Hedwig Courths-Mahler

Gyökértelenül

Sven Andersen, a tehetséges fiatal szobrász szenvedélyes szerelemre lobban atyai jó barátja és pártfogója, Rasmussen professzor gyönyörű lánya iránt. Hella szívét azonban egy gazdag gyáros fia ejti rabul, akivel tengerparti nyaralása során ismerkedik meg. Még a vakáció vége előtt megtartják az eljegyzést. Sven kimondhatatlanul szenved, és valami azt súgja neki, hogy vetélytársa oldalán nem lesz boldog a lány...

I.

Sven Andersen letette a vésőt, és elégedetten felsóhajtott. Tekintetével végigsimított az éppen akkor elkészült életnagyságú márványszobron, majd letakarta egy vászonlepellel. Az ablakhoz lépett. Hunyorogva nézte, ahogy a reggeli napsugár beszűrődik a hatalmas üvegtáblákon, és megvilágítja a műtermet.

Mélyet lélegzett az illatos levegőből. Szeme előtt feltárult a dús, vadregényes kert, majd vidám madárcsicsergés ütötte meg a fülét. Szemben, a másik oldalon csinos kis villa emelkedett, üvegezett verandával. Látszott, hogy az övéhez hasonló műterem kapott helyet benne.

A szemközti házban már évek óta tanítója és mestere, Rasmussen professzor lakott a lányával, Hellával. Sven Andersen örömmel kapott az alkalmon, amikor négy évvel ezelőtt megüresedett a kerti házikó. A nagy ablakos, földszinti termet azonnal átalakította műteremmé, a felette lévő, szűk kamrácskában mindenféle kacatot őrzött, míg a harmadik, keskeny helyiség inasa lakásául szolgált.

Az inast August Brösseltnek hívták, azelőtt nagy nyomorban élt. Az ifjú művésznek megesett rajta a szíve, és szolgálatába fogadta.

Brosséit igencsak torz jelenség volt, egyik válla lógott, nyakán pedig túlméretezett fej éktelenkedett. Ilyen külsővel nem akadt ember, aki szóba állt volna vele. Andersen azonban megsajnálta, és magához vette a szerencsétlent, aki attól a naptól fogva a ház inasa, szakácsa és jó szelleme lett egy személyben. Gazdája iránt mélységes hálát és korlátlan tiszteletet érzett.

Ahogy Sven ott álldogált az ablaknál, hűséges szolgáját hallotta közeledni. Megfordult, és barátságosan megkérdezte:

- Mi újság, Brosséit?

- Készítettem forró fürdőt, és a kávé is mindjárt kifő. Frissítse fel magát egy kicsit! A professzor úr és a nagyságos kisasszony reggeli után azonnal átjönnek.

Sven arca felragyogott.

- Hát már mindketten fenn vannak?

- Igen. A professzor úr a műteremben volt, a nagyságos kisasszony pedig éppen reggelizni hívta, amikor átadtam nekik a meghívást.

- Nos, akkor gyorsan takarítson itt fel, Brosséit! Ha elkészült a kávém, hozza fel!

Miután Andersen megfürdött és megreggelizett, ismét a műterembe indult. Már a lépcsőn összefutott Brösselt-tel, aki lelkendezve jelentette:

- Jönnek a vendégek!

Az ifjú művész a műterembe érve kinézett az ablakon. A kerten át vezető gyalogúton magas, ősz szakállú úr közeledett, egyszerű zekében, óriási szalmakalappal a fején. Mellette bájos fiatal teremtés lépdelt. Elegáns, sportos szabású, fehér ruhát viselt, amely kiemelte karcsú, hibátlan termetét.

Sven Andersen pillantása ellágyult a lány kedves arca láttán. Hátrább lépett az ablaktól, úgy, hogy továbbra is jól lássa a közeledőket, őt azonban ne vehessék észre.

Az izgatottságtól a torkában dobogott a szíve, ahogy mesterét és gyönyörű szép lányát figyelte.

Rasmussen professzor tíz évvel ezelőtt egyik észak európai útja során ismerkedett meg a fiatalemberrel, majd magával vitte Berlinbe. Andersen egyszerű svéd paraszti család sarja volt, akinek tehetségére véletlenül figyelt fel a mester. Gyors elhatározással maga mellé vette, a fiú pedig a professzor keze alatt ígéretes szobrásztehetséggé érett.

Rasmussen felesége szívügyének érezte Sven nevelését, így a kissé faragatlan parasztfiú nemsokára kifogástalanul állta meg a helyét a művésztársaságokban is. A professzorék egy szem lánya, az akkoriban mindössze tízéves Hella pedig szoros barátságot kötött vele. A fiú, aki mesebeli királykisasszonyt látott a jókedvű teremtésben, nem győzött gyönyörködni arcát övező aranybarna hajfürtjeiben.

A gyermek szertelen vidámsága még Andersen komorságba hajló, zárkózott természetén is úrrá tudott lenni. Szívesen incselkedett a hallgatag Fiúval, aki ilyenkor őszintén, felszabadultan nevetett. Hella a bátyjának tekintette, és magától értetődőnek tartotta, hogy bármikor rendelkezhetik vele, s ezen kívül természetesen a professzor iránti rajongó szeretet is összekötötte őket.

Amikor két évre rá Rasmussen professzorné meghalt, egyedül Sven találta meg a kellő szavakat, amelyekkel valamelyest sikerült megvigasztalnia a kétségbeesett gyermeket.

Sven mindig is nála magasabb rendű lénynek tekintette Hellát, s hagyta, hogy az kedve szerint kényeztesse vagy zsarnokoskodjon felette. Ahogy telt-múlt az idő, a szőke leány egyre inkább összeforrt a fiatalember benső énjével, s úgy érezte, ők ketten egyszer s mindenkorra összetartoznak.

Az ifjú művész vonzalma az évek során észrevétlenül mély, forró szerelemmé fejlődött, érzelmeivel azonban nem akarta megzavarni az ártatlan teremtést. Annak ellenére, hogy immár sikeres szobrászként tartották számon, nem szállt a fejébe a dicsőség, hanem továbbra is egyszerű és szerény maradt.

Apja és leánya belépett Andersen műtermébe.

- Jó reggelt, Sven, látja, már meg is érkeztünk, hogy megcsodáljuk legújabb alkotását.

Ezzel a professzor szívélyesen kezet szorított a fiatalemberrel, aki kifejezte örömét, hogy ilyen hamar eleget tettek a meghívásának.

- Maga is tudja, Sven, hogy úgysincs nyugtunk odaát, amikor tudjuk, hogy a kerti házikóban elkészült egy újabb Andersen-mestermű. Még a reggelit is lóhalálában fogyasztottuk el. No, de most már ne titokzatoskodjék tovább, hiszen kifúrja az oldalunkat a kíváncsiság! Végig suttyomban dolgozott rajta, éppen ezért érdekel annyira - nevetett Hella.

Andersen odalépett a letakart szoborhoz, és lassú mozdulattal lehúzta róla a leplet. Tekintetével közben mestere arcát fürkészte, hogy még mielőtt az megszólalna, maga olvashassa le róla az ítéletet.

A reggeli fény az életnagyságú, pompás alakra vetődött: a férfi a kezében lévő ásót könnyed mozdulattal a köves talajba mélyeszti - szemmel láthatóan az ott kornyadozó növényt akarja kiemelni vele. Sven a műnek a „Gyökértelenül" címet adta. Az ábrázolás egyszerű volt és könnyen érthető. A kertész észreveszi, hogy növénye a nem megfelelő talajban hervadásnak indult, ezért elhatározza, hogy jóféle termőföldbe ülteti át, ahol végre gyökeret ereszthet, és akadálytalanul fejlődhet. A művész csodálatosan oldotta meg a feladatot. A szobor annyira élethűre sikerült, hogy az ember már-már azt várta, megmozdul. A fej formája és az arc meglepő hasonlatosságot mutatott Rasmussen arcvonásaival, tekintetében pedig ugyanaz a kifejezés ült, amely a professzorét is gyakran jellemezte.

A mester elégedetten szemlélte a műalkotást. Nem kerülte el a figyelmét az említett hasonlatosság sem, és a művész mondanivalója is azonnal világos volt számára. Sven nem véletlenül rejtegette előle a készülő szobrot, míg el nem nyerte végső, tökéletes formáját. A tanítvány mély háláját fejezte ki ily módon tanítómestere iránt, aki jó kertész gyanánt kiemelte őt hazája terméketlen talajából, és dús termőföldbe ültette át. Sven Andersen is „gyökértelenül" tengődött, amíg Fritz Rasmussen értő szemmel és ügyes kézzel át nem ültette oda, ahol gyökeret ereszthetett, és kibontakozhatott a tehetsége.

A professzor hosszan, behatóan vizsgálgatta a szobrot. Végül megszólalt:

- Én magam nem tudnék ilyet alkotni, kedves Sven. Az az igazság, hogy túlszárnyalta öreg tanítóját. Mást nem tehetek, mint hogy a csodálói közé sorolom magam.

Ezzel még egyszer kezet rázott a fiatalemberrel. Sven Hellához lépett. Látta, hogy a lány szemét elfutja a könny.

- Kedves Sven, hallotta a papa véleményét, számomra nem marad más hátra, mint hogy csatlakozzam hozzá.

Az azonban nincs rendjén, hogy már megint átdolgozta az éjszakát. Ha így folytatja, rámegy az egészsége.

A férfi mosolyogva megrázta a fejét, és erőteljes mozdulattal megfeszítette a karját.

- Emiatt sose fájjon a feje, Hella, hiszen szívós svéd paraszti vér csörgedezik az ereimben.

- Mégis azt hiszem, mindannyiunknak jót tesz, ha néhány hétre leutazunk a tengerre, és alaposan kipihenjük magunkat. ígérje meg, Sven, hogy ma már nem dolgozik többet! Velünk ebédel, aztán elkísér bennünket, papa és én sétálni megyünk délután.

- Természetesen szívesen magukkal tartok.

- Más választása nincs is, kedves barátom. No, én megyek is, várom odaát ebédre.

A lány elbúcsúzott a férfiaktól, és a kerten át a villa felé vette útját. Egyenesen a konyhába ment, ahol beszédbe elegyedett az őszes hajú, barátságos arcú, testes házvezetőnővel.

- Liebentrut néni, ha nem esik nehezére, tegyen pár szem borsóval többet a fazékba. Meghívtam ebédre Andersen urat - újságolta Hella, és bizalmasan átölelte az idős asszony vállát. Liebentrutné bólintott.

- Meglesz, Hellácska, meglesz.

- Segítsek, vagy egyedül is elboldogul?

- Egyetlen vendég miatt kár volna bepiszkítani a kezecskéjét. Ha Anna befejezi a takarítást, majd lejön a konyhába, és csinál pudingot, hadd kerüljön már valami édes is az asztalra.

- Nagyon helyes. Tudja-e, hogy ma ünnepelünk?

- Ugyan mit? Talán csak nem ma van Andersen úr születésnapja? Miket beszélek, hiszen az októberben van! Hát akkor meg mi történt, Hellácska?

- Elkészült Andersen úr új szobra.

- Vagy úgy. Már megint egy olyan nő, aki... szóval...

- Nem, ezúttal egy férfi, Liebentrut néni - nevetett Hella.

- Legalább valami nadrágféle van a szerencsétlenen?

- Természetesen.

- Hát ami azt illeti, nem is olyan természetes. Nem fér a fejembe, hogy Andersen úr és a kedves papája is miért csupa anyaszült meztelen kőbabát csinál, amikor senki sem szaladgál úgy az utcán. Esetleg az őserdőben, de nálunk, hál' istennek, nem!

- Nem érti ezt maga, Liebentrut néni. A művésznek a természet meztelen szépségét kell bemutatnia, ahogy azt a Teremtő megalkotta, nem pedig a ruhákat, amelyeket szabó varrt, és amelyek gyakran csak elcsúfítják az emberi testet.

- Jól van, jól van, ezt már rengetegszer hallottam, csak éppen sehogy sem tudok megbarátkozni a gondolattal.

- Szegény Liebentrut néni! Hogy milyen kegyetlen is a sors, amiért éppen egy szobrász házába vezérelte!

- Gúnyolódjék csak, Hella kisasszony! Nyolc évvel ezelőtt kerültem ide házvezetőnőnek, és mondhatom, igencsak megijedtem, amikor a műteremben megpillantottam a fal mellett sorakozó fehér kőfigurákat. Hű, sose felejtem el! No, de azért nem mondtam fel, hisz a szobroktól eltekintve a professzor úr nagyon jó ember. Az én Hellácskám meg olyan aranyos volt, emlékszem, menynyire sajnáltam, amiért elvesztette az édesanyját. így aztán itt maradtam, és most már mondhatom, hogy valamelyest hozzászoktam a művészethez is.

Hella gyengéden megsimogatta a házvezetőnő arcát.

- Bizony így van ez, Liebentrut néni. Aki foglalkozni akar a művészettel, annak gyakran kicsúszik a kezéből, aki pedig szívesen megkerülné, arra ráakaszkodik. No, de ha így folytatjuk, ebéd nélkül maradunk.

Amikor Hella becsukta maga mögött az ajtót, Liebentrutné felsóhajtott.

- Úgy nő fel ez a gyermek a két férfi pártfogása alatt, akár egy pogány. Kész csoda, hogy ilyen jólelkű és kedves. No hiszen, ha én nem lennék...

A két fehér fejkendős, kötényes kabinosnő türelmetlenül álldogált a palló végén, a faházikó nyitott ajtajában, ahonnan keskeny falépcső vezetett a vízbe.

A tenger csillogva terült el előttük a vakító déli napsütésben. A hullámok lustán ringatózva a lépcsőre csaptak, és körbenyaldosták a levert cölöpöket, amelyekre a fapab lót és az öltözőket építették.

A vízben már alig maradtak néhányan, s a karókkal és vastag kötéllel elkerített rész lassanként elnéptelenedett. Már az utolsó fürdőző is felkapaszkodott a pallóra, magára terítette fürdőköpenyét, és levetette a vizes holmiját.

Csupán egyvalaki nem tudott megválni a víztől. Ügyesen átsiklott a kifeszített kötél alatt, majd erőteljes karcsapásokkal kiúszott a nyílt tengerre.

Az idősebb kabinosnő, a mogorvábbik, akinek bronzbarnára sült homlokán fehéren virított a ropogósra keményített fejkendő, kisvártatva szájához emelte a sípot, és belefújt, hátha sikerül jobb belátásra bírni a kitartó fürdőzőt. Mindhiába.

A hölgy nyugodt, egyenletes karcsapásokkal egyre beljebb úszott, egyenesen a homokzátony felé, mely sárgás foltként emelkedett ki a zöldesszürke vízből.

Újabb sípszó törte meg a csendet, majd rövidesen még egy.

A kabinosnő elunta a hasztalan próbálkozást, és bosszúsan nézett maga elé, miközben a társa azzal volt elfoglalva, hogy a palló korlátjára teregette a nedves fürdőlepedőket, végül türelmetlenkedő kolléganőjéhez fordult:

- Hagyd csak úszni a kisasszonyt! A homokzátonyig úgysem áll meg, utána visszajön magától.

Az idősebbik tovább dohogott.

- Bezzeg, ha baj történik, mi leszünk a hibásak! Micsoda könnyelműség!

A magányos úszó közben kievickélt a homokzátonyra, és integetni kezdett. A nap megcsillant sárga fürdősapkáján és a tengerkék fürdőruhán.

Ismét hosszú sípszó hasított a levegőbe.

Válaszként ujjongó örömkiáltást hozott a szél. A következő pillanatban felspriccelt a víz, és a lányból megint csak nem látszott más, mint a sárga fürdősapka. Az apró pontocska nőttön-nőtt, és nemsokára egy fej bukkant fel a falépcső tetején.

A korosabb kabinosnő megenyhülve, szívélyes mozdulattal széttárta a fürdőköpenyt, és várakozásteljesen nézett Hella Rasmussen nevető arcába.

A szépséges teremtés kilépett a vízből, majd gyors mozdulattal lerántotta fejéről a fürdősapkát. Az asszony törékeny vállára terítette a fürdőköpenyt, de közben nem tudta megállni, hogy ne vessen egy elismerő pillantást a lány tökéletes alakjára.

- Hallgasson ide, kisasszony, máskor ne ússzon el olyan messzire! Megszegte a szabályt! - figyelmeztette.

Hella zavartalanul mosolygott.

- Hogy lehet ilyen szép napon zsörtölődni? A víz csodálatos, a tenger meg nyugodt. Miattam nem kell aggódniuk, sohasem merészkedem beljebb, csak addig, amíg az erőmből futja.

A lány fürgén végigszaladt a fapallót borító gyékényszőnyegen, és eltűnt a kabinban.

Tíz perc sem telt belé, már el is készült az öltözködéssel. A két asszonynak borravalót nyomott a markába, végül gyors léptekkel megindult a part mentén. A déli forróság idejére elnéptelenedett a strand. Az egyik napernyő alatt végre megpillantotta az édesapját és Svent.

- Talán csak nem nyomott el benneteket a buzgóság? - kiáltott oda nekik. - Olyan csendben vagytok.

Rasmussen a lányához fordult:

- Az sem volna meglepő, ha elaludtunk volna, te kis vízicsibe, hiszen már egy órája elkészültünk. Azóta várunk rád ebben a tikkasztó hőségben. Ráadásul farkaséhesek vagyunk.

- Szegény fiúk! Ne haragudjatok rám, olyan jót úsztam, hogy alig tudtam megválni a víztől. De most aztán indulás haza, ebédelni! Sven, segítsen, kérem, hazavinni a papát, már lábra sem tud állni az éhségtől!

- Látja, Sven, még ki is nevet bennünket. így tartson neki prédikációt az ember!

Andersen erre azon kapta magát, hogy bizony rajtafelejtette a szemét a csinos lányon. Mikor felocsúdott, mosolyogva megszólalt: - Szívesen várakoztam, örülök, ha kedvét lelte a lubickolásban, Hella.

A lány belekarolt az apjába.

- Amint látod, papa, a csapataid átpártoltak hozzám.

- Tudhattam volna! Sven mindig neked ad igazat.

- Józan meggyőződésből és vele született lovagiasságból, ugye, Sven?

- Természetesen! - nevetett a férfi, ezzel megindultak hazafelé. Szálláshelyük az erdei úton, a fogadóban volt. Hella és a professzor a földszinti két barátságos szobában rendezkedett be, amelyet tágas veranda kötött össze, míg Sven az első emeleten kapott szobát.

Ebéd után, amikor Hella egyedül maradt az édesapjával, elgondolkodva szólalt meg:

- Látod, papa, milyen jó ember Sven? Nekem a világ minden kincséért sem szólna egyetlen rossz szót sem, — Szép kék szemével, mely olyan volt, akár egy tiszta, hegyi forrás, várakozásteljesen nézett a professzorra.

Rasmussen egy kis ideig elgyönyörködött benne, majd így válaszolt:

- Igazad van, Hella, Sven csakugyan jó ember, és neked végképp nem tudna ártani. Szeret téged.

- Én is szeretem, mintha csak a bátyám lenne.

Rasmussen töprengve simított végig a haján. Már régóta dédelgetett magában egy titkos gondolatot. Leghőbb vágya volt, hogy a szívéhez legközelebb álló két ember egy napon egymásra találjon, és életre szólóan összekösse a sorsát. Ami Svent illeti, rajta nem múlik, efelől már meggyőződött. Helláról viszont tudta, hogy még nem ismeri a szerelmet, és Svenhez is csupán barátság fűzi. Bizonyára meg sem fordult a fejében, hogy másként is szerethetné a fiút, nem csak mint a testvérét.

A professzor tudta, hogy nem lenne tanácsos siettetni a dolgot. Egyszerűen ki kell várni, amíg Hella megérik a szerelemre. Akkor pedig ő lesz a legboldogabb, ha a lánya Sven mellett dönt. Apai szíve megnyugszik, mert egyszülött gyermeke jó helyre kerül, hisz a leghűségesebb, legnemesebb szívű férfi fog vigyázni rá. Persze Hellának szabad akaratából kell döntenie, ő nem szólhat bele.

Kopogás hallatszott, majd belépett Sven.

- Van kedve sétálni az erdőben, Hella, vagy szívesebben pihenne egy kicsit ebéd után? - kérdezte.

- Természetesen magával megyek. A papa ilyenkor szunyókálni szokott, és el sem tudja képzelni, mennyire unatkozom. Rögtön készen vagyok - válaszolta Hella örömmel, és eltűnt a szobájában.

- Mikor jöjjünk vissza, professzor úr?

Rasmussen az órájára pillantott.

- Most három óra lesz, mondjuk, négyre legyenek itt, utána közösen elsétálunk az erdészlakig.

- Rendben.

Időközben Hella elkészült. Búcsúzóul arcon csókolta az édesapját.

- Viszlát, papa, és jó pihenést!

- Négy körül várlak benneteket.

A lány mosolyogva bólintott, és megindult kifelé Sven oldalán.

Az idős szobrász tekintetével követte őket, míg csak el nem tűntek az erdei ösvényen.

Hella útközben annyi mindenről fecsegett, hogy kísérője szótlansága nem is tűnt fel neki. Már megszokta, hogy Sven általában keveset beszélt, így most sem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.

A fiatalember meghatottan, álmodozó tekintettel nézte a mellette lépdelő, vonzó teremtést. Földöntúli boldogság töltötte el, hogy vele lehet, hallhatja bársonyos hangját, és a közvetlen közelében érezheti. Egyszeriben kedve támadt, hogy feltárja a szívét, és végre megvallja érzelmeit. Hella azonban oly gyermeki bizalommal, gyanútlanul nézett rá, hogy ezúttal is meggondolta magát. A világ minden kincséért sem akart ráijeszteni, meg aztán a visszautasítástól is félt, hisz akkor vége a Rasmussenék-kel való boldog, békés együttléteknek.

- Jaj, Sven, már megint olyan sötéten néz maga elé! - váltott hirtelen témát Hella. - Kár, hogy nem látja magát, amikor így lebiggyeszti a száját, és a homlokát ráncolja! Miért vág folyton ilyen haragos képet? Aki nem ismeri olyan jól, mint a papa vagy én, bizony azt hinné, valami csúnya szörnyeteg.

A férfi arca megrándult. Csúnya? Mindig is sejtette, hogy Hella csúnyának találja. Ráadásul éppen ő, aki annyira szereti a szépet!

Valamit azonban illett válaszolnia, ezért mosolyogva megjegyezte:

- Gondoljanak rólam mások, amit akarnak, engem egy cseppet sem érdekel! De azt nem bánnám, ha maga, Hellácska szeretné egy kicsit ezt az öreg, csúnya szörnyeteget,

A lány, ha nem olyan gyanútlan, bizonyára megérzi a szavakban vibráló feszültséget. Ő azonban mutatóujját tűnődve megtámasztotta az orra hegyén, és tetőtől talpig végigmérte a fiút.

- Öreg, csúnya... Hadd látom csak még egyszer! Hány éves is maga tulajdonképpen?

- Harminckettő.

- Hm... valóban tiszteletre méltó kor. Tizenegy évvel idősebb nálam, tehát az első megállapítás helytálló. A második: hogy csúnya-e?

Hella fesztelenül, pontról pontra átvizsgálta Sven arcát.

- Hát szépnek valóban nem mondható, az igaz - szólalt meg végül őszintén, - De mivel maga nem ad a külcsínre, nem sértődik meg, ha elmondom a véleményemet. A homloka túl magas, az orra nagy, a szája vonala pedig túl szigorú. Szigorú és rideg, igen, a svéd paraszti dac ütközik ki rajta. Az álla meg, lám, túl széles. Hát, ami azt illeti, Sven, maga tényleg nem egy Adonisz. De ne csüggedjen, ha nem lenne ilyen jóságos tekintetű, szép szürke szeme, még rosszabbul állna a szénája.

A fiatalember látszólag tréfásan felsóhajtott, pedig Hella szavai sokkal érzékenyebben érintették, mint ahogy mutatta.

- Egyszóval reménytelen eset vagyok - állapította meg halkan.

Hella kedvesen elnevette magát.

- És ezt micsoda hangsúllyal mondja! Úgy látom, hiúbb, mint gondoltam.

- Valóban az vagyok. Mit nem adnék érte, ha szép lehetnék, csakhogy nekem ítélje az első díjat!

- Ó, arra semmi szükség, nekem így jobban tetszik. Azt hiszem, nehezen tudnék hozzászokni egy szép, új Svenhez. A régi csúnyácska már amúgy is gyermekkorom óta kedves a szívemnek. No, de beszéljünk másról: találkozott már az új szomszédunkkal? Én akkor láttam, amikor délben megérkezett.

- Lefelé jövet összefutottam vele a lépcsőn.

- Megnézte magának?

- Igen.

- Ugye, megnyerően néz ki? Engem teljesen lenyűgözött. Fekete haj, kék szem, finoman metszett arcél, karcsú, nyúlánk termet. Maga a megtestesült férfiszépség. Bevallom, megdobogtatta a szívem, szinte jó volt ránézni. A világ minden gyönyörűsége mellett, nem igaz, Sven, mégiscsak egy remekbe szabott ember látványa a legcsodálatosabb?

- Bizonyára, feltéve, ha a szép testben nemes lélek lakozik.

- Ilyen tökéletes testben nem is lakozhat más, mint nemes lélek.

- Előfordul az ellenkezője is.

- Jaj, ne rontsa már el az örömömet a kishitűségével! Szeretném, ha ez a férfi szemben ülne velem az asztalnál, hogy zavartalanul gyönyörködhessek benne. Nem akar vázlatot készíteni róla?

- Csak futólag láttam a fiatalembert, és azonkívül, hogy jóképűnek találtam, nem láttam rajta semmi érdemlegeset. Az arca kissé üresnek, semmitmondónak tűnt.

- Nem szép magától, hogy elrontja az örömömet!

Sven Hella keze után nyúlt, és esengve nézett a szemébe:

- Tudnia kell, Hella, hogy hamarabb okoznék magamnak fájdalmat, mintsem ilyet tegyek.

A lány békülékenyen elmosolyodott.

- Nem is gondoltam komolyan.

Másnap a nagy ebédlőasztalnál Hella tényleg az új vendéggel szemben kapott helyet. A fiatalember Bossneck néven mutatkozott be, és hamarosan kiderült róla, hogy nagyszerű társalgó.

Ebéd utánra vitorlás kirándulást szerveztek a szomszédos halászfaluba. Kivételesen Rasmussen is lemondott szokásos déli pihenőjéről, és Hellával meg Svennel az oldalán lement a tengerpartra.

A kikötőhíd felől már messziről hallatszott a csengőszó, amely jelezte, hogy a vitorlások indulásra készen állnak. A jeladás után a szélrózsa minden irányából fürdővendégek érkeztek sietve, nehogy elszalasszák az érdekes kirándulást.

Amikor Rasmussenék elérték a kikötőhidat, az első hajók már ki is futottak a tengerre. Egy ideig nézegették a nagy sürgés-forgást, majd helyet foglaltak az utolsó csónakban.

Sven gyengéden Hella vállára terítette kabátkáját, mert a tenger felől hűvös szellő fújdogált, majd leült a szemben lévő padra. Rasmussen a lánya mellett foglalt helyet. Akadt hely bőven, ebben a csónakban voltak a legkevesebben,

A halászok már éppen el akarták tolni a csónakot a parttól, amikor egy urat pillantottak meg, aki sietős léptekkel közeledett feléjük. Az emberek biztatására ügyesen beugrott a csónakba, és udvariasan meghajolt az utasok felé.

Sven önkéntelenül Hellára pillantott. Látta, hogy a lány elpirul, és elragadtatással figyeli az utolsónak érkezőt, aki nem más volt, mint az ifjú Bossneck. A férfi kifogástalan, fehér öltönyt viselt, amely még inkább kiemelte bronzbarnára sült arcbőrét. Magas volt és sudár termetű, sötét haja rövidre vágva - valóban vonzó jelenségnek mondható.

A hódító kék szempár megállapodott Hella arcán. A lány elpirult, és gyorsan lesütötte a szemét. A férfi pillantása azonban mágnesként vonzotta, érezte, ismét oda kell néznie. Újra és újra összefonódott a tekintetük.

Sven szívét összeszorította a fájdalom. Jól látta, mi történik. Szorosan összezárt ajakkal, tehetetlenül figyelte az eseményeket.

