvan a jó oka annak, ha kellemetlenkedek magának, amikor olyan soká adós marad a lakbérrel. Én sem élek pezsgőn, tortán meg ínyencfalatokon, ha nincs pénzem, és kölcsön kell kérnem. Akkor inkább száraz kenyeret mártogatok a kávémba, és azzal vigasztalom magam, hogy tisztességes ember vagyok. Na, ez mán régen kikívánkozott belőlem. Amíg pénze van, csak foghegyről beszél az emberrel. Csak ha fogytán van mán, akkor jó az öreg Krusemann mama is a „bizalmaskodásra”. – Ezzel, mit sem törődve Charlotte méltatlankodásával, az öregasszony kicsörtetett a szobából.

A „művésznő” dühösen toppantott.

– Szemtelen perszóna! – dünnyögte félhangosan. – így jár az ember, ha kénytelen ilyen népséghez leereszkedni, amikor attól tart, hogy kiteszik a szűrét, ha nem tud rögtön fizetni. Istenem, ez az örökös probléma a pénzzel! Ha belegondolok, hogy egy milliomos anyósa lehettem volna! Ez az Eva fel sem fogja, mit követett el ellenem a szökésével! Nem kétséges, hogy Wendenburg tisztességesen gondoskodott volna rólam. Ráadásul ez a sok balszerencse, ami az utóbbi időben ért! Milyen kínos volt az a múltkori eset is a kártyabarlangban. Csak utólag rám ne bizonyítsanak valamit! Még szerencse, hogy aznap este, amikor lebukott a banda, nem voltam ott! De mi van, ha mégis bemártanak? Miért is kellett nekem ebbe a históriába belekeverednem? Na persze, mi mást tehettem volna? Mégsem halhatok éhen! Különben is: úgy kell a balekoknak, miért mentek lépre?

Miközben Charlotte így füstölgött magában, nyugtalan léptekkel rótta fel-alá a szobát. Mint a legtöbb középszerű színésznő, ő is azt hitte, hogy többre hivatott, csak mert egykor a szépségével némi sikert aratott. Hitt a saját művészi nagyságában, és azt, hogy csak jelentéktelen szerepeket kapott, az igazgatók igazságtalanságának tudta be. Azt remélte, hogy ragyogó csillag lesz a művészet egén, ehelyett évről évre hanyatlott a pályája. Az utóbbi hónapokban állandósult pénzzavara végül már arra késztette, hogy egy titkos játékbarlang számára gyanútlan áldozatokat fűzzön be. Ezért szerény részesedést kapott a nyereségből. Ám ezt a kártyabarlangot bezárta a hatóság. Az ezután felröppent pletyka természetesen ismert neveket is elért. Csodaszámba ment, hogy Charlotte eddig megúszta a letartóztatást.

Éppen azon az estén, amikor a rendőrség rajtaütött a játékbarlangon, olyan rosszul érezte magát, hogy otthon maradt. Voltak azonban egyéb tisztátalan ügyei is, amelyekről Charlotte maga sem tudta már, hogyan keveredett bele. Az egyik sötét história hozta a másikat, neki pedig kellett a pénz, hogy megéljen.

Maradék tisztességével azonban szeretett volna kiszállni ebből a züllött világból, és ehhez a lányát akarta felhasználni. Akár egy fuldokló, úgy kapaszkodott ebbe az utolsó lehetőségbe.

Mire Eva délben visszatért az anyja lakásába, szomorú tapasztalatokkal lett gazdagabb. Hiába kopogtatott különböző ajtókon. Legtöbbször végigmérték előkelő szépségét, és azt mondták, hogy az állást már betöltötték, vagy vállvonogatva kélték addigi tevékenysége bizonyítványait.

Nagyon leverten ért haza. Anyja meghallgatta rövid beszámolóját, és bólintott.

– Persze, te ezt sokkal könnyebbnek képzelted, mint amilyen valójában, Fogalmad sincs, micsoda küzdelem folyik itt a létért. Térj észhez, hallgasd meg a tanácsom, és utazz vissza Wendenburghoz!

Eva kezét a halántékára szorította.

– Hallgass, kérlek, ne beszélj erről! Csak feleslegesen gyötörsz!

– Nem nézhetem tétlenül, hogy egy ostoba mánia miatt kockáztasd a szerencsédet. Jobban ismerem nálad az életet. A gazdagság nyújt minden jót és szépet, a szegénység viszont nyomorúságot és iszonyú gondokat jelent. Keservesen mekolsz, ha nem hallgatsz rám.

Eva sápadt volt, de határozottan az anyja elé állt.

– Inkább nyomorban és magányosan halok meg, semhogy visszatérjek oda, ahonnét eljöttem. Kérlek, kímélj meg mindkettőnket attól, hogy erről vitatkozzunk!

Charlotte összehúzta a szemét, és vállat vont. De délután levelet írt Wendenburgnak. Ebben közölte, hogy a lánya nála van, és ő sajnálattal értesült meggondolatlan döntéséről. Maga részéről szent meggyőződése, hogy a lánya csak szeszélyének engedett, és hamarosan magától belátja, hogy Wendenburg a javát akarja. Bízza csak rá, majd ő észre téríti.

Ezt a levelet Eva tudtán kívül azonnal feladta. Igézően kedves volt Evához, és szünet nélkül fecsegett. A fiatal lánynak be kellett látnia, hogy az anyja, ha jókedvű, még ma is bűbájos nő. Csak az zavarta, hogy nem volt egy természetes, őszinte szava,

Aznap este Charlotte mindenáron rá akarta beszélni Evát, hogy menjen el vele a színházba, és utána találkozzanak az ő baráti körével. Eva nyugodtan, de ellentmondást nem tűrve visszautasította.

Azt mondta, jelenleg nincs pénze színházra, az előadás után pedig még beülni egy szórakozóhelyre ellenkezik az elveivel.

– Ne nevettesd ki magad, Eva. Nem gubózhatsz itt be, mint egy apáca! Színházi belépőt szerzek én ingyen, épp elég összeköttetésem van.

Eva összeráncolta a homlokát.

– Nem akarok idegen emberektől ajándékot elfogadni.

– Szörnyen nyárspolgári vagy. Ne kicsinyeskedj, gyere el velem! Meglátod, nagyszerűen fogsz szórakozni. Ne félj attól, hogy közönséges emberekkel ismerkedsz meg. Én a legjobb úri társasággal érintkezem.

– Lehet. Biztosan jót akarsz. De kérlek, engedd, hogy itthon töltsem az estét! Ahhoz sem szoktam hozzá, hogy sokáig fenn maradjak, és holnap megint el kell indulnom munkát keresni.

– Nem volt eleged a mai próbálkozásokból?

– Az bizony öreg hiba lenne. Ilyen gyorsan csak nem száll inamba a bátorságom! Találnom kell valamit, mielőtt elfogy a pénzem. Talán végül akad munka és kereset ebben a nagyvárosban annak, aki őszinte jó szándékkal dolgozni akar.

gúnyosan kacagott, és a fejét rázta.

– Ó, szent együgyűség! Hamarosan lelohad majd ez a nagy ambíciód! Az őszinte jó szándék kevés ide. De egyszerű is lenne, ha egyéb nem kellene! Hiszen még bizonyítványaid sincsenek!

– A legrosszabb esetben Horst bácsihoz fordulok, hogy küldjön nekem működési bizonyítványt.

– Micsoda ötlet! Csak azt tanácsolom újra meg újra: térj észre, menj feleségül Wendenburghoz.

– Soha!

Eva olyan hangsúllyal ejtette ki ezt a szót, hogy az anyja megadta magát, és befogta a száját.

Charlotte belátta, egyelőre nem boldogul Évával. így aznap este is egyedül távozott albérletéből.

Eva még ült egy ideig a nyitott ablaknál, és az utcát bámulta. Ekkor lépett be a házinéni, és jó szóval bátorította az elárvult gyermeket.

Eva olyan magányosnak, elhagyatottnak érezte magát, hogy az öregasszony szavai gyógyírként hatottak lelkére. Megszorította Krusemann mama durva, kidolgozott kezét, és kedvesen így szólt:

– Nem veszítem el olyan gyorsan a bátorságom, de azért hálásan köszönöm a biztatást.

Másnap reggel, amikor már ismét állásszerző úton volt. Charlotte asszonyt korábban keltették fel a szokottnál. A pénzes postás kereste. Gyorsan felugrott, és magára kapta a pongyoláját.

Majdnem felsikoltott örömében, amikor megtudta, hogy ezer márkát kapott. Wendenburg küldte. A pénzes utalványon csak néhány kísérő szó állt:

„Gondoskodjon róla. hogy Eva semmiben se szenvedjen hiányt! Levél megy. Wendenburg.”

Miután a postás elment. Charlotte az örömtől mámorosan lobogtatta a magasban a pénzt.

Csak soha el ne apadjon ez a forrás! Úgy látszik, Wendenburg nem engesztelhetetlen, és a levelemnek is jó hatása lesz rá – gondolta jókedvűen. Ezután azon törte a fejét, mihez kezdjen a pénzzel. Egy rendes utcai ruhára okvetlenül szüksége van. Megvegye-e azt az édes kis kalapot is, amelyet a napokban a kirakatban látott? Persze nagyon drága volt, de most már nem kell garasoskodnia! Hiszen volt már pénze bőven, és ha elfogy, majd jön az utánpótlás!

Csak valami rendőrségi utójáték be ne következzen, az iszonyú lenne… az ég szerelmére, erre most gondolni sem akar, nehogy elrontsa az örömét.

Amikor Eva csüggedten hazatért, mert aznap sem talált sehol állást, diadalmasan közölte vele:

– Vége a nyomorúságnak, Eva, van pénzünk! Wendenburg ezer már küldött.

A lány elsápadt.

– És semmi mást? – kérdezte aggódva.

– Mit küldött volna?

– Egy levelet!

– Ja, vagy úgy, tessék, csak pár szót. Levél megy. De hiszen a lényeg a pénz.

– Nekem a levél a lényeg.

Charlotte felnevetett.

– Te, ez már majdnem úgy hangzik, mintha vágyódnál utána.

– Igen, egy kedves, megbocsátó szóra vágyom, kimondhatatlanul.

– Ugyan, menj már, az ezres világosan bizonyítja, hogy megbocsátott.

Eva a fejét rázta. Ő másféle bizonyítékra vágyott. Tudni akarta, nem tekinti-e Horst bácsi hálátlanságnak a szökését. Lázas izgalommal várta a híreket arról a három emberről, akik számára a világot jelentették. Alig hallotta Charlotte lázas tervezgetését, csak nézte azt a pár sort, amelyet Horst bácsi az utalványra írt.

Charlotte délután bevásárló körútra indult, hogy felruházkodjon. Lekezelően fogadta a házinéni köszönését, amikor találkozott vele a folyosón.

Anyja távollétében Eva megírt néhány levelet, majd egy óra hosszat járta a főváros utcáit. Természetesen aznap délelőtt is hiába kilincselt állásért. Másnap ugyanígy járt. Rendületlenül írta tovább a leveleit, és remélte, hogy választ kap valamelyikre.

Nem sokkal később meglehetősen hosszú levél érkezett Wendenburgtól az anyjának címezve.

Charlotte éppen azzal volt elfolva, hogy az új ruháját próbálja, így először félre akarta tolni a levelet.

– Kérlek, bontsd fel azonnal! Talán nekem is van benne pár sor! – kérlelte Eva.

Az anyja végre feltépte a borítékot. Valóban volt benne egy levél Eva számára is. Mosolyogva nyújtotta át neki.

– Na, ha a te Horst bácsid láthatná, milyen lázas izgalommal követeled a levelét, nem veszítené el a reményt – tréfálkozott.

Eva nem felelt, hanem rögtön az ablakhoz ült, és olvasni kezdett.

A Charlotte-nak szóló levél rövid és velős volt:

„Megkaptam levelét, és köszönöm jóakaratát. Az az óhajom, hogy semmilyen irányban ne befolyásolja Evát. A közeljövőben Önnél marad, én azonban szigorúan el fogom számoltatni Önt az ott töltött időről. Éljen teljesen úgy, ahogy akar, semmi esetre se kényszerítse új ismeretségekre. Eva más körülményekhez szokott, mint Ön. Ha úgy cselekszik, ahogy kérem, akkor hálából biztosítom a jövőjét, amint Eva elhagyja Önt. Amint lehet, gondoskodom Evának alkalmas tartózkodási helyről. Minden egyebet a neki írott levelem tartalmaz.”

Charlotte elfintorította az arcát. „Nagyon kategorikus és tanácsos-uras, mégis roppant kellemes. Uramisten, végre újra szilárd talaj lesz a lábam alatt!” – gondolta, miközben fürkészve figyelte Evát. A fiatal lánynak súlyos könnyek gördültek végig az arcán. „Istenem, milyen érzelmes! Semmiben a világon nem hasonlítunk egymásra. Teljesen az apjára ütött, utálatos kis nebáncsvirág!” – gondolta Charlotte.

Eva eközben mély megrendüléssel olvasta Wendenburg levelét:

„Én szegény, drága gyermekem!

Vigasztalan vagyok, amiért nem gondoltam arra, Te talán nem viszonzod érzéseimet. Bocsáss meg, és próbáld elfelejteni, hogy öreg, ostoba Horst bácsid kinyújtotta a kezét utánad! Miattam ne aggódj, majdcsak túlteszem magam ezen a csalódáson. De szép is lett volna, mindhiába. Te azonban lásd ismét szerető apádat bennem! Bocsásd meg és felejtsd el emberi gyengeségemet! Annyira bánt, hogy az erőszakos lánykérésemmel kiűztelek a házamból, szegény gyermekem. Igazad van, hazahoználak, de a vallomásod ezt lehetetlenné teszi. Nagyon fáj, hogy neked is szenvedned kell, és mégsem tudok segíteni rajtad. A szív makacs jószág, és észérvekkel nem lehet irányítani. Bernhard csak egyikőtöket szeretheti, és Gabrielére esett a választása. Neked le kellett mondanod róla. Szívemből szánlak, kislányom.

Csak azt ne gondold, hogy belenyugszom a helyzetbe! Ne hidd, hogy tétlenül végignézem, amíg gyerekes oktalanságodban tönkreteszed magad! Te az én kedves gyermekem voltál, és én óvni, védelmezni fok, amennyire csak a távolból tehetem. Nagyon nyugtalanít, hogy anyádhoz mentél. Persze, nagy bajodban nem volt más választásod. De soká nem maradhatsz ott, és nyomatékosan figyelmeztetlek rá, légy óvatos! Amennyire lehet, kerüld a társaságát! Nyomós okom van rá, hogy ezt kívánjam. Amint találtam számodra más tartózkodási helyet, azonnal el kell hagynod az anyád környezetét. Minden nála töltött óra növeli a vétkemet.

Azt a gondolatot, hogy valamilyen állásba mész, ugye feladod? Semmivel nem tudod jobban bebizonyítani a bocsánatodat, mint hogy egészen a gyermekemnek, Gabi testvérének érzed magad. Legszívesebben azonnal felültem volna a vonatra, hogy utánad menjek, dám egyelőre eljátszottam erre a jogomat. Előbb vissza kell nyernem a bizalmadat.

Amíg az anyádnál tartózkodsz, bőségesen el jogom látni pénzzel, azután élete végéig állandó életjáradékot biztosítok neki.

