Hedwig Courths-Mahler

Ha ketten szeretik egymást

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Wenn zwei sich lieben

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lubbe GmbH & Co. KG

Bergisch Gladbach

Fordította: SZALAY MARIANNE

I.

Al Hayat egyik elegáns szállodájának mesébe illően szép teraszán nagy volt a jövés-menés ezen a derűs, kora tavaszi napon. A szállodát több hófehér épületből álló együttes alkotta, melyeket sétautak, kertek, árnyas lugasok és sportpályák kötöttek össze. Itt minden az igényes vendégek kényelmét és szórakozását szolgálta.

Ma is szép számmal gyűltek össze a teraszon a világ különféle országaiból idesereglett előkelő világjárók. A karosszékek és asztalok közti széles folyosón két hölgy közeledett, akiket minden oldalról szívélyesen üdvözöltek. Itt-ott meg is álltak egy szóra, majd a márvány mellvéd közelében, igen előnyös helyen fenntartott asztalukhoz léptek, és kényelmesen elhelyezkedtek.

A fiatalabbik a legszebb, de legalábbis a legszeretetreméltóbb jelenség volt Al Hayat dús hölgykoszorújában.

– Fázom, Lottemarie kisasszony – szólalt meg az éltesebb dáma, kizökkentve merengéséből bájos kísérőjét.

Lottemarie Dörner rögtön fölállt, és meleg sálat terített gondosan az öreg hölgy vállára. Mindezt szerényen, ám határozott és kedves mozdulatokkal tette, A közelben levő urak, akik figyelték őket, nem értették, hogy a körülajnározott miért vág olyan bosszús képet, A méregdrága ruhát és felbecsülhetetlenül értékes ékszereket viselő, ősz hajú hölgy a langyos levegő ellenére megborzongott, amikor a lány a vállára terítette a sálat,

– Asszonyom még mindig didereg. Hozzak egy meleg takarót, vagy őméltósága inkább visszamenne? – érdeklődött az ifjú hölgy.

Eugenie Ranzow hercegnő megrázta a fejét, akár egy konok gyerek, és fekete szeme különös, irigykedő pillantással nyugodott ifjú társalkodónőjén.

A hercegnő egykor az úri társaság ünnepelt nagyasszonya volt. Noha nem számított rendkívüli szépségnek, mégis igéző hatással volt a férfinépre. S mivel tudta, hogy vonzereje visszahozhatatlanul a múlté, és a magány elviselhetetlennek tűnt számára, amolyan mágnest keresett magának, mellyel az előkelő társaság figyelmét és érdeklődését ismét magára irányíthatja. S e mágnes nem más volt, mint ifjú társalkodónője, Lottemarie Dörner.

Lottemarie-nak fogalma sem volt róla, milyen szerepet játszik szerény személye a neki rendelt poszton. Ha sejti, alighanem kínos érzések fogják el. Mindent egybevetve nagyon jól érezte magát az állásában, még ha kezdetben gyakran el is kedvetlenítette a hercegnő nyers viselkedése. Apránként azonban hozzászokott, s alapjában véve panaszra nem volt oka.

Különös módon lépett a hercegnő szolgálatába, minthogy nem is keresett állást. Bár édesapjával együtt igen szerény körülmények között éltek, soha nem került szóba, hogy apja életében neki önállóan kell megkeresnie a kenyerét.

Látszólag a véletlen műve volt minden.

Egy napon Lottemarie a jótékonysági bazárban virágot árult egy sátorban. A hercegnő már jó ideje figyelte a fiatal lányt, mielőtt odalépett hozzá. Feltűnt neki, hogy a férfiak, ifjak és idősek egyaránt, tülekednek a sátor körül, készséggel fizetnek magas árat a virágért, s közben elragadtatott pillantásokat vetnek a szépséges eladókisasszonyra.

Az idős asszony villogó fekete szemmel, mereven bámulta a lányt, majd belépett a sátorba, hogy megismerkedjék vele. Kiválasztott egy halványpiros rózsát, s busás összeget nyújtott át érte Lottemarie-nak. Ő sugárzó mosollyal mondott köszönetet, s e mosoly különösen tetszett a hercegnőnek. Nemrég lépett ki a szolgálatából társalkodónője, s minthogy eltökélt szándéka volt betölteni a helyét, most kertelés nélkül a tárgyra tért:

– Ön nagyon rokonszenves nekem, Dörner kisasszony. Hadd kérdezzem meg, nincs-e kedve társalkodónőként mellém szegődni és utazásaimon elkísérni, ugyanis sokat és szívesen utazom. Csak olyan embert tűrök meg magam mellett, aki rokonszenves nekem, és biztosíthatom, hogy egyenrangú félként bánnék önnel Szó sincs holmi szolgai függőségről, ön velem teljesen egyenrangú emberként élne a környezetemben, és gondoskodna a szórakoztatásomról. Volna kedve elszegődni hozzám?

Lottemarie-t meglepte a felkérés, s noha a hercegnőt nem találta különösebben megnyerőnek, az ajánlata mégis csábító volt. Utazni! Világot látni! Mindig is erre vágyott, de eddig nem nyílt rá lehetősége. Apja nyugdíja és az írói megbízások, melyekre korai nyugdíjazása után végre sort keríthetett, oly csekély összeget tettek ki, hogy abból igen szerényen tudták csak megélhetésüket biztosítani.

Koránt sincs ellenére, válaszolta hát, hogy teljesítse a hercegnő kérését, feltéve persze, hogy édesapja is beleegyezik,

– És a kedves édesapja itt van? – érdeklődött a hercegnő,

– Igen, méltóságos asszonyom, éppen felénk tart – felelte a fiatal lány kissé izgatott hangon.

– Helyes, akkor mutasson be neki! Így személyesen közölhetem az ajánlatomat – utasította erélyesen az öreg hölgy.

A kölcsönös bemutatkozás és néhány udvarias szó után a hercegnő rögtön a lényegre tért. Helmut Dörner nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy elengedje maga mellől a leányát, a hercegnő azonban értett hozzá, hogyan oszlassa el a kétségeit.

Lottemarie Dörner már jó egy éve élt a hercegnő környezetében. Eltekintve a különös hangulatingadozásoktól, amivel úrnője időnként meggyötörte a hozzá közel állókat, a lánynak semmire se lehetett panasza. Békésen, gondtalanul teltek a napjai, elkísérte a hercegnőt a birtokaira, majd a világ valamelyik divatos fürdőhelyére. Most éppen Egyiptomban időztek.

Először Kairóban szálltak meg. Onnan egy nagyobb társasággal kirándulást tettek Heluánba, s a hercegnőt olyannyira elbűvölte e hely csodálatos fekvése, s mindenekelőtt Al Hayat a maga elegáns életstílusával és nyüzsgésével, hogy már másnap átköltöztek. Al Hayat egyik hófehér villájában lakott immár tizennégy napja a két hölgy.

Noha a hercegnő távolról sem volt beteges, ahol csak megfordult, igénybe vette a fürdőkúrát, így történt ez Heluánban is. Talán azt remélte, hogy valamelyik fürdőben az ifjúság forrására bukkan. S hogy a várva várt csoda csak nem akart bekövetkezni, s a várakozással ellentétben a rengeteg gyógyvíztől még bágyadtabbnak érezte magát, hébe-hóba rossz hangulat lett úrrá rajta. Ilyenkor bizony az sem volt ritka, hogy indulatossá és kötekedővé vált, és nem éppen úrhölgyhöz méltó szitkozódások hagyták el az ajkát.

Ifjú társalkodónőjét azonban valami különös okból megkímélte e dühkitörésektől. Voltak időszakok, amikor őméltóságát annyira kínozta a vad irigység, hogy látni sem bírta a lányt. Ilyenkor valami ürüggyel egy időre elküldte magától, míg ismét úrrá nem lett mardosó féltékenységén.

Így Lottemarie-nak nemcsak hogy panaszra nem volt oka, de mélységes hálát érzett a hercegnő iránt, aki lehetővé tette számára, hogy világot lásson, és előkelő, fényűző társasági körökben forgolódjék, ahol oly sok kellemes élményben volt része,

A két hölgyet aznap is hamarosan körülzsongták a férfiak, s akadt néhány előkelő dáma is a társaságban. Elcsevegtek a hétköznapok legfrissebb eseményeiről, szalmaszálon át frissítőt szürcsölgettek, és gúnyos megjegyzéseket tettek egynémely kellemetlen személyiségre.

Délelőtt az urak közül néhányan Kairóban jártak. Egyikük, egy rendkívül elegáns, negyvenes éveiben járó férfi, bizonyos Liebenau báró, a következő szavakkal fordult a hercegnőhöz:

– Kairóban ma láttam Egon Ranzow herceget, méltóságos asszonyom.

A hercegnő csodálkozva kapta fel a fejét.

– Az unokaöcsémet? Hát Kairóban van?

– Így igaz, méltóságos asszonyom.

A hercegnő elnevette magát.

– Ő aztán mindenütt ott van, a világcsavargó! Beszélt is vele, báró úr?

– Ó, nem, csak távolról láttam. Egy fiatal úrral volt, akit nem ismerek.

– Jobb is így. Ha beszélt volna vele, bizonyára elárulta volna, hogy én is Al Hayatban vagyok, és akkor az én kedves öcsém messziről elkerülné ezt a helyet. Így viszont nem kizárt, hogy ide rándul, bár aligha marad sokáig.

– Nem gondolja, méltóságos asszonyom, hogy annál inkább sietne ide, ha sejtené, hogy ön itt van?

A hercegnő nevetve rázta meg a fejét.

– Ó dehogy, báró úr. Bár tiszteljük egymást, s ami engem illet, kifejezetten élvezem az unokaöcsém társaságát, ő inkább kellő távolságból kedvel engem. S ezt nem is vehetem rossz néven tőle. Mit jelenthet neki egy magamfajta öregasszony? Ha velem van, ezernyi apró dologban tekintettel kell lennie rám, márpedig a Ranzow hercegeknek nincs a vérükben a tapintatosság. Magam is Ranzow vagyok, s fiatalkoromban éppoly kevéssé voltam tekintettel az idősekre.

Ami azt illeti, a hercegnő nem csupán a házassága révén, hanem már születésénél fogva Ranzow volt. Egyik távoli unokatestvéréhez ment feleségül.

Liebenau báró meglehetősen ostoba képet vágott, ami nem esett különösebben nehezére.

– A méltóságos asszony szeret tréfálni.

A hercegnő sóhajtva rázta meg a fejét.

– Ilyen szomorú dolgokkal nem szokásom tréfálkozni – jegyezte meg csípősen. – Az unokaöcsém és én közel két éve nem láttuk egymást, bár mi vagyunk az utolsó, még élő Ranzow-k. De téved, ha a szavaimból holmi viszályra következtet közöttünk. Az unokaöcsém a maga módján éppúgy kedvel engem, akár én őt, és ha a véletlen egymás útjába sodor bennünket, nagyon jól kijövünk egymással. De igaz, ami igaz, nem keresi kifejezetten a társaságomat. Pedig én mindig örülök, ha láthatom, mert szellemdús, szórakoztató társalgó. Ezért vagyok hálás, amiért nem árulta el az ittlétemet. Így talán végre ismét viszontláthatom őt.

Liebenau báró elnevette magát, és odakiáltott az uraknak:

– Egyszóval, uraim, hallgassanak, mint a sír, őméltósága ittlétéről, amennyiben összetalálkoznának Egon herceggel! Minden erőnkkel segítsük elő, hogy a hercegnő találkozhassék az unokaöccsével!

Szavait helyeslő bólogatás és nevetés fogadta, s mindenki egyetértéséről biztosította a bárót.

A hercegnő ekkor különös, fürkésző tekintettel nézett társalkodónőjére. „Vajon ellen tud-e állni Egon ennek a bájos teremtésnek? Ha a lány képes őt magához láncolni, akkor a vonzerejéhez csöppnyi kétség sem fér. Majd kiderül... Legyen csak itt az a széltoló!” – gondolta felvillanyozva.

Lottemarie-nak fogalma sem volt róla, milyen gondolatok foglalkoztatják a hercegnőt az ő személyével kapcsolatban. Noha fültanúja volt Liebenau báróval folytatott iménti beszélgetésének, a hallottak különösebb benyomást nem tettek rá. Tudta, hogy őméltósága az örökösének tekinti unokaöccsét, aki maga is dúsgazdag, és hatalmas birtoka van a hercegnő uradalmainak közelében.

A lány nem ismerte személyesen az ifjú herceget, noha asszonya megbízásából időről időre levelet írt neki.

A napok a megszokott mederben folytak Al Hayatban. A szálloda teraszán rendre összegyűlt a nagyvilági társaság, s a hercegnő társalkodónőjével szokás szerint a márvány mellvéd melletti asztalnál foglalt helyet. Egy alkalommal Liebenau báró mosolygó arccal lépett oda hozzájuk, és meghajolt.

– Méltóságos asszonyom, Egon herceg egy órával ezelőtt megérkezett – jelentette jól értesülten.

A hercegnő szeme érdeklődve csillant fel.

– Valóban, báró úr?

– A saját szememmel láttam, méltóságos asszonyom, és beszéltem is vele. Az ön ittlétéről természetesen mélyen hallgattam. A herceg közölte velem, hogy hosszabb időt szándékozik itt tölteni.

– Ezer köszönet a szíves felvilágosításért, báró – biccentett elégedetten a hercegnő. Majd aranyláncon függő kézitáskájából elegáns noteszt húzott elő, és sebesen írni kezdett:

„ Kedves Egon!

Liebenau báró révén az imént jutott a tudomásomra, hogy Al Hayatba érkeztél, és néhány napot itt szándékozol tölteni. Örülök, hogy viszontláthatjuk egymást. Kifogást nem fogadok el, halálosan sértve érezném magam. Muszáj lesz öreg nagynénédet rövid időre megörvendeztetned a társaságoddal. Viseld megadással e csapást, drága fiam.

Nagynénéd, Eugenie”

– Lottemarie! – szólt, és kitépte a lapot a jegyzetfüzetből.

– Parancsol őméltósága?

– Fogja ezt a levelet, gyermekem! Tegye borítékba, és írja rá az unokaöcsém nevét. Aztán adja át az egyik inasnak azzal, hogy tudakolja meg a szállodaportástól, hol szállt meg a herceg Al Hayatban, és személyesen adja át neki a levelemet. Mondja meg neki, hogy itt várok rá a teraszon.

– Úgy lesz, ahogy kívánja, asszonyom. Lottemarie elindult, hogy teljesítse küldetését. Éppen a könyvtárszobába igyekezett, amikor egy nyúlánk, harmincöt év körüli fiatalember lépett ki annak ajtaján. Enyhe meghajlással, illedelmesen félrehúzódott, hogy utat engedjen az ifjú hölgynek.

Lottemarie a férfi felvillanó pillantásától enyhén elpirulva, gyorsan belépett a helyiségbe. Érezte, hogy hevesen dobog a szíve. Elvégezte a rábízott feladatot, és a hercegnő utasításának megfelelően átadta a levelet egy küldöncnek.

Az máris Egon Ranzow herceg keresésére indult. Nem kis fáradságába került a címzett megtalálása a számtalan épületből álló óriási szállodában. Bár a főportás hamar eligazította, melyik lakosztályt vette ki Egon herceg, beletelt egy időbe, míg az inas végre rátalált.

Egon Ranzow herceget kifárasztotta az utazás. Kiadós fürdőt vett, s éppen egy nyugágyon heverészett a szobájából nyíló szellős teraszon, amikor a komornyikja jelentette, hogy őméltósága, Eugenie Ranzow hercegnő küldönce vár rá odakint, aki levelet hozott neki, és szóbeli közlendője is van az úr számára,

Egon herceg ingerülten rántotta fel a szemöldökét, alsó ajkát gőgösen előretolta. De aztán legyűrte kelletlen érzését, és felnevetett.

– Vezesse be!

A küldönc átadta az üzenetet, majd odanyújtotta neki a levelet. Egon nem emelkedett föl fektéből, úgy olvasta el.

– Lám, lám! Nos, rendben. Jelentse őméltóságának, hogy fél órán belül megjelenek nála.

Miután a küldönc távozott, Egon herceg fölállt a nyugágyból, és utasította a komornyikját, hogy készítsen elő számára egy rend ruhát.

– Tíz percen belül visszajövök, és akkor szeretnék átöltözni.

E szavakkal elhagyta a lakosztályát, és a folyosón végighaladva bekopogott egy ajtón. Belülről zengő férfihang válaszolt.

A herceg kitárta az ajtót, és belépett az elegánsan berendezett szállodai szobába. Az ablaknál egy támlás széken az a fiatalember ült, akivel Lottemarie Dörner az imént találkozott az olvasószobánál. Az előtte álló kis asztalon néhány levél hevert, ő maga pedig éppen egy felnyitott borítékot tartott a kezében.

– Zavarok, Günter? – torpant meg a herceg.

Günter Rainau gróf az ölébe ejtette a kezét.

– Hova gondolsz, Egon.

– Látom, megjött a postád. Bizonyára szeretnéd átnézni.

– Nem sürgős.

– Nem tartalak fel sokáig. Csupán szerettem volna egy szomorú hírt közölni veled.

– Mi történt?

– Voltaképpen semmi különös. Most kaptam a hírt, hogy nagynéném, Eugenie hercegnő itt tartózkodik, Al Hayatban.

Günter gróf elmosolyodott.

– Ez lenne olyan elkeserítő?

– Úgy tűnik, hébe-hóba kénytelenek leszünk egy órácskát vele tölteni.

– Engem ez egy csöppet sem szomorít el. A hercegnő rendkívül érdekes asszony.

– Ízlések és pofonok különbözők. Valóban érdekesnek találod még? Korábban talán tényleg az volt, de erről szerintem egyikünknek sincsenek emlékei. Csak annyit tudok, hogy nagyon akaratos és csúf öregasszony lett belőle.

– De Egon! Csak nem várod el egy idős hölgytől, hogy csinos legyen?

– Persze hogy nem. De sokan akadnak, akik a nagynénémet kiállhatatlannak tartják, s ha nem lenne a rokonom, alighanem én is osztanám a nézetüket. De nincs mit tenni, a rokoni vér kötelez, s ha már itt van, nem szeretném megsérteni azzal, hogy feléje sem nézek. Nagyon sajnálnám viszont, ha téged bosszantana a jelenléte.

– Szó sincs ilyesmiről. Mi kitűnően megértjük egymást őméltóságaval. A birtokaink szomszédosak, s ő sokszor hozott vidámságot az én vidéki magányomba, valahányszor Trolwitzban tartózkodott. Szükségtelen ilyen fancsali képet vágnod, Egon.

– Annál jobb. A hercegnő az imént kéretett magához a teraszra. Megyek átöltözni, és indulok hozzá. Hát te?

– Átfutom a postámat, aztán én is felöltözöm, és megyek utánad.

– Remek! Akkor a viszontlátásra.

A herceg magára hagyta a barátját, és visszatért a szobájába.

II.

A küldönc megvitte Egon herceg válaszát a hercegnőnek. Őméltósága elégedetten bólintott, és felélénkülve vágott vissza valamit Liebenau báró elmés megjegyzésére. Tekintete ezalatt Lottemarie-ra tévedt, aki kecses tartással álldogált a mellvédnél, és kifejezetten vonzó benyomást keltett.

Az öreg hercegnő szívét irigység járta át – irigyelte ifjú társalkodónője hamvas szépségét. Máskor oly éles tekintete ezúttal nem fedezte fel, hogy Lottemarie fürkésző pillantással néz körül a teraszon. A lány azt a karcsú, nyúlánk idegent kereste lopva a tekintetével, akivel nemrég az könyvtárszoba előtt találkozott, s aki oly felkavaróan mély hatást tett rá.

A hercegnő azon morfondírozott, hogy vajon rendelkezik-e Dörner kisasszony olyan hatalmas vonzerővel, amivel Egon herceget legalább egy időre maradásra bírja, és nem szökik el rögtön öreg nagynénje elől. Tudta jól, hogy Egon szíve könnyen lángra gyúl, hogy aztán legalább olyan gyorsan el is hamvadjon az a láng.

Amikor a herceg fél órával később megjelent, sugárzó szemekkel, mosolyogva lépett nagynénje elé. Gavallérosan ajkához emelte a kezét, melyen vakítóan szikrázott a sok értékes gyűrű.

– El vagyok ragadtatva, drága néném, hogy itt találom – köszöntötte túláradó szívélyességgel.

A hercegnő rávillantotta szurokfekete szemét.

– Légy őszinte, fiacskám, és valld be, hogy a pokolba kívánsz engem – felelte gúnyosan.

A fiatalember tréfásan megrökönyödött képet vágott.

– De drága néném, minő képtelen feltételezés!

A hercegnő elnevette magát.

– Csak ne beszélj mellé, fiacskám! Egyébként örülök, hogy végre láthatlak.

Egon herceg mosolyogva pillantott rá.

– Miután kissé magamhoz tértem a rémülettől, melyet a levélkéd keltett bennem, most már én is örülök a találkozásnak.

– Szegény fiam, hát ennyire rád ijesztettem?

Intésére a fiatalember helyet foglalt az asztalnál. A hercegnő társaságában lévő urak és hölgyek a kölcsönös üdvözlések után visszahúzódtak, hogy ne zavarják kettejük találkozását. Az urak a mellvédnél álldogáló Lottemarie mellé szegődtek.

– Valóban, néném, előbb le kellett gyűrnöm némi félelmet magamban. Agglegény lévén fenntartással viseltetem a családi kötelékekkel szemben. Térden állva esdek kegyes bocsánatáért.

– Őszinteségedért cserébe nagyvonalúan megbocsátok.

– Igazán kedves tőled. De... jut eszembe, úgy egy évvel ezelőtt megírtad, hogy új társalkodónőt vettél magad mellé. S minthogy szinte mindig tündöklő szépségeket választasz, mohón várom, hogy megismerhessem az illetőt.

A hercegnő gúnyosan nézett unokaöccsére.

– A kilátás, hogy a környezetemben egy gyönyörű társalkodónőt találsz, nyilván jócskán tompította az ittlétem feletti rémületedet, nemde?

– Nem tagadom – vágta rá pajkosan a fiatalember.

– A társalkodónőimhez, kedves fiam, semmi közöd.

– De megnézni csak szabad őket, akár egy csillagot, amire halandó lény úgyis hiába vágyna. Legalábbis ez áll egy bizonyos dalban.

– Hát jó, akkor bemutatlak az ifjú hölgynek.

A hercegnő a mellvédnél álldogáló és élénken csevegő kis csoport felé fordult.

– Lottemarie!

A fiatal lány elnézést kért a társaságtól, és odalépett a hercegnő asztalához.

– Parancsol, asszonyom? – kérdezte anélkül, hogy tudomást vett volna Egonról.

– Szeretném bemutatni magának az unokaöcsémet, Lottemarie. Egon von Ranzow herceg, Dörner kisasszony.

Az ifjú herceg illedelmesen felállt.

– Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhetem, nagyságos kisasszony – mondta udvarias meghajlással.

A hercegnő kényelmes karosszékében hátradőlve figyelte a két fiatalt. Látta az unokaöccse szemében felvillanó elismerést, és elégedetten állapította meg, hogy társalkodónője büszkén és hidegen fogadja a csodáló pillantást.

„Horogra akadt a fiú. Biztos vagyok benne, hogy egy ideig nem fog tágítani mellőlem“ – gondolta némi elégtétellel. Az pedig, hogy a fiatal lány szíve e veszélyes játék közben megperzselődhet, és a reménytelen szerelem talán egy életre boldogtalanná teszi, nos, a hercegnő számára mindez közömbös volt. Őt csak az érdekelte, hogy társalkodónője betöltse a neki szánt szerepet.

Lottemarie nem is sejtette, miféle gondolatok járnak a hercegnő fejében, akit ő mindenek fölött tisztelt. Ártatlanságában fel sem tételezte volna asszonyáról, hogy önző érdekből ilyesmire vetemedhet.

– Mióta is van már nálam, Lottemarie? – kérdezte ekkor a hercegnő.

– Január huszadikán volt egy éve, hogy megismerkedtem a méltóságos asszonnyal a bazárban – hangzott a felelet.

Az öreg hölgy szemrehányóan pillantott unokaöcssére.

– Na látod, Egon, legalább ennyi ideje nem látogattál meg. Előtte karácsonykor két napot töltöttél Trolwitzban, és azóta felém se néztél, te hálátlan!

A herceg továbbra sem vette le a szemét Lottemarie bájos arcáról.

– Igen, ez megbocsáthatatlan, teljességgel megbocsáthatatlan, kedves néném. De vétségemért megbüntetned nem szükséges, hisz épp elég büntetés tudnom, mitől fosztottam meg magam – jelentette ki sokatmondóan.

Lottemarie szerencsére nem értette, hogy ez a célzás őrá vonatkozik. A hercegnőnek azonban nem volt kétsége afelől, hogyan értelmezze unokaöccse szavait.

Lassan visszaszállingóztak az ismerősök a hercegnő asztala köré, és bekapcsolódtak a társalgásba. Arról folyt a szó, hogy másnap délelőtt kirándulást tesznek a piramisokhoz. Néhány úr győzködte Lottemarie-t, hogy vegyen részt ő is a kiruccanáson. Mialatt őméltósága a gyógyfürdőben lesz, bizonyára nélkülözni tudja a társalkodónőjét, vélték.

Lottemarie barátságosan, de határozottan visszautasította az invitálást. Jól tudta, hogy asszonya nem örül annak, ha nélküle vesz részt valamely közös programban.

Mialatt Lottemarie az urakkal beszélgetett, a hercegnő zavartalanul válthatott néhány szót az unokaöccsével.

– Nos, kedves Egonom, mit szól szakértő szemed az én bájos társalkodónőmhöz? – kérdezte.

– Drága Eugenie néném, a szememet elvakítja ennyi szépség és szeretetreméltóság. És a szívem őrült iramban ver, mint egy kamaszé, aki megpillantja élete első szerelmét. Egek, mily csodálatos ez a lány! Ily fenséges bolygó még soha nem keringett csillagod körül.

A hercegnő boldogan mosolygott, mintha a bók legalábbis neki szólna.

– Igen, valóban gyönyörű teremtés. Őszintén örülök, hogy a magadfajta elkényeztetett férfira is ilyen mély benyomást tesz. Csakhogy Dörner kisasszonynál nem sok sikert remélhetsz. Erényes és hideg, sejtelme sincs arról, mi a szerelem.

A herceg sóvár szemekkel tekintett Lottemarie felé.

– Ezzel nem lehet elriasztani engem, Eugenie néném. Ellenkezőleg! Annál csábítóbb a lehetőség, hogy e téren én lehetek a tanítómestere.

– Fékezd magad! Még csak az hiányzik, hogy társalkodónőm szépségét egy boldogtalan szerelem kínjával hervadásra kárhoztasd. Hisz éppen a hamvassága és érintetlensége teszi oly elbűvölővé.

A férfi bólintott.

– Körülrajongják a férfiak, igaz?

– Saját szemeddel láthatod, így van ez mindenütt, akárhová megyünk. Zsonganak körülötte a férfiak, akár a méhek a virág körül.

– Igen, valóban tündéri teremtés. S dacolva a veszéllyel, hogy kivívom a haragodat, drága néném, mégis megkísérlem, hogy ezekben az elragadó leányszemekben gyöngéd érzelmek tüzét szítsam, s ezáltal szépségét csak még fokozzam.

– Nem fogsz sikerrel járni! De csak tessék, próba szerencse! Élvezettel fogom nézni, miként vall kudarcot minden fáradozásod.

– Majd meglátjuk, drága nénikém.

Lottemarie váltott még néhány szót az urakkal, akik hasztalan próbálták rábeszélni a másnapi kirándulásra, majd ismét elfoglalta helyét az asztalnál.

– Nos, Lottemarie, ezúttal mivel ostromolták a férfiak? – fordult hozzá a hercegnő.

A fiatal lány kissé zavartan elmosolyodott.

– Rá akartak venni, hogy holnap délelőtt látogassak el velük a piramisokhoz, de én ezt természetesen visszautasítottam.

– Talán nem lelné örömét a kirándulásban, nagyságos kisasszony? – akarta tudni a herceg.