Még sohasem érezte ilyen kézzelfoghatóan, hogy elveszítheti Hellát. Az idegen férfi kihívó viselkedése láttán páni félelem fogta el. Szinte beleremegett a gondolatba, hogy ez a kikent-kifent ficsúr esetleg jogot szerez rá, hogy magához ölelje Hellát.

Tekintete elködösödött, és egész teste megremegett. Az iménti fájó gondolatok annyira megviselték, hogy szinte azt sem tudta, hol van.

Ebben a pillanatban odalépett hozzá Bossneck, majd a mellette lévő üres helyre mutatott:

- Megengedi, hogy leüljek?

Sven, mint aki mély álomból ébred, szótlanul arrébb csúszott az ülésen.

A két férfi ott ült egymás mellett, szemben Hellával. Bossneck azonnal beszédbe elegyedett mindhármukkal, és amikor kikötöttek a kis halászfaluban, udvariasan megkérdezte, csatlakozhatna-e hozzájuk. Rasmussen igenlően bólintott.

A társaság nemsokára betért egy vendéglőbe. Hella eleinte kissé elfogultan viselkedett, de aztán feloldódott, és élénk beszélgetésbe kezdett új ismerősével.

Franz Bossneck igen szórakoztatónak találta a lányt, úgy vélte, a kisasszony ügyesen használja szép szemét, valamint egyéb adottságait, amivel a természet megáldotta. Tévesen ítélte meg, hisz kihívó, számító magatartásnak vélte Hella romlatlanságának őszinte megnyilvánulását.

Tapasztalt szemmel újra és újra végignézett a bájos teremtésen. A karcsú test finom domborulatai, amelyek a jól szabott fehér szoknyában és a szellős fehér blúzban tökéletesen érvényesültek, soha nem látott szépséget sejtettek. A bájos arc és a különleges frizura, amely bátran szabadjára engedte a dús fürtöket, szinte eszét vette. Mit ér a tengerparti nyaralás, ha az embernek nincs kivel flörtölnie, gondolta Bossneck. Úgy érezte, a gyönyörű, vonzó kisasszonynál keresve sem találna jobbat, aki egy időre leköthetné csapongó fantáziáját.

Ez a nyaralás egyébként is utolsó kiruccanása volt a szabad életbe. Az apai szigor visszavonhatatlanul véget vetett az arany napoknak. Ezentúl meg kell válnia mindattól, ami eddig értelmet adott az életének. Hamarosan visszatér a csendes, nyugodt kisvárosba, ahol gyártulajdonos édesapjának szüksége van a segítségére. Bossneck ez idáig kizárólag kedvteléseinek élt, s egyik nagyvárosból a másikba, egyik fürdőhelyről a másikra utazott. Ez a korszak azonban most végérvényesen lezárul, ráadásul szülei azt is a tudtára adták, hogy otthon már várja előre kijelölt menyasszonya, aki vagyoni szempontból megfelelő a számára.

De hát minek is gondol most erre, amikor a közvetlen közelében egy pompás virág nyílik, mely arra vár, hogy leszakítsa.

Együttlétük minden pillanatát élvezni akarta, és arra vágyott, hogy mindenről megfeledkezve átadhassa magát a boldog révületnek, amely e csodaszép ismeretlen jelenlétében elfogta.

Elhessegette hát magától a kellemetlen gondolatokat, és forrón Hella szemébe nézett, akinek érintetlen, hófehér lelkét még nem sebezte mohó férfipillantás.

A Bossneck családban Franz volt az egyetlen fiú, szüleinek rajta kívül csak egy leánygyermekük volt. Eddig nem sok hasznát látták délceg Fiuknak, hisz mást sem csinált, csak az apja pénzét szórta. A családfő kívánságára hosszabb-rövidebb tanulmányutakat tett bel- és külföldön egyaránt, és felkereste azokat a cégeket, amelyekkel üzleti kapcsolatban álltak. E látogatások során nem volt más dolga, mint hogy a legvonzóbb oldaláról mutatkozzék be. Ebben nagy segítséget nyújtott neki folyékony angol- és franciatudása.

Ernst Bossneck megjelenése és fellépése hagyott némi kívánnivalót maga után, nem volt ugyanis egyetlen olyan tulajdonsága sem, amely egy cégtulajdonos előnyére szolgálhatott volna. Zsugorisága ellenére viszont sokat adott a cég tekintélyére, ezért a hivatallal járó szerepléseket fiára bízta. Egyébként is Jegyezgette apai hiúságát, amikor mindenfelől elismeréssel adóztak fia ragyogó külsejének.

Ernst Bossneck azonban egy idő után megelégelte a dolgot, mivel az utazgatás és a vele járó szereplések rengeteg pénzt emésztettek fel. Úgy döntött, eljött az ideje, hogy Franz végre komolyan munkához lásson, és a terhek egy részét levegye idősödő apja válláról. Utóvégre neki is meg kell tanulnia, hogy megállja a helyét az életben.

Ernst Bossneck mindezt megírta fiának, sőt arra is felhívta a figyelmét, hogy nemsokára meg kell házasodnia, Elvégre betöltötte a huszonkilencedik életévét, és Elsa Kleefeld személyében már megtalálták a hozzá illő feleséget is.

Berta, Franz húga, aki szoros barátságban volt a városi tanácsos lányával, elárulta, hogy Elza is hajlandóságot mutat a házasságra. Titokban már régóta rajongott a fiúért, és a szülők véleménye szerint a fiatalokat az Isten is egymásnak teremtette,

Franz, édesapja levelére válaszolva megírta, belátja, hogy elérkezett az ideje, amikor segítenie kell a cégnél, habár egyáltalán nincs ínyére a csendes, kisvárosi élet. De jöjjön, aminek jönnie kell! Természetesen hazatér, csupán arra kér engedélyt, hogy előtte néhány hetet egy tengerparti üdülőhelyen tölthessen. Nemrég komoly megfázáson esett át, amit szeretne kikúrálni.

Betegségről persze szó sem volt, Franz csupán kibúvót keresett, hogy ily módon meghosszabbítsa szabadságát.

Édesapja nősítési terveit átmenetileg visszautasította, főként, hogy a kijelölt menyasszony egy cseppet sem volt ínyére való. Elsa, már amennyire emlékezett rá, sápadt, pufók arcú, horgas orrú teremtés volt, ráadásul alacsony és kövér. Franz megírta, hogy ha már annyira ragaszkodnak hozzá, megházasodik, ám hangot adott ama meggyőződésének is, miszerint Elsán kívül bizonyára akad még rangban, vagyonban hozzá illő lány. Ha végleg hazatér, erre is jut idő bőven.

Fia válaszlevelét olvasva Bossneck úr együtt érzően elmosolyodott, míg a felesége továbbra is kitartott amellett, hogy Elsa ugyan valóban nem egy szépség, viszont könnyen kezelhető. Emilie Bossneck szemében pedig nem létezett ennél értékesebb tulajdonság.

Bossneck asszony középmagas, szikár termetű asszony volt, őszülő haját középen elválasztva, simán hátrafésülve hordta. Reggeltől estig talpon volt, a személyzetnek, a lányának, sőt saját magának sem hagyván egyetlen percnyi pihenőt sem.

Már hajnalban fölkelt, és alig fogyasztotta el a reggelit, máris állandóan ismétlődő napi teendői után nézett, mintha az egész világ jövője ezen állt vagy bukott volna. Szellemi képességei rendkívül korlátozottak voltak. Sem ő, sem a lánya könyvet életében nem fogott a kezébe. Az olvasást haszontalan időpocsékolásnak tartotta, a színházba járás pedig már szinte erkölcstelennek számított a házban.

Pihenésre szánt óráit a tágas nappaliban töltötte, ahol az ablak mellé húzódva horgolt. Szemben, a másik ablaknál Berta lánya ült, és akárcsak az anyja, szemrontó munkája fölé hajolt.

Berta szakasztott mása volt Emilie Bossnecknek, persze fiatalabb kiadásban. Sovány, szikár termetét is tőle örökölte. Alig volt huszonnégy éves, de már mutatkoztak rajta a hervadás első jelei. Tekintete hűvös volt, szinte élettelen, eredetileg szépen ívelő ajka körül pedig korán megjelentek az első keserű ráncok. Habár a „gazdag Bossneck" lánya volt, ez idáig egyetlen komoly kérője sem akadt.

Néhány évvel ezelőtt beleszeretett apja egyik jóképű könyvelőjébe, és olyan tettre szánta el magát, ami még mindig borzongással töltötte el, ha rágondolt. Édesapja elé járult, megvallotta neki érzelmeit, és a beleegyezését kérte a házassághoz.

Bossneck fagyosan mérte végig a lányát - ettől a pillantástól szinte megfagyott ereiben a vér -, megvető, gúnyos kacajjal a homlokára koppintott, és megkérdezte:

- Elment az eszed? Eredj a dolgodra, és verd ki a fejedből az efféle butaságokat!

A jóképű könyvelőt természetesen elbocsátották, és ezzel véget ért Berta egyetlen kalandja.

Merészségéért, amiért szegény férjet szemelt ki magának, édesapja azzal büntette, hogy sokáig levegőnek nézte. A lány emiatt kitaszítottnak érezte magát, és boldog volt, amikor a papa újra hajlandó volt szóba állni vele. Azóta a gazdag, hozzá illő kérői várta. A rövid- és hosszúpálcák horgolása közben időnként erőt vett rajta a vágyakozás egy férfi után, aki elfoglalná a könyvelő helyét lassan kővé dermedő szívében. Újabb udvarló azonban nem mutatkozott. Szegény nem jöhetett számításba, a gazdag pedig más, csinosabb feleség után nézett.

Bertának furcsa mód meg sem fordult a fejében, hogy fellázadjon a sorsa ellen. Kiskora óta szigorú engedelmességre nevelték, édesapja zsarnoki természetével pedig csírájában elfojtotta szabad akaratának legapróbb megnyilvánulását is. Az évek során kicsinyes, korlátolt gondolkodású no lett belőle, aki gúnyosan, lenézően vélekedett mindenről, ami kívül esett szűk látókörén.

Azok voltak a legkellemesebb órái, amikor néhány hasonló gondolkodású hölggyel összejött egy kis traccs-partira. Hetente egyszer az anyjával együtt teadélutánra volt hivatalos.

Ilyenkor alaposan meghányták-vetették a heti eseményeket, és jaj volt annak, akit bűnösnek találtak, vagy aki csak egy kicsit is más volt, mint a többiek!

A Bossneck család tágas, kétemeletes házban lakott, de csak a földszintet és az első emeletet használták. A második emelet egyelőre üresen állt, úgy tervezték, hogy idővel Franz lakása lesz, ha majd rászánja magát a nősülésre.

A ház dísztelen, szürkére vakolt homlokzata közvetlenül az utcára nézett. Az ablakok szigorú rendben sorakoztak egymás mellett, akárcsak benn a bútorok. Semmi, még a legapróbb díszítés sem zavarta meg a nyílegyenesen futó vonalak rendjét.

A ház mögött tágas kert terült el, amelyet nagyrészt haszonnövényekkel ültettek be. Egyik veteményágyás a másikat érte. Körben a kerítés mentén málnabokrok sorakoztak, és egymástól egyenlő távolságra néhány hatalmas gyümölcsfa terjesztette föléjük terméstől lecsüngő ágait. Az egyik sarokban óriási hársfa állt, alatta lugas, ahol egypár nyári virág és rózsatő pompázott.

Emilie Bossneck mindent megtermelt a kertben, amire a konyhán csak szüksége volt. Roppant büszke volt rá, hogy egész évben saját termésből készített kompóttal kínálhatta családját.

A Bossneck család asztalára a legfinomabb falatok kerültek. Erről maga a házigazda gondoskodott, hiszen a hasa volt a mindene. Egyébként sem vont meg magától semmilyen élvezetet: szerette a jóféle borokat, a finom dohányt, és ahányszor csak kedve szottyant, beutazott a közeli nagyvárosba. Hogy ott mit művelt, arról bölcsen hallgatott.

Franz Bossneck tehát ebben a környezetben nőtt föl, és ide várták most vissza, hogy belépjen apja vállalatihoz, és feleségül vegye Elsa Kleefeldet. Ez természetesen nem csupán Bossneck asszony sziklaszilárd meggyőződése volt, hanem Kleefeld mamáé is, aki egyik délután bekopogott Bossneckék ajtaján. Emilie asszony és Berta éppen horgoltak, amikor Kleefeld asszony a ház elé érkezett. Integetve üdvözölte a háziakat, majd belépett a kapun. Emilie asszony letette a félig kész csipkét, és a látogató elé sietett. Az apró termetű Friederike asszony levegő után kapkodva, nagy sóhajtással ereszkedett le a legközelebbi karosszékbe, hogy kifújja magát.

- Jó napot, Kleefeld néni! - üdvözölte Berta udvariasan a vendéget, majd visszavonult a szobájába. A még mindig pihegő tanácsosné barátságosan biccentett feléje, miközben zsebkendőjével buzgón törölgette a pirospozsgás arcán legördülő verejtékcseppeket.

- Istenem, Emilie, micsoda kánikula! - siránkozott, és szinte esdeklőn nézett Bossneck asszony mozdulatlan arcába.

- Hozassak egy pohár frissítőt, kedves Friederike?

- Nem, köszönöm, már jobban vagyok. Olyan kellemes hűvös van itt nálatok. De hát üdvözöllek, kedves Emilie. Hogy vagytok? Franz mit csinál?

- Négy hétre a Balti-tengerhez utazott, hogy teljesen felépüljön a múltkori megfázásból. Utána végleg hazajön.

- No, hála Istennek, csakhogy visszakapjátok a fiatokat! Éppen vele kapcsolatos ügyben kerestelek fel. Ugye, hallottad, hogy a polgármesterék lánya, a Marie, röviddel az esküvője előtt meghalt?

- Hát persze hogy tudom, hiszen erről beszél az egész város.

Kleefeldné mosolyogva bólintott.

- Igazad van. Nos, képzeld, a polgármester úr ma délben nálunk járt, és megkérdezte, igaz-e, hogy Elsa hamarosan feleségül megy a Franzhoz. Mivel elhunyt leánya hozománya, amely egyelőre még a bútorkereskedőnél van, feleslegessé vált, arra gondolt, hogy mi esetleg megvennénk Elsának. Harminc százalékkal olcsóbban adná.

- Igen kedvező ajánlat.

- Ugye? Csupán az a gond, hogy nálunk nem fér el. Azt akartam megkérdezni, nem tudnátok-e ti elhelyezni Franz leendő lakásában? Az úgyis üresen áll.

- Majd megbeszélem a férjemmel, kedves Friederike, ilyen ügyekben övé a döntés. Személy szerint én jobban szeretném, ha mi vásárolnánk meg a bútorokat.

- Nekem mindegy. Csupán arról van szó, hogy jó lenne kihasználni a kedvező lehetőséget.

- Természetesen, azt hiszem, a férjem is ezen a véleményen lesz. Estére beszámolok neki mindenről.

- Légy szíves, Emilie. Most pedig megyek. Hol van a drága kis Berta? Szeretnék elbúcsúzni tőle.

Bossneck asszony erre nyomban hívatta a lányát, mire „a kedves Kleefeld néni" elköszönt tőlük. Anya és lánya az ablakból figyelte a távozó vendéget, majd folytatták a kézimunkázást.

Amikor aznap este Bossneck úr értesült a bútorvásárlási ajánlatról, titokzatos arcot vágott, és röviden csak ennyit mondott:

- Majd én intézkedem.

Néhány nappal később meghozták a bútorokat, és elhelyezték a második emeleten, a Franz és leendő hitvese rendelkezésére álló szobákban.

Franz Bossneck egyre több időt töltött Rasmussen professzor és leánya társaságában, ügyet sem vetve Sven Andersen tartózkodó magatartására. Minden kiránduláson részt vett, és ügyesen mindig Hella közelébe férkőzött.

A tapasztalatlan lányt teljesen elragadtatta a férfi behízelgő kedvessége. Sem Franz, sem pedig Sven figyelmét nem kerülte el, hogy amikor csak meglátta Bossnecket, felragyogott a tekintete, és zavartan, nyugtalanul repdesett ide-oda, amikor a férfi mással volt elfoglalva.

Udvarias viselkedésével Franznak sikerült megkedveltetnie magát Rasmussen professzorral is, így Sven volt az egyetlen, aki változatlan ellenszenvvel viseltetett iránta. Nem hitt a sima modorú, biztos fellépésű világfinak, és az volt az érzése, nem bánik kellő tisztelettel Hellával. Nem fért a fejébe, hogy üthet meg valaki ilyen nyegle, enyelgő hangot a szeretett lánnyal szemben, akit ő szinte magasabb rendű lényként istenített.

Csodálkozott, hogy Rasmussen nem vett észre semmit. Annyira féltette Hellát, hogy legszívesebben figyelmeztette volna: „Vigyázz a lányodra, mert veszély leselkedik rá!" Ezt viszont nem tehette, mert nevetségessé vált volna, no meg aztán mi jogon ütné bele az orrát mások dolgába? Hella szemmel láthatóan boldog, árad belőle a jókedv, szépsége pedig kiteljesedett.

Ezt természetesen Franz Bossneck is észrevette, akit tűzbe hozott az édes teremtés kedvessége, tündéri bája. Hát még az a gyönyörű szempár! A vér vadul száguldott az ereiben, valahányszor csak felidézte a lány tekintetét.

És Hella? O vajon mit érzett? Képzeletében a legszebb, legkülönb tulajdonságokkal ruházta fel az idegen férfit, aki életében először megdobogtatta a szívét. Szemében ő volt a világ legjobb, legnemesebb embere, és Önfeledten adta át magát a varázslatnak, akárhányszor magán érezte Bossneck tekintetét.

Észre sem vette, hogy Sven szűkszavúbb és mogorvább, mint valaha. Mit számított neki most Sven, mit számított az egész világ?! Csupán egyetlen személy részesült osztatlan figyelmében. Elsüllyedt körülötte minden, Franz Bossnecken kívül nem látott mást.

A fiatalember észrevette, mi játszódik le a lányban. Vonzódását látva az ő szíve is lassan tüzet fogott. Magányos óráiban rémülten viaskodott a gondolattal, hogy nemsokára véget kell vetnie ennek az édes szerelmi álomnak. Nehezen kicsikart vakációjának már a fele lejárt, két hét van hátra csupán, és meg kell válnia ettől a kimondhatatlanul édes teremtéstől, hogy eljegyezhessen holmi Elsa Kleefeldet.

Csakugyan elkerülhetetlen az elválás?

Tudta, hogy Rasmussen nem gazdag ugyan, de mindenképpen rendezett anyagi körülmények között él.

Mi lenne, ha keresztülhúzná apja tervét, és egyszerűen eljegyezné Hella Rasmussent?

Az idősebb Bossneck mérhetetlen haragjának már a gondolatára is kirázta a hideg. Talán az volna a legokosabb, ha innen értesítené az eljegyzésről, így apja már kitombolná magát, mire ő hazaér. Utóvégre nagykorú, s nem bánhatnak vele úgy a szülei, akár egy kisiskolással. A kész tényekkel szemben pedig még az apja is tehetetlen lesz.

Valószínűleg azzal fogja megfenyegetni, hogy kitagadja az örökségből, vagy azzal, hogy megvon tőle minden anyagi támogatást. A büszkesége azonban nem engedi, hogy ezt megtegye, mert szégyellné, ha kitudódna, hogy Franz túljárt az eszén.

Az volna a legcélszerűbb, ha az apjának egyszerűen nem jutna ideje a fenyegetésre. Ugyan mit tehetne, ha utólag bevallaná neki, hogy eljegyezte Hella Rasmussent, és a bocsánatát kérné, amiért akarata ellen cselekedett, de egyben azt is a tudtára adná, hogy nem hajlandó lemondani a lányról? Talán olyan kijelentést is megkockáztathatna, hogy abban az esetben sem hajlandó semmisnek nyilvánítani az eljegyzést, ha az apja leveszi róla a kezét. Ebben az esetben Rasmussen professzor szíves örömest biztosítaná a létfeltételeket az ifjú pár részére. Ezt nagyszerűen kifundálta! Lehetetlen, hogy ne váljon be a terve. Tisztában volt apja hiúságával, és tudta, úgysem hagyná, hogy a fiát idegenek tartsák el!

Franz ismerte apja természetét, és kissé ráunt már a bábáskodására. Elhatározta hát, hogy szembeszáll az atyai zsarnoksággal, és megszerzi a bájos kis Hellát, akibe fülig beleszeretett.

A merész tervezgetéssel töltött órákat a kijózanodás percei követték. Amint leszállt a felhők közül, szilárdan eltökélte, hogy itt hagy csapot-papot, hazamegy a szüleihez, és elfelejti Hellát. Elegendő volt azonban egy röpke találkozás a lánnyal, és szerelme újult erővel kapott lángra.

Egy napon a professzor hajókirándulásra hívta Svent és Bossnecket. Hella, mivel hajlamos volt a tengeribetegségre, úgy döntött, inkább otthon marad, hisz az utazás számára nem sok jóval kecsegtetett. Sven azonnal elfogadta a professzor meghívását. Nem így Bossneck. Arra hivatkozott, hogy a környéken nyaraló ismerőseit szeretné meglátogatni.

Persze ez csak kifogás volt, hogy egyedül maradhasson Hellával.

Amikor a lány hazafelé tartott a fürdésből, az egyik napernyő alatt ott találta Franz Bossnecket, aki forró pillantással üdvözölte.

Hella elpirult, és izgatottan megszólalt:

- Azt hittem, már régen elment! Papa és Andersen úr az első gőzössel nekivágtak a tengernek.

- Tudom, nagyságos kisasszony. Röviddel az indulás előtt találkoztam az urakkal a kikötőhídnál.

- Maga miért nem ment velük?

- Ennyire kellemetlenül érinti, hogy itt talált?

- Ó, nem, ellenkezőleg. Jobban mondva... csak csodálkozom, hogy meggondolta magát.

- Nem csodálkozna, ha belelátna a szívembe.

Hella helyet foglalt a férfival szemben, térdére könyökölve megtámasztotta a fejét, és csendben a tengert kémlelte. Nem válaszolt.

- Megengedi, hogy szórakoztassam egy kicsit, vagy elküld?

A lány megrázta a fejét.

- Nem, nem küldöm el - mondta halkan.

Franz a keze után nyúlt, és forrón megcsókolta. Hella összerezzent, és visszahúzta a kezét, de a férfi nem vette le róla a tekintetét. Merész, követelőző pillantása megijesztette a lányt. Hogy úrrá legyen zavarán, rövid hallgatás után megkérdezte:

- Miért hallgat?

- Mert lehetetlen szavakkal kifejezni, amit maga iránt érzek.

- Meséljen a hozzátartozóiról! - kérte Hella, hogy másra terelje a szót.

Franz levette a fejéről a könnyű nyári kalapot, és keskeny kezével végigszántott a haján.

- Nem nagyon tudok mit mesélni róluk, nagyságos kisasszony - felelte kitérően, ugyanis a téma egy cseppet sem volt a kedvére való. Végre kettesben voltak, és úgy vélte, ezeket az értékes órákat jobban is ki lehet használni, mint hogy a családjáról beszéljen.

- Szép lány a húga?

- Szépnek nem nevezhető, és sajnos nemigen tudok semmi érdekeset mesélni róla. Csendesen, egyszerűen él a szülői házban. Amióta ilyen sokat utazom, kissé el is távolodtunk egymástól.

- Másként lesz minden, ha újra hazatér - vigasztalta Hella.

- Szerintem is. De ha megengedi, nagyságos kisasszony, inkább beszéljünk másról. Tudja, mit akar a családom?

- Mit?

- Azt, hogy nősüljek meg.

Hella szíve a torkában dobogott, a férfi szavai az arcába kergették a vért.

- És maga... maga mit szól hozzá? - kérdezte halkan.

A fiatalember jelentőségteljesen ránézett, ő pedig

még jobban elpirult.

- Eleinte nemigen tetszett az ötlet, de most... most megismerkedtem valakivel, aki boldoggá tenne, ha hozzám jönne feleségül.

Az utolsó szavak fojtott suttogásba fulladtak. Franz vágyakozva, jelentőségteljesen nézett Hellára.

A lányt hirtelen elfogta a félelem, megijedt, hogy a fiatalember továbbfűzi a megkezdett gondolatot. Felugrott.

- Haza kell mennem átöltözni, mindjárt ebéd.

A férfi is felállt. Tartózkodó viselkedése csak még kívánatosabbá tette számára a lányt.

- Megengedi, hogy elkísérjem?

- Ha nincs jobb dolga...

- Ettől jobb biztos nincs.

Egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett. A férfi lopva a lány arcát fürkészte. Olyan bájos és kedves volt, ahogy lehajtott fejjel lépdelt mellette, hogy úgy érezte, ha kell, szívesen felveszi a harcot az egész világgal, csak hogy egyszer a karjába zárhassa. Ajka csókra szomjazott.

A lány közben összeszedte magát, és jelentéktelen dolgokról kezdett beszélni.

Franz nem szívesen ugyan, de belement a játékba. Mivel Rasmussen kisasszony kerülte a tekintetét, hódító pillantásaival nem tudott hatni rá.

Amikor a szálloda előtt Hella sietve elbúcsúzott, a legszívesebben visszatartotta volna. Mielőtt azonban bármire is elszánta volna magát, a lány eltűnt a szeme elől.

Az ebédnél némán üdvözölték egymást, és nyugodtan vettek részt az asztalnál folyó beszélgetésben.

Délután Hella a szobájában maradt. A verandáról látta, hogy Franz Bossneck vágyakozva figyeli az ablakát, ám mivel semmi mozgást nem észlelt, lassan elindul az erdő felé.

Hella nem is sejtette, hogy néhány lépés után megállt, a bokrok sűrűjében leült egy padra, és tovább figyelte a házat. A lány olvasni próbált, de a gondolatai másutt jártak. Bánta már, amiért olyan balga volt, hogy mindkettőjüket magányra kárhoztatta.

Franz bizonyára azért mondta le a kirándulást, hogy vele lehessen. Már csak ezért sem szép tőle, hogy akarattal kerüli a társaságát.

Miért döntött így? Miért nem hallgatott a szívére, és töltötte vele a délutánt?

A fejében egymást kergették a gondolatok. Úgy érezte, egy percig sem tudja tovább elviselni a csendet. Felugrott, és elhatározta, hogy lemegy a strandra. A tenger látványa talán majd visszaadja lelke nyugalmát.

Kilépett a házból. Lesétált a tengerpartra, egészen a kikötőhídig.

Rátámaszkodott a korlátra, és önfeledten nézte a hullámokat, amelyek játékosan körbetáncolták a híd hatalmas tartóoszlopait.

Sokáig állt ott, gondolataiba mélyedve.

Nem is sejtette, hogy Franz Bossneck követte, és a sétányon elhelyezett padok egyikéről figyeli.

Franz óvatosan körbekémlelt. A kikötőhíd üres volt, a parti meleg homokban is csak néhányan heverésztek. Távolabb egy vidáman hancúrozó gyerekcsoport kagylót gyűjtött a vízben. Majdhogynem egyedül voltak.

Vágyódó tekintettel figyelte a lányt, aki mintha hirtelen megérezte volna, hogy nézik, lassan megfordult. Ijedten összerezzent, amikor megpillantotta a férfit közvetlen közelében.

Bossneck szenvedélyes pillantása azonban fogva tartotta, és mozdulni sem tudott. Nem volt többé saját akarata, nem tudott ellenállni az acélkék szemekből áradó bűverőnek. A férfi szótlanul figyelte, majd felállt, és odament hozzá.

Ebben a pillanatban éles kiáltás hasított a levegőbe. Mindketten felocsúdtak, és vonakodva a hang irányába néztek.

A parton asszonyok álltak, és vadul hadonásztak a karjukkal. A tengeren kis evezős csónakot dobáltak a hullámok. Két tizenkét év körüli gyerek ült benne, egy fiú és egy lány. Mindketten segélykérően nyújtották ki a kezüket.

A gyerekcsapat közös erővel tolhatta vízre a homokban fekvő csónakot, és ezek ketten beleültek. Az áramlat elkapta, és olyan messzire sodorta őket, hogy nem tudtak már visszajönni.

A parton trécselő asszonyok figyelmesek lettek a gyerekek kiáltozására, és megpróbáltak segítséget hívni.

- Az áramlat egyre beljebb sodorja őket. Könnyen bajuk eshet, olyan viharos a tenger - mondta Hella aggodalmas arccal.

Franz Bossneck megfogta a kezét.