Ne aggódj tehát semmiért, kedves gyermekem, és küldj szorgalmasan beszámolót arról, hogy vagy, mit csinálsz, hogy megnyugodhassak. Gabriele szívélyesen üdvözül. Legközelebb ő is ír majd. Most pedig őrizzenek az Ég összes angyalai!

Öreg Horst bácsikád”

Eva forró, felszabadult könnyeket hullajtott erre a levélre. Már nem érezte magát olyan szörnyen magányosan és elhagyatottan. Vigasz volt a számára, hogy ismét a régi gyermeki tisztelettel gondolhatott Horst bácsijára. Biztos volt benne, hogy fellángoló szenvedélye hamar elmúlik, ha ismét a józan ész parancsára hallgat. Arról természetesen fogalma sem volt,, milyen mélyen gyökerezik az öregedő férfiban a szerelem iránta.

Azonnal nekiült a válasznak.

„Drága, szeretett Horst bácsim!

A leveleddel ólomsúlyt vettél le a lelkemről. Most végre tudom, hogy nem tartasz hálátlannak. Köszönetem minden kedves szavadért! Megerősítettek és segítettek magamhoz térni. Köszönöm, hogy továbbra is ilyen híven akarsz rólam gondoskodni. Az elmúlt rövid idő alatt is észrevettem már hogy milyen nehéz az önállóság. Köszönettel elfogadom a segítségedet, amíg szükségem lesz rá. De meg akarok tanulni megállni a lábamon. Munkára, sok munkára van szükségem és olyan tevékenységi körre, amely minden időmet kitölti. Nem akarom az életemet haszontalanul elpocsékolni. Azzal csak megnehezíteném a helyzetemet. Engedd hát, hogy a magam útját, járjam, és ha támogatni akarsz addig, míg a magam erejéből is fenntartom magam, azt köszönettel elfogadom.

Legszívesebben egy háztartásban dolgoznék, amelyben időmet és figyelmemet gyermekek kötnék le. Mivel sohasem fogok férjhez menni, ilyen módon szeretnék kielégülést találni. Ha tehát tartózkodási helyet keresel nekem, kérlek, ne felejtsd el, hogy munkára és kötelességekre van szükségem!

Belátom, hogy nem maradhatok soká az anyámnál. Oly kevéssé értjük meg egymást, mintha más-más nyelven beszélnénk. És bármennyire is igyekszem, semmit sem tudok érezni iránta. Lehet, hogy ez igazságtalanság tőlem, hiszen mégis az anyám. Az pedig, hogy nem teljesítette anyai kötelességét velem szemben, nem oldoz fel gyermeki kötelességeim alól. De a szívem összezárni előtte, nem érzek semmit sem iránta, és egyetlen vágyam: el innen, mielőbb!

És még egyszer: fogadd leghálásabb köszönetem! Add át kedves kis Gabimnak szívből jövő jókívánságaimat. Adjon Isten boldogságot neki!

Gyermeki szeretettel és tisztelettel:

Evád”

X.

Charlotte tetőtől talpig felöltözve lépett ki a hálószobából, mire Eva elkészült a levélírással. Nagyon szép volt az új ruhája, ám eva ízlése szerint túl feltűnő, és semmi estre sem illett az anyja korához.

– Nos, Eva, kész vagyok. Amint látom, te is. Végy kesztyűt, kalapot, kikocsizunk. Hála Istennek, nem kell már takarékoskodnunk. A városi parkon át hajtunk, és megmutatom neked egy kicsit Berlint. Utána megebédelünk egy étteremben.

– Ne maradjunk inkább itthon?

haragos arcot vágott.

– Nem, most ragaszkodom hozzá, hogy elkísérj. Nem bánom, este nem zaklatlak többet, hogy velem tarts, de nappal igazán nem beszélhetsz illetlenségről. Vagy túl előkelőnek tartod magad ahhoz, hogy elkísérj? Akkor miért kerestél fel egyáltalán? Csak azért vettem ezt az új ruhát, hogy ebben „méltó legyek hozzád”. Most pedig, úgy látom, még mindig nem vagyok elég előkelő neked.

Eva sóhajtva felállt.

– Rendben, elkísérlek – jelentette ki nyugodtan. Belátta, nem kerülheti el, hogy az anyjával mutatkozzon.

Gyorsan elkészült. Charlotte még segített is neki az öltözködésben. Mivel sikerült akaratát érvényesítenie, hamar visszatért a jókedve.

– Nagyon sápadtnak látszol, Eva! Pirosítsd ki egy kicsit az arcod!

– Köszönöm, azt ki nem állhatom – vágta rá idegesen a lánya.

felnevetett.

– Te falusi kislány! A sminkelést talán illetlennek találod?

Eva nem felelt. Felhúzta a kesztyűjét.

– Elkészültem – mondta, és elindult kifelé.

A ház előtt Charlotte odaintett egy bérkocsit, majd elterpeszkedett a párnázott ülésen, míg Eva merev felsőtesttel feszengett mellette, tekintetét kitartóan csak előre szegezve.

Az Unter den Linden korzóján, a híres hársak alatt élénk forgalom volt. várakozásának megfelelően pedig nem egy elismerő pillantás esett a mellette ülő szép, fiatal lányra.

A városi parkban előkelő küllemű lovas jött szembe velük. Fiatal volt még, jóképű, ám életuntság áradt a tekintetéből. Amikor Charlotte-ot észrevette, összehúzta a szemét, és el akarta fordítani a fejét. Ekkor azonban megpillantotta Evát. Erre kihúzta magát a nyeregben, és harsányan üdvözölte a hölgyeket. Grabow asszony élénken köszönt vissza, míg Eva éppen csak megbiccentette a fejét. Túl bizalmaskodónak találta a ficsúr üdvözlését.

– Ez Tondern gróf volt, Eva, nagyon rokonszenves, előkelő férfi.

– Mégsem tudja, hogyan illik üdvözölni egy hölgyet – felelte kelletlenül Eva.

– De kérlek, hiszen nagyon kedvesen köszönt.

– Igen, túlságosan is kedvesen ahhoz képest, hogy nem ismerjük egymást.

– Jaj, milyen kicsinyes és nyárspolgári vagy! Erről le kell szoknod!

Eva hallgatott. Sóvárgó szemmel nézte a fák zöld lombkoronáját, és a hattenfeldei parkra gondolt. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el, amióta ott járt.

– Kérlek, állítsd meg a kocsit, és sétáljunk végig ezen a pompás fasoron! – kérte váratlanul az anyját.

örömest engedett Eva kérésének. Egészen a Landwehr-csatornáig elsétáltak a gondozott úton.

Az Állatkert bejáratánál hallották már a térzene hangjait. Egy Carmen-egyveleget játszottak éppen. a kerthelyiségbe vezette Evát. Találtak is szabad helyet, egész elöl, a rámpánál.

A karcsú, szép leány természetesen itt is elismerő pillantások kereszttüzébe került. A szomszédos asztaloknál ülő urak egyike-másika szándékosan úgy helyezkedett, hogy láthassa Evát.

Mindez nem kerülte el Charlotte figyelmét. Sugárzott a boldogságtól, miközben nagystílűen megrendelte az ebédet a pincértől.

Hamarosan két úriember fordult be a park főútjáról, előkelő öltönyben, drága panamakalapban. Feléjük tartottak. Egyikük karcsú, napbarnított, harminc év körüli férfi volt, és látszott rajta, hogy nemrég érkezett vissza tengerparti üdüléséből. A fiatalember hirtelen megragadta barátja karját, egy valamivel idősebb, testes, alacsony úrét.

– Állj meg, Seydell, nézd csak, ott ül a Grabow. Forduljunk vissza, nem akarom itt üdvözölni!

Határozatlanul megtorpantak. Seydell az ellenkező irányba fordult, miközben a nyúlánk ifjú még egyszer lopva a színésznőcskére nézett.

– Teringettét! – szaladt ki hirtelen álmélkodva a száján.

– Mi van már megint, Wendlin?

– Te, a Grabow asztalánál egy elragadó teremtés ül. Hogy került ez össze a vén szörnyeteggel?

– Biztosan egy fiatal színésznő.

– Nem hinném. Nagyon egyszerűen öltözött, a vonásai nemesek, a haja csodaszép, ragyogó a szeme, és tökéletes az alakja.

– És még mi mindent tud? Gyere, menjünk innen, mert még gyökeret eresztesz, a Grabow pedig felfedez bennünket.

– Csak hadd fedezzen fel, barátom! Az a tüneményes szépség a társaságában megváltoztatta a helyzetet. Ezt becserkészem. Ilyen szép nő útjából Fred Wendlin még sohasem tért ki. Gyere velem, azokba a gyönyörű szemekbe közelebbről is bele kell néznem.

Seydell fojtott hangon kuncogott.

– Akkor indulás! Ne itt ácsorogjunk!

Látszólag könnyedén csevegve folytatták útjukat, míg oda nem értek a hölgyek asztalához. Wendlin ekkor meglepetést színlelve üdvözölte Charlotte-ot, és megkérdezte, helyet folhatnak-e Seydell barátjával. Csak amikor a színésznő boldogan megadta az engedélyt, akkor tett úgy, mint aki most veszi észre Evát. Udvariasan meghajolt, és kérdőn nézett az asszonyra. Az rögtön értett a pillantásából, és bemutatta asztaltársnőjét:

– Seydell báró, Wendlin úr, az unokahúgom, Grabow kisasszony.

„Az unokahúga? Honnét vette a Grabow ezt a finom, úrikisasszony unokahúgot?” – gondolták meglepve az urak.

Helyet foltak, és élénk csevegésbe kezdtek. Eva azonban alig vett részt a társalgásban. Wendlin természetesen nyomban elkezdte csapni a szelet Evának. Keskeny, markáns arcán eközben valami furcsa, megmagyarázhatatlan kifejezés jelent meg, melyet a lány nem tudott megfejteni. A férfi tekintetében volt valami, ami nyugtalanította, és az arcába kergette vért. Mindig csak egy-egy szóval felelt lovagja szóáradatára, miközben Seydell udvariasan Charlotte-tal folkozott.

Wendlin észrevette a lány szándékos tartózkodását, ám ez annál inkább feltüzelte. Ellenállhatatlannak tartotta magát, így a könnyű győzelmek már nem is izgatták. Mennél csendesebb, mennél tartózkodóbb lett Eva, ő annál vakmerőbben udvarolt neki. Elég jó emberismerő volt ahhoz, hogy felismerje, ez a nő átlagon felüli teremtés. Elbűvölőnek találta, imádnivalónak, és mindenáron meg akarta hódítani.

Eva könyörgő pillantásokat vetett az anyjára, Charlotte azonban látszólag annyira elmerült a báróval folytatott beszélgetésben, hogy semmit sem vett észre abból, ami az asztal túlsó felén zajlott.

Wendlin egyre tüzesebb lett, s beszéd közben egyszer csak váratlanul megragadta Eva kezét, hogy megcsókolja. Eva elrántotta a kezét, és komolyan, hidegen nézett a férfira.

Ezután felállt, és az anyjához fordult.

– Haza akarok menni – közölte határozottan. – Kérlek, induljunk azonnal!

Charlotte figyelmét természetesen semmi sem kerülte el abból, ami Wendlin és Eva között zajlott, holott látszólag elmélyülten csevegett a báróval. Fel volt háborodva lánya viselkedésén, ám Wendenburg beígért életjáradékára és annak szigorú feltételeire gondolt, ezért aztán kénytelen volt jó képet vágni Eva visszautasító magatartásához, és túláradó kedvességgel igyekezett ellensúlyozni. Csak úgy áradt belőle a szó, amikor elköszönt a két gavallértól, Eva viszont éppen csak hűvösen megbiccentette a fejét.

A két férfi tagadhatatlanul meglepődött.

– Úgy látom, barátom, te itt most blamáltad magad. Tulajdonképpen igazán mulatságos, hogy veled is megeshet az ilyesmi – gúnyolódott Seydell.

Wendlin tekintetével követte a karcsú leányalakot, miközben sétapálcájával lyukakat szurkált a homokba. Nem felelt.

Amikor a hölgyek hallótávolságon kívül kerültek, az anya felháborodva kérdezte:

– Hogy lehettél ilyen neveletlen az urakkal, Eva? El sem hiszem!

– Nem viselkedtek kifogástalanul, ezért nem óhajtottam tovább a társaságukban maradni - felelte határozottan Eva.

– Mert vidékről jössz. Itt a fővárosban, az urak modorában senki sem találna semmi kivetnivalót a legjobb úri társaságban sem - vitatkozott az anyja.

– Neveletlenség soha nem lehet társaságképes, sem vidéken, sem itt. Én legalábbis nem vagyok hajlandó ilyet eltűrni.

– Ha ilyen mimóza vagy, minden társasági kapcsolatot tönkreteszel.

– Nem óhajtok ilyen kapcsolatot fenntartani.

– De nekem szükségem van rájuk!

– Akkor tartsd fenn a kapcsolataidat, de mondj le arról, hogy én az ilyen társasági életben részt vegyek!

Ezzel a lánnyal igazán nincs könnyű dolga! Charlotte vérmes reménye, miszerint a szép Eva oldalán a társaság irigyelt központja lesz, lánya konoksága miatt zátonyra futott. Sajnos engednie kellett. Horst Wendenburg ügyesen gúzsba kötötte a kezét. Amit mézes-mázos szavakkal nem tudott Evánál elérni, arról le kellett mondania.

Rosszkedvűen és szótlanul kocsiztak haza.

Aznap este, amikor Eva levele megérkezett, Horst Wendenburg megbeszélte lányával és leendő vejével Eva jövőjét. Közölte velük, amit az anyjáról tudott. Kijelentette, hogy a lehető leghamarabb máshol kell elhelyeznie nevelt lányát. Azt is felolvasta nekik, mit írt Eva jövőbeli terveiről.

Bernhard lelke mélyén nagyon szenvedett Eva elvesztése miatt. Csak nagy nehezen tudta a szerelmes vőlegény szerepét játszani. Roppant figyelemmel hallgatta Wendenburg szavait. Szíve nyugtalanul vert Eva miatti aggodalmában. Úgy érezte, ezer veszély fenyegeti. Féltése mentő ötletre késztette. Hirtelen felugrott.

– Azt hiszem, papa, tudok egy megfelelő helyet Evának.

Horst kíváncsian nézett rá.

– Halljuk! Ugye tudod, milyen hálás vagyok minden jó ötletért.

– Feltételezem, hogy beleegyezel majd. Előbb is eszembe juthatott volna. Fritz bácsi és Maria néni kérésemre biztosan szívesen befogadják Evát. Ott szerető gondoskodásra talál, és ugyanekkor kívánsága szerinti elfoltságra és igényes munkakörre. Maria nénit nagyon lefolja a textiltervezés, és mindig panaszkodik, hogy nem talál olyan bizalomra méltó fiatal hölgyet, aki megfelelne neki, vezetné a háztartást, és rábízhatná két élénk gyerekét. Eva valóságos kincs lenne a számára, és Maria néni úgy fogadná be a családjába, mintha édeslánya volna. Ezért kezeskedem

Horst nagyot sóhajtott, és megrázta Bernhard kezét.