– Dehogynem, uram. Csakhogy nem a saját szórakozásom okán vagyok itt, hanem a kötelességemet teljesítem őméltósága szolgálatában.

– Ó, én nem tudnám önt még egy fél napig sem nélkülözni – jegyezte meg a hercegnő.

– Látta már a nagy piramisokat, kisasszony? – kérdezte a herceg.

Lottemarie tekintete sóváran röppent a sivatagon át a távoli piramisok felé.

– Nem, uram.

A férfi észrevette a szemében felvillanó vágyat, és a segítségére akart sietni, hogy kiérdemelje a háláját.

– Márpedig ezt okvetlenül pótolnia kell, kisasszony. Otthon ki fogják nevetni, ha elmondja, hogy Egyiptomban járt, és nem látta a piramisokat.

– Rómában is voltam, mégsem láttam a pápát – tért ki frappánsan Lottemarie.

– Minthogy egy ilyen megerőltető kirándulás részemről szóba sem jöhet, a kisasszonynak is le kell mondania róla – vetette közbe a hercegnő enyhe ingerültséggel a hangjában.

– Természetesen, asszonyom – felelte gyorsan Lottemarie.

Egon herceg egy pillanatra elgondolkodott. Még nem adta fel a reményt, hogy a lány számára kieszközölje nagynénjénél ezt a kirándulást.

– Miért gondolod, hogy megerőltető lenne számodra egy kis kiruccanás, Eugenie néném? Istennek hála, erős és egészséges vagy.

– Igen, az vagyok – válaszolta a hercegnő, aki a világ minden kincséért sem akart öregnek és betegesnek tűnni. – De a piramisokhoz szörnyen kényelmetlen a közlekedés. Az én koromban a lovaglás már szóba se jöhet, a kocsik pedig könnyen elakadnak a sivatag homokjában. Akkor aztán mérgelődhet az ember! Magam is szívesen megnézném azokat a híres piramisokat, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

– Ó, nincs az az akadály, amit le ne gyűrnék, csak hogy teljesítsem a kívánságodat! – kapott a szón Egon herceg. – Gondoskodom megfelelő járműről, amivel elégedett leszel, s akkor közösen megejthetjük a kirándulást. Persze nem holnap. Amúgy is túl népes a társaság.

A hercegnő bölcsen mosolygott. Pontosan tudta, hogy unokaöccse őérte ugyan nem hozna ekkora áldozatot; igyekezete a szépséges társalkodónőnek szólt.

– Nos, Egon, őszinte örömömre szolgálna, ha valóban tudnál keríteni egy megfelelő járművet. Ez esetben természetesen készségesen vállalkozom a kirándulásra. Tudod, hogy semmi jónak nem vagyok az elrontója.

– Rendben, Eugenie néném, remek járművet fogok találni.

– Inkább kényelmes legyen! – tréfálkozott a hercegnő.

– Pompás lesz és kényelmes. Szemem előtt egy hordszék képe lebeg, mint amilyen Kleopátráé lehetett.

A hercegnő elnevette magát.

– Már látom is magam Kleopátra arany trónusán! – gúnyolódott.

Egon herceg most Lottemarie-hoz fordult:

– De kegyed szívesebben lovagolna, ugye, kisasszony?

A lány gyönyörű szemében meleg fény gyúlt.

– Ó, nekem teljesen mindegy. Ha kell, akár gyalog is elmegyek odáig. A legszívesebben persze lovagolnék.

– Remek. Hamarosan sort kerítünk hát a kirándulásra. De most jut eszembe, drága néném, még nem is említettem neked, hogy Günter barátom társaságában érkeztem ide.

A hercegnő élénken fölkapta a fejét.

– Hogyan? Günter Rainau itt van?

– Igen, Eugenie néném.

– És ezt csak most mondod? – kiáltotta szemrehányóan.

– Bocsáss meg nekem, de teljesen elfelejtettem. Együtt indultunk útnak. Véletlenül akadtunk össze Berlinben, amikor éppen azon morfondírozott, hogy nekivág a nagyvilágnak. S én persze nem szalaszthattam el az alkalmat, hogy néhány hónapot együtt csavarogjunk. Gyorsan döntöttem hát, összecsomagoltattam, és vele tartottam. Vagyis tulajdonképpen ő az oka annak, hogy most itt vagyok.

– Ennek igazán örülök! Jól tudod, hogy mindig is kedveltem Güntert.

– Cserébe ő hallatlanul érdekes asszonynak tart téged – incselkedett vele a herceg.

A hercegnő tréfásan megfenyegette Egont az ujjával.

– Mindenesetre sokkal udvariasabb nálad. De hol bujkál? Egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára két évé együtt ünnepeltük a karácsonyt Trolwitzban. Szóval, hol rejtegeted?

– Lupus in fabula, Eugenie néném. Amott látom közeledni! Éppen a napi postáját rendezgette, amikor szóltam neki, hogy hozzád indulok. Úgy látom, bennünket keres. Engedelmeddel elébe megyek.

E szavakkal Egon herceg fölállt és elsietett. A két hölgy hosszan nézett utána. S miközben a hercegnő a maga kissé harsány modorában adott kifejezést örömének, Lottemarie látta, hogy Egon herceg odalép egy karcsú, magas fiatalemberhez, és belekarol. Rainau gróf megfordult, és Lottemarie enyhén megrázkódott. Felismerte az idegent, akivel a könyvtárszoba előtt találkozott, s akinek a felbukkanását azóta is vágyakozva leste a teraszon.

Egon herceg megszorította barátja karját.

– Csak hogy itt vagy, Günter! A nagynéném már epedve vár. Szemet gyönyörködtető látványban lesz részed, előre mondom! Az új társalkodónőjére gondolok. Ilyen szép és bájos teremtéssel még bizonyára nem akadt dolgod. Komolyan fontolóra venném, hogy a közelébe engedjelek-e, ha nem lennél már boldog vőlegény.

Günter gróf elmosolyodott, és meleg szürke szemével szeretetteljesen pillantott a hercegre.

– Úgy tűnik nekem, drága Egonom, hogy te már megint lángra gyúltál. Útközben mindvégig azt hajtogattad nekem, hogy közös utazásunk során a szívedet kizárólag a baráti érzelmek előtt szándékozol megnyitni, feltéve, hogy nem tör rád váratlanul a nagy szenvedély. Ez az elsöprő szenvedély máris jelentkezett volna?

Egon herceg halkan fölsóhajtott. Szemében mohó, elszánt kifejezés ült.

– Ha meglátod az ifjú hölgyet, mindent meg fogsz érteni. Ilyen fenséges égi tünemény csak elvétve akad e sárgolyón.

– Úgy látom, máris a határtalan rajongás állapotában leledzel. És sikerült elsöprő benyomást tenned a hölgyre?

– Tartok tőle, hogy nem. Az ifjú hölgy ugyanis, amint arról a nagynéném sietett felvilágosítani, maga a megtestesült erényesség, és halvány sejtelme sincs arról, mi a szerelem. Természetesen minden porcikámmal arra vágyom, hogy e rejtelmekbe magam avathassam be. Csakhogy Eugenie néném örök haraggal fenyegetett meg, ha erre vetemedem. Meg is érkeztünk. Nyisd ki jól a szemed, és maradj ura a józan eszednek!

Ezzel a két fiatalember odalépett az asztalhoz. Günter üdvözölte a hercegnőt, aki csókra nyújtotta a kezét, majd Egon herceg bemutatta őt Lottemarie-nak. Günter rögtön felismerte benne azt a bájos ifjú hölgyet, akivel nemrég találkozott, s akinek a szépsége megigézte.

Illedelmesen meghajolt a lány előtt. A két fiatal tekintete egy pillanatra egymásba kapcsolódott.

Günter gróf pillantásától Lottemarie-nak kifutott a vér az arcából. Szemében, mely tiszta és ártatlan volt, ugyanakkor jéghideg, akár egy tengerszem vize, most különös fény gyúlt. De csak egy másodpercre, hogy rögtön ki is hunyjon, s a lány tekintete újra ugyanolyan hűvös nyugalommal tekintsen a világra.

Ám egyetlen pillanat is elég volt ahhoz, hogy Günter gróf szívében nyugtalanságot keltsen, valami furcsa érzést, mely hirtelen támadt és oly erővel, hogy egyszerűen képtelen volt ellene védekezni.

De aztán összeszedte magát, s látszólag nyugodt arckifejezéssel fordult Lottemarie-hoz:

– Egy bizonyos Georg Dörner úr, aki Berlinben él, édesapám jó barátja, egykor együtt szolgáltak a seregben. Egyébként ugyabban az ezredben, ahol jómagam és Ranzow herceg is néhány évig tisztként teljesítettünk szolgálatot. Dörner úr később búcsút vett a katonai pályától, s attól kezdve az írásnak él. Rokona talán önnek ez a bizonyos Dörner úr, nagyságos kisasszony?

Lottemarie hamvas bőre ismét egy árnyalattal halványabb lett.

– Igen, ő az édesapám, gróf úr. Az ön édesapja pedig ezek szerint nem más, mint Joachim Rainau gróf, ha nem tévedek?

– Úgy van, kisasszony. És azzal a jóleső reménnyel kecsegtetem magam, hogy atyáink barátsága a kettőnk kapcsolatára is kisugárzik. Ezek szerint kegyed személyesen ismeri az édesapámat?

– Ó, igen. Időről időre megörvendeztetett bennünket a látogatásával. Minden ilyen alkalom felvillanyozta az édesapámat, és természetesen én is nagyon örültem a jövetelének.

– Nos, az öröm bizonyára kölcsönös volt. Tudom, hogy apám mindig nagyon jól érezte magát az önök otthonában. Mi több, önről is mesélt nekem, kisasszony. Most már világosan emlékszem mindenre. Bizonyára boldog lesz, ha elmesélem neki, hogy találkoztunk. Atyáink révén voltaképpen már régi ismerősök vagyunk.

Egon herceg és nagynénje eddig érdeklődve figyelte e társalgást, ám a herceg most erélyesen maga mellé parancsolta a barátját.

– Ülj le, Günter! – szólt rá kissé türelmetlenül, mert korántsem volt ínyére, hogy Lottemarie ilyen sok figyelmet szentel a fiatalembernek.

Günter gróf meghajtotta magát a hölgyek előtt.

– Ha megengedik?

Az öreg hölgy szívélyesen biccentett.

– Tudja jól, drága grófom, hogy mindig öröm látnom önt. Mint hallom, merő véletlenségből kerültek éppen ide.

A hercegnő gyakorlottan irányította a társalgást az urakkal, míg Lottemarie csak hébe-hóba vetett közbe egy-egy szót. Valahányszor találkozott a tekintete Günter gróféval, lélegzetelállító boldogság kerítette hatalmába mindkettejüket.

Günter Rainau gróf azonban jegyben járt Nora Dalheim grófkisasszonnyal, és az esküvőt is kitűzték már. A két fiatalt az atyai szándék rendelte egymásnak már évekkel korábban, anélkül hogy ők maguk tudtak volna róla. A két család megállapodását csak a múlt évben tárták nyíltan eléjük. A grófkisasszonynak nem volt ellenvetése, hogy Rainau grófné váljék belőle. Ám hogy Günter grófban inkább a bátyját látta, s érzelmileg aligha kívánta szorosabbra fűzni kapcsolatukat, azt világosan a szülei értésére adta. Atyja azonban nem törődött ezzel. Zsarnoki természetű ember lévén, a családjától feltétlen engedelmességet követelt. S minthogy a grófkisasszony félt a botránytól, s voltaképpen semmi kivetnivalót nem találhatott a Günter gróffal kötendő házasságban, nem tiltakozott az eljegyzés ellen. Az is a döntése mellett szólt, hogy megtudta, édesanyját annak idején ugyanígy adták férjhez.

Miközben Günter gróf Lottemarie Dörnerrel szemben ült, hirtelen még nyomasztóbbnak érezte azt, hogy már vőlegény. Azt kérdezte magától, vajon hasonló érzések töltenék-e el jövendő házasságával kapcsolatban, ha Lottemarie lenne a menyasszonya. Tudta a választ, nem is nagyon kellett gondolkodnia rajta, ám ez egy csöppet sem nyugtatta meg.

Időközben leáldozott a nap. Körös-körül lassan elcsitult az élénk csevegés, s az embereken valami ábrándos nyugalom lett úrrá. A hercegnő asztalánál is csönd honolt. Mindnyájan mély megindultsággal engedték át magukat az egyiptomi naplemente leírhatatlan varázsának.

Egon herceg és Günter gróf megigézve bámulták Lottemarie alkonyi fénytől lágyan körülölelt, álmodozó arcát. Mindketten úgy érezték, varázslatos csoda tanúi, mely szinte vallásos áhítattal töltötte el a szívüket.

A teraszok lassanként kiürültek, hogy az emberek nem sokkal később a tágas éttermekben és szalonokban gyűljenek ismét össze. A hercegnő társalkodónője kíséretében szintén elhagyta a teraszt. Miután megállapodtak abban, hogy közösen költik el a vacsorát, a hercegnő és vendégei rövid időre búcsút vettek egymástól.

Lottemarie a komornára bízta úrnőjét, majd a szobájába sietett, hogy átöltözzék a vacsorához. Amikor végre egyedül volt, megállt a szoba közepén, és hevesen dobogó szívére szorította a kezét. Lehunyta a szemét, mintha éles fény vakítaná, és befelé fülelt, a szív hangjaira.

Odaát a szobájában Günter grófon is ábrándos érzések lettek úrrá, ami egyébként nem volt rá jellemző. Lottemarie Dörnerre gondolt.

III.

Egon herceg valóban remek járművet kerített a nagynénje számára, mely nemcsak szép volt, de kényelem szempontjából sem volt benne kivetnivaló.

Eugénia hercegnő gyaloghintajának két oldalán a herceg, Günter gróf, Lottemarie és még néhány úr és dáma lovagolt, akik csatlakoztak hozzájuk. Az elkövetkezendő hetekben így Lottemarie-nak színes programokban volt része, melyekre máskülönben aligha került volna sor.

Günter gróf és Egon herceg egymással versengve próbáltak Lottemarie kedvére tenni, hogy egy-egy hálás mosolyt csaljanak az ajkára. A hercegnő is rendkívül jó hangulatban volt. Ajándékokkal halmozta el Lottemarie-t, és kedvesebb volt hozzá, mint valaha.

De mindez nem adott magyarázatot a forró, mélyről jövő boldogságérzésre, mely a lány szívét eltöltötte. Hisz annak teljesen más oka volt: Lottemarie szerelmes volt, életében először szerelmes. És ifjú lelke fenntartás nélkül átadta magát ennek a nagyszerű érzésnek.

Ám minthogy sejtette, hogy e szépséges álom egy napon véget ér, s az élet visszatér a régi kerékvágásba, e boldog napok és hetek minden egyes percét élvezni akarta. Egyszer az életben boldog akart lenni, feledni minden bút és gondot, hogy maradéktalanul örülhessen a jelennek.

Günter gróf is minden kétséget, mint holmi ártó szellemeket, elhessegetett magától. Őt is teljesen hatalmába kerítette a szerelem. Eleinte minden erejével küzdött ellene, hiszen becstelen dolognak tartotta, hogy ilyen bensőséges érzelmekkel viseltessen valaki iránt, aki nem a menyasszonya. De mi haszna a józan meggondolásoknak egy erős és mély vonzalommal szemben, mely váratlanul fészkeli be magát az ember szívébe?

Ha a Nora grófkisasszonnyal kötendő házasság gondolata eddig közönnyel töltötte el, most egyre erősebbé vált benne a meggyőződés, hogy e kötelék örökre boldogtalanná tenné.

A hercegnő óriási elégtétellel figyelte, miféle vonzerőt vált ki a „mágnese“, ám aligha volt sejtelme a Günter gróf szívében tomboló érzések természetéről.

Egon herceg azonban a féltékenységtől különösen éles tekintettel mélyebbre látott, mint a nénje. Jól ismerte a barátját, és pontosan meg tudta ítélni, menynyire megváltozott, amióta találkozott Lottemarie-val.

Ha Günter szabad ember lett volna, vagy könnyelmű természet, mint ő maga, Egon hercegnek bizonyára nem okoz ekkora fejtörést, és hagyja, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, így azonban jobbnak látta, ha megpróbálja észre téríteni a barátját, s egyben szabaddá teszi az utat önnönmagának.

Egyik este, amikor négyesben üldögéltek, és átadták magukat a fenséges naplemente élvezetének, a herceg elkapta barátja vágyódó, ábrándos pillantását, amelyet Lottemarie-val váltott éppen. Kihúzta magát ültében, és a következő szavakkal törte meg a csendet:

– Kár, drága Günterem, hogy e csodálatos naplementét nem a menyasszonyod társaságában élvezed, A jegyesek számára különösen meghittek lehetnek az ilyen pillanatok.

Günter gróf összerándult e szavakra, mint akit arcul ütöttek. Elsápadt, és fájdalmas tekintettel meredt Lottemarie-ra. A lány arcából is kifutott a vér. Sugárzó szemében kihunyt a fény, s a helyébe költöző kifejezés mélyen megrendítette Güntert.

Lottemarie kővé dermedve ült. Szívét éles, metsző fájdalom járta át A legszívesebben hangosan felzokogott volna. Összeszorított fogakkal, élettelen tekintettel meredt a leszálló szürkületbe. Ahogy a nap lebukott a láthatár mögött, úgy foszlott semmivé az elmúlt napok tündöklő boldogsága, s csupán a visszfénye vetült halványan és erőtlenül az elkövetkezendő napokra, melyek egyhangú szürkeségbe öltöztek,

Egon herceg figyelte szavai hatását. Kijelentését nem kísérte kommentár.

Aznap a megszokottnál korábban vettek búcsút egymástól. A hercegnő kissé kedvetlenül vonult vissza a lakosztályába, és Lottemarie is a szobájába sietett, hogy végre egyedül maradhasson a fájdalmával.

A két barát lefekvés előtt még elszívott egy cigarettát a herceg lakosztályának erkélyén. Hosszú percekig ültek egymással szemben, hangtalanul eregették a cigarettafüstöt. Végül a herceg nem bírta tovább elviselni a hallgatást.

– Günter – szólt kissé rekedt hangon –, kínos volt számodra, hogy imént a teraszon szóba hoztam a menyasszonyodat?

Günter gróf enyhén megrázkódott, de máris összeszedte magát.

– Miért lett volna kínos? – felelte kitérőleg.

– Fogalmam sincs, de úgy tűnt, hogy a megjegyzésem nagyon lehangolt. Nézd, be kell vallanom, szándékosan hoztam szóba a dolgot.

– Szándékosan? – A gróf láthatóan meghökkent.

– Igen, Günter.

– Miért?

– Lehetek őszinte?

– Sőt kérlek rá.

Egon herceg elnyomta a cigarettáját.

– Nos, azért tettem így, mert az utóbbi időben különösen feltűnt nekem, hogy közted és Dörner kisasszony között kezd kibontakozni valami, aminek nem lenne szabad.

A pillanatnyi csöndet Günter gróf mély sóhajtása követte.

– Csak nem vagy féltékeny, Egon? – szólalt meg rekedtes hangon.

Barátja egy pillanatig habozott.

– Ha őszinte akarok lenni, ezt sem tagadhatom – felelte. – De a tettem nem kizárólag féltékenységből fakadt. Günter, aggódom érted! Nem volna szabad ilyen érzelmekbe bonyolódnod, különösen hogy már elkötelezted magad. Te mindent annyira a szívedre veszel! Jól ismerlek, tudod. Az az érzésem támadt, hogy föl kell ébresztenem téged, mert úgy jársz-kelsz itt, mint egy holdkóros.

Günter gróf felállt, és nekitámaszkodott a márvány mellvédnek.

– A holdkórosok a mélybe zuhannak, ha felébresztik őket. Nem tudtad? – kérdezte keserűen.

– Nem, nem, Günter, olyan magasra te nem mereszkedté. És... Dörner kisasszonynak előbb-utóbb úgyis meg kellett tudnia, hogy vőlegény vagy.

A gróf erőltetetten felnevetett.

– Na, hát megtudta, meg lehetsz nyugodva!

A herceg is felállt. Barátjához lépve megragadta a karját.

– Günter, ne légy ilyen megkeseredett! Olyan ez, mintha hirtelen szerepet cseréltünk volna. Eddig a te dolgod volt, hogy az esztelenségeimmel kapcsolatban kifejtsd az álláspontodat. És én mindig türelmesen végighallgattalak, mert tudtam, senki sem akarhatja oly tiszta szívből és őszintén a javamat, mint te. Szeretném, ha te sem vitatnád ezt el tőlem! Még ha emészt is a féltékenység, mert Dörner kisasszony számára csakis te létezel, a szavamat adom, hogy nem ártottam volna bele magam a dolgodba, ha szabad ember vagy. Egyszerűen eltűntem volna a színről, és az érzést, amit iránta tápláltam, elnyomtam volna magamban: Csakhogy te nem vagy szabad, barátom. Dörner kisasszony pedig legfeljebb áldozata lehet ennek a kapcsolatnak. Neked tehát nincs mit remélned. Miért néztem volna tétlenül, hogy egyre jobban belebonyolódtok egy reménytelen szerelembe, mely mindkettőtöket csak boldogtalanná tenne?

– És te, Egon? Te mit akarsz tőle?

A herceg az ajkába harapott. Majd izgatottan válaszolt:

– Jól tudod, Günter, hogy a legjobb, legerősebb és legnemesebb érzés bennem az irántad táplált barátságom. És ha most azt mondod nekem: szeretem Lottemarie Dörnert, és feleségül akarom venni, a másikkal pedig felbontom az eljegyzésemet... Istenemre, önként visszalépek. De ha ilyet nem tudsz mondani nekem, ha elkötelezve érzed magad a menyasszonyodnak, ha Dörner kisasszony számodra örökre elveszett, nos, akkor miért ne keressem én a boldogságomat az ifjú hölgynél?

Günter gróf összeszorította a fogát, minden erejével igyekezett megőrizni a hidegvérét. Aztán rekedten megszólalt:

– A boldogságodat? Mit nevezel te ebben az esetben boldogságnak? Megismétlem a kérdést: mit akarsz tőle? Talán Ranzow hercegnévé kívánod emelni?

Egon herceg egy darabig hallgatott. Ilyen gondolat eddig meg sem fordult a fejében. De most, hogy a barátja szavakba öntötte, hangot adva egyszersmind a kételyeinek is, mintha nem tartaná a maga részéről megvalósíthatónak, rögtön feltámadt benne a dac.

– Miért ne? Ki akadályozhatna meg benne?

– Hisz eltökélt szándékod, hogy negyvenéves korodig nem nősülsz meg!

– Igen, igen, valóban ez volt a szándékom, de magam sem tudom, képes lennék-e kitartani mellette. Tudod, milyen szeszélyes vagyok. Talán már holnap ellenállhatatlan kedvet kapok ahhoz, hogy megházasodjam. Egyszer úgyis meg kell lennie. Eugenie néném egyébként már jó ideje nyaggat azzal, hogy mint az utolsó élő Ranzow, felelős vagyok a család nevének továbbviteléért. Tegnap is hangot adott e meggyőződésének, hisz hallhattad.

– Igen, de te kinevetted és közölted vele, hogy eszed ágában sincs feladni az arany szabadságodat, erre még legalább öt évig várnia kell.

A herceg türelmetlenül megvonta a vállát.

– Hát jó, ma talán nem nevetném ki. Szavamra, Günter, komolyan beleszerettem Dörner kisasszonyba, érte még a szabadságomat is hajlandó vagyok föláldozni. De mindezek ellenére, ha azt mondod nekem, kész vagy felbontani az eljegyzésedet, hogy elvehesd Dörner kisasszonyt, akkor visszalépek, és harc nélkül átengedem őt neked. Hiszen érted, öreg cimbora, bármilyen áldozatot meghoznék.

Günter gróf erősen megszorította barátja kezét.

– Hű barátom vagy, Egon, erről a mai viselkedésed újra meggyőzött. És... én sem szeretnék elmaradni mögötted... Igyekszem majd minden irigység nélkül kívánni a boldogságodat, ami számomra elérhetetlen, hiszen köt az ígéretem. S ezzel a sorsom meg van pecsételve. Vissza kell hát lépnem, muszáj, bármily nehezemre essék is. De milyen ostobák vagyunk! Dörner kisasszony sorsáról akarunk dönteni, holott ehhez egyedül és kizárólag neki van joga! Egy dolog azonban biztos: még ez sem kezdheti ki a barátságunkat, Egon. Kemény próba előtt áll a barátságunk, de mi kiálljuk ezt a próbát, ugye?

A herceg viszonozta a kézszorítást.

– Igen, drága barátom; A sors majd eldönti, milyen irányt vesz az életünk. Bármi történjék is, mi ugyanazt jelentjük egymásnak, mint eddig.

– Bármi történjék is. Most pedig jó éjt!

Még egyszer kezet ráztak, és komolyan egymás szemébe néztek, majd Günter gróf távozott. A herceg elgondolkodva nézett utána.

IV.

Lottemarie Dörner nem sokat aludt azon az éjszakán. Egyre azon járt az esze, hogy Günter gróf vőlegény, hamarosan oltár elé vezet egy másik nőt – ez a felismerés tőrdöfésként hatolt a szíve mélyéig. Ám bármennyire vérezzék is a szíve, nyugodtnak kell tűnnie, mosolyognia és gondtalanul csevegnie kell, mintha mi sem történt volna.

Másnap a szokásosnál korábban kelt fel, és sebtiben felöltözött. Amikor mindennel elkészült, látta, hogy két teljes órája van még, mielőtt a hercegnőnek szüksége lesz rá. Elhatározta, hogy sétál egyet a szabadban. Amúgy is szűknek érezte a szobát, és fojtogatta valami a torkát, mintha nem kapna elég levegőt. Útnak indult hát Al Hayat szélesen elterülő parkjában, halvány arccal és csüggedt tekintettel.

Hamar elfáradt, s a park egyik félreeső szögletében leereszkedett egy padra. Karját a pad támláján nyugtatva, gondolataiba mélyedve, lehajtott fejjel meredt maga elé.

Egyszer csak lépteket hallott, melyek nem messze tőle hirtelen elhaltak. Fölpillantott, és riadtan rezzent össze, Günter Rainau gróf állt előtte.

Egy ideig rendkívül zavartan néztek egymásra. A férfi látta, hogy Lottemarie nagyon sápadt, a tekintete fénytelen, és arról árulkodik, hogy bizonyára sokat sírhatott.

– Nagyságos kisasszony, már ilyen korán felkelt? – szólalt meg végre, miután sikerült nyugalmat erőltetnie magára.

– Igen, én... fájt a fejem, és kijöttem a friss levegőre – felelte halkan a lány. Igyekezett hűvösen és távolságtartóan viselkedni.

– Megengedi, hogy egy időre csatlakozzam önhöz? – kérdezte a gróf az izgatottságtól rekedt hangon.

A lány nyugtalanul pillantott rá, és elutasító mozdulattal húzta ki magát.

– Már éppen indulni akartam vissza, Rainau gróf.

– Ön menekül előlem – fakadt ki a férfi.

Lottemarie görcsösen összekulcsolta a kezét.

– Éppoly kevés okom van kerülni önt, mint keresni a társaságát – felelte szinte ridegen, attól tartva, hogy elárulja az érzelmeit.

A gróf az ajkába harapott.

– Nagyságos kisasszony, hiába is próbálja ezt elhitetni velem. Tudom, hogy szeretné elkerülni a társaságomat.

Lottemarie erre még sápadtabb lett.

– Hogy értsem a szavait, Rainau gróf?

A férfi egy lépéssel közelebb ment hozzá.

– Semmi értelme színészkednünk, Dörner kisasszony. Talán soha többé nem lesz alkalmunk ilyen zavartalanul beszélni. Márpedig az az érzésem, rengeteg mondanivalónk lenne egymásnak.

A lány hirtelen fölállt.

– Téved, gróf úr, nekünk semmi, de semmi mondanivalónk nincs egymásnak!

A férfi fájdalmasan fölsóhajtott, s olyan elgyötört volt a tekintete, hogy Lottemarie csak nehezen tudta megőrizni a higgadtságát.