- Hagyja csak, nagyságos kisasszony! Ne aggódjék, majd visszahozzák a csónakot. - Megpróbálta elterelni a lány figyelmét az eseményekről, de Hella hallotta az asszonyok és a gyerekek jajveszékelését, és elindult feléjük.

- Ugyan ki hozná vissza? A halászok kieveztek, és a parton sem látni egyetlen férfit sem. Jaj, Istenem, a csónak egyre távolabb sodródik a parttól! - vetette oda izgatottan, és már szaladt is az asszonyok felé.

Franz kénytelen-kelletlen követte.

- Segítséget kell hívni a faluból - mondta. - Nyugodjék már meg, nagyságos kisasszony!

- Az túl sokáig tart... ó, szegény édesanyjuk!

- Ügyelt volna jobban a gyerekeire, akkor nem történt volna meg a baj - vágta rá Franz ingerülten.

- A szemrehányás itt nem segít.

Közben odaértek a jajveszékelő asszonycsoporthoz. Az egyik rimánkodva nyújtotta ki a kezét Franz felé.

- Az Isten szerelmére kérem, uram, mentse meg őket! - könyörgött. A többi asszony is kérlelni kezdte. Egyedül csak Hella hallgatott. Sápadtan, összezárt ajakkal meredt rá. A tekintetével szinte kényszerítette, hogy csináljon már valamit. Franz végül elszántan kihúzta magát.

- Kerítsenek evezőket!

Egyikük mindjárt el is szaladt, hogy teljesítse a parancsot. A férfi a többi asszony segítségével vízre tolta az egyik evezős csónakot, amely ott vesztegelt a fövenyen.

Hellának eszébe jutott, hogy a csónakház zárva van, ezért az evezőkért szalajtott asszony után eredt. A csónakház ajtaja mellett felfedezett egy apró ablakot, bekukkantott, és meglátta az evezőket, amelyeket a faházikó sarkába támasztottak. Éppen jókor érkezett, hogy segítsen a zárt ajtó előtt tanakodó asszonynak. Egy játék homoklapáttal habozás nélkül betörte az ablakot, benyúlt a nyíláson, és kihúzott két evezőt. Visszaszaladt a csónakhoz, amely már indulásra készen állt.

Franz beleugrott, s mielőtt útra kelt volna, mosolyogva odaszólt Hellának:

- Kérem, nyugodjék meg, visszahozom a gyerekeket!

- Isten óvja! - mondta a lány, és úgy nézett rá, hogy Franznak nyomban hevesebben kezdett verni a szíve.

A férfi erejét megfeszítve igyekezett közelebb kerülni a gyerekekhez. A feladat azonban nehezebbnek bizonyult, mint hitte, és nagy elővigyázatosságot igényelt, hisz a két csónak könnyen egymásnak csapódhatott.

Amikor az erős hullámzásban megközelítette a veszélybe került csónakot, gyors mozdulattal behúzta az evezőket. Ha lenne nála egy kötél, most odadobhatná a gyerekeknek, és maga felé húzhatná a csónakot, azok ketten pedig átmászhatnának hozzá.

A fiú mintha csak kitalálta volna a gondolatát, odakiáltott neki:

- Van egy darab zsineg a zsebemben!

- Akkor elő vele! Fogd jó erősen a végét, a másikat meg dobd ide nekem!

A fiú szót fogadott. A zsineg szerencsére elég erősnek és hosszúnak bizonyult.

- Kösd a végét a vaskampóhoz, aztán üljetek le, és fogódzkodjatok jó erősen! - vezényelt Franz.

Amikor ezzel megvoltak, húzni kezdte a csónakot.

- Gyorsan másszatok át! - kiáltotta. - Vigyázzatok, nehogy beleessetek a vízbe!

A gyerekek követték az utasításait, és egymást segítve, szerencsésen átmásztak Bossneck csónakjába.

A férfi összeszorított foggal újra vízbe merítette az evezőket. Mentés közben megsérült a keze, vérzett és pokolian fájt. Ennek ellenére sikerült rövid idő alatt partra kormányoznia a csónakot.

Általános éljenzés fogadta. Hella az örömtől és izgalomtól kipirulva igyekezett a közelébe férkőzni. Amikor észrevette, hogy vérzik a keze, megfogta, mindenről megfeledkezve az ajkához vonta, és megcsókolta azt.

Franzot áramütésként érte a forró ajkak érintése. Nem tudott tovább uralkodni magán, magához vonta, és átölelte a lányt.

- Hella, édes kicsi Hella!

A lány szíve csordultig telt szerelemmel és hálával. Franz szemébe nézett, és nem tiltakozott, amikor az ajkára hajolt. Az első csókot hamarosan követte a második. Franz halkan a fülébe súgta:

- Ugye, az enyém leszel, Hella?

- Igen - válaszolta a szerelmes lány egyszerűen.

A férfi kivezette a tömegből. A megmentett gyerekek az édesanyjukkal együtt mindenáron ott akarták tartani őket. A fiatalember mosolyogva elhárította hálálkodásukat, és kart karba öltve elindult Hellával.

- Jaj, Istenem, mi történt a kezeddel? - kérdezte a lány remegő hangon.

- A kezem gyorsan meggyógyul, de a szívem, az bezzeg nem, te édes kis boszorkány. Mondd, hogy szeretsz!

- Szeretlek, mert jó vagy és nemes szívű... és olyan szép.

- Te ezerszer szebb vagy, Hella. Teljesen beléd habarodtam.

- Ne így mondd - kérte Hella - ...olyan könnyelműen, semmitmondóan hangzik.

- Kis butuskám, hát nem mindegy, hogy mondom? Hidd el, ki sem tudom szavakkal fejezni, mennyire szeretlek. Sohasem hittem, hogy képes vagyok ilyen mély érzelmekre.

Szótlanul folytatták az utat a szállodáig. Amikor becsukódott utánuk az ajtó, Franz szorosan magához ölelte újdonsült menyasszonyát.

- Most pedig kérek végre egy igazi eljegyzési csókot - mondta ellentmondást nem tűrően, és úgy magához szorította, hogy Hella alig kapott levegőt. A férfi csókja szinte fájdalmasan égette az ajkát, testét pedig ismeretlen forróság öntötte el.

Amikor aznap este Rasmussen belépett a lánya szobájába, Hella lelkendezve fogadta.

- Papa, édesapám! - kiáltotta, és mindkét karjával átölelte a nyakát.

A professzor elnevette magát.

- Hát ennyire hiányoztam neked, szívecském?

- Alig vártam már, hogy hazaérj, annyi, de annyi mondanivalóm van!

Rasmussen mosolyogva kisimított egy rakoncátlan hajtincset gyermeke homlokából.

- Csupa tűz vagy, nem vagy te lázas, gyermekem? Halljam, mi izgatott fel ennyire?

- Gyere, ülj le mellém, édesapám, hadd mondjak el mindent!

Leültek egymás mellé a kanapéra. Hella megfogta édesapja kezét, és nyíltan a szemébe nézett.

- Papa, az a helyzet, hogy ma délután eljegyeztük egymást Franz Bossneckkel. Holnap eljön, hogy beszéljen veled.

Rasmussen összerezzent, ám arcvonásai nem változtak, csak nagyon komolyan nézett maga elé.

- Hogyhogy ilyen hirtelen, gyermekem? - kérdezte gyengéden.

Hella összefüggéstelen szavakkal beszámolt neki a nap eseményeiről. Édesapja figyelmesen hallgatta, egyszer sem szólt közbe, sőt le sem vette a szemét lánya sugárzó arcáról.

Hella volt a professzor szeme fénye, akiért a művészeten kívül őszintén rajongott. Életük annyira egybefonódott, hogy akkor volt boldog, ha leányát is annak látta.

Ezzel a váratlan lépéssel Hella meghiúsította ugyan titkos vágyát, de mindez nem számított, ha Őt boldognak látta.

Hella befejezte elbeszélését, és semmit sem hallgatott el édesapja előtt. Reményteli várakozással nézett a szemébe.

- Szereted őt annyira, gyermekem, hogy kövesd az otthonába? Hiszen még csak most ismerkedtetek meg!

- Azt hiszem, az első pillanattól fogva szeretem, papa. Olyan jólelkű és nemes szívű!

- Alig tudunk róla valamit.

- Pedig te is azonnal megkedvelted.

- Ez még nem elég ahhoz, hogy rábízzam a legféltettebb kincsemet. Valóban kellemes fiatalember, de ilyen rövid idő alatt lehetetlen bárkit jobban megismerni. Ha az emberismeretemre hagyatkozom, Bossneck úrról csak jót mondhatok, de egy dolgot azért meg kell említenem: nem hiszem, hogy közülünk való lenne.

- Ne felejtsd el, hogy kereskedőcsaládból származik, egész életében más körökben forgott. Most pedig, kérlek, mondd ki végre, beleegyezel-e az eljegyzésünkbe?

- Nem állok a boldogságod útjába, gyermekem. Ha annyira szereted, hogy képtelen vagy megválni tőle, áldásom rátok.

- Úgy látom, nem örülsz túlságosan, vagy tévedek?

A professzor szomorkásán elmosolyodott. Milyen boldog is lenne, ha Sven Andersen volna a vőlegény! Erről sajnos végérvényesen le kell mondania. Ifjú barátját pedig bizonyára fájdalmasan érinti, ha megtudja, hogy Hella nem lehet az övé.

Az sem kerülte el ugyanakkor a figyelmét, hogy lánya bizakodva lesi minden szavát. Összeszedte hát magát, és így szólt:

- Azt várod el tőlem, hogy örüljek, amiért el akarsz hagyni? Időbe telik, mire hozzászokom a gondolathoz. De ne aggódj, minden rendben lesz. Amíg ilyen ficánkolóan boldognak látlak, én nyugodt és elégedett leszek.

- Édes, drága jó papa, annyira szeretlek!

- Drága gyermekem! - sóhajtott Rasmussen, és homlokon csókolta. - Légy nagyon boldog! Most pedig elmegyek átöltözni. Sven lejön hozzánk egy órácskára. Ugye, szólsz, ha megérkezik?

- Hát persze, papa.

A professzor átment a szobájába, Hella pedig a kivilágított verandán kényelembe helyezte magát.

Álmodozva nézett a semmibe. Egy picit csalódott volt az édesapja viselkedése miatt, hisz azt várta, lelkesebben fogadja majd a hírt. Látta az arcán, hogy nem igazán örül az eljegyzésnek, és ez árnyékot vetett boldogságára.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a verandára lépő Sven Andersent.

- Jó estét, Hella! - köszöntötte Sven halkan.

A lány ijedten összerezzent, de aztán megmosolyogta saját magát. Felállt, és kezet nyújtott a fiatalembernek.

- Jó estét, Sven, jöjjön, foglaljon helyet!

Sven leült a veranda párkányára, fejét nekitámasztotta a virággal befuttatott kőoszlopnak, amely a tetőzetet tartotta. Hella átnyúlt az asztalon, és megszorította a kezét.

- Sven, maga mindig a jó barátom volt, szinte a testvérem. Papa után elsőnek kell megtudnia, hogy ma délután eljegyeztük egymást Franz Bossneckkel.

Sven elrántotta a kezét, és felugrott az asztaltól. Hella látta rajta, hogy hirtelen elsápad, és az arca fájdalmas kifejezést ölt.

A lány rémülten nézett fel rá. Egy pillanat leforgása alatt leolvadt a mosoly és a derű az ő arcáról is. Új, fájdalmas érzés szorította össze a torkát. Úgy érezte magát, mint aki csodálatos kincsre bukkant, utánanyúlt, de mielőtt megérinthette volna, az örökre eltűnt a semmibe. Maga sem értette, mi játszódik le bensőjében, egyre csak Sven megkövült arcát látta maga előtt. Az aggodalom, amit hirtelen a fiatalember miatt érzett, egész lelkét megrengette.

- Sven! - szólította kétségbeesetten.

A lány hangja hallatán Sven felocsúdott, óriási önuralomra volt szüksége, hogy leküzdje a döbbenetet, ami a hír hallatán elfogta. Arcvonásai megszelídültek, ám Hella soha többé nem tudta elfeledni iménti, fájdalomtól elsötétült tekintetét.

Amikor az ifjú szobrász már uralkodni tudott magán, kényszeredett mosollyal megszólalt:

- Hella, kedves, az imént annyira meglepett, hogy alig jutok szóhoz. Döntése új irányt szab az életének, amihez ezennel sok boldogságot kívánok.

Hangja még a saját fülében is idegenül csengett.

A lány néhány szóval megköszönte a jókívánságot, majd az édesapjáért indult. Sven követte tekintetével, amíg csak el nem tűnt a házban, aztán egyetlen mozdulattal átvetette magát a veranda párkányán, ki a csöndes, sötét kertbe. Szomorú szemmel nézte a felhőtlen, csillagos eget. Miért ilyen kegyetlen a sors? Hogy eshetett, hogy e nagyszerű teremtés olyan férfinak ajándékozta a szívét, aki talán nem is tudja értékelni? Miért nem neki, a csúnya Svennek adott a természet lágy arcvonásokat, amelyek elbűvölnék Hella szépség után szomjazó lelkét? Miért?

Lehorgasztott fejjel, fáradtan járkált fel s alá a keskeny, kavicsos sétányon. Látta, amint Rasmussen kijött a verandára, és őt keresi.

- Merre van, Sven?

- Itt vagyok a kertben, professzor úr.

- Mi a csodát csinál odalenn?

- A csillagokban gyönyörködöm, innen a legszebbek.

- Akkor lemegyek magához. Majd együtt csillagász-kódunk.

Az idős mester lesietett a kertbe vezető lépcsőn, és belekarolt Sven Andersenbe. Szótlanul sétáltak egy ideig, majd Rasmussen rákérdezett:

- Hella már elmondta, hogy eljegyezték egymást Franz Bossneckkel?

- Igen. - A szűkszavú válaszban érződött a keserű lemondás. Rasmussen megszorította Sven karját.

- Bizony, bizony, kedves barátom, egyedül maradunk, Hellával kiköltözik a napsugár a házból. Együtt talán könnyebben elviseljük az életet nélküle.

- Csak az a fontos, hogy Hella boldog legyen!

- Hát igen... Sven, be kell vallanom, kissé nehéz a szívem. Nem szeretném elrontani borúlátásommal a gyermekem örömét, de attól félek, nem illenek össze azzal a fiúval.

- Ennek ellenére áldását adja rájuk?

- Igen. Nézze, ha most ellenkezem, azzal megbántom a lányom, tudom, nem értené meg, hiszen semmi rosszat nem mondhatok a fiúról. Ebben az esetben vagy hozzámenne a beleegyezésem nélkül, vagy hallgatna rám, és lemondana róla. Akárhogy történne, tönkretenném a boldogságát. Láthatja, nincs más választásom, mint hogy fejet hajtsak az akarata előtt, így legalább lehetőséget adok neki a boldogsághoz. Igaz, más terveim voltak, de úgy tűnik, örökre le kell mondanom róluk.

- Hát igen, vége a szép napoknak, nekünk pedig marad a művészet, vár a munka! Professzor úr, én nem bírom tovább a tétlenséget, kérem, engedje meg, hogy már holnap hazautazzam. A műteremben a helyem!

Rasmussen elgondolkodva meredt maga elé, aztán megszólalt:

- Kérem, Sven, csupán néhány napig maradjon még! Tudom, mekkora önfeláldozás ez a részéről, de higgye el, váratlan hazautazásával feltűnést keltene. Mindössze azt kérem, legalább addig váljon, míg valami elfogadható magyarázatot nem találunk.

- Igaza van, maradnom kell, nem fontoltam meg kellőképpen a döntést.

- Köszönöm, kedves barátom.

A Bossneck család reggeli kávéját fogyasztotta. A családfő, Ernst Bossneck úr középmagas, testes férfi volt, arca kissé püffedt és vörös. Feje búbja erősen kopaszodott, és ritkás haja kétoldalt már őszült.

Csiptetős szemüvegén keresztül hideg, szúrós szemmel pislogott az ajtó felé. A kezében tartott újság szemmel láthatóan nem kötötte le a figyelmét.

Felesége és leánya szótlanul ültek, dolgos kezükben az elmaradhatatlan horgolással.

Meg sem mertek mukkanni, mert a házigazda nem szerette, ha kávézás közben zavarták. Ilyenkor nézte át az újságokat meg a postát.

Azon a napon késett a posta, ami már önmagában elegendő volt, hogy az idős férfin úrrá legyen rossz hangulata, Nem is tudott tovább uralkodni magán, dühösen az asztalra csapott. A hölgyek ijedten kapták fel a fejüket.

- Hol az ördögben késik a posta? - ripakodott rájuk, mintha legalábbis ők tehetnének róla. Bossneck asszony engedelmesen felállt, és kinézett az ablakon, hátha megpillantja a küldöncöt.

- Éppen most hozzák - válaszolta kurtán.

Nem telt bele két perc, a szobalány már le is tette a paksamétát gazdája elé.

Bossneck összehajtogatta az újságot, és átnézte a küldeményeket. Az üzleti leveleket átfutotta, majd félretette, egy eljegyzési értesítést pedig a konzervgyártól érkezett árajánlattal együtt szó nélkül a felesége elé dobott.

Legvégül a fia kézírásával címzett boríték került a kezébe. Egyetlen arcizma sem rándult, miközben feltépte, és széthajtogatta a papírlapot. Olvasás közben azonban arckifejezése látványos változáson ment keresztül. Paprikapiros lett a feje, és dühösen ráncolta a homlokát.

- A gazember! Agyonütöm azt a naplopót, csak kerüljön a kezem közé! - ordította. - Hát ez már több a soknál! Majd én móresre tanítom a szemtelen csirkefogóját, csak tolja haza a képét! Kiverem én a fejéből azt a sok bolondságot, arra mérget vehet!

Bossneckné ezalatt megpróbált oldalról belekukkantani a levélbe, majd amikor felismerte a fia kézírását, félelmét legyőzve rémülten megkérdezte:

- Mi történt, Ernst?

Bossneck gúnyosan elnevette magát.

- Mondhatom, örülni fogsz, ha meghallod. A drágalátos fiad igencsak „kellemes" meglepetést tartogat számunkra. Képzeld, eljegyezte magát! Méghozzá egy művészcsemetével, akinek valami éhenkórász lehet az apja. A ravasz perszóna megérezhette rajta a pénzszagot, több se kellett neki, ráakaszkodott. No, de ehhez nekem is lesz egy-két szavam! Hogy mit nem merészel az a csirkefogó! Mi itt azon vagyunk, hogy találjunk neki egy jó partit, sikerült is, neki más dolga sincs, mint hogy beleüljön a készbe. Erre Ő ahelyett, hogy hálás lenne, valami éhenkórászt akar hozni a házhoz. Hát ez vérlázító!

Bossneck asszony elfehéredett. Rezzenéstelen arccal nyújtotta a kezét a levélért.

- Elolvashatom?

- Hát hogyne... olvasd csak, mit ír a drágalátos fiacskád! - felelte Bossneck gúnyosan.

Az asszony remegő kézzel vette el tőle az írást. Franz értelmesen, összefüggően adta elő mondandóját, soraiból kiérződött, hogy minden szót külön megfontolt. A levél hangvétele meg is tette hatását az édesanyjára, már-már ellágyult tőle. Nagyon szerette a fiát, kicsinyessége azonban ezúttal is felülkerekedett, és még csírájában elfojtotta minden jóérzését.

Mit szólnak majd az emberek, ha ezt meghallják? Főleg Kleefeldéktől tartott. Az egész város összesúg a hátuk mögött, és másról sem fognak pletykálni, mint a dugába dőlt eljegyzésről. Szégyenében ki sem meri tenni a lábát a házból.

Ráadásul Franz jövendőbelije művészcsalád sarja! Bizonyára valami slampos, nagyhangú nőszemély lehet, akinek férfias szokásai vannak és nyers föllépése, akárcsak annak a műlovarnőnek, aki tavaly a cirkusszal érkezett a városba. Ettől borsózni kezdett a háta.

Letette a levelet, és döbbenten nézett a férjére.

- Gyönyörű, ugye? Gratulálok a jövendőbeli menyedhez! - gúnyolódott Bossneck.

- Nem értem - motyogta az asszony maga elé.

- Hát persze hogy nem. Azzal a kis nyúlfarknyi eszetekkel ugyan fel nem fogtok semmit, ami túllépi a konyha küszöbét! Pedig egyszerű: a szamár fiad valami kacér nőszemély hálójába került. Ám szerencsére itt vagyok, hogy időben jobb belátásra térítsem azt a fajankót!

- Jaj, Istenem, Ernst, mit szólnak majd Kleefeldék, ha megtudják?

Erre már a házigazda sem tudott mit mondani. Apró, szúrós ragadozószeme fenyegetően villogott.

- Szegény Elsa! - sóhajtott fel Berta, hogy ő is mondjon valamit.

- Tartsd a szád, és tűnj el, négyszemközt akarok beszélni anyáddal!

Miután Berta mögött becsukódott az ajtó, a szülők néhány percig némán ültek tovább.

Az asszony szólalt meg elsőnek. Hangja bizonytalanul csengett:

- Talán még fel lehet bontani azt az eljegyzést. Hiszen te bele sem egyeztél.

- Ha ez minden, amit mondani tudsz, akkor süsd meg a tudományodat! Franz nagykorú, én már nem szólhatok bele a dolgaiba. Különben ezt olvashattad a levélben is.

- De hát már jószerivel meg is egyeztünk Elsáékkal.

- Hagyd már azt az örökös Elsázást! Az ördögbe vele! Engem is kiverne a hideg veríték, ha nekem kellene feleségül vennem. Az a gyanúm, azért is hagyta magát Franz ilyen könnyen behálózni, mert semmi kedve elvenni azt az ostoba libát. Add csak ide azt a firkálmányt, hadd olvasom el még egyszer!

Az asszony odanyújtotta neki a levelet. Bossneck az ablakhoz ment, és újra nekifogott.

„ Kedves Apa, kedves Anya!

Tudom, nem örültök majd a hírnek, amit közölni szeretnék veletek. Tudatában vagyok, hogy bosszúságot okozok, de higgyétek el, nem tehetek mást. Ma délután eljegyeztem Hella Rasmussen kisasszonyt, a szobrász Fritz Rasmussen professzor leányát. Ne haragudjatok rám, de nem tudom teljesíteni a kívánságotokat, mert egyszerűen képtelen vagyok feleségül venni Elsa Kleefeldet. Az ifjú hölgyet - már amennyire képes vagyok visszaemlékezni rá - végtelenül ellenszenvesnek találom. Rasmussen kisasszony testben és lélekben egyaránt százszor különb nála. Mint az ismert művész egyetlen leánya, nem vagyontalan. Szeretjük egymást, és beleegyezéseteket kérjük az eljegyzéshez. Édesapám! Ettől az egy dologtól eltekintve, minden másban meghajlok az akaratod előtt, meglátod, nem lesz okod panaszra.

Tudom, mindent megpróbálsz majd, csak hogy elérd az eljegyzésünk felbontását, ezért, hogy megóvjalak a felesleges izgalmaktól, előre közlöm, hiábavaló a fáradozásod. Akkor sem hagyom el Hellát, ha a jövőben megvonsz tőlem minden támogatást, és kitiltasz a szülői házból. Menyasszonyomat annyira szereti az édesapja, hogy habozás nélkül a segítségünkre siet, amíg biztos megélhetést nem teremtek kettőnk számára. Ha majd elszáll a haragod, magad is belátod, hogy jó úton járok, és beleegyezel a házasságunkba, amire ismételten megkérlek. Még csak annyit, hogy az esküvőt már szeptember végén szeretnénk megtartani.

Végezetül arra kérlek benneteket, hogy bocsássatok meg, és adjátok áldásotokat fiatok elhatározására. Szeretettel ölel benneteket:

Franz "

Amikor Bossneck befejezte az olvasást, ismét elfutotta a pulykaméreg. Dühödten földhöz vágta a levelet és megtaposta. Egy ideig gondolataiba mélyedve járkált fel s alá, majd lehajolt a levélért, és újra elolvasta.

Végül keserű fintorral megjegyezte:

- Semmit sem tehetünk. Meg kell hagyni, jól kifundálta az a csirkefogó. No persze, ott van mögötte az a díszes társaság. Még hogy professzor! Jól ismerem én a művész urakat, tudom, előszeretettel aggatnak magukra mindenféle titulust. Hogy éppen egy ilyennel kell rokonságba keverednem! Hallatlan!

A ház dühödt ura megint csak a levél után nyúlt. Újra átböngészte, hátha talál benne valami rést, valami apróságot, amibe bele lehetne kapaszkodni. De sajnos mindhiába.

- Nincs más választásom, bele kell törődnöm Franz döntésébe.

- De hát mit mondunk majd Kleefeldéknek, Ernst?

- Természetesen az igazat. Azt, hogy a tisztelt fiacskád hagyta magát behálózni, és köszöni szépen, de nem kér a kedves kis Elsából. Szerintem szóba sem állnak velünk többé, úgy megorrolnak.

- Istenem, hogy ezt kellett megérnem! - jajveszékelt az asszony. - Az emberek ujjal fognak mutogatni ránk.

- Hogy lehet az, hogy nektek, asszonyoknak mindig a lehető legmellékesebb dolgok jutnak először eszetekbe! Engem leginkább az egésznek az anyagi vonatkozása érdekel.

- Csak tudnám, mit kezdjünk a bútorokkal!

- Na ugyan mit? A bútorokat a fiunknak vettük, és felállítottuk őket a leendő lakásában. Az adásvételi szerződés az ő nevére szól, a bútor tehát az övé, attól függetlenül, hogy ki lesz a felesége. A kalapomat és a botomat! Elmegyek Kleefeldékhez, és beszámolok nekik Franz döntéséről. Szeretném minél előbb magam mögött tudni a kellemetlenségeket. Ha visszajöttem, olyan levelet írok a fiatalúrnak, hogy attól koldul!

Hellát bizonyára elkeserítette volna, ha megtudja, milyen lavinát indított el az eljegyzésük híre Bossneckéknél.

Egyelőre mit sem sejtett a rá váró megpróbáltatásokból, és szinte nem tudott hová lenni boldogságában.

Franz Bossneck, miután megírta és postára adta az édesapjának címzett levelet, nyugodtan hajtotta álomra a fejét. Másnap délelőtt kivárta az alkalmas időpontot, és bejelentkezett Rasmussen professzorhoz, hogy annak rendje s módja szerint megkérje Hella kezét.

Rasmussen helyet foglalt a fiatalemberrel szemben, és megvárta, hogy előadja mondandóját. Éles szeme komolyan és kutatóan pihent meg Bossneck arcán.

Amikor végül Franz elhallgatott, barátságosan megszólalt:

- A lányom tegnap este már beavatott a történtekbe. Azt mondja, szereti a lányomat, és ő is szereti magát. Ez mindennél fontosabb. Kérem, tegye őt boldoggá! Hella emberi értékei akkor mutatkoznak meg igazán, ha együtt él vele. Higgye el, nem az apai elfogultság beszél belőlem, amikor azt állítom, gyermekem a női nem kevés rossz és rengeteg jó tulajdonságával rendelkezik.

Franz kissé türelmetlenül hallgatta, majd amikor a professzor befejezte, megkönnyebbülten fellélegzett.

- Biztosíthatom, professzor úr, hogy már most észrevettem és értékelem Hella kiváló tulajdonságait, és minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy boldoggá tegyem őt.

Rasmussen kezet nyújtott neki.

- Köszönöm, fiatalember. Most pedig hadd kérdezzem meg, mit szólnak a szülei gyors elhatározásához?

Franz a cipője orrára szegezte tekintetét.

- Még tegnap este írásban értesítettem őket a döntésemről. Mivel az édesapám kívánsága is az volt, hogy minél hamarabb nősüljek meg, szinte biztosra veszem, hogy áldását adja ránk. Szeretném kihasználni az alkalmat, hogy megkérjem, minél hamarabb tűzze ki az esküvő napját. Hazatérésem után munkába állok az apám gyárában, tehát mindenképpen új fejezet nyílik az életemben. Éppen ezért is szeretném már kezdettől fogva magam mellett tudni a feleségemet.

- Ilyen hamar el akarja tőlem rabolni Hellát? Mikorra tervezi az esküvőt?

- A szüleimnek azt írtam, a beleegyezését fogom kérni, hogy szeptember végén tartsuk.

- Mindössze három hónap van hátra. Szó, ami szó, nem lesz rá túl sok időm, hogy hozzászokjam az elválás gondolatához. De legyen, ahogy kívánja. Itt a kezem, kedves Franz, remélem, jó vőm lesz.