– Ez remek megoldás lenne! Ha ezt nyélbe tudnád ütni! Írj azonnal a rokonaidnak! Vagy ne is írj, utazz oda, az élőszó meggyőzőbb! Bernhard nagy terhet vennél le a szívemről. Annyi jót tudok a nagynénédről, Fritz bácsidat meg már személyesen is ismerem. Igen, náluk jó helyen lenne Eva. Ám ennek mielőbb meg kell történnie. Minden újabb óra, melyet az anyjánál tölt el, csak növeli az aggodalmam.

A férfi nagyon izgatott volt, a hangja meg-megremegett. Bernhard semmivel sem volt nyugodtabb. Gyorsan az órájára nézett.

– Az éjszakai gyorsot még elérem, és akkor holnap reggel már ott is vagyok, és holnapután visszaérek. Biztos vagyok benne, hogy jó hírrel érkezem majd. Kicsi Gabim, meg kell ezért bocsátanod. Ugye nem haragszol, ha máris indulok?

Gabriele gyengéden nézett rá.

– Nem haragszom. Bármilyen nehezen engedlek is el máskor, ezt most az én szegény Evámért teszed. Hiszen én is annyira aggódom érte! Az én nevemben is üdvözöld a rokonaidat! Sok sikert kívánok!

Wendenburg szótlanul, kemény kézszorítással köszönt el leendő vejétől. Bernhard hazaszaladt, hogy felkészüljön az útra, és egy óra múlva már a gyorsvonaton ült.

Fritz Herbig kilépett a házból, hogy az üzembe induljon. Ekkor hirtelen megtorpant, és a kertkapu felé nézett. Az örömtől felragyogó arccal már szaladt is a kinn bebocsátásra váró nyúlánk magas fiatalember felé. A házigazda maga nyitotta ki a kaput.

– Öcsém, micsoda meglepetés! Személyesen akartad begyűjteni a gratulációinkat az eljegyzésedhez? Öcskös, öreg cimbora, mennyire örültünk! És anyád? Biztosan borzasztóan boldog.

– Igen. A mama magánkívül volt az örömtől, amikor vasárnap elvittem hozzá bemutatni a menyasszonyomat. Örömében úgy sírt, mint a záporeső.

– El tudom képzelni¹ De gyere már be! Maria nénit még a reggelizőasztálnál találod. A kölykök, hál' istennek, iskolában vannak, így nem zavarják indiánüvöltésükkel a találkozásunkat.

Maria szokott meleg, jóleső szívélyességével fogadta Bernhardot, és gratulált neki az eljegyzéséhez. Minden teketória nélkül azonnal teát és szendvicseket tett elé, és Fritz is visszaült hozzájuk.

– Te öcskös – mondta nevetve –, tulajdonképpen áthúztad Maria nénéd számításait az eljegyzéseddel!

– Miért?

– Elmeséltem neki, azzal gyanúsítalak, hogy a Wendenburg-ház egyik ifjú hölgyébe vagy szerelmes. Természetesen mindkettőjüket részletesen le kellett írnom. És mi kerekedett ki belőle? Makacsul állította Eva az, egész biztosan az Eva. Nagyon meglepődött, amikor az eljegyzési értesítőn Gabriele Wendenburg neve díszlett.

Bernhard arca elborult. Maria figyelmesen nézte, és Fritz is alaposan szemügyre vette.

– Öcsém, rossz színben vagy. Úgy látszik, megártott neked a boldogság – mondta öccse vonásait fürkészve.

Bernhard végigsimította a homlokát.

– Látom már, benneteket nem tudlak és nem is akarlak ámítani… Csordultig telt szívvel, nagy kéréssel jövök hozzátok, Jó, hogy a gyerekek nincsenek itt. Nyugalomra van szükségem a gyónásomhoz.

Bátyja és nénje aggodalmasan és megdöbbenve nézett rá.

– Ez nagyon keservesen hangzik, öcsém. Halljuk végre, mi bánt! Tudod, hogy nálunk mindig megértésre találsz.

És Bernhard meggyónta, hogyan történt, hogy Gabriele lett a menyasszonya. Semmit sem hallgatott el a két szeretett ember előtt, még azt sem, hogy Evát szereti, és nagyon aggódik érte.

Fritz és Maria őszinte együttérzéssel hallgatta végig. Amikor vallomását befejezte, nagybátyja megszorította a kezét. Ez a gesztus minden szónál többet mondott. Maria szeme könnybe lábadt.

– Látod, Fritz bácsi – folytatta Bernhard –, most eljöttem hozzátok, hogy megkérjelek: vegyétek magatokhoz Evát! Wendenburg ezért küldött hozzátok, a tulajdon aggódó szívem azonban még jobban sarkallt. Miattam veszítette el az otthonát, és került méltatlan környezetbe. A szíve sajog, szüksége van a szeretetre, megértő együttérzésre. Legyetek olyanok hozzá, amilyenek velem voltatok! Nálatok jó helyen lesz. Te, Maria néni, a barátnője, anyja helyett anyja lehetsz. És adj neki munkát, bízz rá igényes munkakört! Tudom, gond nélkül rábízhatod a háztartás vezetését és a gyerekekkel való törődést. Méltó lesz a bizalmadra. Ugye, befogadjátok?

Maria melegen átölelte a vállát.

– Ezt nem is kell bizonygatnod, Bernhard. Akkor is idevennénk Evát, ha nem lenne olyan nagy szükségünk rá. De tudod, hogy régóta keresek valakit, akire a gyermekeimet és a háztartást nyugodtan rábízhatom. Számíthatsz ránk, fiam! Szegény Evádnak olyan jó helye lesz nálunk, mintha a saját gyermekünk lenne!

Bernhard bensőségesen kezet csókolt nagynénjének.

– Tudtam, hogy nemhiába benneteket kérlek. Már nemegyszer segítettetek rajtam, amikor bajban voltam, és most, a legnagyobb szükségben is számíthatok a segítségetekre. Köszönöm nektek.

Ezután megtanácskozták, hogyan valósítsák meg a tervet. Maria úgy döntött, hogy ő utazik Berlinbe Eváért. Ismerve a lány jellemét, nem voltak biztosak benne, hogy levélbeli megkeresésre engedelmeskedne. Lehet, hogy Mariának személyesen kell őt meggyőznie, és el kell oszlatnia esetleges aggályait.

– Száz szónak is egy a vége, magam utazom Eváért – jelentette ki végül Maria –, és nélküle nem is jövök vissza.

Fritz jót nevetett felesége harcias felbuzdulásán.

Mindhárman megegyeztek abban, hogy Maria két nappal később, anélkül hogy erről Evát előzetesen értesítenék, Berlinbe utazik. Amint pedig védencével együtt elindul hazafelé, táviratozik Hattenfeldébe, jelentve, hogy az ügy szerencsésen megoldódott.

Búcsúzóul Bernhard még egyszer megszorította nagybátyja és nagynénje kezét.

– Már annyi hálával tartozom nektek, és nem tudom, hogyan fogom valaha is megszolgálni, amit értem tettetek Engedjétek meg, hogy továbbra is gyermeki hálával szeresselek és tiszteljelek benneteket. És ha mostanában nem jövök hozzátok, tudni fogjátok, hogy ezt Eva miatt teszem. Egyelőre nem szabad viszontlátnom, amíg vissza nem nyerem lelki nyugalmamat – mondta elérzékenyülve.

Bernhard ezzel mindent megtett azért, hogy Evát biztonságban tudja. Nyugodtabb szívvel, némileg megkönnyebbülve utazott vissza. Jót tett neki az is, hogy végre egyszer nyíltan elmondhatta, ami a lelkét nyomta. Fritz bácsi jóságos, megértő szavai pedig gyógyírként hatottak sebzett lelkére.

XI.

Evát egyre jobban taszította anyja életvitele és egyénisége. Charlotte pedig, amióta szerencsétlen kísérlete kudarcba fulladt, és rájött, hogy nem tudja lánya szépségét kihasználni, már alig vett róla tudomást.

Délig aludt, aztán valamilyen regénnyel órákig heverészett a díványon. Rengeteg cigarettát szívott, vagy cukrozott gyümölcsöt rágcsált közben. A szállásadónővel a legválogatottabb ételeket hozatta fel, és egyetlen étkezésnél sem hiányozhatott kedvelt pezsgője.

Eva nem szólt semmi ellen, pedig kínos volt a számára, hogy az anyja Horst bácsi számlájára költekezett ilyen pazarlóan.

Az estéket Charlotte rendszerint házon kívül töltötte. Ilyenkor Krusemann asszony jött be, és nyers, de jószándékú modorában szóval, tartotta Evát, miközben jó falatokkal látta el. A fiatal lány mosolyogva tűrte.

Egyik este Charlotte szokása ellenére korán jött haza. Eva még nem feküdt le, és csodálkozva nézett fel, amikor anyja nagyon feldúltan berontott a szobájába.

Türelmetlenül tépte le kezéről a kesztyűt, és az új kalapját széles ívben hajította az egyik székre. Közben egy szót sem szólt. A púder és az erős arcfestés dacára meggyötörtnek és öregnek látszott,

Eva némán szemlélte, majd felállt.

– Valami kellemetlenség ért?

Charlotte kényszeredetten felnevetett.

– Dehogy! Ugyan, miért?

– Mert ilyen korán jöttél haza.

Az anyja gúnyosan elhúzta a száját.

– Talán utánad vágyódtam, azért siettem haza.

A fiatal lány komolyan nézett rá.

– Úgyis tudom, hogy erről szó sincs. Egyébként betegnek látszol.

Charlotte dühösen förmedt rá.

– Ostobaság! Miért bámulsz rám olyan kíváncsian a nagy, hideg szemeddel? Mintha belém akarnál látni. Nem tartozom senkinek sem számadással arról, hogy mikor járok haza.

Eva visszaült a székre,

– Csak azért kérdeztem, mert segíteni akartam rajtad.

– Ó, de megható! – gúnyolódott az anyja. – Ne játszd meg a gyermeki szeretetet. Eddig egyszer sem mondtad, hogy érzel valamit irántam.

Eva összeráncolta a homlokát, majd elsápadt.

– Meg sem próbáltál ilyen érzéseket kelteni bennem. Én nem játszom meg magam.

– Na látod. Akkor pedig ne tégy úgy, mintha sajnálnál.

– Ha valakit szenvedni látok, segíteni akarok rajta, akár közel áll hozzám, akár nem. Készítsek neked egy limonádét? Vagy segíthetek valamiben?

– Nem, köszönöm, most lefekszem aludni. Jó éjt!

Ezzel bevonult a hálószobába. Eva hamarosan követte. Charlotte csukott szemmel feküdt az ágyban. Kapkodva, nyugtalanul szedte a levegőt, szemhéja idegesen meg megrebbent. Eva azonnal észrevette, hogy nem alszik. Az enyhén pislákoló gyertyafényben figyelte anyját.

Charlotte lemosta az arcfestéket, és most a gyertyaláng imbolygó fényében szörnyen nyomorultnak tűnt. A száját görcsösen összeszorította. Ettől a látványtól egyszerre meleg részvét ébredt Evában. Közelebb lépett, és szép, karcsú kezével végigsimította anyja homlokát.

– Anya, hiszen látom, hogy szenvedsz. Semmit sem tehetek érted? – kérdezte kedvesen.

Anyja arca megvonaglott. Aztán kinyitotta a szemét, és felnézett Evára. A szokatlan hang megérintette a szívét. Hirtelen két súlyos könnycsepp gördült végig beesett arcán, Lánya fölé hajolt, és letörölte.

– Anya, mi bajod?

Charlotte felült. A félelemtől reszketve, görcsösen kapaszkodott Eva karjába.

– El kell menned, mindjárt holnap… Hallod? Holnap reggel! Itt nem maradhatsz. Hallgass rám, menj vissza Wendenburghoz! Nem is sejted, milyen nehéz az élet. Az én életemet már elrontottam, nekem befellegzett. Egyre lejjebb csúsztam, akárhogy is igyekeztem megkapaszkodni. És most jön a vég…

Eva kisimította anyja arcából a kócos fürtöket. Megborzongott az asszony szeméből sugárzó rémülettől.

– Nyugodj meg, anya! Mitől félsz? Hiszen Horst bácsi gondoskodik rólad, nem fenyeget veszély. És ha akarod, veled maradok. Új életet kezdünk.

– Nem, el kell menned. Ígérd meg, hogy holnap elutazol!

– Ha jobban leszel, ígérem. De most már nyugodj meg! Aludj el szépen, gondolj arra, hogy Horst bácsi gondoskodik rólad.

Charlotte befogta a szemét.

– Késő, túl késő! – motyogta.

Eva nem értette.

– Mit akarsz, anya?

Charlotte a falnak fordult.

– Semmit, semmit. Feküdj le, aludj! Majd holnap folytatjuk.

Eva félig felöltözve dőlt le a díványára. Nem tudta mire vélni anyja különös viselkedését. Azt hitte, félrebeszél. Lehet, hogy komolyan megbetegszik. Akkor pedig nem hagyhatja el. Olyan tehetetlen és magányos. Aggódva hallgatózott a sötétben. Az asszony kapkodva szedte a levegőt, miközben gyakran sóhajtott és nyögött.

A fiatal lány szemére nem jött álom. Pirkadatkor észrevette, hogy az anyja elaludt. Csendesen felállt, megborzongva egy kendőt terített a vállára, majd a másik szobában odaült az ablakhoz. Égő, virrasztástól karikás szemmel nézett le az utcára. Milyen nehéz és szomorú lett az élete az utóbbi időben. Vajon remélheti-e, hogy valaha felragyog még számára a nap?

A városban ébredezett az élet, és a külső zajok egyre hangosabban hatoltak be a magányos virrasztóhoz. Nyolc órakor, mint minden reggel, a háziasszony behozta a kávét és az újságot.

– Jó reggelt, kisasszonkám. Jól aludtunk? – suttogta, nehogy felébressze Charlotte-ot.

– Nem, fenn voltam egész éjjel. Néném nem érezte jól magát.

– Uramisten, csak nem lesz beteg! Mindjárt sejtettem, hogy valami nincs rendjén, amikor tegnap este olyan korán hazatalált. Nem szokása. Remélhetőleg kialussza. Csak nehogy influenzás legyen!

Miután a házinéni ezt a bölcsességet kinyilatkoztatta lábujjhegyen, óvatosan kiosont. Olyan hihetetlenül komikus látványt nyújtott, hogy Eva minden gondja ellenére majdnem elmosolyodott.

Ivott egy csésze kávét. A házinéni neki mindig különösen jót főzött, és ez jót tett most az idegeinek. Utána a kézimunkájával az ablakhoz ült. A hálószobából nem hallatszott semmiféle nesz.

Charlotte a kimerültségtől mélyen aludt.

Kilenc óra lehetett, amikor a lakásajtón csengettek. Eva rögtön ezután meghallotta a szállásadónő izgatott tárgyalását egy férfival. Nem törődött vele. De Krusemann asszony rémült képpel nyitott be a szobába.

– Istenem, istenem, de megijedtem, kisasszonkám! Itt van egy detektív, és a nénikéjével akar beszélni! – suttogta izgatottan, és egy úr lépett be mögötte a szobába, aki Evának bűnügyi nyomozóként mutatkozott be.

– Charlotte Grabow asszonnyal akarok beszélni – jelentette ki határozottan.