– Haragszik rám, tudom. De a szívem mélyéből, nagyon őszintén kérem, ne ítéljen el, míg meg nem hallgatott. Nem szabad rossz véleménnyel lennie rólam, nagyságos kisasszony. De neheztel rám, tudom jól, mert elhallgattam ön előtt, hogy vőlegény vagyok.

Lottemarie hirtelen mélyen elpirult. A szeme sötéten, már-már feketén csillogott a felindultságtól.

– Semmi sem kötelezte önt arra, hogy tudomásomra hozza ezt a tényt – válaszolta elutasítóan.

– De igen, kötelességem lett volna közölni önnel, és aszerint viselkednem. Ezzel szemben elhitettem önnel, hogy szabad ember vagyok, akinek csak a szíve parancsol. De higgye el, könyörögve kérem, semmi sem állt tőlem távolabb, mint hogy önt szándékosan megtévesszem. Csakhogy az utóbbi hetekben, amikor olyan boldog voltam, hogy az ön közelében lehetek, valami felébredt a lelkemben, ami minden mást hallgatásra kényszerített bennem. Az élet minden csodája egyetlen varázsütésre feltárult előttem, életemben először, igen, először. Ehhez foghatót még soha nem éreztem. Ne! Könyörgök, ne menjen még, hallgasson végig! Egy tapodtat se lépek közelebb önhöz, ígérem, s a világ minden kincséért se bántanám vagy sérteném meg. Csupán meg akarom védeni magam, szeretném az értésére adni, hogy nem aljas szándékból hallgattam a menyasszonyomról. Egyszerűen elfelejtettem, hogy vőlegény vagyok, valahányszor az ön társaságában lehettem. Jogosan kérdezhetné, hogyan lehetséges ez. Ó, ha tudná, mi minden zúdult rám ebben az utóbbi időben, mi minden vált elevenné bennem! Hogy jobban értse a helyzetemet, el kell mondanom, hogy az eljegyzésemnek semmi köze a szerelemhez. E köteléket családi döntés és a külső körülmények hozták létre. Gyerekkorom óta ismerem a menyasszonyomat, mégis alapjában véve idegenek vagyunk egymásnak, egyikünk sem lát bele a másik szívébe. S bár engem ez az eljegyzés béklyóba ver, a menyasszonyomtól mégsem várhatom, hogy hirtelen neki is elege legyen belőle, és visszaadja a szabadságomat. Nem, mélyen hallgatnom kell erről a vágyamról, ha nem akarom őt megbántani. Férfiúi esküm sajnos felbonthatatlanul hozzáköt. Pedig...

Hirtelen felindultságában félrefordult, hogy a lány elől elrejtse fájdalomtól eltorzult arcvonásait.

Lottemarie egész testében reszketve, erőtlenül rogyott vissza a padra. Nem kételkedett a gróf szavaiban.

– Szükségtelen volt mindezt elmondania nekem, Rainau gróf – mondta halkan. – Soha nem tételeztem fel önről becstelenséget.

A gróf megragadta, és égő arcához szorította a lány kezét.

Lottemarie gyorsan visszahúzta a kezét, s nyugtalanul pillantott a férfira.

– Most, kérem, hagyjon magamra. Nincs több mondanivalónk egymásnak!

A férfi tekintetéből sütött a fájdalom.

– Tudom, hogy a jelenlétem kínossá vált az ön számára. Ezért már most közlöm önnel, hogy elutazom.

A lány összerezzent, s akaratlanul is olyan mozdulatot tett, mintha vissza akarná tartani.

– Mikor indul? – kérdezte alig hallhatóan.

– Még ma. Hiszen mennem kell, ugye? – Günter gróf úgy nézett Lottemarie-ra, mint aki reménykedik, hogy talán tartóztatják.

– Igen, Rainau gróf, valóban mennie kell.

– Ön miatt is, Lottemarie? Könyörgök, mondja meg nekem, vajon ön miatt is? Csak ezt az egyet árulja el még nekem!

A lány büszkesége megtört a gróf esdeklő tekintete láttán.

– Igen, miattam is. Mostantól kezdve nem szabad találkoznunk. Ég önnel, Rainau gróf.

Búcsúra nyújtotta a kezét, amit a gróf az ajkához emelt.

– Lottemarie, ha valami csoda folytán mégis visszanyerném a szabadságomat, akkor... De nem! Nem szabad reménnyel kecsegtetnem, nincs jogom ilyen ígérettel elzárni ön elől egy másik boldogság útját, ha... ha véletlenül adódna ilyen.

A lány kesernyésen elmosolyodott.

– Másik boldogság? Az embernek a boldogság csak egyszer adatik meg, Rainau gróf. Minden más csupán pótlék.

– De sokan vigasztalódnak effajta pótlékokkal. És... van egy másik férfi, aki szenvedélyes érzelmekkel viseltetik ön iránt. Ez a másik szabad, és mindazt képes nyújtani önnek, ami az életet oly széppé teszi. A barátomról van szó, Lottemarie. S ha ő udvarolni fog önnek, nem szabad rám gondolnia, arra, mekkora fájdalmat okoz nekem, hogy valaki másnak az ölébe hullik az a boldogság, amiért nekem nem szabad kinyújtanom a kezem... Nem szabad rám gondolnia, Lottemarie, csakis és kizárólag önmagára!

A lány arcán különös mosoly fénylett.

– Egon hercegre céloz? Ó, legyen egészen nyugodt, ő egy pillangó, aki virágról virágra száll. Nem fogja kezét nyújtani a boldogság után, amire ön gondol.

– S ha mégis megteszi? – kérdezte a férfi halkan. – Akkor csak önmagára fog gondolni? A saját jövőjére?

– Ne aggódjon, Rainau gróf. Minden egyes döntésemnél kizárólag magamra fogok gondolni, s azt teszem, amit tennem kell.

– Lottemarie, ha ismeretségünk rövid ideje alatt valóban sikerült megismernem önt, semmi kétségem afelől, mit fog tenni. Egy szép napon majd megtudom, helyesen ítéltem-e meg. De félve várom ezt a napot. Isten önnel! És bocsássa meg nekem, hogy felkavartam az életét.

Gyors léptekkel elsietett, mert nem volt biztos benne, meddig tud uralkodni magán.

V.

Két órával később Lottemarie a hercegnővel és a két fiatalemberrel együtt már a teraszon ült és reggelizett. Kedélyesen társalogtak a világ dolgairól. Időközben mutatványosok érkeztek a teraszra, akik rögtönzött bemutatót tartottak. Volt köztük egy jósnő is. Ide-oda hajladozva suhant végig az asztalok között, ahol a vendégek a reggelijüket fogyasztották. Egy ösztövér, turbános aggastyán kísérte, aki ékszereket kínált megvételre.

A két különös alak megállt a hercegnő asztalánál, aki jósoltatott magának. Láthatólag nagyon megörült, amikor a jövendőmondó hosszú életet jósolt neki. Ezt követően a nő felhívta az asztaltársaság figyelmét az ékszerekre, melyeket a társa árult.

Lottemarie figyelmesen nézegette a csillogó holmikat, és megtetszett neki egy aranyamulett, melyre különös jelek voltak vésve. Az amulett közepét borsó nagyságú, különös fényben szikrázó drágakő ékesítette, mely attól függően, hogy az ember honnan nézte, más-más színben játszott.

A lány megkérdezte, mennyibe kerül, de a csillagászati árat hallva csalódottan tette vissza a többihez.

– Ez nekem sajnos túl drága – mondta.

De a hercegnő, aki remek hangulatban volt, megvette Lottemarie-nak az amulettet. Az éles szemű jósnő közben elkapott egy sokatmondó pillantást Günter gróf és a lány között. Csalhatatlanul kiolvasta belőle, hogy e két ember szíve egymáshoz húz.

Amikor a hercegnő át akarta adni az amulettet a lánynak, a jósnő gyorsan kikapta a kezéből.

– Nem az ön kezéből, nagysád. Asszony és asszony között az amulett nem hoz szerencsét – magyarázta, s a csillogó ékszert Günter gróf kezébe nyomta, intve neki, hogy adja oda Lottemarie-nak.

A gróf engedelmeskedett.

– Őszintén kívánom, hogy hozzon szerencsét – mondta bizonytalan hangon.

Lottemarie átvette tőle az amulettet, majd köszönetet mondott a hercegnőnek.

A jósnő pillantása ide-oda siklott a két fiatal között, s hirtelen különös tűz lobbant fel a szemében. Megragadta Günter gróf kezét, és a tenyerére titokzatos jelet rajzolt. Közben rejtélyes varázsigét mormolt, majd az asztalt megkerülve Lottemarie-hoz lépett, és ugyanazt a jelet rajzolta az ő tenyerére is. Azután lehajolt a lányhoz, és halkan a fülébe súgta:

– Akit szeretsz, a férjed lesz. Vigyázz az amulettre! Amíg ez a birtokodban van, a szíve csakis a tiéd. Alhara varázsigéje rá a biztosíték.

Lottemarie arca lángba borult. Zavartan meredt Alharára, és szorosan megmarkolta az amulettet.

– Nocsak, Lottemarie, a jósnő valami nagyon érdekeset súghatott a fülébe – jegyezte meg a hercegnő.

Lottemarie gyorsan összeszedte magát.

– Vigyáznom kell az amulettre, akkor szerencsét hoz nekem. Alhara varázsigéje rá a biztosíték, ezt mondta – felelte.

Egon herceg nevetve ragadta meg Alhara köntösét.

– Áruld el nekem is, boszorkány, hogy mit hoz a jövő – mondta, és odanyújtotta keskeny, ápolt kezét.

Alhara nagy figyelemmel tanulmányozta tenyerén a vonalakat, és mindenféle szépet és jót ígért, ami a hercegre vár. Miután végzett, újfent Günter grófhoz lépett, maga felé fordította a tenyerét, és alaposan szemügyre vette. Végül halkan megszólalt:

– Nagyon boldog leszel ifjú úrnőddel, uram. Csak a halál választ majd el benneteket egymástól. Gondolj Alharárá, és higgy a szavainak!

E különös közjáték után nem sokkal Egon herceg kikísérte barátját a pályaudvarra, s csak ebédnél találkozott újra a hölgyekkel. Átadta nekik Rainau gróf üdvözletét, s közben éles szemmel figyelte Lottemarie arcát. A lány érezte magán a herceg tekintetét, és erősen tartotta magát. Egy arcizma sem rezdült, semmi nem árulkodott arról, mi megy végbe benne.

Egon herceggel szemben a későbbiekben sem változott a viselkedése. Ugyanolyan hűvös és tartózkodó volt, mint kezdetben.

Teltek-múltak a hetek, és Egon herceg szüntelenül ott lebzselt a nagynénje oldalán, mert Lottemarie elválaszthatatlan volt a hercegnőtől.

A lány figyelmét nem kerülte el, hogy a fiatalember buzgón igyekszik a kegyeiben járni. Kezdetben a csodálat mellett némi rámenősséget is érzékelt a viselkedésében, ám ez idővel óvatossággá és tartózkodássá szelídült.

Egy napon a szobáját virágokkal gazdagon feldíszítve találta, s ettől kezdve a virágtenger nap mint nap megújult.

Lottemarie nem merte firtatni, kinek a megbízásából történik ez, de hogy a herceg keze is benne van a dologban, afelől nem volt kétsége. Legszívesebben véget vetett volna neki, de okosabbnak találta, ha a virágokról látszólag nem vesz tudomást.

Nyugtalanul figyelte a hercegnőt, Eszrevette-e vajon unokaöccse igyekezetét? Lehetetlen, hogy elkerülte volna a figyelmét!

A hercegnő természetesen mindent látott, de teljes lelki nyugalommal szabad kezet adott az unokaöccsének, miután látta, hogy Lottemarie hűvös és megközelíthetetlen marad. Meg sem fordult a fejében, hogy a herceg odáig ragadtatná magát, hogy feleségül kér egy társalkodónőt. Ilyen mély és erős vonzalomra egyébként nem is tartotta képesnek az unokaöccsét. Mindenesetre nagy örömét lelte abban, hogy titkon figyelte a két fiatalt.

Sor került végre a régóta tervezett csodálatos nílusi hajóútra is, amit a társaság rendkívül élvezett. Az utazásról visszatérve Al Hayatban néhány napi pihenő következett, mielőtt a vendégek elkezdtek hazafelé szállingózni.

Ranzow hercegnő és kísérete távozásának a napja is ki volt már tűzve. Az elutazás előtti napon, ebéd után a hercegnő visszavonult lepihenni, és Lottemarie-nak volt egy szabad órája. Úgy döntött, kisétál a parkba.

Keresett egy árnyas padot, és leült. Összekulcsolta kezét a tarkója mögött, és álmodozó pillantással nézett föl a pálmák csúcsára. Nem sejtette, milyen vonzó látványt nyújt ebben a testtartásban.

Egon herceg lopva követte Lottemarie-t, azzal a szándékkal, hogy négyszemközt beszélhessen vele. Egy pálma törzsének dőlve, kissé távolabbról figyelte a lányt. Az elmúlt hetekben egyre jobban a varázsa alá került, s másra sem tudott gondolni, mint hogy megnyeri magának, bármi áron.

Hatalmasat sóhajtva az utolsó kétséget is elhessegette magától, és mindenre elszántan odalépett a padhoz, ahol a leány ült.

– Lottemarie! – tört fel belőle elfojtott izgatottsággal a kiáltás. Képtelen volt tovább uralkodni az érzésein.

A lány megrettent a szemében izzó szenvedélytől, s mereven fölegyenesedett. Hűvösen és elutasítóan mérte végig a férfit.

– Téved, méltóságos úr. Én önnek Dörner kisasszony vagyok – felelte.

A herceg egy pillanatra sem vette le lángoló tekintetét a lányról, de rideg nyugalma arra kényszerítette, hogy uralkodjon az érzésein.

– Bocsásson meg a vakmerőségemet, nagyságos kisasszony, de követtem önt, hogy végre négyszemközt beszélhessünk. Megengedi, hogy leüljek ön mellé?

Lottemarie büszkén felemelte a fejét.

– Kérem, méltóságos úr, tekintsen el ettől. Ha mondani akar nekem valamit, nyugodtan megteheti őméltósága jelenlétében is.

– Ó, nem, nagyon téved! A mondandóm csak kettőnkre tartozik. Drága Lottemarie, régóta észrevehette már, milyen érzéseket szított fel a szívemben, attól a pillanattól kezdve, hogy először találkoztunk. Szeretem önt, Lottemarie. Szeretem oly mélységes áhítattal, ahogy soha még nőt nem szerettem. Meg kell hallgatnia! Akarom önt! Bármi áron!

A lány e szavakra hevesen felpattant, és karcsú alakjával büszkén magasodott előtte.

– Elég, méltóságos uram! Nem szeretem az efféle beszédet. Sért engem, és arra késztet, hogy őméltóságánál keressek menedéket – tört fel belőle a méltatlankodás abban a hitben, hogy a herceg holmi könnyű kalandot remél tőle.

– Félreért engem, Lottemarie. Becsületes szándékom nem sértheti önt. Jól tudom, hogy szerelmemmel és vágyaimmal csak a legkomolyabb szándékkal közeledhetem önhöz. Az utóbbi hetekben módomban állt alaposan megismerni. Őszintén bevallom, hogy ismeretségünk kezdetén kissé elvétettem a hangot önnel szemben, mert azt hittem, nem különbözik azoktól a nőktől, akikkel idáig közelebbi kapcsolatba kerültem. De hamar beláttam a tévedésemet. Bocsássa meg nekem, ha hébe-hóba akaratlanul is megsértettem! Most itt állok ön előtt, hogy nagyrabecsülésem és ön iránt táplált szerelmem legnemesebb bizonyítékát adjam. A kezét kérem... Arra kérem, hogy legyen a feleségem!

Lottemarie e szavakra elsápadt. Komolyan és mélységes döbbenettel nézett a férfi szemébe.

– Meglep... és megijeszt – hebegte. – Nagyra értékelem a kitüntetést, melyben őszinte ajánlatával részesít. De... nem mondhatok igent... a kérését sajnos nem teljesíthetem.

A gróf egy lépést hátrált, és hitetlenkedve meredt rá.

– Nem akar Ranzow hercegné lenni?

– Nem, méltóságos úr, nem akarok. Nem tudnék megfelelni az irántam tanúsított bizalomnak, ha elfogadnám, amit ön kínál.

Egon herceg elsápadt.

– És miért nem akar a feleségem lenni? Szabad tudnom az okát?

– Mert nem szeretem önt úgy, ahogy azt a férfit kéne szeretnem, akivel összekötöm az életemet.

A fiatalember égő tekintettel meredt rá.

– Nagyon gyűlölhet, Dörner kisasszony, ha elutasít anélkül, hogy egy pillanatig is mérlegelte volna az ajánlatomat.

A lány megrázta a fejét.

– Ó nem, méltóságos uram. Nem gyűlölöm önt, erről biztosíthatom. Igaz, mindig tartózkodóan viselkedtem önnel szemben, mert, bocsássa meg az őszinteségemet, az volt az érzésem, mintha nem bánt volna velem a nekem kijáró tisztelettel, minthogy csupán szegény lány vagyok, és nagynénjének a társalkodónője. Ma őszinte ajánlatával felnyitotta a szememet. Rájöttem, hogy tévedtem.

– És mégis vonakodik attól, hogy a feleségem legyen? Egyszerűen nem értem, nagyságos kisasszony.

A lány szája körül halvány mosoly játszott.

– Elfelejti, méltóságos uram, hogy nem szeretem önt. A magamfajta lányok nem nyújtják a kezüket a szívük nélkül, még akkor sem, ha cserébe pompát és gazdagságot kínálnak nekik.

A herceg még mindig némán meredt rá, mint aki képtelen felfogni a történteket. Szeme azonban hirtelen felvillant, s egészen közel hajolt a lányhoz.

– Nagyságos kisasszony, a viselkedésére csak egyetlen magyarázatot tudok elképzelni.

– S mi légyen az, uram?

A herceg tekintete kitartóan és fürkészve nyugodott az arcán.

– Másvalakit szeret – mondta fojtott hangon.

A lány arca kigyúlt.

– E válasszal adósa maradok.

A herceg nagyot sóhajtott.

– Válaszra semmi szükség. Most már tudom, amit egy ideje sejtettem, és amitől féltem: hogy ön másvalakit szeret. Sejtésem beigazolódott.

Lottemarie zavartan tördelte a kezét. Sápadtsága szinte ijesztő volt.

– Nem tudom, mit sejtett, méltóságos uram. De nem is kívánom megvitatni önnel.

Egon herceg az ajkába harapott, s egy ideig szótlanul nézte a lányt. Aztán lassan megszólalt:

– Dehogynem, nagyságos kisasszony. Ha sejtésem nem csal, olyasvalakit szeret, aki nem szabad, aki nem nyújthatja önnek a kezét. Kilátástalan ez a szerelem, ami az ön szívében él. De egy ilyen reménytelen érzés ellen lehet harcolni.

Lottemarie ajka megremegett.

– Miért gyötör engem, méltóságos uram?

A férfi tekintete vadul felizzott.

– Hát ön nem gyötör engem? Sejti-e, mit jelent számomra, és mennyire fáj nekem, hogy elutasít? Magam sem értem, mit tett velem. És nem hagyhatom, hogy csak úgy elküldjön magától. Felveszem a harcot azzal a másikkal szemben, akinek a képe az ön szívében él, és aki nem akar és nem tud az ön oldalára állni. Fáradhatatlanul fogok küzdeni önért, Lottemarie kisasszony, és kivárom a pillanatot, amikor a szíve, feledvén azt a másikat, felém fordul. Ahhoz, akit most szeret, nem kell hűnek lennie, hiszen nem ígért neki örök hűséget.

Lottemarie nyugtalanul hallgatta a férfi sürgető szavait. Lassan végigsimította a homlokát.

– Létezik olyan hűség, amellyel nem másnak, hanem önmagunknak tartozunk.

A herceg heves és türelmetlen mozdulatot tett.

– Úgy értsem, hogy mostantól fogva egész életében gyászolni fog egy reménytelen szerelmet? Magányosán akar elhervadni? Ezt nem engedhetem, az ön iránti szerelmem tiltakozik ellene. Ne kapaszkodjék görcsösen holmi szentimentális képzelgésekbe! Legyen a feleségem, Lottemarie kisasszony, s én ígérem önnek, hogy mához egy évre kigyógyul ebből a kilátástalan vonzalomból, és boldognak fogja érezni magát az oldalamon. Mert a csillagot is lehozom az égről, csak hogy boldoggá tegyem.

Lottemarie egy ideig szótlanul meredt maga elé. Nem volt számára kétséges, hogy a herceg valóban irigylésre méltó, csillogó jövőt kínál. Günter gróf, így vagy úgy, elérhetetlen számára. Nincs-e hát igaza a hercegnek mindabban, amit mondott? Nem dőreség-e, ha visszautasítja a házassági ajánlatát? Hisz mit remélhet a jövőtől? Örömtelen magányt, egy gondokkal teli életet örök függőségben... Itt áll előtte egy férfi, aki mindazt, amire csak vágyhat az ember, tálcán kínálja neki, egy férfi, akiért mindenki irigyelné.

Szívéhez szorította a kezét, S ujjai ekkor kitapintották a kis amulettet. Úgy tűnt, mintha a herceg helyett hirtelen Günter gróf állna előtte, s a hangját is hallani vélte: „Lottemarie, ha valóban megismertem önt, akkor tudom, mit fog tenni,”

És még valami az eszébe jutott, miközben remegő ujjakkal megsimogatta a bűvös tárgyat. Alhara, a jósnő szavai, amikor a fülébe súgta: „Akit szeretsz, a férjed lesz.”

Az amulett valósággal égette a bőrét, s ez a forróság átjárta a szívét. Nagyot sóhajtva fölvetette a fejét.

– Jól tudom, méltóságos úr, ostobaság a részemről, hogy mindennek dacára kitartok a döntésem mellett. Ha képes lennék kényszeríteni magam, hogy másként érezzék, alighanem két kézzel kapnék az ajánlatán. De az emberek nem egyformák, uram, s én azt teszem, amit meggyőződésem szerint tennem kell. Ne haragudjon rám ezért, nagyon kérem! Téved, ha azt hiszi, egy év múlva másképp fogok gondolkodni. Én jobban ismerem magam. Ezért is lenne méltánytalanság tőlem, ha ilyen bizonyossággal a szívemben a felesége akarnék lenni.

A herceg összeszorított fogakkal hallgatta. Minden egyes visszautasító szó csak növelte benne a vágyat, hogy Lottemarie az övé legyen. A lány magatartása ugyanakkor olyan tiszteletet ébresztett benne, amit még soha egyetlen nővel szemben sem érzett.

– Jelenleg tehát nincs mit remélnem, nagyságos kisasszony – állapította meg nagy sóhaj kíséretében. – De nem adom fel a reményt, hogy egy szép napon megváltoztatja az álláspontját. Minden erőmmel azon leszek, hogy megnyerjem a szívét. Vagy megtiltja nekem?

A lány tehetetlenül széttárta a karját.

– Megtiltani természetesen nem tudom, uram, de óva inteném a céltalan erőfeszítéstől. Nagyon fájna nekem, ha olyan reményeket táplálna, melyek eleve nem teljesülhetnek. És Isten a tudója, nem áll szándékomban fájdalmat okozni önnek.

A herceg megragadta és a szívéhez szorította Lottemarie kezét. Arcára mosolyt erőltetve, így szólt:

– Ó, már az is sokat jelent, hogy nem akar fájdalmat okozni nekem. Megengedi-e hát a kikosarazott kérőnek, hogy leüljön ön mellé, és egy kicsit elbeszélgessenek? Ennyi vigaszt, ó, esdve kérem, ne tagadjon meg tőlem!

Lottemarie elbizonytalanodott,

– Nem is tudom.. Ha a hercegnő fülébe jutna...

A férfi arcán mosoly futott át, melyben ismét önteltség érződött.

– Ó, mit számít az! Nyíltan megmondom Eugenie nénémnek, hogy ön kikosarazott engem.

– De uram! – kiáltott fel megrökönyödve a lány.

A herceg elnevette magát.

– Aggodalomra semmi oka. Ne higgye, hogy e tény önnek hátrányára válik a hercegnő szemében. Ellenkezőleg, egyenesen imponálni fog neki, hogy ön nem kér abból, hogy Ranzow hercegné lehessen. De az is lehet, hogy ostobának tartja majd. Szóval megengedi, hogy helyet foglaljak ön mellett? Ez a kert olyan idilli és békés.

Lottemarie arrébb húzódott, s a herceg leült mellé. Elbeszélgettek, mint két meghitt, jó barát. Akkor álltak csak fel, és indultak el lassan a hercegnő lakosztálya felé, amikor Lottemarie szabad ideje lejárt.

Mialatt a lány a szobájába sietett, hogy ott várja a hercegnő hívását, Egon herceg bejelentkezett a nagynénjénél.

A hercegnő rögvest fogadta unokaöccsét. Jól aludt, és nagyszerűen érezte magát, ezért jó kedvében volt.

– Mi szél hoz erre, kedves Egon? – kérdezte, miközben egy fotelra mutatott.

– Egy kuriózumról szeretnék beszámolni neked, Eugenie néném.

– Kuriózumról? Nocsak, Égek a kíváncsiságtól, hogy megtudjam.

– Ennek őszintén örülök. Szóval... el akartam jegyezni magam.

A hercegnő hirtelen fölkapta a fejét, és sötét szeme hitetlenkedve meredt a fiatalemberre.

– Elmúlt már április elseje, Egon.

– Ez nem tréfa. Tényleg szándékomban állt.

– Neked? És ilyen sebbel-lobbal?

– Hisz épp te oktattál ki nemrég, hogy legfőbb ideje megházasodnom.

– Hát persze! De te kifejtetted, hogy még jó öt éved van addig. Akkor honnan ez a hirtelen elhatározás?

– Na igen, az ilyesmi olykor egyik percről a másikra történik. De szándékomat sajnos nem koronázta siker.

– Miért nem?

– Mert kosarat kaptam.

– Hogyan?! Szóval valóban komolyan gondoltad?

– A lehető legkomolyabban.

– Es itt, Al Hayatban van olyan hölgy, akivel szívesen eljegyeznéd magad?

– De még mennyire!

– Es ő kikosarazott? Hát ez valóban felettébb érdekes! Ki ez a különös teremtés? Nem vettem észre, hogy komolyabban tetted volna a szépet bármelyik hölgynek. Köztünk szólva az volt a gyanúm, hogy jelenleg a társalkodónőmért rajongsz, és másra nem is tudsz gondolni.

Egon herceg enyhén meghajolt.

– Éleslátásod, mint mindig, most sem csalatkozott, Eugenie néném. Jól sejtetted. Beleszerettem Dörner kisasszonyba, méghozzá oly hévvel, hogy a házassággal szembeni fenntartásaim is szertefoszlottak. Röviden, Lottemarie kisasszony az a „különös teremtés“, aki kosárral ajándékozott meg.

A hercegnő lornyonjának szárával megkopogtatta széke karfáját.

– Nem megmondtam, hogy nincs helye itt holmi áprilisi tréfának? Ki hinne el neked egy ilyen mesét? Én ugyan nem!

A herceg mulatságosan fancsali képpel biccentett.

– Meglehet, valóban mesének tűnik. A szegény társalkodónő nem kér abból, hogy a dúsgazdag Ranzow herceg hitvese legyen. Igen, igen, drága néném, ez számomra is felfoghatatlan. Pedig sajnos igaz. Az elragadó Lottemarie Dörner kereken és félreérthetetlenül, egyszer s mindenkorra kiadta az utamat, anélkül hogy szemernyi reményt hagyott volna nekem.

A hercegnő értetlenül csóválta a fejét.

– Hát ez... na de ilyet...! Egon fiam, ne vedd rossz néven tőlem, de ez egyszerűen bámulatos! Ez a buta lány ellöki magától Ranzow herceg kezét...! Emögött biztos valami szentimentális ostobaság rejlik. Nem indokolta meg a döntését?

– Dehogynem. Azért utasítja vissza az ajánlatomat, mert nem szerelmes belém.

A hercegnő felkacagott.

– Ó, az érzelgős kis liba! És akkor itt a világvége? Ez tényleg felfoghatatlan!