Az idős mester határozott mozdulattal megszorította a fiatalember kezét. Tekintetük egymásba fonódott. Bossneck szempillája akaratlanul is megrezdült a professzor nyílt, magabiztos tekintete láttán, de állta a pillantását.

A jegyesek gondtalanul élvezték boldogságuk első napjait. Franz igyekezett nem gondolni a családjára, Hella pedig erőszakkal elhessegette magától Sven Andersennel kapcsolatos kételyeit, melyek a férfi különös viselkedése nyomán ébredtek benne aznap, amikor közölte vele az eljegyzésüket.

Sven ha csak tehette, kerülte őket. Belesajdult a szíve, amikor látta boldogságukat.

Hella titokban örült, hogy nem találkoztak, hisz mindig kínosan érintette, ha Franz Sven jelenlétében átölelte vagy gyengéden becézgette. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerülgette, amikor a fiatalember a közelükben volt.

Vőlegénye távollétében viszont ugyanolyan kedvesen és szívélyes barátsággal beszélgettek, mint annak előtte. Hellának azonban mégis nagy kő esett le a szívéről, amikor Sven hazautazott.

Az ifjú művész elutazását követő napon végre megérkezett Franz édesapjának levele. A fiatalember érthető izgalommal tépte fel a borítékot, és türelmetlenül futotta át az írást. A levél így szólt:

„Fiam!

Nem kis erőfeszítésembe kerül, hogy továbbra is így szólítsalak. Szinte már elfelejtettem, hogy fiam is van.

Leveled, amelyben elkapkodott eljegyzésedről adsz hírt, itt hever előttem az asztalon. Újra meg újra átolvasom, hogy meggyőződjek, nem álmodom.

Legszigorúbban utasítalak, hogy másítsd meg felelőtlen döntésedet. Hidd el, a javadat akarom, és meggyőződésem, hogy valami rosszféle nőszemély hálójába keveredtél.

Holmi könnyelmű művésznépség nem illik a mi szerény, tisztes köreinkbe. Fogadd meg a tanácsom, és gondold át még egyszer a dolgot!

Ha mégis ragaszkodsz hozzá, hogy feleségül vedd azt a lányt, akkor cselekedj belátásod szerint. A lakásod készen áll, be is van bútorozva. A bútorokat sikerült jutányos áron megvásárolnunk, igaz, akkor még abban bíztunk, Elsa Kleefeld lesz a feleséged. Elhamarkodott döntéseddel azonban meghiúsítottad a reményeinket.

Gondolom, a jövőben azon leszel, hogy minden tekintetben megfelelj az elvárásainknak. Könnyelműségeddel sok bosszúságot okoztál. Anyád szinte belebetegedett a bánatba, ennélfogva azt hiszem, okosan tennéd, ha egy ideig távol tartanád tőlünk a menyasszonyodat. Időbe telik, mire hozzászokunk a gondolathoz, hogy nem kedvünk szerint nősülsz■ Legjobb lenne, ha az esküvőig nem is találkoznánk, mert nem állok jót magamért. Hisz odáig fajultak a dolgok, hogy a saját fiam inkább lemond a szüleiről és a szülői ház melegéről, mintsem egy idegen nő-személyről, így nincs miért sietni a találkozással.

Ha már szeptember végén meg akarsz nősülni, ám legyen. Anyád addig mindent elrendez a lakásban, hiszen a menyasszonyod, aki bizonyára úgynevezett „művészi" környezetben nőtt fel, úgysem ért a háztartás vezetéséhez. Ameddig bele nem tanul, célszerűnek tartom, hogy anyád vegye kezébe a dolgok irányítását.

Arra kérlek, hogy a lehető leggyorsabban indulj haza, szeretném, ha még az esküvőd előtt beletanulnál a szakmába. Hosszú nászúiról ne is álmodj! Nem engedem, hogy újra kezdődjék a csavargás. Adandó alkalommal ezt tudtára hozom jövendőbeli feleségednek is. Ezzel zárja sorait:

Apád"

Franz győzelmet aratott. Túljárt az apja eszén.

Megkönnyebbülten közölte Rasmussennel és Hellá-val, hogy a szülei beleegyeztek az eljegyzésbe. Egyedül ez számított.

Elmondta, hogy édesanyja sajnos megbetegedett, ezért a családja átmenetileg elhalasztotta a Rasmussenékkel való megismerkedést. Az esküvőn természetesen ott lesznek, addig is szívélyes üdvözletüket küldik.

Rasmussenék túl becsületesek és nyíltszívűek voltak ahhoz, semhogy rosszat gyanítsanak. Sajnálatukat fejezték ki Franz édesanyjának betegsége miatt, Hella pedig kedves, meleg hangvételű levelet írt Bossneckéknek. Jövendőbeli apósa néhány soros válaszában értésére adta, hogy felesége nincs olyan állapotban, hogy levélírásra vállalkozhatna, ő maga pedig elfoglaltsága miatt nem tud rá időt szakítani mindaddig, amíg Franz le nem veszi válláról a terhek egy részét.

Ennek hallatán Franz úgy döntött, hogy néhány nappal lerövidíti a szabadságát, habár a szerelem ölelő karjaiból nem szívesen tért vissza a szülői ház fagyos légkörébe.

Megegyeztek, hogy egyszerre indulnak haza. Franz egy napot Berlinben tölt, hogy még hazautazása előtt ellátogasson Rasmussenék otthonába.

A jegyesek lázasan tervezgették a jövőt. Hella nem titkolta csalódottságát, amikor Franz büszkén közölte vele, hogy a szülei megvásárolták a bútorokat. Pedig ő már előre örült, hogy saját kezűleg választhatja ki az ízlésének megfelelő berendezést.

Néhány apróság Rasmussen professzort is gondolkodóba ejtette. Cseppet sem tetszett neki, hogy a lányának egy fedél alatt kell élnie jövendőbeli apósával és anyósával. A szülőkkel való együttélés ritkán vezet jóra. Megkérdezte a vejétől, vajon ezen lehet-e változtatni.

A fiatalember határozottan nemet mondott.

- Nem tehetem ezt meg a szüleimmel, kedves papa. Tudom, úgysem értenék meg, és nem is bocsátanák meg soha, ha most hirtelen azzal állnék elébük, hogy az évek óta nekem szánt lakást nem kívánom igénybe venni. Hellával a második emeleten fogunk lakni, és külön háztartást vezetünk. Olyan lesz, mintha másik házban élnénk.

Tágas műtermében Sven Andersen éppen az új szobrán dolgozott, előtte megmunkálásra váró, nedves agyagtömb magasi ott. Csinos, jó alakú, fiatal modellje a spanyolfal mögött öltözködött - aznapra befejezték a munkát. Mielőtt távozott, a lány kritikus pillantást vetett a félkész műre.

- Viszontlátásra, Andersen úr!

- Viszontlátásra, Linda kisasszony! - köszönt el tőle Sven szórakozottan, anélkül hogy felnézett volna a munkájából. - Holnap kora reggel várom!

- Pontos leszek. Mondja, mikor jön vissza Rasmussen professzor?

- Két-három nap múlva.

- Akkor jó. Köszönöm.

- Akar valamit tőle?

- Én nem, de az öcsém modellt szokott ülni neki, és néha az apám is. A zsebünk bánja, ha a professzor úr sokáig távol van.

- Ja persze, ezt el is felejtettem. Nos, viszontlátásra, Linda kisasszony.

- Viszlát. - A lány kifelé indult. Az ajtóban összefutott August Brösselttel, és barátságosan köszöntötte.

Brosséit átkísérte a kerten, kinyitotta neki a kaput, végül visszament a műterembe.

- Andersen úr!

- Mi van, Brosséit?

- Nem enne egy keveset?

- Később, most nincs rá időm.

- Nem lesz ez így jó. Ma még egy falat nem sok, annyi sem ment le a torkán.

- Nem vagyok éhes.

- Pedig csirkét sütöttem, meg friss salátát készítettem mellé. Ha nem lát hozzá, még kárba vész.

- Maga igazán elviselhetetlen, Brosséit!

- Minden készen áll, Andersen úr, csak asztalhoz kell ülnie. Én közben majd megnedvesítem az agyagot, akkor alig veszít időt.

Sven mosolyogva letette a szerszámait.

- Látom, nincs más választásom, engedelmeskednem kell, addig úgysem hagy békén.

Brosséit arca felragyogott. Az agyagot óvatosan nedves kendőkbe csavarta, és gazdája után sietett, aki odafenn kezet mosott, és asztalhoz ült.

Az inas fürgén megterített, és elégedetten nézte jóízűen falatozó gazdáját.

- A professzor úr holnapután jön haza.

- Jelezte már az érkezését?

- Igen. Liebentrutné éppen az imént mondta. A nagyságos kisasszony vőlegénye is velük jön, de csak néhány napig marad.

Sven eltolta magától a tányért, és komoran nézett maga elé.

- Már jóllakott, Andersen úr? Több mint a fele megmaradt.

- Egye meg, Brosséit!

- Én már ettem.

- Akkor csináljon vele, amit akar. - Az utolsó szavakat már türelmetlenül, szinte nyersen vetette oda.

Brosséit megrökönyödve, búskomor arccal hallgatta.

Andersen már sajnálta, hogy úgy rámordult. Hisz ez a szegény ördög nem tehet róla, hogy a Bossneck név hallatán kijön a sodrából.

- Majd estére megeszem hidegen, Brosséit. Az Isten szerelmére, ne vágjon már ilyen szerencsétlen képet!

Brosséit elmosolyodott.

Sven visszament a műterembe, de még nem vette le a nedves kendőket az agyagról. Nyugtalanul járkált fel s alá. Arckifejezése, mozdulatai mély bánatról tanúskodtak. Sugárzó szürke szeme, mely máskor meglágyította a férfi kemény arcvonásait, ezúttal telve volt fájdalommal.

Amióta visszatért Berlinbe, szinte nem tudott hová lenni a bánattól, amiért örökre elveszítette, akit szeretett. Az élet idehaza még inkább elviselhetetlennek tűnt számára, hiszen minden zugból, minden apró tárgyról Hella mosolygott vissza rá.

Ha kinézett a kertre, úgy tűnt, mintha Hella suhant volna el a szeme előtt, ha dolgozott, az ő csengő hangját vélte hallani. Pillantása gyakran a szemben lévő villára tévedt. Akaratlanul is szerelme ablakát kémlelte, hátha megpillantja az aranybarna fürtöket, pedig tudta, hogy a lány nincs otthon. Ahelyett, hogy megbarátkozott volna a gondolattal, egyre hihetetlenebbnek tűnt számára, hogy mindennek vége, és Hella örökre eltűnik az életéből.

Két nappal később megérkeztek Rasmussenék. Franz Bossneck nem győzött álmélkodni a ház láttán. Még életében nem látott ehhez hasonlót. A berendezés, a bútorok mind furcsán hatottak rá. Szóval így néz ki egy művész otthona?

Fogalma sem volt róla, hogy a számos festmény és szobor milyen jelentős anyagi értéket képvisel. A helyiségek eredeti és ízléses bútorzatát kissé bohémnek találta, de nem tett rá megjegyzést. Nem tudta hová sorolni a festett kárpitokat, és nem értette a szanaszét heverő tárgyak igazi rendeltetését sem. Mindezt rendetlenségként 'könyvelte el, és eszébe jutott az édesanyja, aki egyetlen percig sem tűrné ezt a felfordulást, hanem nagy hévvel vetné bele magát a rendrakásba.

Franz nem jött rá, hogy Hella egyénisége ebben a környezetben jut csak igazán kifejezésre. Szerelmes lévén, a lányt itt is gyönyörűnek és kívánatosnak találta.

A lány bemutatta vőlegényét Liebentrutnénak. A fiatalember készségesen néhány kedves szót intézett hozzá, amivel azonnal belopta magát az idős házvezetőnő szívébe.

- Tudja, Hellácska, minek örülök a legjobban? - kérdezte Liebentrutné, amikor kettesben maradtak a leánnyal.

- Minek, Liebentrut néni?

- Annak, hogy kikerül végre ebből a múzeumból. Egy tekintélyes, gazdag kereskedőcsalád házában nemigen látni hasonlót!

Hella elnevette magát,

- Drága Liebentrut néni, éppen ezért viszek magammal néhány darabot közülük az új otthonomba. Megszoktam őket.

- De ott legalább nem csinálnak újakat, mint itt az édesapja és Andersen úr.

Hella elkomolyodott.

- Hogy van Andersen úr? Szoktak találkozni?

- Csak kétszer-háromszor láttam. Azt hiszem, megint dolgozik valamin, mert reggelente látom jönni a lányt, aki modellt ül neki. Brosséit azt mondja, a nagy agyaggyúrásban enni-inni is elfelejt.

- Szóljon már neki, ebédeljen velünk, ha van kedve.

- A professzor úr már hívta, de Andersen úr azt üzente, hogy most nem tud jönni.

- Ha nem, hát nem...

Hella visszament az urakhoz, akik éppen körbejárták Rasmussen műtermét. A professzor megmutatta jövendőbeli vejének eddigi munkáit és a terveit.

Franz vegyes érzelmekkel nézegetett egy szoborcsoportot, amely bájosan játszadozó gyerekeket ábrázolt. Hella melléje lépett.

- Szerintem ez a papa legszebb munkája. A három fiúcska a kedvencem. Ugye gyönyörűek, Franz?

- Nagyon szépek, drágám! - vágta rá az szórakozottan. Rasmussen érzékeny ember volt, így nem kerülte el a figyelmét Franz erőltetett viselkedése, és kellemetlenül érintette, hogy a fiatalember csupán mímeli az érdeklődést. Megkönnyebbült, amikor végre kivezethette a kertbe.

Franz Bossnecket a szülői házban nemhogy hűvösen, hanem egyenesen fagyosan fogadták. Édesapjával való kapcsolata kizárólag a legfontosabb üzleti jellegű beszélgetésekre korlátozódott, az eljegyzése szóba sem került.

Édesanyja szemrehányó tekintettel járt-kelt a házban. Természetesen gondoskodott fia ellátásáról, de szinte alig beszélt vele.

Berta nem tudta megállni, hogy fivére jelenlétében ne említse meg olykor a „szegény Elsát", amivel természetesen sikerült kivívnia Franz nemtetszését.

Idővel valamelyest javult a hangulat. Franz nem érezte már teljesen kegyvesztettnek magát, sőt a többiek elutasító magatartása is csendes beletörődésbe fulladt. A fiatalember latba vetette minden kedvességét és vonzerejét, mire sikerült rávennie az édesanyját, hogy írjon néhány kedves sort jövendőbeli menyének.

Franz egy napon fényképet kapott Hellától. Amikor megmutatta a szüleinek, apja elismerően csettintett, és megjegyezte:

- Nem csodálom, hogy elcsavarta a fejed. Azt ajánlom, fogd rövid pórázra!

Emilie Bossneck jó háziasszony módjára nap mint nap talált valami elfoglaltságot a fiatalokra váró lakásban. Szüntelenül tett-vett, és gyakran Franzot is felhívta magával, hogy nyilatkozzék őszintén, tetszik-e neki az új otthona.

- Nekem minden tökéletesen megfelel, anya, ha te is jónak látod. Intézz mindent a saját belátásod szerint - mondogatta.

- Nem, nem, te magad döntsd el, jó lesz-e így, nehogy majd a feleséged azt mondja, a magam feje után csináltam mindent, és ne tetsszen neki. De a te akaratodat, azt neki is tiszteletben kell tartania.

- Hella bizonyára hálás lesz, ha meglátja.

- Várd ki a végét! A csirke néha okosabb akar lenni, mint a tyúk.

- Ettől nem kell tartanod. A menyasszonyom engedelmes és kedves.

Szavai hallatán Ernst Bossneck, aki tanúja volt a beszélgetésnek, gúnyosan elnevette magát.

- Az esküvő előtt mind ilyen. Ne legyél ebben olyan biztos, mert könnyen megjárhatod!

Ehhez hasonló beszélgetésre gyakran került sor a Bossneck-házban.

A Bossneck és a Kleefeld család viszonya eleinte nagyon feszült volt, mígnem a „kedves Elsa" egy napon váratlanul meglátogatta a „kedves Bossneck nénit". Mivel Franz éppen otthon volt, Elsa feléje is küldött egy megbocsátó pillantást, és olyan fájdalmas lemondással üdvözölte, hogy a fiatalember egészen meghatódott.

Nem is olyan csúnya ez az ifjú hölgy, mint hitte! Elsa epedő rajongása annyira hízelgett a hiúságának, hogy végül már egész kedvesnek találta.

Közben a Rasmussen-villában az élet visszatért a régi kerékvágásba. Sven, akárcsak korábban, esténként rendszerint átment a professzorhoz egy kis beszélgetésre.

A fiatalember igyekezett elfogulatlanul viselkedni, mert tudta, hogy csak Hella nyugalmát és lelki békéjét zavarná meg, ha tudtára adná, mit jelent neki az elvesztése.

Otthon, a négy fal között viszont szabad folyást engedhetett gondolatainak. Férfias elszántsággal küzdött a kétségbeesés ellen, de a szívén ejtett seb csak nem akart begyógyulni. Bánatát munkába ölte. Maga Rasmussen is őszinte csodálattal nézte ebben az időszakban keletkezett műveit.

A professzor azzal volt elfoglalva, hogy másolatot készített Hella kedvenc szoborcsoportjáról, a .Játszadozó gyermekek"-ről. A másolatot nászajándéknak szánta. Lányának akart örömet szerezni vele, hogy mindig az apjára emlékeztesse, ha új otthonában elhelyezi. Sven nászajándéka egy régebbi munkájának márványba öntött másolata volt, a „Lány gyöngysorral". A szobor egy lányalakot ábrázolt, aki kíváncsisággal vegyes csodálattal nézegeti a kezében tartott ékszert. Látni rajta, hogy most lépett ki a folyóból, ahol a nyakláncot találta. Akárcsak Sven többi alkotását, ezt is különös báj lengte körül. Hella határtalan örömmel fogadta az ajándékot.

Néhány nappal az esküvő előtt megérkezett a Bossneck család Berlinbe. Rasmussenék felajánlott vendégszeretetét Ernst Bossneck azzal az indokkal utasította vissza, hogy a központban szándékozik megszállni, mert onnan kényelmesebben eljut azokra a helyekre, ahol üzleti ügyeit intézheti. Azt természetesen elhallgatták, hogy Emilie asszony semmi pénzért sem szállt volna meg az úgynevezett „művésztanyán". A lehető legszörnyűbb elképzelései voltak róla.

A két család egy berlini szállodában találkozott először. Az újdonsült rokonok hűvösen üdvözölték egymást, és akadozva indult a beszélgetés. Rasmussen professzor megrökönyödve pislogott hol Bossnecknére, hol annak lányára. Rezzenéstelen arcuk, kifejezéstelen tekintetük mérhetetlen butaságról és szűklátókörűségről tett tanúbizonyságot.

Az idősebb Bossneck még ennyire sem nyerte el a tetszését. Kimondottan kényelmetlenül érezte magát a zsarnoki hajlamról tanúskodó, apró, szúrós szempár láttán Udvarias, jól nevelt ember lévén természetesen nem mutatta ki érzelmeit, ám időnként lopva a lányára pillantott, hogy lássa, rá milyen hatást gyakoroltak az új rokonok.

Az idegen, furcsán viselkedő emberek láttán Hellát iszonyú rémület fogta el. Hiába fürkészte arcukat vőlegénye ragyogó szépségének nyomát keresve. A hölgyek ízléstelen öltözékét egyenesen nevetségesnek találta, és legszívesebben beletúrt volna a hajukba, hogy szorosan lelapított frizurájukat egy kissé mutatósabbá tegye.

Amikor túljutott az első megrázkódtatáson, az ifjú menyasszony elhatározta, hogy nem törődik a külsőségekkel, hanem igyekszik mindenhez jó képet vágni, és közvetlen, barátságos viselkedésével segít áthidalni az ismerkedés kezdeti nehézségeit. Kísérlete azonban kudarcba fulladt, a hangulat nem oldódott.

Hella pillantása ide-oda rebbent, majd újra és újra megállapodott vőlegénye arcán. Talán a férfi családjával való találkozás vagy saját zaklatott lelkiállapota volt az oka annak, hogy a bimbózó szerelmük mámorában oly csinosnak látott arcot most semmitmondónak és üresnek találta. Végül meggyőzte magát, hogy képzelődik csupán.

Elhessegette kételyeit, és gyorsan felidézte a Franz-cal töltött szép pillanatokat, mire örömmel érzékelte a bensőjében újra szétáradó, mindent elsöprő szerelmet. Amikor néhány percre kettesben maradtak, vőlegénye forró csókokkal és becéző szavakkal halmozta el. Távolléte alatt a férfi gyakran felidézte lelki szemei előtt Hella képét, ám a valóság ennél sokkal káprázatosabb volt. Szerelme kedvessége, szenvedélye láttán Hella aggályai rögvest szertefoszlottak, kebléből pedig megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.

Másnap a Bossneck család felkerekedett, hogy tiszteletét tegye Rasmussenéknál, ahová ebédre voltak hivatalosak.

Az úton mindannyian mély hallgatásba burkolóztak. Franz csendes aggodalommal gondolt az apósa házában uralkodó borzasztó összevisszaságra. Vajon az anyja hogyan fogadja majd?

Emilie asszony magában már felkészült a legrosszabbra. Biztosra vette, hogy Rasmussenéknál minden a feje tetején áll, hiszen jövendőbeli menye ápolt külsején nem látszott, hogy tevékenyen kivette volna részét a ház körüli teendőkből.

Amikor megérkezésük után körülnézett, elégtétellel nyugtázta, hogy nem tévedett. Istenem, de szívesen feltakarított volna! Ujját titokban végighúzta az egyik szék karfáján, és örömmel szemlélte a rátapadó apró porszemeket.

A beszélgetés vontatottan indult. Emilie asszony nem vett részt a társalgásban, inkább arra használta fel az időt, hogy végigpásztázzon minden zeg-zugot. A látottak alapján szilárdan eltökélte, hogy maga veszi kézbe a fiatalok háztartásának vezetését.

Másnap volt Hella lánybúcsúja. Rasmussen szinte minden ismerősüket meghívta, annál is inkább, mert az esküvőt szűk családi körben akarták megtartani.

Liebentrutné az ebédlőben csodálatos hideg büfét állíttatott fel.

A vendégek nagy része művészember volt: festők, szobrászok, színészek és írók jöttek el, hogy hölgy kísérőikkel együtt kellemessé, vidámmá tegyék az estét.

A vendégseregben volt néhány kirívó egyéniség is. A meghívottak felélénkülve, fesztelenül társalogtak egymással. Itt nem volt helye kicsinyességnek, ál szeméremnek, sem szemforgató ájtatoskodásnak. Szabadelvű, józan gondolkodású emberek jöttek össze, akik értették egymás beszédét.

Mialatt Ernst Bossneck mohón nézegette a csinosnál csinosabb asszonyokat és lányokat, felesége és leánya egyik ámulatból a másikba esett. Hál' istennek, otthon nem látni hasonlót! Felháborítónak találták, hogy a hölgyek nyíltan kacérkodtak a férfiakkal, és egyenrangú félként kezelték őket. Jövendőbeli rokonuk pedig ott tréfálkozott és nevetett velük, arca kipirult, a szeme ragyogott, és... gyönyörű volt, akár egy feslő rózsabimbó.

Franz Bossneck tekintete mámorosan követte menyasszonya minden mozdulatát, és lángoló szenvedéllyel, forró vágyakozással leste a pillantását.

Holnap az övé lesz, holnap végre birtokba veheti a lány virágzó szépségét! Szeme előtt fénykarikák ugráltak, majd amikor Hella odalépett hozzá, erősen, már-már durván megszorította a csuklóját.

- Gyönyörű vagy, Hella! Alig várom, hogy vége legyen a mai napnak! Holnap az enyém leszel, csak az enyém! - suttogta a fülébe. Forró lehelete a lány arcába csapott.

Hella megborzongott. Megijesztette vőlegénye epekedő, szomjas pillantása, borgőzös lehelete pedig undorral töltötte el.

Hirtelen mozdulattal azonban megrázta a fejét, mintha csak terhes gondolataitól akarna szabadulni, és mosolyogva bólintott. Vigalomra vágyott, nem akarta holmi tépelődéssel megmérgezni a szülői házban töltött utolsó estéjét.

A vidám társaság keresve sem találhatott volna jobb témát az élcelődéshez, mint a Bossneck család hölgytagjait. Azon pedig fölöttébb csodálkoztak, hogy a szép és szellemes Hella Rasmussen ilyen rettenetes nyárspolgári családba akar beházasodni. Mivel megjelenésüket és viselkedésüket egyaránt nevetségesnek találták, igazán sajnálták, amikor - szerintük túl korán - felkerekedtek. A vőlegény tovább maradt, és megvárta, hogy az utolsó vendégek is elhagyják a házat.

Az esküvő után Hella fájdalommal és félelemmel a szívében búcsúzott el édesapjától, hisz nem tudta, mit hoz számára a jövő. Egész testében remegve ölelte át az idős szobrász nyakát, és felsóhajtott:

- Papa, drága jó papa, bárcsak veled maradhatnék!

A professzor nehéz szívvel bár, de mosolyt erőltetett az arcára, és így válaszolt:

- Ilyen az élet, gyermekem. Az asszony elhagyja apját és anyját, és a férjével tart. Neked is így kell cselekedned. Légy bátor, és ne nehezítsd meg a búcsúzást!

Hella édesapja keblére rejtette arcát.

- Ha előre tudom, milyen nehezemre esik a válás, akkor... akkor valószínűleg el sem megyek. Úgy félek, papa! Franz hozzátartozói olyan furcsán viselkednek velem.

A professzor megnyugtatóan simított végig az arcán.

- Ne tépelődj most ezen, gyermekem! A férjed családja azért viselkedik ilyen feszélyezetten, mert nem otthon van. Ha hazaértek, talán felenged a fagyosságuk, és ők is természetesebbek lesznek. A férjed veled lesz, ő megérti majd a nehézségeidet. Most pedig légy határozott! Hidd el, minden asszony így érez, amikor el kell hagynia megszokott környezetét, hogy kövesse férjét új otthonukba. Akárhogy is alakul az életed, egyet ne felejts el: maradj mindig hű önmagadhoz, és ha új környezetedben nem is találsz azonnal megértésre, ne add fel a reményt! Akármi történjék, rám számíthatsz, megértelek és megvigasztallak, ha kell. Minden pillanatban készen állok, hogy a segítségedre siessek, ha erre szükség lenne.

Hella ráemelte könnyben úszó tekintetét, igyekezett úrrá lenni rossz hangulatán, és kényszeredetten elmosolyodott.

- Nem értem, hogy lehetek ilyen buta, hogy feleslegesen megnehezítem a válás amúgy sem könnyű pillanatait. Kérlek, felejtsd el, amit mondtam! Meglátod, nem lesz semmi gond, igyekszem megkedveltetni magam a férjem rokonaival. Ha nem sikerül, akkor.,, nos, akkor nélkülük fogok boldogulni. Ha messze is megyek, te mindig velem leszel.

Átölelték egymást, majd Hella gyorsan kibontakozott édesapja karjaiból, és a férjéhez indult, aki az ajtóban várta.

A vendégek a szálloda nagytermében maradtak, csak Sven álldogált a kijáratnál. Még nem búcsúzott el Hellától.

A fiatalasszony férje karján odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta. Sven megszorította a jéghideg, remegő ujjakat.

- Isten áldja, Sven! Ne hagyja sokáig egyedül a papát, mert akkor rátörnek a szomorú gondolatok! Segítsen neki átvészelni az elválást!

Svennek nem jött ki hang a torkán. Magas, izmos testét, mely nem éppen előnyösen mutatott a frakkban, némán meghajtotta Hella előtt, és remegő ajkakkal kezet csókolt neki.

Miután Franz is futólag elköszönt Sventől, feleségével kifelé indult, ahol már várta őket az autó. Hella tétova léptekkel haladt a kijárat felé. Az ajtóból visszanézett, hogy még egy utolsó búcsúpillantást vessen Svenre.

Döbbenten torpant meg. A férfi összetörten nézett utána, háta meggörnyedt, tekintetében tehetetlenség és kétségbeesés tükröződött.

Nem ugyanígy nézett rá az eljegyzése estéjén is?