Eva meglepődve nézett rá.

– A nénikém még alszik. Nem tudna később visszajönni, vagy nem adhatnék át neki valami üzenetet?

A nyomozó fürkészve mérte végig Evát. A kérdésre elmosolyodott. Ennek a fiatal teremtésnek úgy látszik, fogalma sincs róla, mit jelent az, hogy bűnügyi nyomozó.

– Sajnálom, az ügy, amelyben eljárok, nem tűr halasztást. Kérem, keltse fel azonnal Grabow asszonyt!

– De uram, a néném beteg!

– Sajnálom, nem lehetek rá tekintettel. Letartóztatási parancsom van, és magammal kell vinnem Grabow asszonyt.

Eva rémültem kapaszkodott egy szék támlájába.

– Biztosan téved, uram – mondta elsápadva.

– Hívja Grabow asszonyt, vagy kénytelen leszek behatolni!

Eva értetlenül, segélykérően meredt a háziasszonyra. Az részvétteljesen bólintott.

– Bizony, kisasszonkám, ki kell hívnia a nénémasszonyt. A rendőrség nem ismer tréfát.

– De az istenért, miért akarja anyámat letartóztatni? Mit követett el? – bukott elő a kérdés az izgalomtól csaknem eszét vesztett Evából.

– Az anyja? Szóval nem a nagynénje? – kérdezte a nyomozó gyanakodva. Krusemann asszony szeme is tágra nyílt a meglepetéstől.

Eva most nem törődött ezzel.

– Az anyám. Csak nem nevezhettem annak, mert öregítette volna a színészi pályán. De most mondja meg végre, miért akarja letartóztatni?

– Hivatali titkot sértenék, ha erről felvilágosítást adnék. Kérem, ne tartson fel tovább!

Eva fájdalmasan, kétségbeesetten bámult rá. A háziasszony odalépett hozzá.

– Kisasszonkám, hamiskártyásokkal, csalókkal adta össze magát, azt mondják. Keltse fel, mert a végén magának is meggyűlik a baja a törvénnyel.

Eva hátrahőkölt, mintha az arcába csaptak volna.

– Ez nem lehet igaz, uram! Mondja, hogy nem igaz!

A nyomozó türelmetlenül vonogatta a vállát, és elindult a hálószoba felé. Erre Eva, a félelemtől remegve, előresietett és bement. Az ágyhoz lépett, és megrázta Charlotte vállát.

– Anya, anya, ébredj!

Charlotte rémülten tápászkodott fel.

– Mi történt… mit akarsz?

– Anya, az isten szerelmére, azt mondják, csaló vagy. Itt van egy rendőrnyomozó, le akar tartóztatni.

Charlotte azon nyomban kiugrott az ágyból.

– Már most… már ma? – kiáltotta rémülten.

– Anya, mondd, hogy nem igaz! Nem tettél semmi becstelent, ugye, nincs joguk letartóztatni? Tévedés az egész, ugye? Mondd meg ennek az embernek, hogy téved!

Segített anyjának kapkodó gyorsasággal felöltözni. A keze remegett, mert bár nem akarta elhinni, egy belső hang azt súgta, a rendőrség gyanúja jogos. Csak azért tiltakozott ellene, mert irtózatosnak érezte ezt a megszégyenülést.

Charlotte egész testében reszketett. Szeme lázas félelemtől csillogott, ám még ebben a nehéz helyzetben is komédiázott.

Hirtelen hangos kiáltással az ablakhoz rontott, kinyitotta, felugrott egy székre, hogy onnan az ablakpárkányra lépjen. De még mielőtt Eva és a szállásadónő felfogta volna, hogy Charlotte ki akar ugrani az ablakon, a nyomozó már ott termett, és hidegvérrel le is szedte.

– Ne csináljon ostobaságokat! – kiáltotta szigorúan, és becsukta az ablakot.

Charlotte iszonyodva az arca elé kapta a kezét, és sóhajtva összerogyott. Minden eszközzel részvétet akart kelteni, és a rémülettől tényleg nem volt egészen észnél. Rettegett a börtöntől, különösen most, hogy végre gondtalan életre számíthatott.

– Ez tényleg igaz? – kiáltotta Eva, rekedten a döbbenettől.

Charlotte feltápászkodott.

– Olyan nagy nyomorban voltam… annyira rosszul ment a sorom. Látod, mivé aljasodik az ember, ha elveszti a tartását. Nem akartam, hogy ezt végignézd, ezért mondtam az este, hogy utazz el azonnal! – mondta összetörten.

Eva nem mozdult. Dermedten nézte végig hogyan vezeti el a nyomozó az anyját. A detektívnek kellett támogatnia a botladozó, megtört asszonyt.

Amikor becsukódott az ajtó mögöttük, Evából kitört egy velőtrázó sikoly, és összerogyott.

A házinéni a nappaliban tett-vett, miközben időnként lopva Evára pillantott. A lány magába roskadva, az iszonyattól megsemmisülve térdepelt a földön, arcát kezébe temetve. Nem tudott a rettenetes és szégyenteljes gondolattól szabadulni, hogy az anyja börtönbe kerül.

Az öregasszony nem győzte tovább a szótlan leskelődést, odament Evához.

– Ejnye, kisasszonkám, térjen végre magához! Ezen mán úgysem tudunk változtatni. Álljon fel szépen! Látni se bírom, hogy emészti magát!

Eva nehézkesen feltápászkodott, és tanácstalanul nézett körül. Mi lesz most már vele? Kihúzták lába alól a talajt, mely bármilyen ingatag volt is, mégis valamennyire biztonságot jelentett. Ijedten nézett a főbérlőjére.

– Itt maradhatok még ezek után, vagy kiutasít a házából?

– De kisasszonkám, az öreg Krusemann mama nem egy szívtelen szörnyeteg! Ugyan mán, mit tehet magácska az ilyen anyáról, ezt a vak is láthatja! A rendőrséggel könnyen meggyűlhet a baja annak, aki nem egyenes úton jár, ez bizony mán csak így van! Régóta sejtettem, hogy nem fogja jól végezni. Mi tagadás, könnyelmű, léha kis nőcske volt. De kisasszonkám, maga erről igazán nem tehet. Maga olyan derék, tisztességes lyány! Maradjon csak nyugodtan itt nálam, amíg valami nem adódik magácskának! Leszek olyan anyja, mint az igazi, ha nem sokkal különb!

– Gondolja, hogy hamarosan visszajön az anyám?

– Nézze, az nem olyan egyszerű. Ha a rendőrség elkapta a grabancát, olyan hamar nem engedi el. No meg aztán sok lehet a rovásán, különben nem ment volna el ellenkezés nélkül ezzel a nyomozóval. Érti, mire gondolok? Tudta ő már tegnap este is, mi vár rá. Ez volt a múlt éjjeli baja. Valami jó cimborájától fülest kaphatott, és attól volt így berezelve.

Eva tudta, hogy Krusemann mamának teljesen igaza van.

A házinéni csendben kioldalgott. Látta a derék asszony, hogy jobb, ha magára hagyja Évát, hadd sírja ki magát.

– Szegény kis jószág, így elbánt vele az élet – motyogta odakinn.

Eva hosszú órákon keresztül ült kétségbeesve, kezébe temetett arccal az asztalnál. Rég elmúlt dél, amikor a háziasszony bejött.

– Kisasszonkám, egy nagysága van kinn, magácskát keresi. Beengedjem?

Eva fáradtan feltápászkodott.

– Egy hölgy? Megmondta hogy hívják?

– Nem de igen előkelőnek látszik. Talán valaki, aki állást kínál. Azt mondja, sürgős ügyben gyütt, és okvetlenül személyesen akar beszélni a kisasszonkával.

– Engedje be a hölgyet! – mondta törődötten Eva, miközben a tükör előtt gyorsan rendbe szedte magát.

Maria Herbig azonnal be is lépett a szobába. Egyszerű útiruha volt rajta, kis angolos kalappal. Még mindig szép, viruló arcával várakozásteljesen fordult Eva felé, és szép kék szeme csupa szívbéli jósággal pillantott a sápadt leányra.

– Nagyságos asszonyom, minek köszönhetem a szerencsét? – kérdezte udvariasan Eva.

Maria közelebb lépett.

– Először is engedje meg, hogy bemutatkozzam! A nevem Maria Herbig.

Evának ez a név nem mondott semmit. Bár gyakran hallotta Bernhardtól, hogy az édesanyja után Maria néni és Fritz bácsi számára a legkedvesebb emberek a világon, és a nagybácsit személyesen is megismerte, de ebben a pillanatban nem jutott eszébe a családi neve. Meghajtotta a fejét, és hellyel kínálta a vendéget.

A két hölgy most egymással szemben ült. Maria szíve a meleg részvéttől hevesebben dobogott. Az édes, bánatos leányarcot azonnal a szívébe zárta.

– Azért jöttem, hogy magammal vigyem, Grabow kisasszony. Tudom, hogy állást, elfoltságot keres. Az én házamban megtalálja. Két élénk gyermekem, nagy háztartásom van, és nincs időm, hogy folkozzam vele. Nagy segítség volna a számomra, ha eljönne velem.

Evára az idegen hölgy nagyon jó benyomást gyakorolt. Mégis szomorúan nézett rá.

– De mennyire elmennék, nagyságos asszony. Igazán nagy szerencsének tartanám! De attól félek, nem fogok kegyednek megfelelni. Nincsenek bizonyítványaim, sem ajánlóim és…

– Dehogynem! A legmelegebben ajánlották nekem. Alig várom, hogy magammal vigyem.

Eva meglepődve nézett az idegen hölgy jóságos arcába.

– Szabad tudnom, ki ajánlott?

– Természetesen. Elsősorban Wendenburg kereskedelmi tanácsos úr, azután meg az unokaöcsém, Bernhard Gerold.

A fiatal lány felugrott.

– Maria néni… Kegyed Gerold úr Maria nénije! – kiáltotta, nehezen uralkodva felindulásán.

Maria mosolygott.

– Igen. Tehát látja, hogy további ajánlásokról lemondhatok.

Eva lassan visszaült a helyére.

– Igen, látom – felelte halkan –, de mást is látok. Ön Horst bácsi kérésére akar állást biztosítani nekem a házában. Ez jóságos lélekre vall. Annál hálátlanabbnak tart majd, ha ajánlatát el kell utasítanom.

– És miért kell elutasítania? – kérdezte nyugodt, komoly hangon Maria.

Eva görcsösen összekulcsolta a kezét.

– Nekem igazi munkára van szükségem.

– Azt bőven talál nálam. Komolyan beszélek, nekem nagyobb szükségem van önre, mint önnek énrám.

Eva szomorúan nézett maga elé, majd felegyenesedett.

– Mégsem mehetek – mondta halkan.

– Mi akadályozza meg benne?

A fiatal lány lassan felállt, és a széke mögé lépett.

– Ma reggel börtönbe vitték az anyámat, csalással vádolva, Állítólag valami köze volt egy pénzhamisító társasághoz – mondta elcsukló hangon.

Maria megrémült, és döbbenten nézett a fiatal lányra.

Eva szája kétségbeesett fájdalmában keserű mosolyra húzódott.

– Ugye belátja, hogy ezek után nem léphetem át az ön tisztességes házának küszöbét?

A lágy hang reménytelenül csengett. Maria felállt, és Evához lépett Anyai mozdulattal karolta át.

– Szegény gyermekem! Fel sem fogtam azonnal, mit mondott. Istennek hála, jókor érkeztem! Ne ellenkezzen, nem engedem, hogy visszautasítson. Velem kell jönnie.

Eva megremegett.

– Ön oly jóságos, de kérem, ne gyötörjön. Nem mehetek önnel.

Maria még szorosabban ölelte magához a reszkető teremtést.

– De igen, jönnie kell. Ne féljen semmitől, Eva! Bernhard addig nem látogat meg bennünket, amíg ön nem akarja. Ott járt nálunk. Meggyónta nekünk, ami a szívét nyomja, és könyörgött, hogy pótoljuk önnek az otthonát, amelyet miatta veszített el. Eva, kedves Eva, mi őszintén szeretni fogjuk, már csak Bernhard kedvéért is. Annyira aggódik magáért, annyira félti. Vissza kell adnia a nyugalmát. Ne nehezítse meg a fiúnak, hogy le kellett mondania a boldogságáról. Ugye, eljön velem?

Maria jóságos, meleg szavaitól Eva szeme könnybe lábadt. Zokogva borult az asszony karjába. Végre, hosszú idő után ismét elöntötte lelkét a béke. Megnyugodott.

Az iskolai őszi szünetben Fritz Herbig elvitte nővéréhez látogatóba a két gyermeket. Bettina hálásan szorongatta fivére kezét, majd a kisfiúra nézett, akinek múltja legsötétebb órájában az életére tört.

A kis lurkó, aki apja nyílt tekintetét örökölte, egy ideig meglepődve figyelte az új nagynénit, majd nevetve nyújtott kezet neki.

– Te aztán mókásan festesz, Bettina néni! Miféle fityula ez a fejeden?

Bettina sírva borult térdre, amikor a kisfiú kemény kis kezével megszorította az övét. A gyerek megdöbbenve nézett rá, azután gyorsan elvette a néni kezéből a zsebkendőjét, és ügyetlen mozdulattal letörölgette a könnyeit, éppen úgy, ahogy az édesapja tette néhány héttel azelőtt.

– Ne sírj már! Mi bajod van? – kérdezte feszengve a kisfiú.

Erre a kishúga is odasimult a kedvesnővérhez, és becézgetve megcirógatta az özvegy könnyáztatta arcát.

– Fáj valamid? Papa, miért sír a szegény néni?

Fritz lehajolt Bettinához, és halkan kérlelte:

– Szedd magad össze, a gyerekek kedvéért! – A kicsikhez fordulva így folytatta: – Bettina néni örömében sír. Tudjátok, így sírt a mama is, amikor Hella felgyógyult a súlyos skarlátból. Ő is annyira megörült akkor, hogy sírva fakadt.

– Vagy úgy – nyugtázta megértően a kisfiú, és mert a néni könnyei hirtelen elveszítették érdekességüket, hiszen „nem igazi” könnyek voltak, figyelmesen szemügyre vette a társalgót díszítő rézmetszeteket. Hella viszont olyan aranyosan csacsogott mindenféle csacsiságot az öreg néni vigasztalására, hogy Bettina könnyei között elmosolyodott.

Erre a kislány nagyon büszke lett. Hiszen jól tudta, hogy odahaza Eva néni néha „Napsugárkának” nevezi, mert amikor szomorú, őt is mindig felvidítja és megnevetteti.

A kislány vidáman szaladgált a tisztára sikált padlón, felkapaszkodott a kis bőrkanapéra is, sőt a fotelek védőhuzata sem rettentette vissza attól, hogy azokat is kipróbálja.

Bettina sugárzó arccal figyelte az élénk gyermeket. Egyszeriben könnyű lett a lelke. Olyan jól érezte magát, mint soha az elmúlt évek során. Megrendülve mondott öccsének köszönetet.

– Eljössz Hattenfeldébe, Bernhard esküvőjére, Bettina? – kérdezte Fritz, amikor a gyerekek végre nyugton maradtak.

– Igen, a templomi szertartáson ott leszek, de azután visszatérek ide.