– És ahhoz mit szólsz, drága néném, hogy a társalkodónődből akartam Ranzow hercegnét csinálni? Nem tartod előnytelennek ezt a párosítást?

Az öreg hölgy nyersen, rekedtes hangon felnevetett.

– Mit jössz ezzel? A nagyapád egyik testvére a házvezetőnőjét vette el, a férjem nővére pedig egy lovásszal szökött meg. Sürgősen visszahozták, és a nyakig eladósodott Rammingen báróhoz adták nőül, hogy helyreálljon a világrend, A Ranzow-k mindig is öntörvényű emberek voltak. Azt hiszem, több hasonló eset is történt, így került aztán a családba időről időre új, egészséges, frissítő vér. Te például minden bizonnyal egy ilyen esetnek köszönheted, hogy erős, egészséges szervezeted van.

Egon herceg hangosan felnevetett.

– Kedves néném, egyszerűen ámulok ezen a felfogáson! Ezek szerint beleegyezésedet adtad volna a házasságunkhoz, ha Dörner kisasszony nekem nyújtja a kezét?

– Még mit nem, fiacskám! Kiborultam volna, teljesen kiborultam volna, de csupán azért, mert el akarod rabolni tőlem a társalkodónőmet. Az ifjú hölgyre ugyanis sokkal nagyobb szükségem van, mint rád. Egyszerűen pótolhatatlan számomra. Ő az a mágnes, aki engem, öregasszonyt megvéd a magánytól. Te is csak azért keresed a társaságomat, mert ő mellettem van. De édes Istenem... csak most jut eszembe, bizonyára kénytelen leszel lemondani a társaságunkról, miután az ifjú hölgy csúful kikosarazott.

– Nem találtad el, drága néném. Eszem ágában sincs elmenekülni Dörner kisasszony közeléből. Ellenkezőleg, egy tapodtat sem tágítok mellőled, míg ő a közeledben van.

– A történtek ellenére?

– Ahogy mondod.

– Hát akkor izgatottan várom a folytatást.

– Ez minden?

– Miért, mit vártál?

– Hát a legcsekélyebb szánalom sincs irántam a szívedben?

Az öreg hölgy előrehajolt, és lornyonjának szárával a fiatalember mellkasára bökött, oda, ahol a szívét sejtette.

– Drágalátos Egonom, irigyellek, és egyáltalán nem tartalak szánalomra méltónak.

– Már megbocsáss, de...

– Nem, nem! Irigylésre méltó, ha valakinek ilyen érzései vannak. Higgy nekem, a beteljesületlen szerelem minden kínjával együtt is olyasmi, amiért még az istenek is irigyelnek téged. Ha a kicsike beadta volna a derekát, ahogy, ismerlek, röpke négy hét alatt teljesen kijózanodsz belőle, így viszont hosszú időre felemelő érzéseket biztosítottál magadnak. És ez óriási szerencséd. Az érzelmek nyugalma maga az öregkor... a hanyatlás... a boldogtalanság. Higgy nekem!

A herceg vidáman mosolygott a nagynénjére.

– Párodat ritkítod, Eugenie néném.

Az öreg hölgy elégedetten bólintott.

– Hál' istennek! Inkább párját ritkító legyek, mint szürke és unalmas. De most engedd meg, hogy hívassam Lottemarie kisasszonyt. Muszáj új szemszögből megvizsgálnom ezt az egyedülálló teremtést.

Csöngetett, és a belépő komornyikkal közölte, hogy kéreti a társalkodónőjét.

Egon herceg gyorsan elbúcsúzott, így a hercegnő már egyedül volt, amikor a lány belépett a szobába.

– Imént az unokaöcsém révén különös dologról értesültem, Lottemarie – fogadta csillogó szemekkel. – Elmondta nekem, hogy megkérte a kezét, de ön kikosarazta.

A lány zavartan elpirult.

– Méltóságos asszonyom biztos lehet benne, hogy ebben az ügyben teljesen ártatlan vagyok.

A hercegnő fölnevetett.

– Ártatlan?! Nos, ha valakinek olyan szép pofikája van, mint önnek, gyermekem, akkor csak módjával lehet ártatlan. Szóval tényleg visszautasította, hogy Ranzow hercegné legyen?

– Így kellett tennem, méltóságos asszonyom.

A hercegnő különös tekintettel fürkészte Lottema-rie-t.

– Butuska! Nem is tudtam, hogy ennyire szentimentális. Csak nem holmi romantikus szerelmet dédelget a szívében? Jó, jó, nem kell elpirulnia. Én csak örülök neki, ha nem veszítem el. De talán még meggondolja magát, ha a herceg nem tágít?

– Nem, asszonyom, biztos nem fogom megmásítani a döntésemet. Ha módomban állt volna elfogadni őméltósága felettébb hízelgő ajánlatát, gondolkodás nélkül megtettem volna.

A hercegnő elégedetten mosolygott.

– Nekem csak örömömre szolgál, ha kitart a vonakodása mellett.

– Meg tudom érteni, méltóságos asszonyom. Nagyon kínos lenne önnek, ha Egon herceg egy szegény, jelentéktelen társalkodónőt választana magának feleségül.

Az öreg hölgy remekül mulatott magában.

– Á, szóval így gondolja? Nem, nem, nagyon téved. Felőlem a herceg olyan feleséget választ magának, amilyet csak akar. De csinos társalkodónőmtől nem szabad megfosztania engem. Remélhetőleg erre más sem fog vetemedni, ugye?

Lottemarie szája szögletében fájdalmas mosoly bujkált.

– Nyugodt lehet, méltóságos asszonyom, én soha nem fogok férjhez menni.

– Soha? Na de kedvesem, e kurta szócskának végtelenül hosszú a jelentése. Elégedett leszek, ha addig kitart mellettem, míg szükségem van magára. Öreg vagyok én már, a napjaim meg vannak számlálva. Remélem, velem marad, míg a hasznát vehetem.

Nem sokkal később a hercegnő és társalkodónője már újra kint ült a teraszon. Utoljára még megmártóztak a színes, nyüzsgő társasági életben. Lottemarie még egyszer megcsodálhatta a páratlanul szép naplementét, tekintete utoljára siklott végig a homokos sivatagon a távoli piramisokig. Arra gondolt, hogy felejthetetlenül szép napokat töltött Al Hayatban, amit örökre meg fog őrizni az emlékezetében. S alighanem soha nem fog visszatérni ide, ahol ifjú szíve megismerte a szerelmet.

VI.

Günter Rainau június elején érkezett haza utazásából. A Rainau-birtok a Türingiai-erdő egyik legszebb részén terült el, közvetlenül Dalheim gróf földjei mellett, akinek a lányát, Norát Günter eljegyezte. Nyugaton a Rainau-birtok határa egészen Trolwitzig, Ranzow hercegnő uradalmáig nyúlt.

Joachim Rainau örömmel várta a fia hazatérését. Betöltötte már a hatvanötöt, s noha jól tartotta magát, felesége halála óta életereje megfogyatkozott. Kiterjedt birtokának pedig nagy munkabírású, tevékeny irányítóra volt szüksége. S noha teljes szívéből támogatta Günter utazását, mielőtt búcsút int a szabad agglegényéletnek, jólesett neki, hogy támaszként most ismét maga mellett tudhatja. Apa és fia boldogan borultak egy-más nyakába. Őszinte örömük arról tanúskodott, hogy kettejük közt bensőséges a kapcsolat.

– Eredeti tervedhez képest korábban tértél vissza, kedves fiam – jegyezte meg Joachim gróf, – Bizonyára látni szeretnéd már a menyasszonyodat, ugye? De arról egy ideig még le kell mondanod. Nora az édesanyjával Berlinbe utazott, hogy megrendeljék a kelengyét. Beletelik pár napba, míg visszajönnek. Nora fájlalni fogja, hogy nem lehetett jelen a megérkezésednél.

Günter gróf komoly tekintettel nézett az édesapjára.

– Talán még jó is, hogy Nora nincs itt, kedves édesapám. Míg visszajön, kissé beletanulhatok az itteni dolgokba. Biztos rengeteg tennivalód akadt.

– Hát igen, unatkozni éppenséggel nem jutott időm, és lépten-nyomon hiányoltalak. De az a fő, hogy jól érezted magad az utazás során, Egon herceg is visszajött veled?

– Nem, még két hétig Heluánban maradt, a nagynénje mellett.

– Ó, ezen kissé csodálkozom. Általában nem sokáig bírja ki az öreg hölgy társaságában.

– Talán valami más marasztalja ott – jegyezte meg Günter, kitérve apja tekintete elől.

– Vagy úgy! Alighanem ismét egy szirén csábításának engedett. Vagy a változatosság kedvéért most egy gyönyörű arab lányba szeretett bele halálosan?

Günter gróf sietve másra terelte a szót. Ha arra gondolt, mi tartja Egon herceget Heluánban, a fejébe tolult a vér.

Hallatlan energiával vetette bele magát a munkába, hogy csillapítsa Lottemarie utáni sóvárgását. A lelke mélyén lázadt a kényszer ellen, mely egész életére boldogtalanná teszi. Azt mérlegelte, nem lenne-e jobb beszélni a menyasszonyával, őszintén bevallani neki a történteket, és megkérni, hogy adja vissza a szabadságát. De aztán eszébe jutott, hogy Nora éppen a kelengyéjét szerzi be Berlinben. S akkor valami tompa megadás lett úrrá rajta.

Néhány nap elteltével Dalheim asszony és a lánya visszatértek Berlinből, s hetekig tartó távollét után a jegyespár újra találkozott. Günter a hölgyek megérkezésének másnapján tiszteletét tette Dalheimben.

A menyasszony szülei szívélyesen fogadták, Nora pedig a megszokott érzelemmentes, de azért baráti kedvességgel, mely kettejük kapcsolatát jellemezte. Ő is megkérdezte a vőlegényét, miért tért a vártnál korábban haza.

Günter megpróbált hihető magyarázatot adni, és azzal hozakodott elő, hogy Egon herceg Heluánban összetalálkozott a nagynénjével.

Nora erre elmosolyodott.

– Ó, most már értem, miért jöttél hamarabb. Őméltósága űzött el maga mellől – jegyezte meg tréfálkozva. Jól ismerte a hercegnőt, sokszor találkozott vele, amikor az öreg hölgy trolwitzi birtokán időzött. Egon herceget azonban gyerekkora óta nem látta. A véletlen úgy hozta, hogy valahányszor a herceg Trolwitzba látogatott, a grófkisasszony nem tartózkodott odahaza, Dalheimben.

Günter meghagyta Norát abban a hitben, hogy Ranzow hercegnő az oka idő előtti elutazásának.

– Nem akarok lovagiatlannak tűnni – jegyezte meg. – A hercegnő sokszor nagyon szórakoztató is tud lenni.

A lány mosolyogva bólintott.

– Na igen, nyers modora ellenére nagyon intelligens és színes egyéniség. Mit gondolsz, hazalátogat mostanában?

– Már a közeljövőben. Az esküvőnkön is jelen lesz.

– Valóban? S a barátod, Egon herceg úgyszintén?

– Erről nem esett szó köztünk, de szinte biztosra veszem. Mindenesetre elkíséri a nagynénjét Trolwitzba. Különben is szeretné pótolni a mulasztását, hogy személyesen is tiszteletét tegye nálad, és végre megismerje legjobb barátjának a menyasszonyát.

– Igen, alapjában véve tényleg nem ismerjük egymást – felelte Nora mosolyogva. – Én alig emlékszem rá, ő pedig szerintem már el is felejtett engem.

– Szó sincs róla! Azt is tudja, hogy igazi szépség lett belőled. Megmutattam neki a fényképedet, mire ő igen elismerően nyilatkozott a jó ízlésemről – jegyezte meg Günter udvariasan.

A lány a szemébe nézett, s az arca most komoly és elgondolkodó volt.

– Nos... a leánykéréshez az ízlésednek nem sok köze volt, Günter. Legyünk őszinték: nekünk akkor is el kellett volna jegyeznünk egymást, ha esküdt ellenségek vagyunk – mondta némi kesernyés felhanggal.

Günter csodálkozva nézett menyasszonyára. Szavai nyomán megcsillant előtte egy reménysugár.

– Te csupán a kényszernek engedtél, Nora? Talán nem találsz rokonszenvesnek? – kérdezte sietve.

– Ó, dehogynem! Én igazán kedvellek téged, hiszen már gyerekkorunkban is jól megvoltunk. De ha nem így lett volna... a szüleimet akkor sem érdekelné. De hagyjuk ezt! Szép volt Egyiptomban?

Günter mélyet sóhajtott.

– Nagyon szép.

– Mesélj nekem az ottani életről!

Vőlegénye teljesítette a kérését, és belefogott színes úti beszámolójának előadásába. Ám arról, hogy a déli nap hevében milyen érzés gyúlt ki a szívében, mélyen hallgatott.

Nora szülei csatlakoztak a fiatalokhoz.

– Egyébként rengeteg felvételt készítettem Egyiptomban – mondta befejezésképpen Günter. – Ha átjössz Rainauba, szívesen megmutatom. Ezennel tolmácsolom édesapám meghívását, aki holnap délelőtt szeretne vendégül látni benneteket a szüleiddel.

Dalheimék elfogadták a meghívást, Günter pedig búcsúzkodni kezdett. A ház asszonya még tartóztatta.

– Annyit szerettem volna még közölni önnel, kedves Günter – mondta –, hogy az esküvő tervezett szeptemberi időpontja túl korainak tűnik. Kénytelenek leszünk októberre halasztani, mivel Nora kelengyéje csak akkor készül el. Berlinben nem ment minden olyan simán, mint reméltük.

Senki sem vette észre, hogy Günter megkönnyebbülten felsóhajtott, mint aki még egy végső haladékot kapott.

Másnap a Dalheim család Rainauba látogatott, s ebédre is ott maradt. Ebéd után a szülők egy csésze kávé mellett kellemes társalgásba merültek, a jegyespár pedig félrevonult egy szomszédos szobába.

Günter néhány különleges ajándékkal kedveskedett a menyasszonyának, melyeket egyiptomi útjáról hozott neki. Volt közöttük egy lenvászon kelme, olyasféle, amit a mohamedán asszonyok viselnek. A grófkisasszony játékos kecsességgel öltötte magára, és forgolódott benne a tükör előtt. Günter tekintete egykedvűen nyugodott a vonzó teremtésen. Sóvár szíve egy másik képet varázsolt elé emlékezete mélyéről.

Menyasszonya szinte gyermeki örömmel köszönte meg az ajándékokat, majd félretolta őket.

– Most pedig mutasd a fényképeket! – mondta várakozásteljesen.

A fiatalember letette elé az asztalra a felvételeket, majd leült vele szemben. Nora érdeklődéssel vette kézbe egyik képet a másik után.

– Ó, de csodálatos! – kiáltotta elragadtatva. – Mit szólnál hozzá, Günter, ha Egyiptomba mennénk nászútra?

A gróf gondolataiba mélyedve pillantott rá. Lélekben Lottemarie mellett állt Al Hayat teraszán a márvány mellvédnél, és a jósnő, Alhara hangját hallotta: „Nagyon boldog leszel ifjú úrnőddel, uram,” Összeszorította a fogát, Lottemarie utáni vágya néha oly erővel tört rá, akár a heves láz.

Minthogy adós maradt a válasszal, menyasszonya kérdően nézett rá.

– Ó, bocsáss meg, butaság volt tőlem ilyet kívánni. Bizonyára nem sok kedved van ugyanoda utazni, ahonnan csak nemrég tértél vissza.

Günter felriadt mélázásából.

– Szó sincs róla, Nora. Ha Egyiptomba szeretnél menni, természetesen teljesítem a kívánságodat.

A képek nézegetése közben az a felvétel került éppen a grófkisasszony kezébe, amelyen Ranzow hercegnő volt látható az unokaöccsével és társalkodónőjével, a piramisokhoz tett kiránduláson. Günter gróf is ott lovagolt a hercegnő hordszéke mellett, melyet fiatal bennszülött férfiak vittek.

A gróf mesélt a menyasszonyának az Egon herceg által kerített szállítóeszközről, mely nagyon hasonlít az ókori Rómában használt nyitott gyaloghintókhoz.

Nora grófkisasszony csengő hangon felkacagott.

– Na hiszen, szép kis feltűnést kelthetett az öreg hercegnő!

– A hercegnek is jó mulatság volt – tette hozzá Günter mosolyogva.

Nora tüzetesebben megszemlélte a képet.

– Igen, ezen a képen is nevet. Az egész arcából szinte csak a hófehér fogsorát látni. Kár, mert szeretném tudni, hogy néz ki.

– Mindjárt találsz róla közelebbi felvételek is. Lapozd csak tovább!

Nora így is tett. Közben Günter újra megnézte azt a kis képet. melyet a lány az imént tett félre, és a könnyed, kecses tartásban lovagló Lottemarie-t mutatta. Fájdalom markolt a szívébe.

Mélázásából a grófkisasszony elfojtott kiáltása zökkentette ki. Nora egy képet tartott a kezében, melyen Egon herceg volt látható az Al Hayat szálloda előtti lépcsősor tetején. Karcsún és sudáran állt ott elegáns trópusi öltözékben, és nevető szemekkel, magabiztosan nézett a fényképezőgép lencséjébe, úgyhogy a kép szemlélőjének az volt az érzése, egyenesen a szemébe néz.

Norát még ennél is jobban megigézte a csinos fiatalember portréja. Úgy érezte, mintha e diadalittas, életvidám szemek egyenesen a szívébe látnának, mely annál hevesebben dobogott, minél tovább nézte a képet.

– Ki ez? – kérdezte remegő hangon.

– Egon herceg – válaszolta a vőlegénye, anélkül hogy érzékelte volna az elfojtott izgatottságot, mely a lány gyermekien tiszta szemében ragyogott.

– Ő lenne Egon herceg? – Norának olyan érzése támadt, mintha ifjú szívére keserű, vészterhes jövő árnya ereszkedett volna.

– Igen, rendkívül jó kép róla – felelte könnyedén Günter gróf. – Ez a testtartás és a nevető, magabiztos arckifejezés nagyon jellemző rá.

A lány csak nehezen tudta levenni szemét a vonzó férfialakról. Gépiesen lapozgatta tovább a felvételeket, miközben a herceg képét kissé félrecsúsztatta, hogy később ismét megtekinthesse. Több fotó is következett még, mely a herceget mutatta, s ezeket Nora nagy érdeklődéssel vette szemügyre. Az öreg hercegnőt és társalkodónőjét ábrázoló fényképen egykedvűen siklott át a tekintete, s csak mellékesen kérdezte meg, ki az ifjú hölgy.

– A hercegnő társalkodónője – felelte Günter, és attól félt, menyasszonya meghallja heves szívdobogását.

Ám a lány figyelmét túlságosan is lekötötték a herceget ábrázoló fotók. Ettől a pillanattól kezdve a szívébe költözött egy furcsa érzés, mely sürgető kíváncsisággal párosult, hogy mielőbb megismerhesse a herceget. Titkon újra meg újra a jól sikerült portréra pillantott.

Időközben a szülők is csatlakoztak a fiatalokhoz, hogy megnézzék az útról készült felvételeket.

Mikor Günter édesapjának a kezébe került egy a kép, amelyen Lottemarie volt látható közelről, az öreg megütközve kiáltott fel.

– Az ördögbe is! Ezt a bájos leányt én ismerem! Mondd csak, fiam, nem Lottemarie Dörner ez, az én jó öreg barátom lánya?

– De igen, apám, ő az.

– Hogy kerül ő Heluánba, Ranzow hercegnő kíséretébe?

– Dörner kisasszony a hercegnő társalkodónője.

– Á, nem is tudtam. Azt hittem, még mindig az édesapjával él. Mióta tölti be ezt az állást?

– Ha jól tudom, több mint egy éve.

– Hm... Na igen, mindig is az volt a vágya, hogy a saját lábára állhasson. Derék teremtés! Nagyon kedvelem őt, a kis Lottemarie-t. Szóval végre sikerült megvalósítania régi álmát. Mikor is láttam őt utoljára? Lehet annak már jó két éve, akkor jártam legutóbb az édesapjánál. És most a hercegnőnél szolgál... épp ennél a szeszélyes hölgynél! Nem lehet aranyélete, azt hiszem.

Günter szíve majd kiugrott a helyéből.

– Nem tűnik elégedetlennek a helyzetével – mondta mégis látszólag nyugodtan –, s a hercegnő, amennyire meg tudom ítélni, nem érezteti vele függő helyzetét.

– Úgy! Ennek őszintén örülök. A lányt egyébként kemény fából faragták. Otthon az édesapjánál sem volt éppen könnyű sora. Öreg Dörner barátomat eléggé megtiporta az élet. Remek ember, ugyanakkor keményfejű, konok. Minden esélye megvolt arra, hogy a csúcsra jusson, és óriási eredményeket érjen el, csakhogy nem hódolt be senkinek.

Most már Dalheimék is kíváncsiak lettek Lottemarie-ra.

– Kimondott szépségnek tűnik – jegyezte meg elismerően a grófnő.

– Igen, azt hiszem, valóban szép – helyeselt Günter.

A grófnő elnevette magát.

– Csak hiszi, kedves Günter? Ebből is látni, hogy a szerelmesek mind vakok, de hát ez így is van rendjén. Egy vőlegény számára csak egyetlen szép nő létezhet a világon: az, aki majd a nevét fogja viselni.

Günter gyorsan másra terelte a szót. S mindeközben egyiküknek sem tűnt fel, hogy Nora pillantását Egon herceg képe tartja fogva, s a szemében különös fény ragyog.

VII.

Néhány hét elteltével politikai zavargásokról érkezett hír Rainauba. Joachim Rainau és Dalheim az események kapcsán heves vitákba bocsátkoztak, és szidták a népeket, melyek szakadatlanul harci lármát csapnak. Végül Günternek is be kellett kapcsolódnia ezekbe a vitákba. Az urak azonban nem ítélték súlyosnak a politikai helyzetet.

Egyik nap a földeken tett ellenőrző körútja során Günter a Troliwitz-birtok felé vette útját. Látta, hogy a domboldalon, a kastélyhoz vezető úton diadalkapukat emelnek. Lovával a munkások egyik csoportja mellé léptetett.

– Mire készülnek, emberek? – tudakolta.

Az egyik munkás tisztelettudóan lekapta fejéről a sapkáját, és így felelt:

– A hercegnő őméltósága és Egon herceg holnap érkezik, nagyságos uram.

Günter megköszönte a felvilágosítást, és elvágtatott. Dermedten ült a nyeregben. Csak a szíve dobogott hevesen a torkában. A hercegnő és unokaöccse Trolwitzba érkeznek. Ez azt jelenti, hogy hamarosan viszontlátja Lottemarie-t...!

E bizonyosság határtalan örömmel töltötte el. Ujjongott és szárnyalt a lelke. Lottemarie! Lottemarie! Másra nem is tudott gondolni. Egyszeriben világossá vált előtte, mennyit szenvedett attól, hogy nem láthatta, és a félelemtől, hogy Egon herceg elnyerheti a lány kezét.

Lova megriadt egy őztől, mely a bozótból szökkent eléjük, és keresztülvágott az úton. Günter fölrezzent merengéséből. Csak most tette fel magának a kérdést, miért nem értesítette őt az érkezéséről Egon. A barátja persze nem volt híve a levélírásnak. Inkább egy napig utazott, semhogy levelet írjon, s más körülmények között Günter nem is akadt volna fenn e mulasztáson. De most zaklatott lelke különböző okokat vélt sejteni e hallgatás mögött. Mi van, ha a hercegnek mégis sikerült elérnie célját, és a menyasszonyaként tér haza Lottemarie?

Vad, kétségbeesett félelem szorította össze a szívét, és inkább gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot. „Nem, nem! Ez nem lehet! Ennek nem szabad megtörténnie!”

Eugenie Ranzow hercegnő kíséretével megérkezett Trolwitzba. Már alkonyodott, amikor az autó, mely az uraságokat az állomásról hozta, bekanyarodott a kastélyhoz vezető úton. A falu apraja-nagyja mellett a birtok alkalmazottai álltak sorfalat, hogy üdvözöljék úrnőjüket. A diadalkapuk zászlói lobogtak a meleg nyári szélben. A kastély bejáratához vezető lépcsőnél a jószágigazgató állt a lányával, aki óriási virágcsokrot tartott a kezében.

A hercegnő szerette a parádés fogadtatást, és mindig nagy ünnepséggel hálálta meg a birtok népének.

Egon herceg büszkeségtől csillogó szemmel mutatta a birtokot Lottemarie-nak.

– Most fogalmat alkothat magának arról, Lottemarie kisasszony, milyen nagyszerű érzés lehet Ranzow hercegnének lenni. Ha akarná, önt is ilyen pompával fogadnák – súgta oda a lánynak, miközben a hercegnő átvette a virágcsokrot, és néhány köszönő szót intézett a jószágigazgatóhoz és a leányához.

Lottemarie elmosolyodott. Már megszokta a herceg kissé rámenős modorát, és minden félénkségét leküzdötte vele szemben.

– Soha nem vontam kétségbe, hogy valóban jó dolog lehet, méltóságos uram.

Egon herceg a karját nyújtotta nagynénjének, és fölvezette a széles lépcsőn, Lottemarie követte őket.

Az előcsarnokba érve a hercegnő, akit az utazás kissé kifárasztott, a maga szeszélyes módján máris elkezdte kiosztani a parancsokat, és szerteszét szalajtotta az inasokat és szobalányokat.

Lottemarie két gyönyörű szobát kapott az első emeleten, úrnője lakosztályának közvetlen közelében. De nemigen jutott ideje gyönyörködni benne, mert máris hívatták az úrnőhöz. Miután teljesítette minden kívánságát, a hercegnő a vacsoráig szabad időt adott a lánynak.

Lottemarie a szobájába indult, hogy végre kicsomagolja a holmiját, amikor a folyosón Egon herceg toppant elébe.

– Kérem, jöjjön ki velem egy félórára a parkba! – mondta. – Szeretnék egy kicsit sétálni, de nincs kedvem egyedül lenni, mert saját társaságomban ritkán érzem jól magam.

Úgy illett, hogy Lottemarie ne utasítsa vissza az udvarias kérést, így hát saját tennivalóit későbbre halasztotta. Teljesen lenyűgözte a trolwitzi park, és hangot is adott a csodálatának.

– Igen – bólintott a herceg –, tényleg gyönyörű, számomra pedig egyedülálló gyermekkori emlék. Sehol másutt nem töltöttem olyan nagyszerű órákat, mint itt. És ezt egyedül Günter Rainau barátomnak köszönhetem. Ő tanított emberségre. Egyébként a világ szemében ma is az a szörnyen elkényeztetett ficsúr lennék, akinek mindenki a kívánságát lesi. A nevelőim is alázatosan tűrték minden szeszélyemet, és legjobb úton haladtam afelé, hogy kiállhatatlan szörnyeteg váljék belőlem. Ekkor ismertem meg Günter Rainaut. Na ő aztán alaposan kezelésbe vett! Először nem is akartam hinni a fülemnek, amilyen hangot megütött velem szemben! Ám kénytelen voltam megtanulni tisztelni. Egy szemvillanása elég volt, hogy engedelmesen kövessem a tanításait. Fennhéjázó és gőgös voltam, de ő kinevelt belőle, és gondja volt rá, hogy ne tekintsem érdemnek a társadalmi helyzetemet. Megértettem, hogy ha ki akarom érdemelni a barátságát, hercegi rangomat félretéve, hétköznapi emberré kell válnom mellette. Uramisten, micsoda rendkívüli érzés volt, hogy valaki így mer beszélni velem! Persze hogy a barátja akartam lenni! És aztán valóban ízig-vérig jó barátok lettünk. El tudja képzelni, milyen felemelő érzés volt számomra, hogy egyszerűen csak embernek érezhettem magam?

Lottemarie, aki eddig csillogó szemekkel hallgatta a szavait, lehajtotta a fejét.

– Igen – mondta –, akit édességgel tömnek, annak egy csipet só is élvezet lehet.