Hirtelen mintha hályog hullott volna le a szeméről, minden megvilágosodott Hella előtt. Éles fájdalom hasított a szívébe, ugyanis csak akkor értette meg: van egy férfi ezen a világon, aki az életénél is jobban szereti.

Miután Bossneckék hazaérkeztek fiuk esküvőjéről, Emilie asszony nagyszabású ünnepséget rendezett, majd fáradhatatlan hévvel nekilátott a takarításnak: a pincétől a padlásig végigsikálta a házat. Mindjárt a kezdet kezdetén meg akarta mutatni a menyének, mit értenek Bossneckéknél rend alatt, és hogy ez milyen nagy jelentőséggel bír ebben a házban.

A fiatalok lakását kíméletlenül áthatotta a szappanos víz és a padlófényező szaga. Teljesen hiábavaló lett volna bárhol kosz vagy rendetlenség után kutatni. Ha a világ Összes anyósa húzta volna végig az ujját a bútorokon, akkor sem találhatott volna egyetlen porszemet sem, ugyanis az egész ház ragyogott a tisztaságtól.

Az ifjú házasok kéthetes nászútra utaztak, Bossneck-né azonban közvetlenül a hazaérkezésük előtt a biztonság kedvéért még egyszer végigszánkáztatta a bútorokon a portörlőt.

Legszívesebben kicsomagolta volna a menye ruhaneműit és dísztárgyait tartalmazó ládákat is, de Hella magánál tartotta a kulcsokat. Emilie asszony átvitette hát őket egy kisebb, üresen álló szobába, és elhatározta, mihelyt megérkezik a fia felesége, elkéri tőle a kulcsokat, hogy végre minden a helyére kerüljön.

Visszament a nappaliba, ahol Berta az ablaknál kézimunkázott, és türelmetlenül ki-kilesett az utcára.

Ernst Bossneck a szokásosnál egy órával előbb hazajött a gyárból. Az alkalomhoz illő, ünneplő fekete zakót viselt, amelyet az utolsó gombig begombolt. Türelmetlenül járkált fel és alá, közben az órát leste.

- Nem látod még a kocsit, Berta?

- Nem, apa.

- Micsoda hanyagság! Már legalább Öt perce itt kellene lenniük,

- Tedd le a horgolást, Berta! - parancsolta Bossneck asszony. - Készítsd ki a borospoharakat az ebédlőasztalra! És... mit is akartam mondani... remélem, tudod, hogyan kell viselkedned a sógornőddel. Egyelőre semmi bizalmaskodás, legyél tartózkodó! Helene modora hagy némi kívánnivalót maga után, így néhány dologról mindenképpen le kell szoktatnunk. Megértetted?

- Igen, anya.

- Akkor jó.

Berta kiment, anyja pedig elfoglalta az ablak melletti megfigyelőállást. Alighogy leült, az utca végén máris feltűnt az autó.

- Jönnek, Ernst! - suttogta fojtottan,

Bossneck hűvös nyugalommal leereszkedett egy karosszékbe, kezét az ölébe ejtette.

- Mit gondolsz, Ernst, nem kellene eléjük menni? - kérdezte Emilie kissé bizonytalanul.

- Badarság! Franz tudja, hol talál meg bennünket, Helene hiúságának meg csak feleslegesen hízelegnénk vele. O tartozik nekünk tisztelettel, és nem fordítva. Mindjárt a kezdet kezdetén következetesnek kell lennünk, nehogy azt higgye, az orrunknál fogva vezethet bennünket, akárcsak otthon az apját.

Emilie asszony erre helyet foglalt.

Az autó megérkezett. A Bossneck házaspár továbbra sem mozdult. Hirtelen nevetésre lettek figyelmesek, mely idegenül hatott a komor falak között. A háziak szinte megmerevedtek ültükben, amint megütötte fülüket a szokatlan, tiltott lárma.

Feltárult az ajtó. Hella lépett be vidáman, frissen, akár a megtestesült tavasz. Háta mögött felbukkant Fritz feje is.

- Jó napot, kedves mama és papa! Hát itt vagyunk, fáradtan, éhesen és szomjasan, az igaz, de jókedvűen - szólalt meg Hella mosolyogva, pedig magában igencsak elcsodálkozott apósa és anyósa merevségén, akik olyan egyenes háttal ültek, mintha karót nyeltek volna. Miután kezet nyújtott az anyósának, Ernst Bossneckhez fordult.

- Isten hozott benneteket! - köszöntötte őket az öreg kenetteljesen, majd leereszkedően kezet nyújtott Hellá-nak. Hella meglepetten kérdezte:

- Talán csak nem beteg, papa?

Szúrós pillantás szegeződött az arcára.

- Ezt meg honnan veszi?

A fiatalasszony tétován elmosolyodott, de aztán őszintén kibökte:

- Hát csak azért gondoltam, mert nem állt fel, hogy üdvözöljön.

Bossneck elvörösödött.

- A családtagokkal nem szoktam finomkodni, felesleges körülményeskedésnek tartom, ezenkívül rám ez nem is vonatkozik, mivel én vagyok a családfő. Kérem, tartsa ezt tiszteletben, kedves Helene!

Hella bizony nem ilyen fogadtatásra számított! Apósa rendreutasító szavai a lelkébe martak, és jócskán bántották önérzetét. Arcába szökött a vér, büszkén felvetette a fejét, ám férje könyörgő pillantását látva lenyelte a mondanivalóját. Némán meghajtotta a fejét, és az éppen belépő Bertához fordult, hogy őt is üdvözölje.

Sógornője a család többi tagjához hasonlóan merev, hűvös udvariassággal viszonozta köszöntését. Hella arcára fájdalmasan fagyott rá a mosoly, amikor azt tapasztalta, hogy férje sem részesül nála melegebb fogadtatásban. Nemtetszését és kedvetlenségét leküzdve, elkezdett az utazásukról beszélni, végül az időjárásról - mindenről, ami csak eszébe jutott.

Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor Franzcal végre felmehettek a saját otthonukba. Még mielőtt kiléptek volna az ajtón, Bossneck asszony utánuk szólt:

- Fél óra múlva vacsorázunk, szeretném, ha pontosak lennének.

Hella leszegett fejjel lépkedett férje oldalán a lépcsőn. Új otthona nyomasztó légköre elnehezítette a szívét.

Amikor a fenti lakás ajtaja becsukódott mögöttük, Franz mosolyogva átkarolta, és megcsókolta feleségét.

- Csakhogy túl vagyunk a fogadtatáson! Most pedig, Isten hozott új otthonodban, kismókus!

Hella hálás szívvel simult hozzá.

- Köszönöm, hogy legalább neked van hozzám néhány kedves szavad. A családod szemmel láthatóan összefogott, hogy elrontsák az első napomat új otthonomban.

- Ugyan, eredj már! Ne is törődj vele, ne legyél ilyen érzékeny!

- Könnyű azt mondani! Már Berlinben feltűnt, hogy a szüleid milyen barátságtalanok velem.

Franz zavartan elmosolyodott.

- Még a begyükben van Elsa Kleefeld.

Hella kérdően meredt rá.

- Elsa Kleefeld? Hát az meg kicsoda?

- Te kis butus, de nehéz fölfogású vagy! Elsa Kleefeldet a szüleim jelölték ki jövendőbelimnek, még mielőtt téged eljegyeztelek volna.

Hella kibontakozott férje öleléséből, és komoran nézett maga elé.

- Szóval másvalakit kellett volna feleségül venned?

- Pontosan. Csodálkozom, hogy a szüleim ellenséges magatartásából nem jöttél rá magadtól. Az az igazság, hogy egy cseppet sem örülnek neki, hogy te lettél a menyük.

- Hát ezért ilyenek velem?

- No, csakhogy dereng már valami, te kis butus! Nem volt könnyű dolgom, hogy kikényszerítsem a szüleim beleegyezését a házasságunkhoz. Ebből is láthatod, menynyire beléd habarodtam. Az az Elsa nem egy kimondott szépség, de tény, hogy kerek egymilliót örököl, amit kizárólag miattad hagytam elúszni.

Hella összeszorította a száját, félje nyegle beszédmodora ugyanis sehogy sem volt ínyére.

- Hogy lehet az, Franz, hogy ezt eddig egyszer sem említetted? - kérdezte szemrehányóan.

- Ugyan, eredj már, légy jó kislány, és ne vágj ilyen durcás képet! Mi a csodának beszéltem volna róla? Vagy azt akarod bemagyarázni, ha tudsz Elsáról, lemondasz rólam a javára?

A fiatalasszony összekulcsolta a kezét.

- Soha semmit sem akarok neked bemagyarázni, kérlek, ezt ne mondd többé, Franz.

- Az Isten szerelmére, nem kell minden szót halálosan komolyan venned! Erről minél hamarabb szokj le! Vidám légy, szívem, mert szörnyen untat, ha gyászos képet vágsz. Most pedig gyere, nézz körül az otthonunkban! Meg fogsz lepődni, anya milyen tökéletes munkát végzett.

Ezzel Franz kézen fogta ifjú hitvesét, és büszkén végigvezette a szobákon. Hella némán követte, miközben csak magában szörnyülködött az ízléstelenül berendezett helyiségek láttán.

Szótlanságát férje csodálkozásként könyvelte el. Anyja ezúttal még önmagát is túlszárnyalta. Miután minden! körbejártak, ragyogó arccal kérdezte:

- Nos, kismókus, mit szólsz hozzá?

Az asszony felocsúdott gondolataiból.

- A szobákat természetesen át kell rendezni - mondta magától értetődően.

- Átrendezni?! Ezt meg hogy érted?

- No, de Franz, kérlek! Hát nem látod, milyen giccses és ízléstelen az egész? Kizárt, hogy élő ember itt jói érezze magát. Nevetséges, ahogy katonás rendbe állították a bútorokat. Szükség lesz néhány szőnyegre, és a tapétát is ki kell cserélni.

Franz döbbenten ellenkezett.

- Jaj, Istenem, Hella, talán csak nem fogsz ujjat húzni anyámmal?! Magadra akarod haragítani? Különben is lehetetlen, amit kívánsz. Remélem, itt nem csinálsz olyan Összevisszaságot, mint a régi otthonodban.

- Nem értem, miért ne lehetne olyan a lakásunk, mint otthon Berlinben. Csak írnom kell a papának, és ő azonnal megküldi, amire szükségem van.

~ Hagyjuk ezt, jó? Rám nem kell tekintettel lenned, de az anyám nem tűrné, erre mérget vehetsz. Hozzá kell szoknod a rendhez, Hella. Anya erre a legkényesebb.

Hella értetlenül meredt rá.

- Hidd el, Franz, én is. Ám a rendszeretet és az ízléstelenség mégiscsak két különböző dolog,

- Megmondom őszintén, nekem sem tetszik, ha a holmik összevissza hevernek, mint nálatok. Minden másban szabad kezet kapsz, a lakás átrendezéséről azonban már csak anyára való tekintettel is le kell mondanod. Ha tudnád, mennyit fáradt, mire berendezte az összes szobát.

Nagy hálátlanság volna részedről, ha bármit is változtatnál rajta.

Hella vigasztalanul nézett körül. ; - Édesanyád nem érezheti sértve magát pusztán azért, mert az otthonomat saját egyéniségemnek megfelelően szeretném berendezni. Nagyon kedves tőle, amiért annyit dolgozott, de végül is én fogok lakni ezekben a szobákban, nem pedig ő. Szörnyű büntetés lenne számomra, ha ilyen környezetben kellene élnem, amelyhez fogható csúnyát még életemben nem láttam.

Franzot feldühítették Hella szavai.

- Egyedül csak neked csúnya, mert te mindig más akarsz lenni, mint a többiek. Erről le kell szoknod. Egy egyszerű, tisztességes kereskedőcsalád fiának a felesége lettél, alkalmazkodnod kell új környezetedhez. Ne is gondolj arra, hogy ebben a házban elhintheted művészi hóbortjaid magját. Ne légy Önfejű, és vesd alá magad a házirendnek, mindössze ezt kérem tőled.

Hella szótlanul az asztalra tette a kalapját és a kesztyűjét. Rövid nászútjuk alatt már adódott ugyan alkalma bőven, hogy elcsodálkozzék férje nem túl kifinomult ízlésén. Észrevette, hogy nincs semmi érzéke a művészetekhez, azt viszont nem hitte volna, hogy nézeteik is ennyire különbözők. Még egy utolsó pillantást vetett a förtelmes, tarka virágmintás tapétára. Hát Franz tényleg nem látja, milyen csúnya?

A fiatalember bosszúsan rásandított, mert nem szerette, ha Hella így elkomolyodott. Magához ölelte és megcsókolta.

- Ez az első együttlétünk új otthonunkban. Duzzogással akarod tölteni az időt, kismókus?

Hella arcára kiült a szomorúság.

- Én nem duzzogok, Franz.

- Akkor meg miért hallgatsz?

- Arra gondoltam, milyen sokat kell még tanulnunk egymástól, mire igazán összeszokunk.

A férfi elmosolyodott.

- így igaz, kismókus. Ha ezt belátod, és megvan benned a jóakarat, gyorsan feltalálod magad. Megígérem, nem sürgetlek, hanem türelmesen kivárom, amíg szorgalmas kis háziasszony nem lesz belőled.

Hellát ezek a szavak az öreg Bossneck öntelt beszéd-modorára emlékeztették. Férje minden valószínűség szerint tévesen értelmezte az imént hallottakat. Halk sóhajjal kibontakozott az öleléséből, és nekilátott, hogy a hosszú út után valamelyest felfrissítse magát.

Bossneckék a székük mögött haptákban állva várták a fiatalokat. Amikor kisvártatva beléptek az ebédlőbe, a házigazda jelentőségteljes pillantást vetett az órára, majd helyet foglalt az asztalnál. Apósa szőrszálhasogató magatartása láttán Hellának nevethetnékje támadt, de még időben sikerült magába fojtania kuncogását.

Miután Emilie asszony kitálalta a levest, várakozásteljes arccal fordult menye felé:

- Nos, kedves Helene, hogy tetszik az új otthona?

- Nagyon sokat vesződött vele, mama - válaszolta a fiatalasszony kitérően.

- Emiatt ne fájjon a feje, szeretek dolgozni. Remélem, rendet tart majd a lakásban! Jó lenne, ha a személyzetnek nem kellene túl sok időt fecsérelnie a rendrakásra. Velünk fognak étkezni. Egy házban lakunk, nem tartom célszerűnek, hogy külön háztartást vezessen.

Hella a férjére nézett.

- Te tudtad ezt, Franz? - kérdezte elfogódottan.

A férfi zavarba jött.

- Természetesen, Hella. Neked nem mondtam?

- Nem, mert akkor megkértelek volna, szólj az édesanyádnak, hogy külön konyhát szeretnék. - A fiatalasszony szívesen hozzáfűzött volna még valamit, de Franz könyörgő pillantására elhallgatott.

Hella némán elfogyasztotta a vacsorát, és elgondolkodott az előállt helyzeten.

Hát, ami azt illeti, nem lesz kellemes idelenn étkezni, ráadásul olyan emberek társaságában, akik ellenséges pillantással kísérik minden mozdulatát. Valóban nincs más választása, mindenbe bele kell törődnie?

Berendezték a lakását anélkül, hogy figyelembe vették volna az óhajait, és előre kitervelték a közös háztartást, ók mondják meg, mikor és hol kell étkeznie, neki nincs beleszólása semmibe. Hát milyen szerepet szánnak itt neki? Hirtelen haragra gerjedt. Elhatározta, hogy még aznap megkéri Franzot, keressenek másik lakást, mert ennek így nem lesz jó vége.

- Adja már közelebb a kompótot, Helene! - reccsent rá az apósa. A nyers hangra menye felocsúdott gondolataiból, közelebb tolta a kompótos tálat, és meglepetten kérdezte:

- Tulajdonképpen miért szólít Helenének?

- Hát hogyan szólítsam?

- Hellának.

- Azt már nem. A becézés mindig is idegen volt tőlem, nevetségesnek találom.

Hella elnevette magát.

- A Hella nem becenév, így kereszteltek.

- Badarság - legyintett Bossneck, és ellentmondást nem tűrően hozzáfűzte: - Mi Helenének fogjuk hívni, erre mifelénk senkit sem neveznek Hellának.

Ez már több volt a soknál. Hella büszke, elszánt pillantást vetett apósára.

- Azt hiszem, mégis kénytelen lesz venni magának a fáradságot, és a rendes keresztnevemen szólítani, mert más névre nem hallgatok. A vezetéknevemet már felcseréltem az önökével, és az égvilágon semmi sem kényszeríthet arra, hogy megváltoztassam a szüleim által választott keresztnevem is, pusztán azért, mert önnek nem tetszik.

Az egész Bossneck család, Franzot is beleértve, döbbenten hallgatta a fiatalasszonyt, aki még meg sem melegedett itt, máris rendreutasította a mindenható családfőt. A házigazda csak tátogott, mint a partra vetett hal. Öklével hatalmasat csapott az asztalra, és dühödten kiabálta:

- Kikérem magamnak ezt a hangot! Vegye tudomásul, megtiltom, hogy így beszéljen velem! Megértette?

Hella elsápadt, ám nyugodtan, határozottan válaszolt:

- Én pedig arra kérem, ne felejtse el, hogy hölggyel beszél.

- Mit?! Hölggyel? Egyszerű családtag, s mint ilyen, engedelmességgel tartozik nekem. - Hella válaszolni akart, de még mielőtt megszólalt volna, Bossneck közbevágott: - Egy szót se többet! A családban nincs helye ellenvetésnek, főleg nem az asszonynép részéről!

Hella óvatosan körbepislantott. A két nő lesütött szemmel, mozdulatlanul ült a helyén. Franz ugyan elvörösödött, de nem kelt felesége védelmére.

A fiatalasszony felállt, és az ajtó felé indult.

- Mit jelentsen ez? Hová rohan? - kiáltott utána dühösen a házigazda.

Hella sápadt, rezzenéstelen arccal fordult feléje. _; - Ha megengedi, visszavonulnék, ameddig elszáll a haragja. Amennyiben tisztelettel kell adóznom önnek, talán jobb, ha nem vagyok jelen azokban a pillanatokban, amikor képtelen magán uralkodni.

Ezzel kilépett az ajtón, és felment a lépcsőn. Odabenn reszketve leroskadt egy karosszékbe, és átgondolta a történteket.

Távozása után az ebédlőben néma csend lett. Végül Ernst Bossneck nem bírta tovább idegekkel, indulatosan ledobta az evőeszközt, és felugrott az asztaltól.

- Még ilyet... és éppen ettől a nőszemélytől! - ripakodott rá a fiára szemrehányóan.

Franz nem válaszolt. Tudta, apja akkor nyugszik meg a leggyorsabban, ha hagyják, hogy kitombolja magát. O is dühös volt Hellára, amiért makacssága miatt ilyen ádáz jelenetre került sor, ráadásul éppen az asztalnál. Haladéktalanul beszélnie kell vele, mert ha nem tér jobb belátásra, szörnyű napok várnak mindannyiukra.

Vacsora után Franz rögvest felment a második emeletre. Amikor belépett a lakás ajtaján, Hellát még mindig ugyanabban a karosszékben találta, amelybe az imént belehuppant.

A férfi idegességében fel-alá járkált a szobában, közben rá-rásandított a feleségére. Végül megállt előtte, és rákezdte:

- Mondhatom, fényesen sikerült a bemutatkozásod, Hella! Ezt a botrányt igazán elkerülhetted volna. Megkérlek, hogy a jövőben ne beszélj ilyen hangon az apámmal. Tudod, hogy nem tűri a házban az ellenvetést.

Hella meglepetten kapta fel a fejét. Eddig azt hitte, férje az ő oldalán áll, és csak az apjára való tekintettel nem vette nyíltan a védelmébe. Most látta csak, mekkorát tévedett.

- Nem várhatod el tőlem, hogy eltűrjem apád enyhén szólva udvariatlan viselkedését. Ha tapintatosan bánik velem, nem lesz oka panaszra, én is megadom neki a kellő tiszteletet, de azt nem hagyom, hogy zsarnokoskodjon felettem.

- Ne legyél már olyan érzékeny! Mi többiek is alávetjük magunkat az akaratának.

- Ezzel csak a lovat adjátok alá. Sajnálom az édesanyádat és a húgodat, amiért eltűrik, hogy így bánjon velük.

- Nálunk még nem haltak ki a régi jó szokások - felelte Franz szigorúan. - Az asszonynak kötelessége, hogy engedelmeskedjék.

Hella férje arcát fürkészte.

- Ez azt jelenti, hogy egy véleményen vagy az édesapáddal?

- Bizonyos értelemben igen. Eddig nem éltem a jogaimmal, és remélem, nem kényszerítesz rá soha, hogy megtegyem. Rajtad áll, ha hajlandó vagy teljesíteni a kéréseimet, akkor nem lesz szükség rá, hogy parancsoljak.

- Ha a kérés ésszerű és indokolt, bármikor kész vagyok teljesíteni - mondta Hella halkan.

- Remélem is. Az apámmal pedig, kérlek, ezentúl több tisztelettel beszélj. Végül is az ő jóindulatán múlik minden, ez itt az ő háza, egyszóval alkalmazkodnunk kell hozzá.

- Amíg betartja a legalapvetőbb udvariassági szabályokat, nem lesz gondja velem. Ellenkező esetben semmit sem ígérhetek.

- Makacs vagy, akár egy öszvér.

Hella férje keze után kapott.

- Kérlek, ne mondd ezt, Franz! Sohasem makacskodom, ha értelmes dologról van szó. De szabad ember vagyok, nem pedig rabszolga, és ha fejet hajtok valakinek az akarata előtt, azt meggyőződésből teszem.

- Nem tudnál a kedvemért egy kicsit engedékenyebb lenni? Ha így viselkedsz, pokollá teszed az életünket.

A fiatalasszony felállt, és békülékenyen átölelte.

- Minden tőlem telhetőt megteszek a kedvedért - mondta kedvesen, gyengéden.

Franz magához ölelte, és szájon csókolta.

- Ezt már szeretem, kismókus.

Az asszony odadörgölte hozzá bársonyos orcáját.

- Franz, feltétlenül együtt kell élnünk a szüleiddel? Bevallom, amióta a tudomásomra hoztad, hogy nem látnak szívesen, félek az itteni élettől. Az édesanyád jóvoltából semmi dolgom a ház körül. Fogalmam sem volt róla, hogy velük kell étkeznünk. A kettőnk kapcsolata fogja megsínyleni, ha állandóan együtt kell lennünk a szüleiddel. Mi lesz az én dolgom itt a házban, ha mindent az anyád csinál?

- Természetesen az, hogy engem boldoggá tégy, kismókus. Semmit sem kell csinálnod, csak légy az én édes kis feleségem, aki mindenfélével telecsicsergi a fejemet, csak hogy ne unatkozzam.

- Jaj, Franz, a pihenés óráiban ez nagyon szépen hangzik, ám amíg te az üzleti ügyeket intézed, nekem is értelmes elfoglaltság után kell néznem. Kérlek, keressünk magunknak külön lakást.

Franz megmérgesedett.

- Butaságokat beszélsz, Hella! Ne is gondolj arra, hogy pusztán azért, mert neked nincs ínyedre a dolog, minden hidat felégetek magam mögött.

- Hidd el, Franz, csak a boldogságunk miatt aggódom.

- Meglátod, idővel feltalálod magad minálunk. Kértek, ne keserítsd az életemet, nem ezért nősültem meg. Akkor már feleségül vehettem volna akár Elsa Kleefeldet is.

- Franz!

- Ez az igazság. Talán csak nem veszed rossz néven még ezt az ártatlan megjegyzést is?

Hella némán megrázta a fejét, kebléből azonban mély sóhaj szakadt fel.

A férfi arcon csókolta.

Ebben a pillanatban belépett Emilie asszony. Franz zavartan felállt, és eltolta magától Hellát. Kellemetlenül érintette, hogy anyja szemtanúja volt az iménti gyengéd jelenetnek. Bossneckné hűvösen végigmérte őket, majd Hellához fordult:

- Szabad kérnem a ládái kulcsát? Ideje, hogy kicsomagoljunk.

- Nem lehetne holnapra halasztani, mama? Fáradt vagyok, hajnali öt óra óta úton vagyunk.

- Nincs szükségem a segítségére, majd Bertával megcsináljuk.

- Nem szeretném, ha fáradna vele.

- Ezen ne múljon. A ládákat még ma ki kell csomagolni, a holmit pedig a helyére rakni, hogy végre rend legyen a háznál.

- Ha így áll a helyzet, akkor megcsinálom egyedül. Nem hagyhatom, hogy még erről is más gondoskodjék. Küldje tél, kérem, a szobalányt, majd ő segítségemre lesz a munkában.

- A lányoknak most nincs idejük ilyesmire, egyedül is elboldogulunk. Ha fáradt, ne zavartassa magát, pihenjen le nyugodtan.

- Nem, nem, már megyek is. Jobb lesz, ha mindjárt a megfelelő helyre kerülnek a dolgaim.

- Bízza csak rám, erről majd én gondoskodom.

Hella az ajkába harapott. Szóval még a személyes holmiját is az anyósa elgondolásának megfelelően kell a szekrénybe raknia! Mialatt elment a kulcsokért, Emilie Bossneck a fiához fordult.

- Apád négy órára vár a gyárban.

- Rendben, anya, pontos leszek. Ne aggódj, a feleségem hálás lesz mindenért, előbb-utóbb belátja, hogy jót akarsz. Ha megtanítod, mit hogyan kell csinálni, később egyedül vezetheti a háztartást.

Emilie asszony odébb tolt egy széket, amely nem a kijelölt helyen állt.

- Nem megy az olyan gyorsan. Senkit sem lehet egyik napról a másikra leszoktatni a rendetlenségről. Látod, most is az asztalon hagyta a kesztyűjét, a terítő félrecsúszott, a székek pedig szanaszét hevernek a szoba közepén. Nehéz lesz megértetni vele, mi a helyes.

- Ne veszítsd el a türelmed! Hella anya nélkül nőtt fel, kérlek, légy egy kissé elnéző vele!

- Nos, attól még nem lesz rendszeretőbb.

Ebben a pillanatban belépett Hella a kulcsokkal. Anyósa nyomatékosan helyreigazította a szoba „súlyosan" felborított rendjét, a széjjelhagyott kesztyűket pedig odanyújtotta neki.

- A kalapoknak, kesztyűknek ebben a szekrényben a helyük. Kérem, ne hagyjon széjjel semmit! Csak úgy lehet rendet tartani, ha mindent azonnal a helyére tesz az ember.

Hella némán átvette a „bűnjeleket", és berakta a szekrénybe.

- Lemegyek, szólok Bertának. Ha visszajöttünk, nekilátunk a munkának.

Hella szótlanul lehorgasztotta a fejét. Amikor az anyósa kiment, a kertre nyíló ablakhoz lépett. Odakinn beköszöntött az ősz, a kert csupasz volt és dísztelen, akár maga az egész ház. A fiatalasszony megborzongott. Gondolatait, érzéseit szinte megbénította a barátságtalan, lelkének oly idegen környezet. Legjobban az keserítette el, hogy még a férje sem állt az ő oldalán. Érezte, hogy lélekben máris eltávolodtak egymástól. Ha a jövőre gondolt, szívét elöntötte az aggodalom. Felvetődött benne a gondolat, hogy Franz talán nem is az az ember, akinek szerelmük kezdetén hitte. Ám gyorsan elhessegette magától a kétségeit, mert nem akarta, hogy hatalmába kerítse a szomorúság és a csalódottság. Nem engedheti meg, hogy Franzcal elveszítsék egymást.

Érzékeny lelke kimondhatatlanul szenvedett, mégsem hagyta magát, hanem eltökélte, ha kell, megküzd a boldogságáért.

Hát nem butaság túl nagy jelentőséget tulajdonítani holmi külsőségeknek és hagyni, hogy ilyen apróságok elvegyék az életkedvét? Ha már hozzáment Franzhoz, alkalmazkodnia kell a körülményekhez, hisz ezek mind mind hozzá tartoznak.

Nem volt bölcs dolog a részéről, hogy magára haragította az apósát. Végül is mit számít, milyen néven szólítják Franz hozzátartozói? Nem kellett volna olyan harciasan fellépnie, és a végsőkig feszítenie a húrt, talán akkor nem kerül sor az iménti csúnya jelenetre.

Körülnézett, vajon merre lehet Franz. A férfi a másik ablaknál állt, és kifelé kémlelt. Odalépett hozzá, megérintette a karját, és bocsánatkérő hangon megszólalt:

- Franz!