– Hamarosan találkozunk. Akkor végre Maria is viszontlát.

– Igen, Maria is. Jaj, Fritz, ettől egy kicsit félek. Olyan rossz a lelkiismeretem vele szemben.

– Erre már ne is gondolj! Maria örömmel fog üdvözölni!

– Elviszitek a gyerekeket magatokkal az esküvőre, Hattenfeldébe?

– Nem, otthon maradnak Évával. Megírtam már neked, hogy a fiatal hölgy a lakótársunk lett. Azt is tudod, hogy Wendenburg megkérte a kezét, de ő kikosarazta. Ezért most távol marad az esküvői ünnepségtől, hogy ne kelljen Wendenburggal találkoznia. A gyerekeink pedig olyan jó helyen vannak nála, hogy nekünk is egyszerűbb, ha nélkülük utazunk. Mivel csak a szűkebb családi körben tartják az esküvőt, jobb lesz így.

– És Wendenburg tényleg még aznap világ körüli útra indul?

– Igen, így tudjuk Bernhard leveléből.

– Számomra az egész olyan, mint egy álom. Ha meggondolom, hogy a fiam milyen könnyűszerrel csinált karriert, akkor remegve ismerem fel kishitűségemet. Amikor te Mariát elvetted, azt képzeltem, szegényen és megalázottan kell majd egész életében küszködnie. És íme, Bernhard az én segítségem nélkül milyen sikeres pályát futott be. Kezdettől fogva mellészegődött a szerencse.

– Igen, egyenes út vezetett idáig. És azt gondolhatjuk, hogy most, a házasságával elérkezett élete csúcsára. Bárcsak ezen a csúcson se veszítené el szabad, tiszta tekintetét!

– Adja Isten! Nekem csak az fáj, hogy nem tehettem semmit sem érte.

– A szeretetedet adtad neki. Gondolod, hogy nem voltál hatással a fejlődésére? A sors kegyéből pedig olyan helyzetbe került, ahol alapossága és ereje ezerszeresen gyümölcsözhet majd. Erős kézzel fogja irányítani az életét.

A gyerekek megunták a komoly beszélgetést, és ismét magukra vonták a „nagyok” figyelmét. Fritz végighallgatta, hogyan magyarázza el nővére az apróságoknak a falon látható szentképeken ábrázolt jeleneteket, közben azonban a gondolatai el-elkalandoztak.

Bettina úgy látja, Bernhard boldogsága biztosított, ő azonban tudja, hogy ez a boldogság sohasem lesz teljes. Csak azóta érzi bizonyossággal, mit veszített Bernhard, amióta jobban megismerte Évát. A törékeny, gyermeki lelkű Gábrielé nem lehet a fiúnak olyan társa az életben, mint amilyen Eva lett volna.

XII.

Teltek-múltak a hónapok. Eva olyan boldog volt Herbigék házában, amennyire az őt ért súlyos sorscsapások után csak lehetett. Maria anyai szeretettel és jósággal igyekezett a lelki sebeket begyógyítani. A mindig vidám, jó természetű Fritz is segített neki nem egy csüggedt órán, a gyerekek pedig őszinte szeretettel csüggtek rajta. A kicsi Hella büszke volt, „napsugár” tisztére, és nem tűrte, hogy „Evi néni” bánatos legyen. Walter lovagi szerepkörben tetszelgett, ami persze nem zárta ki, hogy olykor féktelenül, igazi fiús vadsággal fel ne lázadjon ellene. Am Eva minden gyengédsége dacára kemény kézzel tartotta a gyeplőt, így Walter rendszerint önként tért vissza kedves „nénije” szeretetteljes uralma alá.

Komoly gondot okozott neki az anyja is. háromhavi börtönbüntetés letöltése után visszaköltözött a lakásába. Krusemann mama, Evának tett ígéretéhez híven, visszafogadta.

Eleinte csendesen, visszavonultan élt, de aztán fokozatosan visszatért régi életmódjához. Wendenburg háromszáz márka havi életjáradékot helyezett neki letétbe, amelyet fél-havonta vehetett fel, tehát százötven márkánál többet sohasem kapott kézhez. így akarta rákényszeríteni a rendszeres életvitelre.

A „művésznő” a kiszabadulása utáni első időben ezzel nagyon meg is volt elégedve, különösen, mert Eva még kétszáz márkát hagyott számára letétben a házinéninél. Ebből felruházkodott, új fehérneműt és ruhákat vásárolt magának, sőt, még maradt is valamennyi. Mennél tovább volt azonban szabadlábon, hamarosan annál nagyobbak lettek az igényei. Szemrehányó levelekkel ostromolta Evát. A járadékát „alamizsnának” nevezte, amely „az éhhalálhoz sok, az élethez kevés”. Wendenburg vagyona mellett a kétszerese sem kottyant volna meg neki. Nem tudja, írta, hogy jöjjön ki belőle, nem engedheti meg magának a legkisebb szórakozást sem. Ennek pedig csakis Eva az oka. Ha feleségül ment volna Wendenburghoz, akkor a férfinak, mint vejének, kötelessége lenne róla is rangjához méltóan gondoskodni.

Így írta sorra leveleit, váltakozó hangnemekben. Eva félt ezektől a levelektől, valósággal fizikai fájdalmat okoztak neki.

Más gond is nyomasztotta. Horst bácsi lánya fényes esküvője óta úton volt. Nyugtalanul járta a világot, és abból, hogy még nem tért haza, Eva arra következtetett, hogy még mindig nem állt helyre a lelki nyugalma.

Wendenburg a telet Kairóban töltötte, és beutazta egész Egyiptomot. Utána a Szunda-szigetekre hajózott, tavasszal pedig Olaszországban barangolt. Soha nem maradt sokáig egy helyen. Eva csak pár szavas képeslapokat kapott tőle szívélyes üdvözletekkel, s bár ezek kedélyes hangnemben íródtak, az ő aggodalma sohasem múlt el egészen.

A fiatal lány látszólag megnyugodott és kiegyensúlyozott volt. Fáradhatatlanul tett-vett a házban és a gyerekszobában, megteremtve ezzel az imádott Maria néni számára a nyugodalmas órákat a munkájához. Fritz és Maria változatlanul a legszebb mintákat tervezte együtt, a Herbig cég anyagai pedig világhírre tettek szert.

A házaspár mindent elkövetett annak érdekében, hogy Evát felderítse, és ő szép lassan vigaszt talált az őt körülvevő szeretetben.

Ezután hirtelen rossz hírek érkeztek Hattenfeldéből.

Gabriele megfázott. Egy forró nyári napon az erdőn keresztül ment át az üzembe. Hazafelé hirtelen iszonyatos viharba került. Bőrig ázva rohant lélekszakadva a kis kerti lakig. Ott várta meg, amíg a zivatar elvonult. A vad viharban, szélben, a testére tapadó csatakos ruhában csúnyán megfázott. Ebből súlyos tüdőgyulladás lett. Magas láz lépett fel, és az orvosok a fiatalasszony gyenge szervezete miatt komolyan aggódtak az életéért.

Bernhard azonnal odahívta az anyját. Bettina szabadságot kapott, és még aznap megérkezett. Nagy odaadással ápolta a menyét. Fáradhatatlan gondoskodásával és erős hitével tartotta a betegben a lelket, és megmentette őt az életnek. A fiatalasszony túlélte a krízist, és lement a láza.

Mindannyian fellélegeztek, akik a gyönge fiatalasszony életéért aggódtak és reszkettek. Eva örömkönnyeket sírt, amikor az első reményteli hír megérkezett. Most érezte csak igazán, mennyire közel álltak egymáshoz egész ifjú korukban Gabrielével.

Wendenburgot nyomban értesítették, amikor a lánya megbetegedett. Mivel azonban soha nem tartózkodott sokáig egy helyen, csak késve jutott el hozzá a betegség híre, egyszerre azzal, hogy Gabriele szerencsésen túljutott a krízisen, és már javul az állapota. így az apa elhalasztotta hazautazását.

De Gabriele az önfeláldozó ápolás ellenére sem nyerte vissza egészségét. Erőtlenül és kábán feküdt, a szeme pedig csak addig ragyogott fel, amíg Bernhard mellette volt. Ha a férfi kiment a betegszobából, Gabi tekintetéből kialudt a fény. Bettina figyelmét nem kerülte el, hogy a két orvos egyre növekvő aggodalommal figyeli a fiatalasszony állapotát. Végül közölték vele és a fiával, hogy Gabriele tüdejét támadta meg a kór.

A fiatalasszonyt a lehető leghamarabb délre kell vinni, ha azt akarják, hogy meggyógyuljon. Azt ugyan nem mondták meg nyíltan a férjnek, hogy kétséges, megmenthető-e egyáltalán, Bernhard azonban kiérezte a szavaikból.

Fájt a szíve, amikor ott ült Gabriele ágya mellett, és lesoványodott kis kezét szorongatta. Meghatotta asszonykája odaadó szeretete, és egyáltalán nem kellett magát tettetnie, hogy gyengéd és kedves legyen hozzá. Bár Évát nem tudta elfelejteni, fiatal felesége semmit sem vett észre abból, hogy nem ő volt az első férje szívében. Beérte annyi gyengédséggel, amennyit Bernhard nyújtani tudott neki.

A férfi nap mint nap ott ült betegágya mellett, amint a vasműben a szükséges üzleti ügyeket elintézte. Szerencsére Schmalfeldt igazgató ismét munkába állt, és ha nem is volt a munkabírása olyan nagy, mint a betegsége előtt, Bernhardot valamelyest így is tehermentesítette.

Gabrielének legalább a következő év májusáig délen kellett volna kúráltatnia magát. Olyan soká Bernhard azonban nem hagyhatta ott a munkáját, hiszen Wendenburg is távol volt. Bettina felajánlotta, hogy elkíséri Gabrielét, hisz őt korlátlan ideig szabadságolták Drezdából. Gabit borzasztóan felzaklatta, amikor férje közölte vele, hogy egészségi állapotára való tekintettel a következő napokban el kell utaznia Bettina kíséretében. Semmi szín alatt nem akart a férjétől elszakadni, és követelte, hogy hívják haza az édesapját. Akkor Bernhard elkísérhetné őt, mondta. Semmilyen más javaslatra nem volt kíváncsi. Azzal sem értett egyet, hogy apja kísérje el a férje helyett.

– Ha nem jössz velem, belehalok, annyira hiányzol majd – kiáltotta sírva.

Gerold így kénytelen volt beteg felesége kívánságát teljesíteni. Megígérte, hogy hazahívja az édesapát, és nyomban követi őt, amint az üzleti ügyeket átadta apósának. Ahhoz viszont ő is, az orvosok is ragaszkodtak, hogy Gabriele azonnal utazzon, hisz minden elvesztegetett nap fokozhatta a veszélyt.

Épp az eljegyzési évfordulójuk volt aznap, amikor Gabriele útnak indult. Bernhard Münchenig kísérte a hölgyeket, gondosan elhelyezte őket egy első osztályú fülkében, majd nehéz szívvel visszautazott. Gabriele sápadt, síró arca lebegett egyre a szeme előtt. Első alkalommal feledkezett meg miatta Eváról.

Amint megkapta Wendenburg az értesítést, hogy Gabriele gyógyulófélben van, egy régi barátjával, akivel véletlenül találkozott, Görögországnak vette az útját. Az újabb rossz hír lánya állapotáról csak ott érte utol, és hamarosan megkapta veje levelét is. Ebben Bernhard arra kérte, jöjjön haza mielőbb, mert félti Gabrielét. A beteg annyira vágyódik utána, hogy nem hagyhatja nyugodt szívvel az anyjára, kénytelen mihamarabb követni. Wendenburg éppen be akart szállni a hotel előtt várakozó autóba, amikor ezt a levelet megkapta. Kirándulásra készültek a barátjával. Először le akarta ezt is mondani, majd útitársa unszolására mégis vele tartott. Néhány órán nem múlhat, gondolta.

Mindjárt másnap reggel azonban, a legrövidebb útvonalat választva, hazaindult. Annyira aggódott a lányáért, hogy megfeledkezett minden egyébről.

Bernhard roppant nyugtalanul fogadta apósát. Wendenburg is siettette vejét, és miután megbeszélték a legsürgősebb ügyeket, Bernhard azonnal a felesége után utazott.

Időközben az anyjától többször is kapott hírt. Gabrielét nagyon megviselte az utazás, írta. Az állapota inkább romlott, semmint javult. Az ottani orvos kétséget kizáróan súlyos tüdőbajt állapított meg. Bármilyen szörnyű is számára, hogy neki kell fiával tudatni a hírt, Bernhardnak előbb-utóbb úgyis értesülnie kell róla. Igaz, a délvidék enyhe éghajlata már nem egy beteggel tett csodát. Fia ne veszítse el a reményt, hogy Gabriele meggyógyul. Csak ne halogassa a jövetelét egy perccel sem tovább, mint okvetlenül szükséges. Felesége addig nem nyugszik meg, amíg ő újra mellette nem lesz.

Gabriele Gerold egy vadszőlővel befuttatott lugasban feküdt nyugágyán, amikor Bernhard megérkezett. Az örömtől nyomban kipirult az arca, és csillogni kezdett a szeme.

Bernhardot ez megtévesztette első pillanatban, és azt hitte, a felesége jobban van. Csak amikor az asszony izgalma elcsitult, akkor vette észre megdöbbenve, mennyire lefogyott, és milyen rossz bőrben van Gabriele. Nagyon fájt a szíve érte, és könnyeket csalt a szemébe, amikor a fiatalasszony gyenge hangon egyre szerelmes szavakat sugdosott neki.

Bernhard már az első napon felkereste az orvost, és megkérte, hogy közölje vele a kendőzetlen igazságot Gabriele állapotáról. Az orvos nem titkolta, hogy alig van remény a teljes gyógyulásra. A beteg állapota gyorsan rosszabbodott. Nyilván az anyjától örökölte a hajlamot, és gyenge szervezete nem volt képes a súlyos fertőzést legyőzni.

Hetek teltek el, melyeket Bernhard fájdalmas örökkévalóságnak érzett. Miközben nyugodtnak, jó kedélyűnek mutatkozott, a szíve csupa fájdalom és bánat volt. Hiányzott neki a megszokott tevékenysége is. Bár naponta kimerítő beszámolót kapott a vasműből, és egyes dolgokat megbeszélhetett az apósával is, ám a legtöbb időt ölbe tett kézzel Gabriele betegágya mellett volt kénytelen eltölteni.

A beteg többnyire elégedetten és bágyadtan feküdt, tűrte anyósa kényeztetését és Bernhard gyengéd cirógatását.

Egy szép napon mosolyogva jegyezte meg:

– Azok a csúnya, utálatos üzleti ügyek! Odahaza túl sok idődet rabolják el. Majdnem jobb számomra, hogy beteg vagyok, mert most legalább mindig itt vagy mellettem.

Bernhard gyengéden megsimogatta felesége haját.

– Kicsim, hisz egész lényem, létezésem legértékesebb része a munkám!

– Ó, az én legértékesebb részem pedig az irántad érzett szerelmem.

– A férfiak életét soha nem töltheti be teljesen csak a szerelem, mint az asszonyokét.