– Így van! És só nélkül senki emberfia nem létezhet! Így történt hát, hogy Günter Rainau a barátom lett, s a gyermekkoron túl is az maradt. Higgyen nekem, Lottemarie kisasszony, Günterért képes lennék bármilyen áldozatot meghozni. S bármennyire féltékeny vagyok is rá, őszintén sajnálom, hogy két olyan ember, mint önök, nem lehetnek egymáséi. Ne haragudjon meg, kérem, amiért ezt így nyíltan kijelentem. Ha kettejük között szabad lenne az út, akkor én zokszó nélkül félreállnék. De másnak képtelen lennék átengedni önt, S hogy az ön ifjúsága és szépsége úgy múljék el, hogy egyetlen férfit se tegyen boldoggá, ezt nem engedhetem.

A herceg szavai mélyen Lottemarie szívébe vésődtek. Miután elhallgatott, a lány ráemelte a szemét.

– Sok virág van, mely kinyílik, s aztán magányosan elhervad. Mindenki nem lehet boldog.

– S miért éppen az egyik legszebb és legfenségesebb?

– Méltóságos úr! – kiáltott fel a lány esdekelve.

A herceg végigsimította a homlokát.

– Jó, hát ismét rendreutasított, s én engedelmeskedem a parancsának. De egy dolgot még el kell mondanom: jöhet olyan idő, Lottemarie kisasszony, amikor elviselhetetlennek fogja találni, hogy tovább itt maradjon. Akkor mondja meg ezt nekem nyíltan, s én tőlem telhetőleg segíteni fogok, hogy másutt elhelyezkedhessék. Haragszik rám, amiért szóba hoztam ezt a témát?

– Nem, nem, hiszen csak jót akar. És... inkább nekem kellene bocsánatot kérnem öntől, méltóságos uram. Kezdetben nagyon félreismertem. Ily nemeslelkűséget nem is tételeztem volna fel önről.

– Csak most ismer igazán félre, kisasszony! A nemeslelkűségnek nyoma sincs bennem.

– Ezt én jobban tudom, uram.

A herceg nagyot sóhajtott.

– Ha ilyennek lát, Lottemarie kisasszony, akkor talán még arra is képes lennék, hogy csodákat vigyek végbe. De nem szeretném tévhitben ringatni. Amit ön nemeslelkűségnek vél, az valójában önzés. Én csakis azt teszem, ami nekem örömet szerez. És... de ne beszéljünk többet rólam! Még egy szóval sem említette, hogyan tetszik önnek Trolwitz.

– Csodaszép birtok, méltóságos uram. Meg tudom érteni, hogy szívesen időzik itt.

– Igen, Ha a nagynéném halála után én leszek Trolwitz ura, okvetlenül itt fogok letelepedni. A saját birtokaim korántsem fekszenek ilyen szép környezetben.

Lottemarie az órájára pillantott.

– Ideje visszatérnünk a házba.

– Igaza van. Nem szabad megvárakoztatnunk a hercegnőt. Azonkívül magam is megéheztem!

A lány nem állhatta meg mosoly nélkül, s így szólt:

– Hál' istennek, méltóságos úr, hogy ilyen egészséges étvágya van!

Másnap reggel Egon herceg fölnyergeltette a lovát, és átügetett Rainauba, hogy meglátogassa a barátját. A véletlen úgy hozta, hogy feleúton összetalálkoztak. Egyszerre vették észre egymást, és szinte ugyanabban a pillanatban nyújtottak kezet. Egy ideig farkasszemet néztek szótlanul.

A herceg érezte, hogy Günternek óriási erőfeszítésebe kerül megőrizni a nyugalmát. Úgy tűnt neki, mintha a rövid idő alatt, míg nem látták egymást, barátja lefogyott volna.

– Éppen Rainauba igyekeztem, Günter, hogy üdvözöljelek téged és édesapádat – törte meg a csendet végül Egon herceg.

Günter egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, mintha a szeméből akarná kiolvasni, mire jutott Lottemarie-val.

– Akkor hát együtt mehetünk, Egon. Magam Dalheimbe tartottam, de nem olyan sürgős. Később is ráérek átlovagolni.

– Eugenie nénémmel együtt csak holnap szándékoztam tiszteletemet tenni Dalheimben, de ha nincs ellene kifogásod, ma is elkísérhetlek oda. Édesapádat majd holnap üdvözlöm.

A két fiatalember szokása ellenére meglehetősen hivatalos hangot ütött meg, mert egyikük sem merte érinteni a mindkettejük számára oly fontos témát. A herceg vetett véget az egyre kínosabbá váló hallgatásnak.

– Nem, én ezt nem bírom tovább! Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Szóval... semmi okod az ellenségeskedésre, barátom. Röviden: megkértem Dörner kisasszony kezét, de ő kikosarazott.

Günter szeme felcsillant.

– Szóval hű maradt önmagához – mormolta alig hallhatóan.

Gondolataikba mélyedve folytatták az útjukat, s az erdő csöndjében váratlanul felcsendült egy üde, tiszta női hang: vidám dalocskát énekelt.

Mindketten fölemelkedtek a nyeregben, és fürkészve néztek körül, a láthatatlan énekest keresve. Kissé távolabb szétnyíltak a bokrok, s egy karcsú leány lépett ki az ösvényre. Megpillantva a két lovast, nyomban elhallgatott.

– A menyasszonyom – súgta oda Günter a hercegnek.

Nora mélyen elpirult, amint felismerte vőlegénye útitársában Ranzow herceget.

A herceg tekintete önkéntelenül felcsillant a csinos leány láttán. Azt hitte, hirtelen pirulása a vőlegényének szól. De amikor látta, hogy a jegyespár nyugodt egykedvűséggel üdvözli egymást, s észrevette, hogy Nora sötét szemei félénken és elfogódottan pihennek meg az arcán, rájött, hogy a lány zavarának különös módon ő maga az oka.

A két fiatalember leugrott a nyeregből, és Günter bemutatta a menyasszonyát. Nora tétován nyújtotta kezét a hercegnek.

– Megörvendeztetett bennünket e kora reggeli koncerttel, nagyságos kisasszony. Mielőtt még részesülhettem volna abban a kegyben, hogy személyesen megismerhetem, gyönyörködhettem elbűvölő énekében – mondta Egon herceg gálánsan, és mosolyogva pillantott a szépséges grófkisasszonyra,

Nora még jobban elvörösödött, és érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Életében nem találkozott még olyan férfival, aki ilyen mély benyomást tett volna rá. Már a fényképe is erősen felkavarta, a személyes találkozás azonban teljesen lenyűgözte.

– Nem sejtettem, uram, hogy hallgatóim lesznek – jegyezte meg elfogódottan.

Zavartsága még Günternek is feltűnt, ám nem tulajdonított ennek különösebb fontosságot.

– Őszintén sajnálom, hogy megzavartuk, nagyságos grófkisasszony – fűzte tovább a szót a herceg.

– Szó sincs róla, hogy megzavartak volna, méltóságos uram – felelte a lány, aki lassan visszanyerte a magabiztosságát. – Ugye, tegnap este érkezett a hercegnővel együtt Trolwitzba?

– Így igaz, grófkisasszony.

– Láttam, amikor a hercegnő autója elhaladt az úton. Hozzánk is eljutott a híre küszöbönálló érkezésüknek. Az urak történetesen Dalheimbe igyekeznek?

– Jómagam Rainauba indultam, de útközben összeakadtam Günterrel, ezért csatlakoztam hozzá.

– A szüleim nagyon fognak örülni a látogatásuknak.

Kantárszáron vezetve a lovakat, gyalog indultak a dalheimi kastély felé. A grófkisasszony a két fiatalember között lépkedett.

A herceg növekvő kíváncsisággal fürkészte oldalról a grófkisasszonyt. „Egészen különleges szépség – gondolta magában, – Gyermekien ártatlan pillantása ellenére ott bujkál szemében a szunnyadó szenvedély. Üres fehér papírlap még, melyre egy szép napon gyönyörű szerelmes regény íródik.”

– Mi voltaképpen régi ismerősök vagyunk, nagyságos grófkisasszony. Dalheimben jártam, amikor ön még csak pár napos volt – fordult a lányhoz mosolyogva Egon herceg.

Nora oldalról rápillantott.

– Olyan régen járt nálunk?

– Igen, úgy tizenöt éves lehettem. Egyik látogatásom Dalheimben különösképpen megragadt az emlékezetemben. Emlékszel, Günter? Együtt mentünk. Üzenetet kellett vinned édesanyádtól, én meg elkísértelek. Az Ördögszikla felé tartottunk, hogy lerövidítsük az utat. A pónim azonban megijedt, és ledobott a hátáról. Legurultam a meredek lejtőn, Günter az ijedségtől halálra vált képpel ügetett a nyomomban, s maga is csaknem leesett a lóról. Mindenesetre gyorsabban értünk le, mint gondoltuk volna. A pónim felbukott ugyan, de csodával határos módon karcolás nélkül megúszta a történteket. Én viszont tele voltam horzsolásokkal. Amikor megérkeztünk Dalheimbe, a grófnő jóságosan bekötözte az alaposan lenyúzott térdemet.

Nora elnevette magát.

– Akkor nem lehetnek kimondottan kellemes emlékei a dalheimi látogatásról, méltóságos uram.

– Nagyon téved, grófkisasszony. Az egyik legszebb emlékem fűződik hozzá. Az élet mindig olyan kesztyűs kézzel bánt velem, hogy az effajta horzsolasokra és zúzódásokra csakis a legnagyobb büszkeséggel emlékezhetem.

– Ízlések és pofonok különbözők. Szóval ezen a napon ismerkedett meg velem?

A herceg nevetve folytatta:

– Csak arra emlékszem, hogy a kedves édesanyja, miután bepólyálta a térdemet, a karjába vett egy finom, csupa csipke kis batyut, amiből két elképesztően parányi öklöcske hadonászott, s a kislányaként mutatta be nekünk. Legjobb tudomásom szerint önnek nincs nővére, ugye, grófkisasszony?

– Nem, egyetlen gyerek vagyok, édesapám legnagyobb bánatára. Nagyon szeretett volna egy fiút, aki továbbviszi a Dalheim nevet. De azt hiszem, később még többször is találkoztunk, bár erről csak homályos emlékeim vannak. Annyi azonban biztos, hogy mióta felnőttem, egyszer sem láttam önt.

– Sajnos, nekem sem volt részem ebben a szerencsében. Csak nemrég, a közös utunk során mutatott Günter egy képet a menyasszonyáról.

Nora zavartan kapta el a hercegről a tekintetét. Aztán gyorsan ismét felpillantott.

– Én is csak a minap láttam önről egy fényképet, méltóságos uram, melyet Günter készített önről Heluánban. Ennek alapján ismertem fel ma, amikor találkoztunk.

Időközben odaértek a dalheimi kastélyhoz. Dalheim gróf és hitvese szívélyesen üdvözölték a herceget, akit Günterrel együtt ott marasztaltak reggelire.

A két fiatalember csak egy óra múlva hagyta el Dalheimet. Nora a veranda korlátjánál állva, merengve nézett utánuk. Arcán különös izgalom tükröződött. Kezét görcsösen a szívére szorította, mintha csillapítani akarná hangos zakatolását. S a tekintete nem a vőlegénye, hanem Egon herceg alakját kísérte.

VIII.

A herceg dalheimi látogatásának másnapján Ranzow hercegnő kocsija gördült a rainaui kúria elé. A hercegnő unokaöccse és társalkodónője kíséretében érkezett. A két Rainau, apa és fia, a ház előcsarnokában fogadta a vendégeket. Mialatt Joachim gróf a hercegnőt a szalonba kísérte, Egon herceg pedig levetette a köpenyét, Günter gróf és Lottemarie szemtől szemben álltak a hallban. Mindketten sápadtak voltak, és Lottemarie lesütötte a szemét, hogy ne kelljen állnia a férfi nyugtalan, kétségbeesett pillantását.

– Nagyságos kisasszony, őszintén örülök, hogy az otthonomban üdvözölhetem – mondta halk, remegő hangon a gróf.

A lány riadtan emelte rá a tekintetét.

– Nem az én döntésem volt, gróf úr, különben nem lennék itt – válaszolta elfogódottan.

A gróf szemében különös fény gyúlt.

– Tudom, mégis... mégis hallatlan boldogsággal tölt el, hogy viszontláthatom.

Mielőtt Lottemarie válaszolhatott volna, Egon herceg csatlakozott hozzájuk. Ők is beléptek a szalonba, s a hercegnő élénk társalgásba kezdett Günterrel. Szemmel láthatólag boldog volt, hogy újra láthatja.

Joachim Rainau Lottemarie-hoz fordult. Két tenyere közé fogta a lány kezét.

– Végtelenül örülök, Lottemarie kisasszony, hogy végre Rainauban üdvözölhetem. Őméltósága remélhetőleg sokszor ad majd önnek kimenőt, hogy minél többször átjöhessen hozzánk, míg Trolwitzban időznek.

A lány elérzékenyülten nézett az öregúr jóságos arcába.

– A hercegnő őméltósága nem szívesen enged el maga mellől – válaszolta halkan, mert nem akart a szükségesnél gyakrabban megfordulni Rainauban.

Günter jól hallotta a szavait, miközben udvariasan társalgott a hercegnővel. Azt is hallotta, mit felel erre az apja:

– Akkor személyesen kell a hercegnőhöz fordulnom. De előbb szeretném kivágni az adu ászt ön előtt, drága Lottemarie. Mint édesapjának régi jó barátja, engedje meg nekem, hogy így szólítsam. Most hát figyeljen jól: van egy apró meglepetésem az ön számára, amolyan vendégnek kijáró apró ajándék a házigazdától.

Ezzel Joachim az ajtóhoz ment, és suttogva utasítást adott az egyik szolgának. Aztán visszatért Lottemarie-hoz és a herceghez, aki egy percre sem tágított mellőle.

Az ajtó kisvártatva kinyílt, és egy magas termetű úr lépett be. Lottemarie háttal ült neki, így nem láthatta.

– Kerülj csak beljebb, öreg barátom! – szólt Joachim. – Van itt valaki, aki nagyon kedves a szívednek.

Lottemarie csak ekkor fordult meg és pillantott a belépőre. Hirtelen összerezzent.

– Papa, drága papa! – kiáltott fel meglepetten. S mindenről megfeledkezve odaszaladt az öregúrhoz, s a karjaiba vetette magát

Dörner átölelte a leányát, s nyugtatólag simogatta az arcát.

– No, no, Lottemarie! Hát mi a baj? Ilyen riadtnak még soha nem láttam az én lánykámat – mondta, meghatottságával küszködve.

Lottemarie letörölte a könnyeit, s megpróbált mosolyt erőltetni az arcára.

– Ó, papa, teljesen váratlanul ért ez az öröm! Drága gróf úr, nagyszerű meglepetést készített nekem!

Joachim gróf elégedetten nevetett.

– Ugye, kis Lottemarie, remekül kifundáltam? Én is büszke vagyok rá. Amint a fülembe jutott, hogy Trolwitzba érkeznek, ide kérettem öreg Dörner barátomat. S ezúttal engedett a hívó szónak, persze csak azért, mert önt használtam csaléteknek.

Apa és leánya szorosan fogták egymás kezét, s Lottemarie minden erejével igyekezett úrrá lenni felindultságán.

A hercegnő szikrázó szemekkel figyelte a kis csoportot. Korántsem osztotta a többiek örömét Dörner úr váratlan felbukkanása miatt, ugyanakkor belátta, hogy ajánlatos jó képet vágnia a dologhoz.

– A hercegnő bizonyára kegyeskedik lehetővé tenni Dörner kisasszonynak, hogy ezen a héten minél több időt tölthessen együtt az édesapjával – fordult Joachim gróf behízelgő hangon a hercegnőhöz.

Az idős hölgy nagyot sóhajtott.

– De drága gróf úr, Lottemarie nélkül én csak fél ember vagyok, s ha ő együtt kíván lenni az édesapjával, muszáj engem is magával vinnie. A legjobb megoldás talán az lenne, ha Dörner úr gyakran átnézne Trolwitzba.

E szavakra Lottemarie édesapja is odalépett a hercegnőhöz, aki kegyesen csókra nyújtotta a kezét.

– Ha nem vagyok terhükre, és őméltósága engedi, természetesen szívesen megyek. Az utóbbi időben szinte alig láttam a lányomat, ezért minden alkalmat megragadok, hogy együtt lehessek vele.

– Mindig szívesen látom önt Trolwitzban, s magától értetődően önt is a kedves fiával együtt, Rainau gróf. Remélem, ezentúl gyakrabban fognak átjárni hozzánk.

– Köszönettel élni fogunk a lehetőséggel, méltóságos asszonyom. De közben ne feledkezzünk meg Dalheimékről se! Mindig jószomszédi viszonyt ápoltunk, valahányszor őméltósága Trolwitzban tartózkodott.

A hercegnő lelki szemei előtt vidám, pezsgő társasági élet képe kezdett kibontakozni. Ettől egyből felélénkült.

– Rendben, kedves gróf úr, egyetértek önnel. És önre bízom, hogy itt-tartózkodásom idejére színes programot állítson össze.

– Minden igyekezetemmel azon leszek, hercegnő. S hogy ne vesztegessük az időt, kérem önöket, hogy holnapután ebédre legyenek a vendégeink. Természetesen a Dalheim család is. Minden továbbit ráérünk akkor megbeszélni. Ha méltóságodnak megfelel, holnap délelőtt Dörner úrral és a fiammal tiszteletünket tesszük Trolwitzban.

Az öreg dáma heves mozdulatot tett.

– Ami remélhetőleg nem azt jelenti, hogy öt perc alatt hűvösen levizitelnek nálam, ugye? Ez ellen tiltakozom! Ha valaki olyan öreg, mint én, ki kell használnia minden percet, nem szabad halogatnia a dolgokat. Vagyis, uraim, önök holnap nálam ebédelnek Trolwitzban. Most pedig Dalheim felé kerülünk, s az ottani uraságokat szintén meghívom, legyenek a vendégeim. Holnap tehát mindenkit elvárok Trolwitzba, holnapután Rainauban vendégeskedünk, s így szép lassan felújítjuk régi barátságunkat.

Günter csak ritkán kapcsolódott be a társalgásba, s szinte le sem vette a szemét Lottemarie izgatott arcáról. Egon herceg is szüntelenül a leányt figyelte. Kis idő múltán a hercegnő elbúcsúzott, s az uraságok kikísérték a kocsijáig. Lottemarie édesapja karjába kapaszkodva, pár lépéssel lemaradva követte úrnőjét. Az öregúr megszorította a kezét.

– Jól megy a sorod, kislányom? Mintha kissé sápadt lennél, és le is fogytál – súgta oda neki.

– Ennek nyilván a sok utazás az oka, drága édesapám. Egyébként jó dolgom van, nagyon is jó. Egyenesen el vagyok kényeztetve jelenlegi állásomban. Oly sok szépet láttam!

– Ennek igazán örülök. Nyisd ki jól a szemed, és élvezd, amit látnod és megélned megadatik! Meglehet, talán soha többé nem lesz részed benne. Remélhetőleg előbb-utóbb lesz egy szabad órád, amikor zavartalanul elbeszélgethetünk.

– Intézd úgy, édesapám, hogy ebéd után Trolwitz-ban lehess, akkor ugyanis van egy óra pihenőm. Egyébként hogy vagy? Megvan mindened, gondoskodik rólad Christine, hogy semmiben se szenvedj hiányt?

Az öregúr mosolyogva biccentett.

– A lelkemre kötötte, hogy közöljem veled, mindent a legnagyobb rendben tart, és aggodalomra semmi okod.

– Áldott, jó lélek! Te pedig itt biztos alaposan ki fogod pihenni magad.

– Ugyan, Lottemarie, az én vasszervezetemnek nincs szüksége pihenésre!

– Már hogy ne lenne! Túl sokat görnyedsz az íróasztalodnál. Jót tesz majd egy-egy kiadós séta az erdőben. Hogy haladsz az írással?

– Elégedett vagyok, gyermekem. A munkám már eddig is sok nehézségen átsegített, s amit keresek vele, a jövődre teszem félre. Nem sok ugyan, de több a semminél. Ha egyszer derék, magadhoz illő férfit találsz, csinos kis hozományra futja belőle, ha pedig senkit se találnál, lánykám, akkor megmarad vésztartaléknak.

Lottemarie forró kézszorítással búcsúzott az édesapjától, és beszállt a kocsiba a hercegnő mellé. Ranzow hercegnőt szívélyesen fogadták Dalheimban. Különös volt, hogy bár többnyire nem igazán szívelték az öreg hölgyet, ő mégis értett hozzá, hogy mindenütt rögtön a társaság középpontjába kerüljön.

A vendégek érkezésekor Nora nem volt jelen. Elküldtek egy szobalányt, hogy hívja a kisasszonyt.

Dalheimék épp egy felújított termet mutattak meg a hercegnőnek, így Egon herceg kettesben maradt Lottemarie-val a szalonban.

A herceg gondterhelt arccal fordult a lányhoz.

– Remélem, nem esik nehezére, Lottemarie kisasszony, hogy a grófkisasszonnyal szemben megőrizze a lelki nyugalmát.

– Nem kell aggódnia, méltóságos úr.

Nora ebben a pillanatban lépett a szalonba. Látta, hogy a herceg féltő aggodalommal tekint a leány szemébe, s különös érzés lett úrrá rajta. Az első benyomás elegendő volt ahhoz, hogy máris mély ellenszenv gyúljon a szívében az ifjú hölgy iránt.

Lottemarie leírhatatlan fájdalommal pillantott Norára. Legszívesebben lehunyta volna a szemét, hogy ne is kelljen látnia. Úgy érezte most, mintha Günter gróf iránti szerelmét, mint valami bűnt, kéne takargatnia, és ez nyomasztó teherként nehezedett a lelkére.

Dalheimék visszatértek a szalonba a hercegnővel. Nora illedelmesen köszöntötte az öreg hölgyet, aki néhány incselkedő kérdést tett fel az esküvővel kapcsolatban. Élénk társalgás bontakozott ki, mint mindig, ha a hercegnő elemében volt.

De a két ifjú hölgy egész idő alatt feltűnően hallgatag volt.

Ha Egon figyelmét nem kötötte volna le annyira Lottemarie, bizonyára észrevette volna, hogy Nora egy pillanatra sem téveszti őt szem elől.

A hercegnő meghívta Dalheimékat másnap ebédre, amit ők köszönettel el is fogadtak. Ha a kedve úgy hozta, az öreg hercegnő minden formaságtól eltekintett, s ezen már senki sem csodálkozott.

Egon herceg ennek kapcsán a grófkisasszonyhoz fordult:

– Minthogy így a vőlegényével is találkozhat holnap Trolwitzban, bizonyára örömmel fogadja el a meghívásunkat, nagyságos kisasszony.

A leány különös tekintetet vetett rá.

– E körülmény nem játszik szerepet, uram, mert egyébként is elmennék Trolwitzba.

A herceg megütközve fogadta a választ. Egek, milyen forró szenvedély lobbant hirtelen e sötét szemekben! Egyszeriben megingott a feltevésében, miszerint a lány szíve még íratlan lap lenne. De mielőtt fölocsúdhatott volna ámulatából, Nora már elfordult tőle, és attól kezdve kerülni látszott a tekintetét.

Ám amikor a herceg Lottemarie-hoz lépett, és néhány szót váltott vele, a grófkisasszony leste minden mozdulatát. Legszívesebben kettejük közé állt volna, hogy szétválassza őket.

A következő hetekben nagy volt a jövés-menés Trolwitz, Rainau és Dalheim között, A hercegnő úgy fickándozott e nyüzsgő társasági életben, mint hal a vízben.

Közelebbről megismerve Dörner urat, fölfedezte, hogy igen okos és szellemes ember, akivel mindig remekül el tudott beszélgetni. Hasonlóképpen vélekedett róla az öregúr, aki így szívesen tartózkodott a társaságában. S minthogy ez a hercegnőnek nagyon is a kedvére volt, úgy döntött, hogy őszig, de legalábbis Günter esküvőjéig mindenképpen Trolwitzban marad.

Egon herceg is rokonszenvesnek találta Lottemarie édesapját, és felettébb szórakoztatta az a mód, ahogy minduntalan szembeszállt szeszélyes nagynénjével.

– A kedves édesapja önhöz hasonlóan remekül ért hozzá, hogyan tartsa kordában Eugenie néném csapongó kedélyét – jegyezte meg egy nap Lottemarie-nak.

A lány fakó mosollyal nézett rá.

– Nincs abban semmi nehézség, miután az ember kiismerte őméltósága természetét – felelte csöndesen.

– Tényleg nincs? Nem érzi néha elviselhetetlenül terhesnek az állását?

– Nem, egyáltalán nem. Kezdetben persze sokszor nehéz volt őméltósága kedvére tennem, mert nem tudtam mit kezdeni az apró szeszélyeivel.

A herceg elnevette magát.

– Az „apró szeszély“ meglehetősen enyhe kifejezés, ha meggondoljuk, hogy szavaival ízzé-porrá képes zúzni egy lelket.

– Hát igen. Őméltósága éltes kora ellenére igen heves vérmérsékletű.

A herceg ezt sem állhatta meg nevetés nélkül.

– Már ha ezt heves vérmérsékletnek lehet nevezni. Sok vele egyidős embert ismerek, akik egyenesen kiállhatatlannak tartják.

– Bizonyára nem jól ismerik a hercegnőt. Pedig rengeteg jó tulajdonsága van.

– Igaza lehet. Csak tudni kell szót érteni vele. Egyébként mi is jól kijövünk egymással. Most már csupán arra vágyom, hogy az ön szívébe is béke és nyugalom költözzék.

Lottemarie mosolyogva hallgatta a szavait. Egy fonott karosszékben ült a teraszon, a herceg vele szemben, karját a mellén keresztbe fonva, a mellvédnek támaszkodva állt.

– Olyan kellemes önnel együtt lenni... csak ne lenne sokszor oly bánatos a szeme.

– Ne törődjön ezzel, méltóságos úr!

– Könnyű azt mondani.

A lány ajka megremegett.

– Ennek semmi értelme, nem vezet sehova.

Egy ideig mindketten hallgattak. Aztán a férfi hirtelen észrevette, hogy Lottemarie idegesen összerándul és elsápad.

– Mi lelte? – kérdezte tőle nyugtalanul, követve riadt pillantását. S ekkor a kastély kapujához vezető ösvényen két lovast pillantott meg: Günter Rainaut és a menyasszonyát.

Sétalovaglásra indultak, minden különösebb cél nélkül. A domb lábához érve azonban kérdőn pillantottak egymásra.

– Ha már itt vagyunk, nem köszönnénk be a hercegnőnek? – vetette fel Nora, és Günter beleegyezően bólintott. A lépcsőfeljáróhoz közeledve pillantotta meg őket Lottemarie.

Egon herceg a vendégek elé sietett, míg Lottemarie dermedten ült tovább a teraszon.

A grófkisasszony éles tekintetét természetesen nem kerülte el a társalkodónő és a herceg bizalmas együttléte, s a szívében vad féltékenység lobbant.

– Úgy tűnik, Dörner kisasszony inkább a herceget szórakoztatja a társaságával, semmint a nagynénjét. Szemmel láthatólag elválaszthatatlanok egymástól – jegyezte meg Günternek, nehezen palástolván a dühét.

Vőlegénye összeszorította a fogát. Noha tudta, hogy Lottemarie kikosarazta a herceget, titokban még mindig félt, hogy egy napon esetleg mégis meggondolja magát.

Egon herceg ruganyos léptekkel futott le a lépcsőn a jegyespár elé. Élénken üdvözölte őket, s a grófkisasszonyt lovagiasan leemelte a nyeregből. Eközben nem kerülte el a figyelmét, hogy Nora arcába szökik a vér, s mintha karcsú testén enyhe remegés futott volna végig.

– Talán tolakodónak tartja, hogy lesegítettem a nyeregből? – kérdezte meghökkenve. – Szívesebben fogadja a vőlegényétől az ilyen apró szolgálatokat?

A grófkisasszony gyorsan összeszedte magát.

– Remélem, nem alkalmatlankodunk, méltóságos úr – felelte, eleresztve a füle mellett a kérdést.