A férfi feléje fordult.

- Mit akarsz, Hella?

- Bocsáss meg, Franz, amiért bosszúságot okoztam! Tekintettel kellett volna lennem rád. Ezentúl igyekszem megőrizni a nyugalmam, és ígérem, kedves leszek még akkor is, ha megsértenek. Ugye most már nincs semmi baj, ugye nem haragszol?

Franz magához ölelte, és gyönyörködve nézte ifjú feleségét. Olyan aranyos teremtés, és igazán megéri az a kis kellemetlenség, amit el kell viselnie miatta. Hella kedvessége, bája újra és újra elbűvölte, egyéniségének varázsa pedig olyan erővel hatott rá, hogy bármit megbocsátott volna neki.

Emilie Bossneck zord tekintettel lépett a szobába, ahol Hella ládái sorakoztak. Menye megadóan követte, még Berta mogorvasága, valamint durcásan lebiggyesztett ajka láttán sem ingott meg elhatározásában, hogy történjék bármi, elnéző és türelmes marad.

Felpattant az első láda teteje, amely Hella fehérneműit tartalmazta. Emilie asszony éles tekintetét végigjártatta a gondosan elrendezett kötegeken. A fehérneműket díszítő finom hímzések és csipkék láttán természetesen azonnal kifakadt. Megjegyezte, hogy mindez bizonyára egy halom pénzbe kerülhetett, ráadásul még csak nem is tartós.

- Meg kell mondjam, nem sok öröme telik majd ezekben a holmikban. Látszik, hogy anya nélkül nőtt fel, és nem volt, aki jó tanácsokkal lássa el vásárláskor.

Hella mosolyogva válaszolt.

- Ezek egytől egyik tartós holmik, már évek óta ilyeneket hordok.

- Az anyag éppen elmegy, habár felesleges állandóan selyemben járni, hanem ezek a hímzések és csipkék néhány mosás után szétmennek. Mi a lányommal kizárólag olyan fehérneműt hordunk, amelyre saját magunk horgoltuk a csipkét. Ez a legtartósabb és a legolcsóbb.

- Nem sajnálják elpazarolni rá azt a rengeteg időt?

- Időpazarlásról beszél? Hát nem arra való a nap, hogy hasznosan töltsük el? Az ég szerelmére, kérem, árulja már el, az édesapja házában mivel töltötte az idejét!

Hella álmodozva nézett maga elé.

- Ó, nekem mindig akadt tennivalóm bőven! Papa és Andersen úr gondoskodott róla, hogy ne unatkozzam.

Emilie Bossneck vállat vont. Meg mert volna esküdni rá, hogy a menye csupa haszontalansággal töltötte napjait.

Odanyújtott a lányának egy köteg fehérneműt.

- Fogjad, Berta, és rakd be a szekrénybe. Fenn balra, az első polcra.

Ezzel ő maga is felkapott egy köteget, és a lánya után indult.

Amikor ezzel végeztek, kinyitották a második ládát. Ebben voltak Hella dísztárgyai. Anyósa rosszalló tekintettel hordta át a nappaliba az értékes apróságokat, és sértő egykedvűséggel rakta szét őket.

A következő dobozban festmények voltak. Emilie asszony kalapáccsal, szögekkel felfegyverkezve mászott fel a létrára, hogy elhelyezze a képeket. Csupán egy dologra figyelt: hogy a festmények katonás rendben sorakozzanak egymás mellett.

- Mi van az utolsó dobozban? - kérdezte, miután a képekkel végzett.

Hella tekintete felragyogott.

- A legféltettebb kincsem, egy gyönyörű műtárgy.

- Vagy úgy - szólt az idős hölgy vontatottan. - Már felvet bennünket ez a rengeteg műtárgy. Kissé túl sok limlomot hozott magával.

- Egy sem olyan szép, mint ez.

- Értékes?

- Számomra felbecsülhetetlen érték. Andersen úr nászajándéka.

- Na, akkor ugyan nehéz milliókat érhet.

Hella elnézően mosolygott, és felnyitotta a dobozt. Sziklaszilárd meggyőződése volt, hogy anyósa és Berta arcáról eltűnik a lekicsinylő fintor, mihelyt meglátják Sven „Lány gyöngysorral" című alkotását.

Ünnepélyes mozdulattal kiemelte a márványszobrot a dobozból. Elragadtatással nézte a csodálatos nőalakot, majd felpillantott, hogy leolvassa a hatást anyósa és sógornője arcáról.

- Csodálatos, egyszerűen gyönyörű, ugye? Hát nem igazi... - ám torkán akadt a szó. Anya és lánya megrökönyödve meredt a ruhátlan nőalakra. Emilie asszony jutott szóhoz elsőnek.

- Az Isten szerelmére, talán csak nem akarja ezt bevinni a lakásba? - kérdezte, és megvetően a szoborra mutatott.

- Már miért ne vihetném be? - kérdezte Hella.

- Még kérdi? Hát nem érti, hogy ilyesmit nem mutogat az ember? Szégyellhetné magát, amiért egyáltalán megtűri a közelében!

Hella tehetetlenségében végigsimított a homlokán, és mélyen elpirult. Szégyellte magát új rokonai szűklátókörűsége miatt, akik megvetéssel szólnak egy igazi műremekről, pusztán azért, mert az ábrázolt nőalak ruhátlan. Sajnálta őket, amiért ilyen korlátoltak, és képtelenek észrevenni és értékelni a szépet. Amikor odahaza Liebentrut-né a maga egyszerű módján zsémbelt a szobrok miatt, mindig nevethetnékje támadt, hisz a néni tanulatlan volt ugyan, de csak megszokásból dohogott. Berta és édesanyja álszemérmes magatartása azonban kihozta a sodrából.

Kezét védelmezően széttárta a szobor fölött. Hirtelen mentő ötlete támadt.

- Lenne egy kérésem, mama. Teljesítése nem ütközik akadályba, nekem viszont nagy örömet okozna vele.

Emilie asszony összehúzott szemmel, gyanakvóan hallgatta.

- Mit óhajt?

- Először is kérdeznék valamit. Ennek a szobának mi a rendeltetése?

- Ez lesz a gyerekszoba.

- Ezek szerint egyelőre kihasználatlan. Kérem, engedje át nekem! Itt helyeznék el minden „felesleges limlomot", többek közt ezt a szobrot is, hogy senkinek ne okozzon bosszúságot többé. A szobát a saját ízlésem és személyes szükségleteim szerint rendezném be. Ugye, beleegyezik?

Emilie Bossneck habozott egy pillanatig. Végül is mindannyijuk számára ez lenne a legjobb megoldás. A J többi helyiségben nem kellene kerülgetni a sok porfogót, és ami a legfontosabb, megszabadulnának ettől az iszonyú márványszobortól. Ez a hóbortos műkedvelő még képes rá, és felállítja a nappaliban, ahol az ismerőseik közül bárki megláthatja.

- Felőlem azt csinál a kisszobával, amit akar, csak-| hogy nincs bebútorozva.

- Ha megengedi, írok apámnak, ő megküldi Berlinből a legszükségesebbeket. Mindössze néhány bútordarabra

i van szükségem.

- Nem bánom. Még ma este kivitetem a dobozokat, akkor aztán felőlem azt hoz be ide, amit akar.

Hellával madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt. Legalább ezt a kis zugot a magáénak mondhatja.

Jókedvű levelet írt haza, megrendelte a szükséges tárgyakat, beszámolt néhány mellékes dologról, végül pedig az otthoniak hogyléte felől érdeklődött.

Levélírás közben újra elnehezült a szíve. Mély sóhajjal letette a tollat, és tenyerébe temette arcát.

Vágyakozva gondolt az otthonára. Miért is nem maradt a szülői házban, ott, ahol a gyökerei voltak, ahol kedvező táptalaj kínálkozott a fejlődéséhez? Itt csak hervadás vár rá, efelől nem volt semmi kétsége. Úgy tengeti majd a napjait, mint az a növény, melyet sovány földbe ültettek. Neki is lehullanak a levelei, és kiszárad hamarosan - így, gyökértelenül.

Hat hónap telt el azóta, hogy Hella beköltözött Franz szüleinek a házába.

Nehéz időszak volt mögötte. Abban reménykedett, ha kedves és engedelmes lesz, majdcsak elnyeri férje családjának jóindulatát. Minden igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult, változatlanul idegen betolakodóként kezelték. Mindannyian elő akarták írni neki, mit tegyen és mit ne. Fő feladatuknak tartották, hogy őt „szerény, egyszerű polgári életmódra" neveljék, s közben szentül meg voltak győződve, hogy jót cselekszenek. Nem múlt el egyetlen nap sem, hogy ne érte volna sérelem. A legtöbb megaláztatást az apósa részéről kellett elszenvednie.

Eleinte legalább Franz bátorította hébe-hóba. Ha kettesben voltak, szép szóval vigasztalta, becézgette, mint egy kiscicát. Egy idő után azonban az egyre kedvetlenebbé, szomorúbbá, hallgatagabbá váló Hella kezdett unalmassá válni Franz számára. Míg korábban az estéket az ő társaságában töltötte, most egyre gyakrabban kísérte el apját a közeli borozóba.

Hella ilyenkor magányosan üldögélt szobácskájában, és szomorú gondolataiba mélyedt.

Más is történt. Elsa Kleefeld egyre gyakrabban eljárogatott hozzájuk, hogy meglátogassa a „jó Bossneck nénit" és a „kedves kis Bertát", akiknek az unszolására nemegyszer vacsorára is ott maradt. Az asztalnál Franzcal szemben foglalt helyet, és epekedő pillantásokat küldött felé.

Persze ettől még sem szebb, sem kívánatosabb nem lett, de Franzot mintha hájjal kenegették volna, igencsak hízelgett neki ez a „hű szerelem".

Anyja és húga révén Elsa minden rá vonatkozó megjegyzése a fülébe jutott. Franzot „szegény elvakult fiúként" emlegette, és őszintén sajnálta, amiért holmi feslett nőszemély hálójába került, akivel még csak egy napon sem lehet említeni.

Ha Elsa náluk töltötte az estét, Franz nem kísérte el apját a borozóba. Vacsora után a hölgyek társaságában maradt, Hella pedig eldönthette, mihez kezdjen. Eleinte úgy határozott, velük marad, de nem érezte jól magát, mert a többiek alig vettek róla tudomást. Számára ismeretlen eseményekről vagy személyekről beszélgettek, Hella pedig természeténél fogva nem szívesen pletykálkodott.

Franz elemében volt ilyenkor, s apró semmiségekről csevegett Elsával. Hellát szinte észre sem vette, csak akkor szólt hozzá, ha az asszony kérdezett tőle valamit.

Amikor a felesége ezt egy alkalommal a szemére vetette, dühösen ráförmedt.

- Sajnálod tőlem még ezt a kis szórakozást is? Éppen te, aki minden napomat elrontod a savanyú ábrázatoddal!

Hella szemét elfutotta a könny.

- Hiszen nem teszek semmi olyat, amivel elszomorítanálak.

Franz gúnyosan elnevette magát.

- Hát persze hogy nem! Csak éppen minden csekélység miatt sírva fakadsz, mint ahogy most is, játszod a meg nem értett asszonyt, és megállás nélkül lógatod az orrod. Elveszed az ember kedvét az élettől! Elsa például egészen másfajta nő. Szeret, mégsem adja jelét, hogy bánkódik, amiért elveszített. Kellemesen el lehet tölteni vele az estét, mert mindig vidám, pedig neki aztán tényleg lenne oka a búslakodásra. Igazi nagy bánata van, nem úgy, mint neked, aki csupán beképzeled magadnak, és úgy állsz itt, mint a megtestesült fájdalom. Hogy az ördögbe ne bosszankodna az ember!

Okulva a beszélgetésből, Hella ezentúl igyekezett mosolygós arcot Ölteni, de csak annyit ért el vele, hogy Franz egy ideig ismét gyengédebb hangot ütött meg vele szemben.

A fiatalasszony egyre növekvő félelemmel figyelte, hogy férje és közte áthatolhatatlan fal keletkezik, amely napról napra nő, és lassan elszigeteli őket egymástól. Szánalmas lelkiállapotában szíve szeretet után áhítozott. Olyan környezetben nőtt fel, ahol gyengéd, féltő gondoskodás vette körül, s szomorúságra nem volt oka, amíg nem került ebbe a házba, ahol gyökerestül megváltozott az élete.

Napjait jórészt magányosan töltötte, búslakodott, és törte a fejét. Ahogy múltak a hónapok, Franz egyre inkább kimutatta a foga fehérjét, s Hella előtt világossá vált, hogy bizony híján van mindazoknak a jó és nemes tulajdonságoknak, melyekkel szerelmes szíve felruházta. Fokozatosan elhomályosult a kép, amelyet megismerkedésükkor alkotott róla, szeme előtt pedig megjelent az igazi, lemeztelenített Franz Bossneck: a felületes, a kéjsóvár és hiú férfi. Hella bálványa végérvényesen ledőlt talapzatáról. A romokból keserves igyekezettel megpróbált újat építeni, de már nem sikerült.

Egyre kétségbeesettebben hadakozott sorsával, és még önmaga előtt sem szívesen ismerte be tévedését. El nem tudta képzelni, mi lesz vele.

Nem akadt senki, akivel megoszthatta volna gondjait.

Édesapja ugyan gyakran érdeklődött hogyléte felől, de Hella szűkszavú válaszleveleiben egyre csak azt bizonygatta, hogy boldog, jól megy a sora. Egy idő után Rasmussen azonban nem érte be ennyivel. Ismerte annyira a lányát, hogy olvasott a sorai között. Hogy elűzze kételyeit, elhatározta, meglátogatja. Saját szemével akarta látni, ¹ hogy van, s miként alakult az élete. Legközelebbi levelében tehát bejelentette látogatási szándékát.

Hella megrémült. Édesapja nem jöhet el ide, nem láthatja gyermekét szörnyű, megalázott helyzetében! Tüstént tollat ragadott:

„Kérlek, most ne gyere, Papa! Gondjaim vannak Franz-cal és a szüleivel. Ha meglátogatsz, csak még inkább elmérgesedik a viszony köztünk, segíteni meg úgysem tudsz ¹ rajtam. Őszinte leszek hozzád, Édesapám: házasságom ideje alatt nem volt részem másban, csak csalódásban, de mivel magam döntöttem így, a következményeket is egyedül kell viselnem. Ne aggódj miattam, Papa, találok megoldást, egyszer majdcsak jóra fordul minden. Egyetlen kérésem van csupán, ne látogass meg, mert azt nem tudnám elviselni. Pusztán azért nyíltam meg előtted, hogy ' ebben megakadályozzalak. Egyetlen, drága jó Édesapám, gondolj rám szeretettel! Bárcsak soha ne jöttem volna el otthonról!

Kérlek, Svennek ne mondj el semmit abból, amit most meggyóntam. Fájna neki, ha megtudná, hogy életem hajóját zátonyra futtattam. De én a Te lányod vagyok, és éppen elégszer hallottam tőled, hogy a jó kapitány nem hagyja el a zátonyra futott hajót, hanem megpróbálja újra vízre bocsátani. Én is eszerint fogok cselekedni. Tudod, mi jár a fejemben? Sven egyik szobra, a ,,Gyökértelenül". Olyan vagyok, akár az a növény, amely a köves talajban nem tud gyökeret ereszteni, hisz termékeny, jóféle kerti földhöz szokott. Isten áldjon, Édesapám, add át üdvözletemen Svennek, és tarts meg jó emlékezetedben!

A Te Hellád"

Rasmussen nem késlekedett a válasszal, s kedves, vigasztaló szavai hihetetlen erőt kölcsönöztek Hellának. A levél vége így hangzott:

„Nem akarlak megingatni elhatározásodban, gyermekem. Neked is meg kell vívnod a magad harcát, tarts hát ki, és maradj hű önmagadhoz! Ha nem akarod, akkor természetesen nem látogatlak meg, de ne felejtsd el, egyetlen szavadba kerül, és ott vagyok nálad. Sven üdvözletét küldi, lelkesen dolgozik, s ami csak kikerül a kezéből, remekmű. A „Gyökértelenül" című szobrát aranyéremmel tüntették ki.

Liebentrutné a maga hűséges módján gondoskodik rólam, sőt hajlandó megtűrni még a „kőbabákat" is, amióta csináltam rólad egy mellszobrot, hogy legalább így gyönyörködhessünk benned. Néha könnyes szemmel megáll előtte, és azt mondja: «De jó, professzor úr, hogy ehhez is ért, így legalább itt van köztünk a mi Hellácskánk. Csak az a kár, hogy sem beszélni, sem nevetni nem tud.» Látod, kislányom, gondolatban veled vagyunk, és igyekszünk vigaszt nyújtani a nehéz percekben. írj gyakrabban, öntsd ki bátran a szíved! Szeretettel csókol

a Te hű édesapád."

Édesapja meleg szavai gyógyírként hatottak Hella beteg lelkére. Forró vágyakozással gondolt haza. Milyen szép lenne felkerekedni, hazamenni, és édesapja mellén elsírni minden bánatát! Innen azonban úgysem engednék el, és a visszatérés kétszeresen keserves lenne számára. Akkor már jobb, ha minden marad a régiben. Már attól, hogy az övéi szeretettel gondolnak rá, visszatért az életkedve.

Újult erővel látott hát hozzá, hogy elnyerje Bossneckék szeretetét és megértését, ám hamarosan be kellett látnia, hogy minden igyekezete hiábavaló. Alázatos viselkedésével nem ment semmire, csak újabb sebeket kapott. Férjének eszébe sem jutott, hogy megköszönje, amiért a kényes helyzetekben megőrizte az önuralmát, sőt egyre inkább elhanyagolta, és epés megjegyzésekkel illette. Amikor pedig kedve szottyant, hogy eljátssza a szerető, gyengéd férj szerepét, bosszantotta, ha Hella vonakodott. Leszidta és megfenyegette, hogy letöri a szarvait, csak hogy megmutassa, ki az úr a háznál.

Hella élete mind elviselhetetlenebbé vált. Nap mint nap meg kellett védenie magát, közben egyre azon törte a fejét, milyen kiutat találhatna nehéz helyzetéből.

Legszörnyűbbek a heti teadélutánok és az úgynevezett „társas estek" voltak Bossneckék barátainak és ismerőseinek körében.

Hella a teadélutánokon hamar népszerűtlenné vált. Egyrészt, mert nyílt, becsületes jelleméből következően nem vett részt a traccs partikban, másrészt pedig a hölgyek nem tudták megbocsátani neki, hogy a férfiak kivétel nélkül bájosnak találták, és a társas esteken többen is körülötte legyeskedtek.

A fiatalasszony boldog volt, ha valakivel válthatott néhány értelmes szót, és a férfiak között akadt egy-kettő, akivel érdemes volt beszédbe elegyedni. Ha lehetősége nyílt rá, örömmel vetette bele magát e ritka élvezetbe, nem is sejtve, hogy a kicsinyes, szenzációra éhes társaság azonnal a nyelvére veszi.

A hölgyek körében hamarosan kegyvesztett lett. Elsa és Kleefeld mama bizonyultak legádázabb ellenségeinek. Berta egyik alkalommal megbotránkozva elmesélte nekik, hogy Hella ruhátlan szobrot akart elhelyezni a nap paliban. Természetesen a történet kissé kiszínezett változatát adta elő, amelyhez aztán még Elsa is hozzátett egyel s mást.

Néhány akarattal elejtett megjegyzésből, amelyhez jelentőségteljes vállvonogatás és sokatmondó pillantások járultak, szép kis pletykát kavartak. A társaságban elterjedt a hír, miszerint Hella művészeknek ült modellt. A hölgyek alig várták, hogy előadhassák a rémtörténetet férjüknek, hátha sikerül elvenni a kedvüket a rossz hírű nőszemélytől. Igyekezetükkel azonban éppen ellenkező hatást váltottak ki. Az urak még izgatóbbnak találták a szép, titokzatos asszonyt, és mindenáron a közelébe akartak férkőzni. A feleségek magukon kívül voltak a felháborodástól, és biztosították a „kedves Bossneck urat", hogy csupán rá való tekintettel nem csinálnak botrányt az ügyből.

Beköszöntött a tavasz. „Nevedből napfény sugároz" - írja a költő, ám mi sem mutatja hívebben, mily távol esik költészet a valóságtól, mint hogy reggel óta szakadatlanul esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Hella dideregve ült az ablaknál. Mélabúsan nézte, ahogy az esőcseppek legördülnek az ablaküvegen.

Hirtelen felocsúdott tépelődéséből, amikor félje szobájának ajtaját hallotta becsukódni. Felállt, és ő is elindult.

Franz Bossneck már a folyosón állt, és várta, hogy együtt menjenek le az ebédlőbe.

- Készen vagy? - kérdezte Hella, csak hogy mondjon valamit.

- Amint látod, úgyhogy mehetünk.

Némán lépdeltek egymás mellett lefelé a lépcsőn.

Emilie asszony és Berta már az ebédlőben szorgoskodtak, Bossneck pedig közvetlenül utánuk érkezett. Arca feldúlt volt, mert útközben összefutott egy ismerősével, aki a menyét emlegette. Az úr többek között azt is megjegyezte: „És a hajviselete... hát az aztán tényleg elragadó! Ilyet ugyan nem látni az egész városban."

Ernst Bossnecktől távol állt, hogy mindezt dicséretnek vegye.

Amikor szokásához híven némán, mogorva arccal asztalhoz ült, veszedelmesen megvillanó tekintete láttán a fiatalasszony azonnal tudta, hogy már megint vele van baja, s újabb sértésekre kell felkészülnie.

- Mondja csak, leányom, nem tudna valami egyszerűbb frizurát hordani? Ha asztalhoz ül az ember, attól fél, tele lesz a levese hajszálakkal. Még az ismerőseink sem bírják ki szó nélkül. Ma is kénytelen voltam végighallgatni egy-két epés megjegyzést. Legfeljebb pincérnők, no meg az úgynevezett művésznők hordják így a hajukat, a mi köreinkben ez nem szokás. Azt hiszem, nincs szükség bővebb magyarázatra, hogy megértse, miért illetlenség, amit művel.

Hella először elsápadt, aztán elpirult. Várakozásteljesen a férjére nézett. Hát még most sem érzi szükségét, hogy a védelmére keljen?

Franz egykedvűen kanalazta a levest, úgy tett, mint akit egyáltalán nem érint a dolog. Hella szívét elöntötte a keserűség. Ha senki sem siet a segítségére, egyedül kell megvédenie magát. A körülményekhez képest nyugodtan válaszolt:

- Ennek ellenére kénytelen lesz megtűrni a hajviseletemet, mert nem áll szándékomban változtatni rajta. Édesapámnak tetszik, és amit ő jónak talál, azt én is elfogadom. Még egyszer sem bántam meg, amikor rá hallgattam.

- Az édesapja... mindig csak az édesapja! Ne emlegesse folyton! Állandóan rá hivatkozik, valahányszor megmakacsolja magát. Az édesapja szabad művész, és fogalma sincs, mi járja az egyszerű családoknál. A feleségem vagy a lányom talán ilyen torzonborz hajjal szaladgál? Különben is férjes asszony, az urára hallgasson, ne az apjára.

Hella az ajkába harapott. Csaknem elsírta magát, de megálljt parancsolt könnyeinek. Látszólag nyugodtan kivett egy szelet húst, és a tányérjára tette. Végül könnyedén megjegyezte:

- Berta is csinosabb lenne, ha a sima, szoros hajfonatok helyett inkább az enyémhez hasonló frizurát hordana. Persze ez az ő dolga, az meg az enyém, hogy én hogy fésülködöm. Nagyon téved, ha azt hiszi, a férjem akarata ellenére hordom így a hajamat. Franz többször is megjegyezte, mennyire tetszik neki a frizurám.

Franz elvörösödött, zavartan nevetgélt, míg az idősebb Bossneck azt sem tudta, hová legyen dühében.

- Amíg az ember vőlegény, természetes, hogy elragadónak találja a menyasszonyát - mondta Franz szinte bocsánatkérően.

Hella erre olyan pillantást vetett rá, amely nyomban feldühítette.

- Az esküvőnk után is ugyanezt mondtad - jegyezte meg halkan.

Franz vállat vont.

- Az régebben volt, akkor, amikor még fülig szerelmes voltam beléd.

- Voltál? Úgy beszélsz, mintha nem is tudom milyen régen lett volna, pedig még egy éve sincs, hogy összeházasodtunk.

De mielőtt még a férfi válaszolhatott volna, az idősebb Bossneck, fiához intézve a szavakat, hirtelen közbevágott:

- Csak semmi házastársi perlekedés a jelenlétemben. Nem is akarom hallani, hogy újra és újra meg kell küzdened a tekintélyedért az örökösen lázadó feleségeddel. Te vagy a hibás, amiért hagytad idáig fajulni a dolgot. Az asztalnál csendet akarok. - Az idős férfinak szokása volt, hogy így tegyen pontot a számára kellemetlen beszélgetések végére.

Most is elhallgattak. Miután az étkezés befejeztével a fiatalok felmentek, Hella komolyan, határozottan a férjéhez fordult.

- Beszélnem kell veled, Franz.

A férfi kelletlenül válaszolt.

- Hagyjál békén! Más dolgom is van, mint hogy folyton a szemrehányásaidat hallgassam.

- Nem erről van szó. Még egyszer nagyon szépen kérlek, Franz: költözzünk el innen! A szüleid és a húgod a hibásak, hogy örökösen civódunk. Belefáradtam, nem bírom tovább. Költözzünk el, akkor más lesz minden.

A férfi ingerülten hallgatta.

- Gondolhattam volna, hogy megint ezzel állsz elő. Ezt egyszer és mindenkorra verd ki a fejedből!

Hella férje vállára tette a kezét, és könyörögve nézett a szemébe.

- Franz, hát nem szeretsz? Nem jelentek már neked semmit, hogy ilyen sanyarú sorsra kárhoztatsz? Ha egy kicsit is számítok még neked, teljesíted a kívánságomat. Hidd el, napról napra biztosabb vagyok benne, hogy így nem mehet tovább. Ebbe belebetegszem. Kérlek, Franz, kedvesem, könyörülj rajtam!

Ezzel átölelte, és egész testével szorosan hozzásimult. Franz még most sem volt közömbös felesége iránt, szépsége újra és újra magával ragadta.

Karjába vette az egész testében remegő asszonyt, és megcsókolta. Amikor érezte, hogy viszonozza, újabb csókokkal halmozta el.

- Édes kis bolondom, ha csak egy kicsit kedvesebb és okosabb lennél! Ne is figyelj oda, mit beszélnek mások, legyél te az én kis édes, vidám feleségem, akkor meglátod, jó lesz minden! Te vagy a legszebb, a legtündéribb nő az egész városban. Látod, ez az, amit nem tudnak megbocsátani a többiek. Elbújhatnak hozzád képest, te kis vadmacska.

Hella elkomolyodott, és kibontakozott a férje öleléséből.

- Hagyd most ezt, Franz! Beszéljünk komolyan! Az Isten szerelmére kérlek, menjünk el innen!

Franz bosszús képet vágott.

- Lehetetlen! Ha az apám nem támogat bennünket, miből fogunk megélni?

- De hiszen dolgozol a gyárban, a béredet csak ki kell fizetnie. Ha másként nem megy, írok a papának, ő azonnal a segítségünkre siet.

Franz gúnyosan elnevette magát.

- Köszönöm. Ha már függnöm kell valakitől, akkor legyen az a saját apám.

- Bezzeg azt rendjén valónak találod, hogy én a legszörnyűbb függőségben éljek a szüléidtől.

- Engedje meg a világ, ez azért nem ugyanaz! Az asszonynép függőségre született.

- Ez nagyon kényelmes álláspont.

- Ugyan már, Hella! Hagyjuk a vitát, úgysem vezet sehová.

- Ezúttal nem hagyom magam egykönnyen leszerelni. Franz, kedvesem, légy belátó! A boldogságunkról van szó.

- Badarság. Amíg ilyen szép vagy és kívánatos, nem kell aggódnod a boldogságodért, főleg, ha nem gyötörnél állandóan a szeszélyeiddel. Mondd meg úgy, ahogy van, féltékeny vagy Elsa Kleefeldre, azért akarsz elcsalogatni innen. Ne légy szamár! Hiszen csak ugratom, szórakoztat, hogy úgy odavan értem. Ez minden. Gyere, ne kéresd magad, adj egy csókot, és hagyj békén a felforgató eszméiddel, nálam ezzel úgysem mész semmire. És hízelgéssel sem tudsz levenni a lábamról, megtanulhattad már.