– Tudom én azt jól, és bele is törődöm, drágám. Nézd csak, hogyan játszanak a napsugarak a lombok között! Mint a hattenfeldei parkunkban. Tudod, néha annyira vágyódom haza. Papát és Evát is szeretném már viszontlátni. De régen nem láttam már az én kedves Evámat! Tegnap éjjel róla álmodtam. Amikor felébredtem, először nem is tudtam, miért vagyok olyan szomorú, de most már rájöttem. Hiányzik Eva. Kérlek, írj neki még ma, hogy küldjön egy jó hosszú, kimerítő levelet.

Bernhard írt Maria néninek, és megkérte, szóljon Evának, hogy teljesítse Gabi kérését. Megírta, hogy a felesége nagybeteg, és vágyódik Eva beszámolójára. A levél hamarosan meg is érkezett.

Bernhard kérésére vidám, könnyed hangú írás volt, semmi komor vagy szomorú témát nem érintett. Gabriele igen megörült a levélnek, és attól kezdve Eva gyakran és sokat írt.

A tél a vége felé járt. Gabriele egyre betegebb lett, és mennél inkább elgyöngült, annál jobban gyötörte a honvágy. A végén már úgy elhatalmasodott rajta, hogy szüntelenül csak azért könyörgött, hadd utazhasson haza.

Bernhard végre elhatározta, hogy megtanácskozza dr. Ricardival, hazaszállíthatják-e a feleségét anélkül, hogy kárt okoznának neki.

Az orvos aznap délelőtt ismét alaposan megvizsgálta Gabrielét. Miközben mosolyogva biztosította arról, hogy hamarosan meggyógyul, Bernhard figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi homlokán két mély ránc jelenik meg. Amikor délután felvetette az utazás kérdését, Ricardi doktor egy ideig elgondolkodva járt fel-alá, azután megállt Bernhard előtt.

– Utazzanak. És mostantól ne tagadja meg a felesége egyetlen kérését sem!

Bernhard elsápadt, és ijedten hátrált egy lépést.

– Olyan nagy a baj?

– Nagyobb már nem is lehetne. Készüljön fel a legrosszabbra.

Bernhard kezét a szeme elé kapta. Amikor kis idő után leengedte, szeme vörös volt és könnytől fénylett. Ebben a percben döbbent rá, mennyire megszerette odaadó, gyengéd asszonyát.

Bernhard újból írt Maria néninek. Közölte vele, hogy hamarosan hazahozza a feleségét. Gabriele a végét járja, nem szabad semmilyen kívánságát megtagadni. Kérte, közöljék Evával, hogy Gabriele vágyódik utána, és szeretné Hattenfeldében viszontlátni. Bernhard Evára bízza a döntést. Ha hajlandó egy haldokló utolsó kívánságát teljesíteni, ő nagyon hálás lenne érte.

„Azt akarom, hogy a feleségem már csak szép és kellemes órákat éljen át. Ha látnátok őt, a szívetek szakadna meg érte, olyan bájos, kedves, és mégis olyan kegyetlenül megváltozott a külseje. Ha anyám nem lenne itt, nem bírnám elviselni” – írta befejezésül Bernhard.

Gabriele ismét odahaza volt. A hosszú út nagyon megviselte, erejének végső tartalékát is felemésztette. Boldogan mosolyogva feküdt azonban szobája ablakánál, és a kertet nézte. Rügyeztek a fák, s a nagy virágágyakban krókusz és tulipán virított.

Gabriele az eljövendő tavasz e szerény hírnökeit ezerszer pompásabbnak látta a délvidék minden buja szépségénél. Bernhard ott ült mellette, és Eva legfrissebb leveléből olvasott fel neki.

A lány másnapra jelezte érkezését.

– Annyira örülök, drágám! Kedves, jó Evám hogy összeszid majd – mondta Gabriele gyönge hangon, de mosolyogva –, hogy még mindig nem gyógyultam meg teljesen.

– Az utazás kimerített, Gabriele. Ez előre látható volt.

– Bizonyosan így van, de olyan boldog vagyok, hogy itthon lehetek.

Eva másnap megérkezett. Bernhard kiküldte elé a kocsit a vasútállomásra, ő azonban felesége mellett maradt, hogy ne kelljen négyszemközt találkozniuk.

Bár Gabriele házasságuk ideje alatt nagyon belopta magát a szívébe, és gondolkodás nélkül odaadta volna saját boldogulását felesége gyógyulásáért cserébe, mégsem tudott nyugodtan Evával találkozni. Túlságosan szerette még mindig a lányt, és a szívnek nem lehet parancsolni.

Gabriele lázas izgalommal várta fogadott nővérkéjét, amikor az ablaknál várakozó Bettina végre a kocsi érkezését jelentette. Hamarosan nyílt az ajtó, és Eva ott állt a küszöbön.

Minden önuralmára szüksége volt, hogy megdöbbenését palástolja, amiért ilyen rossz állapotban látta Gabrielét.

– Gabikám, édes kicsikém! – kiáltotta mélységesen megrendülve, majd átölelte a lesoványodott fiatalasszonyt, és arcát gyengéden a beteg sápadt arcocskájához szorította.

– Csakhogy végre itt vagy, Eva! De soká várattál magadra!

Mindkettőjük szívében hirtelen feltámadt ifjúságuk közösen átélt sok szép órájának emléke.

Bernhard és Bettina visszahúzódott a szomszéd szobába.

Eva hosszú percekig tartotta a fiatalasszonyt átkarolva, míg vissza nem nyerte önuralmát. Ezután megrázta a fejét.

– Hiszen meg akartam őrizni a nyugalmamat, nehogy felizgassalak. Itt azonban a régi emlékek egyszerre mind rám szakadtak, és odalett minden jó szándékom. De most aztán viselkedjünk okosan! Hogy vagy, édes kicsikém?

Gabriele mosolygott.

– Jól vagyok, Evám, nagyon jól. Hamarosan teljesen meggyógyulok. Mire a papa hazaér Angliából, addigra sokkal erősebbnek kell lennem.

Eva önuralma ellenére elsápadt. Gabriele észrevette ezt, és becézve fogta meg nővére kezét.

– Te még mindig nem vagy képes a papára nyugodtan gondolni, Eva. Bocsáss meg, hogy róla beszéltem! Nagyon jól értem, milyen fájdalmas lehet neked, ha rá emlékeztetnek. Téged még mindig az bánt, hogy akkor fájdalmat kellett okoznod neki, de ne félj, ő túlteszi magát rajta. Legyen csak itthon végre, olyan kedves leszek hozzá, hogy megnyugszik, és újra boldog lesz. Ugye nem haragszol már rá?

Így csacsogott gyenge hangján tovább Gabriele. Csaknem minden mondata így kezdődött, „ha majd meggyógyultam…” Eva természetesen vidámságot mímelt, miközben majd megszakadt a szíve.

Másnap reggel elutazott. Képtelen volt rá, hogy víg terveket szőjön Gabival, inkább azt füllentette, hogy a gyerekek miatt nem maradhat tovább. Attól is tartott, hogy Horst bácsi a vártnál hamarabb hazaér. Márpedig nem akart még vele is találkozni. Akkor újra felszakadhatnának a régi sebek, gondolta félve.

Bernhard kikísérte a kocsihoz.

– Isten vele, kedves Eva – szólt megrendülten, és kezét nyújtotta.

A lány megszorította. . – Isten legyen önnel és Gabrielével. Adjon erőt az ég, hogy elviselje, ami még önre vár.

– Köszönöm, Eva! Adja át a nagybátyámnak és családjának az üdvözletemet!

– Átadom. Hadd köszönjem meg önnek, hogy közbenjárására igazi otthonra találtam! Eddig nem volt még alkalmam rá, hogy ezt megmondjam.

Bernhard megcsókolta Eva kezét.

– Megtalálta ott a lelki nyugalmát, Eva? – kérdezte igen halkan.

A lány komolyan a szemébe nézett, és a tekintete fátyolos lett.

– Igen! – jelentette ki határozottan. – Hála Fritz bácsinak és Maria néninek, megnyugodtam. Az életemnek ismét van értelme, és ameddig ott maradhatok ezen a békés szigeten, boldog is vagyok. Nem várok többet az élettől. De most búcsúzom, még egy utolsó üdvözletet küldök önnel Gabinak.'

– Ugye, nagyon megváltozott?

– Ne kérdezzen… mert nem tudom tovább tartani magam…

Sírva utazott el, nem bírta magába fojtani a feszültséget. A férfi lehajtotta a fejét, mint aki megadja magát a sorsának, és lassan visszaballagott a házba.

Horst Wendenburg néhány nap múlva hazatért angliai üzleti útjáról.

Minden önfegyelme ellenére belesápadt, amikor meglátta a lányát.

A beteget édesapja viszontlátása nagyon felizgatta. A szeme lázasan csillogott, orcáján csalóka pír lángolt fel.

– De szép, hogy újra itt vagy velem, papa! Meglátod, milyen hamar összeszedem magam! Soha többé nem eresztelek el magam mellől. Ha örökké vágyódnom kell legkedvesebb hozzátartozóim után, sohasem gyógyulok meg – panaszolta halkan.

Ezután nyirkos, borús tavaszi este köszöntött be. A beteg csukott szemmel feküdt az ágyában. Már régen nem kelhetett fel.

Bernhard és az édesanyja kétoldalt ültek mellette, és növekvő aggodalommal figyelték, ahogy egyre gyengébben pislákolt benne az élet. Horst Wendenburg az ablaknál állt, és az égre meredt.

Gabriele hirtelen felnyitotta a szemét.

– Papa… hol van a papa… gyorsan jöjjön… én… jaj, Bernhard, segíts!… Papa, segíts!…

A fiatalasszony belekapaszkodott férje karjába, és megpróbált felülni, ám hirtelen tompa, gurgulázó hangot hallatott, majd visszahanyatlott. Arcán megkönnyebbült mosoly suhant át.

– Már jól vagyok… most aludni akarok – mondta bágyadtan, és mosolyogva nézett a három emberre. Elhelyezkedett, majd lehunyta a szemét.

Kis idő múlva gyengéden nézett fel férje sápadt arcára.

– Nem szabad megijedned, drágám! Már elmúlt a csúnya betegség. Egészségesre alszom magam, ugye papa?

Az apja megcsókolta a homlokát.

– Igen, egyetlenem. Legyen nyugodt, szép álmod! Gabi lehunyta a szemét.

– Jó éjt, drágám! Jó éjt, édesapám.

Még egyszer, haloványan rájuk mosolygott, és ki akarta nyújtani feléjük a kezét, ám az erőtlenül lehanyatlott. Ajkáról elszállt az utolsó sóhaj, s ő örök álomba szenderült.

XIII.

Gabriele halála óta csaknem két esztendő telt el. Horst Wendenburg és veje megfeszített munkában kereste a feledést. Együtt laktak, a gyász idején pedig meghitt közelségbe kerültek egymáshoz. Szinte teljesen visszavonultan éltek. Bernhard lelkében azonban fokozatosan nőtt a vágyakozás Eva után, akit soha nem tudott feledni. Talán már előbb is közeledett volna hozzá, ám apósa iránti tapintata visszatartotta.

Egy szép napon maga Horst hozta szóba Evát.

– Olyan csendes és magányos itt minden, két férfi egyedül, Bernhard. Ha Eva most velünk élne, jót tenne mindkettőnknek.

Bernhard fürkészve nézett az idős férfi arcába.

– Igazán szeretnéd, ha Eva visszatérne? Nem szenvednél attól, ha itt lenne, a közeledben?

Wendenburg fájdalmasan mosolygott.

– Azt hiszed, hogy még mindig nem gyógyultam ki abból a tébolyból, amely egykor rabul ejtett? Vége, örökre és végérvényesen elmúlt. Eva is tudja ezt, őszintén elmondtam neki mindent. Ő mégsem akar visszatérni.

– Talán azért, mert tudja, milyen nélkülözhetetlen Maria néninek – felelte Bernhard, mire az apósa csak kétkedve a fejét ingatta. – De az is lehet, hogy más oka van rá.

– Te talán ismered a valódi okát?

Ebben a pillanatban Bernhard nem bírta tovább, szívéből kikívánkozott az őszinte vallomás: szereti Evát. Mindent bevallott Horstnak, semmit sem hallgatott el. Wendenburg kezébe temette az arcát, úgy hallgatta, és egy szót sem szólt. Amikor azonban Bernhard befejezte gyónását, mélyen felsóhajtott.

– Tehát téged is megsebeztelek a szerencsétlen szenvedélyemmel! Milyen vak voltam!

Bernhard megragadta a kezét.

– Ne tégy magadnak szemrehányást, papa! Mit tehet az ember az érzéseiről? A sors kegyetlen játékot űzött velünk.

Wendenburg bólintott.

– Csak egyetlen jó dolog származott ebből: szegény kis Gabim legalább rövid ideig boldog lehetett. Tiszta szívből köszönöm, hogy mindennek ellenére boldoggá tetted.

– Ezt elsősorban Evának köszönd! Ő hozta Gabrieléért a legnagyobb áldozatot. Csak azért tettem azt, amit tettem, mert ő így akarta.

– Így hát mindkettőtöknek köszönöm. De most nem habozok tovább, hogy boldogságodat biztosítsam. Eredj Eváért, hozd ide, és csak azt kérem tőletek, hogy tűrjetek engem is otthonotok egy meleg zugában. Öreg vagyok, elfáradtam, és békés nyugalomra vágyom!

Bernhardot hajtotta a vágy. Már másnap elutazott, és előzetes bejelentés nélkül beállított Herbigékhez.

Eva nem volt otthon, a gyerekeket kísérte el valahova. Bernhard most az egyszer kifejezetten örült ennek. Elmondta nagybátyjának és nagynénjének, miért jött: megkérni Eva kezét. Kérte, hogy hagyják őket magukra, ha megjön a lány. Annyira reménykedett, olyan biztos volt küszöbönálló boldogságában, hogy eljegyzéséről mint eldöntött tényről beszélt.

Maria bevezette egy félreeső szobába, amikor látta, hogy Eva a gyerekekkel közeledik.

– Beküldőm majd hozzád, a kisszalonba, Bernhard. Nem kell tudnia, hogy itt talál. A gyerekeknek sem kell meglátni, különben nem hagynak nyugtot nektek. És sok szerencsét!

Bernhard tehát várakozott, nyugtalanul járkált fel-alá. Ilyen közel a céljához, úgy érezte, hogy minden perc egy örökkévalóságig tart.

Végre belépett Eva. Csak akkor vette észre Bernhardot, amikor becsukta maga mögött az ajtót Megijedt, és döbbenten meredt a férfira.

– Ön itt? – kérdezte halkan, fojtott hangon.

Bernhard két kézzel ragadta meg Eva csuklóit.

– Igen, Eva, és azt is tudod, miért.

A leány szinte kővé dermedt, csak a tekintete árulta el égő fájdalmát.

– Igen tudom, és rettegtem ettől az órától – rebegte.

A férfi szenvedélyes gyengédséggel nézett rá.

– Rettegtél, Eva? Miért? Nem szeretsz már? Nem hiszem el, ha ezt mondod nekem!

A leány a fejét rázta.

– Nem, az hazugság lenne. Tudod, hogy mindig szerettelek, és szeretni fok utolsó leheletemig. De nem lehetek a tiéd.

Bernhard a szívére szorította a lány kezét.