– Önök soha, nagyságos grófkisasszony. Dörner kisasszony és jómagam hiányoljuk a társaságot, miközben bent a szalonban Dörner úr épp egy felettébb magasröptű témán vitatkozik őméltóságával. Egyszóval örülök, hogy betértek hozzánk.

Nora megállt a lova mellett, és ideges mozdulatokkal rendezgette lovaglóruhája ráncait, A herceg egy elősiető istállófiú gondjaira bízta a lovakat, és a grófkisasszonyhoz csatlakozott.

Günter fürgén felszaladt a lépcsőn, és a teraszon ülő Lottemarie előtt termett.

– Hogy van, kedves kisasszony? – kezdte udvariasan a társalgást.

– Köszönöm, gróf úr, nagyon jól – felelte éppoly szertartásosan a lány. – A hercegnő őméltósága a szalonban tartózkodik.

– Hát ennyire sürgős önnek, hogy elküldjön maga mellől? – A férfi hangja enyhén remegett az izgalomtól, és egymásba fonódó tekintetük többet mondott minden szónál.

– Nem szabad így beszélnie. Nekem pedig nem szabad meghallgatnom... és nem is fogom.

– Tudom! Édes Istenem, tudom jól, mi mindent nem szabad. Csak egyet nem tudok, hogy miként leszek képes ezt tovább elviselni!

A lány felállt, és megkapaszkodott a karosszékben, mintha támaszt keresne.

– Ha rajtam múlna, már rég nem lennék Trolwitz-ban, higgye el – mondta fojtott hangon.

A gróf arca megvonaglott a fájdalomtól.

– Igen, már régóta megfosztott volna a lehetőségtől, hogy láthatom. De mihez kezdek akkor, ha legalább hébe-hóba nem találkozhatunk, arról fogalmam sincs. Ó, ne nézzen rám ilyen szigorú szemekkel, ilyen elutasítóan! Könyörgök, ne haragudjék rám!

A lány megremegett, és még erősebben szorította a szék karfáját.

– Kérem, ne kínozzon tovább! – lehelte alig hallhatóan.

Günter gróf arca megfeszült.

– Én kínzom magát? Hát ezt teszem? Igen... tudom. S ez a legszörnyűbb, hogy nem tehetek másként. Én, aki legszívesebben egy életre a kezemet nyújtanám önnek, szakadatlanul fájdalmat okozok. Elég csupán a közelében lennem, s máris növelem a kínját, s valami mégis újra meg újra önhöz vonz.

Mielőtt Lottemarie válaszolhatott volna, Egon gróf kíséretében Nora lépett a teraszra.

Lottemarie nagy nehezen összeszedte magát, és a grófkisasszony elé ment, hogy üdvözölje. Félénken, elfogódottan viselkedett, mint mindig, ha Norával találkozott. A grófkisasszony biccentett, és ellenségesen mérte végig a lányt.

Kétségtelen volt, hogy Nora dühös féltékenységét nem a vőlegénye iránti szerelem táplálja. Kettejük közt szó sem volt szerelemről. Ha a grófkisasszonyban tényleg féltékenység munkált, az sértett önérzetéből fakadt. Lottemarie legalábbis így látta – egészen a mai napig. Most azonban hirtelen megváltozott a véleménye, és olyan gyanú ébredt benne, ami más fényben tüntette fel előtte Nora viselkedését, és hozzásegítette, hogy jobban megértse.

Amikor Günter gróf és a menyasszonya bementek a házba, hogy üdvözöljék a hercegnőt, Egon herceg kint maradt a teraszon. Egy oszlopnak támaszkodott, és gondolataiba mélyedve meredt a távolba.

Lottemarie szeretett volna néhány percig egyedül maradni, hogy kissé összeszedhesse magát, ezért félrehúzódott a terasz távolabbi sarkába, ahol a növények eltakarták.

Kisvártatva a grófkisasszony lépett ki a teraszra. Nem láthatta a rejtekhelyén megbújó Lottemarie-t, csupán a herceget, aki neki háttal, a mellvéd kőoszlopának dőlve állt.

S ebben a pillanatban Nora pillantása oly forró és szenvedélyes vággyal tapadt Egon herceg alakjára, hogy Lottemarie-nak kis híján elállt a szívverése. Tágra nyílt szemekkel bámulta a grófkisasszonyt, akinek a tekintetéből fékezhetetlen vágy sütött. Mintha az érzés ereje megbénította volna, tehetetlenül hanyatlott Nora a falnak, s két kezét a szívére szorította. Arcán – semmi kétség – szenvedélyes fájdalom tükröződött, s oly mohó sóvárgás, amilyet Lottemarie még soha nem látott.

Hosszú percekig állt így. Lottemarie nem tudta, mennyi ideig tarthatott ez a döbbenetes jelenet. Meg sem mert moccanni, miközben a szíve tompán, nehezen vert.

Végül Egon herceg hátrafordult, és a grófkisasszony összerezzent.

– Bocsásson meg, nagyságos grófkisasszony. Annyira elmerültem e pazar látkép csodálatában, hogy észre sem vettem, amikor megjelent.

Nora összeszedte magát, és közelebb lépett a férfihoz.

– Én is épp a gyönyörű tájat csodálom. A környék birtokai közül kétségkívül Trolwitznak van a legszebb fekvése.

Egyszerű, keresetlen szavakkal társalogtak tovább. A grófkisasszony nyugodt arcáról nem lehetett leolvasni az érzéseit, csak a tekintete mélyén parázslott valami különös tűz.

Lottemarie még mindig iménti felfedezésének a hatása alatt állt. „Egon herceget szereti. Boldogtalan, akárcsak én“ – futott át az agyán, és a meleg napsütés ellenére dideregni kezdett.

Most már tudta, mire vélje a féltékeny dühöt, amit a grófkisasszony vele szemben tanúsított. Nora bizonyára észrevette, hogy Egon herceg feltűnően élénk érdeklődést tanúsít iránta.

IX.

Néhány nappal később a hercegnő unokaöccsével és Lottemarie-val Rainauba látogatott. Előző este nagy kerti ünnepélyt tartottak Trolwitzban, amire közel s távol mindenki hivatalos volt, aki társasági körökben számított. A hercegnő a sikeren felbuzdulva újabb összejövetel részleteit akarta megtárgyalni Joachim Rainau gróffal, természetesen a többi uraság segítő közreműködésével. Dalheim grófné is betoppant Rainauba a lányával, de a grófra még várni kellett. Üzleti ügyeit intézte a városban, ám a tervezett időre nem ért haza.

A birtok mögött széles füves térség terült el, festői hársfák kis csoportjával. E hársfák alá sátortetős, nyitott pavilont emeltek, ahol Rainauék fenséges, jégbe hűtött bólét szolgáltak fel a vendégeknek. A hercegnő hevesen gesztikulálva vázolta fel az újabb kerti ünnepség ötletét, mialatt a négy fiatal láthatólag lelkesen csevegett az előző esti mulatságról.

Az idilli hangulatnak nem sokkal később Dalheim gróf megjelenése vetett véget, aki arról számolt be, hogy a közeli járási székhelyen rossz hírek jutottak a fülébe. Egy jó nevű ipari cég csődbe jutott, s fennállt a veszély, hogy néhány berlini bankot is magával ránt a mélybe. Egon herceg és Rainau gróf számlát vezettek e bankok egyikénél, ráadásul Dörner úr sem tudhatta biztonságban fáradságosan összespórolt pénzecskéjét.

Az urakat meglehetősen felizgatta a rossz hír, s egyhangúlag arra a megállapításra jutottak, hogy legjobb lesz mielőbb személyesen utánajárni a dolgoknak. Dörner úr bejelentette, hogy már másnap reggel útnak indul. Egon herceg és Rainau gróf pedig úgy döntöttek, hogy a rá következő napon az esti gyorssal utaznak Berlinbe.

Dörner úr este átlátogatott Trolwitzba, hogy búcsút vegyen a lányától. Távozóban Lottemarie kikísérte a verandára, s ott szorosan átölelték egymást.

– Ne csüggedj, gyermekem! Meglehet, nem is olyan kilátástalan a helyzet. Ez idáig még mindig sikerült kiverekednünk magunkat a bajból, meglásd, most sem lesz ez másképp.

A lány az apjához simult.

– Persze, drága apám.

Az öreg bensőségesen megcsókolta.

– Isten áldjon, kedves gyermekem!

– Isten veled, drága apám!

Dörner úr a hercegnőtől is elbúcsúzott. Az idős hölgy vidáman csillogó szemekkel nézett rá.

– Nagy kár, Dörner úr, hogy szócsatáinknak egy időre véget kell vetnünk. Hiányozni fog nekem. De a leánya jövője miatt felesleges aggódnia. Az idők folyamán egyre jobban a szívemhez nőtt, és a halálom után is gondoskodni fogok róla.

Az öregúr homlokán vörös foltok ütköztek ki.

– De méltóságos asszonyom! – kiáltott fel izgatottan.

A hercegnő félrevonta egy ablakmélyedésbe, és cinkosan mosolygott.

– Ígérem önnek, kedves Dörner. És még valakinek meg kell ígérnem.

– Kire céloz, őméltósága?

A hercegnő óvatosan körbekémlelt, mint aki egy titkot készül elárulni.

– Okvetlenül meg kell tudnia, hogy a leánya elképesztően ostoba teremtés – mondta aztán.

– De hercegnő...!

– Igenis, szörnyen ostoba – ingatta a fejét mosolyogva az idős hölgy –, de ezt nyilván az édesapjától örökölte. Tudja ön, mit tett a leánya?

Dörner büszkén fölvetette a fejét.

– Fogalmam sincs. De becstelenséget biztosan nem!

A hercegnő sötét szeme csak úgy szikrázott.

– Igen, méltán büszke lehet a leányára. De ítélje meg maga, nem volt-e dőreség tőle, hogy kikosarazta az unokaöcsémet. Ranzow hercegné lehetett volna belőle! De az a lány kerek perec elutasította Egon öcsémet, mondván, hogy nem szereti. Nos, mit szól ehhez?

Dörner egy ideig habozott, és elgondolkodva tekintett a kissé távolabb álló leánya felé. Azután büszkén kihúzta magát.

– Azt, hogy a lányom helyesen cselekedett, hercegnő. Ha a herceget nem szereti, nem is tehetett másképp.

Az öreg hölgy elképedve csóválta meg a fejét.

– Jól sejtettem, hogy ön ugyanolyan ostoba, mint a leánya. Ilyen tömény idealizmussal nem sokat érhet el az életben.

– Dehogynem! Nyugodt lelkiismeretet mindenképp. S az is ér valamit.

A hercegnő megragadta az öregúr karját.

– Ma többet nem vitatkozom magával. Mihamarabb látogasson meg újra!

Ez idő tájt Rainauban apa és fia gondterhelten ültek egymással szemben. Az öreg Rainau hangosan fölsóhajtott.

– Hát nem könnyű a szívem.

– Tudom, apám. De azzal kell törődnünk, hogy mentsük, ami menthető. És ha már itt tartunk, meg kell mondanom, engem is nagyon nyomaszt valami. Erről szeretnék ma beszélni veled. Nem tarthatom tovább magamban. Történt valami, ami felborította a lelki egyensúlyomat. Talán miután elmondtam, ismét magamra találok.

Az öreg gróf fürkészve mérte végig a fiát.

– Mi lelt, Günter? Feltűnt nekem, hogy az utóbbi időben megváltoztál. Nem akartam kérdeni, hiszen nem hozakodtál elő vele. De hogy most magadtól teszed... Mi bánt hát, fiam?

Günter gondterhelten végigsimított a homlokán.

– Jól láttad, apám, valami tényleg kínoz engem. Noha nem tudsz segíteni rajtam, nem lelek nyugalmat, míg be nem avatlak a titkomba. Egy szó, mint száz, édesapám, szerelmes vagyok Lottemarie Dörnerbe, s ő is szeret engem, tudom jól, noha erről sohasem esett szó közöttünk. Ha nem lettem volna már Nora vőlegénye, amikor megismertem, ő lett volna a feleségem. De persze Norával szemben nem szeghetem meg a szavamat. Iszonyú kínokat okoz ez nekem, s nagyon nehezemre esik uralkodni az érzéseimen. S mégsem terheltelek volna ezzel, ha most nem kéne előhozakodnom egy nagy kéréssel.

Az öreg gróf magába roskadva ült.

– Keserű dolog ezt hallanom, fiam! Fáj nekem, hogy szenvedsz, s különösen, hogy én voltam az, aki a Norával való eljegyzésedet szorgalmaztam. De ami történt, megtörtént, az eljegyzést nem lehet fölbontani.

Günter fojtottan felsóhajtott.

– Nem, apám, nem lehet, s természetesen továbbra is Norához tartozónak tekintem magam. De most térjünk arra a dologra, ami rákényszerített, hogy beszéljek veled. A hercegnő felettébb szeszélyes teremtés, s bármely nap kiadhatja Lottemarie útját. Már többször tanúi voltunk annak, hogy nincs tekintettel senkire, ha a kedve úgy tartja. Ezért is szeretnélek megkérni, legyen gondod egy kicsit Lottemarie-ra!

– Ezt kérned sem kell, fiam. Hisz tudod, hogy Dörner régi barátom. Megtiszteltetésnek veszem, hogy a leányára vigyázhatok. S most, hogy tudom, milyen drága ő neked, kétszeresen is gondom lesz rá. Megígérem neked.

Günter megszorította apja kezét.

– Köszönöm, édesapám.

Joachim gróf elgondolkodva nézett a fia arcába.

– Milyen vak voltam! Azt hittem, Egon gróf teszi a szépet Lottemarie-nak, s nem sokat törődtem vele. Hiszen a herceg oly csapodár, s a szándékai aligha tisztességesek.

– Helytelenül ítéled meg őt, apám. Nem annyira állhatatlan, mint feltételezed. Az a fajta, aki anélkül, hogy tudná, ideálokat keres. S Lottemarie-ban megtalálta az ideálját. Őszintén szereti, és szilárd elhatározása volt, hogy feleségül veszi.

Az öregúr öklével az asztalra csapott.

– Teringettét! Lottemarie mint Ranzow hercegné! És miért nem koronázta siker az elhatározását?

– Lottemarie kosarat adott neki, amikor megkérte a kezét.

– Kikosarazta?! Lehetséges az ilyesmi? Ekkora szerencse adatik meg egy szegény teremtésnek, és elutasítja... kereken elutasítja! De hát ez mégis... no, igen... Mit lehet erre mondani?

– Nem tehetett másként, mint ahogy a szíve diktálta. Látod, édesapám, miattam történt mindez. Ha mi ketten nem találkoztunk volna, őt ma már Ranzow hercegnének hívnák.

– Ahhoz alighanem az öreg hercegnőnek is lett volna egy-két szava.

– Nem hinném, apám. És Egon egyébként sem törődött volna vele. Máskülönben a hercegnő tud róla, hogy az unokaöccse kosarat kapott Lottemarie-tól.

– És mit szólt hozzá?

– Nagyon imponált neki, bár Lottemarie-t ostobának tartja.

– Hát, istenemre, ebben igazat kell adnom neki – válaszolta feldúlva az öreg. – A kis Lottemarie! Kiadja egy herceg útját, mert téged szeret! Az ember ezért a legszívesebben... de tényleg... a legszívesebben összevissza csókolgatná. De nem! Még csak az hiányzik, hogy ilyen ostobaságokat fecsegjek előtted! Mennydörgős ménkű! Túlontúl sokba kerül nekünk Dalheim!

– Ne bolygassuk, apám. Ki tudja, mit hoz a jövő. Ami a szívemet nyomta, most már nem titok előtted.

Az öregúr bólintott,

– Igen, igen. De most jut eszembe... Mondd csak, sejti Nora egyáltalán, hogy te teljes szíveddel másvalakin csüggsz?

– Nem, apám, nem hinném. Miért kérded?

– Hm! Feltűnt nekem, hogy Lottemarie-val szemben ellenséges érzelmekkel viseltetik. Márpedig ez egyáltalán nem vall rá.

– Magam is tapasztaltam, de az okát másutt sejtem. Nora gondolkodásában és érzéseiben még teljesen gyermeki.

– Korábban nekem is ez volt az érzésem. De most nem tudom...

Apa és fia ennyiben hagyták a dolgot. Még egy jó órát együtt töltöttek, s megbeszélték, ami a szívüket nyomta.

X.

Másnap reggel a hercegnő rossz hangulatban volt, s mindenben talált valami kivetnivalót. Elégedetlen volt önmagával és az egész világgal.

Lottemarie-nak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne veszítse el a türelmét. Végül aztán Egon herceg megkönyörült rajta, és kijelentette, hogy okvetlenül meg kell beszélnie valamit négyszemközt a nagynénjével.

Lottemarie így végre néhány órára szabaddá vált. S minthogy a szíve majd kiugrott a helyéből, úgy vert, s a négy falat túl szűknek találta, valósággal kimenekült a szabadba. A dombon leszaladva bevette magát az erdőbe.

Szomorúan lépkedett a puha erdei avarban. Günter képe lebegett minduntalan a szeme előtt, és sebzett szíve csordultig telt fájdalommal. Kimerülten hanyatlott le végül egy fatönkre, s két tenyerébe temette az arcát.

Ma este, igen, ma este a gróf elutazik.

Hirtelen rátört a félelem, hogy a távollétében Günter esetleg Trolwitzba látogat, s elkerülik egymást. Fel akart állni, hogy hazasiessen, de ekkor nem messze tőle, a fák között egy lovast vett észre, aki hirtelen megállt, Günter volt az.

Lottemarie-nak egy pillanatra a szívverése is elállt, és bénultan ülve maradt.

A gróf erre fürgén lepattant a lováról, és odaszaladt hozzá.

– Tartozott nekem ennyivel a sors – tört ki belőle, és megragadta Lottemarie kezét.

A lány nem tiltakozott. Ebben a pillanatban képtelen volt másra gondolni, mint arra, hogy szereti a férfit. Melléből szaggatottan szállt fel a sóhaj. Günter az arcához szorította a lány kezét.

– Lottemarie – súgta leírhatatlan gyöngédséggel.

A lány mosolyogni próbált.

– Legyen, ahogy a sors akarja – folytatta halkan Günter. – Talán csoda történik... valami váratlan fordulat. Csak a bizonyosságot adja meg nekem, Lottemarie, hogy a szívéhez továbbra is hű marad. Képtelen lennék elviselni, hogy valaki másnak adja oda magát... ez a gondolat szinte őrületbe kerget!

Forró, esdeklő tekintettel nézett a lányra, aki most nem fordította el róla szégyenlősen a szemét.

– Mindig hű leszek az érzéseimhez, mert nem tehetek másként – felelte. – Bármit tartogasson is számunkra a sors, Rainau gróf, biztos lehet benne, hogy a kezemet soha nem nyújtom másnak.

A férfi forró szenvedéllyel szorította meg a kezét.

– Köszönöm, hálásan köszönöm, Lottemarie! Mostantól mindent Istenre bízok. Ő plántálta belénk e szerelmet, bizonyára tudja, miért.

A lány visszahúzta a kezét.

– Többé nem szabad négyszemközt találkoznunk. Már önmagában az, amiről beszéltünk, sérti Dalheim grófkisasszony jogait.

Günter sóhajtva lépett hátra.

– Nem szeretném lelkifurdalással növelni a szenvedéseit, Lottemarie, ezért nem is tartóztatom tovább. Trolwitzba tartottam, hogy elköszönjek a hercegnőtől. A sors adománya volt, hogy négyszemközt beszélhettem önnel. Isten áldja, Lottemarie!

– Isten önnel! – mondta a lány halkan. Lehajtotta a fejét, és fürge léptekkel elsietett.

De néhány lépés után valami belső kényszernek engedve megállt és hátrafordult. Ott állt a gróf, sápadtan, vágyódva kinyújtott karokkal.

És Lottemarie nem tehetett mást, muszáj volt visszatérnie hozzá, engedni a követelőző vágynak, amely oly forrón sütött a férfi szeméből.

A gróf is elindult felé, és a következő pillanatban erős karjaiba zárta, hevesen dobogó szívéhez szorította. Ajkuk csókban forrt össze egy hosszú, öntudatlan pillanatra. Minden boldogságuk és fájdalmuk benne volt ebben az első és egyetlen csókban.

– Köszönöm, nagyon köszönöm, életem boldogsága, szerelmem! – hebegte megindultan a gróf.

Lottemarie még egyszer a szemébe nézett.

– Nem tehettem másként... Élj boldogul, Günter... Isten veled!

Azzal kiszabadította magát a férfi karjaiból, és elrohant onnan, mint akit űznek.

Aznap délután Egon herceg Dalheimbe ment búcsúlátogatásra. Csak a grófot és feleségét találta odahaza. A grófkisasszony, már korábban kilovagolt.

Röviddel a távozása után érkezett vissza Nora kisasszony, akit a nyugtalanság már kora reggel kiűzött az erdőbe. Csaknem Trolwitzig lovagolt abban a reményben, hogy netán összeakad Egon herceggel.

Amikor a tudomására jutott, hogy távollétében a herceg ott járt, majdnem kifakadt kétségbeesésében. Mereven bámult az édesanyja arcába, aki a herceg üzenetét átadta neki, és szó nélkül kisietett a szobából.

Egon herceg elutazik anélkül, hogy még egyszer láthatta volna!

– Nem! – tört ki belőle hirtelen fojtott hangon. – El kell búcsúznom tőle... el akarok búcsúzni... – hajtogatta magában. S mint egy alvajáró, úgy hagyta ott a házat, valami belső kényszertől űzve, úgy ahogy volt, lovaglóruhában, kalap és kesztyű nélkül. Senkivel sem találkozott, senkinek nem szólt. A fejében egyetlen gondolat zakatolt: „Találkoznom kell vele, kezet kell nyújtanom neki, a szemébe kell néznem.”

Günterre egyáltalán nem gondolt.

Az erdőn vágott át, a legrövidebb utat választva Trolwitz felé.

Mikor felért a magaslatra, már a kastélyparkban járt, s ott hirtelen szembetalálta magát a férfival, akihez szenvedélyes szerelme űzte. Egon herceg lassan, gondolataiba mélyedve lépdelt a grófkisasszony felé.

Egyszerre pillantották meg egymást, és Egon fürge léptekkel a lány mellett termett.

– Nagyságos kisasszony, mi történt? – kérdezte, nyugtalanul megragadva Nora kezét.

Mint aki álomból ébred, úgy bámult rá a lány, leírhatatlan tekintettel.

– Én... én hazajöttem és hallottam, hogy ön ott járt elbúcsúzni. És... igen... és akkor elindultam ön után... muszáj elbúcsúznom öntől – szakadt fel belőle a kétségbeesett vallomás.

Nora szenvedélyes tekintete megrendítette a herceget.

– Kisasszony, ön gyalog jött át Dalheimből azért, hogy elbúcsúzzék tőlem?

– Igen, így kellett tennem... én... Magam sem tudom, mi ütött belém. Ne ítéljen el érte! – hebegte Nora, s hirtelen térdre hullott előtte.

A herceg megütközve meredt rá. Nem először fordult elő az életében, hogy ilyen erős hatással volt egy nőre. De még soha nem ütötte szíven ennyire egy másik ember szenvedélye.

– Grófkisasszony, könyörgök, álljon fel!

Nora megrázta a fejét.

– Menjen, kérem, és felejtse el, hogy így látott. Szégyellem magam – suttogta fátyolos hangon.

Egon herceg fölsegítette, és egy padhoz kísérte. S mintha mi sem lenne természetesebb, odaült mellé, gyöngéden átölelte a reszkető teremtést, és megsimogatta a haját.

– Kérem, nyugodjék meg! Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valakit oly erős és mély érzések kerítenek a hatalmukba, hogy feledve a társadalmi rangjához illő szokásokat, követi a szíve szavát. Hát annyira fájdalmas volt önnek, hogy személyesen nem tudtunk elbúcsúzni?

Nora még mindig remegett.

– Igen, szörnyű érzés volt. Órák óta vártam önre. Csaknem Trolwitzig ellovagoltam. S amikor hazaértem, hallom, hogy elkerültük egymást. Nem tudtam, mit csinálok... csak szaladtam, szaladtam, egyetlen cél lebegett a szemem előtt... S csak most ébredek rá, mit tettem, és szégyenkezem miatta. A szüleim ezt soha nem fogják megbocsátani nekem. De nem ez a legszörnyűbb... távolról sem ez a legszörnyűbb – panaszolta a lány szívszaggatóan szomorú hangon.

– Hát mi a legszörnyűbb? – kérdezte a férfi gyöngéden.

– Hogy ön másvalakit szeret... a nagynénje társalkodónőjét! Tudom jól. Ez tesz engem szerencsétlenné. Muszáj volt meggyűlölnöm őt érte... pedig életemben nem gyűlöltem még senkit! S ez rettenetes érzés. Valami megszakadt bennem. Hirtelen olyan gyarló lettem! Günter jegyese vagyok, ön pedig mást szeret!

Egon herceg szánakozva pillantott a lányra. Aztán váratlanul nagyot sóhajtott. A lemondás fájdalmasan komor pillantásával fordult a terasz felé. Ott tartózkodott a hercegnő a társalkodónőjével. Lottemarie épp felolvasott neki.

Soha nem lesz az övé, ebben biztos volt. S egy napon úgyis meg kell házasodnia. Miért ne választaná hitveséül a grófkisasszonyt? Úgy, ahogy Lottemarie-t szerette, soha többé nem fog szeretni. Itt ül viszont egy kétségbeesett ifjú teremtés, aki iszonyú kínokat, már-már megaláztatást szenved el iránta táplált szerelme miatt, amiből képtelen kigyógyulni, s ez a szíve mélyéig megindította a herceget. Ez a szerelem az övé, holott semmit nem tett azért, hogy kiérdemelje. A grófkisasszony viasz lesz a kezében, úgy formálhatja, ahogy a kedve tartja. Ebben a gondolatban volt valami igen csábító.

– Nora, szegény, kicsi Nora! Hát ennyire szeret engem? Nem érdemlem meg, hogy ennyire szeressenek – súgta a lánynak.

Nora nem mert felpillantani.

– Tudom, hogy ön Dörner kisasszonyba szerelmes – tört fel belőle a sírás.

Egon herceg ekkor maga felé fordította a lány fejét, könnyes szemébe nézett, és így szólt:

– Szerettem, igen, nagyon szerettem... semmi értelme tagadnom. És megkértem, hogy legyen a féleségem. De ő elutasított, mert mást szeret. Muszáj volt lemondanom róla, s most hű barátja vagyok. És olyan feleséget szeretnék magamnak, aki feledteti velem e fájó emléket. Ne sírjon, drága Nora... az ön fájdalmára is van gyógyír, akárcsak az enyémre. A kezében van a lehetőség, hogy mindkettőnket újra boldog, és elégedett emberré tegyen. Akar a feleségem lenni, Nora?

A lány a hirtelen felindulástól először elsápadt, aztán lángoló pír futotta el az arcát.

– Méltóságos úr...! – hebegte.

– Nora, drága Nora, ennyire megrémíti önt ez a gondolat?

A lány mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Mint aki álmodik, úgy meredt a hercegre, mintha nem hinne a fülének.

– És Günter? – fakadt ki hirtelen. – Hiszen Günter menyasszonya vagyok!

A herceg megragadta a kezét.

– Nora, csak nem hiszi, hogy szándékomban állna a legcsekélyebb mértékben is fájdalmat okozni Günter barátomnak? Talán már sejti, hogy tudok egy utat, amely mindkettőnket célhoz segíti. Bízzék bennem, tegye a sorsát a kezembe! Elárulok önnek egy titkot, amely bizonyosan meg fogja nyugtatni: Günter önhöz hasonlóan szenved az idejekorán kötött jegyesség miatt. Hiszen miután józan megfontolásból eljegyezték egymást, ő is beleszeretett valaki másba, de nem merte visszakérni a szabadságát. Nagyon hálás lesz azért, ha most mégis visszakapja öntől. Rám bízza, hogy ennek értelmében elrendezzem a dolgokat?

A férfi tekintetétől Nora mélyen elpirult, és a megindultságtól reszketve nézett a szemébe. Egon herceg erősen a szívére szorította a lány kezét, úgy tette fel neki a kérdést:

– A beleegyezését adja-e hát, Nora?

A lány lehajtotta a fejét.