Hella belátta, hogy kár minden szóért. Majd megszakadt a szíve a bánattól, fejében pedig komor gondolatok érlelődtek. Többé nem tudta elfojtani egyre erősödő ellenszenvét férje iránt. Csókjai szinte égették az arcát, olyan megaláztatás volt ez is, amelyet szó nélkül el kellett tűrnie.

Kétségbeesésében még egy utolsó kísérletet tett.

- Legalább vezessünk saját háztartást, és étkezzünk mi ketten idefenn!

- Ugyan minek? Csak megsértenénk anyát, és az még rosszabb lenne, mint ha elköltöznénk. Örülj, hogy megkíméltünk a háztartás vezetésének gondjától! Más asszony hálát adna az égnek, ha ilyen jó dolga lenne.

Hella felsóhajtott. Tehát még erről is le kell mondania!

Franz nyugtalanul sétált fel-alá a szobában. Végül szigorú arccal megállt előtte.

- Komolyan mondom, Hella, ideje, hogy alkalmazkodj a körülményekhez. Ez így nem mehet tovább. A szüleim és te tönkretesztek azzal, hogy örökösen panaszkodtok egymásra.

- Még egyszer sem panaszkodtam a családodra.

- Nyíltan nem, de a viselkedéseddel tiltakozol minden ellen, ami ebben a házban történik.

Hella kínjában a kezét tördelte, és színtelen hangon válaszolt:

- Mindent megtettem, amit csak lehetett. Meghajoltam a szüleid és a húgod akarata előtt, ám ez mégsem volt elég, csak újabb áskálódás volt érte a köszönet. Nem várhatom el, hogy szeressenek vagy megértsenek azok után, hogy miattam kútba esett a tervük. Azt viszont igen, hogy ok nélkül ne kössenek belém. Egyszer már ki kell mondanom, hogy a családod, de főleg az apád viselkedése milyen szégyenletes és szánalmas. Benned pedig sajnos még annyi lovagiasság sincs, hogy megvédj, amikor oltalomra szorulok. Mélységesen csalódtam benned, Franz Bossneck. Az én türelmemnek is van határa. Mivel nem akarsz segíteni, és továbbra is arra kényszerítesz, hogy olyan emberekkel éljek egy fedél alatt, akik megkeserítik a napjaimat és csak sértegetni tudnak, közlöm veled, hogy egyedül veszem fel ellenük a harcot. Veszekedést akartok, hát tessék, most meglesz. Nekem nincs vesztenivalóm. Ha ezentúl megsértenek, megfizetek érte, ezt megmondhatod a hozzátartozóidnak.

Franz magánkívül volt dühében. Néhányszor megpróbálta félbeszakítani feleségét, Hella azonban felemelte a hangját, és bátran folytatta a megkezdett mondatot.

Amikor befejezte, Franz már fenyegetően magasodott fölé.

- Ez aztán gyönyörű! Te jó Isten, hogy lehettem ekkora szamár, hová tettem a józan eszem, amikor elvettelek. No, persze, a csinos pofikád tévesztett meg! Csak most látom, hogy kígyót melengettem a keblemen. Elsa Kleefelddel sem járhattam volna rosszabbul, mint veled!

Férje durvasága Hella arcába kergette a vért. Hát vak volt, amikor összekötötte a sorsát ezzel az emberrel? Legszívesebben hangosan felkiáltott volna a fájdalomtól, de uralkodott magán. Nem akarta, hogy Franz lássa, menynyire szenved.

- Te kényszerítesz az erélyes fellépésre - jegyezte meg határozottan.

- Most már elég legyen!

Ahogy dühösen ráförmedt, éppen olyan volt, mint az apja. Hellát a hasonlóság iszonyattal töltötte el. Mégsem hagyta magát.

- Nem ijedek meg a kiabálásodtól, sem tőled, miként az apádtól sem - vetette oda hanyagul.

Az ifjabb Bossneck ökölbe szorított kézzel közeledett felé.

- Annyit mondok, vigyázz magadra! Majd megmutatom én neked, ki az úr a háznál.

A fiatalasszony bátran farkasszemet nézett vele.

- Még csak az hiányzik, hogy megüss - mondta vértelen arccal. - Tedd csak meg, hadd lássam végre, kivel van dolgom!

Franz tehetetlen dühében ide-oda toporgott, majd kirohant a folyosóra. Az ajtó hatalmas csattanással csapódott be mögötte.

Hella fáradt léptekkel átment a kamrácskájába, s mélyet sóhajtva leereszkedett egy karosszékbe. Maga sem tudta, mennyi ideig ült mozdulatlanul, maga elé meredve. Egyszer csak kopogtattak az ajtaján.

Hívására résnyire kinyílt az ajtó, és Berta dugta be a fejét.

- Kérem, öltözködjék, ha velünk jön sétálni!

- Nem akar bejönni, Berta? Nem jó az ajtónyíláson keresztül beszélgetni - mondta Hella.

Berta meglepetten kapta fel a fejét, de aztán pimaszul megjegyezte:

- Tudja, hogy az anyám megtiltotta, hogy belépjek ebbe a szobába.

- Ja, persze - válaszolta Hella gúnyolódva -, itt veszélyben a lelki üdvössége. Jöjjön át emide!

Felállt, és Berta orra előtt bemasírozott a szomszéd szobába. Egyszeriben kedve támadt, hogy éreztesse fölényét az ifjú hölggyel, aki kezdettől fogva különös rosszindulattal viseltetett iránta.

Berta tétován követte.

- Nem nagyon érek rá.

- Tudom, még legalább egy méter csipkét meg kell horgolnia ma. Néhány percet azért csak rám szánhat. Kérem, üljön le. Szeretnék kérdezni valamit, Berta. Tulajdonképpen mit vétettem magának?

Berta kényelmetlenül fészkelődött a karosszékben. Mi jut eszébe Hellának, hogy így vizsgáztatja?

- Nekem ugyan semmit!

Hella bólintott.

- Pontosan így van, semmit. Szerintem is ez az igazság, de magától akartam hallani. Azt tudja-e, Berta, hogy ha ez így van, akkor maga nagyon neveletlenül viselkedik velem? A helyében szégyellném magam. Nem valami dicséretes dolog ok nélkül sértegetni másokat. Csak hogy tudja: ezentúl nem hagyom magam. Amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten.

Berta felállt. Szeme alattomosan megvillant.

- Elmondom a szüleimnek és Franznak, hogy viselkedett velem.

Hella elmosolyodott, és helyeslően bólintott.

- Éppen erre akartam megkérni. Kérdésére pedig, hogy van-e kedvem magával és az édesanyjával sétálni menni, határozott nemmel válaszolok. A jövőben akkor sétálok, amikor kedvem tartja, és addig maradok, ameddig akarok. Sokat segítene, ha volna olyan szíves, és ezt is közölné a szüleivel. Viszlát, kedves Berta!

Berta, miközben gyilkos pillantásokat lövellt felé, elhagyta a helyiséget. Hella is felállt.

Hát ez jólesett! - gondolta a fiatalasszony elégedetten, és nagyot nyújtózott. Ha valaki ezentúl idemerészkedik, hogy megalázza, bizony, emberére talál!

Ettől a naptól kezdve a ház lakói gúnyos udvariassággal bántak vele. Hella hűvös egykedvűséggel járt-kelt a házban, többé azonban nem hagyta, hogy sértegessék, hanem bátran kiállt az igaza mellett. Ettől ugyanakkor még nem érezte jobban magát.

Franz nem törődött vele, hol van, mit csinál. Kizárólag parancsoló hangnemben értekezett vele. Hella szinte már fel se vette.

Kezdett közömbössé válni minden iránt, ami csak körülvette. Egyre erősebben vágyakozott a szabad élet után, olyan volt, mint egy bebörtönzött, aki tiszta levegő és napfény nélkül kénytelen tengetni napjait. Hosszú órákat töltött a szabadban, bejárta a környező mezőket, s nem zavarta sem a tűző nap, sem az eső. Ha esténként holtfáradtan hazaért, természetesen csípős megjegyzésekkel fogadták, de ő válaszra sem méltatta őket. Amikor Franz egy nap nyíltan megtiltotta neki, hogy egyedül kószáljon, határozottan rávágta:

- Nem mondok le a sétáról. Ha itthon akarsz tartani, kénytelen leszel bezárni.

Rasmussen professzor ismét levelet kapott Hellától. Az idős szobrász többszöri olvasás után, még sokáig gondolataiba mélyedve tartogatta a papírlapot. A lánya nem panaszkodott, mindössze arról tudósított, hogy a háziakkal való viszonya nem javult, ezért arra kéri, még ne látogassa meg. Talán majd egy későbbi időpontban. A professzor érezte, hogy Hella nehéz helyzetben van, hiszen ismerte annyira a lányát, hogy olvasson a sorok között. A levél nyugtalansággal töltötte el, és úgy érezte, nem tudja tovább elviselni a bizonytalanságot.

Hirtelen felállt, tett néhány tétova lépést, majd gondolt egyet, és futva Sven műterme felé indult.

Brosséit a konyhaajtó előtt éppen halat tisztított az aznapi ebédhez.

- Jó reggelt, Brosséit! Andersen úr lejött már?

- Igen, professzor úr - válaszolta az inas, és már nyitotta is előtte az ajtót.

Rasmussen belépett a műterembe. Sven már javában dolgozott. Felnézett, és komor arca felderült, amikor megpillantotta szeretett mesterét.

Az idős professzor egy ideig szótlanul figyelte, hogyan dolgozik, majd kisvártatva megszólalt:

- Sven, nagyon kényes ügyben jöttem. Lenne egy kérésem, megbeszélhetnénk?

Andersen letette a szerszámot, majd fürkésző pillantást vetett Rasmussen gondterhelt arcára.

- A rendelkezésére állok, professzor úr.

- Jöjjön, Sven, kimegyünk a kertbe. Hátha ott könnyebben esik a beszéd.

Egymás mellett lépdeltek. Sven egészen elsápadt, mert rögtön tudta, hogy Rasmussen biztosan Helláról akar vele beszélni.

Araikor kiértek a kertbe, a professzor belekarolt tanítványába, és felsóhajtott.

- Sven, kimondhatatlanul aggódom Helláért. - Andersen karja megrándult, de nem szólt semmit. Rasmussen folytatta: - Félrevezettem, fiam, amikor azt mondtam, Hella boldog, és hogy minden rendben van.

Sven mélyet sóhajtott.

- Tudom, professzor úr.

- Honnan tudja?

- Mindig olyan gondterhelt az arca, akárhányszor levelet kap tőle.

- Miért nem említette soha?

- Nem akartam tolakodó lenni, és ha hallgatott, biztos megvolt rá az oka.

- Igen, kedves barátom, igaza van. Maga Hella kért meg rá, hogy ne szóljak erről semmit. Nem akarta, hogy maga megtudja, mennyire szenved.

- Ezt mondta?

- Igen. Azt hiszem, nem akart fájdalmat okozni, hiszen tudja, milyen jóindulattal van iránta. Magam is jobbnak láttam, ha nem nyugtalanítjuk. A végsőkig abban bíztam, hogy egyszer csak minden jóra fordul. De most már nem találom a helyem. Régóta tervezem, hogy meglátogatom, hadd lássam, milyen körülmények között él. Amikor azonban bejelentettem a szándékomat, elutasító választ kaptam. Hella azt írta, ne menjek. Ekkor vallotta be először, hogy nem úgy alakult az élete, ahogy képzelte. De tudja, milyen bátor, nem adja fel a harcot egykönnyen. Elhatározta, hogy egyedül birkózik meg a nehézségekkel, és az én látogatásom szerinte csak rontana a helyzeten. Érzem, hogy szenved, de nem vagyok biztos benne, hogy helyesen cselekszem, ha odamegyek. Később szemrehányást tennék magamnak, ha csak elmérgesíteném a helyzetet anélkül, hogy rajta segítenék. Képtelen vagyok tovább elviselni a bizonytalanságot, és ma rájöttem, mi lenne a helyes megoldás.

Sven kérdőn nézett rá.

- Mire gondol, professzor úr?

- Magának kell elutaznia, Sven. Úgy állíthatná be az egészet, mintha véletlenül járna arra. Mondja azt, hogy átutazóban van, és csak Hellát szeretné üdvözölni. így nem lesz olyan feltűnő. Nézzen körül, tudni akarom az igazságot. Természetesen nem kell előre bejelentkeznie, váratlanul állítson be. Sven, kedves barátom, tudom, sokat kérek, de maga az egyedüli, aki segíthet. Ugye számíthatok magára?

Svent felzaklatták a professzor őszinte szavai. Már régóta sejtette, hogy valami nincs rendben, és kínozta a gondolat, hogy Hella boldogtalan. Mindig izgatottan les-te a professzort, ha az a lányától levelet kapott. Most pedig váratlanul alkalma nyílik, hogy saját szemével győződjék meg szerelme hogyléte felől. Istenem, találkozni fog Hellával!

Rasmussen a férfi arcát kémlelte, hisz sejtette, mi játszódik le a lelkében.

- Hát nem mond semmit, Sven? Túl sokat kérek?

Sven csillogó szemmel válaszolt:

- Utazom.

Hella azon a napon is önérzetében mélyen megsértve kelt fel az asztaltól. Az étkezés alatt az egész Bossneck család teli torokból zengte Elsa Kleefeld dicséretét. Különösen azon tulajdonságait emelték ki, melyeknek szerintük Hella híján volt. Franz nem győzött helyeselni.

A fiatalasszony mély hallgatásba burkolózott. Kiment a kertbe, hogy ne kelljen kettesben maradnia a férjével, aki az ebédszünetet otthon töltötte. Csak akkor ment be a házba, amikor szólította.

Franz indulásra készen állt.

- Csak el akartam köszönni, mert pár napra Berlinbe utazom.

- Miért csak most szólsz? Veled mehetek?

- Nem. Üzleti ügyben megyek.

Hellát forró vágyakozás fogta el édesapja iránt, ezért könyörgésre fogta a dolgot.

- Kérlek, vigyél magaddal! ígérem, nem leszek a terhedre, csupán a papát szeretném meglátogatni.

- Hogy teletömje a fejed ostoba fantazmagóriákkal! Éppen ezt akarom elkerülni. Itthon maradsz. - Ezzel már ott sem volt.

Hella döbbenten nézett utána, majd összetörten egy karosszékbe roskadt. Nem volt ereje még arra sem, hogy átmenjen a szobájába. Ha már ez a sorsa, akkor teljesen mindegy, hol szenved, gondolta.

Néhány órával később csöngettek Bossneckék háza ajtaján. Minna, a szobalány sietett ajtót nyitni. Szürke öltönyös, hórihorgas urat pillantott meg.

- Beszélhetek Bossneck asszonnyal, kérem? - kérdezte.

Minna buta képet vágott. - Bossneck úrra gondol?

- Nem, a feleségére.

Minna nem tudott hová lenni a csodálkozástól. Már a család minden ismerőséhez volt szerencséje, de ezt az urat itt nem ismerte.

- Bossneck asszony nincs itthon. A lányával Kleefeldékhez ment teázni.

- Én Hella Bossneckkel szeretnék beszélni.

Minna lebiggyesztette az ajkát.

- Ja, azzal? Hát az odafönn van. Ez a lépcső éppen odavisz.

A lány hanghordozása elárulta, hogy Hella nem nagy tisztelemek Örvend a házban. A lekicsinylő hangnem Sven arcába kergette a vért.

Minna orra előtt bevonult a házba, és megindult felfelé a lépcsőn. A szíve a torkában dobogott. Az ajtó előtt megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát, majd kisvártatva bekopogott. Senki sem nyitott ajtót. Még egyszer kopogott, ám hiába. Gondolt egyet, és határozott mozdulattal lenyomta a kilincset. Találomra odament az egyik ajtóhoz, és ezen is bekopogott.

Halk neszezés hallatszott, végül egy színtelen hang válaszolt:

- Szabad!

Sven kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Hella a kopogásra felállt a karosszékből, amelybe férje távozása után beleroskadt.

Egy pillanatig hitetlenkedve nézett Svenre, reszketni kezdett, majd elfojtott kiáltás hagyta el az ajkát. A következő pillanatban már röpült is a férfi felé, és mint aki fuldoklik, mindkét karjával a nyakába csimpaszkodott.

Sven egyik szeme sírt, a másik nevetett. Elfacsarodott a szíve Hella fájdalmas hangja hallatán, ugyanakkor örömujjongás fogta el, amiért bánatában az ő karjában keres menedéket.

Szótlanul álltak, szorosan összefonódva. Az ifjú szobrász védelmező mozdulattal átfogta Hella vállát.

A fiatalasszony felocsúdott, és kibontakozott az ölelésből. Hátrább lépett, pirulva lesimította összekócolódott haját, és félszeg mosollyal kezet nyújtott.

- Bocsásson meg, amiért így magára rontottam, kedves Sven. Isten hozta! Alig hiszek a szememnek, hihetetlen, hogy itt áll előttem.

Svennek nem jött ki egyetlen hang sem a torkán, mire Hella rémülten megkérdezte:

- Sven... az apám... csak nincs valami baja?

- Persze hogy nincs, nyugodjék meg, Hella, mindössze arról van szó, hogy erre jártam, és gondoltam, kihasználom az alkalmat, hogy üdvözöljem.

Hella egy kézmozdulattal hellyel kínálta, és maga is helyet foglalt vele szemben. A napfény megcsillant gyönyörű haján. Sven le sem tudta venni a szemét Helláról. Észrevette, mennyire megsápadt, az egészséges pírnak nyoma sem volt az arcán, a szeme pedig még nagyobbnak tűnt, mint korábban. Tekintetéből eltűnt a gyermeki vidámság, helyét átvette a szomorúság, A fiatalember mégis szebbnek látta, mint valaha. Akarata ellenére felkavarodott benne a múlt, saját elnyomott érzelmei újult erővel törtek felszínre.

- Meséljen a papáról, Sven! Hogy van?

- Jól van, egyedül csak maga hiányzik neki. Gyakran emlegeti. Mindannyian hiányoljuk a mi Hellánkat, tudja jól, mit jelentett nekünk.

Az asszony bólintott.

- Tudom, habár néha azt hiszem, álom csupán, hogy vannak emberek, akik szeretettel gondolnak rám.

-Hella!

Az asszony elmosolyodott.

- No, de hagyjuk ezt! Meséljen, mi újság otthon! Jaj, Sven, ha tudná, mit jelent nekem, hogy itt ül, beszélgethetek magával, és látom a tekintetét, melyben sem harag, sem megvetés nincsen.

A férfi rémülten fogta meg a kezét.

- Hella, mit csináltak magával? Annyira megváltozott.

Kényszeredetten elnevette magát, és látszólag könnyedén megjegyezte:

- Nem tesz jót az itteni levegő.

Sven körülnézett a helyiségben. Csak most vette észre, milyen csúnya és szürke minden, hiába kandikál be a napsugár a függöny ráncai között.

- Szóval ez az új otthona! Tüdőm, milyen fejlett a szépérzéke, és nem értem, hogy tud itt élni.

Hella felugrott.

- Jöjjön át az én szobámba, azt ízlésem szerint rendeztem be. Ezeket a helyiségeket képtelen vagyok megszokni.

Előrement, Sven követte. Amikor leültek egymás mellé, az asszony mosolyogva megjegyezte:

- Amint látja, nem túl nagy a birodalmam, de nekem elég, más meg úgysem használja. A férjem családja kimondottan kerüli ezt a helyiséget.

- De a férje bizonyára gyakran elüldögél itt.

Hella lehajtotta a fejét.

- Soha. De nézze csak - folytatta felélénkülve -, csupa ismerős vesz körül, erre pedig - és ezzel a „Lány gyöngysorral" című szoborra mutatott - ... erre úgy vigyázok, mint a szemem fényére.

Csend lett. Sven sóhajtott, majd halkan megkérdezte:

- Hella, ugye nem boldog a házassága? Vagy tévedek? - A hangja csupa aggodalom volt.

Hella összekulcsolta a kezét, és a térdére könyökölt. Hazudjon neki? Úgysem hinné el, ő meg annyira szeretné végre kiönteni a szívét. Sven megértené, és ha nem is tud segíteni, talán könnyítene a lelkén.

Tenyerébe temette az arcát. Szégyellte magát, amiért hagyta, hogy elvakítsa egy szép férfiarc, és csupán a külsőségekre adva összekötötte a sorsát egy olyan emberrel, aki lépten-nyomon megalázza.

Sven óvatosan lefejtette Hella kezét az arcáról, és biztatóan megszorította.

- Hella, odaadó, őszinte híveként érdeklődöm, és... és őszintén bevallom, az édesapja nevében is. Az ő kívánsága volt, hogy idejöjjek, mert már elemészti az aggodalom. O nem jöhetett, hisz maga nem akarta. Az én látogatásom kevésbé feltűnő. Esedezve kérem, legyen őszinte hozzám!

Hella szeméből kigördült egy könnycsepp.

- Nem, Sven, nem találtam meg a boldogságot, sőt még nyugalmat és békét sem, csak szégyen és megaláztatás jutott. Nem is sejti, mit kellett elszenvednem!

A férfi felpattant, és ökölbe szorította a kezét.

- Hol van a férje, Hella? - kérdezte felháborodottan.

Hella nyugtatón a karjára tette a kezét.

- Nem, Sven! A férjem csak annyira hibás benne, mint ér. Különben elutazott. Üljön le, el akarok mondani mindent.

A férfi ismét helyet foglalt mellette, Hella pedig töviről hegyire elmesélt mindent, mégpedig az első naptól fogva, amikor betette a lábát a házba.

Sven sötéten nézett maga elé, miközben lélegzet-visszafojtva hallgatta minden egyes szavát. Amikor Hella befejezte, csak ennyit mondott:

- A nyomorult! Hogy tehette ezt magával?!

- Igazságtalan vele, Sven. Én is hibás vagyok, mert elveszítettem a fejem. Magam sem értem, hogy történt, hogy beleszerettem. Túl fiatal voltam és főleg tapasztalatlan. Csupán egy pillanatra hasított belém a felismerés. Emlékszik, az eljegyzésem napján, amikor közöltem magával, hogy menyasszony vagyok. Ám akkor akarattal elfojtottam magamban, azt hittem, tévedek. Aztán még egyszer megkísértett ez az érzés az esküvőm napján, amikor elbúcsúztam magától. Sven, miért nem tartott vissza? Hát nem tudta, hogy a vesztembe rohanok?

Sven felugrott. Hella szavai még most is ott visszhangzottak az agyában. Lehetetlen, hogy félreértette volna, mégsem mert hinni a fülének. A hallottak akkora vihart kavartak a lelkében, hogy ő maga is megijedt tőle.

- Hella, mondja meg őszintén: elnyerhettem volna a kezét, ha Bossneck nem áll közénk?

A fiatalasszony elpirult, de nem vette le a szemét a férfi arcáról. Csendesen megszólalt:

- Azt hiszem, mindig is magát szerettem, Sven. Mi ketten úgy nőttünk fel, mint a testvérek, és sokáig nem is tudtam másként gondolni magára. Amikor az eljegyzésem estéjén észrevettem a fájdalmat a tekintetében, egy pillanatra felmerült bennem a gondolat, hogy talán többet jelentünk egymás számára, mint hittem. Amikor az esküvőm után elbúcsúztunk, és én visszanéztem, hirtelen úgy éreztem, ki kell tépnem magam a férjem karjából, és vissza kell rohannom a maga ölelésébe.

Sven sápadtan hallgatta. Arcizmai megfeszültek, pillantása elsötétült.

- Hella, ha tudná, mit érzek! Nem is sejti, mennyit szenvedtem az elmúlt hónapok alatt. Azzal, amit most mond, egyszerre tesz a világ legboldogabb és legszerencsétlenebb emberévé. Nem tudom elhinni, hogy szeretni tudna egy ilyen csúnya fickót, mint amilyen én vagyok.

Hella könnyek között válaszolt.

- Csúnya? Ugyan, Sven! Egy ilyen férfi nem lehet csúnya. De ne beszéljünk többé erről! Amit elmondtam, természetesen semmin sem változtat. Most pedig menjen, utazzon el mielőbb, mindkettőnknek jobb lesz, és... és különben sem szeretném, ha találkozna a férjem hozzátartozóival, nem tudnám elviselni, hogy megsértsék.

Sven tett egy lépést felé.

- Hella, jöjjön vissza velem az édesapjához, nem magának való élet ez. Higgye el, nem az önzés beszél belőlem! Be kell látnia, hogy itt nem maradhat.

A fiatalasszony megrázta a fejét.

- Nem, Sven. Fritz Rasmussen lánya tudja, mi a kötelessége.

- Tönkre akarja tenni magát?

- Most, hogy elbeszélgettünk, minden könnyebb lesz. Kérem, ne nehezítse meg a dolgom, szeretnék hű maradni az elhatározásomhoz. Egyelőre még nincs rá jogom, hogy elhagyjam a férjemet. Életem végéig szemrehányást tennék magamnak, ha egyszerűen megszöknék.

- Menjek el anélkül, hogy segítettem volna, azzal a tudattal, hogy nincs szabadulás a maga számára? Ezt nem várhatja el tőlem! Mit mondok az édesapjának?

- Az igazat, Sven, Már semmit sem akarok elhallgatni előle.

Sven elgondolkodva nézett maga elé, majd felállt.

- Jól van, Hella, legyen, ahogy akarja. Mindent elmondok a professzor úrnak, úgy, ahogy van. Segítsen rajtunk, adjon nekünk ő tanácsot, ha tud. ígérje meg, hogy rá hallgatni fog.

Hella bólintott.

- Ezt megígérem, de készüljön fel rá, hogy azt fogja mondani: „A lányom maga döntött a sorsáról, viselnie kell a következményeit is, nem futamodhat meg csak úgy egyszerűen." Tudom, hogy ez a véleménye, és igaza lesz. Most pedig induljon, Sven, nagyon kérem!

A férfi megfogta a kezét, és az ajkához emelte. Mindketten beleremegtek ebbe az érintésbe. Tekintetük összefonódott, majd egy átható pillantással búcsút vettek egymástól.

Hirtelen feltárult az ajtó, és Emilie Bossneck jelent meg a küszöbön. Leplezetlen kíváncsisággal, gúnyosan mérte végig Svent,

- O, elnézést, nem tudtam, hogy látogatója van, kedves lányom - mondta csípősen.

Hella felsóhajtott.

- Amint látja, mama, Andersen úr van itt. Átutazóban van a városban, és üdvözölni akart.

- Vagy úgy... átutazóban? Arra azért mindenképpen felhívnám a figyelmét, hogy nem fogadhat férfi látogatót, amikor egyedül van itthon. Andersen úr bizonyára hajlandó lett volna később visszajönni.

Svent elöntötte a pulykaméreg. Még mielőtt Hella szóhoz juthatott volna, meghajolt, és így válaszolt:

- Az alkalmazottja, aki ajtót nyitott, nem tartotta szükségesnek, hogy bejelentsen a nagyságos asszonynak, hanem azonnal felküldött hozzá, aki emiatt kénytelen volt fogadni. Látogatásom célja egyébként nem más, mint hogy Hella Bossnecknek átadjam az édesapja üdvözletét, és hogy személyesen is érdeklődjek a hogyléte felől. Mivel ez megtörtént, ha megengedi, távoznék. Isten áldja, Hella.

A fiatalember még egyszer kezet csókolt a fiatalasszonynak, meghajolt Bossneckné előtt, és elment.

Miután becsukta maga mögött az ajtót, Emilie asszony nem győzött szemrehányást tenni a menyének, amiért éppen abban a bizonyos szobában fogadta a vendéget.

Hella egyszerűen képtelen volt végighallgatni. Egyedüllétre vágyott.

- Felhívom a figyelmét, mama, hogy jelen pillanatban éppen abban a szobában tartózkodik, amelyet mindig is messziről elkerült. Talán okosabb volna, ha ezúttal is magamra hagyna.

Emilie asszony csak hápogott, majd dölyfösen hátravetette a fejét, és rikácsolni kezdett:

- Felháborító! Kiutasít engem, a saját házamban, hallatlan! Panaszt teszek a fiamnál. - Ezzel sietve elhagyta a helyiséget.

Franz Bossneck már másnap hazaérkezett. A feleségével még nem is találkozott, de az anyjától már értesült Sven Andersen látogatásáról. A férfi bosszús képpel hallgatta a beszámolót. Alig tette be a lábát a házba, máris kellemetlenségek várták!