– Nem – nyögte ki végül keservesen.

– Ezt nem mondhatod komolyan, Evám. Nem mondtunk-e le épp lég sokáig egymásról? Többet tettünk, mint ami a kötelességünk volt. Hadd legyünk végre boldogok! Gabriele nem áll közénk, sőt, éppen ő lenne az, aki összefűzné a kezünket, ha megtehetné. Horst bácsi is mindent tud. Ő küldött hozzád.

Eva visszahúzta a kezét.

– Nem az emlékektől félek én, nem azok választanak el tőled. Horst bácsitól sem tartok.

– Akkor mitől?

Eva megrendülten nézett a férfira.

– Azt neked tudnod kell. Ok nélkül nem haboztál volna ilyen sokáig, hogy eljöjj és megkérd a kezemet. Megkímélhettél volna tőle!

Bernhard értetlen arcot vágott.

– Miket beszélsz? Egy szót sem értek.

Eva elutasítóan felemelte a kezét.

– Légy őszinte! Azt hiszed, nem tudom, hogy azért nem jöttél idáig, mert az anyám szégyene visszatartott? Ezt meg kellett emésztened, megértelek.

– Hogy feltételezheted ezt rólam? – kérdezte szemrehányón a férfi. – Mit érdekel engem az anyád? Mi köze a boldogságunkhoz?

Eva fáradtan rogyott le egy székre.

– Nagyon sok – válaszolta halkan. – Elfelejtetted, hogy börtönben ült?

Bernhard megragadta a lány kezét.

– Feltételezted rólam, hogy ez engem befolyásol? Eva, egyetlenem, én is szeretlek téged. Azóta szeretlek, amióta először megláttalak. Hisz oly régóta álmodom már rólad! Csak érted törekedtem, miattad küzdöttem. És akkor veszítselek el, amikor végre szenvedélyesen a szívemre akarlak ölelni? Az enyém lehetnél, erre az anyádról beszélsz? Újabb válaszfalat akarsz emelni közénk? Neked semmi közöd ahhoz a nőhöz, aki súlyosan vétett ellened. Ne is végy róla tudomást!

Eva felsóhajtott.

– Ő majd tesz róla, hogy ne felejthessem el. Már most sem tudok szabadulni tőle. Gondolj a becsületes nevedre! Egy hatalmas vállalat élén állsz majd egykor, sokan fognak felnézni rád. Semmilyen folt nem szennyezheti be a neved. Hidd el, az anyám mindenütt dicsekedne, hogy a veje vagy, ránk erőszakolná magát, mértéktelenül követelőzne. Lehetetlen! Ezt a szenvedést nem bírnám elviselni!

A lány arcát a kezébe temette. Bernhard, aki nyugodtan, komolyan végighallgatta, gyengéden lefejtette ujjait az arcáról.

– Eva, neked különleges tehetséged van az önmarcangoláshoz! Komolyan gondolod, hogy ezzel elijesztesz? Úgy látszik, fogalmad sincs, mit jelentesz nekem. Milyen nagy, milyen megingathatatlan az irántad érzett szerelmem!

– Ne kínozz, ne keserítsedmeg a helyzetemet még jobban! Nem tudod, mibe kerül az nekem, hogy nemet mondjak! De így kell döntenem, egyszer majd te is belátod, hogy igazam volt.

Bernhard felállt, és komolyan, elszántan a szemébe nézetté

– Nem, soha! Ám azt belátom, hogy most semmit sem tudok elérni nálad. Ezért elmegyek, békén hagylak. De visszajövök! Négy hét múlva újból megkérdezlek, akarsz-e a feleségem lenni? Használd fel jól ezt az időt, nyugodj meg, és próbálj meg tisztán látni! Ne kapaszkodj bele kicsinyes szempontokba! Méltatlanok ezek az én nagylelkű Évámhoz! Neked valóságos mániáddá vált már az önfeláldozás! Csak egyet ne felejts el: ha feláldozod magad, engem is feláldozol. Nélküled soha nem válik teljessé az életem. Ezt gondold végig, és ha még akkor is lesz bátorságod visszautasítani… de nem, nem leszel képes megtenni, remélem. Isten veled!

Ezzel meghajolt, és kiment a szobából. Eva vigasztalan hangulatban volt, és nem tudta, mit tegyen.

Bernhardot Fritz és Maria már izgatottan várta a nappaliban, és megdöbbentek sápadt arca láttán.

– Egyedül jössz…? – kérdezte szorongva Maria. Bernhard sóhajtva egy székre vetette magát.

– Önteltségemben azt hittem, hogy csak el kell jönnöm, kitárom a karomat, s a szerelmem máris a keblemre borul. Ám mi történt? Kikosarazott.

– Lehetetlen! - kiáltotta hitetlenkedve Maria.

– Egy órával ezelőtt még én is meg voltam győződve erről. Ez történt azonban, nem akar a feleségem lenni.

– De hiszen szeret. Tüdőm, hogy még mindig szeret – jelentette ki határozottan Maria.

– Igen, ezt nem is tagadta. Hallgassátok meg viszont, mit agyalt ki, hogy tovább gyötörjön.

És Bernhard elmesélte, hogyan zajlott le a lánykérés. Maria gyakran türelmetlen közbekiáltásokkal és kérdésekkel szakította félbe.

– De hiszen ez ostobaság! – kiáltotta, amikor unokaöccse befejezte beszámolóját. – Máris bemegyek hozzá, és észre térítem.

Felugrott, és indulni akart. Ekkor a férje átölelte, visszatartotta. Fritz eddig komolyan, nyugodtan hallgatta végig unokaöccsét. Az arcát különös fény öntötte el.

– Maradj itt. Maria! Evát ismerve előre látható volt, hogy így fog reagálni. Bernhard elmondta neki azt, amit mondania kellett. Most hagyjátok először is megnyugodni! Tényleg az a legjobb, öcsém, ha egyelőre szépen hazautazol. Ha most Evát megpróbáljuk befolyásolni, rákényszerítjük a véleményünket. Ebből semmi jó nem következne, és nem szolgálná a boldogságotokat. Minden nőnél van egy olyan pont, ahol véget ér a józan ész. Bizony, Maria, nálad is! Emlékezzél csak vissza, amikor felmondtál, nem akartál többé hallani rólam, és egyszerűen el akartál szaladni előlem! Szóval engedd, hogy Eva maga jöjjön rá, hiába hadakozik ellene, a válaszfal köztük rég leomlott már.

– De ha nem jön rá? – kiáltotta dacos fájdalommal Bernhard. – Mindent elkövet, hogy elzárja a saját boldogságához vezető utat. Úristen, ha nem szeretném olyan kimondhatatlanul! Hogyan állhat ilyen kicsinyes ostobaság két olyan ember közé, mint mi vagyunk?

– A nők gyakran kicsinyesek a nagy dolgokban, és nagyok, ha kis ügyekről van szó, még a legjobb asszonyok is. De Eva értelmes ember, meglásd, előbb-utóbb meggondolja magát. Fel a fejjel, öcskös! Négy héten belül eljegyzési ünnepelünk, erre szavamat adom. Nézd csak az én Mariámat! Látod, milyen haragos képet vág, amiért megsértettem a női nemet. Ám ő is okos asszony, nagyszerű asszony, és hamar túlteszi magát az ilyen ostobaságokon. Figyelj csak! Mindjárt a nyakamba ugrik, és ismét jóra fordul minden.

Maria kénytelen volt mosolyogva beváltani a férje jóslatát.

– Vigasztalódj már meg, Bernhard! A nagybátyádnak igaza van. igaza van. Tapasztalatból beszél. Nem ismerném ilyen jól azonban az én uramat és parancsolómat, ha a szíve mélyén nem határozta volna el, hogy Eva lelkére beszél. Márpedig ezt senki nem tudja nála meggyőzőbben megtenni. Fritz nevetett.

– Milyen okos asszony vagy, Maria! Jobb lesz óvakodnom tőled.

– Ó, kedvesem, én átlátok rajtad. Csak azért nem akarod, hogy én beszéljek Eva fejével, mert te tudod a varázsszót, mellyel észre téríted – jelentette ki gyengéden Maria.

Az ura áhítatos szeretettel megcsókolta felesége homlokát.

– Én kis lélekbúvárom! Öcskös, te viszont pattanj és indulj! Fél óra múlva megy a vonatod. Nincs rád itt semmi szükség. Osonj ki a bokrok között, hogy a gézengúzok el ne kapjanak! Nemigen van neked most kedved a vidám hancúrozáshoz. Tehát Isten veled, ne lógasd a fejed, minden jóra fordul!

Bernhard megrázta a kezét.

– Fritz bácsi, már annyiszor kihúztál a csávából, vajon most is sikerül?

– Sikerül!

Fritznek nemsokára vissza kellett mennie a gyárba. A kertben egy pillanatra megállt, és mosolyogva figyelt egy bogarat, amely újra meg újra felkapaszkodott egy fűszálon, és azzal együtt minduntalan visszapottyant.

Mi hajtja vajon? – töprengett magában Fritz. Talán a fűszál magasából akarja megszemlélni kicsiny világát? Akkor viszont miért nem egy fára mászik fel?

Miért?

A férfi felegyenesedett, majd elgondolkodva, komolyan a messzeségbe tekintett.

„A jövőben leszokom erről a kérdésről. Azon az iszonyú éjszakán is ugyanezt a kérdést tettem fel magamban. Miért engedte az Úristen, hogy Bettina szívében azok a sötét gondolatok ébredjenek? Ugyanilyen ostoba bogár voltam akkor én is, aki mindenáron fel akart kapaszkodni a fűszál végére. Azóta feljutottam a fa tetejére, és onnan nézek le. Hogy mennyire okosodtam meg azóta? Most legalább már tudom, miért történt. Bettina éppen ama régi, iszonyú óra révén fogja a fia boldogságát megmenteni.”

Herbigék a következő napokban békében hagyták Evát, csak még kedvesebbek, még jobbak voltak hozzá.

A fiatal lány mély lelki válságban volt. Roppant erő húzta a szeretett férfihoz. Ám ha gyenge, és enged ennek az erőnek, soha nem lesz teljesen boldog az oldalán. Ez a tudat ugyanakkor leírhatatlanul gyötörte, mert tudta, hogy csak akkor tenné boldoggá a párját, ha ő is maradéktalanul az volna.

Fritz és Maria egyetlen szóval sem említette előtte Bernhardot. A fiatalember látogatása után néhány nappal Fritz, amikor kettesben voltak, így szólt a feleségéhez:

– Holnap reggel elutazom Bettinához. Azonnal magammal hozom, vagy a következő napokban meglátogat minket.

Maria meglepődve nézett fel, egyenesen férje komoly szemébe.

– Rendben van, Fritz – felelte halkan. Férje magához ölelte.

– És meg sem kérded az okát?

Maria mosolygott.

– Önérzetes ember vagyok én is, Fritz, és nem szeretném, ha kicsinyesnek tartanál. Bettinával kapcsolatban régen leszoktam a kérdezősködésről. Tudom, hogy a szíved mélyén van egy kis fiók, amelybe még én sem kukkanthatok be.

– Te bölcs, jóságos lélek! Elárulom azonban neked, hogy azért akarom idehozni, hogy beszéljen Evával. Csakis Bettina szerető anyai szíve súghatja meg a megfelelő szavakat, hogy ne csak áthangolja Evát, hanem a tulajdon nyugalmát és biztonságát is átadja neki a fiatalok boldogsága érdekében. Eva csak akkor tudja majd boldoggá tenni Bernhardot, ha maga is hisz a boldogságában.

Bettina nővér menye halála után visszatért a munkájához. Fia szívesen marasztalta volna, az asszony azonban hajthatatlan volt.

– Elszoktam én már a világi élettől. Engedj vissza, kérlek, a hivatásomhoz, amelyet megszerettem.

Bernhard kénytelen volt engedni édesanyja kérésének.

Az özvegy újra nehéz munkáját végezte. Fia minden vasárnap meglátogatta, és az öccse is felkereste időnként, ami meghitt örömmel töltötte el.

Azon a napon is fürge léptekkel sietett a fogadószobába, amikor Fritz Herbig érkezését jelentették.

– Ilyen hamar és ilyen meglepetésszerűen újra meglátogatsz? Ha jól tudom, Bernhard nálatok van?

Öccse maga mellé ültette a testvérét.

– Valóban járt nálunk – felelte -, de mindjárt hazautazott, pedig eredetileg hosszabb ideig szándékozott maradni.

– Csak nem érte valami kellemetlenség?

– Erre a kérdésre egy kicsit messzebbről kell kezdenem a választ. Ráérsz?

– Hogyne, estig szabad vagyok. Kérlek, meséld el gyorsan, mi történt! Érzem, hogy valami baj van a fiammal.

– Talán így van, Bettina. Ám a te kezedben van a megoldás.

– Beszélj, mit kell tennem? – sürgette Bettina a fivérét, és izgatottan megragadta a kezét.

Fritz mosolyogva bólintott.

– Mindjárt meghallasz mindent. Ugye, ismered Eva Grabowot?

– Hírből igen. Mindannyian annyit beszéltek róla. Gabriele betegágyánál személyesen is találkoztam vele.

– És milyennek találtad?

– Nagyon rokonszenvesnek. Miért kérdezed?

Fritz ismét elmosolyodott.

– Bettina, a türelem még ma sem az erős oldalad. Halld tehát: Eva Bernhard első és egyetlen szerelme, és most feleségül akarja venni.

Bettina meghökkent. Döbbenten nézett az öccsére.

– Ez lehetetlen. Bernhard szerette a feleségét.

Fritz a fejét rázta, és elmesélte a feszülten figyelő asszonynak Bernhard és Gabriele házasságának igaz történetét. Azzal fejezte be elbeszélését, hogy Bernhard végre eljött hozzájuk, és megkérte Eva kezét.

– Na és? – kérdezte Bettina elhaló hangon.

– Eva kikosarazta.

– Nem szereti Bernhardot?

– De igen, jobban, mint valaha.

– Akkor hát miért?

– Hallottad, ugye, Eva történetét? Tudod, hogy az anyja becsületéről és kötelességéről megfeledkezett nőszemély, aki a börtönt is megjárta.

Bettinának még az ajka is belesápadt öccse szavaiba.

– Ezt mind tudom! – mondta, rekedten a felindulástól. Fritz bólintott.

– Akkor hallgasd tovább! Eva azért nem akar Bernhard felesége lenni, mert attól tart, hogy az a becstelenség, amellyel nevét az anyja beszennyezte, neki is ártana. Nincs bátorsága a boldogsághoz, az anyja vétke miatt. Inkább újra boldogtalanságra kárhoztatja magát és Bernhardot. A fiad magánkívül van, a leggyengédebb, legforróbb szerelemmel csügg Eván, és nem hajlandó lemondani róla. Adott a lánynak négy hét gondolkozási időt, azután ismét felteszi neki a kérdést. Eva súlyos lelki tusát vív magában. A szíve Bernhardhoz húzza, ám attól tart, bajt hozna rá. Végül nem lesz hozzá ereje, hogy ellenálljon neki, és igent fog mondani. De nem lesz boldog, és boldoggá tenni sem tudja majd Bernhardot állandó lelkiismeret-furdalásával és szorongásával, így ez a szerencsétlen história be fogja árnyékolni ennek a két szeretett, kedves embernek a boldogságát. Nos, Bettina, most már mindent tudsz.