– Az ön kezébe teszem a sorsomat, s mostantól mindenben az ön akaratát követem. Hálás szívvel fogadok mindent, amit öntől kapok.

– Semmit sem fog megbánni, Nora. De hogyan rendezzük el a dolgot a szüleivel? Beszéljek velük talán én magam már ma?

– Ó nem! Ezt, kérem, hagyja rám. Az édesapám első felindulásában képes túl heves szavakra ragadtatni magát. Jobb, ha ezt nem hallja. Apám szigorú ember. Magam akarok elmondani neki mindent, amint alkalom nyílik rá.

– Legyen, ahogy akarja. S miután erre sor került, írja meg nekem, hogy illendően megkérhessem a kezét a szüleitől. A továbbiakról magam gondoskodom. De van még egy kérésem: írjon néhány sort Günternek! Mindössze annyit, hogy visszaadja neki a szabadságát, ígérem önnek, hogy e sorokat csak akkor kapja meg tőlem, amikor már úton vagyunk, így megkíméli magát a kínos magyarázkodástól, s jegyességük felbontása a legegyszerűbb úton mehet végbe. Meglátja, Nora, hogy minden megoldódik. Ne nézzen rám ilyen rémült szemekkel, hiszen most már itt vagyok ön mellett.

Nora a vállára hajtotta a fejét. Néhány percig meghitten összebújva, szótlanul ültek.

– Megírom Günternek, amire kért – mondta egy idő múlva Nora.

Egon herceg jegyzetfüzetet vett elő, és odaadta a lánynak, aki a következőket írta:

„Kedves Günter!

Mindketten tévedés áldozatai voltunk, amikor eljegyeztük egymást. E tévedést szeretném most, amíg nem késő, helyrehozni. Visszaadom a szabadságodat. Továbbra is jó barátok maradunk, ahogy korábban is azok voltunk. Mihamarabb gyere haza, hogy boldog lehess.

Barátnőd, Nora“

– Jó lesz így? – kérdezte, és gyermeki bizalommal nézett a hercegre.

Egon átfutotta az írást, aztán megfogta a kezét.

– Nagyon jó. Őszintén köszönöm.

A lány tétován mosolygott.

– Ó, nincs miért köszönetet mondania. Én vagyok az, aki köszönettel tartozom. És itt a jegygyűrűm, kérem, adja vissza Günternek e sorok kíséretében.

Egon herceg átvette a gyűrűt, miközben tűnődve nézte a lányt. Elfogta a vágy, hogy megcsókolja a bársonyos, puha ajkakat, melyek csábítóan szétnyíltak, amikor Nora elmosolyodott. De fékezte magát, Nora még Günter menyasszonya!

Fölállt, és fölsegítette a lányt.

– Most mennie kell, Nora. Nem szabad, hogy bárki meglásson minket. De gyalog nehezen tudná megtenni az utat visszafelé. Hogyan kerítsek önnek kocsit? – Egy pillanatig elgondolkodott. Azután határozottan biccentett. – Igen, ez jó megoldás. Jöjjön velem!

A lányba karolt, és a keskeny gyalogösvényen, ahol nemrég Nora kapaszkodott föl a dombra, elindultak lefelé.

– El tud gyalogolni a kocsiútig? – kérdezte a herceg.

– Hát persze. Szükség esetén akár hazáig is.

– Nem, arról szó sem lehet.

A férfi lekísérte az útig, s ott leültette egy kidőlt farönkre.

– Így ni. Itt kipihenheti magát, amíg elhozom a garázsból az autót. Magam viszem a dalheimi keresztútig. Onnan már gyalog is könnyen eljut hazáig. Bizonyára már aggódnak önért.

Nora engedelmesen hagyta, hogy minden a férfi akarata szerint történjék.

Néhány perc múltán előállt az autóval, besegítette Norát az első ülésre, majd gyors tempóban Dalheim felé indultak. Egy félreeső helyen aztán leállította a motort, és az ajtót kinyitva kisegítette Norát.

– Így. Most pedig Isten önnel! A mihamarabbi viszontlátásig! És felejtse el, amit Dörner kisasszonyról feltételezett. Semmi oka rá, hogy gyűlölje őt.

– Ó, bocsánatot fogok kérni tőle, amiért olyan undok voltam vele.

– Ez igazán szép öntől. Próbáljanak összebarátkozni. Lottemarie értékes teremtés, és nyílt szívvel fog közeledni önhöz. Tőle megtudja majd a címemet is. Nagyon szeretném, ha írna nekem. S amíg a szülei beleegyezésével nem levelezhetünk egymással, Dörner kisasszony bizonyára segítségünkre lesz a leveleink továbbításában. Jó lesz így?

A lány csillogó szemekkel bólintott.

– Igen, nagyon jó lesz.

– Akkor hát ne nézzen rám ilyen szomorú szemekkel! Bízzon a sorsunk irányítójában! Tudja, hogy ez volt az a hely, ahol Trolwitzba való visszatérésem után először pillantottam meg önt?

– Igen, tudom. És soha nem fogom elfelejteni.

– Amott, az út túloldalán lépett elő a bokrok közül. S gyermekien ártatlan, tágra nyílt szemekkel meredt ránk, Günterre és rám. Most másfajta kifejezés ül a szemében, Nora, ön kivirult és érettebb lett. De búcsúzóul szeretném vidámnak látni az arcát. Mosolyogjon rám... igen, kérem... hogy ezt a mosolyt magammal vihessem!

Nora megragadta a férfi kezét, és lehajolva forró homlokához szorította. Egy darabig így maradt, s Egon herceg érezte, hogy a karcsú test megremeg előtte.

– Nora – szólalt meg gyöngéden. A hangjában volt valami simogató és igéző, ami már oly sok női szívet ejtett rabul.

A lány felemelte a fejét, s a szemében boldogság ragyogott.

Egon herceg közelebb húzta magához.

– Ma ön még Günter jegyese. De ha legközelebb viszontlátjuk egymást, akkor már a karjaimba zárhatom és megcsókolhatom. E perctől fogva csak erre gondolok. De most menjen... Itt várok, amíg biztonságban tudhatom.

– Isten Önnel! – mondta halkan Nora.

De amikor elfordult, és a férfi már nem láthatta, óriási könnycseppek gördültek le az arcán. Könnycseppek, melyeket ugyanúgy a fájdalom, mint az öröm fakasztott.

XI.

A teánál Egon hercegnek nem nyílt alkalma rá, hogy beszéljen Lottemarie-val. A hercegnő igen rossz hangulatban volt, mert fájlalta, hogy el kell válnia az unokaöccsétől. Uzsonna után vissza is vonult a szobájába, s ekkor a herceg a lányhoz fordult:

– Szeretnék valamit megbeszélni önnel. Tud rám időt szakítani?

– Természetesen, méltóságos uram – felelte Lottemarie.

– Ha ön is úgy gondolja, sétálhatnánk egyet. Ittlétem utolsó napján szeretnék még egy boldog órát eltölteni az ön társaságában.

Lottemarie arcán árnyék suhant át, de követte a herceget a parkba. Elsétáltak egy padig, ott helyet foglaltak, s ekkor Egon a lányra mosolyogva, így szólt:

– Így fogom megőrizni önt az emlékezetemben, Lottemarie kisasszony. De az ön arca mellett egy másik női arc is fel fog bukkanni, egy szőke hajú, fekete szemű lányé, akinek a tekintetéből forró vágy süt. Igen, Lottemarie kisasszony, a szívem a legjobb úton van afelé, hogy öntől elszakadva másvalaki felé forduljon. Látja, milyen csapodár vagyok?

A lány halványan elmosolyodott.

– Én nem nevezném csapodárságnak azt, ha valaki egy boldogtalan, viszonzatlan szerelemből kigyógyulva a boldogság felé fordul.

– Bárhogy legyen is, minden igyekezetemmel azon leszek, hogy könnyítsek az ön fájó lelkén. De már megint eltérek beszélgetésünk voltaképpeni tárgyától. Azért kértem, hogy kísérjen el, mert búcsúzóul egy ajándékot szeretnék átnyújtani. Tudom, nem fogja visszautasítani, mivel nem csupán önnek szól, hanem Günter Rainaunak is.

Szerelmese nevének említésére a lány ajka megremegett.

– Mi lehet az?

Egon herceg elővette a jegyzetfüzetét, és felütötte annál az oldalnál, melyre Nora a levelet írta.

– Tessék, itt az én ajándékom. Kérem, olvassa el!

Lottemarie engedelmeskedett, és azt olvasta ott, hogy Nora grófkisasszony visszaadja Günternek a szabadságát. Hihetetlen izgalom tört rá, s csak kapkodta a levegőt. Egy szó sem jött ki az ajkán, csupán gyönyörű szemével nézett a hercegre melegen, s oly bensőséges hálával, hogy a férfi szíve fájdalmasan sajogni kezdett.

– Nálam van a gyűrű is, melyet Günter a menyasszonyával váltott. Megkértek, hogy adjam vissza neki. Mit szól ehhez, Lottemarie kisasszony?

A lány felindultan ragadta meg a kezét.

– Csordultig van a szívem, méltóságos uram. Nem találok szavakat. De... most már tudom, miféle fekete leányszemekben látta felvillanni a forró szenvedélyt, tudom, ki fog gyógyírt hozni a sebeire. Szabad néven neveznem az illetőt?

– Igen, egyedül önnek szabad. Hiszen megajándékozott a bizalmával, ezért nekem sincs titkom ön előtt.

– Dalheim grófkisasszonyról van szó. Sejtem már egy ideje, hogy a kisasszony önt szereti, nem a vőlegényét.

– Honnan tudja?

– Láttam a tekintetén, amely kimondhatatlan vággyal tapadt önre. Egyszer itt, a teraszon történt, s nem sejtette, hogy szemtanúja vagyok.

– És nem élt vissza e titokkal!

– Egy másik ember titkát a magam céljaimra kihasználni, ó, nem, ez távol áll tőlem. Ráadásul semmi hasznát nem vettem volna.

– Talán mégis, ha megfelelően kezeli. De hogy egészen őszinte legyek, önnek igaza van: a grófkisasszony engem szeret. Én pedig olyan vak érzéketlen voltam, hogy a közeledését barátságnak, egyszerű rokonszenvnek gondoltam. Most azonban szeretném, ha önök ketten békét kötnének egymással. Nora többé már nem áll ön és Günter gróf közé. Elmondtam neki, hogy ön kikosarazott engem, ám ennek ellenére jó barátok vagyunk. Tegyen meg, kérem, mindent azért, hogy a kapcsolatuk rendeződjön.

– Őszinte örömmel, méltóságos uram, nekem is ez a legfőbb óhajom.

– Helyes. És ugye hajlandó nyílt szívvel fogadni a grófkisasszony közeledését? Legyenek jó barátnők, hiszen ha idővel majd Trolwitzban élek az én kis Ranzow hercegnémmel, ön pedig Günter oldalán Rainauban, jó barátságban kell lennünk egymással. Mit szól egy ilyen jövőhöz?

Lottemarie arca az izgatottságtól kipirult, a szemében igéző fény gyúlt-

– Ó, méltóságos uram, ön túl rózsás színűre festi a jövőt. Pedig tudom, legalább akkora gondban lehet, mint Günter vagy az édesapám.

Egon herceg fölállt.

– Talán mégsem olyan súlyos a helyzet. Reménykedjünk, hogy a sors továbbra is oly kegyes lesz hozzánk, mint eddig.

Este Egon herceg elutazott. A hercegnő sápadtabbnak és elesettebbnek tűnt, mint valaha, s a tekintetében mintha kialudt volna a fény. Fázósan meg-megborzongva kuporgott a karosszékében.

– Én... én nem is sejtettem, mily sokat jelent nekem Egon.

– Hiszen nemsokára visszajön – vigasztalta Lottemarie.

– Meglehet. De az én koromban minden búcsút véglegesnek tekint az ember – mondta.

Egon herceget Rainauban apa és fia már türelmetlenül várta. Joachim gróf elkísérte a két fiatalembert a pályaudvarra. Amikor sebes tempóban áthajtottak a dalheimi kereszteződésen, az autóban ülők egy karcsú lovast pillantottak meg az út szélén. Nora grófkisasszony intett búcsút nekik.

– A mielőbbi viszontlátásra! – kiáltotta a herceg.

Fél órával később kigördült a pályaudvarról a vonat a két baráttal. Egon herceg megkönnyebbülten lélegzett fel.

– Végre. Most hát elszakadtunk egy időre mindattól, amit magunk mögött hagytunk. Gyere, ülj ide mellém, barátom! Rengeteg mondanivalóm van számodra. Mindenekelőtt is egy üdvözletet kell átadnom neked.

– Kitől? – vonta fel a szemöldökét csodálkozva Günter.

– Lottemarie-tól és a nagynénémtől természetesen. De az előbbié érthetőleg sokkal fontosabb a számodra.

– Köszönöm, Egon – felelte halkan a gróf.

– Ne vágj már olyan komor képet, Günter! Van egy varázsszerem, amivel vidámságot csalhatok az arcodra, és felvidíthatom a kedélyedet. – E szavakkal elővette zsebéből a jegyzetfüzetét, és kitépte azt a lapot, melyen a grófkisasszony üzenete állt.

– Na, tessék, Günter. Nora kisasszony melegen üdvözöl.

Günter csodálkozva vette át, és azon nyomban olvasni kezdte. Majd egyetlen ugrással talpon termett.

– Egon! – kiáltotta magánkívül. – Hogy eshetett meg, hogy Nora ilyesmit írt nekem? Beszélj!

– Na, hát igaz, ami igaz, nekem is részem van benne. De mielőtt elmondom a részleteket, áruld el nekem, egyetértesz-e mindazzal, amit a grófkisasszony itt leírt.

– Hogy kérdezhetsz ilyesmit, Egon? – fakadt ki szenvedélyesen Günter. – Tudnod kell, hogy ez a levél elviselhetetlen kínoktól vált meg engem!

– Csak a rend kedvéért kérdem, Günter, Itt van mellé a grófkisasszony gyűrűje is. Visszaküldte.

Günter gróf átvette a keskeny aranykarikát, és mélyet sóhajtott. Gyors mozdulattal ő is lehúzta ujjáról az eljegyzési gyűrűt, és mindkettőt zsebre vágta. Majd oly erővel szorította meg barátja kezét, hogy annak arca fájdalmas grimaszba rándult.

– Könyörülj rajtam! – jajdult fel tréfásan, palástolni próbálván meghatottságát. Azután komolyabb hangon folytatta: – Szóval, drága Günterem, az eljegyzés közted és Nora kisasszony között ezennel semmisnek tekintendő, ugye? Nincs más tennivalód, mint ezt visszaigazolnod neki, amit Berlinből is megtehetsz. A szüleivel ráérsz visszatérésünk után közölni a történteket.

– Ó, nem! Arra rögtön sort kerítek, amint egy szabad órám lesz.

– Nem, Günter, várj vele, míg a grófkisasszony a szülei tudomására nem hozza, hogy felbontotta veled az eljegyzést. Ők még semmit nem sejtenek. De hadd meséljem el, mi történt tegnap! A legérdekesebbet veszem előre: Nora Dalheim grófkisasszonyt hazatérésem után magam jegyzem el!

Günter összerezzent, és nyugtalan pillantást vetett a barátjára.

– Mit jelent mindez, Egon? Fel nem foghatom... Tulajdonképpen mi történt, mióta tegnap találkoztunk? Hiszen akkor még szó sem volt ilyesmiről.

– Őszintén megvallva, valóban nem. De ismerhetsz annyira, hogy tudd: a hirtelen elhatározások embere vagyok – felelte Egon herceg, és részletesen beszámolt arról, hogyan rendeződtek el a dolgok.

XII.

– Mama drága, van számomra egy kis időd? – kérdezte másnap reggel édesanyjától Nora grófkisasszony.

– Persze, gyermekem. Miről van szó?

– Szeretnélek megkérni, gyere át velem a papához. Fontos közlendőm van mindkettőtök számára.

– Fontos közlendőd? Értem, de félek, hogy édesapád most nem állhat a rendelkezésünkre. Valóban lényeges dologról van szó?

– Igen, mama. Friedrichet már el is küldtem a papához, hogy megérdeklődje, tud-e fogadni minket.

A grófné elképedve meredt a lányára.

– Mi történt, Nora? Olyan ünnepélyesnek tűnsz!

– Hamarosan meghallod. De már itt is van Friedrich – fordult a belépő inashoz. – Nos, fogad bennünket a gróf?

– Igenis, nagyságos kisasszony. Dalheim gróf úr a dolgozószobájában várja a hölgyeket.

– Akkor gyere, mama! – mondta nyugodtan Nora.

A grófné gyanakodva fürkészte oldalról a leánya arcát. Olyan különösnek tűnt neki ma. Mintha kicserélték volna.

Amikor a dolgozószobába léptek, Dalheim gróf felállt íróasztala mellől, és komoly, szigorú arccal ment elébük.

– Foglaljatok helyet! Mit kívántok a tudomásomra hozni? Kérlek, fogjátok rövidre, mert rengeteg elintéznivalóm van.

A grófné leereszkedett egy székre.

– Nora szeretne valamit mondani nekünk. Hogy mit, még én sem tudom – jegyezte meg.

A grófkisasszony állva maradt, egyik kezével egy karosszék karfájára támaszkodott. Arca sápadt volt, de a vonásai elszántságot tükröztek. E pillanatban idősebbnek és érettebbnek tűnt a koránál.

A gróf arca türelmetlenül megrándult, a szája körüli kemény vonás elmélyült.

Nora nagy levegőt vett, majd határozott, nyugodt hangon így szólt:

– Drága szüleim, szeretném közölni veletek, hogy egyszerűen képtelenség, hogy Günter Rainau felesége legyek.

– Ez ostobaság – csattant fel máris a gróf hangja –, szentimentális butaság, amit egyszerűen nem tűrök! Günter jegyese vagy, és a felesége leszel. Szót se többet erről!

Nora energikusan megrázta a fejét.

– Nem, apám, nem szabad így beszélned velem. Nem vagyok többé tudatlan gyermek, aki vakon megy bele egy nem kívánt házasságba. S hogy tiszta vizet öntsek a pohárba: tessék, nézzétek a kezemet! Hiányzik ujjamról a jegygyűrű, mert visszaküldtem Günternek, s egyben megírtam neki, hogy mostantól újra szabad.

Az öregúr rákvörös arccal fölpattant.

– Hogy mit merészeltél? – kiáltott rá felháborodottan a lányára.

A grófné jajveszékelni kezdett.

– Nora, Nora! Mit tettél velünk?

A grófkisasszony végigsimította a homlokát.

– Azt, amit már régóta meg kellett volna tennem, kedves szüleim. Mi ketten, Günter meg én, engedelmesen hagytuk rábeszélni magunkat az eljegyzésre. Igen, Günter sem rajongott érte, neki is megváltás ez a fordulat, akárcsak nekem.

– Neked elment az eszed! Hallatlan! Egyszerűen felháborító! Tudtom nélkül, a beleegyezésemet nem is kérve szántad rá magad e vakmerő lépésre!

– Ha korábban elárulom neked, apám, akkor mindenféle akadályt gördítettél volna az utamba, megtagadtad volna tőlem a beleegyezésedet. Ezt nem engedhettem. Higgy nekem! Az utóbbi időben keservesen szenvedtem e ránk kényszerített kötelék miatt. S mikor a szívem megdobbant valakiért, rádöbbentem, mit is tettem, amikor beleegyeztem e házasságba.

A gróf fenyegető pillantással lépett közelebb a lányához.

– Szóval holmi kis szerelmi kaland húzódik a háttérben? Rögtön gondolhattam volna. Ily dőre gondolatokra csak szerelmes lánykák vetemednek, akik nem tudják, mit tesznek, és mivel tartoznak a szüleiknek. Ki vele! Ki az, akibe beleszerettél?

Higgadtan és félelem nélkül tekintett Nora édesapja feldúlt arcába. A grófné is fölemelkedett székéről, és aggódva próbált közéjük lépni.

– Az isten szerelmére, Adalbert, nagyon kérlek, nyugodj meg. Fékezd magad!

Az öregúr energikusan félretaszította a nejét.

– Tudni akarom, milyen könnyelmű bolondság fészkelte be magát a fejecskéjébe, hogy kijózaníthassam belőle. Kibe szerettél bele? Szólalj meg végre! – kiáltott a lányára bőszen.

A fiatal lány nagyot sóhajtott.

– Szó sincs holmi könnyelmű bolondságról, apám. Mély és erős vonzalom az, ami más emberré formált, és megértette velem, hogy egy nő nem nyújthatja a kezét szerelem nélkül egy férfinak. Tudnod kell, apám, ki az, akit határtalan odaadással szeretek: Egon Ranzow herceg az.

A gróf döbbenten hőkölt hátra.

– A herceg? Te Egon herceget szereted?

– Igen, apám, őt.

Dalheim gróf elkezdett dühösen föl-alá járkálni a szobában, mialatt a hitvese csüggedten hanyatlott vissza a karosszékébe. Egy ideig egyikük sem szólalt meg. A gróf egyszer csak megtorpant a lánya előtt.

– Ezt jobb, ha kivered a fejedből, megértetted? A hercegnek esze ágában sincs elvenni téged, különösképpen azok után, hogy barátját rútul cserbenhagytad.

Nora szemében különös fény gyúlt.

– Tévedsz, apám. Csupán hívó szavamra vár, hogy megkérhesse tőletek a kezemet.

Dalheimék megzavarodva meredtek a lányukra. A gróf fején minden felháborodása ellenére átfutott a gondolat, hogy Ranzow herceg sokkal fényesebb és előnyösebb parti lenne a lánya számára, mint Rainau gróf. De hogy Nora a beleegyezését meg sem várva, kész helyzet elé állította, ez hallatlanul felbőszítette. Hatalmaskodó természete lévén, mindenkitől feltétlen engedelmességet követelt. Egyszerűen nem akaródzott tudomásul vennie a lánya önállóságát.

– Szóval Ranzow herceg! Hát, meg kell mondanom, nem tartom tőle úriemberhez méltó viselkedésnek, hogy elcsábítja a barátjától a menyasszonyát. Ehhez soha nem adom a beleegyezésemet.

Nora ujjai görcsösen kapaszkodtak egymásba.

– Igazságtalanul vádolod őt, apám. Én... én magam mondtam ki a döntő szót... igen, magam mentem oda hozzá, hogy megmondjam, sőt megmutassam neki, hogy szeretem.

– Hogy mit tettél?! Hát neked teljesen elment az eszed? Te futottál a herceg után?

Nora elfehéredett, a szája sarkában kesernyés vonás jelent meg.

– Igen, apám, pontosan ezt tettem.

Az öregúr karfájánál fogva megragadott egy széket, és dühösen felborította.

– Micsoda hitványság! – zihálta villogó szemekkel. – Hát elfeledtél minden illemet és jó modort? Te... te... a végén még örülhetek, hogy a herceg ráállt, hogy a nevével fedezze szégyened!

Nora, mint akit megütöttek, úgy rázkódott össze. Az ajka remegett. Beletelt egy időbe, mire válaszolni tudott.

– Az, hogy engem a feleségévé, Ranzow hercegnévé kíván tenni, meggyőzően bizonyíthatja számodra, hogy bár szokatlan, ám korántsem méltatlan dolgot cselekedtem. Dőreség volt tőlem, amikor hagytam rábeszélni magam, hogy szerelem nélkül eljegyezzük egymást Günterrel. S ebben elsősorban ti vagytok a hibásak, nem én. Tapasztalatlan gyermek voltam, s nektek vissza kellett volna tartanotok engem egy ilyen lépéstől, ahelyett hogy belekényszerítetek. Könyörgök, édes szüleim, ne tegyétek még nehezebbé a szívemet, hiszen egyébként sem könnyű nekem. Legyetek jók hozzám, ne vonjátok meg tőlem a szereteteteket! Mama, drága mama járj, közben az érdekemben a papánál!

Ezzel édesanyja előtt térdre omlott, s arcát az ölébe temette.

A grófné remegő ujjakkal simogatta a lánya fejét, s esedezve pillantott a férjére. Gyorsabban elfogadta a megváltozott helyzetet, mint a gróf.

Az öregúr komoran meredt térdelő lányára. Az, hogy most oly alázatosan esedezett a könyörületéért, szelídebbre hangolta basáskodó természetét. Persze még mindig dühítette lánya önfejű viselkedése, az a tény, hogy szembeszállt vele. De már elhatározta, hogy engedni fog, persze csak azután, hogy kijátszotta az utolsó ütőkártyáját.

– Most menj a szobádba! Egyelőre hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy a lányom ilyen arcátlanságra vetemedett. Önhatalmúlag a kezedbe vetted a sorsod irányítását, s ez olyasmi, amit megbocsáthatatlannak tartok.

A grófkisasszony sápadt arccal állt fel, és szótlanul távozott. A szobájába érve egy székre roskadt, és tágra nyílt szemekkel meredt ki az ablakon. A szerelmese után sóvárgott. Magányosnak és elhagyatottnak érezte magát, akit a szülei nem értenek meg, s aki kénytelen megalázkodni. Arcát a kezébe temette, és keserű könnyekre fakadt.

Miközben magába roskadva, zokogva ült ott, csöndesen belépett az édesanyja. Odament hozzá, gyöngéden átölelte a vállát, és csitítgatta.

– Jó, jó, ne sírj. A papa hamarosan megbékél, meglásd, csak szépen kérned kell rá. Merész dolgot műveltél, de hogy minden ilyen simán elrendeződött, apád bizonyára megbocsát neked – mondta nyugodt hangon.

Nem sokkal ebéd előtt hívatta Norát az édesapja. Először alaposan megdorgálta, gyermeki alázatra intve őt a szüleivel szemben, és hálára azért, mert megbocsátanak neki engedetlenségéért. Majd nagyvonalúan megengedte neki, hogy közölje a herceggel: hajlandó fogadni a leánykérését, amint Günter gróf beleegyezett a jegyesség felbontásába.

A grófkisasszony türelmesen végighallgatta apja szavait. Azután nyíltan ránézett, és így szólt:

– Ha helyesnek tartod, apám, én magam beszélek Günter édesapjával, hogy neked ne legyen kellemetlenséged ebből.

Apja bizonytalanul pillantott rá.

– Végül is tényleg ez a legkézenfekvőbb – jelentette ki sietve. – Ha már akaratom ellenére így átrendezted a dolgokat, Günter apjával szemben is neked kell tisztáznod magad. Mondd meg neki, nem visz rá a lélek, hogy régi barátságunkat ezzel az üggyel bármi veszélynek is kitegyem.

– Rendben van, édesapám, így fogok cselekedni.

Ebéd után Nora felnyergeltette a lovát, és átlovagolt Trolwitzba. Tudta, hogy ott fél órával később étkeznek, s utána a hercegnő visszavonul pihenni, így hát alkalma nyílik négyszemközt váltani néhány szót Lottemarie-val.

Sebesen ügetett végig az ösvényen, s Trolwitzba érve Dörner kisasszony után tudakozódott. Az inas közölte vele, hogy az ifjú hölgy kisétált a parkba. Nora erre egy istállófiú gondjaira bízta a lovát, és elindult megkeresni Lottemarie-t.

A lány már messziről észrevette a közeledőt, és felállt, hogy eléje siessen.

– A méltóságos asszony most nem fogad, grófkisasszony, mert ebéd utáni pihenőjét tölti – szólalt meg udvariasan.

– Tudom, Dörner kisasszony – nézett rá nyílt tekintettel Nora. – Nem is azért jöttem, hogy őméltóságával találkozzam. Mai látogatásom önnek szól.

– Miben lehetek a szolgálatára, grófkisasszony?

Nora váratlanul megragadta a kezét.

– Dörner kisasszony, akarja, hogy jó barátnők legyünk?

Lottemarie melegen pillantott a szemébe.

– Szíves-örömest, drága grófkisasszony, ha méltónak tart a barátságára.

– Hálásan köszönöm. Először is vallomással tartozom. Dühös és ellenséges érzéseket tápláltam ön iránt, amiért őszintén szégyellem magam.

Lottemarie elmosolyodott.

– Ha ilyen érzései voltak, tudom, miből fakadtak.