Mindazonáltal igyekezett lecsillapítani hangosan háborgó édesanyját.

- Feleslegesen aggódsz, anya, Andersen olyan Hellá-nak, mintha a bátyja volna. Ha több lett volna köztük, bármikor hozzámehetett volna feleségül.

Bossneckné gúnyosan elhúzta a száját.

- A milliomos fiút mégiscsak többre tartotta egy éhenkórásznál.

- Túlzói. Andersen híres művész, és szép jövedelme van.

- Ha téged nem zavar, nekem aztán édes-mindegy. Ha láttad volna, micsoda szemeket meresztettek egymásra búcsúzáskor, akkor te sem lennél ilyen közömbös! Kötelességemnek tartottam, hogy figyelmeztesselek. Éppen eleget hallhattad másoktól is, hogy a feleséged igencsak kacér teremtés. Persze, ha te nem akarod észrevenni...

- Hagyd már abba ezt az örökös vádaskodást! Már csaknem egy éve ugyanazt a nótát fújod, előre tudom, mit akarsz mondani. Ha tetszik, ha nem, Hella a feleségem, ezen már úgysem lehet változtatni.

- Ugyan miért nem? Válásról még nem hallottál?

- Dehogynem, de semmi nyomós okot nem tudok felhozni, amiért elválhatnék tőle. Ha lenne ilyen, esküszöm, már rég megtettem volna, csak hogy nyugtom legyen végre. Számára is ez volna a legjobb megoldás, úgysem lesz rá képes soha, hogy beilleszkedjen a családba. A válás azonban nem olcsó mulatság. Ha nincs rábizonyítható vétke, akkor az apja gondoskodni fog róla, hogy a bíróság kártérítést ítéljen neki.

Emilie asszony a köténye csücskét babrálta.

- Ami azt illeti, Franz, Kleefeldék nem sajnálnák rá a pénzt, hiszen Elsa fülig szerelmes beléd. Készek bármi áldozatra, hogy megszabadulj a feleségedtől, és elvehesd a lányukat.

Franz az ajkába harapott, és fürkésző pillantást vetett az anyjára.

- Szóval ti már ezt is megbeszéltétek?

- Éppen csak érintettük a témát.

Franz eltöprengett a hallottakon, ám végül ingerülten kifakadt:

- Ugyan, hagyjál már békén! Hallani sem akarok most erről!

Ezzel felment az emeletre.

Egy óra múlva Hellát asztalhoz hívták. Lement hát az ebédlőbe, üdvözölte a többieket, és leült.

Ernst Bossneck gyűlölködő pillantásokat lövellt feléje. Berta megvetően lebiggyesztette a száját, Bossneckné pedig mogorva arccal kitálalta a levest. Franz a homlokát ráncolta. Mindenki hallgatott.

Ebéd után Hella kiment a kertbe. Napsütéses, fülledt szeptemberi nap volt. Megkereste kedvenc helyét a lugas mögötti csendes sarokban. Senki sem sejtette, hogy néha órákat töltött itt egy apró kerti széken üldögélve. Fejét a lugas falához támasztotta, és álmodozva nézte a lágy szellő mozgatta falevelek vibráló árnyékát a napsütötte kerti úton.

Ezen a délutánon is, mint mindig, élvezte a csendet.

Nemsokára azonban hangok ütötték meg a fülét. Hella nem mozdult, és abban reménykedett, hogy nem zavarják meg a nyugalmát. Sajnos, a sógornője és az anyósa éppen a lugas felé tartott. Kettejük beszédébe egy harmadik, rikácsoló hang is vegyült. Hella azonnal felismerte, Elsa Kleefeld beszélt így.

Legszívesebben elszaladt volna, ám akkor a hölgyek előtt kellett volna elhaladnia. Inkább csendben maradt hát, és várta, hogy a három nő továbbmenjen. Vesztére éppen a lugasban telepedtek le, amely mögött Hella üldögélt, így akarva-akaratlan hallott minden szót.

- Hol van a szépséges Hella? - kérdezte Elsa élcelődve.

- Természetesen a szentélyében. Ő csak az olyan csiricsárés környezetben érzi jól magát. Ha látnád, Elsa, hogy néz ki az a szoba! Szörnyű. Még jó, hogy anya vezeti a háztartást, különben megnézhetnénk magunkat! - mondta Berta felháborodottan.

- Hát igen - tette hozzá Emilie asszony -, jól bevásároltunk ezzel az asszonnyal. Ráadásul még csak meg sem köszöni, amiért mindent megcsinálok helyette.

- A hálátlan teremtés! - szörnyülködött Elsa. - Csak azt a szegény Franzot sajnálom, bizony elég baja van vele.

- Hát szenved eleget szegény - sóhajtott fel Bossneckné.

- Bárcsak segíthetnénk rajta! Jaj, kedves Bossneck néni, én bármi áldozatot meghoznék érte!

- Tudom, Elsácska, tudom. Ugye, nem haragszik rá, amiért olyan ostobán hagyta elcsavarni a fejét? Már százszor megbánta szegény!

Elsa felsóhajtott.

- Istenem, bárcsak szabad lenne! De az a nő úgysem engedi el, bárhogy szeretné is Franz. Megmondta neki, hogy a szüleim készek magas kártérítést fizetni a feleségének, ha hajlandó elválni?

- Igen, Elsácska, megmondtam a fiamnak. Mélyen meghatotta a jóságuk, de higgye el, nehéz fába vágta a fejszéjét. Először is közölnie kell a feleségével, hogy el akar válni tőle. Nem lesz könnyű, bizonyára ádáz harcot kell vívnia vele, hiszen makacs, akár az öszvér.

- Azt meghiszem. Egy ilyen minden hájjal megkent nőszemély, aki nem restell szobrászoknak modellt ülni, mindenre képes.

Hella kővé dermedve figyelte a beszélgetést. Ily határtalan közönségesség és gonoszság hallatán szinte megbénult, és egyetlen épkézláb gondolat nem sok, annyi sem jutott az eszébe. De hát miért, miért, miért? Mit vétett ő ezeknek, hogy így beszélnek róla? Zúgott a füle, már nem is hallotta, miről folyik a szó a lugasban. Csak akkor ocsúdott fel, amikor Elsa elbúcsúzott a többiektől.

Amikor elment, a másik két hölgy is felkerekedett.

Hella felnézett az égre, mintha onnan várna útmutatást szorongatott helyzetében. Mit tegyen? Kisvártatva felállt, bement a házba, és átöltözött. Úgy érezte, megfullad, ha nem járhat egyet. Séta közben talán kitisztul a feje.

Gondolataiba merülve sétált végig a folyóparton. A víz halk, egyhangú morajlása lecsillapította a lelkében dúló vihart. Tekintetével a folyó irányát követte. Bárcsak elindulhatna vele ő is, és soha ne kellene visszatérnie ebbe a szúk, poros kisvárosba, ahol nincs egyetlen jóakarója sem!

Megemlítse apjának a beszélgetést, amelynek akaratlanul a fültanúja lett, és bízza rá a döntést? Vagy nyíltan hozakodjon elő vele a férjének? Franz is szabadságra vágyik, akárcsak ő, talán csak a megváltó szót kellene kimondani.

Szorongó szívvel, nyugtalanul indult visszafelé a városba. Útközben arra az elhatározásra jutott, hogy az lesz a legjobb, ha este mindent megbeszél Franzcal.

Amikor áthaladt az álmos kis piactéren, egy úr jött vele szemben. Amikor észrevette Hellát, megtorpant. Az asszony is felismerte.

- Rasmussen kisasszony? Jaj, bocsánat, nagyságos asszony! Jól látom, valóban önhöz van szerencsém? -kérdezte a férfi csodálkozva, és megemelte a kalapját.

Hella biccentett, és a kezét nyújtotta.

- Én vagyok, Werner úr.

- Ezt nevezem szerencsés véletlennek! Hogy kerül ide, ebbe az eldugott kisvárosba, ahol a madár se jár?

- Ez az eldugott kisváros történetesen az otthonom.

- Mit nem mond! A mi ünnepelt Hella Rasmussenünk ebben a kispolgári fészekben!

- Bizony így van - felelte Hella mosolyogva.

A fiatal művész hitetlenkedve rázta meg a fejét. Gyakori vendég volt Rasmussenék házában, és évek óta ismerték egymást Hellával.

A fiatalember engedélyt kért, hogy elkísérje egy darabon. Hella legszívesebben nemet mondott volna, mert már néhány ablakban kíváncsi arcokat vélt felfedezni, és tudta, hogy másnap azzal lesz tele a város, hogy idegen férfiakkal sétálgat. Végül mégis beleegyezett,¹ mert nevetségesnek találta, hogy már neki is ilyen butaságok jutnak az eszébe,

- Szóval ide sodorta az élet, nagyságos asszony. Nem is értem, hogy bírja itt ki! Én csak tegnap érkeztem, de máris úgy érzem magam, mint a partra vetett hal. Egy fiatal házaspár számára talán megvan a varázsa, de azt előre megmondom, nem sokáig.

- Ez még a jövő zenéje, Werner úr. De mondja csak, ön mi járatban van errefelé?

- Tanulmányúton vagyok.

Hellát elfogta a nevetés.

- Tanulmányúton... éppen itt? Kötve hiszem.

- No, de kérem, nagyságos asszony! - mondta a férfi, ezzel előhúzta a zsebéből a rajztömbjét, és az orra elé dugta. - Ide nézzen! Hát nem csodálatos vázlatok? Számomra ez a város egy aranybánya. Itt minden úgy néz ki, mint száz évvel ezelőtt, hisz a múltat nem szorította még ki a jelen.

Hella mosolyogva bólintott.

- Hosszabb időt szándékozik itt tölteni?

- Sajnos, ma este elutazom, egyébként holnap tiszteletemet tettem volna önöknél.

Hella fellélegzett, Hál istennek, csakhogy ezt megúszta! Semmi szükség rá, hogy a fiatal művész elhíresztelje otthon, milyen körülmények között él.

Berta éppen kinézett az ablakon, amikor Hella az idegen úr társaságában a ház elé ért. Izgatottan szólította az anyját, sőt odahívta az ablakhoz Franzot is, aki abban a pillanatban érkezett haza.

Emilie asszony magánkívül volt a látványtól.

- Hát ez aztán már több a soknál! A feleséged szégyent hoz mindnyájunkra! Mit szólnak az emberek, ha meglátják, hogy idegen urakkal sétálgat? Igaz, már úgyis oda a jó híre. Nemrég férfi vendéget fogadott, pedig egyedül volt a házban, ma meg egy vadidegennel kísérteti magát hasa. Franz, legfőbb ideje, hogy elválj tőle, különben megnézheted magad!

Franz az utolsó szavakat már nem is hallotta, hanem dühtől tajtékozva felrohant a felesége után a lépcsőn. Hella éppen csak letette a kalapját és a kesztyűjét, a tükör elé állt, hogy megigazítsa a haját, amikor a férje belépett.

Franz vészjósló arccal magasodott föléje, és fenyegető hangon megkérdezte:

- Hogy jössz te ahhoz, hogy elfogadd egy idegen úr kíséretét?

Hella visszafordult a tükörtől, és komolyan válaszolt:

- Az illető természetesen nem idegen, hanem egy fiatal festő, akit gyakran vendégül láttunk odahaza, az apám házában. Ha nem utazna még ma haza, holnap a tiszteletét tette volna nálunk.

- Még csak az hiányozna!

- Miért?

- Érd be annyival, ha azt mondom, hogy nem akarok semmiféle művésznépséget a házamban.

- Sajnos, ezúttal nem érem be ennyivel. Ha meg akar látogatni bennünket egy ismerősöm, aki szoros barátságban ál! az apámmal és velem, nem értem, miért kellene visszautasítanom. Valami értelmes magyarázatot szeretnék hallani,

- Elég baj az, hogy nem teljesíted ellenvetés nélkül a férjed akaratát. Ebből is látszik, hogy rosszul neveltek. De legyen kívánságod szerint. íme a magyarázat: Eszedbe ne jusson holmi „művészeket" hívni a házhoz, mert ki nem állhatom ezt a népséget. Semmi szükség rá, hogy telebeszéljék a fejedet ostobaságokkal. A mi tisztes polgári köreinkben egyébként sem szokás érintkezni velük.

Hella az ablakhoz ült, és összekulcsolta a kezét.

- Ne izgasd magad feleslegesen, nem is akar senki meglátogatni bennünket az én köreimből, úgyhogy szerencsére nem kell udvariatlannak lennem.

- Kérlek, hagyd ezt a hangot, nem helyénvaló. Mindig úgy teszel, mintha nem is tudom, milyen igazságtalanul bánnánk veled, valahányszor jobb belátásra akarunk téríteni. Az apád házában túl szabadosan viselkedtél, ezért nem tudsz beilleszkedni a mi szolid életünkbe. Nálunk szigorúbb szokások uralkodnak. A művésznépségtől továbbra is távol tartjuk magunkat, ezt alkalomadtán Andersen úrnak is a tudtára adhatod. A mi köreinkben az asszonyok nem tartanak udvarlókat, és nem legyeskednek körülöttük hódolók. Ott van nekik a férjük, a háztartás, és ezzel punktum!

- Nekem még azt sem engedtétek meg, hogy saját háztartásom legyen. Sivár és tartalmatlan az életem. Odahaza, az apám házában volt munka és szellemi tevékenység számomra egyaránt. De itt senki sem törődik velem, még a saját férjem sem.

- Edd meg, amit főztél! Te magad vagy az oka, amiért ilyen népszerűtlen lettél.

- Miért nem mondod inkább úgy, hogy az édesanyád, a húgod és Kleefeldék tettek róla, hogy bizalmatlanul fogadjanak az itteniek?

- Ezt csak bebeszéled magadnak. Saját két szememmel láttam, hogy kizárólag férfitársaságban érzed jól magad. Természetesen ezt egyetlen nő sem veszi jó néven.

- Szívesebben beszélgetek értelmes férfiakkal, mint buta nőkkel.

- Nemcsak te vagy itt az egyetlen értelmes nő.

- Lehet, hogy akad ilyen, mindenesetre nekem még nem volt szerencsém megismerkedni egyetleneggyel sem.

- Hát persze hogy nem, mert szerinted csakis ostoba lehet, akinek nem tetszik a viselkedésed. A férfiak meg természetesen felettébb szórakoztatónak találnak, mert az, hogy szóba állsz velük, legyezgeti a hiúságukat, és mindegyik azt hiszi, ő az, akit különösképpen kedvelsz. Megbabonázod őket a fesztelenségeddel. Amilyen hűvösen viselkedsz az asszonyokkal, annyira körülhízelged a férfiakat. Érthető, hogy keresik a társaságodat, és hidd el, ha nem én lennék a féljed, talán magam is azt hangoztatnám a törzsasztalom mellett, hogy az ifjú Bossneckné igazán elragadó teremtés. A nők ennél szigorúbb mércével mérnek. Anyám és a húgom éppen eleget hallgat miattad.

- Ne mondj semmit, éppen ők a legádázabb ellenségeim.

- Nem is csoda. Minden erkölcsös asszony elítéli a kihívó viselkedésedet.

A fiatalasszony szempillája megrebbent, majd halkan válaszolt:

- Sohasem viselkedem kihívóan.

Franz fölényesen elnevette magát.

- Ezt éppen nekem akarod bemagyarázni? A saját bőrömön tapasztaltam, hogy nagyon tudod a módját.

- Ezt meg hogy érted? Áruld már el, mire akarsz kilyukadni! - kérdezte Hella értetlenül.

- Azt hiszed, olyan hűbelebalázs módjára cselekszem, és eljegyezlek, ha annak idején nem kacérkodsz velem?

Hella lassan felállt, szóhoz sem jutott a meglepetéstől és a döbbenettől. Vértelen arccal, tágra nyílt szemmel meredt a férjére.

- Hát így állunk? - kiáltotta.

Összefogta a ruháját, és fagyos, elutasító pillantással a falhoz hátrált. Még egyszer ránézett Franzra, mintha először látná, azzal megindult kifelé.

Franz elkapta a karját, és dühösen ráförmedt:

- Most meg hová rohansz? Hát illik így befejezni egy beszélgetést?

Hella heves mozdulattal kiszabadította a karját.

- Ne nyúlj hozzám! Ezek után semmi közünk egymáshoz.

- Azért, mert nem engedem, hogy kacérkodj? Hát szép, mondhatom...

- Ne fáradj, többé nem sérthetsz meg! Az iménti kijelentéseddel felnyitottad a szemem. Bocsáss meg, amiért ilyen nehéz felfogású vagyok, és nem vettem észre előbb, hogy szabadulni akarsz tőlem. Ma délután véletlenül meghallottam, hogy más vágyad sincs, mint hogy újra szabad légy. Elsa Kleefeld még arra is hajlandó, hogy megvásároljon tőlem. Nagyszerűen elterveztetek mindent azzal a „tisztességes polgári" eszetekkel. Mindkettőnket sok szenvedéstől és megaláztatástól kíméltél volna meg, ha becsületesen elém állsz, és nyíltan megmondod, szeretnéd felbontani ezt a házasságot, amelyet elsietve és meggondolatlanul kötöttünk meg. Gyűlölködés nélkül, szép csendben elválhattunk volna. így azonban sohase fogom megbocsátani, amiért lovagiatlanul felróttad, hogy annak idején gyermeki hiszékenységgel felajánlottam a szívemet, és nyíltan kimutattam, milyen nagyra tartalak. Emiatt soha többé nem tudok tisztelettel gondolni rád. Mélységesen szégyellem magam, amiért hozzád mentem feleségül. Azt hiszem, ezt a szégyenfoltot soha életemben nem tudom lemosni magamról. Még ma este visszautazom az édesapámhoz, a holmimat, kérlek, küldd utánam.

Franz nem szólt közbe, hanem földbe gyökerezett lábbal hallgatta Hella kitörését. Amikor a fiatalasszony elhallgatott, a férfi megrázta magát, s mint aki mély álomból ébred, megszólalt:

- Mi jut eszedbe? Botrányt akarsz?

Hella elhúzta a száját, és gúnyosan megjegyezte:

- Édesanyád meg fog szidni, amiért nem kapsz két kézzel az alkalmon, hogy ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem. Gondold csak el! Elsa Kleefeldnek nem kell végkielégítést fizetnie, teljesen ingyen és bérmentve átadlak neki.

Franz szinte toporzékolt dühében.

- Itt maradsz, ameddig én el nem engedlek.

Az asszony büszkén felvetette a fejét.

- Elmegyek. Fritz Rasmussen lánya kitartott, ameddig lehetett. Iménti viselkedésed azonban feljogosít, hogy elhagyjalak. Ha megpróbálsz visszatartani, idehívom a szüléidét. Most az egyszer, azt hiszem, egy véleményen lesznek velem.

Ezzel Hella átment a szobájába, összecsomagolt, és rövid időn belül elhagyta a házat, melyben annyit szenvedett.

Franz lement az ebédlőbe a szüleihez, ahol a többiek már vacsorához készülődtek.

- Nos, megmondtad neki a magadét? - kérdezte buzgón Bossneckné. - Hol marad ilyen sokáig? Szeretnénk végre vacsorázni.

- Ehetünk, nincs mire várnunk. Hella éppen az imént hagyta el örökre a házat. Hazautazott az apjához.

- Gratulálok, fiam! Végre kiadtad az útját! Minden elismerésem a tiéd, nem hittem volna, hogy képes leszel rá - mondta Bossneck elismerően.

Rasmussen, akit Hella táviratban értesített érkezéséről, a pályaudvaron várta a lányát. A fiatalasszony izgalomtól remegve omlott a karjába.

Nem volt szükség szavakra.

A professzort Hella sápadt, beesett arca láttán elfogta az aggodalom. Óvatosan besegítette egy taxiba, és helyet foglalt mellette. Nem kérdezett és nem mondott semmit, tudta, hogy néha a hallgatás többet ér.

Esett az eső. Az utcai lámpák fénye beszűrődött a kocsi ablakán, és pillanatokra megvilágította a két utas sápadt, komoly arcát.

Hella megborzongott. Apja bátorítóan átölelte a vállát, mire jóleső biztonságérzet fogta el, és lassan megnyugodott.

Otthon Liebentrutné várta őket. A professzor már jó előre utasításokat adott neki. Megkérte, hogy főzzön teát, és ne kínozza a lányát kérdéseivel. Az idős házvezetőnő szeretettel fogadta az asszonyt, akárcsak régen, lesegítette róla a kabátot, kalapot és kényelmes házi papucsot hozott neki.

Liebentrutné odaadó hűségének szótlan megnyilvánulása láttán Hella feloldódott. Szeméből kibuggyant az első könny, majd egész testét megrázó zokogásban tö t ki.

Rasmussen odaült mellé, és átölelte, ő pedig édesapja vállára hajtotta a fejét, és végre kisírta magát.

Liebentrutné hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót. Apa és lánya egyedül maradtak.

Kinn a kertben, az ablak alatt nyugtalan léptek zaja hallatszott. Egy férfi járkált fel-alá, s tekintetével legszívesebben átfúrta volna a falat.

Másnap reggel Hella sokáig aludt. Amikor felébredt, és a régi, meghitt szobájában találta magát, csodálkozva dörzsölte meg a szemét. Azt hitte, álmodik. Ebben a pillanatban halk kopácsolásra lett figyelmes. Felült és hallgatózott. „Istenem, de rég hallottam ezt a hangot!" A zaj a műterem felől jött, Hella tudta már, mi ez: édesapja vésőjének és kalapácsának hangja.

Felkelt, és sebtében felöltözött. „Itthon vagyok... itthon vagyok!" - egyre csak ez járt az eszében. Csodálatosan érezte magát.

Az ajtóban összefutott Liebentrutnéval.

- Éppen meg akartam nézni, kialudta-e már magát, Hella kisasszony, akarom mondani: a nagyságos asszony.

Hella átölelte a vállát.

- Drága jó Liebentrut néni, hívjon most is csak úgy, ahogy régen, azt jobban szeretem! Ki sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy ismét láthatom a maga kedves, jóságos arcát! Ugye, szeret még, és nem rója fel, amiért otthagytam a férjemet, és visszajöttem apám házába?

- Te jó Isten, miket beszél, hát persze hogy szeretem! A professzor úr elmesélte, milyen rossz sora volt. Meg is látszik magán, olyan sápadt és beesett az arca. No, de ne aggódjon, majd idehaza megjön a színe. Gyorsan reggelizzen meg, különben nem ízlik majd az ebéd. Pedig ma a kedvenc ételét főzöm.

Hella szívét elöntötte a boldogság. Az ebédlőben asztalhoz ült, a reggeli már várta. Óvatosan kikémlelt az ablakon, ám a kerti házikó körül semmi mozgást nem észlelt. Nem is sejtette, hogy Sven már régóta a műteremben várakozik, és azt lesi, mikor jelenik meg Hella feje az egyik ablakban.

Andersen a professzortól természetesen már mindenről értesült.

Hella még reggelizett, amikor a fiatalember bekopogott hozzá. Felállt, majd a férfira emelte komoly, nyílt tekintetét. Sven odalépett hozzá, és kezet nyújtott.

- Hella... Hella! Hála Istennek, csakhogy újra itt van!

Hangja megbicsaklott, hisz egész bensőjében szétáradt, és minden mást érzést elsöpört a szerelem.

Hella nem tudott mit mondani, csak beleremegett a boldogságba.

Sven csillogó szemmel nézte. Legszívesebben vadul kalapáló szívére szorította volna az asszonyt, de még nem tehette. Hellának először szabadnak kell lennie... teljesen szabadnak.

Hármuk élete gyorsan visszazökkent a régi kerékvágásba, és úgy tűnt, minthogyha Hella el sem ment volna otthonról.

Csupán annyi változott, hogy a hajdan oly boldog, életvidám lány komoly asszonnyá érett, és egészen más szemmel nézett Svenre, mint korábban.

Az ifjú szobrász végtelen gyengédséggel bánt a szeretett asszonnyal, aki mindenekelőtt neki köszönhette, hogy fokozatosan visszanyerte az önbizalmát, és lassan megfeledkezett az átélt sérelmekről. Hella ismét rácsodálkozott, mennyi szeretet és jóság lakozik Sven szívében. Habár a férfi soha egyetlen szóval sem beszélt szerelemről, és igen tartózkodóan viselkedett, megérezte, hogy egész lényét kitölti a férfi iránta való forró vágyakozása. Életében először most neki is igazi, érett szerelem virágzott a szívében.

Mialatt a professzor a válás jogi részleteit intézte, Hella élvezte az otthoni szeretetteljes légkör jótékony hatását, lelki sebei begyógyultak, s lassan maga mögött hagyta rövid házassága keserű tapasztalatait.

Végre kimondták a válást. Egy utolsó rövid könnyzápor kimosta az asszony szívéből a keserűség utolsó nyomait is, és amikor hamarosan a fülébe jutott, hogy Franz Bossneck feleségül vette Elsa Kleefeldet, megnyugodott. Ekkor érezte bizonyosan, hogy végérvényesen szakítottak egymással.

Egy nap Hella a szalonban üldögélt, és az ablakon keresztül álmodozva nézte a behavazott, téli álomba merült kertet.

Kitárult az ajtó, majd Sven tépett a szobába. Szótlanul odament a kandallóhoz, és rákönyökölt a párkányra.

Hella zavartan rámosolygott és megjegyezte:

- Nem is tudom, mit gondoljak magáról, Sven... Fényes nappal félbehagyja a munkát, eljön hozzám... és hallgat.

A férfi égő pillantással nézte, végül kifakadt:

- Higgye el, Hella, egyszerűen képtelen vagyok dolgozni . Egy perc nyugtom sincs odaát. Órák hosszat ácsorgok tétlenül a műterem ablakában, és ahelyett hogy dolgoznék, magát lesem.

Az asszony elpirult, de nem válaszolt.

Sven közelebb lépett.

- Hella, ugye tudja, miért nem találom a helyem? Amióta szabad, én nem tudok dolgozni, sem magán kívül másra gondolni. Szeretném kímélni, nem szívesen sürgetem, de képtelen vagyok tovább várni - mondta őszintén, és kinyújtotta felé a kezét.

Hella ellágyulva nézte,

- Hella, ugye boldog lehetek végre? Mondd, hogy velem tartasz örömben, bánatban egyaránt!

Az asszony felállt, mindkét kezével átölelte a férfi nyakát, és az arcához simult.

- Tiéd vagyok testestül-lelkestül. Mindig is téged szerettelek, s ha még akarod, a feleséged leszek.

Sven egész testében remegve magához ölelte. Hella érezte, hogy most végre megtalálta az igazit.

A fiatalok nem tudtak megválni egymástól. Amikor Rasrnussen professzor alkonyatkor bejött a műteremből, még mindig együtt találta őket. Boldogságtól sugárzó arccal, egymást átölelve álltak az ablaknál. A professzor szavak nélkül is megértett mindent. Mindkettőjüket egyszerre zárta a karjába.

- Boldog vagyok, gyermekeim, hogy hosszú bolyongás után egymásra találtatok. Akárcsak az a bizonyos hervadásnak indult növény átültetés után, most végre ti is jó talajba kerültetek, méghozzá az igaz szeretet földjébe. Azt kívánom, ne legyetek soha többé gyökértelenek.

Sven kívánságára néhány hét múlva megtartották az esküvőt, Nem utaztak el nászútra, mivel az ifjú férj úgy tervezte, kora tavasszal Svédországba mennek, hogy bemutathassa Hellát a szüleinek, és áldásukat kérje a házasságukra.

A fiatalok beköltöztek Rasmussen villájába, a professzor pedig Sven kerti lakában rendezkedett be, Lieben-trutné természetesen a házban maradt.

August Brosséit eleinte szomorkodott, amiért gazdája nem tartott többé igényt a szolgálataira. Nemsokára azonban beletanult, hogyan lehet Liebentrutné segítségére. Mindkettőjüknek akadt tennivalójuk bőven, főleg miután két aranyos csöppséggel bővült a család létszáma, akik bearanyozták mindannyiuk életét.

Bossneckéknél is lecsillapodtak a kedélyek. Csupán egyvalaki volt a házban, akinek néhanap eszébe jutott egy bájos, tüneményes teremtés, aki súlytalanul átlebegett az életén. Franz igyekezett nem gondolni rá, és saját maga előtt is szégyellte bevallani, hogy első felesége százszorta közelebb állt a szívéhez, mint Elsa, holott rajta kedvére zsarnokoskodhatott.