– És azért jöttél el hozzám, mert én vagyok az egyetlen, aki segíthet? – kérdezte fakó hangon Bettina.

Öccse komolyan, jóságosan nézett rá.

– Igen, Bettina, most ütött a te órád. Ezzel a tetteddel megalapozhatod a fiad boldogságát.

Nővére lehunyt szemmel dőlt hátra székében.

– Vagyis gyónjam meg Bernhardnak a vétkemet? Tedd meg helyettem, Fritz! Én nem bírnám elviselni, hogy a saját gyermekem szeméből olvassam ki az irtózást és döbbenetet.

Fritz megragadta a kezét.

– Nem, Bettina, nem így képzelem. Ez túl kegyetlen lenne. Gyónd meg viszont egy harmadik személynek, ami azon az éjszakán történt! Kezeskedem ezért az emberért, hogy inkább meghal, mintsem eláruljon téged.

Bettina felugrott. A szeme felcsillant.

– Most értettelek meg. Eva! Őneki kell megtudni! Istenem, már tudom, miért kellett bűnbe esnem. Igen, Fritz, így legyen. Nagyon hálás vagyok, hogy megmutattad a helyes utat, és ezzel hozzásegítettél, hogy én is hozzájáruljak a fiam boldogságához. így jó lesz, nagyon jó. Eva minden kétségét eloszlatja majd, ha megmondom neki: bármit követett el az anyád, én súlyosabb bűnben vagyok vétkes, akkor is, ha a jó sors elhárította tettem következményeit. Bátran feleségül mehetsz a fiamhoz. Ugye, így gondoltad, Fritz?

Öccse megszorította a kezét.

– Igen, testvérem, így gondolom. A vallomásod azonban még hatásosabb lesz, ha ezt mondod neki: „Ha pedig még ettől sem jön meg a bátorságod a boldogság vállalásához, akkor felkeresem Bernhardot, és mindent bevallók neki. Nagyon boldogtalan lesz, ha megtudja az anyja bűnét, de közel sem annyira, mint ha te kikosarazod.” Hidd el, Eva soha nem engedné, hogy Bernhard meghallgassa a gyónásodat. Büszke és boldog lesz, hogy ő óvta meg ettől a férfit, akit mindenkinél jobban szeret.

Bettina átszellemült arccal, lassan felemelkedett. Fritz odalépett hozzá és megölelte.

– A sors útjai kifürkészhetetlenek. Bettina testvére mellére hajtotta a fejét.

– Fritz, drága öcsém, te a rosszért jóval fizetsz. Köszönöm neked! Most pár percre engedj el, kérlek! Elszaladok a főnővérhez, hogy szabadságot kérjek. Azonnal veled megyek, ha elengednek.

XIV.

Fritz megtáviratozta haza, hogy a nővérével érkezik. Maria kisietett sógornője elé, és megrendülten fogtak kezet.

Az asszony szorosan átkarolta sógornőjét, amikor annyi év után újra belépett a házba. Remegő térdekkel lépett át a küszöbön, ahonnan annak idején a száműzetésbe indult.

Ha Maria nem is tudta, mi történt, ösztönösen érezte, mi játszódhat le az asszonyban. Szeretettel vezette be a reszkető özvegyet a házba, mire előrohantak a gyerekek is, és viharosan üdvözölték Bettina nénit. Eva csendesen félrehúzódott. Bettina végül kivált a csoportból, és odalépett hozzá, a kezét nyújtva.

– Kedves Eva, nem is üdvözöl? – kérdezte gyengéden.

– Nem akartam zavarni. Isten hozta, Bettina nővér!

Eva lehajolt, és megcsókolta a kezét.

Az asszony mosolyogva megcirógatta az arcát.

– Sápadtnak látszik, kedves gyermekem. Lehet, hogy éppen jókor jöttem, hogy visszavarázsoljam az egészséges színét? Tudja, ez szakmámba vágó feladat – nevetett halkan.

Bettina jó ideig nem jutott hozzá, hogy beszéljen Evával. Csak étkezés után karolt bele a fiatal leányba.

– Kísérjen ki egy órácskára a kertbe, kedves Eva. Annyi minden változott itt a hosszú évek során, hogy muszáj körülnéznem – mondta, és magával vonta a fiatal teremtést.

Fritz ránézett a feleségére, majd jelentőségteljesen bólintott.

– Sürgönyzök az öcskösnek, hogy azonnal jöjjön - mondta, amint a két nő eltűnt a kertben.

– Olyan biztos vagy benne, hogy Bettina megtalálja a meggyőző szavakat?

Fritz bólintott.

– Egy anya a gyermekéért mindenre képes, azt hiszem, még a bolygókat is ki tudja billenteni a pályájukról. Miért ne tudna akkor egy kétkedő lányszívbe bátorságot önteni?

Maria finoman elmosolyodott.

– Biztos voltam benne, hogy az én uram még ezt a bonyolult helyzetet is megoldja.

– Én nem, de Bettina megteszi. Maria bólintott.

– Te vagy az orvos, Bettina az orvosság, amelyet te írtál fel.

Bettina leült Eva mellé egy árnyékos vadgesztenyefa alá. Mélységes örömmel nézte a szép, komoly leányarcot.

– Kedves gyermekem, nem véletlenül hoztam ide. Itt zavartalanul kettesben lehetünk, mert nekünk komoly, fontos beszédünk van. Őszintén szólva, látogatásom elsősorban kegyednek szól.

Eva szívdobogva nézett fel rá. Sejtette, hogy az asszony Bernhardról akar vele beszélni. Talán a férfi maga kérte erre az édesanyját.

– A fiáról akar velem beszélni, Bettina nővér?

– Igen, Eva. Mindent tudok.

A lány szemébe szomorúság költözött.

– Akkor azt is tudja, milyen kétségbeesett helyzetben vagyok. A szívem hozzá húz, de az eszem tiltja, hogy meghallgassam a kérését. Lerántanám a sárba, ha igent mondanék neki.

Bettina megfogta a kezét.

– Gyermekem, nem felelős az anyja tetteiért. Mindig kegyetlennek tartottam, Isten jóságához méltatlannak, amikor azt mondja, hogy megbünteti az atyák vétkét a gyermekekben. Nem, a Mindenható könyörületes. Az Úristen nem lehet igazságtalan. Talán felelősségre vonhatja a szülőket gyermekeik hibáiért és bűneiért, fordítva azonban semmi esetre sem. Mennyire megalázzuk Istenünket ilyen hiedelmekkel! O végtelen jóságában tudja, hogy mind szegény, tévelygő teremtések vagyunk, és amint elengedi a kezünket, megbotlunk. Az édesanyját sem szabad elítélnie.

– Nem, azt nem is teszem. Sajnálom azért, hogy soha nem lesz nyugodt és elégedett. Mindennek ellenére mégiscsak az anyám. S éppen, mert az, a vétke engem is megbélyegez. Ezzel a tudattal nyújtsam a kezem annak a férfinak, akinek egész élete makulátlanul tiszta, aki soha mocsokkal, alantas dolgokkal nem került kapcsolatba? Nem tudnék szabadulni attól a gondolattól, hogy lerántottam magamhoz a sárba.

Bettina mélyet sóhajtott.

– Gyermekem, ha minden bűn bíró elé kerülne, kevés ember maradna makulátlanul tiszta.

– Sajnos, ez a tudat sem segít rajtam. Bettina elszántan kihúzta magát.

– Nem, de én segíteni akarok magán, Eva. Nem lesz könnyű, viszont a fiamon is segítek ily módon.

Az özvegy lesimította fekete szerzetesruhája redőit, kezét az ölében összekulcsolta, és komolyan nézett Eva kérdő szemébe.

– Ezt a ruhát immár sok éve hordom, gyermekem. Megszerettem, drága lett nekem, és nem fogom levetni, amíg csak élek. Amikor azonban először felvettem, iszonyú viharok dúltak a szívemben. Vezeklő csuhám volt. Régebben eszembe sem jutott volna, hogy felöltsem, szerettem a vidám életet, és az öcsém házában szép, gondtalan otthonom volt. De többre vágytam. A fiamnak akartam megkaparintani az öcsém örökségét. Fritz sokáig nőtlen maradt, és én biztosra vettem, hogy Bernhard lesz egykor az örököse. A fivérem viszont váratlanul eljegyezte Mariát, aztán elvette feleségül. Ekkor sötét erők kerítettek hatalmukba… Rövidre fogom az elbeszélésem. Hogy a fiam legyen a bátyám örököse…

Itt szünetet tartott, és remegő kézzel simított végig a szemén. Végül meggyónta, amit egykor elkövetett.

Amikor végre kimerülten elhallgatott, Eva holtsápadtan, megrendülve ült mellette. A szemében könnyek csillogtak. Érezte, mekkora áldozatot hozott ez az asszony a vallomásával, és iszonyodása ellenére mély részvét ébredt benne.

Bettinát fia iránti túlzott anyai szeretete vitte a bűnbe, nem önző vágy, mint az ő anyját.

Az özvegy észrevette a könnyeket Eva szemében.

– Sír, gyermekem? Ó, ha könnyekkel ki lehetne az ember tartozását a mennyei főkönyvben törölni, az én könnyeim bizton megtették volna. Szívem szorultságában számtalan könnyet ontottam. Most viszont már tudja, hogy Bernhard anyja bűnösebb, mint a magáé, Eva. Merjen a fiam mellé állni, nem kell attól félnie, hogy lerántja magához. Ő sem vethet soha semmit a kegyed szemére. Vagy még mindig habozik? Fenékig kell tehát ürítenem a keserű poharat, és be kell vádolnom magam a fiam előtt is?

Eva felugrott, és kezét kinyújtva tiltakozott.

– Nem, dehogyis! Bernhardnak ezt sohasem szabad megtudnia. Annyira fáj, ha az ember kénytelen elítélni azt, akit szeretni akar.

– Igen, gyermekem, tudom, ez a saját tapasztalata. Nézze, az én Fritz öcsém, ez a remek ember, azonnal felismerte, hogyan lehet kegyeden és a fiamon segíteni. Ezért hozott ide engem. És én ezennel magára bíztam a titkomat, Eva, és tudom, hogy megőrzi azt. Ugye, nem volt hiábavaló a gyónásom? Van már elég bátorsága ahhoz, hogy vállalja a boldogságot?

Eva forró könnyeket ontott, és az asszony keblére borult.

– Anyám, édes, jó anyám! Hogyan köszönjem meg?

– Tedd boldoggá a fiamat, kedves gyermekem! Te képes vagy rá, ha szabadon, boldogan és emelt fővel állsz mellé. Isten jóságos és kegyelmes. Megmutatta, hogy az anyák vétke gyermekük áldásává válhat. Higgyél ebben, légy boldog, és bízzál az Úristen jóságában.

Bettina szorosan magához ölelte a fiatal lányt.

- Drága anyám, már nem félek. Bátorságot öntöttél belém, hogy vállalni merjem a boldogságot.

A hölgyek hamarosan karonfogva tértek vissza a házba. Maria észrevette őket, és a férjéhez fordult, aki újságjába mélyedve ült mögötte a szobában.

– Most táviratozz, Fritz! Nézd Eva arcát! Sugárzik a boldogságtól! Igazad volt, erre csak egy anya képes!

„Azonnal gyere, Eva epedve vár.”

Bernhard újra meg újra végigolvasta e pár szavas üzenetet, amikor az éjszakai gyorsvonaton ülve nem jött álom a szemére. Olyan reménykeltően és határozottan hangzott! Tudta, ha Fritz bácsi ezt sürgönyzi, akkor minden rendben van.

Végre megérkezett. A bejáratnál egyedül Eva várta. A fiatalember ujjongva tárta szét a karját, hogy magához ölelje, hisz a lány szeme úgy ragyogott rá, mint az aranyló nap.

– Végre az enyém vagy, egészen az enyém? – kérdezte szenvedélytől túlfűtött hangon.

Eva felnézett rá.

– Bernhard!

Ő boldogan kacagott, és addig csókolgatta mátkája piros ajkát, amíg az már alig kapott levegőt.

– Ez valóságos csoda. Már attól tartottam, hogy túlzott lelkiismeretességedben mindkettőnket boldogtalanná teszel. És most olyan kedves vagy! Én édes, bolondos kis Evám, egyetlenem, miért kínoztál ilyen soká? Nem bírtam volna ki, ha tovább makacskodsz. Ha tudnád, mennyire szeretlek! Kinek köszönhetem ezt a csodát? Ki volt az, aki beszélt ezzel a drága, csacsi, makacs fejecskéddel? Fritz bácsi?

– Nem, neki jobb ötlete volt. Elhozta édesanyádat.

– Mama itt járt?

– Itt is van még. Mindenki odabenn vár az ebédlőben, titokban, mint az összeesküvők. Meg akarják ünnepelni az eljegyzésünket, és addig édesanyád nálunk marad. Gyere, menjünk be hozzájuk!

Bernhard magához szorította a menyasszonyát.

– Legszívesebben kiszaladnék veled a kacagó nyári reggelbe, és elvinnélek messzire, távol mindenkitől. Annyi mindent kell bepótolnunk! És én annyira szomjazom már az ajkadra! Egyetlenem, most már nem is értem, hogyan voltam képes ennyi évig nélküled élni. Nagyon gyorsan hozzám kell jönnöd feleségül. Legszívesebben azonnal hazavinnélek Hattenfeldébe.

Eva boldogságtól sugárzó szemekkel, megkönnyebbülve nézett vőlegényére. Tekintete tiszta volt és felszabadult, amikor Bernhard mélyen a szemébe nézett.

Eltartott még egy ideig, amíg a férfi hajlandó volt menyasszonyát kiengedni ölelő karjaiból, és belépett vele a szobába, ahol Bettina, Maria és Fritz mosolyogva fogadta a jegyespárt.

Alig nyolc héttel később Eva Bernhard felesége lett. Nagyon boldogok voltak, Wendenburg pedig minden irigység nélkül osztozott a boldogságukban.

Bettinát hiába kérlelték, visszatért hivatásához. Minden évben azonban rövid szabadságát Hattenfeldében töltötte.

Fritz és Maria is szívesen és gyakran vendégeskedett a fiataloknál. Ilyenkor Walter és Hella boldogan rohangászott a nagy hattenfeldei parkban.

Charlotte Grabow a későbbiekben nagyobb kegydíjra számíthatott Horst Wendenburg jóvoltából, a férfi azonban határozottan kikötötte, hogy a kegydíját azonnal, végérvényesen visszavonja, ha egyszer is túllépi kiadásaival. Charlotte azután igyekezett betartani a feltételeket.

Anna néni és Gabriele sírját télen-nyáron elborították a virágok. Eva gondozta őket hűséges szeretettel.

Bernhard sohasem tudta meg, minek köszönheti a boldogságát. Eva megőrizte Bettina titkát.

VÉGE

ISBN 963 9480 72 X
ISSN 1216-2140

ISSN 1589-1046

EX-BB Kiadói Kft.
1399 Budapest, Pf. 701/358
Telefon: [phone]
Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet
Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Bördős János igazgató

---

1. ^∗ A könyv Vergődő szerelem címmel megjelent Skíz Könyv- és Lapkiadó Kft-nél 1992-ben.↩