– Nem tagadom, féltékeny voltam önre. Beszélt rólam Egon herceg?

– Igen.

– Szabad tudnom, mit mondott?

– Természetesen. Elmondta, hogy ön felbontja Rainau gróffal kötött eljegyzését, és a herceg felesége lesz.

A grófkisasszony szemében mosoly bujkált.

– Igen, így van. Egon herceg pedig elmesélte nekem, hogy ön kikosarazta, mert másvalakit szeret.

Lottemarie mélyen elpirult. Éppen odaértek egy padhoz, és mindketten helyet foglaltak.

– Ezen a padon dőlt el tegnap a sorsom, Dörner kisasszony – folytatta Nora, és merengve simította végig a pad támláját. – És itt mondta nekem azt is Egon, hogy ön a barátnőm lesz, ha megkérem rá.

– Örömmel, őszinte örömmel, kedves grófkisasszony.

– Szükségem van egy barátnőre, mert nincs senkim, akinek bizalmasán kiönthetném a szívemet. Talán érthetetlennek tűnik ez, hiszen ott van az édesanyám. De vele nem tudok arról beszélni, ami most bennem zajlik. A bizalmába fogad?

– Ez már régen nem kérdéses, drága grófkisasszony.

Nora melegen megszorította Lottemarie kezét.

– Eleinte gyűlöltem önt, most viszont egyszeriben kedves lett a szívemnek, mert Egon meleg szavakkal beszélt önről. – Aztán nagyot sóhajtva így folytatta: – Csúnya nézeteltérésre került sor ma az apámmal, amiért felbontottam az eljegyzést Rainau gróffal. Igyekeztem megadással viselni ostorozó szavait, és azt mondtam magamban, nem becstelenség a részemről, hogy visszaadtam a grófnak a szabadságát. Mindkettőnk javát szolgálta, s ezt kizárólag Egonnak köszönhetem. Ő rendkívüli ember.

– Igen, Nora kisasszony, a herceg előkelő és nemes jellem.

– Ó, nagyon örülök, hogy ilyen jó véleménnyel van róla. És ugye, semmi okom szemrehányást tenni magamnak?

– Nem, Nora kisasszony, erre valóban nincs oka. De mielőtt tovább folytatná, én is egy vallomással tartozom. Egon herceg egyvalamit elhallgatott ön előtt, hogy ne adjon ki olyan titkot, mely nem az övé: Günter grófot szeretem, miatta voltam kénytelen kikosarazni a herceget.

A grófkisasszony döbbenten egyenesedett föl, majd arcán boldog mosoly áradt szét.

– Jaj, de ostoba voltam! A féltékenység, úgy látszik, vakká tett – fakadt ki. Hirtelen megölelte Lottemarie-t. – Most végre tisztán látok, kedves Lottemarie, és sejtem, mennyire boldogtalan lehetett Günter is. Ugye megpróbál egy kicsit kedves lenni hozzám? Bizonyára ön is féltékenykedett rám. De ennek most már vége, ugye? Most már képes lesz szeretni engem?

– Szívem mélyéből, drága grófkisasszony.

– Helyes, de hagyja ezt, hívjon egyszerűen Norának!

– Örömmel, kedves Nora.

A grófkisasszony örömében csattanós csókot nyomott Lottemarie arcára.

– Ez legyen a pecsét új barátságunkon. Ezentúl tegeződjünk, mert így hamarabb közel kerülhetünk egymáshoz. Akarod, Lottemarie?

Szeretettel átölelték egymást.

– Nem tudnál többször is ebben az időben Trolwitzba jönni? Kettőtől négyig a magam ura vagyok.

– De igen, így fogok tenni. A szüleim ebéd után mindig lepihennek, ezért időben itt lehetek. Mondd csak, Lottemarie: említette neked a herceg, hogy első levelünk közvetítésében a segítségedet kérjük?

– Igen, tudok róla. Amint megtudom a címét, értesítelek.

– Kérlek rá. Sajnos beletelik egy időbe, míg eljegyezhetjük egymást. Günternek meg kell írnia, hozzájárul-e jegyessegünk felbontásához. Erre alighanem hamarosan sor kerül. De sok időt vesz igénybe, míg minden szépen elrendeződik. Ó, drága Lottemarie, de boldogok leszünk!

A lány ábrándosan fölsóhajtott.

– Igen, Nora!

Így társalgott lelkesen a két ifjú hölgy, míg Lottemarie-nak vissza nem kellett térnie a kastélyba.

XIII.

Néhány nap múlva a grófkisasszony levelet kapott Güntertől. Izgatottan bontotta ki, és a következőket olvashatta:

„Kedves, szeretve tisztelt Nora! Hadd csókoljak neked kezet hálatelt szívvel azért, hogy visszaadtad a szabadságomat, amit magam nem is mertem kérni tőled. Egon mindenről beszámolt, s én remélem, sőt a szívem mélyéből kívánom, hogy az ő oldalán teljes és maradéktalan boldogságban legyen részed. A mellékelt levelet add át, kérlek, az édesapádnak, miután a döntésedet személyesen a tudomására hoztad, hogy közöttünk minden világosan elrendeződhessék. Remélem, hogy a barátságodra a jövőben is számíthatok. Egon barátom őszinte szeretettel üdvözöl. Egyébként ma írni fog neked; az én tisztem közölni veled, hogy levelét Trolwitzba küldi, Dörner kisasszonynak címezve. Tőle majd megkapod.

Szívélyes barátsággal és tisztelettel, odaadó híved:

Günter Rainau“

A Dalheim grófnak szánt levél egy nyitott borítékban volt, hogy Nora elolvashassa, mielőtt átadja az apjának.

Meleg, szívélyes szavakkal mondott benne köszönetet Günter Dalheim grófnak, mert érdemesnek találta őt arra, hogy a leányát rábízza. Megkérte, ne haragudjék, amiért ő és Nora nem egyesülnek a szüleik megkívánta házasság szent kötelékében. De szilárd meggyőződése, hogy Nora és ő másutt találják meg a boldogságot, s reméli, hogy a jövőben is bírni fogja a gróf jóindulatát.

Ezt a levelet adta át Nora az édesapjának, aki még mindig hűvös és tartózkodó modorban érintkezett vele. Majd közölte, hogy még aznap Rainauba megy, hogy beszéljen Günter édesapjával.

A gróf beleegyezően bólintott.

Günter egyidejűleg írt az édesapjának és Lottemarie-nak is. Az utóbbinak szánt levél tele volt gyöngéd szavakkal, és a következőképpen zárult:

„Néhány nap múlva visszatérek. Érzem, hogy akkor maga a mennyország fog megnyílni számunkra.“

A következő postával Rainau grófnak is részletes levél érkezett a fiától. Miután a gróf figyelmesen elolvasta a levelet, úgy döntött, még aznap átmegy Trolwitzba. Eltöprengett azon, hogyan tudná leginkább szolgálni Günter érdekeit. A jelenlegi körülmények között a legfontosabbnak azt ítélte, hogy lazítson némileg Lottemarie-nak a hercegnőhöz fűződő függőségi helyzetén.

Éppen az intézőjével beszélte meg az aznapi teendőket, amikor Nora grófkisasszony érkezett lovon a kapu elé. Joachim gróf elébe sietett, és lesegítette a nyeregből. Egy darabig bizonytalanul méregették egymást. De amikor a szalonba értek, Nora összeszedte magát, és megragadta az öregúr kezét.

– Kaptál ma üzenetet Güntertől?

– Igen, Nora – felelte a gróf komolyan.

A lány nyugtalanul felsóhajtott.

– Így hát tudod, hogy Günter és köztem megváltozott a helyzet, ugye?

– Igen, tudom.

Nora könnyben úszó szemét az öregúrra emelte.

– Haragszol ránk? Jaj, kérlek, ne tedd! Segíts inkább kibékítenem a papát. Teljesen magánkívül volt, mikor megtudta, hogy visszaküldtem Günternek a jegygyűrűt. Nem tehettem másképp, hidd el! Amíg nem szerettem mást, azt gondoltam, rendjén való, hogy Günter felesége legyek, hiszen mindig is jó barátok voltunk. De talán éppen ezért mélyebb érzés nem támadt egymás iránt a szívünkben. Könyörgök, ne haragudj ránk!

Joachim gróf atyai gyöngédséggel karolta át a lány vállát.

– Nem haragszom se rád, se a fiamra, Nora. Mi, öregek jót akartunk nektek, de nem vettük tekintetbe, hogy a fiatalok a maguk útját kívánják járni. Ostobaság lenne tőlünk, ha hadakoznánk ez ellen. Ezt édesapád előtt is világossá fogom tenni, gyermekem. Egyébként panaszra semmi oka, Günter azt írja nekem, hogy Ranzow herceg felesége leszel.

– Isten akaratából, igen – válaszolta Nora halkan.

Az öregúr maga felé fordította a lány arcát.

– De most már okvetlenül el kell mesélned nekem, hogy történt mindez.

Nora szája szögletében megkönnyebbült mosoly bujkált, miközben részletesen beszámolt a történtekről. Csak azt nem említette, hogy ő maga ment Egon herceg után. Megígérte az apjának, hogy erről mélyen hallgatni fog.

Joachim gróf figyelmesen hallgatta, aztán gyöngéden megsimogatta a kezét, és vigasztalóan így szólt:

– Ma este átmegyek Dalheimba. Mondd meg édesapádnak! Egy pohárka bor mellett majd szépen elbeszélgetünk, hogy megfelelő megvilágításban lássa a dolgokat. De most muszáj elküldenem téged, kicsi Nora. Oly sok tennivalóm van, hogy azt se tudom, hol áll a fejem.

– Minden jót neked, kedves papa... nem, mostantól ismét Joachim bácsi vagy nekem, akárcsak gyerekkoromban.

– Rendben, beérem a bácsival. Ma délután kerítek majd magamnak egy másik lánykát.

Kikísérte a grófkisasszonyt, s óvatosan a nyeregbe emelte. Még egyszer megszorították egymás kezét. Aztán Nora ellovagolt.

De nem ment egyenesen haza, Trolwitz felé került, mert remélte, hogy Lottemarie révén üzenetet kap Egon hercegtől.

És reményében nem is csalatkozott. Lottemarie a hercegnővel éppen a teraszon tartózkodott. Meglátva Norát, gyorsan eléje sietett, és odasúgta neki:

– Levelem van számodra.

A hercegnő bágyadtan és leverten feküdt egy párnákkal kibélelt fekvőszékben. Nora kezet csókolt neki, és a hogyléte felől érdeklődött. A hercegnő erre feljajdult:

– Jaj, ez az álmatag csend a végemet jelenti! Bárcsak itt lenne már Egon!

A grófkisasszony nem időzött sokáig. Lottemarie egy intéssel jelezte, hogy távozása előtt odaadja neki a levelet, így hamarosan búcsúzkodni kezdett. Lottemarie kikísérte, s a kapunál lopva előhúzta ruhája ujjából a levelet.

– Tessék, Nora. Ma reggel érkezett. Már nagyon vártam, hogy gyere. Güntertől is kaptam híreket. A herceg levele egy nekem címzett borítékban volt. A postacímét a levél hátára jegyeztem föl.

A grófkisasszony remegő kézzel rejtette el a levelet lovaglóruhája mély zsebébe.

– Nagyon köszönöm, Lottemarie. És most ég veled! Holnap ebéd után átjövök, és a parkban találkozhatunk, mialatt a hercegnő alszik. A viszontlátásra!

Nora ellovagolt, Lottemarie pedig visszatért a hercegnőhöz.

Az öreg hölgy fénytelen szemekkel nézett rá.

– Egyszeribe olyan bensőséges lett a viszony ön és a grófkisasszony között. Ha nem tévedek, tegezik egymást. Mire véljem e változást? Régebben az volt a benyomásom, mintha a grófkisasszony egyenesen ellenségesen viselkedne önnel szemben.

Lottemarie elpirult.

– Ennek már vége, hercegnő. A grófkisasszony a barátságába fogadott.

Az idős asszony különös pillantással mérte végig társalkodónőjét.

– No, ő csak nyerhet vele. Ilyen barátnőt nem talál bárhol.

– Asszonyom nagyon kegyes.

– Ah, ostobaság! Aki kegyes, az buta, drága Lottemarie. Márpedig én jobb szeretem, ha undoknak, semmint ha butának tartanak. De magát őszintén kedvelem, gyermekem. Hogy miért, magam sem tudnám megmondani. S ha arra gondolok, hogy egy napon majd elhagy engem, hirtelen nyomorultul érzem magam. Soha nem voltam érzelgős alkat. Mostanában mégis mintha ennek nyomait érzékelném magamban.

Lottemarie lankadatlan türelemmel próbálta megnyugtatni és jobb kedvre deríteni úrnőjét, aki beszéd közben egyszer csak fölemelte csontos, sovány kezét, és megsimogatta a lány halántékát.

– Valahányszor önre nézek, három kívánság támad bennem – mondta halkan.

– Szabad tudnom, mifélék, hercegnő?

– Igen, hogyne. Szóval mindig azt kívánom, bárcsak olyan szép, fiatal és szeretetre méltó lehetnék, mint ön, vagy lenne egy lányom, aki önre hasonlít, vagy harmadszor, hogy ön az unokaöcsém felesége lenne.

Lottemarie megcsókolta a hercegnő kezét.

– Méltóságos asszonyom jósága megszégyenít.

– Így van ez, Lottemarie... Igen, kezdek elcsüggedni. Márpedig ez rossz előjel. Azt kívánom, bárcsak itt lenne a kedves édesapja, és okos beszédével ízzé-porrá zúzná minden érvemet. Akkor jobban érezném magam.

Délután Joachim gróf, ahogy eltervezte, ellátogatott Trolwitzba. Engedélyt kért a hercegnőtől, hogy négyszemközt beszélhessen Dörner kisasszonnyal, s utána, ígérte, mindenről beszámol. Az idős hölgy igencsak elcsodálkozott, de tartózkodott minden megjegyzéstől. Joachim grófot az inas a szalonba vezette. A szoba közepén ott állt Lottemarie, s tágra nyílt szemekkel, nyugtalanul tekintett a belépőre. Az öregúr pár lépésre megállt előtte, és az arcvonásait fürkészte, mintha most látná először. Igyekezett meghatottságát palástolni, amikor végül tréfásan megszólalt:

– Hát így fest a jövendő Rainau grófné!

Lottemarie elvörösödött.

– Kedves gróf úr, én...

– Egy szót se többet! Neked én nem vagyok gróf úr, te... te nagyszerű teremtés! Gyere, hadd öleljelek meg! Leánykérőként jöttem hozzád, Günter fiam nevében. S az ő képviseletében engem illet az eljegyzési csók is. Szóval, ki is vagyok én?

S két karját kitárta a lány felé. Lottemarie boldogan szaladt oda hozzá, és a nyakába borult.

– Az én drága Günterem édesapja... kedves papa – mondta megindultan.

– Hát igen, Lottemarie, ezentúl Günter és az én öreg Dörner cimborám mellett nekem is helyet kell szorítanod a szívedben. Legfeljebb Günter egy kicsit összehúzza magát!

Lottemarie két oldalról szívélyesen megcsókolta az öreg arcát, aki pajkosan elmosolyodott.

– Te szívrabló! Igen, igen. Nekünk, Rainauknak mindig is kifinomult ízlésünk volt. Nem vehetem rossz néven a fiamtól, hogy pont téged kíván feleségének. És te valóban csakis őt akarod?

– Igen. Vagy őt, vagy senkit.

– Jó, jó, tudom. Még egy hercegre se cserélted volna el.

A lány szeme csak úgy ragyogott.

– Még egy királyra se!

– Ezt szeretem benned, Lottemarie. Derék teremtés vagy!

– És nem haragszol azért, hogy Günter nem veszi feleségül a grófkisasszonyt?

– Hát úgy festek én? A gyermekemet szeretném boldognak látni. De hallgass ide, Lottemarie! Komoly beszédem van a hercegnővel. A jövendőbeli Rainau grófné nem lehet többé a társalkodónője. Szeretnélek elvinni magammal Rainauba, amilyen hamar csak lehet. Mit szólsz hozzá?

– Örömest mennék, de a hercegnő tiltakozni fog. Nem enged el maga mellől.

– Hm, ezen nem csodálkozom. Én is kézzel-lábbal kapálóznék az ellen, hogy elvegyenek tőlem. Csakhogy hiába. S most, kérlek, kísérj el őméltóságához! Nincs sok időm. Nagyon hiányzik Günter segítsége.

Kart karba öltve jelentek meg a hercegnő előtt.

– Nézzen ránk, hercegnő – szólalt meg az öregúr – És mondja meg, mit tart felőlünk?

A hercegnő szeme óriásira kerekedett, s a két kezét álmélkodva csapta össze.

– Te jóságos atyaúristen! De drága grófom... lehetséges volna?! Lottemarie, mit szóljak ehhez? Az unokaöcsém kezét elutasította, most pedig Rainau grófné címére pályázik? Ne vegye zokon tőlem, de ez óriási ostobaság. Menjen inkább feleségül Egonhoz, ő legalább korban illik önhöz. Rainau gróf nemhogy az apja, de akár a nagyapja lehetne önnek! Ebből jó nem sül ki soha. Ifjú és agg nem illik össze – hadarta magából kikelve.

A gróf egy percig meghökkenve meredt rá, aztán harsány kacagásban tört ki.

– Nem, hercegnő, nem erről van szó. De hogy minden további félreértésnek elejét vegyem, engedelmével alázatosan jelentem, hogy Günter fiam Dalheim grófkisasszonnyal békés egyetértésben felbontotta az eljegyzését. Pontosabban szólva: a grófkisasszony tette ezt. S végezetül engedje meg, hogy Dörner kisasszony személyében jövendő menyemet mutassam be önnek. Mert erről van szó, hercegnő.

Az öreg hölgy egyszeriben felélénkült, és mohó kíváncsiság költözött a tekintetébe.

– Á, ez aztán a váratlan fordulat! Drága grófom, foglaljon helyet! Azonnal el kell mesélnie, hogy történt mindez. Ej-ej, Lottemarie! Most már értem, miért nem akart Ranzow hercegné lenni. Jól sejtettem hát, hogy Günter és ön között egyfajta bensőséges megértés uralkodott.

Az öreg hercegnő egészen tűzbe jött. Mialatt Rainau gróf beszámolt a történtekről, őméltósága egy pillanatra sem vette le a tekintetét Lottemarie arcáról. Beszédét a következő szavakkal zárta a gróf:

– Őméltósága bizonyára megérti, hogy újdonsült leánykámnak a jövőben nem áll módjában betöltenie eddigi állását. Alázatosan kérem hát, hogy mielőbb mentse fel őt kötelességei alól.

A hercegnő rémült kiáltással hanyatlott hátra a székében.

– Hogyan?! El akarja venni tőlem a társalkodónőmet, gróf úr? Nem, erről szó sem lehet, ez ellen tiltakozom! Mi lesz velem így? – Annyira felizgatta magát, hogy remegett a keze, és sovány nyakán ijesztően kidagadtak az erek.

Lottemarie és a gróf tanácstalanul néztek egymásra. Aztán az öregúr habozva megszólalt:

– Őméltósága bizonyára megérti, hogy egyszerűen szó sem lehet arról, hogy a jövendő Rainau grófné, fiam menyasszonya, az ön házában alárendelt helyzetben álljék alkalmazásban.

Az idős hölgy kétségbeesetten tördelte a kezeit.

– Én mindent megértek, de tudom, hogy ezt a csapást nem élném túl. Lássa be végre: az ifjú hölgy nekem sokkal többet jelent holmi társalkodónőnél, egyszerűen égető szükségem van rá. Megöl engem, ha elveszi tőlem Lottemarie-t anélkül, hogy az elválás gondolatával egyáltalán lett volna időm megbarátkozni.

A gróf válaszolni akart, de Lottemarie a karjára tette a kezét.

– Drága papa, kérlek, hadd beszéljek én! Ne izgassa fel magát, hercegnő! Belátom, nem hagyhatom magára különösen most, amikor nem érzi jól magát. Hálátlanság lenne ez tőlem. Asszonyom mindig olyan jó volt hozzám. Szabadna előállnom egy javaslattal?

A két öreg beleegyezően bólintott. Lottemarie mosolyogva folytatta:

– Drága papa, kérlek, engedd, hogy itt maradjak, nem mint társalkodónő, de mint őméltósága vendége. Neked most nincs rám szükséged Rainauban, a hercegnőnek viszont annál nagyobb. Trolwitzban maradok, míg Günterrel össze nem házasodunk, vagy míg őméltósága nem talál a helyemre valakit, aki neki megfelel. Jó lesz így, hercegnő?

Az idős hölgy megragadta a kezét.

– Drága gyermekem, derék, kedves teremtés! Igen, igen! Nagyon jó lesz így! Köszönöm, hogy nem hagy cserben. Drága gróf úr, ne ellenkezzék... ne tegye!

Az öregúr megcsóválta a fejét.

– Jó, jó, hercegnő, csillapodjon kissé! Sejtelmem sem volt róla, milyen sokat jelent önnek Lottemarie, noha egyáltalán nem csodálkozom rajta. Lottemarie javaslatával teljes mértékben egyetértek. De nagyon kérem, hogy a ház személyzetének is hozza tudomására, hogy leánykám ezentúl más minőségben tartózkodik itt.

A hercegnő fölsóhajtott.

– Így lesz, gróf úr. Hála istennek, hogy beleegyezett! Ha tudná, mennyire megrémített! Hogyan lehetséges ennyire szorosan kötődni valakihez? Drága Lottemarie, maga egy kis boszorkány... bizony, hogy az. Mindenkit rabul ejt a varázsával. Hogy csinálja?

– Tényleg nem tehetek róla, hercegnő – mosolygott a leány.

– Hát örüljön, lányom, hogy nem a középkorban él, különben boszorkányság vádjával bíróság elé citálnák. Közönséges földi halandóval nem fordulhat elő, hogy minden szív feléje hajlik – mondta a hercegnő tréfásan. – Kedves gróf, kérem, igyék meg velünk egy csésze teát! És mit fog mindehhez szólni az édesapja, Lottemarie? Tudja már egyáltalán, hogy ön eljegyezte magát Günter gróffal?

– Nem, hercegnő, de hamarosan megtudja.

– Nos, remélem, itt marasztalják őt Rainauban, miután szépen berendezkedtek.

Felszolgálták a teát, és Rainau gróf még egy negyedórát elidőzött a hölgyek társaságában. Aztán sietve elbúcsúzott, de megígérte, hogy másnap újra eljön. Miután a két hölgy egyedül maradt, a hercegnő sürgetésére Lottemarie elmesélte szerelmük egész történetét.

– Most még azt magyarázza meg nekem, miképp lehetséges, hogy olyan jól kijönnek a grófkisasszonnyal. Tudja már, hogy ön lép a helyébe Günter szívében?

Lottemarie elmosolyodott.

– Igen, hercegnő, tudja.

– Akkor meglehetősen közömbös érzésekkel viseltethetett egykori vőlegénye iránt.

– Gyerekkori barátok voltak, és csupán a szülei kérésére egyezett bele ebbe a házasságba. De akkor még szabad volt a szíve.

– És most már nem az?

– Nem, hercegnő.

– És azt is tudja, ki rabolta el?

– Tudom.

– Elárulná nekem is?

– Nem tehetem, sajnálom, más titkát nem adhatom ki. De őméltósága alighanem hamarosan meg fogja tudni.

– Aha! Valószínűleg újabb meghívót kapok a grófkisasszony eljegyzésére. Mily különös, hogy mindez a környezetemben játszódott le anélkül, hogy bármit is észrevettem volna belőle. Hát igen, megöregedtem. Korábban az ilyesmi nem kerülte volna el a figyelmemet.

XIV.

Egon herceg, Günter és Dörner úr szakadatlanul tárgyaltak a berlini hatóságokkal és a bankokkal. Végül napokig tartó kínzó bizonytalanság után kiderült, hogy a veszteségek távolról sem olyan súlyosak, mint eleinte gondolták. Az uraságok megkönnyebbülten lélegeztek fel.

Időközben Egon herceg megkérte Dalheim gróftól a leánya kezét, és a gróf beleegyezett a házasságba.

A herceg a nagynénjét is értesítette arról, hogy eljegyezte Nora grófkisasszonyt. A meglepő újság egyszeriben visszaadta a hercegnő életkedvét. Rögvest előállíttatta a kocsit, és Lottemarie-val együtt Dalheimbe ment, hogy üdvözölje unokaöccse menyasszonyát, s a maga energikus módján alaposan megvitassa az örvendetes új helyzetet.

Nora ellen szemernyi kifogása sem volt. Ellenkezőleg! Olyan ötlettel állt elő, amivel mindenkit meglepett.

– Muszáj kissé közelebbről megismernem a jövendő Ranzow hercegnét, de erre az ily rövid látogatások nem alkalmasak. Nagyon kérem, engedje meg, hogy a lánykáját egy időre magammal vigyem Trolwitzba – fordult szívélyesen Nora édesanyjához.

Így is lett. Összecsomagolták Nora holmiját, aki örömmel költözött át egy időre a szomszéd birtokra.

Az öreg hercegnő minél több fiatal arcot akart látni maga körül, mintha a közelségük visszaadná fiatalságát, életvágyát. A két lány pedig örült, hogy együtt lehet, és derűsen sütkéreztek menyasszonyi boldogságukban.

De még ez sem tartóztathatta fel a közelgő véget. A hercegnő szívós természetének köszönhetően még egyszer összeszedte magát, de miután Nora visszatért Dalheimbe, rohamosan romlott az állapota. Lottemarie és a gyakran odalátogató Nora fáradhatatlan gondoskodással vették körül az öreg hölgyet.

Egyik reggel Lottemarie éppen az újságból olvasott fel neki, amikor hallotta, hogy a hercegnő nagyot sóhajt. Fölpillantva észrevette, hogy fakó arccal, üveges tekintettel hanyatlik hátra a székében. Szemében kihunyt a fény, az állkapcsa ernyedten lógott.

A lány rémülten szökkent talpra, és föléje hajolt.

– Hercegnő! Hercegnő! – szólongatta ijedten.

De az Öreg méltósága nem válaszolt. Nem mozdult többé.

Lottemarie riasztotta a személyzetet, kocsit küldött az orvosért, és Trolwitzba hívatta Rainau grófot és a dalheimieket.

Mindnyájan eljöttek. Az orvos már csak a szívroham következtében beállott halált tudta megállapítani. Rainau gróf még aznap este magával vitte Lottemarie-t a házába.

A hercegnő temetésének napján, akaratának megfelelően, felolvasták a végrendeletét. Az előzetes várakozásoknak megfelelően Egon herceg lett az örököse. Kastélya személyzetéről bőkezűen megemlékezett, hogy – mint azt a végrendeletben hangsúlyozta – kárpótolja őket mindazokért a kellemetlenségekért, melyeket gyakorta változó kedélye miatt kellett elszenvedniük. Lottemarie-nak meglehetősen nagy összeget juttatott, és emlékül ráhagyta értékes briliánsgyűrűjét, amelyet mindig az ujján viselt.

A hercegnő temetésének hírére messze földről érkeztek az ismerősök Trolwitzba. A szerelmeseknek egyelőre csupán néma boldogság és megértő pillantások jutottak osztályrészül, míg a temetési szertartások le nem zajlottak.

Joachim gróf és öreg barátja csak ezután adhatta át magát a zavartalan örömnek, melyet a gyermekeik körében eltöltött napok hoztak. Günter és a boldogságtól ragyogó Lottemarie a legnagyobb egyetértésben töltötték jegyességüket Rainauban a két büszke édesapával.

Dalheimben már kevésbé volt oldott és bensőséges a légkör. Egon herceg ezért minden alkalmat megragadott, hogy menyasszonyával átlátogasson Rainau-ba. Csak itt tudta kimutatni Nora igazán, a szíve legmélyéből, hogy mennyire szereti.

Dörner úr és öreg cimborája együtt örültek a hosszú, bensőséges baráti együttlétnek és a gyermekeik szeméből sugárzó boldogságnak.

VÉGE

ISBN 963 7042 96 2

ISSN 1216-2140

ISSN 1589-1046

EX-BB Kiadói Kft,

1399 Budapest, Pf. 701/358

Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János igazgató